DAMJANICH 30
Mikor az -a tömeg és távolság mértékegységeket becenevében kombináló barátom által egyébként „érdekes ötlet”-nek minõsített- gondolat felötlött bennem, hogy a hétvégét esetleg a martfûi Damjanich túrának szentelem, mint mindig, mondhatnám szokásomhoz híven, arra készültem, hogy szép alaposan átböngészem a korábbi résztvevõk beszámolóit, hogy lássam, mégis mire számíthatok ezen a túratársak által kicsit kevésbé látogatott túrán. A beszámolók mindig sokat elárulnak, abból, hogy ki hogy érezte magát illetve mi volt a benyomása, mint mindenki, én is le szoktam vonni a saját kis külön bejáratú következtetéseimet, aztán legalább már nem úgy érkezem a túrára, mint egy nyeretlen kétéves, hanem a sarokpontokat illetõen legalább felkészült vagyok.
No uccu, egyik uncsi délutánon töltöttem is magamnak egy pohárka jófajta bort és azon melegében neki is veselkedtem a beszámolók átolvasásának! De meglepõ módon nagyon hamar végeztem! Nem, nem azért, mert elfogyott a bor, hanem azért, mert errõl a 24 éve megrendezett eseményrõl egyetlen árva beszámolót, egyetlen szimpla sort sem találtam sehol…
Hát gondoltam, ha már egyszer ilyen túrasporttörténeti lehetõséget sodort elém az élet, hogy egy majdnem negyedszázados rendezvényrõl én tehetem elsõként közkincsé a benyomásaimat, hát egy életem, egy halálom, én már biz’ megpróbálom, s már csak azért is elmegyek!
Íjjj, ez marha jól hangzik, de tudom, hogy ezt úgysem hiszitek el, ezért bevallom inkább, hogy a döntés meghozatalakor azért a martfûi termálfürdõben való túra utáni lazítás lehetõsége sem volt egy kifejezetten elhanyagolt szempont…:-)
Elég az hozzá, ahogy az a nagykönyvben (akarom mondani az éves túranaptárban) meg vagyon írva, reggel fél nyolckor már szembejött velem a 442-es úton a Martfû tábla, aztán pedig jött a nap elsõ szép feladata, a rajtnak helyet adó Damjanich iskola felkutatása. A GPS ugyanis egy takaros kis ötvenes évekbeli lakóházhoz irányított a közzétett házszám alapján, amirõl megállapítottam, hogy az nagyon alkalmas lenne általános iskolának, de egyúttal sajnos azt is, hogy ennek ellenére nem az! :-)
Az iskola végül pár száz méterrel arrébb rejtõzködött, az utcától kicsit hátrébb, de hát immár több hónapos geoládás tapasztalatom birtokában az egyébként remek rejtek megtalálása sem volt igazi kihívás! Megtaláltuk! :-) Megszokásból kis híján beloggoltam az iskola aulájában, de hamar kiderült, hogy itt inkább nevezési lapot kéne tölteni…úgyhogy azt tettem! A nevezési lapon ugyan kicsit sok volt az adat (anyja neve…), a nevünkkel is akadt kicsi gond, de az adminisztráció ennek ellenére gyors volt és kifejezetten gördülékeny, így 8 óra elõtt pár perccel máris útra készen álltunk, kezünkben egy fekete-fehér térképvázlattal és a nélkülözhetetlen „Túra ellenõrzõ lap”-pal. A suliban egyébként nagy volt a sürgés-forgás, még a martfûi városi televízió kameráját is felismerni véltem, szóval aki nem jutott be az idei Megasztárba, de szerepelni akar a tévében, annak jövõre itt a helye! :-)
A rendkívül segítõkész fõszervezõ úr még azt a lehetõséget is felajánlotta indulás elõtt, hogy a pontban 8 órakor induló csapathoz csatlakozva túravezetõvel küzdjünk meg a távval, de miután úgy éreztük, hogy kifejezetten antiszociális hangulatban vagyunk, lemondtunk a gyerekseregrõl és a magányos teljesítést választottuk.
Az útvonal elsõ „látványossága” rögtön túra utáni célpontunk, a termálfürdõ volt, majd a Tisza melletti földúton jutottunk ki a városszéli kerékpárútig. Az aszfaltozott drótszamár-ösvény nem a megszokott túralátnivalókat kínálta, várrom és kilátó történetesen éppen nem volt, de akár hiszitek, akár nem, a növényolajgyár ûrbázist idézõ furcsa tartályai is bizony érdekesek voltak! Majd’ 5 kilométernyi aszfaltkoptatás után értük a túra elsõ ellenõrzõpontját, a rendkívül hangulatos elnevezésû „A sörgyár bejárata elõtti tér” névre hallgató ellenõrzõpontot, amely –s ezt tuti, hogy ki nem találjátok!!!- történetesen éppen a sörgyár bejárata elõtti téren volt! Hát micsoda döbbenetes egybeesés! :-)
A téren két, nagyjából általános iskolás korúnak kinézõ srác érdeklõdött, hogy vajh’ a pontot keressük-e, majd miután gyors konszenzusra jutottunk abban, hogy igen, azzal a ténymegállapítással álltak elõ, hogy az biz’ már csak éppen õk maguk lennének! Nagyon megörültünk egymásnak, az egyetlen dolog, ami kicsit csorbította a kölcsönös örömöt, hogy egyúttal azt is elárulták, hogy fogalmuk nincs, hogy akkor most mit kell csinálni… Sebaj, mondom, hát nagy szerencse, hogy pont egy ilyen rutinos mókus ért ide elsõnek, mint szerénységem, de nem ragozom, lényeg a lényeg, hogy egy kék filctollal rajzolt, bekarikázott x képében megtaláltuk a mindkettõnk számára ideálisnak tûnõ megoldást az elsõre áthidalhatatlannak tûnõ, grandiózus problémára.
Miután ez a gond megoldódott, haladtunk tovább a túl sok izgalmat nem tartogató kerékpárúton, egészen Rákócziújfaluig, ahol ezúttal két iskolás korú leánnyal találkoztunk, akik viszont már sokkal profibbak voltak, mint fiú társaik, õk ugyanis azonnal rajzoltak egy kék x-et az igazolólapra. :-)
A falun végigsétálva ismét a hallatlanul változatos kerékpárúton haladva jutottunk el Rákóczifalváig, ahol –a változatosság jegyében- nem kék, hanem piros x-et kaptunk, a Netovább sörözõben. De biz’ volt még tovább is, a városka –az itiner szerint- „sok látványosságot nyújtó” fõtere után ugyanis a település szélén fekvõ Sport büfébe is tettünk egy kitérõt. A látszólag tök céltalan „kunkor” túraszakmai okát a mai napig még nem sikerült megfejtenem, de még dolgozom rajta… Illetve, asszem már közel járok a megoldáshoz: erre ment az útvonal, oszt pont!
A Sport büfében egy kifejezetten kedves hölgytõl kaptuk a szokásos filctollas x-et, majd miután tartottunk pár perc pihenõt ügyes-bajos dolgaink elintézése miatt, közben érdeklõdtem nála, hogy miképpen forrta ki magát a túra idei új útvonala, merthogy úgy tudom, hogy a tavalyi esztendõig még másfelé vezetett. Tõle tudtam meg, hogy idénre lett kész a Martfûtõl egészen Rákóczifalváig vezetõ kerékpárút (lehet, hogy vezet tovább is, de a mi szempontunkból az irreleváns), s a változtatás oka pedig csak annyi, hogy „ezt egyszerûen nem lehetett kihagyni”…
Na bumm, gondoltam magamban, ha nem, hát nem, akkor ne is húzzuk az idõt, miután a kitûzõtt célfeladatokkal mindannyian megküzdöttünk a Sport büfé kis helyiségeiben, vágjunk neki a táv második felének!
A településrõl kiérve hamarosan megugrott a pulzusszámunk, merthogy egy „Tanösvény” feliratú irányjelzõ tábla dobogtatta meg a szívünket egy kissé, a táblát látva ugyanis azonnal arra gondoltunk, hogy most jött el a látnivalók ideje, még csak most jön majd a java, így természetesen újult erõvel estünk neki az elõttünk álló körülbelül 2,5 km-es nyílegyenes aszfaltcsíkkal való küzdelemnek - amit nagyjából a felénél egy derékszögû kanyar dobott fel és tett virgoncabbá. Az aszfalt felett aratott gyõzelem után elértük végre a tanösvényt, amit nagy izgalommal vártam, de az ötödik x megszerzése után hamar kiderült, hogy teljesen hiába – merthogy a túra útvonala nem azon, hanem a betonon vezet tovább… Hoppácska… Igaz, ami igaz, végülis sokkal könnyebben követhetõ, nem göröngyös, nem sáros… Na úgye, hogy vannak ennek is elõnyei!
Mire az aszfalt kontra tanösvény versenyben sikerült összegyûjtenünk és szép takaros csokorba rendeznünk az aszfalt nyilvánvaló pozitívumait és elõnyeit a csúf és unalmas tanösvénnyel szemben, máris a gát tövében találtuk magunkat, ahol igazi sportszakmai kihívás várt ránk: a túra összes szintemelkedését egyetlen rövid szakaszba sûrítve kellett teljesítenünk: azaz fel kellett mennünk a gátra! :-)
A gát olyan volt, mint a gát. Úgy általában. Felötlöttek bennem a régi szép „hídtúlmesszevanos” emlékek, de aztán hamar beláttam, hogy az ottani gát és az itteni gát között egyáltalán nem is vonható valós párhuzam, mert egyrészt ott több a gát, s meg fogtok lepõdni, de a látnivaló is! :-) Ez a gát nagyon kopár volt, mondhatnám, már-már unalmas…de hát ilyet ugye gátra nem mondunk…! Szóval nem volt túl eseménydús, na…
De azért akadt jó hír is, ezen ugyanis nem kellett se 30, se 60, se 90 kilométert menni, mindössze csak ötöt, ráadásul abban még volt egy szexi kanyar is, szóval igazából nincs is ok panaszra…
Annál is inkább, mert mire kezdtük volna kicsit felvenni a jó kis gátas feelinget, ripsz-ropsz Csillagmajorban találtuk magunkat, ahol két fiatalember osztogatta a már megszokott ikszeket és érdeklõdött kedvesen, hogy „Na, hogy tetszett a túra?”
Miután egyetértettünk abban, hogy igazán korai és elhamarkodott dolog lenne máris véleményt mondani és értékelni, így 5-6 kilométerrel a vége elõtt, már indultunk is tovább Martfû felé. Elõbb elhaladtunk egy szovjet katona sírja mellett, hja, így a rendszerváltás után huszonegynéhány évvel, aztán Rákócziújfalu szélénél visszaértünk a már jól ismert kerékpárútra. Igen, arra, ami idénre lett kész és amit nem lehetett kihagyni, majd ugyanazon az úton, amelyiken reggel elértük a sörgyár bejárata elõtti teret, most a sörgyár bejárata elõtti tértõl egy szûk óra alatt visszasétáltunk az iskolába.
A célban nagyon kedves fogatatásban volt részünk, a rendezõkrõl csakis jót és nagyon jót tudok mondani! Kedvesek voltak, segítõkészek, a teljesítésért szép nyomdai oklevelet adtak, s a tényleg nagyon jelképes (TTT igazolvánnyal 200 Ft) nevezési díj ellenére a célban még teával és hagymás zsíros kenyérrel is kínáltak. Csillagos ötös, tényleg az!
Maga a túra? Háááát…
Mi igazából nem bántuk meg, hogy eljöttünk, s nem is éreztük magunkat rosszul ezen a túrán, sõt… Igazából nem tudom, hogy vajon milyen lehetett a korábbi évek útvonala, de ezt a mostani vonalvezetést elsõsorban csak azoknak merem nyugodt szívvel ajánlani, akiknek a Sóút már valahogy túlságosan izgi és esménydús és emiatt ott már nem gyõzik kapkodni a fejüket! Na, ez a túra egy kicsit nyugisabb! :-)
A vadiúj kerékpárútba azért virtuálisan ti is belekóstolhattok, ha kedvet kaptatok, s naná, hogy egyúttal körülnézhettek "a sörgyár bejárata elõtti tér"-en is, a túrán készült képeimhez vezetõ utat megtaláljátok a honlapomon: www.plecs.hu |