Hegymenet 55
(íródott a lelkes rendezõknek és kedves érdeklõdõknek)
Már tavaly sajnáltam, hogy végül nem mentünk a Hegymenetre. Idén is sok minden szólt ellene : a Tátralátó – ahol mióta túrázom mindig ott voltam, az idõjárás – nem bírom a 40 fok körüli hõmérsékletet, a saját erõnlétem – rég voltam hosszú túrán, pláne szintesen és 1-2 negatív dolog ért mostanában. Mégis vonzott a MECSEK, a színvonalas PITE rendezés, a kihívás egy nehéz túra teljesítésére.
A pénteki lejutás zûrös volt, késõn indultunk, így éjfél már jóval elmúlt, amikor aludni lehetett volna, de a meleg akkor sem hagyott. Szombat reggel valami belsõ hang jelzésére megkértem Vadmalacot, hogy ezen a túrán ne hagyjon egyedül. Talán, mert nemrég egy 25 km-es Heves-Borsodi magántúra 40 foka is kifogott rajtam. Igazán csak ekkor gondoltam bele a túra nehézségébe, rossz érzésem támadt, pedig a szintidõ egy ideje már nem jelentett gondot…
Elindultunk reggel 7-kor, egész kellemes volt az idõ. A túra nevéhez hûen adta a kõkemény hegymeneteket és persze a nehéz, nem-futható lejtõket. Mindjárt az elsõ 11 km-en 800 méter szint ! Elõször fel a Zengõre még jólesõ, szinte könnyedén ment. Majd a Hármashegy következett, azon a mecseki LEFAGYSZra felfestett fordított háromszögön, meredek és hosszú, mindig azt hiszi az ember, hogy felér, de újabb és újabb nyeregpontok sorakoznak egymás után, feltûnik egy vadászles és igen! a csúcs után kis lejtõ s emelkedõ után elérkezik a betontoronynál lévõ pont. Van még erõ – jól megyünk, néha belekocogunk, 1-2 emberke meg is jegyzi „minek ez e rohanás”, de ezt már megszoktam. Tudom, hogy kell tartalékidõ a melegre.
A Mecsek mint mindig csodálatos, a vadregényes hegyei és völgyei mindig újabb kalandokat rejtenek. Csodaszép a Takanyóvölgy, és még hûvös, lassan kiemelkedünk és elérünk a hegyen lévõ pontra. Lefelé köveken bukdácsolva érjük a patakot és a sárga +-t. Kezd melegedni az idõ, nincs hõmérõ nálam, de sajnos érzem…. Nehezebben veszem a levegõt, lassulnak a lépések. Iszunk, sokat iszunk, én nem szoktam ennyit, de muszáj. Egy-egy gerincen árvágó emelkedõn már leülök, a meleg kezd bilincsbe zárni.
Elérünk Máré-várhoz, megváltás a víz, kell a bíztatás : köszönöm Eisi! A forrás felüdülést jelent, egy kis idõre újjászületek. A meleg újra támad, gyorsabban és erõsebben, nem tudom megszokni, kezdem rosszul érezni magam. Émelygek és szédülök, kilátástalannak érzem a túrát és harcomat a sivataggal. A föld száraz, az erdõ fái néhol kiégtek, lehulltak a levelek, mintha szomorú õsz lenne júliusban – sír a természet egy kis esõért, egy kis hûvösségért. Az erdõ próbál árnyékot adni, de néhol a perzselõ nap áthatol a kopasz ágakon. A nyílt részek olyannak tûnnek, mintha égõ katlanban haladnánk, izzik a tarló, remeg a levegõ, a rovarok nem támadnak, tartalékra kapcsolt a természet. Csak az Ember nyughatatlan és õrült, hogy hõségben is dolgozzon, túrázzon. Már tudom, hogy innen fizikailag nem, esetleg agyban leszek képes végigmenni – de úgy érzem, meg kell próbálnom. Arra gondolok, hogy ha látom, hogy már nem sikerülhet szintidõn belül, akkor elõreküldöm VM-et; õ pedig arra gondolt, hogy csak akkor lép el, ha Szakee, a seprû utolér minket.
Túrázásaim legkegyetlenebb szakasza következett, kétszer fel Dobogóra. Tolna megye legmagasabb pontja, de azért elvileg nem olyan magas, most mégis távolinak és meredeknek tûnt. A fokozódó meleg, az a tudat, hogy amint fenn vagyok a csúcson, rögvest leküldenek a patakvölgybe, hogy onnan újra fel kelljen mászni, teljesen leamortizált – többször leültem és újra elindultam. Nem volt forrás, a patakban alig volt víz, épphogy az ingemet meg tudtam mártani benne. Hálás vagyok a Vörösfenyõi kulcsos háznál kapott vízért, gondolom nem néztem ki túl jól. A teljes mélypontot a Szamárhegy jelentette, már nem éreztem semmi ösztönzést, semmi erõt, csak vitt a lábam elõre, nemcsak a természet sírt már egy kis enyhülésért, én is. Végtelennek tûnt az út, távolból hallottam csak Vadmalac hangját. Nem emlékszem a hangfoszlányok bíztattak vagy vigasztaltak, néha úgy éreztem, képtelen vagyok még egy lépést megtenni. Sajnáltam VM-et, hogy végignézi a küzdésemet, de jó volt nem egyedül lenni – lehetett valakihez szólni. Vánszorogva, óráknak tûnõ idõ után másodszor is elértünk Dobogóra. Ekkor már Mcgruber is ott volt, õ is biztatott, köszönöm…. Innen könnyebb szakasz jött Óbánya irányába.
A Lendület-forrási pont volt maga a csoda ! Hideg víz, savanyúkaposzta lé –ez nagyon kellett, továbbvitt Óbányáig, a lejtõn néha még kocogtunk is. A faluban feltöltekeztünk folyadékkel és jégkrémmel az utolsó szakaszra. Számolgattam… kevés idõnk– alig három óránk maradt 15 km-re. Ez alapvetõen elég lenne, de most nem lehettem biztos benne, hisz az elsõ 15 km három óra volt, az utána lévõ kb 25 km hét óra.
Alábbhagyott a hõség :-) kezdtem feltámadni, egész hamar felértünk a Somos-hegyre majd lezúztunk a Réka-kunyhóig. Szinte már hûvös volt, egészen jól esett a gyökerekkel teli emelkedõ ösvény. Lelkiekben készültem az utolsó Zengõi emelkedõre, arra ahol lefelé a Dombay túrán megfogadtam, hogy ezen az emelkedõn nem szeretnék felmenni. Kegyetlen meredek volt, s egyre meredekebb – olyan mint egy hosszabb börzsönyi Hegyestetõ vagy mátrai Galyavár, közelítette a Szalajkából Istállóskõre vezetõ kaptatót. Elõre küldtem Vadmalacot, mert szeretem az emelkedõket egyedül leküzdeni. Az est hûse, az utolsó emelkedõ tudata erõt adtak, nem is éreztem fáradtságot. Az általam kitûzött 20 percen belül felértem Zengõre :-) Az ellenõrzõponton nem sokat idõztünk, már csak egy óránk maradt…. Igyekeztünk minél többet futni, már tudtam – tudtuk, hogy benn leszünk, az idõ volt csupán kérdéses, végül a szintidõ majd teljes kihasználásával 12.55 perc alatt értünk Pécsváradra a célba. A kitûzõn a Szamárhegy szerepel, hogy mindig emlékezhessek hol zuhantam meg a túrán :-P
Nehéz volt, a legnehezebb. Utólag (is) tudom, hogy a Szondi nem sikerült volna. A forróság nagy ellenségem, nem tudok eleget inni, nincs elég tartalékom. Ami elég egy téli LEFAGYSZhoz, az kevés egy nyári brutális túrához. Örülök, hogy sikerült, bár ez kissé már a sokak által emlegetett határaink szélesítése lett :-)
Köszönöm a rendezõknek a szervezést, a színvonalas ellátást, a sok-sok szívbõl jövõ bíztatást és a szép díjazást. Remélem jövõre is ott lehetek, mert bár a küzdés közben erõs a gondolat, hogy soha többé ilyet, de ez hamar szétfoszlik.
|
