Túrabeszámolók


túra éve: 2018
Bükki kihívásTúra éve: 20182018.02.05 06:09:39

Bükki Kihívás 55/40 km


A túra előtti héten tavaszias volt az időjárás. Kicsit le is hangolt ez, mert korábban abban bíztam egy jó havas kihíváson veszek részt. A sárdagasztás lehetősége, a sötétben pláne, nem dobott fel. Szombat délelőtt kitartóan esett Egerben, ez sem kecsegtetett sok jóval. Gondolkodtam, miben vágjak neki a Bükknek, végül lekezeltem impregnáló anyaggal egy bringás dzsekimet, bízva abban, hogy legalább ideig-óráig nem ázok el. Az eső délutánra havas esővé fejlődött, amit még kevésbé kedvelek. Felsőtárkányba érve azonban nagyon feldobódtam. Havazott, szép nagy pelyhekben. Haza is szóltam, hurrá nem lesz locs-pocs és ha minden rendben talán még kicsit le is hűl az idő. Így az impregnált dzseki maradt az autóban.


15 órakor elindultak az 55 km-es táv túrázói, köztük én is. Enyhe időben, havazás közben, egyenletes tempóban róttam az ismerős ösvényeket. A Guba-házig laza kocogással 1 óra 10 perc alatt átértem. Elkönyveltem, hogy ha ez így megy hó-hiány ide vagy oda gyorsan célba érek. Ezek után viszont ahogy emelkedtem a Bükk csúcsai felé egyre inkább belementem a télbe. A hótakaró egyre egyenletesebb lett, az ágak hótól terhesek, itt-ott szarvas, és őz bukkant fel. Varázslatos volt a táj. Jól haladtam néha beugrott a gondolat, hogy tavaly bezzeg…. Már a Bél-kő környékén tartottam, amikor érdemesnek láttam feltenni a lámpát a búrámra. Az annak fényében szállongó hópelyhek kedves táncot lejtettek. Betöltöttem magamba egy kis energiát, és a Bél-kő nyak átjáróján áthaladva, visszatérve a Kálmán-hegyi útra belecsöppentem az igazi ütős télbe. Mintha hirtelen 10 fokot hűlt volna a hőmérséklet (végül is erre vágytam), a szél pedig lesújtott. Az eddig kedélyes hópihék, apró jégszilánkokként csapódtam az arcomba, szemembe, a látótávolság pedig méterekre, vagy talán csak méterre, csökkent. Előttem még senki sem járt, így nem volt nyom, ami segíthetett volna a tájékozódást. Magamban elkönyveltem, hogy felnézek mindenkire, aki ismeretlenül vág neki ennek a tájnak. A turistajelzések nem látszódtak, de sokszor még az ösvény menti fák sem. Aztán már az ösvény sem. Az Őr-kő háznál meg is beszéltem a pontőrökkel, hogy a helyzet kutyább, mint tavaly. Akkor ugyan mély volt a hó, és jóval hidegebb is volt, de legalább látni lehetett. Ahogy befejeztük a „trécselést” felbukkant két srác mögöttem.


- Csak el ne tévedj, mert akkor mi is eltévedünk. – mondta egyikük.


Nyugtáztam a kérést és iparkodtam tovább. Az iparkodásnak aztán az lett a vége, hogy az Őr-kő réten beszakadt alattam egy befagyott pocsolya. Arccal a hóban, jobb lábam a jeges trutyiban nem voltam annyira boldog. A Kálmán-hegyi úton úgy gondoltam, a töbrökbe lejutást nem kockáztatom meg, maradok a bringás jelzésen. Ez jól is működött, bár a látótávolságot ez sem növelte, többnyire mintha perforált tejüvegen keresztül próbáltam volna szemlélni az éjszakát. A nyomot azonban szerencsére sikerült így is követni, csak az Istállós-kő előtt navigáltam félre pár métert. Pecsételés közben utolértek az üldözőim is, akik megint megköszönték a felvezetést. A csúcsról visszafutva rá kellett jönnöm, mennyivel egyszerűbb úgy futni, hogy már hárman kitapostuk az ösvényt. Az Őserdő elejéig gond nélkül ment a futás, igaz itt sem láttam semmit, de mivel már 1000-szer jártam itt még vakon sem okozott problémát. Viszont azt sajnos tudtam, hogy az Őserdőt megkerülő ösvénnyel még világosban is vannak néha gondjaim. Úgy gondoltam követem a kerítés vonalát balkéz felé, de bármennyire is balra húztam nem találtam meg a drága jó drót-tákolmányt. Viszont a nedves fákon megint sikerült dobnom pár firkát, utána pedig csak néztem, mint herélt vámpír a pornó-moziban. Üldözőim lassan utolértek. Kínosan éreztemmagam, mert az én nyomomban jutottak tévútra. De így hármasban kerestük a jelzést, amit néha meg is leltünk, hogy pár méterrel odébb elveszítsük. Pár helyen fényvisszaverős szalagok mutatták: jó helyen vagyunk, de ahogy tanultuk az irányvektorhoz legalább 2 pontra van szükség. A srácok gps-sel tájolták be magukat, én az ösztöneimre próbáltam hagyatkozni, így kisvártatva ismét egyedül maradtam. Végül a technikához fordultam én is, kicsit tartva attól, hogy fagyott kézzel elhagyom a telefonomat. A Hu-map szerencsére engem igazolt és visszataláltam a kék jelzésre. Igaz lelombozott, hogy így kihagytam az Őserdő melletti pontot. Visszamenjek, megkeressem? Végülis azért jöttem, hogy fussak egy jó, ha nem hisznek nekem, akkor így jártam. Viszont eléggé tartottam a Tar-kőtől. Ritkás jelzések, nyáron is alig látható (ráadásul vándorló) ösvény, 20 cm szűz hóval borítva. A félelmem aztán valóra is vált. Cikk-cakkban haladva veckelődtem egyre feljebb, boldogan nyögve, amikor éppen rábukkantam egy jelzésre. A Tar-kő bélyegző helyet így is hátulról közelítettem meg. Nagy nehezen lebélyegeztem a lapomat, aztán az időjárás gondolkodásra késztetett. A szél, ami eddig, csak vakított és bömbölt a fák között, itt emeli erővel sújtott le rám. Igazi, csontig, zsigerekig ható hideg rántott össze a szó legszorosabb értelmében. Át kellett gondolom a helyzetet. Innen már biztos, hogy nem lenne tájékozódási problémám, viszont kiérek a nyíltabb részekre, ahol ebben a szerélésben nem élmény a futás, gyaloglás. Van nálam, száraz sapka, izolációs fólia, energia szelet és innivaló, de az egyetlen épkézláb gondolatnak a visszafordulás tűnt. Meg akartam nézni hány óra van, és csak akkor tűnt fel, hogy a ruha csonttá van fagyva rajtam. 


Gyerünk vissza. Ahogy megfordultam két srác jött velem szembe. Nem a korábbi kísérőim. Kérdezték mi a helyzet, de nem vagyok biztos abban, hogy épkézláb magyarázatot adtam. Úgy tűnt az egyikük szintén fontolgatja a visszautat, de nem vártam meg a döntését.


Végül a 40 km-es távon bekocogtam a célba. 


Lentebb a sárban tapicskolva, mintha más klímában élnék. A célban a szervezők megértők voltak velem az ellátás pedig bőségesebb volt, mint a korábbi években. Előkerültek az Őserdő mellett eltűnt sporttársak is, ők egy rövidebb úton kocogtak be a központba.


A feladás miatt nem vagyok feldobott, de a Bükk itt lesz jövőre is, és ha minden rendben, akkor én is.


A szervezőknek köszönet jár, a teljesítőknek pedig óriási elismerés.


 

 
 
túra éve: 2017
Eger csillagaTúra éve: 20172017.08.28 20:31:33

 Százával gyűltünk össze Felsőtárkányban a Kárpát Egyesület központja előtt az indító szóra várva, mégis annak elhangzása olyan takarékos reakciókat váltott ki, hogy azt hittem rossz irányba indulok. Magamban attól tartottam, hogy nem fogunk elférni a településről kivezető járdán, de tévedtem. Egy sporttárstól kérdeztem, hogy most mi is a helyzet erre idézte az örök mondást: Lassan jársz, tovább érsz. Nem vitatkoztam vele. De mivel én nem is akartam tovább érni (a táv adott volt) beálltam magam zsírégető tempójára és kocogni kezdtem. A családom autóval kísért, szurkoltak, buzdítottak. Kórusban énekelték az 1 egy almafa kezdetű slágert, ami sokáig csengett a fülemben. Sprinteltünk egy közöset az Egeres-völgy végében és nekivágtam a terepnek. Kicsit egyedül éreztem magam, de sebaj – gondoltam – majd csak utolér valaki. A Pes-kő házig dilemmáztam kell-e már a világítás. A fák takarásában sötét volt, máshol inkább csak szürkület. Miután megkaptam az első igazolásomat, még mindig ez volt a kérdés, de az első botorkálás után nem volt kérdéses: fénysebességre kell váltani. Ezzel egy időben megérintett az esti erdő varázsa. Azok a helyek, ahol százszor jártam már új színben tűntek fel. Az út mellett csillogó szempárok meredtek rám, valószínűleg nappal is ott vannak, csak nem vesszük észre őket. Felkocogtam az Őr-kőre, ahol elkezdtem a bizonyos kódot keresni, bevallom azt hittem egyszerűbb lesz, el is piszmogtam pár percet mire sikerült rábukkannom egy töredékes csúcs-jelzésre, aztán indultam tovább. A csúcsról lefelé érdemes volt maximálisra állítani a fényerőt, mert a sziklás, ágakkal keresztezett ösvény a szlalomos részekkel odafigyelést igényelt. Ehhez képest a kék jelzésen jól lehetett haladni egészen a pihenőhely előtti kidőlt fáig. A Kálmánhegyi útról letérve még néha visszapillantottam jön-e már valaki. Mögöttem senki nem bukkant fel, viszont előttem fényeket pillantottam meg. Mint kiderült a fiatal pár egy morcos (sötétben legalábbis) fekete kutyával vadkempingezni készült. Felvilágosítottam őket, hogy ezen a diszkrét helyen hamarosan még százan jönnek, ettől eléggé lelombozódtak. Rövid együttérzés után kocogtam tovább. A Katona-sírok előtti szlalom szakaszon meglepő fényeket láttam, aztán rájöttem hogy nem a túrázók, hanem Bélapátfalva fényei. Számtalanszor jártam erre, de eddig nem tapasztaltam ilyen látványt. A Katona-síroktól dózerolt út vezetett a Szalajka-völgy aljáig. Hát ez kicsit unalmas lehet, gondoltam aztán ki is bicsaklott a bal bokám. Ennyit az unalomról. A Szalajka-völgyben feltöltöttem a kulacsokat és nekivágtam az emelkedőnek, elmajszoltam egy sport-szeletet, legyen hajtóanyag a csúcsig. Az emelkedő mellett itt is ott is emelet magasságban feltornyozott farakások, a tavaszi erdőpusztulás mementói magasodtak. Az erdészeti munkák viszont jót tettek a sárga jelzést viselő emelkedőnek. A munkagépek ledózerolták az utat, széles lett és jól járható. Persze, hogy mi lesz ezzel némi erózió után még kérdéses. Jobb lett volna az eredeti útvonalon felhágni az Istállós-kőre, de ott tényleg tragikus a helyzet. Az Olasz-kapu környékén mintha 10 fokot hűlt volna a levegő, de legalább lazán el tudtam majszolni az első szendvicsemet, közben lazán ismét sikerült egy kavicson meghúzni a bal bokámat. Innen Bánkútig már élmény volt a menet, ott pedig pazar vendéglátás várt, amivel csak csekély mértékben éltem. Innen laza kocogás következett Csipkés-kútig, csak egy jópofa borz állított meg szemezésre. A Csipkés-kúti ménest viszont valószínűleg a sátán kutyája őrzi. Hang alapján legalábbis. Bár ellene vagyok a kutyák helyhez fixálásának, nagyon reméltem, hogy ez az eb nincs túlságosan szabadjára engedve. Mély hangú öblös ugatása sokáig kísért az úton. Jávorkút felé közeledve aztán volt némi fáramászás is. Szerencsére nem a korábbi sátán kutyája miatt, hanem mert az ösvényre voltak dőlve. Jávorkút után viszonylag laza szakasz vezetett Ómassára. Előtte a kidőlt fák kreatív kerülgetése közben érdemes volt pár pillantást vetni a völgy felé. A fenyőfék egy szakaszon kb. 2 méter magasságban, mintha el lettek volna kaszálva. Ómassa után vadregényes szűk ösvény vezetett Szentlélekre. Útközben jól megijesztettük egymást egy szépszál vaddisznóval, aki (gondolom) a reumáját kúrálhatta a csalánosban. Tudom ezektől a jószágoktól félni illene, de Zrínyin és Robert Baratheonon kívül nem tudok senkiről akinek vaddisznó okozta volna a végzetét, és azok is kanok voltak, míg a köznyelv szerint a kicsinyüket féltő kocák a végzetesek. Tudja manó. Szentléleken kaptam egy jó pohár kólát és házi perecet, utána pedig jött egy kis bujkálás a piros jelzésen. Innentől kb. Bükkszentkeresztig nagyjából fehér folt volt a belső térképemen. Jártam már arra, de hogy ismerem, az túlzás. Ettől függetlenül jól esett a következő pár kilométer az országutas szakaszok ellenére is. A Magos-kő után kicsit meglepett, hogy mennyi rovar szunyál a bokrok között, és hogy mennyire nem szeretik a korai ébresztést. A piros kereszt jelzés felé fordulva egy sátrat pillantottam meg. Futólag beugrott a gondolat: mi van ha a tömeg elől a korábban, még a Katona-sírok előtt látott páros költözött ide? A Dante poklát sajnos nem találtam meg. Igaz, nem meglepő. Éjjel barlangot elkerülni olyan, mintha valaki az ösvényre figyelve elmegy egy alagútnak öltözött szerecsen mellett. A Hámori tó csodálatos látványt nyújtott. A szálló fényei csillogtak a sötét vízen. Egészen addig bambultam, míg egy denevér majdnem meghívott egy pofonra. A lillafüredi pont helye előtt kissé elkavartam, de ezzel szerencsém volt, mert így pont jó helyre érkeztem. Ellenőrzés után számomra nosztalgikus szakasz következett. A Fehérkő-lápa emelkedőjén valamikor a 90-es évek elején mountain bike hillcimb versenyt rendeztek, ahol éppen jó szelem volt. Most viszont a laza emelkedő jó lehetőséget kínált a második szendvicsem elmajszolására. A szerpentinen néha visszapillantottam, jön-e már valaki látótávolban? Fények látszódtak, mintha mozogtak volna is, de ez csak a helyzet-változtatásom miatt látszott így. Bükkszentkeresztig sikerült egy részt benéznem, de rá kellett jönnöm, a települések fényei remek navigálási lehetőséget adnak. Az ellenőrzőponton a srácok ínycsiklandó sült burgonyával kínáltak. Nehéz volt ellenállni, mert egyébként kedvelem a sült krumplit (pláne hagymás-paradicsomsalátával), de tudtam, hogy nekem ez nem futás-kompatibilis étel. A települést elhagyva a Tortúra adta rutinból majdnem rossz felé fordultam, de időben észbe kaptam, és a szalagokat követve a műúton kocogtam Hollóstető felé. Elvileg rókafarm közelében haladtunk, de rókát nem, őzeket annál többet láttam. Hollóstetőtől a Hór-völgyben jól lehetett haladni. Az út mentén több vaddisznóval egymásra röffentünk. Úgy tűnt, egyáltalán nem zavarom őket, nem kizárt hogy az illatom alapján tesónak gondoltak. A völgyben több helyen erős ködfoltokban haladtam, ami elég érdekes látvány így fejlámpával. Répáshuta újabb település volt a néptelen falvak sorában, persze nem annyira meglepő, hajnal háromkor én is inkább az ágyat nyomom. A Bányahegyi elágazó legalább ennyire kihalt volt, amin kicsit meglepődtem. Viszont el kellett könyvelnem, túl korán jöttem. A pont 4 órától üzemel, addig viszont volt pár perc. Vártam egy ideig aztán a kiírt idő után 10 perccel továbbindultam. A biztonság kedvéért csináltam pár fotót, igazolandó, hogy ott jártam. A következő pontig elvileg csak 5 kilométert kellett megtenni, azonban számomra ez volt az út leghosszabbnak tűnő része. Az ösvény jórészt lejtett ugyan, de nem esett jól, pár helyen pedig eltűnt az ösvény. Tavasszal a Bükki Kilátáson ez még egy gyorsító szakasz volt, most viszont akkora volt az aljnövényzet, hogy futni sem mertem. Sajnos az erdő-pusztulásnak egyik járuléka ez. Ahol az óriások kidőlnek, a helyüket a szapora lágyszárúak töltik ki, egészen addig, amíg a földből néhány szunnyadó magonc ki nem tör és kizsarolva a talajból a tápanyagot fel nem nő, az árnyékában pedig visszatér az élet a korábbi kerékvágásba. A Tamás-kúthoz szintén kissé korán érkeztem, de a terített asztal mellett szívesen időztem. Kulacstöltés közben elmajszoltam egy banánt, ittam egy alkoholmentes sört. Ez rám is fért, mert kicsit kipurcantam. Ugyan már elkezdett felkelni a nap, de mégis most hűltem le. A hidegrázás ellen felvettem a szélmellényemet, a fejemre kendőt. Futólag még az izolációs fólián is gondolkodtam, de szerencsére izmos emelkedő következett, ami segített újra bemelegedni. Induláskor még hallottam, ahogy a rendező telefonon profin tisztázza az előzőleg kihagyott pont kérdését. Rövid aszfalt rész után a Pazsag erdészház mellett haladtam, eléggé átalakult ez a környék is. Gondolom, a turizmusnak köszönhetően épültek újabb objektumok. A kék jelzésen visszatértem a Hór-völgybe, ahol végképp eltettem a fejlámpát, azzal együtt a szélmellény és a kendő is hátizsákba került. Valamiért úgy gondoltam ott kell lennie a bélyegző pontnak, de a Füzér-kő melletti elágazónál bukkantam rá. Az Ódor-vár emelkedőjén betermeltem az utolsó szendvicsemet az esőbeállónál pedig régi, kedves ismerős a Nu Pagagyi feje Sütő Laci köszöntött. Tovább haladva a lejtők már eléggé megviseltek. Vagy nagyobb cipő kellene (ami bajos az erdő közepén), vagy rövidebb lábujjak (ami végülis megoldható), vagy… Köztes megoldásként a Völgyfő-háznál megigazítottam a cipőfűzőket és ez az apróság rengeteget segített. A Török-útról Síkfőkútig elég kínlódós lett volna a korábbi állapotban.  Visszamászva Várkútra az utolsó szakaszt már inkább kigyalogoltam. Az ellenőrző pont után pedig lankás út az Eged csúcsáig. Az utolsó pontnál sósmogyoróval kínáltak, de az sajnos nem csúszik nálam ilyenkor. Viszont innen már csak 7 km a cél! Örömtelien eseménytelen szakasz volt ez számomra, az utolsó kilométereken kerülgettük egymást a rövid távon indulókkal az erdő szélén pedig ismerős szőke buksik tűntek fel. Apa!!! – kiáltották a srácok kezembe nyomva frissítőt, tuning-anyagot és kéz a kézben vágtáztunk be a központba.


Nagyon komoly kihívás volt az Eger Csillaga 115, komoly erőpróba, nagyon örülök, amiért nekivágtam.


 

 
 
Bükki kihívásTúra éve: 20172017.01.22 17:28:28

Bükki Kihívás 55 km 2017.


 


2 évvel ezelőtt indultam már ezen a túrán, pontosabban akkor a 40 km-es távon. Valahogy az akkori megmozdulás nem maradt meg bennem pozitív élményként így aztán nem bántam, hogy a Kihívás előtt egy héttel még híre sem volt havazásnak. Aztán lett hír is, hó is, nem is kevés. A rajthoz indulva elég komoly erőlködéssel tudtam kiparkolni a házunk előtt, de futva mégiscsak jobb lesz, gondoltam. Persze nagy kérdés, hogy mi miért jó, és miért kábítja magát az ember ennek agyalgatásával. A felsőtárkányi faluház környékén viszont a leparkolás volt problémás, mert hely volt, csak éppen mély hóréteg alatt. A faluház egyébként nagyon jó központ választás volt a szervezők részéről. És óriási színvonal-fejlődés, ha azt vesszük, hogy pár évvel ezelőtt az Eger Csillaga túráiknál kb. egy kölcsönzött tanári asztal képviselte a központot. A gyors beregisztrálás után kicsit vacilláltam mikor startoljak. Ha túl korán indulok, törhetem a havat, ha túl későn akkor pedig kerülgethetem, aki épp elém kerül, és sorba állhatok az ellenőrző pontoknál. Végül adtam egy kis esélyt a gyorslábúaknak, és 3 óra 15 perckor elrugaszkodtam. Az ajtóban még megakadt a szemem egy kiíráson: a rendezők az időjárásra való tekintettel a 17 órás szintidőt 20 órára emelték. Hosszú éjszakás műszak áll előttük, gondoltam.


A falu elhagyása gond nélkül ment és az erdő első pár 100 méterén még a hó is le volt taposva, de aztán rá kellett jönnöm, a népmesei igazságra: 20 centi, az 20 centi. Ettől függetlenül a laza porhó nem éreztette a fékező hatását. Még az emelkedőkön sem, de kb. az 5. km-től már törhettem is, mert mások nem strapálták magukat. Egy srác beállt mögém, síbotokkal keményen tolta a tempót, vártam hátha beszáll előre, de annyira azért nem fűthette a vágy. Az erdő már itt is csodaszép volt, még szarvasokat is láttunk az ösvény mentén. Átérve a Berva-völgybe egy kanyarban még láttam a srácot, aztán mire az első ponthoz értem valahol lemaradhatott.


A Guba ház előtt páran épp a ház felé tologattak egy autót. Mint kiderült ők a pontőrök, a ponton pedig még se étel, se ital, se bélyegző. Sebaj a jelzésemet azért megkaptam, visszafordulva pedig láttam hogy egész derekasan haladnak az autó-taszigálással. Jót szurkoltunk egymásnak és irány a naplemente. A Guba-forrás felé térve ismét szűz hóban kocorásztam, már ahogy lehetett. Mert futásnak egyre kevésbé volt nevezhető a mozgásom. Eléggé elkedvetlenített a dolog, aztán miután a joggolástól, a korcsolya imitációig végig próbáltam minden eszembe ötlő haladás módozatot arra a felismerésre kellett döbbennem, hogy a tempós gyaloglás a legelőnyösebb, ha az energia felhasználás szemszögéből nézem a helyzetet. Persze ez nem dobott fel. Futószempontból a piros jelzésen haladni nem kihívás, nem is értettem mi van velem. Mint akit leragasztottak. Beugrott fejből a Harcosok Klubjából egy mondat: - Öreg vagy és dagadt, húzz innen a p….ába! De valahogy ez sem használt. A varázslatos mondat mantrázása közben rám borult az este, eljött a (fej)lámpa (fel)oltás ideje. A kilátás persze itt is megkapó volt több helyen. A távolban még látszottak Felsőtárkány fényei. Elmajszoltam egy csokit és kíváncsian vártam mikor ér utol valaki, de, senki sem taszított félre továbbra sem. Elértem a Kálmán-hegyi utat, majd ösvény következett és a zöldön a Bél-kő felé. És itt jött a szemléletváltás! Egy szakaszon már lejárták terepjáróval a havat, tettem rajta egy próbát és rá kellett jönnöm, nem a futókámmal van gond. Ekkora hóban nem lehet futni és ennyi. Nem kell 6-8-10 perces kilométerekkel kalkulálnom. Megyek, ahogy tudok, ha 20 percig görcsölök km-enként, akkor annyit fogok. Miután ezt elfogadtam, valahogy még szebbnek láttam a hótól terhes ágakat, a hófehér tájat, a felhők között átszűrődő holdsugarakat. Valahogy az arcomra fagyott a vigyor, ami a célig le sem olvadt. Olyan emelkedett hangulatba kerültem, hogy egészen meglepődtem, amikor az Őrkő-házhoz értem. Már itt volnék? A pontőrök nagyon segítőkészek voltak, a tea-pótlás a legjobbkor jött aztán irány a Bükk.


Az Őrkő aljánál elmajszoltam egy szendvicsemet kicsit bolyongtam, mire megtaláltam az utamat a töretlen hóban, és hamarosan dilemma előtt álltam bemenjek a jelzést követve a töbrökbe, vagy simán kerüljem meg azokat a piros bringás úton. A bringás jelen, mintha már járt volna valaki, a töbrökben viszont úttörő lehetek, és segíthetek az utánam jövőknek. Úgy gondoltam helyiként ez utóbbi a helyes. Egy ideig egész jól is ment a téma, bár az ösvény alig, vagy egyáltalán nem látszott, a fákon ugyan jók a jelzések csak sokszor nem lehetett tudni valóban jelzés-e vagy csak a fák törzsére fagyott hó, jég. Aztán ködösre fordult az idő és nemcsak a jelzések tűntek el, hanem a fák is benne. Fel kellett adnom a terveimet és kikecmeregtem a bringás útra. Tudtam, hogy a Kopasz-rét végénél át lehet vágni a jó irányba, de ezt a lehetőséget sem vettem észre, sebaj később is van egy letörés. 1000-szer jártam már ott. De ez sem lett meg. Valahogy túlmentem ezen is és bár utólag belegondolva visszafordulva megkeresni a jó helyet teljesen érthető lett volna, mégsem ezt tettem. Azt tudtam, hogy párhuzamosan haladok a helyes ösvénnyel, valahogy majdcsak átmegyek rá. Mázlim volt, mert egy tábla mutatta is, hogy az Istállós-kő a zöld négyzeten csak 1800 méter. Be is érkeztem rajta a jó útra, csak addigra valahogy elvesztettem az irányérzékemet és nem tudtam jobbra vagy balra induljak. Némi felderítő mód után jobbra indultam. Ez az ösvény elég jól ki volt már taposva (talán már meg is előzött valaki), én pedig eddig a szűz hóban bolyongtam. Nem sokat talán 1500-2000 méter, de a 20 perc körüli km-ekkel ez elég sok elpocsékolt idő. Sebaj, az idő jó, a táj szép utánpótlás bőséges a hátizsákomban. Magamban fejet hajtottam azok előtt, akik esetleg most járnak itt először. Vagy ők, vagy a navigációs rendszerük nagyon tudnak valamit, ha itt el tudnak tájékozódni. Kocogás közben egyszer csak fejlámpás futók jöttek velem szembe. Rossz irányban fordultam, állt össze a kép. Aztán az üdvözlés után rájöttem a miskolci hegyimenők tartanak éjszakai hegymenetet. Érdekes, hogy 2 évvel ezelőtt is nagyjából itt találkoztam Karloszékkal. Váltottunk pár szót aztán ők becélozták a Cserepes-kőt, én pedig haladtam az Istállós felé. A csúcsnak ismét szűz hó borította ösvényen vághattam neki. Ebből látszott ugyan, hogy még nem járt itt senki előttem, az viszont nem, hogy nekem hol kellene mennem. El is vétettem a jelzést, de azzal operáltam, hogy a Bükk egyik legmagasabb csúcsára csakis felfelé vezethet az út. A módszer be is jött, megtaláltam a pecsételő helyet. Fentről felhívtam a családot. Otthon még úgy tippeltem, hogy ilyenkor már Bánkúton lehetek és Anyuci meg is lepődött, hogy még féltávnál sem tartok. Ami azt illeti nem volt alaptalan a meglepetése. Már közel 6 órája úton voltam, és a 65km-es Tortúrát egy hónappal korábban kicsit több idő alatt már le is nyomtam. De semmi gond. Visszafelé indulva a csúcsról egy srác jött velem szembe. Elégé informatív beszélgetést váltottunk:


- Szia! Jól vagy?


- Nem.


És nyomtuk tovább. A csúcs aljához érve több futót láttam közelíteni. Nekik kicsit könnyebb a dolguk a kitaposott nyomon. Ha ez így megy, elég hamar utolérnek. Sebaj. A következő szakaszon akadt pár rész, ahol az út lejtése miatt futni is lehetett, de nem ez volt a tipikus. Az Őserdő kerülése ismét némi jelzés kereséssel folytatódott, próbáltam tartani a kerítés párhuzamot, de ez sem garantált semmit. Egyszer csak fényekre lettem figyelmes, biztosan a 30-as távon túrázók jönnek velem szembe, gondoltam. A fényekhez érve viszont láttam, hogy fényvisszaverő jelzések vannak kirakva. Szuperül látszottak, megtaláltam a jelző pontot is, korrekt információkkal ellátva. Bár azt el kellett könyvelnem, hogy a kitett zsírkréta nem jól tolerálja a fagypont alatti hőmérsékletet. Egy ideig követtem a világítós jelzéseket, aztán a Tar-kő felé fordulva örömmel könyveltem el, hogy a csúcshoz vezető útra is tettek ki ilyeneket. Szuper, gondoltam, mert oda nappal sem mindig egyszerű feltalálni. Aztán jött a hidegzuhany, amit csillogó jelzésnek gondoltam az csillag lehetett, vagy valami állat szeme, hó vagy jég én viszont azt célozva eltértem az ösvénytől. Keresgéltem egy jó ideig, irányba fordulva rátaláltam a kék jelzésre. Itt még nyomok is vezettek, és egy idő után el is ágaztak. A jobb oldali megy a kilátóhelyre a bal pedig tovább. A kilátást semmiképpen nem hagytam volna ki, így jobbra fordultam. Ha a kilátóhelyet kereste az előttem utat törő, benézhette a terepet és a nyomában én is. Vissza a kék jelzésre, aztán csak meglett a kilátópont. Igaz kilátás nem volt. A holdat eltakarták a felhők, az idő ködös volt, de még úgysem voltam este 10-kor a Tar-kőn. A pecsételő helyet viszont elég nehezen találtam meg. Mentem pár kört a vélt hely körül, míg rájöttem, hogy a hótól homogén bokor nem az, aminek látszik. A kupac közepén ott volt a kicsit romos csúcsjelzés. Vicces lehetett utánam megnézni a körbe járó nyomokat. A Micimackó jutott eszembe, az a rész amikor nyomokat követtek Malackával és rájöttek, hogy előttük az egy menyét, aki magával vitte a menyét. Innen szerencsére a navigálás elég egyszerű volt Bánkútig (vissza a Tortúra nyomán) és este 11-kor beléptem a síházba.


Itt meglepő lelkesedés várt, taps, fotózás, étel, ital. De én csak teát kértem a kulacsomba és feldúsítottam egy kis izo-porral. Visszafelé a Csalánosi parkolóban sikerült megtalálnom a Z jelzést, de a szűz hó kicsit megtörte a lelkesedésemet és úgy gondoltam élek a kiírásban foglaltakkal, miszerint az útvonal javasolt, de nem kötelező. Kimentem a Nagymezőre vezető aszfaltútra. Kicsit hosszabb, de járható. A komfortosabb szakasz szerencsére engedett némi nézelődésre lehetőséget, nem a lábam elé kellett figyelnem. A hó csillogott, még a hold is előbújt, a levegőt pedig harapni lehetett. Elővettem a kulacsomat, amiben fogyaszthatóra hűlt az ital. Jót slukkoltam belőle és itt ért egy nagy meglepetés. A bánkúti sürgés-forgásban zöldségleves került a kulacsomba, amit még ízesítettem is narancsízű izotóniás italporral. Analizáltam az ízélményt, és el kellett fogadnom, ha valaki nyitott a kínai konyhára akár vevő is lehet az ilyesmire. Az íze nem mondható rossznak, energizál és elgondolkodtat. Kicsit később rájöttem hogy mindemellett első osztályú szélhajtó is. A műútról az istállók után rátértem ismét a terepre. Szép követhető nyomot tapostam ismét, mert futni itt sem lehetett. Átvágva a Nagymezőn, rövid aszfalt szakasz következett és tovább a Z jelzésen. Ez a túra egyik gyorsító szakasza lehetett volna, de nem lett. A lejtősebb részeken megpróbálkoztam futni a lábszár-középig érő hóban, de nem láttam sok értelmét. Átfutott a fejemen, hogy akár a lillafüredi műútra is lekoccanhatnák. 5-6 km lejtős, lejárt aszfalton tényleg gyorsíthatna a tempón. De (ötlött fel újra) tényleg segíthetném is az utánam jövőket, így maradtam terepen. Ezen a szakaszon korábban tévedtem már el, így tisztában voltam benézhető részekkel, ment is minden szépen. Előttem nyomok csak állatoktól származtak, azokat viszont érdemes volt megfigyelni. Elég szabályos, egyenes, néha egymást érintő nyomvonalakon mentek, ahová éppen kellett. Érdekesek voltak az erdő hangjai is. Néha tompa puffanással zuhantak le hókoloncok az ágakról, máskor pedig mintha emberi beszélgetés neszezett volna. Persze emberek éjféltájban ritkán járnak arra trécselni. Vagy a képzeletem tréfált meg, vagy korábban rögzült valami egy számomra ismeretlen dimenzióban. Az út hiába lejtett, futni csak a Keskeny-bérc felé lehetett. A Z kör jelzésen lepilickáztam a Hereg vágás aljába, és nem bántam hogy innen már kitaposott ösvény vitt tovább.


Bánkútról a Tamás kútig közel 2 órán át tartott a menet. 2 óra alatt 10 km lejtős viszonyok között, eltévedés nélkül elgondolkodtató, viszont még mindig nem éreztem fáradtságot. Fura módon csak a két alkaromban volt némi terheltség érzés. Innen már csak a Kaló Gábor fája előtti emelkedő fogott meg kissé, a Samassa ház előtt pedig jópofa látványosság, hóba olvadt mécsesek mutatták az utat. Innen ismét kiválóan futható volt a terep 2: 16 perckor sikerült is célba érnem.


A körülményeknek köszönhetően szavakkal nehezen leírható élmény volt a túra, nagyon örülök, hogy ennek a részese lehettem. Az időjárással, szerintem, óriási szerencsénk volt. Nem tette könnyűvé az életünket, de nélküle ez a menet nem is lett volna igazi KIHÍVÁS.

 
 
túra éve: 2014
Bükki kilátásokTúra éve: 20142014.03.07 09:02:01

Bükki Kilátások Hard 2014


 


A 22-es csapdája? Vajon van párhuzam a rajtszámom és az egyik alap-olvasmányom veleje között? Ötölgettem az Istállós-kõre kapaszkodva. Fejbõl idézve a 22-es kimondja: azt a katonát, aki nem normális le kell szerelni. Viszont az a hadfi, aki erre hivatkozva kéri eltávolítását a haderõbõl normálisnak kell tekinteni, így a leszerelése kizárt. Rám ez talán annyira vonatkozhat momentán, hogy kiszállhatnék a versenybõl, senki sem kérdõjelezné meg az indokaimat (öreg vagyok és dagadt), de mivel senki sem kényszerített az elindulásra, húzzak gyorsan bõrt a fogaimra és iparkodjak fölfelé. De nem menjünk a dolgok elébe.


 


Reggel kicsit feszélyezve éreztem magam a rajtnál. Nem csoda, hiszen a Less Nándi óta nem vettem részt szervezett megmozduláson. A profi regisztrációt követõ sorakozásnál csak poénkodás közben vettem észre, hogy az övtáskámat majdnem ott felejtettem a központban. Az, hogy nem eszem és nem iszom egy dolog, de a verseny itinere is benne volt. Tipegés vissza és a rajthelyre.


 


1/2 8-kor Imaro rajtszavára nekivágtunk a távnak. Igyekeztem a kondimhoz alkalmazkodó tempót belõni valahogy a többség mégis bátortalanabb volt nálam. Csak Kiss Miki és Carlos lódult elõttem, õk viszont mintha sprintszámon neveztek volna. Sebaj, õk egy kategória és én egy másik. Elhagyva a falut az élénk napsütésben volt idõ megszemlélni az elõttünk magasodó hegyeket. Azokon fogunk most átkelni és persze ott jövünk majd vissza. A látvány pazar, az idõ szuper, 100% tavasz. A Mellér völgy végében két Fun Run-os klubtársam tölti a szénhidrát készletét. Zoli és Lali kicsit nehezen ismer rám, gondolom a fejemen fityegõ Hard csõsálnak köszönhetõen. Buzdításuktól kísérve vágok neki az emelkedõnek. A szintemelkedés mellé egy jó adag sarat is kapunk, amit az erdõgazdálkodók gépei dagasztottak az alkalomra. Elég vendégmarasztalóra sikerült a gyurma, legalábbis az egyik cipõmbõl majdnem sikerült kilépnem. Az emelkedõn fel-fel bukkan Carlos elõttem, de egy idõ után már inkább az öltözés, vagy a vetkõzés gondolatával játszom. Kutya melegem van bár elég lazán ruházkodtam. Arra gondoltam ledobok egy réteget az Õr-kõ háznál, beküldöm a célba, ha netán fáznék még mindig ott a szélmellényem. Mire eltökéltem magam fel is értem a gerincre, ahol a friss légáramlat megfontoltatta velem a döntésemet, sõt az úton itt-ott még jeges-darát is láttam. Jó lesz az az extra réteg, döntöttem el. A Zöld-rét elõtti emelkedõn már Carlos elhúzott a képbõl, ahogy a csúcsról visszanéztem egy sporttárs épp nekirugaszkodott az emelkedõnek. Biztosnak tûnõ távolság, de korán van még leosztani a helyezéseket. Az Õr-kõ felé haladva óriási meglepetésemre Miki és Carlos kocogott szembe velem. Elbizonytalanodtak a pályával kapcsolatban. Tény, hogy korábban elképesztõ mennyiségû szalag tette egyértelmûvé a menetirányt (kicsit el is szégyelltem magam, mert én elõzõ nap a pálya másik szakaszára nem tettem ennyi jelzést) itt viszont elég szolidan jelöltek, bár az itiner ott volt segítségnek. Az Õr-kõ házhoz így hármasban értünk. Elhagyva a pontot én (kompenzálandó a srácok idõvesztését) hátra szerénykedtem. Erre persze nem volt szükség, mert húztak, mint a gyalogkakukk. Carlos kicsit megtorpant, amikor az asszonykája szembejött vele. Virág a classic-távot nyomta le éppen lendületesen, és ha már ott volt, akkor a férjét is némiképp. A szilvásváradi pont felé jórészt lejtõn futhattunk és nekem is kijutott a családi örömbõl, mert a Katona sírok elõtt az apósom jött velem szemben. Tiberiust nem hatotta meg az emelkedõ, nagyon jó tempót diktált fölfelé. A lejtõkön szép számmal jöttek szembe túrázók, akik egyben szurkolókká is váltak. A Bácsó-völgyben egy kisfiú és egy kislány (kb. 8 – 10 évesek lehettek) túrázott. Ilyen kicsik és nekivágnak? Le a kalappal. A szilvási ponton váltottuk egymást Carlossal. Leküldtem egy colát (elõször az idén) és irány tovább. A Szalajka völgytõl általában nem vagyok elalélva, de most az idõjárásnak, és a még be nem indult idegenforgalomnak köszönhetõen élmény volt végig kocogni rajta. Minden zöldell, patakok, vízesések, és nem a sülthalszagú hízóturizmus uralkodik. Az Õsember barlang elõtti emelkedõt elég szépen be lehet látni, Carlos sehol. Sebaj. Fentebbrõl visszanéztem, üldözõ sehol. Ezt sem bánom. Még dobogón vagyok, ugrik be. Dobogó, dobogó….. babababa. Hívom Imarót, bocs beszéltünk róla hogy kerítek egy dobogót, de elfeledkeztem róla. „Akkor nem lesz dobogó, te meg inkább fussál.” Hallgatni kell a „fõnökre”. Az igazi emelkedõnek vágva némileg mesterséges akadályok tették örömtelivé a napot. Nem állítom én, hogy a favágók szándékosan döntik a jelölt ösvényre a fákat, de nem is hatja meg õket annak ottléte. Persze, ötlik fel a gondolat, engem vajh mennyire érdekelnének a passzióból futogatók, ha 30 kilós láncfûrésszel kellene itt brékelnem? A fák között ugrándozva hol lesavasodok, hol begörcsölök, de a tervemtõl kb. 1 perc eltéréssel érek a csúcsra. Milyen jó ha az embernek nincsenek vérmes elvárásai. Innen már lazázás következik, közben elmajszolok egy csokit és kisajtolom az utolsó cseppeket a kulacsomból. A Kopasz-rét az egyik kedvencem, a hajamat is ennek örömére növesztem így. Az ösvényen annyira ruganyos a talaj, mintha párnán futnék. Elérek újra az Õr-kõ rétre. Kiss Miki épp akkor lódul neki a Cserepes-kõ felé menõ ösvénynek, valami történt, mert ennyire gyors nem lehetek. Gyors tankolás és megyek tovább. Épphogy elhagyom a pontot, amikor üldözõt látok. Hát ez a menet még nincs lemeccsezve. Az ördögszántásos ösvényeken óriási segítség a jelölés, nagyon jól követhetõ, anélkül, hogy az ösvényen kívülre koncentrálnék. A terep szuper, vannak szép számmal túrázók elõttem, de nem zavarnak. A Cserepes-kõ elõtt azonban elég komolyan begörcsöl a bal combom. Lazázok felfelé, de alig tudom tartani a gyalogosok tempóját. Ez nem jó. Fenn Pepéék intézik az idõmérést (emberemlékezet óta), és mire leérek a ponttól a görcs is múlogat. A hegyoldalban fantasztikus a panoráma, ide majd vissza kell jönni. Az Õserdõ környékén megint jönnek a görcsök, nem merem nagyon nyomni, nehogy teljesen beálljon a lábam. Bosszant a dolog. Ha nem edzek eleget akkor mit keresek itt? A Tar-kõ felé haladva a nyakamba lihegnek, az üldözõm itt ért utol. Mint megtudtam Zóka-Újhelyi Zoltán. Próbálom lerázni, de hiába joggolok õ gyorsabb kigyalogolva az emelkedõt. Aztán nem harcolok, hagyom elmenni. Ez van, öreg vagyok és dagadt. Ezzel az állapottal barátkozgatok egészen a Nagy-Mezõ aszfaltos szakaszáig. Az emelkedõk nem mennek, de a lejtõk egész jól, az aszfalton pedig méterrõl méterre közelítem, majd lehagyom a srácot. A Vörös Meteor turistaházhoz már kis idõelõnnyel érek. Iszok egy izotóniást, feltöltöm a kulacsomat, és tûzés. A fordító után meglepõen sok Hard-os jön velem szembe, sûrû a mezõny. Elgondolkodtató. Újabb lukasztás az igazolólapra, a lejtõn nagy lendülettel indulok, majd az emelkedõn mintha falba ütköznék, csak tötyörgök egy helyben a lábamat húzva. A frissítéssel, étkezéssel van a gond, de mi? Az elmélkedésemnek Zoli vet véget. Utolérve engem meg is jegyzi, hogy mennyire elgondolkodtató az, hogy aszfalton állva hagyom, az emelkedõkön pedig õ engem. Sajnos igaza van, ezt látom. Elég gond ez nekem, mert az emelkedõ elvileg a specialitásom (magamhoz képest legalábbis). Elõre engedem, de azért nem adom fel. Ismerem a helyet és tudom, hogy itt egy jó ideig több a lejtõ, mint az emelkedõ. Ha az Ódor aljáig sikerül rátennem egy lapáttal talán-talán… El is lépek, és pár hosszabb lejtõn sikerül is nyújtanom annyira, hogy az emelkedõket lendületbõl „kiguruljam”. A megyehatár elõtt óriási meglepetésemre Pálos Zsófi apukájával találom szembe magam. Nem találkoztunk mióta felhagytam a mountain bike versenyzéssel, az pedig nem tegnap volt. Aszfalt szakasz a Pazsag felé, gyorsítok. A Pazsagi pontnál Carlosné-val találkozom, segít nekem lukasztani. Nagyon stramm, sportos nõ. Némi dagonyázás és hepe-hupa, után a Hosszú-, majd a Hór-völgyben haladok. Beugrik, hogy mennyi viszontagsággal találkoztam már itt korábban. Hó, jég, latyak most kutya jó az idõ. Tolom a hídig, majd lukasztás és neki az Ódor megmászásának. A hajtû kanyarban visszanézek, Zoli akkor kerül képbe. Úgy tippelek kb. 3 perc elõnyre tettem szert, de hogy ez mire lesz elég? Gondolom õ is lát engem igaz fekete szerkó van rajtam, de neonzöld foltokkal, és köztünk még van egy classic-túrázó világoskék felsõben. Az emelkedõt már meg sem próbálom kifutni, nem is tudom mióta elõször. Kínos, de így jár, aki dagadt és öreg. Valahogy felszenvedem magam, abban bízva, hogy az Ódor-vári pont az esõbeállóban van. Nem ott van, a csúcsot nem lehet kihagyni. Felgörcsölök valahogy és vissza. Elhagyva a pontot még látom, lentebbrõl üldöz valaki. Gyerünk! A következõ szakasz a két évvel ezelõtti állapothoz képest nagyon jól futható, akkor éppen kitermelték az erdõt. Aszfaltos szakasz, majd szurkolást hallok. Réka és Kati vár a pontnál, a terülj asztalkámmal Viktor kíséretében. Bíztatnak, jól állok… Az asztalon felfedezek Magne B6-ot. Hátha segít, bekapok kettõt, leöblítem egy korttyal, amikor mögöttem befordul a sarkon valaki. Nincs kedvem, de futni kell. Menet közben rájöttem a MagneB6 tényleg segített, mert onnantól nem a görcsölés, hanem a hányinger vonta el a figyelmemet. Ez se sokkal jobb. A lankás úton egészen jól esett a futás, az egyik emelkedõn hátrasandítotok, rám van ragadva van a srác. Veszek egy nagy levegõt és átgondolom a pályát. Még két emelkedõ van, aztán zúzós downhill a célig. Össze kell kapni magam. Igyekszem átértelmezni a dolgokat és átkapcsolni mérgezett egér üzemmódba. Nem esik nehezemre, mert kb. az is így érezheti magát. A félig lenyelt bogyók ott iceregnek az emésztõ traktusban elakadva. A következõ dombtetõn visszanézek, tényleg jól mehettem, mert már kb. 500 méter az elõnyöm. A hármas elágazáshoz már kihajtott itinerrel megyek, gyors lukasztás és zúzás lefelé. Egész jól megy, a cipõmmel is nagyon meg vagyok elégedve, jól tart, nem tör, nem nyom. Ilyen is rég volt. Igaz itt rá kell jönnöm a verseny elõtti pedikûrrõl elfeledkeztem, 1-2 körmömnek megint búcsút mondhatok. Kis ideig az aszfalton visz az út, itt be is ugrik, hogy az izomgörcsöket nagyjából sóhiány okozhatja. Máskor pl. 40 fokban rutinból fogyasztok valami sósat, de most nem álltam még rá a nyári üzemmódra ekkora izzadás mellett ez öreg hiba. Lóhalálában le a tóhoz, majd jön a tó kör. Milyen jó hogy kitalálták, áldassék a tervezõ neve. A kör felénél már látom, hogy nem érkezett be senki mögöttem így kicsit megnyugodva esek be a célba.  


 


Pár percig pihegek, majd befut az üldözõm is. Óriási meglepetésemre nem az, akit vártam. Igaz rokon, a sógora Újhelyi Balázs. Zoli benézett valamit a pályán. Szomorú.


 


Nagyon kemény menet volt a Bükki Kilátások. Gyönyörû idõjárás, remek szervezés, és persze a kedvenc hegyeim.  Igaz kicsit belepusztultam, de ez is a játék része.

 
 
túra éve: 2013
Less Nándor emléktúra (Nomád terepfutás/No megállj csak!)Túra éve: 20132013.10.15 09:42:04

Less Nándi emléktúra 2013. október 12.


(Metamorfózis I.)


„Bölcsõnk a romokon állt

Rokonaink mind körülvettek

Fogakat rejtõ bájmosollyal

Néztünk, ha ránk nevettek”


A rajthelyre utazva, illetve a regisztráció környéki görcsölgetés közepette már megint felvetõdött bennem a kérdés: Mit keresek én itt? Ez a téma elég rendszeresen felmerül nálam, de most némi kézzelfogható oka is van. Az idei Mátrabérc Trailt leszámítva tavaly március (Benike születése) óta nem futottam ultra távot. Futogatok, készülgetek a mennyiséggel talán nincs is gond, de mivel az 5-6 órás tréningek kimaradtak nem vagyok bekalibrálva erre a terhelésre. Így aztán bõrt húztam a fogaimra és beálltam a sorba a starthelyen. Sütõ Laci felbukkant megdicsért minket, amiért felvezetés nélkül is odataláltunk az iskolától (született pedagógus), tájékoztatott minket pár változásról és elindította a futamot.


„Tetszett a verekedés

Moziban lestük, hogy csinálják

Kirakatok közt álmodoztunk

Fentrõl a gazdagság figyelt ránk”


A start után a mezõny jó része elég óvatosan kezdett. Nekem viszont valamitõl elszálltak az aggályaim és beálltam az elõttem haladó két srác nyomába. A másodikban Olipapára ismertem volt az élen Kiss Miki vágtázott. Olira viszonylag könnyen fel lehetett zárkózni a Cserépváralja után emelkedõkön. Õ lazára vette a figurát, mögöttem viszont lihegés hallatszott. Biga zárkózott ránk, mint kiderül õ egy rövidebb távnak gyûrkõzött neki. Az elsõ ponthoz együtt érkeztünk az azt követõ kreatív sziklamászás kifejezetten kalandosra sikerült, majd vágtázás a downhill részeken Oli szélárnyékában. Kicsit erõsebb volt a tempó, mint a kigondolt, majd tartható. Az egyik réten Oli kiszállt a menetbõl, Biga élre állt, ami nekem segített a sziklás szurdokon való átkelésnél. Jó volt mögötte, de kicsit hektikusan váltogatta a tempóját, így a Dobi-rétnél elváltunk egymástól. Itt még feltûnt elõttem Kiss Miki, de nem voltak illúzióim a megfogásával kapcsolatban. A pálya tökéletesen ki volt szalagozva, ahol korábban bizonytalankodtam, most ott is szalagtól szalagig kellett csak navigálni. Bizonytalanság csak a legelõn átkocogva tört rám az ott legelõ szürke marhák jó gyorsító partnernek bizonyultak. Vicces lett volna valamelyik szarván jelölõ szalagot felfedezni. Utolértem a sógornõmet is. Marcsi csak fél órával korábban startolt és nagyon jó tempót nyomott. A Hór völgyben viszonylag népes túrázó csapatok haladtak a következõ pontjuk felé. Kis szlalomozás köztük és poénok, ahogy kell ilyenkor.


„Késõbb a füstkarikát

Közösen fújtuk szép kerekre

Valaki fogta s átjutottunk

Sorban, szédelegve”


Az oszlai pontnál Miki akkor fordult ki az etetõ zónából, amikor én betértem. Lehet, hogy meg tudom fogni? Á, hosszú menet még ez. A völgybe fordulva kuksizok, hol lehet Oli, de meglepetésemre Kalotai Levi vette be a kanyart nagy lendülettel. Hmmm…. Tovább a Hóron, majd az Egresnél fel az Ódorra. Jól esik a feltiplizést, nem hiába erre készültem egész nyáron. A forráshoz letérve viszont majdnem lezúgok az ösvényrõl. Az Ódorvár elõtt pár méterrel jön velem szembe Miki, erõbõl nyomatja a lefelét is, ha így megy tovább akkor már nem látom ismét. Vele szemben én lazázom a lejtõn, kivéve az új ösvényszakaszt, ami elõször nem túl szimpatikus, de aztán belejövök az útkeresõ ugra-bugrálásba. A völgybe érkezve azonban mélypontra kerülök sajnos nem csak fizikailag. Elõször nagyon lassúnak találom a tempómat (bár tudom inkább csak a nyílt térnek köszönhetõ), aztán magam sem tudom mitõl, egyre jobban lelombozódom. Valahogy visszakúszik a rajt elõtti bizonytalanság. Megvan a Tebe-pusztai pont, a kanyartól visszanézek, ki jön mögöttem. Igazából nem azért, hogy harcoljak a helyért, hanem hogy tudjam ki fog lenyomni. Aztán a Csúnya-völgy megint feldob egy kicsit, a rétek csodaszépek, de megint visszajön a bizonytalanság. Répáshuta le-föl, az egyik ház elõtt nyuszik rohangálnak. Úgy látszik ellesték a módszert a Gyaloggaloppból. Az aszfaltos szakasz tetején visszapislantok, valaki jön mögöttem. A Bányahegynél aztán látom Levi nyomul, mintha tolnák. Tovább fel a hegyen, már rég jártam erre. Sajnos. A Három-kõ felé vezetõ elágazásnál aztán Levi utolér, váltunk pár szót. Mint kiderült az utóbb két évben megint komolyabban fut. Lehet, hogy újabb Spartathlon lesz belõle. Én viszont pont az utóbb két évben vettem visszább és ez látszik is a kettõnk tempóján. Nem is próbálok mögötte haladni. Az ugrálós szakaszon majdnem lekoccolok egy fát, és ez az a pont, amikor az Omega Metamorfózisa beakad nálam.


„Gyönge az anyai kéz

Vihar elõl már senki nem véd

Anyai kézbõl szertehullva

Körmünk az élet húsába tép”


Az ösvény keresése az avarral borított ösvényen nem könnyû, bár persze mindenkinek ez a pálya. Ezt az ugrándozást pedig gyakorolnom kellene. A Három-kõ csúcsán túrázók tömege fogad, átporoszkálok a Tar-kõre, ahol a pontunknál Balázs bukkan fel, õ most túrában nyomja a távot, de korrektül tájékoztat, ki mennyire van elõttem. „Levi két perc, Mikit inkább nem is mondom.” No innen jön a lejtõs szakasz, ami talán gyorsabb, de hogy könnyebb lenne az erõsen kérdéses. A Toldi-kapunál Levi tötyög az úton. Tudja, merre menjen, de bizonytalan. Én megnyugtatom, erre mintha puskából lõtték volna ki. Én pedig kocorászom. A Hereg-lápa alján tartok egy technikai kitérõt és meglepõdök. Ennyire ki vagyok száradva? Pedig ittam (szerintem) eleget, ennyire meleg lenne? A következõ pontnál legurítok 3-4 pohárral, majd tipegés fel a Kaló Gábor fájához. Legutóbb itt már gyalogoltam, vidítom magam. Igaz az a 100-as táv volt, szólt a démon. A Lök-bérc sosem volt igazán a kedvencem, most pedig mintha sosem érne véget. De aztán csak leérek a mûúthoz. Tulajdonképpen csak 5 perccel voltam lassabb, mint a korábbi legjobb Tar-kõ/Barát-rét távon. Akkor meg mi a bajom? Tûzés tovább, nem megállni sehol, a mûútról letérve egy gombázó páros rácsodálkozik, hogy honnan-hová, de én nem tudok sem túl informatív, sem eléggé lelkes lenni. A Völgyfõ ház felé félúton nagy hangú lelkesítés: - Gyerünk Laca! Az apukám az. A család kijött szurkolni nekem a Völgyfõhöz. Odaérve Benike kacag Anyácska karjában, Zazaöcsi pedig úgy reagál, ahogy egy 4 hónapos férfitól elvárható. Lóg a nagymami karján. Puszi, pacsi, buzdítás, találkozzunk a célban.


„Sírhatsz, ha megölelünk

Szavaink ízét úgysem érzed

Fiaid voltunk távozáskor

Mások, kik visszatérnek”


Az Ódorra vezetõ ösvényt becsületbõl kijoggolom, sok túrázó jön velem szemben, talán a vérben forgó szememnek köszönhetõen, még a szûk helyen is utat engednek. Az Ódornál újabb dugókázás, majd a rendezõ srác elküld jobbra, lefelé. Én úgy emlékeztem, hogy a Mákszemen keresztül Bükkzsércre kellene menni, de ha õ mondja úgy lesz (utóbb kiderült neki volt igaza). A beszélgetés hatására felkapok egy kókuszos csokit, és egy szuszra betermelem. Elõször émelygõs az érzés, de aztán érzem: jön az energia. Talán korábban kihagytam valamit? Út közben a szokásos banán-keksz kombinációt fogyasztottam, elképzelhetõ, hogy nem volt elég. A lejtmenet után kiérek a mûútra, majd az ösvény. A Nyomó-hegy már rutinból, a lejtõ pedig minden-mindegy alapon. A célban pedig ott vár Miki és Levi, nagyon kedves tõlük. Jót derültek a homlokomra ragadt muslicákon. Hiába a sebesség. A család sajnos lekéste a berobbanásomat, de aztán õk is elõkerültek komikus körülmények között.




„Borból mi nem ihatunk

Poharat szánkkal összezúznánk

Te, aki szültél szenvedéssel

Többé te sem ismerhetsz ránk”


Nagyon jól megszervezett verseny volt az idei Less Nándi futam, évrõl évre egyre profibb a rendezés.  A hibáimból pedig tanulni kell. Hiba volt az is, hogy mivel „komolyabb” célok álltam elõttem az utóbbi idõben elfeledkeztem arról, hogy a szépség, és a kihívás itt hever a küszöbömön. Hálás vagyok a futamnak, mert olyan korábbi kedvenceimre is elvitt, amit egy ideje már hanyagoltam. És végre a Metamorfózis is véget ért.

 
 
túra éve: 2012
Bükki kilátásokTúra éve: 20122012.03.06 10:19:29


Bükki kilátások HARD


Sok minden befolyásolta már az indulási szándékomat egy-egy versenyen, de orvosi szakvélemény még soha. Fõleg nem nõgyógyászé. Hmmmm…. De most a szakértõ rábólintott, és mivel az asszonykám sem produkált gyanús tüneteket így nem volt kibúvó: az élet rock&roll, nincs mese a húrok közé kell csapni. Bár a szakértõbbek talán inkább pengetik azokat.


Felsõtárkányban viszonylag szûk kör sorakozott fel minden idõk elsõ Bükki Kilátások Hard hegyifutó versenyén. Magamban idéztem a költõt: nem mi vagyunk kevesen, hanem azok vannak számosan, akik távolmaradtak. Az arcokon feszült, szerény mosoly, a lábakon futócipõ (jó ez nem a meztelen maraton), a tekintetekben elszántság majd Imaró intõ szavait és rajtszavát követõen nekilódult a menet a település utcácskáján, amelynek házaiban a tisztességes emberek talán még csak a reggeli kávézásnál tartottak. Jómagam erõsen elhatároztam, hogy szakítva jó szokásommal nem próbálok meg a kezdeteknél emberkedni, és az erõsödésnél elvérezni. Gondoltam keresek egy megbízható nyulat és Carlos cimboránk (eleinte) megfelelõnek látszott erre a célra. Az eleinte elég rövid ideig tartott, de úgy gondoltam, amíg szem elõtt vagyok, próbálom meghazudtolni a kondimat. Kettõsünkhöz csatlakozott Dorogi Levente is, illetve pár méter után már én örültem, hogy csatlakozhatok hozzájuk. Leventét korábban még nem láttam futni. Hát, a látvány nem dobott fel. A srác kábé annyi kiló, mint ahány éves vagyok én. Három méter magas, és kettõ méteres léptekkel halad. Klasszikus futóalkat, aki mellett még inkább érzem: öreg vagyok, lassú, kövér, kopasz, szemüveges.


A pálya már az elsõ méterektõl szépen ki volt jelölve, de nagyon kíváncsi voltam mennyire lesz követhetõ azok számára, akik nem bírnak helyismerettel. A talaj viszont elõvetítette a várható nehézségeket, némi híg sár és kõkemény, csúszós jég nehezítette a haladást. Az elsõ pontot hármasban értük el, majd az azt követõ emelkedõt kihasználtam alibinek egy kis lassításhoz. Carlos és Levente szép egyenletes tempóban távolodott tõlem, hát ilyen az élet. Próbáltam magamra illetve a csodás tájra figyelni. Ez a szakasz egyébként tényleg ismeretlen rész számomra egy ideig. Az emelkedõ teteje felé ultrafutó ikonnal találkoztam, hiszen Kerékgyártó Peti személyesen lukasztotta ki az ellenõrzõ lapomat. Elvileg õ volt a Zöld-rét pont. Így kicsit meglepett az, hogy amikor egy elképesztõ emelkedõ leküzdése után a Zöld-rétre értem ott is volt egy lukasztó pont. A távolból még láttam az elõttem haladókat, de aztán rájöttem a felzárkózásom csak a réten lévõ mély hónak köszönhetõ. Csodás helyeken vitt a pálya, sajnos az utóbbi idõben nem jártam erre, van mit bepótolnom. Az Õr-kö-háznál terített asztal várt minket, ami kicsit megakasztotta kínálatával a srácokat. Nekem nem volt miért itt idõznöm, mert a magammal vitt frissítõbõl is alig fogyasztottam. Így itt rájuk ragadtam, kíváncsian meddig bírom a tempót. Az Õr-kõr-rétre érve már találkoztunk túrázókkal, futókkal, akik a Classic távot választották. Így legalább szurkolók is akadtak, és jó pár ismerõs is. Köztük Öcsi-Bugi és csapata. A Kelemen széke felé haladva úgy tûnhetett meccselünk egymással, bár (én legalábbis) csak akkor elõztem, amikor a jeges ösvényen nem tudtam máshogy talpon maradni. Így folytattuk utunkat egészen Szilvásváradig. A Bácsó-völgyben produkáltam egy elég látványos buktát, persze csakis a közönség kedvéért, és örömére. A szilvásváradi vasútállomásnál idõmérõ pont és terülj asztal fogadott minket. Ezt elhagyva következett a Szalajka-völgy. Ha hinni lehet a statisztikáknak az ország egyik leglátogatottabb turisztikai célpontja, de szerencsére ez idõben a lézengõ kirándulók nem okoztak problémát. A völgy végében következett a Szalajka forrás és az Istállós-kõre vezetõ emelkedõ, amelynek a leküzdése külön díjazott feladat volt. Carlos iszonyú iramban startolt neki a hegyoldalnak. Már az elsõ száz méteren látszott, hogy nekem itt nem terem babér. Viszonylag kényelmes pilickázásra vettem a figurát. Olyannyira elkomfortoskodtam, hogy néha a kezemet is igénybe vettem a haladásra. A hegycsúcson Balu készített kompromittáló fotókat Koczka Feri pedig jelezte, hogy 7 percet kaptam az elsõtõl. Levente csak kevéssel elõttem ért fel igaz, önszorgalomból még kikukkantott egy csúcsra, elvétve a jelzést. A csúcsra érni nem volt könnyû, de talán nem túlzok, ha azt állítom utána még nehezebb volt. A kb. 40 cm vastagságú hóréteg, ami néha megbírja az embert, néha beszakad a súlya alatt nem épp ideális futóterep. Leventét viszonylag gyorsan meg is akasztotta, a Kopasz-rétre érve pedig Carlost is ott láthattuk kevéssel magunk elõtt. Ennyi lenne a megszerzett 7 perc elõny? Aztán rájöttem, hogy nem én gyorsultam, hanem õ keveredett bele egy mély hóval borított részre, amit persze nekem sem lehetett kihagyni. Így róttuk azt a pár kilométert, ami nehézségét tekintve vetekedett az Imaró edzésein tartott droid-mozgáséval. Az egyik kisebb rét túloldalán láttam, amint Carlos megáll, és minket figyel. Elõször nem értettem miért, aztán rájöttem: ezt én is megnéztem volna. Egy lépés elõre, a hó beszakadt, hadonászás az egyensúly végett, majd két lépés, beszakadás, egyensúly gyakorlat… Amikor kiveckelõdtünk a lejártabb részekre és csak pár centi hó ropogott a lábunk alatt megkönnyebbülve vigyorogtunk az átélt élményeken. Az Õr-kõ-házhoz már együtt érkeztünk. Eddigre kifogytam az innivalóból és jól jött a feltöltés, kulacsba és belsõleg is. És ekkor néztem meg alaposabban mi is a kínálat. Döbbenetes asztal „még nézni is tereh”. Nekem leginkább az aszalt barack jött be Carlos a gumimacira izgult rá, Levente pedig banán-függõnek tûnt. Abban maradtunk, hogy próbálunk együtt maradni hármasban. Hát… De innen tényleg viszonylag jól lehetett haladni, nemsokára ismét találkoztunk az Öcsi-Bugi által vezetett csapattal, de õk nem akartak beszállni a vonatunkba. A Cserepes-kõig együtt haladtunk hármasban, itt viszont kiszálltam a menetbõl. Kihasználtam a térerõt és haza érdeklõdtem. Mivel semmi újdonság nem történt Anyácskájával így alibim sem volt a kiszállásra. A többiek már jócskán elhúztak, én pedig battyogtam a magam tempójában. Megkerülve az Õserdõt, és felhágva a Tar-kõre. Elég régen volt már, hogy idefelé belegyalogoltam az emelkedõbe, de pár fölösleges kicsúszás után úgy gondoltam fölösleges (össze)törni magam. Kies rétek után kiértem a Bükköt keresztülszelõ mûútra. Látatlanban még áltattam magam azzal, hogy ott majd ráteszek egy lapáttal, de csak egy arccal tettem rá a jégpályára, majd felvettem a tojógalamb futóstílust. A Nagymezõn aztán már akadt némi jégmentes rész, ahol mintha tolt volna valami elõre. És rengeteg túrázóval találkoztam itt is. Gondolom az idén nevezési csúcsot dönthetett a BükkiKi. A Nagymezõi Síházban ismét bõséges kínálat fogadott, amit most nem használtam ki, csak kulacs töltés erejéig. Carlos és Levente azonban lecsapott a jóra. Én nem vártam be õket, mert tartottam attól, hogy megárt a benti meleg. Komótosan haladtam tovább, a következõ pontnál be is értek az üldözõim. Elhagyva a Fennsíkot következett a pálya downhill jellegû szakasza, ami gyakorlatilag a Hór-völgyig tartott. A Keskeny-bérc elõtti szakaszon erdõmûvelés zajlott. Ez néhol azt jelentette, hogy az ösvényre szórt gallyaktól alig lehetett haladni máshol, viszont azt hogy bár a fák hiánya szomorú, a kitáruló látvány viszont újszerû és pazar. Igaz, jómagam a fákat jobban kedvelem. Örültem, hogy olyan srácokkal futhatok együtt, akik nem rendelkeznek helyismerettel, mert így megfigyelhettem, hogy a kitett jelzések segítségével mennyire boldogulnak. Pár esettõl eltekintve jól ment a navigáció. Bár talán nem vagyok rosszmájú, ha elkönyvelem: a jelzések hiánya és azok észre nem vétele közé nem lehet egyenlõség jelet tenni. Mindhármunk számára mosolyogtató volt, pl. amikor a Keskeny-bérc pont (narancssárga/ fehér tájfutó bója) mellett úgy elmentek, hogy az a fejüktõl kb. 25 cm-re lógott. A Megyehatár után kuriózumként aszfaltlejtõ következett. Carlos jelezte, hogy 4 perc körüli kilométerekkel haladunk, és Németh Csabi ilyenkor szokott 3:20-ra kapcsolni. Mi nem kapcsoltunk, de így is gyorsan elértünk a Pazsaghoz, ahol gyors bélyegzés után kis gleccserfutás, majd erdei szlalom következett. Így értünk le a Hór-völgybe. Az Ódort viszonylag lazán kezdtük megmászni, ami az elsõ saras kicsúszások után átment laza gyaloglásba. De így legalább volt mód egy kis beszélgetésre. Az Ódor-vár csúcsán ismét bélyegzés, majd kis emelkedõ és egy iszonyú jeges lejtõ után a Völgyfõ-házhoz érkeztünk. Itt Viktor barátunk mellett Réka és Kati várt minket. Õk alighanem idõutazók, mert valahogy mindenhol felbukkannak nagyjából azonos idõben. És persze a kínálat ismét lehetõséget adott némi dúskálásra. Innen a srácok elstartoltak a kifüggesztett jelzõ szalagokkal ellentétes irányba, de aztán sikerült a Török-úton maradni, és az utolsó pont érintése után egy kiadós downhill futással célba érni. Itt a rendezõség a hármas befutás nagy dilemmáját úgy oldotta meg, hogy az Istállós-kõ csúcsfutás részeredményei alapján hirdetett gyõztest, véleményem szerint nagyon fair módon.


Összességében úgy gondolom: nagyon jól szervezett versenynek lehettünk részesei, fõleg ha azt is figyelemben vesszük, hogy az elsõ ilyen megmozdulás volt a 2012-es.



A pálya vezetése, a szépsége mellett, kihívás volt a teljesítõknek. A terepviszonyok nehezek voltak, bár a tavaszias idõjárással akár szerencsének is mondhattuk magunkat. És ami számomra nem mellékes ez volt az utolsó versenyem, ami az apává válásomat megelõzte. Jövõre már egy kis drukkerrel többen leszünk.

 
 
túra éve: 2011
Less Nándor emléktúra (Nomád terepfutás/No megállj csak!)Túra éve: 20112011.10.13 08:13:30

Less Nándi 100


2011.


 


A kíváncsiság Nagy Úr. Akárcsak a szomszédom. És, hogy miért is jut eszembe a jóember egy 100 km-es kocogás kapcsán? A történet a következõ:


Az egyik utóbbi hosszú távú megmozdulásom után kicsit merev léptekkel cipeltem fel magamat a negyedik emeletre, amit a mindenre szemfüles házmester-pótlék ki is szúrt magának.


-Túra volt, túra? – kérdezte a korlátra könyökölve.


-Az bizony. – feleltem, mert nem volt kedvem, idõm, energiám magyarázni azt, hogy voltaképpen versenyezni voltam.


-Az jó.


-Jó bizony. – reagáltam Gárdonyi Géza beszédstílusában.


-Kell, az a kis mozgás – folytatta – már ebben a korban.


-Kell bizony. – nyugtáztam jobb híján és otthagytam a szomszédot, aki rábólintott a megnyilatkozást megerõsítendõ. Slukkolt egy mélyet a cigijébõl és továbbra is bámulta a szomszédos ház falát a röntgenszemeivel.


Szóval kíváncsiság: ha valakiben ég a vágy hogy megtudja, milyen érzés 100 kilométert futni, gyalogolni legjobb, ha rászánja magát és nekivág. Velem ez eddig csak egyszer történt meg életemben éppen öt évvel ezelõtt. Ez a bûvös táv azóta is kimaradt a programból, így igencsak megörültem, amikor megtudtam, hogy a Less Nándor emléktúrán ismét lesz 100 km táv kitûzve. Kár lenne kihagyni.


Szombat reggel egy utolsó pillantást vetettem hitvesemre és sógornõimre, akik „ki tudja látlak-e még” mosollyal búcsúztak tõlem, és Repka Pisti társaságában nekivágtam a Bükknek. Az együtt futás sajnos csak pár percig tartott, mert Pisti jelezte neki más ambíciói vannak, és komótosabbra veszi a tempót. A hideg mozgásra ösztönzött így hamar elhagytam Cserépfalut. Jópofa pont a közeli Subalyuk, fõleg ha a vizes sziklákon való közlekedést szeretnénk tanulmányozni. Lefelé ereszkedve a barlangtól magam is bemutattam pár látványos figurát, mire rájöttem, a kritikus részeken legjobb tolatásban, a korlátba kapaszkodva leereszkedni. A Hór-völgy kellemes, szép futóterep, aminek a viszonylagos egyhangúságát az Ódor vár megmászása szakítja meg. A csúcsra hatolást nagyon jól segítette a piros fehér szalagozás, fent pedig jól esett a Horalky (korábban sosem ettem ilyen édességet). A Tebe pusztánál szintén terülj asztalkám fogadott, nem beszélve a látványról, amit szerintem a korábbi meleg idõtõl eltérõ hõmérséklet is okozott. Lehet, hogy csak az én szememmel van probléma, de ebben a csípõs, szeles, szûrt fényes idõben mások a színek, kontrasztok, mint amihez eddig hozzászokhattunk. Persze ha azt veszem, hogy pár nappal korábban még topless-futva néztem a naplementét… A Pénzpataki víznyelõ is gyorsan meglett nem kis részben a pazar pályajelölésnek köszönhetõen. És meglett két kutya is, egy pumi és egy beagle-szerûség. Nem tudom, hogyan kerülhettek az erdõbe, talán hozzácsapódtak valamelyik túratárshoz. A pumi túláradó szeretetét sajnos egy pofonnal kellett leszerelnem, a kishaverja viszont egészen Répáshuta végéig kísért. Remélem mindketten hazaértek. A lillafüredi mûút elõtt még elmentem 2 srác elõtt, és ha belegondolok, innen magányos túrázóként folytattam az utam. A Bányahegynél pazar ellátást mellékeltek a pecsételéshez. Halmokban állt az enni- innivaló, és az üdítõ. Leküldtem egy kólát és feltöltöttem a kulacsomat, majd menjünk tovább.


-Még találkozunk!- búcsúztattak a pontõrök. Tudtam igazuk van, csak éppen ilyenkor az ember elkezd számolgatni: mikor is? De ott a Nagymezõ környéke, ahol kocogás közben elmajszoltam az elsõ szendvicsemet. A táj pazar, a fényviszonyok játékosak voltak az égen száguldó felhõknek, és az elõ-elõbukkanó napnak köszönhetõen. Bánkúton mint, az elsõ 100-as túrázót köszöntöttek, kaptam egy kulacs vizet (feltuningoltam izotóniás porral), és kocogás tovább. Eddig elég jól haladtam, igaz a terep nem is okozott nehézséget. A továbbiakban eleinte szintén jól ki lehetett lépni az Ördög oldalban, ahonnan pompás kilátás nyílt a lenti vidékre. De ez az édelgés gyorsan véget ért, amikor a Mártus-kõ felé ereszkedve dobtam egy hátast a vizes gyökerekkel átszõtt lejtõn. Innen egy jó ideig fától fáig haladtam, mint a pecázni készülõ vuki. Lentebb a szûk ösvényt bedõlt fák tették komplikálttá. Alatta bújni, fölötte mászni. Valamiért azt hittem a pontõrök megpillantásával újra lendületet nyerek, de egy perecelés közeli helyzet elgondolkodtatott. A pontõröket kicsit meglephettem, amikor az elõttük lévõ hasadékon pár bedõlt fán egyensúlyozva keltem át.


- Ott egyszerûbb lett volna.- mondta a srác, és el kellett ismernem igaza volt. De az is meglepett kissé, hogy az utóbbi szûk 4 kilométert milyen lassan tettem meg. Fõleg, úgy hogy lejtõs úton haladhattam. A Dédesi-vár felé szintén kalandos út vezetett. Meredek emelkedõ, csúszós talaj, kidõlt fák, a háttérben fehérlõ sziklatömeg. No ez a terepfutás, még ha kicsit szenvedõs is. A jelzések követhetõek, de kicsit ritkák. Márcsak ezért is örültem az útmutató tábláknak. Az egyiket egy kiránduló csoport szinte eltakarta, és amikor jeleztem, hogy érdekelne az információforrás az egyik hölgy megnyugtatott: ha netán elvesznék, majd õ megkeres. Vajon mire gondolhatott? A Dédes-vár megközelítése felfelé nem volt egyszerû, lefelé viszont hasznát vettem a síelõ rutinomnak. Igaz hasznát vehettem volna egy harapósabb cipõnek is. Reggel némi vacillálás után aszfalt-futó cipõ mellett döntöttem. Nem is bántam meg kivéve ezen a pár kritikus ponton. Mályinka felé a völgybe leérve már szépen lehetett haladni. Igaz a kis település becsapós. Néha nem tudtam, hogy tényleg jó helyen futok-e vagy valakinek a kertjén vágok keresztül. A faluban egy szökõkút mellett feltankoltam a kulacsomat, majd miután tettem egy kurflit a mini Twin Peaks-ben megkérdeztem egy helyi lakost, hol a buszmegálló. Itt megint kínáltak minden jóval, és a szalagokat követve nekivágtam a Csondró völgynek. Ide már az elsõ kaland óta tervezem a visszatérést, de eddig nem sikerült. Az ösvény néhol nemcsak futásra, hanem szinte gyalogos közlekedésre is alkalmatlan, de fantasztikusan szép. Mintha a Rám-szakadékot és a Kõ-völgyet ötvözné magába. Komótos kocogással kerestem a haladásra alkalmas helyeket, szlalomozva a fák, sziklák között, átmászva a hódvárnak látszó torlaszokon. A csúcs felé haladva túrázó páros jön szembe. A srác megjegyzi: ne menj arra, nincs ott semmi. Azt hiszem, Hannibal Lechter ezért a humorért simán meghívná vacsorázni. Így icikézve értem a csúcsra, elhaladva egy méltóságteljes fa mellett, amire emléktáblát erõsítettek. Próbáltam elolvasni menet közben minek a tiszteletére, de ez a bepótolandók listájára került. Elérek Szentlélekre. Itt valahol szalagnak kellett volna lennie a következõ pontig, de nem találtam. Végül maradtam a turista ösvényen (át a szálló udvarán, ahol kutyára figyelmeztetett a tábla, de csak egy macsek nézett rám mérgesen). Hosszabb út, de a völgy felé visz. A Száraz-völgy pontnál megkaptam a bélyegemet, és elindultam Bánkút felé. Az út köves, rögös, vízmosásos, de sokkal jobban kocogható az eddigieknél. Bánkúton el kell könyvelnem: kemény szakasz áll mögöttem. Tény: az elsõ ideérkezésemig megtett 30 km 3 órába tellett, a második szintén ennyi ideig tartott, de csak 20 kilométert tettem meg. Elgondolkodtató. A pontõr hölgyek marasztalnak a paprikás krumplira, de úgy gondoltam: inkább megyek tovább. Feltöltöttem a kulacsomat és elköszöntem. A Bálvány innen csak macskaugrás, a kilátás is pazar, de inkább a kilátóból, oda viszont már nem hágtam fel. Kocogás lefelé a sípályán és hamarosan elém tárult az a vidék, ami miatt nehéz engem kiebrudalni a Bükkbõl. A Hármaskút környéke mindig is lenyûgözött. Futva, bringán, sífutólécen, vagy mint legutóbb a családdal sétálva. Elmajszoltam Anyácska második szendvicsét, és tettem még egy kavicsot az emlékpontra. Jól ment a futás, bár a lábam állapotán már éreztem, keveset futottam szintes helyeken mostanában. Pedig a lejtõ java még csak ezután következett. A Leányvölgyi kilátónál kunyeráltam egy kortyot a pontõr páros Kofolájából. Elképesztõ ital, engem leginkább gyerekkorom köptetõjére emlékeztet, de az sem volt rossz. A Szalajka felé vezetõ köves lejtõ helyre teszi a lelkivilágomat, a cipõmet pedig én magam a lejtõ alján. A völgy a morcos idõ dacára is tele volt kirándulókkal, sõt velem szemben egy futó is felbukkant. A rajtszámán láttam, hogy õ is Cserépfaluból indult. Csodálkozom magamban, mert nem gondoltam hogy arra is visz pálya. Szurkoltam neki és irány tovább. A Fátyol vízesésnél pazarul felszerelt ellenõrzõ pontra bukkanok. Kicsit gondolkodtam egy rétes betápolásán, de aztán maradtam a kólánál. Az Istállós-kõ aljánál belegondoltam mi áll elõttem, és beugrott a régi vicc fõ mondata: Doktor Úr heréljen ki! Aztán a felfelé kocogás közben rá kell jönnöm az emelkedõk sokkal kevésbé fárasztóak számomra, mint a lejtõk. A barlang felé közeledve kirándulók jöttek velem szembe, és ahogy az lenni szokott (velem legalábbis) jönnek a jó kis viccek a humor önjelölt nagyágyúitól. Elég érdekes jelenség ez. Vajon a harcmûvészeti jártasság, a zsebben lapuló 45-ös Colt, vagy az alkarba épített Hattori Hatto penge tesz valakit annyira merésszé, hogy fennhangon élcelõdjön valakin pusztán azért mert az fut? A bátorság szép dolog, de én legalább kétszer meggondolnám a poénkodást egy ronda, kopasz emberrel szemben, aki 20 centivel magasabb, és szemlátomást jobb kondiban van nálam. De több kilométer, mint humorzsák. A populáris részek után már csak egy lefelé ereszkedõ családdal találkoztam, tõlük pedig elment a: látod kisfiam, így kell itt felfutni. Az emelkedõ egyébként elég komoly odafigyelést igényelt, mert a jelzése nem mindig követhetõek. Szerencsére a kirakott szalagok sokat segítettek. Vajon azok, akik esetleg sötétben jártak itt hogyan boldogultak? Meglepõ módon az Istállós-kõre csak 2-3 perccel lassabban értem fel, mint egyébként, pedig ez már több mint 60 km kocogás után következett. A csúcson pazar ellátás, majd ismét olyan helyen kocoghattam, ami szinte második otthonom. Egy helyen azért megakasztott egy félreérthetõ szalag, de az itiner segített a helyes irány nyugtázásában. A Kopasz réttõl pedig végig jelzés a Pes-kõ kapuig. Innen már olyan ösvényen haladtam ismét, amit jól ismertem, pl. a Bükki Kilátásokról. Ismerem, szeretem, de jól futhatónak végképp nem mondhatom. Az ördögszántás, a Cserepes-kõ környéke varázslatos de fel kell kötni a gatyát. Egy újabb olyan hely, ami elgondolkodtat: milyen lehet itt éjszaka. Gyors nem, az biztos. A Cserepes-kõ után meg kellett állnom megcsodálni a panorámát. Fantasztikus, de itt futva bambulni életveszélyes. Túljutva a rázós részeken, az Õserdõ felé közelítve Papp Gergõ kocogott velem szembe. Kérdésemre megtudtam, hogy szegény kihagyta a Pes-kõt és most ment vissza a pecsétért. Sajnálom a srácot. Ezzel az egyébként nem hosszú, de nehezen járható oda vissza kitérõvel legalább fél órát adott magának. A Tar-kõn megtudtam (ismét) hogy én vagyok az elsõ a 100 kilométeresek közül, aki erre járt. Nem sokkal késõbb már a Három-kõrõl nézek vissza erre a pontra, majd a fenyvesben a Bánya hegyi pont felé célzom magam. Az aszfaltra érve betermeltem az utolsó szendvicsemet. A sziklás szakaszon beugrik mennyivel ruganyosabb voltam itt pár órával korábban felfelé. Kicsit botladoztam, a fékezõ izmaim rugalmassága talán egy Viagrával kezelt éticsigára emlékeztethetett. Az ellenõrzõ ponton újabb kulacstöltés következett, majd ellenállva a kedves kínálásoknak vissza még egyszer a fenyvesen keresztül. Kíváncsi voltam jön-e velem szembe 100 km-es túrázó, de nem volt ki elõl menekülnöm továbbra sem. A zöld jelzésen kocogva már kezdtem kicsit immúnissá válni a lejtõk nehézségeire, bár a mozgásom nem éppen a Matrixot idézte. Leérve a Lök völgybe, már nem csak kövek jelentenek akadályt, hanem a viszonylag sûrû aljnövényzet is. De az erdõk már csak ilyenek. Az Imó-kõ pontnál némileg elbizonytalanodtam, mert kicsit odébb került a korábbi helyrõl, de az ellátást itt is kihasználtam. A Lök-bércen futva tippelgettem, vajon meddig jutok világosban. Beugrott egy párhuzam a fõ égitestünk és jómagam között: a lenyugvó napnak is van ereje. A Bujdosó kõ után már talán kicsit rizikós volt lámpa nélkül futni, de a Karthauzi pont elõtt még boldogultam világítás nélkül. Innen tovább rövid ideig aszfalton vitt az út, majd visszatérve a terepre, a Völgyfõ-ház felé, egyértelmû volt a világítás szüksége. Az új fejlámpám remekül teljesített, pompásan boldogultam vele. Ezen a szakaszon értem utol egy futót. Meglepetésemre az a srác volt, aki a Szalajkában szembe jött velem. Mesélte, hogy rossz felé vette az irányt és teljesen a völgy bejáratáig visszafutott. Szomorú. Az erdõbõl kiérve felhívtam a páromat, próbáltam elmondani neki, hogy várhatóan mikor érkezek a célba, de társalgásunk a térerõ-játék áldozatává vált. Az Ódor-vár elõtti utolsó emelkedõ szépen futható volt, akárcsak a következõ szakasz. Itt legutóbb a BükkiKi alkalmával jártam, és az akkori erdõ-kitermelésnek köszönhetõen tragikus volt itt közlekedni. Az Ódor-várnál megkapom a pecsétemet. Ide együtt érkeztem egy 75 km-en rajtoló futóval. Nem volt túl jó bõrben. Jött az utolsó lejtõ Bükkzsércig. Eleinte pazar a kilátás fentrõl a kivilágított településekre, majd létramászás, magas növényzet, köves talaj nehezítette a körülményeket és pár túrázó, aki a stramm lámpájával el-elvakított. Szerencsére a szalagok sûrûn voltak kirakva, talán csak az erdõben csörtetõ vadak vonhatták el a figyelmet. Bükkzsérc utcái szinte kihaltnak tûntek, csak egy futónõvel találkoztam, mint megtudtam gondjai támadtak és éppen az érte érkezõ autóra várt. A falu szélén elbambulhattam, mert nem vettem észre hol ment be a jelzett ösvény a Nyomó-hegy felé, így toronyiránt vágtam keresztül. Szerencsére a tarló már le volt aratva, és még nem volt felszántva. A Nyomó hegy oldalát még megtiszteltem egy eséssel, majd az ellenõrzõ lapomra is megkaptam a pecsétet. A csúcsról megpillantva a település fényeit érdekes érzés fog el, aminek hatására (befelé legalábbis) vigyorgok a célig. Megtettem, teljesítettem, Sajgó lábbal, izzadtam, koszosan de ezer élménnyel gazdagabban. Fantasztikus helyeken jártam. Kedvenc célpontjaim, fûszerezve pár kuriózummal, ráadásul olyan kombinációban, amelyek igencsak próbára teszik az embert. Az idei pálya kialakítás szerintem nehezebb volt, mint az elsõ Less Nándi 100-as(vagy csak a kor teszi). Talán éppen emiatt is tetszett. Köszönet érte a rendezõknek.


 

 
 
Bükki kilátásokTúra éve: 20112011.03.13 20:21:46


Bükki Kilátások 2011




A szilvásváradi vasútállomás a MÁV fénykorában talán fogadott már magába több embert, de a társaság összetétele a célt tekintve talán nem volt még homogénebb. A hely megtelt azokkal, akik a Bükk csúcsain keresztül készültek átkelni a másik oldalra Felsõtárkányba.


A túrára nevezés a stábnak köszönhetõen ripsz ropsz lezajlott. Jómagam viszonylag kései indulást terveztem, de amikor már túlságosan irigykedve pislogtam a különféle módokon melegedõ rendezõket, és az arcomra fagyott a mosoly, nekivágtam a távnak. A Bácsó-völgyet jól futhatóvá varázsolta a hideg én viszont a sapkát a fülemre, a ruhaujjat pedig a kezemre húztam. Ezt a trükköt Bear Gryllstõl lestem el. Õ akkor cselekedett így, amikor beszorult a hûtõszekrénybe (vagy hûtõházba?). Egy szó mint száz kutya hideg volt. Gondoltam, elkezdek, fényképezgetni, de a fotómasina digitális csigaként kezdett el viselkedni. Bekapcsoláskor kidugta az objektívjét, majd szembesülve a kinti világgal visszahúzta azt a jó meleg csigaházba. Berámoltam a cumót a gúnyám alá, remélve, hogy így talán magához tér a benne rejlõ delej. Az út szépen emelkedett és vagy a gravitációval vívott egyoldalú harcnak, vagy annak köszönhetõen, hogy közelebb kerültem a naphoz, már kevésbé fáztam- Ellenére annak, hogy az úton egyre több hó folt bukkant fel. A gerinc-utakról táruló látvány feltöltötte a lelket, de annyira azért nem hogy szabályos ollózással íveljek át a bedõlt fák fölött, mint az ironman cimboránk gondolta rólam (állítása szerint). A Kelemen széke után lejtõ, majd következett az egyik kedvenc emelkedõm a Katona síroktól felfelé. Itt szinte pár méteren belül beléptünk a Gyed Maróz földjére. Mínusz fokoktól tartósított kemény, vastag hóréteg, karácsonykor sem volt ilyen. A futás viszont jól esett rajta, az Õr-kõ réten még útba igazítottam egy srácot, aki a tuti itiner dacára épp az ellenkezõ irányba indult volna, majd fel az Õr-kõ csúcsára. Fenn találkoztam Balázzsal, aki éppen nagyon taktikusan a szénhidrát készletek feltöltésérõl gondoskodott. Majd nézelõdés után irány vissza. Ez nem volt éppen lassú folyamat, de eléggé kontrollálhatatlan. A második buhanás után már megfontoltabbá váltam. Reméltem, ezzel ki is pipálhatom az aznapi esés adagot, de kicsit késõbb még bemutattam a nagyérdemûnek egy Nap-üdvözletét. Mérsékelt sikerrel. Az út a kék jelzésen elég kalandos volt. Többnyire jó minõségû hóban kocoghattunk, de néhol voltak sunyi részek, ahol semmi akadály nem adódott eltekintve a jégfoltoktól, amelyek sehol máshol sem voltak csak az ösvényen. Ettõl eltekintve tényleg jól lehetett haladni. Vagy az ördögszántással történt valami, vagy én kezdek rutinossá válni ugróiskolában. A Cserepes-kõnél a pontõrökre bíztam a fényképezõmet. Eddigre már feladtam a próbálkozásokat, akkor pedig minek fityegjen az övemen. Vicces, hogy tavaly a no-name akkumulátorokkal semmi gondom nem volt, most betettem a tutikat, és tessék. Igaz tartósak, de a hideget nem szeretik. A Cserepes-kõ után ismét találkoztam a sráccal, akit az Õr-kõ rétnél útba igazítottam. Most is hajlott a szavamra és beállt mögém. A kilátó ponton pazar volt a panoráma a párás levegõ ellenére is. Ide vissza kell jönnöm jó idõben is. Ilyenkor mindig megfogadom aztán…. A terep egyébként nagyon változatos volt annak függvényében, hogy éppen északi(bb) vagy déli(bb) oldalon haladtunk. Az elõbbinél fagyos levegõ, hó és jég fogadott a másiknál langy lég és némi sár. Mindez kb. ötpercenkénti változásban. Így mentem át az Õserdõn, és így értem a Tar-kõhöz is boka fölötti hóban. Itt a pont áthelyezésre került, és bevallom a csúcsra már ki sem mentem, mert ránézésre teltházasnak látszott a kilátópont. Tovább haladva folytatódott a hol hó, hol nem hó játék (bár inkább a hó volt a mérvadó), de a Bükköt átszelõ mûútra kiérve leesett az állam. Az utat 10-15 cm-es hó fedte, a fák roskadoztak a fehérségtõl. Legutóbb karácsony tájékán láttam hasonlót, lelki füleimben már csilingeltek is a száncsengõk. Ünnepi hangulatban kocorásztam tovább, míg a fennsíkra érve pár méteren belül eltûnt a varázs. Igaz csak azért, hogy egy másiknak adja át a helyét. Itt verõfény, kék ég és zöldellõ rét volt a látvány. A hõfok tavaszias, illetve a thermo ruhában már közel nyárias. Váltottam pár szót Kerékgyártó Petivel, aki szintén feldobottan rótta a kilométereket. A következõ pont elõtt egy debreceni sporttárs, majd személyesen Tiberius jött szembe velem, mosolyogva, mint mindig. A ponton meleg tea és terülj asztal várt az elõbbivel éltem is. Továbbhaladva egy darabig még csodálhattam a napfürdõzõ Bükk fennsíkot. Majd egyre ritkábban havon taposva értem utol a korábban látott túratársaimat és érintettem a Keskeny bükki pontot. Itt érdemes volt megnézni a mûút kanyargó szalagját, a kedvenc bringás helyemet. A Pazsag felé haladva elkönyveltem, hogy végképp kiszakadtam a télbõl, de azért akadtak még tötyörgésre késztetõ jégfoltok bõven. Tovább haladva a frissen festett jelzéseken ismét át- és visszamászhattunk a kerítésen. A kettõ közt félúton még mindig ott fityegett a kabát, amit pár éve valaki a kerítésre akasztott. Úgy emlékszem anno sötétkék volt, most már egyenruhát készíthetnének belõle a lila sasok. Az út továbbra is jó tempót tett lehetõvé, a Füzér sziklák tövében vettem észre, hogy egy óra alatt értem le a fennsíkon lévõ turistaháztól. Jó dolog a downhill futás, de ennyi már a jóból is sok. Némileg a változásra vágyva értem az Ódor mászás aljához és kezdtem neki a felfelé icikézésnek. Most sem ment túl könnyen majd 20 percbe tellett mire az Ódor csúcsára tébláboltam. Hol van már a karácsonyi hangulat. Az emelkedõt mászva kutya melegem lett, miután kizippzároztam minden lehetségest lekaptam a búrámról a thermósapit. Az Ódornál telített asztal várt, elõször azt hittem meglepetés a rendezõk részérõl, de hamarosan a kínálatból rájöttem, hogy barlangászok barlangászkodnak õk pedig „tudnak élni”. A Völgyfõ-ház felé haladva friss erdõirtáson keresztül visz a nyom. Sajnos az ott ügyködõket eléggé hidegen hagyja a turizmus, vagy legalábbis a keskeny kitaposott nyomra húzott gallytömeg ezt sugallja. Biccentettem a srácoknak, hadd lássák az amatõrök mi is az igazi tarvágás. A rendezõket dicséri, hogy ideiglenes jelzések kihelyezésével segítették az áthaladást ezen a kritikus ponton. A Völgyfõ-háznál Viktor cimboránk ismét terülj asztalt rittyentett az utolsó szakasz tiszteletére. Itt értem utol Gyurit, aki nem tudott ellenállni a kísértésnek. A következõ szakasz a Török út. Jól futható lankás rész, amelyet a tavaszias légkör remekül alkalmassá tesz az addig kb. tiszta cipõk összekoszolására. A Vasbányánál új ellenõrzõ pont, majd 2 km hosszú lejtõ futás egészen a tárkányi tóig, és ott a cél. A sürgõdõ rendezõk mellett a célban vár a párom és Bócika. A bogrács felõl gomolygó illatok beindították a pavlovi reflexeket. Személy szerint nekem ez a hely jobban tetszik, mint a tradicionális Várkút. Bár ahhoz is kellemes emlékek fûznek, a tópart spirituális jelentõséggel bír számomra. Pazar túrában volt részünk, az idõjárás a sokszor változó szélsõségek ellenére nagyon kegyes volt hozzánk. A kilátó pontokon ezúttal valóban igazi panoráma tárult elénk ellenben néhány korábbi alkalommal. Ismét rendkívüli túra volt a Bükki Kilátások itt a helyem jövõre is.

 
  vissza az túrákhoz
<<== túranaptár