Túrabeszámolók


Téli Berek

stalkerTúra éve: 20112011.02.11 00:08:29

Téli Berek 60


2011. február 05.


 


Bazsival és Robival reggel 7 órakor értünk a balatonlellei rajthoz, R. Pistiék éppen repülõ rajtot vettek és porfelhõt kavarva húztak el a látóhatár széle felé. A mi itinerünkre 7 óra 30 perc került indítási idõnek, szép, napsütéses, de még hûvös idõben lépdeltünk ki az udvarból. Hamarosan az ébredezõ Mátyás király utcában meneteltünk és arról beszélgettünk, hogy visszafelé ez az aszfaltos szakasz biztosan jól fog esni megfáradt talpainknak. Talpunk egy köztes réten fogott elõször földes utat, melynek fûszálain fehér dércseppek lejtették reggeli táncukat a felkelõ Nap sugaraiban. Nagy sárra számítottunk, de az út fagyott volt. A túra egészére végül a poros útszakaszok voltak a jellemzõek, így feleslegesen viseltük sárvédõinket, de levenni már nem volt kedvünk õket. Hamarosan ismét a lellei házak között trappoltunk, majd egy kõkereszt mellett elhaladva intettünk búcsút Balatonlellének.


 


(Balatonlelle: A terület 1211-ben került a tihanyi apátság tulajdonába. Elsõ írásos említése 1229-bõl származik, Lela néven. 1550-ben jutott török kézre a település. Az ezt követõ idõszakban alaposan megcsappant a lakosság száma: 1580-ban mindössze 8 családot találtak a török adóösszeírók. 1864 óta a neve Balatonlelle. 1978-ban Balatonboglárral Boglárlelle néven egyesült. 1986 óta város, 1991-ben a két település különvált, de mindkét település megtartotta a városi rangját. Népesség: 4921 fõ)


 


Balról hamarosan egy pincészet épülete tûnt fel, majd az autópálya felett átívelve a Kishegyi kápolna felé kaptattunk. Az elsõ ep. a kápolna mellé volt telepítve. A kapott csoki majszolása közben szerelvényt könnyítetünk, mert úgy éreztük, hogy egyre inkább befûtöttek, de lehet, hogy ez csak az emelkedõ miatt volt. A kápolnától egy búcsúpillantást vetettünk az északi part sziluettjére, majd déli irányban bevettük magunkat az erdõbe, hogy onnan majd kelet felé forduljunk. Az erdõbõl kiérve szántóföldek között találtuk magunkat. Hirtelen Megalöszölõs hangulat lett úrrá rajtam, de hamar megnyugtattam háborgó énemet, mivel most nem volt plusz 40 fok. A szántóföldek végig elkísértek minket Látrány határáig, ahova egy betonozott szekérút futott be velünk. Egy-két kanyart leírtunk a házak között és hamarosan a Füzes büfében tartózkodó pontõrök elõtt találtuk magunkat. Frissítés, szerelvényigazítás, majd újra szántóföldek mentén, irány Rádpuszta.


 


(Látrány: A kutatások szerint Koppány nemzetsége alapította a Péntekhelypuszta alatt elhaladó hadiút mellett az eredetileg védelmi és katonai célokat szolgáló települést. Õsi magva éppen ezért ritkán látható településszerkezeti sajátosságokra utal, amely megõrizte a honfoglaló magyarság jellegzetes letelepedési formáit. Látrány - amelyet az oklevelek 1325-ben említettek elõször királyi birtokként - a középkor idején virágzó település volt. A török hódoltság idejére aztán a népesség megcsappant - 1555-ben például mindössze három portát írtak itt össze. A nagyközség érdekes és fontos természetvédelmi területet tudhat magáénak: a látránypusztai õsgyep 226 hektáros területét 1992-ben nyilvánították védetté értékes növény- és állatvilága miatt. Lakosság: 1366 fõ.)


 


Rádpuszta közelébe érve egy óriási, modern palota nyújtózkodott az ég felé, melyrõl messzirõl nem tudtuk eldönteni, hogy milyen célt is szolgálhat. Lelkemet annyira furdalta a kíváncsiság, hogy oda érve, meg kellett nézzem a kapun a feliratot, hogy kinek is telik ilyenre a mai világban. Mindenfajta reklám nélkül csak annyit mondhatok: borászat volt. Az ep. a templomrom elõtt volt telepítve, az autó hátul megrakva mindenféle földi jóval, mint pld. csokoládé, keksz, üdítõ, ásványvíz. Kalória bevitel után a kultúrára is fordítottam egy kis idõt és megtekintettem a templomromot, melyet korábban még sohasem láttam. Megérte felkeresni az aprócska emlékhelyet, a középkori falak hõsiesen feszítettek a kéklõ ég alatt. A szentély belsõ falán függõ, 2006-ban készült barna feszület, a múlt és a jelen elválaszthatatlan összetartozását hirdette.


 


(Rádpuszta: A templom a XIII. század elsõ felében, román stílusban épült faragott homokkõbõl és téglából. A meglévõ fal 8-10 méter magas. A boltozati elemek csatlakozása még ma is jól látható. A falakon kívüli támpillérek egy része is áll még. A puszta a Rád nemzetség õsi fészke volt. Az 1332-37-es tizedjegyzék szerint már volt plébániája és temploma.)


A pont mellett pár méterre egy lovarda található, melynek egyik házõrzõje nemrég adott új életet pár kutyusnak. Az egyik olyan kíváncsi volt a nagy jövés-menésre, hogy a kerítés alatt átmászva, éppen a bakancsom orrára tottyant a fenekével és a cipõfûzõmmel kezdett közelebbi kapcsolatba kerülni. Az éppen mellettem elsuhanó Évát annyira ellágyította a látvány, hogy közös megegyezéssel készített rólam egy fényképet a kutyussal az ölemben. Fényképezés után elindultam a többiek után, de pár lépés megtétele után Éva könyörgõ hangjára figyeltem fel, mellyel a kutyust bíztatta a lakhelyére való visszatérésre. A pici kutya még nem volt elég engedelmes, így Éva a pontõrök segítségét vette igénybe, hogy aztán õ is nyugodt lelkiismerettel vethesse bele magát a hátralévõ kilométerekbe. Évával egy darabig együtt haladtunk, aztán szépen, lassan eltávolodott tõlem. Eleinte erdõben, majd ismét szántóföldek mentén trappoltunk. A szántóföldek szélérõl idõnként betekinthettünk az észak-somogyi dombok hajlatai közé, de mielõtt még valaki rosszra gondolna, már Teleki fõutcájának aszfaltját koptatjuk. A pontõrök a harangláb melletti buszmegálló mellett vártak már a pecsétjükkel, és mielõtt pecsételés után elindultunk volna a rossz irányba, a helyes útra tereltek minket. Viszlátot intettünk a Teleki táblának és azon tanakodtunk, hogy valóban olyan meleg van-e, mint amilyent az elõttünk félmeztelenül haladó túratársunk érzett. Nem volt ínyûnkre, hogy habtestünket feláldozzuk a napfényben, és megegyeztünk abban is, hogy a nyár még nem jött el.


(Teleki: Elsõ említése 1211-bõl való, amelyben a Tihanyi Apátság birtokai közt szerepel, akkori elnevezése Villa Theluky. IV. Béla az esztergomi johannitáknak adta, majd a Nyulak-szigetén (Margit-szigeten) élõ apácák birtokai közé tartozott. A törökökig ismét a Tihanyi Apátságé. A török idõkben a lakosság száma nagyon megfogyatkozott. Lakosság: 225 fõ)


Szólád szélsõ házának kerítése mellett elhúzva, lassan emelkedni kezdtünk, és a felfelé menet gyakorlatilag a Csillagó kilátóig kitartott. A kilátónál hármas csoportokban Dianás cukorkák és a pontõr lelkesítõ szavai vártak minket. Kicsi pihenés után hamarosan a Fejérkõ túráról már ismert útvonalon haladtunk. Fejünkkel biccentettünk az Alman-tetõ kopjafája felé, majd a már ismert vaddisznós kert kerítése mellett csörtettünk. Hamarosan jobbról feltûnt a Kõris-hegyi völgyhíd és pár méter megtétele után elhagytuk a Fejérkõ túra útvonalát. A következõ ep. a Betonvályú nevet kapta, oda érve rájöttünk, hogy miért. Két keksz majszolása után lefelé lépdeltünk a keresztbe fektetett, ívelt betongerendákon. Nem mondom, hogy kellemes élmény volt, de mire nagyon megutáltuk volna, arra vége lett. Kiérve a mûútra Szólád felé vettük az irányt, de pár lépés megtétele után hirtelen jobbra fordulva, újra földúton, szõlõültetvények mellett baktattunk. Egy-két derékszögû kanyart leírva beértünk Szóládra, ahol már alkonyodni kezdett. Pecsételés után, nyalókázás közben elõkészítettük a fejlámpákat, hogy a késõbbiek folyamán már ne kelljen velük veszõdni. Ahogy a Nap lebukott a dombok mögött, az idõ rohamosan hûvösödni kezdett, így a plusz réteg ruha is elõkerült.


(Szólád: Szólád neve feltehetõen szláv alapú személynévbõl keletkezett, magyar névadással. Írott formában 1229-bõl ismerjük: Villa S. Nicolai de Zoulat. A Hunyadyak szemesi uradalmához tartozó három falu közül Szólád mindig a legnépesebb és az egyetlen, amelynek határában puszta is volt. A hosszú török uralom után került ez a település is a felvidéki birtokközpontú Hunyadyak birtokába. Lakosság: 597 fõ.)


Szólád után többen egy kis csapattá verõdtünk össze, köszönhetõen az egyre nagyobb szürkeségnek. Eleinte szõlõhegyen, majd erdõben haladtunk, a látóhatár egyre inkább beszûkült, végül már csak fejlámpáink fénye és a csillagok világítottak. Egy idõ után fények tûntek fel a távolban, melyek lépésrõl lépésre egyre közelebb kerültek. Hamarosan a délelõtti rádpusztai pontnál kötöttünk ki, csak most a másik irányból. Benéztem a pontõr autójába, a mûszerfalon a hõmérõ mínusz két fokot mutatott. Ennek köszönhetõen nem sokat tétováztunk, neki estünk az utolsó tíz kilométernek. A délelõttrõl megismert úton haladtunk visszafelé, majd a fõutat átszelve, egy patak töltésén folytattuk a menetelést. Szembõl fények hullámoztak a patak másik oldalán, elõször Éváéknak, majd Tibornak és Ildikónak kívántunk további jó utat. Elértük a hidat, majd a másik oldalon gyalogoltunk visszafelé. Ezen a szakaszon egy idõ után valahogy elkavarodtunk. Megállapodtunk abban, hogy az irányunk jó, de nem a leírás szerint haladunk. Ennek köszönhetõen, az utolsó pontra Irmapusztán áthaladva érkeztünk. Elfogadtuk a pontõr által kínált innivalót és megcélozva az autópálya melletti fényeket, hamarosan a pálya felett átívelõ, vadaknak fenntartott hídon találtuk magunkat. Innen valóban már csak pár lépés volt a reggel már megjárt szakaszig, és hamarosan Balatonlelle házai között koptattuk ismét az aszfaltot. A reggeli jóslat bevált, a hosszú, aszfaltos szakasz tényleg nem esett jól a talpainknak. Mire teljesen elanyátlanodtunk volna, 20 óra 40 perckor beléptünk a cél kapujában. Szoros kézfogás mellett megkaptuk a díjazást, majd finom, gõzölgõ babgulyással és teával kínáltak. A meleg jólesõen járta át testünket, majd búcsút mondva a szervezõknek, hazafelé vettük az irányt.


Összegzésül: Nagyon jól szervezett túra volt, az ellátás megfelelõ. Az itiner fekete-fehér, több lapból álló, minden igényt kielégítõ, részletes útleírással (bár ennek ellenére a sötétben elkavarodtunk), táv és szintadatokkal, térképpel. Gratulálok a szervezõknek, jól éreztük magunkat!