Túrabeszámolók


Szondi György Emléktúra

Cam MogóTúra éve: 20072007.08.01 10:08:01
Szondi György emléktúra
2007. júl. 21-22.

Péntek délután van, rekkenõ hõség, és a pesti vonat Üllõn rostokol. Az utasok leszállnak, utolértük az elõttünk haladó vonatot. Felsõvezeték-szakadás – mondja a kalauz. És mennyit kell várni? - kérdezzük. Lehet, hogy 3-4 órát – hangzik a válasz. Felhívom nõvéremet, hátha tud valamit, érdemes-e egyátalán itt fõni, a csatlakozásokat már úgyis lekéstem, mikor lesz következõ. Azután 50 perc múlva sípol a kalauz, mindenki föl, megyünk a következõ állomásig, ott várunk megint 30 percet... És ez így megy végig. 4 és fél óra alatt ér föl a vonat Pestre... Még így is szerencsém van, mert éppen elérem a 19:30-as váci, azzal pedig a 20:28-as drégelypalánki vonatot, ahol Petamival találkozom. Koromsötét van, ugyancsak meresztgetem a szemem a sötétben, hogy el ne vétsem a leszállást. Végre megérkezünk. Szeged – Drégelypalánk, vonattal: 8 óra menetidõ.

A másik kocsiból Vándorköszürûs szökken le, tehát biztosan jó helyen járok. Irány az iskola, a túra rajt-, cél- és szálláshelye. Itt az egyik osztályteremben lehetne aludni, de sokan vannak, és alig van levegõ. Kint az udvaron néhány sátor. Én ugyan nem hoztam, de úgy döntök, hogy a szabad ég alatt alszom, hiszen egyátalán nincs hideg. Elõbb azonban lezuhanyozom, mert a félnapos vonatozásban igencsak megizzadtam. A tusoló nem más, mint az udvaron a gyep közepén egy állványra szerelt zuhanyrózsa, összekötve egy locsolóvezetékkel. A víz természetesen hideg, de nagyon jól esik! Leterítem a fûben a hálózsákomat, elvackolom magam, és élvezem a vízszintes testhelyzetet meg a hûsre forduló levegõt. Persze a másnapi túra jár az eszemben. Nem sokat alszom, forgolódom a hálózsák alatt, és várom a reggelt.

Végre megvirrad. Komótosan készülõdök, szétválogatom a túrán végigcipelendõ és a szálláson hagyható dolgokat. Legfontosabb a lámpa, a térkép, a félliteres flakonok (5 db, megtöltve vízzel) és a pezsgõtabletták. De kerül a zsákba esõkabát és melegítõfelsõ is (minek???), mert sosem lehet tudni. Bent az iskolában a folyosón nagy a készülõdés: indulnak a pontõrök a helyükre, a legtöbb ellenõrzõpontra gyalog, a pecséteket és az ellátmányt cipelve magukkal. A folyosón nagy ládákban paprika, paradicsom: lecsóval fogadják majd a célba érkezõket. Egy dobozból éppen kicsomagolják az erre az alkalomra nyomott pólókat. Drégelyvár ostromát ábrázoló metszet van rajtuk. Óriási szervezõmunkát igényel egy ilyen 100 km-es túra! Sok ember önzetlen, megfizethetetlen munkája van benne. Õk javarészt a rendezõ Szigethalmi TE tagjai és családtagjaik.

Végre kezembe kapom az igazolófüzetet, benne az útvonal leírásával, az ellenõrzõpontok helyével, nyitvatartásával, a távolság- és szint adatokkal, valamint Nád Béla rövid történelmi ismertetõjével. Van idõ átolvasgatni, mert 7 órától lehet rajtolni. Ismerõsökkel találkozom, van aki ott aludt, van aki a reggeli vonattal érkezett. Zsotyek, Vándorköszörûs, Vándor Csillag, Sétálós bácsi, Bubu, Zete, RitaB, DJ RushBoy, bocs ha valakit kihagytam. 7 után néhány perccel elindulunk. Elsõ cél: Drégely vára. Félúton a Schaffer-kútból nagyot iszom. Fent a várban emléktábla, koszorú. Megállok egy pár percre emlékezni. Mennyivel könnyebb dolgom van nekem, nem kell harcolni, csak menni, szedni a lábam… A vár tövében az ostromot ábrázoló nagyméretû relief. Azután indulás lefelé, Pénzásás felé, majd irány a Kámor. Egyre nagyobb a meleg, egyre több a bögöly, hiába csapkodom õket, az egyik meg is csípi alattomban a hátamat, a pólón keresztül.

A Kámoron két, tíz év alatti fiú pecsétel, õk az ellenõrzõpont. Lefelé haladva gyönyörû a kilátás. Nemsokára Diósjenõre érek, ahol a kemping mellett az ellenõrzõponton zsíros- és lekváros kenyér, paradicsom, hagyma, innivaló vár. Vizet kellene tankolni valahol, mert a következõ hosszú szakaszon nem lesz sehol. A strandon (ahová vízért beengednek) sikerül megtölteni az összes flakonomat. Irány a Csóványos! De nem ám egyenesen, a legrövidebb úton… A Csehvár nyerge után még elõbb el kell kanyarodni a Pogányvár felé. A Pogányvári kaszáló alatt, az erdõ közepén ellenõrzõpont. Itt maga Nád Béla pecsétel, és lehet inni is. A hátán cipelt föl ide 20 liter vizet, 4 mûanyag kannában!!! Jó szóval bíztatja az áthaladókat. Megköszönjük, és már mászom is megint fölfelé, elõbb a Pogányvárra, majd a Csóványosra. Igazi megváltás felérni, de a pecsételést követõen nem pihenek, azonnal indulok tovább lefelé. Úgy tervezem, hogy majd Nagy-Hideghegyen pihenek inkább.

Nem, nem az egyszerû K-P jelzésen kell átmenni a nyergen, hanem észak felé kell indulni, leereszkedni a nyaktörõ kék háromszögön az Oltárkõ-patak medrébe, majd a Fekete-réttõl újra visszamászni az elveszített szintet. Ez nagyon gyilkos szakasz, ahogy leérek a patakhoz, levetkõzöm és megmosakszom a patak vizében. Fekete-rétnél ellenõrzõpont, innen a kék kereszten fölfele már többször megállok pihenni. De úgy láttam, más is így volt ezzel…. Végre fölérek a nyeregbe, onnan már csak egy utolsó kis emelkedõ a Nagy-Hideghegy. A turistaházban kérek egy sört és egy kávét, leülök egy asztal mellé. Túratársak jönnek, õk is ezt teszik. Kirakjuk az asztalra a közösbe ami van: chips, ropi (kell a só utánpótlás), Plusz tabletta, szõlõcukor. Beszélgetünk. Még csak 34 km-nél tartunk, szintben pedig 2200 méternél. Délután 3 óra van...

A mintegy 40 perces pihenõ után újult erõvel indulok tovább. Irány Kisirtáspuszta, majd onnan Nagyirtáspuszta. Ez kellemes rész, annál is inkább, mert jórészt lefelé vagy szintben vezet az út. Egyedül megyek, ahogy a túra legnagyobb részén, de ez nem is csoda, hiszen a tempóm igen rapszódikus... Kisirtáspusztán integetek a Toboz kulcsosházban éppen nyaralóknak (ez a szegediek kulcsosháza). És persze ott a kisvasút, amit többször keresztezek, bár vonat épp akkor nem járt arra. Nagyirtáspusztán a Szent Orbán fogadó mellett van az ellenõrzõpont. Nem kívánok semmit a hõségben, csak inni, inni. Egyedül caplatok föl a Sas-hegy majd a Só-hegy magaslatára. Gyönyörû onnan a kilátás, és éppen látszik az Esztergomi Bazilika. Majd egy lejtmenet után hamarosan elérem Márianosztrát, ahol a falu szélén van az ellenõrzõpont. Kis kitérõ a tõle 50 m-re levõ nyomós kút, ott megmosakszom, a víz alá tartom a fejemet, hajamat, sõt még a pólómat is – ami az izzadságtól amúgy is csurom vízes. Így némileg felfrissülve folytatom az utat immár északnyugat, Nagybörzsöny felé. Féltávnál tartok… A lábamnak semmi baja, a lelkemnek sem, jólesik menni. Lefelé hajlik a nap. Hosszú, több mint kétórás szakasz következik, kisebb-nagyobb emelkedõkkel. De ezek eltörpülnek az éjszaka reám váró meredekek mellett...

Este 9 elõtt néhány perccel érek Nagybörzsönybe, ahol még éppen nyitva van a kocsma. Több túratárssal együtt ejtõzöm egy kicsit a bejárat elõtt. Egy sör, egy kóla, egy jégkrém - ez a felkészülés az éjszakai menetre. Ennivalót nem kívánok. Az ellenõrzõponton elõveszem a lámpát, aztán néhány túratárssal nekivágunk a Magyar-hegynek. Megint faluszintrõl kell fölmászni 700 m körüli magasra. Magyar-hegy, Salgóvár, Hollókõ, Jancsihegy: a Börzsöny nyugati vonulatán kell végigmenni. Az út csupa köves ösvényen vezet, és bizony alig haladok sötétben. Lefelé még jobban kell figyelni, mint fölfele. Jancsihegynél utolér egy csapat, akikhez csatlakozom, és próbálom tartani a tempójukat. Nagyon örülök, amikor végre elérjük a gerincrõl levezetõ piros négyzet jelzést. Ez levisz a Fekete-völgybe, a Vilati-üdülõhöz. Itt van a következõ ellenõrzõpont.

Éjjel 2 óra. Az ellenõrzõponton a kocsik körül megfáradt emberkék üldögélnek. Többen itt adják fel (74 km) és várják, hogy elvigye õket egy „hullaszállító” kocsi. A rendezõk mindenféle jóval ellátnak bennünket, többek közt finom hideg görögdinnye is van, amibõl akármennyit lehet enni. Ezt ki is használom, és csak úgy tömöm magamba az édes gyümölcsöt. De indulni kell, a túra legbrutálisabb emelkedõje vár: a következõ 2,5 km-en 750 m szintet kell megmászni. Föl kell jutni a völgybõl a Magosfára, ami majdnem Csóványos magasságú. Lassan, idõnként meg-megállva lépegetek fölfelé, egyedül az éjszakában. Állítólag aki ezen az emelkedõn túl van, az már biztosan megcsinálja. Lassan világosodik az ég, pirkad.

Nagy sokára fölérek a csúcsra, ahol sátor elõtt tanyáznak a pontõrök. Pecsételés, majd jöhet a Nagy-Mána gerince, lefelé! Nagyon szeretem ezt a részt, nappal a kilátás leírhatatlanul szép, és idén már jártam is egyszer a Nagy-Mánán. A Teleki 50 túrán innen kellett megmászni a Csóványost. Akkor fölfelé jöttem, most lefelé megyek, vissza irányban. Egy darabig Bubuval haladok, aki elég megzakkant hangulatban van... Javaslom, hogy heveredjünk le egy 10 percre, és igyunk egy energiaitalt, amit a ponton kaptam. Így is lett, és utána valóban könnyebb volt a járás. A Rakottyás-patak völgyében az erdei munkagépek jócskán felsebezték az utat. ½ 6-ra Királyházára érek, ahol az ellenõrzõponton éppen csak pecsételni állok meg, és megiszom három pohár vizet.

Hátra van még 17 km, 500 m szint és mindehhez 3 és fél óra. Ahhoz, hogy Drégelypalánkra visszaérjek, pont keresztben kell átszelni a Börzsönyt K-Ny irányban szabdaló két völgyet. Hegynek föl – völgynek le játék. Reggel van, a nap gyorsan felmelegíti a levegõt. Az elsõ kapaszkodót követõen jólesik a Nagy-völgy hûvöse. Solymár-forrásnál pár perc pihenõ, majd egy újabb, igaz nem túl hosszú kapaszkodó. Itt már nem egyedül megyek, hanem néhány túratárssal. Sokáig szintben halad az út. Sikerül megtalálni az elágazásokat, a szalagozást. Lassan kiérünk a hegyek takarásából, megpillantjuk a messzi épületeket és a 2-es út forgalma oda hallatszik. Szántóföldek szélén haladunk a Csitári-kápolnáig, ahol az utolsó ellenõrzõpont van. A kápolna kertjében csodatevõ kút, aminek a vizébõl persze iszunk. Átkelünk a 2-es úton, és Drégelypalánk hosszú-hosszú fõutcáján baktatunk, alig várva már a célt. Végre megpillantom az iskolát. Minden beérkezõt taps és hangos bekiabálás fogad a korábban beértek részérõl. Nagyon jólesik… Az iskolában átveszem a díjazást és az oklevelet. Egy gyönyörû érmet kapok, rajta az ostromot ábrázoló metszettel. Megszabadulok a cipõmtõl, zoknimtól, megyek tusolni, ki az udvarra. Majd odaülök én is a sátor alatt fölállított asztalhoz, ahol isteni finom lecsó vár. Pici csalódás van bennem, hiszen 15 perccel túlléptem a szintidõt: 26 óra 15 percre sikerült beérnem. De boldog is vagyok, mert mégiscsak végigmentem, és nem ért baleset, nem ment ki a térdem, bokám, sõt még vízhólyagom sem lett, és a lábamat is tudom rendesen használni...

Azután… irány az állomás, és jön megint az egész napos vonatozás a hõségben. Délután ¼ 6-ra érek vissza Szegedre. A vonat most csak 25 percet késett...

Köszönet a túra kitalálóinak, lebonyolítóinak, a rendezõknek. Minden tõlük telhetõt megtettek értünk. Örülök, hogy részt vehettem ezen a gyönyörû túrán.