Vadrózsa 50
2007. augusztus 25.
Azzal a céllal érkezem háromnegyed nyolc körül Rózsaszentmártonba, hogy megtapasztaljam milyen egy mátrai túra nyáron. Persze tudtam, hogy nem lesz egy leányálom, mivel 35 fok körüli hõmérsékletet ígértek mára, és nekem nem az erõsségem a túrázás hõguta közeli állapotban. Meglátjuk, mi lesz. Ákos és qvic túratársakkal nevezek, a horgásztóhoz közeli vendéglõben tölthetjük ki a nevezési lapokat. Illemhely-látogatás, elég lepukkant állapotban van, de a célnak megfelel. Végül is elég gyorsan, nyolckor el tudunk rajtolni.
Otthon az útvonal átnézése nagy fejtörést okozott, ugyanis a saját térképemen a teljes távnak kb. egyharmada látható, sehol a Somlyó, a Nagy-Hársas, de még csak Szurdokpüspöki sem. Ami pedig rajta van, ott nincsenek turistautak. A turistaatlasz egy fokkal több infót nyújtott, de még mindig nem az igazi. Végül qvic oldotta meg a problémát, a netrõl összeollózott egy használható térképet, és kiderült, hogy mégiscsak vannak arra turistautak. Mivel nem régen festették õket, elég jól láthatók, így az egész túrán nem volt problémánk a tájékozódással, az itiner és a szalagozás jól kiegészítette a bizonytalan részeket.
Rövid aszfaltos rész után szántóföldek mentén közelítjük meg az elsõ jelentõsebb akadályt, a Somlyót. Ez egy teljesen különálló hegy, tulajdonképpen Nyugat felõl a Mátra bejáratát jelzi. Viszont nem kicsi. Még korán van, bár a Nap ezerrel tûz, itt még nem okoz problémát a ritka fenyvessel övezett úton a felfele kapaszkodás. Egy óra alatt érünk a ponthoz, majd kicsit nagyobb tempóban zúzunk lefele. Hamar rájövök, hogy én vagyok a leggyengébb láncszem a csapatban, erõlködnöm kell, hogy tartsam a tempót a fiúkkal. A nagy sebességnek megvan az eredménye, bõven hatos átlag felett érünk a második ponthoz, Széleskõhöz. Itt egy hegyekkel körbezárt apró tavat találunk, nagyon szép, teljesen lenyûgöz minket.
A következõ állomás, Hármashatár, alig másfél kilométerre van, végig felfele, itt fordul vissza a rövidtáv a cél felé. Pecsételés után folytatjuk utunkat a Szurdok-völgyébe. Csodálatos tájakon vezet utunk, szemben feltûnik Szurdokpüspöki, na meg a Muzsla. Eszter-forrásig laza kocogással haladunk, megéri, mert itt a víz mellett egy egészen finom szõlõfürtöt is bekebelezek. Elköszönünk a pontõröktõl, bár még ma találkozunk, ha minden jól megy. A túra útvonala tulajdonképpen két egymásba akadt nyolcast ír le, így két pontot (Hármashatár és Eszter-forrás) kétszer érintünk. A legfelsõ kör 18 km hosszú, és nincs közben vízvételezési lehetõség. De ez még csak a legkisebb probléma, van ennél sokkal nagyobb is. Úgy hívják: Muzsla.
Befutunk Szurdokpüspökibe, kocsmát keresünk, kettõbõl kettõ zárva. Benyomulunk egy boltba, nincs nagy választék, sör nuku, a hûtõbõl egy üveg langyos kólát horgászok ki. Nincs mit tenni, muszáj valami doppingszer, a fiúk inkább kihagyják. Elérjük az iskolát, itt mintha már jártam volna az éven, akkor többen voltak, és még oklevelet is kaptam, amiért benéztem. :) Most inkább a csapnál pancsolunk, engedek a sapkámba vizet, fejemre borítom, csodás érzés. A sapka szélérõl folyamatosan csepeg a nyakamba a hideg víz, megváltás így 11 körül. Veszek egy mély levegõt, és elindulok a hegyre.
A vicces az egészben, hogy a Mátrabérc alkalmával megfordult a fejemben, hogy milyen durva lehet visszafele megmászni a Muzslát. Hát most itt vagyok, és már nem olyan vicces. Fõleg, amikor ránézek az itinerre: a nyeregig az össztáv 24,65 km, összszint: 1220 m. Hm… izé… itt valamit elírtak. Félóra múlva rájövök, hogy marhára nem írtak el semmit, ez a véres valóság. Az igazi bajok ott kezdõdnek, amikor átkelek a patakon, és hirtelen nyílttá válik a terep. A Nap odacsap, nem is akárhogy. Kúszok felfele, utolérek egy túratársat, aki megáll frissíteni. Megfogadom, hogy csak árnyékban pihenek. Mert hogy pihenés nélkül nem tudok felmászni, az hétszentség. Ákos és qvic elhúznak, õk bírják a meleget, ez már két éve kiderült. Próbálok visszaemlékezni, hogy mennyi a nyílt szakasz ebbõl a hét nyavalyás kilométerbõl. Arra tippelek, hogy az elsõ két kiliben nagyjából fele-fele az árnyékos és a napos rész, késõbb inkább a hûs erdõ a jellemzõ. Kb. negyedórát mehetek, aztán muszáj megállnom egy fa alatt. Próbálok inni, enni, de nem az energiával van gond, hanem a meleggel. Szerencsére nálam van a szórófejes flakonom néhány deci vízzel, ezzel zuhanyoztatom magam. Kicsit észhez térek, indulok tovább. Ki olyan hülye, aki 35 fokban déli 11-13 óra között egy bazinagy hegyen mászik felfele hét kilométert?! Ha tükörbe néznék, akkor meglátnám az illetõt. Illetve elõttem is halad egy ilyen példány. Utolérem, felém lök valami köszönésfélét. Szegény nagyon kivan, nem csodálom. Újabb árnyékos rész következik, keresztbe egy kidõlt fa. Vonzza a fenekem, leülök. Jó pihenni is, de amire igazán szükségem van az a víz. Öntök a fejemre és a tarkómra is egy kicsit. Õrület, soha nem érek fel! Bennem egy belsõ hang megszólal: „Te voltál annyira kíváncsi rá, hogy milyen egy nyári túra a Mátrában?! Hát ilyen, b.szd meg!” :) Lelki erõt gyûjtök a folytatáshoz. Idõnként hátranézek, a település nem akar távolodni. Szerencsémre túljutok a nyílt részeken, innen már könnyebben megy, persze nem olyan gyorsan, ahogy szeretném. Ég az egész fejem a forróságtól és az erõlködéstõl. Ismét utolérek egy srácot, beszélgetünk egy darabig, aztán kellemes meglepetésemre qvic és Ákos tûnik fel. Nem igaz, felértem! Megvártak engem, én azt hittem, hogy mennek tovább. A csúcskõnél készítünk egy csoportképet. A nyeregben begyûjtjük a pecsétet, eszem, iszom, Ákosnak kifogyott a vize, pedig még 13 km a forrás.
Végre lefele zúzunk, bár ez sem olyan egyszerû, mert út nem igazán van, viszont avarral borított kõ- és farengeteg annál inkább. Meg is járom, egyik kõnél kibicsaklik a bokám, csillagokat látok. Nem törõdöm vele, jártam már így máskor is, nem volt vele gond. Egyébként ez a völgy is nagyon szép, sajnos a rossz fényviszonyok miatt nem fotózok. Alighogy leérünk a hegyrõl, ismét kapaszkodhatunk fel a Prédikáló-tetõre. Itt, egy tájfutásnál használatos lyukasztóval igazolunk, aminek Ákos nem nagyon örül, ugyanis simán elment mellette, így megduplázza az utat. János várán ámulatba ejtõ kilátás fogad minket, aztán az a rövidke lejtõ is ámulatba ejt, ami innen levezet. Úgy tûnik, a Mátrában divat az ilyen nyaktörõ lejtõ. Fákban és gyökereiben kapaszkodok, stabil talajt nem találok, a cipõm rögtön csúszni kezd. Váratlanul valami zuhanni kezd mögöttem felém, elsõre megijedek, hogy egyik túrázó az, de szerencsére csak egy túratárs vizes flakonja bukdácsol lefele, amit kiejtett a kezébõl. Elkapom, és leteszem egy fa mellé. Mikor végre leérünk a völgybe, a patakba merítem a sapkámat, fürdök. Az élet apró örömei. Kiélvezem minden pillanatát.
Nem tudom melyik a rosszabb, lejönni a hegyrõl, vagy felmászni a következõre. Tilalmas-tetõre egy hosszú kaptató vezet, nyílt a terep, a Nap ismét fejbe vág, holtpont, belassulás. Háromnegyed háromra érek a ponthoz, a társak ismét bevártak. Intek nekik, hogy menjenek nyugodtan, majd a forrásnál találkozunk, elindulnak. Még 5 kili a forrás, és csodák csodájára az égiek a segítségemre sietnek, egy vékony fátyolfelhõ takarja el a Napot, érezhetõen esik a hõmérséklet. Ráadásul egy hûvös szellõ is ólálkodik körülöttem. Begyorsulok. Na végre normális tempót mehetek. Lefújom magam még egy kis vízzel, szinte már fázom, amikor futásnak eredek. Magányosan telik az út, de nem mondhatnám, hogy unatkozom, fantasztikus a kilátás. Nagy-Hársas látványa is lenyûgözõ, csak az a gáz, hogy oda még fel kell menjek. Lecsorgok a völgybe, ismerõs hely az Eszter-forrás, itt találom a srácokat is, viszont a vizet nem. Ákos csalódottan ücsörög a patak partján, már Muzsla óta szomjazik, a forrásból viszont alig csordogál a víz. Pedig már én is elképzeltem, hogy teljesen feltöltöm a vízkészleteimet, és egy jót pancsolok a patakban. Félliteres flakonomat elkezdem megtölteni, közben elszavalom magamban a János vitézt, épp a végére érek, mire megtelik a kulacs. Na jó, menjünk innen, próbáljuk meg újra Szurdokpüspökit. Csoda, nyitva találjuk az egyik kocsmát, végre töltekezhetünk. Nyolc perccel hamarabb indulok el, mint két társam, megint felfele következik, nem akarom õket hátráltatni. Kimegyek a településrõl, benyomulok a susnyásba, irány a hegytetõ.
Nagy-Hársas csak a nevében hasonlít a budai Nagy-hárs hegyre, nagyságra háromszor akkora, mint a névrokona. Elég jó lendülettel indulok neki az emelkedõnek, most már abszolút nincs meleg, gyorsan tudok haladni. Legalábbis egy darabig. Félóra után ritkulni kezd a növényzet, ezt a hegyet könnyen abszolváltuk, felértem. Aztán balra fordítom a tekintetem, követem az út vonalát, és elképedve bámulom a durvábbnál durvább emelkedõket, ami még rám vár. Mégsem értem fel. Kúszok felfele, itt már nem esik jól a menet. Leküzdök egy emelkedõt, jön a következõ kanyar, még egy emelkedõ, aztán még egy. Ez nem igaz! Soha nem lesz vége! Már éppen besokalnék, amikor megpillantom a kilátót. Közben qvic és Ákos is beér.
Innen már csak lefele van. Hármashatárig futás, aztán a pincékig séta. Feltûnik a távolban Rózsaszentmárton, de nem akar közeledni, mert elõször jobbra, aztán balra térünk ki egy óriási szerpentinen. Az utolsó ellenõrzõ pont egy pincébe költözött, itt frissítõvel és nápolyival kínálnak. Meggyes szörpöt kérek, és intek a férfinek, hogy ne zárja be az üveget, mert iszom még egy pohárral. Felfrissülve vágunk neki az utolsó kilométereknek, aminek a jelentõs része már a településen halad. Még van annyi erõnk, hogy a végén bohóckodva sprinteljünk egyet.
18.39-re érünk be. Gyönyörû szép kitûzõt kapunk és oklevelet. Aztán a horgásztó mellett megvendégelnek minket egy kis krumplistésztával. Jól esik, de még arra sincs erõm, hogy megegyek egy tányérral.
Végül köszönet a rendezõknek, amiért megismertették velünk a Nyugati-Mátra és a Mátraalja nyugati részének jelentõs hegyeit és völgyeit. Na meg az állóképességünk határait. :)
Fotók: http://kep.tar.hu/piedcat/50523024#2
piedcat
|
