Túrabeszámolók


Bükki kihívás

új túrabeszámoló rögzítése
Kiírások:2015 2016 2017
 Túra éve: 2018
szodasbacsiTúra éve: 20182018.02.06 20:28:54
megnéz szodasbacsi összes beszámolója

 2018. jan. 03-04. 40km (43,3, vagy ahogy sikerült)


Első évfordulójához érkezett teljesítménytúrázós karrierem, ezért kötelező volt résztvennem ezen a kiránduláson, hogy felmérjem, mennyit fejlődtem egy év alatt.


Az előző napok időjárása alapján inkább amolyan őszies túrára számítottam, a magasabban fekvő helyeken egy kis latyakkal. De amikor elindultam itthonról, addigra nálunk már elég szép mennyiségű hó hullott, Tárkányban pedig akkor kezdett a havaseső havazásba fordulni, mire odértem. Ősszel voltam két esős túrán is (a Mátrában), ott megtapasztaltam, hogy legjobb az elején elidulni, amíg nincsenek nagyon széttaposva az ösvények. Négy előtt tíz perccel beregisztráltam, kicsit nézelődtem, majd pontban 16-kor az első nagyobb csoporttal útnak eredtem. Most kicsit többet kellett belterületen menni, mint tavaly, mert az iskolában volt a főhadiszállás. Az első, unalmasabb részen ezért igyekeztem kicsit meghúzni a tempót, amolyan bemelegítésként. Ennek köszönhetően elsők között értem a Varró-ház-hoz ahol már ekkor eléggé le volt strapálva az ellenőrzőpontként szolgáló két kréta. De a bemelegítés sikeres volt, még csak síkon haladtunk, nekem meg máris át kellett variálnom a ruházatomat, mert melegem lett. Az eddig csak magamra borított bélelt (és eddigre már vízzel telítődött) széldzsekit összecsomagoltam, az alatta levő szoftshell mellényt is levettem, és a pulóverre felkaptam egy egyszerű olcsó esőkabátot, meg legfelülre egy minőségibb, vastag anyagból készült láthatósági mellényt. (ha már éjszakai túra, meg menni kell majd közúton is egy darabot).


Továbbmenve az erdészeti útról letérve követni kellett volna a piros kereszt útvonalat, magyarul bemenni a dzsidzsába. De még kicsit megpróbáltam halogatni az elkerülhetetlent, és kicsit tovább mentem a zöld jelzésig, és azon keresztül ráfordulni. (Itt csak egy lábnyom ment előttem, de az valamiért visszafordult a cél előtt pár méterrel.) De ezzel a kis kerülővel mégis sikerült jópár méterrel az eddig előttem haladók elé kerülni, ami előrevetítette az útviszonyokat a következökben. Vagyishogy az előttünk haladó 55km-esek sártengert hagytak maguk után, úgy szét volt taposva az út. Ráadásul emelkedett is, ezért én a csúszkálás, meg dagonyázás helyett inkább az út mellett haladva, a hóban próbáltam meg követni a menetirányt. Ez a taktika annyira bevált, hogy mire fentebb értem, ahol már egybefüggő hó volt az ösvényen is, addigra teljesen lemaradtak a mögöttem jövők. Csak a patakon átkelésnél értek utol néhányan, majd kis bolyongás után együtt megkerestük a következő állomást, a Guba-házat. A lemaradozó 55-ösök itt elég vidám hangulatban töltötték az időt, de én még korainak éreztem a hosszabb letáborozást.


Indultam tovább valami autóúton, lábnyomok után, fények irányába. De ez téves volt, mert az végülis egy terepjáró volt (amolyan igazi erdei dolgozó féle), aminek a sofőrjének nagyjából elmondtam, hogy mi célból van most ez a nagy mozgolódás az erdőben. De végül nem kerültem túl nagyot, mert nemsoká elértem a kijelőlt piros pettyes utat, ami elvezet a nem túl kellemes (végig emelkedő) piros vonalhoz. Szépen kigombolkoztam, hogy ne izzadjak nagyon, néha letördeltem a szakállamról a ráfagyott jeget (itt a havazás inkább már jeges eső-szerűség volt). Meg még egy követőm is akadt (pedig nem is vagyok facebookos). Mikor éreztem, hogy kezd kicsit sok lenni ez a domb, félre is álltam, hogy elengedjem, de aztán kiderült, hogy neki is eddig tartott a lendület. Na mindegy, akkor poroszkáljunk tovább együtt. Itt már rendes mély hó volt, egy kitaposott nyomvonallal. Mire felértünk a Homonna-tisztásra, a csapadék megszűnt, viszont elég erős szél kezdett fújni. Ott, ahol találkozik a zöld a kerékpáros nyommal, mondtam neki, hogy haladósabb a kerékpáros úton megközelíteni a Galya-nyerget. (Az előttünk haladók kb. fele hasonló véleményen volt.) De ő mégis a "szabályos" utat választotta. Ahogy én is, de én azért, mert onnan át akartam vágni a Bélkő-tanösvény felé, és onnan a Bélkő-nyak irányába. (Van ahol ilyenkor valami Kis Istvánt szoktak emlegetni, én viszont csak annyit tudok mondani, hogy hazai pálya....) Hogy ezzel mennyit nyertem? Időben kb. annyit, hogy én már indultam az Őr-kő háztól, mikor ő odért, viszont az a kis négykézlábas szakasz, meg előtte és utána a mély hó az sokat kivett belőlem.


Az Őrkő-háznál is nagyon jó volt a hangulat, (meg a tea ismételten kimondottan jó volt, kértem belőle útravalónak is). De a szintidő az szintidő, meg azért csak elkezd fázni az álldogálásban az ember, úgyhogy induljunk tovább. Úgy vettem észre, hogy az Almád-töbör idén sem volt egy népszerű útvonal, a nyomokból ítélve a táblánál senki nem ment arra, mindenki a kerékpárutat választotta, arrébb volt egy-két magányos próbálkozó, aki letért a Kopasz-rét irányába. Nyugtattam is két tanakodó fiatalembert, hogy jó helyen vagyunk, párhuzamosan megyünk a kék plusszal, majd a Kerek-rétnél rá is lehet térni. De a kitaposott ösvény egész a Kálmán-rétig elment, itt fordult rá az előírt útra.


Itt már eléggé besűrűsödött a mezőny, meg úgy vágytam egy kis magányos hótaposásra, ezért én mentem tovább a kerékpárúton, majd egy nevenincs réten átvágva érkeztem meg Istállós-kő alá. (Valamikor régen, még a 30Ft-os térképen a Z+ jelzés ment valamerre erre.) Isállós-kőn egy kiszáradt bélyegzőhely fogadott. Szerencsére az utánam jövőnek volt tintája. Eddig nem nézegettem, hogy idővel hogy állok, de arra emlékeztem, hogy tavaly pont 1-kor értem ide, most meg még csak 22-lesz, ami elég szép javulás.


Gyors ereszkedés után ráálltam a zöld jelzésre, amin haladni szerencsére nem igényel különösebb erőfeszítést, mert egykor kisvasúti nyomvonal volt az Őserdő felé menő szakasz. Itt már láttam feltünedezni szembejövő fényeket is, Jöttek szembe a 30 kilométeresek, hogy szépen  kisíkosítsák az Őserdő mellett elvezető meredek emelkedőt. Nagyjából tudtam, merre keressem a következő ellenőrzőpontot, ezért a sok kitaposott ösvény közül igyekeztem a megfelelő irányba haladót kiválasztani. Ez azonban nem mindenkinek jött össze első próbálkozásra. mert már a lefelé vezető szakaszon többen is kérdezték, hogy hol volt az ellenőrzőpont. Nagyjából elmondtam, hogy a drótkerítés mellett négykézláb visszamászni, és ott lesz egy nagy fán, de azért előtte megkérdeztem, hogy van-e náluk kék kréta (Nem volt, Így jártak.....)


A következő szakasznak megint nem sikerült belopnia magát a szívembe. Jövőre hozok magammal valami összecsukható szánkót, vagy legalább egy darab vastag fóliát és azon lecsúszok, nem kockáztatva az elvágódást. (A fölfelé haladókat sem irigyeltem.) A Hereg-rétre kiérve még megittam a maradék teámat, ellenőriztem az első-hátsó világítást, és az országúton haladva nekivágtam a Tamás-kúti vendégháznak. Itt lehetett kicsit a terített asztalok mellett üldögélni (én ezt inkább nem mertem bevállalni, féltem, hogy úgy maradok), enni zsíroskenyeret (kár, hogy csak a kertből frissen szedett paradicsommal szeretem). Inkább csak felkészültem a ránk váró utolsó emelkedőre, aztán nekivágtam az utolsó ellenőrzőponthoz vezető útnak. 


A Samassa-ház után elkövettem azt a hibát, hogy a kék jelzésen haladtam tovább. Tavaly bevált, most azonban a fakitermelők teljesen szétcsapták az ösvényt, úgyhogy innentől szép cuppogós sárban próbáltam előre haladni. (Csúszott is, meg tapadt is egyszerre, én meg magamban nagyokat káromkodtam.) Akik a párhuzamosan haladó utat választották, valamivel jobban haladtak. A Stimecz háznál én is inkább áttértem oda, mert a talpfákon bukdácsolás az még fárasztóbb alternatívának  igérkezett. A faluba érve megint kicsit nagy lett a tömeg, de mivel nem tudtam, hogy ők milyen távon mennek, megpróbáltam minél több embert megelőzni. Meg amúgy is azt akartam, hogy mielőbb vége legyen már. A rendezők azzal tolhattak volna ki mégjobban a mezőnnyel, ha a célt felviszik a Táltoshoz. 


Célbaérés 2:21-kor, kitűző, emléklap, póló, gratuláció.... Három óra javulás egész jó, főleg, hogy úgy álltam neki, hogy igyekeztem a saját nyugis kirándulótempómban haladni, ezért igyekeztem kerülni a csoportosulásokat.


Még egy félóra vezetés hazáig, a közben teljesen felszáradt úton.


Jaj de jó, ha hazaérek még érdemes lefeküdni is, nem alszom át az egész vasárnapot (dehogynem). 


Csak egy bánatom van, hogy a felhők miatt nem volt olyan igazi teliholdas kirándulás. Próbáltam néhol világítás nélkül haladni, de csak ott jött össze, ahol elég széles erdei út volt, és a taposott nyom kicsit meg volt barnulva.


 

 
 
L.a.slowTúra éve: 20182018.02.05 06:09:39
megnéz L.a.slow összes beszámolója

Bükki Kihívás 55/40 km


A túra előtti héten tavaszias volt az időjárás. Kicsit le is hangolt ez, mert korábban abban bíztam egy jó havas kihíváson veszek részt. A sárdagasztás lehetősége, a sötétben pláne, nem dobott fel. Szombat délelőtt kitartóan esett Egerben, ez sem kecsegtetett sok jóval. Gondolkodtam, miben vágjak neki a Bükknek, végül lekezeltem impregnáló anyaggal egy bringás dzsekimet, bízva abban, hogy legalább ideig-óráig nem ázok el. Az eső délutánra havas esővé fejlődött, amit még kevésbé kedvelek. Felsőtárkányba érve azonban nagyon feldobódtam. Havazott, szép nagy pelyhekben. Haza is szóltam, hurrá nem lesz locs-pocs és ha minden rendben talán még kicsit le is hűl az idő. Így az impregnált dzseki maradt az autóban.


15 órakor elindultak az 55 km-es táv túrázói, köztük én is. Enyhe időben, havazás közben, egyenletes tempóban róttam az ismerős ösvényeket. A Guba-házig laza kocogással 1 óra 10 perc alatt átértem. Elkönyveltem, hogy ha ez így megy hó-hiány ide vagy oda gyorsan célba érek. Ezek után viszont ahogy emelkedtem a Bükk csúcsai felé egyre inkább belementem a télbe. A hótakaró egyre egyenletesebb lett, az ágak hótól terhesek, itt-ott szarvas, és őz bukkant fel. Varázslatos volt a táj. Jól haladtam néha beugrott a gondolat, hogy tavaly bezzeg…. Már a Bél-kő környékén tartottam, amikor érdemesnek láttam feltenni a lámpát a búrámra. Az annak fényében szállongó hópelyhek kedves táncot lejtettek. Betöltöttem magamba egy kis energiát, és a Bél-kő nyak átjáróján áthaladva, visszatérve a Kálmán-hegyi útra belecsöppentem az igazi ütős télbe. Mintha hirtelen 10 fokot hűlt volna a hőmérséklet (végül is erre vágytam), a szél pedig lesújtott. Az eddig kedélyes hópihék, apró jégszilánkokként csapódtam az arcomba, szemembe, a látótávolság pedig méterekre, vagy talán csak méterre, csökkent. Előttem még senki sem járt, így nem volt nyom, ami segíthetett volna a tájékozódást. Magamban elkönyveltem, hogy felnézek mindenkire, aki ismeretlenül vág neki ennek a tájnak. A turistajelzések nem látszódtak, de sokszor még az ösvény menti fák sem. Aztán már az ösvény sem. Az Őr-kő háznál meg is beszéltem a pontőrökkel, hogy a helyzet kutyább, mint tavaly. Akkor ugyan mély volt a hó, és jóval hidegebb is volt, de legalább látni lehetett. Ahogy befejeztük a „trécselést” felbukkant két srác mögöttem.


- Csak el ne tévedj, mert akkor mi is eltévedünk. – mondta egyikük.


Nyugtáztam a kérést és iparkodtam tovább. Az iparkodásnak aztán az lett a vége, hogy az Őr-kő réten beszakadt alattam egy befagyott pocsolya. Arccal a hóban, jobb lábam a jeges trutyiban nem voltam annyira boldog. A Kálmán-hegyi úton úgy gondoltam, a töbrökbe lejutást nem kockáztatom meg, maradok a bringás jelzésen. Ez jól is működött, bár a látótávolságot ez sem növelte, többnyire mintha perforált tejüvegen keresztül próbáltam volna szemlélni az éjszakát. A nyomot azonban szerencsére sikerült így is követni, csak az Istállós-kő előtt navigáltam félre pár métert. Pecsételés közben utolértek az üldözőim is, akik megint megköszönték a felvezetést. A csúcsról visszafutva rá kellett jönnöm, mennyivel egyszerűbb úgy futni, hogy már hárman kitapostuk az ösvényt. Az Őserdő elejéig gond nélkül ment a futás, igaz itt sem láttam semmit, de mivel már 1000-szer jártam itt még vakon sem okozott problémát. Viszont azt sajnos tudtam, hogy az Őserdőt megkerülő ösvénnyel még világosban is vannak néha gondjaim. Úgy gondoltam követem a kerítés vonalát balkéz felé, de bármennyire is balra húztam nem találtam meg a drága jó drót-tákolmányt. Viszont a nedves fákon megint sikerült dobnom pár firkát, utána pedig csak néztem, mint herélt vámpír a pornó-moziban. Üldözőim lassan utolértek. Kínosan éreztemmagam, mert az én nyomomban jutottak tévútra. De így hármasban kerestük a jelzést, amit néha meg is leltünk, hogy pár méterrel odébb elveszítsük. Pár helyen fényvisszaverős szalagok mutatták: jó helyen vagyunk, de ahogy tanultuk az irányvektorhoz legalább 2 pontra van szükség. A srácok gps-sel tájolták be magukat, én az ösztöneimre próbáltam hagyatkozni, így kisvártatva ismét egyedül maradtam. Végül a technikához fordultam én is, kicsit tartva attól, hogy fagyott kézzel elhagyom a telefonomat. A Hu-map szerencsére engem igazolt és visszataláltam a kék jelzésre. Igaz lelombozott, hogy így kihagytam az Őserdő melletti pontot. Visszamenjek, megkeressem? Végülis azért jöttem, hogy fussak egy jó, ha nem hisznek nekem, akkor így jártam. Viszont eléggé tartottam a Tar-kőtől. Ritkás jelzések, nyáron is alig látható (ráadásul vándorló) ösvény, 20 cm szűz hóval borítva. A félelmem aztán valóra is vált. Cikk-cakkban haladva veckelődtem egyre feljebb, boldogan nyögve, amikor éppen rábukkantam egy jelzésre. A Tar-kő bélyegző helyet így is hátulról közelítettem meg. Nagy nehezen lebélyegeztem a lapomat, aztán az időjárás gondolkodásra késztetett. A szél, ami eddig, csak vakított és bömbölt a fák között, itt emeli erővel sújtott le rám. Igazi, csontig, zsigerekig ható hideg rántott össze a szó legszorosabb értelmében. Át kellett gondolom a helyzetet. Innen már biztos, hogy nem lenne tájékozódási problémám, viszont kiérek a nyíltabb részekre, ahol ebben a szerélésben nem élmény a futás, gyaloglás. Van nálam, száraz sapka, izolációs fólia, energia szelet és innivaló, de az egyetlen épkézláb gondolatnak a visszafordulás tűnt. Meg akartam nézni hány óra van, és csak akkor tűnt fel, hogy a ruha csonttá van fagyva rajtam. 


Gyerünk vissza. Ahogy megfordultam két srác jött velem szembe. Nem a korábbi kísérőim. Kérdezték mi a helyzet, de nem vagyok biztos abban, hogy épkézláb magyarázatot adtam. Úgy tűnt az egyikük szintén fontolgatja a visszautat, de nem vártam meg a döntését.


Végül a 40 km-es távon bekocogtam a célba. 


Lentebb a sárban tapicskolva, mintha más klímában élnék. A célban a szervezők megértők voltak velem az ellátás pedig bőségesebb volt, mint a korábbi években. Előkerültek az Őserdő mellett eltűnt sporttársak is, ők egy rövidebb úton kocogtak be a központba.


A feladás miatt nem vagyok feldobott, de a Bükk itt lesz jövőre is, és ha minden rendben, akkor én is.


A szervezőknek köszönet jár, a teljesítőknek pedig óriási elismerés.


 

 
 
 Túra éve: 2017
L.a.slowTúra éve: 20172017.01.22 17:28:28
megnéz L.a.slow összes beszámolója

Bükki Kihívás 55 km 2017.


 


2 évvel ezelőtt indultam már ezen a túrán, pontosabban akkor a 40 km-es távon. Valahogy az akkori megmozdulás nem maradt meg bennem pozitív élményként így aztán nem bántam, hogy a Kihívás előtt egy héttel még híre sem volt havazásnak. Aztán lett hír is, hó is, nem is kevés. A rajthoz indulva elég komoly erőlködéssel tudtam kiparkolni a házunk előtt, de futva mégiscsak jobb lesz, gondoltam. Persze nagy kérdés, hogy mi miért jó, és miért kábítja magát az ember ennek agyalgatásával. A felsőtárkányi faluház környékén viszont a leparkolás volt problémás, mert hely volt, csak éppen mély hóréteg alatt. A faluház egyébként nagyon jó központ választás volt a szervezők részéről. És óriási színvonal-fejlődés, ha azt vesszük, hogy pár évvel ezelőtt az Eger Csillaga túráiknál kb. egy kölcsönzött tanári asztal képviselte a központot. A gyors beregisztrálás után kicsit vacilláltam mikor startoljak. Ha túl korán indulok, törhetem a havat, ha túl későn akkor pedig kerülgethetem, aki épp elém kerül, és sorba állhatok az ellenőrző pontoknál. Végül adtam egy kis esélyt a gyorslábúaknak, és 3 óra 15 perckor elrugaszkodtam. Az ajtóban még megakadt a szemem egy kiíráson: a rendezők az időjárásra való tekintettel a 17 órás szintidőt 20 órára emelték. Hosszú éjszakás műszak áll előttük, gondoltam.


A falu elhagyása gond nélkül ment és az erdő első pár 100 méterén még a hó is le volt taposva, de aztán rá kellett jönnöm, a népmesei igazságra: 20 centi, az 20 centi. Ettől függetlenül a laza porhó nem éreztette a fékező hatását. Még az emelkedőkön sem, de kb. az 5. km-től már törhettem is, mert mások nem strapálták magukat. Egy srác beállt mögém, síbotokkal keményen tolta a tempót, vártam hátha beszáll előre, de annyira azért nem fűthette a vágy. Az erdő már itt is csodaszép volt, még szarvasokat is láttunk az ösvény mentén. Átérve a Berva-völgybe egy kanyarban még láttam a srácot, aztán mire az első ponthoz értem valahol lemaradhatott.


A Guba ház előtt páran épp a ház felé tologattak egy autót. Mint kiderült ők a pontőrök, a ponton pedig még se étel, se ital, se bélyegző. Sebaj a jelzésemet azért megkaptam, visszafordulva pedig láttam hogy egész derekasan haladnak az autó-taszigálással. Jót szurkoltunk egymásnak és irány a naplemente. A Guba-forrás felé térve ismét szűz hóban kocorásztam, már ahogy lehetett. Mert futásnak egyre kevésbé volt nevezhető a mozgásom. Eléggé elkedvetlenített a dolog, aztán miután a joggolástól, a korcsolya imitációig végig próbáltam minden eszembe ötlő haladás módozatot arra a felismerésre kellett döbbennem, hogy a tempós gyaloglás a legelőnyösebb, ha az energia felhasználás szemszögéből nézem a helyzetet. Persze ez nem dobott fel. Futószempontból a piros jelzésen haladni nem kihívás, nem is értettem mi van velem. Mint akit leragasztottak. Beugrott fejből a Harcosok Klubjából egy mondat: - Öreg vagy és dagadt, húzz innen a p….ába! De valahogy ez sem használt. A varázslatos mondat mantrázása közben rám borult az este, eljött a (fej)lámpa (fel)oltás ideje. A kilátás persze itt is megkapó volt több helyen. A távolban még látszottak Felsőtárkány fényei. Elmajszoltam egy csokit és kíváncsian vártam mikor ér utol valaki, de, senki sem taszított félre továbbra sem. Elértem a Kálmán-hegyi utat, majd ösvény következett és a zöldön a Bél-kő felé. És itt jött a szemléletváltás! Egy szakaszon már lejárták terepjáróval a havat, tettem rajta egy próbát és rá kellett jönnöm, nem a futókámmal van gond. Ekkora hóban nem lehet futni és ennyi. Nem kell 6-8-10 perces kilométerekkel kalkulálnom. Megyek, ahogy tudok, ha 20 percig görcsölök km-enként, akkor annyit fogok. Miután ezt elfogadtam, valahogy még szebbnek láttam a hótól terhes ágakat, a hófehér tájat, a felhők között átszűrődő holdsugarakat. Valahogy az arcomra fagyott a vigyor, ami a célig le sem olvadt. Olyan emelkedett hangulatba kerültem, hogy egészen meglepődtem, amikor az Őrkő-házhoz értem. Már itt volnék? A pontőrök nagyon segítőkészek voltak, a tea-pótlás a legjobbkor jött aztán irány a Bükk.


Az Őrkő aljánál elmajszoltam egy szendvicsemet kicsit bolyongtam, mire megtaláltam az utamat a töretlen hóban, és hamarosan dilemma előtt álltam bemenjek a jelzést követve a töbrökbe, vagy simán kerüljem meg azokat a piros bringás úton. A bringás jelen, mintha már járt volna valaki, a töbrökben viszont úttörő lehetek, és segíthetek az utánam jövőknek. Úgy gondoltam helyiként ez utóbbi a helyes. Egy ideig egész jól is ment a téma, bár az ösvény alig, vagy egyáltalán nem látszott, a fákon ugyan jók a jelzések csak sokszor nem lehetett tudni valóban jelzés-e vagy csak a fák törzsére fagyott hó, jég. Aztán ködösre fordult az idő és nemcsak a jelzések tűntek el, hanem a fák is benne. Fel kellett adnom a terveimet és kikecmeregtem a bringás útra. Tudtam, hogy a Kopasz-rét végénél át lehet vágni a jó irányba, de ezt a lehetőséget sem vettem észre, sebaj később is van egy letörés. 1000-szer jártam már ott. De ez sem lett meg. Valahogy túlmentem ezen is és bár utólag belegondolva visszafordulva megkeresni a jó helyet teljesen érthető lett volna, mégsem ezt tettem. Azt tudtam, hogy párhuzamosan haladok a helyes ösvénnyel, valahogy majdcsak átmegyek rá. Mázlim volt, mert egy tábla mutatta is, hogy az Istállós-kő a zöld négyzeten csak 1800 méter. Be is érkeztem rajta a jó útra, csak addigra valahogy elvesztettem az irányérzékemet és nem tudtam jobbra vagy balra induljak. Némi felderítő mód után jobbra indultam. Ez az ösvény elég jól ki volt már taposva (talán már meg is előzött valaki), én pedig eddig a szűz hóban bolyongtam. Nem sokat talán 1500-2000 méter, de a 20 perc körüli km-ekkel ez elég sok elpocsékolt idő. Sebaj, az idő jó, a táj szép utánpótlás bőséges a hátizsákomban. Magamban fejet hajtottam azok előtt, akik esetleg most járnak itt először. Vagy ők, vagy a navigációs rendszerük nagyon tudnak valamit, ha itt el tudnak tájékozódni. Kocogás közben egyszer csak fejlámpás futók jöttek velem szembe. Rossz irányban fordultam, állt össze a kép. Aztán az üdvözlés után rájöttem a miskolci hegyimenők tartanak éjszakai hegymenetet. Érdekes, hogy 2 évvel ezelőtt is nagyjából itt találkoztam Karloszékkal. Váltottunk pár szót aztán ők becélozták a Cserepes-kőt, én pedig haladtam az Istállós felé. A csúcsnak ismét szűz hó borította ösvényen vághattam neki. Ebből látszott ugyan, hogy még nem járt itt senki előttem, az viszont nem, hogy nekem hol kellene mennem. El is vétettem a jelzést, de azzal operáltam, hogy a Bükk egyik legmagasabb csúcsára csakis felfelé vezethet az út. A módszer be is jött, megtaláltam a pecsételő helyet. Fentről felhívtam a családot. Otthon még úgy tippeltem, hogy ilyenkor már Bánkúton lehetek és Anyuci meg is lepődött, hogy még féltávnál sem tartok. Ami azt illeti nem volt alaptalan a meglepetése. Már közel 6 órája úton voltam, és a 65km-es Tortúrát egy hónappal korábban kicsit több idő alatt már le is nyomtam. De semmi gond. Visszafelé indulva a csúcsról egy srác jött velem szembe. Elégé informatív beszélgetést váltottunk:


- Szia! Jól vagy?


- Nem.


És nyomtuk tovább. A csúcs aljához érve több futót láttam közelíteni. Nekik kicsit könnyebb a dolguk a kitaposott nyomon. Ha ez így megy, elég hamar utolérnek. Sebaj. A következő szakaszon akadt pár rész, ahol az út lejtése miatt futni is lehetett, de nem ez volt a tipikus. Az Őserdő kerülése ismét némi jelzés kereséssel folytatódott, próbáltam tartani a kerítés párhuzamot, de ez sem garantált semmit. Egyszer csak fényekre lettem figyelmes, biztosan a 30-as távon túrázók jönnek velem szembe, gondoltam. A fényekhez érve viszont láttam, hogy fényvisszaverő jelzések vannak kirakva. Szuperül látszottak, megtaláltam a jelző pontot is, korrekt információkkal ellátva. Bár azt el kellett könyvelnem, hogy a kitett zsírkréta nem jól tolerálja a fagypont alatti hőmérsékletet. Egy ideig követtem a világítós jelzéseket, aztán a Tar-kő felé fordulva örömmel könyveltem el, hogy a csúcshoz vezető útra is tettek ki ilyeneket. Szuper, gondoltam, mert oda nappal sem mindig egyszerű feltalálni. Aztán jött a hidegzuhany, amit csillogó jelzésnek gondoltam az csillag lehetett, vagy valami állat szeme, hó vagy jég én viszont azt célozva eltértem az ösvénytől. Keresgéltem egy jó ideig, irányba fordulva rátaláltam a kék jelzésre. Itt még nyomok is vezettek, és egy idő után el is ágaztak. A jobb oldali megy a kilátóhelyre a bal pedig tovább. A kilátást semmiképpen nem hagytam volna ki, így jobbra fordultam. Ha a kilátóhelyet kereste az előttem utat törő, benézhette a terepet és a nyomában én is. Vissza a kék jelzésre, aztán csak meglett a kilátópont. Igaz kilátás nem volt. A holdat eltakarták a felhők, az idő ködös volt, de még úgysem voltam este 10-kor a Tar-kőn. A pecsételő helyet viszont elég nehezen találtam meg. Mentem pár kört a vélt hely körül, míg rájöttem, hogy a hótól homogén bokor nem az, aminek látszik. A kupac közepén ott volt a kicsit romos csúcsjelzés. Vicces lehetett utánam megnézni a körbe járó nyomokat. A Micimackó jutott eszembe, az a rész amikor nyomokat követtek Malackával és rájöttek, hogy előttük az egy menyét, aki magával vitte a menyét. Innen szerencsére a navigálás elég egyszerű volt Bánkútig (vissza a Tortúra nyomán) és este 11-kor beléptem a síházba.


Itt meglepő lelkesedés várt, taps, fotózás, étel, ital. De én csak teát kértem a kulacsomba és feldúsítottam egy kis izo-porral. Visszafelé a Csalánosi parkolóban sikerült megtalálnom a Z jelzést, de a szűz hó kicsit megtörte a lelkesedésemet és úgy gondoltam élek a kiírásban foglaltakkal, miszerint az útvonal javasolt, de nem kötelező. Kimentem a Nagymezőre vezető aszfaltútra. Kicsit hosszabb, de járható. A komfortosabb szakasz szerencsére engedett némi nézelődésre lehetőséget, nem a lábam elé kellett figyelnem. A hó csillogott, még a hold is előbújt, a levegőt pedig harapni lehetett. Elővettem a kulacsomat, amiben fogyaszthatóra hűlt az ital. Jót slukkoltam belőle és itt ért egy nagy meglepetés. A bánkúti sürgés-forgásban zöldségleves került a kulacsomba, amit még ízesítettem is narancsízű izotóniás italporral. Analizáltam az ízélményt, és el kellett fogadnom, ha valaki nyitott a kínai konyhára akár vevő is lehet az ilyesmire. Az íze nem mondható rossznak, energizál és elgondolkodtat. Kicsit később rájöttem hogy mindemellett első osztályú szélhajtó is. A műútról az istállók után rátértem ismét a terepre. Szép követhető nyomot tapostam ismét, mert futni itt sem lehetett. Átvágva a Nagymezőn, rövid aszfalt szakasz következett és tovább a Z jelzésen. Ez a túra egyik gyorsító szakasza lehetett volna, de nem lett. A lejtősebb részeken megpróbálkoztam futni a lábszár-középig érő hóban, de nem láttam sok értelmét. Átfutott a fejemen, hogy akár a lillafüredi műútra is lekoccanhatnák. 5-6 km lejtős, lejárt aszfalton tényleg gyorsíthatna a tempón. De (ötlött fel újra) tényleg segíthetném is az utánam jövőket, így maradtam terepen. Ezen a szakaszon korábban tévedtem már el, így tisztában voltam benézhető részekkel, ment is minden szépen. Előttem nyomok csak állatoktól származtak, azokat viszont érdemes volt megfigyelni. Elég szabályos, egyenes, néha egymást érintő nyomvonalakon mentek, ahová éppen kellett. Érdekesek voltak az erdő hangjai is. Néha tompa puffanással zuhantak le hókoloncok az ágakról, máskor pedig mintha emberi beszélgetés neszezett volna. Persze emberek éjféltájban ritkán járnak arra trécselni. Vagy a képzeletem tréfált meg, vagy korábban rögzült valami egy számomra ismeretlen dimenzióban. Az út hiába lejtett, futni csak a Keskeny-bérc felé lehetett. A Z kör jelzésen lepilickáztam a Hereg vágás aljába, és nem bántam hogy innen már kitaposott ösvény vitt tovább.


Bánkútról a Tamás kútig közel 2 órán át tartott a menet. 2 óra alatt 10 km lejtős viszonyok között, eltévedés nélkül elgondolkodtató, viszont még mindig nem éreztem fáradtságot. Fura módon csak a két alkaromban volt némi terheltség érzés. Innen már csak a Kaló Gábor fája előtti emelkedő fogott meg kissé, a Samassa ház előtt pedig jópofa látványosság, hóba olvadt mécsesek mutatták az utat. Innen ismét kiválóan futható volt a terep 2: 16 perckor sikerült is célba érnem.


A körülményeknek köszönhetően szavakkal nehezen leírható élmény volt a túra, nagyon örülök, hogy ennek a részese lehettem. Az időjárással, szerintem, óriási szerencsénk volt. Nem tette könnyűvé az életünket, de nélküle ez a menet nem is lett volna igazi KIHÍVÁS.

 
 
szodasbacsiTúra éve: 20172017.01.16 23:21:59
megnéz szodasbacsi összes beszámolója

 Bükki kihívás 2017, 40 km.


Így utólag visszatekintve jól belecsaptam a lecsóba így teljesítménytúrázós "karrierem" első állomásán.


Tehát következzen egy történet: Hogyan NE indulj el teljesítménytúrán.


A történet ott kezdődik, hogy nyáron kaptam ajándékba egy bakancsot: Belleville, made in USA, Amcsi Tengerészgyalogság által jóváhagyott, meg minden ilyesmi. (Egy boszniai szolgálatból hazatérő chilei katonának már nem fért be a poggyászába, biztos sok szuvenírt vásárolt az otthoniaknak.)


Így tél elején el is kezdtem használni. Néhányszor felmentem benne a Bélkőre (bélapátfalvi lakosként ez egy könnyű, vasárnapi ebéd előtti séta) Karácsonykor már elmerészkedtem az Őr-kő, meg az Őserdő környkére is. 


Innen jött az ötlet, amikor véletlenül rátaláltam erre a teljesítménytúrázós oldalra, és megláttam a Bükki kihívást, hogy ki kéne magam próbálni éles körülmények között is. A 20 és 30 kilométeres helyek ekkor már be voltak telve, meg azoknak az útvonala valahogy nem is tűnt olyan izgalmasnak, így maradt a 40 kilométer, ahova még be tudtam kerülni pótjelentkezőként (szerencsére volt némi üresedés). Ráadásul ez a táv valójában 41 km, ami így pár nappal a 41. születésnapom előtt igazán emlékezetes ajándék lesz.


Tehát jelentkeztem egy téli, éjszakai, 40km-es túrára:


A tél az rendben, számomra az az ideális túraidő, amikor jégcsapok lógnak a bajuszomról. Csak mondjuk hóban még nem nagyon mentem párszáz méternél többet...


Éjszaka.... Néhányszor már végigmentem éjszaka Miskolcon a sétálóutcán.... Ezért előtte egy héttel egy délután ki is szaladtam kicsit gyakorolni a lámpahasználatot, fel a Bélkőre, le a német sírok felé, onnan a tó mellett haza. Éppencsak az volt a baj, hogy még világosban hazértem.... De legalább a kabátomat le tudtam tesztelni, mikor kiálltam a 815-ösre az igencsak mínuszos süvítő szélben.


40km: végülis 20 km-t már többször is megtettem, még korábban a munkaruházati boltban vásárolt "kedvezőbb" árfekvésű bakancsomban, akkor ez a high-tech cucc kibír rajtam egy szolid 40-est. (Nem sajnálnám én a pénzt egy igazán jó bakancsra, csak akkor van gáz, ha az valamiért mégsem válik be.)


Az optimista hozzállásomhoz nagymértékben hozzájárult, hogy a táv mintegy 25%-a (a Homonna-tisztástól az Őserdőig) nagyjából ismerős volt (Egyszer-kétszer már érintettem a nevezetesebb pontokat.) Azért még előtte pár nappal kisétáltam a Varró-háztól a Samassa-házig, és örömmel vettem tudomásul, hogy az utolsó 7.5km már sétagalopp lesz.


Az utolsó héten elkezdtem otthon az erőnléti edzéseket (15-20 perc szobabicikli meg uzsonnára egy csík szalonna kis kenyérrel).


Így jött el a nevezetes nap reggele. 5:20-kor pittyegett a telefonomon az ébresztő, mert munkába indulás előtt (sajnos nekem a szombat is munkanap) még kb. fél órányi hólapátolás várt rám (vagy 60 méter járdaszakasz, meg a kocsikiálló) Megpakoltam a teherautót, feltettem a hóláncot, és elindultam szállítani. (Ha a nevemhez hozzárakod az ékezeteket is, akkor ki is találtad a foglalkozásomat.) Szerencsére dél felé végeztem. Ebéd előtt még egy kis hólapátolás: mert amit reggel eltúrtam, azt napközben az arra járó hókotró visszatúrta......


Szombaton ebéd után szoktam kicsit szundítani, de ekkor már olyan fáradt voltam, hogy ha leülök, akkor aznap már nem megyek sehova.


Ezért inkább elindultam korábban Tárkányba, hogy legyen még parkolóhelyem. Szerencsére parkolóhely még korlátlan mennyiségben rendelkezésre állt, éppencsak ki kellett ásni a hó alól. De ez már nem okozott gondot, fél perc alatt ástam egy teherautónyi helyet. (Én voltam ott a régebbi piros Transittal. Azért nem szeretek azzal arrafelé járni, mert Tárkányban is van egy olyan, és minden második szembejövő integet.... )


Gyorsan lerendeztem az adminisztratív teendőket, utána még összepakolásztam a cuccomat.


Itt is egy kis kitérő: korábban ha messze indultam (20km?) akkor a kabát egyik zsebébe raktam egy félliteres vizet, a másikba meg két müzliszeletet. De ez egy 40-es túrára kevés lesz. Hátizsákom nincs, nem is volt. (Még iskoláskoromban sem.) Kompromisszumos megoldásként maradt a jó öreg szimatszatyor (fiatalabbak kedvéért: zöld, tarisznyának látszó gázálarctáska). Bepakoltam egy literes Colát, két csomag nápolyit (a kevésbé morzsálódós fajtából), egy csomag szőlőcukrot, meg egy csomag Pocket Coffee-t (folyékony kávéval töltött csoki). Ez az ellátmány elégnek bizonyult, de lehet, hogy legközelebb 1,25-ös Cola lesz, mert a vége felé már be kellett osztani, annak ellenére, hogy útközben teázgattam is a pihenőhelyeken.


Rendbe szedtem a ruházatomat is: A már említett bakancs. Kantáros munkásnadrág (egész héten ilyet hordok, nem szeretem a derekas nadrágot) egy sí aláőltőző nadrággal. Kis hibát elkövettem. Mivel nem volt kamáslim, felhúztam egy esőnadrágot, bokánál meg térdnél körbeszigetelőszalagoztam, hogy ne lifegjen. Így a hó az nem jutott be, de az izzadtság sem ki. (Végülis csak akkor kezdtem el fázni, mikor a célbaérés után levettem, és ott álltam csuromvizes nadrágban.) Fentre egy póló egy futófelsővel meg egy egyszerű kapucnis pulóver. Meg volt egy softshell kabátom, amit magammal vittem, mert azt mondták, hideg lesz.  


16-tól lehetett rajtolni én nem is halogattam soká, így sikerült egy viszonylag jó társasággal elindulni. 


Varró-házhoz közelítve majdnem sikerült egy alattomos jégfolton elvágódnom, hamar véget is ért volna a túra. Első állomás, gyors firkantás a menetlevélre a kihelyezett két filctollal, majd optimistán be az erdőbe. Itt majdnem el is tévedtünk az első elágazásnál, de csak meglett az a fránya P+, utána meg már csak a kitaposott ösvényt kellett követni. (Örök hála az 55-ösöknek.) 


Itt már elő kellett venni a fejlámpát, de nem nagyon tudtam a fejemre tenni, mivel siltes sapka volt rajtam, ezért átalkult nyaklámpává. Bekapcsoltam piros fényűre, mert ha a fehér fénnyel sokáig világítom a havat, akkor egy idő után elkezd vakítani. Pirossal épp annyit világított, hogy lássam, hova kell lépni, (emelkedőn bele az előttem menő lábnyomába, még ha nem is optimális a lépéstávolság, különben csak csúszkál össze-vissza, és hamar megpusztul az ember) az útirányt meg láttam a többiek fényében. Így tudtam kicsit nézelődni is.   


Guba háznál gyors pecsételés, kis nassolgatás, lélekben felkészülés a hátralevőre. Hallottam, hogy egy jó hosszú emekedő következik, ezért a kabátomat még nem vettem fel. Aztán mikor elindult a csoport, én utánuk eredtem. A kaptató közepe táján visszanézve látszottak Eger fényei is. A hold ekkor még valahol a hegy mögött bújkált, de néhány csillag látszott az égen. 


(Amikor egy hosszú, meredek emelkedőn kezd elfogyni a szufla, nekiállok fütyörészni, ez kicsit segít szabályozni a légzésemet, meg inkább egy kis fütyörészés, mint káromkodás.)


Csillagok, csillagok szépen ragyogjatok. A szegény legénynek utat mutassatok ....( magyar népdal)


Pár óra alatt felértünk a Homonna-tisztásra, innen a zöld jelzés már hazai pálya. De mintha a múlt héten még nem lett volna ilyen meredek az út a Galya-nyeregig....  Pedig egy kis emelkedőt ki is hagytunk, mert arrébb volt egy keréknyom, és mindenki ott ment, még ha kicsit került is az út. A Bélkő-nyakon már sokszor jártam, de most konkrétan azt sem tudtam, hogy hol járunk, csak a jelzés meglegyen. Igen itt egy zöld-sárga, aztán keressünk egy kék-pirosat. Én úgy emlékeztem, hogy az Őr-kő házig lejt az út, és valóban, épp csak egy kis kaptató van előtte, de ott... Ott mintha valami tábortűz lobogna. És már meg is van.


22:40, féltáv. Erős 3km/h átlagsebesség..... Ha nem állunk meg többet pihenni, meg kicsit belehúzunk, akár még szintidőn belül is lehetünk....


Vagy inkább haza kéne menni aludni. Ha visszamennék a Bélkő felé, onnan egy órán belül ágyban vagyok. Ha nem volna térdig érő hó... De így még feladni sem lehet... Hát edd meg amit főztél. Sebaj, majd az utolsó 7,5 km már sétagalopp lesz. Csak előbb még fel kéne kutyagolni Istállós-kőre. Meg előbb eljutni odáig.


(Csak megemlíteném, hogy Őr-kő háznál kimondottan jó volt a tea. Nem tudom hányszor ittam belőle, de amíg ott dekkoltunk, én voltam minden második sorbanálló.)


Továbbiakban keresnünk kellett egy Kék+ jelzést, amit hamar meg is találtunk, követtük, de aztán a kitaposott ösvény a Kopasz-rét előtt valahogy eltért, illetve többfelé ágazott. Ezért tanácstalanok lettünk, hogy valamelyik nyomot kövessük, vagy keressük meg a jelzést, Ez a hely kicsit ismerős volt, már kétszer is jártam erre (igaz, a másik irányból, meg akkor nem volt ekkora köd sem). Elővettem a nagyobb kaliberű, "kétkezes" lámpámat, és a mély hóban elindultam kék keresztet keresni. Nem messze találtam is egyet, Villogtattam kicsit, mire a többiek is csatlakoztak szerény társaságomhoz. Innen egy darabig a mély hóban mentünk, végig a jelzésen, de mikor elértünk a Kopasz-rét után egy kisebb emelkedőt, akkor én teljesen elkészültem. Meg kellett állnom pihenni, érzékeny búcsút vettem eddigi utitársaimtól, aztán nekiestem a tarisznyám tartalmának. Mikor tovább indultam, még messze látszottak a többiek fényei, de már egyre távolodtak, én meg zombi-üzemmódban vánszorogtam tovább.  Igen, ez az Almád-hegyi útjelző tábla... Én cibáltam ki karácsonykor az árokból, és támasztottam neki az asztalnak, különben most ez sem látszódna a hó alatt (kurva nehéz ám egy ilyen átázott akácoszlop, és még fogás sincs rajta a sok útjelző tábla miatt)  Következő tájékozódási pont: Almád-töbör. Két tábla le van esve, (remélem még nem vitték el)  legközelebb viszek pár facsavart...


Istállóskő elágazás, ződ háromszög. (Illetve ez a szín is négybetűs, mert Szilváson zeőd-nek mondják.)


Ideúton felmerült hogy ennyire azért nem kéne szívatni magamat, hogy még ide is felmásszak, de aztán győzött az irracionális énem. Természetesen a motyómat letettem oda a padra, ráterítettem a kabátomat amit még idáig kézben hurcoltam, mert nem fáztam, aztán elindultam felfelé. (Szerencsére az itinert azt magammal vittem, különben pecsételhettem volna a homlokomra. )


Pecsét megvolt, fent ismerős emberek, ma már háromszor is találkoztunk. Pontosabban az még tegnap volt, mert ekkor már egy óra felé járt az idő. Azért tudom, mert felírtam, egyébként ekkor már semmi időérzékem nem volt, az agyam kb mosogatórongy halmazállapotú lehetett. Lefele jövet kérdezték is tőlem felfelé menő emberek, hogy mennyi van még hátra, de én nem csak azt nem tudtam, hogy mióta ereszkedem, de szerintem azt sem, hogy honnan jövök. Szerencsére a csomagomat nem felejtettem ott, sőt, valaki még egy alig használt nájlonzacsival is megajándékozott.


Kis táplálék és folyadékbevitel után továbbindultam az Őserdő felé. Itt közel 7 olyan kilométer következett, amikor sem előttem, sem mögöttem nem jött senki látótávolságon belül. Addigra eltűnt a felhőzet, és teljes holdfényben, világítás nélkül haladtam tovább (bár azt a 2km/h-s átlagot majdnem sík úton nem nevezném haladásnak, de hát ennyit bírtam.) De ekkor azt mondtam, hogy: Ez a 7 km miatt megérte az előtte több mint 8 óra alatt végigszenvedett 24 km. Még ha ott a Kis Virágos hegynél volt is egy kis káromkodós kaptató, meg a rajzművészetem kibontakoztatása után (ujjhegynyi, tompa krétadarabbal megpróbáltam valami virágocskát rajzolni) még egy kis szánkózás is belefért. (Szerencsére nem voltak alattomos kövek és gyökerek a hó alatt.) 


Írtam már hogy szoktam fütyörészni? 


Tegnap erre látták, Jancsit és Juliskát. Hófehérke éppen Robin Hood-dal sétált (Hobo Blues Band: Mesél az erdő)


Egy helyről visszanézve szépen látszottak A Kövek (Nem tudom, talán Tar-kő, meg Hármas-kő lehetett, ez teljesen ismeretlen hely volt számomra, ha kérdezné valaki, hogy ez hol volt, akkor azt tudnám mondani, hogy ott, ahol az a behavazott LKT, meg a markoló állt. ) 


Hamarosan kiértem a főútra, itt a nyaklámpát áttettem villogó piros üzemmódba, és hátrafelé fordítottam, a kezemben meg egy kis lámpát lóbáltam előrefelé. Ha már láthatósági mellény nem volt nálam. (Csak egy rohadt nehéz kabát a vállamon, mert még mindig túl meleg volt felvenni.) Kicsit vacilláltam hogy az út bal oldalán kéne menni, de csoportos vonulásnál zárt alakzatban a jobb oldalt írják elő (csak egy kicsit széthúzódott az alakzat).


A Tamás kúti háznál kaptam egy cuki méhecskés pecsétet, néhány pohár teát, meg még volt egy szelet lekvároskenyér is. Gyorsan belefaragtam a sétabotomba az éjszakai túra emlékére egy csillagot (a hold felkerült még elindulás előtt). Ekkor érkezett meg egy srác, aki Istállóskőről előttem indult el.......


Mivel a zoknim már csurom víz volt, nem halogattam sokáig az indulást (volt nálam tartalék, de amig a keményre fagyott bakancsot leveszem, meg visszaveszem.... Vacak 10 kilométert már kibírunk.


A főútról le kellett menni a Kék jelzésen. Pont egy elágazásnál utolértek, így meg tudtam kérdzeni merre tovább, de mire az okostelón megtalálták, addigra lámpával találtam  egy jelzést. Utána még következett egy gyilkos kaptató. Nem lett volna komoly, de még Istállóskőre menet megcsúsztam, és bevertem a combom egy kiálló gyökérbe, és ez itt kezdett igazán fájni.


A Samassa háznál csak egy gyors pecsételésre álltam meg (ami valójában csak egy firkantás volt). Nem tudom hogy nézhettem ki ekkor, de egy néni komolyan aggóva kérdezte, hogy biztos jól vagyok-e. (Én jól voltam, csak a levegő volt kevés....) Az adomány müzliszeletet zsebrevágtam és a régi vasúti nyomon elindultam a Stimecz ház felé. Szerencsére itt valaki már járt autóval, meg sokan gyalog, úgyhogy nem volt gond a haladással. Kb 10 perc múlva elkezdett csörögni a telefonom. Ki lehet az szombat éjszaka? Komolyan kellett egy fél perc, míg rájöttem, hogy ez a reggeli ébresztő jelzés. Ekkor voltam pont 24 órája talpon.


Itt  a kis lapályon haladás után már magamhoz tértem annyira, hogy nekiálltam számolgatni:


Most van 5:20,  16:10-kor indultam, a meghosszabbított (14 óra) limitidő alapján 6:10-kor kéne beérnem és még legalább 6, de inkább 6,5km hátravan. Ekkor átkapcsoltam hiperűrsebességre. Természetesen a Stimecz háznál nem mentem rá a vágányokra, hanem a kicsit kanyargósabb, kicsit emelkedősebb, ámde jobban letaposott utat választottam.


Most már semmi se fontos, most már semmi se fáj.... (hétköznaPICSAlódások, a 26 éves punkzenekar, Komlóról)


Az utolsó 7,5 kilométer másfél óra alatt lett meg..... (Állítólag a Belleville az egyik legjobb futóbakancs.)


Számításom szerint végül mintegy félórát késtem (a célban nem tudták pontosan megmondani) de én a magam részéről ezt a túrát sikeresnek nyilvánítom.


 


Rémlik, hogy indulás előtt befizettem valami gulyáslevesre, de ha azt ott elém tették volna, tuti búvárleves lett volna belőle (lemegy, körülnéz, visszajön).


Utóirat: Most, hétfő este a jobb lábamat már be bírom hajlítani a bal combom még mindig sajog az ütés helyén.

 
 
kopaszkutya8Túra éve: 20172017.01.15 11:46:20
megnéz kopaszkutya8 összes beszámolója

 Ez egy szombat esti láz! :)


filebalazs.blogspot.hu/2017/01/bukki-kihivas-40-20170114.html

 
 
Norbert AlexanderTúra éve: 20172017.01.14 14:25:58
megnéz Norbert Alexander összes beszámolója

 Bükki kihÍvás 20- az ismeretlenbe


"Énekeljetek az Úrnak új éneket, mer csodadolgokat cselkedett: megsegítette Őt az Ő jobbkeze és az Ő szentséges karja"- Zsoltárok könyve 98,1


Előkészülve


Nagyjából...Edzettségem megint messze elmaradt a kitűzöttől, most egy hét elején elért betegségnek köszönhetően. Így tehát a lehullot hó tornáztatott meg, tegnap este és ma reggel takarításban és kislányomnak hódomb készítésében.


Azonban számomra a terep még szűz. Tavaly nyáron az Eger csillaga túrán voltam itt, de az más útvonalon vezetett. Nagyon örülök hogy esett, a hó és nem csak azért mert szeretem, sőt imádom Isten eme teremtését és megtalálom benne a nyugalmat, a csendet, Istent. De ez azért is jó mert ha már járnak előttem letapossák az utat, ha viszont mégsem(bár jó pár százan leszünk, nehezen tudom elképzelni hogy az élen haladjak) akkor viszont ha eltévednék a lábnyomaimat kell csak visszafelé követni.


Meleg tea(még várat magára) pót zokni, sapka, sál, kabát, pulcsi, póló, atléta, harisnya, nadrág, fjelámpa mind megovoltak pót elem kivételével, kipótolva egy sportitallal és két kolbászos pizzával, hogy ha netán eltévednék a kaja észhez térítsen. Rengeteg szaloncukorral a cukor bevitele érdekében. Sok pót tervem volt eltévedésre, reménykedem benne tudom Követni Isten útját és nem kell használnom nagyon őket...ha meg mégis Áldások számomra. HALLEluja:


Még három órát várok az indulásig és beveszem Felsőtárkányt...aztán hamarosan be a hófödte éjszakába...MÁR ALIG VÁROMM!!!!


"Tudtul adta az Úr az Ő szabadítását; a népek előtt megjelentette Igazságát" - Zsoltárok 98,2


RAJT


Éjsötét volt, mire odaértem Tárkányra. Gyorsan megtaláltam a kitűzött parkolót...tele, majd a másikat is...tele. Még félórát töltöttem a megfelelő hely keresésével, mire Isten a 100-150 házzal lentebbi Spar parkolóra mutatott. Igyekeztem legyőzni bosszanságomat. S rám is fért mert a következő kihívás a túrabot kinyitása volt, ami mintha beállt volna. Végül is a checkpointon tudtam meglazítani, de csak az egyik részét, amely így nem érte sokszor a földet a későbbiekben, de megóvott jó pár nagy zakótól.


Hószállingózás kisérte utamat,mikor rátértem a Bocskai István útra. Az út havas volt. Egy jobb kanyar után volt egy kisebb fajta szintemelkedés. Kerestem a lábbamal az ideális mozgást, valahogyan nem tudtam stabilan lépkedni. Míg ezzel töltöttem el az időt, már az egyik oldalról magas fák vettek körbe. A K jelzést nem igen néztem, mert annyira felkészültem, hogy varróházig, ezen az úton kell haladni.


SAMASSa


"Vígan énekeljetek az Úrnak te egész föld; harsangjatok fel, örvendezzenek és zengedezzetek!" Zsoltárok 98,4


Elment mellettem valakik, de nagyrészt egyedül caplattam az útelágazóig. Kicsit magányosan éreztem magam, sőt féltem és egyre jobban hiányzott a családom, és még messze volt a vége. Imádkoztam Istenhez legyen velem, ne szorongjak.


Elértem az útelágazás táblájához, ahol egy filcel keresztet véstem az igazolásra. Beért egy 20-30 fő osztály, ami kicsit melegséget hozott a szívembe. Majd kezdetét vette egy véget nem érő 5, kilométer 200 méter szintel.


A vasút nyomában vitt a jelzés amit igazából annyira nem is kellett figyelni, hiszen a térdig combközépig érő hóban, az elől haladók már egy keskeny utacsakát vájtak a hóba. Amibe szintúgy nem volt könnyű közlekedni. Olyan érzés volt, mintha folyamatos megsüllyedne alattam a talaj, vagy csúszna. Nem éreztem...nem ez a jó szó. Bár sötét volt, de két oldalra azért tekingettem, és egy hegyoldalba meneteltünk...nem is annyira felfelé, csak úgy szépen lassan, De ez a hó, viszont megtornáztta combizmaimat, amit így mégiscsak egy kiadós emelkedőnek éreztem. Szinte minden lépés kisebb fajta küzdelem volt. Patakokban izzadtam, mire a menedékházhoz értem.


Ez akkor sem gyengült mikor a kis hóösvényünk, széles úttá vált, amely így most már két keskeny ösvényt alkotott., ha járt volna kocsi arra, akkor a kerekek mentén. Középen süppedős volt. Ez az egyik nagyobb pihenő után volt. Itt kortyoltam először sportitalomból és csámcsogtam el egy szaloncukrot.


A Hegyoldalban mellettünk egyre mélyülő völgy mellett, vihetett az út ahogy feltudtam mérni a sötétben. Nagyon nagyon hosszúnak tűnt, amíg csak kiértünk egy tisztásra és végre jobb oldalt gyertyafénybe megvilágítva, eljutottunk a SAMAssa menedékházig.


VADETETŐ


Ezen a távon ez volt az checkpont, ahol ellenőrzők voltak, és ami minden távnak valamilyen irányából része volt. Sokan voltak a házban, jó meleg volt a csekkoláskor , utána viszont elkövettem azt a hibát, hogy nem a fenti tűz köré ültem, hanem az alsó fedett padokhoz, Így csócsáltam el műzuliszeletetet, meleg teát, kolbászos pizzát és mire végeztem az átfagyástól csak egy kezdő túrista aranyköpései mentettek meg, akinek átázottt a bakancsa,és már azt hitte a végén vagyunk...


Visszafelé éles bal kanyar kísért felfelé az eleinte csakugyan gyertyával kísért KT jelölésen. Első igazi emelkedő kezdetét vette. Madj egy kis megálló a vadászúton és egy még tüdőszűrősebb. Előttem és mögöttem is voltak, ami most segítségemre volt mert sokkal könnyebb volt másnak a lábnyomában felfelé kapaszkodni, mint a sajátoméból újat túrni. Mire felmelegedtem már mentünk is lefelé. Arra gondoltam, hogy akkor megindulok és leelőzök mindenkit. Mire e gondolat végére értem hogyan is kéne,  már nem volt kit leelőzni, ugyanis három nagy zakózásssal nyitottam meg az elős igazi lejtőt. Istennek hála nem fájt annyira, mert mindig a kis hóösvény combközépig érő oldalába estem javarészt. 


Már fent elhagytuk a Z jelzés útkereszteződést, és itt már a K útkereszteződést is egy jobbossal. Bár megint széles út volt, de itt már látszódott hogy kevesebb jártak mert csak egy még keskenyebb több hóval teli hóösvény volt. Igencsak monoton ahol újra egyedül maradtam, hogy aztán erősebb emelkedő után, a műútnál megint összeverődtem pár emberrel.


Tanakodtunk merre. A jelzés fentebb vitt ezt követtük. olyan 10-15 összeverődhettünk, a műút elhagyása után, főleg hogy sok kidőlt fán kellett áthámoznunk magunkat. Jó iramba ment a csapat míg még egy tüdőszűrős emelkedőhöz el nem érkeztünk. Itt már széjjelebb estünk volt amikor én voltam csoport első, de aztán én se bírtam szusszal és mást előre engedtem. Végül is mire felértünk nem sokára megérkeztünk a szalmával teli fatákolmányhoz.


CÉL


 


" A folyóvizek tapsoljanak, a hegyek együttesen örvendezzenek" Zsoltárok 98,.8


Itt egy hosszabb pihenőt tartottam teával szaloncukorral sportittalla, így jópáran beértek és előztek, majd után én is folytattam.


Nem sokára el is érkezett a ZS elágazás jobbra. A hóösvény itt még kesekenyebb volt és még több hóval teli...És még az emelkedő ami nem volt nagy megint nem akart szűnni. Pedig már lassan kellett volna, Mire odaértem az S leágazáshoz mutató táblához, döbbenetes néztem hogy még csak egy kilométert bandulkoltam a vadetetőtől. Megálltam inni és szétnéztem. Már sok ideje egyedül voltam, előttem és mögöttem csak egy két villanás tűnt fel időnként. Bennem pedig Jézus fénye melegített. 


Úgy gondoltam itt tempósabbra veszem a figurát és beérem az előttem levőket, De mire sikerült volna, mindig emelkedett mmár megint egy picit az útvonal amibe már igencsak elgyengültem. Végül is az utolsó emelkedőcske után beértem az előttem levő négyest, amelyekkkel sokáig, tán az egész túra során egymást előzgettük. Mikor elkezdett lejteni megint csoport első voltam, így hát csoportelsőként nyekkentem egy páras lábast.... Felállás után stabilizáltam magam és vágtattam lefelé mint egy sánta zerge.


Leghosszabb legmeredekebb lejtő volt ez ezen a távon, de most hogy sok hó volt, tapadt a cipőm és megóvott a további hófürdetőktől. Leérvén újra összeverődtem, ezúttal hármas csoporttal, és a műút mentén masíroztunk be Tárkányba, majd pedig a célba megint lehagytak így tehát a célba egyedül:)


Igazi kihívás volt. Életem leghavasabb túráján vagyok túl , pótszintidőn belül kábé 3 km/h " sebességgel". Sokkal nehezebb így menni, haladó túrázőknak ajánlom, akik viszont még hegyet se láttakk...


A szervezés tökély volt, sokszor segíett szalag is. Elég volt az ellátmány. És nagyon köszönöm a csősálat amit célban kaptam, nagyon jó meleg.


 

 
 
 Túra éve: 2016
Slíz GyörgyTúra éve: 20162016.01.24 22:08:18
megnéz Slíz György összes beszámolója

Bükki Kihívás 55


Már évek óta terveztem, hogy valamelyik komoly, nehéz túrára elmenjek, mivel a 2007-es "Dögöljmeg" túra óta nem voltam teljesítménytúrázni. Lassan már kezdtem cikinek érezni, hogy mindig csak szervezem a túrát (a "Pilis Barlangjai"-t), de lehet, hogy közben nem is tudnék végigmenni rajta. De sose volt rá idő, mindig valami fontosabb volt. Most azonban véletlenül úgy alakult, hogy hétvégén senki nem ért rá velem barlangba jönni bontani, úgyhogy elérkezett a soha vissza nem térő alkalom túrázni egy nagyot.


Kutyafuttában való pakolás és rohanás után délután fél négyre értem oda a rajtba, sajnos az 55-ös mezőny nagy része már elindult, de kiszúrtam ott egy futó jellegűen öltözött, fiatal srácot a nagykabátos-hátizsákos-túrabotos népek között, és megkérdeztem, hogy csatlakozhatok-e hozzá. Ez utóbb jó döntésnek bizonyult, ugyanis az első 20 kilométeren úgy mentünk felfelé, mint a rakéta. Sorra előztük le az emebreket, és nem csak a kabátomat vettem le, hanem még a pulóveremet is ki kellett cippzározni, hogy ne izzadjak meg. Pedig nem volt rajtam más, mint a kedvenc lukas melegítőnadrágom, egy vékony polárpulóver, meg a derekamra kötve a kabát, ami tulajdonképpen inkább egy könnyű széldzseki. Meg sapka, de felfelé azt is levettem. Hátizsákot nem vittem, mert utálok hátizsákkal túrázni. Az egész életem másról sem szól, mint hogy valamit cipelek a hátamon. Vagy siklóernyőt, vagy barangász felszerelést, de most végre szerettem volna kihasználni az alkalmat, hogy szabadon mozoghassak. Ez persze azt is jelentette, hogy tartalék ruhát sem vittem magammal, vizet sem, és kaját is csak annyit, ami a zsebemben elfért. De itt is elsőbbséget élvezett a fényképezőgép. Arra hagyatkoztam, hogy folyamatosan csúcsra leszek járatva, így több ruha nem kell, innivaló gyanánt pedig, ha nem lesz ellátás, akkor majd eszek havat, energiatartalék gyanánt pedig indulás előtt megettem fél kiló sült húst, meg amúgy is indokolatlan mennyiségű zsírt cipelek magamon... De bőséges ellátás volt, úgyhogy még ha éhesen indultam is volna el, akkor is jóllakva értem volna célba.


Este 8 előtt már az Őr-kő-háznál voltunk, azaz idáig 5 km/h-val jöttünk. Itt kezdtem először érezni az izmaimat, de amikor megtudtam, hogy a szint felét már letudtuk (1000+ méter), akkor megnyugodtam, hogy ez teljesen normális. A háznál teát és almát adtak, ami nagyon jól esett. A nagy hidegben lihegve, szinte végig szájon át lélegezve annyi vizet vesztettünk, mint ha valami sivatagban gyalogoltunk volna.


Következő megálló az Istállós-kő. Itt a célegyenesben már nem tudtam tartani az iramot, a fiatal kollégától, akivel idáig együtt mentem, leszakadtam, de fent a csúcson éppen indult tovább egy három fős társaság, gondoltam, hozzájuk csatlakozom. Amíg azonban szöszmötöltem, addigra ők már eltűntek. Csináltattam velük egy csúcsfotót, és a fényképező (Panasonic Lumix DMC FT5) azzal a lendülettel közölte is, hogy ő bizony lemerült. Eddig bírta az aksi a hideget. A fene a kényes pofájába. Pedig kár, mert egészen különleges hangulata volt a csillogó hóval borított, enyhén zúzmarás tájnak, szívesen lőttem volna néhány hosszú záridős képet is. Lefelé rohanva utolértem a fent a csúcson látott három embert. Ilyen esetekben hálával gondoltam a 2800 forintos kínai Cree-ledes fejlámpám gyártóira, meg a Stavi-féle használt laptopakkukra, ugyanis olyan fénye volt, mint valami atomvillanásnak, nappali világosságot csinált, ami nélkül nem lehetett volna csak úgy rohangászni lefelé a hegyoldalakon. Akiket utolértem, ők elég lassan mentek, kifejezett pihenés volt velük együtt haladni. Aztán a Tar-kőre felfelé menet szembe jött velem a fiatal cimborám, akivel az elején együtt mentem. Nagy, deres szakálláról már 30 méterről fel lehetett ismerni. Kiderült, hogy Virágos-sár-hegyi ellenőrzőpontot nem vette észre, és ahhoz megy visszafelé. Valóban nem volt különösebben látványos módon elhelyezve, egy kidőlt tájékozattó táblára ragasztották, a menetiránynak háttal, de hát aki túrázik, annak legyen szeme. Meg jó fejlámpája! Itt a lassan cammogó útitársaimat megelőzte valaki, akihez egyből csatlakoztam, a Tar-kőn és a fennsíkon keresztül már az ő nyomában haladtam. A Fennsíkon emberetelenül hideg volt. A szakállamról - pedig most rövid - meg még a bajszomról is jégcsapok lógtak. Aztán utolért minket a fiatal kolléga, aki korábban visszaszaladt bélyegezni, és a társammal együtt, akit idáig követtem, mindketten hiperűrsebességre kapcsoltak, én pedig lemaradtam, kb. egy kilométerre Bánkúttól.


Na, gondoltam, ha már egyedül maradtam, akkor kicsit igazítom a felszerelést. Egyrészt már régóta fel akartam venni a kabátot, mert irgalmatlanul hideg volt, én meg még mindig egy szál pulóverben sétálgattam, csak lusta voltam megállni, másészt, mondom, felteszem a fejhallgatót (amit addig sál gyanánt használtam), és hallgatok zenét. Amint megálltam, úgy éreztem, hogy egész kellemes meleg van, és gondoltam is rá, hogy esetleg mégse vegyem fel a kabátot, vagy akár nekiálljak mazsolát enni, de aztán inkább felvettem és elindultam. Ez az egész manőver kb. 3 percig tartott. Talán négyig. Amint elindultam, abban a pillanatban azt éreztem, mint amit a jeges vízbe való beugrás után szoktam. Egész testem remegett, a fogaim csattogtak, és iszonyatosan fáztam. Megértettem, hogy az történt, hogy amíg megálltam, addig a vérkeringésem is pangott, a végtagjaim lehűltek, és elinduláskor a hideg vér betódult a felsőtestembe. Körülbelül 15 percig tartott, mire újra átmelegedtem. Ijesztő volt eljátszani a gondolattal, hogy mi lett volna, ha mondjuk nem 3 percre állok meg, hanem 30 percre. Persze már az elinduláskor is tisztában voltam azzal, hogy pihenni majd csak a célban fogok tudni, és hogy ez az a szituáció, ahol meghalni lehet, de elfáradni nem.


Elhaladtam a régi szép emlékeket idéző csurgói barlangászház közelében, ahol nyáron még a barlangász tanfolyamunk során cseresznyét zabáltuk a fán kötéltechnika-gyakorlás közben, majd a Diabáz-barlang mellett, és felértem Bánkútra, ahol a Síházban volt a pont. Itt utolértem a társaimat, de nem tarthattam velük, mert ők már indultak, én meg éhes voltam nagyon, és itt adtak virslit és teát. Egy papírtálcán kaptam 2 szál virslit, amit egy harapásra befaltam, és nyúltam volna a csipesszel a fazékba, de a rendezők rám szóltak, hogy ki van számolva. Azzal oldották fel a kínos szituációt, hogy mondták, hogy a tea és a süti viszont szabad préda. Teából ittam vagy 10 pohárral (az kb. 3 liter), de a süteményből is fogyott rendesen. Ezt az egyik szervező sütötte, valami mazsolás kenyér jellegű dolog volt, az Isten tartsa meg a jó szokását. Végre rászántam 5 percet arra, hogy alaposan megnézzem a térképen, merre is kell menni, eddig ugyanis erre még nem volt időm, mindig a társaimtól meg a pontőröktől szereztem be az információkat. Már csak 20 kilométer volt hátra, és zömében lefelé. Ekkor volt kb. éjfél.


Gyorsan elindultam, még mielőtt teljesen elpilledtem volna, és a Diabáz-barlangnál (idáig visszafelé kellett jönni, aztán utána ágaztunk el Nagymező felé) megláttam az út mellett két embert (pontosabban két fejlámpát) kóvályogni az erdőben. Megkérdeztem őket, hogy mit keresnek. Kiderült, hogy a társaim azok, akik már háromszor lehagytak, de sose tudtak tőlem szabadulni. Most éppen a helyes irányból jöttek vissza, mert azt hitték, hogy rosszfelé mentek. Mondtam is, hogy jobban tették volna, ha velem jönnek. Főleg, hogy most már végre én is tudtam, hogy merre kell menni, ráadásul a Bükk-fennsíkot a barlangász múltam miatt is elég jól ismerem, úgyhogy magabiztosan mentem előre. Nem tudom, hogy mit raktak abba a teába, de én megtáltosodtam tőle. Óriásléptekkel haladtam, és most alig győztek követni azok, akik korábban lehagytak. A térképet se kellett elővenni, és az utat se kellett keresni, csak hasítottunk előre, és megint sorra előztük meg az embereket. Közben Khachaturian II. szimfóniáját hallgatva én már egy másik dimenzióban jártam. A telehold miatt még így felhős égbolt mellett is annyira világos volt, hogy például a Nagymezőn teljesen jól lehett látni a Kiskőháti-nyerget, amin át elhagytuk a Fennsíkot. A bakancsom - Grisport bakancs, és már majdnem egy éve hordom, de még jellegre egybe van, csak pár helyen kezdett el szétszakadni, ami nagy dolog - eléggé nyomta a talpamat, egyébként nagyon jó kis bakancs, de nem olyan kényelmes, mint egy sportcipő. Valamiért a hüvelykujjam tövét nyomta mindkét oldalon, így igyekeztem a talpam külső élein járni, O alakban tartva lábaimat, mint a medvék.


A Tamás-kúthoz érve megint leeresztettem, ismét lemaradtam. De innen már csak 10 kilométer a cél! Azt már négykézláb is megteszem! Szerencsére azért erre nem került sor. Egyébként itt is adtak meleg teát, zsíros kenyeret, ecetes almaparikát (honnan tudták, hogy ez a kedvencem?). Megint jócskán összekoccantak a fogaim, amikor elindultam, ráadásul most lefelé kellett menni. Aztán még egy utolsó emelkedő volt hátra a Samassa-ház előtt. Egyébként életemben először most gondoltam arra, ahogy itt a rövid, de meredek kaptató sántikáltam át, hogy jól jönne egy túrabot. Mindig értetlenül néztem a túrabotot használókat, de most kipróbáltam volna, persze csak ezen a párszáz méteren, mert hogy ezért nem cipelném végig egy túrán, az is biztos.


Samassa háznál szintén rutinszerű tea és keksz ellátás, de én már se éhes, se szomjas nem voltam, ami eleve ritkaság, főleg egy túrán. Jóllaktam menet közben... Innen következett az utolsó, a legkönnyebb, de egyben a legunalmasabb szakasz, 7 km gyaloglás nyíl egyenesen a régi majd a létező kisvasút mentén be Felsőtárkányba. Ráadásul egyedül. Gyorsabban nem tudtam menni, hogy utolérjek valakit, lassabban meg nem akartam, mert szerettem volna mielőbb beérni. Itt már rendesen havazott, és már nem tudtam átmelegedni, úgyhogy az utolsó két órában kicsit fáztam, de hát annyi baj legyen. Eszembe jutott Radnóti Miklós verse: "Bolond, ki földre rogyván fölkel s újra lépked / Vándorló fájdalomként mozdít bokát s térdet" Egy harmadik szimfónia, majd a hegedű és csellóverseny (szintén Khachaturiantól), és már ott is voltam Felsőtárkányban.


Hajnali 4 órakor beérkeztem a célba, ami a rajt is volt egyúttal. Itt forró gulyásleves járt, ami nagyon finom volt, csak olyan forró, mint a magma. A célban találkoztam Kiss Attilával,  Kiss Peti néhai tagunk öccsével, akit hazafelé el is hoztam Gyöngyösig. Csakhogy előbb még el kellett jutni az autóhoz. Ez körülbelül 80 méter megtételét jelentette a faluház kapujától. Azt hittem, sose érek el odáig. Úgy remegtem, mint a kocsonya, és az izmaim a remegéstől a begörcsölés határán jártak, hát mondom, a végén még itt fogok összeesni az autótól 20 méterre... De ez is sikerült, így reggel 7-kor már otthon aludhattam a pihe-puha OSB lapon a jó meleg atomhálózsákban (ugyanis befűteni lusta voltam).


Slíz György,


www.foldalatt.hu

 
 
 Túra éve: 2015
kekdroidTúra éve: 20152015.02.14 21:21:37
megnéz kekdroid összes beszámolója

Bükki Kihívás 43


 


Ha egyszer kihívnak a Bükkbe, akkor kimegyek a Bükkbe, gondolom, amikor meglátom a túra idõben változó kiírását. Akkor is, ha lassan két hónapja nem voltam teljesítménytúrázni. A tevékenységre Kerek repkény mellett Bese öcsémet is ráveszem, sõt, végül némi telefonos ügyintézés után Vakond87-tel és Nagy Ádámmal tagozódunk össze a túrára. Vakond jóvoltából autós fuvar is adódik Felnémet – Felsõtárkány és vissza viszonylatban, és szombat délután fél négykor, a dobogós odaérkezõ díjáról bõven lemaradva ott tolongunk az Egri Kárpát Egyesület felsõtárkányi fõhadiszállása elõtt. A rajtprocesszió úgy zajlik, hogy a jelenlévõk lassan rendezõdõ sort képeznek – itt a rég látott Borbás Istvánék mögé keveredek, odébb Dienes Áronék várakoznak –, megmondják, mi az õ nevük, ezt fel is írják egy ívre a születési idejükkel, a szolgáltatott információt pedig aláírással hitelesítik. Közben a fõrendezõség kitölti az itinert. Pénzt már korábban utaltunk, azzal nem kell bajlódni, kivéve persze öcsémnél, akit ma reggel vettem rá a hosszú távra. Szerencsére a különbözet fizethetõ készpénzben. Utolsó lépcsõfokként még rajtidõt írnak az ajtónál, ez legyen délután négy, addig pont át lehet nézni a kapott itinert. Sok néznivaló nincs rajta: egy lapon vázlatos útvonalleírást, egy másik lapon az pecsétgyûjtõ felületet találjuk, plusz név, rajtszám, szokásos dolgok. Annak, aki nem járt még a környéken, erõsen ajánlott a térkép. Aki pedig nem hozott térképet, az tanulmányozhat egyet a ház elõtt, mert olyan is van. Négy órakor két dolog történik, egyrészt megérkezik a közös logisztikát szervezett Fürész Andi, Ruttkay Dia, SzLA, Pesza-féle csapat, másrészt elindulunk a túrán.


Felsõtárkányból a Völgyfõ-ház felé trappolunk fel az aszfaltúton, elõttünk térben a Bükk, idõben az éjszaka. A kisvasúti megálló szél felõli oldalán fóliával biztosított esõházában megkapjuk az elsõ bélyegzést. Lila, mosolygós figurát ábrázol. Megnyílik a kör, a Berváig vezetõ P+ jelzésen sétálunk tovább, széles dózerúton, majd behavazott, de eléggé lejárt keréknyomokban. A Mellér-völgy aljában keresztezzük a Szarvaskõ – Várkút – stb – Garadna útvonalon kanyargó zöld sávot, elérjük a mai nap elsõ észrevehetõ emelkedõjét. Felmenet közben ér utol Dolgos György, pont akkor, amikor hátranézve csodálatos kilátás nyílik a Várhegyre és a hosszú gerincre mögötte. Egy idõre lelassít hozzánk, aztán elrobog. A soron következõ magaslaton a Jubileumi körtúra sárga sávját szemlélhetjük meg. Még éppen világos van, amikor leereszkedünk a Mész-völgybe, szalagokat követünk a rét szélén és szalagozott helyen lépjük át a keskeny patakot. A jelzés felvezet az aszfaltútra, ez néhol havas, néhol száraz, de szerencsére nem fagyott le. A piros sáv elérésekor döntök úgy, hogy nem halogatom tovább a fejlámpa bekapcsolását. Leereszkedünk a Berva-völgybe, utolér két futó, egyikükhöz hozzá tudom rendelni Kerékgyártó Peti hangját. Újra aszfaltot érünk, ezen megyünk fel a Guba-házhoz. Felettünk tiszta, csillagos ég, a holdfelkelte messze van, lehet gyönyörködni a látványban. A háznál bélyegzés, tea, keksz az intézkedés sorrendje, elõbbit félig kint intézem, utóbbit teljesen kint fogyasztom el. Közben Vakondék bentragadnak, Repkény eltûnik a réten és érkezik egy csomó túratárs. Hirtelen kerül elõ mindenki, pont, amikor megiszom a teát: Vakond, Ádám és Bese a házból, Repkény a csillagnézésbõl.


A folytatásban továbbmegyünk, a Guba-kútnál elvétjük a jelzést, maradunk a patak mellett, aztán javítunk, visszakeveredünk, újra keresztezzük az aszfaltutat. Balról fejlámpák egész füzére érkezik toronyiránt, õk máshogy gondoltak visszajutni. Hosszú, fárasztó, monoton emelkedõ áll elõttünk, itt még szerencsére jól letaposott, enyhén havas úton. A Kaszálás-tetõ környékén nyílt terepre érünk, felettünk továbbra is a csillagok világítják be az eget, mögöttünk Eger fényei sárgállnak, a láthatáron egészen a Mátraalja falvaiig ellátni. A tetõ környékén enyhül a meredekség, és bár továbbra is emelkedünk, kényelmesebbnek érzem a haladást. Elérünk egy széles, lejárt dózerutat, ezen balra kanyarodunk, majd egy viszonylag nehezen észrevehetõ betérõnél felkaptatunk a Homonna-tisztásra. Nem érdemes elnézni ezt a betérõt, mert a dózerút szép lassan visszaereszkedik a Berva-völgybe. A Homonnán jelzést váltunk, zöld sávra, az elhagyott pirossal Õr-kõ-réten még találkozunk, miután visszatér Bélapátfalváról. Elhullámozgatunk egy keskeny erdei úton, még mindig fölfelé haladunk, majd egy, szintén nehezen észrevehetõ visszafordító után átballagunk a Galya-nyeregbe. Megpróbálom lefotózni a zománctáblát, de az elemek nem bírják. Kiveszem õket a gépbõl, a zsebre vágott kezemben melengetem, legalább néhány képet szeretnék ellõni ma este. Az elemes közjáték miatt lemaradok a társaságtól, ezt a lemaradást eltart egy ideig behoznom. Egyre mélyebb a hó, nem lettem volna az utat elöl taposók helyében. Ez különösen akkor válik nyilvánvalóvá, amikor a Bél-kõ-nyakat elérve kilátásnézõ céllal elhagyjuk a járt utat, és a sárga háromszög elsõ szakaszán csak Vakondék járnak elõttem. A késõbb csatlakozó tanösvényen szerencsére elég sokan járhatnak, a tetõre a letaposott havon kényelmesen fel lehet jutni. Nagyon erõs szél fogad fent és fantasztikus, hátborzongató kilátás a behavazott, a sötétben is érezhetõen óriási bányaudvarral, Bélapátfalva, Mikófalva, Egercsehi és a környezõ települések fényeivel. A kilátóhely védõkorlátjától két méterre álló pihenõhelyen mintha elvágták volna a szelet: rövid pihenõt tartunk, teázunk egyet saját készletbõl, bedobok egy szelet csokit, majd visszabotorkálunk a túra útvonalára.


Ha eddig nehézkes volt a haladás, akkor innentõl sokkal nehézkesebb. Mondhatni, nehéz. A Messzelátót megkerülõ úton csak botorkálunk a letaposott nyomban, és hiába minden kéktúrázókra és kirándulócsoportokra vonatkozó reményem, a Bélapátfalva felõl érkezõ Kéktúra útvonalát sem járták ki jobban. Elhaladunk a Zöld-réti pihenõhely mellett, bukdácsolok, csúszkálok a csekély tapadású porhóban. Elõttünk most kel fel a Hold és nagy, sárgás foltként süt ide a fénye a fák között. Elõször arra gondolok, hogy az Õr-kõ-ház lesz az, csak olyan furcsán nagy ablaka van. Felküzdöm magam az Õr-kõ alá, az egykori kék háromszög egykori nyugati végpontjához, pár éve Szilóék itt osztották ketté a LeFaGySz mezõnyét a hosszú és rövid távok mentén. Bevárom Kerek repkényt, együtt futunk (haha) be a menedékházhoz. A ház elõtt tábortûz lobog és vidám pontõrök kínálnak almával, amíg a papírokat pecsételik. Melegszünk egy kicsit a tûznél, pihenünk, állítólag innentõl sokkal nehezebb lesz. Nehéz elhinni, pedig tényleg. Felóvatlankodunk az Õr-kõ-rétre, nem sokkal odébb rálépünk a Bükk-fennsíkot szinte nyílegyenesen átszelõ, kék kereszttel jelzett ösvényre. Az irányító táblán emléktúra emlékplakettjét látom, a fényképezéssel itt is hiába próbálkozom. Eleinte még akadunk némi jól járható szekérútra, aztán a töbrök között a jól járhatóság elenyészik, marad a csendes kanyargás a hóban. A Kopasz-rétnél elhaladunk a barlang behavazott bejárata közelében, itt, hosszú ideig az egyetlen nyílt szakaszon tûnik fel, hogy olyan erõs a holdfény, hogy szinte lámpa nélkül is lehetne túrázni.


Menetelünk tovább, néha beszélgetünk, de inkább csak csendben botladozunk az egyre mélyebbre összefújt hóban. Az Istállós-kõ alatti elágazásban összevárjuk egymást, élénk szembeforgalomban – itt találkozunk Áronékkal és Borbás Istvánékkal is utoljára ma – kapaszkodunk fel a Bükk korábban legmagasabbnak vélt pontjára. A tetõn önkiszolgáló ellenõrzõpont mûködik, a Bükk 900-as csúcsai mozgalom bélyegzõjével kell elfogadható lenyomatot alkotni. Vakond kisegít tintapárnával, az enyém úgyis szinte csontszáraz. A mûalkotások elkészítését követõen teázom megint. A túratársunk, aki az Õr-kõ-ház után csapódott mögénk, bemutatkozik, õ Péter, Miskolcról. Innentõl tehát hatfõssé bõvül a társaság a célig. majdnem végig majdnem együtt haladunk. Írok egy üzenet suvlajnak, hátha éppen a Börzsönyben csinálja nagyjából ugyanazt, amit mi, aztán hagyom a telefont, hogy küszködjön egyedül az elküldéssel. Az Istállós-kõrõl kényelmesen letrappolunk, a mély hó, amely fölfelé akadály volt, most segítséget jelent, megfogja a lábamat a csúszós csapáson. Visszatérünk a Bánkút felé vezetõ útra, ezt aztán nemsokára el is hagyjuk, és az egykori fennsíki kisvasút nyomvonalát követjük az Õserdõ felé. Baktatunk a holdfényben, a fák sötét árnyékot vetnek a havon. Elérjük a kerítést és eljárjuk a kerüld meg az Õserdõt címû keringõt, lemegyünk a Kékre, majd fel a következõ önkiszolgáló ellenõrzõponthoz. Örömmel állapítjuk meg, hogy itt a szint legnagyobb részén túlvagyunk, csak egyetlen, rövid kaptató áll elõttünk egészen a célig. Bélyegzés után lesuhanunk a Tar-kõ alá, a Toldi-kapuba.


Meredek, a vártnál azonban sokkal jobban járható lejtõn és kényelmes úton, egy ideig csaknem szintben, lazán ballagunk tovább. Végre nyugodtan le lehet kapcsolni a lámpát, nem kell bukdácsolni a hóban és a követendõ út is egyértelmû. Elágazás követ elágazást, mellettünk északra a Tar-kõ és a Három-kõ magas, masszív sziklafala tornyosul a fákon túl, dél felé völgyek nyílnak sorra meg. Hirtelen elkanyarodó, meredeken induló csapáson kell hirtelen elkanyarodnunk, figyelmeztet Vakond, és valóban így alakul. Tágas irtás következik, ahol megint érdemes megállni egy pillanatra és körülnézni, mögöttünk a Tar-kõ – Három-kõ kettõs magasodik az éjszakában. A Hold elé úszó felhõn szivárványszínûen törik meg a fény, megbabonázva nézzük a jelenséget, ami egy percig, ha tart, aztán kialakul a szokásos holdudvar. Megérkezünk a Hereg-rétre, lesétálunk az oldalában. A rézsû egy szimpatikus pontján leereszkedünk az Eger – Lillafüred országútra, ezt követjük a Tamás-kúti menedékházig. Közben azon morfondírozunk, hogy vajon hány autó fog elhaladni, bevezetve az imaginárius autó fogalmát, illetve felmerül, hogy megfelelõ peremfeltételekkel végtelen sok autó fog nem elhaladni. Mielõtt ebbe még jobban belebonyolódnánk, szerencsére megérkezünk a házhoz, az Agria Spec. Mentõsök szokásos õrhelyére. A házban leülünk pár percre, zsíros kenyérrel és teával kínál a pontõr család. Nehézkesen, de végül elindulunk, ki a házból, át az úton, le a völgybe.


Elhaladunk a Fekete-len-forrás mellett, le egészen a Lök-völgybe, ahonnan a túra utolsó emelkedõjén meredeken, hosszan kell kikapaszkodni. Igazából nem is esik rosszul a hosszas lejtmenet után. Itt olyan, munkagépek által kijárt útszakaszba is belefutunk, ahol már egyáltalán nincs hó, ellenben, ha nem fagyna, jó nagy sár lenne. A tetõ túloldalán leereszkedünk a Samassa-házhoz, lámpa pislákol a bejárat felett. Bent ismét teával kínálnak, ez egyáltalán nincs ellenemre, sõt. Megint teázunk. Patakvölgyben, széles úton sétálunk át a Stimecz-házhoz, nincs ellenõrzõpont, ellenben a megszûnt kisvasutak helyett itt egy meglévõt találunk és ennek örömére a síneket követve mehetünk tovább. Repkénnyel és Besével lemaradunk kissé, lassulunk, elszoktunk egy ideje a túrázástól. Itt tájékoztat végül a telefon arról, hogy elküldte az sms-t, amit az Istállós-kõn bíztam rá. Jobb késõn, mint sem, vagy mi. Mindeközben sokkal kényelmesebb a behavazott, mint a behavazatlan vasúti pályán haladni, ezt többszöri ellenõrzés után állapítom meg, amikor újra megérkezünk a Varróházhoz. Innen csak be kell sétálni Felsõtárkányra, egészen a falu közepéig. A célban vidám, de álmos rendezõket találunk, valamint a vidám, egyáltalán nem álmos SzLA-t. Elõbbiektõl díjazást veszünk át a kitûzõ + oklevél kategóriában, majd Vakond visszaszállít Felnémetre, a cél elérésétõl számított egy órán belül már alszom.


Mit mondhatnék összegzésként? Szerintem nagyon jó túrát raktak össze nekünk a rendezõk, érdekes, nem szokványos, kellõen nehéz útvonalon. Külön jólesett, hogy a végén – a Tamás-kútnál és a Samassa-háznál fedett, fûtött helyen volt az ellenõrzõpont. Köszönöm a rendezõknek a túrába fektetett munkát, köszönöm útitársaimnak a társaságot és külön köszönöm Vakondnak a fuvart! Teljesítménytúrák kapcsán nem merek semmiféle ígéretet tenni a visszatérésre, de ide (is) szívesen jönnék jövõre.


-Kékdroid-


Tíz darab kép, jórészt sötétek

 
 
antschikaTúra éve: 20152015.02.10 21:43:37
megnéz antschika összes beszámolója

Végre elérkezett február 7., a Bükki kihívás napja. Nagyon vártam, mert jó kis túrának ígérkezett. Egyrészt hazai pálya, jól ismertük a terepet, másrészt gyors iramban terveztünk menni, így minden adott volt a sikeres teljesítéshez. Elõzetesen a szervezõk emailt küldtek a tudnivalókról, amit nagyon pozitívan értékeltem. Kedves fogadtatásban volt részünk a központban is, gyorsan beregisztráltunk, majd nagyon jó téli terep- és idõjárási viszonyok mellett elindultunk a 23 km-es távon. Rápihentem és edzettem rendesen, így elsõ perctõl kezdve úgy mentem, mint akinek kötelezõ. Bennem volt a tettvágy is persze a múlt heti nem túl jól sikerült teljesítménytúra miatt...


Az elsõ ellenõrzõ pont a Varró-ház volt, mintegy 3,4 km-re a rajttól. Ezt a távot viszonylag gyorsan, aszfaltúton tettük meg. Útközben igen vidám túratársakkal találkoztunk, a cicás sapkám nagy sikert aratott körükben.  Mosolygós úriemberek fogadtak az ellenõrzõ ponton, de nem töltöttünk sok idõt itt, rohantunk tovább. A terep nagyon jónak volt mondható, se sár, se jégpáncél, se derékig érõ hó. Itt-ott megmutatta magát a tél, csúszkáltunk kicsit, de a traktornyomban kiválóan lehetett haladni. Végre sikerült a fejlámpámat fél óra alatt normálisan a sapka alá igazgatni, így önfeledten neki iramodtam a hegynek. Többször kizökkenve, már-már „vakon” mentem, a jelzést sem figyeltem, amikor egyszer csak elindult velünk szemben visszafelé két srác. Kiderült, hogy jó ideje nincs P + jelzés az úton. Meg semmilyen se. Fel se tûnt. Volt ugyan egy rész, amikor én mentem volna egyenesen inkább, de hagytam magam befolyásolni, és letértem a többiek után az útról. Egyedül a fene se akar a sötétben mászkálni. Nappal ugye simán megyek magamban, de ilyenkor sose lehet tudni. Jön egy szarvas megint és mászhatok fára. Vagy elénekelhetem neki a Pál, Kata, Pétert. Mentem tehát a többiek után, ahogy az utánunk jövõk is mind ezt tették követve a távoli lámpák fényét. Végül elég sokan összeverõdtünk abban a bizonyos keresztezõdésben, majd kisebb csapatokra válva kereste mindenki a jelet, ezzel kb. 10 perc elment. Megvolt az izgalom, a kellõ adrenalin löket, mire végre megtaláltuk. Innen néhány km-en át felfelé caplattunk. Nem nevezhetõ jelentõs hegymászásnak, de egy rövid ideig a térdem érezte azért. Ropogott a hó a lábunk alatt, fagy volt, szerencsére nem olyan mértékû, hogy hason csúsztunk volna a jégen. A felfelé menetelésben inkább a verejtéktõl voltunk vizesek, mint a hótól. 


Hamarosan a Les-réthez értünk, innen már percek alatt elérhetõ a Les-ház.  Itt volt a második ellenõrzõ pont, 12,6 km-re a rajttól. Ahogyan az elõzõ pontõrök, így itt is kedvesen, vidáman fogadtak minket. Enni és innivalóval, hellyel kínáltak. Vittem magammal vagy 1,5 l izot, így a kiszáradás nem fenyegetett, éhes pedig nem voltam. Viszont a kekszet, amit láttam kitéve, azóta megkívántam. Gyorsan kapcsoltam...  A Les-háztól még kb. 10 km volt hátra, ami aszfaltúton nem volt túl nehéz. Itt-ott csúszott ugyan kicsit, de gyors iramban lehetett haladni. A Bervai úttól már mehettünk, mint a gép…. Néhány túratársat beelõztünk ennek a szakasznak az elején, meg is kérdezték, hogy mit ittunk fent, hogy így megyünk. 


 


célba érve hirtelen majdnem szívinfarktust kaptam a „célfotózás” miatt, úgy meglepõdtem, de jó érzés volt. Egy idõben velünk több futó érkezett be hosszabb távokról, a 23-as távon minket megelõzõ futók már valószínûleg az igazak álmát aludták valahol. Végül második nõként sikerült beérnem. A beérkezõk szép oklevelet, kitûzõt és pólót kaptak. Szerencsére gyerek méretû (XS-es) póló is volt, így tudom is majd viselni.  Megterített asztal és mosolygós emberek vártak minket a célban. Aki szeretett volna, ehetett gulyáslevest is. Én az adrenalintól nem tudtam. (Azt is fõzök a héten, úgy megkívántam utólag. Majd megeszem keksszel. ) A szervezõknek mindenkihez volt egy kedves szava, jó hangulatban beszélgettünk. Másnap újabb levelet kaptunk a fõszervezõtõl a túra összegzésérõl. Kedden pedig felkerültek az eredmények az egyesület honlapjára. Úgy gondolom, mindenki nagyon jól érezte magát, a szervezõk és a túrázók egyaránt.


 


Bükki kihívás 43, jövõre jövök! 


 

 
 
arnipetiTúra éve: 20152015.02.08 17:25:18
megnéz arnipeti összes beszámolója

 Mit is lehet mondani?


Igazi bükki túra, kiváló szervezéssel. 


Az egész nagyon jól kezdõdött. Már korábban is feltûnt, hogy Felsõtárkányban az emberek kedvességi indexe jóval magasabb az átlagosnál. Mondhatnám példának a Buszsöfõrbácsit aki köszönt fel és leszállásnál, vagy a kulturba igyekvõ Néniket akik nagyon kedvesen fogadták köszönésünket, sõtt egy falubeli még jó túrázást is kívánt. Hát ilyen falu ez a Felsõtárkány! Ilyen kezdettel nem lehet rossz egy túra. Nem is volt. Nem részletezném hol fordultunk jobra meg balra, hol kellett fel és lemenni. Aki járt a Bükkben tudhatja, hogy milyen is egy jó kis emelkedõ/lejtõ némi ördögszántással faágakkal a hó alatt. A túrát jelentõsen nehezítette, hogy a magasabb részeken a korábban hullott havat a szél némiképp átrendezte és helyenként térdigérõ porhóban kellett gázolni. Peskõ ház fölötti rész egészen az Õserdõ túlsó részéig talán a legkeményebb szakasz volt. Még szerencse, hogy a Peskõ háznál jóhangulatból és kiváló teából tudtunk töltekezni. Örkõ-rét és környéke a nyomokból és a túrista mennyiségbõl ítélve az elkavarások netovábja volt. Nyomok minden felé, a táblák mivel nem verték ki a szemünket olyanok voltak mintha ott sem lettek volna. Itt sikerült csatlakoznunk egy szimpatikus mezõkövesdi társasághoz. Mivel egy darabig mentünk utánuk a barátnõmmel, és úgy láttuk, hogy a tempónk azonos így arra gondoltunk, hogy inkább csatlakozunk hozzájuk és nem elõzgetünk mert fölösleges. Remélem így utólag is, hogy nem zavarta Õket a csatlakozásunk, bár közben néha beszélgettünk és nem úgy tûnt. Tamás-kútjáig nem is történt semmi érdekes, hacsak az nem, hogy végre feljött a hold, úgy rendesen és a kevésbé meredek részeken le lehetett kapcsolni a lámpákat. Na ez az igazi éjszakai túra. Fantasztikus az erõ a hold fényében. Tamás kútjánál a spec. mentõk vártak bélyegzésre, teára és zsíros kenyérre. Nagyon jól esett. Kicsit ültünk is, az meg mégjobban esett. Sokat azért nem idõztünk, mert mindenki szeretett volna már túllenni rajta. Samassa-háznál még egy tea és a végsõ nekifutást támogató csoki. A Kárpát Túraközpontban ami rajt és cél is volt egyben kicsit felemás volt a hangulat. Alapvetõen persze jó volt, de érezni lehetett hogy a szervezõk azért kicsit gondterhetltek mert a mezõny fele még kint volt (ez olyan 3 körül lehetett). Út közben mi is elgondolkodtunk, hogy micsoda felelõsség egy ilyen túrát lebonyolítani. Mert persze mindenki a saját felelõsségére... meg minden, de nem szeretnék annaka szervezõnek a bõrében lenni akinek egy indulója is elvész. Na mindennek ellenére bízom benne, hogy mindenki meg lett és mindenkinek legalább annyira tetszett a túra mint nekünk.


Köszönjük mégegyszer a szervezést és ha a jó Isten megsegít bennünket jövõre ismét találkozunk.


(történt mindez a 32km-es távon)