Túrabeszámolók


túra éve: 2021
BartinaTúra éve: 20212021.02.08 20:21:41

Bartina Maraton


Instant túra, még barátkozom a kifejezéssel, a leves és a kávé után teljesítménytúrázni is lehet így. Pontosabban most csak így lehet, szinte stikliben, kertek alatt osonva, biztos úr, jelentem, nem rendezvény, hanem szabadban végzett egyéni sporttevékenység kerül foganatosításra, részünkről. Túra előtt valahogy felokosítom a telefonkészüléket, hogy akkor azzal lesz majd itt minden igazolva, meg viszek lítiumba csomagolt tartalék villamos energiát. A szintidőt sem csak a kiírás határozza meg, hanem a kijárási tilalom tizenöt órás időablaka, reggel öttől este nyolcig bele kell férnie az utazásnak és a túrának. A lebonyolítás instantságának vitathatatlan előnye, hogy el tudok jönni akkor is, ha történetesen a túra hagyományos időpontjában pont dolgoznék. Ezt a bekezdést küldöm szeretettel vissza az időben a húsz évvel ezelőtti Kékdroidnak, nézzen csak nagyokat.


Autót veszünk igénybe, nyálkás, ködös ég kísér Paksig, ahol is elfogy a szitálás és ahogy délebbre haladunk, a köd is oszladozik. Szekszárdi körforgalom az indítópont, igazolom, hogy én és itt. Néhány bevásárolni igyekvő helybéli nézi a rajtprocedúrát. Házak között szőlőhegyre, majd a szőlőhegy oldalában dél felé tovább. Mérsékelt kilátás nyílik a Duna völgye felé, köd rejti a Gemenc erdőjét, a felhők között halvány sávon dereng át a felkelő Nap fénye. Betonlapokból rakott utakon kanyargunk, szőlők közötti löszös szurdikban le, túloldalt másik szőlők között fel. Kék kápolnánál országutat keresztezünk, lenne itt kilátópont körülöttünk a szürkeségre. Brányoki erdő, ellenőrzőhely, telefon, műhold, szerinte nem is itt vagyunk, hanem Alsónánán, de legalább nem Novgorodban. Beáll a jel, gombnyomásra kiírja a gépezet, hogy mi mennyi.


Erdőszél után árokba ereszekedünk, távvezeték kísér és mély, benőtt beszakadás. A völgy aljában Szálka szélére érkezünk, a fotballpálya láthatóan üzemen kívül áll. Igazi kihívás lehet itt játszani. A központban szóviccelős söröző (Bier-Lak), szarvasszobor és Kéktúra, Rockenbauer Pál nevét viselő. Emelkedő, hosszú utcán gyaloglunk ki Szálkáról, melytől löszbe vájt, jópofa pincesorral búcsúzunk. A dombhátról kilátás a távoli Mecsekre és a közeli dombokra. Az ég alján átszűrődő napsütéstől lehetne kora este is, amikor már jobb érzés valahová befelé tartani. Ehhez képest még bőven van hátra a mai penzumból. Mélyúton érkezünk Grábócra, jobbra szerb ortodox kolostor, balra a falu. A kicsiny zsákfaluban annyi mozgás sincs, mint Szálkán volt. A falu után tehenészet, majd lassan induló emelkedőn térünk az erdőbe, hosszasan fel, majd röviden le a Grábóci erdészlakhoz. A szebb napokat látott házikónál favágók dolgoznak, traktor cibálja a kidöntött fákat le a hegyről. Fent jobb állapotú erdészháznál hagyjuk magunk mögött a munkaterületet. Az erdő aljában nyílik a zöld hunyor.


Jelzést váltunk, majd jelzetlen szakaszra térünk, az ellenőrzőponton pihenőt tartva. Hosszú dombhát következik, alattunk Kakasd házai látszanak a fátyolos időben. Balra, mögöttünk ismét a Mecsek kéklő vonulata mutatja magát. A hát végéről fenyvesben, meredélyen vezet le a jelzés először kis kilátóhoz, majd a láthatóan népszerű Sötétvölgyi-tóhoz. A kilátóból körülnézünk, a tónál igazolunk, a szemközti jelzetlen csapásra betérünk, ahogy a térkép diktálja. Körülöttünk terepkerékpárosok zsonganak, rengeteg kijárt nyom, épített ugrató vehető észre. Újabb ellenőrzőpont, itt szemből érkező, díszes bajuszú ifjak és bajusztalan leányok kérdezik, hogy merre jutnak le a tóhoz. Nagyjából arra és lefelé, mutatjuk az irányt mi, a távolról gyüttment idegenek. Lassan rutinosan nyomom a gombot a telefonon, hogy itt is megjelentünk.


Táborhely mellé érkezünk, favágók pakolásznak, kirándulók bóklásznak, kissé tanácstalanul keressük a helyes irányt. Megmutatják, ha Bartina, akkor arra. Újabb rét következik, szélén mohás tetejű esőház, pihenőhely, telefoncsesztetés. Frissítőpontot rögtönzünk magunknak a hátizsákból. Odébb a Haramia-forrásnál másik társaság pihenget, talán a túrán, talán nem. Mélyúton kapaszkodunk ki a völgyből, hogy a dombtetőn mélyen sáros, szétjárt útra érkezzünk. Nem olyan vészes, mint amilyennek elsőre kinéz, eltocsogunk az út oldalában. Enyhül a sárhelyzet, dombhát, szurdik, másik dombhát, másik szurdik, követik egymást a tájelemek. Néhol kilátás, szerény. Lassacskán megérkezünk a Bati-kereszthez és a közeli tetőn álló kilátóhoz. Ez az utolsó terepi ellenőrzőpont, fentről körbenézünk: a távolban továbbra is megvan a Mecsek, a közelben dombokat látni és rengeteg szőlőt, valamint kikandikál a fák közül a geotorony is a Cser-hát-hegyen.


A kilátómászás után elkorzózunk a szőlőhegy hátán, kisebb-nagyobb társaságok sétálgatnak, kirándulnak, szomszédolnak. Tudomásul veszem, hogy innentől nagyjából végig vegyes állapotú, de főleg szilárd burkolatú utat fogunk taposni. Hosszan, jelzett utat jelzetlenre (s viszont, többször) váltogatva érkezünk vissza a városba, majd a körforgalomhoz. Igazoljuk, hogy megérkeztünk, alkalmi és állandó útitársakkal gratulálunk egymásnak. A közeli sütödében szerzünk malaccal töltött bucit, ez az opcionális meleg étel a célban, de csak odébb, az álló autóban faljuk fel. A túra tetszett, köszönet a rendezőknek! Jó érzés volt visszanézni Szekszárd környékére ennyi év után.


-Kékdroid-


Képek

 
 
túra éve: 2019
A Budai-hegység távoli csúcsaiTúra éve: 20192019.02.11 18:34:34

A Budai-hegység Távoli Csúcsai


Feltűnik a sokaság. Nem rettentő a tömeg, talán azért érzem annak, mert tavaly a Budai-hegységben csak hétköznap túráztam teljesítményt, ott meg kicsi volt a népsűrűség. A beszélgetésekből kihallom, hogy a többség közeli csúcsokat céloz, a beszélgetők átlagéletkora szemtelenül alacsony. Itinert és rajtidőt szerezve rászabadulunk az útra, a többes számot Kerek repkénnyel alkotjuk. Szembejövő sisakos-lámpás ember int óvatosságra, szerinte odafent maga a havas-jeges apokalipszis várja a magunkfajta szerencsétleneket. Vaddino fentebb lendületből előz meg, de egy kicsit beszélgetünk, régi túrák emlékére. A Nagy-Szénás alatt az előttünk járók nyomait percek alatt fújja szét a szél a poros hóban, ez még nem jelentene gondot, de közben az orrunkig sem látni a ködben. Pataporc egymaga állja a sarat (havat), és a havas-jeges apokalipszis helyett őrzi az egykori turistaház helyét. A kört nem négyszögesítjük, csak megfordítjuk, a korábbi alkalmakkor követett iránnyal ellentétesen indulunk a Nagykovácsi feletti, féllakott határmezsgye felé.


Alsó-Zsíros-hegy, potya egy óra plusz, oda-vissza tíz perc kitérővel, amiben benne van a feldíszített fa alatti zenélős doboz meghallgatása és a kutyasétáltató pár megnyugtatása. Alattunk a solymári közvilágítás világít fel a ködből.


Vissza a kékre, majd a zöldre. Felsberg, bánya feletti tető, magányos őrrel és némi további kitekintéssel Solymárra.


Megint vissza a kékre csak úgy, toronyiránt. A Buda Határán-emlékelágazás előtt elhagyjuk a jelzést, bizonytalankodó csoportosulást kerülünk. Közel a Kálvária-domb, vidám pontőrökkel. Kezdem kicsit unni ezt a Solymárt, a köd viszont oszolgat.


Jármű számára is elég széles földúton trappolunk le Remeteszőlősre. Sehol egy kocsma, kultúrtelepülés ez. Ki az országútra és be a sűrűbe, fel a Vörös-pocsolyás-hátra, a hó alatt méretes zúzottkődarabok forognak a lábunk alatt. Nekimegyünk a piros sávnak, majd a háromszögnek, aztán le mindről. Megnövekszik a szembeforgalom, egész kicsi gyerekek bóklásznak némelyik társasággal. Kikanyarodunk a jelzésről, irány napkelet, a térképen lekerítettnek jelzett fiatalost kerülünk. Csak az eszemmel tudom, hogy a hegyek fekete tömbje mögül feltörő, az eget sárgásra festő fény forrása, a nagyváros nincs olyan messze, mint amilyennek érzem. Felkanyargunk egy jól kijárt csapáson a térképen névtelen, a rendezők által Vörös-Kecske-hegynek keresztelt 464 m magas tetőre. Sátorból bélyegeznek, visszabóklászunk. Az ebédidő a múltból integet, harapok valamit. A közelebbi csúcsokon túl volnánk, jöhetnek a távoliak.


A kereszt alakú, változatos színű jelzések elágazásánál mintha Optikát vélném felfedezni, de nem merek ennek hangot adni. Elballagunk a Fekete-hegyig, tömegek korzóznak fel és alá az éjszakában, ki beszélgetve, ki csendben.


Kikerüljük a Szarvas-árkot, jelzés vezet a Nagy-Kopaszig. Lemerül a lámpám délután feltöltött akksija, pedig direkt a legkisebb fokozaton világítottam, azt is inkább a térkép nézegetése miatt. Lehet, hogy kicsit hideg van. A holdfény és a hó segít, igazából lámpa nélkül is el lehet oldalogni. Odébb Lestaték jönnek szembe. A Nagy-Kopaszon vidám, népes társaságok gyülekeznek összefelé, a pontőrök kérdezik, hogy honnan jövünk, hová megyünk. Mindnyájan a semmiből jövünk, és visszamegyünk a nagy büdös semmibe, idézném Örkényt, de nem vagyok én olyan frappáns gyerek. Fiatal túratársnő csatlakozik, amikor a kérdésre konkrét választ adunk, miszerint a Fekete-hegyről jövünk és a Zsír-hegyre megyünk. Hárman trappolunk tovább, ami úgy néz ki, hogy Repkénnyel igyekszünk tartani a Bori által adott sebességjelet.


Átvágunk a Széltörés-erdőn, majd mindenféle jelzéseket érintgetve nekimegyünk a Zsír-hegynek ott, ahol éppen találunk egy szimpatikus csapást. A pontőri sátor a susnyásban várja az éjszaka maradékának vándorait. A továbbiakban helybéli Niva erősíti meg a tippünket, miszerint a megfelelő dombháton indulunk az Ilona-lak felé.


Az Ilona-lakban megteázunk. Mégis jó ötlet volt a végére hagyni ezt a részt, így nem tolongunk a tömeggel a házikóban. A Meszes-hegy sziklás oldala fehérlik a völgy túloldalán, a távolban pedig a Zsámbéki-medence falvai-városai fénylenek ide. A láthatárt a Gerecse-tető zárja, a jellegzetes toronnyal. Átkelünk, leevickélünk a meredélyen és fel a túloldali még meredélyebben. Fent az előbbi kilátás bővített változatát szemlélhetjük, a Meszes-hegy hátán Csanya pontőrködik sátorponyvába burkolva.


Trükk, hogy a Meszes-hegyről úgy kell lemenni Nagykovácsiba, hogy előbb fel kell menni. Bori itt elbúcsúzik, miután rájön, hogy még ereje és ideje is van teljesíteni a túrát. Pár perccel később már a nyomát sem látni. Felszüttyögünk a Perem-hegy alatti hágóba, a Perbál és Nagykovácsi közötti út legmagasabb pontjára. Innen már csak lefelé, a nem átvitt értelemben. Az Öregiskola bejáratánál tocsogós szőnyeg, bent díjazás, leves, szundikáló Tinca és beérkező Bubuék. Bedobok egy pohár kávét a végig érintetlenül cipelt kistermoszból, mielőtt hazaindulunk. Kiváló túra ez, köszönöm minden közreműködőnek.


-Kékdroid-

 
 
túra éve: 2018
Hét / Négy HalomTúra éve: 20182018.11.05 19:30:49

Hét Halom 50


Helyszínen nevezek, a kezembe adnak egy A/3-as lapot, mely térkép és itiner egyben. Külön leírásra nincs szükség, azt a néhány jellegzetes pontot, ahol figyelni kellhet az útvonalon, szépen kiemelték kis szövegbuborékban. Kicsit a Mályvád túrák itinerére emlékeztet, amitől jobb ajánlás talán nem is kell. Kapok egy külön bélyegzést, a személyes jókívánságok mellett ennek a feliratán is jó túrázást kíván a Pusztaszeri Homoktaposók TE csapata. Felhős, borús időnk van: eső és napsütés nélküli, őszies napunk lesz ma. Pontban hét órakor elballagok a rajtból, északnyugat felé kell indulni, az Árpád-halomig a piros sáv jelzést követve. Rövidesen elhagyom a falut, kiérek egy kisebb telephez, majd balra be a Pusztabíró házához, amely rögtön az első ellenőrzőpont. A hangulatos házikónál forralt bort és pogácsát vételezek, mindkettő jólesik. A pont után csak néhány lépés az Árpád-halom, amelyet kunhalom tetején álló obeliszk jelöl, körülötte gondozott rét, közelében tájékoztató táblák. A jelzést hamarosan elengedem, táblázás és szalagok segítik sokáig a tájékozódást. Ha sokáig követném erre a jelzést, északi végpontján megközelíthetném a PMP-t, amelyet Verőcénél a Palóc Pirosra váltva a csoda tudja, meddig ballaghatnék. Ehelyett visszatérek az ellenőrzőpont előtt elhagyott széles dűlőútra, amelyről hamarosan egy kellemes, erdősávban vezető, keskenyebb útra kell kanyarodnom. A Bagi-szélmalom felé rugdalom a homokot. A szélmalomnál újabb ellenőrzőpont, almát adnak és vizet, előbbit elfogadom, utóbbira egyelőre nincs szükségem. Benézek a lapátjait vesztett malom belterébe, mindenféle használati tárgyak tekinthetőek meg a félhomályban.


A pontról Alsópéteri öregtemetője felé haladok tovább, északnyugati, majd északkeleti az irány. A temetőnél óriási fekete nyárfa magasodik a táj fölé, belőlem három is kellene, hogy a törzsét körbeérjük. Szent Péter fája, tájékoztat a térkép és a kopjafa. A közelben, az akácosban fejfák sorakoznak, az egykori tanyavilág lakóinak sírjai. Kelet felé battyogok tovább, két kanyarral odébb kicsatlakozik a rövidtáv, amely a Fülöp-tavat kerülve tér vissza Pusztaszerre. Erdő és távvezeték irányában haladok tovább, taposom a homokot a két szántó közötti úton. Sándorfalván van legközelebb alállomás, juttatom magamnak eszembe. Hosszú egyenesre térek, amely a térképen egyenes, a valóságban néhány enyhe ívet tartalmaz. Egykori tanyasi iskolára utal a térkép, itt aszfaltútra érkezem, amelyet rövidesen el is hagyok, erdő oldalában ballagok tovább. Itt előz meg valahol Sum Anachen, persze, rögtön azután, hogy kiálltam egy fél percre az akácosba. A Császárné-halmot messziről kiszúrom, jellegzetesek ezek a kunhalmok, különösen, ha nem az erdő mélyén állnak. A halom közelében vár a következő ellenőrzőpont, tehenészet van itt még és pattogó villanypásztor. Szívélyes pontőrök kínálnak zsíroskenyérrel és lekvárral, utóbbi különösen világbajnok. Néhány perc pihenőt engedélyezek magamnak.


A Dong-éri-főcsatorna gátjára felkapaszkodva sétálok tova a pontról, eszembe is jut, hogy ritka az alföldi túra legalább egy kis szakasznyi gát nélkül. Gátőrház is van, szinte keresem a hektométerenként leszúrt szelvénykarókat. Tőlem balra, a csatorna túlsó gátján is túl a Csaj-tó medrére nyílik kilátás, a távolban itt-ott felcsillanó víztükörrel. Szárazság van. Érdekesség: a tó Tömörkény felőli oldalán működik az ország egyik olyan kisvasútja, amelyik semmilyen mértékben nem szolgálja ki a turizmust, sőt. A néhol szinte eltűnő vizű csatorna mellől megérkezem Baks határába, országútra kanyarodok és ezt követem a falu déli végéig. Szerencsére elég széles, füves padka húzódik az út mentén, úgyhogy nem kell az aszfaltot taposni végig. Baksról erdőszéli rövid oda-vissza szakasz vezet a Kettős-halomhoz, kerékpáros duóval találkozom itt és önkiszolgáló ellenőrzőponttal, ahol rövid leírás és versrészlet (Arany János: A tetétleni halmon) is olvasható a felírandó kód mellett.


Visszabattyogok, találkozom néhány gyalogos és egy kerékpáros túratárssal. Baks szélén birkatelepként működő gépállomás pusztul lefelé csendben, az udvaron a szokásos limlommal, az egyszer jó lesz valamire alkatrészektől a majd leadjuk a MÉH-be rozsdálló vasdarabokon keresztül a lassan el kéne tüzelni falholmiig. A birkák közben lelegelik a romok között nőddögélő gyomot, meg minden mást. Benzinkútnál hagyom el a falut és temetőnél az országutat, egy kicsit még tartva az eddigi irányt. Kiserdő csücske felé kanyarodok le a távolabbi gazdasághoz vezető aszfaltcsíkról, mellettem az egyik oldalon csővezetékből bugyog fel bőven a talajvíz, a másikon krosszmotorosok rombolnak el, nagy port csapva. Végül is, hol krosszmotorozzanak, ha nem itt, teszem fel a kérdést. A motorosok zaja elül, az öntözőberendezésé, amelyhez egyre közeledek az árok mentén, viszont marad. Talán még sosem láttam ilyesmit működés közben. Elhagyom a gépezetet, majd a kiserdő oldalát, megérkezem Ópusztaszer szélére, ahol az iménti krosszosok néhány társukkal kiegészülve immár szemből érkeznek. Ópusztaszerből sokat nem látok, egy utcán be, egy másikon ki, az egyik ház előtt szépen megőrzött régi kilométerkő áll. A baksi országút mentén magasodik a környezete fölé a Kártyás-halom, a két pontőr a halom tövében vár és kínál vízzel, almával. Tanyák mellett sétálok tovább. Két kanyarral és egy hosszabb egyenessel odébb vár a Vesszős-halomhoz rendelt kódfelírós ellenőrzőpont verssel (Arany: A tetétleni halmon) és leírással. Egy rövid körülnézéssel könnyen azonosítható a halom is.


Homokos úton sétálok tovább, tanyánál szorgoskodik sokgyerekes család, a kutya itt nem ront ki, mint korábban valahonnét. A kertekben, mint a baksi gépállomáson, hegyekben áll a jó lesz még valamire. Az Ópusztaszert Pusztaszerrel összekötő, egyetlen lendületes egyenessel megrajzolt országútra érkezem, ezen sétálok fel a Szárnyék-halomhoz, balra erdő, jobbra a végtelen puszta és fokozottan védett terület. Kezdem érezni a jobb lábamon nőddögélő vízhólyagot, szerencsére itt is hosszú szakaszokon igénybe tudom venni a széles, füves padkát. A Hatvani-keresztnél balra kanyarodva találom az utolsó emberes ellenőrzőpontot, itt csokit adnak és vizet. Leülök, megvizsgálom a vízhólyagkezdeményt. Nem szép.


A pontőrök felkészítenek a továbbiakban várható terepviszonyokra: aszfalt már csak közvetlenül Pusztaszer előtt lesz, addig viszont mély homok. Szuper, gondolom örömmel. Nem úgy, mint a kerékpáros trió, akikkel innentől kezdve komikusan sokáig kerülgetjük egymást, főleg az egyik kerékpárjuk műszaki hibája miatt. Némi ücsörgést követően elporoszkálok a mély homokban, igyekezve a falevéllel lepett részeken lépni, ahol lehet. Távvezeték nyomvonalát keresztezem, rögtön utána gáznyomásfokozó állomás mellett sétálok el. Elkanyargok a szép őszi erdőben, derékszögű kanyarok váltogatják egymást, néha megelőzöm a hibaelhárító bringásokat, néha ők előznek vissza. Elérem a piros sávot, innentől Pusztaszer központjáig újra jelzett úton haladok. A Sáregyházi-halomnál találom az utolsó, felírós ellenőrzőpontot (vers: Varga Sándor Frigyes: Kunhalom; alatta leírás). A halom bent az erdőben áll: ha nem lenne itt a pont, magamtól biztosan nem venném észre. Elbukdácsolok a helyszínről, távvezeték mentén vezet a jelzés, majd jól jelzett kerítéssaroknál kezdődik a pusztaszeri visszakanyargás. A kerékpáros csapat a mély homokból kievickélve itt el tud lépni. Tanya után kanyarodok ki az országútra, beballagok a faluba. Célkapu fogad, fotózkodunk a három bringás sors- és sporttárssal, aztán beállok a sorba. Emléklapot kapok és szép kitűzőt és bivalyhúsból főtt gulyást, ami nagyon finom. Beszélgetünk egy kicsit az út utolsó ötödében megismert útitársaimmal, majd elhúzok szépen haza.


-Kékdroid-


Béna mobilos képek, dokumentum jelleggel

 
 
Cserháti TótúraTúra éve: 20182018.11.05 19:11:05

Cserháti Tótúra 40


Reggel két autóból is kérdés fogad: feszült túrázó a rajtot, kevésbé feszült nemtúrázó a főrendezőt keresi rajtam. Előbbi mindezt úgy, hogy még körülnézni sem volt időm. Kettőből nulla esetben tudok segíteni, sem a rajt, sem a főrendező nem vagyok. A feszült túrázóval ellentétben némi parkolóhelyes szöszölést követően két másodperc alatt megtalálom a rajt helyét. Villámgyorsan befizetek a negyvenes távra és elsétálok, mielőtt újabb feladványok elé állítanának újabb autókból kiszóló emberek. Szuper itinert kapok, térképpel, adatokkal, ehhez képest kint hirtelen a két irányból a nem megfelelőn indulok el lefelé. Jó kétszáz meter után kapcsolok, visszasomfordálok a start mezőre. Elballagok a felső utcán, szemből autók érkeznek, a helyi erők terelik az érkezőket. Ügyes. Nőtincset az északi érintője mentén hagyom el, a szalagokon kívül hellyel-közzel felfestett kék R betűk irányítanak. Lassan pirkad, a fények és a Naszály és a környező dombok tövében ülő ködfoltok nézegetésével töltöm az időt. Néha felbukkan a Börzsöny keleti fala, a párás reggelen távolinak tűnnek az ismerős hegyoldalak. Gázvezeték pászmájában bukdácsolok keveset, majd dombhátról nyílik kilátás újabb szögből a Naszályra. Aláfestésként a kettes számú főút forgalmát hallgatom. Távvezeték alatt sétálok el, és ha már nyomvonalas létesítményről van szó, keresztezem a forgalom nélkül maradt romhányi vasútvonalat. Egyszer végigszundikáltam rajta a Romhány-Diósjenő távot, egy óra alatt majd' húsz kilométert. Nyílt dűlőútra térek, a szembefényben Nagy Attila vár be, ennek örömére a harmatos füvön bemutatok egy lendületes seggreesést. Beszélgetve, közben Bell Sanyival, majd futó túratársnővel kiegészülve sétálunk be a bánki pálinkafőzdéhez. Első ellenőrzőpont, feltételes pálinkakóstoló és feltétlen pogácsaevés. Innentől mindenki a saját tempójában tovább. A célig további kettő kötőjel kilenc résztvevővel fogok találkozni, pedig van belőlünk bő hatszáz.


Bánkon a túrával minden tekintetben összecsengő Tó utcán sétálok el – meglepetés – a párát eregető felszínű Bánki-tóhoz. A tavat parton ücsörgő horgászostul dél felől kerülöm. Az egykori vasútállomás közelében kutya ugat üvöltve, a pályát itt is bőségesen benőtte a susnya. Meredek, kitisztított csapás vezet ki a faluból, fel arra a hosszú dombhátra, amelyet a következő bő órában követni fogok. Az erdőből rétre érkezem, észak felé és helyenként délre szép kilátás kísér, a láthatárt északon az Ipoly völgye felett ülő pára zárja. A szalagozás elvezet a felsőpetényi agyagbánya területe felett – erről csak a térkép tájékoztat – és hirtelen gyanítani kezdem, hogy én erre már jártam talán. Egy renegát, szürkítetlen kék sáv megerősít feltételezésemben, két eltévedés között valóban erre botladoztam Becske alsó felől Katalinpuszta felé. Tizennégy éve. Felérek a nemrég épített Prónay-kilátóhoz, lent tájékoztató táblák, jó sok lépcsővel fentebb hibátlan körkilátás fogad. Valahogy így kell a lombkorona felettre építeni. Eltöltök néhány percet a táj céltalan bámulásával, pedig a Mátra nyugati hegyeinek is csak a körvonala vehető ki. Lesétálok a sok lépcsőn, majd még lentebb sétálok a hegyről, egészen a jópofa Kékesi-vadászházhoz. Szalagozott, láthatóan alig járt, de felismerhető ösvényen, végül jelzett turistaúton kell átkötni a hegy oldalában a Szívalakú-tóhoz. A tónál, amely inkább egy formát öltött dagonya, önkiszolgáló ellenőrzőpont üzemel.


Alsópetény szélére vezet tovább a túra, mély, benőttes árok mellett, ki az erdőből, majd le a Cser-tó melletti egykori büféhez. Némileg meglepve veszem tudomásul, hogy nehezen megy ma ez a túra, de főleg a lejtők. Igaz, két hete a Börzsönyben sem ment különbül. A tóparti bódénál frissítőpont fogad, elücsörgök egy egész negyed órácskát, eszem, iszom, társadalmi életet élek. Vagy mi. Alsópeténynek egészen a széléig kell továbbsétálni, ahol is fehér alapon zölden kanyarodó valamit kell tovább követni. A végtelen tudás feneketlen kútjából (eegen, az index fórum) néha merítve tudom, hogy ez a Nyugat-Cserhát Zöldút, most megnézve a honlapjukat a legfrissebb hír tavalyelőtt februári. Remélhetőleg ettől még működik, akármi is legyen ez. Jó meredeken felmegyek a következő dombra Alsópetény fölé, mögöttem a Romhányi-hegy tömbje húzódik, a Kecske-kő közelében magasodó kilátóval. A ligetes domboldalból akácerdőbe érkezem, homokos úton botladozom, kutyás futó ér utol nagyjából a kék kereszt elérésénél. Hamarosan ismét az OKT-n sétálok, előttem a Naszály, körülöttem napsütés, az előző pontnál érzett megzuhanást lassan kezdem kiheverni. Kéktúrázókkal találkozom, ahogy besétálok Ősagárdra. Végigbattyogok a fél falun, síléces háznál hagyom el a főutat és a játszótérnél találom a következő ellenőrzőpontot. Almát kapok útravalóul.


Ismét keresztezem a reggelről ismerős távvezetékek nyiladékát, ritkás jelzéseknél tévelygek egy kicsit, majd felsétálok a vadonatúj kék négyszög kezdetéig. Pár perccel később a rövidebb távok Liba-hegyi-nyeregben lévő, lassacskán zárórát hirdető ellenőrzőpontjába botlom. Bélyegeznem itt nem kell, de ha már erre járok, a kezembe nyomnak egy méretes nutellás péksüteményt. Elmajszolom, közben köszöngetek a szemből érkező túrázóknak. A Börzsönyt nézegetem menet közben, majd erdős patakpartra ereszkedem, onnan újra fel és újra ki az erdőszélre, hogy újra a Börzsönyt nézegethessem. Lassacskán betérek Nőtincsre, megnézhetem a tavalyi rajthelyet és valamelyik hirdetőtáblán a túra plakátját. Többi résztáv felől érkeznek jópáran, végignézik, ahogy elsétálok tavat kerülni. A domboldalról lenézve a völgyben a Nőtincsi-tó, a tóparton a róla elnevezett vendégház figyelhető meg, valamint a vendégháztól a falu széléig parkoló autók szélvédőin megcsillanó napfény. Leballagok a tóparti sétaútra, elbotladozom a tó északnyugati végében lévő pontonhídig, majd a túlparton vissza. A célban népünnepély mértékű nyüzsgés, díjazásként nagyméretű kitűzőt és oklevelet, enni palóclevest kapok. A papírokat gyorsan elteszem, a levest felfalom, majd szép csendben elosonok hazafelé. Köszönet a rendezésért, szép tájakat láthattam egy kiválóan megrendezett túrán.


-Kékdroid-


Képek

 
 
Transzban PestenTúra éve: 20182018.10.22 20:04:56

Transzban Pesten Szeptemberben, avagy milyen színű az Üllői út páros oldala?


Minden ellenőrzőkérdés valaminek a színét kérdezi, legyen az tábla, postaláda, hajtogatott papírmadár, postaláda, kapu, vagy éppen postaláda. A rajtban, nevezéskor rögtön kapunk csokit és üdítőt, majd az Üllői úton átkelve, vagyis a tavalyihoz képest a túloldalon, az ötvenes villamos pályája mellett indulhatunk is a belvárosba. Az istenek hegyéről frissiben visszatért sétáLós bácsihoz és a munkában frissiben végzett Bubuhoz csapódom, nagyrészt így ballagunk fel a Kálvin térig.


Útközben pedig a következők jelennek meg látványosságként:




  • a Burmavasút maradványai kockaköves gyalogátjáróval, a fotón veszem észre a közeli óriásplakát feliratát: „új, gyorsabb”, jól összeillik a kettő;




  • gyalogosforgalom a túloldalon tábla ijesztget egy építkezésnél, szerencsére már nem érvényes, különben teljesen elrontaná a túrát;




  • jópofa mesterségek fája az egyik, igazolóhelyként is működő iskola udvarában, ugyanitt iskolapadok utcabútorként;




  • leninvárosi (sic) darus tűzoltóautó, méghozzá egy Volvo N10, valami udvarban;




  • a gigászi Skála áruház Kispesten;




  • magassági jegy elhagyatott épület oldalában;




  • kisebb vagyont jelentő, gazdátlannak tetsző, üres italosdobozzal rakott bevásárlókocsi a Határ úti végállomásnál;




  • az épület 1958-as építését hirdető kőtábla a Gyárdűlő tiszti lakótelepének házain;;




  • kastélyszerű víztorony a Népligetben, armírozott lizénákkal;




  • nemrég összeomlott médiabirodalom cégtáblája elhagyatott épületen;




  • hatóságilag tilos tábla mindennemű falragasztásra vonatkozóan;




  • a Klinikák metrómegálló METRO felirata.




Végül a célban főrendezői pogácsa, régi villamosos oklevél és újabb villamosos kitűző. Remekül szórakoztam, köszönöm a társaságot, köszönöm a túrát!


-Kékdroid-


Képek

 
 
LemaradásTúra éve: 20182018.07.04 21:11:42

Lemaradás 25


Tizenévvel ezelőtt kinéztem magamnak az azonos nevű, hosszú túrát, akkor épp Verőce – Pécel viszonylatban, de a vonaton végiggondolva az egészet, maradt a kevésbé ambíciózus, gödöllői végpontú résztáv. Az is éppen eléggé szenvedős volt. A rákövetkező évben elindultam a százason, valahogy végig is értem rajta, nem kis részben vajonmerre társaságának köszönhetően. Annak is szenvedés volt a vége, különösen Isaszegtől. A következő évek kimaradtak lemaradásszakmailag, úgyhogy kíváncsi voltam, hogy most a jubileumkor lesz-e benne szenvedés. Lelövöm: nem lesz, laza jubileumi ünneptúra a mai, kellemes időben, teljesen más vidéken, mint akkoriban.


Hárman szállunk le a reggeli szolnoki személyvonatról Rákoskert megállóhelyen, a másik két utas rögtön nem a túrára igyekvőnek tűnik, de persze, ki tudja. A platánsoron mindenesetre egyedül sétálok fölfelé. A sarkon busz előz, ezen sem tolonganak a túrázók, meg úgy általában az utasok. Vagy korán van, vagy a közösségi tömegközlekedés nem vonzó, vagy inkább mégis korán van. A rajtot a művelődési ház kertjében találom, egyenpólós rendezők rendezkednek, néhány túrázó készülődik a hét órás rajtra. Nevezéskor részletes útleírást, fekete-fehér térképet és kellő mennyiségű távadatot kapok az itinerben, valamint egy ígéretet, hogy lesz tombola, evés-ivás, ilyesmi a célban. Rendben. Hét óra pár perc körül ellépek, az útvonalon található három hurokból nyílik az első.


A Vida-dombon magasba törő fakeresztet találok és párás kilátást a város mögött kéklő Svábhegyre és pontőrt, aki helybélinek tippel, tévesen. A pontról játszótérkomplexum felé sétálok le, a kerítésen található számos kiírást nézegetve itt valaki simán táblafetisiszta. Kisétálok a magát „modern kertváros” címmel ellátó Rákosmentéről, akármire is utaljon ez a szókapcsolat. Kültelki utcán sétálok be Ecserre, a domboldalból az Alföld végtelensége felé vándorolhat a tekintet. A házak között faragott Árpád vezér szobrot látni, a szobron túl a ferihegyi irányítótornyot. Amúgy meg ellenőrzőpont. Sétálok tovább a dombra épült lakóövezetben, feltűnik, hogy a környék beépítése idején a mű- és az igazi kő volt a legdivatosabb burkolóelem. Ecsert vasúti átjáró után hagyom el, megvárva a páros gyorsvonatot, amelyen a mozdony mögött román távolsági és magyar elővárosi kocsik nyújtanak ülőhelykínálatot.


Földúton, erős, kellemes szembeszélben sétálok a távolinak tűnő Budai-hegységet nézegetve. Elérem a zöld békával jelzett tanösvényt, ezt követve ballagok be a Merzse-mocsár szélére. A csapás a nádas és a tölgyerdő között kanyarog, körülöttem mindenféle madár dalol. A részben most is vízborította terület sarka után nem sokkal madárles következik, túratárs állapítja meg, hogy én sem a pontőr vagyok. A kilátóban beszélgetünk kicsit, valamelyest kiokosodom a Merzséből. Közben befutnak Földi Rolandék, túratárs el, én még kicsit fényképezgetek és csak azután nyújtom be bélyegzés iránti igényemet. Benápolyizva, a mocsár ízeltlábúit csapkodva ballagok tovább a pontról. Néhány kanyarral később nyílik a második hurok, irány a repülőtér, egyelőre gázvezeték nyomvonalát követve. Újabb erdőfoltba érkezem, itt 1848-as honvéd tömegsír helyére emlékeztet kopjafa és tábla. Az erdőfolton túl tágas kaszálóra érkezem, hosszú kanyart ír le a földút és újabb erdősávra érkeztet. Ezen az erdősávon túl a repülőtér kerítése látszik és egy, épp leszálló Lufthansa-gép. Nyílik az útvonalon lévő harmadik hurok. A leszálló gépek figyelésével töltöm az időt a következő ellenőrzőpontig, ami ugyan nem a híres spotterdomb, de már majdnem. Kőhídon átkelve indulok vissza, a kerítés túloldalán radar ácsorog a pusztában, túlméretes, furcsán varrt focilabdaként. Sum Anachen kocog el mellettem, váltunk néhány szót, majd mindenki megy tovább a maga tempójában. Odébb, az elsőként bezáruló körnél Nagy Lajos érkezik szemből, én pedig ballagok a radar felé, eleinte erdőben, majd az erdő és a kerítés között. A radarnál ellenőrzőpont, a ponton szláv rapzene.


Erdőben talpalok tovább, szalagok igazítanak útba, meg táblák és máris a következő pont őrénél találom magam, csoffadt erdészház mellett. Nápolyit majszolva térek vissza a Merzse menti erdőbe, újabb hurok zárul be, a rövid oda-vissza szakaszon pedig Vándor Csillagék érkeznek szemből. A mai utolsó kört nyitom meg, a zöld béka jelzésen sétálok, a tanösvény tábláinál meg-megállva. Innen tudom meg, hogy a Gyolcs-rét szélére érkezem, amelyet újra nyílt terepre érve meg is kell kerülni. Gémeskútnál vár a következő ellenőrzőpont, mellette tábla mesél a környék vízháztartásáról. A rét megkerülését észak felől fejezem be, rákanyarodva a Rákoskert felé vezető széles dózerútra. Az átjárónál keresztezem a fiatalabbik Budapest – Szolnok vasútvonalat, majd a reggelről ismerős platánsoron indulok újra fölfelé. A Rákoskert 75. születésnapjára állított emlékkőnél vár az utolsó ellenőrzőpont, ezek szerint nem is sokkal fiatalabb az egyesület, mint az egész városrész. Innen csak néhányszáz méter a cél, ezen összpontosul a túra szintemelkedésének a fele, mind a harminc méter. Ahogy ígérték, van eszem, iszom, dínom, dánom, meg bónusz emlékérem díjazásként. Veszek Repkénynek vásárfiát, aztán visszaballagok a vasúthoz, hazautazási céllal. Ezúton is köszönöm a túrát és kívánok még sok jubileumot.


-Kékdroid-


Képek

 
 
Csütörtöki Csatangoló HÉTKÖZNAPI Barangolások túrasorozatTúra éve: 20182018.07.04 20:59:01

Csütörtöki Csatangoló 20


Kora délután van, fülledt, nyári meleg, a környéken bevásárlóközpont, meg villamosok állnak sorban, meg tömeg tódul bevásárolni. Benevezek a túrára, kapok színes térképet és leírást és néhány tanácsot a Virágos-nyereg ellenőrzőpontját illetően. Gyorsan elpucolok a pláza kapujából, fel az egykori bányaudvar felé. Szalagozott utat követve kanyargok keresztül a ligetes udvaron, folyamatosan fölfelé az emelkedőn és szakad rólam a víz. Nem csak rólam: hátranézve elég egyértelműen látszik az esőfüggöny a Gödöllői-dombság felett. Az aszfaltútra kiérve a cél felé túrázó DJ_Rushboyjal találkozom, fentebb Jaskó Veráékat érem utol. Jelzett útra érkezem, amely jelzés hamarosan ki is kanyarít a házak közül, fel a Kőtarajhoz. A kilátás szép, a zivatarfelhő pedig szép csendben közelebb érkezett, most mintha Dunakeszitől Szadáig húzódna az esőfüggöny széle. Bélyegzek az önkiszolgáló bélyegzővel, halványszürke, mosolygós fej kerül a papírra. Fentebb, amikor elérem az egykori buszmegálló maradványát, megjelennek az első esőcseppek. A hegytető alatti, sűrűbb erdősávba érkezve átveszem az eddig csak a táskában pihenő túranadrágot - a vizes farmer egy idő után nagyon fájna -, felrántom a kabátot, majd a táskát is becsomagolom halványzöld védőzsákjába. Az egész átöltözés nem tart három percig, ez pont elég arra, hogy ideérjen a felhőszakadás. Legalább történik valami. Felballagok a Hármashatár-hegy tetejére, a kilátóban Krisztáék őrzik éppen a pontot, a szellős kilátóban menedékre találó néhány kiránduló és túrázó pedig ott húzza meg magát, ahol éppen sikerül neki. Csatlakozom hozzájuk, háttal fordulok a szélnek és várom, hogy alábbhagyjon a zápor.


Várakozás közben megérkeznek Veráék és néhány futó és még néhány túrázó is. Kezdek fázni, így nem várom meg, amíg eláll az eső: amint a Duna szürke szalagja láthatóvá válik, elindulok, a 20+10-es távon már a cél felé kanyarodó Verával egy időben. Leóvatoskodok a köves csapáson a Virágos-nyereg felé, de minden óvatoskodásom dacára sikerül megcsúsznom a sáron és seggre ülnöm. Mégiscsak jó ötlet volt átöltözni, nézek végig magamon. A nyeregből kavicsos, pocsolyás utcán kell kisétálni oda, ahol Feuerstahler Éváék őriznek pont és adnak ellátmányt. Vissza a nyeregbe, tovább a zöldön, majd fel a Tök-hegy gerincére. Szép a kilátás, balra, gondolatban átintegetek a telephelyre az odaérkezett esőben épp két épület között rohangászó Kerek repkénynek. Átbattyogok a vízen a Kálvária-hegyre, nagyjából itt áll el a még szemerkélő eső. A bélyegző szerencsésen átvészelte a záport, a kilátás talán szebb is a felhőkkel és az eső utáni fényekkel. Lesétálok a völgybe, kitérek a Rózsika-forráshoz, ahol ezúttal semmiféle kirándulóval nem találkozom. Visszafordulok, irány a zöld jelzés, csúszkálva botorkálok az első emelkedőre ráülő vékony sárrétegen. Lassacskán elérem a Kéktúra kanyargós kaptatóját, erről a sárga sávra kell áttérni, kifelé lejtő, enyhén csúszós csapásra, amelyről azonban egy-két helyen szép kilátás nyílik észak felé. Újra Virágos-nyereg, újra kitérő. Találkozom Bubuval, ő még elfelé tart a túrán. Újra evés-ivás a ponton és újra Virágos-nyereg, ma utoljára. A Guckler Károly úton ballagok tovább, szemből érkezik Zsotyek, hogy ne csak a résztvevők között jelenjenek meg ma ismerősök. Letérek a Tábor-hegyi barlanghoz, plüssmedve őrzi a pontot. Innen már csak le kell botorkálnom a közeli utcára, majd vissza a bányaudvaron át a boltközponthoz. Átveszem a díjazást és elporoszkálok, köszönöm a túrát.


-Kékdroid-


Képek

 
 
Börzsöny szíveTúra éve: 20182018.05.21 17:44:48

Börzsöny Szíve 65


Le kell hozni rutinból a hosszút, mondja bennem valami, amikor azon lamentálok, hogy melyik távra kattintsak az előnevezős űrlapon. Miféle rutinból, kérdezek vissza saját magamtól, a 2015-ös Rockenbauer óta nem jártam ötvenesnél hosszabb távon. Legyen mégis a hosszú, hogy legalább matematikai esélyem maradjon a Dél-Börzsöny kupa alapfokozatának a teljesítésére – győzöm végül meg saját magam. Szombat reggel Verőcére érve feltűnik, hogy kisebb a tömeg a vártnál, fél perc alatt a kezembe kerül az itiner, a térkép, egy genotherm és egy szelet csoki is. A csokit gyorsan felfalom, a térképet és az itinert a genothermbe bújtatom. Fordítva furcsa lenne. Az itiner amúgy tartalmaz leírást, adatokat, mindent, ami kell. Hat óra egy perckor kibattyogok a tornateremből.


A rajttól a vasút felé kikanyarogva a Pest megye turistája mozgalom ismerős piros sávjára kell térni és ezt követni egy darabig, fel a Fenyves-hegyre és le róla. Útközben számos kilátópontról nézhetek le a Duna párás völgyére és fel a Börzsöny párában úszó hegyeire. A párás kilátás a mai nap visszatérő motívuma lesz, sőt, igazából sok másféle kilátásban nem is lesz részem. Most azonban még csak a Fenyves-hegy tetején ragasztom a matricát és nézegetem a túloldalon a visegrádi fellegvár körvonalát. A tetőről a piros átvisz Nyulasra és gyorsan, látványosan ki is kanyarít onnan. Egynyomos, keskeny csapáson kanyargok az erdőben, néha bele-belekocogva. Egy kiálló fadarabban sikerül is felbuknom, szerencsére a tokból kizuhant fényképezőgépért csak száz métert kell visszafutni. Mondok néhány cifrát magamra, na. A Lósi-patak völgyében futó 12101. országút (ezt a számot speciel az itiner mondja meg) előtt némi harmatos susnya vizezi át a cipőmet. Az aszfaltutat rövid ideig követem, földút betorkollásánál térek le róla és az újabban Dömsöd vá. déli végpontú jelzésről is. A kereszteződés után pontőr kínál étellel-itallal: elfogadok pár szem aszalt gyümölcsöt, de limonádét még nem kérek. Kőhídon keresztezem a patakot. Szalagozott, turistaút nélküli, de láthatóan nem járatlan szakasz következik, fel a Keskeny-bükk erdős tömbjére. Némi felületi saras emelkedő után jórészt kényelmes, széles erdei utakon bóklászok, szalag van bőven, kilátás is akad. A forgalom ideszűrődő zaja alapján a nem is túl távol eső kettes főúton Katalinpusztáról Szendehelyre felkapaszkodó szerpentinkanyar okoz többlet igénybevételt személy- és teherautónak.


A dombhátról a Bika-rétig kocogok, az enyhén csúszós lejtőn talán ez a legkönnyebb módja a lejutásnak. Lent matricás ellenőrzőpont és Kéktúra, ha csak pár méterre is. A kék kereszten vágok át Nógrád felé, ma lespórolhatjuk a Nagy-Kő-hegyet. Egyetlen ponton bizonytalanodok el kissé, egy hármas elágazásban, de végül a régi kerítésoszlopon árválkodó régi jelnyomot helyesen értelmezve sikerül megúszni az eltévedést. Feltűnik, hogy milyen szép úton vág át a K+, valahogy eddig mindig kimaradt. Hamarosan visszatérek a kék sávra, keresztezem a balassagyarmati vasútvonalat és felsétálok Nógrádra. A tető alatt átlábalok a turistaútra folyó trágyalén, majd betrappolok a faluba. A Csurgó-forrásnál lelkes pontőrök kínálnak újra mindenféle ennivalóval, víz pedig bőven folyik a forrásból, nagybani vízvételező palacktöltését szakítom meg két bögrényi időre. Fantasztikus, kivételesen nem párás kilátás nyílik a következő rétről a Börzsönyre, szépen végig lehet követni az ismerős vonulatokat.


Kanyargok a Béla-rétig, majd azon is túl, fel a Cseresnyés-patak völgyéig. A rét eléréséig teljesen magányosan bóklászok az erdőben, onnantól megjelennek az első kirándulók, kéktúrázók. Hamarosan elhagyom a kéket, leereszkedek a Szén-patak völgyébe és az ott futó műúton sétálok fel a Spartacus-kulcsosházig. A két pontőr lelkesen fogad, mint első érkezőt, kínálnak mindenféle ennivalóval a zsíros kenyértől a többféle csokiig. Először sót kérek, sokat, de ezzel sem tudom őket kibillenteni nyugalmukból, van só, egész csomaggal. Pótlom az eddig elvesztett mennyiséget. Közben érkeznek az első futók és gyors gyalogosok, tehát azok, akik tényleg gyorsan haladnak és nem csak mímelik. A bőséges tízórai után a kék négyszög jelzést követve kapaszkodok fel a Foltán-kereszt felé. Emlékeztem, hogy ez az irány eleinte néhány komolyabb meredekségű parton indul, majd később, keletnek fordulva szelídül egy kicsit. Így is történik, ami sót pótoltam, rögtön izzadom ki, az álló levegő nem ad csekély enyhülést sem. A kereszttől sokkal kellemesebbé válik az emelkedő dőlésszöge, végigballagok a Három-hárs gerincén, tőlem balra, dél felé a már említett párás kilátás fogad. Kirándulóval, másik túrázóval itt nem találkozom, de mintha a szomszédos piros sífutó útról beszélgetés foszlányai szűrődnének át. Feltűnik, hogy egyre komorabb az ég, beérek egy épp besűrűsödő felhő alá. Nagyszerű, gondolom, januárban a Fel a Csóványosra túrán sem volt kilátás (akkor volt köd, amikor mi felértünk: amikor mentünk lefelé, már vígan sütkérezett a torony a napfényben), és talán most sem lesz sokkal több. Legalább a levegő jár egy kicsit. A hegytetőn két túrázó nő kérdezi, hogy én is Verőcéről jöttem-e mint a futó az imént. Beszélgetünk egy kicsit, aztán felsétálok a geotoronyba, körülnézni. Amit látok, az nagyon szép, de időjárásilag nem különösebben biztató.


Még le sem érek a Magosfa alatti nyeregbe, rázendít az eső. A hátizsákra ráhúzom a ponyvát, hogy az iroda ne ázzon meg, de a kabát szépen marad bent. Ha felvenném, csak még vizesebb lennék és az eső sem hűtene. Átballagok a Magosfára, közben elsuhan mellettem két futó és szemből érkezik három kerékpáros. Akárhonnan is tekertek fel, nem lehetett egyszerű menet. Lebotorkálok a Dosnya-nyeregbe, meredek és mérsékelten meredek lejtők váltakoznak, én meg lassabb vagyok, mint fölfelé. Egész odáig, amíg meghallom az első, majd a második stb. mennydörgést, kellőképpen közelről. A vihar szerencsésen elkerül, én pedig próbálok kicsit belehúzni, hogy minél lentebb legyek a gerincen, ha mégis rámzúdulna az égi áldás. A zöld négyszög elágazása fölött, esőt, vihart szerencsésen elhagyva érek utol egy gyerekcsoportot plusz felnőtt kísérőket. Némelyikük visszaköszön, ez igazán kedves. A meredek lejtő előtt Tinca és útitársa érnek utol, igyekszem elengedni őket mielőbb, majd a Spartacus-háznál látott kutyás srácot is. A lejtő aljában, a patak túlpartján sütögető motoros társaságot találok, és némi kirándulós nyüzsgést. A Vilati büféje, kiváló üzleti érzékről tanúbizonyságot téve, nincs nyitva. Itt sem fogok kávézni. A csonkavágányon magányos személykocsi ácsorog, a KEMV végállomása mellett pedig az itinerben beígért pontőri sátor áll. Ezen a ponton is van terüljasztalkám, leülök pár percre falatozni, bőségesen túlsózok pár szelet kenyeret, limonádéval öblítem le. Mivel a vonatra még negyed órát várni kellene, csendben továbbsétálok.


A vasút elmosott pályáját követem a Hamuházig, megnézem a kitisztított egykori állomást és az itt álló csilléket. Tovább a Fekete-rét felé. Az egyik vasúti hídon a sínszegbe kapaszkodó szalamandrát fotózok, eszembe is jut a Schneebergre vezető vonal. Odébb az egykori Postás-kulcsosház málladozik, a kerekes kút kidőlőben, a ház erősen használaton kívülinek tűnik. A vasút maradványait magam mögött hagyom, tovább a patak és a pára kísér a mély szurdokvölgyben. Lassan, ahogy elhagyom a Fekete-rétet, csak a pára marad, meg a vízmosás, ahol érként csordogál lefelé a későbbi Csarna-patak. Pára, az viszont van bőven. Lassan kiérek a fadőlés helyszínére. Az út járható, ha nem is kényelmesen, az emelkedőn van csalán és az útról lefűrészelt fa és főleg pára. Sokáig nagyon távolinak tűnik az erdő barátságos sötétséggel hívogató széle, hosszasan kapaszkodom, amíg elérem. A fák közé végre betérve örömmel tapasztalom, hogy elértem az első elágazást, a Természetbarát-forrás felé vezető kék kör jelzését. Innen már nincs sok fölfelé. A Rakodótól a maradék kis emelkedőt valahogy legyűröm a Nagy-Hideg-hegyre, a turistaházon túl zord, ólomszürke égbolt fogad a szeles tetőn. Délkelet felé, a Naszályra még a Nap süt le, kellemesebb erre nézni. A turistaházban találom a két pontőrt, kérdezik, hogy milyen idáig a túra. A túra kiváló, én viszont lekvár vagyok, foglalom össze tapasztalataimat az iménti emelkedőn előadott szerencsétlenkedésre gondolva. Kapok tőlük csokit, a büfében pedig feltankolok izoitalból, mert egy ideje valamitől úgy érzem, hogy hiába eszek sósat, édeset, csak nem akar helyrerakódni a vízháztartásom. Hátha majd ettől.


A turistaházat a piros sávon hagyom el, néhány, nagyobb sebességre sarkalló mennydörgéstől kísérve. Leoldalgok a Taxi-réthez, a rét sarkában nagyobb társaság jön szembe, gyerekek, felnőttek vegyesen. Egyikük kérdezi, hogy erre lejutnak-e Királyrétre. Erre is lejuthatnak, vágom rá reflexből, aztán eszembe jut, hogy ez kicsit talán erős volt. Megbeszéljük, hogy a piros sávot a másik irányban célszerűbb követni, mint amerre ők elindultak. A rét túlsó sarkában intek az előörsnek, hogy majd ne felejtsenek el itt lekanyarodni, különben a dózerúton mégiscsak visszakavarodhatnak a hegytetőre. Magamra maradok az egyre kövesebbé váló, hosszú lejtőn. Utolér Szabó István és elrobog. Jó neki, én nem tudom még közelíteni sem a kocogást ezen a köves retteneten, pedig hasznos lenne, mert hamarabb a végére érnék. Szerencsére több helyen a nyiladékkal közel párhuzamosan futó gyalogösvényre visz be a jelzés, egy ilyennél ér utol Tinca, aki a csoda tudja, hol keveredett mögém. Szedegetjük magunkról a menet közben ránkhulló élővilágot. Megint magamra maradok, beoldalgok Királyrétre és nagyon gyorsan ki is oldalognék, ha a mobil büfénél nem tolnék be egy kávét és nem látogatnék ki kávézás közben a kisvasút végállomására. Nincs szerencsém, nem áll bent szerelvény, leendő utasból viszont nincs hiány. A kávé után lelépek, fölfelé, merthogy arra visz ki a piros sáv.


Réten vágok keresztül, murvát váltok kényelmes erdei földútra, vízmosás mentén ereszkedem a Les-völgy felé. Hosszúnak hat ez a szakasz, pedig itt már kezdek felülkerekedni a holtponton, ami a hegyről leereszkedve kapott el. A patak túloldalán húzódó domboldalt figyelem, mikor fogy el, mert akkor talán becsatlakozunk a vasút szomszédos völgyébe. Átver a domborzat, vagyis én nem nézem a térképet – ha nézném, tudnám, hogy ellaposodó dombhát húzódik mellettem, amely csalóka módon hamarabb látszik elfogyni, mint ahogy ténylegesen elfogyna. Nagy sokára megérkezem a szokolyai vasútállomáshoz, eszembe jut, hogy pár éve valaki valami túrabeszámolóban micsoda hisztit csapott, amikor ezt nem Szokolya belterületén találta. Kedves pontőr pár fogad, limonádét kapok és van a korábbi pontokon is kínált aszalt gyümölcs, sós és édes ezaz. A helyszínt a völgyben lefelé hagyom el, mellettem patak és vasút, körülöttem erdő, mindez kellemes késő tavasz délutáni napsütésben. Idill.


Magyarkútra körülbelül a Vác felé tartó bézével egyszerre érkezem, a vasúti léptékben kicsi jármű komoly füstfelhővel gyorsít fel, ahogy hosszú zötykölődése vége felé közelít. Néha elgördül mellettem egy autó, olyankor nyelek némi port, de más érdekes nem történik. Tőlem balra a Borbély-hegy sütkérezik a csendben alkonyativá forduló napsütésben. Az üdülőövezet Verőcéig kísér, egy utolsó huplira kell még felsétálni. A tetőn álló templomtól búcsúkilátás nyílik a falura és a Dunára, a kálvária mentén lesétálok, át a vasút alatt, ki a főútra és a reggelről ismerős útvonalon az iskolába. A célra összement az adminisztráció, lelkesen fogadnak, megbeszéljük, hogy a következő rendezvényükre hozhatom az itinert és úgy is megkapom a teljesítést igazoló matricát a két vonatkozó mozgalmi füzetbe. Kitűnő gulyást kapok és limonádét, eleszegetem és szépen lassan elindulok hazafelé. Nagyon jó rendezésű, szép útvonalú, kellően nehéz túrát kaptunk, ezúton is köszönöm a közreműködőknek.


-Kékdroid-


Képek

 
 
Magyarországi ForrástúrákTúra éve: 20182018.04.18 22:13:55

Magyarországi Forrástúrák, 2018 tavasza, Pilis, Visegrádi-hegység


Szürke, felhős az ég, néha bátortalanul eleredő, majd azonnal meg is szűnő esőpermettel. Üres utcákról nyíló, elhagyatottnak tűnő csapások vezetnek a mai első forráshoz, majd a Vaskapu hátára. A forrásnál eszembe jut, hogy ma hiába fényképezem a túra témáját, ezeket a képeket a vonatkozó túramozgalom (mozgalmak?) miatt nem tanácsos publikálni. A füves hegyhátról visszanézve a Duna vonalán túl és attól délre a Gerecse burkolózik felhőkbe, menetirány szerint a Helembai-hegység folyóra néző sziklafala fehérlik a szürkéskék erdők alatt. Fent a közelben menedékház néz le a városra.


A Falucskai-forrás 1977-től tart a végtelenbe a táblája szerint. Enyhe susnyáson kell keresztülvergődni, Tincáék érnek utol, kérdezi, visszatértem-e. Ahogy vesszük. A Könyv János-forrásnál pontőr vigyázza a távok elválását és az 1860-as kőfoglalatot. Nyitott szakaszon a távolban a Magas-Börzsöny háta tör az ég felé, közelebb nyaralótelepek házai pettyezik a tájat. Búcsú az Esztergom közeli forrásoktól, irány a Maróti-hegyekre vezető, hosszan elnyúló, egyre meredekebbé váló kaptató.


A hegy hátáról letérve széttúrt dózerút szelídül kissé benőtt nyommá, Péntek forrása fatáblával rendelkezik, és mással nem is nagyon. Lent az Aranka-forrásnál mesélem a pontőrnek, amikor Kerek repkénnyel bő fél órán át hiába kerestük ezt a helyet fel-alá rohangálva. Üzemivé vált területen vág keresztül a jelzés, nagy reccsenéssel adják meg magukat a kivágásra ítélt fák. Az orom alatti meredélyig kell kerülgetni, átlépkedni a kidöntött törzseket, gallyakat. Amikor elfogy az útra dőlt ág, onnan sincs sok köszönet, levegőért kapkodva érek fel az obeliszkhez. Két perc pihenő következik, megtekinthető kilátással, a kanyarban felbukkan a Hegyes-tető tömbje, mögötte, a távolban a Naszály oldala kéklik.


Odébb, a kiszélesedő hegygerincen fát kitermelő dolgozó tesz fel fennhangon kérdéseket az életről, a világról és a világban általa betöltött szerep mibenlétéről. A kérdésekben közös, hogy miérttel kezdődnek és legalább egy obszcén kifejezést tartalmaznak. Választ nem ad sem a többi favágó, sem én, a gyarló turista, sem a végtelen pilisi erdő. A térkép szerint eltűnő jelzésekre kell figyelmezni, szerintem annál azért jobban követhető az út. Odébb, immár meglévő jelzések vidékén Pilisszentlélekre és a Pilis masszívumára bámulhat az errejáró, amíg meg nem botlik a köves lejtőn.


Hoffmann-ház, Hoffmann-kút, bukókeretes és anélküli traktorokkal, a vezető kényelme nem szerepelt a tervezési szempontok között. Népszerű környékre érkezünk, egyre több a kiránduló, kisebb-nagyobb csoportokban. Hosszan elnyúló, göröngyös emelkedő tetején kilátós megállóhely: párás, felhős a Dunakanyar panorámája. A korlátozott látótávolság nem zavar abban, hogy egy darabig csak nézzek ki a fejemből a tájra. Dobogókőre átérve először a kilátás ismételt megtekintése kerül sorra, pedig Egonék nagyon lelkesen integetnek az etető- és ellenőrzőpontról. A Visegrádi-hegység legmagasabb pontjáról a nagy népsűrűség és a cigarettafüst hamar visszaüldöz a pontra. Beszélgetős, evős, ivós megállás következik, alaposan feltankolok a világbajnok ellátmányból.


A nyüzsgésből három perc alatt kiérve hosszú nyiladékok vidéke következik, majd a Szent-kút, imádkozó nénikkel, vizet töltő helybéliekkel, meg a néhány áthaladó túrázóval. Elvagyunk egymás mellett. A következőkben Pilisszentkeresztet kell kerülni keletről, egynyomos ösvényeken tekeregve, majd hétvégi házak tövében sétálva. Ismét besűrűsödnek a források és besűrűsödnek a szúrós indájú növények egy-egy forrás között. A lombtalan fák mögött a Vaskapu szirtje sejlik át egy helyen, fel kellene látogatni valamikor. Lassan elfogy a susnya és később elfogy az emelkedő, a nyereg után pedig elfogynak a kirándulók is.


A Szent László-forrásnál Győri Péterék mutatnak jelvénygyűjteményt, feltűnik, hogy erre már napsütésben kerül sor. Ideje levenni végre a kabátot. A faluban kávé+kóla kombinációval próbálom ébreszteni magam, régen mentem egyszerre ennyit. A Ráró-kút felé és után igazi szurdokos, patakvölgyön, rég letört ágakon keresztülverekedős szakasz következik. Könnyed izgalmak délutánra, aláfestésként a dobogókői országúton robogó autók zaja kísér. Később rálátni a Kis-Strázsa-hegyre, még ennyivel feljebb lennénk? Úgy tűnik.


A Barát-kút környékre érve újra nyílt terep és erdősávok váltják egymást. Utóbbiak aljában keltikeszőnyeg. Szép, meg illatos is. Egyik dombról a másikra átérve nem tudom nem észrevenni, hogy a következő túrázó valahol nagyon messze járhat. Sehol egy lélek a láthatáron, csak néhány ló bóklászik az út menti karámokban. A mai utolsó forrás, a Csurgó a mai utolsó rövid pihenőt is jelenti, innen pincesoron, mélyúton kell lejutni a városba. A célban búcsút veszek útitársamtól, váltok néhány szót a rendezőkkel, bedobok még egy kávét, majd csendben elhagyom a helyszínt. Nagyon szép túra volt, örülök a sok találkozásnak, köszönöm a rendezőknek. Az oklevél és a szokásosan szép jelvény mellé túramozgalmi igazolólap is jár, ez 2023-ig írja további Forrástúrák rendezését. Végre egy jó hír, még sok hasonlót.


-Kékdroid-


Képek

 
 
túra éve: 2017
Transzban PestenTúra éve: 20172017.09.27 22:14:31

Transzban Pesten Szeptemberben


Rajtoltatnak, egyik kezembe névre szóló itiner kerül, másikba üdítő, meg csoki, meg az SK-tól kapott másik üdítő, ezeket kell belehalmoznom a hátamon lifegő satnya zsákba. Ja, az itinert mégsem, mert párszáz méterenként kelleni fog. Az előttem lévő út jó eséllyel pályázik a valaha létezett legegyenesebb teljesítménytúra-útvonal címre, az ötvenes villamos külső végállomásától kell begyalogolni a Kálvin térig, az Üllői út páratlan oldalán. A 753-as házszámnál kapcsolódunk be a visszaszámlálásba, amúgy a számozás nyolcszáz fölött ér véget. Az út a piros vonalon túl amúgy Vecsésre érkezik, de legalább Üllő is irányban van.


Emlékpark után fák árnyékából nézi a kereszteződésben erre kanyarodókat az örmény Artashes király szobra. Ismételten rácsodálkozom történelmi ismereteim elképesztő hiányára. Okulásképpen: az ókori örmény főváros, Artashat alapítását tulajdonítják neki. Ennek a maradványaitól kb. nyolc kilométerre a birodalom (na vajon melyik) ugyanezen a néven (a rend kedvéért: az angol nyelvű forrás megkülönbözteti az ógörög Artaxata – mai Artashat alakokat, az orosz egyformán írja, örményül meg nem tudok) iparvárost telepített, mert csak. A park az itt elhunyt magyar hadifoglyoknak állít emléket.


Keresztezem a füvesült pályájú Burma-vasutat, velem párhuzamosan a villamos ugyanezt teszi, csak nagyobbat döccen. Bent a bozótban fénysorompót ellenőrző útátjárójelző jelezne vissza a fénysorompóról, ha lenne kinek.


Az Üllői út némely gyalogos használója ma délután feltűnő érdeklődést mutat garázskapuk, alpintechnikás favágás és Lada (meg persze Dacia) alkatrész iránt, ráadásul mindegyikük jegyzetel valamit.


A túra legmagasabb pontját a Szarvas csárda téren érem el, a távolban a Budai-hegység kéklik, a közelben a BKK által megrendelt autóbusz.


Innen nincs messze a tizennyolcadik kerület, a Nagy-Budapest összelegózásakor egybegyúrt, a szenteket azóta visszakapó Pestszentimre és Pestszentlőrinc adminisztratív központja. Szegény Szentimre, Soroksártól elszakadva mintegy húsz évig élvezhette önállóságát. A kerület nevezetességei közé a nemzetközi repülőtér, a meteorológiai szolgálat központja és a Havanna tartozik.


Megfigyelendő beljebb az utca fölé épített nagyfeszültségű távvezeték tartóoszlop. A házak elég réginek tűnnek ahhoz, hogy feltételezzem, a társadalmi egyeztetés valószínűleg úgy történt, hogy „itt lesz a vezeték”, pont.


Stílszerűen Kispest állomás kezdőpont felőli bejáratánál találkozom a vasutat képviselő Bubuval, sétáLós bácsival és útitársukkal, innentől a 19. kerületben sétálva telik az idő.


Skála áruház homlokzata sír mosás után, továbbhaladva mellettünk hosszan elegyengetett, szépen rekultiválódott sitthalom igyekszik távol tartani az út zaját a lakóteleptől. Egyre inkább beborul az ég, de csak néhány csepp esőt kapunk, azt is később.


Elérjük Dél-Pest Moszkva terét, a semennyire sem szép, de annál nagyobb bevásárlóközponttal rendelkező Határ úti csomópontot. A nemrég még ennél is sanyarúbb összhatáson próbálnak enyhíteni az egyelőre kordonok mögé zárt, fémből origamizott madarak és a mindent elborító térkő. Érzékeny búcsút lehetne venni az ötvenes villamos vonalától, ha érzékenyen érintene az ilyesmi. Megtekinthető a Száva kocsiszín hátsó bejárata, a sárga járművek álmukban csöngetnek majd picit.


Felgyorsulnak az események, innentől nem villamos zötyög mellettünk, hanem metró, alattunk. Megérkezünk a József Attila-lakótelep szélére, balra panel, jobbra, a túloldalon tégla tömbházak. A telep belső végén a masszív Szent Kereszt templom áll, amely hetvenegy évi várakozás után, a nagyfelújításkor kapott üzemelő toronyórát.


A népligeti buszállomásnál találkozunk Pinkert Laciékkal, együtt nézzük meg a népligeti filmgyárra emlékező installációt. Az itinerben szereplő következő kérdés megválaszolása vénaszkennelés nélkül lehetséges. A sasról készült acélszobor kivilágítva is bitang jól néz ki.


A mai utolsó aluljárózást a Nagyvárad tér eklektikusságában hajtjuk végre. Innen közel a cél, addig van egy Örökimádás templom, ami nem önimádás, pedig az viccesebb lenne. Akad továbbá egy átkelés a Nagykörúton, valamint Lupinék figyelmeztetnek az utolsó pontra, amely mellett sikerül elsétálni.


Kocsmában a cél, sört javasolnak, de még vár a műszak. Kitűzőt és oklevelet és pogácsát kapok a Lépéshiba - moiwa főrendező duótól, ezúton is köszönöm a túrát! A pultnál kérek egy üveges kólát, ennek elfogyasztása után SK társaságában veszem igénybe a hármas metrót. Irány észak az Üllőihez hasonlóan perspektivikus, bár házszámmennyiségben elmaradó Váci út alatt.


-Kékdroid-


Képek

 
 
Gémes 30/20Túra éve: 20172017.09.27 18:51:24

Gémes 30


Magyarkút, megáll a bézé, leszáll szinte minden túrázó, nekik Nagymaros-Hűvösvölgy a mai úticél, vagy ami sikerül. Nógrádon elhagyja a vonatot a nemtúrázó közönség nagyobb része, alig néhányan maradunk a végállomás Diósjenőig. Megvárom a rajtnyitást, nevezek, kapok egy részletes itinert: színes térkép, szintdiagram, leírás, miegyéb szerepel benne. Reggel nyolc óra két perc, indulás, az ég felhős, a levegő kellemesen hűvös. Végigballagok Diósjenőn, a szokásos reggeli mozgolódás zajlik, boltból, boltba, néhányan kocsmába, néhányan az erdőre, dolgozni. A strandnál hagyom el a falut, sárga a jelzés, meg van valami szalagozásféle is, amit nem tudok értelmezni, tehát a biztonság kedvéért figyelmen kívül hagyom. Később kiderül, hogy nagyon helyesen teszem, mert nem a túrához tartozik. Völgyoldalban sétálok fel a Jenői-Závozig, a pontőrrel egyszerre érkezem. Amíg megkapom az igazolómatricát a papíromra, körülnézek: keleten, ameddig a szem ellát, hullámzónak tetsző felhőkkel borított eget tör át néhány napsugár a Cserhát dombjai és a Naszály tömbje felett. A nyereg felett, az erdőben a Kő-szirt sziklafala szürkéllik.


Sétálok tovább, magányos favágó aprít egy, korábban kidöntött fát az út feletti sűrűben. Valamivel feljebb a Kun-forrást írja tíz méterre a jelzés, kitérek, mert miért ne. Mohás kövek közül lassan csordogál a víz, merítek egy kortynyit belőle, mielőtt visszamászok az úthoz. Tisztásra érkezem, ez a Kun-rét, keleti végében fatákolmány szolgál kilátóként és talán lesként is. A Závozról megtekintett kilátást figyelhetem meg más szögből, a láthatárt a Mátra és a Karancs zárják le. Hegyre battyogok fel, nyeregbe le, tisztás mellett sétálok el, kilátópontra nézek ki és végre felérek a Kámorra, ahonnan kilátás ugyan nincs, de várkód van és a meredek kaptató is véget ér. Ledöcögök az Oroszi-Závozba, majd állott tócsa mellett elhaladva érkezem meg a Csánki-kerthez, ami ma a túra két távjának az elválását jelzi. A lelkes pontőrtől megkapom a következő matricát és utamra eredek, követem a hegy gerincét a Magas-Börzsönytől egy völggyel északra.


Balra, dél felé a Csóványos tömbjére nyílik nagy ritkán kilátás a fák között, közben elhaladok a térképen reptérnek nevezett helyszín mellett – egy különc Wenckheim építtetett ide repülőteret, ha jól emlékszem valamelyik tanösvény valamelyik tábláján olvasottakra. Megelőz egy futó, az első a mezőnyből a mai napon, és bőven nem az utolsó. Elsétálok a Bugyihó sziklatömbökkel körülbástyázott csúcsa alatt, Királyháza fölött kanyarog velem a hegyhát, méretes sziklák sorakoznak az út szélén, mintha feledékeny óriások hagyták volna szét őket. A Lopona-fő elágazásában elengedem a sárga jelzést Kemence felé és élesen észak felé kanyarodok, immár a piros sávon. Ismerős lejtő következik, mindkét irányból kényelmetlenül meredek, fölfelé az ember kiköpi rajta a tüdejét, lefelé meg széttapossa a lábujjait. Nagy sokára a végére érek, a völgyben futó úton kerékpáros csapat érkezik fentről, némelyiküknek sikerül visszaköszönni. Pár méterrel feljebb az Oszlopó-forrásnál vár a következő ellenőrzőpont, kapok tőlük matricát és figyelmeztetnek, hogy a forrás vize iható, de lakott. Nem zavarom a békésen pihengető gőtét, van vizem rengeteg.


Bandukolok tovább a Deszkás-patak völgyében, néhol sáros, néhol köves, néhol aszfaltos burkolaton, sűrű erdőben. Betérek a merítős Betyár-kúthoz, ahol egy táblán Sisa Pisa arcképe szerepel, valamint idézet tőle korabeli nyelvezettel és mai átiratban. Nem mintha nem lehetne érteni az eredetit. Ami még van itt, az egy piros kör turistajelzés, kék felfújással, rondán áthúzva. Feljebb a völgyben a felújított deszkáspusztai Mária-barlang után érkezem a megszűnt deszkáspusztai kulcsosház helyére, az itt váró pontőrökhöz. Kapok vizet és egy szelet édességet és megállok pár percre beszélgetni. Továbbhaladva hamarosan elhagyom a völgyben futó dózerutat, kikapaszkodom Drégelyvár felé. Tanösvény táblái szórakoztatják az ilyesmire fogékonyakat, irányító táblák sokasága tereli az egyszeri kirándulót a várhoz. A soron következő ellenőrzőpontot a várkódos padnál találom, a matrica beszerzése után felsétálok a romokhoz, körülnézek kissé, elácsorgok néhány pillanatra, nézem a romos falmaradványokat, a tájat, a távoli hegyeket.


Elbúcsúzom a helyszíntől, visszasétálok a vár alatti nyeregbe. Innentől a Börzsönyi Kék jelzéseit kell követni a célig, jórészt erdőben, minimális emelkedőkkel, hosszú lejtős szakaszokkal. Átbóklászok a Pénzásáshoz – ide speciel rögtön egy kis emelkedő vezet fel – és begyűjtöm a mai utolsó matricát, a pontőr egy szelet medvés édességgel és tetszőleges mennyiségű vízzel kínál. Elfogadom az édességet és egy bögre vizet is. Lesétálok az átépített, felújított kulcsosházhoz, mellette rengeteg autó áll, a ház maga azonban zárva. Néha találkozom egy-két rövidtávos túratárssal, a vár óta nem érzem magam teljesen egyedül az erdőben. Fel-le, de inkább lefelé oldalazva ballagok, elérem a Kámori-völgynél épített pihenőhelyet, odébb tisztásra érkezem, tőlem balra lassan megszűnik az erdő és kaszálónak adja át a helyet. Oda kell figyelni a jelzésekre, ahogy az itiner is írja. Tanyához érkezem, magányosan kérődző szürke néz mélán a karámból. A kerítés túloldalán műanyag csövön vezették át a Zsibak-kút vizét, nem hagyom ki a lehetőséget. Innen már csak le kell sétálni Diósjenőre, először be az erdőbe, majd málladozó falú pincéknél ki, le a főutcára és végig a reggelről ismerős főutcán. A vasútállomáson a NOHAB-GM Alapítvány különvonatára parancsolják vissza az utolsó pillanatig fotózgató utasokat, kihasználom a lehetőséget, felveszem a vonat indulását és csak utána lépek a váróban berendezett célhoz. Kapok kitűzőt és majd postán kapok oklevelet és zsíroskenyér és mindenféle kiegészítő fogyasztható helyben. Ezúton is köszönöm a rendezőknek: korrekt, szép túrát kaptunk mára.


-Kékdroid-


Képek

 
 
Csütörtöki Csatangoló HÉTKÖZNAPI Barangolások túrasorozatTúra éve: 20172017.06.29 20:37:03

Csütörtöki Csatangoló 20


Villamosok, buszok, rengeteg autó, rengeteg ember, nyárra jellemző hőség. Az időpont hétköznap délután, azoknak, akik nem tudnak hétvégén megjelenni, meg persze mindenkinek, aki szereti. A júniusi beosztásomat nézve nem köszönhetem meg eléggé a rendezőknek. Pláza bejáratánál vár a rajt, kis asztalnál nevezési lapot töltök ki, egylapos itinert kapok leírással, térképpel, plusz vehetek enni a készletből, ami tetszik. Veszek egy müzlit és gyorsan megeszem, mielőtt szétolvadna. A bevásárlóközpont mögötti egykori bányaudvaron keresztül kapaszkodok fölfelé, mögöttem kinyílik a láthatár, ameddig a levegő páratartalma kinyílni engedi. Utcát érek el, balra térek rajta, megtalálom a csoffatag kék háromszög jelzést, amely a Kőtaraj felé irányít. Ahol végre hűvös erdőbe érkeznék, ott is szakad rólam a víz, ahogy sietni próbálok az emelkedőn. A Kőtaraj szikláinál megállok, a kihelyezett filctollal felírom a kódot és mászok tovább, hegymenetben a Kéktúráig, majd még feljebb, immár barátságosabban emelkedő gyalogúton. Feltűnik egy buszmegálló járdaszigete, eszembe jut, hogy akad otthon olyan térképem, amely szerint a H jelű buszjárat csaknem a hegytetőig közlekedett. Felérek a köves csapáson a tetőre, Nagy Lajos érkezik szemből, dinnyéről ad hírt és remélem, hogy nem csak viccel. Tényleg nem viccel, van dinnye a kilátóban várakozó pontőrnél. Egy szelettel elmajszolok, utána felsétálok a kilátó második szintjére. Majdnem-körpanoráma látható, előttem-alattam Budapesten és elővárosain ül a párás szmog. Északon a Naszály körvonala még éppen látható, de távolabbi hegységek felé hiába meresztgetem a szemem.


Átsétálok a Vihar-hegyen keresztül a Virágos-nyeregbe, újabb ellenőrzőpont, újabb frissítőpont: egy pohár vizet elfogadok, de enni most nem kívánok semmit. A zöld jelzést kell követni a továbbiakban, kertek felett kanyargó, elkeskenyedő csapás ez. A Tök-hegy nyergénél elbúcsúzom tőle, kanyargok tovább a gerincen, szembemenve a Buda Határán útvonalával. Akad néhány kilátópont: Vera-pihenő, Szarvas-hegyi-nyereg és a vonulatot lezáró Kálvária-hegy, borosdugóba faragott, önkiszolgáló bélyegzővel. Átintegetek a János-hegyre és a Kevélyekre, hol az egyik, hol a másik tömb látható. A hegytetőről nyugat felé botladozok le, meredek, köves ösvényen. Szemből napsütés és hegyek látványa feledteti a napi gondokat. Lent a sárga sávra érkezem, kisétálok a Rózsika-forrásig, Szabó Istvánékkal találkozom szembe a rövid oda-vissza szakaszon. A forrás mellett újabb önkiszolgáló ellenőrzőpont, a kifolyóból alig szivárog valami kis víz. Lebélyegzem a lapom és kirándulok tovább, vissza a májusfás rétig, fel a zöld sávhoz és azon el a Tök-hegyi emelkedőig, ahol a sárga jelzésre váltok. Keskeny, csúszós csapás vezet fel a Virágos-nyeregbe, ahol a ponton Istvánékat váltom. A kedves pontőrök zsíros kenyérrel kínálnak és vízzel. Egy szelet kenyeret felfalok, aránytalanul sok sóval, ez helyre is tesz egy időre.


A ponttól még úgy indulok tovább, hogy talán megpróbálhatom lámpa nélkül kihúzni a túra végéig, de elég hamar rájövök, hogy ez csalóka remény. A Guckler Károly úton sétálok, a szürkületben is látványos sziklák mellett haladok el. A Tábor-hegyi-barlang felé a jelzés és a szalagok is jól láthatóan irányítanak, a meredek úton óvatosan ereszkedek lefelé, kímélem a térdeimet. Túratársnőt érek utol, beszélgetni kezdünk, együtt túrázunk innen végig. A barlanghoz ki kell térni, a szürkület utolsó fényeinél még próbálok egy képet készíteni az alattunk elterülő városról. Lesz, amilyen lesz. Házak között húzódó, elhanyagolt csapáson érkezünk le a Királylaki útra, innen buszforduló érintésével érkezünk a túra elején megismert, rekultivált bányaterületre, ahonnan csak pár perc a cél. Szép oklevelet kapok és kitűzőt, meg persze lehet válogatni mindenféle finomságból. Felmarkolok némi sósperecet, és szép csendben eloldalgok a helyszínről. Köszönöm a rendezést, szurkolok, hogy legyen folytatás és sikerüljön túrasorozattá nőnie a hétköznapi barangolásoknak.


-Kékdroid-


Képek

 
 
Rákóczi erdejeTúra éve: 20172017.06.29 20:17:58

Rákóczi Erdeje 50


Rendezők készülődnek fehér pavilonok alatt, túrázók foglalatoskodnak a nevezéssel a korai órán, én pedig némi rosszallással veszem észre, hogy a táskámba nem raktam be a gondosan előkészített sapkámat. Május vége van lassan és lesz némi nyílt terep a túrán, mi baj lehet ebből? - kérdezem magamtól. Belsőmántelekre érkeztem, pontosabban még azon is túlra, ahogy délkelet felé követtem a Dabastól idáig kihelyezett fatáblákat. Körülöttem masszív erdőség, a talp alatt csikordul a homok, ehhez a két természeti jelenséghez a tűző napsütés társul és meg is kapjuk a mai túra lényegét. Benevezek, kapok egy szelet müzlit, egy almát és ami a legfontosabb: igényes, színes térképet és útleírást. Ma a gyalogos turizmus fősodrától ismét távolra sodródunk, mivel a túra jelentős része máskor lezárt honvédségi területen vezet. A térképen szerepelnek olyan, a laikus számára nehezen megfogaható fogalmak, mint a gyalogsági elektromosított lőtér, meg néhány megfogható, mint a tüzérségi célterület. Az útvonal érdekessége, hogy egyáltalán nem érint települést, tanyát is csupán egy helyen. Ennyi bevezető után lássuk végre a túrát.


A belsőmántelki (mánteleki?) erdészháztól északnyugat felé indulok el, széles, homokborította utat rugdalok, nyílegyenesen vágok át széles erdősávon. A környéken a dabasi turjános terül el, akármi is legyen az. (Csak az érdekesség kedvéért láperdő: turjánosok a Duna egykori öntésterületeinek a legmélyebb részein alakultak ki, egykor az egész síkságon Mohácstól Pestig. A folyószabályozás után elszigetelt kis foltokban maradtak fent, szigorú védelem alatt vannak.) Rönkgázlón keresztezem a XX. csatorna gyéren csordogáló vizét, a turjános mentén délkelet felé kanyarít az út. Tőlem balra Dabas terül el valahol; nem nagyon látni, inkább hallani az emberi tevékenységet a reggeli, még enyhén párás levegőben. Néha elsétálok egy, a honvédségi területre figyelmeztető tábla mellett, tudomásul véve a megnyugtató „Éleslövészet NINCS” feliratot. Az erdőtől biztonságos távolságot tartva érem el az első és egyben ötödik ellenőrzőpontot, magányos pontőr kínál vízzel, amit egyelőre köszönettel nem fogadok el, a bélyegzés begyűjtése után elsietek utamra.


Megint Dabas felé térek, északkeletre, fel a terepen nehezen érezhető magasságú Halász-dombra. Kicsit kitekintek a katonai területről, feltűnik egy szűken egyszemélyes őrbódé, kistermetű őrökre méretezték. A szalagozás hamarosan letérít a dabasi irányról, tankönyvbe illő füves pusztán vágok keresztül, virágos, árvalányhajas, tágas téren. Egy-egy magassági pont, amely alig pár méterrel emelkedik a környezet fölé, valóságos kilátóként szolgál. Az itinerből megtudom, hogy a gyóni viperás gyepen járok, az annak idején rákosítlanított vipera élőhelyén. A kisméretű, 40-50 cm hosszú, emberre ártalmatlan kígyók valószínűleg nem foglalkoztak a nevük körüli bonyodalmakkal, lekötötte őket a feladat, hogy ne haljanak ki. Az egyik hupli után zsombékos, nehezen járható szakasz következik: a pocsolya formában összegyűlt vizet a nyomok között ide-oda cikázva ki tudom kerülni, a magas füvön ülő harmat azonban kitartó munkával átáztatja nem csupán a nadrágomat, hanem a bakancsomat is, meg a zoknimat is. Ebből később még érni fog némi kellemetlenség. Kanyargok tovább, újabb hupli, újabb erdőfolt, újabb tábla, miszerint az átjárás és az áthaladás is tilos. Az egyik ilyen tábla után madárijesztőként működő, óriási pufajka mutatja a szalagozás mellett a helyes irányt, ezen elmosolygok egy ideig. Odébb villanypásztor őriz tehéncsordát, az itiner tanácsát az állatokkal való érintkezésről bölcsnek látszik megfogadni. A kérődző társaság megértően nézi végig, ahogy megpróbálok áramütés nélkül átvergődni a dróton és nem sikerül, ráadásul meglehetősen érzékeny ponton kap el a villany. (Hello, I'm Kékdroid, and this is Jackass.) Továbbvergődök a szalagozás mentén, lassan újra érzékelem a külvilágot. Kiballagok a második ellenőrzőpontra. Bélyegzés, indulás, átkelek a tatárszentgyörgyi műúton.


A túloldalon nemrég vágott erdőfolt maradványait hordják össze, bizalmatlanul mér végig egy férfi, de végül ártalmatlannak ítél és lassú kézmozdulattal visszaint. Drótkötélből képzett sorompónál ismét betérek az erdőbe, irány a Kis-erdő-hegy, amely a maga 127 méteres magasságával a környéken komoly csúcsnak számít. Nyílt terepre érve sétálok fel a tetőre, jólesik a friss szellő, végignézek a tőlem nyugatra és délnyugatra elterülő tájon. Erdők, mezők, amíg a szem ellát, és a bevezetőben említett elektromosított lőtér. A csúcskő előtt betonbódéhoz érkezem, önkiszolgáló ellenőrzőpont működik itt. Felírom, remélem, hogy nem hadititok. Lesétálok a dombról, erdők következnek, ültetett soron visz keresztül az út, a mély homokban meg-megbicsaklik a bokám. A fiatal nyárfás után elszórtan fenyők, borókacsoportok jelennek meg, ahogy lassan haladok tovább délkelet felé. Egyre ritkásabbá válnak a facsoportok, egyre távolabb kerülök az erdőtől. Kereszteződésnél tábla mutatja a legtávolabbi hurok végét, rövid oda-vissza szakasz következik, aztán kinyílik ez a kör is. Egyre hosszabbak a nyílt szakaszok, éget a napsütés, és a cipőmbeli mikroklíma kezd nehezen elviselhetővé válni. Felsétálok a következő kiemelkedésre, amelyhez nincs magassági mérőszám rendelve, a meredeksége viszont a helyhez képest meglepő. A tetőn álló fán feljegyzési pontot hirdet papírlap, a fa tövében, fémlapocskán kell keresni a felírandó jelszót. Kilátás innen is nyílik a környező erdőkre, rétekre. Csudamód tetszik. Leereszkedek a dombról, hosszan ívelő kanyart ír le velem az út, ahogy eleinte fenyvesben, majd újra tágas mezőkön trappolok keresztül. Az útvonal legdélebbi pontját egy homokbucka hátára sétálva érem el, felírandó kód itt is akad. Előttem, alig két kilométerre Tatárszentgyörgy házai látszanak a vibráló levegőn keresztül, mögöttük adótorony magasodik. Az előző rétnek megnézem a keleti oldalát is, majd jobbos kanyart véve, újabb réten végigsétálva jutok el a túra délkeleti visszafordítójához. Vidám pontőr fogad, tőle már elfogadom a vizet, megpihenek pár percre az árnyékban. Megkérdezem végre, amin útközben gondolkodtam, mi köze volt az általában a Zemplénnel társított Rákóczinak ehhez a környékhez? A válasz nem szabadna, hogy meglepjen: egyrészt ez a vidék is az ő birtokának számított, másrészt a kollektív emlékezet szerint errefelé volt egy nagyobb kuruc gyülekezőhely. Az akkori vadabb, lecsapolatlan, szabályozatlan óriási, mocsaras erdők bújtatták a felkelőket (és nyilván a vesztükre voltak az óvatlanoknak, oldaltól függetlenül).


Hosszú, nyílt szakasz következik, amit homokrugdalással és a lábam állapotán való szörnyülködéssel töltök, amíg visszaérek az elsőnek bezárt kiskör végére, az oda-vissza szakaszra. Először két futóval találkozom szembe, odébb a magában ballagó Lükepékkel és máris a következő útbaigazító táblánál járok, füves úton térek be az erdőbe. Újabb hurok zárulhat be. Valamivel följebb a szalagozás magassági pont felé térít le az útról és ki a lépteim vízhólyagkímélő ritmusából. Letérek, vagyis fel, a ponton csúcskő áll és fenyőfa, kérgén újabb felírandó kód. Visszaevickélek az útra, lassan delel a Nap. A madarak, rovarok jórészt elültek a melegben, csak mi bóklászunk itt az erdőben, a hosszú táv mezőnyének kint lévő tagjai. Magaslessel kiegészített vadföldet kerülök, később – érzésre sokkal, a fényképek időadatai szerint nem olyan sokkal – a korábban meglátogatott Kis-erdő-hegy északi oldalához érkezem. Valahonnan füstszagot érzek, de nem látom, honnan eredhet. Elkerített területet közelítek meg, lassan bezárom a mai második kis kört, ahogy a tatárszentgyörgyi úti ellenőrzőpont előtti rövid oda-vissza részre térek rá. Újra keresztezem a drótkötél-sorompót és kiérek az imént összehordott, most ellenőrzötten lángoló fahulladék mezejére. Messzire érződött a füst. A műútnál az árnyékban türelmesen ácsorgó pontőrtől elfogadok néhány pohár vizet és megpihenek pár percre.


Tatárszentgyörgy felé indulok tovább a műúton, fel egy rövidke emelkedőn, majd újra be a honvédségi területre. Lebensgefahr, mondja a tábla. Csak villanypásztor ne legyen több, gondolja Kékdroid. Bent beton figyelőállásról őrizhető a körülöttünk elterülő lapály, lent a lapályon újra megfigyelhetem a reggel óta elvándorolt csordát. Terepjáró érkezik szemből, kitérünk egymás elől, majd a jármű vezetője a pusztába kiált szót, talán a csordát őrző pásztornak. Vagy a váltás érkezett, vagy az ebéd. Kezd fájni a fejem a napsütésben, közben az immár nem csak vizes, de homokkal is bőségesen telített zokniban szépen pácolódik a lábam. Széles, egyenes, homokos utak váltogatják egymást és végre megérkezem az ötödik ellenőrzőpontra, amely egyben az első is volt. Nem szégyellem elfogadni a második és a harmadik pohár vizet sem. A helyszínt a XX. csatorna keresztezésével hagyom el, ide is építettek egy rönkhidat, vélhetően csak a túra kedvéért.


Újabb hosszú, egyenesnek tetsző szakasz következik, amelyen néhol vetül árnyék az útra, de jellemzőbb, hogy nem. Spontán pihenőhelynél – erdészeké vagy katonáké, mindegy – leülök, magamba diktálok pár falatot, hogy ne a sóhiány vágjon földhöz, van bajom anélkül is. A maradék langyos vizemből pár kortynyival átitatom a fejkendőmet, a hűtő hatás talán tizenöt percig tart. Battyogok tovább, a korábbi feszes tempóból jócskán visszavéve. Újabb tiltó táblánál fordulok be a még szigorúbban tilos területre, ez a térképen jelzett nagy robbantótér széle. Külsőleg ugyanolyan rét, magas fűvel és néhány fával, bokorral, mint a korábbiak. Távolról mozgolódást látok az út mentén és autók körvonalait, egyből arra gondolok, hogy az lesz a hatodik ellenőrzőpont. Nos, nem az: idős néni ül hokedlin egy csenevész fa árnyékában, közben idős bácsi nyakig mélyed egy, vélhetően többször is célpontnak használt egykori személyautó maradványaiba. Tájékoztatnak, hogy a többiek már rég elmentek, aztán eszembe jut, hogy a rövidebb távok is elkanyarodnak erre. Továbbsétálok a robbantótér sarkára, ott vár az önkiszolgáló pont.


A tér déli végébe érek, itt kibelezett, de egyelőre célpontnak nem használt katonai teherautó ácsorog az erdő szélén, majd a robbantótérre figyelő betonépítmény mellett sétálok el. Látni néhány további roncsot, sikeres gyakorlatok eredményeit. A területet magam mögött hagyva besétálok a túrának nevet adó Rákóczi erdejébe, ami tényleg a nap fénypontja, szép, hangulatos alföldi erdőség, hullámzó homokdombokkal, változatos növényvilággal. A mai utolsó ellenőrzőpontot egy alacsony domb tetején találom, megállok a pontőrnél az árnyékban, pár perc pihenőre. Lovas társaság érkezik közben és eligazodnak a túrával kapcsolatban. Utánuk nem sokkal én is továbbállok, le a dombról, tovább az erdőben északnyugat felé. Kiérkezem a kunpeszéri földútra, amelyen északra fordulva néhány száz métert megtéve el is jutnék a célba. Ehelyett dél felé kanyarodok a széles, homokborította, döngölt úton, mert van itt még egy plusz kurfli, amit meg kell tenni. Lesétálok, majd egy táblánál elhagyom a kunpeszéri irányt és a lőtér biztonsági zónája mentén kanyarodok északra. Lucernásnál egymással versenyt kaszáló traktorokhoz érkezem, őket magam mögött hagyva végül felballagok a célba. Itt lelkes fogadtatásban részesülök, a díjazás mellett kapok príma szendvicset és korlátlan mennyiségű vizet. Ezúton is köszönöm a szervezést! Csupa jót tudok mondani a túráról: érdekes útvonal, felkészült rendezők, nagyon jó térkép és kiváló jelzettség. Elpakolom a díjazást, átveszem az utcai cipőmet és beülök az autóba, a kuplung óvatos kezelésével vezetek haza.


-Kékdroid-


képek

 
 
Őrség (- Vendvidék) 75/50/30Túra éve: 20172017.05.23 20:14:42

Őrség 30


Éppen sikerül a harmincas táv rajtidejének végére bezuhanni Őriszentpéterre, lerakni az autót és benevezni a túrára. Sorállás közben (előtt, után, során) találkozások tömkelege régi ismerősökkel, akik nem keveredtek ki a teljesítménytúrázás fősodrából, mint Kerek repkénnyel mi ketten. Kilenc óra egynéhány perckor elindulunk, a formaságok kedvéért ránézek az itinerre: a huszonötödik rendezés alkalmából retró évet tartanak, régiesített itinerrel. Jópofa benne a megjegyzés a rendezőség mobiltelefonos elérhetőségéről. A leírás tényleg a régi, a reklámok kialakítása is a korai kilencvenes éveket idézi, bár a mobilszám itt is árulkodó.


Az útvonal a szokásos módon kezdődik: kisétálunk Őriszentpéterről, aszfalton a Templomszer felé. Napsütés van és felhőtlen égbolt és az elvárásnak megfelelően ragyogó tavaszi idő. Az Árpád-kori templomnál a Lendvai-duó pontőrködik, szokásjogilag. Egy pillantás erejéig benézünk az erődszerű, ódon épülethez, aztán elbúcsúzunk. Pitypangmező után kanyarodunk be Keserűszerre, rácsodálkozom néhány újonnan épült és néhány felújítás alatt álló házra. A szert a Zala völgye követi, idén a patak különösen barátságtalan, állott, barnás vizű formáját mutatja. Igaz, korábban sem volt az a friss hegyi csermely. Düledező hidakon kelünk át, enyhe emelkedőn sétálunk fel, majd letrappolunk az erdő szélén álló vadászházhoz. Győri Péterék őrzik a pontot, beszélgetünk egy sort, majd egy hosszabb szakaszra elhagyjuk az erdőt.


Besétálunk Szalafőre, májusfa zár be a talajhoz képest ijesztően kis szöget, a szoborparkból közönyösen nézik a faragott alakok. Pityerszer előtt a domb aljában néni árusít tökmagolajat és pogácsát és a kiírás szerint perec is volt. Pogácsát veszünk, mert bármikor jól jöhet, tökmagolajból viszont köszönettel van házi beszállítónk. Fent Pityerszeren számos kiránduló bóklászik a házak között, néhányan gyanakvó pillantást vetnek az ellenőrzőpontra. Itt kekszet kapunk, a pogácsához hasonlóan ez is jól jöhet bármikor, de leginkább beszámolóírás közben jön jól. Gondolatban elbúcsúzom a hosszabb távok útvonalától, Orfalustul, Sűrű-erdőstül, Hármashatárostul, aztán megemberelem magam és lesétálunk a szalagozással megerősített kék körséta jelen Felsőszer felé.


A völgyben fapalló segíti a haladást, utána enyhe emelkedő vezet vissza a farkasfai országúthoz, amelyet szerencsére csak rövid ideig követünk. Fakarókon támaszkodó kerítések között érjük el a dombos tájban végtelennek tetsző erdő szélét, majd kanyarodunk be az erdőbe és le a turistaútról. A szalagozott részen elkerített kaszálóhoz érkezünk, a kerítésen az erdészet és a túra szalagjai okoznak három másodperces fejtörőt, hogy akkor most jobbra vagy balra kerüljünk. A túra szalagjai újabbak, állapítom meg, és valóban. Hamarosan elhagyjuk a kerítést, fenyvesbe érkezünk, magas, szürke törzsű fák közé, itt érünk vissza a jelzett útra. Az erdőnek hamarosan vége, kezdődik a hosszan elnyúló Kondorfa. A központban kocsma, a kocsmában újra Lendvai Imre, a pultnál hideg kóla nekem, fröccs Kerek repkénynek. Bekokakólázva majdnem rosszfelé indulunk tovább, de Imre szerencsére épp jókor néz ki.


A Lugos-patak völgye helyett a piros sávot követjük, lassan eltávolodva a falutól és a völgytől. Jól jön a korábban vásárolt pogácsa, mert amúgy főleg édességgel rendelkezünk, de az most nem hiányzik. Átsétálunk a Dó-réten, az óriási tölgy még megvan, a tájékozódást szalagok segítik. Valamiért az az érzésem, hogy itt mindig másképp alakul a túra útvonala, és nem véletlen. Nyiladékokat keresztezve jutunk ki nagy sokára a Bárkás-tóhoz, az esőháznál minket nem vár ellenőrzőpont. Megyünk tovább, ki az Őriszentpéterről Ivánc felé vezető országútra, majd erről egyből be az Ispánk alatti erdőbe. Feltűnik, hogy egy ideje megnőtt a túrázók egységnyi útszakaszra eső számossága és persze későn esik le, hogy itt talán a 20 km-es táv mezőnyével együtt haladunk. Fent, a világ közepén Renáta és – pontőrtakarékosságilag – ismét Győri Péter őrzik a pontot. A nagy nyüzsgésből rövidesen továbbállunk.


Ispánkot a zöld sávot követve hagyjuk el, erdő mentén baktatunk az újszerű útvonalon, amely a korábbihoz hasonlóan végül mégiscsak a Disznós-tetőre fut ki. Addig azonban van erdő és még több erdő és a ponton Pintér Józsiék, akikkel megint csak ezer éve találkoztunk utoljára. A tetőről visszadöcögünk Őriszentpéterre, mindenféle különösebb esemény nélkül. Az iskolánál valahogy pont sikerül kifogni egy üres pillanatot, sorbanállás nélkül kapjuk meg a díjazást, amely áll egy retró oklevélből, egy jubileumi kitűzőből és egy kitűzőre hasonlító, sörnyitóval kombinált kulcstartóból. Kint a szalafői Banya Klub által főzött csülkös-babos káposztát Vándor Csillagnál vehetjük át: leülünk, falatozunk, beszélgetünk, elköszönünk és végül a kávéról valahogy megfeledkezve lelépünk. Menni kell, másnap műszak, hosszú. Köszönöm a túrát, köszönöm a rendezést, nem ígérem, hogy jövőre ugyanitt, mert nem szoktam, de jó lenne, ha mégis.


-Kékdroid-


Képek

 
 
Kiss György EmléktúraTúra éve: 20172017.05.23 20:01:49

Kiss György Emléktúra 18


Lehet, hogy kerekítve tizenkilenc, de arra már nem érdemes lapot húzni. A szerencse, a véletlen, meg a hirtelen felindulás tehetnek arról, hogy idekerültünk Szászvárra Kerek repkénnyel, aki legnagyobb meglepetésemre hajlandó volt egyrészt korán felkelni, másrészt rászánni az egész napot az útra. Nézzük: parkolás lelkes polgárőr által vezényelve, rajt a művész egykori nyaralója elől, amely ma étteremként üzemel. Pavilon alatt a rendezőség, körben gyerekrajzok. Gyorsan beneveződünk, az itiner rövid leírást és fekete-fehér térképet tartalmaz, szintmetszettel. Mivel a környék számomra szinte teljes egészében ismeretlen, gyorsan végigfutom a leírást és egyeztetem a kapott térképet a meglévő színessel, mielőtt végre elindulunk.


Pincék között kapaszkodunk ki Szászvárról, mélyút vezet fel egy hosszan elnyúló dombhátra, amely lassan hegygerinccé növi ki magát. Visszatekintve éles napsütés és párás láthatár nyúlik a távolba, el a tolnai lankák felé. Nem sokkal később a visszatekintés és a körbetekintés eredménye ugyanaz az erdő lesz, néhol alkalomszerű ablakokkal, ahol jórészt számomra ismeretlen hegyeket bámulhatok meg oldalról. Később tisztásra érkezünk, lelkes fiatal pár kínál pogácsával és itallal, egyiket sem utasítjuk vissza. Fentebb elágazások sora következik és tízóraizó favágók és Tolna megye legmagasabb pontja, a Dobogó, ahová kár lenne nem megtenni a néhány méteres kitérőt. Visszatérünk az útvonalra, éppen időben ahhoz, hogy összefussunk Matécz Péterrel, akivel a következő elágazásig sétálunk együtt. Közben kilátóponton nézhetjük meg a Mecsek hatszázas és nemhatszázas nevezetes csúcsait a Hármas-hegytől a Jakab-hegyig. Egy nagyobb csomópontnál útitársunk kitérőre indul Kisújbánya felé, mi komótosan továbbhaladunk az útvonalon, le a Pásztor-forráshoz. A ponton korlátlan zsíroskenyér, a pont közelében ugyancsak korlátlan forrásvíz vételezhető. Megnézzük a DDP nyalókásládáját, megvan.


A Vár-völgyben haladunk tovább, bővizű patakot követve egészen az Iharos-forrásig, ahol észak felé térünk, ez a Somosi-patak vadregényes völgye. Mérsékelten meredeken kapaszkodunk ki a következő tetőre, a különböző jelzések közül a zöld keresztet tartjuk meg, ahogy a komótosan hullámzó út vezet észak felé. Épületcsoporthoz érkezünk, gondozott tisztáson két ház, egy pavilon és néhány melléképület áll egymás közelében. Az egyiken tábla hirdeti, hogy ez a Vörösfenyő-kulcsosház, itt is akad néhány nyalóka. Tetszik. Továbbsétálva egy tisztásnál találjuk a mai utolsó ellenőrzőpontot, a pontőr elmondása szerint ez a Ferihegy, lévén ő Ferenc, a hegy pedig adott. Szőlőcukorral és vízzel kínálnak, az előbbiből elfogadok egy szemet, de vízből annyit cipelünk, hogy inkább hagyunk a később érkezőknek.


Lesétálunk a Csepegő-árok felé, beszakadt aszfaltútról térünk be a keskeny patakvölgy felé. Néhányszor keresztezzük a vízfolyást, hol kidőlt fáknál, hol vízesésnél lábalunk át a köves medren, majd kikapaszkodunk a völgy nyugati oldalán egy szép, meredek ösvényen, amit nagyjából irányra jeleztek ki. Később visszaoldalazunk a patakhoz, hogy újra átkelve rajta ezúttal a keleti oldalon vonszolhassuk ki magunkat. Lent továbbra is egykedvűen kanyarog az ér, mi a zöld keresztet zöld négyszögre váltva elbúcsúzunk tőle, elhúzunk a völgytől és az ott megelőzött csoportoktól. Jócskán fölfelé kell mászni megint, a Csiszár-tető oldalában hullámvasutazik velünk az alig járt erdészeti utakat követő, vadonatúj jelzés. Ahogy az emelkedő megszelídül és szintben sétálhatunk tovább, az erdei környezet cserjés-ligetesre változik; újra végigfuthat a tekintetünk a távoli tolnai dombok felett. Reggel mélyúton hagytuk el Szászvárt, most másik mélyúton érkezünk vissza. A célban süteménnyel kínálnak, kapunk szép emléklapot és kitűzőt és ajánlást az egyesület további rendezvényeire vonatkozóan. Ötletes útvonalú, kellően szintes, jó rendezésű túra volt, ezúton is köszönöm a rendezőknek.


-Kékdroid-


Képek

 
 
GerecseTúra éve: 20172017.05.03 20:00:06

Gerecse 50


Tatabánya. Rajtsátor, rajtvonalkód, rajtkapu, rajtminden. A magunk által nyomtatott itiner mellé a kezembe nyomnak egy térképet, szép színes. Előttem (majdnem) ötven kilométer, mögöttem két és félezer ember. Csak az ötvenes távon. Ijesztő. Kollégám a közelben, az ő ötlete volt az egész. Győri Péterrel összefutunk, rövidke beszélgetés után nyílik a képzetes sorompó és rázúdul a tömeg a hajnali Tatabányára.


János-forrás. Idáig tartott az emberfolyam látványos hömpölygéséből a látványos szakasz. Ki a városból, át az autópálya alatt és be az erdőbe. A forrásból közönyösen folydogál a víz, a mezőnyből sem kíváncsi senki rá. Fentebb a távok elágazásánál népes irányítócsapat vár feszülten, egyelőre feladat nélkül.


Baji-vadászház. A táj szép, az erdő nagy, a kilátás nincs, mert felnőtt az erdő. A templomromnál almát osztogatnak és készenlétben áll egy lajtoskocsi is. Innen enyhén bokatörős a terep, látszik, hogy melyik az a szakasz, ahol az évnek csak egy napján van forgalom.


Tardos. Előtte (időben) telefon haza, mögötte (térben) a Gerecse szépen kéklő tömbje a párás-fehér ég alatt. A faluban kirakodóvásár az étel-ital termékkörben, kereslet találkozik a kínálattal az alkalomnak megfelelően. Beruházok egy szétfolyós, inkább töltelék, mint tészta rétesbe. Finom. A pihenőpont látványosan tovább zilálja a mezőnyt, pedig még alig jöttünk valamennyit. Kezd kialakulni, hogy kikkel fogjuk kerülgetni egymást a végéig. Meglep, de eddig menet közben nem dohányzott senki és kihangosítva zenét hallgatóval is csak egy társasággal találkoztunk.


Pusztamarót melletti elágazás. A kedvenc szakaszom a hegységben talán a Sandl-hárs környéke a bükkerdővel és az alkalmi kilátópontokkal a Duna völgye felé. A Tardostól – először elgépeltem és Tardist írtam, úgy se lenne rossz – a vén fáig tartó hosszú kaptatóról sajnos nem mondhatom, hogy nem éreztem meg. A ponton lajtoskocsi és büfé és általános pihenő, amelyekből mi egyikkel sem foglalkozunk.


Héreg külső. A Piszke-Zirc piros sávot idáig vettük igénybe, kényelmes, eleinte enyhén emelkedő, majd végig lejtő út vezetett idáig. Meglepett az irtások mennyisége, viszont a Keleti-Gerecsére több helyről nyílt így kilátás. Párás, mert a Nagy-Gete jellegzetes tömbje is alig látszott. Méretes, de erejét vesztett, enyhén fűízű medvehagymaleveleket rágcsálva érkezünk a pontra. A medvehagymára nem a legjobb választás a kávé, ma is tanultam valamit.


Bányahegy. Vidám emelkedő, vidám, néha megtorpanó résztvevőkkel. Alibiből virágokat fotózgatok, hogy teljen az idő. Innentől hosszú, lejtős hullámvasút, van idő meditálni a továbbiakról.


Vértestolnai műút. Útitársam kérdőn néz, hogy mi miért verekedjük keresztül magunkat a jelzett, keskeny, és a távvezeték alatt törmelékes csapáson, amikor per pillanat mindenki kint megy a széles földúton. Nem merek belekezdeni a bővebb magyarázatba, úgyhogy: csak. A műútnál korlátlan a zsíroskenyér és a szódával sem spórolnak. Előbbiből három szelettel, utóbbiból fél liternyivel fogyasztok. Betérünk a Pes-kő alá, egyre szótlanabbul túrázunk a mészkőfal tövében. Nem csak mi, hanem általában a környezet.


Koldusszállás. Szponzori sátornál kis darab csokival kínálnak, innen lépünk tovább bélyegzésért. Elhagyjuk a Bányahegy óta követett Kéktúrát, mostantól besűrűsödnek a jelzésváltások és az ellenőrzőpontok is. A zúzottkővel felszórt utak vidéke ez, de az elhaladó munkagépek és teherautók alaposan bedolgozták az anyag nagyobb részét.


Kis-réti vadászház helye. A Koldusszállásnál induló sárga jelzés szép hosszú, egyenletes emelkedőn vezet föl az elágazáshoz. Ez pontosan olyan emelkedő, amilyet az ember a háta közepére kíván. Valahol befutnak a kék pöttyöt követő nemtudommelyik távosok, a pontig megnő a népsűrűség és minden, ami ezzel jár. Elsétálunk Melinda, az esőbeálló mellett. A háztól újra elválik a két táv. Mi, biztos ami biztos, lemegyünk egy kicsit, hogy fölfelé mehessünk a Turulhoz.


Panoráma út alja. Az M1 az azért is az autópályát jelöli és nem szegény pesti földalattit, és itt egészen közel zúg hozzánk a forgalom a szántóföld minőségű aszfalton. Többet erről a szakaszról nehéz lenne mesélni: főleg lefelé mentünk, szerencsére főleg erdőben.


Turul. Az előbb főleg lefelé, most főleg fölfelé, ráadásul egy korábbi eseményről itt maradt aszfaltfirkák szórakoztatnak közben. Pofás kis házak állnak errefelé, állapítom meg, miközben a gyalogos forgalommal mérsékelten foglalkozó autósok rombolnak el mellettünk. Fent méretes tumultus fogad, kiszaladok a szoborhoz, hogy megnézzem a kilátást. Tatabánya még megvan; az ég és a föld kusza, összemosódott határvonala azonban nem enged sokkal távolabb tekinteni.


Megint Tatabánya. A lépcsősor után a lejtő és az autópálya és az 1-es főúton a nyomógombos átkelés is éppen elég kényelmetlen. A házak között lesétálunk a reggeli útvonalig, a pöttyök alatt turistajelzés és külön nyíl mutat a cél felé. Eltrappolunk a város álmos főterén, be a célhoz, ahol tömeg van és zaj és általános népünnepély. Leolvassák a vonalkódot, utána felíratom a rajt és a célidőt is, hogy megmaradjon. Útitársammal gratulálunk egymásnak, majd ő hazasétál, én pedig kicsit lebzselek a célban és a környékén. Jó kis túra ez, gördülékeny indítással és érkeztetéssel, nagyon kedves pontőrökkel és valami különös, majálisszerű hangulattal. Végül veszek egy kávét a vasútállomási talponállóban, majd újra kiteszem a kocsit az autópálya jelentette többlet-igénybevételnek.


-Kékdroid-


Képek

 
 
Miről mesélnek a kövek? - geotúraTúra éve: 20172017.04.12 20:37:48

Mesélő kövek 30


 


Sukorón metsző szél fogad, az eredetileg előrejelzett esőt azonban már tegnap lemondták. A mai menü a Velencei-hegység, számomra nappal a világon először. Eddig valahogy kimaradt. Főtérre sétálunk fel, nevezés előtt kávé a boltban, hozzá gyanús, előrecsomagolt, ám meglepetésszerűen finom sütemény. Indulás rajtidő plusz két perckor, kezünkben színes itiner színes térképpel, plusz egy betétlappal a pontok nyitásáról-zárásáról. Ezt a külön papírt rögtön elteszem valahová jó mélyre, mielőtt elvesztem. A rajttól valami két percre található az első meglátogatandó helyszín, a Gyapjaszsák. A gránitszikla előtt rövid, lényegretörő előadást tartanak a kialakulásáról, háttérben a Velencei-tóval és a Mezőfölddel. A pontőrök javaslatára kitérünk Kerek repkénnyel (a többes szám az végig mi ketten) az olasz kőfejtőhöz, szép darab gránittömbök magasodnak fölénk. Vissza az útra, a Gyapjaszsáknál épp a következő nagyobb társaság hallgatja az előadást. Ha hasonlóak maradnak a létszámok, akkor az ügyeletes geológus 30-35 alkalommal fogja elismételni a mondanivalóját. Kiépített, látszatra nemrég aszfaltozott kerékpárút vezet át Nadap délnyugati csücskébe, a reggeli szélben zúg mellettünk a fenyőerdő. Maci ér utol, lelassít hozzánk néhány perc beszélgetésre, aztán szalad tovább. Megérkezünk a Bence-hegyi kör kezdetéhez, eltérünk a S+ jelzést követve a velencei nyaralóövezet felé. Kisüt a nap, előttünk a tó, felettünk a Bence-hegy kétszázharminckettő és fél méteres csúcsára épülő monstre kilátó látható. Újhullámos geotornyot juttat eszembe, a geotorony pedig a később megejtendő kitérőt. A tetőre vezető műút hosszan ívelő kanyarán jutunk fel az egykori andezitbánya peremén, metsző szélben álló ellenőrzőponthoz. Szép kilátás párás láthatárral, exkluzív (kettőnknek szóló) előadás arról, hogy miként került itt andezit a gránit közé. Fenyőerdőben sétálunk vissza az elágazás jól jelzett villanyoszlopához.


A piros sávval jelzett csapáson sétálunk fel a szintezési főalappontokig, ebből az irányból a második az első, itt tábla tájékoztat arról, hogy mi is ez és mire való, és hogy a balti és az adriai magasság között 67,47 cm a különbség. Nadapra három mozdulatlan, látszólag kíváncsian figyelő ló slendriánul lekerített legelője mellett sétálunk fel. Végig azt várom, hogy mikor állják el az utat, hogy csak trükkös kérdések megválaszolását követően engedjenek tovább. Várhatom, mert ezek tapodtat sem mozdulnak, csak a fejüket billegetik néha. Nadapon elhagyjuk a Pázmánd felé vezető piros sávot a Nyír-hegy máskor amúgy nem látogatható erdeje felé. Útközben épülő ingatlant tekinthetünk meg és felhagyott homokbányát, utóbbira csak azért figyelek fel, mert a túra rendezői tájékoztató táblát helyeztek ki. Betérünk a tiltott erdőbe, virágszőnyegen lépkedünk a vélhetően terepjáróval is ritkán használt földúton. A Magos-kőhöz ki kell térni, itt Csörgő Robiék őrzik a pontot és lelkes geológus beszél a fák között kiemelkedő, látványos kőalakzat kialakulásáról.


A dombhátakat (majdnem hegygerincet írtam... na, már mindegy) követjük tovább, egyenes nyiladékok között manőverezve, majd éles kanyart véve ereszkedünk le a lovasberényi országútig. A következő ismertető tábla egy felhagyott agyagpalabányát jelez, a szöveg fölött palabácsi sopánkodik, hogy régen minden jobb volt. Az a 430 millió év nem múlt el nyomtalanul, mutogat a geológiai téren nálam sokkal tájékozottabb Kerek repkény a kövekre. Széles dózerút vezet fel a Meleg-hegy nyergébe. Itt kitérünk a környék legmagasabb pontjára, ahonnét kilátás nincs, a geohenger melletti adótorony messziről hallható, cseppet sem kellemes zúgást produkál, viszont a kapcsolódó túramozgalomhoz ez egy könnyen levadászható helyszín. (Újabb érintőpontos túramozgalom a tucatnyi befejezetlen mellé, ez is biztosan tünete valaminek.) Visszasétálunk a túra útvonalára, fel a tető másik nyúlványán elhelyezkedő Likas-kőhöz. Éppen elérjük az előadás kezdetét, meghallgatjuk és csak utána állunk sorba igazolásért és müzliszeletért. Jut eszembe, igazolás: nem bélyegző, hanem lyukasztó van, különböző alakú – főleg virágos – mintákat lyukasztanak az itiner erre szolgáló sávjára. Az is ügyes húzás, hogy elkülönül a pontőr az előadó szakemberektől. A nyereg felé visszaúton kiülünk egy erre alkalmas, szép kilátású helyen tízóraizni.


Ritkás erdőben sétálunk át a közeli Angelika-forráshoz, ahol a kiselőadás végére érkezünk meg. A kialakuló hangzavarban gyorsan megszerezzük az igazolást és elpucolunk a sziklás Bodza-völgy csendesebb szintjei felé. A erdő aljában kibukkanó rengeteg szikla az alant kanyargó érrel meglepően magashegységi hangulatúvá teszi a helyet. Rövidesen elhagyjuk a völgyet, eltérünk az ingókövek felé, az átvezető szakasz kevésbé vadregényes, erdősáv vált szántót és viszont. Néhány gyors gyalogos az oda-vissza szakaszon már visszafelé halad. Felsétálunk a soron következő dombtetőre, kilátás nyílik északra a Pátkai-víztározó, távolabb a Vértes és a Móri-árok felé. Kicsit odébb, a Kockánál gyülekezik egy család a közös fotózáshoz, még épp sikerül lefotózni a követ, mielőtt odaérnek. Poros csapáson sétálunk le a Pandúr-kőhöz, a mai utolsó terepi ellenőrzőponthoz. Szép, masszív gránitalakzat, a népes pontőrseregtől almát kapunk ellátmányként és ajánlást, hogy másszunk ki a sziklára, ha szeretnénk. Ezzel a lehetőséggel ezúttal nem élünk, lesétálunk vissza az erdőbe, fel az oda-vissza szakaszra. Megint elsétálunk a szántó szélén, fel a dombra, le a dombról. Be a Barlang-kút felé, ez újdonság.


Emelkedő következik, fel a Polák-hegy, majd a Csúcsos-hegy oldalába, felvillan, hogy milyen jó volt itt nem rommá ázni az éjszaka végén pár évvel ezelőtt. A Csúcsos-hegyre a kerítés mentén ki is mehetnénk, de a szögesdrót valahogy nagyon barátságtalanul alacsonyan húzódik és úgyis lesz még alkalom kilátni. A ritkás, fiatal erdőben tovább kísérnek a földből kibukkanó sziklaalakzatok, sajnos sem ellenőrzőpont, sem tájékoztató tábla nem tartozik egyik helyszínhez sem. A sokadik emelkedő-lejtő kombináció után megérkezünk a Borjú-völgybe, a többi távval közös nyomvonalra, főleg kisebb-nagyobb társaságok, iskolás és családi csoportok ballagnak a cél felé. Egy nagyobb sziklatömböt követően letérünk a széles útról a Szűcs-forrás felé, virágborította lejtők közé. Sukoróra visszaérve elballagunk a tájház mellett, fel egy virágmintásra festett nyomóskúthoz, éppen a főtér északi csücskébe. A nyomóskútból pótoljuk az elfogyott vizünket, a főtér és egyben a cél felé azonban nem megyünk, a túra egy kilátásszakmai, látványos kanyart tesz még a Gyapjaszsák feletti domboldalba. Ügyes zárómotívum, előttünk a tó, a túloldalon a Kápolnásnyék-Velence-Gárdony konglomerátum (szándékos képzavar) húzódik, a közelben Sukoró, még közelebb pedig a rajt-célhoz tartozó lovasudvar lovai legelésznek. Besétálunk a célba, ezúton ismét köszönöm a túrát, szép volt, ötletes volt. (Nem ígérem, hogy jövünk legközelebb is, mert ezek nálam nem szoktak sikerülni.) Egy udvarral arrébb zsíroskenyér és tea a buli, így jól bezsíroskenyerezve és beteázva téphetünk hazafelé.


-Kékdroid-


Képek


 

 
 
Bükki kilátásokTúra éve: 20172017.03.28 17:15:28

Bükki kilátások Classic


Indulás a vasúti megállóból, ahol mára, hosszú évek kitartó leépítési munkáinak köszönhetően alig áll meg vonat. A rajtban alig lézengenek néhányan, a többség vélhetően kihasználja a különbusz általi eljutást. Rendesek a rendezők, megtalálják a nevemre szóló borítékot, tartalma egy aláírandó nyilatkozat, egy térképvázlatos karton a szúróbélyegzők lenyomatainak és egy rajtszám. A nyilatkozatot aláírom, a térképvázlatos kartont belegöngyölöm egy szabadon választható itinerbe, hagyománytiszteletből. Hétkor rajt, az autónál kódot olvasnak be a papírlapról. Come in, number 259, your time is up. A megálló aljánál csatlakozom Repkényhez, együtt sétálunk ki a faluból, fel a fagyott, árnyas Bacsó-völgyön. Lábunk alatt meghajlik a sár, de nem tocsog. Egyelőre. A Diviaczky-forrásnál elbúcsúzom a nevezést és egyben a túrát elbliccelő másik féltől, nekiveselkedek a Kelemen széke felé vezető partnak. Három részre lehet osztani ezt (bevezetés, tárgyalás, befejezés), balra szép a kilátás, a bükki. A hegytetőn, kusza lombú fa ágán bója leng a szélben. Ledöcögök a Katonasírokhoz, a szabványtábla nem hiányzik a helyszínről. Eddig sem hiányzott.


Felkanyargok az Őr-kő-rét felé. Avarlepte, köves csapás vezet a lombtalan erdőben. A réten kerékpáros irányítók várják az irányítást igénylőket. Aki a humán segítséget kihagyná, azt jól látható iránytáblák igazítják útba. Ügyes. Felsétálok az Őr-kő tetejére, kilátást nézegetni, papírt lyuggatni és főleg kilátást nézegetni. Párás, de nyugat felé szépen látszik a Mátra háta, végében a Kékessel, míg keletre a Pes-kő és a Tar-kő domborodik. Visszabotorkálok a karrmezőn a rétre, irány a sziklás út a Fennsík peremén. Pes-kő-kapu, Pes-kő alja, a tilosba vezető ösvény láthatóan ki van taposva. Cserepes-kő, itt emberes ellenőrzőpont, almával kínálnak. Elfogadok egyet. Odébb rét, újabb bükki kilátás. Megvan még a régi itiner? Abban külön írták is őket, úgy rémlik. Rákanyarodok az őserdei hosszú emelkedőre, elporol mellettem néhány futó lendületből, lábukban az Istállós-kő királyetapjával. A kerítés mentén felballagok a következő bójához, kerítéssarok a Kis-Virágos-hegy nyergében. Majd az út hullámait követve lezötykölődök a Tar-kő alá. Aztán fel megint, szép óvatosan, emlékeztetem magam, hogy csak újrahangoló túrát terveztem a hosszú szünet utánra. Van időm utánaszámolni, a tavaly tavasz végi, nyár eleji PMP bejárás valamelyik szakasza óta nem tettem harminc kilométeresnél hosszabb túrát. Az emelkedőn előadott szerencsétlenkedésből tovább számolgatva félúton fölfelé tarkón lövöm a mátrabérces terveimet. Aztán felérek a hegytetőre, és félreteszem a matekot, mert a látvány, minden párássága ellenére szerencsére nem felejt el lenyűgözni. A Tar-kő sziklafalának peremétől néhol jeges ösvény visz vissza a kékre, útközben csúcsoszlop, elágazásnál bója.


Odébb, a jéggel fedett szakaszokon túl UAZ dülöngél szembe, a vekni formájúak közül. Kikerüljük egymást, elfér itt mindenki. Töbröket kerülgetve kerülök közel a Nagymezőhöz, keskeny aszfaltúton. Aztán ki a rétre. Ez lehet a következő bükki kilátás, ahol csak a tudat emlékeztet, hogy igazából fent vagyok valahol nyolc-kilencszáz méter magasan, és a körülöttem a láthatárt lezáró dombok túloldala meredeken ereszkedik alá. Bója bolyong a szélben az út menti táblán, odafelé nem kell kitérni hozzá, visszafelé igen, de ne siessük el. Lesétálok a síházhoz, bénán bambulok a pontőri fényképezőgépbe. Az eredmény a szokottnál is rosszabb, na nem fotótechnikai részről, hanem az alanyéról. Beépítek néhány pohár teát és egy szelet kenyeret, utóbbit rengeteg sóval. Az eddigihez képest kényelmesebb sebességgel állok tovább a fenyvesben meghúzódó háztól. Nyíregyházi túratárs ér utol, a kontrollbójánál találkozunk szembe moiwáékkal, és feltűnik, hogy egyre több futó robog el. Hátat fordítunk a fennsíknak, lesétálunk a Kőkapuhoz. A meredek lejtőn elbúcsúzom túratársamtól, részben azért, mert lefelé feltűnik, hogy hol szeret a cápa szorít a cipő. Nem átvitt, hanem nagyon is valós értelemben. Remek, pont onnantól fáj a lábam a lejtőkön, hogy az útvonalon a lejtők kerülnek többségbe. Szerencsére a Keskeny-bükk hátán emelkedőből is jut valamennyi, kezdésnek például kitérek a bónusz kilátásért a bónusz kilátópontra, elnézni a kelet felé hullámzó hegyekre. A hegy hátát követve az irtások miatt néhány éve nyugatra – vagyis Felsőtárkány, Eger, a Várhegy vonulata és a távolban kéklő Mátra felé, sőt, vissza a Tar-kő és a Pes-kő tömbjére is kiváló kilátás nyílik. Lefényképezem a Tar-kőt ráközelítve, de épp egy lélek sincs a kilátóponton. Bójához érkezem, lyukasztok, visszanézek a fennsíkot őrző sziklafalakra.


Lesétálok a megyehatárhoz (Répáshuta, Megyehatár autóbusz-megállóhely). Betérek Pazsag felé az aszfaltútra, erdészeti munkások tartanak ebédszünetet egy hosszabb farakás végénél. Sétálok a hosszan húzódó lejtőn, fájnak a lábujjaim, közben azon morfondírozom, hogy a túrának annál a részénél járok, ahol hagyományosan gyorsulni szoktak a túrázók, normális esetben én is. Ennyire azért nem akarok szembe menni a szokásokkal, de amikor megpróbálok gyorsabban gyalogolni, horrible dictu kocogni, a rohadék lábujjak azonnal emlékeztetnek a világban elfoglalt helyemre. Leérek Pazsagra, ahol nagy építkezés zajlik, emiatt a bója az öreg bükkfa helyett az árokpartnál lóg. Innentől sár van, de szerencsére emelkedő is, melyen fel és a későbbi lejtőn lesétálva összegyűjtök ebből a sárból egy kis cipelnivalót. Továbbá feltűnik, hogy kisütött a Nap és szakad rólam a víz. Egy árokparton lekapom a kabátot, a rajtszámot a táskára tűzöm, jól látható helyre. Rövid, üdítő emelkedőt követően újabb hosszú lejtőre térek, ezúttal végre a Hosszú-völgybe érkezőre. A házakhoz érve szabályszerűen égnek a lábujjaim, és nem derít jobb kedvre, hogy Felsőtárkány felett hasonló ereszkedésre számíthatok. A völgybéli úton leballagok a Hór-völgyig, balra Hollóstető, jobbra Cserépfalu, ha a végpontokra gondolok. Elballagok a kék rom elágazásáig, kirándulók vizsgálják meg a táblát, bójástul, később egy futó kérdezi, hogy voltam-e már itt, és tényleg olyan kemény-e az emelkedő. Igen, és határozottan igen. Csalókán nyit a kaptató, hóvirágok között vezet az út eleje, majd a traktorroncsnál elkanyarodva kezdődik a móka.


Százlépésenként megállva ballagok fel a dózerútra, moiwáék érnek utol és előznek lendületesen. A vár alatti pihenőnél nagyobb társaság főzőcskézik, fent a vár fokán néhányan épp az igazolással bajlódnak. Csatlakozom az igazolókhoz, aztán keresek egy kényelmes formájú sziklát és leülök nézelődni, enni, inni, pihenni. A kilátás csodálatos, mint mindig. Néhány perc pihenőt követően leoldalgok a pihenőhelyig, majd a túra újabb emelkedők felé hívogat. Felsétálok a hegyoldalban, friss irtáson botorkálok végig, néha megállva, újabb szögből megcsodálva a várból látott panorámát. A fák között nyíló lejtő az Oldal-völgyet Bükkzsérccel összekötő rossz műútra vezet, itt teszek egy kanyart az alant csorgó Szent Erzsébet-forráshoz. Megtöltöm az üres másfél literes palackomat, inkább viszek haza is a vízből, minthogy csupán az érintetlen fél literes vésztartalékomra hagyatkozzam.


A Völgyfő-háznál a pontőr, a Zsiguli és az ellátás is a jól ismert. Rövid beszélgetés, valamint néhány ropi elropogtatása után továbbállok. A Török úton a korábban megismert piros és zöld sáv, valamint a zöld kerékpáros jelzések mellett fehér alapon stilizált kék bástya és felette lebegő félhold kísér. Nem értem, de talán nem is kell értenem. Sétálok az erdőben tovább, az egymást követő irtásokon folytatódnak a bükki kilátások, annyi van, hogy nem is számolom, csak nézem. A sárga kereszt letérésénél futó túratárssal bizonytalanodunk el fél másodpercre, de a Classic útvonala nem változott (mármint, a felsőtárkányi cél bevezetése óta), a többit meg én nem ismerem. Futó el, magamban battyogok le a nyeregbe, a mai utolsó bójához, majd igazolás után gyorsan tovább lefelé. A gyorsaság persze viszonylagos, oldalazva tötyörgök le, közben szépen elhúznak mellettem jónéhányan. A mélyutak közül kikeveredve először elhagyatott színpad és sportpálya mellé érkezem, majd az üdülő elé, majd a szállóhoz, ahol a tó felé kanyarít az út és végre beballaghatok a célba. Kedves rendezők látnak el díjazással, közben számítógépen gördül alá a célbaértek listája, időeredményekkel. Halászunk egy ebédjegyet, saját nevemre szólót, kint más kedves rendezők gulyást adnak érte. Begulyásozva beszélgetek kicsit régi túratársakkal, a felbukkanó Imaróval, Istvánnal, moiwával, majd telefoncsörgésre hagyom el a helyszínt. Ezúton is köszönöm a túrát, köszönöm a rendezést.


-Kékdroid-


Képek

 
 
túra éve: 2016
Tanuhegyek másnapi túra - UKK kisjubileumi/Haláp/Bauxit/Régi TemplomokTúra éve: 20162016.12.08 20:19:40

Régi templomok nyomában 27 – söprés


Bávatag macska ül a forgalmi iroda ablakpárkányán, mellette a T/26. számú térképtábla ajánl útvonalakat Aszófő és Tihany környékének jelzett turistaútjain, utóbbit különírva. A túra nagyobbik körének rajtja bezárt, én pedig visszalépek még rajtidőért és -bélyegzésért, hogy ezeket begyűjtve, egyik kezemben rongyosra hajtott itinerrel, másikban lila reklámszatyorral elinduljak szalagot összeszedni. Az idő borús, szeles, a hajnali esőnek azonban már nyoma sem sok maradt. Kisétálok a hetvenegyes útig, elbúcsúzom a tihanyi körre épp induló Pinkert Laciéktól. Emlékműnél hagyom el a főutat, odébb tábla tájékoztat, hogy a testvértelepülés Mörlenbach már csak 985 kilométerre található. Kisétálok a pincesorra, földdel takart pincékben folytatódó nádtetős épületek sorakoznak a földút mentén. Szőlők tihanyi panorámával, lehetne címkézni, a félszigeten az Apáti-hegy – Nyereg-hegy – Csúcs-hegy hármasa uralja a képet. A pincék után a kiserdőben ellenőrzőpontra vezet az ösvény, ez a Korpádi-kút, lassan szivárog a víz a csoffadt foglalatból. Távvezeték környékén bóklászok tovább, gyér bozótos, majd szántó széle következik, és hamarosan a következő ellenőrzőhelyre, az alaposan elrejtett, sitthalommal álcázott Szent László-forráshoz érkezem. Az a csoda, hogy nem dózerolták be. További, egyébként takaros pincék mellett (ha az autógumi a telken kívüli bozótban hever, akkor szinte nincs is ott) ballagok fel a Balatonfüred – Aszófő közötti hátsó útra, lassan elbúcsúzva a Balaton keleti medencéjére néző kilátástól.


A keskeny országutat követve horgásztóhoz érkezem, ez a Dobogó-tó. Látva, hogy megállok fényképezni egyet, a tóparti fabódéban ücsörgő ember kijön és lelkesen a kezembe nyom egy pofás szórólapot. A horgászat iránt az eredmény ehető formátumán kívül nincs sok érdeklődésem, de legalább tudom kinek ajánlani a helyet. Szőlősorok között térek aszfaltútról aszfaltútra, egy teleknél méretes kutyák ugatnak meg. Jólneveltek, nem jönnek ki, bár a kerítés helyén csak némi dudva maradt. Szalagok irányítanak egy erdészeti út felé, odébb sorompó nyománál tiltja tábla a fejjel lefelé autózást és lovaglást. A Szőlősi-séd erdős völgyében sétálok fel a Noszlopy-forrásig. Iszom egy pohárral a vízből, megpihenek egy percre, majd lebontom az ellenőrzőpontot. Nem hagyok nyomokat. Piros sávot követek kifelé a patak völgyéből, sűrű, zúgó erdőben kanyargok ki Balatonszőlős határába. Az utoljára Aszófőn látott zöld jelzés itt csatlakozik dél felől, az elágazásban viszketeg hernyókkal ijesztget egy tábla. Elengedem a jelzett utakat a Zádorvár és Nagyvázsony, valamint Balatonfüred felé, a túra szalagozása erdőszélen vezet tovább, dombra fel, dombról le. Állandó szembeszélben, de micsoda kilátással! A következő patak az Aszófői-séd, ezt nem kell követni, csak átkelni rajta, trükkösen két helyen is kiszalagozták a gázlót. Áttocsogok és bontom a jelölést. További dombokra sétálok fel, körülöttem hasonló, még magasabb dombok zárják a közeli láthatárt. Szőlők között sétálok tovább, sárga sávról ír az itiner, amelytől végül Pécsely szélén veszek búcsút. A falu előtt felsétálok egy homokdombra, nem mintha a kilátás önmagában nem lenne elég jó, hanem mert a kedvem tartja így. Előttem, mintegy öt percnyi járásra túrázónak tűnő alakok sétálnak be a faluba, lassan megyek utánuk. Főrendezőék a pécselyi játszóteret választották ki ellenőrzőpontnak, pontosan záráskor teszem el a tartozékait a szépen dagadó szatyorba.


Amikor elindulnék, az egyik háztól középkorú férfi jön ki: gondolta, mégis megkérdezi, mi ez a rengeteg sok ember itt. Sose jobbkor a kérdést, mert utánam vélhetően senki nem érkezik a túrán. A válaszommal elégedettnek tűnik, jó utat kíván. Ezen elmeditálva majdnem rosszfelől kerülöm meg a református templomot, mehetek vissza a gyalogútra. Nagypécselyről átérek Nemespécselyre, itt sincs nyitva tartó kocsma. Ennek részben örülök, mert nem kell benézni ottfelejtődő turistákért, részben szomorkodom, mert egy kávénak nagyon örülnék. Rét mellett, majd borókásban sétálok ki Pécselyről, jólesnek a szalaglekötözős alibi-megállók az emelkedőn. A Bagó-hegy lapos nyergére érek fel, oldalt fedett, napelemmel tuningolt (van itt pénz) pótkocsit használ valaki melegedőnek ezen a szeles őszi délutánon. Szép lassan elérem Vászoly szélét. Tóparton, a Szent Jakab-forrás közelében vár a következő ellenőrzőpont, a nagyobbik körön az egyetlen, ahol élő pontőrrel találkozik a túrázó. Leülök a ponton, néhány kockányi sajt és jelentős mennyiségű kiváló csipkebogyólekvár (bicske, hogy a készítőt idézzem) elfogyasztásával ütöm el az időt a papír szerinti zárásig. Egy óra előtt öt perccel indulok tovább, kényelmesen.


Vászolyt keletről súrolja az útvonal, a forrás után a szélső utcákon sétálok tovább, a helyi régi templomot csak távolról tekintem meg. A temetőnél érem el a Pécsely felé vezető országutat, a hátam mögül autó közelít, egészen pontosan kettő, az egyik pont mellettem előzi a másikat. Sürgős dolga adódhatott. Nincs időm sokáig töprengeni az eseten, elkanyarodok a vászolyi templomrom helyén emelt emlékkereszt felé. Fent tábla, emlékkereszt és ellenőrzőpont fogad, utóbbit a szatyorba helyezem és elsétálok a helyszínről. Országút és erdő következik, szépen rendben tartott ház sarkánál térek lejtőre és enyhe bozótosba. A lejtő alján alaposan elkerített szálláshelyet, majd a fémbögrével ellátott Vászolyi-forrást találom. Arrébb újra jelzett turistaútra érkezem és újra emelkedőn kell túrázni a tengerszint feletti háromszázötven méteres magasságot ostromló napi lokális maximum, a Keresztfa-tető felé. Felbotorkálok a domb hátára, itt néhol újra kilátok a Balaton felé. Szép. Újabb ellenőrzőpont következik, újra megtorpanok leszedni. A felhők aktuális adagja lassan elvonul, kapok fél óra őszi, délutáni napsütést.


Félig-meddig elhagyottnak látszó telkek közé érkezem a dombról, követem a jelzést és a szalagokat és néha beleolvasok a leírásba, hogy ellenőrizzem magam. Nagy nyüzsgés nincs, az előttem látótávolságra haladó két túrázócsoporton kívül csak egy-két autót látok eldöcögni a hegyen. Néhány kanyarral odébb keskeny országútra érkezem, Balatonudvari felé fordulok rajta. Lesétálok, elöl egyenfehér, katolikus és református templomok állnak egymás közelében, háttérben a tóval. Később elsétálok mellettük, majd focipályát követ temető. Egy kevésbé szerencsés kapuralövés jó eséllyel valamelyik sírkőről pattan le (feltéve, hogy meccs idejére hoznak hálót). Az ellenőrzőhelyet a temető szélén álló információs tábláról távolítom el. Kerékpárút vezet tovább, elhagyom Balatonudvarit a nyári nyüzsgéshez képest szinte néptelen 71-es főút mellett. A közelben a hazai vasúti személyszállítás legperspektivikusabb járműve ((C) index fórumok), egy motor+mellék+mellék összeállítású Bz-motorvonat zakatol el Székesfehérvár felé.


Örvényesre érkezem, a szalagok bevisznek a főút felől a vízimalom felé és megismétlődik a pécselyi eset, vagyis megint a túra, pontosabban az áthaladó párszáz túrázó felől érdeklődnek. Remélem, megnyugtató választ adok. A vízimalom után – ahol is a vízfejhez felmenni tilos – találom az örvényesi templomromot, amely a temető kápolnájaként működik, egyáltalán nem romos állapotban. Átkelek a főúton, tovább koptatom a kerékpárutat, de szinte csak az első, dél felé kanyarodó földútig. Itt az itiner olyanokat csábít letérésre, akik nem félnek egy kis bújócskától az ártéri erdőben. Én bevallom, hogy a hátam közepére kívánok mindenféle bújócskát, de muszáj erre mennem, mert ugye söprés, meg túraszakmai kihívás. Az út szerencsére kényelmesebbnek bizonyul a vártnál, a szalagok mennyiségét azonban talán jól érzékelteti, hogy a vasúti átjárótól kétszáz méterre – a susnyásban kanyarogva sem több, mint kétszázötven – lévő jelző közelébe tizenöt perc alatt jutok el. A bozótból kiszabadulva kényelmes földúton, kiváló délutáni fényeknél sétálok fel a Kövesdi-templomromhoz. A forrásnál iszom egy korty vizet, ezzel a hellyel befejezem a szalagszedő tevékenységet és a sorompó felé kerülve visszasétálok a célba. Ezúton is köszönöm a részvételt mindenkinek és persze a lehetőséget a rendezőségnek. Némi célbeli sertepertélés és beszélgetés után hazautazom.


-Kékdroid-


Képek

 
 
Csévharaszti homoki erdőbenTúra éve: 20162016.07.30 17:40:59

Csévharaszti homoki erdőben - Pusztatemplom 20


Monor, átszállás. Késik kissé a csévharaszti busz, amelyre mintegy húsz utas kíváncsi indulóban. A közönség szép lassan elfogy, nagyobb részt Vasadon, kisebb részt Csévharaszt központjában szállnak le, a végállomásra csak a korán tömegközlekedő túrázók maradnak. A nevezés a buszfordulótól mintegy hetven méterre, a Balla Károly erdészre óriási faragott fejjel emlékező kis parknál történik. Átnyújtok hétszáz forintot, kapok egy univerzális, mindkét távra használható itinert, rövid leírással és térképvázlattal. Kapok ezen kívül rajtszámot, rá a papírra, aztán uccu, indulás. Csévharasztot az alacsonyabban fekvő Halesz felé hagyom el, mély homokban a piros négyszög jelzésen. Ismerős: nincs két hónapja, hogy a Pest megyei Piros bejárása során idevetődtem. Betérek a borókással vegyített erdőbe, örömmel tapasztalom, hogy nincs még különösebben nagy hőség. Az erdőben legalábbis. A tanyák után ismerős páros bukkan fel előttem: Szabó Zsuzsa és Pinkert Laci. Néhányszáz métert végigbeszélgetünk, aztán tovaballagok, irány a szalagokat követve a Forrás-rét. Az ellenőrzőponton nápolyival kínálnak és vízzel, a nápolyiból elfogadok néhányat, a vizet meghagyom mindenki másnak.


A szalagozáson visszasétálok a pirosra, és az ócsai irányt felvéve továbbmegyek rajta. Szép rész ez, inkább erdős, mint nem, és az utakat sem lepi olyan mélyen a homok, hogy az zavaró volna. Rövid, kanyargós szakasznál látom, hogy az előttem lévő ifjú trió valahol rosszfelé kanyarodott, mert legalábbis nem a jelzés felől látom őket érkezni. Nem lehet minden kanyar mellé közlekedési rendőrt állítani, súgja Fülig Jimmy szelleme. A kanyargós erdei csapásról kiérek az egyenes nyiladékok világába, derékszögű kanyar következik, és újabb hosszú egyenes. Keresztezem a gázvezeték nyiladékát, majd elhaladok az éppen egész nagy nyüzsgésben lévő gombospusztai erdészház mellett. A tavasszal itt látott (valószínűleg a környéken eldobált, és az erdészet által összegyűjtött) autógumi-halmot elszállíthatták, szuper. Az egyenes végén sűrűbb erdőbe érkezem, egyre közelebbről hallatszik az autópályán haladó forgalom moraja. Zöld sáv válik le a pirosról, utóbbit elengedem Apajpusztára, én pedig rákanyarodok a következő, térképen egyenesnek tűnő, a valóságban enyhén kanyargó, a homokon enyhén fel-le hullámzó szekérútra. Nem telik el sok idő, és túrázókat látok meg elöl, L.L. az egyikük, előtte egy hármas csapat. Egyszerre érkezünk a gázvezeték nyiladéka előttre helyezett ellenőrzőponthoz. Személytelen pont, jelzett karóra tűzött kódot kell felírni. 1792 – 1873. Nagy rejtély, de menet közben már sejtem, hogy Balla Károly születésének és halálának évei (tényleg azok). A gázvezeték nyiladékára kell ráfordulni egy rövid távon, majd a pótharaszti műúton kanyarodok a nagycsaládosok táborhelye felé.


A keskeny aszfaltutat hamarosan otthagyom, rajzolt nyíl és festett jelzés mutatja a letérés helyét. Újabb egyenes következik, hosszú irtás szélén haladok el. Ezt újabb kanyargós szakasz követi, nagyobb réteket, ligeteket keresztez az út, ahol a nyílt terület két végében – és néha menet közben – elhelyezett karók mutatnak utat. A soron következő derékszögű kanyarban elbúcsúzok az M5-ös morajától és a valahol a közelben motort bőgetőktől. Nemsokára a zöld sávtól is ugyanígy búcsút veszek, egyszer be kellene ezt járni: innen Újlengyelen át az ország közepét jelző pontra vezet, majd Pusztavacson keresztül és Táborfalva érintésével Örkényen ér véget. Most azonban a közeli pótharaszti templomrom felé megyek a zöld rom jelzésen. Rétre érkezem, és egy magasabb ponton a környékhez képest sűrűbb facsoport tűnik fel, alig száz méterre az úttól. Ott lesz a rom, vélekedek, és tényleg. Bójánál térek be az ellenőrzőponthoz. Az Árpád-kori elődjének helyére épült templomból falmaradványok láthatóak, a közelben pedig egy XX. századi temető fekszik. A pontőrök a templomrom közelében ülnek, itt is nápolyi és víz az ellátmány. Megint csak nápolyit kérek.


Visszatérve a szekérútra a zöld rom jelzést piros rom jelzésre váltom (az erdészet tájékoztató táblája kék háromszögről is ír, de olyanból egy darabot sem találok), ezen kanyargok tovább, váltakozva nyílt terepen és erdőben. A maga tengerszint feletti 134 méteres magasságával még a környéken sem magassági rekorder Kenyérváró-hegy aljában kerítéscölöpöket, majd tőlük bentebb, az erdő szélén kerítést is látok. Az antennabázisból innen persze semmit. A magaslat északnyugati sarkánál érkezem meg a Csévharasztra visszavezető útra, a sétaerdő kék körséta jelzései csatlakoznak. Csatlakozik a rövidebb táv a Forrás-rét felől, majd elsétálok egy fatelep, majd a sétaerdő központja mellett. A falu szélén, a térkép által is jelzett nyomóskútnál kicsit lemosom az út porát, legalább a fejemről és a karjaimról. Innen már csak vissza kell sétálni a célba – közben beugrok a kisboltba, veszek valami hideget az útra. Érkezéskor a rendezőség részéről radio100jozsi főrendező van jelen, kapok díjazást (szép kitűző és oklevél) és zsíros kenyeret és egy zacskóba helyi sütésű nápolyit is. Egy túratárs felajánlja, hogy elvisz valameddig, de én Monorhoz nem értek, ő pedig amúgy is a Csepel-szigetet célozza meg, ettől függetlenül köszönöm ezúton is. Köszönöm továbbá a túrát, tetszett és remélem, hogy lesz jövőre is (lehet hosszabb táv is ;) ). Elkocogok az indulni készülő buszhoz (a Haleszra majd legközelebb felmegyek), ugyanaz a jármű, ugyanaz a sofőr. Jegyet váltok, indulunk, önkényes átszállásokkal tarkított hazaút következik.


-Kékdroid-


Képek a túráról

 
 
A Budai-hegység távoli csúcsaiTúra éve: 20162016.02.14 17:35:10

A Budai-hegység Távoli Csúcsai


(asztalfiókból előkotort túrabeszámolók-ciklus, III. rész)


Nagykovácsi. Ez nem csúcs, és a távolisága is relatív. Az eljutási időt tekintve épp eléggé távol van. A végállomáson szállunk le Kerek repkénnyel a fűtött, kényelmes járműről, amit most még a fővárosi hárombetűs rendel meg a Volánbusztól. Egy szempontból csuda szerencsénk van az időjárással: száraz, fagyott, javarészt könnyen járható utak állnak majd előttünk éjjel – ugyanakkor lehet számolgatni, hogy a -6°C mellett milyen szélsebességhez milyen hőérzet tartozik. Bemegyünk a rajthelyként üzemelő plébániára, ahol csupán egy maréknyi futó és náluk is kevesebb gyalogos lézeng. A nevünket egy lapra írjuk, ezzel is kifejezve részvételi szándékunkat. Itinert kapunk, szokásosat: szerepel rajta egy sor tudnivaló és néhány hasznos információ a felkeresendő hegyekről. Pár éve egyről háromra nőtt a rajtban meghirdetett meglepetés csúcsok száma, ez tetszik. Egy percig elmélázok, hogy miként fogjuk felfűzni a mostani hármat az útvonalra, aztán arra gondolok, hogy majd kitaláljuk útközben. Fél hét után néhány perccel kilépünk az ajtón.


Nagy-Szénás, egykori turistaház emlékfala. Megszokásból ezzel kezdjük, mert ugyan magasan van, de legalább nagyon könnyű megtalálni. A piros sávon kell felsétálni ütközésig. A pontőr pár szőlőcukorral kínál, ezt ropogtatom néhány percig. A helyszínt a piros, majd kék sáv jelzéseken, a Nagy-Szénás csúcsa felé hagyjuk el. Találkozunk egy társasággal, valószínűtlenül nagy kijelzőjű tabletbe épített GPS-t használnak tájékozódásra. Ha a szerkezet a mostani szeles hideget kibírja, akkor ejha.


Meszes-hegy, kereszt. A Nagy-Szénás – Kutya-hegy – Fehér út vonalon folytatjuk a túrát, végig a kényelmesen járható jelzett úton maradva. A sárga sávot jellegzetes, táblával is jelölt ponton hagyjuk el, itt mindig izgulok kissé, mint általában, amikor egy túrán először kell eltérni a biztonságot jelentő jelzésektől. Sikerül egy dombháttal korábban megpróbálni kimenni a tetőre, de a követni próbált csapás szerencsénkre elég hamar elvész a bozótban. Korrigáljuk a hibát. A pontra kiérve gyönyörű kilátás tárul elénk, mindemellett elképesztő erős szél fúj minden létező égtáj felől egyszerre. Anomália. A kapott csokit rágva sétálunk vissza a dombháton.


Ilona-lak. Légvonalban alig egy kilométerre található a Meszes-hegytől, de itt kiválóan igazolható, hogy a legrövidebb út nem feltétlen biztosítja a leggyorsabb eljutást. Csúszós, meredek, és láthatóan használt csapáson ereszkedünk le a Cseresznyés-völgybe, majd kevésbé csúszós, ám sokkal meredekebb csapáson kanyargunk fel a házhoz. A csapás csalfa, hajlamos elvészni a rázuhant ágak között. A lényeg, hogy mindig fölfelé kell menni. Felérve egy bögre forró teát kapunk a ház melegében: nem véletlen írja a túra honlapja, hogy ez az egyik legnépszerűbb pont.


Nagy-Kopasz. Az Ilona-laktól hosszú, pihentető, nagyrészt szintben haladó erdei úton trappolunk tovább az éjszakában, hogy egy nyiladék keresztezését követően nem sokkal visszatérjünk a jelzett utak világába. Zöld négyzet, zöld sáv és a térképemen még nem is szereplő sárga kerékpáros jelzések vezetnek tovább, amíg eljutunk a Nagy-Kopaszra vezető szokásos útra. Jobbra, egy benőtt nyiladékban fényeket látunk közeledni: ez a nyiladék ismerős, a múltkor annyira nem tetszett, hogy idén inkább letettünk arról, hogy kipróbáljuk, javult-e. A kilátó tövében magányos pontőr ácsorog, pár percre leülünk nála, megpihenünk, teázunk a saját készletből. Feltűnik, hogy a kilátó nevét jelző betűknek csak a körvonalai látszanak, továbbá a betűk és a torony közötti nehezen, de végül mégis oldható kapcsolatot biztosító kötőelemek helye.


Kopasz-hegy. Az első, általunk felkeresett meglepetés-helyszín, egyben közepesen erős szívatás. A Nagy-Kopaszról a soron következő szép kilátóhely, a Tarnai-pihenő felé távozunk, majd jócskán tovább veszítjük a magasságot, ragaszkodva a jelzett úthoz. Egy szélesebb ösvény letérésénél, nagy létszámú csapat nyomában megyünk be az erdőbe, majd a társaságot elhagyva, nagyjából toronyiránt (D-DK) tartunk a hegycsúcs felé. A letört ágak nagy száma mellett lassan haladunk, de legalább a tetőt megtaláljuk, és kicsivel alatta, egy nyeregben a pontőrök sátrát is. Bentről egy hang müzlivel kínál, nem utasítom vissza. Hogy ne kelljen visszamászni, kelet felé, vadcsapást követve törünk át a száraz, fiatal facsemeték között vezető csapáson.


Szarvas-domb. A második meglepetés, ami ráadásul nem kötelező, de nekem hiányozna a leltárból, ha nem keresnénk meg. A Kopasz-hegyről a murvabánya vagy micsoda kikerülésével jutunk vissza a jelzett útra. Nem trükközünk, felmászunk újra a Tarnai-pihenőig és még fentebb, elkanyarodunk a Vörös-pocsolyás-hát felé. Egy kilométert sétálunk a kétszeresen jelzett úton, majd jobbra, dél felé a dózerúton elhagyjuk azt. Az itiner szerint a dombtetőn észak felől sűrű bozót burjánzik, úgyhogy megpróbáljuk délkelet felől megközelíteni. Itt kevésbé sűrű bozót és sűrűn letört faágak akadályozzák az utat, de az iránytű és a ráérzés (már megint fölfelé kell menni) együttes használata végül elvezet a tetőre. Kivilágított szánkó és szaloncukor vár jutalmul, előbbit nézhetjük, miközben az utóbbiból eszünk. Itt találkozunk először azzal a két futó sráccal, akikkel egészen a Kápolna-dombig újra és újra össze fogunk fut..., ööö, találkozni.


Fekete-hegy. Ismerős hely, ismerős megközelítéssel. Innen is akad némi szép kilátás, főleg az alattunk tátongó Szarvas-árok felé. A Szarvas-dombról visszavergődünk a dózerútra, majd egy, a Szarvas-árok felső végében található földutas rövidítés segítségével átsétálunk a zöld keresztre, amely a Budakeszi határában növögető mammutfenyők felé vezetne, majd tovább Makkosmáriára, majd a Normafán is túlra. Az előbbi sem hiányzik most, pláne az utóbbi kettő, úgyhogy a Fekete-hegy melletti kurflinál időben korrigálunk és kisétálunk az egyébként észrevehető csapáson a ponthoz. Tábortűz és általános vidámság fogad a ponton, talán még a szél is alábbhagy egy percre. Sokadjára is végigtárgyaljuk Repkénnyel az útitervet.


Hosszú-erdő-hegy. A Fekete-hegy után kell a legtöbbet menni, hogy a következő, felkeresendő csúcsokban gazdagabb környékre eljussunk. Betájoljuk a cserkészparkot és a Petneházy-rétet, és némi erdei kavargás után megérkezünk egy széles útra. Az erdőből kilépve tudomásul kell vennünk, hogy ma csaknem akármelyik irányt választjuk, mindig szemből fúj a szél. A cserkészparkot kikerüljük balról – a kerékpáros jelzésnek saját kapuja nyílik itt –, majd hosszan baktatunk egy aszfaltúton, rátérünk a piros sávra és hamar el is engedjük Budaörs felé. Adyliget következik, utcákon sétálva trappolunk fel a kék körséta jelzésig. Kilátogatunk a szakadék felett Csanyához, aki a Hosszú-erdő-hegy pontőre, és olsenhez, aki a Hosszú-erdő-hegyen Csanyánál várja útitársait. Bezsebelve az itt is lebélyegzett itinert és a tejkaramellt visszamegyünk oda, ahonnan jöttünk, és közös megegyezés alapján a Remete-hegy meredélyét a szurdokkal együtt kihagyjuk. Ketyeg az óra, és célszerűnek látszik kerülni az unalmas, ám gyors haladást ígérő budaligeti utcák felé.


Kálvária-domb. Némi unalmas aszfaltkoptatás után vágunk neki a kék kereszt ismerős kapaszkodójának, és a térképen is rajzolt, valóságban is jól észrevehető csapáson könnyedén kisétálunk a tetőre. Az innen nyíló kilátás jórészt Budaligetre nyílik, meg a solymári kapura, amit biztos nem így hívnak. Az itt fagyoskodó Lendvai-házaspárral utoljára az Őrség túrán találkoztunk, akkor sütött a nap és meleg volt, bezzeg most alig hajnalodik, és olyan szél van, hogy tűzrakásra nem is gondolhattak. További kellemes pontőrködést kitartást kívánva visszasietünk a szélvédett erdei utakra.


Alsó-Zsíros-hegy. Jutalomjáték, mert nem kell keresni és könnyű megközelíteni. A Kálvária-dombról átvágunk a kék jelzésre, ezt követjük a Zsíros-hegyi turistaház maradványánál lévő elágazásig. Ami könnyű még itt, a többi ponthoz hasonlóan, az a kockára fagyás, legalábbis a pontőr srácok közel járnak ehhez az állapothoz. A kilátás mindemellett innen is pazar, alattunk a közelben Pilisvörösvár és Pilisszentiván fényei terülnek el, jobbra Solymár tekinthető meg, a háttérben pedig Pilisszántó. Több most nem.


Megint Nagykovácsi. Lesétálunk a célba a zöld sávon, kapunk díjazást és meleg levest és a buszt is simán elérjük. Valószínűtlenül szerencsésen mennek a dolgok. Ezúton ismét köszönöm a túrát a rendezőknek, és földig hajtom kalapomat a pontőrök előtt, akik éjhosszat álltak a fagyos szélben.


-Kékdroid-

 
 
túra éve: 2015
Fel a Szent György-hegyre!/Somlóra!/Csobáncra!/Badacsonyra!Túra éve: 20152016.02.14 17:07:00

Fel a Ság-hegyre!


(asztalfiókból előkotort túrabeszámolók-ciklus, II. rész)


Miért is ne látogatnánk meg a Ság-hegyet, gondolom, amikor összekattintgatom az előnevezést és az – odaúti – vonatjegyeket. Sima ügy, elmegyünk, felmegyünk, hazamegyünk, mondom Kerek repkénynek. Karácsony után járunk, a hajnali járatokon alig lézeng néhány utas. A reggeli első győri személyvonat még mindig (vagy már megint) a kevésbé kényelmes Talent, de ez a kevésbé kényelmesség nem akadályoz meg abban, hogy legalább Tatabánya után elszundítsak rajta. Győrben bézére váltunk, persze, hogy ilyenkor nincs kéznél a szükséges túramozgalom igazolólapja. Celldömölktől még két megállót utazunk, és Nagysimonyiban végre nem átszállás következik, hanem elindulunk túrázni. Itt is sűrű, mozdulatlan köd ül a tájon, mint majdnem mindenhol az országban. Tegnap még nem volt. Mindegy, ha már itt vagyunk, túrázzunk. Régi piros sáv vezet, eleinte könnyen, majd néhol kevésbé könnyen követhetően. Karalábéföld, majd szőlőhegy következik, aztán megérkezünk Sitkére, pont a falu Kéktúrával ellentétes oldalán. Nemsokára el is hagyjuk a lakott területet, az út mellett kőkereszt, a piros sáv mellé csatlakozik a Mária út lila színnel jelzett főága. Fadeszkákból álló hídnál tábla tájékoztat, hogy Natura 2000-es területre lépünk be, de avatatlan szemeim nem látnak különbséget a hídon inneni, nem-Natura kétezres területhez képest. Kikerülünk egy dombot, pont nem azon az oldalon, ahol a térkép szerint ki kellene kerülnünk, de a jelzések közül a régi piros és az új M is itt vezet. A soron következő kőkeresztnél nyílegyenesen a Ság-hegy felé fordulunk. A látótávolság száz méter alatt van, így az előző megállapítást pusztán a térképre hagyatkozva teszem.


Némi sétát követően megérkezünk Mesteribe, az út mellett eredetileg Árpád-kori, masszív templom ücsörög tekintélyt parancsoló falaival, apró ablakaival. Mellette méretes adventi koszorú árválkodik. Megyünk egy kicsit a főúton, hogy hamarosan le is térjünk róla, szántó mellett, majd szőlők között kezdődik a kaptató a Ság-hegy részben elbányászott tömbjére. A jelzés elfogadhatóan követhető, a ködben komoran emelkedik a turistaút fölé néhány megmaradt kiemekedő tömb. A BTHE évzáró csillagtúrájának találkahelyét a bányaudvar fölött találjuk, a trianoni kereszt mögötti téren. Nem mondható, hogy unatkoznak a rendezők, az éppen jelen lévő, és folyamatosan cserélődő harminc-negyven túrázó mellé csatlakozunk be ketten. Vándor Csillaggal futunk össze először, majd Csiba Toneszékkel és Heyjoe-val, és ha jól értelmezem, akkor Pulmy-ékkal is. Medvetalpsütit és forralt bort és oklevelet és ovális kitűzőt kapunk, és beszélgetünk egy kicsit a jelenlévőkkel, meg a készpénzkészlet egy részét elverjük túramozgalmak igazolófüzeteire. Ezúton is köszönöm a rendezést!


Fél óra nézelődés és társalgás után, látva, hogy ez a köd mára talán végérvényesen ideette magát, elbúcsúzunk és lesétálunk a hegyről. Lent kőosztályozó romja és a híres ingás kísérlet helyszíne jelent olyan látnivalót, aminek a megnézését nem akadályozza a köd. Kis forgalmú aszfaltúton sétálunk le Celldömölkre, itt betérünk a 12. századi bencés kolostorromhoz. Be van kerítve az egész, és látogatni most éppen nem lehet, viszont a kerítés külső oldaláról is szép. Innen felsétálunk a vasútállomásig, és mivel rengeteg az időnk az elérendő vonatig, beülünk egy ebédre a közeli kockásabroszosba. Ebéd után megnézzük a kiállított vasúti járműveket, a fő látványosságnak számító gőzösök mögött szerényen bujkál egy tűzoltóvonatból származó kocsi. A hazajutáshoz mindenféle vonatot igénybe veszünk, és a helyzetet látva örülhetünk, hogy a kirakatvonali IC-t legalább nem elővárosi szerelvényből állítják ki. Este mozi.


-Kékdroid-


Képek

 
 
NaHáT / HangyaTúra éve: 20152016.02.14 16:12:52

NaHáT 35


(asztalfiókból előkotort túrabeszámolók-ciklus, I. rész)


A túra korán rajtoló – és gyorsan haladó – résztvevői bőven Kóspallag környékén törnek előre, amikor leszállok a vonatról Nagymarosnak a túlparti várossal közös nevet viselő megállóhelyén. A rajtnál rég nincs semmiféle sor, a pavilon alatt néhány futó készülődik indulni; közülük az egyedüli ismerős DJ_Rushboyjal váltok pár szót. Nevezek, megkapom az itinert, pár percig tanulmányozom a rengeteg információt, amellyel elláttak, majd a térképvázlatot kívülre fordítva eldugom valamelyik zsebembe a papírt. Öt perccel a távra vonatkozó rajtidő vége előtt elindulok. A rajthelyről kifelé menet írok egy szurkolói üzenetet Kerek repkénynek. Őszre jellemző ködös, hűvös idő van, az a fajta, amikor az ember legszívesebben otthon ücsörögne és túrabeszámolót írna – de ehhez a tevékenységhez célszerű például részt venni egy túrán. Indulok, kikapaszkodok Nagymarosról egy alig sáros, lassan vízmosássá váló úton, majd a fölé kanyarodó csapáson. Felballagok Köves-mezőre, utána az itiner által tölgyligetes csapásrétnek írt tölgyligetes csapásréten vágok keresztül. Egyik óriásfától alig látszik a következő, akkora itt a köd. Erdőbe térek, találkozom a Vizes-árok felső végére rendelt pontőrrel, aki nem lát el bélyegzéssel, mert az nála csak a Hangya távnak jár.


Kirándulgatok tovább az erdőben, a fejemben valami ostoba dal zümmög kiirthatatlanul, de a lépéseimet legalább elfogadható ritmusra állítja be. Így érem el Törökmezőt turistaházastul, utóbbiba hiába nézek be, egy lelket sem látok. Kint a trombitavirágok alatt rackajuhok rejtőznek, magukat kevés sikerrel ázott felmosórongynak álcázva. Elsétálok a Fehér-forrást rejtő vízmosás oldalában kapaszkodó fák közelében, le a halastóhoz, ahol ellenőrzőpont üzemel, teával és zsíros kenyérrel és a tóban tükröződő szürke éggel és még zöld lombú fákkal. A ponton bélyegzés után felkapok két szelet kenyeret, összehajtogatom őket, menet közben tízóraizom meg. Visszasétálok a kék sávra, fel a Békás-rétre, ahol a kerítésen, egy halomba hordott vasbeton keresztaljon és egy jól szituált fán kívül ezúttal szinte semmiféle látnivaló nem akad. A Magas-Börzsöny ormai valahol a felhőn túl kelletik magukat. Betérek az erdőbe, egynyomos csapás hullámvasutaztat hosszan, amíg hirtelen el nem érem a kóspallagi országutat útelágazással és pontőrökkel. Bélyegzés, beszélgetés a túráról, futókról, gyalogosokról és erre járó autósokról.


Lebandukolok Kóspallagra, kerítésen kívánja tábla, hogy legyen szép a napom. A feliratok valahogy most megragadnak: az iskolán régi, hajlított vas betűk hirdetik az épület rendeltetését, odébb pedig virágtartós fatábla hirdet, kér vagy parancsol tiszteletet. Kisétálok a településről a Kis-Hanta-patak völgyében. Évszaknak megfelelő mennyiségű víz folydogál a mederben, egy helyen átlépek könnyedén, majd rövidesen elérem a soron következő pontőrt, akit az összes pontőrök közül a legkevésbé irigylek ma. Itt van szegény, egymaga a bozótoson átvágó út szélén, amint fedezéket barkácsol a nála levő miazból, körülöttünk minden csurom víz, így tüzet sem tud könnyen rakni, ráadásul másnap hajnalban ér véget a műszakja. Kitartást kívánok neki, aztán továbbtrappolok a következő patakátkelésig. A gázló valamiért elsőre csúszósnak és túl mélynek tűnik, bezzeg jobbra tőle ott egy törmelékhalom és egy egész biztatónak tűnő, letört faág. Utóbbira rálépek, kicsit ráhelyezem a testsúlyomat, hogy ellenőrizzem, megtart-e. Megbír ez, megbír, győzködöm magam, majd a következő pillanatban megcsúszok és lendületesen belemerülök egyik lábammal combközépig a patakba. Meglepetésemben a törmelékhalmon próbálok korrigálni, amelynek az eredménye csak az lesz, hogy a másik lábam az előzővel szimmetrikusan ázik el. Visszahátrálok a partra, mint a rák, aztán áttocsogok az egyáltalán nem csúszós gázlón, másfél centi mély vízben. Nagyszüleim ezt a pillanatot választják arra, hogy telefonon érdeklődjenek általános hogylétem iránt. Igyekszem elterelni a témát és inkább én érdeklődöm az övék iránt.


Közben elérem a Pusztatornyot, ahol minden mindegy alapon felsétálok a vár tetejére, feljegyezni a kódot, ha már éppen erre járok. A következőkben aszfaltutat keresztezve megcélzom Törökmezőt, csak úgy kényelmesen sétálva a száradni nem akaró cipőben. A jelzett utat jelzetlenre kell váltani, bokrok között jutok le két halastó közé, egy, korábban jelzett útként működő, ma azonban láthatóan ritkán járt, patakmeder menti csapásra. Fantasztikusan szép része ez a túrának, kár lett volna nem látni. Jónéhány, ezúttal problémamentes patakátkelés után elérem a törökmezei halastó északi csücskét, a parton vezető ösvény vezet le az ellenőrzőpontig. Zsíros kenyér, tea. És még tea. Aztán a zöld sáv, végig a Malomvölgyi-patak völgyében. Erdei kereszt, vízmosta völgyek és néhány eldugott ház jelentik a látnivalót, amíg el nem érem a völgy kiszélesedő szakaszát. A dózerútról leterelt, azzal párhuzamosan jelzett, fák között csatangoló csapást követem. Nyaralók tűnnek fel, a dózerút aszfaltos utcává válik: megérkezem Zebegénybe. Vagy az autósok sietnek nagyon, vagy csak úgy látom, mintha sietnének, de némelyiknél túlzás nélkül merem legalább hatvan kilométer per órásra becsülni a sebességet. A központból felsétálok a lépcsőn a kálváriára, a pontőrök pavilonja a trianoni emlékmű mellett áll. Kisüt a nap, amíg beszélgetek egy kicsit, majd kapok egy szem almát útravalóul, és nekiindulok a Hegyes-tetőnek.


Újszerű fakilátó mellett visz az út, lent nemzetközi vonat suhan a viadukton, a Škoda új mozdonya vontatja. Becsszóra nem direkt időzítettem, hogy most érjek ide. Megyek tovább a meredek kaptatón, ez nagyon nem esik most jól. Az sem lelkesít, hogy minél föntebbre kerülök, annál nagyobb köd vesz körül. A Hegyes-tetőn szusszanok egyet, leülök, amíg megeszem a zebegényi almát. Kilátás semmi, a toronyba nem nézek fel. Lerobogok a Szent Mihály-hegy nyergébe. Ez egyre inkább a magányos rendezők napja; ponyva alatt üldögélő, nyakig hálózsákba bugyolált pontőr igazolja, hogy ma itt is jártam. Kérdezi, hogy írjon-e időt. Ködös, tehát inkább ne, próbálom elütni béna viccel a dolgot. Láthatóan nem én vagyok az első, aki így tesz. Robogok tovább, ismerősökkel és nem ismerősökkel találkozom, amíg leérek a Templom-völgyön Nagymarosra. Besétálok a célba, választhatok egy csomóféle szép díjazás közül. Választok, aztán elmajszolok pár szelet kenyeret, mielőtt kisétálnék a vasútra. A prágai vonat érkezik a nekem jó irányba tartók közül elsőként, retro festésű és pályaszámú mozdonnyal az élen, a szokásoshoz képest is kevés utassal a fedélzten. Ez elvisz Vácig, onnan vadiúj motorvonaton ácsorgok Rákospalota-Újpestig. Köszönöm a túrát, szép volt. Ideje lesz kipróbálni a többi távot is.


-Kékdroid-


Képek

 
 
Mecsek éjszakai / Esti MecsekTúra éve: 20152015.10.14 21:53:42

Mecsek Éjszakai


Arra ébredek, hogy fáj a nyakam, és Kerek repkény mellettem lassan a Védett férfiak végére ér. Kanyarog velünk a városközi gyorsvonat a Kapos völgyében, a buszüléses személykocsi ablakain apró vízcseppeket húz lefelé tartó csíkokká a menetszél. Odakint szakad az esõ, és nemhogy a Mecsek északi lejtõire nem látunk, de a pályával szomszédos domboldalakat sem lehet kivenni a felhõben. Dombóváron a mérsékelten kényelmes vonatot határozottan kényelmetlen, de legalább lassú buszra váltjuk, vágányzár, vonatpótlás. A fehérkesztyûs személyfuvarozó minden utassal a csomagtérbe téteti a csomagját, aztán a mindkét oldalt nyitott csomagtérajtóktól elsétál a kollégáival kvaterkázni. Biztos rálát onnan is. Az indulás idõpontjában kiballag egy pirossapkás vasutas és meneszti a vonatpótló buszcsoportot. Mánfáig esõben, onnantól Árpádtetõig ködben kanyargunk végig a hegyeken, a lassan átépülõ pécsi fõpályaudvarra a menetrendhez képest pár perces elõnnyel érkezünk. Helyi busszal döcögünk fel Égervölgyig, ahol a belvárosban tapasztalt szeles, hideg, barátságtalan idõ helyett szeles, hideg, párás, barátságtalan idõ fogad. A többi, túrázónak látszó utast követjük Teca Mama Kisvendéglõjéig, a mai túra fõhadiszállásáig.


A rajtban jelentõs nyüzsgést tapasztalunk, de mielõtt bejelentkeznénk a rajtnál, megiszunk egy-egy csésze kávét és átöltözünk a szokottnál esõállóbb ruházatba. Aztán bejelentkezünk részvételi szándékkal Dénes Ibolyáéknál: egylapos itinert és hozzá tartozó lefûzhetõ genothermet kapunk, majd fõrendezõ pesza78 lát el rajtbélyegzõvel. Az itineren színes térkép, rövid tájékoztató, adatok szerepelnek rendre – ennél több nekem nem kell, különösen az itt látott jó jelzések mellett. A tíz órás szintidõt célozzuk meg: egyrészt, az ehhez tartozó érkezési idõ környékén úgysem járnak a vonatok. Másrészt a múltkor (szinte tegnap: 2006-ban) is nagy volt az arcom, aztán egy kis eltévedést követõen éppen, hogy sikerült beesni kilenc óra alatt. És akkor a mostanihoz képest tökéletes idõjárási és terepviszonyok mellett túrázhattam... Vissza a mába, nagy levegõt veszünk, irány a mélyvíz, vagy micsoda. Kint épp nincs csapadék, sem leereszkedett felhõ, a látási viszonyok jók, a terep olyan, amilyen, a megjelent túrázók létszáma távonként egy-egy erõs osztálykirándulásénak felel meg. Sebaj. Indulunk. Az út az Éger-völgyben vezet fölfelé, tavat kerülünk meg, piknikezõhely mellett sétálunk el. A túrán résztvevõ futócsapat rögtön az elején elrobog mellettünk, innentõl kezdve jódarabig alig találkozunk egy-két túrázóval.


Az elsõ ellenõrzõpont és magányos õre az Éger-forrásnál vár, alig pár percre állunk meg nála és sietünk is tovább. Kell az a tartalékidõ, hajtunk nagyon. Fölfelé megyünk, amíg az arcunkba nem kapjuk a Nyugati-Mecsek összes szelét, itt egy erdészetinek tûnõ aszfaltútra térünk. Hamarosan érintjük a DDP mecsekszentkúti ellenõrzõhelyét, fémládikó õriz matricákat. Keresztezzük a Pécs és Orfû között szerpentinezõ utat, szalagkorlátnál lépünk nagyot a csuromvizes aljnövényzetbe. A völgy mélyén elnyúló Mecsekszentkút felett kanyargunk hosszan, megtorpanva közben a Rózsa-forrásnál, ahol a soron következõ, magában ázó pontõrtõl megkapjuk a pecséthelyettesítõ aláírást. Lámpát kapcsolunk és bóklászunk tovább, érintjük a kisméretû városrész szélét és enyhe emelkedõn felsétálunk a turistaatlasz által „népszerû kirándulóhely” címkével ellátott Remete-rétre. A táblakavalkádból kiválasztjuk az itiner által diktált irányt mutatót és megcélozzuk a Sós-hegyi kilátót, ahol három pontõr fogad, rockzenével és szelet csokival. Bekéretõzünk a kõtorony száraz belterébe korai vacsorát tartani, aztán rock'n roll, irány a Lapis. A kavicsos ösvényen egy kiránduló pár érkezik szembõl, lámpa nélkül, halkan beszélgetve. Ideális randiidõ van, akárki beláthatja. Nemsokára egy T-elágazásba érkezünk, az irányító táblán jelzések nincsenek, csak néhány úticél, amelyek elsõre sokat nem mondanak. Balra sorompó, a sorompón túl országút, körülöttünk mindenhol enyhe köd. Megnézzük az országutat, jobbra semmi, balra keresztezõdés, ahol az egyik tábla Komló felé mutat. Ez teljesen elbizonytalanít, de érkezik egy autó, és a ködlámpák fénye egy rahedli jelzésre világít rá. Az autó vezetõje lelassít, megáll, majd visszatolat és aggódó hangon kérdezi, hogy segíthet-e. A helyzethez képest számára talán valószínûtlen vidámsággal tájékoztatjuk, hogy a kért segítséget már sikerült is nyújtania, úgyhogy mi elsétálgatunk egy ideig itt a környéken. Kedves autós jobbra el, mi pedig biztos léptekkel haladunk utána, el a Lapis hét kõbõl épített emlékmûve mellett. Ezt sem láttam még világosban, jegyzem meg Repkénynek. Õ sem, jegyzi meg válaszként. Ennyiben maradunk.


Az aszfaltot hamarosan egy szétjárt, sáros, a késõbbiekhez képest azonban alig csúszós erdészeti útra cseréljük. Az elsõ adandó keresztezõdésben engedünk a szépen nyilazott jelzés és a jobban járhatónak tûnõ út csábításának és elkanyarodunk balra, egy zöldnek látszó jelzésen. Kár, hogy ez a kék sáv, amelyen éppen Írottkõ felé sikerült eltérni, és még a kapcsolódó igazolófüzet sincs nálunk. Mintegy kétszáz méter után tûnik fel a visszavert hullámhosszbeli különbség. Visszatocsogunk a zöldre, a cipõm az elsõ pocsolyánál halk bluggyanással jelzi vízálló képességének megszûntét. Egy tisztásszerû helyen magányos személy bukkan ki a sötétségbõl, SzLA-t van szerencsénk felfedezni benne. Elmeséli, hogy egy álltó helyben is komoly fadõlési kockázatnak van kitéve, majd elmondja, hogy mi mire számíthatunk a következõ néhány tucat méteren. A mögöttünk érkezõ nagyobb létszámú társaság elõtt lelépünk, szó szerint. A Zsidó-völgy aljáig vesszõfutás következik: ha a lábam elé nézek, hogy ne essek el, akkor pofán csap egy sor faág, de ha a faágakra figyelek, akkor annyira felgyorsulok, hogy csak komoly oldalirányú kitérésekkel tudok ellenõrizhetõ sebességre visszalassulni. Aztán kezdõdik az egész elölrõl. Repkény mögöttem hasonló elõadást mutat be. Ehhez a szolid kis lejtõhöz képest maga a Zsidó-völgy máshogy trükkös: rövidebb köves, de jól járható szakaszok után egy-egy újabb kidõlt fánál kell akrobatamutatványokat elõadni. Eközben belenyúlok néhány nyálkás gombatelepbe, ami legalább eltereli a figyelmem a lerúgott lábujjaimról. Megfontoltan, vagyis elképesztõen lassan araszolunk elõre. Hamarosan papírtábla figyelmeztet a letérésre, nehogy belegyalogoljon az óvatlan turista a völgyet záró szakadékba a Kõlyuk oldalában. Fegyelmezetten letérünk, megérkezünk a Cserkész-/Eta-forráshoz, a pontõr pálinkával kínál, a forrás friss vízzel, mindkettõbõl köszönettel elfogadok. Ránézek az órámra, SzLA pontjától idáig azt a bõ másfél kilométert háromnegyed óra alatt tettük meg. Méghogy a teljesítménytúrázók csak rohannak.


Az eddigihez képest sokkal kényelmesebb ösvényt taposunk tovább a Nagy-Mély-völgy vége felé, aztán egy patakon átkelve nekiduráljuk magunkat a következõ emelkedõnek, amely a Kecske-hát nevet viseli, és meglepetésemre alig sáros. A hát tetején Vágotpusztát találjuk, közvilágítással és kisszemû kõvel felszórt úttal. Az utóbbinak különösen örvendek. Végigsétálunk a hegyi telepen, hófehérre meszelt harangláb után kanyarodunk újra az erdõ felé, hogy egy enyhén csúszós, agyagos lejtõn találjuk magunkat. Ezt hamarosan gyalogösvényre váltjuk, leereszkedünk a Lóri-erdészházhoz, ahol meglepetésemre a lelkes pontõrökön kívül ott találjuk körülbelül a fél mezõnyt. Pihenünk egy kicsit, beszélgetünk, közben fejben számolgatok egy kicsit és majdnem teljesen sikertelenül próbálom felidézni, hogy milyen terepviszonyokra kell számítani a továbbiakban. A ponton megnyugtatnak, hogy a legnehezebben már túlvagyunk – ez nagyon jó hír, de ilyenkor szoktunk 1) eltévedni, 2) valami más miatt irtózatosan lelassulni, 3) az elõzõ kettõt együtt. Patakvölgyben folytatjuk a túrát, a patak Toplica, a völgy Lóri, ezen merengjenek a térképészek és a nyelvészek, nekem a folyamatos hullámvasútra kell figyelnem, patakhoz le, patakon át, pataktól fel sokszor egymás után. Szerencsére a mederben alig lötyög némi víz, de a legkönnyebben járható csapást nem mindig sikerül elsõre megtalálni. Amikor kezdem unni a patakkerülgetõs játékot, akkor beleszaladunk egy sátorba, amely a Nagy-kõ-oldal nevû ellenõrzõpont õrét óvja. Bélyegzés, továbbsietés: elõttünk Mecsekrákos, elsõ osztályú, aszfaltozott utcákkal. Ennek örömére csokoládét fogyasztunk.


Az elsõ útbaesõ kék kútnál feltöltjük a kiürült palackjainkat, és végigvágtatunk Mecsekrákoson, majd el az Orfûi-tó mellett. Balra egy nyaralónál tinédzserparti zajlik, az éneklésbõl ítélve a minden mindegy-fázisban. Be kellene lógni a buliba, de persze megyünk tovább, lassítás nélkül. A tópartot elhagyva kialakítás alatt álló múzeumnál (újbeszélül bemutatóhelynek meg látogatóközpontnak nevezik, de nekem az utóbbi szóról mindig a Jurassic Park jut eszembe), majd Orfû keleti szélén sétálunk el, még mindig aszfalton. A Sárkány-forrás elágazása elõtt nem sokkal térünk vissza a természetbe, amely itt egy enyhén pocsolyás csapás képében hívogat. Felballagunk a késõbb elpocsolyástalanodó csapáson az országútra, hogy ott a következõ négyszáz méteren még élvezhessük a gyorsak Hatos Átlag nevû haverjának gondtalan társaságát. Hajtûkanyarban térünk be egy egynyomos ösvényre, amely egy fiatalos erdõfolton keresztül vezet a Szuadó-völgy oldala felé. Rövidesen feltûnik, hogy egyre nehezebben tudok haladni az úton, cserébe egyre több energiámat köt le az egyensúlyozás, mindeközben folyamatosan fölfelé kell menni egy nem is olyan enyhe emelkedõn. Kezdünk utolérni néhány túrázót. Ezen a távban rövid szakaszon mindenki, saját magunkat is beleértve ott és úgy halad, ahol és ahogy éppen sikerül. Kiderül, hogy egyáltalán nem volt fölösleges elhozni a túrabotot: némi karizommunka árán lassú, de biztos lépésekkel ballagunk fel az út könnyebben járható szakaszára. Pihenõhelyet, forrásokat hagyunk el, balra fent fények sokaságát pillantjuk meg: ott a Laci-forrás. Kitérünk, a pontot pesza78 õrzi egymagában, beszélgetünk vele egy kicsit arról, hogy milyen érzés órákon át egyedül ücsörögni, hogy aztán a mezõny háromnegyede fél órán belül megjelenjen. A hirtelen megjelent tömeggel együtt fel is szívódunk, kitéve peszát a meztelen csigák áradatának.


Visszaoldalgunk a Szuadó-völgyön végigvezetõ kék kereszt jelzésre, feltúrázunk a Szuadó-nyeregbe. Az út minõsége és a terepviszonyok innentõl rohamos javulásnak indulnak, mintha a Mecsek déli oldala nem is kapott volna esõt. Elérjük újra a Rockenbauer Pál nevét viselõ DDK-t – ezúttal tényleg a kéket kell követni, és tényleg nyugat felé. Széles, köves utat tapodunk, ez vezet fel a Jakab-hegyre. Ahogy egyre közelebb kerülünk a tetõhöz, úgy csökken a látótávolság: a jelenséget az elõttünk haladó két túrázón tudom legkönnyebben lemérni, ugyanis egy ponton egyszerûen elvesznek elõttem a felhõben. Egy bevágáson keresztezzük az egykori földvár magas sáncát, ez jelzi, hogy fent vagyunk végre. Nagyjából. A hegyen a tornyos, kilátószerû építmény meglátogatását ismét elhalasztjuk egy késõbbi, világosabb alkalomra, helyette inkább a helyes irány megtalálásával molyolunk egy kört. Tovabotorkálunk a kéken, táblától tábláig, újra rácsodálkozva a környék változatos jelzésvilágára. Az egyik táblánál elengedjük a kék sávot, meredek ereszkedésbe kezdünk a hegy sziklás oldalában. Nem érdemes nem odafigyelni a lépésekre és a jelzésre. A háromszög alakot keresztre váltjuk, ez vezet ki a Babás-szerkövekhez, ahonnan sejtelmes, kissé ködös, de így is gyönyörû éjszakai kilátás nyílik az elõttünk elterülõ falvakra, a cserkúti templomra és Pécs távolinak tetszõ fényeire. Egy újabb szelet csokival kínálnak meg a meleg ruhába alaposan bebugyolált pontõrök, ezt az öt perces pihenõ alatt el is fogyasztjuk.


A hosszan kanyargó Panoráma út következik, néhol tényleg van panoráma róla, de jellemzõen az ösvény egyenetlenségeit kell figyelnem. Kezdek álmosodni. Szép lassan elkezd lejteni a csapás, jobbra piros kör jelzés vezet a Farkas-forrás felé: jellemzõ a lelkiállapotomra, hogy amikor a térképre pillantok, elõször az Árnyas-forrás felé tartó jelzés tûnik fel, pedig az nem jobbra, hanem balra kell, hogy eltérjen a mi irányunkhoz képest. Azért sikerül a frászt hoznom mindkettõnkre, hogy túlmentünk a zöld sávon. Pedig nem: a következõ sarkon ott is van a zöld, ezen haladunk tovább, néhány kanyarral késõbb kiérünk az Éger-tetõi kilátó tágas rétjére. Itt újra kevergünk egy sort, mert túlságosan a rét szélén maradunk, egészen addig, amíg hirtelen a kilátónál találjuk magunkat. Úgyis olyan jól állunk idõvel. Visszamegyünk az utolsó látott jelzésig. Itt jobban figyelve egészen triviális megtalálni az utat, letrappolunk rajta a mai utolsó ellenõrzõponthoz. A pontõrök egy sátorban várnak a Mohosi-kis-kút szomszédságában. Innen egyenesen beballagunk a célba, visszacsatlakozva a túra elsõ szakaszáról ismerõs útra. Pihenõhely, tó, dózerút, vendéglõ. Nem sokon múlt: negyed órát hagytunk a szintidõben. Bent díjazást kapunk oklevél és a huszadik rendezés alkalmából jubileumi, jelvényszerû kitûzõ formájában. Adnak továbbá frissen fõtt virslit és kenyeret, és veszünk színes ízû lónyálat a büfében, hogy leöblítsük valamivel, ami nem kútvíz. Köszönöm a túrát ezúton is a Fekete Bárányoknak: nekünk kaland, a rendezõknek viszont komoly feladat nem kevés diszkomforttal, akár kint ácsorognak egy helyben a hidegben, akár a célban várják az érkezõket. Köszönöm a társaságot Kerek repkénynek, aki a kezdeti húzódozása ellenére lelkesen tocsogta végig a túrát.


A célban elücsörgünk egy kicsit, a mezõny nagyobb része is megérkezik – van, aki szabadkozik, hogy ha egyedül ment volna, akkor gyorsabb lett volna, van, aki örül, hogy egyáltalán végigért. Megnyugtatom (vagy pont elkedvtelenítem) Átol Csabit, hogy a mai zalakarosi túra a legjobb tudomásom szerint elmarad. Ibolya van olyan kedves, hogy felajánljon egy fuvart a pécsi buszállomásig, amellyel komoly kényelmetlenségtõl ment meg, ezúton is külön köszönöm! Pécsrõl Komlóra buszozunk át, innen a napi két személyvonat közül az elsõvel Sásdra utazunk. Innen személyvonat visz tovább Dombóvárra, majd a svájci motorvonatot választjuk a zsúfolt IC helyett Budapest felé. Kint felhõk hömpölyögnek az égen, a távolban halványan néha felderengenek a Mecsek vonulatai. Szép túra volt, tetszett, a Szuadóra is el kellene menni.


-Kékdroid-


Képek, sötétek

 
 
Rockenbauer Pál emlékúton Zalában 130/70/40Túra éve: 20152015.08.22 00:44:07

Teljesítési útmutató hosszú kihagyás után*: Rockenbauer Pál Emlékúton Zalában 130


Juss el Nagykanizsára vonattal. Találkozni fogsz más túrázókkal. A városban találd meg a Mezõ Ferenc Gimnáziumot. Egy gyanakvó tekintetû embernek adj pénzt és egy darab papírt az adataiddal. Valahonnan ismerõsnek fog találni, de ezt jól titkolja. Visszakapsz tõle néhány nagyobb darab papírt, az erre írtak alapján kell holnap gyalog közlekedned a Zalai-dombságban. Éjjel egy tanteremben alszol, ötödmagaddal.


Szombat reggel, óvatos becslés szerint hat órányi alvást követõen arra ébredek, hogy enyhén fázom, amikor épp nem vagyok betakarózva teljesen. A kinti, kellemesen hûvös levegõ átjárta a termet, nagy örömömre, úgyhogy az adott pillanatban az a pár óra alvás valóban pihentetõnek tûnik. Az éjszakai kevés alvás a késõi érkezésnek és az est kiemelt díszeseményének köszönhetõ: utóbbinak azt neveztem ki, amikor valaki egy téesz gumimatracpumpa-gyártó melléküzemága által 1969-ben gyártott – és kenõanyaggal azóta sem találkozó – pumpával juttatott szorgalmasan levegõt egy, a pumpálás idõtartama alapján franciaágy méretû matracba. Aztán még beszélgettünk is leendõ útitársainkkal, hogy õk se aludjanak. Az ébredést követõen úgy-ahogy összeszedjük magunkat Kerek repkénnyel és kétségbeesetten próbálunk kávét szerezni, sikertelenül. Az iskola folyosóján lévõ automatát ugyanis nyárra leszerelték (nyilván), a szomszédos pingvinezdében pedig õszinte döbbenetemre nincs kávé. Helyette így egy-egy szendvicsre nevezünk be. A kapott étel ízre és méretre is megfelel, általában negyedennyit szoktam reggelizni. Miközben várjuk szendvicseink elkészültét, megszemlélhetjük a tömegrajtot, amennyiben a két, most rajtoló táv résztvevõinek hatvan-hetven fõs seregét tömegnek tekinthetjük. Néhányan megmosolyognak minket, de ez a szemle szinte hagyomány, csak máskor tényleg a kávé miatt álltunk itt. A meglepõen kis létszámú mezõnyben néhány ismerõs azért felbukkan: Pap Gábor, DJ_Rushboy, sétáLós bácsi, orsipanka és még jópáran. A kézhez kapott szendvicsekkel felfegyverkezve, rajtbélyegzés után beállunk a túrázók sorába, útitársaink Vali és -rafter-, valamint itt még csak lélekben suvlaj.


Ne menjetek be a fõtérre, kanyarodjatok el Palin felé. A korábbihoz képest más színû és alakú jelek várnak a tereptárgyakon. Ne lepõdjetek meg látványosan. Vigyázz! A benzinkútnál ne zdravsztvujtyéval köszönj, hiszen az öemvénél se grüszgottozol. Ha megfelelõ választ adtok a pénztáros kérdésére, nem csak benzint tudtok tankolni.


Valinak köszönhetõen kávéhoz jutva trappolunk tovább észak felé a palini kerékpárúton. Gyorsan lepörög a bemelegítõ néhány kilométer, elérjük a Rockenbauer Pálról elnevezett Dél-Dunántúli Kéktúrát, nyugat felé kanyarodunk rajta. Keresztezzük az egykori Déli Vasút Nagykanizsa - Bécs fõvonalát és a 740-esre számozott Palinkerülõ utat, elhagyjuk a lakott területet. Használaton kívülinek tetszõ buszforduló (pályázati pénzek értelmetlen elköltése c. hõsköltemény, ezerhétszázadik ének) után átkelünk az éppen terepi átrendezés alatt álló Principális-csatornán és hamarosan megérkezünk Zsigárdra. Harangláb és hozzá mellékelt tábla fogad, odébb pedig a túra elsõ bójája, az azóta új nevet viselõ Kanizsa TE egykori pihenõháza elõtt. Az egykoriság csak a tulajdoni viszonyra vonatkozik, a ház egyáltalán nem egykori, sõt, láthatóan újítottak rajta. Eljött a filctollas kreatívkodás ideje, Repkény él a lehetõséggel, én csak felfirkantom az idõpontot és a helyszín elsõ három betûjét és tépünk tovább, a lányok elöl, -rafterrel- ketten pár méterrel lemaradva.


Kanyarodj be az erdõbe. Balra, a kerítés mögött állatok neszeznek a sûrûben. Nincs félnivalód, állítólag a feketerigó támadását többen túlélték már. Erdészházhoz érsz, vele szemben Erzsébet királynéra emlékezik egy emlékkõ. Tippeld meg, hogy hányszor járt Erzsébet királyné Zsigárdon vagy Hosszúvölgyben. Rosszul tippelsz, bár ki tudja? Kiérsz a hosszúvölgyi dûlõútra, kanyarodj Hosszúvölgy felé. Idézd fel, hogy milyen volt homokot rugdalni ezen az úton, miközben a zúzottkövet rugdalod.


Az aszfaltra kiérve máris kényelmesebben haladunk Homokkomáromig és azon is túl. A templomnál aztán elfogy az aszfalt és egyszerû szekérút kanyarog velünk tovább a dombháton. Kõkeresztek szegélyezik az utat, egyiküket még egy régebbi nyomvonal mellé emelhették, a régi töltés nyoma még helyenként kivehetõ az aljnövényzetben. Két domb közé ereszkedünk, a völgybéli kényelmes útról egy túratárs visszakiabálja Repkényéket, akik elporoszkáltak volna Sormás felé. Visszatérnek, áthuppanunk a következõ dombon, fent új tábla hirdet piros sáv jelzést Magyarszerdahely úticéllal. Ma is tanulok újat, többek között ennek a jelzésnek a létezését. Leérve a dombról erdészeti munkaterületen botladozunk keresztül, így érkezünk meg Obornak határába, ahol pár évvel ezelõtt -rafter- tartott nekünk meglepetés-frissítõpontot. A gépjármûforgalmat ezekben a percekben nélkülözõ obornaki bekötõutat erdészeti bekötõútra cseréljük, majd meredek, az évek során árnyékossá vált emelkedõn kaptatunk fel a következõ domb tetejére. Újra bóját találunk, kezdõdik a kilencvenegynéhány kilométeres kör.


Az óramutató járásával ellentétes irányban tedd meg a kilencvenegynéhány kilométeres kört.


Azzal kezdjük, hogy némi fel-le bóklászást követõen egy újabb bójára lelünk, szedret eszünk és lesétálunk a Zalaerdõ kiterjedt vasúthálózatának legdélkeletibb végpontjára. A sínek a sûrû fû alatt nagyjából hiánytalanul megvannak, a pálya többi, vasúti közlekedéshez szükséges eleme kapcsán már nem vagyok ilyen bizakodó. A rét után a jelzés beinvitál egy kényelmes gyalogösvényre az erdõbe, itt olyan lendületesen elbeszélgetjük az idõt, hogy egyszer csak egy domboldalban találjuk magunkat, mindenféle jelzés nélkül. A kilátás szép, és a látottak alapján az is jól azonosítható, hogy hol kellene lennünk. Visszafordulunk és lemegyünk újra a sárga jelzésre, amelyet immár nem elveszítve érkezünk meg a Márki vadászházhoz (épült 1986-87-ben) és a megbízható vízvételi helynek számító csizmamosóhoz. Valamivel arrébb, ha egyenesen mennénk, megérkeznénk Oltárcra, de mi egy miniautónál betérünk jobbra, itt találkozunk elõször pontõrrel a túra során. A kapott almát rágcsálva ballagok tovább a többiek után, elhaladunk a tautologikus nevû Kútfej-kút-forrás közelében, és felballagunk a szõlõhegyre Börzönce és Bocska határában.


A bójánál található kék filctollal írj valamit a nálad lévõ papírra. Utána egy táblához érsz, ahol a hahóti benzinkút (véletlen?!) felé kell elindulnod. Vigyázz a hegyen parkoló, ördögi rendszámú platós UAZ-nál. Nem sokkal késõbb megérkezel a börzöncei Szent Lõrinc-kápolnához. Ne idõzz sokáig, menetelj kitartóan, bójától bójáig a dombháton. A zöld sávot ne keresd tovább, sárgát festettek fel a helyére. Az ingoványos és a nyomvályús útszakaszok után favágókhoz érkezel. A fõ favágó tanácsot ad a túra útvonalával kapcsolatban. Hallgass rá! Hamarosan még több, fát daraboló és fát rakodó favágóval találkozol. Ne feledd, hogy a gém hatósugarában tartózkodni életveszélyes és tilos.


Hûvös, meredek falú mélyút vezet le a hahóti szõlõhegy határába, itt szép kilátás nyílik délkelet felé, a tágas völgybe, amelynek a túloldalán a Thury emléktúráról ismerõs helyszínek sorakoznak és persze kelet felé is, ahol a dombsoron túl a Kis-Balaton lápvidéke terül el. Lesétálunk Hahótra, a falu szélén kápolna és benzinkút áll, valamint tábla invitálja az érdeklõdõket egy tõzegbánya felé. Minket most egyik sem érdekel különösebben, a napsütötte utcán felsietünk a 40-es táv célja, a Flintstones presszó felé, ahol ezúttal elfelejtek utánanézni, hogy mi lehetett a névadás apropója. Zsíros kenyeret és alkoholmentes sört fogyasztunk, elõbbit a rendezõk adják (jajistenem, mégiscsak beleírtam a szolgáltatást), utóbbit a kocsma kínálatából szerzem be. A rövid pihenõ után kilépünk újra a napsütésre, végigsétálunk a település központján. A bolt parkolójában a Zala Volán az ÉNYKK nemrég beszerzett MAN-ja ácsorog, táblája szerint a Zalaegerszeg – Zalaszentbalázs viszonylatot járta utoljára. Átkelünk a 74-es fõúton, ma utoljára, majd lassan, kényelmesen emelkedõ úton célozzuk meg Söjtört.


Ne keresd hiába a Mackó-forrást, helyette forduljatok a szõlõhegy tetejére vezetõ K+ jelzés felé. Fent idézd fel az elsõ alkalmat, amikor itt jártál: sütött a Nap és nagy beszélgetés zajlott talán a Deák teljesítménytúrákról. A Nap most is süt és a téma sem változott. Menj egyenesen le a házakhoz, majd derékszögben jobbra, és a csoffadt kereszt után találod a következõ bóját. Nem tudod, hogy Zalaegerszegen vagy másutt esik-e az esõ, de ne legyél emiatt nyugtalan. Sétáljatok vissza fel a dombhátra, majd le a többszörösen nevezetes Söjtörre. A Deák-háznál találod a fõrendezõt, aki beenged a kiállításra és a mosdóba is. Szégyelld magad, hogy megint nem nézed meg a kiállítást.


Söjtörön hosszan ballagunk a fõúton, amíg elkanyarodhatunk a Méregház felé, itt kimegyünk a településrõl, el a Felsõ-Válicka partjáig, ahol mély suvadás mentén vezet az ösvény a patak rozoga gyaloghídja után. Talán pont errõl híresztelte a média nemrég, hogy megnyílt a föld Zalában? Nagyobb katasztrófa soha ne érje az országot, tényleg. Dél felé fordulunk, hosszan trappolunk a napos földúton, -rafter-ék lassan elhúznak, amíg mi Repkény éppen csörgõ telefonjával szerencsétlenkedünk. A furcsán csendes pusztaszentlászlói strand környékén hátat fordítunk a Válickáknak, elkanyarodunk a soron következõ dombtetõ felé. Az emelkedõnek külön örülök, mert fölfelé kevésbé fáj a kidörzsölõdés és a talpanként egy darab vízhólyagkezdemény. Lefelé pedig annak örülök külön, hogy gyorsabban tudok haladni. Kerek repkényt ilyesféle, erõnléttel kapcsolatos problémák még nem gyötrik, a Magas-Tátra jó edzõterepnek bizonyult. Hamarosan újabb bójánál kell rajzolni, -rafter-ék itt várnak be minket. Pusztaedericsen minimális kitérõvel kocsmát és nyomóskutat talál az errejáró. Kitérünk a nyomóskút miatt, kocsmába most nem megyünk. A kocsma elõtti pihenõnél helybéliek üldögélnek, parkettázásról, fûnyírásról, festésrõl beszélnek, csupa olyan dologról, amit általában csinálni szoktak ilyenkor az emberek. Hiába figyelek, nem hangzik el sem a hatos átlag, sem a TTMR-pontszám szókapcsolat, de még a Kinizsi Százas sem. Nocsak. Egy félmeztelen bácsi jön hozzánk, kérdezi, hogy a kollégájával találkoztunk-e, mert õ is szokott „olyan hetven kilométereket gyalogolni”. Sajnos nem tudjuk, hogy találkoztunk-e a kollégájával, de ha találkozunk, és sikerül azonosítani, akkor átadjuk üdvözletünket. Késõbb meg sem próbáljuk ezt az azonosítást, emiatt azóta is kicsit kényelmetlenül érzem magam.


Hagyjátok el Pusztaedericset a focipálya mellett! A falu szélén halmokban áll az út javítására szolgáló zúzottkõ és cserépmaradék, ezekkel váltva javították fel az utat és itt a következõ szakaszra betárazott készletet látod. A dombra felérve a kihelyezett filctollal jegyezd fel, mirõl beszélgettek az emberek Pusztaedericsen! A kék sávon indulj Rádiháza felé: az ellenõrzõpontig üdvözölheted szembõl érkezõ túratársaidat. Rádiháza a lovas szubkultúrában lovas létesítményérõl híres. Lovakat ezúttal két helyen szemlélhetsz meg, ebbõl az egyiknél elkészítheted a „legelõ lovak gáztározóval és kék sáv turistajelzéssel” c. fényképedet. Na Kékdroid, te sem vagy egy André Kertész. Érkezzetek meg Rádiházára, új útitárs csatlakozik hozzátok suvlaj személyében.


A rádiházi éppen-csak-megállunk-pecsételni-és-már-megyünk-is-tovább-típusúra tervezett megállás szerencsétlen állapotom miatt csaknem fél órásra nyúlik. Lecserélem a zoknimat, lemosom a poros talpaimat, ez önmagában sokat javít az állapotomon. Emellé betolunk még egy-egy alkoholmentes sört Repkénnyel, valamint megeszem az egyik szelet zsíros kenyeret a ponton kínált ellátmányból. Induláskor üdvözölhetjük szembõl érkezõ túratársainkat, néhányan frissen, többen elég bágyadtan néznek vissza ránk. Tõlünk keletre most nem a gáztározó kék épületeit, hanem a Deák túrákról ismerõs szompácsi Szent õrangyalok-kápolnát nézegetem, amíg erre módom van. A kék jelzés megmássza a szentpéterföldi Új-hegyet, a korábbi útvonalváltozat követésétõl a tetõhöz rendelt bója rettenti el a renitenskedni próbálókat. A tetõ után nem sokkal leérünk a Gutorfölde felõl felkanyarogó országútra, ezen sietünk be Szentpéterföldére, ahol Repkény szülei és öccse, Dani várnak privát frissítõponttal: gulyást falatozunk és még egy tányér gulyást és kávét is és kapunk leveles tésztába sütött virslit, hogy legyen mit elvinni. Ez a második, féltáv környéki pihenõ még az elõzõnél is jobban esik, utána talán a kávé hatásának köszönhetõen, talán azért, mert jóllaktam, különösebb nehézségek nélkül tudok továbbindulni.


Hagyjátok el Szentpéterföldét a kisvasút mentén. A vadászházig ne menjetek el! A tó átalakult, a baglyok nem látszanak (és ha látszanának, tudott, hogy nem azok, aminek látszanak), a turistaút hirtelen jobbra kanyarodva tér el az erdõ felé. Kapcsolj lámpát és menj be az erdõbe. Emelkedõn fogsz fölfelé menni, sûrû erdõben, amíg egy irtás szélére nem érsz. A bóját nem itt, hanem pár tucat méterrel továbbmenve találod. Kérj kenõcsöt Kerek repkénytõl, maradj le a többiektõl és kend be kidörzsölõdött tagjaidat! A következõ három kilométert így fájdalommentesen teheted meg. A telihold fényét használd ki most, mert az éjszaka további részére befelhõsödik az ég. További bójákat fogsz elérni, ezek jelzik haladásodat. Mögötted néha fejlámpák fénye villan fel. Menj tovább Lasztonya felé, keresztezed a kistolmácsi vasútvonalat. Vigyázz, ha jön a vonat!


Vonat este fél tizenegykor nem jön, és autó sem sok jár errefelé. Lasztonyán úgy suhanunk keresztül, hogy egyetlen emberrel sem találkozunk, azonban a kutyás portáknál tartott kutyák kötelességtudóan megugatnak. Nagyon sok háznál tartanak kutyát. Keskeny csapáson, mély, vízmosta ösvényen kapaszkodunk ki a faluból, a többiek a dombtetõn, a pár éve emelt kilátóban várnak. Együtt indulunk tovább, sûrû bükkerdõben sétálunk lefelé, nemrég épült parkolónál érjük el a Torhai-forrás felé vezetõ bekötõutat. Szerencsére a gyalogosoknak szánt csapás továbbra is megvan, nem kell a széttúrt, buckás erdészeti földúton botorkálni. A forrásnál (bója is van) újabb pihenõt tartunk, eszünk a saját készletünkbõl pár falatot. Hirtelen rámtör az álmosság, mintha az elmúlt napok összes kialvatlansága egyszerre szakadna a fejemre. Ez az állapot innentõl meghatározóvá válik, érdekes módon nem fáj a lábam, nem fáj a vállam, és az egyetlen igazán fájdalmas kidörzsölõdésem is valamivel kevésbé hat zavaróan, mint az álmosság. Fokozatai azonban eme jelenségnek is vannak, és egyelõre csak a kezdeti, könnyen kezelhetõ stádiumban járok. A Torhai-forrástól továbbindító emelkedõ rögtön megfelelõ gyógyírnak bizonyul, felébredek, ezen a huplin túl kell lenni, a tetõn végigkanyarogni a következõ bójáig és le Lispeszentadorján szélére. Az aszfaltra visszatérve aztán újra elálmosodom, és azon kapom magam, hogy kényelmesebbnek érzem lehunyt szemmel menni. Nem lesz ez így jó, hiszen alig van éjfél.


Tedd túl magad a lispei átkötésen, a megfelelõ helyen kanyarodj rá a földútra és tedd meg a kerülõt a szõlõhegy tövében. Érd el a dombot, emlékezz, hogy a távvezeték nyiladékában nem is kell olyan sokat szerencsétlenkedni. Amikor felbukkannak az elsõ házak lent, akkortól bõ negyed óra, amíg eléred Bázakerettyét. Úgyis többnek fogod érezni. Sétálj le Bázakerettyére és keresd a harci repülõrõl elnevezett kocsmát. A teraszon ülj le és mûtsd meg a vízhólyagjaidat. Ne ragaszd le a lábad, neked az nem szokott mûködni... áh, már mindegy. Fogadj el egy nagy szeletet a többiek által elõredepózott dinnyébõl és edd meg mindet. Élvezd a helyi folklór megnyilvánulásait, és vedd észre, hogy ezek az arcok ezzel a szöveggel egyáltalán nem lógnának ki sem egy borsodi hasonló létesítménybõl, sem a fõvárosi bulinegyed romkocsmáiból. Menekülj.


Elhagyjuk a környéket, pihentetõ aszfaltos szakasz következik a budafai arborétumig, nyikorgó olajkúttal és szembõl érkezõ részeg emberrel, aki azért remélhetõleg eltalál oda, ahová megy. Ezt a feladatát azzal nehezítette magának, hogy láthatóan nem tudja, hová is megy, bár van egy tippem, miszerint a bázakerettyei kultúrházban zajló bál lehetett eredeti úticélja. A zalai éjszaka Bolygó Hollandija után zavartatás nélkül trappolunk tovább, elhagyva a szerényen megbújó olajipari kiállítást az arborétum bejáratáig. Itt nagyon szívesen leülnék (bárhol nagyon szívesen leülnék), de csak megyünk tovább, fel a dombra, egészen a következõ bójához. Lefelé bóklászás közben hirtelen utánunk kiabálnak fentrõl, hogy van-e köztünk valaki, fene az ilyen ijesztõ túrázókba. Elballagunk a kis tó mellett, fel a következõ dombra, majd le végre a vasút kistolmácsi végállomásához, és ami még fontosabb, a Kozár-forráshoz. Ledõlünk pár percre pihenni, és kérek Valitól kávét, amelynek egész pontosan tizennégy percig fogom érezni jótékony, élénkítõ hatását. A fantasztikusan bõ vízhozamú forrásból megtöltöm az összes palackjainkat, majd összevakarjuk magunkat és megyünk tovább, be Kistolmácsra, ahol a Tó büfébe ezúttal csak a bélyegzés kedvéért köszönünk be. Fogyasztani majd visszatérünk éberebb állapotban. Örömmel látom, hogy a pult felett még megtalálható a Kirándulás címû költemény, a kultúrát ápolni kell.


Menj tovább, vonszold magad végig Kistomácson. Hosszabb lesz, mint sejtenéd. A templom után lesz a balkanyar, kanyarodj be, semmi dolgod Letenyén. A betonelemekbõl kirakott hegyi úton autók fognak szembejönni, állj félre elõlük, ugyanis nem csak képzeled õket. Fent a kõkereszt után ne menj be az élelmiszerboltba! A bolt, a világító neonreklámmal együtt az autókkal ellentétben egyedül a te képzeletedben létezik. (Önzõ vagy, más miért ne vizionálhatná ugyanezt?) Fent menj tovább észak felé. Amikor a többiek utolérnek, intsetek egymásnak. Egy darabig nem találkoztok. Amikor kilép eléd az útra a szakállas öregember, nyújtsd felé a túrabotodat és eltûnik. Igazából õ sem létezik. A kanyar után botladozz le Borsfára, vagy abba a faluba, amelyik ott lesz. Ha van fedett buszmegálló padokkal, akkor valószínûleg Borsfán jársz. Van fedett buszmegálló, vannak padok. Megbeszélitek megmaradt útitársaddal, hogy alszotok, amíg jön a következõ busz. Válaszút elõtt álltok: ha a busz érkeztekor nem lesz kedvetek továbbmenni, kiszálltok a túrából. Ha addig összeszeditek magatokat, akkor nem marad kiszállási lehetõségetek.


Alszotok. Nem jön semmiféle busz. Folytassátok a túrát.


Nehézkesen mozogva, a fergeteges, óránkénti négy egész egy tized kilométeres utazósebességet mintegy három perc alatt elérve indulunk tovább. A csaknem háromnegyed óra alvás azonban jó hatással volt mindkettõnkre, innentõl újra beszélgetve, szinte vidáman túrázunk tovább. Borsfáról kifelé menet az eget kémlelem és azon töprengek, hogy milyen jól jönne egy kis esõ akár most, de fõleg majd késõbb. A töprengést meglepetésemre némi ványadt csöpörgés követi, de errõl is csak hallás útján vehetünk tudomást. Nem sokkal késõbb, huszonnégy és fél órával a tegnapi indulás után megérkezünk Valkonyára, a száz kilométeren alig valamivel túl lévõ ellenõrzõpontra. Érdekesség, hogy Valkonyáról a turistaház mellett észak felé kanyarodva a dózerúton egy bõ óra alatt eljutnánk az oltárci vadászházig. Dávidovics Máriáék, mint már évekkel ezelõtt is, a turistaházban pontõrködnek, zsíros kenyeret és paprikát, paradicsomot hoznak kézhez. Bõségesen megszórom az egész menüt sóval, még ezen a hûvös éjszakán is rengeteget izzadtam ugyanis. Vincze Zoliék érkezésekor – utoljára akkor találkoztunk, amikor õk is a borsfai buszmegállóban szundítottak – állunk tovább, nekimegyünk a hét dombnak.


Menj fel a dombra. És a többire is. Találkozol Imrével, aki energiaitallal kínál. Köszönettel ne fogadd el: hazavágná a vércukrodat.


Megpróbálom megszámolni, hogy tényleg kijön-e a hét domb, vagy sem, de elvesztem a fonalat. Van az elsõ, amelynek a tetejérõl ki lehet térni a Gurgó-hegyre, és amelyik után a kiszáradt tómeder és feljebb a Szuloki-forrás található. Van az, amelyik után a magasleses rét terül el, kiváló pihenõhely, de most kihagyjuk. A rét után van a nagyon meredeken kezdõdõ, amelynek a tetején kicsit el kell térni észak felé, majd lekanyarogni, talán ez a Csuszigáló. Utána kezdõdik az a nagyobb dombcsoport, amelynek a második nyúlványán az eszteregnyei szõlõhegyre juthatunk át, és ahová át is kell jutnunk, ha szeretnénk bélyegzést kapni. Természetesen szeretnénk bélyegzést kapni, úgyhogy kisétálunk az összevissza kanyargó erdészeti utakra nagyjából célirányosan felfestett kék R jelzésen a szõlõhegyi házig. A pontõr a kisméretû teraszon üldögél, és az Oltárci-rétrõl ismerõs aprószemû, finom almából is van nála. Ez pont jól fog esni, gondolom, és tényleg pont jólesik. Ülünk egy kicsit, és nem sokkal késõbb megint Vincze Zoliékkal váltjuk egymást.


Menj el a legmeredekebb helyig, ahol le lehet jutni a dombról. Ott visz le a turistaút. Juss le a dombról. Menj fel a következõ dombra és az azután következõre. Ülj le a farakásnál reggelizni. Vigyázz a lódarazsakkal! Menj tovább. Óvatosan osonj el a csapda mellett. Nincs benne semmi. Odébb csodálkozz rá a sárga sáv jelzésre. Végigértél a kilencvenegynéhány kilométeres körön. Most jön a neheze.


Lebotorkálunk a felnõttes fiatalosban az obornaki mûútra, majd kibotorkálunk az obornaki mûútról a fakitermeléses övezeten át a következõ dombra. Feltûnik, hogy a reggel még oly ígéretes felhõzet csaknem teljesen eltûnt az égrõl, és már most jóval melegebb van, mint amiben kényelmesen lehetne túrázni. Sebaj, ez a nap már nem a kényelemrõl szól (és itt még nem is ijesztgetem magam az elõttem álló vonatúttal). A dombról lejutni sokkal több erõfeszítést igényel, mint a feljutás igényelt, de ez a kisebbik gondom, a nagyobbik az újult erõvel rám törõ álmosság. Úgyhogy álmosan téblábolunk le a következõ völgybe és álmosan téblábolunk fel a kegytemplomig, letudva az utolsó igazán komoly emelkedõt. A templomnál leülünk, kihallatszik a miseének, Repkény felismeri és folytatja idekint halkan. Némi ücsörgés után továbbmegyünk, megállás nélkül haladunk át Homokkomáromon: ha megállnánk egy kávéra, annak legfeljebb vízhajtó hatása lenne, és arra most pont nincs szüksége egyikõnknek sem.


Juss át Hosszúvölgyre úgy, hogy nem üt el a misérõl hazafelé tartó autósok közül egy sem. Kanyarodj rá Hosszúvölgyben a zúzottkõvel felszórt, fehéren csillogó útra. Ne ijesztgesd megjelenéseddel az egyik kertben, medencében pancsoló gyerekeket, inkább húzzál tovább szépen. Ne felejts el az erdõt elérve bekanyarodni Zsigárd felé. Aludj nyugodtan a következõ pontig, nem maradsz le semmirõl.


Ha nem is a következõ pontig, de a következõ derékszögû kanyarig többet tartom csukva a szemem, mint nyitva. Sokkal kényelmesebb így. Aztán bekanyarodok Repkény nyomában és ott találom a bóját, még mindig az egykori kulcsosház kerítése közelében, spárgával egy betonoszlopra kötve. Leülünk a fûbe pihenni és étvágytalanul, kényszerûen eszegetni. Negyed órát adunk magunknak pihenésre, mielõtt nekiindulunk az utolsó, csaknem végig napsütötte nyolc kilométernek. Dél lesz pár perc múlva, jól állunk idõvel, nem sietünk, csak baktatunk csendben. Kisétálunk Zsigárdról, át a kis erdõsávon, át a csatorna hídján, majd ki a használaton kívüli buszfordulóhoz. Pontosítok: nem használaton kívüli, mert Vinczéék éppen igénybe veszik, mint árnyékos pihenõhelyet. Mégis érdemes volt megépíteni. Átslattyogunk a fõúton és a síneken, fel a palini akármilyen utcáig, ahol búcsút intünk a Szekszárd (– nagyon sok Alföld – Sátoraljaújhely) felé hívogató kék sávnak. Kerékpárút következik, lassan pergõ kilométerekkel, néhány elképedt kerékpárossal és egyetlen igazán pihenésre alkalmas hellyel az autópálya alatt. Itt veszem észre, hogy alig pár perce valóban csörgött a telefonom és nem csak képzeltem: SzLA érdeklõdik, hogy Homokkomáromban vagyunk-e épp, és utólag is boldog névnapot kíván a mellettem kókadozónak. Egészen felébreszt ez a telefonálás, úgyhogy átadom a jókívánságot és megyünk tovább.


Haladj el óvatosan a sírbolt mellett. Ha látsz valakit a kertben, azt valószínûleg csak képzeled. Inkább ne nézz a szemébe. Téveszd meg magad azzal, hogy az út túloldalán talán árnyékosabb lesz a járda, pedig pont nem. Keresztezd a belvárost kikerülõ nyomvonalon futó hetes fõutat a körforgalomnál és sétálj fel a fõtérig. Ne menj be a fõtérre! Nézd meg a cukrászdát a sarkon közelebbrõl, úgyis zárva fog tartani. Zárva is tart.


Behúzódunk az elsõ nagyobb árnyékos foltra, Vincze Zoliék utolérnek, kérdezik, minden rendben van-e. Nagyjából igen, csak némi árnyékra van szükségünk. Elhúznak fölfelé, mi várunk egy kicsit, nézegetem a téren sétáló társaságokat, családokat. Nyitva tartó fagyist nem látok sehol, úgyhogy megyünk mi is tovább, el a könyvtár mellett, fel a Rozgonyi utcához és végig rajta. Itt már eléggé valószínû, hogy teljesítjük a túrát. Földgömbös keresztezõdés, kék háztömb, büfé, cél. A szökõkútnál suvlaj falatozik és üdvözöl, elmondja, hogy õ kilépett a többiek elõl, mert aludni akart egy kicsit a hazavezetés elõtt, Vali beért délre, -rafter- pedig délután egyre.


Menj be a bójával ellátott bejáratnál az iskolába. Add oda a teleirkált, telepecsételt papírt a gyanakvó tekintetû embernek. Adni fog egy kicsi, színes, falevél alakú fémtárgyat. Megérkeztél.


Köszönetnyilvánítás következik, mert úgy érzem, hogy megérdemlik: köszönöm az útitársaimnak, Kerek repkénynek, Valinak, -rafter-nek, suvlajnak a lelkesítõ és lelkesedésben egy pillanatra meg nem ingó társaságot. Köszönöm a rendezõknek, hogy életben tartják ezt a túrát, ami igazából tetszik úgy, ahogy van, a kevés emberes ellenõrzõponttal és a cél elõtti végtelen aszfaltozással együtt. Köszönöm Repkény családjának a szentpéterföldi életmentõ depópontot. Nélkülük ez a túra sokkal nagyobb szenvedés lenne. Köszönöm minden Olvasónak, hogy volt türelme elolvasni ezt a sok sületlenséget, amit itt összehordtam.


A célban nagy megkönnyebbülésemre lerúgom a cipõt és megszabadulok a szanaszét lyukadt zoknitól. Elmegyek fürdeni, letépem a ragasztószalagot a lábamról, amelyet Bázakerettyén olyan könnyelmûen felragasztottam. Majdnem hozza magával az újratelt vízhólyagon lévõ bõrt is. Sebaj, felöltözve másik cipõt húzok úgyis a hazaútra. Közben megjelennek Repkény szülei és Dani ismét, elbúcsúzunk útitársainktól és a rendezõktõl, elmegyünk valamit enni, majd kapok egy fuvart a vasútállomásra. Repkénynek a szabadságolása megengedi, hogy a hétfõt még Lentiben töltse regenerálódással, nekem azonban vissza kell jutnom Budapestre. Ehhez a Nagykanizsáról átszállással elérhetõ, Balaton Expressz fantázianevû vonatot veszem igénybe. Jut is rá helyjegy, de a zsúfolt halberstadtin fészkelõdve már Fonyódon arra gondolok, hogy legközelebb be kell érni korábban és a hazautat a balatoni csúcsforgalommal terhelt irány helyett inkább Zalaszentiván felé indítani. Másnap meglepõen frissen ébredek, minden különösebb gond nélkül kezdõdik a hét, van idõ megtervezni a beszámolót és a következõ túrát.


-Kékdroid-


*Nem. Sõt. Senkinek nem tanácsolom, hogy ilyen felkészületlenül induljon el egy hosszú túrára. Nekünk most azért sikerült, mert (1) szerencsénk volt az idõjárással, (2) szerencsénk volt minden mással, és (3) kellõen nagy pontossággal tudtuk, hogy a túra mely szakaszában mire számíthatunk úgy az útvonalon, mint a saját állapotunk alakulásában.


Képek majd lesznek, amikor eldöntöm, hogy melyik képmegosztó szolgáltatót kellene bedönteni. (A tár pont hu-val kezdtem, az rég bedõlt, aztán átköltöztem a hungarotelre, az is bedõlt. Egy ideje most a fotoalbum pont hu-t nem érem el, ahová 2010 eleje óta töltögettem fel a túrákon készített képeket. Remélem, hogy megjavul, különben javíthatok egy csomó linket.)


Íme: Képek

 
 
Buda HatáránTúra éve: 20152015.08.13 21:44:09

Buda Határán 25B


Adyliget, indulás, piros szalagok mutatják az utat. Kilépünk Kerek repkénnyel, mert illene kiérni a pontra, és a rajtidõhöz képest fél óra elõnyünk sincs. Átbukunk a Hosszú-erdõ-hegy hátán, a Remete-szurdokba vezetõ csapás most meglepõen tiszta, könnyen járható. Ami pedig emellett különösen jólesik: nincs hõség, a mainál komfortosabb hõmérsékletet nem is tudok elképzelni egy nyári túrára. A kissé dzsungelszerûnek tûnõ Remete-szurdokon végigtrappolunk, majd a végén felsietünk a porosról sziklásra váltó kaptatón. Kilátás: János-hegy, Nagy-Kopasz, Nagykovácsi széle. Szép. Átsétálunk a K+ elágazásához, letelepszünk a magunkkal hozott kisszékekre és megkezdjük az ellenõrzõpontkodási tevékenységet. Kabátban, mert egy helyben ülve rövid idõ alatt elkezdünk fázni a szélben. Számos túrázó, köztük néhány régi ismerõs elhaladta után – köszönjük mindenkinek a megtisztelõ látogatást és a sok kínálást :) - megérkezik Anna és Gellért, söprûi minõségben. Bezárjuk a pontot, megyünk tovább, bejárhatnékunk van.


Budaligetrõl a regulat által is említett vízmûnél kanyarodunk ki, le a Jegenye-völgyek közül a középsõt csak érintjük, és rövid utcai átkötés után az alsóban túrázunk tovább. Homokkõalakzat fent, vízesés lent, kirándulók mindenütt. A Rózsika-forrásnál IldiH õriz egyedül pontot és mutatja a szalagozással feljavított régi sárga sávot, mint követendõ irányt. Felkanyargunk az új sárga sávig, majd ezen a Kötõk padjáig, ahol megcélozzuk a Szarvas-hegyi nyerget. Fent szép kilátás nyílik a tõlünk észak felé esõ hegyekre, a Kétágú-hegy távoli púpjától az innen pálcikaszerûnek látszó kilátóval ellátott Pilis-tetõn és Dobogókõn keresztül a Nagy-Kevély sziklás oldaláig. Itt tartunk egy rövid uzsonnázós pihenõt, mielõtt továbbkanyarognánk a gerincúton. A következõ kilátópont a Vera-pihenõ, a kisméretû fémtáblát majdnem teljesen körbenõtte a fa, a kilátás a Hármashatár-hegyre és Pesthidegkútra viszont továbbra is kiváló. Eleinte jelzett úton, majd a határköveket követve lemegyünk a Rozália-téglagyárhoz. A rekordlassan megújuló esztergomi vasútvonal útátjárója közelében vár a következõ ellenõrzõpont, nápolyit dézsmálok, ásványvizet azonban nem, mert akkor mind a három liter maradék vizet haza kellene cipelnem. Továbbmenve találkozunk az útvonal izgalmas újdonságaival, vagyis a patak gátjáról le kell térni, valahogy átkelni a mezõn, majd a vasárnap délután is meglepõen forgalmas 10-es fõúton. Megoldjuk, fõleg az utóbbi számít kihívásnak. Az ürömi Ürömi úton folytatjuk a kirándulást, szerencsére rövid idõ elteltével betérünk egy kisforgalmú utcára, amely visszavisz a korábbi rendezésekrõl ismerõs útvonalra. Aztán errõl is letérünk, mert a lekerített terület lekerítettségével nem szabad viccelni. Felkanyargunk a Péter-hegyre, be az erdõbe, mély víznyelõk mellett érjük el a dombtetõt és az oda helyezett ellenõrzõ zsírkrétát.


A tanösvényt követve az unalmas, de láthatóan kényszeresen nagyonegyedire tervezett házakkal teli felsõkategóriás lakóövezetbe térünk be egy kis idõre, ahol sikerül egy utcát elnézni és ezzel mintegy százhetven méterrel megtoldani a túra hosszát. Átsétálunk a Róka-hegyi kõfejtõbe, egy csomó falmászó mássza a falat, a bányaudvarban pedig Locusta és Bubu õriznek ellenõrzõpontot. Röviden beszámolnak a Stara Planina logisztikai vonatkozásairól. Sajnos a tartózkodást nem nyújthatjuk nagyon hosszúra, mert eleve kis késéssel érkeztünk és még két pontot be kell zárni. Kikapaszkodunk a bányából, megnézzük az alkonyati fényben egész idillinek tetszõ kaszásdûlõi lakótelepet és mögötte a belvárost, majd egy meredek csapáson leballagunk a piros sávra. Ezt egészen sokáig követjük, de mielõtt beleélhetnénk magunkat abba, hogy tartunk egy P85 majdnembejárást, letérünk Békásmegyer felé, aztán a letérésrõl is letérünk, szalagokat szedve szorgalmasan. Hétvéginek tûnõ házak között kanyargunk, a távolban a Szandavár, a Mátra és egész halványan a Bükk is látszik. Az Ezüst-hegyi kilátó hûlt helyénél Agárdi Pétert, pár száz méterrel arrébb, a Puszta-domb tetején Laurát és Lestatot találjuk. Lesétálunk Békásmegyerre, a célban türelmesen várakozó fõrendezõségnek kimagyarázzuk a késést, majd Gellértéknek köszönhetõen nem kell várni a hídon átjáró buszra, kapunk egy fuvart Káposztásmegyerig, ezt külön szeretném megköszönni. Nem mellesleg köszönöm a résztvevõknek, hogy eljöttek a túrára és természetesen köszönöm a társaságot mindenkinek!


-Kékdroid-


Képek az új képtárban

 
 
Lakótelepi Piknik Túra DunakesziTúra éve: 20152015.08.13 21:38:43

Dunakeszi Lakótelepi Piknik 25


A rajthelyre való eljutás során, már Dunakeszin, de még pont nem a rajtnál bevásárolok mindenféle egészségtelen harapnivalóból, mert a magammal hozott három liter víz mellé elfelejtettem eltenni az elõkészített kaját. Veszek továbbá papírzsebkendõt, mert abból az év ezen szakában sosem lehet elég. Pizzéria elõtt találom a rendezõséget, a piknikbõl most esõnapra áthelyezett túra lett – ami nem baj, mert az eredeti idõpontban nem tudtam volna eljönni. Kerek repkény most sem tud, amit saját bevallása szerint a hõségre (heh, ezt a beszámolót augusztusban írom, és igazából nincs sokkal melegebb) való tekintettel egyáltalán nem is bán. Fizetek, nevezési lapot töltök, nevezek, a kapott itinerben útleírás található, hozzá külön fekete-fehér térképmelléklet jár. Indulás elõtt beugrok egy kávéra, erõsre, fél kilenckor pedig sietõsen ellépek, mert délután tennivaló vár. Kikanyargok a lakóteleprõl, be a Duna árterébe, elõttem a pipacsos kaszálón túl gát és kútház mutatják a késõbbi útvonalat. Végigtrappolok az üdülõtelep felé, útközben találkozom túrázókkal, akik ugyanarra haladnak, és látok túrázókat, akik már dél felé tartva túráznak. A révhez vezetõ sétány vendéglátósai korai nyitásra készülõdnek, érthetõ, mára 35°C körülire jósolták a csúcshõmérsékletet, a népek várhatóan tódulnak majd a partra. Elérem a révet, a komp éppen a folyó közepénél tart, autókkal tele, és hiába nézem pár másodpercig, nem tudom eldönteni, hogy éppen közeledik vagy távolodik. Néhány lépéssel északabbra található a római kikötõerõd, a limesnek a barbaricumba helyezett elõörse, pontosabban az, ami megmaradt belõle. Körülötte kiállítás, a kiállításon az összeállított anyagon kívül vidám pontõrök, büszke tárlatvezetõ és nézelõdõ teljesítménytúrázók tekinthetõek meg. Többen vagyunk jelen, mint amikor tavasszal a kiváló Intercisa Múzeumban jártam, bár ez nem mutatvány, kettõ látogatóval el lehet érni.


Folytatom a túrát, tábla térít a partra, homokos ösvényen kanyargok, mellettem csónakok ringanak a kellemesen hûvös vízen. A Dunán túl a Visegrádi-hegység és a Pilis vonulatai kéklenek, lentebb a folyón a Megyeri híd pillérei uralják a látképet. A túra jelzéseit és tábláit követve bandukolok át a gátra, az ártéri fasor (erdõnek azért túlzás) mögött hatalmas, piros tolóhajó küzd fölfelé, egy ponton pedig a Kõ-hegy látszik meglepõen élesen, turistaházastól és sziklafalastól. A gát után aszfaltutat találok, kitérek nyugat felé, ahol az út végén különös épület áll a vízügyi létesítmény kertjében, fantasztikus vaskerítés mögött. Fogalmam sincs, hogy mi lehet. Továbbtrappolok, dûlõutakon közelítem meg a Temetõdombot, a jelölt irányban felkanyarodok, megállok egy pillanatra gyönyörködni a túlparti hegyek körvonalában, majd odasétálok a pontõrökhöz, bélyegzésért és szódáért.


Továbbhaladva megállapítom, hogy a helyrajzi számos térkép, amit már az elõzõ beszámolóban sem értettem, még mindig ott áll a Felsõtabán utcában. Biztos fontos. Hogy ne maradjunk hivatal nélkül, nemsokára megérkezem a kettes számú fõúthoz, és a fõúton a jelentõs gépjármûforgalom csekély mértékû feltartásának végrehajtásával egyidejûleg átkelést foganatosítva, megérkezésre kerülök a polgármesteri hivatal elõtt elhelyezést nyert közterületre. Vagyis átmegyek a fõtérre, innen a város egyetlen igazi vasútállomására – Dunakeszi alsó és ~ Gyártelep csak megállóhelyek – ahol új, masszív fémkerítés veszi rá a renitenseket az aluljáró használatára. A túloldalon trianoni emlékhely, örömmel látom, hogy a zászlókat normális állapotúra cserélték. Leballagok a kerékpárúton az alagi lóversenypályához, ahol a túra útjelzõ táblája egy mellékbejáraton keresztül invitál a pálya gyepére. Örömmel hagyom magam mögött a forgalmas országút mellett húzódó forgalmas kerékpárutat, úgy is, hogy az árnyékosabb. Még sosem teljesítménytúráztam lóversenypályán, most ez is megvalósul. A pálya fordulójánál el kell térni a kertek alatt Alag felé, így teszek, és hamarosan meg is érkezem, a korábbról ismerõs állattelep, a napszítta zöld fémlemez-építmény és az éppen használatban lévõ paintballpálya mentén megérkezem az alagi templomromhoz. Itt egy szelet csokit kapok és szódát is kapnék, ha kérnék, de nem kérek, mert minden korty víz után újult erõvel tör rám az allergia. Most is tör, ez azonban nem akadályoz meg abban, hogy megnézzem a templomot megint.


A Fót felé vezetõ utat veszem igénybe az M2-es autóút (micsoda hülyeség metrót elnevezni országutakról) és a veresegyházi vasútvonal keresztezéséhez, ezt enyhén szemetes letérõnél kell elhagyni egy akácos-tölgyesben kanyargó csapásért. A csapás végén hátat fordítok a vasúti töltésnek és széles földúton sétálok a sikátorpusztai templomrom felé, amelyet távolról csak a szántásban álló facsoportról ismerhet fel az avatott szem. A facsoporthoz a helyszínen táblázás irányítja a túrázót, irányulok, bent a fák között az ismertetõ mellé kilógatott filctollal igazolom, hogy itt is jártam. Visszatérek a földútra, hamarosan utolérem Ferlán Ildikót, akivel aztán a célig túrázunk együtt. Átkelünk a fóti úton, egy darabig fakitermelés sújtotta övezetben próbálunk haladni, aztán megérkezünk az egykori alagi útra, amely Alagimajor megállóhelynél véget ér. Éppen érkezik a páros személyvonat, egy szóló fehér-kék Flirt képében. Átballagunk a kiserdõn, majd a vasút mentén haladva jobb környezetben dokumentálható az elõzõ vonat páratlan párja. Fót határáig kell felsétálni, mellettünk filmstúdió terül el, ezúttal feltûnõ díszletépület nélkül. Fótot az M2-es fölött hagyjuk el, visszatérünk Dunakeszire, régi temetõ kerítésén vár a következõ ellenõrzõhely, filctollal rajzolunk áthúzott L betût, amelyet a tavalyi beszámolóban sem jelenített meg Dru Pál motorja.


Innen egy darabig a dunamenti elõvárosokat elkerülõ fõút mentén földúton, majd a ma már többször érintett, fóti áruházrendszert megcélzó országúton sétálunk dél felé. Találkozunk az autóból az útvonalat ellenõrzõ fõrendezõvel, majdnem pont ott, ahol be kell térni a lovasok területe felé. Itt elbotladozunk egy kicsit, felettünk vitorlázó és motoros gépek húznak el, majd megérkezünk a repülõtérre, ahol újabb, szódát kínáló ellenõrzõpont vár. Mivel már kellõen kiszomjaztam, most élek a szódaivás lehetõségével. A vitorlázórepülés lehetõségét kihagyva folytatjuk a túrát, fenyvesben, majd Dunakeszi utcáin egészen addig, amíg a vasút melletti rézsû tetejéhez nem érünk. Végigdöcögünk a töltés tetején, majd le az utcaszintre és végül egy csatorna átereszével kombinált aluljárón át a sínek alatt. Áthaladó jármû természetesen pont nem jön, de sebaj, vigasztal, hogy innen már csak néhány lépés a cél. A reggel külön megvett pizzajegyért megkapom a szelet pizzát, vásárolok hozzá egy pohár jó hideg gyümölcslét, majd elbúcsúzom a rendezõktõl és útitársamtól – ezúton is köszönöm a túrát és a társaságot! Jópofa kis túra ez, ha éppen belefér valakinek az idejébe, egy látogatást megérhet.


-Kékdroid-


Képek

 
 
Mindszenty Bíboros EmléktúraTúra éve: 20152015.05.31 16:03:18

Mindszenty bíboros emléktúra


Május közepéhez képest hűvös időben szállunk le Kerek repkénnyel a Zalaegerszeg-Szombathely vonatról. Vasváron járunk, péntek este van és az ügyeletes forgalmi szolgálattevõ útmutatása alapján vágunk neki a helyi kemping felé vezetõ útnak. A létesítményt második próbálkozásra sikerül is megtalálni (elsõre a parkerdõben kötünk ki), ami csak azért nem annyira ciki, mert legutóbb enyhén napszúrásos állapotban jártam erre. A töksötét kemping töksötét épületeit látva egy pillanatra elbizonytalanodunk, ám mielõtt a telefon felé nyúlnék útbaigazítást keresve, megjelenik a kemping képviselõje Vándor Csillag és Heyjoe társaságában. Deus ex machina, hogy egy híres izlandi közmondással éljek. Ezen találkozás eredményeként sátrazás helyett bungalóban alhatunk, ami egyrészt nem olyan hideg, másrészt pedig nem kell másnap reggel a vizes sátrat elpakolni, majd késõbb egy alkalmas helyen kicsomagolni, megszárítani és újra elpakolni. Szombaton így kipihenten ébredünk (Vándor Csillagék a Kõszegi-hegységbe mennek geoládás eseményre, velük reggel nem is találkozunk), kint párás, felhõs égbolt fogad, ehhez képest esõt egész nap nem kapunk, sõt, az enyhén hûvös, felhõs idõben kifejezetten kényelmes nagyzsákkal túrázni. A kulcsot a megbeszélteknek megfelelõen leadjuk a pótrecepcióként szolgáló kocsmában, és besétálunk a domonkos kolostorhoz, ahol benevezhetünk a túrára. Itt már megismerem a helyszínt és a környezetet tavalyelõttrõl, a Nagy Gáspár emléktúráról. Benevezünk – nincs nevdíj – és megkapjuk az egylapos itinert, benne színes (!) térképpel, amelyen piros kiemelés jelzi a követendõ utat. Ezen kívül van még négy hely bélyegzésnek, és egy hely a rajtszámnak, de az útvonal egyszerûsége, a túra hossza és szintemelkedése nem is igazán indokol mást. Nevezés után útnak indulunk, ötvenvalahányadikokként.


Vasvárról az Oszkón keresztül Zalabérre vezetõ harmadrendû úton távozunk, egy ideig ezt követi a Mária út itteni, piros M-mel jelzett ága is. A városközpontban mindenféle szép házak, ivókút, májusfa, faragott bagoly tekinthetõ meg, és ha az idõnk engedné, a római sáncokat is jó lenne megnézni. Ehelyett kisétálunk a gyér forgalmú aszfalton, a határban rengeteg repce (szerencsémre már elvirágzott), búza és egy bazi nagy üzem, amelyik négy pályázaton is nyert pénzt. Az egymás mellett álló négy óriásplakát legalábbis erre utal. Hamarosan becsatlakozik a vasútállomás felõl érkezõ piros sáv balról, az országutat immár két jelzés követésének boldog tudatában tapodhatjuk. Mellettünk az erdõk fenyõfákkal vegyített fehér akácosként jelennek meg. Jobbra jelzések válnak el tõlünk délkelet felé, de mi rendületlenül megyünk tovább a piros sáv letéréséig, ahol is az aszfaltra fújt jelölõfesték a Sándor-lépcsõ helyett továbbirányít Oszkó felé. Rémlik is, hogy a rajtban volt errõl egy térkép kitéve. (A célban pedig megtudjuk, hogy favágás miatt vált nehezen járhatóvá a kikerült szakasz.) Az 1234-es szelvénykõ közelében keresztezzük a Nagykanizsa-Szombathely vasútvonalat, majd egy lerobbant buszmegállónál betérünk az egykori oszkói vasútállomás felé. A hely már csak nevében õrzi a vasút emlékét, 1976-ben korrigáltak a nyomvonalon. Több tábla által hangsúlyozottan magánjellegû, széles dózerútra térünk az erdei településen. Ez az egykori római katonák útja, tehát, ha minden igaz, akkor kétezer, plusz-mínusz néhány száz éves nyomvonalat követünk. Kétezer évvel ezelõtt azonban még biztos nem volt bekamerázva semmi a környéken, és a be nem kamerázás tényét sem jelezték mûanyag táblákon, most azonban kamera és ezt hirdetõ tábla is akad a semmi közepén.


Keresztezünk egy másik, a miénkhez hasonlóan széles utat, majd ismerõsnek tûnõ túratársat érünk be egy kanyarban. Egykori évfolyamtársamat van szerencsém újra látni, eldumálunk a Jeli Arborétumig, közben utolérve a túrán zarándokcsoportként részt vevõ, nagy létszámú társaságot. Feltûnik menet közben, hogy szalagozás helyett lufi jelöli a letérést a dózerútról, és az is, hogy egy kinyitott hátsó ajtón érkezünk meg az arborétum területére. Repkény már sokszor mesélt arról, hogy micsoda elképesztõ mennyiségû rododendron – magyarul havasszépe – található itt és micsoda elképesztõ színváltozatokban, de saját szememmel látni mégiscsak más. Azt is megbeszéltük korábban, hogy az arborétumra annyi idõt szánunk, amennyi csak belefér a szintidõbe, tehát elbúcsúzom ex-kollégámtól, és Repkénnyel kimegyünk a pénztárhoz, veszünk jegyet, letesszük a csomagjainkat (sátrastul-mindenestül azért mégiscsak kényelmetlen lenne a nézelõdés) és visszamegyünk növényeket nézni. Látnivaló márpedig akad bõven, a havasszépéken túl lehetetlenül sokféle fenyõ, cédrus és egyéb fák sorakoznak bent, valamint meglátogatható egy két hete átadott kilátó, amit elõzõ este Heyjoe is említett. Forrás is akad, ami a tábla szerint nem ivóvíz, de Hétforrás a neve, ami itt Vas megyében elég népszerûnek tûnik. Bõ másfél órát kószálunk odabent, majd kimegyünk és a parkoló sarkában ücsörgõ pontõrnél bejelentkezünk egy bélyegzésre.


Dél felé indulunk tovább, a római katonákat elengedtünk útjukon, az általunk követendõ irányban a Borhordó út húzódik, piros és sárga sáv jelzésekkel. Odébb a sárgát követve eltérünk az oszkói szõlõhegy felé, ezt nyugatról kerüljük meg. Régi, magas fûvel benõtt présházak mállanak csendben a domboldalban, köztük az 1804-ben épült, mûemlékként nyilvántartott Németh-pince. Találkozunk egy nagyobb csapat túrázóval, majd egy kõkeresztnél ismét kelet felé kanyarodunk és felsétálunk a térképen Hegypásztorpinceként jelölt épületcsoporthoz. Itt egy laza csoportban jó állapotúra felújított régi házakat és gazdasági épületeket találunk, mindezt az ökoturisztikai, nagyonfenntartható vonalon tálalják, amire vélhetõen megfelelõ kereslet is mutatkozik. A helyszín mindenesetre szépen gondozott, igényes. A pontõr lányok az egyik épület tornácán ülve õrzik a pontot, a bélyegzés idejére állunk meg náluk és ballagunk is tovább. Kis harangtornyos kápolna mellett, a Mária út lilára festett kapujánál térünk vissza az erdõbe, a pincéknél olvasott tájékoztató szerint világháborús aknatölcsérek szegélyezik az utat, élõhelyet jelentve a bennük álló vizek lakóinak. Hamarosan újra elérjük a széles Borhordó utat, de csak keresztezzük, és gyengébb, ritkán járt földúton bandukolunk tovább.


A mindenütt virágzó fehér akácra telepített méhkasokat elhagyva lassan kiérünk az erdõbõl, ligetes dombháton, majd búzatábla mentén kanyarodunk rá a Csehimindszentet rejtõ völgyre. Leereszkedünk ebbe a völgybe, átkelünk a patakon, amely most inkább csak vízmosás, és felsétálunk a túra végpontját jelentõ faluba. Díjazásként kitûzõt és emléklapot kapunk, frissítésként pedig teát, zsíros kenyeret, valamint vörösbort lehet vételezni. A plébános szakvezetésével megnézhetjük az éppen felszentelés elõtt álló templomot – megerõsítették az alapozását, megszüntették a felázást, valamint új oltárképet és berendezést kapott – a polgármester pedig a Mindszenty-szülõházban vezet körbe. Fél négy körül igénybe vesszük a rendezõi különjáratot a vasvári vasútállomásig, ahonnan Szombathely felé indulunk haza. Szeretném megköszönni a túrát a rendezõknek, a társaságot Kerek repkénynek és a csehimindszenti idegenvezetést a vezetõinknek. Ezt a túrát csak ajánlani tudom, annak is, aki virágnézegetni akar és annak is, akit a történelmi-egyházi vonatkozás érdekel – mindkét szempontból érdemes eljönni.


-Kékdroid-


Képek (sok rododendronnal)

 
 
Őrség (- Vendvidék) 75/50/30Túra éve: 20152015.05.31 15:47:39

Õrség 50


Fél hetes rajtidõ kerül az itinerre, aztán eszembe jut, hogy egy kávét mégiscsak jó lenne meginni indulás elõtt, úgyhogy erre a csekély sportszakmai kihívást jelentõ mikrorésztávra is elcsábítom az éppen SzLA-val társalgó Kerek repkényt. Az itiner – a szokásos szép, színes, térképes példány, táv- és szintadatos betétlappal – most még olvasatlanul megy a táskába. Kávézás után hagyjuk el az õriszentpéteri általános iskolát, majd nem sokkal késõbb az Õriszentpéter központjaként mûködõ Városszert. Közben egy ismerõsnek tûnõ autóban Pinkert Laciékat üdvözölhetjük, félúton járunk a templomszeri ellenõrzõpont felé. A körülmények ideálisak: napsütés, felhõmentes, ám párás aljú égbolt, száraz talaj, bónusz madárdal, ezúttal fõleg léprigó hangját hallani. Repkény megáll lila akácot fényképezni, majd faliújságként mûködõ kerekes kút mellett sétálunk el. A Lendvai-házaspár által üzemeltetett elsõ ellenõrzõpontnál ezúttal kihagyjuk a templom meglátogatását, lendületesen továbbsétálunk, hogy Keserûszernél bekanyarodjunk a most éppen állott vizû Zala közvetlen közelébe. Feltûnõ változás no1., a Zala hídjánál hiányzik az egy tonnás korlátozás jelölése; no2., egy tábla a madárbarát kaszálás fontosságára hívja fel a figyelmet, átlátszó háttérben mûanyag madárral.


A patak kanyargós völgyét követjük a vadászházig, a pontõröknek a réthez képest másként zöld láthatósági mellénye messzirõl virít. Végül is, ez a feladata. Mármint a mellénynek, nem a pontõrnek. A ház mögött a forrás mûködik, egy bögrényit töltök belõle, pezsgõtablettát oldunk benne. A túra útvonalának elsõ számú, friss módosulása miatt innen egyenesen a szlovén határ felé haladunk tovább, kimarad Szalafõ a múzeumfaluval. Helyette – és a hosszú aszfaltos, országúti szakasz helyett – hosszú erdei szakaszt kapunk, eleinte szögegyenes, enyhén emelkedõ dózerúttal. Utóbbi felvisz egy magaslatra, majd a sûrûn festett, friss jelzések bevisznek az erdõbe, ahol mindenféle hangulatos csapásokon bóklászunk tovább. Ez a rész nagyon jól el lett találva. Alig teszünk meg néhány kilométert a vadászháztól induló sárga sávon, amikor hirtelen elérjük a Vasfüggöny turistautat és valamivel odébb az államhatárt. Innentõl már ismerõs a terep, kikerüljük az ellenõrzõponttalanított ifjúsági szállót és az autós közlekedés elõl elzárt kerékpárúton (amint késõbb tanult túratársam rámutat, ezzel a szálló szabályosan megközelíthetetlennek számít szilárd burkolatú úton személyautóval) letalpalunk Õrihódos szélére.


Nem maradunk sokáig a vasúti fuvarozás által leginkább a határállomásáról ismert faluban: libikókás pihenõhelynél felkirándulunk egy mesterséges tó gátjára és be az erdõbe, amelyben egészen Dolány határáig hûsölhetünk. A falut elérve a kocsma, a májusfa és a bedobozolt régi tûzoltókocsi, valamint néhány érdekes színvilágúra festett családi ház mellett sétálunk be a templomig. Az itteni ellenõrzõpontot Kiscsibész topiktárs õrzi, pillanatnyilag egyedül. Szörpöt és müzlit lehet nála vételezni, élünk a lehetõséggel. Számomra ismét új útszakasz következik, nem a réten kell átvágni és eltérni a völgyek között Bûdfalva felé, hanem a lehetõségekhez képest egyenesen északnak megyünk, a határsávot a lehetõ legrövidebb úton megcélozva. Dolányt egy lámák, pontosabban alpakák tenyésztésével foglalkozó telep mellett hagyjuk el végleg. Eredeti. Odébb felfedezem a felelõs gyepgazdálkodásra intõ tábla szlovén változatát, ezen másikfajta madár látható, ugyanúgy áttetszõ plexi háttérrel. Felmegyünk a határra, ezalatt szép csendben elkezd befelhõsödni az ég. Legalább nincs olyan nagyon meleg, mint lehetne. A határkövek sorát elérve nyugat felé kanyarodunk, erdõben kanyargó, letaposott csapást követünk az A/130. jelû határkõ utánig, ahol egy pillanatra érintjük a túra korábbi nyomvonalát (ami Bûdfalva felõl érkezett és itt kanyarodott nyugat felé), majd visszatúrázunk Magyarországra.


Poros, kavicsos úton lépünk be Orfalura, az üdvözlõ táblán a helyi haranglábat jelenítették meg stilizálva, a harangot egy nagyon is valódi csengettyû helyettesíti. Néhány szép porta mellett pihenõhelyet érünk el, a felirat alapján ez a Vend-Ég Menedék. A 2005-re datált faépítményben egy rövid, kézzel írt tájékoztatón olvashatja el az errejáró Orfalu rövid történetét és Nemecz Tibor: Vend-Vidék címû versét. A pihenõ mellett üveges szekrényben egy csomó agyagedényt állítottak ki. Nem mondhatja senki, hogy nem gondoltak a látnivalókra fogékony turistákra. Kicsit odébb az Áfonyás tanösvény tábláján találjuk az ellenõrzõpont felé mutató nyilat, innen hat perc sétára az ellenõrzõpontot. A pontõri minõségben megjelenõ Matécz-családnak egy teaházban találtak helyet a rendezõk. Ha jól meggondolom, életemben most elõször lépek be egy teaházba, és korábban nem is sejtettem, hogy erre pont egy teljesítménytúrán, az ország nyugati majdnemlegvégén kerülhet sor. Bent teából, szörpbõl és sörbõl lehet választani, Repkény az elsõ lehetõséget választja, én a másodikat. Vásárolható továbbá kecskesajttál, ezt a lehetõséget sem hagyjuk ki, és kecskesajttal feltöltve hagyjuk el a helyszínt. Remélem, bejön a bolt és még sokáig jöhetünk teaházazni Orfalura.


A piros sávig aszfaltozunk a forgalmasnak nehezen nevezhetõ orfalui bekötõúton, itt északkelet felé kanyarodunk, betérve az erdõbe. Egy kanyarban megpróbáljuk megbecsülni, milyen mély a nagyon mély kút, de a segédeszközként bedobott kavics csobbanását nem hallom meg. Biztos eléggé nagyon mély. Néhány száz méterrel arréb Repkény hasra veti magát néhány gõte elõtt, akik egy állott vizû pocsolyában ázdogálnak. Nem a kétéltûek iránti tiszteletét akarja kifejezni, hanem fotózáshoz próbál megfelelõ szöget találni, sajnos sikertelenül. Pedig még a nyugalmi állapotukból is megpróbáljuk kizökkenteni õket, hiába. A gõtéken felbuzdulva Balázsfalva szélén benézzük az egyébként teljesen jól jelzett letérést, jutalmul szép kilátást kapunk a Bedi család által állított kõkereszttõl. Visszamegyünk az útvonalra, lecammogunk Farkasfára, a falu – elnézést: városrész – szélén ludak perelnek az arrajárókkal, odébb újszerû teniszpálya tûnik fel. Farkasfa Open. SzLA és családja a szokásos helyen õrzi a zsíros kenyeret. Leülünk beszélgetni, zsíros kenyerezni és a kapott bón beváltásával vett sört elfogyasztani, aztán még többet beszélgetni. Induláskor Laci069-cel váltjuk egymást, aztán sietünk, mert szintidõbõl a táv rövidülése miatt idén kevesebb van, mint korábban volt.


Kint a kocsmázás elõtti, enyhén esõre álló idõ fogad, ez egészen Kondorfáig kísér, ahol majd pár percre kapunk egy kis csalóka napsütést. Addig ki kell kapaszkodnunk azonban Farkasfáról, magunk mögött hagyni a telkeket, és újra az erdõben bóklászni egy sort. Némelyik út olyan, mintha egyébként nem is használnák, leszámítva ennek a túrának a bejáróit, teljesítõit. Vegyes fenyõ- és nemfenyõerdõkben sétálva érkezünk le a most még a gyengén csordogálónak is alig nevezhetõ Lugos-patak völgyébe. A patakmedert Kondorfáig követjük, itt megszabadulok az útvonalon felszedett, koszosságából ítélve nem ma elhagyott mûanyag palacktól. A ponton talpalóék ülnek, egy közepesen besörözött helybéli faggatja õket arról, hogy miféle kirándulás ez. Egy szinttel kintebb pihenünk egy kicsit, túratárs beszél a pultosnak a Kinizsirõl, egy asztalnál a fröccsét iszogató néni beszélget ifjú asztaltársával arról, hogy valami azért mégsem normális dolog. Valószínûleg nem a túrázásra gondol, de ezt így gyors egymásutánban hallgatni legalábbis mókás. Összefutunk a rendezés ügyében erre járó Rakk Gyulával, aki láthatóan nagy elánnal jön valamerrõl és megy valamerre. Indulunk tovább, a korábban említett csalóka napsütés véget is ér, ahogy elérjük a falu szélét. A korábbihoz képest még korábbi útvonalra térünk, a piros sávot követjük, eleinte a patak völgyével és Kondorfával párhuzamosan. Magas fenyõk tövébe telepített pihenõhelyen érjük el az erdõt, majd kikapaszkodunk a völgybõl, dombhátakon hullámvasutazunk tovább. A hátunk mögül néhány mennydörgés hallatszik, itt lent pedig nagyon sûrû a levegõ. Az esõ ellen nincs kifogásom, de egy komoly viharban mégsem érzem biztonságban magam idekint. Sietünk tovább. Nem annyira mellékes információ, hogy ez az útszakasz is csaknem végig sûrû erdõn vezet keresztül. Elérjük a Dó-rétet és a közepén álló hatalmas hársfát, megkerüljük a fa körüli zsombékost, a túloldalon krepp szalag lengedez a szélben. Mindenféle minõségû úton haladva érkezünk le a Bárkás-tavi esõházhoz, éppen az esõ kezdetekor, tehát rendeltetésének megfelelõen vesszük igénybe az építményt. A ponton nápolyival kínálnak, és elfoglaljuk az épp induló, aztán az indulást mégis egy késõbbi idõpillanatra halasztó Vakond87-ék helyét.


Eszünk néhány falatot a saját, ezidáig szinte érintetlen készletünkbõl, aztán csatlakozunk a Barta Zsuzsiból, Vakond87-bõl és CsÁ-ból álló trióhoz és kitrappolunk az enyhén szitáló esõre. Az országútnál valószínûtlen irányból érkezik néhány rövidebb távos túrázó, a pont felõl érdeklõdnek. Bevesszük magunkat az ispánki átkötõre, dombról le, dombra fel, és ott is vagyunk, egyenesen a világ közepén. Az ellenõrzõpont Renátáék kezelésében a mûvelõdési ház tornácán található, itt is kapunk nápolyit, továbbá vizet, továbbá száraz helyet, ahol ezeket elfogyaszthatjuk. Utána ballagunk tovább, ki Ispánkról, el a Nyugati utcai buszmegálló és egy kerékpáros turisztikai tájékoztató mellett. Utóbbi egy térképes táblából és egy öt kerékpár tárolására alkalmas tárolóból áll. A kerékpártároló célközönsége alatt valószínûleg a tábla kerékpáros megtekintõire gondoltak, közülük is azokra, akik kettõ kötõjel kilenc másodpercnél több idõt szánnak a megtekintésre. Hagyjuk. A továbbiakban még egyszer keresztezzük az ispánki aszfaltutat, majd erdõben, az Ispánki-patak völgyében folytatjuk a túrát. Valahonnan felsír egy panaszos hang, madárra gondolnék elõször, de az elöl haladó lányok határozottan állítják, hogy õzgidát láttak. És valóban: Repkény közelebb, de nem túl közelre merészkedik, hogy legalább a fényképezõgép meglássa az idõközben elcsendesült jószágot a susnyásban.


A patakvölgyet és a hosszasan követett düledezõ kerítést egy határozott kanyarral hagyjuk el, átvágunk egy réten és egy terebélyes fa tövében megtaláljuk az utolsó, önkiszolgáló ellenõrzõpontot, valamint a túráról videót forgató Lipák Istvánt. A bélyegzõnek madáretetõszerû építményt készítettek. Egy szántó szélén vezet tovább az út, errõl térünk le hamarosan a Zala völgyébe, és az Alszeren át a célba. Átvesszük a díjazást, elõtte azonban jelezzük, hogy mindketten elszámoltuk a teljesítéseink számát, a két szám különbsége azonban állandó. Köszönöm a túrát a rendezõségnek, köszönöm a társaságot minden útitársamnak! A célban ücsörögve találkozunk még Szabó Zsuzsával és Pinkert Lacival és még egy csomó túrázóval is, majd Repkény édesanyja szállít személyautóval vissza a szomszéd megyébe.


-Kékdroid-


Képek

 
 
AndezitTúra éve: 20152015.05.31 15:36:25

Andezit 30


„Add vissza a félnégyes vonatot” - a rakodó oldalára festett kívánság Acsa-Erdõkürtön található, a következõ megálló Galgaguta lesz. Utóbbin megállás után hatan válunk meg a Balassagyarmat felé továbbzötyögõ szóló, retró festésû bézétõl: négy másik lelkes túrázó plusz Kerek repkénnyel mi ketten. Rengeteg idõnk van a rajtig, köszönhetõen annak, hogy a reggeli elsõ, ötven kilométeren húsz percet késõ Budapest – Eger gyorsvonat jegyvizsgálója telefon segítségével biztosította a csatlakozást. Teszünk egy kört Galgagután, azzal a leplezetlen szándékkal, hogy nyitva tartó kocsmára, vagy egyéb kávélelõhelyre találjunk. Észak felé térve találunk világháborús és millenniumi emlékmûveket, imaházat és mindenféle bezárt boltot. Dél felé az egyetlen nyitva lévõ kereskedelmi üzem egy régivágású kisbenzinkút, ahol kávé értékesítésével még automatás szinten sem foglalkoznak. A rajtnál közben elkezdenek nyüzsögni a rendezõk és két helybéli bácsi, akik a tájház megtekintését ajánlják minden túrázó figyelmébe. Mivel idõvel bõven el vagyunk eresztve, megtekintjük a szóban forgó tájházat, itt egy szobát rendeztek be a tájházakban általában bemutatott tárgyakkal – rokka, egy csomó dunyha, képek, festett tányérok, népviselet, mindenféle szerszámok tekinthetõek meg. Eszembe jut, hogy ezen tárgyak egy részét nagyszüleim is csak gyerekként látták mindennapi használatban. A vendégkönyvbe írás fontosságát a két bácsi valamiért többször is fontosnak tartja kiemelni, tehát írunk a vendégkönyvbe. Tájházazást követõen benevezünk, kapunk itinert és ráragasztott matricát a nevünkkel és rajtidõnkkel. Az itinerben színes térkép van és táblázat a szokásos adatsorokkal és mindenféle leírások, azóta becsszó megnéztem itthon is. A terepen a jó jelzettség miatt nem sokat használtam õket, leszámítva persze az utolsó oldalt, ahová bélyegeztek.


A rajtban külön felirattal figyelmeztetnek az elsõ, vanyarci ellenõrzõpontot érintõ változásokra, ezt megnézzük és végre ellépünk, néhányadikként az egyelõre pár tucat fõbõl álló mezõnyben. Felhõtlen égbolt alatt trappolunk ki Galgagutáról, a Nap az elõttünk lévõ domb mögül süt le a tájra, ideális idõnk van ma túrázni. Átkelünk a Galga hídján, gyümölcsösök között ballagunk fel a Kopasz-hegy oldalában, a távolban szántók váltakoznak zöldülõben lévõ erdõkkel, észak felé a dombok fölött kivehetõ a Szandavár magányos falmaradványa. Kerítés mentén, enyhén nyomvályús szekérúton ereszkedünk le a Vanyarcot rejtõ tágas völgybe, amely, ha nem is katlanra, de legalább tálra emlékeztet. Csoffadt, kútja kávájától megfosztott gém után érkezünk le a Bercel felõl érkezõ országútra, ezen bandukolunk be Vanyarcra. A Nógrád Volán Rába Contactja pihen egy nagyobb keresztezõdésben, odébb a játszótéren felirat hívja fel a figyelmet a rutinból érkezõknek, hogy máshol keressék az ellenõrzõpontot, és ezt a másholt is definiálja. Magánház udvarában várnak a pontõrök, tõlük egy-egy croissant-t kapunk reggelire, a házigazdáktól pedig az ásványkiállítás megtekintését. Nevezett kiállítás ékessége egy méretes, megkövült, egyben maradt fatörzs és még jópár hasonló, megkövült darab. Idegenvezetõnk biztat, hogy némelyiket emeljük meg bátran – a puhafának látszó darab meglepõen súlyos, holott nyilván tudom, hogy a „megkövült” szó nem csak a fa külsejére vonatkozik. Üvegtárlókban egy sor más ásványdarab is része a kiállításnak, helybéli és távolabbi darabok, beleértve a túra névadóját, valamint néhány opalátot, faopált, levéllenyomatos mészkövet, egy különösen szép darab achátot és egyebeket.


A kiállítás-ellenõrzõpont után az általam korábban megismerthez képest új útvonalon folytatjuk a túrát, a Mária út észak-déli ágának kék M-eit követjük néhány kilométeren keresztül. Dûlõutakon sétálunk, enyhe szél hût közben, és kellõ magasságból minden irányban csudajó kilátásunk van: ha akarjuk, a Mátrára, ha akarjuk a Cserhát déli lankáira, és ha akarjuk, a Naszály távolabb kéklõ tömbjére. Néhol tanösvény tábláin olvashatunk a környék nevezetességeirõl és a tanösvényeken általában megismertetni kívánt dolgokkal. A teljesség igénye nélkül: itt is volt például egy Pogányvár nevû erõd, Vanyarc is teljesen elnéptelenedett a török idõkben, a búbos pacsirta tömege 37-50 gramm, a kékhátú galambgomba pedig ehetõ. Tanösvényeknél gyakran gondolok arra, hogy a gyakran és sokfelé túrázó felhasználónak talán mókás szinte ugyanazt (természetesen ezalatt fõleg a biológiai témájú leírásokra gondolok) elolvasni a tanösvények tábláin a Zempléntõl Zaláig, de ha csak egy iskolás osztályt is kihoznak ide a környékrõl, nekik megfelelõ tálalással érdekes és hasznos lehet az ilyesmi. Szép lassan betérünk a Nagy-hegy környéki erdõbe, egy asztal képez félkész pihenõhelyet egy kanyarban, majd váratlanul megérkezik mellénk a zöld sáv dél felõl. Újszerû pihenõ- és bemutatóhelyen vár a kétfõs pontõrség, a helyszín a béri kõtár, természetesen kövekkel és egy csomó tájékoztató táblával. Megtekintjük a látnivalókat, és a zöld háromszögön felnézünk a kilátóhelyre, kárpótlásul a terelés miatt kihagyott hegytetõért. A kilátás innen sem rossz, sõt. Visszatértünkkor összetalálkozunk az érkezõ Bell Sanyiékkal, beszélgetünk egy kicsit, majd továbbállunk.


Rétet kerülünk meg, lent tájékoztató jellegû, faragott kõtömb mutatja az utat oda, ahonnan érkezünk. Hosszú, völgybéli menetelés következik, krosszmotoros aláfestéssel, akik a szalagozott és jelzett csapással párhuzamos földutat veszik igénybe. Átlábalunk egy patakon, majd a Szandavár tömbje egy kanyarnál szép lassan elénk kerül. Betérünk Ordaspusztára, feltûnik, hogy a telep szélén álló ingatlan mintha ki lenne pucolva a gazból. Az ellenõrzõpontot Csiba Toneszék viszik, akik kompakt sütõberendezésen készítenek maguknak ellátmányt. Mi itt inni kapunk, jaffa ízesítésû szörp formájában, egy bögrényit fogyasztok. Ülünk egy kicsit, Repkény megtízóraizik saját készletbõl, amelyet reggel kenyérbõl és kolbászból állítottunk össze. Továbbálláskor két dolog tûnik fel, az egyik egy fémtáblára festett zöld levél jelzés, amelybõl hirtelen többet nem is veszek észre, a másik pedig a házioltár-elefánt valamelyik épületnél. Jól jelzett utakon, fokozatosan emelkedve, szántók, erdõk szélén baktatunk el a Szandavár aljáig, ahol minden elõzetes tájékozódás ellenére rácsodálkozom a Kéktúra elterelt mivoltára és a leszürkézett jelzésekre. Kár érte, gondolom hangosan. Felkanyargunk a szûk csapáson, néha hátranézve a láthatáron magasodó Mátra csúcsaira.


Fent a kilátást a két pontõr és az általuk adott szelet csoki társaságában nézzük meg tüzetesebben nyugat felé. Kicsit fentebb pontõrök már nincsenek, és a csoki is tragikus hirtelenséggel fogy el, cserébe a kilátás további égtájak felé nyílik meg. A párás levegõ miatt olyan nagyon messzire azért nem látni el, nyugatra a Börzsönynek, északkeletre a Karancsnak is csupán homályos körvonala vehetõ ki a láthatáron. Körbesétálunk a várban, amennyire a meglévõ ösvények engedik, majd lekirándulunk a hegyrõl, az eddigi zöld rom kék színû párján. Feltûnik, hogy az OKT útvonaláról egész csekély a kitérõ, ha valakit egy kicsit is érdekelnek a várak, akkor ez még a rövidebb úton meglátogathatóak közé tartozik (pl. Szádvárhoz vagy Regéc várához képest). Lentebb, ellenállva a béri kõtár felé csábító tömbök csábításának tovább sétálunk Becske felé, eleinte a kék sávot követve, majd szalagozott úton a helyi sztúpa felé eltérve. Kikerülünk egy meglepett siklót, aki érthetõ okokból nem akar modellt állni fényképhez, inkább sértõdötten bekúszik egy halom levél alá. A kegyhelynél Feuerstahler Éváék õriznek pontot, egyben almával is kínálnak. Az egyházi épület tövében magányos személy meditál, csendben elhagyjuk a helyszínt. Lent beleolvasok a sztúpához mellékelt tájékoztatóba, érdekes. Beballagunk Becskére, a cél az éppen átalakítás alatt álló Vadász presszó helyett a mögötte lévõ cukrászda/fagyizóban található. Megkapjuk a helyben nyomtatott oklevelet és a hozzá tartozó, andezitömlést formázó jelvényt. Ezúton is köszönöm a túrát a rendezõknek, a társaságot Repkénynek és mindenki másnak. A kiszemelt vonat indulásáig még rengeteg idõnk van, leülünk egy kis idõre, elnyalunk egy fagyit. Némi ráhagyással kiballagunk a vasúti megállóba, közben ellenõrizzük, megvan-e még az Írott-kõ felé mutató iránytábla. Megvan. A vonaton az idõközben megérkezõ sétáLós bácsi és Géza társaságában utazunk, aszódi átszállással a Keleti pályaudvarig, leendõ és elmúlt túrákról beszélgetünk.


-Kékdroid-


Képek

 
 
LeFaGySzTúra éve: 20152015.03.03 22:21:21

 


Nem viccel: LeFaGySz 54 – Börzsöny


 


Bõséges, a rajt pillanatához képest fél órásnál nagyobb elõnnyel érkezem Királyrétre a Bubumobil utoljára csatlakozó utasaként. Világosodik, de az égen szürkés masszaként húzódik a felhõréteg. Nem jósolok belõle semmit, állítólag ma szép idõnek kell lennie – késõbb az is lesz, nagy megkönnyebbülésemre. A rajtként és célként szolgáló fogadóban szinte egybõl lemaradok útitársaimtól: Laurától és Lestattól és persze Bubutól. Kóválygok egy kicsit tétován, ismerõsökkel váltok pár szót és amint alkalom adódik rá, be is nevezek a túrára a névsor számomra releváns szakaszát kezelõ RitaB-nél. Utóbbi folyamat az elõnevezésnek köszönhetõen gyors és kényelmes, mindössze egyetlen szignózással jár. Az itiner a szokásos egy lap papírból áll, egyik oldalán térkép, másikon adatok, alul négyszögek a szúróbélyegzõs igazolásoknak. Bõségesen elég. Letelepszem egy cserépkályha vonzáskörzetében, vaddino meséli el kerékpáros ideútját, aztán Fürész Andival futok össze. Közben gyûlnek a túrázók, J a a t beszél arról, hogy fakitermelés várható az útvonal Nagybörzsöny környéki szakaszain. Majd figyelünk. Hamarosan mozgolódás támad, rajtbélyegzõért rendezõdnek sorba a jelenlévõk. Pacsizok egyet az épp befutó -rafter-rel, aztán az idõközben a félautomata pecsétnyomó mellett kapacitástöbbletet felmutató J a a t-hoz járulok a bélyegzésért. Aki szerzett ilyet, kitódul a ház elõtti placcra, hét órakor pedig még kintebb, rá az útra.


Csatlakozom a nagy lendülettel induló suvlajhoz, aszfalton trappolunk be a közeli Királyrétre, autók döcögnek velünk szemben, túrázók jönnek túrázni. Királyréten nem idõzünk sokat, egybõl nekimegyünk egy, bemelegítéshez pont kellõen meredek emelkedõnek Kisinóc felé. Van némi jég az úton, de csak annyi, hogy éppen kerülgetni kelljen a nagyobb foltokat. Kerülgetem. Közben próbálom tartani nálam felkészültebb túratársam sebességét hegynek felfelé. Felérünk egy dombhátra, a jégfoltok elmaradoznak, itt már gond nélkül tudok én is valamelyest gyorsan menni. Próbálok fényképezni, de a tegnap feltöltött akksik azonnal megadják magukat a reggeli hidegben. Puhány kis vacakok. Kiveszem õket a gépbõl, felmelegíteni, de akkor meg túl macerássá válik a mûvelet, úgyhogy inkább nem piszmogok és lemondok a szokásos dokumentálási színvonalról – most, amikor a beszámolót írom, okoz is némi hátrányt a képek hiánya. Nota bene, a színvonalat a képek mennyiségére értem, nem a minõségükre, ami legalábbis hagy maga után kívánnivalót. Elmajszolok egy müzlit a kabátzsebembõl, ezt még a gudluking által üzemeltetett frissítõponton kaptam december elején, mosás után ezek szerint jó taktikai érzékkel visszatettem a kabátba. Valahol a zöld sávon találunk rá az elsõ bójára, lyukasztást követõen gyorsan tovább is állunk. Jórészt lefelé vezet a követendõ út az errefelé eredõ Kis-Hanta-patak valamelyik mellékágának a völgyébe, itt mégis sikerül készíteni egy képet. Úgy látszik, legalább eddig kellett elõfûteni az elemeket. Lehuppanunk a Kisinóci-rétre, elõttünk a mai elsõ számú kiemelt emelkedõ, az Inóci-vágás hosszú, ismerõs egyenese.


Azzal kezdem, hogy alig pár száz méteren lemaradok suvlajtól, aztán azzal folytatom, hogy lemaradok mindenki mástól is, aki csak megjelenik a környéken. Dolgos György egyedül, aztán DJ_Rushboyék, és még jó sokan mások. Valamiért nem megy ez az emelkedõn fölfelé haladás ma, legalábbis nem úgy, ahogy szeretném, ami pontosan ezen a túrán nem tartozik a szerencsés dolgok közé. Valahol a Barna-emléktábla környékén eszmélek – éppen Nagy Attiláék húznak el fölfelé –, hogy a körülöttem levõ tájra is elkezdhetnék figyelni, mert szép. Lassan mégiscsak haladhatok valamennyire, mert késõbb megjelennek az elsõ, nagyobb hófoltok, fentebb beérkezem a Nagy-Hideg-hegyen és annak nyúlványain ülõ felhõbe. Itt, magasan már egybefüggõ hóban, havon trappolhat az errejáró, jól látszik, hogy a Korom-bérc közelében a forráshoz nem tolongtak eddig ösvényt taposni. A Gács-nyeregben bója fogad, továbbá az elsõ emelkedõs szakasz vége és meglehetõsen észrevehetõ szél. A szúróbélyegzõ rendeltetésszerû használata után beállok az éppen itt elsuhanó futócsapat mögé és kocogást mímelek. A botjaimmal segítem magamat az egyensúlyozásban, igyekszem nem kicsúszkálni a lejtõt a mögöttem haladóknak. Hamarosan könnyedebbé szelídül a lejtõ, ráadásul hangulatjavító intézkedésként kisüt a Nap. Gyönyörû bükkösben közeledek a Fagyos-kút felé, helyreáll az elsõ emelkedõ után a légzésem és a lelkesedésem. Patakvölgy mellé érek, egy fára a „Régi vasút” feliratot festették és egy lefelé mutató nyilat. Egyszer majd meg kell ezt vizsgálni, de nem most. László Szilvi elõz meg éppen a Vasedény-kulcsosház elérése elõtt, a ponton még éppen ott érem. Igazolás után iszom egy bögre forrásvizet, nagyon hideg és nagyon jól esik.


A következõ hirtelen meredélyre felkúszok valahogy, aztán irányba állok a Dijós-kút felé, az elsõ néhány méteren a mellém lassító Tincával. Az elsõ komoly emelkedõ okozta megrázkódtatáson túl vagyok, magamhoz képest lendületesen ballagok elõre a Hegyes-hegy-orom csúcsa felé vezetõ jelzett utak közül a könnyebbiken. A táj szép, csend van és béke és nyugalom, annyira, hogy egy idõ után feltûnik, mennyire nincs épp a környékemen senki. Ezt néhány futó felbukkanása hamar orvosolja. Az emelkedõ vége megszigorodik, ezen felül kanyarogni, hajolgatni kényszerülök az alacsony fekvésû faágak között. Nemsokára feltûnik, hogy nincs tovább fölfelé, csak egy bója lengedez a fán, szúróbélyegzõk társaságában. Igazolás után oldalra lépek egy hangos zenét hallgató túratárs elõl, összeszedem magam, elteszem a papíromat. Nagyon meredek, helyenként jeges ereszkedés áll elõttem, ehhez képest csak az enyhén észak felé esõ részeken csúszok meg kissé néhány stabilnak tûnõ, aztán mégiscsak lefagyott hófolton. Féltáv környékén az ösvény inkább a hegy déli oldala felé tendál, onnantól egész könnyen le lehet ballagni a Hosszú-völgyben futó, a hegyoldalinál sokkal jegesebb földútra. A helyszín után Hosszú-völgyi-pataknak elnevezett vízfolyás ráérõsen csordogál medrében, az út pedig ráérõsen kanyarog a meder mellett és a medren keresztül, párszor át kell lábalni a vízen, ez nem mindenhol egyértelmû. Valahogy átlépdelek a vízben ázó, kopó, csiszolódó köveken, eljutok a kisvasút alsó végállomásáig. Itt megint a fotógéppel bénázok, amikor utolér sétáLós bácsi és Farkas Feri, bekirándulunk Nagybörzsönybe. A faluban minimális mozgást és egy, pontosan az útvonalra esõ kisboltot vélek felfedezni. Itt kicsatlakozom egy gyors bevásárlásra, veszek csokit és földimogyorót, de elmaradó kulcselem egy palack víz, vagy bármilyen üdítõital. Kitárgyaljuk a mai túrát az eladónõvel, akinek eleinte nem merem elmondani, hogy Királyrétrõl jövök és Királyrétre megyek egy meglehetõsen kacifántos útvonalon. Ehhez képest kifejezetten képben van teljesítménytúra-szakmailag, hogy ezt a kihalófélben lévõ szókapcsolatot használjam. Kint Bububa botlok, aki szintén beugrik a boltba, megvárom, unom már a saját társaságomat. Közben telefonozok egyet az otthonmaradt Kerek repkénnyel.


A bolt után kikanyargunk Nagybörzsönybõl, az adótoronnyal ékeskedõ Hegyes-hegyet nézzük elõttünk, a nála jóval magasabb Magyar-hegy mellett szerénykedni. A J a a t által jelzett fakitermelésbõl egyetlen, rakomány nélkül elguruló Tatrát észlelünk. Az ebbõl eredeztetett Tátralátásos szóviccet a szerzõ enyhe lelkiismeret-furdalással itt ismét elsüthetõnek tartja. A dózerút után, a Bogár-kertben bóklászunk tovább, itt ér utol Börcsök András. Hármasban túrázunk innentõl tovább, ami jórészt abban nyilvánul meg, hogy próbálok nem nagyon lemaradni a Rustok-hegy háta felé vezetõ hosszú, alattomosan emelkedõ, széles úton. Nem sokkal azelõtt, hogy a jelzésen újra elérnénk a Fagyos-kutat, hirtelen észak felé kanyarodunk, leügetünk a Kovács-patak völgyébe, a térkép a patak mentén fentebb felhagyott bányákról ír. Érdekes lehetne megnézni egyszer. Egy darabig követjük a patakot, de tényleg csak egy darabig, aztán hamarosan átkelünk rajta és felkapaszkodunk a Kis-Pogány-hegy alatti nyeregbe. Ezeket a hirtelen, meredek, õszinte emelkedõket szeretem, különösen, amikor ilyen rövidkék. Fent egy nyeregben megint bója fogad, utána rét mentén lehet újra nagyon menni lefelé. Bubu tájékoztat, hogy éppen a Hevér-delelõn haladunk. Lent én tájékoztatom saját magamat arról, hogy valahol elmaradt a sapkám, amit könnyelmûen félig-meddig zsebre vágtam. A sapkám. Ez egy tizenéves, nem túl szép, de nagyon kényelmes darab, és még nem voltam olyan hidegben, ahol fázott volna benne a fejem. Tehát ragaszkodom hozzá. Elindulok visszafelé, talán a ponton, a bójánál még megvolt, talán nem. Jönnek szembõl néhányan, kérdezem, láttak-e egy sapkát heverni az út mentén? Igen, a pataknál láttak ilyet. Ez nem olyan rossz, gondolom, kb. 1 km oda és ugyanennyi vissza, plusz valamennyi, az elhanyagolhatónál bõven több szint. Legfeljebb jó okkal megyek át a rövidebb távra. Már éppen nekiveselkedek az emelkedõnek, amikor egy szóló túratárs érkezik fentrõl, neki is felteszem a kérdést, de nem is engedi befejezni, elõszedi a táskájából a sapkát, elmondja, hogy bevitte volna a célba. Nagyon szépen köszönöm, ezúton is! Megkönnyebbülten attól, hogy mégsem kell oda-vissza újra átkelnem a hegyen, és még a hiányzó ruhadarabom is megvan, sarkon fordulok és folytatom a túrát.


A Magyar-völgy következik, ballagok kényelmesen a dózerúton, elérem a Katalin-forrást és megtöltöm a palackomat a halkan csordogáló vízzel. Érzek benne egy fura, alig tolakodó mellékízt, de a semminél jobb. Nem sokkal késõbb a jelzés bevisz a patakon túlra, megyek is vele. El kellene olvasni az itinert, de csak az ketyeg a fejemben, hogy mi van, ha a jelzésen bárhol és bármikor lesz egy bója? Elbotorkálok a köveken, aztán felsétálok a piros sáv elágazását jelzõ tábláig, majd vissza a dózerútra. Megérkezem a Magyar-hegy aljába, kezdõdik a kettes számú kiemelt hegyi szakasz. Közepes lendülettel indulok el rajta, ez is elfogy a Száraz-kúti vadászházig. Innentõl beállok egy nagyon lassú, nagyon totyogós, de folyamatosan tartható sebességre és ezt igyekszem is tartani. Az eredmény nem marad el, felérek a napsütötte hegy oldalába, belépek a hólepte zónába és nagy sokára elballagok a Magyar-hegy csúcsa alatt. Vagy körül. Közben észrevételnül eléhezem. Lehuppanok egy kidõlt fa szárazon maradt törzsére, amely szinte adja magát alkalmi pihenõnek. Elõbányászok egy szendvicset a fogyóeszközök tárából, meguzsonnázok. Csapó Juditék ismét utolérnek, ma már nem elõször és nem is utoljára. Judit kérdezi, hogy adjon-e energiaszeletet, valószínûleg nem nyújtok túl biztató látványt. Mármint az általánoshoz képest sem. Köszönöm, most már megmaradok, csak üldögélnem kell még két percet. Üldögélek tehát két, majd még két percet, összekapom magam, feltápászkodom és átsétálok az innen csak pár tucat méterre lévõ bójához, hogy igazoljam ittjártamat.


Áttúrázok a Salgóvár alá, közben az agyam az eltelt és a hátralévõ idõt számolja újra és újra végig. A Magosfa emelkedõjére másfél órát számoltam eredetileg, most nagyvonalúan ráteszek egyet, okulva a Magyar-hegyre vezetõ bénázásból. Közben az erdõt nézegetem magam körül, hogy némi esztétikai élményben is legyen részem. A Salgóvárra vezetõ oda-visszánál rengeteg szembejövõvel találkozom, mintha valami feltorlaszolta volna a mezõnyt – amikor ez a sok ember megelõzött, akkor mintha nagyobb lett volna köztük a különbség. Bubu elmondja, hogy Sum Anachennel felnéztek a vár tetejére, és nem látszott a bója a túloldalon. Felbattyogok a várhoz a hóban, tetszik nagyon ez az út, pont kényelmesen emelkedik. Salgóváron a bójától kimászok a tetõre, eddig vagy sötét volt, amikor itt kirándultam, vagy köd. Alaposan megbámulom az elém táruló fantasztikus kilátást, amelynek nem csekély hányada éppen az útvonalon még elõttem álló hegygerincre nyílik. Egy pár éppen azon tanakodik, hogy még van esélyük naplementét nézni a Csóványosról. Nekik igen. Lefelé az oda-vissza szakaszon találkozom külön-külön Cam Mogóval, bajnaival és Soós Ádámmal, velük sem utoljára a mai nap során. Áttrappolok a Pintér-bércre, örömmel figyelem meg, hogy lefelé és síkon semmi bajom nincs, csak az emelkedõk ütnek nagyon mélyre. A két távot elválasztó bójánál hiányolom Szilóékat: mint késõbb, a képekbõl kiderül, nem sokkal kerüljük el egymást. Letrappolok a lejtõn a Hamuház felé, az út melletti, mesebeli mély völgyeket végre, hosszú idõ után nappal is van szerencsém megtekinteni. A Hamuháznál becsekkolok egy mozgalmi matricára. Lent, a rendezõpályaudvar maradványainál néhány kiránduló kotorászik a hóban a vágányok körül. Vasútmániások mindenhol.


A Fekete-völggyel kapcsolatban a tavaly nyári emlékeimre hagyatkoztam, ahhoz képest meglepõen jól lehet most haladni. Igaz, nincs sötét, nincs semmi susnya és a követendõ csapást is elegen taposták már ki. A patakátkelések így is mókás feladatok elé állítják az egyszeri errejárót, ezeket meg kell oldani. Egy helyen még át lehet balanszírozni a magasvasúti pályán, bízva a betonaljakban és a meder felett ívelõ sínekkel való oldhatatlan kapcsolatukban, de a többi átkelésnél marad az ideális gázló megkeresése. Szórakoztató hely ez. Hamarosan megérkezem a Vilatihoz, az itt parkoló autók számából ítélve a környéken több társaság is kirándulgat. Az épületben az ablakok mögött alig pislákol némi fény, a külsõ vaskapu zárva. Valahol sejtettem, hogy nem lesz nyitva a büfé, de sokkal jobban reméltem, hogy mégis nyitva lesz. Kevésbé cikornyásan megfogalmazva nagyon nincs nyitva, két, a kisvasút végállomásánál pihenõ túratárs szerint nem sokkal korábban zárt be. Be kell érnem a saját készlettel: megbontom a termoszban eddig érintetlenül lötyögõ teámat, ennek kevésbé van fura mellékíze. Ki kellett volna venni a filtereket, ugyebár, de így jár, aki reggel kapkodott. A teázást követõen átsétálok a két rönkbõl álló hídon, irány a Magosfa végtelen siratófala. A Salgóvárról ismerõs párral kerülgetjük egymást fölfelé, vagyis õk elrohannak hegynek fel, a zöld négyszög rövidke lejtõs szakaszán még beérem õket, aztán a bójáig nagyjából együtt sétálunk el. Bemutatkozunk, Zsófia és Balázs, megjegyzem legalább a keresztnevüket.


Az elágazásba helyezett szúróbélyegzõs pont után õk elsuhannak, én pedig újra beállok az óvatos, fontolva haladós sebességre. Készültem rá, hogy nem lesz könnyû – ez az út lefelé sem az –, de végül a vártnál sokkal jobban kifáraszt ez az emelkedõ. A nehézségeket tetézendõ, a Katalin-forrásból vett víz is kifejezetten rosszul esik, kavar egyet a gyomromon, ahányszor csak kortyolok belõle. Ráadásul a Miklós-tetõnél dilemmába esek: menjek a felfestett zöld jelzésen – hiszen a bója a jelzés mentén bárhol lehet – vagy menjek az itinerhez mellékelt térkép szerint? A valóságok összehangolásához megpróbálok telefonos segítséget igényelni, de a telefonom még a szlovák szolgáltatókhoz sem képes bejelentkezni. Elbotorkálok egy lefehérített egykori zöld sávig, aztán vissza. Tavaly a Dögöljmegen itt mentünk fel, de a Szondin már a másik oldalon jöttünk le. Utolér két túratárs, kihúznak a csávából, elmegyünk a déli oldali zöldön, lesz, ami lesz. Nem tart sokáig ismét lemaradnom. Egyáltalán, ma mindenkitõl lemaradok, a szembejövõ kirándulókat ijesztgetem azzal, hogy sípoló lélegzetvétel mellett kérdezgetem: jó helyen vagyok-e? Szerintük igen, különben sem értik a kérdést. Közben szerencsére annyira azért odafigyelek, hogy megálljak fél percre a kilátásban gyönyörködni, elõttem a Salgóvár vonulata húzódik, az égen felhõk mögé bukik a Nap korongja. Szép. Battyogok tovább. Hamarosan megint utolérnek Juditék, ma utoljára, bámulatos lendülettel, folyamatosan haladnak. Biztatnak is, ami jólesik. Valahogy felérek a Dosnya-nyeregbe, leülök pár percre, teázom, megpróbálok elrágni legalább egy fél szendvicset, de a végén csak a tölteléket (sajt, gépsonka) eszem ki a zsömlébõl. A Kerek repkény-féle ötven lépéses technikára váltok, vagyis ötven lépés után szusszanok egyet. Így nagyon lassan, de egyenletes erõbeosztással végre megérkezem a Magosfa csúcsához. Leülök a bójánál, megnézem az idõt: percre pontosan két órába telt, amíg felértem a Vilatitól. Lehetett volna rosszabb.


A Magosfán bajnai ér utol, az õ nyomában botladozva sétálok át a Csóványos csúcsára. Erõteljesen sötétedik, de még senkinél nem látok lámpát a környéken túrázók közül. A Csóványos új kilátójának a tövében a változatosság kedvéért megint leülök, kihasználva a kilátó lábaihoz telepített padokat. Itt ér utol Soós Ádám, majd Cam Mogó, hárman túrázunk együtt tovább. A kilátó meglátogatását egy késõbbi látogatásra halasztom, mert bár biztosan érdekes, az ilyesfajta érdekességre való nyitottságomat valahol a Godóvár környékén ottfelejtettem. A nehezén még nem vagyunk túl: porhavas, kicsúszkált lejtõ következik, el a Szabó-kövek mellett. Szórakoztató pillanatoknak lehetne tanúja az egyszeri nézelõdõ, résztvevõként azonban csak utólag tartom viccesnek a fától fáig haladást. A két bot sokat segít abban, hogy esés nélkül leérjek a könnyebben járható terepre. Az Égés-tetõnél egy utolsó, rövidke emelkedõn kell túlesni, jellemzõ az állapotomra, hogy még ezen is meg kell állnom pár másodpercre. Kihasználom az alkalmat, körbenézek. Lassan rásötétedik a Börzsönyre, a Csóványos kilátóján vörös fény figyelmezteti az alacsonyan szálló repülõket, a szürke fák alatt kísértetiesen fehérlenek a hegyoldalak, erõs szél zúg a fák között. Van valami félelmetes, érdekes szépsége ennek a pillanatnak, amit csak próbálok a magam szerény eszközeivel visszaadni. Továbbmegyünk, a tetõn bója vár és lyukasztó, a tetõ után pedig a hosszú, csaknem nyílegyenes lejtõ Királyrét felé. A tájékoztatás szerint már csak hat kilométer.


Elõttünk, körbe a láthatáron látni a települések fényeit, külön kivehetõek a Dunakanyar vonalán elhelyezkedõ falvak, városok. Csodálatosan jól néz ki ez a látvány is. Beszélgetéssel ütjük el az idõt, a fõ téma a vasúti jegyvásárlás és nehézségei, aztán hirtelen ellenõrzõpont bukkan fel mellettünk, a Suta-berki-nyiladékot hirdeti a felirat. Szalagozást követve suhanunk tovább lefelé, hamarost elérjük a Szén-patak-völgyében vezetõ aszfaltutat, majd ezen a hegyeknek hátat fordítva a célt. A lefagyás a parkolóra is igaz, becsúszkálunk a házhoz. Bent, az étkezõben nagy a nyüzsgés, a rendezõi asztalnál éppen nem vár még senki a sorára, Vándorköszörûs az idõadatainkat digitalizálja, RitaB a díjazást készíti elõ, J a a t fõrendezõ pedig átadja azt. Észreveszem volt lakótársainkat, odaülök hozzájuk: nekik ez volt az elsõ teljesítménytúrájuk, nagy hajrával beértek a 44-es távon. Hamarosan megkapom a levest, jó forró, de némi sûrûjét még elbírt volna. A palacsintával szemben még ennyi kifogást sem tudok felhozni. Közben beérkezik szinte mindenki a tereprõl, összefutok -rafter-ékkel és CsST-vel és a mezõnyt záró botosemberrel. Végül, amikor Bubu a távozást szorgalmazza, távozunk, hazáig kapok fuvart, ami elõnyös, mert át tudom adni a TTT titkárának a másnap kiosztandó díjazások egy részét. Zárásként szeretnék még köszönetet mondani a rendezõknek, akik életben tartják a LeFaGySz-ot; a túratársnak, aki utánam hozta a sapkámat; Bubunak, aki elvitt a túrára és haza is szállított onnan; mindenkinek, akivel együtt haladhattam; és természetesen a Kedves Olvasónak, aki hajlandó volt elolvasni mindennek a történetét.


-Kékdroid-


Az a néhány kép, amit elkövettem

 
 
Bükki kihívásTúra éve: 20152015.02.14 21:21:37

Bükki Kihívás 43


 


Ha egyszer kihívnak a Bükkbe, akkor kimegyek a Bükkbe, gondolom, amikor meglátom a túra idõben változó kiírását. Akkor is, ha lassan két hónapja nem voltam teljesítménytúrázni. A tevékenységre Kerek repkény mellett Bese öcsémet is ráveszem, sõt, végül némi telefonos ügyintézés után Vakond87-tel és Nagy Ádámmal tagozódunk össze a túrára. Vakond jóvoltából autós fuvar is adódik Felnémet – Felsõtárkány és vissza viszonylatban, és szombat délután fél négykor, a dobogós odaérkezõ díjáról bõven lemaradva ott tolongunk az Egri Kárpát Egyesület felsõtárkányi fõhadiszállása elõtt. A rajtprocesszió úgy zajlik, hogy a jelenlévõk lassan rendezõdõ sort képeznek – itt a rég látott Borbás Istvánék mögé keveredek, odébb Dienes Áronék várakoznak –, megmondják, mi az õ nevük, ezt fel is írják egy ívre a születési idejükkel, a szolgáltatott információt pedig aláírással hitelesítik. Közben a fõrendezõség kitölti az itinert. Pénzt már korábban utaltunk, azzal nem kell bajlódni, kivéve persze öcsémnél, akit ma reggel vettem rá a hosszú távra. Szerencsére a különbözet fizethetõ készpénzben. Utolsó lépcsõfokként még rajtidõt írnak az ajtónál, ez legyen délután négy, addig pont át lehet nézni a kapott itinert. Sok néznivaló nincs rajta: egy lapon vázlatos útvonalleírást, egy másik lapon az pecsétgyûjtõ felületet találjuk, plusz név, rajtszám, szokásos dolgok. Annak, aki nem járt még a környéken, erõsen ajánlott a térkép. Aki pedig nem hozott térképet, az tanulmányozhat egyet a ház elõtt, mert olyan is van. Négy órakor két dolog történik, egyrészt megérkezik a közös logisztikát szervezett Fürész Andi, Ruttkay Dia, SzLA, Pesza-féle csapat, másrészt elindulunk a túrán.


Felsõtárkányból a Völgyfõ-ház felé trappolunk fel az aszfaltúton, elõttünk térben a Bükk, idõben az éjszaka. A kisvasúti megálló szél felõli oldalán fóliával biztosított esõházában megkapjuk az elsõ bélyegzést. Lila, mosolygós figurát ábrázol. Megnyílik a kör, a Berváig vezetõ P+ jelzésen sétálunk tovább, széles dózerúton, majd behavazott, de eléggé lejárt keréknyomokban. A Mellér-völgy aljában keresztezzük a Szarvaskõ – Várkút – stb – Garadna útvonalon kanyargó zöld sávot, elérjük a mai nap elsõ észrevehetõ emelkedõjét. Felmenet közben ér utol Dolgos György, pont akkor, amikor hátranézve csodálatos kilátás nyílik a Várhegyre és a hosszú gerincre mögötte. Egy idõre lelassít hozzánk, aztán elrobog. A soron következõ magaslaton a Jubileumi körtúra sárga sávját szemlélhetjük meg. Még éppen világos van, amikor leereszkedünk a Mész-völgybe, szalagokat követünk a rét szélén és szalagozott helyen lépjük át a keskeny patakot. A jelzés felvezet az aszfaltútra, ez néhol havas, néhol száraz, de szerencsére nem fagyott le. A piros sáv elérésekor döntök úgy, hogy nem halogatom tovább a fejlámpa bekapcsolását. Leereszkedünk a Berva-völgybe, utolér két futó, egyikükhöz hozzá tudom rendelni Kerékgyártó Peti hangját. Újra aszfaltot érünk, ezen megyünk fel a Guba-házhoz. Felettünk tiszta, csillagos ég, a holdfelkelte messze van, lehet gyönyörködni a látványban. A háznál bélyegzés, tea, keksz az intézkedés sorrendje, elõbbit félig kint intézem, utóbbit teljesen kint fogyasztom el. Közben Vakondék bentragadnak, Repkény eltûnik a réten és érkezik egy csomó túratárs. Hirtelen kerül elõ mindenki, pont, amikor megiszom a teát: Vakond, Ádám és Bese a házból, Repkény a csillagnézésbõl.


A folytatásban továbbmegyünk, a Guba-kútnál elvétjük a jelzést, maradunk a patak mellett, aztán javítunk, visszakeveredünk, újra keresztezzük az aszfaltutat. Balról fejlámpák egész füzére érkezik toronyiránt, õk máshogy gondoltak visszajutni. Hosszú, fárasztó, monoton emelkedõ áll elõttünk, itt még szerencsére jól letaposott, enyhén havas úton. A Kaszálás-tetõ környékén nyílt terepre érünk, felettünk továbbra is a csillagok világítják be az eget, mögöttünk Eger fényei sárgállnak, a láthatáron egészen a Mátraalja falvaiig ellátni. A tetõ környékén enyhül a meredekség, és bár továbbra is emelkedünk, kényelmesebbnek érzem a haladást. Elérünk egy széles, lejárt dózerutat, ezen balra kanyarodunk, majd egy viszonylag nehezen észrevehetõ betérõnél felkaptatunk a Homonna-tisztásra. Nem érdemes elnézni ezt a betérõt, mert a dózerút szép lassan visszaereszkedik a Berva-völgybe. A Homonnán jelzést váltunk, zöld sávra, az elhagyott pirossal Õr-kõ-réten még találkozunk, miután visszatér Bélapátfalváról. Elhullámozgatunk egy keskeny erdei úton, még mindig fölfelé haladunk, majd egy, szintén nehezen észrevehetõ visszafordító után átballagunk a Galya-nyeregbe. Megpróbálom lefotózni a zománctáblát, de az elemek nem bírják. Kiveszem õket a gépbõl, a zsebre vágott kezemben melengetem, legalább néhány képet szeretnék ellõni ma este. Az elemes közjáték miatt lemaradok a társaságtól, ezt a lemaradást eltart egy ideig behoznom. Egyre mélyebb a hó, nem lettem volna az utat elöl taposók helyében. Ez különösen akkor válik nyilvánvalóvá, amikor a Bél-kõ-nyakat elérve kilátásnézõ céllal elhagyjuk a járt utat, és a sárga háromszög elsõ szakaszán csak Vakondék járnak elõttem. A késõbb csatlakozó tanösvényen szerencsére elég sokan járhatnak, a tetõre a letaposott havon kényelmesen fel lehet jutni. Nagyon erõs szél fogad fent és fantasztikus, hátborzongató kilátás a behavazott, a sötétben is érezhetõen óriási bányaudvarral, Bélapátfalva, Mikófalva, Egercsehi és a környezõ települések fényeivel. A kilátóhely védõkorlátjától két méterre álló pihenõhelyen mintha elvágták volna a szelet: rövid pihenõt tartunk, teázunk egyet saját készletbõl, bedobok egy szelet csokit, majd visszabotorkálunk a túra útvonalára.


Ha eddig nehézkes volt a haladás, akkor innentõl sokkal nehézkesebb. Mondhatni, nehéz. A Messzelátót megkerülõ úton csak botorkálunk a letaposott nyomban, és hiába minden kéktúrázókra és kirándulócsoportokra vonatkozó reményem, a Bélapátfalva felõl érkezõ Kéktúra útvonalát sem járták ki jobban. Elhaladunk a Zöld-réti pihenõhely mellett, bukdácsolok, csúszkálok a csekély tapadású porhóban. Elõttünk most kel fel a Hold és nagy, sárgás foltként süt ide a fénye a fák között. Elõször arra gondolok, hogy az Õr-kõ-ház lesz az, csak olyan furcsán nagy ablaka van. Felküzdöm magam az Õr-kõ alá, az egykori kék háromszög egykori nyugati végpontjához, pár éve Szilóék itt osztották ketté a LeFaGySz mezõnyét a hosszú és rövid távok mentén. Bevárom Kerek repkényt, együtt futunk (haha) be a menedékházhoz. A ház elõtt tábortûz lobog és vidám pontõrök kínálnak almával, amíg a papírokat pecsételik. Melegszünk egy kicsit a tûznél, pihenünk, állítólag innentõl sokkal nehezebb lesz. Nehéz elhinni, pedig tényleg. Felóvatlankodunk az Õr-kõ-rétre, nem sokkal odébb rálépünk a Bükk-fennsíkot szinte nyílegyenesen átszelõ, kék kereszttel jelzett ösvényre. Az irányító táblán emléktúra emlékplakettjét látom, a fényképezéssel itt is hiába próbálkozom. Eleinte még akadunk némi jól járható szekérútra, aztán a töbrök között a jól járhatóság elenyészik, marad a csendes kanyargás a hóban. A Kopasz-rétnél elhaladunk a barlang behavazott bejárata közelében, itt, hosszú ideig az egyetlen nyílt szakaszon tûnik fel, hogy olyan erõs a holdfény, hogy szinte lámpa nélkül is lehetne túrázni.


Menetelünk tovább, néha beszélgetünk, de inkább csak csendben botladozunk az egyre mélyebbre összefújt hóban. Az Istállós-kõ alatti elágazásban összevárjuk egymást, élénk szembeforgalomban – itt találkozunk Áronékkal és Borbás Istvánékkal is utoljára ma – kapaszkodunk fel a Bükk korábban legmagasabbnak vélt pontjára. A tetõn önkiszolgáló ellenõrzõpont mûködik, a Bükk 900-as csúcsai mozgalom bélyegzõjével kell elfogadható lenyomatot alkotni. Vakond kisegít tintapárnával, az enyém úgyis szinte csontszáraz. A mûalkotások elkészítését követõen teázom megint. A túratársunk, aki az Õr-kõ-ház után csapódott mögénk, bemutatkozik, õ Péter, Miskolcról. Innentõl tehát hatfõssé bõvül a társaság a célig. majdnem végig majdnem együtt haladunk. Írok egy üzenet suvlajnak, hátha éppen a Börzsönyben csinálja nagyjából ugyanazt, amit mi, aztán hagyom a telefont, hogy küszködjön egyedül az elküldéssel. Az Istállós-kõrõl kényelmesen letrappolunk, a mély hó, amely fölfelé akadály volt, most segítséget jelent, megfogja a lábamat a csúszós csapáson. Visszatérünk a Bánkút felé vezetõ útra, ezt aztán nemsokára el is hagyjuk, és az egykori fennsíki kisvasút nyomvonalát követjük az Õserdõ felé. Baktatunk a holdfényben, a fák sötét árnyékot vetnek a havon. Elérjük a kerítést és eljárjuk a kerüld meg az Õserdõt címû keringõt, lemegyünk a Kékre, majd fel a következõ önkiszolgáló ellenõrzõponthoz. Örömmel állapítjuk meg, hogy itt a szint legnagyobb részén túlvagyunk, csak egyetlen, rövid kaptató áll elõttünk egészen a célig. Bélyegzés után lesuhanunk a Tar-kõ alá, a Toldi-kapuba.


Meredek, a vártnál azonban sokkal jobban járható lejtõn és kényelmes úton, egy ideig csaknem szintben, lazán ballagunk tovább. Végre nyugodtan le lehet kapcsolni a lámpát, nem kell bukdácsolni a hóban és a követendõ út is egyértelmû. Elágazás követ elágazást, mellettünk északra a Tar-kõ és a Három-kõ magas, masszív sziklafala tornyosul a fákon túl, dél felé völgyek nyílnak sorra meg. Hirtelen elkanyarodó, meredeken induló csapáson kell hirtelen elkanyarodnunk, figyelmeztet Vakond, és valóban így alakul. Tágas irtás következik, ahol megint érdemes megállni egy pillanatra és körülnézni, mögöttünk a Tar-kõ – Három-kõ kettõs magasodik az éjszakában. A Hold elé úszó felhõn szivárványszínûen törik meg a fény, megbabonázva nézzük a jelenséget, ami egy percig, ha tart, aztán kialakul a szokásos holdudvar. Megérkezünk a Hereg-rétre, lesétálunk az oldalában. A rézsû egy szimpatikus pontján leereszkedünk az Eger – Lillafüred országútra, ezt követjük a Tamás-kúti menedékházig. Közben azon morfondírozunk, hogy vajon hány autó fog elhaladni, bevezetve az imaginárius autó fogalmát, illetve felmerül, hogy megfelelõ peremfeltételekkel végtelen sok autó fog nem elhaladni. Mielõtt ebbe még jobban belebonyolódnánk, szerencsére megérkezünk a házhoz, az Agria Spec. Mentõsök szokásos õrhelyére. A házban leülünk pár percre, zsíros kenyérrel és teával kínál a pontõr család. Nehézkesen, de végül elindulunk, ki a házból, át az úton, le a völgybe.


Elhaladunk a Fekete-len-forrás mellett, le egészen a Lök-völgybe, ahonnan a túra utolsó emelkedõjén meredeken, hosszan kell kikapaszkodni. Igazából nem is esik rosszul a hosszas lejtmenet után. Itt olyan, munkagépek által kijárt útszakaszba is belefutunk, ahol már egyáltalán nincs hó, ellenben, ha nem fagyna, jó nagy sár lenne. A tetõ túloldalán leereszkedünk a Samassa-házhoz, lámpa pislákol a bejárat felett. Bent ismét teával kínálnak, ez egyáltalán nincs ellenemre, sõt. Megint teázunk. Patakvölgyben, széles úton sétálunk át a Stimecz-házhoz, nincs ellenõrzõpont, ellenben a megszûnt kisvasutak helyett itt egy meglévõt találunk és ennek örömére a síneket követve mehetünk tovább. Repkénnyel és Besével lemaradunk kissé, lassulunk, elszoktunk egy ideje a túrázástól. Itt tájékoztat végül a telefon arról, hogy elküldte az sms-t, amit az Istállós-kõn bíztam rá. Jobb késõn, mint sem, vagy mi. Mindeközben sokkal kényelmesebb a behavazott, mint a behavazatlan vasúti pályán haladni, ezt többszöri ellenõrzés után állapítom meg, amikor újra megérkezünk a Varróházhoz. Innen csak be kell sétálni Felsõtárkányra, egészen a falu közepéig. A célban vidám, de álmos rendezõket találunk, valamint a vidám, egyáltalán nem álmos SzLA-t. Elõbbiektõl díjazást veszünk át a kitûzõ + oklevél kategóriában, majd Vakond visszaszállít Felnémetre, a cél elérésétõl számított egy órán belül már alszom.


Mit mondhatnék összegzésként? Szerintem nagyon jó túrát raktak össze nekünk a rendezõk, érdekes, nem szokványos, kellõen nehéz útvonalon. Külön jólesett, hogy a végén – a Tamás-kútnál és a Samassa-háznál fedett, fûtött helyen volt az ellenõrzõpont. Köszönöm a rendezõknek a túrába fektetett munkát, köszönöm útitársaimnak a társaságot és külön köszönöm Vakondnak a fuvart! Teljesítménytúrák kapcsán nem merek semmiféle ígéretet tenni a visszatérésre, de ide (is) szívesen jönnék jövõre.


-Kékdroid-


Tíz darab kép, jórészt sötétek

 
 
túra éve: 2014
Zirc 30 túrákTúra éve: 20142014.12.17 21:31:38

Szarvaskút 15 - decemberi változat


A busz idegtépõ lassúsággal kanyarog, hogy ne siessen a menetrendhez képest, amíg leér Zircre mind a tizenhét utasával. Kerek repkénnyel elviharzunk az egykori fõtéri buszpályaudvarról a helyi könyvtárba, amely egyúttal könyvtár és mûvelõdési ház is. Nevezési lapot töltünk, utána sor sincs, fizetni sem kell, csak úgy benevezünk, közben valahogy próbálom feldolgozni a ránk zúdított információmennyiséget. Jelzést követni, sár lesz, totót kitölteni, sár lesz, ellenõrzõpont nincs, sár lesz, ha kiszállunk, telefonáljunk, és sár lesz. Kifelé menet megvizsgálom az itinert, a címlapon a rajtszámom azonosít és fényképet is találok arról, hogy nekem milyen színû és formájú jelzést kell most követnem. Belül részletes útleírást, hátul térképként funkcionáló mûholdfelvételt találok. Használhatóbbnak tûnik, mint a saját Bakony térképem, amelyen a kiadás dátuma tizenegy évvel repít vissza az idõben. Indulunk, a szintidõt a negyed kettes vonat indulása és az elé iktatandó kávézás határozza meg.


Kitrappolunk az idén harminc éve várossá vált Zircrõl, ez a fõtér és a látnivalók szemrevételezésével kezdõdik, amely az itinerhez kapott ellenõrzõpont-pótló totó kitöltése során is jól jöhet. Jól felkészült turisták – nem mi – egyébként fejbõl is ki tudnák tölteni ezt a totót, ha akarnák. A látnivalók feljegyzése után jöhet a hosszú egyenes, amely a 82-es fõút részét képezi, és amely mellett egyre elkeskenyülõ járdán ballagunk a város széléig. Itt egykori TSZ telepére térünk be, jobbra benzinkutat, majd ipari gázpalackok rácsos tárolóját szemlélhetjük meg, mindkettõ sokkal érdekesebb, mint a trehányul beszántott dûlõút, ami a telep után következik. Dombra kúszunk fel, visszanézve a napsütötte Zircet látjuk, elõrenézve a Zircet sütõ Napot. A szántók közötti kanyargás közben hobószerû alak jön szembõl. Még halljuk, ahogy az elõttünk járó túratársakat búcsúzóul azzal a jótanáccsal látja el, hogy „süllyedjetek el”, aztán a jelenésszerû egyén súlyos, cuppogó léptekkel eltûnik.


Odébb elválik a két táv, a bozótosban praktikus mûanyag palackdarabokra festett zöld és piros körséta jelzések eltérõ irányt vesznek. Füves, néhol sáros, zsombékos vidéken caplatunk, egyre közeledve a Király-kúti-erdõ magas bükkjeihez. Az itiner a kevés fantáziával elnevezett Egyes- és Kettes-tavakra hívja fel az óvatlan túrázó figyelmét, aki a tavak megtekintése közben könnyen beleragadhat a körülöttük levõ mocsárba. A tóvidék után végre bekanyarodunk az erdõbe, az út is jobban járható, és egy bükkös összehasonlíthatatlanul kellemesebb környezetet jelent túrázáshoz. Nyiladékokon keresztül jutunk el a bakonybéli országúthoz, ahol a túloldali pihenõhely felõl érkezõ zöld kör jelzéshez csatlakozunk, és visszakanyarodunk vele a bükkösbe. A keskeny gyalogösvényen frissen letört ágak jelzik, hogy ez a környék sem úszta meg a december eleji jégkárokat - bár ezek kétségkívül messze csekélyebbek, mint a Gerecsében, a Börzsönyben vagy éppen a Budai-hegységben esett vész. Egy újabb nyiladékban, lejtõn érkezünk meg az erdõ déli-délnyugati határára, elsárosodott dózerúton trappolunk fölfelé, mellettünk golfpálya kerítése, a kerítésen túl szép kilátás a Magas-Bakony hegyeire. Felmegyünk az országúthoz, átkelünk, átverekedjük magunkat egy kis susnyáson, majd egy kerítés mentén érjük el a Szarvas-kutat és a mellette lévõ pihenõt. Lehuppanunk, kitöltjük a totót – befényképezem magamnak, most észre is veszem, hogy a hármas kérdésre nem válaszoltam teljesen.


Indulóban megnézzük magát a szépen foglalt kutat is, elolvasom a táblát a helyi legendáriummal, és eltûnünk a helyrõl, hegynek fölfelé. A Csengõ-hegy alatt téblábolunk kényelmes, kellemes utakon egészen a Rómer Flóris turistaút zöld sávjáig. Ez utóbbit éppen, hogy érintjük, és kiérünk egy újabb szántó szélére. A követendõ füves út helyenként eldagonyásodik, szerencsére hamarosan rátérünk a Tündérmajorból Pálinkaházára – jók ezek a nevek – vezetõ aszfaltcsíkra és megcélozzuk a dombtetõn Tündérmajort.


Jópofa lovastanyánál érkezünk meg a telepre, büfészerûséget észlelek, de egyrészt értelemszerûen zárva van, másrészt sejtésem szerint nem az én vásárlóerõmre méretezték áraikat. A komplexummal szembeni telken, kisebbfajta tavon talányosan ring egy vízibicikli. Átvágunk egy réten, víztoronyiránt, az itiner itt utal egy rendezvényre, amit sejtelmesen a bulinak neveznek, csupa nagybetûvel. A víztorony után kisebb erdõfolton vágunk át, Mária-kegyhelyet érintünk, majd egy festett kereszt mellett érkezünk le Zirc nyugati szélére. Házak, lejtõ, házak, garázsok, könyvtár a sorrend. Utóbbi a célt is jelenti, bemegyünk, kapunk emléklapot, csokimikulást, a kitöltött totóért külön szaloncukrot, továbbá lehet fantasztikus jó teát, lekváros és zsíros kenyeret fogyasztani. Legmesszebbrõl érkezettként egy üveg pezsgõvel is meglepnek, ami kedves gesztus. Sajnos nincs sok idõnk a célban, felkapjuk a hátizsákjainkat és eloldalgunk a vasútállomásra. Köszönöm a túrát a rendezõknek, köszönöm a társaságot Repkénynek! Jó lesz ez a kis túra, még egy ellenõrzõpontot beiktatnak valahová féltáv környékére – elég egy felírandó, helyi jellegû akármi is, csak legyen, ami leköti az embert, és nem lesz semmi hiányérzetem.


-Kékdroid-


Képek itt

 
 
Tanuhegyek másnapi túra - UKK kisjubileumi/Haláp/Bauxit/Régi TemplomokTúra éve: 20142014.12.17 21:21:50

Tanúhegyek másnap - Régi templomok nyomában 30, v4.0


A csoffadt reggel jól illeszkedik arra az egyenesre, amely a hétvégi idõjárás romlását írhatná le a nem valami jótól az egészen kellemetlen felé (és akkor a jégtöréssel kopogtató decemberrõl még nem is szóltam). A badacsonytomaji kávézást nagyvázsonyi kávézás követi, utóbbi közben igyekszünk tehetségünkhöz mérten gyorsan elrajtoltatni mindenkit. A többes szám alatt az elõnevezõ táblát kezelõ Kerek repkényt, a pénzt szedõ EduShow-t, a nyugtát adó Hevér Évát, az események zajlását követõ Budai-H.G-t és engem kell érteni. Közben Gethe ellátmányt szerez, Lestat az utolsó szakasz szalagozását javítja fel. A pocsék idõjárási kilátások ellenére is szép számmal érkeznek túrázni vágyó emberek, köszönöm a részvételt ezúton is! Tíz óra húsz perckor Repkénnyel átadjuk a stafétát Bubuéknak, megint megkávézunk, és laza fél órás késéssel elindulunk, lebontani a harmincas távot jelölõ szalagmennyiséget.


Nagyvázsonyban rögtön egy névadó régi templommal indítunk, aztán kisétálunk a településrõl egy keskeny aszfaltúton, amelyen keskenysége ellenére bátran gyorsulnak a hely- és környékbéli gépjármûvezetõk. Majdnem elfelejtem ideírni, hogy átsétálunk egy magasfeszültségû távvezeték alatt, majd megérkezünk az egyébként nem túl távoli Vöröstóra. Vöröstón régi templom, régi kápolna és régi házak találhatók, utóbbiakon német nyelvû feliratok. Mozgás, az nincs, így legalább nem néznek hülyének, ahogy végigbaktatunk a falun és módszeresen leszedjük azokat a nejlondarabokat, amiket tegnap mások módszeresen felkötöztek helyekre. A falu után kálváriára kapaszkodunk fel, a domb tetején nagyocska, neoklasszicista kápolna sejlik felénk. Mellette papírlapot lóbál a szél, a mai elsõ ellenõrzõpontot hirdeti. Igazolunk, leszedjük a lapot, zsírkrétát. Távozunk, mögöttünk a kápolna belevész a ködbe. Síkabb részen vágunk keresztül, kóróról szedjük le a szalagokat. Az erdõt száz méterre meg kell közelítenünk, hogy egyáltalán észrevegyük. Stirlitz itt már sejtette, hogy ma nem sokat fog látni a tájból.


Sáros csapáson, régi jelzések között érünk fel a Hideg-hegy alá. Kényelmes, hangulatos szakasz áll elõttünk, foltokban fenyõfák, borókák váltakoznak a tölgyessel. A széles, jármûvek által is használt út helyett gyalogösvényt követünk, egy tisztásnál õszapóraj rebben fel jöttünkre. Irányított, szárnyas gombócok, akkor jönnek a mediterrán Magyarországra, amikor északon kezd hûvös lenni. A kanyargás végén meglepetésszerû mobil vécé fogad, amelynél jobbra fordulva megérkezünk a Zádorvárba. Eltávolítjuk a túra kellékeit, Repkény elnosztalgiázik arról, amikor fel szabadott menni a toronyba és volt is miért felmenni a toronyba. Most nincs okunk rá, hogy felmenjünk, és egyébként nem is szabadna így tennünk. Elõször járok itt, meglep, mennyire nagy és várszerû hely ez. Tetszik. Letrappolunk a Zádor-kúthoz, rozsdás tábla tájékoztat, hogy forrás védterületen járunk. Lakat típusát kell felírni, erre használható zsírkréta és a lakat között spárgával létesítettek oldható kapcsolatot. Oldjuk, és megyünk tovább. Keresztezzük a helyi érdekû kék jelzést, valakik valahonnan valamiért személyautókkal jönnek fel, útirányuk alapján a várat veszik célba. Jóféle dózerúton sétálunk le Barnagra, a falu néhány házzal veri Vöröstót méretben. Rendezett hely, és itt is van régi templom. Érdekességnek jegyzem fel, hogy építésekor talán helyhiány, talán valami más miatt, de szinte közvetlenül a templom elé is építettek házat. Szokatlan.


Elhagyatott, düledezõ épület és nem sokkal jobban kinézõ gépállomás között ballagunk tovább, elõttünk különleges kálvária: ez a legrégebbi ilyen Veszprém megyében, a stációk pedig nem Jézus útját ábrázolják a Golgota felé, hanem Szûz Mária hét fájdalmát. Nem magamtól vagyok okos, véletlen sikerült lefotózni a tájékoztató táblát úgy, hogy a szöveg olvasható legyen rajta. Temetõ mellett megyünk fel a felsõ kápolnához, a sírkövek némelyikén ezernyolcszázzal kezdõdnek az évszámok. A kápolnánál az ellenõrzõponthoz rendelt utasítás szerint kibogarásszuk a gót betûs feliratot. Sajnos (szerencsére) nem az a feladat, hogy le is másoljuk, zsírkrétával érdekes lenne. Magunkhoz ragadjuk a zsírkrétát és a papírt, nem hagyunk nyomokat.


A barnagi kálvária után egy ideig megint látnivaló nélkül maradunk. Elég sokat megyünk egyenesen, keresztezzük a hetvenhetes fõutat, végül egykori katonai területre érkezünk, az épületromok és az egyik sziklán megmaradt cirill betûs firkálás legalábbis erre utal. Közben néhány pocsolyát kell kikerülni, némelyik elég mély ahhoz, hogy pont bokáig süppedjek egy csalókán stabilnak tûnõ növénycsomóra lépve. Battyogunk tovább, jobbra széles, mesterségesnek tûnõ árok húzódik, majd magasles és egykori istálló jelenik meg az út mentén. Az ajkai sokadrendû országútnál végre elérjük gudluking frissítõpontját, alig húsz perc csúszással. Nem ma van a hosszú megállások napja: gyorsan feltankolunk frissítésbõl és elbúcsúzunk, gudluking is átfázott a pontõrködésben, nekünk is illene kevesebbet késni, mint amennyit késünk.


Szántáson vágunk keresztül, bevesszük magunkat a susnyásba, amely egy lakóépület romját, valamint a Csepelyi pusztatemplom maradványait rejti. Emellett találkozunk a 15-ös távot seprõ Vándor Csillaggal és Heyjoe-val, aki annyi baj legyen is. A rom kompakt, szögletes alaprajzú templomra utal, a falon ázott, de még éppen olvasható ismertetõ mesél az egykori Csepely falu történetérõl. Elhagyjuk a környéket, sûrûsödõ ködszitálásban, vöröses talajú szántó szélén kirándulunk tovább. A környékre egész biztosan jó kilátás nyílik innen. Máskor. Nagyvázsonyig egy derékszögû kanyarban merülnek ki az útvonal nyújtotta izgalmak. A település szélén megszemléljük a Szent István templomot, ez nem rom, de a falon látható ázás- és penészfoltok sokat rontanak az összképen. Az alacsony bejárat felett kõszobrok õrködnek, az ajtó mellett rozsdás házszámtábla, ezt kell leolvasni, ellenõrzésként.


Felsétálunk a vár alatti pihenõhelyre, itt Gethe és Lestat õrzik a pontot, ellátnak a megmaradt péksüteménnyel, aztán zárják a pontjukat, mi pedig megyünk tovább, péksüteményt fogyasztva. A Kinizsi várat megkerüljük, visszaadjuk a pénztárosnak a bélyegzõt, és elbattyogunk a szürkülõ ég alatt. A vár meglátogatására ezúttal nem kerül sor, annyira nem is bánom, csak összesaraznám az összes meglátogatható helyszínt. Írott-kõ felé követjük a Kéktúrát, kitérõkkel: az elsõ ilyen a Szent Mihály-kolostorrom, masszív kútnál kanyarodunk el hozzá. Megtekintjük a romot és elsietünk. Lejtõn csúszkálva érkezünk a Vázsonyi-patak mellé, majd a kanyargó vizet követve érjük el a Szent Ilona-templom romját. Újabb ellenõrzõpont. Még odébb át is kell kelni az imént említett patakon, az erre általában szolgáló átjáró köré nagy ívû kanyart szalagoztak tegnap. Leszedjük mind egy szálig, átlábalunk az érnyi vízen, felsétálunk a Tálodi kolostorromhoz. Teázunk, majd elindulunk, visszakanyarodunk Nagyvázsony felé. Menet közben orvul besötétedett, ez azt jelenti, hogy a napközbeni szürke homály helyett fekete homály vesz körül. Szerencsére nincs köd, csak esõ, ami kellemetlen, de nehezebb benne eltévedni.


Régi zöld jelzés nyomában vergõdünk keresztül mindenféle elvadult szántók, rétek mentén, majd a szalagozás határozott kanyarral felvisz a Szent Jakab-templomromhoz. Ez a rom egy temetõben található, a falmaradványt futónövény nõtte be. Fotó készül a tájékoztató tábláról, ezen a vaku csillanása miatt most csak a mókás angolságú feliratot tudom nagyjából elolvasni, a magyar szövegen a fény csillog, a német szöveg pedig bemozdult. A lényeg az, hogy a román stílusú templom a 12-13. században épülhetett. Távozóban közepes mértékû eltévedést hajtunk végre, elkalandozó figyelmünk elkalandoztat a követendõ útról. Utána már csak be kell sétálnunk Nagyvázsonyra, elsomolygunk azon, hogy az Óvoda utca az Iskola utcában folytatódik, arra gondolok, hogy ez a motívum jó eséllyel jelenik meg tanévnyitó beszédekben, körülbelül öt-hét évente. A cél elõtt kollektív fényképezkedést tartunk, a célon belül megtekintjük az egyebek között a cél bezárásával foglalkozó rendezõséget. Búcsú, utazás, összefoglalás. Ezúton is köszönöm minden résztvevõnek, hogy a barátságtalan idõjárásban is velünk túráztak, és köszönöm útitársaimnak a társaságot!


-Kékdroid-


Képek, szürkék

 
 
Tanúhegyek nyomábanTúra éve: 20142014.12.17 21:12:09

a:\thny2014\whatsnew.txt - Tanúhegyek nyomában 40 szalagozás


Badacsonytomajon köd fogad és egy Bubumobil, amelynek még meleg a motorházteteje, tehát nem késtünk olyan sokat. Összeáll a szalagozó-bejáró társaság: Hevér Éva, Vándor Csillag, Kerek repkény, Alpár András, annyi baj legyen / Heyjoe, Gethe, Bubu, Lestat és Kékdroid. Ilyen sokan még sosem voltunk. Ellenõrzöm a szalagozószatyor tartalmát: bóják, táblák, rendben, kézmûves szalagok rendben, felerõsítéshez szükséges eszközök rendben. Ránduljunk ki a természetbe, nézzünk meg érdekes helyeket, és ha nem látjuk – nem fogjuk – akkor próbáljuk meg felidézni azokat emlékezetünkbõl. Elindulunk.


Bazalttemplom, ösvény, forrás (itt kiteszünk egy táblát, hogy az errejáró túrázó ne keresse a feltételes ellenõrzõpontot, mert nincs), ösvény, kõkapu, ösvény, törmelék, ösvény, T-elágazás. Annyira nem látni semmit a ködben, hogy a legutóbbiban elõször reflexszerûen jobbra indulunk el, és pár méter után tûnik csak fel, hogy nekünk még egy nagyon kicsit fölfelé kellene túrázni. A kilátó indokolatlan meglátogatását kihagyjuk, köd van és fentrõl olyan hangok szûrõdnek le, mintha valaki egy nejlonszatyorból csomagolna ki valamit. Átbotorkálunk a Ranolder-kereszthez, közben kivilágosodik valamennyire, amitõl többet nem látunk, de azt legalább jobban látjuk. Bujdosók lépcsõje, próbálok fényképezgetni, de vakuval világos folt lesz az eredmény, vaku nélkül bemozdult, sötét foltot kapok. A rend kedvéért megcsúszok a nyirkos bazaltlépcsõn, de kivételesen észnél vagyok, nem fejezem be a mutatványt. A Rodostó-háznál szalagozgatunk, utána Badacsonytördemic következik. Apartman kertjében kerti vasút kanyarog, a falu szélén ennek a normál nyomtávú nagytestvére. Végre sikerül itt bézét fotózni, eddig a reggeli vonatot mindig csak fentrõl hallottuk elhaladni. Cserébe lemaradok a többiektõl, eltart egész Szigligetig, amire behozom a hátrányt. Az avasi templomromnál újabb tájékoztató táblát helyezünk el, miszerint a delikvens jó helyen jár, de a hercegnõt egy másik várban tartják fogva, matricát itt nem kell ragasztani.


Szigliget, vár, zárt láncú kapu fogad, gyorsan továbbállunk. Kerékpárúton bandukolunk, nézhetnénk a környezõ hegyek látképét, de a Badacsonyt csak egy sötét folt jelképezi, a Szent György-hegyet még az sem. Felballagunk a Horvát-pince felé, a letérésnél táblázunk, Bubut idézem: „egy napig kibírják rozé nélkül”, szerintem kettõig is, fõleg, amikor ilyen jó fehér borokat lehet kapni. A mai nap elsõ mûködõ feltételes ellenõrzõpontjánál a bója kihelyezését követõen meg is vizsgáljuk az említett típusú tételek egyikét. Továbbállunk, nyomunkban szalagok libegnek, takarékos mennyiségben kihelyezve, Gellértéknek nem lesz sok dolguk ezekkel. Felballagunk a legégett présházhoz, majd tovább az Oroszlánfejû-kúthoz. Odébb ismét mûködésbe hozunk egy ellenõrzõpontot, Repkénnyel lemaradunk a folyamat során, és a Kasza Béla esõbeállónál érjük be a többieket. Itt Gethe exkluzív TTT-elnöki süteménnyel lát el minket, beírjuk magunkat az esõház üzemnaplójába és továbbállunk, hogy megtekintsük belülrõl a hegy tetejét körülfogó felhõtömböt.


Megtekintjük, teszünk ki táblát is, hogy könnyebb legyen a szatyor, majd eloldalgunk a bazaltorgonák felé, amelyekrõl a tövükben elhaladó csúszós lépcsõ igyekszik elterelni a figyelmet. Nem sikerül, megnézem a sziklákat is, lejutok a lépcsõn is. A kulcsosháznál csak bélyegezni áll meg a csapat azon fele, akik bélyegeznek maguknak, a többiek mennek tovább. Az út itt jól jelzett, szalagozni fölösleges egészen a két kocsiállásos Ürgelyuk autóbusz váróteremig, ahonnét fényvisszaverõs bõvítménnyel ellátott nejlondarabok mutatják az utat. A vasúti átjáróig jól járható a földút, a vasúti átjárótól a hídig hasonlóan jó a helyzet, a Pelikán 2.0 híd egyenesen kiváló – remélem, emlékszik még mindenki a régi idõk uszadékkal-törmelékkel erõsített raklapon átlépõs megoldására. A hídnál táblázunk, majd rátérünk a Gyulakesziig tartó hosszú egyenesre, ahol kényelmes haladás helyett a mély sárban szerencsétlenkedünk. Bubu a legsárosabb szakasznál elkerülõt szalagoz, mögötte haladok és a rendelkezésre álló gyatra pontossággal jegyzem a térképre a szalagok helyét. A következõ lépés a geotaggelt szalagok bevezetése lesz.


A sáros egyenes végén sáros kanyar következik, odébb számos ló áll mélán karámjukban. A háttérben ismeretlen jármû motorja szolgáltat aláfestõ zenét, olyan hangszínnel, mintha egy különösen peches böllér próbálna végezni egy óriási dunyha alá szorított disznóval, de sosem sikerülne neki. Bemegyünk a kocsmához és -ba, kávét iszom, aztán még egyet. A szokotthoz képest keveset ücsörgünk, megyünk tovább. Jobbra a néhai Badacsony Mg. és Ip. Tsz. hatósági húsboltja utal régebbi idõkre, majd tört külföldiséggel fogalmazva eladónak hirdetett pincék zökkentenek vissza a jelenbe. Felérünk a Rossztemplomhoz, elfogy egy adag tábla, odébb, a ZL jelzés kiágazásánál feltételes pont kerül a terepre. Felkanyargunk a pihenõhelyig, itt a vicc kedvéért – és figyelembe véve a minimális esélyt arra, hogy másnap mégis jó idõ lesz – kitesszük a csodás panorámát ígérõ táblát. A tetõn a várhoz tartozó kõhalmok is alig látszanak, és az is alig látszik, ahogy a zászlórúd tetején tépi szerencsétlen zászlót a szél. Még mindig köd van, írtam már? Most írom. Szalagozva hagyjuk el a helyszínt, irány Káptalantóti, melyet szõlõtáblák között, további szalagozás elvégzésével érünk el. Az Álló-réti ellenõrzõpont üzemszünetét is meghirdetjük menet közben az erre szolgáló táblával.


Káptalantótitól Repkénnyel kettesben sétálunk kényelmesen tovább, bele a sötétedésbe, miközben a többiek melegedési céllal tartanak kocsmaszünetet. A Tóti-hegy felé háromnegyedúton érnek utol, miközben éppen az ollómat keresem, ami egy sárga nyelû kis vacak, de régi, állandó lakója volt a hátizsákomnak. Ha valaki megtalálja esetleg, viselje gondját. Táblákat kipakolva sétálunk a Tóti-hegy nyergébe, majd fel egészen a Tóti-hegyre a meredek csapáson. Ha megállok, elkezdek visszacsúszni, ez motivál a továbbhaladásra. Fent persze kilátás semmi, csak köd van és mérsékelt szél. Fotózok csúcskövet, aztán észreveszem, hogy megint a kód felõl fotóztam. Lebotorkálunk, a végére maradunk Repkénnyel, de a társaság megvár. Átmenetelünk a Gulács alá, az aszfaltút elérése, majd az arról letérés után csendben trappolok elõre. Ez a szalagozás leghalkabb szakasza, itt korábban sem vittük túlzásba a társalgást és most sem teszünk így. Megyünk fölfelé, aztán egyszer csak megérkezünk a Gulács nyergébe, pontosabban arra a helyre, ahol a Kéktúra már nem emelkedik tovább, az általunk követendõ kék háromszög jelezte szerpentin azonban itt kezdõdik. Felszerpentinezünk, annyi baj legyen már szembõl enged el, Alpár András mögöttünk közel, Bubuék mögöttünk távolabb halad, szétestünk kissé. Fent megcsodálnánk a kilátást, ha lenne olyan, ehelyett megisszuk a maradék teát, majd leszerpentinezünk.


A Gulács alóli kikeveredés során elhasználjuk a fényvisszaverõs szalagok nagyját, féltucatnyi marad csak az út végére. Majd táblázunk. Telefonon egyeztetünk pygmeával a kívánt vacsora ügyében, ez nagyon jó, köszönöm. A pincéknél egy magányos szõlõsgazda kíváncsiskodik, Bubu tájékoztatja, hogy turistaforgalmilag mire számíthat holnap. A szõlõsgazda elégedettnek tûnik a kapott információval, Bubu elégedettnek tûnik a szõlõsgazda elégedettségével. Lemegyünk az országúthoz, átkelünk, felmegyünk a lépcsõn, satöbbi. Lámpa, bója, szalagok. Irány Badacsonytomaj, ahol az iskolában pillanatok alatt megeszem – felzabálom, kár szépíteni – a pygmea által ideszervezett pizzát. Közben társasági élet zajlik, túrázók és rendezõk érkeznek. Vacsora után kihasználom a melegvizes zuhanyzás lehetõségét és eldõlök a matracon.


Másnap a rajtoltatást követõen megint a konyhában statisztálunk Repkénnyel, aki egy kihelyezett lapon vezeti a kenyér és a tea fogyását. A társaságot és a felbecsülhetetlen segítséget köszönöm Lorának és Józsinak, a logisztikai támogatást Imrének, a telefonos információszolgáltatást a kulcsosházi konyhát vivõ elágazáséknak! Sajnos a feszített üzem miatt nem sikerül sokakkal beszélgetni, de néhányan szerencsére beköszönnek. Mindenkinek köszönöm a részvételt, látogatást, túrázást! A tömeg estére csillapodik, meg kell állapítanom, hogy öregszem, fél egykor el kell búcsúznom a társaságtól és lefekszem aludni.


-Kékdroid-


Képek a bejárásról


Az idei fogyasztás:

-> 46 kg kenyér és a rávalók: 5 kg hagymás zsír, 2 kg kolbászos zsír, ~1,5 kg szalonnás zsír, két jégkrémesdoboznyi kacsazsír, valamint 8 üveg lekvár.

-> 240 + 40 liter tea és kb. 50 liter szörp (utóbbi higítva).

-Kerek repkény-

 
 
Börzsöny vándortúraTúra éve: 20142014.10.23 13:28:43

Börzsöny Vándortúra


 


Az impozáns hosszúságú vonat a rövid utascserét – egész pontosan a leszállók leszállását – követõen elporol távoli, sztrájk miatt ideiglenes úticélja felé, ami Hamburg helyett Drezda. Megérkeztem Nagymarosra, a túlparti városkához is címzett megállóhelyre. Ráérõsen elslattyogok a Duna partjára, annyira korán, hogy még mozgás is alig van az utcákon. Nézem a hajnali fényeket, a felhõket a hegyek felett, az éppen érkezõ kompot és a hömpölygõ folyamot, közben azon gondolkodom, hogy a következõ vonattal pont idõre érkeztem volna. Akkor viszont kimaradt volna a startos fülkés kocsi pótdíjmentes kényelme. Kinézelõdöm magam, felsétálok a rajthelyre, a Nagymaros FC klubhelyiségébe: rendezõk rendezkednek, túrázók készülõdnek. Benevezek, a mûvelet kék színû papír fehér színûre cserélésével jár, a fehér színûn útleírást és részletes adattáblát találok. A hét órai rajtidõt kivárom, közben jó sok, nevezésre idegyûlõ túrázóval találkozom, ismerõssel, látásból ismerõssel és nem ismerõssel egyaránt. Hét órakor rajtot harangozok magamnak, képességemhez és erõnlétemhez képest meglódulok, irány a régrõl ismerõs kék sáv és a Templom-völgyön keresztül a Hegyes-tetõ.


Hamar kikeveredek Nagymarosról: az iskola, majd a templom elõtt haladok el, utóbbinál enyhén jobbra, a hegy felé térve, és máris a terepen találom magam. A Templom-völgy továbbra is fantasztikus hely, mély árokból kapaszkodom egyre magasabbra a sûrû erdõben. Ezen kapaszkodás közben nézek be egy letérést, amelyet idõvel észrevéve korrigálok. A Szent Mihály-hegy nyergéig, majd a Hegyes-tetõig egyrészt magam mögött hagyom a túra szintemelkedésének bõ egyharmadát, másrészt a szürke hajnal átadja helyét a napsütésnek, de ebbõl a tetõre ereszkedõ ködben nem sokat érzékelni. Kicsit bánom a ködöt, de a Hegyes-tetõ megvár, feljöhetek máskor is kilátást nézni. Fent átvágok az adótorony melletti réten, még fentebb, a kilátó melletti padon ketten õrzik a pontot. Kapok bélyegzést, utána leóvatoskodok a harmatos avartól csúszós lejtõn. Elesés nélkül sikerül megúszni ezt a szakaszt, odébb tisztáson sétálok keresztül, majd elérem a sárga sáv alaposan kijelzett letérését Zebegény felé. Alaposan letérek, hogy utána két avaronbotorkálós-eleséselkerülõs mutatvány közben egy pillanatra meglepõdjek a ködbõl elém táruló kilátáson. Késõbb, már a Szõnyi-pihenõnél meg is állok egy hosszabb nézelõdésre, a táj elemei között feltûnik egy alaposan megkésett személyszállító vonat Berlin felõl (ezt a járatot még pont nem érintette a sztrájk), és egy pontosan közlekedõ Varsó felé. Jól néznek ki, az elõbbinek már egészen vonat formája van a tizenegynéhány kocsijával. Továbbállok, kálvária indulása mellett, keskeny utcán, szépen karbantartott régi házak között érkezem meg Zebegénybe. A Mókus presszóban Krieger Istvánék õrzik a pontot, egy szelet csokis ostyát kapok tõlük. Nem maradok sokáig, kocsmázni korán van még.


Zebegényt még éppen a vasút innensõ oldalán induló Pacsirta utcán hagyom el, szükségem van néhány pillanatra, amíg rájövök, hogy egy ideig pont szembe haladok a 2011-es tavaszi Forrástúrával. Akkor Repkénnyel és J a a t-tal gondolkodtunk azon, milyen hatást gyakorolna ránk, ha még fel kéne sétálni az akkor már hosszú ideje nézegetett Dobogókõre is. Most Dobogókõ mögöttem párásan kéklik a Duna túloldalán, én pedig a beépített területet elhagyva a Kisalföld felé nyíló kaput nézem, és a folyó homokpadjait Szob környékén. A távolban, észak felé a Magas-Börzsöny tömbje tornyosul elõttem szigorúan és titokzatosan, és belegondolok, hogy milyen sok ismeretlen arca van a hegységnek. Hamarosan közelebbi események vonják magukra a figyelmemet, vagyis a szalagozás letérít a dombháton Kóspallag határába vezetõ széles dózerútról. Ezzel együtt a Napraforgó Tanösvényen maradok, amelynek a táblái egész jó állapotban mesélnek a környék természettani tudnivalóiról. Elkeskenyedõ ösvényen kanyarogva érem el a zebegényi sípálya felvonóját két túratárs társaságában, elnevetgélünk a völgyben málladozó síházon, amelynek a pálya felõli oldalánál méretes, régi kanapé várja a fáradt síelõket. A felvonó tányéros kivitelû, és ránézésre egyáltalán nem olyan rossz állapotú, mint amilyennek például a ház látszik.


A Bõszobi-patak völgyében lassan ellépek idõszaki útitársaimtól, rossz minõségû aszfaltúton, majd egy ideig sáros, aztán jól járható földúton battyogok sokáig. Taktikai hibát követek el magam ellen azzal, hogy nem veszem elõ a térképet, pedig akkor látnám, hogy milyen messze is van Márianosztra. Így csak az az érzés kísér, hogy hiába megyek, mint a bolond, úgy tûnik, mintha egyáltalán nem haladnék. Pedig haladok, csak nem valami gyorsan. A sípálya szomszédságában lévõ bányaüzem az elsõ látnivaló, majd egy látogatott Szûz Mária-kegyhely mellett sétálok el, aztán felérek a néhány erdészházból álló Bõszobra. Ezzel egy idõre el is búcsúzom az útközben nézegethetõ építményektõl, marad az erdõ körülöttem, és a változó minõségû út a lábam alatt. Bõszob után egy bõ kilométerrel virágzó napraforgók, a másik oldalon pedig felszántott rét mellett sétálgatok, elõttem a Márianosztra feletti hegyekre nyílik kilátás. Nézegetem egy ideig, és szépen lassan jobban kinyílik a láthatár, megjelenik elõttem Márianosztra, rajta túl a jellegzetes alakú Nagy-Gallával. Birkatelep mellett érkezem meg a faluba, a fõúton egy futóval találkozom, a ponton pedig a Szondin megismert Tiborral és útitársával, valamint a magányosan túrázó Pleccsel futok össze. Hozzájuk eddig aszimptotikusan közelítettem, de mindig elléptek, és ez most is így történik. Az ellenõrzõpont a nagy forgalmat lebonyolító faluház udvarán található, néhány lépésre tõlünk gyerekek alakítanak ki különbözõ formákat sütõtökbõl. A pontõr hölgyektõl zsíros és lekváros kenyeret, teát, szörpöt lehet kérni, és õk lelkesen el is látnak ezekkel. Két szelet kenyérnyi ücsörgés után kelek útra, nagyjából egyidõben a Volánbusz szobi járatával. Ottorinóék éppen érkeznek Zebegény felõl, remélem, közel helyesen adom meg a faluházhoz az irányt.


A Holló-kõtõl Vörös-kõig vezetõ piros sávon hagyom el Márianosztrát. A reggeli kellemes hûvösnek már nyoma sincs, igazi napsütötte õszi idõben túrázhatok ma. Menet közben telefonozok egyet, értesítem Kerek repkényt hollétemrõl és érkezésem várható idõpontjáról. Kisétálok a faluból, mellettem kálvária indul, erre nem térek most ki, késõbb az Alsó-hegy tetejére viszont igen. Kilátásnézést követõen lejtõre érkezem, erdõsre, ahol szerencsére hûvösebb van, mint az Alsó-hegy nyergéig vezetõ ligetesben volt. Átkelek a völgyben lustán kanyargó Medresz-patakon, aztán egy rövid emelkedõn követem a széles, ellenben sáros erdei út mellé jelzett ösvényt. A kanyargásnak egy szalagozott letérõ vet véget, átvágok az erdõn keresztül a Kóspallag – Márianosztra mûútra, és ezen sétálok Nosztra felé néhányszor száz métert. Az aszfaltot újabb szalagozásnál kell elhagyni, innen már nincs messze a következõ ellenõrzõpont, Nadler Herbert író kedvenc vadászkunyhójának a hûlt helye. A kunyhóra a helyszínen tábla emlékeztet, és a lelkes pontõröknél még könyv is akad, amelyben megmutatják az építmény képét. Bélyegzés után tovaballagok a Sûrûségben, elérem a Kéktúra régi, leszürkített jelzéseit, végül kiérkezem a Békás-rétre, ahol meg is állok mindenfelé körülnézni. Szép helyszíne ez a túrának, kilátással a most sapkaként felhõgombolyagot viselõ Csóványosra és az összes többi környezõ hegyekre. Nézelõdés után továbbállok, karámban mókás termetû lovak legelnek, az idõközben elért kék sáv pedig bevisz egy kanyargós csapásra. Itt ismét találkozom Tiborékkal. A kanyargós csapáson késõbb sokgyermekes család jön szembe, az apuka képben lehet, mert egybõl azt kérdezi, hogy milyen teljesítménytúra van ma itt. Tájékoztatom, aztán búcsút veszünk egymástól. A kék korábbi útvonala helyett jelölt csapás végre becsatlakozik a régi, egyértelmû vonalvezetésû szakaszra, ezen elérem a Törökmezõ alatti völgyet, itt Pleccsel és Bell Sanyiékkal futok össze. Rövid kaptatót követõen már a turistaháznál vagyok, ahol szokásomtól eltérõen igazán szívesen vételeznék valami hideget és folyékonyat, de a büfében egy lélekkel sem találkozom. Jobb híján bélyegzéssel szolgálom ki magam, ami a semminél több, de ugyanúgy szomjas maradnék, ha nem lenne saját készletem vízbõl.


Reklámmolinók mellett hagyom el a helyszínt, avarlepte gyalogösvényen battyogok elõre addig, amíg el nem kell hagynom a kék és piros jelzések közös szakaszát, a kettõ közül a piros sávot követve. A Köves-mezõre felkígyózó aszfaltutat keresztezem, egy- és másfélnyomos csapáson sétálok a sárguló lombú erdõben. Még az is alig ront a kedvemen, amikor egy kiálló fadarabba lendületbõl belerúgok, ezzel sikeresen megrepesztve a nagylábujjamon a körmöt – talán azért, mert az eredménnyel csak odahaza szembesülök. Újra megérkezem a mûútra, ezen sétálok fel a Gubacsi-hálás alatti parkolóig, és innen egy meredek mélyúton leereszkedve érem el Nagymaros üdülõövezetét. Hétvégi házak között bandukolva jutok le a kisvárosba, közben a Fellegvárhoz, és az alatta néha észrevehetõ Salamon-toronyhoz tudom legjobban viszonyítani a helyzetemet. Hosszú egyenesen végigsétálva lyukadok végül ki újra az iskola szecessziós épületénél. Aluljárón keresztezem a vasutat, letrappolok a célhoz, amely elõtt az eddigi beérkezõk, moiwáékkal az élen várják, hogy a rendezõség megérkezzen sürgõsségi ellátmánybeszerzõ körútjáról. Utánam alig néhány perccel megérkeznek, sûrû elnézéskérések közepette, és onnantól kezdve pillanatokon belül kapok sólyommal ékeskedõ díjazást, és egy pár virslit, amely ellátmány túra utánra kiváló. Ezúton is köszönöm a túrát a rendezõknek! Szép volt, jó volt, sok újat láttam a Börzsönybõl, ezeket a helyeket érdemes lesz magánban újra meglátogatni.


-Kékdroid-


Link, amely képek felé vezet

 
 
MeteorTúra éve: 20142014.09.19 02:10:49

Meteor 21/B


Az eredeti terv szerint hárman mennénk, kényelmesen, lazán, és mindannyian az ötvenes távra. A megvalósulás végül úgy alakul, hogy szombat reggel Kerek repkény inkább a bányát célozza meg, Patti húgommal pedig az esõs idõ miatt eleve csak a „B” jelû rövid távra tartunk igényt. Õ aztán hirtelen rosszul lesz a rajt felé közlekedve, és csak azért nem terül el ájultan, mert borzasztó koszos környéken járunk. Rendbe hozom a tesót, kap enni-inni, és amikor már úgy érzi, hogy nem hiába vett tegnap tartós tejet, elzavar túrázni. Elõresétálok a Szilágyi Erzsébet fasoron, találok valami kisboltot, veszek egy palack vizet, meg valami csokit (a készletet Pattinak adtam, legyen nála kéznél hazaúton), és felszállok az érkezõ bilikék MAN-ra (Lion's City NL283 stb.). A következõ megállóban ZE topiktárs is ezt a járatot választja – menet közben csatlakozik egy futó túratársnõ, eltársalgunk, egyebek között a budapesti közlekedési akármicsoda díjszabási anomáliáiról. Budakeszin alig két perccel a busz elhagyása után leszakad az ég, nagy sietve mindenki esõvédõ eszközt kerít elõ. Felúszunk az ázó utcán a Mammutfenyõkig, megkeressük valahogy a rajtoltatást intézõ rendezõ hölgyet, benevezünk. Ez abból áll, hogy az egyre vizesebb lapra hézagosan megadok néhány adatot, ezek közül kiemelve a nevemet és az aláírásomat, a többi úgysem számít igazán. Végül, a nevezési díj leszurkolásával kapok egy itinert, a tavalyi teljesítõi lista ugyan nem szerepel benne, ellenben találni egy csomó távadatot és jó részletes térképrészleteket. Már alig pötyög az esõ, amikor a túratársnõvel elindulunk: ZE-t még molyolni látom, de tudom, úgyis utolér.


Mérsékelten látványos utcákon át kikanyargunk Budakeszirõl, krepp és mûanyag szalagozást követve. Végül egy egynyomos csapásra térve lépünk ki a településrõl, itt búcsút is veszek útitársamtól, ellépek. Kissé öncélúan sietek, egyrészt az idõjárás sarkall rá, másrészt tervbe vettem már korábban (akkor még nem egyedül), hogy legkésõbb az utolsó vonattal beutazom valamilyen mértékben a Gyermekvasút vonalát. Irtáson trappolok keresztül, mellettem tönkökre festett nyilak erõsítik meg bennem a tudatot, hogy helyes úton járok. Mögöttem komor, feketés felhõ ül a Budai-hegységen, alig látszik ide a KFKI telephelyérõl a kémény. A többi mindenfélérõl nem is beszélve. Kerítést keresztezek létrán, a Meteor mezõnye eseti engedélyt kapott az áthaladásra, amúgy az erre járóknak az erdészet az M1 autópályától délre esõ területeiket, valamint a Csergezán-kilátót javasolja látogatásra. A kerítésmászások után rátérek a hosszú egyenesre, amely a Hosszú-hajtási bányáig vezet. Párás, ködös erdõben ballagok fölfelé, néha találkozom egy-egy túrázóval, köszönünk egymásnak és mindenki halad tovább a maga tempójában. Már csaknem egyedül maradok a gondolataimmal – ez nem biztos, hogy szerencsés – amikor megérkezem a túra számomra elsõ ellenõrzõpontjára, a Hosszú-hajtás-hegy, kõbánya nevet viselõre. A kõbányába vezetõ utat alaposan kiszalagozott drótkerítés zárja le, nem bánom, most nincs kedvem kinézni. Váltunk néhány szót a pontõrrel, elszerencsétlenkedek a holmimmal, aztán búcsút veszek és lelépek a helyszínrõl.


Kikerülöm a bányát, battyogok az erdõben, meglepetésemre alig van némi kis sárréteg az úton, aztán rájövök, hogy kaviccsal felszórt úton járok. Tágas irtásra érkezem egy kerítésnél, próbálok visszaemlékezni, de nem rémlik tavalyról – mondjuk akkor a hosszú távon vettünk részt, és már Budakeszire érve a csendes apátia lepett el a mostaninál sokkalta pocsékabb idõben. Az irtásról szép kilátás nyílik az északi szomszéd Fekete-hegyekre, és visszanézve kelet felé a János-hegy felhõ alól kikandikáló tömbjére. Újabb kerítésmászás következik, elhagyom az irtást, pocsolyás, köves, széles út áll elõttem, használaton kívüli magaslessel és egyesével átvonuló õzekkel. Mindegyikük megtorpan, amikor kiér az út közepére, jól megnézzük egymást, aztán mindegyikük méltóságteljesen továbbvonul a bozótba. Hamarosan kiérek a jelzett turistaútra, a zöld háromszög a térképemen délen Páty széléig vezet, északon kis híján Nagykovácsiig. Most észak felé kanyarodok rajta, hamarosan elérem Erzsébetpuszta szélét, masszív fakapu vigyázza az állami vezetõi vadászterülethez tartozó létesítmények nyugalmát. Átkelek a Telkit és Budakeszit összekötõ aszfaltcsíkon, megcélzom a Tarnai-pihenõt. Kanyargós ösvény, folyamatos, egyenletes emelkedõvel visz egyre közelebb a Budai-hegység legmagasabb pontjához. Egy éles kanyart követõen kiérek a Tarnai-pihenõ gyepes, sziklás környékére, a pontõrök türelmesen végigvárják, amíg az itinert elõ- és elmolyolom, csak azután nyomnak a kezembe egy szelet saját készítésû, finom sütit. Elbúcsúzás után megállok még, megszemlélem a kilátást: a közeli hegyeken túl már a Tétényi-fennsík is elvész a párában. Elsétálok a helyszínrõl, az imént emlegetett legmagasabb pontot meg sem közelítem, eltérek a piros háromszöggel és zöld kereszttel is jelzett úton a Vörös-pocsolyás-hát felé.


Továbbra is magamban baktatok, de túlzás lenne azt mondani, hogy egyedül lennék közel és távol: szembõl cserkészek csapatai és egyéb kirándulók szivárognak fölfelé, és velem egy irányban haladó túrázókkal is találkozom jócskán. A hosszan elnyúló lejtõs szakasz épp annyira sáros, hogy kénytelen vagyok kocogni egy kicsit, mert a gyalogos sebesség mellett szörnyen leromlik az úttartásom. Értsd: jónéhányszor majdnem hanyattvágódok. Kocogás közben utolérek egy túratársnõt, aki elenged, de talán csak attól tart, hogy egy eséssel õt is elkaszálom. Odébb egy szintén egyedül túrázó kollégát majdnem elviszem Nagykovácsi felé a piroson, de az imént utolért hölgy megmutatja a követendõ irányt. Ezt csúnyán elbambultam, gondolom, és ez le is kötne egy darabig, de Kerek repkény felhív, hogy aznapi ambícióinak éppen keresztbe tesz egy áramszünet. Telefonálva érem el a következõ ellenõrzõpontot, ahol megszakítom a távbeszélést az élõ kapcsolatért cserébe, itt találom ugyanis a Cifka BorbálaCservenyák RenátaGyõri Péter triót, akikkel mindig jó találkozni. Elbeszélgetünk a piros kereszttel jelzett lejtõn egészen Remeteszõlõs széléig. Itt elbúcsúzom a csapattól, besétálok a hosszan elnyúló faluba, megtekintem a rengeteg térkõvel lerakott fõutcát, melynek végén hídon keresztezem az Ördög-árkot. A híd korlátján molinó reklámozza a falunapot, odébb örökbe fogadott kis közparkot találok, majd az Egyperces novellák elkóborolt telefonfülkéjét és a mellette létesített Könyvmegállót szemlélhetem meg. Mûvelõdés, közszolgáltatás. A mûvház kihelyezett tagozata mellett pedig valóban falunapszerû készülõdés zajlik, legalábbis a bográcsokban készülõ ételmennyiség erre enged gondolni.


Követem a patakká duzzadt árkot, beérek a Remete-szurdokba, egyik kedvenc helyem a környéken. Sétálok, közben kétfõs pontõrség állít meg és a rajtszámomat kérdezik – a kedvenc színemet nem, meg azt sem, hogy éppen a Szent Grált keresem-e. Elintézzük a formaságokat, elbúcsúzom tõlük. Ránézek az órára, vagy elérem a korábbi vonatot, vagy nem, de ha nem, még akkor is elõresétálhatok Hárshegy állomásig. Végigbattyogok a szurdokon, a jó utat köszönésre egy fényképezgetõ úriember azt válaszolja, hogy õ csak egy kilométert túrázik – megnyugtatom, hogy a megtett táv irreleváns, a szándék a lényeg. Kiérek a lakott területre, nagyonlaza-jólöltözött társaság ácsorog egy eladó táblát viselõ épület elõtt, döbbenten nézik, ahogy elkocogok. Azon morfondírozok, hogy meg kellene tapsoltatnom õket, hogy szurkoljanak a túra mezõnyének, vagy valami hasonló, de csak utólag vagyok ám okos. A nagy lendület az elsõ forgalmasabb útig tart ki, aztán elvész, mert készenlétbe helyezem a fényképezõt, hátha jön egy busz. Nem jön, fotóznivaló azonban így is van, a templom mögötti placcon jól mutat a kereszt és a következõ piaci napok kiírása. Valamiért eszembe jut egy régi sztori, abban nem templom mögötti placcot, hanem templomot használtak piacnak, aztán ebbõl mindenféle konfliktus támadt késõbb. Továbbmegyek, betérek a kék sávon a plébánia mellett a templom körüli rendezett, szép parkba. Orgonaszó hallatszik, virággal díszített autók ácsorognak a közelben, valahonnan pedig egy aktatáskás alak kerül elõ, aki mindenféle trágárságot mond az esküvökkel kapcsolatban általában, aztán a célpontfelismerõ rendszere konkrétabb trágárkodnivalót keres, és rám válik mérgessé, mindenféle behúzásokat emleget. Amilyen állapotban van, találatra csak akkor lenne esélye, ha idõvel teljesen kifulladnék a röhögéstõl. Emberünk morgolódva elsétál, én odaérek a közeli padon helyet foglaló ellenõrzõpontra, a hölgyek gyorsan lebélyegzik a kezükbe adott papírlapomat, és utamra engednek.


Végigbandukolok a városrészen a kék sáv nyomában, itt néhány kerékpározó gyereken kívül nem nagyon találkozom forgalommal. Nem tudom nem figyelni a monoton csökkenõ házszámokat és az órámat: még mindig azon morfondírozok, hogy ha nem érem el a vonatot, akkor Hárshegy, vagy Szépjuhászné állomásig sétáljak fel majd a rendelkezésre álló hosszú idõ alatt. Megérkezem lassacskán a forgalmas Nagyrét útra, majd magára a Nagy-rétre, legalábbis a szélére. Oldalt összegraffitizett bódé, elõrébb csoffadt mutatványos rontja az összképet. Elhagyom a rétet, összetagozódva a futó túratársnõvel, aki az elsõ huszonegyes után úgy döntött, benevez, és megteszi a másodikat is. A Hûvösvölgy elõtti ívekben kanyargó villamosok sivító hangja kísér a Gyermekvasút aluljárójáig, majd a célig. Itt kapok jelvényt, ami szép, és üdítõt, amit felhörpintek, és elrohanok a pénztárhoz jegyet venni, ami éppen, hogy sikerül. Felpattanok a kétkocsis szerelvényre, és eldöcögök a Széchenyi-hegyi végállomásig – visszakirándulok a néptelen Normafához, itt Repkény csatlakozik, és elballagunk az Erzsébet-kilátó érintésével Szépjuhásznéhoz, valamelyest pótolva a napközben többnyire megúszott esõben túrázást. Köszönöm a rendezõ Meteor TTE-nek a túra megalkotását, huszonöt éven keresztüli megrendezését, és nagy reményekkel várom a jövõ évre beígért, megújuló rendezést.


-Kékdroid-


Képek, rosszak

 
 
Eger csillagaTúra éve: 20142014.09.14 22:15:25

Eger Csillaga 40


 


Látogatás, Eger. Idén õsszel az elsõ. Ez megtévesztõ lehet, mert az elmúlt hetekben feltûnõen sokat mászkáltunk ide, egyéb irányú teendõk kapcsán. Ha a Bükköt nézem, sokkal rosszabb a mérleg: idén még nem jártam kedvenc hazai hegységemben teljesítménytúra keretében, mea maxima culpa. Amikor reklámozom az õsznyitó, szombat reggelre ütemezett túrát odahaza, meglepõ tömeg áll össze a családból: Kerek repkényhez és hozzám ezúttal mindkét testvérem – Patti, Bese – csatlakozik a 40-es távra; édesanyám és egy barátnõje pedig életük elsõ teljesítménytúrájaként az esemény 15 km-es távján terveznek indulni. Meg vagyok lepve a szó jó értelmében. Reggel kiszállítanak Felsõtárkányba, amely jópofa falut képez a Bükk kapujában, a jármûbõl a kisvasúti teleptõl nem messze szállunk ki. Autó hátra el, mi pedig tovasétálunk teljesítménytúrázni. Az útbaesõ tavat az északi oldalon kerüljük, megérkezünk a rajt helyszínére, túrázók bóklásznak, neveznek, indulnak. Nagy tolongás nincs. A rendelkezésre bocsátott íróeszközök közül találomra kiválasztok egy filctollat, kitöltöm a kék papírra nyomott nevezési lapot. Sorbaállunk, benevezünk. A kapott itiner egyik oldalát térkép foglalja el, a másikon köszöntõt, távadatokat, szintmetszetet találok. Elsüllyesztem valahová a papírt, elindulunk.


A kisvasút mentén hagyjuk el Felsõtárkányt, nem is olyan távol a Bükk-fennsík déli letörése magasodik elõttünk. Az ég komor, inkább szürke, mint kék színû; tömött felhõk ülnek felettünk. A kisvasút mellõl térünk be a Pes-kõ-völgybe, mellettünk munkagép árválkodik, sárgán, leeresztett kanállal. Elhasadt tábla mutatja Felsõtárkány és Bélapátfalva távolságát, nemsokára sûrûbbé válik az erdõ és elkeskenyedik a völgy. Elhaladunk a csendes Napsugár-vendégház mellett, odébb a Vasvári-forrás kõtömbje szürkéllik a patakmedren túl. A fák alatt, a mély völgyben szürkületi sötétség ül felettünk. Hosszan elnyúló emelkedõ végénél találjuk a Pes-kõ-házat, a nagy ritkán megritkuló lombon túl látszik a névadó Pes-kõ sziklafala is. A sárgára festett falával a tájba némi vidámságot csempészõ háznál a pontõr társaság fõzéshez készülõdik. Megkapjuk az elsõ aláírást lapjainkra, illetve egy-egy banános csokival is ellátnak. A lentebbi Pes-kõ-forrás után jön egy fentebbi is, itt kezdõdik az igazi kaptató, kikanyargunk a völgybõl, fel a Fennsík szélére. Kõrakás fogad és kiszáradt fa csonkja. Továbbmenve mellettünk a Hegyes-kõ magasodik, elõttünk az Õr-kõ tömbje, de most egyikre sem térünk ki. Az Õr-kõ-réttõl az Õr-kõ-házhoz viszont igen, vízzel kínál a pontõr, miközben szignózza papírjainkat.


Pes-kõ-kapu, Pes-kõ oldala, Cserepes-kõ jönnek sorra. Elõbbitõl szép, bár párás-kiégett kilátás, a légvonalban alig 15 kilométerre lévõ Nagy-Eged tetején nem látom az adótornyot. Amíg én a szemem romlásán bosszankodom, Repkény a sziklák repedései között növõ varjúhájat fényképezgeti. Felettünk néha elvékonyodik a felhõréteg, átdereng némi napsütés, de a borús, szürke idõ kitart mellettünk. Jól fokozza a sûrû bükkerdõben a sejtelmes hangulatot, ahogy a Pes-kõ, a tiltott hegy északi oldalában botorkálunk a csapáson. A Cserepes-kõ barlangjánál kitérünk bélyegezni és megvizsgálni a Kéktúra-bélyegzõket: üzemel az enyhén törött gumibélyegzõ és az újszerû fémbélyegzõ is. Nem egyedül térünk ki – a trió, akikkel a túra végéig kerülgetjük egymást, szintén megvizsgálja a barlangot. Tovabotorkálunk, karrmezõ, majd jó kilátású rét következik, nem elõször bánom meg, hogy régen vetõdtünk utoljára ide. Rákanyarodunk az Õserdõ felé vezetõ útra, az út valamely pontján épp elõttünk magasodik a Kis-Virágos-hegy, amelyre még fel kell talpalni. Fel is talpalunk, Besével elõrehúzunk az Õserdõt kerülõ kerítés mentén, hogy a hegytetõ alatti nyeregben, az elpihenõfélben lévõ táblánál várjuk meg a lányokat. Együtt ballagunk le, a Tar-kõ alatti elágazásban azonban hiába kacsintgatok fölfelé, senki nem társul be kitérni, egyedül meg nekem sincs kedvem hozzá. Leballagunk: a Toldi-kapu következik, majd a hosszú, köves-kavicsos-poros ereszkedés. Az út mentén gombák, ma nem elõször és nem is utoljára. Lent gyerekcsoport cihelõdik, indulásra készen, pontõr urak adminisztrálnak és kínálnak másikfajta csokival. Lányok lehuppannak és ennivalót keresnek a csomagjukban, fiúk vizet hoznak, mûködik a munkamegosztás. A rövid megállás után felsétálunk a Samassa-házhoz, alig több, mint két kilométer séta a Kós-völgyben, az egykori kisvasút nyomvonalán. Itt öcsém régi ismerõsként üdvözli a pont ifjú, magányos õrét, aki almával lát el minket.


Almaevéssel nehezítve sétálunk fel a Lök-bércre, ahol nagylétszámú, sok gyerekbõl és kettõ (?) felnõttbõl álló csoportot látok bizonytalankodni már messzirõl. Amire odaérek, már elhatározzák magukat, és a vezetõ után erednek valami egészen lehetetlen irányban, éppen nem a kék, de nem is a zöld sáv jelzésen, hanem a kettõ között. Elismerem, hogy a kék itt nincs túl jól kifestve, de az elágazásban elhelyezett tábla nyílegyenesen mutat a helyes irány felé. (A rend kedvéért itt jegyezném meg, hogy édesanyámék is itt húztak el egyenesen, mert valaki arrajáró azt állította nekik, hogy a Samassa-ház a zöld jelzésen van...) A srácok után sietek, megkérdezem, milyen útvonalat terveznek bejárni. A kéket, a ház felé. Az jó, mert ez az út nem az az út. Remélem, az információ eljut a csoport elejére is, és még idõben korrigálnak. Visszalépek az elágazásba, ahonnan a többiek már sétálnak le, a Lök-völgy felé. Sétálok én is velük, mögöttem a hangok alapján a sokfõs társaság kelletlenül tér vissza az elágazásba.


A völgybõl kényelmesen emelkedõ úton battyogunk fel a Tamás-kútja felé, közben az idõjárás számunkra kedvezõ fordulatot véve megváltozik, egyre határozottabban kisüt a Nap. Megnézem közelebbrõl a kétkifolyós forrást, majd bevárva mindenkit, együtt sétálunk be a turistaház udvarába. Látásból ismerõs pontõrök fogadnak, tetszõleges mennyiségû zsíros kenyérrel kínálnak, hozzá profi módon vékonyra vágott lilahagyma a kísérõ. Jóllakva indulunk tovább, és ütközünk rögtön akadályba – a megyehatárhoz és egyben a pazsagi úthoz felvezetõ ösvényre dõlt fákkal elõször a tavalyelõtti Tortúrán volt szerencsénk találkozni. Akkor a körülmények összehasonlíthatatlanul rosszabbak voltak, már csak azért is, mert tök sötétben és hóban pillanat alatt elvesztettük a helyes utat, és mindenféle hülye módon értük el a tetõt. Most szerencsére könnyebb dolgunk akad, kidõlt bükköket keresztezünk alulról, felülrõl, keresztben és hosszában. Röpke negyed óra alatt tesszük meg az ötszáz méteres utat, ami nem valami világrengetõ sebesség. Fent aztán megilletõdve majdnem a zöld sáv jelezte Török úton akarom folytatni a túrát, amikor eszembe jut, hogy még mintha Pazsagra le kellene menni. Le kell menni, le is megyünk. A mûúton már távolról észrevenni egy magányos, sárga pólós személyt, aki egy jókora husángot forgatva ûz unalmat. Eleinte azon töprengünk, hogy a Kaland-Játék-Kockázat-könyvek világa jött el, vagy Gethe mester Sámson túráról szóló beszámolója folytatódik a Bükkben, és meg kell küzdeni Pazsag Õrével, de nem, csak a pontõr az, aki csokit is ad, lapot is ír alá.


Pazsag eldugott telepére így nem is kell betérni, a sárga jelzésen kapaszkodunk ki a völgybõl egy inkább hosszú, mint meredek emelkedõn. Oldalt rengeteg gomba, a Boszorkány-kõnél csaknem szabályos boszorkánykör tenyészik, de utóbbit ma már mindenféle síkidomra illeszthetõ változatban láttunk. Elérjük a soron következõ elágazást, ahol a zöld jelzés csapódik mellénk, majd az azután következõt, ahol elbúcsúzunk egy idõre a sárgától. Közben különösebben érdekes dolog nem történik, szép az erdõ, kellemes délutáni napsütést látok, ha elõre nézek, és kellemetlenül sötét felhõt, ha hátra. Keresztezzük a gerzsényi aszfaltutat, jócskán elõttünk autót látok parkolni, nyitott tetõdobozzal. Arra gondolok, hogy valaki nagyüzemi gombabetakarításra érkezett, aztán hamarosan megcáfolnak az események, mert az itt piknikezõ Vakond87-ékkel találkozunk. Kellemes meglepetés – beszélgetünk egy kicsit, aztán elsietünk, mert a nemrég még távoli mennydörgés egyre közelebbrõl hallatszik. Szerencsére megússzuk pár csepp esõvel, annyival, amennyiért fölösleges elõvenni a kabátot. Remélem, a bográcsozó Vakondékat sem mossa el a víz. Elérjük a térképen még Zsuzsa-forrásként, a terepen már Csipkés-kútként jelölt víznemvételi lehetõséget, és nem sokkal késõbb a Völgyfõ-házat. Itt vidám pontõrök fogadnak, akik hiába próbálják elpasszolni a kutyájukat, az semmi hajlandóságot nem mutat a túra folytatására, pláne ilyen gyanús társasággal.


Leballagunk az Oldal-völgy felé, majd azon keresztül, eleinte egyre mélyülõ úton, majd mindenféle vízmosás mentén, végül aszfaltútra térve. Megnézzük a halastavat, nagy csobbanással bukik valami a felszínre, és tûnik el azon nyomban. Oldal-völgyi szörny. Leérünk a Barát-rétre, besétálunk a füves csapásra, amely elvezet a BNP õrházáig – itt nincs ellenõrzõpont, csak a lehetõsége. Biztos, ami biztos, megállunk három percre pihenni. Utána beleszaladunk a túra útvonalának egyetlen sáros tíz méterébe, amelyet szerencsére nem lehet kikerülni rendesen. Sikerül belecsúszni a pocsolyába, de egyrészt nem ázik be nagyon a cipõm, másrészt, innen már úgyis hamar bent vagyunk a célban. Még feltrappolunk egy enyhe emelkedõn, fent megtekintjük az újonnan emelt esõbeállószerû tanösvény-állomást, majd leballagunk a tóhoz. Cél, oklevél, kitûzõ, pihenõ, alma, csoki, fröccs, végül távozás. Ezúton is köszönöm a túrát a rendezõknek, még sok ilyet kérek szépen.


-Kékdroid-


Képek

 
 
Mályvád / SzanazugTúra éve: 20142014.09.04 23:34:23

Mályvád 55


Helyszín és idõ: Gyula, Implom József Helyesírási Verseny Általános Iskola, tornaterem, augusztus utolsó szombatja, kora reggel. Molyolás mindenfelé, ébresztõk csörögnek, csipognak, dalolnak a leendõ résztvevõknél. Kerek repkény mellettem a szokásos, minimális hajlandóságot mutatja a felébredésre – érthetõ a dolog, talán utolsókként érkeztünk a szálláshelyre, ahol már csak a vacsoráját befejezõ, nagyon álmos kvte (most hadd használjam a nicknevet) volt ébren. A késés oka: biztosítóberendezés meghibásodása, munkagép gyõzött kábel ellen Szolnok és Szajol között, a rendszer pedig hozta a szokásos formáját. A másik oldalamon sétáLós bácsiék készülõdnek, tippelhettem volna éjjel. Végül valahogy összeszedjük mi is magunkat, még pár falat reggeli is belefér az idõbe. Az elõtérben elhelyezett kávéautomatáról már tegnap éjjel megállapítottam, hogy számunkra használhatatlan, ugyanis nem vagyunk birtokában a tanáriból elkérhetõ kódnak. Egy porkávé kedvéért fölösleges lenne hackert játszva véletlenszerû számkombinációkat bepötyögni. Kint a rövidke sorállás elég arra, hogy beszélgessünk kicsit Fekete Lászlóval és az idõközben benevezõ Szabó Zsuzsával és Pinkert Lacival. Benevezõdünk, megkapjuk a régrõl ismerõs, egyedi itinert: a lepedõnyi (nem is, csak A3-as) lapon a térkép elfoglal egy oldalt, a másik oldal a térkép kiegészítésén kívül mindenféle ismertetõt tartalmaz, plusz van tíz hely az igazolásoknak. Ugyanitt rész- és össztáv adatok. Ennyi szöveg után induljunk el végre.


A Béke sugárút fasora alatt sétálunk a város közepe felé, majd cselesen eltérünk a javasolt útvonalon. Furcsán lépve ábrázolt Petõfit, szép épületeket, teodolitos ember emlékmûvét tekintjük meg, valamint egy pékséget. Petõfivel, a szép épületekkel és a teodolitos emberrel nincs most egyéb teendõnk, a pékségben viszont kiváló a kávé. A pékáru is, de ennek a kipróbálását késõbbre halasztom. Továbbsétálunk, balra téglavár, jobbra fürdõ, mindenfelé virágágyások, elõre pedig kiérünk a városközpontból. Egy körgátnál elhagyjuk a lakott területet, odébb kempingnél csalogatják az errejárók tömegeit egyebek között finom ételekkel. Körbenõtt, jópofa ösvényen ballagunk egy kicsit a parkerdõben, sõt, Parkerdõben. Az ösvény késõbb kevésbé körbenõttre vált, kanyargunk a leírásnak megfelelõen. Kiérünk a Fehér-Kõröshöz, felkapaszkodunk a gátra, elõttünk vízügyi mûtárgyat figyelhetünk meg. Elolvasom a leírást, ez az egykori tûsgát helyett felépített tömlõs gát lesz. Elsétálunk a vezérlõépület mellett, felfelé haladunk a folyó mentén, egészen a hídig, itt elkanyarodunk Gyulavári felé. Szembõl helyijárat érkezik, a négyes busz jár erre. Besétálunk a fõutcán, feltûnik a rengeteg betonkeverõs teherautó, amely visszatérõ motívum lesz még ma. A térkép által jelölt Keszi-emlékhelyet megnézem, eszembe jut, hogy Gyulakeszi például milyen messze van innen. Továbbmegyünk, takarékszövetkezet, kastély, templom balra bent, ellenõrzõpont adják a további látnivalókat. Utolérjük Zsuzsát és Lacit, utóbbi átáll a sötét oldalra, és velünk közlekedik tovább.


Elhaladunk a Kõrös Volán itt pihenõ csuklós Ikarusa mellett, nagyon remélem, hogy komoly munkát öltek ebbe a szomorú színtervbe, véletlenül ilyesmi nem jön ki. Közben betonkeverõk jönnek és mennek, sietõsen. Szerencsére pont ugyanarra, amerre mi is tartunk a következõ néhány kilométeren. Kiballagunk Gyulaváriból, fasor kísér utunkon, majd újabb körgátat keresztezünk. Mellettünk a papír szerint valaha kisvasút járt, 1906-ban még Gyula és Simonyifalva között, késõbb már csak Dénesmajorig. Most már semeddig se. Nem sokkal késõbb megérkezünk Solymos ellenõrzõpontra, ahol sólyom nincs, viszont a pontõrök sátrat is állítottak, mely használaton kívül ácsorog az út mellett. Kapunk müzlit és vizet, mindkettõ jólesik. Innentõl töltés tetejérõl szemlélhetjük a Dénesmajor felé és felõl elhúzó közúti teherforgalmat. Utána betérünk az erdõbe, ahonnan szerencsére sokáig ki sem keveredünk. Jobbára árnyékban túrázunk, tisztások, irtások törik meg a sakktáblaszerû erdõ folytonosságát. A mellettünk elhaladó teherautókat mellettünk elhaladó kerékpárosok váltják fel, összehasonlíthatatlanul jobb társaságot képezve. Az egyenesen trappolás során néha derékszögben kell kanyarodni, mely derékszögû kanyarok között bõven van idõnk a környéket figyelni. Õzeket, szarvasokat lehet látni a helyi élõvilág képviseletében, amint az erdõbe szaladnak. Amikor épp nem mozog valami vad, akkor a térkép címkéit olvassuk, ezek felhívják a figyelmet az amúgy talán észre sem vett dolgokra: vaddomb, árok, tisztás az erdõben, amelyet éppen, hogy látni az útról. Akad útközben kicsit sûrûbb erdõ, kicsit ritkább erdõ, nyárerdõ, tölgyerdõ, kerek csokoládé, lyukas csokoládé, elkalandoztam. Szép környék ez. Elérjük a mályvádi õstölgyest, itt is ellenõrzõpont üzemel. Bélyegzés után kitérünk az õstölgyekhez. Szép nagyok. Most nem állunk neki geoládát keresve mélyebben felderíteni a környéket, mint hét évvel ezelõtt szucsatival és Vándorköszörûssel, hanem egyszerûen visszaballagunk a közben megnövekedett népsûrûségû ellenõrzõpontra. Itt a Vida-testvérekkel - Valival és Imrével - találkozunk, és innentõl Városerdõig együtt ballagunk tovább.


Továbbra is erdõben ballagunk, csaknem nyílegyenesen. Egy elágazásban meglepett kerékpárosok csoportja érkezik balról: õk nem vették észre „Az öreg fánál JOBBRA” figyelmeztetést a térképen és a szalagozást a terepen. Korrigálható tévedés. Odébb árkon lépünk át, újra derékszögben kanyargunk, irányt törünk. Megérkezünk Sitkára, amelyet elõször reflexbõl Sitkézek, pedig az az ország másik végében van. Napfénytetõs autó tetején áll a pont sorszámát mutató tábla, mellette egy pár cipõ szárad. Kapunk egy-egy szem almát, ennek fogyasztása fog lekötni a következõkben. A rövid megállás után vadregényes, keskeny erdei csapáson folytatjuk a túrát, elõttünk bizonytalan szarvasok gondolkodnak azon, hogy most azonnal elrohanjanak, vagy várjanak még egy kicsit. Várnak egy kicsit, csak aztán rohannak el. Odébb kidõlt fa készteti kerékpáremelésre a kerékpárosokat, majd széles dózerútra érkezünk, ahol némi keresgélés után rálelünk a térkép által említett rozsdás zsilipre is. Igaz, amúgy is elég egyértelmû, hogy itt el kell kanyarodni, de rozsdás zsilipre olyan ritkán hívják fel külön a figyelmet egy túrán. Enyhe sárban kisétálunk a Fekete-Kõröshöz, ahol a gát kanyarulata miatt csak szépen fokozatosan tárul elénk az építés alatt álló zsilip betonmonstruma. Megkerüljük a munkaterületet – még Tatrát is lehet fotózni –, felmegyünk a gátra, alaposan kitágul elõttünk a láthatár. Mellettünk hömpölyög lassan az itt alig látható folyó, körülöttünk fõleg erdõk terülnek el. Néhány perc alatt odaérünk a vasúti hídhoz, valamint a balparti hídfõtõl nem messze lévõ városerdei ellenõrzõpontra. Zsíros kenyeret majszolunk hagymával, sok sóval és pirospaprikával. Kiváló. Már csak egy errejáró vonat lenne jó, közös képen az itt ácsorgó Zsigulival, de az nem jön a következõ egy órán belül.


Továbbmegyünk, közben Vali és Imre elõrehúznak sietésre hivatkozva. A hídtól nem egészen egy kilométerre lévõ Robi kocsmájában még találkozunk velük, levesfogyasztás közben. Leülünk mi is, fogyasztani, hogy utána annál nehezebb legyen az indulás. Tücskök ciripelnek, meleg van, még a betonkeverõk is álmosabban döcögnek végig a töltés aljában. Feltalpalunk a gátra, kisétálunk a nyaralóövezetbõl, majd átkelünk a Fekete-Kõrös hídján. Szembõl autóbusz közlekedik Gyula felé, vidám sofõrrel. A túlparton tábla köszönt a történelmi bihari tájon. Nem mélyedünk el túl sokáig a történelmi tájban, a gáton trappolunk tovább. Körülöttünk igazi nyári meleg, tõlünk balra a Kõrös, jobbra a tiltott erdõ, ahol régen ment a túra. Az út szélén szelvénykövek, száz méterenként. Lehet visszaszámolni: a nullásnál lesz az ellenõrzõpont. Csendben bandukolunk a tûzõ napon, folyamatosan regisztrálom az elhagyott, kopott köveket. A folyón csónakból horgásznak ketten, árnyékból, különben rásülnének jármûvükre. Odébb feltûnik egy nõi alak a vízben. Szirén? Sellõ? Lesbõl támadó napszúrás eredménye? Ráközelítek a fotógéppel – egyik sem az elõzõkbõl, de még mindig nem értem, mit keres egy papírmasé (?) boszorkány (???) a Kõrös közepén. Idõvel végre megérkezünk Szanazugra, fekete ló legel a töltés oldalában, arrébb gyerekek rohangálnak fel a gátra, le a gátról. Az utcák árnyasak, nagy élet zajlik a mûködõ kocsmaegységben, és még ellenõrzõpontot is találunk nápolyival és üzemelõ nyomóskúttal. Eszek a nápolyiból, üzemelésre bírjuk a nyomóskutat. Utána elbúcsúzunk a kvte-család megjelent tagjaitól, újra bevesszük magunkat az erdõbe.


A fák között pár fokkal hûvösebb van, mint a gáton volt, de a levegõ áll az erdõben, és a kezdeti jobb hõérzet nem tart sokáig. Kitérünk a térképen és a terepen is jelzett kopjafához, majd vissza; Kerek repkény fotózkodik kerek repkényt ábrázoló táblával; kisétálunk Sámson várához, de a toronyba már csak egyedül mászok fel. Örülök, hogy nagyjából ugyanazon állapotban, rongálás nélkül megmaradt a rekonstruált kapuerõd, amelyben korábban – vadonatúj korában – láttam. Az építménytõl visszatérünk a fõútra, betalpalunk Dobozra. A faluban jól megnéz magának az a néhány ember, aki ebben a pusztulat melegben az utcán téblábol, vagy éppen autózik. Én a megnézést most az órára terjesztem ki: késõ van, legalábbis a szintidõhöz képest késõ. Beballagunk az árnyas helyen, a templom elõtt lévõ ellenõrzõpontra, lerogyunk a betonra. A pontõr müzlivel kínál, ezt most sem utasítom vissza, a pihenõt áthelyezzük a soron következõ kocsmába: ez a rendkívül furcsa Gumihangya névre hallgat. A hideg italt a kint leintett jármûbõl vételezett jégkrémmel fojtjuk le. A kocsit egy biciklis lány is üldözte, aki egy egész doboz kaktuszt kért és kapott., akármi is legyen az. Befagyizva trappolunk ki Dobozról, elhaladva a Digó-tó mellett, majd átkelve a Kettõs-Kõrös hídján. A vízen csónakok himbálóznak, közöttük távolabbról érkezõ jetskis szántja fel a vizet, miközben produkálja magát a belõlünk is álló közönségének. Egy kicsit nézzük a mutatványt, majd elsétálunk.


Újra erdõben vezet a túra, még mindig piros sáv a követendõ jelzés. Bezárt, de még egyben lévõ panzió épülete mellett megyünk el, ezután utunk enyhén sarasabbá válik, de mindig van egy-egy nyom széles csapás, amelyet az elsüllyedés veszélye nélkül lehet követni. Végighaladunk a fácánoson úgy, hogy a várt fácánokból semmit nem látunk. Repkény azt állítja, hogy õ hallott egyet, de azzal még nem megyünk messzire. Látott fácánnal se mennénk, lévén elég sok fácán kell egy ember elvontatásához. Az út a fácánost követõen egészen jól járhatóra vált, és kezdünk utoléregetni egy-két túrázót. Az enyhülõ hõség és a dobozi pihenõ mégiscsak jó hatással volt ránk. Nyárfás szélén kanyargunk, majd betérünk a pósteleki kastély kertjébe. A kastély ugyan már csak romjaiban maradt ránk, a kertje viszont nagyon is valóságos: igényes, gondozott park. Elkanyargunk bent, megnézzük az épület így is impozáns maradványait, majd besétálunk a pihenõkhöz, ahol az ellenõrzõpontnak is lennie kell. Feltûnik menet közben egy karám, ahol rezignált szarvas támasztja a kerítést. Rengeteg kiránduló, sétáló, piknikezõ ember lófrál itt, a pontõrt a sorszámos tábla és a karton ásványvíz különbözteti meg a nem-ellenõrzõpont jellegû ottlévõktõl. Itt találjuk az eszegetõ Imrét, aki a kastélyt bejáró nõvérét várja éppen. Utóbbit, ha már erre jár, letarhálom egy kis termoszos kávéra, amelyet még korábban emlegetett. Ezúton is köszönöm! A szintidõbõl hátralévõ két órának õszintén örülve állunk tovább, nagyjából összetagozódva a mezõny körülöttünk bóklászó tagjaival.


Egy állatsimogató kecskékre, birkákra és egyebekre szakosodott részével búcsúzunk Póstelek eme külterületétõl. Érdekes, hogy a szamarak kollektíve a kapuhoz tömörültek. Várják már a mûszak végét, gondolom. A változatosság kedvéért újabb hosszú egyenes következik, ami után jelzéskeresgéléssel összekötött itinerolvasó szakkört tartunk. Nem vészes, de tényleg nem árt figyelni. Repkénnyel elõrehúzunk, hogy aztán kidörzsölõdés kezelése miatt el is kelljen engedni mindenkit. Kiskertes övezetbe érkezünk, kerítések között válik határozottá irányunk. A térkpen is írt, Póstelek felõli elsõ kútnál még látjuk a többieket elõttünk távol elsétálni, de itt meg is állunk némi sapka- és fejmosásra, lévén Repkény napszúrásos tüneteket mutat. A hátralévõ néhány kilométert kifejezetten kényelmes tempóval tesszük meg, beiktatva egy pihenõt a törökzugi lakótelep után következõ tó partján. Egy megállást én is kialkudok, bézéfotózósat, majd nyolc perccel a szintidõ lejárta elõtt beesünk a célba. Nulla másodperc sorállással megkapjuk a túra díjazását kvte fõrendezõtõl, majd leülünk az asztaltársasághoz gulyásozni, jégkrémezni. A gulyás nagyszerû, a jégkrém hideg, a társaság vidám, talán azért is, mert már gulyást és jégkrémet fogyaszt. A vacsora után elbúcsúzunk a szállásra igyekvõ Lacitól, a Budapestet-Tatabányát még ma este megcélzó Valitól és Imrétõl, és úgy általában mindenkitõl. Királyi körülmények között lehet fürdeni (ti. van bõségesen meleg víz), és persze kényelmesen aludni a felszabaduló iskolai matracokon.


Vasárnap másik túra helyett strandolni megyünk, ami olyan jól sikerül, hogy sietõsen kell távoznunk, holmi elõre megváltott pót- és helyjegyek miatt – itt köszönném meg annak az úriembernek a fuvart, aki a vasútállomás felé történõ rohanásunk közben felvett autóval, és akinek a névjegyét kimostam a pólómmal együtt. Köszönöm továbbá a rendezõknek a szuper rendezést, társaimnak a társaságot, a türelmes Olvasóknak a türelmes olvasást. A visszaút részleteivel nem is untatnék senkit, fõleg, hogy a világon semmi különleges nem történik, az IC 745 számú, "Békés" fantázianevû vonat többé-kevésbé pontosan leközlekedik, sokak mellett velünk és Mályvádos jelvényeinkkel a fedélzeten.


-Kékdroid-


Képek

 
 
Szondi György EmléktúraTúra éve: 20142014.07.04 22:57:01

 


Szondi György Emléktúra 100 -> 75


 


Összetévesztetted az eget az éjjel a tó színén visszaverõdõ csillagok fényével.”

Andrzej Sapkowski: Tündevér


 


A tavalyihoz szinte teljesen hasonlóan indul az idei történet. Amikor saját magamat is meglepõ elhatározással elõnevezek a százas távra, még az a gondolat jár a fejemben, hogy a túráig kénytelen leszek elmenni és részt venni valami bemelegítõ, felkészítõ jellegû eseményen. Vagy néhányszor futni a környéken. Vagy legalább sétálni egyet a tömb körül este. Ez mind elmarad, és csak péntek este jutok el oda, hogy végigböngésszem az útvonalat a térképen és a korábbi beszámolókat. Minden folyamatnak van eredménye, a fent vázoltnak már a címmel lelõttem a poénját: az erõnlét és a motiváció közös távolmaradása azt eredményezi, hogy lenevezek a vállalt távról. Addig – és azután – viszont történik egy csomó, átlagosan érdekes dolog. Álljon errõl itt egy beszámoló, tanulságul annak, aki szeret tanulságokat levonni, és szórakozásul annak, aki szeret hosszú túrákról hosszú leírásokat olvasni.


 


Szombat reggel van, pakolok gépiesen. Szendvics, kávé, sósmogyoró, szárított gyümölcs, gumicukor. Sok víz. Bögre, sapka, fejlámpa. Kidörzsölõdés ellen kenõcs. Ezek még jól jöhetnek. Elbúcsúzom a még alvó Kerek repkénytõl. Közlekedek, találkozom sétáLós bácsival, társalgunk mindenfélérõl, amíg vonat és busz igénybevételével elérjük Királyrétet. Számos túrázóval együtt szállunk le a jármûrõl, a szolid tömeg, mintegy tizenöt-húsz fõ ráveti magát a rajthelyre. Az elõnevezés megkönnyíti a rendezõk dolgát, és a miénket is: elég bemondanom a nevem, mire rögtön döntési helyzet elé állítanak az indulási idõvel kapcsolatban. Most, körülbelül. Itineremre ráíródik a most megtestesülése, negyed nyolcas formában. A kapott leírást megfosztom nejlontasakjától, áthajtogatom úgy, hogy a térképes oldal épp aktuális szelete legyen a kezem ügyében. Nem tanulmányozom át különösebben a füzetkét, de álljon itt a tartalma: útleírás, térkép, táblázat távokról és szintekrõl. Rengeteg hely van bélyegzéseknek. Az ingem zsebébe csapom a papírt, indulok.


Rögtön induláskor összecsapódok újra sétáLós bácsival, aki egészen a Saj-kútig bírja idegekkel a mellettem tötyörgést. Királyrétrõl kerti vasút pályája mellett sétálunk ki, aszfaltutat követünk hosszan, majd kezdõdik az elsõ, kényelmes, laza emelkedõ, amelynek a végén majd a Foltán-kereszt vár. Eleinte ez még nem okoz semmilyen gondot, beszélgetünk, ballagunk, hirtelen elérjük a Saj-kutat és az ottani két pontõrt. Figyelmembe ajánlják a forrásvizet, amely hidegen, frissen csordogál vékonyan a földszintes kifolyóból. Igénybe veszem a természettõl - és a forrás foglalóitól - kapott szolgáltatást, iszom fél bögrényi hideg vizet, majd elhagyom a helyszínt. Meredeknek tûnõ emelkedõn folytatódik az út, majd nyiladék mellett kanyargok egynyomos ösvényen. Barta Laci robog el mellettem lazán, könnyedén, hegymenetben. A távolban meglátom Bell Sanyi és Lépéshiba kettõsét, de hiába, hogy késõbbi állításuk szerint nem sietnek, alig bírok felzárkózni hozzájuk. Végül sikerül, de addigra csaknem felérünk a Foltán-kereszthez. Ez a második ellenõrzõpont, lelkes, egyfõs õrséggel. Elhagyom az OKT Csóványos felé folytatódó útvonalát, kék négyzetet kell követnem a Szén-patak-völgye felé, vagyis az érkezési irányhoz képest balra. Jobbra, vagyis egyenesen haladva késõbb komoly gondokba ütköznék a túra teljesíthetõségét illetõen. Így is fogok, de más okból. A végig lejtõs úton próbálom kihasználni a reggeli lendületet, és bele-belekocogok, hiába, mert azon kívül, hogy kifulladok, nem hoz komolyabb eredményt. És még a fényképezést is hanyagolom közben. A köves, csúszós, meredek szakaszon négyen is elengednek, nekik ezúton szintén szeretném megköszönni. Elérem a kanyargós mûutat, aztán még egyszer elérem, és arra gondolok, hogy a Börzsöny Éjszakain itt mégiscsak jobban éreztem magam. Aztán megijedek, mert ilyesféle gondolatok érkezéséhez még korán van. Ledöcögök a Szén-pataki Kárpátok per Spartacus-kulcsosházhoz, a padoknál Nád Béláék õrzik a helyszínt és a szörppel teli palackokat. Zöld ízû szörpbõl iszom, sokat, aztán búcsút veszünk egymástól.


Némi kényelmes, aszfalton való téblábolás után hirtelen meredek, poros kaptató visz fel a Suta-berki-nyiladékhoz. Onnan kevésbé meredek és kevésbé poros, de szép hosszú emelkedõ vezet tovább a Rakodó felé, nosza, elindulok rajta. Próbálok elkapni valami tartható sebességet, ezzel jó sokáig lekötöm magamat, mert vagy azt veszem észre, hogy túlságosan sietek, vagy azt, hogy siethetnék egy kicsit jobban is. Akárhogy is nézem, azért közben mégiscsak haladok elõre, sõt, itt-ott találkozom más teljesítmény- és nemteljesítmény-túrázókkal. Örömömre, mert legalább nem unatkozom addig se. A Rakodóra csaknem pontosan akkor érek fel, amikorra a túra elõtti tervezgetés hiperoptimista fázisában számoltam, hogy fel kellene érnem. Ez már a második összefüggõ emelkedõ teteje, jajdejó – teszem hozzá gondolatban. Aztán megtoldom azzal, hogy igen, második a tízbõl. A Fekete-patak völgyében folytatódik az út, biztos, ami biztos, itt is próbálok belekocogni, de ettõl csak görcs áll a lábamba, úgyhogy inkább váltok a terep és a táj bámulása szempontjából is elõnyösebb gyaloglásra. Csodálatos bükkerdõben haladok, közben orsipankáék húznak el mellettem, amikor alibi-fotómegállást tartok. Lentebb magányos pontõr vár, Mátra 115 teljesítõi pólóban, kezében komoly fotótechnikával. Nem idõzök nála sokat, indulok az Oltár-patak völgye felé, ami majdnem még az elõzõ völgynél is sokkal szebb, de azzal sem mondok semmi degradálót, ha azt állítom, hogy ugyanolyan szép.


Sétálok fölfelé, találkozom Kovács Károlyékkal, sétálok tovább, szerpentinen kanyargok végig a Kõkorsónál és fölötte. Tábla adja hírül, hogy a szembõl érkezõ jó úton jár Kemence és mindenféle források felé. A lábaim azt adják hírül, hogy ismét jó úton járnak a görcsbe állás felé. Mindkét információt elraktározom, és megyek tovább a kiegyenesedõ, meredek parton fölfelé. Nem mondanám, hogy élvezem a helyzetet, és mivel nem is kérdezi senki, nem mondom. Más jelzések jelennek meg és a meredekség is veszít egy kicsit varázsából, felballagok az építési területnek álcázott Csóványosra. Szötske teljesít pont- és süteményõri szolgálatot, most épp magában. Leülök vele szemben egy fatörzsre, nyújtok, masszírozom a lábam, próbálom visszaállítani az eredeti állapotokat. Közben süteményt falok, hogy majd minél kevesebb maradjon a Magosfára. A torony belsejébõl intenzív flexelés hangja ad aláfestést a pihenõhöz, kívül kézi rádióval kezében grasszál fel-alá egy ember, aki elmondja, hogy a kilátó teteje nem lesz magasabb a lombkoronánál, tehát majd körbe kell vágni a fák tetejét. A kilátóépítészet további izgalmas szakmai fogásait már nem hallgatom meg, járást mímelve indulok tovább a pontról.


A kényelmes, egyébként könnyen kocogható, zöld sávval jelzett Ételhordó úton hosszan gondolkodom azon, hogy a jelenlegihez hasonló állapotot megengedhetek ugyan magamnak egy hosszú túrán, de nem húsz kilométer körül, hanem mondjuk nyolcvannál. Sétálok tovább a harsányzöld lomb alatt, örömmel veszem észre, hogy enyhén befelhõsödött az ég, és könnyû szellõ jár a fák között, tehát végre nem szakad rólam a víz. Jönnek sorra az ismerõs helyszínek: Hárombarát-nyereg, Gál-rét, Csehvár. Utóbbi elõtt elõcsomagolok egy darab szendvicset a bekészített ötbõl, elnyammogok rajta egészen a várig, ahol kisebb kirándulócsapat néz végig rajtam sajnálkozó tekintettel. Leóvatoskodok Diósjenõre, ezen az utolsó nagyonlejtõs szakaszon újra kisüt a Nap, és megint nagyon meleg van. Az idõjárás ezen állapota egészen sokáig elkísér, hadd fogyjon nagyon az a víz. Elérem a felsõbb, majd az alsóbb aszfaltutat, és utóbbival Diósjenõ belterületét. A tavalyi stikában meggyezõs háznál már leszüretelték a gyümölcsöt, csak néhány szemet látok valahol a magasban. Felsétálok a Havas presszóig és inkább nem írok ide semmilyen erõltetetten poénos utalást a Trónok harcára, pedig ezeken ötletelek. A büfé elõtti padokon lelkes pontõr fogad, és kínál mindenféle ehetõ-iható csodával. Lecsapok a szolgáltatásként kihelyezett magnéziumos pezsgõtablettára, hátha lesz némi jótékony hatása. (Lesz.) Esemesezgetek pár sort Kerek repkénnyel és Suvlajjal, aki valamikor korábban írt rám, de a telefon a zsákomban volt, és nem hallottam. Betérek a kocsmába, három asztalnál ül három, közepesen törzsvendégnek tûnõ személy, egyikük értesíti az éppen teregetõ pultosnénit. Iszom kettõ kávét, amelyeket a néni egy nálam talán alig idõsebb, Saeco márkájú géppel állít elõ. Nagyon kellemesen csalódok a kávéban.


A pontról távozok, nem mûködõ strand és csoda tudja, hogy mennyire mûködõ kempinget, késõbb kalandparknak nevezett akadálypályát követ egy emelkedõ, amelyen nagyon meleg van. Az emelkedõ elviselhetõen meredek, a hõmérséklet elviselhetõen magas. Felbattyogok a Závozra, feltûnik, hogy az a fakilátó, amelyre februárban erre kirándulva új tájelemként rácsodálkoztam, már nincs itt. Eloldalgok a sárga sávon, új figyelnivalót találok, és az a derekam, amely szintén fájt már a Csóványosnál is, de akkor a lábammal voltam elfoglalva. Igazítok a hátizsák pántján, a beállításokkal elbíbelõdök annyit, hogy közben elsétálok a Kun-forrás letérõje mellett, és végig a Kun-rét mellett. A rét végében kilátó áll, kísértetiesen hasonlít arra, amit a Závozról hiányoltam. Kirándulók népes csapatának az utóvédét érem utol, majd szép lassan elsétálok a leghátul lévõket bevárók kisebb, szétszórtan elhelyezkedõ csoportjai mellett. Alig szólnak be néhányan a „hová kell annyira sietni”-vonalon, ez már eredmény. Mármint az, hogy a jelek szerint nem feltûnõ annyira, hogy a beleim lógnak kifelé, és csak ványadt vánszorgásnak érzem a haladásomat. A Kámor emelkedõjén telefonálok Repkénnyel hosszan. Közlöm vele, hogy Drégelypalánk vasútállomása az adott pillanatban mennyire szimpatikus úticélnak tûnik. Van olyan kedves, hogy rám hagyja a döntést. Felérek a Kámorra, felfirkantom a kódot, megállok pár percre pihenni. Muszáj. Megpróbálom meggyúrni kicsit a derekamat, a mutatvány fáj, de valamennyire hatásos. Amikor meghallom a közeledõ gyerekzsivajt, elmenekülök a tetõrõl.


A lejtõ felsõ, meredekebb szakaszát követõen ér utol az utoljára Diósjenõn látott Gábor és Szilárd kettõse, akikhez itt csapódok, próbálva tartani velük a lépést. Lelkesedésükért kifejezetten hálás vagyok, valamennyi át is ragad belõle rám, beszélgetve túrázunk tovább. Csánki-kert, majd a Pénzásás következik, lekötöm magam az informálódással és informálással, pedig csinos kis környék ez. Pénzásásnál tavaly volt valami kajapont, ez most nincs, de végül is nem számít. Felballagunk Drégelyvárhoz, a vár alatti pihenõhelyen ül a két pontõr, akik korlátozott mennyiségû vízzel és csokival látnak el. A vár meglátogatását kihagyom, sõt, szokásomtól eltérõen gondolkodás nélkül leülök, és hosszan ücsörgök a pontõri padnál, újdonsült útitársaim társaságában. Úgy határozok, hogy most mégsem nézem meg közelebbrõl Drégelypalánkot. Körülbelül öt percig tart a hosszas ücsörgés, összekapjuk magunkat, indulás tovább, irány a Börzsönyi Kék hosszú, északi szektora, a hegység ellaposodása feletti magas dombsoron. Eszem ágában sincs a kapcsolódó csúcsgyûjtögetõs mozgalomhoz kitéregetni a csúcsokra, ami a környék újbóli meglátogatását helyezi kilátásba. A nagy börzsönyi párhuzamos útvonaláthelyezések itt kifejezetten elõnyére voltak a túrának: a széles, de eseménytelen dózerútról letérünk egy ösvényre, ahonnan adódik némi kilátás a fák között az Ipoly völgyére, és az azon túl elterülõ síkságra.


Rétre érkezünk, elõttünk a Major-kereszthez címzett ellenõrzõpont. Itt kódot írunk fel ismét, majd induláskor váltjuk egymást Melinda és Tibor lendületesen érkezõ duójával, velük a túra eleje óta körülbelül egy tempóban haladunk. Meredek lejtõ következik, levezet a Kalakocs-pataki pihenõ fedõnéven ismert ellenõrzõpontra. Nád Béláék a Spartacus-kulcsosháztól ide tették át székhelyüket; itt is ellátmánnyal szolgálnak, amely fõleg szörpbõl és valami sós dologból áll, de ha megütnek, sem emlékszem rá. Talán ropi. Van magnéziumos pezsgõtabletta is, másfél deci elõre bekevert szörpben oldom, nem akarom fogyasztani a szörptelen vizet. Rémes íze van, de ez most a legkevésbé sem számít. Az evéssel-ivással töltött rövid megállás után elsétálunk kelet felé a Nagy-völgyben, közben azzal szórakoztatom magam, hogy erõsen tartok a Lopona-fõre vezetõ emelkedõtõl. Okkal. A következõ szakaszon lemaradok Szilárdéktól, akik egyenletesen, könnyedén sétálnak fölfelé, nekem meg minden második fánál meg kell torpannom. Ezt így nem lehet sokáig mûvelni, gondolom magamban, miközben sípolva kapkodok levegõ után. A nagyon meredek szakaszt kevésbé nagyon meredek követi, ezen egész kényelmesre beáll a légzésem, felballagok a délutáni napfényben fürdõ bükkösben a tetõig. Aztán, immár a Kámor után elhagyott sárga sáv jelzésen az akkori iránnyal szembemenve – ez egy kicsit bonyolultra sikerült –, még feljebb kell menni a piros sáv leválásáig. Leválok én is, a jelzéssel együtt, a nagyon meredek emelkedõ után igazából nem érzem nagy megkönnyebbülésnek a nagyon meredek lejtõt. Végül lehuppanunk Királyházára, rátalálunk az ellenõrzõpontra, és örvendezünk, mert korlátlan mennyiségben ehetünk dinnyét és ihatunk vizet. Nem túlzok, ha azt írom, hogy legalább egy harmad dinnyét betolok itt. A rendkívül kedves pontõrök sorra szelik, kockázzák a gyümölcsöt, és közben még vizet is töltenek az arra szorulók palackjába. Fantasztikus!


Ez a pihenõ, és fõleg az elfogyasztott sok dinnye visszaállítja a lelki egyensúlyomat. Felvidámodva sétálunk tovább a Tûzköves-forrásig, ami alternatív víztöltési lehetõségnek nem jó, kézmosónak viszont még elmegy. A kifolyó környéke, és a máskor folyton vizes, csöpögõs fal most csontszáraz. A kézmosást követõen még elsétálunk egy darabig a völgyben, majd megkezdõdik a szigorú, monoton emelkedõ a Nagy-Mánán keresztül a Magosfára. Lemaradok, a látszólagos lendületem ellenére alig bírom tartani a lépést a többiekkel. A szélharangnál még épp ott lelem a társaságot, de utána a Nagy-Mána nyitott, füves tetejéig leszakadok tõlük, csak fent, az elsõ, jó kilátással rendelkezõ helyen érem be az immár négyfõssé váló csapatot. Szétnézek én is, a szomszédban a Pogányvár gerince húzódik, északon még látni az Ipoly völgyét, délen pedig a Csóványos fordít nekünk hátat. A Nap már nem süt le ránk, de fénye még hosszan elkísér. Meglódulunk, a többiek tempósan, én mérsékelt sebességgel. Beérek az erdõbe, ballagok szépen fölfelé, de sem a szint, sem a táv nem akar elfogyni, kénytelen vagyok száz méterenként megállni legalább egy másodpercre. Fújtatva, szuszogva, fáradtan, de fõleg nagyon lassan érem el a fõgerincen a zöld sávot, szerencsére innen már nincs messze a Magosfa csúcsa. Ez az emelkedõ véglegesíti bennem az elhatározást: a Vilatitól átváltok a hetvenötös távra, ha elfogadják teljesítésnek, ha nem. A Nagy-Mána tetejétõl idáig nincs két kilométer az út, ezt volt szerencsém ötven perc körüli idõ alatt megtenni, és ha valamit, hát gyorsulni biztos nem fogok ma este.


Felballagok a Magosfára, a csapat éppen indulófélben van a Szötske és társa által õrzött, meglehetõsen szeles ellenõrzõpontról. Értesítenek, hogy Bubuék áthaladásakor elfogyott az összes süti, ezt egyáltalán nem bánom, mivel csak sós ételt tudok magamba diktálni. Diktálok is némi földimogyorót, direkt aus dem hátizsák. Némi beszélgetés után elhagyom a hegytetõt, következik a lehetetlenül hosszú lejtõ a Fekete-völgy alsó vége felé. Ha nem lennék olyan fáradt, amilyen, és ha nem próbálnék mindenáron a szédítõ 4,3 km/h-s sebességgel rohanni, hogy még sötétedés elõtt leérjek a völgybe, akkor azt mondanám, hogy nagyon hangulatos ez a hegygerinc a süvítõ széllel, a hajladozó bükkökkel és a lemenõ Nap maradék fényével. Jobban meggondolva így is azt mondom, hogy hangulatos. A Dosnya-nyereg környékén a zöld sáv természetesen nem arra megy, mint amerrõl a februári éjszaka emlékszem, hogy érkeztem. Örülnék, ha végre eldöntenék, melyik nyomvonalhoz ragaszkodnak a sok közül. Lejjebb térek az egynyomos csapáson, kanyargok, ha kanyarogni kell, felváltva fájlalom a vízhólyagot a bal lábamon és a derekamat, ami csak úgy spontán nem érzi jól magát. Késõbb még lejjebb térek, és egy arra a kilátás miatt kiemelkedõen alkalmas helyen hirtelen beleütközök a társaságba: Melinda, Tibor, Gábor és Szilárd láthatóan éppen tanakodnak az éjszaka további lehetõségei felõl. Innen együtt közlekedünk újra, immár ötösben. Közben észrevétlenül lemegy a Nap, mi pedig nagyon is észrevehetõen leszenvedjük magunkat egy kiemelten meredek lejtõn. Innen már nincs messze a völgybe vezetõ út, majd maga a völgy – és tényleg. Még éppen van némi világosság, amikor elérjük a Vilatit. Bent buli és nagy zeneszó, kint túrázók és a Diósjenõrõl ismerõs pontõr. Õ kerít nekünk levest, a szomszéd asztaltól átadják a kenyeres kosarat: kiváló babgulyást eszünk vacsorára. A háromnegyed órás pihenõ alatt lemegy bent néhány, mérsékelten elviselhetõ zeneszám, elmutogatom a büfében kávé iránti igényemet, és megérkeznek a mögöttünk levõk, közöttük Csapó Judit, akitõl végül úgy búcsúzunk el, hogy még mindig peszát várja.


Innentõl eltérek tehát az eredeti tervtõl, hiába Repkény biztatása és suvlaj üzenetei. Egyszerûen nem lennék képes keresztülvergõdni a Salgóvárra vezetõ hosszú, köves, egy nyom széles, folyamatosan emelkedõ csapáson, a Hegyes-hegy-orom meredélyén, az Inóci-nyeregre felhúzó földúton és a szinte nyílegyenes Inóci-vágáson. Tévesen mértem fel a képességeimet. Most azonban kifejezetten örülök a döntésemnek, a következõ szakasznak ismerõsnek kell lennie, a Nagy-Hideg-hegyrõl pedig majdcsak sikerül lejutni valahogy. Rögtön a Fekete-völgyben nem tudunk a tervezettnek megfelelõen haladni, a patakmeder-sínek-gyalogösvény trió kaotikus kavarodásában nem mindig választjuk egybõl a megfelelõ irányt. Ez néhol szórakoztató, néhol enyhén bosszantó mutatványokba torkollik, de végül felérünk a Hamuházhoz, itt szusszanunk pár percig. Innen következik a Nagy-Hideg-hegyig vezetõ, változó meredekségû, meglehetõs hosszú emelkedõ, amibõl nagyjából arra emlékszem, hogy sokáig tart, és van közben valahol egy kódfelírós ellenõrzõpont. Arra is emlékszem, hogy a szélvédett helyeken annyi a mindenféle éjjeli rovar, hogy nem gyõzöm elhessegetni õket, valami meg is csíp, egy észre nem vett kullancslégyre gyanakszom. Végül valamikor, a vártnál rövidebbnek tûnõ meredek szakasz után mégiscsak felérünk a ház alatt a mûútra, majd a turistaházhoz. A pontõr srácok bent ülnek, még van néhány szelet paprikás-zsíros kenyér, a turistaház felajánlásából. Elõhalászom a kávés termoszt a hátizsákomból, a hosszabbra tervezett éjszaka holtpontjaira tartogattam, de arra már nem fog kelleni. Megkávézom, sikerült elfogadhatóan erõsre fõzni a löttyöt. A negyedórányi szünet után újra útra kelünk, pont, amikor felérnek sétáLós bácsiék. SétáLós meg is jegyzi, hogy én neki még szintidõközeli teljesítési tervekrõl beszéltem, de megnyugtatom, hogy ebbéli terveim nem változtak sokat, csak a táv, amin vagyok.


A házból kilépve kellemesen hûsítõ szél fogad, sajnos ez nem tart sokáig, a fák között már alig érezni belõle valamit. A hosszú emelkedõ után a hosszú lejtõben sincs nagy köszönet, minden második kõdarabba belerúgok, csúszkálok össze-vissza a lejtõn, és úgy általában nem érzem éppen csúcsformában magam. Jelzésváltás követ jelzésváltást, néhol sárfoltok teszik változatossá a terepet, de továbbra is úgy érzem, hogy nagyon szeretném, hogy végre vége legyen. Aztán elérjük a parkolót, innen már nincs sok. Tényleg nincs. Végre lehet kényelmeskedni, kiderül, hogy van még bõven idõnk, és végre nyíltabb terepen megyünk, alkalom adódik arra, hogy élvezzem a csillagos ég látványát. Végül megérkezünk Királyrétre. Cél. Különös, de meg sem fordul a fejemben a kérdés, hogy mi lett volna, ha továbbmegyek a százason, mert pontosan tudom a választ. Az lett volna, hogy kicsúszok a szintidõbõl, mint a veszedelem, és talán még a célban értem volna a rendezõket, talán nem. Most viszont itt vagyok, meg lehet állni. A vendéglõ belsõ végében Petkes Zsolt kézzel, GISBalazs géppel iktatja a teljesítést, kapok díjazást, szépet, régi kitûzõvel. Utóbbinak különösen örülök. Leülök, falatozom a tetszõleges mennyiségben fogyasztható virslibõl. Jólesik. Gábor és Szilárd hamarosan távoznak szállásukra, maradok Melindával és Tiborral, beszélgetünk, messze van még a reggeli busz. Végül sétáLós bácsi kerül elõ megint, aki valahogy leboltolt az idõközben elõkerült Tincával egy fuvart az elsõ vonathoz Kismarosra. Lecsapunk a lehetõségre. Az autós eljutást vonatozás, majd villamosozás követi. A korai hazaérkezést némi rendezkedés után alvással ünneplem.


Szeretném most is megköszönni a túrát a rendezõknek, a hosszúra nyúló, sokszor több helyen történõ pontõrködést a pontõröknek. Tudom, ez nélkülük nem jött volna létre. Köszönöm a társaságot, a lelkesedést, ami rám ragadt tõlük minden útitársamnak. Itt is megköszönném a hajnali fuvar leszervezését sétáLós bácsinak és természetesen magát a fuvart Tincának a hazajutás idején és komfortján is sokat segített! És végül, de egyáltalán nem utolsósorban, köszönöm a telefonos biztatást Kerek repkénynek és suvlajnak. Most, a beszámoló írásakor kicsit sajnálom, hogy nem készültem jobban, és nem jött össze minden, de remélhetõleg lesz még sok hosszú túra, akár idén is.


-Kékdroid-


Néhány kép itt

 
 
Lakótelepi Piknik Túra DunakesziTúra éve: 20142014.05.29 22:38:54

Lakótelepi Piknik 25, avagy ilyen hosszú beszámolót ennyire rövid túráról igazán fölösleges lenne írni,


...de mostanában ritkán van alkalmam beszámolóírásra vetemedni, úgyhogy, íme, Egri Bükk és Verecke helyett:


 


Dunakeszi-Gyártelep, szögezi le a hangos utastájékoztató, majd megáll a vonat, én pedig leszállok. A pénztár melletti büfében elviselhetõ minõségû kávéval szolgálnak, befizetek egyre. Amíg elkortyolom, keresek egy helyet, ahonnan nagyjából vállalhatónak tûnõ fotót lehetne készíteni a rövidesen itt áthaladó varsói gyorsvonatról. A kép persze nem sikerül, köszönhetõen a hátam mögül felbukkanó Audinak, és az általa keltett porfelhõnek. Nagyobb veszteségem ne legyen, vonok vállat, és áttrappolok a Barátság utcába teljesítménytúrázni, hátha az jobban sikerül. A tízemeletesek tövében már zajlik az indítás, három fõs rendezõi és jelenleg hét fõs résztvevõi létszámmal. Utóbbiak közül moiwáék triója indul éppen útnak. Fizetek, ezáltal nevezési laphoz, késõbb itinerhez és térképhez jutok. Az útleírás és a térkép a kezemben utazza végig a túrát – ezekkel, továbbá az utat jelölõ sárga pöttyökkel és a számos kihelyezett táblával alaposan megnehezítették a notórius eltévedõk dolgát. (Ennek ellenére önerõbõl sikerül majd rosszfelé mennem, de errõl késõbb.)


Nyolc óra után pár perccel elindulok, a lakótelep házainak szemrevételezésével kezdem a túrát. Szép nagyok. Kiballagok az ártér belsõ szélére, elõttem vízkivételi mûtárgy, mellettem rét, felettem távvezeték. A fasoron túl kilátás a Pilis elejére, integetek a Kinizsi mezõnyének. Észak felé ballagok az elém terített nyárfavirág-szõnyegen. A természet mérsékelten jópofa játékot ûz a nyár elnyújtott virágzási szezonjával, mondja bennem a nem kért, de attól még kialakult civilizációs betegség. Ezt a helyszínen kevésbé szofisztikált módon fogalmazom meg két tüsszentés között. Elérek egy oda-vissza szakaszt, jópofa fatábla mutatja a most és a késõbb felveendõ irányt. Találkozom a Várdai- Árvai kettõssel az ártéri nyárerdõ szélén, majd kicsit késõbb, még az árnyas dunaparti sétány elõtt a szembõl érkezõ, futó Totesszel. A sétányon harsány, pihenõ kerékpároscsapatot, nyitófélben levõ éttermek-kocsmák személyzetét kerülgetem. Felsétálok a horányi révhez, itt unatkozó autósok várják, hogy a komp megérkezzen a Szentendrei-szigetrõl, és átvigye õket horgászni, telekre füvet nyírni, vagy más módon kikapcsolódni. Nem foglalkozva tovább a révvel, felballagok a római kikötõerõdbe, amit kívülrõl ravaszul családi háznak álcáztak. A bentiek rácáfolnak a kinti látszatra: masszív falmaradvány adja meg az alapot. Eköré leletekbõl és autentikusnak látszó fegyverekbõl álló kiállítás, valamint digitális és papíralapú tájékoztatás épül fel, csak gyõzze az egyszeri látogató végigolvasni. Dunakeszire való utalásként egy vasúti személykocsi makettje is látható, versenyen kívüli szereplõ a római kori tárgyak között. Bent pontõr apuka és lánya intézi az igazolásokat, valamint vélhetõen a hely tulajdonosa igazít útba. Moiwáékkal nézzük meg a kiállítást, majd õk, Czékli Bélával kiegészülve tovasuhannak, én pedig mérsékeltebb tempóban ballagok tovább. Visszafelé a sétány helyett a partmenti ösvényen sétálok, mellettem hömpölyög a rengeteg víz, felettem hatalmasra nõtt fák adnak árnyékot. Odébb újra megteszem a rövid oda-vissza szakaszt, majd a tábla útmutatásának megfelelõen kimegyek a Duna napsütötte gátjára. Néha kilátni a túloldalra, ott a Kevélyek, a Kõ-hegy, és a fél Visegrádi-hegység nyújtanak látnivalót.


Beton kútgyûrûnél hagyom el a gátat, az ártérben battyogok tovább, fõleg délnek haladok. Mûútra kiérve ismerek rá a korábbi alkalomról ismerõs szakaszra, innentõl Alagig ugyanaz a kotta, lehet emlékezetbõl játszani. Felballagok a Temetõdombra, sárga napernyõ alatti csekély árnyékban õrzi a pontot egy lelkes, háromtagú család. Szódával kínálnak, és amíg megvárom, hogy a pezsgõtablettám feloldódjon, kitárgyaljuk a pontõrrel közös vonásunkat, ami a Heves megyei származást jelenti. Közben – Optika után szabadon – szép a kilátás, ha úgy állok, akkor balra. A helyszínt a Felsõtabán utcán hagyom el. Itt néhány jópofa régi házon, és az obligát vezetékdzsungelen kívül egy térkép található a környékbeli telkek helyrajzi számaival. Ki tudja, mikor jön még jól. Kiérek a kettes útra, épségben átkelek. Elsétáló helybéli nézi furcsán, ahogy fényképezem a felhalmozott térdíszítõ tárgyakat, melyek rendre: szökõkút, Révész István emlékmûve (a felirat szerint Dunakeszi-Alag községgé válásának meghatározó egyénisége), kardot emelõ Gábriel arkangyalos faragvány Dunakeszi 750 éves fennállása alkalmára, és az elmaradhatatlan korszimbólum, a térkõ. Továbbsétálok, lámpás keresztezõdésben várom ki a sorom, majd elhagyom a forgalmas utcát. Egy romos, bedeszkázott ablakú épületbõl beszélgetés és pingponglabda-pattogás hangjai szûrõdnek ki. A vasúthoz érve az aluljáró igénybevétele ajánlott, nem csak a nagyobb biztonság és a betartandó szabályok, hanem a kellemesen hûvös mikroklíma miatt is.


Az aluljáróból kiérve megcsodálhatom Dunakeszi vasútállomás elcsoffadt felvételi épületét (pénztár üzemel), majd átkelek a meglehetõsen forgalmas úton. Itt széltépte, napszítta zászlók csüggenek a trianoni emlékhely mögött, odébb rendõrségi kordonnal elkerített, megkoszorúzott, kiégett lakókocsi áll. Még odébb, a vasút menti placcon leparkolt különbuszról tinédzserlányok hada zúdul le, összefüggésben az alagi lóversenypályán épp zajló lovas fesztivállal. Bepillantok a versenypálya kapuján, a szokásos büfés kiszolgálóegységen kívül feltûnik, hogy elképesztõ választékban lehet kalapokat venni. Nem lehet rossz üzlet, mivel a lelátókon ülve elég gyorsan napszúrást lehet kapni megfelelõ fejvédõ nélkül. A büfé meglátogatásának gondolata egy fél tizedmásodpercig megkísért, aztán elvetem az ötletet. Félúton Szabadságliget (vasúton közlekedõknek: Dunakeszi alsó) felé, a végtelennek tetszõ, de legalább nagyrészt árnyékos Pálya utcán bandukolva meg is bánom ezt a döntésemet. Az alsó településrészt elérve kanyarogok kettõt, majd rögtön a lovaspályát és a repülõteret délrõl határoló földúton találom magam. Dögmeleg van, de a – vélhetõen – környékbeli családok úgy sétáltatnak kutyát, gyereket stb, mintha kötelezõ lenne. A reptéren látható élénk mozgást figyelve érthetõbb az aktivitás. Vitorlázó gépek szállnak fel és le, helikopter tesz néhány kört, mielõtt elhúzna valamerre, és egy motoros kisgép is felbukkan, mintegy ráadásképpen. Elhagyom a lakott környéket, birkaakol mellett baktatok a forró, kényelmetlen dûlõúton. Birkák bégetnek a hasonlóan forró, kényelmetlen akolból, biztos irigylik a nyáj éppen kint legelõ résztvevõit. Keskenyebb, árnyasabb csapásra, majd aszfaltcsíkra térek, üzemi terület mellett haladok el. Bent néhány decensebb építmény mellett feltûnik egy, valaha sötétzöldre festett, de már megfakult, rozsdásodó fémlapokból eszkábált objektum. Arra gondolok, hogy ez olyan, mintha félresikerült genetikai kísérletek eredményeit tárolnák bent. Pedig biztos nem. Azért gyorsítok egy kicsit a lépteimen. :)


A „paintball-játszatás” feliratú, elkerített romhalmazon túl érkezem meg az alagi templomromhoz, itt szódával és müzlivel kínál meg a pontõrséget vivõ nõ és fia. Nézegetem az ismerõs romot, meg a kihelyezett ismertetõt, ácsorgok egy kicsit, beszélgetünk, mielõtt a ligetes, árnyékos helyszínrõl elindulok. A mérsékelt forgalmú országúton ballagok ki Alagimajorról, felüljárón keresztezve az M2-es utat és a veresegyházi vasútvonalat. Piros pont az útvonal kijelölõjének, hogy nem a vasúti megállónál teszem ezt, mint két éve. Szabályosra nyírt-nyíródott növényzet fogja körül az utat, amelyet elhagyok a következõ pontra vezetõ csapásért. Kanyargás közben hallom, ahogy a Fót felé tartó személyvonat elsüvít mellettem – a süvítést itt a svájci motorvonat által alapból adott zajra, és nem a sebességre kell érteni. Felsétálok a templomromhoz, amellyel egyvonalban ül a két pontõr. Bélyegzés után betérek a romot óvó facsoporthoz, megnézni a falmaradványokat, és azt a gödröt, amely talán az itt végzett ásatáskor keletkezett. Itt is található egy ismertetõ, de a szúnyogok miatt most kihagyom az elolvasást. Visszamegyek az útra, beszélgetünk egy kicsit a fiatal, szimpatikus pontõrpárral, miközben várom, hogy a fóti vonattalálkozás után a páratlan személyvonat leérjen. A várakozás eredménye egy elviselhetõ minõségû kép. Elbúcsúzom, továbbtúrázok.


Az útvonal soron következõ derékszögû kanyarja után hamarosan újra elérem a fóti madarasáruház felé vezetõ országutat. Nyílt terepen járok, egészen a Fótliget névre keresztelt lakópark sarkáig, ahol kicsit betérhetek a fák közé. A rövid, árnyékos szakaszt irtás követi, az útvonalat szerencsére kifejezetten jól jelölték itt is. További kanyargásokat hajtok végre, szúnyogos, nyárfavirágos környéken. Régi aszfaltútra érkezem, a nyárfavirágzat mennyisége itt jóval kisebb. Keresztezem a meglepõen bõvizû Mogyoródi-patakot, elérem Alagimajor vasúti megállóhelyet, pontosabban a sínek megállóhelyen túli oldalát. Földúton bandukolok Fót felé, az Útvonalkövetõ Százas középsõ szakasza jut eszembe. Épp szemben haladok vele. Erdõsebb részre érek, összejárt, sáros nyomvonalak közül kell kiválogatni a gyaloglásra leginkább alkalmasat. A jelölés itt is jó ajánlást mutat. A kiserdõnek sajnos ezután vége is szakad, marad a nyílt terepen trappolás, valamennyire párhuzamosan a vasúttal és az autóúttal. Késõbb, egy andráskereszttel biztosított átjáró után a vasút nyomvonala Fót felé tér, én meg maradok az M2-es út közelében. A Mafilm fóti stúdiója mellett érek ki a fóti Fóti útra (Õrnagy õrnagy emlékút), amely Dunakeszin is erre a névre hallgat, és a térkép szerint Fóton is. Újra átsétálok az autóút felett, és rögtön el is hagyom a Fóti utat, temetõhöz vezet egy lépcsõ, a kerítésen önkiszolgáló ellenõrzõpont üzemel, a(z?) ? karaktert kell leírni a kifüggesztett alkoholos filc felhasználásával. Forgalommentes aszfaltúton ballagok, ezúttal az M2-es nyugati oldalán. Hamarosan a forgalommentes utat forgalmas útra váltom, ezt pedig még hamarosabban egy egynyomos, kényelmes ösvényre, amely néhány kanyarral végigvezet egy fás-bokros lovaspályán. Valamennyit a lovasúton is haladni kell, hogy meglegyen a napi adag homokrugdalás. Elérem a repülõteret, ahol lent és fent is jó nagy a nyüzsgés. A túra keretében lehetne kedvezményesen repülni is, de nem akarom kihagyni a jóból az otthon maradt Kerek repkényt, úgyhogy most nem repülök. A ponton fiatal pontõrrel és a fogyófélben levõ szóda pótlásáról gondoskodó fõrendezõvel találkozom. Élek a lehetõséggel, töltök egy bögrényit a szódából, amíg van.


A helyszínt a lófesztiválon még innen, de a reptéren már túl hagyom el, régi, hosszú házak kísérnek egy darabon a hûvös fenyvesben. Hamar kiérek a Kápolna utcába, ami ismerõs két évvel ezelõttrõl, és gondolkodás nélkül el is indulok rajta. Jobbra ortodox templom, majd érdekes, magas víztorony áll, és a leírást olvasva rájövök, hogy alaposan benéztem a követendõ irányt. Visszacaplatok, víztorony, templom, Nándori utca, ezen kell felmenni a Kincsem utcáig. A balra nyíló utca jobbra az alagi versenyló tréningközpontban folytatódik, a bejárat melletti oszlopon a veszélyt jelzõ közlekedési táblák sorozat „lóveszély” tagja szolgál díszként. (Mielõtt valaki keresné: ilyen igazából nincs.) Leballagok a Kaunas-külsõt idézõ járdájú utcán, majd körforgalomnál keresztezem a ma már kivesézett Fóti utat. Az út túloldalán még éppen nyitva érek egy boltot, ahol hideg üdítõt vásárolok. Az üdítõ felét rögtön elfogyasztom, a másik felébõl rövidtávú tartalékot képzek. A túra útvonala a következõ párszáz méteren követi a bevágásban haladó vasút vonalát. Sajnos, amíg a rézsû tetején, a nagyra nõtt fûben battyogok, nem jár erre egyetlen vonat sem. Bezzeg, amikor az aluljárón átkelek a túloldalra, ahol az utca szintje a vasúti töltésé alatt van! A továbbiakban nem történik sok említésre méltó dolog: telefonálok, közben felsétálok egy utcán, végig egy másikon, majd újra elérem a lakótelepet, és leteszem a telefont. Rondarózsaszín iskolát, majd távhõs telephelyet kerülök, végül elérem a kirakodóvásárral kombinált pikniket. Cél. A díjazás jópofa emléklap és egy kitûzõ, nézegetéséhez zsíroskenyér fogyasztása ajánlott, sóval, hagymával és piros arannyal. Ezúton is köszönöm a túrát a rendezõknek! Tetszett, és kíváncsian várom, hogy a jövõben milyen új helyekre kalauzolnak el Dunakeszin és környékén. Még egy darabig maradok, moiwáék társaságában megvizsgálok kétféle sört a kézmûves (kézmíves :p) vonalon, majd megcélozzuk Dunakeszi-Gyártelepet. A személyvonat pontosan közlekedik, megint postainga, a százötven fõ körüli utaslétszám szinte elvész a hosszú szerelvényen. Rövid a hazaút, hosszú még a nap.


-Kékdroid-


Képek

 
 
Őrség (- Vendvidék) 75/50/30Túra éve: 20142014.05.10 21:06:42

Õrség 30


A gép az egy ideje ritkábban látogatott Lentit dobta ki úticélnak a négynapos hétvégére, így szinte adta magát a lehetõség, hogy Kerek repkény családjából esetleges társakat toborozva idén ne hagyjuk ki szégyenszemre az Õrség túrát. Végül úgy alakul, hogy szombat reggel a menni vagy nem menni kérdésre csak ketten válaszolunk a potenciális áldozatok közül az elõbbi lehetõséggel. Repkény csekély hajlandóságot mutat az autó kezelésére, így ismét én vezethetem a családi jármûvet Õriszentpéterig. Körforgalom, buszállomás, iskola. Kint két molinó lóg, meg az esõ lába. Bent a rendezõség részérõl SzLA-ba botlunk, a sarokban Varró Lídia fõz kávét, az asztalok körül Rakk Gyula fotózza a nevezõket. A nálam gyakorlatiasabb Repkény egyszer csak az orrom alá dug egy papírt, hogy írjam alá. Megteszem, szerencsére nem a szerveimet ajánlom épp fel egy moldáv gyerekkórháznak, hanem csak benevezek és a TTT felé szolgáltatok adatot. Nem mintha nem tudnák. Megkapjuk a szokásos itinert, a hosszabb távéval megegyezõt, csak nekünk néhány bélyegzõ lenyomata hiányozni fog. A kihajtogatós kartonlapon színes, képes ismertetõt találunk a tájegységrõl, valamint egy térképvázlatot. Kapunk egy részletes táblázatot is a jellegzetes érintett pontokról, résztáv, és -szint adatokkal. Hiába, az összesen négyszáz és három méter szintemelkedés nem mindegy, hogyan oszlik meg. :P Még elbeszélgetünk egy kicsit a majdani farkasfai pontõrrel, majd pár perccel a felírt rajtidõ után elindulunk túrázgatni.


Újszerû játszótérnél, majd éppen kipakoló helyi piacosok között sétálunk el, a református templomnál kanyarodunk rá az országútra, egyben a RP-DDK útvonalára. Változóan felhõs az ég, nincs hideg, a dzsekit csak azért nem veszem le, mert a zsebeiben jól elfér a fotógép és a számomra ilyentájt szükséges zsebkendõmennyiség. Kellemes félellenszélben sétálunk át Templomszerre, az egyik portánál óriási magas májusfa hajladozik, lobogó szalagokkal. Rendezõi autó suhan el mellettünk, amikor a román kori templom felé térünk, és hamarosan a mai nap két pontját vállaló Lendvai-házaspárral találkozhatunk. Betérünk megnézni az ezerkétszázas években épült templomot, legalább kívülrõl. Nyolcszáz évvel ezelõttrõl nem sok épített emlék maradt meg az országban egy darabban, és nyolcszáz évvel ezelõtt bármilyen kõépület valóságos erõdként, menedékként is szolgált, ha arra került sor. Ez meg is látszik a templomon, masszív falain, keskeny ablakain, a még mindig kivehetõ, mély árkon. Visszatérünk az útra, elbúcsúzunk egy idõre a pontõrségtõl, betérünk Keserûszeren keresztül a Zala mellé. Az ötvenes távon egymagában elinduló, szentgotthárdi származású túratárs ér utol, lelkesen mesél a környéken tett kirándulásairól a régebbi idõkbõl. Fahídon kelünk át a Zalán, rét mentén, erdõ határán ballagunk, a távolban szürke foltok lepnek el legelõt, szarvasmarha alakúak. Egy másik fahídnál ismét keresztezzük a vizet. Erdõsebb környéken túrázunk tovább, leszakadunk alkalmi túratársunktól. Kerek repkény sárgarigó hangjára lesz figyelmes. Az erdõ tele van mindenféle énekesmadárral, az enyhe tél miatt számukra idén bõséges étkezési lehetõségek állnak rendelkezésre. Lassan megérkezünk a Franken-féle ellenõrzõpontra, az esõház elõtt parkoló autónál kerül sor a mai második bélyegzésre.


Visszatérünk a széles, kavicsos útra, sportpályánál érjük el Szalafõt, mellettünk faragott királyok, millenniumi kopjafa, és egy tábla, amely Szalafõre, szombatra, határozatlan idõpontba Babos napot hirdet. Az alsó sorban a tábla kihelyezését támogató, térburkolattal és parképítéssel foglalkozó vállalat hirdetése látható, hátha az errejáró hirtelen ötlettõl vezérelten parkot akarna építtetni. Szépen rendbentartott panzió mellett sétálunk el, az udvarban turistabusz, fedélzetén álmos tekintetû gyerekcsoport, és nem kevésbé csoffadtnak látszó kísérõi. Szerrõl szerre vándorlunk, a Pityerszerre vezetõ út elágazásánál néhány éve kihelyezett régi mezõgazdasági eszközök darabokban, szanaszét hevernek a fûben. Kár. A skanzenhez közeledve, villanypásztorral lekerített területen szamarak végzik napi rutintevékenységüket. Hamarosan megérkezünk a pityerszeri ellenõrzõpontra, a gyors adminisztráció bélyegzést, rajtszámikszelést és Balatonszelet-osztást jelent a pontõrök oldalán, és utóbbi elfogyasztását a mi oldalunkon. Elhagyjuk az ötvenes táv útvonalát, Repkény számára ismeretlen szakasz következik – az én hét éves, DDK-hoz fûzõdõ emlékeim is frissítésre szorulnak. Régi parasztházak és egészen új pavilon mellett sétálunk ki a településrész szélére, elõttünk szép kilátás, közelünkben emlékpad Bárdosi János néprajzkutatónak ajánlva. Odébb egy kopjafán tájszavakat olvashat az egyszeri turista, és lekötheti magát a következõ kilométerekre azzal, hogy a bagu*, a sindü**, vagy éppen a goboncza*** jelentésén elmélkedik.


A térkép szerint a Felsõszeri-patak sétálunk újra le, a keskeny meder környékén zsombékos, lápos területet szelünk át, részben deszkahíd segítségével, részben fûcsomókon egyensúlyozva. Szalafõ Felsõszer nevû részébe érkezünk, az út mentén szép, de a sövény miatt fotózhatatlan boronaház áll. Odébb egy sövénytelen, lecsupaszodott épületen vizsgálhatjuk meg az építési mód sajátosságait. A ránézésre polimeralapú szigetelõanyagot a fal tetejére már a megõrzésen munkálkodó utókor illesztette. Újabb völgybe le, dombra fel mutatvány következik, a közelben eredõ Zala a keresztezendõ víz, Papszer a következõ érintedõ helyszín. Itt csatlakozunk vissza a kék sávra. Tókát nézek meg közelebbrõl, aranyhalak úszkálnak benne. Nem teljesen rendeltetésszerû felhasználása ez a vízgyûjtõnek, de legalább nem betemették, és a vezetékes víz korában érthetõ is, hogy új célt kerestek a régi objektumnak. Mára végleg elhagyjuk Szalafõt, majd nemsokára a Farkasfára keskeny aszfaltútról is lekanyarodunk, tágas réten trappolunk. Az agyagos földúton gyakran kerülgetünk méretes pocsolyát, zsombékot. Könnyû dolgunk van, referenciaként elég figyelni az elõttünk haladó résztvevõket, hogy hol találnak könnyebben járható részt a süppedõs szakaszokon. Közben Kerek repkény, mint úti növény- és állathatározó sisegõ füzikét azonosít a folyamatosan koncertezõ fekete- és sárgarigók, meg a csilpcsalp füzikék mellett.


Nagyon enyhén sáros csapáson ereszkedünk le a Lugos-patak völgyébe és az ottani fenyvesbe, amelyet ezúton is az elcsépelt, a túra legszebb szakasza-szerkezettel tudok leírni. Tûlevélszõnyegen, mesebeli erdõben ballagunk, becsatlakozik a hosszútáv útvonalával a piros sáv, és az egész túl hamar véget is ér, megérkezünk Kondorfára. A hosszan elnyúló településen egész végig kell menni, szerencsére nagyjából féltávnál kocsma van, ahol mellesleg ellenõrzõpont is üzemel, ismét találkozunk Imréékkel. A pultnál én kávét iszom, Repkénynek helyben csapolt híján palackozott sört kérek, rövid pihenõt tartunk. A tözsvendégek kíváncsian figyelnek, a pultossal beszélgetek kicsit, a túrázók várható létszámára kíváncsi. Nem tudok konkrétumot mondani, legfeljebb az ötvenes távosokról egy tippet, megköszöni. Távozunk, elcsoffadt egykori vegyesbolt, régi játszótérrel felszerelt óvoda-iskola, szép templom kísérnek ki Kondorfáról. Rét és erdõ határán ballagunk, magasles, nagyobb pocsolya, félig az útra dõlt fa jelentik a további látnivalókat, végül ismét betérünk az erdõbe. Jelzett, és a biztonság kedvéért szalagozással megerõsített elágazásnál hagyjuk el az Ivánc felé igyekvõ kék sávokat, a követendõ jelzés innentõl zöld színû, sáv alakú. Vén tölgyfánál ereszkedünk le a mély medrû, de most meglehetõsen csekély vizû Lugos-patakhoz, könnyûszerrel átlábalunk a gázlón. Kikapaszkodunk a völgybõl, az ösvényrõl erdészeti útra érkezünk, ezt követjük az országútig. Mellettünk sûrû tölgyerdõ, melybe mély nyomvályús, pocsolyás utak térnek be idõnként. Kiérünk az aszfaltra, egy kis ideig kelet felé követjük, majd egy széles makadámúton Ispánk, a világ közepe felé kanyarodunk. Elõttünk jól kivehetõ majdnem az egész mezõny, többé-kevésbé egyenletesen haladnak a népek. Elrobog mellettünk egy futó, az elsõ és egyetlen ma, akivel találkozunk. A kondorfai halovány napsütésnek már csak az emlékét õrizzük, Ispánk szélére érve elkezd pötyögni az esõ, amely nagyon enyhén felerõsödve egészen a célig elkísér.


A Békeligetnél talpalóék õrzik a pontot, nápolyival kínálnak és szódával, elõbbibõl köszönettel veszek pár szemet, utóbbira viszont nincs most szükség, a saját készlet fele még érintetlen a táskámban. Esõvédõ mûanyaggal takarjuk be hátizsákjainkat és elbúcsúzunk. A továbbiakban a szembejövõ 20-as táv okán egész nagy gyalogosforgalom tapasztalható. Mégsem riasztott el mindenkit a beígért esõ. Kisétálunk Ispánkról, réten, erdõn keresztül, lovak által feldagasztott rövid szakaszt érintve érünk le a ma már érintett országúthoz, betérünk a Bárkás-tó felé. A pont és két õre az esõháznál vár, itt csokikorongból vehetünk kívánság szerint. Békás bélyegzõ lenyomata kerül az itinerre. Csokikorongevés közben megnézem a közeli réten álló agyaggalamb-lövészeti helyszínt. Csendben ázik az esõben. Kék kereszt színû és alakú jelzésen hagyjuk el a környéket, ezek a jelek mohás törzsû, fiatal fákról néznek vissza. Utolérünk egy újabb túratárs-duót, anyuka tízévesforma fiával, váltunk pár szót, rutinos visszatérõk már a túrán. Odébb Tonnakilométer mesterrel van szerencsénk találkozni, õ a tegnapi Vendvidék túrán is részt vett. Esélyes a legmesszebbrõl érkezõ résztvevõ címére, akkor is, ha hivatalosan nincs ilyen. Még odébb a méretes esõkabátba burkolózott sz_lacival futunk össze, nem sokkal késõbb pedig meg is érkezünk Õriszentpéterre. Fazekasmûhelynél térünk el a beton járólapokon átszelhetõ belterületi rét felé, következik az iskola, cél, díjazás, gratuláció. A rendezõség bõszen gyártja a kitûzõket. Az oklevél szép, kitûzõbõl Repkény klasszikus 35 mm-est szemel ki, én az egy mérettel kisebbet választom, a minta egyforma. Eszünk pár szelet zsíroskenyeret, majd elbúcsúzunk a jelenlévõktõl. Ezúton is szeretném megköszönni a túrát a rendezõknek, a pontõröknek, és persze a társaságot minden útitársamnak. Az autónál zoknit cipõt váltunk, szárazra, kényelmesre, majd – egy vasúti fotómegállást beiktatva – visszaautózunk Lentibe.


-Kékdroid-


Képek a túráról


*bagoly [1]

**zsindely, házilag készített tetõcserép [2]

***répával, túróval töltött, sült tésztás étel [1]

[1] Szinnyei József: Magyar tájszótár: a Magyar Tudományos Akadémia megbízásából, Hornyánszky Viktor kiadása, Budapest, 1893-1896 @ archive.org

[2] Népszótár (hozzáférés 2014.05.09.)

 
 
Bazilika / BurdaTúra éve: 20142014.05.02 13:37:23

Bazilika 40


 


Pótlóbuszról szállunk pótlóbuszra az Árpád hídról elnevezett buszpályaudvaron Kerek repkénnyel: metrópótlóról vonatpótlóra váltunk. Elõbbi kényelmetlen, lassú, és zsúfolt volt, szerencsére ezen tulajdonságok a többi mai közlekedési eszközre már nem lesznek jellemzõek. Utóbbiból, a vonatot pótló jármûbõl két járat is található, közülük az S, mint Solymár jelût választjuk. Eziránt velünk együtt körülbelül tucatnyi utas érdeklõdik, többségük a mai nap egy részét túrázással kívánja tölteni, és a javasolt vasúti átszállási pontig, Piliscsabáig utazik. A tájból csak az úthoz közeli dolgokat látjuk, szemerkél az esõ, szürke reggel virrad ránk. Piliscsabán felszállunk az Esztergomig közlekedõ vonatra, az utat Esztergom-Kertvárosig a rég látott Fazekas Gézával társalogjuk végig. A túrázónak kinézõ néhány utastárs itt átszáll Nyergesújfalu felé, kivéve Gézát, aki ezt a mûveletet a végállomáson hajtja végre. Repkénnyel ketten maradunk túrázók a környéken. Végigballagunk a fél városon, betérve kicsit a belváros felé, majd átsétálunk a hídon az eurózónába. Akárhogy is legyen, az esztergomi bazilika tényleg a túlpartról, egész pontosan a hídról, pont szembõl néz ki a legjobban. A hídon egy kocogó lány szólít meg, kérdezi, hová megyünk túrázni, a válasz hallatán közli, hogy õ is ment volna, de az esõ miatt inkább most nem. Pedig alig csepeg. A határõrizeti létesítmények egy részét lebontották, az egyik épületnek új funkciót találtak – adóhivatal lett belõle. Sajnos a hídfõrõl a töltésre nem vezet le a nagyközönség számára hozzáférhetõ lépcsõ, megtesszük a rövid kerülõt a város felé. Impozáns kilátással rendelkezõ parkolóban találjuk a rajtot, a kávézó fedett teraszán várják a rendezõk a reménybeli teljesítõket. A nevezést követõen leülünk még egy-egy csapolt kofolára, közben legalább átnézhetjük az itinert: útleírás, térképmásolat (szlovák turistatérképbõl, 1:45000-es léptékû), mindenféle távadatok találhatóak benne. Az is látszik, hogy a korábbi változat Esztergomból indult, és oda érkezett, a leírás vonatkozó bekezdéseit felülragasztással fedvényezték.


Ennyi felvezetés után túrázzunk végre: úgy kezdõdik, hogy felmegyünk a gátra, és azon elindulunk. Ismerõs motívum. Különös, csak a négykerekûek forgalmát akadályozó sorompó állja az illetéktelenek útját itt, és a többi gátkeresztezõ útnál is. Elsétálunk Párkány széle mellett, üres úszómedence árválkodik egy szolid panelépület plázsaként, majd jobb-rosszabb állapotú családi és per vagy hétvégi házak váltják egymást, végül egy, még mindig épülõ szennyvíztisztítónál intünk búcsút a városnak. Odébb lezuhant, amerikai gyártmányú szovjet repülõgép emlékhelyét találjuk, szlovák, magyar és orosz felirattal. Nemsokára megérkezünk a Garam torkolatához, ezt közelebbrõl is megvizsgáljuk. Homokpadok, kisebb szigetek jelentik a közelebbi látnivalót, messzebb a Duna túlpartja alig látszik ki a párából. Visszaszédelgünk a gátra, felballagunk a vasúti hídig, közben a fák takarásában hosszú tehervonat halad Érsekújvár felé, a kocsik oldala néhol kivillan a fák lombja mögül. Az elsõ ellenõrzõpontot a híd alatt találjuk, többé-kevésbé esõ- és szélvédett helyen õrzik a pontot. Még egy ideig a Garam füves gátján sétálunk, majd az országutat a pontõri ajánlásnak megfelelõen elõször a híd alatt keresztezzük, majd áttúrázunk a folyó bal partjára. Itt érnek utol a nálunk jó másfélszer gyorsabban haladó vaddinóék. Megérkezünk Garamkövesdre, kocsma teraszán kapjuk meg a második bélyegzést, majd némi további aszfalttaposást követõen, tanösvény nyitótáblája mellett térünk rá a jelzett turistaútra. Természetet járunk.


Kellemesen meredek kaptató visz ki a faluból, az út menti utolsó házak jellemzõ építõanyaga a bontott gázbeton. Merész. Mögöttünk tágas vidékre nyílik panoráma, amely még ebben a párás-esõs idõben is nagyszerû. Felérünk a dombok fõ gerincére, a magas fûben futó ösvényrõl számos kilátópontra tehetünk kitérõt. Némelyik ilyennél a tanösvény táblája is tájékoztat a látottakról, szlovák, magyar és német nyelven. Körülbelül mindegyik ilyen kitérési lehetõséget meglátogatjuk, lassan így is eljutunk a tanösvény ötödik táblájához, a „Sziklák” feliratú helyszínhez rendelt ellenõrzõpontra. A pontõr hölgyek impozáns kilátású helyszínen, mérsékelten vízálló ponyva alatt fagyoskodnak. Ezzel el is búcsúzunk a Duna feletti panorámaúttól, a túra a dombvidék belseje felé, északkeleti irányba tér ezután. Az iránytáblától immár a kék sáv jelzésen haladunk tovább, feltûnik, hogy a kiírt helyszínek között még a ?SAD, a csehszlovák Volán megállóhelye szerepel végpontként. Régen frissítettek, ami többek között azt is jelenti, hogy nem rongálták meg, nem lopták el stb. a turisztikai infrastruktúra ezen sérülékeny elemét. Igaz, azt is, hogy nem újították fel.


Egy következõ tábla útmutatásának (cez lúku) megfelelõen keresztezünk egy vadászlesekkel bõségesen ellátott rétet, sétálunk az erdõben. Néha kicsit jobban elkezd csöpögni az esõ, majd egy körforgalomszerûen kialakított helyen kiérünk egy mûútra, melyet a továbbiakban hosszan követünk. Utolér egy háromfõs csapat, és mi is felzárkózunk egy idõsebb, magányos túratárshoz. Nagyjából egyszerre érjük el az Ipoly turistaházat, ide rövid kitérõ vezet. Az épület teraszára települt kétfõs pontõrség bõséges ellátmánnyal készült: sült szalonna, többféle sütemény, gyógynövényszörp, víz és kilenc különbözõ pálinka alkotják a választékot. Legalább fél órára megállunk, beszélgetünk az igencsak lelkes pontõrökkel. Szinte sajnálom, hogy tovább kell menni. Visszatérünk a kék sáv fõ irányára, friss irtáson csörtetünk keresztül, majd egynyomos ösvényen ereszkedünk le egy kis vízhozamú patak völgyébe. Köves úton haladunk tovább, majd kiérünk az erdõborította völgybõl, megérkezünk Helembára. Szemben, a Duna túlpartján a Sas-hegy magasodik, az alatta lévõ tetõn a ködben éppen kivehetõ a Hideglelõs-kereszt. Végigsétálunk a falun, közben megtekintjük az egyik tömegközlekedési multicég itteni helyközi autóbuszos szolgáltatásra használt, felújított Karošáját. Az ellenõrzõpont az iskola udvarán helyezkedne el, ha nem fújna erõs szél, így egy parkoló autóból ugrik ki a pontõr hölgy. Itt már nem állunk meg sokáig, pedig bõven beleférne: vagy nagyon sietni kellene, és elérnénk egy korábbi kompot, vagy rengeteg idõnk van egy késõbbi kompig. Az utóbbit választjuk, így kényelmesen, lazán kirándulunk az Ipoly füves gátján ki Helembáról. Mellettünk, egy kisebb repcetáblán túl, a régi Budapest-Pozsony-Bécs fõvonalon a magyar vasút egyik emblematikus villanymozdonya döcög Párkány felé. Késõbb, amikor már a fák közé érkezünk, nemzetközi személyszállító halad át, ezúttal Párkány felõl, a távolból pedig a jó akusztikai viszonyoknak köszönhetõen a Márianosztrára felzakatoló kisvonatot halljuk. Vonathallgatós környék ez.


Nemsokára megérkezünk az Ipoly vasúti hídjához, a gyalogjárdán sétálunk át Szobra. Szembõl is érkezik egy határátlépõs vonat. A vörös fényt felülíró szabad jelzést a váltóállító toronyból elõballagó vasutas adja meg, egy fehér alapon zöld négyszöges tábla felmutatásával. Ûrtechnika. Mellesleg dnvzoliéknak tavaly sokkal nagyobb szerencséjük volt a rakodónál ácsorgó Leóval és a MTON-nal (Mosolygós Turcsiorrú NoHAB, mielõtt valaki). Besétálunk a vasútállomás restijébe, kedves pontõrök fogadnak, kicsit beszélgetünk létszámadatokról, kompindulásról, további útvonalról. A felüljárón keresztül hagyjuk el az állomás területét, az imént elhagyott dombok a párában távolinak, sejtelmesnek tûnnek. Szépen berendezett teret érintve ballagunk le a révhez. A Dunán a német zászló alatt hajózó EGER tolóhajó visz megrakott uszályt felfelé. A komp, a BOGI nevû géppel üresen várakozik, és mi is csatlakozunk a várakozásához a következõ fél órára. Öten gyûlünk össze utasok, mindnyájan a túra résztvevõiként. A turistaháznál már idõsebb túratársként hivatkozott Farkas Elek doktorral innentõl egészen a Savó-kúti-tisztásig együtt túrázunk. A basaharci kikötés elõtt még elkap egy utolsó kis zápor mára, jólesik a hûsítõ csapadék, mert egyébként kifejezetten meleg van. A partra érve ártéri erdõben indulunk el, majd a hegyek felé kanyarodunk, átkelünk a fõúton. Elhagyjuk a nyugdíjasotthont, néhány hétvégi ház között sétálunk fölfelé a Basaharci-völgyben, lassan magunk mögött hagyva a többé-kevésbé lakott területet.


Beszélgetve érkezünk fel a Savó-kúti-tisztáshoz, majd a zöld sáv elágazásánál elbúcsúzunk útitársunktól, aki a 20-as táv díjazása birtokában úgy döntött, hogy az útvonalat idáig még követi, és itt hazafelé kanyarodik, megspórolva egy csomó kényelmetlenséget. Kettesben folytatjuk a túrát, egynyomos ösvényen óvatoskodunk le a Majális-forráshoz, ahol Repkény javaslatára tartunk egy negyedórás szünetet. Az idõt a forrás hideg vizének kortyolásával csapjuk el, majd továbbállunk, lesétálunk a völgybe. Itt a Kerektó névre keresztelt nyaralónegyedben sétálhatunk, autósok döcögnek el mellettünk a döngölt úton. Köztük egy mentõ is. Elágazásban hagyjuk el a tágas völgyben futó utat, a túra harmadik, egyben utolsó emelkedõje alatt járunk. A nehezen gyûlõ lendületet rögtön megakasztja a Fári-kút, itt is megállunk egy pohár vízre, közben utolér egy hosszútávos résztvevõ, sebessége arra enged következtetni, hogy nagyjából a mezõny elejét képviseli. Lassan felkanyargunk a Vaskapura, eleinte egy ember széles ösvényen, késõbb mindenféle földutakon. Néhol szép kilátás nyílik a Maróti-hegyekre és Búbánatvölgyre, majd felérünk a tetõ erdõs, laposabb tetejére. Távvezetéket, majd keskeny aszfaltutat keresztezünk, keskeny, láthatóan ritkán járt csapáson lépkedünk fel a turistaházhoz. A kilátás fantasztikus, alattunk terül el egész Esztergom és Párkány, távolabb nézve egészen a Gerecse tömbjéig terjed a láthatár. A pont õrei a ház mellett, egy jurtánál várnak, bélyegzéssel, vízzel, és ami a legnagyobb meglepetés: gulyással. Kint ülünk le, egymáshoz közel gördített farönkökön. Beülhetnénk a jurtába is, de végre kint is jó idõ van, hát kint maradunk. Bentrõl közben elõrobog a lépéshibamoiwaDJ_Rushboycsorgo2108 kvartett, beszélünk néhány szót, mielõtt a cél felé lépnének. Még ott tartózkodunk, amikor hirtelen a bozótból felbukkan az a pár, akikkel még a kompon együtt keltünk át a Dunán, és akik még a Savó-kúti-tisztás elõtt léptek el. A bõséges gulyásozás után még haverkodunk kicsit az ott lebzselõ, önállósult kecskékkel, majd elhagyjuk a létesítményt. Letrappolunk Esztergom felé, szebbnél szebb kilátással rendelkezõ helyeket érintve. Közben a szintidõ lejártáig hátralévõ idõt számolgatom. Nem kell órás nagyságrendig felmennem.


Meredek, keskeny utcákon érkezünk meg a városba, egyenesen a kórház mellé, majd a belváros kikerülésével, egyenesen a Mária Valériáról elnevezett hídra sietünk. Átmegyünk Párkányba, kerülünk egyet, és megérkezünk a célba. Oklevet kapunk és kétféle kitûzõbõl választhatunk, sõt, az idén száz éves Brilli Gyula Menedékházról (ez a Vaskapu) külön kitûzõvel is megajándékoznak. Ezúton is köszönöm a túrát a lelkes rendezõségnek, remélem, még sok rendezésen vehetek majd részt – és köszönöm a társaságot Kerek repkénynek, valamint azon a rövid szakaszon Farkas Eleknek. Megint fogyasztunk némi csapolt Kofolát – én egy kávéra is beruházom – a kávézóban, majd visszasétálunk az esztergomi vasútállomásra, útközben megejtve a hétvégére esedékes bevásárlást. A vonatra Piliscsabáig összesen körülbelül harminc utas kíváncsi, a solymári irányú pótlóbuszon a sofõrnek ismét nincs szüksége az ajtó sûrû nyitogatására. A Flórián téren másik kötöttpályás jármûvet pótló buszra szállunk át, majd ezt végül vaskerekû eszközre cserélve jutunk haza.


-Kékdroid-


Képek a túráról

 
 
IszkiriTúra éve: 20142014.03.23 16:49:38

 Iszkiri 100 – bejárás


Elõzmények. CsST topiktárssal hosszú idõ után egy õszi tétété-klubnapon találkozom, amikor Dienes Áronnal bemutatják a túra alapötletét. Eltelik pár hónap, tervezõdik egy bejárás, legalábbis kapok egy levelet, amelyben szó esik róla, immár írásban is. Szabaddá tehetõ péntek? Létezhet. Akkor meg miért ne? Február vége, március eleje, T mínusz 22 nap és harmincöt perc, ahol T a rajtnyitás idõpontja. Elõzõ hétvégén a LeFaGySz-on járunk Kerek repkénnyel, tehát kivételesen még fizikailag is felkészültnek tekinthetem magam. Minden egyéb felkészülésnek híján vagyok, csak abban bízom, hogy a túra általam nem ismert szakasza – Koldusszállástól a Baji-vadászházig – nem tartogat különösebb meglepetéseket.


A bejárás története kezdõdjön a Déli pályaudvaron, ahol a két, még mindig újszerû szériából most a kényelmetlenebb motorvonatra szállok fel a hosszú, kora hajnali buszozást követõen. Kelenföld után nem sokkal elalszom, valamennyit ráhúzva a rövid éjszakára – az álmosság az egész napra rányomja bélyegét. A kiabáló utastájékoztató minden megállás elõtt felébreszt. Legalább nem vétem el Szárligetet, itt leszállok a Bombardier butuskájáról és a hajnali hûvös elõl besietek a váróba, bambán nézek ki a fejembõl. Bent is hûvös van, csak kevésbé. CsST a következõ páratlan vonattal érkezik, tíz percen belül, elõkeresi a táskájából a kinyomtatott igazolólapokat, felírjuk az indulás idõpontját. Öt óra huszonöt, bejön a papírforma. Indulunk.


Dél felé térünk, hosszú, egyenes utcán húzunk ki Szárligetrõl, majd némi kanyargást követõen megérkezünk a Zuppa-tetõ oldalába. A lenti sûrû köd idefentre sem ritkul meg, viszont kivilágosodik annyira, hogy el lehessen tenni a lámpákat. A tetõ meglátogatása elmarad, lent, a majdani elsõ ellenõrzõpontnál szemléljük meg a majdan kitelepülõ pontõr vagy a kihelyezendõ bója helyét. Utána letrappolunk Szárra, alig sáros, könnyen járható erdei utakon, közben keresztezve egyszer az 1-es fõutat, másszor az 1-es vasútvonalat. Végigsétálunk a falu szélén. Pékség, szörpüzem. Emlékmû. Emelkedõ. Ez már nem Száron van, hanem a Körtvélyesre vezetõ út elején. Valamiért meredekebbre emlékeztem, most egész könnyedén lépdelek fölfelé. Mellesleg továbbra is köd van, és hiába tesszük meg a kitérõt a tetõre – pláne hiába mászok fel a geotoronyba – a látótávolság fent sem javul semmit. A következõ szakaszt ismerem, hosszú gerincút jön, alkalmasnak találom a reggeli menet közbeni elfogyasztására, aztán az evéssel mégis inkább várok a jelzésváltásig. Menet közben valamelyest kisüt a Nap, ritkul a köd, néha talán kétszáz méterre is ellátni az erdei úton. Tempósan haladunk, hamarosan megérkezünk a Macska-bükki elágazásba, elbúcsúzunk a KDP-tõl és a K+-on kelet-északkelet felé kanyarodva megcélozzuk Körtvélyespusztát. Végre megreggelizem.


Rétek szélén ballagunk el, az egyik túlsó végében adótorony teteje kandikál ki a fák között. Favágókkal találkozunk, majd elérjük a tábort és a feltehetõen nem hozzá kapcsolódó méretes komplexumot, masszív kerítése mögött. Felsétálunk a Mária-szakadék felsõ végébe, elérjük a következõ pártucat kilométeren át követendõ kék sávot, és elkezdjük azt követni. Leballagunk a szakadékon, enyhén csúszós az ösvény, de láthatóan nem járták sokan az elmúlt napokban, nem volt, aki feldagassza a sarat. Ez szerencsés. A helyszín továbbra is szép, a sziklák között-mellett valószínûtlen helyrõl kinövõ fákkal és a sok felületet ellepõ, élénkzöld mohaszõnyeggel. A látványos szakadék után a csákányospusztai turistaháznál állunk meg pár percre, amíg eszembe jut, hogy itt bizony nincs Kéktúra-bélyegzõ. Õrködõ kutya viszont van, amely inkább hangos, mint bármi más. Tágas réten, majd szántás szélén sétálunk vissza Szárligetre, közben ismét keresztezzük a gyõri fõutat.


Komoly bánatomra a tavalyelõtti Bubu 30 túrán Áron által említett cukrászda zárva tart, ennél nagyobb kitérõt nem is teszünk a település vasúttól nyugatra esõ felén. A felüljárón CsST leül pár percre, a pihenõt én kérem, a jelzõk szerint fotótéma várható mindkét irányból. Páros Flirt érkezik elõször, majd Gyõr felõl nemzetközi járat halad át, a mozdony mögött nyolc kocsival, ez már egészen vonatszerû látvány. A vasút túloldalán kisboltot találunk, ezt a kitérõt már igazán megejthetjük, mondom, és így is teszünk, egy kávéval és némi csokival töltekezem. Átlépünk a Gerecsébe, a Halyagos oldalában most nincs tömeg, nincs nyüzsgés, csak kényelmes, laza emelkedõ, amelyet már éppen kezdtem hiányolni. A nagyegyházi útnál megnézzük a Kõrösi Csoma Sándor-forrást: nem mûködik, csak némi esõvíz pang a foglalat mélyedéseiben. Átballagunk az erõs forgalmú autópálya alatt, betérünk a bányatavak vidékére. Elviselhetõen sáros utakat váltogatunk: némelyiken nemrég terelhettek át nagyobb birkanyájat, míg némelyik kimondottan könnyen járható. Közben kezd beborulni mindenfelõl, a telefonon bejelentkezõ Kerek repkény esõrõl ad hírt a Budai-hegységbõl. Papírforma kettõ, gondolom. Keresztezzük a Váli-víz vékony erét, ez jelzi a Somlyóvárra vezetõ emelkedõ kezdetét. Elõttünk sziklás hegyoldal magasodik, alattunk vadnyomok sokasága a feldagasztott, mélyen sáros úton. Szerencsére utóbbi csak pár száz méteren át kísér. Lekerített területen vág velünk keresztül a turistaút, a kerítésén túl felébresztett nagyvad szuszog és csörtet a fiatalosban. Szarvas lehet? Talán. Felérünk a dózerútra, majd keskenyebb földúton folytatjuk a túrát, amely hosszú ívû kanyarral megkerüli a Somlyó csúcsát, így éri el a kulcsosházat, a következõ reménybeli ellenõrzõpontot. Mi éppen jókor érkezünk fel, elkezd szitálni az esõ, és a felhõkbõl ítélve ez a szitálás szép fejlõdés elõtt áll.


Beülünk pár percre – és egy könnyû ebédre – a ház elõterébe, közben megvizsgálom a régi és az új OKT-bélyegzõt is. Mindkettõ megvan, köszönik szépen, leváltották a régi idõk nyalókás bélyegzési lehetõségét. A ház kívülrõl, elõtere pedig belülrõl is gondozott, tiszta, kifejezetten jó állapotban találjuk. Amikor kilépünk a pihenõ után, már határozottan esik az esõ – nem az a kifejezett zápor, hanem inkább a hosszan tartó, csendesen áztató típus. Nem dob fel a határtalan lelkesedés, de az megnyugtat, hogy az utak a baji szõlõhegyig várhatóan elég jó állapotúak ahhoz, hogy ne ázzanak fel ennyitõl. Onnantól a tókör egy részét leszámítva úgyis mûúton megyünk sokat. Zuzmóborította fák mellett érünk ki a tornyói útra, végigsétálunk a hosszú, kátyús aszfalton, mellettünk kihaltnak látszó épületek sorakoznak, várnak sorsuk változására. Kegyhelynél érünk ki a szélesebb mûútra, majd rövid erdei átkötést követõen a tarjáni országúton is van alkalmunk sétálni egy kicsit. Az autós forgalom mértéke is ebben a sorrendben növekszik. Leereszkedünk a Bodza-völgybe, rét szélén hagyjuk ezt el, a fák között kilátunk az autópályán száguldó forgalomra. Áthullámzunk Koldusszállás közelébe, keresztezzük a csekély vizû Tarjáni-malompatakot egy feltûnõen sáros, mély nyomvályús úton. A híd fagerendái síkossá váltak a vizes sártól, óvatosan kell lépkedni rajtuk. Koldusszállásnál megállás nélkül továbbhaladunk, elengedjük a kék jelzést Bányahegy felé, váltunk a helybõl induló sárga sávra. (NB: nekem csak a beszámoló írásakor tûnik fel, hogy bizony ezt a jelzést elejétõl végéig, oda-vissza bejárja a túra.)


A szötymörgõ esõben elhagyjuk Koldusszállás környékét, felbattyogunk a Kis-réti-vadászház hûlt helyéhez a köves, aránylag jó minõségû erdei úton. A házból csak a padló maradványai és egy pincelejáró-szerû valami maradtak meg, megpróbálok befotózni, de a bekapcsolt vaku miatt a gép renitenssé válik és kikapcsol. Nem utoljára ma. CsST megmutatja az erdei munkásoknak állított emlékpadot, amely számára a Kinizsi-duplájáról emlékezetes. Ennek örömére le is ül egy-két percre, én közben kihasználom a lehetõséget és elõbányászom a turistatérképet a hátizsákomból. Kezd zavarni, hogy nem tudom pontosan, mi, merre, mennyi, hanem csak úgy megyek a sárga köves úton. Megnézem, megtudom. Megyünk tovább. Megjelennek a fákon a hegységrõl elnevezett teljesítménytúra iránymutató pöttyei, eleinte fakitermeléssel hozom õket gondolati kapcsolatba, de a téren tájékozottabb útitársam felvilágosít a pettyek rendeltetésérõl. Késõbb a felfestett „Gerecse 50” felirat is egyértelmûsíti ezt. Különös duó, Kraz teherautó és Belarus traktor érkeznek mögülünk és húznak el erdei tevékenységük színhelyére. Meglepõ módon alig módosítják a lassan ázó út járhatóságát. Hosszan kapaszkodunk a Halyagos oldalában, hogy utána további emelkedõket küzdhessünk le majd az Öreg-Kovácson. Alacsonyan ülõ felhõben baktatunk, a változatosság kedvéért most a köd szitál, közben alig lengedez valami gyenge szél. Távvezeték széles nyiladékát keresztezzük, majd a Tatabánya – Vértestolna – Vértesszõlõs piros sávot egy fánál, amelyre kék alapon sárga pettyekkel festettek kódot. Túramozgalom – gondolta Stirlitz. Stirlitz – gondolta a kód.


Egy feltûnõen sáros kocsinyom dobja fel a következõ emelkedõt, majd ennek elhagyása után hosszú egyenesre térünk, amely vegyesen kavicsos (ami jó) és sáros-pocsolyás (ami nem olyan jó) burkolattal rendelkezik. Kifejezetten kellemes változás, hogy a felhõket elzavarja a feltámadó északnyugati szél, kisüt a Nap, és a bozótos felett kilátás nyílik a Kisalföld keleti szeglete felé, Tatára és az Által-ér napfényben csillogó tavaira. A látvány egy csapásra feledteti a felhõs idõben elõkerült álmosságomat. Látványos bükkerdõbe térünk, kanyargós vonalkifejtéssel kezdjük meg az ereszkedést a Baji-vadászház felé, a kora tavaszi napsütötte délután hangulata felemelõ hatású. Csatlakozik mellénk a ma már egyszer keresztezett piros sáv, ezúttal a Vértesszõlõshöz közeli szakasz. A vadászházat a mi utunk már nem érinti – CsST mutatja a korábbi változat nyomvonalát, kerítés zárja le most a területet – alatta oldalgunk el, a körtemplom romjainál kialakított pihenõhelyen megállunk, ismét csak pár percre. Meguzsonnázom. Irtások, fiatalosok mellett ereszkedünk le a kálvária felsõ végpontjához, majd kettéhasadt fánál érjük el a Baji-szakadékot. Leballagunk a vízmosta meredélyen, beszakadt, elmosott völgy húzódik mélyen mellettünk. A kálvária némely stációja is egy-egy ilyen vízmosás túloldalára került. Lent szõlõhegyen lyukadunk ki, a tetõrõl szép kilátás tárul elénk: délre a Vértes tömbje kéklik a felhõk alatt, nyugaton Tata városa, tõle északra pedig bizarr formájú erdõ látható: szélerõmûvek sokasága, és felettük a felhõn áttûzõ napsugarak. Többnyire jó állapotú pincék, hétvégi házak között vezet tovább utunk, majd egy mélyúton ereszkedünk le, és nyílegyenes aszfaltcsíkon trappolunk be Bajra.


A falun hamar keresztülvágunk, útközben megvizsgálva a nyomóskút mûködését. Mûködik. A település szélén lévõ Jóbarátok vendéglõjét némi tanakodás után mégsem hagyjuk ki, betérünk. CsST megelõlegezi nekem egy kávé árát, amit ezúton is köszönök, lévén az összes aprómat elköltöttem Szárligeten. A kávé amúgy elsõrangú, csak úgy mondom. Innen kerékpárúton sétálunk be Tatára. Tóvároskert megállóhelyen épp utánunk vonat halad át, csoffadt festésû 431-es vontat számos magasoldalfalú teherkocsit. A naplemente végefelé érünk le az Öreg-tó partjára, szemben az Eszterházy-kastély uralja a látképet, oldalt pedig a tatai Vár, elõtérben pedig a szélfodrozta felszínû tó. Ellenõrzõpontnak nézünk helyet, de egyik vendéglátóhely a másiknál elegánsabbnak néz ki (ti. drágábbnak is), úgyhogy a fõrendezõ a ponttal kapcsolatos kérdés eldöntését késõbbre halasztja. Elindulunk a tókerülõ körre, a Vár elõtt nézünk ki csoffadt kisboltot, ki is térünk, de a boltolás itt végül elmarad. Visszatérünk a körre, elsétálunk a vár alatt, nem sokkal odébb pedig rátérünk a kör vadregényesebb, de legalábbis nem szilárd burkolatú szakaszára. Közben szép csendben besötétedik, elõ kell keríteni a lámpákat, mielõtt frontális ütközést szenvednénk el a többi lámpátlan tókerülõvel. Bójáknak keresünk megfelelõ helyet, az egyiket valami sárga épület sarkában, a másikat az Által-ér torkolatánál kell majd elhelyezni. Visszamegyünk a kiépített partra, strandot, szállót hagyunk magunk mögött, majd visszatérünk a fõútra. Kiszúrok egy boltot, kitérünk hozzá, bemegyek, közben útitársamra bízom a túrabotokat és a zsebemben lévõ fél csomag gumicukrot. A pénztárosnõ kérdõ tekintettel méri végig a kosár tartalmát, majd engem is. Megértem a csodálkozást, a négy szelet és egy tábla csoki, egy csomag húszdekás gumicukor, két péksütemény, plusz egy doboz citromos sör legalábbis ritka vásárolnivaló péntek este. Kint elosztjuk a szerzeményt, nekivágunk a túra harmadik harmadának, ami hosszú is lesz, meg fárasztó is.


Újra végigmegyünk a Baji úton, újra keresztezzük a bécsi fõvonalat, és újra bemegyünk Bajra. Elgondolkodtat, hogy érdemes lenne betérni a kocsmába és elvitelre kérni egy kávét, de sajnos elvetem a tervet. Kár, mert késõbb hiányozni fog nagyon. Felmegyünk a szõlõhegyen, majd a kálvária aljában megállunk egy percre, megigazítani a felszerelést, felkészülni a hosszú, sötét vándorlásra. Próbálok készíteni egy képet, de az akksi csütörtököt mond, én pedig magamat szidom, hogy nem vettem elemet a boltban, pedig néztem is az elemeket sorállás közben (hogy milyen drágák). Nekivágunk a Baji-szurdoknak, elõremegyek, figyelve, hogy útitársam lámpájának a fénypászmája mindig nagyjából közel imbolyogjon hozzám. A szurdok után jobban kilépek, piros irányfényt veszek észre fent, nagyjából ott, ahol a templomromot sejtem. Érdekes, nem emlékszem mécsesre sem a kálvária végébõl, sem a templomtól. A fény viszont ott van, az irány stimmel, a jelzések megvannak, követhetõek. Aztán hirtelen felérek a romhoz, és a fény még mindig fentebb látható – sikerült az Öreg-Kovács csúcsán álló adótoronyhoz igazodni. Most már ezt is tudom. Megállok, megvárom CsST-t, megint megpihenünk, a következõ néhány kilométeren erre úgysem adódik ilyen jó lehetõség.


Elhagyjuk a vadászház környékét, felkapaszkodunk az emelkedõ maradék, hosszan elnyúló szakaszán az Öreg-Kovács hosszú hátára. A kilátást nyújtó helyszíneken feltûnik a Tatán túlról, nyugatról érkezõ, dél felé kanyarodó fényes sáv – az M1-es autópálya. Jól néz ki. Megyünk tovább, lassan ereszkedik alattunk az út, pocsolyáknál tocsogunk, keréknyomokban botladozom a túrabotokra hagyatkozva az egyensúlyom megõrzésében. Nagy sokára végre újra találkozunk a piros sávval és az ismerõs nyiladékkal, lesétálunk a Kis-réti vadászház helyéhez, ahol az ideúton megismert pad szinte adja magát egy következõ pihenõre. Pihenünk, gumicukrot falunk, majd megyünk tovább, lekanyargunk Koldusszállásra a megerõsített, aligsáros úton. A túrában tényleg nincs sok jelzésváltás, most a mai utolsó ilyet érjük el, a sárga sáv keresztül-kasul való bejárását befejezzük és visszatérünk a Kéktúrára. A vadászháznál számos autó parkol, próbálok itt is fotózni, sikertelenül, pedig az elemeket kezemben melengettem, hiába. Kitocsogunk a völgybõl, át a következõbe, a sárosba. Itt, és a hátralévõ szakaszon a célig valószínûleg több csapadék esett napközben, a terep érezhetõen sárosabb, mint szembõl volt. Vagy csak fáradtabb vagyok? Nem, kora délután még nem csoffadtam ennyire bele a sárba, bokáig, vagy még jobban, mint most. Kilábalunk a völgybõl, megközelítjük újra az autópályát a Bodza-völgynél. Csendben haladunk, a nehezen járható szakaszokon általában rövid tõmondatokban teszek negatív kijelentéseket a terepviszonyokról, a könnyen járható kevés részen pedig túl álmos vagyok a társalgáshoz. Az egyetlen dolog, ami érdemben foglalkoztatni tud, az a vadak neszezése az erdõben. Már korábban is, és késõbb is számos vonuló csordát látunk, és ez legalább érdekes. Õzek, muflonok, néha szarvasok kerülnek a közelünkbe, vaddisznót csak egyszer hallok röfögni, de a botok összeütögetésével keltett zaj elriasztja.


Kikapaszkodunk a tardosi útra, szalagkorlátnál ülünk egyet a védett oldalon. Elhaladó busz sofõrje lassít nagyot, ahogy beljebb húzódik az úton. Rendes tõle, még a reflektort is visszaveszi, nem úgy, mint néhány autós. Elõkapom a láthatósági mellényt, amit eddig elfelejtettem, így sétálunk tovább a következõ, magasabb és alsóbb rendû országutat egyaránt érintõ szakaszon. Tornyópuszta elõtt leszáll a talajközeli köd, és hiába látom a csillagokat az égen, ha lent a látótávolság alig egy tucat méternyi. Szerencsére itt nem kell sokat foglalkozni a navigációval, autós sem jön mellettünk, baktatunk az enyhén emelkedõ, monoton aszfalton. Hosszabb idõközökre leragad a szemem, érzem, hogy ide-oda imbolygok menet közben, de hiába próbálom felverni magam. Azt is érzem, hogy jelentõsen lelassulunk, de még ez sem foglalkoztat. Csak el ne aludjak itt a ködben. Elérjük a tornyói sorompót, majd a mûút végét. Utóbbinál az út minõségének radikális változása és a helyes irány tartásának kényszere felébreszt végre. Nem mintha a jelzettséggel gond lenne – a köd okoz néhány elágazásban fejtörõs pillanatokat, de a Somlyó teteje felé vezetõ út már egyértelmûen megvan. A köd miatt ezúttal is kihagyjuk a csúcs meglátogatását. Pech. Letrappolunk a kulcsosházhoz, az elõtér ajtaját becsukva találom, intek CsST-nek, hogy csendesen közlekedjünk, mert lehetnek bent. Sajnos az ott bivakoló túrázót így is felébresztjük, ezúton is elnézést kérek tõle! A száraz, aránylag melegebb térben jólesik ez a pár perc pihenés, a hálózsákos túratárs pedig elmondja, hogy a környéken egész nap esett, Csabdi felõl jött fel és egészen elképesztõen pocsék útviszonyokkal találkozott. (Késõbb, a TTT honlapon az OKT-bélyegzõhelyek fórumában megtalálom a bejegyzését, éjszakai nagy jövés-menésrõl ír.) Valami negyed órát tartózkodunk bent, majd elindulunk az utolsó etapra, Szárliget felé.


Rögtön az elején kiderül, hogy nem lesz egyszerû, levezetõ séta: az utak tényleg feláztak, kivéve azt a néhány, kõvel feljavított dózerutat, amit érintünk. Plusz a ködben csak kézbe vett lámpával lehet értelmesen tájékozódni, de így a két bot szinte csak dísznek van a kezemben, legfeljebb az igazán nehéz szakaszokon jelentenek némi segítséget. Lekecmergünk a Váli-vízhez, közben egy helyen meglepõen sokat keresve a helyes utat, ami pedig ott lenne szemben. Hiába a példás jelzettség, ha ezeket a jelzéseket egyszerûen nem látjuk – és a tágas elágazásban még szalagot sem tudnánk megfelelõ helyre kiakasztani. Rétek mentén szüttyögünk tovább, érintve Kisegyháza szélét. Egy tó túlpartjáról, a hétvégi házaktól beszélgetés, bulizás hangjai szûrõdnek át a ködön. Ha tudnám, merre kell odamenni, kérnék tõlük egy kávét. Feldobna. Most azonban marad a sár, a rét széle és az itt idõnként felszakadozó köd, meg a felettünk hunyorgó csillagok. Újabb elágazásba érkezünk, nyílt mezõ közepére visz be a jelzés, de mivel nem látjuk, és bokrok sincsenek, a helyes útra térés elõtt végignézzük az összes lehetséges alternatívát. Ezzel is telik az idõ. Átlábalunk a birkahajtó ösvényen, ez is alaposan felázott az esõben, az agyagos talaj hihetetlenül tud csúszni. Kiérünk végre Nagyegyháza szélére, elõttünk az autópályán elhúzó kamionok, személyautók fénykavalkádját figyelem. A forgalomnak mennie kell. A „Hajrá Zombik!” feliratnál megtartjuk a mai utolsó pihenõt, kisétálunk a mellékúton, majd az erdészet által emelt kerítések mentén sétálunk fel a dombra, hogy onnan kényelmes lejtõn ereszkedhessünk le Szárligetre. A tetõn, miközben CsST-t várom, végighallgatom, ahogy a reggeli elsõ személyvonat megérkezik Gyõrbõl, megáll, majd továbbmegy Budapest felé. Látni semmit nem látok belõle, csak fények szûrõdnek át a párán. A faluban végre eltehetem a fejlámpát, és alig két perc múlva megérkezünk a vasútállomásra. Gratulálunk egymásnak – ezúton is köszönöm a társaságot és a lehetõséget, hogy részt vehettem a bejáráson –, majd beülünk a váróba. Alig tárgyaljuk végig a fõbb eseményeket, amikor a hangosbemondó a Komáromból érkezõ budai személyvonatot kezdi hirdetni. Nem számítottam rá, hogy szombaton reggel is fél órás követéssel járnak vonatok. Elbúcsúzom, kicsoszogok, fel a felüljáróra, majd le, és már érkezik is a csatolt Flirt. Felszállok, elhelyezkedem, alszom, amíg a jegyvizsgálók fel nem keltenek. Jegyet váltok, és visszaalszom, aztán leszálláskor szomorúan konstantálom, hogy az egész utazóközönség már rég elhúzott valamerre, és én még mindig a peron végénél tötymörgök. Villamost és másik vonatot veszek igénybe a hazaút során. Az egyik eszköz indulásakor lépi át az óramutató a T - 21 nap idõpillanatot. Kint felkel a Nap, az égbolton egyetlen felhõfoszlány sem látszik. Otthon Kerek repkény bundáskenyérrel fogad. Telik tovább az idõ.


A rendezés napja. CsST majd várhatóan részletes beszámolóval szolgál, a magam részérõl szeretném megköszönni minden résztvevõnek a megtisztelõ részvételt és a rengeteg türelmet, és természetesen köszönöm a rendezésben részt vevõknek a segítséget. A rajtban tapasztalt állapotokért elnézést kérek mindenkitõl, akiknek azokat el kellett szenvedniük.


-Kékdroid-


Képek a bejárásról

 
 
LeFaGySzTúra éve: 20142014.03.04 22:06:50

LeFaGySz 47 – Dunazug


 


A sofõr furcsa oldalpillantás kíséretében adja ki a két jegyet, de nem bajlódik a Két-bükkfa-nyereg (Volánék egybeírják) kibogarászásával, elvégre Dobogókõ is ugyanabban a díjszabási övezetben található. Akkor is furcsán néz, amikor tényleg leszállunk a megállóban Kerek repkénnyel, ezzel felére csökkentve az utasszámot. A jármû lassan, óvatosan áll ki a megállóból, majd eldöcög a hegytetõ felé. Meglepetten veszem tudomásul, hogy itt fent nem esik az esõ. Köd, az viszont van bõven, lámpával még annyit sem látni, mint lámpátlanul. Eleinte az aszfaltot követjük, majd az adódó turistaút-kombináción ereszkedünk le Pilisszentlélekre: zöld sáv, piros kereszt, piros-sárga sávok közös szakasza. A Kálmán-kút meglátogatását kihagyjuk, pedig kellene a forrásos mozgalomhoz. Majd máskor. Lábunk alatt szöttyög a sár, körülöttünk szitál a köd, az erdõben néhány macskabagoly társalog éles hangon közel és távolabb. A faluba érve már egészen világos van, beballagunk a túra bázisául szolgáló Klastrom sörözõhöz. A teraszon törzsvendégek tartanak reggeli gyûlést. Bent még nincs tömeg, a leendõ résztvevõk között Bubuékat sikerül viszonylag hamar felfedezni, a rendezõket egyelõre J a a t, Sziló és Öcsi képviselik. Minden egyéb elõtt kényelmesen megkávézunk Repkénnyel. Klasszikus, üvegpoharas kiszerelésben szolgálja fel a pultos bácsi a fekete löttyöt. Kávézás közben megtekintem J a a t-ék mögött a LeFaGySz túrák évrõl évre gyarapodó ereklyelistáját, az idei évet hímzett útvonal képviseli, mellette egyszemû rajzfilmfigurák néznek kajánul. Fél héttõl egyre sûrûbben érkeznek a résztvevõk, számos ismerõst van szerencsém látni, szûkké válik a kocsma beltere. Befut RitaB, Vándorköszörûs és botosember, kezdõdik a rajtoltatás, névsor szerinti bontásban állunk sorba. Hamar megkapom az itinert: A/4-es színes térkép, hátoldalán rövid leírás, táv- és szintadatok, plusz jó sok hely a szúróbélyegzõs igazolásoknak. A tömegbõl kiszabadulva, a törzsvendégek által már elhagyott teraszon tanulmányozom át a lapot, majd a zsebem mélyére süllyesztem. J a a t szól pár szót az egybegyûltekhez, rajtbélyegzést kapnak a sorbanállók. Ketyeg az óra, pörög a visszaszámlálás.


Hét órakor a mezõny ráveti magát a kocsma+postahivatal mögött induló zöld kereszt jelzésre. A szokásos tötyögés helyett hamar visszakapcsol mindenki egy fokozatot és nekilódul az emelkedõnek, elnyúlik a mezõny. Egynyomos ösvény, Postás út. Még össze kell egy kicsit szednem magam, a hirtelen emelkedõt és a sarat meg kell szoknom. Emelkedõbõl és sárból is lesz még bõven ma, utóbbiból talán több is, mint amennyivel meg tudok békélni. Cam Mogó társaságát élvezhetjük az elsõ szakaszon, egészen a turistaházig. Keresztezzük az esztergomi országutat, a túloldalon enyhén csoffadt pihenõhely áll. További emelkedõk következnek, széles útról térünk egynyomos ösvényre, a csúszós csapást tereplépcsõ segítségével tették járhatóvá. Belesétálunk a felhõbe, a bõvítés alatt álló Sasfészek-turistaháznál találjuk az elsõ bóját. És az elsõ igazi szívatást is, ami a következõ meredek, de legalább kellõen sáros, már most feldagasztott lejtõ képében jelenik meg. A keskeny ösvényen látható nyomokat és a körülöttem lévõket figyelve jónéhányan kerülnek közelebbi kapcsolatba a talajjal. Magam is produkálok két-három esést, amelyet eléggé mérgesen kommentálok, a mellettem haladó PLujó pedig rosszallóan figyelmeztet a rendelkezésemre álló két bot nyújtotta stabilizációs lehetõségekre. Valahogy levergõdök végül, Kerek repkény türelmesen megvár valami farakásnál. A következõben kényelmes, bár a lejtõnél nem feltétlen kevésbé sáros erdészeti utat követünk a Kétágú-hegy nyergéig. Tinca ér utol egy mélyútnál, majd robog tovább. Elérjük a nyerget, ismerõsnek tûnik a környék, de az elmúlt években csak sötétben jártam errefelé. Kiérünk a Kesztölc fölötti nyílt hegyoldalra, misztikus, ködös kilátásban gyönyörködhetünk. Mellettünk a Kétágú-hegy két ága, a Fehér-szirt és az Öreg-szirt oldala bukkan fel a ködbõl. Elõttünk, jobbra a Getébõl vehetõ ki egy kevés a felhõn túl. Magányos, fiatal fára akasztott bójánál lyukaszthatjuk ki a papírjainkat, innen az OKT-t követjük tovább egy darabig. Tényleg csak egy darabig: az elsõ adandó alkalommal újra nekimegyünk a hegynek, amelyrõl az imént jöttünk le. Köves, sziklás kaptatón bandukolunk fel – közben DJ_Rushboy kirándul el mellettünk, lazán, könnyedén – ekkor még tartjuk a lépést Evelyn és Miklós kettõsével, akik a mezõn értek utol. Az erdõt elérve az emelkedõ is kényelmesebbé válik, rövidesen rátérünk a köves, de éppen ezért kiválóan járható zöld sávra a gerincen. Utolér Bell Sanyi, együttes erõvel kiabálunk vissza egy csapatot, akik a Sasfészek-ház felé indultak volna, valamiért a zöld négyszög jelzésen. Visszakanyarodnak. A Pilis-nyereg következik, bója, emlékmû, fotózás, örömködés. Irány Klastrompuszta.


Újra a felhõ alá ereszkedünk, itt melegebb is van, és a fenti fakó szürkeség után élénk színek fogadnak. Mélyútról térünk másik mélyútra, közben bója, hogy kizökkenjük a ritmusból. Klastrompusztán megállás nélkül áthaladunk, kiemelt szakasz következik, nagyon hosszú és jellemzõen nagyon meredek emelkedõk sorakoznak, rövid átkötésekkel. Felsétálunk megint a felhõbe, amely a Pilis hátára telepedett. A sétálás alatt itt azt kell érteni, hogy alig gyõzöm tolni magamat a túrabotokkal, miközben éppen levegõért kapkodok ritmustalanul. Nem szabad továbbá megfeledkezni a sárról, amely természetesen továbbra is nehezítõ tényezõként van jelen. Újabb bójánál tarthatunk alibi-pihenõt, közben vinatti ér utol, aki hiába próbál átcsábítani a hosszútávra, inkább elhúznak elõlünk az idõközben szintén felérkezõ lépéshibával. Utánuk botladozunk, szerencsére a bójától nem messze megérkezünk az útvonal egyik lokális maximumát jelzõ zöld sávra. Kibattyogunk az egykori rakétabázishoz vezetõ aszfaltcsíkra, ezen észak felé kanyarodunk. Amire pont megszoknám a kényelmes haladás lehetõségét, le is térünk a hosszú tetõrõl a Mária-pad felé. Eleinte elég pocsék állapotú, összebarmolt utakon próbálok esés nélkül végigvergõdni, majd szerencsére egynyomossá szûkül az ösvény, itt már lehet menni nyugodtan. Megérkezünk a Szurdok 40-emlékelágazás fölé, majd a Mária-padhoz. Csatlakozunk a bokáját az aszfalton kifordító lépéshibához és Feuerstahler Évához, elõbbi a Két-bükkfa-nyeregig eldönti, hogy bokakímélés céljából nem folytatja a túrát (ezúton is jobbulást kívánok neki!), utóbbival pedig még jó sokáig kerülgetjük egymást, amíg végleg el nem lép.


Két-bükkfa-nyereg után elõször letudjuk a maradék emelkedõ elsõ szakaszát, majd megebédelünk, zsömlét eszünk mindenféle húsos kiegészítõvel. Legfõbb ideje, mert reggel óta csak pár szem kekszet fogyasztottam el. Az országút kanyarjait levágó turistaúton két bójával is találkozhatunk, a másodikkal már a Rezsõ körúton, a csoffatag kerítés csoffatag kapuja után. Megérkezünk Dobogókõre, meglátogatjuk a tetõt, ahonnan a vártnak megfelelõen csak a legközelebbi fák koronájára nyílik kilátás. Ennyi most pont elég, trappolunk tovább, pihentetõ, hosszan lejtõ szakasz következik egészen a Szurdokaljáig. Jólöltözött társaság mellett haladunk el, õk többnyire összkerékhajtás segítségével küzdöttek le egy számukra végzetes, legalább két méter hosszú sárfoltot. A terep számunkra azonban itt talán a legjobb, könnyedén ballagunk lefelé a meredekebb szakaszokon is, Rushboy pedig nálunk is könnyedebben szalad el mellettünk, dobogókõi ebédje után ma harmadszor. Pilisszentkereszt felett nyílt, ligetes-bozótos részre érkezünk, szemben a Pilis félig ködbe burkolózó tömbje uralja a tájat. Sokkal magasabbnak tûnik, mint egy verõfényes, nyári napon. És nekünk még csak felmenni sem kellett másodszor, még az oldalába sem (a legtetejére a hosszútávnak sem). Beballagunk a faluba, kék kútnál iszom pár korty vizet, de még nem töltünk palackba, arra ott lesz a Szent-kút, mint autentikus forrás. Éva felhívja a figyelmet a virágzó barkára. Mintha ez késõbb szokott volna történni – már nem a figyelemfelhívás, hanem a virágzás. Megszemléljük, továbbmegyünk, jelzést váltunk, pirosról kék sávra, lepusztult szállodát és vadonatúj útjelzõ táblát elhagyva sétálunk ki Pilisszentkeresztrõl. A Szurdok bejáratánál körülbelül olyan érzésem támad, hogy tereprendezés címén kiirtottak némi bozótot és beledöngölték a szemetet a földbe. Mindegy. Maga a Szurdok továbbra is fantasztikus a szikláival, a kidõlt-bedõlt fákkal és a turistaút kanyargós nyomvonalával. Legutóbbi ittjártam óta néhány szakaszon megerõsítették az ösvényt, ezért mindenképpen jár a köszönet. A parkoló elõtt találjuk a következõ bóját, majd kisétálunk a Dera-patak mély völgyébõl.


A hosszan tartó lazulásnak megvan a maga ára, a túra végéig nehéz és nagyon nehéz szakaszok váltják innentõl egymást. Keresztezzük ismét az országutat, felcaplatunk a Szent-kúthoz, feltankolunk forrásvízzel, nehezéknek sem utolsó, de az ilyen terhet szívesen cipelem. Álcázott rendezõ (?) hölgy kínál pezsgõtablettával, köszönettel visszautasítjuk, most épp nincs rá nagy szükség. Gudlukingot épp indulóban találjuk, míg Dolgos György és csorgo2108 duója itt ér utol, a plusz körrõl visszatérõ hosszútávosok hátát igazából már a Két-bükkfa-nyereg óta figyelgetjük. Repkény szusszan egyet a padon, közben kalciummal tuningolja a forrásvizet. A Szurdok túráról mindenfelõl megismert rövid, de masszív emelkedõn felküzdjük magunkat, majd a Kopasz-hegyet nyugatról kerülve leereszkedünk a Bükkös-patak völgyébe. A patakon átlábaláskor ér utol ismét a Pilisszentkereszten hagyott, azóta új erõre kapott Éva, akit ezután nem is látunk újra. Egy szembõl folydogáló érben tocsogva kapaszkodunk fel a Király-kúti-nyereg felé tartó erdészeti útra. Megfigyelem magamon, hogy kezd fogyni a kezdetben sem túl nagy lendület, fõleg a vállam fárad, meg a karom, a bot folyamatos használatától. Talán nem csak a billentyûzetet kellene koptatni hétközben. Széles, kövekkel felszórt szekérúton battyoghatunk tovább, felettünk ragadozó madár húz el határozott iránytartással. Még jó, hogy nem keselyûk köröznek felettünk. Nagy nehezen felbotorkálunk az Öreg-vágás-hegy alatti nyeregbe, hogy innen egybõl lefelé menjünk, a Király-kút felé. Leóvatoskodunk, az ösvény itt csúszik ugyan, de ez még bõven a tûréshatáron belül van. A forrás után, a Király-patak keresztezése okoz némi fejtörést, de mi még mindig könnyebb helyzetben vagyunk, mint a szembõl érkezõ kiránduló család tagjai. Nekünk már mindegy, hogy még sárosabbak-vizesebbek leszünk, vagy sem, nekik láthatóan nem. Kikapaszkodunk a nyereg környékérõl, elnyúló, végetérni nem akaró emelkedõn érjük el a Varga-lósz nevû helyszínt, és az ide dedikált bóját. (Mifene az a lósz? :o ) A megritkított erdõn túl a Prédikálószék tömbje és a Dunakanyar néhány részlete látszik, Nagymaros házaival, halványan, de kivehetõen.


Fellelkesülten sétálunk tovább, eleinte enyhe, alig meredekre váltó emelkedõt leküzdve érünk fel a Prédikálószék tetejére. A párás, felhõs idõ ellenére is csodálatos innen a kilátás, a Dunakanyar a lábunk elõtt terül el, errõl a helyrõl csak áradozva tudok beszélni. Fotózgatunk, gumicukrot eszegetünk, Repkény leül egy kõre pihenni, elvagyunk. Közben további hosszú- és rövidtávos résztvevõk elõznek, Grimm Mónika és Rudolf István, és még jónéhányan mások. Tíz percnyi szünet után mi is útra kelünk, a mai kiemelt szakasz, a Vadálló-kövek következnek, amely óriási szerencsénkre se nem fagyott, se nem sáros, és még csak kirándulók seregeivel sem találkozunk. Gyönyörû kilátással azonban igen, a haladást sokkal inkább a fotózgatás lassítja, mint a megfelelõ ösvényen való lebotorkálás. A fantasztikus sziklaalakzatokat elhagyjuk, lebandukolunk a Malom-völgybe, ahol a szalagozásnak és a leírásnak megfelelõen a patak közelében, az erdei úton maradunk. A rövid, könnyû szakaszon a Rám-szakadék bejáratáig meguzsonnázunk, régen volt már az elõzõ étkezés, ezt épp kezdeném érezni is. A szakadék elején, a forrásnál kirándulókkal és az általuk alaposan megvizsgált bójával találkozunk. Pár perc híján fél óránk rámegy a Rám-szakadékon való végigérésre, ebben mondjuk közrejátszik a fényképezgetés és néhány helyen a kissé eltúlzott óvatoskodás. A szakadék természetesen még mindig nagyon szép, még így, a szürkület elején is. A felsõ pihenõhelyen megállunk pár pillanatra, eszünk pár szem gumicukrot, majd lesétálunk a jól elhelyezett „Bármikor” bójához, amellyel az erdészeti útról a jelzett útra lehet téríteni a mezõnyt. Odaóvatoskodunk a szúróbélyegzõhöz, igazolunk, majd kimászunk az árokból, lendületünk egészen a Júlia-forrásig tart ki. Repkény leül, amíg újratöltöm a palackot, a Szent-kútból vett vizet már megittuk, innentõl ezt kell beosztani a célig.


Feltotyogunk a Szakó-nyeregbe, még mindig nagyjából világos van, és eljutunk egészen a Hoffmann-kútig lámpa használata nélkül. A háznál derül ki, mire gondolt J a a t, amikor azt írta az itinerbe, hogy „VIGYÁZZ a padkára”. Tényleg vigyázni kell. Megkerüljük. A vadászházig sem volt éppen mindenhol sétagaloppra alkalmas a terep, de az Égett-hársig, sõt, nagyrészt a célig kifejezetten pocsék járhatóságú az ösvény. Tocsogunk, szöttyögünk, csúszkálunk a sárban, eleinte felfelé, majd az Égett-hárstól végre lefelé. Átmeneti enyhülést a Pálos kolostor környéke jelent egy rövid füves szakasszal, utána Pilisszentlélekig megint kapunk pár tucat méternyi sáros ösvényt. Megtépázott idegekkel érem el a falut, de a célig tartó rövid úton visszatér a jókedvem. Bent nagy vigasság, tömeg, meleg, kedves rendezõk és szép díjazás fogad. Hópihés jelvény – fehér alapon zöld – és hatszögletû oklevél jár a teljesítésért. Öcsi mutatja a hátsó udvar felé az utat, itt kapunk vacsorát, amely esetünkben sûrû, forró gulyáslevest jelent. Megesszük, még élünk némi közösségi életet, majd elbúcsúzunk, és a reggel megismert útvonalon felsétálunk a Két-bükkfa-nyeregbe. A busz pontosan, üresen érkezik Dobogókõ felõl, a sofõr jót mosolyog, ahogy végignéz rajtunk, de nem kifogásolja, hogy térdig sárosak vagyunk. Pilisszentkereszten egy fõ, Pomáz belterületi megállóiban további nyolc fõ száll még fel, Pomáztól hév, busz és villamos igénybevételével jutunk haza. A LeFaGySz 2014-ben is hozta a formát, ha nem is hóval és jéggel, de rengeteg sárral és a szokásos, nehéz útvonallal. Köszönöm a rendezõknek a lehetõséget, köszönöm Kerek repkénynek a társaságot!


-Kékdroid-


---<<< K É P E K >>>---

 
 
Börzsöny éjszakai tt. - Farkas Zsolt emléktúraTúra éve: 20142014.02.08 19:36:30

Börzsöny Éjszakai tt. - Farkas Zsolt Emléktúra


 


...you are given just one momentary glimpse of the entire unimaginable infinity of creation, and somewhere in it a tiny little marker, a microscopic dot on a microscopic dot, which says „You are here.””

(Douglas Adams: The Restaurant at the End of the Universe)


 


Várok a rajt megnyitására, beszélgetek, próbálok könnyedséget csempészni a hangomba, mintha valami kényelmes kirándulás elõtt, éppen csak egy kávé kedvéért ugrottam volna be a túra rajthelyeként szolgáló Kõrózsa étterembe. Beszélgetõtársam – az általam rég látott Jenõ – lát el nevezési lappal, gyorsan kitöltöm, és csatlakozom a sorban állók tömött oszlopához. Suvlaj és Zsolt, akikkel együtt érkeztem, ügyesebben találtak helyet valahol elöl. Nem is látom õket a túra végéig. Az autó másik két utasa, Ervin és Dániel valahol mögöttem vannak a sorban, de õket is csak egy pillanatra fogom látni az éjszakában. Lassan döcög elõre az itinerre váró nép, csanya eleinte egyedül rajtoltat, majd két segítõje is akad, akikkel érezhetõen felgyorsul a tempó. Rájár a rúd a rendezõkre: a meghirdetett különbuszt a diszpécser Királyrét helyett a Terep Százas rajtjába küldte, és az Pesthidegkúton van – ennélfogva csanyáékra hárul a résztvevõk autóinak legalább részbeni átszállítása. Nem csak nekünk lesz húzós az éjszaka. Sorra kerülök, pénzt teszek le Juditnak az asztalra, cserébe kapok egy papírlapot, térképvázlattal és mindenféle adatokkal az ellenõrzõpontokat illetõen. Az itiner mellé nejlontasak jár, zárható. Hasznos kiegészítõ az olyan feledékeny túrázónak, mint én. Este fél hétkor, a felírt rajtidõmnek megfelelõen kilépek a Kõrózsából, felöltözöm, és balra kanyarodok. Arra vannak a hegyek.


Mindenféle hegyremászás elõtt legelõször a diósjenõi aszfaltutat követem a börzsönyi szintezési fõalappontig, itt volt a túra korábbi változatának a rajthelye. Megállok néhány fényképet készíteni az alappontról, aztán megyek tovább. Enyhén behavazott, kiválóan járható út fogad. A jelzést itt lent is, és késõbb, fentebb is elterelték az általam ismert változathoz képest, amelyre láthatóan még elég sokan emlékeznek: oldalt is kapaszkodik néhány fénypont. Innen is, onnan is ugyanaz. Késõbb a zöld négyszöget látom kiválni a fõútból, letér a Vilati felé. Néhol, a fák között kilátás nyílik jobbra, a velünk párhuzamos Salgóvár-Hollókõ vonulatot könnyû kivenni, sötét kontúr választja el a kevésbé sötét, felhõs égtõl. Jönnek a komolyabb emelkedõk, egyre szélesedik a láthatár, amikor éppen nyíltabb terepre érek. Elhagyom a Godóvár oldalát, majd az észak felõl került Miklós-tetõt. Eszembe jut a nyári Szondi emléktúra, akkor lefelé kellett jönni a zöldön. Könnyebb volt? Talán. Körülnézve települések fényei vibrálnak a távolban, lent. Egyre lentebb. Fölfelé haladva fokozatosan erõsebben hallom a magasban zúgó, fák között bömbölõ szelet. Késõbb már érzem is. Elérem az elsõ kõrakást a Dosnya-nyereg környékén. Igyekszem nem veszteni a lendületbõl, egyenletes sebességgel próbálok haladni, ez nagyjából végig sikerül, legalább ezen az elsõ hosszú kaptatón. További kõrakások mellett haladok el, meredek szakaszt követ kevésbé meredek, megérkezem az erõsebben szeles szint fölé. Újdonság az elõrejelzésekhez képest a csapadék, nem tudom eldönteni, mi csapódik az arcomnak: esõcsepp? Hódara? Jég? Nem mintha annyira számítana, úgyis csurom vizes leszek, gondolom. Igazam is lesz. A Magosfa teteje alatt kolompolást hallok, elõttem-felettem pár tucat méterre a fejlámpák ledjeinek éles fehérsége mellé halványsárga, meleg árnyalat társul – kövek között lobog egy kis tûz, talán ad némi meleget a pont fagyoskodó õrének. Szüksége lehet rá, bitang erõs szél fúj itt fent. Nagyon gyors bélyegzés után kapok pár szál ropit, próbálok valami fényképet készíteni, de az apparátus megadja magát a hidegben, és a túra során nem lesz hajlandó újra bekapcsolni. Kiabálva veszünk búcsút egymástól a pontõrrel, másképp nem hallanánk, mit mond a másik.


Lelépek a Magosfáról, következik a Sasfészek-bérc és a Nagy-Mána. A havas ösvény szerencsére még a meredekebb szakaszokon sem csúszik annyira, hogy a túrabotokkal ne tudjam megtartani magam. Annál zavaróbb az erõs oldalszél délkelet felõl, pláne, hogy ónos esõvel társul. Nem telik bele sok idõ, és az egész jobb oldalamat páncélként védi a ráfagyott víz, ez szórakoztat. Az már kevésbé, hogy nincs kéznél a kendõm, hogy az arcomat eltakarjam, megvédendõ az elzsibbadástól. Egy helyen éles jobbkanyarral hagyja el a gerincet a jelzés, néhány túrázót vissza kell kiabálni a téves irányról. Valahol itt elõznek meg nagy sebesen Don Razzinóék. Bele sem merek gondolni, mennyivel késõbb indulhattak el. Rövidesen kiérek a Nagy-Mána nyitott, hosszú tetejére, de az éjjel is fantasztikus kilátást kevéssé tudom kiélvezni, a széltõl könnyezik a szemem, ráadásul komolyan nehezemre esik egyáltalán az úton maradni. Viszonylag nagy felületen talál meg a levegõ és az egyik túrabotot csak arra kell használnom, hogy ellentartsak a széllökéseknek. Közben azért igyekszem körülnézni: mellettem a leendõ útvonalat, a Pogányvár gerincét látom, amelyen néha egy-egy fénypont villan fel. Milyen jó nekik, gondolom, miközben próbálok a keskeny ösvényen maradni. A nyílt szakasz végét jelzõ fának már elõre örülök, akármilyen botladozós lejtõ is követi. Lebotladozom, a szelet pedig, ha nem is elvágták, de jócskán mérséklik a fák. Nyikorgások és néhány tompa, halk puffanás kísér tovább, majd ahogy egyre lejjebb jutok a Rakottyás-völgy felé, úgy válik békésebbé, nyugodtabbá a környezet. Halk csilingelést hallok, bánatos dallamút. Ritkán vetõdök erre úgy, hogy hallom a szélharangot mûködés közben. Megállok pár másodpercre hallgatózni, jó érzés, és az idõmbe bõven belefér. Lent, a Rakottyás- és a Rózsa-völgyek találkozásánál várnak a pont õrei. Átóvatoskodok a befagyott patakon, megállok a mérsékelt erejû tábortûz közelében. Megkapom a mai második bélyegzést, majd a pontõr hölgy saját készletébõl saját teával kínál. Egy pohárral elfogadok belõle, ezúton is nagyon köszönöm! Kibányászok egy szelet fagyott csokit a zsákomból, elharapdálom, majd a vízálló miacsodát a táskámra igazgatom. Késõn, de talán nem teljesen fölöslegesen. Közben ismerõs alakzat érkezik a fenti sötét felõl, akiben CsST-t ismerem fel. Gyorsan javaslom is az együttes továbbhaladást, hogy szórakoztatóbb legyen a túra hátralévõ majd' háromnegyede.


A javaslat elfogadásra kerül (elfogadást nyer? hmm), együtt indulunk tovább. Botladozok egy sort a Rózsa-patakon való jónéhány átkeléskor, közben folyamatosan figyelem, hogy hol fog feltérni a jelzés a völgybõl. Ahol ez végül bekövetkezik, ott indul a mai második emelkedõ, a nagyon meredek. Beállok megint egy közel egyenletes, folyamatos haladásra, a túrabotokkal leveszek némi terhelést a térdeimrõl, de az eredmény csak annyi, hogy jobban elfáradok. Egy ponton a bal kezemben lévõ bot egyszerûen megunja a terhelést és összecsukódik. Menet közben nyitom újra, természetsen ott, ahol már nem szélvédett helyen vagyok, és azon morfondírozok, hogy ez az összecsuklás egy élesebb helyzetben ennél jóval kellemetlenebb következményekkel járna. Egy jobbkanyarnál bevárom CsST-t, közben zselés cukorkát rágok és próbálok nem arra gondolni, hogy ez mennyire káros a fogakra. A Pogányvár sáncainál lófrálunk mellesleg, a szomszéd hegygerinc a Nagy-Mána, számos túrázó számos lámpája villog. Ott jobban fúj a szél, de itt sem maradunk hûtés nélkül. Felóvatoskodok a zöld sáv eléréséig, bevárom az idõközben valahol megálló CsST-t, de elõbb még ráköszönök régészlány és sétáLós bácsi és harmadik útitársuk triójára. Aztán kényelmesen felballagunk a Csóványos közeli tetejére, ahol egész népes társaság verõdött össze. A torony környéke még le van zárva, az eligazító tábla azonban a zárt területen kívül esik. A hegytetõn fagyoskodó Lupus a tábla közelében vert pontõri sátrat. Csak egy kézfej látszik belõle, amikor beveszi és kiadja az itinereket. CsST leül, én addig kicserélem a táskám oldalzsebében az üres palackot egy teli palackra. Útitársam meggyes péksüteménnyel kínál, köszönettel elfogadom, de a megevése már a lefelé vezetõ útra marad. A hegytetõ most nem kifejezetten kényelmes hely a pihenésre.


A Börzsöny fõgerincén sétálunk tovább, kényelmesre letaposott ösvényen haladunk, amúgy látványosnál látványosabb helyszíneket érintve. A szél természetesen itt is elkísér, a fák nyikorogva, recsegve hajlonganak körülöttünk. A Szabó-kövek melletti kilátóponton megtorpanok, gyorsan körülnézek: délkelet felé települések fényei derengenek a messzeségben, míg a másik oldal felé tekintve komor, fekete körvonalú hegyek között mélyen sötétlõ völgyeket lehet kivenni. Nem csak a hidegtõl borzongok. Hangyás-bérc, Égés-tetõ a két következõ nevezetes helyszín, úgy megyünk le a Csóványosról, hogy elõtte röviden felfelé is kell mennünk. Az Égés-tetõnél, egy szikla tövében válik el az általunk követendõ piros sífutó jelzés a fõúttól. Az OKT és a mellé betársult piros sáv szélesen letaposott útvonala sokakat megviccel – engem is. Szerencsére alig tíz méternyi szintveszteséget könyvelek el, amikor meglátom, hogy valaki szembõl érkezik. Forduló, vissza a sziklához és el a Px-en. Itt utolérem az elágazást nem benézõ CsST-t, beszélgetve ballagunk az Égés-bérc felé. A sífutó út elhagy minket a Rakodó felé, mi az Újpest-forrás felé vezetõ jelet követjük tovább, valami karikát. Pihentetõs, kényelmes szakasz ez, lentebb a szél is alig fújdogál, figyelni is legfeljebb a néhol csúszóssá váló útra kell. Kellene, merthogy itt vágódok el elõször (pontértéke: sechs komma drei, a ritmustalan befejezés miatt) valami lefagyott szakaszon. A Szén-patak-völgyébe meredek, egynyomos csapáson botladozok le, minden második fába fél karral belekarolok, hogy veszítsek a lendületbõl. Sikerül, ezt a részt megúszom további esés nélkül. A Kárpátok-kulcsosházat (ex-Spartacus) az aszfaltút felõl közelítjük meg, az aszfaltutat pedig tükörjég borítja. Óvatosan szedem a lábaimat ezen a néhány méteres szakaszon.


A kulcsosház mellett nagy élet zajlik, legalább húsz-harminc túrázó köti le a négy pontõr: Kerek repkény, Eszter, Viola, és a pont koordinálását vállaló Sistergõ figyelmét. Kapok pogácsát, almát, és fantasztikus, Sistergõ-féle teát, bögrényit, meg elvitelre a palackba is. Továbbá kihasználom az abból eredõ mentális segítséget, hogy Repkény is pontõr. :) Mintegy negyed órát molyolok a ponton, aztán CsST-vel elbúcsúzunk az „Utolsó Otthonos Háztól”, ahogy Ervin utalt még a helyszínre a kocsiban idefelé. Rövid ideig megint a feltáróutat követjük, majd a jelzés meredeken nekimegy a hegy nyúlványának és levágja a ráérõsen szerpentinezõ aszfaltcsík kanyarjait. Meglep, de túrabotra támaszkodva is alig bírom felküzdeni magam az ösvény vízmosta, lefagyott indulásánál. Eltart egy percig, amire nagy nehezen találok egy helyet, ahol meg tudok állni stabilan. Valami tüskés susnyába kapaszkodva felhúzom magam, fent a gyalogút már könnyen járható. Odébb, egy újabb útkanyarulatot követõen magányos túrázót látunk fentrõl érkezni egy párhuzamos úton, a kulcsosház holléte felõl érdeklõdik fáradt hangon. Elmagyarázzuk, aztán túrázunk tovább. Réten vágunk keresztül, majd felérünk a Foltán-kereszthez, innen az OKT-t követjük újra, egészen a Csóványosig. Felkészültem, hogy ezen a szakaszon micsoda szélre lehet majd számítani, ehhez képest alig csöpög némi víz, és a szél sem fúj olyan erõteljesen. Egy ideig. A hegytetõn Lupus számára a körülmények nem javultak sokat. Ezúttal csak az igazolás pár pillanatára állunk meg, majd elindulunk a Magosfa felé.


Megközelítjük az elágazást, ahol jóval korábban a Magosfa felõl a Nagy-Mána felé kanyarodtunk, de el nem érjük, a mi utunk éles hajtûkanyarral fordul egyet, és az Oltár-kõ felé megyünk tovább, eleinte enyhén lejtõ úton, szembeszélben. Az enyhe lejtõ nem sokkal odébb meredekre változik, majd szerpentin könnyíti a lejutást, immár a Kõkorsónál. Újabb pihentetõ szakasz áll elõttünk, de ez nem akadályoz meg abban, hogy még az Oltár-patak völgyében újabb eséssel mutassak áldozatot. A Fekete-rét után jórészt a kisvasút nyomvonalát követjük, a megmaradt hidak nagy segítséget jelentenek a patakátkeléseknél. Felettünk kitisztul egy kicsit az ég, pár percig látszanak a fátyolos felhõzeten túl a csillagok. Elõttünk, mögöttünk látó- és hallótávolságon kívül van mindenki, a vasút töltésén pedig könnyû a haladás. Elballagunk a sötét, elhagyatottnak tûnõ Postás-ház mellett, és rövidesen elérjük a Hamuház rendezõ-pályaudvart. A házból barátságos fény szûrõdik ki, becsúszkálunk a lefagyott lépcsõkön. Zsotyekék õrzik a pontot, háromféle Balaton szeletbõl kínálnak. Tartunk néhány perc pihenõt, majd amikor már a lámpámról elkezd csöpögni a víz, továbbkirándulunk. Szekérút kanyarog velünk fölfelé, sok helyütt jeges a felülete, figyelni kell a lépésekre. A Bányapuszta feletti elágazásnál bizonytalankodunk egy darabig a sok leszürkézett jelzés láttán, de a követendõ P+ hamar megkerül, innen inkább hosszú, mint meredek út vezet a Nagy-Hideg-hegyre. Persze, a Hanák-rét után van benne elegendõ meredekség is, de itt legalább már nem csúszik az ösvény, jól járható nyomot követünk a hóban. Az emelkedõ utolsó szakaszán veszem észre magamon, hogy kezdek eléhezni, emellett erõs szomjúság tör rám. A turistaház fényeit meglátva úgy döntök, hogy a tetõig már nem állok meg, inkább menet közben rágcsálok megfagyott zselés cukorkát. Ez segít. A háznál a tisztességes entrée kedvéért esek még egyet a lépcsõnél, majd felbotorkálok a turistaház zöld, mintás vasajtaja elé. Bemegyek.


A házban két hölgy õrzi a pontot, zene szól halkan, és ropi áll az asztalon. Leülök (nem olyan jó ötlet, guggolni kéne), van eszem, iszom, dínom, dánom. Bevetem a termoszban eddig cipelt, otthoni fekete teát, ami szörnyû ízû, de legalább segít ébren maradni. A pontõrök figyelmeztetnek, hogy a lefelé vezetõ út már akkor is csúszott, amikor õk fölfelé jöttek rajta, nem lesz egyszerû. A nem túl hosszú pihenõt gyors elhatározással befejezettnek tekintjük, elindulunk tovább. CsST a talpára applikálja a hóláncot, mûködik a berendezés: én a célig még esek kettõt, és produkálok néhány érdekes kûrt, míg õ a legnagyobb kényelemmel sétál ugyanazon a terepen. Egyelõre azonban még nincsenek ilyen nehézségek: kilépünk a turistaházból, kapcsolnám fel a lámpát... és az nem kapcsol, csak valami vibráló fényt ad, majd már azt sem. Egy darabig elbohóckodom (a pótlámpát nincs kedvem elõhalászni a táska mélyérõl), majd egy védettebb helyszínen gyors elemcserét hajtok végre. A hajnali szürkület elõtt kábé fél órával. Ez van. Lesétálunk a Magas-taxi turistaházhoz, majd el a sípálya rossz oldalán. Egy széles utat elérve kétfelé is elnézek, hogy kiderüljön, a harmadik irány a jó irány. Megkerüljük a Magas-Taxot, az út hosszan, lazán lejt, majd a Taxi-nyiladékot elérve korcsolyapályává változik. Valahol itt kapok egy sms-t suvlajtól, hogy minden rendben van-e, megvárjanak-e a hazaúttal. Leesemesezzük a dolgot, megvárnak, ezúton is köszönöm a türelmet. Királyrétig ránkvirrad a szürke hajnal, néha elkezd pötyögni némi esõ, de talán csak képzelem, olyan rövid ideig tart. Ébrenlétemrõl a tea és az útviszonyok gondoskodnak, a figyelem pillanatnyi lankadását azonnal megtorolja a jég. Az út szélén próbálok néha haladni, de a susnyában még lassabban lehet közlekedni, mint a jégen. Királyrétre végül így is az általam vártnál korábban érünk le, besétálunk a turistaházhoz. Itt elõször az elõtérben öltözködõ Zetével futok össze, a cél egy helyiséggel bentebb található. Suvlajékba botlok elõször, utána lépek oda a rendezõi asztal mögött ülõ berzsohoz és csanyához. Gratulálnak, választhatok többféle kitûzõ és többféle oklevél közül. Egyik szebb, mint a másik, végül egy alkonyati fényes változatnál maradok.


Ezúton is köszönöm a rendezést, a pontõröknek a kitartást az éjszakában, a hidegben-esõben-szélben. Köszönöm a társaságot és a hosszú beszélgetéseket CsST-nek, és köszönöm az autós eljuttatást suvlajnak. A célból elõször Ákos bá' büféjéhez megyek, egy pár virsli és egy nagy pohár tea fogad, majd visszabotorkálok suvlajékhoz, akik már az autóban várnak. Visszaúton beszélgetünk, majd elsõként szállok ki Újpest-külsõn. Esik az esõ, csúszik a jeges járda, én pedig fáradtan, csurom vizesen, ám elégedetten érkezem haza. Gratulálok a teljesítõknek!


-Kékdroid-


Képek most nincsenek.


A fenti idézet magyarul:

„...mindössze egyetlen rövid pillantást kapsz a teremtés elképzelhetetlen végtelenségébõl. Valahol az egészben van egy icipici jelzés, egy mikroszkopikus pettyen elhelyezett mikroszkopikus petty, amelyen ez áll: „Ez vagy te.””


(Douglas Adams: Vendéglõ a világ végén)

 
 
A híd túl messze van...Túra éve: 20142014.01.26 19:00:43

Makó túl messze van – A Híd túl messze van... 90 -> 60


Show them the way to reverse their decline,

Guide them back on a River of Time”

(Ayreon: River of Time)


 


Szombat reggel nagy meglepetésemre magamtól, pár perccel az ébresztõt megelõzve ébredek. Ezzel nagyjából le is tudom mára az elõzés tevékenységét, a szó számos értelmében. Gyorsan rendezem gondolataimat: Tápén vagyok, a helyi plébánián, a rendezõk által valahogy mégis leszervezett közösségi szálláson, tucatnyi másik turista társaságában. Oké. Suvlaj fuvarozott ide tegnap este, -rafter-rel és Kerek repkénnyel. Oké. Tegnap este kártyákkal háborúztunk, vagy micsoda, CsST (Kinizsi Százas blog) jóvoltából, aki megutaztatja a túrán is a játékot, dobozostul. Ez is oké. Kilencven kilométert készülök túrázni, két folyó mindenféle gátján. Ez már kevésbé oké. Mellettem Repkény még bõszen küzd az álomból való kilábalás ellen, hiába, mert az idegesítõ hangú ébresztõ végül kirázza õt is a hálózsákból. Ezalatt lassan feléled a terem közönsége, emberek mosdanak, pakolásznak, reggeliznek. Összeszedjük magunkat, és autóval közlekedünk át az ATIKÖVIZIG telephelyére. Itt pár percig mélán nézünk egy olyan bejáratot, ahol nem tudunk bemenni. Aztán egy mérsékelten észrevehetõ papírlapot észrevéve átsétálunk egy olyan bejárathoz, ahol már igen. Étteremnek látszó helyiségbe lépünk be, itt rendezõi oldalon mindenféle fölösleges kapkodás nélkül zajlik a rajtoltatás. A sorban elfoglalt nagyon szerencsés helyzetbõl adódóan mindössze fél óra várakozással, és némi számolási segítségnyújtással (két nevezés plusz 2*1 éjszaka szállásdíj) megússzuk. A kapott itiner egy darab A/5-ös kartonlapot jelent, színes, 1:150000-es méretarányú térképpel, rajta az útvonalat pirossal emelték ki. Hátoldalán szerepel még néhány hely néhány igazolásnak, egy nagy rajtszám, valamint az érintési pontok rövidre fogott listája, résztáv adatokkal és a korábban már említett "tea, csoki, bély." típusú felsorolással. Kiegészítésképp egy ugyanekkora papíron kapunk leírást a Makón követendõ útvonalról. Ennyi információ bõven elég, ez nem olyan túra, ahol elkezdem keresni a szintmetszetet.


Hét óra öt perckor, a sorban álló tömegek között ellavírozva kilépünk az étterembõl, felsétálunk egy csúszós betonlépcsõn a gátra, balra kanyarodunk, és a Tisza mentén nekivágunk a hosszú, sík sétának. Mellettünk a mentett oldalon felújított gépház, a folyó felõl nyaralóházak sokasága. Alattunk nagyon enyhén sáros út, felettünk szürke, felhõs égbolt. Elõttünk a gát. Elérjük tápéi kikötõt, a tavalyelõtt szétvágott SZÕKE TISZA egykori kikötõhelyét[1], a gát oldalában roncsdarabok hevernek, itt egy terasz talán a tatról, ott egy híd, korláttal. A vízen egy kisebb hajó lecsupaszított torzója lebeg. Szomorú látvány. Sétálunk tovább, Tápé házai mellett: a templomhoz viszonyítva könnyen betájolható esti szálláshelyünk. Futók közelednek, ez nem akkora szám, de õk ketten most szembõl érkeznek: Cam Mogóék szaladnak nagy sebesen, egy köszönés erejéig megállunk, aztán mindenki megy tovább, Szegedre. Elhagyjuk a buszfordulót, ahová éppen beáll a Tisza Volán fehér alapon kék díszítésû jármûve, néhány felszálló jelzi utazási szándékát. Eztán nem sokkal Tápét el is hagyjuk, a távolban egyre hangsúlyosabbá válik az algyõi szénhidrogén-kitermelõ monstrum a magasba nyúló gázfáklyával. A másik oldalon ártéri erdõ, amelyet néha nyiladék szakít meg, hol villamos-, hol gázvezeték keresztezi a folyót. Elrobog mellettünk DJ_Rushboy, néhány szóra lelassítva hozzánk. Alkalmanként a vízmûvek egy-egy létesítménye bukkan fel, szivattyútelepek, gátõrházak mellett sétálunk el. Áthaladunk a Szegedet és Makót északról kerülõ M43-as autópálya alatt, kinézek jobbra, de a hídpilléreknek csak a teteje látszik.


Lassan észak felé kanyarodunk a gáttal, Szegedtõl eddig távolodtunk, most azonban, mintha újra közelednénk a város széléhez. Elõttünk a láthatár tekintélyes részét lefedi a MOL itteni telepe, a lobogó gázfáklya újra és újra magára vonja a figyelmet. Hosszú ív megtétele után érkezünk meg Algyõ határába, elõbb kisméretû szennyvíztelepet, utóbb repülõtérnek írt létesítményt figyelhetünk meg. A reptéren katonai festésû Ancsa[2] pihenget kiállítási tárgyként, 05-ös oldalszámmal, valamint egy nagyobb gyûjteménynyi páncélozott jármû is sorakozik a kerítés mögött. A gátõrházat a falu déli végén találjuk, itt van az elsõ érintési pont, ahogy errefelé az ellenõrzõpontot nevezik. Nagyon finom teával kínálnak, ezen kívül egy Balaton szelet a szolgáltatás, és bónusz megszemlélhetjük a falra szerelt, különbözõ korú telefonkészülékeket. Zivatar esetén a csatlakozót még mindig ki kell húzni. Kint már látok némi változást, hordófedélre emlékeztetõ járólapok vezetnek a kertben elhelyezett pavilonig. Legalábbis remélem, hogy nem az egész hordót ásták be nagy munkával. :) Elbúcsúzunk a lelkes pontõröktõl, visszasétálunk a gát koronájára, megyünk tovább, szemben a Tiszával. Elhaladunk az algyõi templom mellett, fekete márványtábla emlékeztet, hogy a környéken a folyó az igazi úr. A templom után keskeny út húzódik át a gáton a folyó felé – talán strand lenne? Odébb elérünk egy szélesebb keresztezõ utat, amely az ártér felé vezet, azóta megnéztem, a faluhoz tartozó csónakkikötõnél ér véget. Méretes, mesterségesnek tûnõ tónál (lekerített holtág talán?) búcsúzunk Algyõtõl, elõttünk húzódik a 47-es fõút, mögötte a Szeged – Békéscsaba vasútvonallal. Még a tóparton járunk, amikor egy Uzsgyi[3] döcög el Békéscsaba irányába. Az országútra érkezve megcélozzuk a Tisza hídját, szalagkorlát kerít le egy keskeny csapást a padkán. Elhúz szembõl a Körös Volán Békéscsaba – Pécs buszjárata. Ezt az utat is elég lehet végigülni, bár -rafter- emlékeztet az egykor oly nagysikerû Gyula – Lenti országjáróra. Végigballagunk a hídon, alattunk csendben, lassan hömpölyög a zöldesszürke vizû folyó.


A Tiszántúlra érkezve az elsõ jobbkanyarnál elhagyjuk a fõutat, Nagyfa felé kanyarodunk a keskeny, gátkorona szélességû sokadrendû országúton. Néha személyautó húz el mellettünk, közös tulajdonsága sofõreiknek a bámulatosan labilis úttartás. Megelõz egy csuklós Ikarus is, különjáratként szállít néhány, az ablakon érdeklõdve kibámuló utast. A borsosi gátõrháznál hagyja el a gátat, és vele együtt minket a környéket feltáró aszfaltút, mi maradunk az immár burkolat nélküli, a korábbihoz képest meglehetõsen sáros (de még mindig egész járható) gáton. Néha inkább a gát oldalában ballagunk a letaposott fûben, ahogy a mezõnynek az éppen látható többsége is teszi. A telefonpóznákon húzódó vezetékek felõl néha felerõsödik, néha elhalkul a zúgás, de az oszlophoz közel hajolva mindenképpen hallani valami alapzajt. Késõbb egy út húzódik le a gátról az ártéri erdõ felé, erre haladhatott a koronát feltúró jármû is, mert végre kényelmesen haladhatunk az enyhén füves gátkoronán. Jobbra az erdõ, balra az itt már valóban végtelennek tûnõ Alföld látványában gyönyörködhetünk. Elérjük a györpölési szivattyútelepet, gondozott gépházba belesve gondozott gépeket látni, kint pedig feketére festett, méretes szerelvényeket. Nem sokkal késõbb elmegyünk a bv nagyfai, saját holtággal lekerített komplexumának külsõ kapuja mellett. A minket még a gát és az országút közös szakaszán megelõzõ gépjármûvek többségét itt látom parkolni. Odébb, a gáton az egyik telefonpóznán taxitársaság hirdetését találjuk, kiemelve, hogy beszélnek angolul. Eltöprengek azon, hogy kik alkothatják a hirdetés célközönségét.


Menetelünk tovább, elkezd szemerkélni az esõ, és néha feltámad egy-egy fuvallatra a szél. A csepergés nem sokáig tart, a szél viszont változó erõsséggel kísér végig a túrán. Az ártéri erdõ mellettünk más formát ölt, most fekete, nem túl magas, szétterjedõ koronájú fák kísérnek utunkon. A Tiszát egy helyen egészen megközelítjük, majd ez elmúlik, és a túra során már nem is látom újra. A nagyfai holtágnak láthatjuk a dél végét is, és nem sokkal odébb a kapcsolódó nagyfai szivattyútelepet érjük el. A társaság itt újra összetalálkozik, rövid pihenõt tartunk egy betontömb kényelmét élvezve. CsST sajtos tallérral kínál, köszönöm. Amire eszembe jutna, hogy akár egy gyors kártyapartit is lehetne intézni, már tovább is állunk a helyszínrõl, követjük a piros sáv jelzést, amelyet az algyõi híd után értünk el. Újra áthaladunk az autópálya alatt, errõl az oldalról jobb rálátást találok a hídra, készítek róla egy közepesnél valamivel gyengébb fényképet. Az aluljáró után letérünk a folyó felõli oldalra, megnézzük a Porgány-foki zsilip feltárt maradványait. Visszatérve fent érdekes határkõ hívja fel magára a figyelmet: Sövh. és Tápé határa, valószínûleg a vízügyeseknél valami szakaszhatár. A következõ nevezetes helyszín a porgányi gátõrház, suvlaj és CsST a sorompón ülve várnak be minket. Ballagunk tovább, nézegetem a szántókat ellepõ, földgáz- vagy éppen olajtermeléssel kapcsolatba hozható létesítményeket. Hihetetlenül nyugodt környék ez, állapítom meg négy év után újra. Emellett az is feltûnik, hogy most mintha jóval nagyobb lenne a nyüzsgés a környéken, mint azon a bizonyos korábbi túrán – emlékeztetem is magamat, hogy akkor köd volt, ami most nincs. Elérjük a Holt-Tiszai gátõrházat, korábban itt is ellenõrzõpont volt, most csak tyúkok kapirgálnak a töltésoldalban, odébb terepjárós csendélet figyelhetõ meg. Nem messze innen térhetnénk le a Maros torkolata, pontosabban a térkép által tápairétiként ismert rév felé. A nyiladékon benézve a látott épület a kör alaprajzú toronyszerûséggel már a túlparton emelkedik. Hozzánk sokkal közelebb, egy póznán újnak tûnõ piros és sárga sáv jelzéseket látunk, mint a turista infrastruktúra megtestesülését. Találunk táblát is kitéve, amelyen a térképi részbõl csak a pirossal színezett vonalak maradtak meg, ennélfogva érdekes, de teljesen használhatatlan emlék. Nem mulasztjuk el megnézni a Maros gátjának a nullás kilométerkövét, a szelvényszámot a telefonpózna beton támasztójára festették. A táv harmadánál járhatunk, kelet felé kanyarodunk, irány Makó.


A Maros gátjának ezen szakaszán jórészt CsST-vel társalgok, ezzel el is szalad némi idõ, és megérkezünk – röpke 24 kilométeres szakasz után – a második ellenõrzõpontra, a vetyeháti gátõrházhoz. Algyõ és Makó között ez az egy ep. maradt meg, nagyjából a korábbi kettõ között félúton. Kedves pontõrök kínálnak halvány ízû teával és finom almával. A kertben telepedünk le, az idõjárás inkább márciusra, mint januárra utal, nyugodtan le lehetne heveredni a fûre. Itt találkozunk popeye-ékkel, akik még valahol a Tisza gátján elõztek meg, õk nem sokkal érkezésünk után tovább is állnak. Ücsörgünk, eszünk, iszunk. Majd' félórás pihenõnk után nehezen (sehogy sem) megy a korábbi utazósebesség felvétele, de Makó a papír szerint még 23 kilométer, jó lenne a sötét beállta elõtt odaérni. Meglódulunk. Jobbos ívet követõen megközelítünk egy országutat, facsoportnál két kereszt áll – a látnivalóhoz kitérõ, azt közelrõl is megszemlélõ -rafter- elmondja, tanyasi iskolának állít emléket a hely. Elõttünk felbukkan egy település: Maroslele, ez még nem Makó, egyáltalán nem. Az ártér felé nézve megsokasodnak a nyiladékok, átjárók. Néhol favágás zaja hallatszik, néhol csak beszélgetésé a sûrûség felõl. Vagy az utóbbit csak képzelem? Balra traktorral dolgoznak valamit, gyalogos kísérettel. Sétálunk, Kerek repkénnyel kezdünk leszakadni a többiektõl, akik aztán a Feketecsárdai gátõrháznál várnak be. Emlékpihenõ az itteni ellenõrzõponthoz. Leülünk, de csak azért, hogy még nehezebb legyen elindulni. Indulást követõen egybõl le is szakadunk a csapattól, és Makóig már nem találkozunk. Balra a hosszú ideje látható Maroslele kínál csábító alkalmat a kiszállásra. A következõ pár kilométeren feljavított, kavicsos út vezet a gáton, a nyugati végpontján kitáblázták, ki és mennyi pénzt költött a felújításokra, melyik program keretében. Remélem, a majd' másfél millió eurós mutatványnak csak egy kis szelete az útfelújítás. Húsz percig lépkedünk a szürke úton, akkor elérjük a makói szivattyútelepet. Ezzel elértük Makó külterületének a határát, leülök Repkény mellé a sorompóra. Beszélgetünk, fõ téma a Makó és Szeged közti buszközlekedés. Közben megérkezik régészlány és sétáLós bácsi, pár perccel késõbb, amikor továbbindulunk, már csak két pont látszik belõlük, messze a gáton. Mögöttünk a felhõkön túl a naplemente fényei festik különös színûre az ég alját. Szürkülni kezd.


Innen Makóig még egyszer megpróbálunk belehúzni úgy igazán, de féltáv környékén – amikor a város fényei már látszanak, de nem akarnak közelebb kerülni – elkezd csökkenni a lelkesedésem a túra folytatása iránt. Repkény már korábban kifejezte, hogy a maga részérõl teljesen elégedett lesz a hatvanas táv teljesítésével. Én még hezitálok, és azt számolom, hogy mennyi elõnye lehet suvlajéknak. Elsétálunk a leengedett redõnyû Nagykarikai gátõrház mellett. Lassan besötétedik, elõttünk Makó nagytemploma tornyosul, még mindig elég messze, és a Szegedi út fényei mutatják, hogy körülbelül hol érkezünk majd meg a városba.Oldalt fémalakzat látszik, bent, a gát ártéri oldalán. Az 1970-es árvíz emlékére állították. Innen már emlékeim szerint már nem kell olyan sokat menni a városig. Tévedek, még majd' egy órán keresztül botorkálunk a töltésen, azért sem használva a fejlámpánkat. Mellettünk kisebb telkek, bódék, épületkék állnak, amennyire ki lehet egyáltalán venni a sötétben. Telik az idõ, trappolunk néma csendben. Valahol megállunk két pillanatra, aztán megyünk tovább. Rájövök, hogy lámpáinkra Makóig így sincs nagy szükség, még épp akad annyi természetes fény, amennyinél megoldható a haladás, no meg a gátat amúgy sem könnyû eltéveszteni. Mielõtt beérnénk Makóra, megállunk megint, Repkény leül, kér öt perc pihenõt. A túra városszéli telefonoszlopra helyezett „Üdvözlünk Makón” táblájánál megint megállunk, itt eldöntöm, hogy nekem sem hiányzik a maradék harminc kilométer Szegedig. Besétálunk Makóra a leírás és a szalagok útmutatását követve, közben találkozunk a már szembejövõ popeye-ékkel és Rudi Istvánékkal.


A makói cél-ellenõrzõpontnak a József Attila Gimnázium ad helyet, elõször gyanakvón nézem az ugyanott konszolidáltan bulizó, jólöltözött osztálytalálkozókat, majd észreveszem a HTMV irányító tábláit. A rendezõi asztal mögött szigorúan nézõ Mendei mester kérdezi, továbbmegyünk-e. Most inkább nem. És egy tál levest azért ugye megeszünk? - kérdezi megenyhülve. Köszönettel, az bármikor jöhet. Leülünk suvlaj, -rafter- és CsST triójához, jó utat és sok szerencsét kívánunk a továbbiakhoz, Repkény készít róluk egy indulós fotót. Õk továbbállnak megszemlélni a Maros bal parti gátját, mi pedig lelkesen kanalazzuk a jó sûrû lencselevest. Elpihengetünk, majd átsétálunk a buszállomásra, innen a Körös Volán jármûve szállít Szegedre. Az utat jórészt átalszom, a Mars tér elõtt nem sokkal ébredek, jármûvünk tömve van utassal, fõleg a bulizni igyekvõ tizenéves korosztály képviselõivel. A végállomáson leszállunk, meglepetten tapasztalom, hogy a körülményekhez képest könnyedén mozgok. Iszunk egy-egy automatás kávét a várónál, majd teszünk egy sétát a belvárosban – már majdnem elfelejtettem, milyen szép hely Szeged. Elsétálunk erre-arra, végül, hogy ne maradjunk autentikus tiszai gátak nélkül, átsétálunk a Belvárosi hídon, hogy a Bertalan hídon, stílszerûen a túra útvonalának utolsó néhány száz méterén jussunk vissza a reggeli kiindulópontra. A 90-es táv céljában keresünk egy csendesebb sarkot, leülünk aludni (miután tisztáztuk, hogy mi tényleg nem a hosszútávot teljesítettük), megvárjuk a csapatot, akik a számításaimnak megfelelõen, nem sokkal hajnal egy után érnek célba. Ezúton is gratulálok nekik, valamint minden távon minden teljesítõnek! :) Suvlaj egy rövid pihenõ után Budapestig fuvarozza a társaságot, -rafter-tõl és CsST-tõl a Kelenföldi pályaudvaron búcsúzunk el, majd Repkénnyel ketten a suvlajmobilt a Népligetnél hagyjuk el. Ezúton is köszönöm a fuvart suvlajnak, és természetesen a társaságot minden útitársamnak! Különleges, nehéz túra a HTMV, egyszer szeretnék majd visszamenni és teljesíteni a most kihagyott plusz harminc kilométert is.


-Kékdroid-


Képek a gátról

 
 
túra éve: 2013
@Éves túraösszesítőTúra éve: 20132014.01.15 20:32:19

2013


Legeslegelõször szeretném megköszönni Mindenkinek a mindent. Útitársaimnak a társaságot, a sok beszélgetést, a közös élményeket. Az autósoknak az autós fuvarokat, nélkülük sok helyre legalábbis nehezen jutottam volna el. A túrázóknak, akik részt vettek valamely túrán, ahol jelen voltam a rendezésben, a megtisztelõ részvételt. A túrarendezõknek, akiknek részt vettem valamely túráján, a rendezést. A túrabeszámolók íróinak, hogy túrabeszámolókat írnak, képeket osztanak meg, videókat készítenek-szerkesztenek. Nekem sokat jelentenek ezek a beszámolók, a blogos hangnem, a líraiság, és a dokumentálós, tájleíró stílus is. Köszönöm a figyelmet az Olvasóknak, akik olvassák soraimat.


Másodszor. Teljesítménytúrák tekintetében darabra, kilométerre, szintemelkedésre hosszú ideje a legkevesebbet sikerült összehozni 2013-ban. Élménybõl szerencsére így is jutott jócskán, de most meséljenek élményeikrõl mások, bátorkodtam kigyûjteni pár jellemzõ mondatot - fogadjátok szeretettel.


Így írtatok Ti túrabeszámolót, kétezer-tizenháromban:


„...pedig azt mondta, hogy kényelmesebbre veszi a Galyavár után a figurát. Megmondom õszintén, örülök neki, hogy nem így tett, hiszen simán hatos átlagot (kb. 6,7) mentünk ” - Totesz, Holló-kõtõl Vörös-kõig, Pilis – tura.blog.nepsport.hu / blog.turafuggo.hu


„Elõlem és mögülem is eltûntek a társak, egyedül vagyok a hóborította erdõben. Körülölel a csend és a tél.” - Cam Mogó, Palóc LeFaGySz


„Tényleg... ez a nap ma a miénk, csak a miénk, ki tudja, tán az egész világ is, olyan szép itt minden. „ - Vagdalthús, Bükki Kilátások


„...majd egy kellemes túratársnõt kerülök,de nem hagyja magát,tapad és humora is van,talán,mert földrajzot tanít,amit még nem írtunk át.” - olsen, Márciusi Emléktúra


„...aztán szintén egy régi elkavarásra emlékeztetõ elágazásnál konstatálom, hogy itt most az a helyes, ha letérek a Túrista útról :-)” - ZE, Bia 25 – turablog.zelena.hu


„...Tusák-árok, melyben kb. 70 méter után visszakanyarodott a jelzés és egy feltételes ellenõrzõpont mûködött, hogy a túrázók ne vágják le a kanyart.” - MirP, Isaszegi csata emléktúra – turazo.ininet.hu


"...a továbbiakban rengeteg vaddal találkoztam, de egyik sem akart fotótéma lenni. Nagy-hegyen megtekinthetõ az útvonal további része és az andezit ömlés." - atros, Andezit - Index Fórum


„A szervezõk, pontõrök kedvessége, a helyi lakosok közvetlensége számomra kiemelte a teljesítménytúrák sorából ezt az emléktúrát.” - porcsin, Nagy Gáspár emléktúra (2010)


„...van valami megfoghatatlan, mad max-es hangulata a kopár sziklakatlannak, szél és víz mosta alakzatoknak...” - greenpioneer, Buda Határán – kiazoldbe.blog.hu


„Meg kell állapítanom, hogy a Magosfáig tartó út a túra legszebb útszakasza. Kétszer kaptam szívrohamot közben, de a Nagy-Mánán elénk táruló kilátás jóvá tett mindent.” - Petyesz, Szondi György Emléktúra


„Nézegetem a térképet, egy kidõlt fán állva, mikor egy körözõ lódarázsra leszek figyelmes. Lépnék tovább, de a lámpa 2 villanással kileheli lelkét. Kettesben maradok a döngõ hang tulajdonosával.” - Pap Gábor, Rockenbauer Pál Emlékúton Zalában – kerektura.blogspot.hu


„Még a túra során azon gondolkodtam magányos pillanataimban, mi motiválhatja a szervezõket, hogy szabadidejüket, energiájukat nem kímélve, teljesítménytúrákat szervezzenek a szabadba vágyó embereknek. Nézem a túralapokat szorongató, magasba emelt gyermeki kezek erdejét, a meredeken felfelé nézõ lelkes tekinteteket, és megkapom a választ.” - marton4, Eger Csillaga


Az U96 felirat leázik Rólam, nem reklámozom magam a Túra második felében, ahogy persze a pénztárcám is ázik, az itiner nem, mert Bajári ad egy A/4-es miezt.” - Forrai U96, Meteor 50


(sajnos a Csolnok Ringrõl nem találtam értékelhetõ beszámolót)


További felvillanó észlelet, hogy brutális, meleg szél fúj felfelé menetben, kifejezetten mintha léghûtés lenne, hogy csodaszép a panoráma a sziklák tetejérõl és, hogy kellemesen erõs színe van a kódos postairónnak.” - sznuupi, Szomor 56


Már már kezdek visszatérni a régi kerékvágásba, de ehelyett egy olyan kerékvágásba térek, ami térdig ér, és sár van benne. Ez viszont még nem volt itt a Kinizsin, és nem is tudom hirtelen, hogy ez a gép honnan jöhetett. Jó, hogy nem ment fel a szerpentinre, biztos diszkvalifikálták volna.” - Ottorino, Iszinik 100


Matrica a lapra,kilátóba fel,végre megérte a lépcsõzés,a Balaton felett káprázatosak a fények,a többi irányba is éredmes nézelõdni.” - dnvzoli, Tanúhegyek nyomában 40


Nagyjából a Herendi templomromtól összerázódott három-négy csoport, akik nagyon hasonló tempóban gyalogoltak, s attól függött ki megy elõl, hogy éppen ki fotózott többet. A templomromoknál meg együtt volt az összes.” - nafe, Régi templomok nyomában


„A Fóti Somlyó nagyon sokáig kalákában elkövetett maszatolós felvételezést és boldog kocsmatanszéki jegyzõkönyvírást jelentett számomra (v.ö. megboldogult ifjúkor), mígnem egyszer el nem vetõdtem a TTT oldalra, akkoriban még egyértelmûen csak furcsálkodó homlokráncolással, de a név hallatán persze akkor is megdobbant a szívem.” L.L., Fóti-Somlyó (2012)


 


Fent soroltak, és -Kékdroid-


 


Képek helyett itt a nagy lehetõség elmosódott diagramokat nézegetni, rövid magyarázattal. Távok, szintek, számok, elõször a Kékdroid-mûvektõl!

 
 
Fóti-Somlyó 30 / Hát, ez csúcs...!Túra éve: 20132014.01.05 20:54:24

Fóti-Somlyó 30


Az év utolsó vasárnapjának reggelén köd hömpölyög, nem csupán Göd s Gödöllõ fölött, mint a hírportál (igen, az index) írta, hanem a lehangoló állapotú Rákospalota-Újpest vasútállomáson is. Kerek repkény társaságában idáig veszem igénybe a fûtetlen villamost, és leszállva látjuk, hogy itt már gyülekezik néhány, messzirõl is túrázónak tûnõ egyén: rögtön a bejáratnál laci069-be botlunk, a szokásosnál békésebb váróteremben pedig ZE-t pillantom meg, és még jónéhányan gyülekeznek szerteszét az állomáson. Bevásárolok menetjegybõl, a várakozás hátralévõ perceiben a hangosbemondó figyelmeztetéseit hallgatjuk, de most szerencsére nem jut az itt szokásos poénbombákból (kedvencem az évbõl a „személyvonat érkezik Budapest Nyugati pályaudvarról... ja nem, mert elõbb Vác felõl tehervonat halad át”, és már rongyol is keresztül a hosszan kürtölõ mozdony plusz rengeteg tonna akármi a harmadik vágányon, a Körvasút helyett Rákosrendezõ felé, operatíve). Megérkezik a vonat, két egységnyi Flirt képében. A fedélzeten számos túrázó: az egyik négyesben moiwáék csoportosulnak, egy másikban Ottorino ücsörög, egy harmadikban pedig helyet foglalunk, hárman. Alsógödig élvezzük a személyszállító vasúttársaság vendégszeretetét, leszálláskor Repkénnyel megrohanjuk a rajtoltatásra elõkészített asztalokat, futtában üdvözölve az eligazítást végzõ Gethe urat. A szomszédos asztalnál Hevér Éva és EduShow, az elõnevezõknél Cifka Borbála és Gyõri Péter várják az indulni vágyókat, rajtbélyegzõt és rajtidõt a zöld tetõs kerékpártároló környékén Bubu és Lestat szolgáltatnak. A következõ személyvonatig segítünk be a rajtoltatásba, majd amikor a tömeg már útra kelt, saját magunkat is elrajtoltatjuk.


Göd elhagyása elõtt betérünk egy kettévált (dohány + nemdohány divízió) kisboltba, pótoljuk az otthon elmaradt reggeli kávét. A fiatal pénztáros nõ láthatóan képben van a túrázással kapcsolatban, a kávéba némi bónusz tejszínhabot is kapunk. A mûvelet után kikanyargunk a kisvárosból, villanyoszlopról olvassuk le az itiner kérdésére a választ, és belevetjük magunkat a ködbe. Látnivalók most nincsenek, van erdõ, távvezeték, mezõ, távvezeték, autóút felüljáróval, erdõ, távvezeték. Van idõnként mély homok is, ez a mezõny kerékpáros tagját meglehetõsen lelassítja haladásában. Azért szép kényelmesen eljutunk a második ellenõrzõpontig, erdõ szélen gázvezeték nyiladéka húzódik, odébb, fenyvesben lóg a matricás nejlon a fán, zsírkréta melléklettel. Bematricázzuk az itinert, és továbbállunk, az itt várakozó sokaság elé kerülve. Továbbra is köd van, erdõs és nem erdõs területek váltják egymást az útvonalon, néha keresztezzük az ország villamosenergia-rendszerének néhány kulcselemét. Rácsos tartón alul kis táblák, felül súlyos kerámiaszigetelõkön függõ rengeteg vezeték. Némelyik zúg, mint a veszedelem. Aztán megint marad a csend a ködben. Az egyik erdõfolt szélén Veresegyház önkormányzatának behajtást tiltó felhívását olvashatjuk. Egy késõbbi helyszínnél az itinerben pedig a „bigyó” szóval szórakoztatnak, amely már nem is olyan sokkoló a „kábeltolvajok depója” után – ez olyan, mintha egy Mad Max-szerepjáték egyik helyszíne lenne. Kerülünk tehát szórakoztatásra, de ez a fordulat elmarad a leírásból, a „Z jobbra tér, de mi egyenesen továbbmenve...” klasszikus viszont szerepel. A lényeg, hogy megérkezünk a csomádi fõpályaudvar környékére, ahol is a vasúti aluljáró környékén nagy találati eséllyel lehetne vadászni az illegális szemétlerakást végzõket, ha ez bárkinek érdekében állna. Az itteni ellenõrzõpontnál gyorsan megválaszoljuk a feltett kérdésre a választ, majd továbbállunk a vasút mentén. Keresztezzük a síneket és az országutat, majd az északi fal egyik kuloárjában támadjuk meg a Fóti-Somlyó fõgerincét.


Fent végre kiszabadulunk a ködbõl, kitérünk a csúcskõvel jelzett dombtetõre, ahol nagy csoportosulást tartanak a túra résztvevõi: Oláh Tamásék társaságával találkozunk, valamint Fürész Andival, Ruttkay Diával, -rafter-rel és Pintz úrral. Innentõl utóbbiakhoz csatlakozva kirándulunk tovább, de elõtte Andi saját készítésû forralt borral kínál, amelyet ezúton is nagyon szépen köszönök. Zöld lepke jelzésû szalagozáson vezet tovább az utunk, néha a leírást is olvasom, csak a szórakozás kedvéért. Lekanyargunk a Fáy-présházhoz, itt RitaB õrködik az automobilos ponton, és kínál korlátozás nélkül szaloncukorral, csokimikulással, müzliszelettel. Elidõzünk pár percig, majd a csoffadt szabadtéri színpad mellett elhagyjuk a helyszínt, dombnak fel. Körülnézve örvendetes megállapítást tehetek, miszerint a köd felszállt, és bár a láthatár párában úszik, a látótávolság mégsem száz méter alatt alakul egész nap. Dombháton ballagunk tovább, pihenõhelyen számoljuk meg, hogy a www. az négy karakter és egy bónusz téves linkfelismerés az arra szakosodott szövegszerkesztõkben. Továbbmegyünk, mellettünk néptelennek tûnõ lovastanya, elõttünk a Mogyoród környéki adótorony-erdõ. Oda megyünk. Faluszéli sportpálya (a bazi fekete mûanyag szemétgyûjtõ edénynek rögtön a bejárat mellett, csak annak keresnének más helyet) után bukunk alá a faluba, és rövid sétát követõen elérjük a központi fekvésû cukrászdát, amely a tulajdonosváltás óta Arany Pálma néven üzemel. Itt pygmeával találkozhatunk, mint a leghálásabb helyen lévõ ellenõrzõpont õrével. Kiemelt szolgáltatásként jár egy szelet sütemény a rengetegfélébõl, valamint egy nagy pohár forró tea. Kitelepedünk a zsúfolt beltérbõl a kevésbé zsúfolt kültérre, itt találkozunk a rajt óta rejtélyes módon valahogy mögénk került -Dilen-ékkel, és itt ér utol orsipanka és nagyondinnye. A falatozást követõen elsétálunk, autópályán járunk felül, mezõt kerülünk nagypaneles technológiával épített dûlõúton (villamospálya-vissznyeremény?), majd felbotorkálunk a Gyertyános kilátójához/-ba. A párás panoráma megszemlélését követõen bekarikázom az ellenõrzõ kérdésre az egyik rossz választ az itineren. Aztán javítom, mert Kerek repkény rámszól, hogy ilyen egyszerû beugratós kérdésre nem szabadna egybõl beugranom.


Megérkezünk a Mogyoród-Szilasliget közötti autós kispistaútra, majd gyorsan el is hagyjuk, keresztül a szõlõn, le a zöld vonatok pályájára, amelyet bivakolásra is alkalmas aluljárónál keresztezünk. Aláfestésként a Hungaroringen száguldó jármûvek motorhangját hallgatjuk egy ideig, aztán a zaj elhalkul, marad a túrázók lihegése az egeket mérsékelt lendülettel ostromló Szár-hegy (tszf. 325,4 m) gazos tetejére menet. Elõtte ellenõrzõpont, matricás. Utána lejtõ, amely levezet a kassai fõút mellé, zajterhelést gyûjtünk, de csak kis ideig. Innentõl a túra útvonalán sorra különféle dolgokat keresztezünk. (powerhikerscrossingthings dot tumblr dot com, ha valaki érez rá affinitást) Keresztezzük az itinerben említett 400 kV-os távvezetéket, ma már sokadjára. Keresztezünk országutat, szalagkorláttal. Keresztezzük – megint – a gödöllõi hév vonalát, majd keresztezzük gázvezeték szélesre tarolt, randa nyiladékát. Egynyomos csapáson ragadunk be egy lassan haladó túrázó mögé, így a Kerek repkény-Dilen- szökevény kettõs jelentõs elõnyre tesz szert, én Andival és -rafter-rel túrázok tovább. Autópályát is keresztezünk, ahol a töltés elhagyását szalagozott szalagkorlátnál kell megejteni. Itt találkozunk Szabó Zsuzsával és laci069-cel, akik a lejtõrõl a lépcsõhöz vezetõ, tövises utat választották, és ebben követem példájukat. Mellettünk üzem kerítését váltja vadaskert kerítése, szerencsére ezeket már nem kell keresztezni. A kerítésen túl számos szarvas látható (és érezhetõ, szaglásilag), nem túl nagy területre szorítva. Egy fiatalabb egyed fel és alá ingázik a mozgási lehetõségei határán, másik karámban egy idõsebb egyed ugyanezt teszi, néha megmártózva a számára kialakított dagonyában. A kerítés innensõ oldalán kiránduló egyén nyilvánítja ki elégedetlenségét. Csúcskõnél, két parkoló Audi Q7 típusú személygépkocsi között érjük el az Erzsébet-parkot, itt besétálunk az utolsó ellenõrzõpontként is mûködõ emlékmûhöz. Lépcsõt kell számolni, ez megy egyedül is.


Végtelenül szabályosan, a nyomógombos gyalogoslámpa zöldre váltását megvárva keresztezzük a hármas számú fõutat, elsétálunk a kastély mellett és elõtt, majd betrappolunk a vasútállomásra, azon belül is az egykori Királyi Váróba, ami nem is tudom, hogy miért tulajdonnév. Az ajtón „zártkörû rendezvény” cetli fogad, szerencsére nem kell annyira komolyan venni. Bent a rajtoltatási sorrend fordítottja érvényes: Lestat és Bubu kettõsénél kapunk célidõt és bélyegzést, majd lükepék adja át a díjazást, és Hevér Évánál lehetne TTT-tagdíjat fizetni, de azzal most nem foglalkozom. A kiállítás megtekintésével már annál inkább: bent vasúti és cserkészeti témájú tablók és tárgyak láthatóak, végignézem a választékot. A laposképernyõn viszont éppen Shakira-koncert megy, nem tudom sem a vasúthoz, sem a cserkészethez kötni, de kétségkívül impozáns látvány, -Dilen- és útitársa pedig valamiért kataton nyugalommal bámulják. Elbúcsúzunk a rendezõi csapattól a következõ vasárnapig, ami már jövõre lesz. Megint bevásárolunk jegybõl, majd a Hatvan felõl érkezõ szóló Flirtre nyomorgunk fel, miután a gödöllõi utazóközönség túlnyomó része kollektíve elengedte a szinte üres, ám pótjegyköteles sátoraljaújhelyi sebesvonatot. Köszönöm a megtisztelõ részvételt mindenkinek, aki eljött! Köszönöm továbbá a lehetõséget Gethe úrnak és Bubunak, hogy a magunk módján besegíthettünk.


-Kékdroid-


Képek a túráról : emberek! utak! távvezeték! még utak! még emberek!

 
 
Tanuhegyek másnapi túra - UKK kisjubileumi/Haláp/Bauxit/Régi TemplomokTúra éve: 20132013.12.11 21:27:22

Régi templomok nyomában III. 30


A történet számomra ismét a Tanúhegyek nyomában után folytatódik. A két esemény között három és egynegyed óra alvást teljesítek, és ez rányomja a bélyegét az egész napra, vagyis szellemi kapacitásomnak nem éppen a csúcsán sikerül üzemelnem. =) Szalagot szedni így is sikerülhet. Tehát: az ébresztõ elõtt kelek a vasútállomásról ideszûrõdõ MÁV-szignálra, és még látom, hogy a kijárati jelzõ tilosról szabadra vált a reggeli gyorsvonat számára. Körülnézek idebent, a teremben még mindenki bõszen durmol, de kintrõl már mozgás zaja szûrõdik át az ajtón. Elkezdek készülõdni, felöltözöm, ez még viszonylag csendben megy, az elpakolás már nem lenne ilyen békés. Kerek repkény mellettem még múmiaként alszik a hálózsákban, a fõrendezõ úr két matraccal odébb szintén bõszen durmol. Ébresztõk kezdenek dalolni, lassan ébredezik a társaság. Szerzek kávét, összepakolok, a nagyzsákot gudluking felajánlja, hogy átszállítja Zánkára. Ezt ismételten nagyon köszönöm, mert a Bubumobilba csak súlyos nehézségek árán tudnánk begyömöszölni. Rajtnyitás elõtt tizenpár perccel érkezünk Zánkára, miután sikerül kihelyezni a vasútállomáson egy tájékoztató papírcetlit. Kerek repkénnyel és a rajtszámos táblázatot vezetõ EduShowval nekiülünk az indításnak, szép számmal érkeznek a résztvevõk, szokás szerint maradtak is jónéhányan, és külön ezért a túráért is idejöttek sokan. Mindenkinek ezúton is köszönöm, hogy eljöttek hozzánk túrázni! Rajtzárás után elindítjuk magunkat Repkénnyel, elvisszük a 132-133-as rajtszámokat. És két szatyrot, szalagoknak.


Zánkáról rikító napsütésben sétálunk ki északnyugat felé, sárga sáv a követendõ jelzés, meglepõen jól követhetõ állapotban van – nem is szalagoztak sokat tegnap Bubuék. Szerencsére. Megcélozzuk a Hegyestût, lassan, komótosan emelkedik alattunk a széles földút. Visszanézve egyre több látható a Balatonból és a környezõ tájból. Szép. Borókás, ligetes környékre érkezünk, felbattyogunk a Hegyestû nyergébe, egy ideig becsatlakozik mellénk a Balatoni Kék szépen jelzett útja. Átballagunk a hegynyergen, kitérni sajnos most nincs idõnk, sem alkalmunk, megígértük Bubunak, hogy idõben zárjuk a két, ember õrizte ellenõrzõpontot. Találunk egy régi, megfakult és repedezett festésû zománctáblát, alatta vadonatújnak látszó sárga jelzéssel. A tábla a „Természetbarát Bizottság Veszprém” fejlécet viseli. Régi, na. Lesétálunk a monoszlói országúthoz, majd egy kisebb dombon átkelve levágjuk a kanyarulatát, és a házak felõl térünk be a faluba. Itt fõleg csendet találunk, sehol semmi mozgás, még mi is elcsendesedünk. Egy autó töri meg a mozdulatlanságot, meg mi ketten. Átosonunk a templomhoz, lebontjuk az elsõ ellenõrzõpontot, közben igazolunk a kihelyezett zsírkrétával. Visszaballagunk a fõútra, majd szõlõk között, jelzetlen, széles dózerutat kezdünk követni, mellettünk hol elszáradt kukoricás, hol borókás, hol szõlõ, hol erdõ. Fõleg szõlõ. Rövidesen aszfaltra vált a burkolat, amelyet taposunk és megérkezünk az árokfõi templom mellett pontõrködõ Orbán Imréhez. Tõle megkapjuk a bélyegzést, valamint a maradék müzlibõl is válogathatunk. Elmondja, hogy az utolsó túrázók tíz perce haladtak át, anyuka és két gyerek, egybõl eszembe jutnak a rajtból. Tíz perc elõny, az a zárási sebességgel nincs hétszáz méter, de ettõl még bõven elég lehet. Elbúcsúzunk Imrétõl, kanyargós, de néhol kitáblázott csapáson kanyargunk le a romhoz, amely szerényen húzódik meg az erdõfolt mélyén. Három nagyobb faldarab és számos, szanaszét heverõ kõ maradt az egykori templomból, amely elõtt nejlonba csomagolt papírlap tájékoztat arról, hogy hol is vagyunk.


Halljuk a pontõri jármûvet elhaladni, közben visszabotorkálunk az országútra. A templomromról egyébként tábla tájékoztatja az erre közlekedõket, ez dicséretes. Még Balatoncsicsó széle elõtt éles kanyarral elhagyjuk az aszfaltot, délkelet felé fordulunk, megcélozzuk Szentantalfát. Szõlõtõkék mellett, dombháton ballagunk a falu felé, ahol legalább három templomtornyot számolhatok. A faluba érkezve ismét találkozunk a Balatoni Kékkel, amelyet ismét rövid idõ után elhagyunk, csakúgy, mint magát a települést. Szõlõk között emelkedünk lassan a Szent Balázs-hegy oldalában, elõttünk a soros templom, amely, mily meglepõ, Szent Balázsról kapta a nevét. Valószínûleg a templomot nevezték el elõbb, és a hegyet késõbb. A romhoz hosszú kanyar végén érkezünk fel, így különösebben nem fárasztó az emelkedõ, de legalább sok szalagot lehet leszedni. A templomból romhoz képest egész sok maradt meg, beleértve a tornyot és néhány falat, boltíves ajtót is. Az épület elõtti padra leülve intézzük az intézendõ igazolást, várunk egy-két percet, amíg eljön a pontzárás hivatalos ideje, elvégre nem célunk most sietni. A rövidke pihenõt követõen felsétálunk a templomtól és magunk mögött hagyjuk a kilátást, erdei útra térünk. Tábla tájékoztat, pontosabban tiltja a belépést, de a dátum rajta tegnapi. Bubuék mesélték, hogy voltak valami lövések, de az útvonalat ki kellett szalagozni...


Az erdõsávot követõen rétre érkezünk, szalmagurigák sorakoznak laza összevisszaságban. Valahol elõttünk túrázókat pillantunk meg: lehet, hogy az Imre által említett anyuka és a gyerekek? Lehet. Ballagósra vesszük a tempót, de így is elég hamar elérjük a következõ ellenõrzõpontot, az úttól száz méterre sem álló Herendi templomrom egyetlen, csoffadt falmaradványát. Ennek a Herendnek – a falunak, amely itt állt rég – nem sok köze van a néhány kilométerrel északabbra található, még meglévõ Herendhez. A romnál választ adunk a feltett kérdésre és bélyegzünk a piros dobozba helyezett bélyegzõvel is. Aztán begyûjtjük a kellékeket, egyre hízik a szatyor. Éles kanyar után, tágas rét szélén bandukolunk tovább, a közelben Balatoncsicsó házait látni, valamint a térkép Óbudavár elérésérõl is tájékoztat. Rövid emelkedõt követõen felérünk a Szent György-hegy oldalába, lekapunk néhány szalagot, mellettünk szõlõtõkék sorakoznak szorgalmasan. A távolban a Balaton tükre kéklik világosan, azon túl pedig a somogyi dombok zárják a látóhatárt. Telkeknél állnak néhányan, csodálkozva mérnek végig, ahogy szatyorral, túrabottal elkirándulunk mellettük – pedig jelzett turistaúton járunk, ismét a Balatoni Kéken, ezúttal Pétfürdõ felé haladva. Kiérünk a Dörgicsét északról közelítõ mûútra, de rögtön el is hagyjuk, egy nagy, zöld tábla mutat a Halomhegy, mint településrész felé, de eltéveszteni sem könnyû a környék dombjai fölé magasodó, kilátóval ellátott, egy híján négyszáz méter magas Halom-hegyet.


A tetõre érkezésünk irányából nem vezet egyenes út, tehát nagy ívvel megkerüljük a kiterjedt dombot, és észak felõl, szalagozást és régi kék sáv jeleket követve közelítjük meg a kilátót. A domboldalban méretes kõtömbök sejtetnek régi idõkbõl ittmaradt kõfalat. Fent vízmûnél találunk eligazító táblát, ezt lekapjuk, majd felsétálunk a tetõre, rét közepén áll a felújításra érett Kossuth-kilátó. A kilátóról éppen túrázók másznak le, borozási szándékuk felõl mesélnek, aztán elsietnek, hogy ez a borozás még beleférjen az idejükbe (bele is fog férni, kényelmesen). Felmászunk a kilátóba, még mindig van jónéhány perc a pontzárásig és így hagyunk némi egérutat másoknak. Fentrõl kilátást nézünk: egyenesen dél felé a Balatonból látszik egy nagyobb szelet, délkeletre pedig, a lomb fölött Balatonfüred néhány magasabb házából láthatunk részleteket. Északra-északnyugatra a Kab-hegy tornyosul a táj fölé, mögötte szürkéskék felhõk ülnek az ég alján. Közelebbi esemény is akad, ami leköthet: két krosszmotoros érkezett nem sokkal utánunk a hegyre, leállították a gépet, és most az egyik nem akar újra elindulni, hiába rúgják és piszkálják mindenféle alkatrészét. Azt, hogy egy nemzeti parkban amúgy mit keresnek egyáltalán (pláne miért az egynyomos jelzett turistautat használják), inkább nem firtatom. Pontzárás plusz öt percre hagyjuk magunk mögött a Halom-hegyet a két feszült idegállapotú motorossal.


Ledöcögünk a dombról, pár méteren Dörgicse felé követünk egy széles szekérutat, majd szalagok térítenek rá a sárga keresztre. Éppen szalagot kötözök le, amikor Kerek repkény szól, hogy mintha lentrõl, Dörgicse felõl túrázók érkeznének. És valóban: az anyuka plusz két gyerek trió jön, benéztek egy elágazást. Elõreengedjük õket, de mostantól többé-kevésbé együtt haladunk a célig, körülbelül a zárási sebességgel. Sûrû erdõben folytatódik a túra, ebbõl egy derékszögû kanyarnál érkezünk ki, rövidesen meglátjuk a késõbb kikerült Kisdörgicse házait és templomát. Tágas réten ballagunk le a Kisfalud-dörgicsei / Kisdörgicsei romhoz, itt zsírkrétás igazolást gyûjtünk be. A réten álló romból két magasabb és két alacsonyabb faldarab maradt fenn, a magasabbakon van az ajtó és három apró ablak. A kihelyezett kellékek gyûjtése közben sós mogyorót étkezünk, marékszám, mert meg kell elõzni, hogy szétszóródjon a táskában. A romtól kisétálunk a vászolyi országútra, mellettünk régi kõhíd húzódik párhuzamosan az új betonnal – a helyszín az Óbudavár túráról lehet ismerõs. A térképen megnevezetlen árkot keresztezõ hidakon túl szalagok irányítanak a sárga jelzés, egyben a Kû-árok felé. Az eleinte susnyás mélyedésnek induló árok meglepõen szépnek bizonyul, magas, hol különös formájú, hol sima falú sziklaalakzatok és lehetetlen helyre nõtt fák között kanyargunk, magasan az árok oldalában. A lassan ereszkedõ télies naplemente fényei különös narancssárgás árnyalatot adnak a mohazöld-szürke-barna színvilágnak. Szinte sajnálom, hogy meglehetõsen hamar véget ér az árok és egy levendulatelep lila falú faháza mellett érkezünk le Dörgicse szélére. Besétálunk a Szent Péter-templom maradványaihoz, ez talán a legjobb állapotú a mai romok közül. Igazolásképpen le kell rajzolni az ablak formáját, ezt megtesszük, közben egy érdeklõdõ bácsi tesz fel kérdéseket ittlétünk kapcsán. Megválaszoljuk, bár nem vagyok biztos benne, hogy értelmesnek tartja ekkora kerülõt tenni Zánkáról idáig. Pláne vissza. Elhagyjuk a régi és az újabb templomot, visszatérünk a nemrég elhagyott keresztezõdésbe. Mellettünk a következõ templomrom és ellenõrzõpont, a Boldogasszony-templom romja magasodik a táj fölé. Dél felé kanyarodunk, erdõ szélén sétálunk át az impozáns, magas építményhez. A pihenõnél gudlukingnak és segítõtársának fejezõdik be a pontõri szolgálat, bõségesen ellátnak müzlivel és üdítõvel. Néhány perccel pontzárás után, a mezõny végén haladóknak némi egérutat hagyva hagyjuk el a kilátópontnak sem rossz helyszínt, mi gyalogosan, gudlukingék autóval.


Karámban legelõ, irántunk érdektelen lovakat kerülünk el karámostul, lesétálunk a Balatonakali felé vezetõ, szinte nyílegyenes országútra, amelyre valaki régen piros sáv jelzést festett. Az utat nemrég újíthatták fel, ez némi árokásással, tereprendezéssel járt együtt, így szerencsére szalagot sem volt túl sok lehetõség kikötni. Majd' kilométernyi aszfaltkoptatás után jelzetlen földútra térünk, ligetes, ritkás erdõben túrázunk tovább. Beáll az esti szürkület, egyre jobban oda kell figyelni az ágakon lengõ szalagokra, melyeket egyre dermedtebb ujjakkal csomózunk le. Közben terelgetjük az elõttünk haladó triót, akiknek valami egészen érdekes módon még annyira sem erõs a lámpájuk, mint a miénk. Elõkotorjuk Repkénnyel a fejlámpát, ez egyre hasznosabb kiegészítõvé válik, ahogy leszáll ránk a sötétség. A liget széles földútjain szép lassan elkanyarodunk nyugat felé, majd szõlõsorok melletti ösvényre váltunk. Itt az állítólagos utolsó fánál – mihez képest utolsó, kapom késõbb a jogos kérdést – célozzuk meg a 71-es fõút menti kerékpárutat. Elõttünk a zánkai gyermektábor épületeit látjuk, pontosabban csak némelyiknek a körvonalát és az ablakokon kiszûrõdõ fényt. El kell keserítenem a cél iránt áhítozó túratársakat, hogy ez még csak Zánkafürdõ megállóhely környéke, a falu, így a cél még odébb található. A kerékpárúton jobbra kanyarodunk, elérjük az utolsó, zsírkrétás ellenõrzõpontot, ahol a templomrom egyrészt a fõút másik oldalán, másrészt tippem szerint a vízmû elkerített területén található. Sebaj, odébb régi haditechnikai eszközök nyomában nézelõdhetünk egy kicsit, rakéta, tank, helikopter, repülõgép a menü, de a pontos típusok megállapítását másra hagyom. Fõleg, mert sötét van.


Felüljárón (nur zu Fuß) keresztezzük a tábor belsõ útját, majd elhagyjuk az ország egykor talán legnagyobb látogatottságú üdülõhelyét. Tovább trappolunk a kerékpárúton, autók suhannak el nagy zajjal mellettünk, némelyik lekapcsolja a reflektort, némelyik meg éppen fel, amikor meglát valakiket mozogni a kerékpárúton. Ez persze érthetõ a környék nagy vadforgalma miatt (az már kevéssé érthetõ, hogy amikor meglátja az illetõ, hogy gyalogosokról van szó, miért nem veszi vissza a reflektort), azonban a fényáradattól néhány hosszú másodpercig tényleg nem látok semmit. Keresztezzük a fõutat, majd a nagyvázsonyi elágazásnál újra megejtjük az átkelést, és immár mellékúton sétálva érjük el Zánkát. A faluban a méretes orvosi rendelõnél érjük el a fõutat, ezen pedig a célt, alig negyed órával a hivatalos zárási idõpont után. A fõrendezõség összepakol, majd elhagyjuk a helyszínt, elsõ állomásunk Nemesvámos – itt is köszönöm EduShowéknak a szíves vendéglátást – második pedig már Budapest. Köszönöm a társaságot Kerek repkénynek, a fuvart és a lehetõséget Budai-H.G.-nek, és természetesen a megtisztelõ részvételt minden túrázónak, aki eljött az idei túrára!


-Kékdroid-


Képek a túráról

 
 
Tanúhegyek nyomábanTúra éve: 20132013.12.10 22:17:38

Tanúhegyek nyomában 40 – összefoglaló szalagozásról, egyebekrõl


A szalagozó társaságot Kerek repkény, Alpár András, Bubu és én alkotjuk, lassan megfordul az eddigi években tapasztalt növekedés a csapat létszámában, azonban szerencsére így sem kell egyedül mennie senkinek. Egyedül szalagozni, az hatalmas szívás lenne.


A kihelyezett szalagok száma a táv elsõ felén 16, a második felén negyvenakármennyi, utóbbiak a fényvisszaverõ bõvítménnyel ellátott készletbõl. Az elsõ etapot söprõ R.Gellértéknek könnyebb a dolguk, mint moiwának a második szakaszon. Táblát jóval többet kötözünk ki, mint általában, feltételes pontból viszont mintha kevesebb volna. Badacsonytomajról a tervezettnél késõbb sikerül elindulni, cserébe majd a Badacsonyról már látszik felkelõ Nap elsõ néhány sugara a felhõréteg mögött.


Kilátás: egész nap, minden hegytetõrõl elsõrangú, és szerencsére az idõ másnapra, a túra napjára – sõt, a vasárnapi utótúrára is – szép marad. Ez talán példátlan, bár a havas évben a túra napján már volt nagyon szép, napsütéses idõ. Hóval, sárral. :)


Idén a kedvezõ idõjárásnak köszönhetõen végre nem hagyjuk ki a felújított Kisfaludy-kilátót, amelynek a felsõ szintje egyrészt szerencsésen a lombkorona fölé nyúlik, másrészt a hajnali szélben enyhén rezeg a szerkezete, harmadrészt lefelé menet a teljes tartószerkezet látszik a rácsos fém lépcsõn keresztül, tériszonyosoknak ez okozhat kevéssé vidám pillanatokat.


Idén a folyamatban lévõ felújítási munkának köszönhetõen kihagyjuk a szigligeti várat. Amikor megérkezünk, ember és munkagép is elég sok nyüzsög a felfelé vezetõ úton ahhoz, hogy ne próbálkozzunk a fellátogatással. Kíváncsian várom az eredményt.


A Horváth-pincénél a Bella névre hallgató kutya és egy megnevezetlen macska versenyt hízelegnek, amíg a macska el nem kezd egy másik macskával területi vitát rendezni. Onnantól Bella kutya egyedül foglalkozik velünk, kissé talán túláradóan. A hosszúra nyúló megállás során iszunk egy, meg egy fél pohár bort (száraz Szürkebarátot), illetve kihelyezzük a feltételes ellenõrzõpont kellékeit. Továbbhaladás, vidámság.


A Szent György-hegyrõl valószínûtlenül szép panorámát csodálhatunk meg, a felhõk között éles pászmákban süt a Nap a Balatonra. Északon Sümeg vára, valamivel odébb a Somló körvonala zárja a láthatárt. A pár évvel ezelõtti Bauxit és a Haláp túrák jellegzetes pontjait is kiválóan ki lehet venni. Odébb, a Bazaltorgonáknál Repkény rámutat egy összetört tetejû orgonasípra. A leomlott kõmennyiség meggyõz arról, hogy itt sem ajánlott viharban tartózkodni. A háznál meg sem állunk, ráadásul idén nem találkozunk sem Jámborral, sem pygmeáékkal. A földútra kiérve a távolban Bz motorvonatot látunk elketyegni Tapolca felé, ez speciel nem akkora újdonság.


Gyulakeszi felé a szokottnál süppedõsebb, pocsolyásabb a földút. Szerencsére az utóbbi idõben nem használták sem gyalog, sem géppel, de el tudom képzelni, milyen állapotú lesz egy-kétszáz ember elhaladása után. Menet közben nagyobb méretû vadnyulat, odébb õzet riasztunk fel. Végre nem csak ideúton, a 71-es fõút mentén találkozunk ilyen lényekkel.


Gyulakeszi határában újnak tûnõ játszóteret találunk, kecskék legelnek a játékok mellett, odébb, karámokban lovak jönnek-mennek. Egy távolabbi karámban nagyobb termetû lovak verekednek, pontosabban rugdossák egymást. A megrúgott ló láthatóan jobban viseli a megrúgó ló által reá mért rúgást, mint én tenném. Ettõl függetlenül nem valószínû, hogy örülne neki.


Csobánc vára egyre kevésbé romos, már lassan elkészül egy komplett torony, ablakokkal, lépcsõvel. Elõbb-utóbb talán teljesen újjáépül. A késõ délutáni napsütés a szórt felhõkkel érdekes fényviszonyokat alakít.


A szürkület végéhez közeledve még éppen eljutunk a Tóti-hegy alatti elágazáshoz. Itt kénytelenek vagyunk lámpát kapcsolni, már csak a táblázás miatt is. A 15-ös táv becsatlakozásánál találkozunk a RitaB által kihelyezett, kapuszerû táblákkal is, viszont innentõl nekünk kell továbbjelölni az utat. A hegytetõrõl ismét szép körkilátást nézhetünk, északon Tapolca fényei, nyugaton az ég vöröslõ alja nyújtanak extra látnivalót. Aztán, mintha lámpát kapcsolnának le, besötétedik.


Gulács, ez sem újdonság, azonban idén végre messzebb látunk a felfelé ívelõ útról, mint eddig valaha. Ez akkor is elõny, ha a messzebb látás csak még több fénypontban nyilvánul meg. Szép kényelmes csigavonal visz fel a tetõre és le a tetõrõl, de az elágazás környéki kõgörgetegben mindkét alkalommal össze-vissza botladozom. Innen már csak le kell ballagni a célba, és így is teszünk, még néhány szalag, tábla és egy bójás ellenõrzõpont kihelyezését megejtve.


Este pizza a pizzériában, négyen körbekóstolunk négy típust, de már most sem emlékszem, milyet ettem. Az biztos, hogy finom, és bõségesen pakolnak rá szalonnát is. A pizzát desszert követi, amely szintén pizza. Csokiöntettel. Ütõs.


A túra napján rajtoltatás elõtt sétáLós bácsi mesél egy keveset a tervezett vonatozós szilveszterezésrõl, pontosabban az elõkészületek jelenlegi állásáról. Aztán rajtoltatunk egy darabig Oláh Tamásékkal és Gethe Laciékkal párhuzamosan, majd Kerek repkénnyel helyet változtatunk és elfoglaljuk a konyhát. Eleinte csak készülõdünk, reggelivel kínáljuk a tizenötös táv korán érkezõ résztvevõit. A megkent kenyér per percben mérve fokozatosan gyorsuló, estig tartó mókában Imre, vándorköszörûs, botosember és FeLaZso segítenek be, estére kiegészülve az egész napi hegyi bázisos kenyérkenés után itt is becsatlakozó Ipivel. Zárás közelében még Tinca is megken egy darab kenyeret Lestatnak, utóbbi hosszas rábeszélésének hatására. A résztvevõk között rengeteg ismerõs bukkan fel, sorolni sem tudnám, és sajnos nem is volt alkalmam mindenkivel beszélgetni – köszönöm, hogy eljöttetek, benéztetek hozzánk! Megemlítendõ továbbá, hogy a túra idén része a Magyar Turista Szövetség centenáriumi ünnepsorozatának – emlékkitûzõt és kiadványt is láttam sok résztvevõnél. Este, az elpakolás-takarítás-mosogatás sorozat után még hosszan beszélgetünk – eleinte sokan, majd végül nagyondinnye és én maradunk a társaságból –, végül fél három körül fekszem le aludni, elvégre vasárnap is valami túra körül fogok tevékenykedni. Ismét köszönöm Mindenkinek a megtisztelõ részvételt a túrán és a látogatást szerény konyhapontunkon! Örülök, hogy sokan eljöttetek, gyertek jövõre is!


Az idei konyhastatisztika:


- több, mint 40 kg kenyér, nehéz volt követni a hegyi és a tomaji bázis, valamint a pótlások közötti mozgásokat, de az biztos, hogy sokkal éhesebb volt a mezõny, mint tavaly;

- idén jól fogyott a gluténmentes kenyér is;

- 6 kg zsír legalább, a szokásos típusokból: hagymás, kolbászos, szalonnás – ezúttal a hagymás fogyott a legjobban, plusz némi margarin;

- 9 üveg lekvár, jellemzõen a nevezési díjakból származók – fõleg baracklekvárból adódott nagy választék, de akadt szilva, körte és valami megfejthetetlen nevû is. Legközelebb kérem a nevet ráírni, hogy tudjuk, melyik származik kitõl, mert így lemaradtam az Ipi-féle és a lépéshiba-féle változatokról (elõbbit nem tudtuk kinyitni, utóbbi pedig felkerült a kulcsosházhoz, mint megtudtam);

- kb. 10 kg csemegeuborka, ugyanennyi csalamádé, 5 kg vitamin saláta, egy nagy vödör hagyma (kb. 5 kg), só, pirospaprika, 0,5 kg csípõspaprika – utóbbi eddig nem volt, de láthatóan bevált;

- 240 l tea Repkény szerint, de majdnem egy egész üstnyi maradt reggelre;

- 4 üveg szörp, 1:9 ... 1:10 arányban higítva.

- végül estefelé valamennyi bor, a hegyrõl lehozott készletbõl.

:)


-Kékdroid-


Képek a szalagozásról

 
 
Iszinik 100/ Iszi 50 / Nik 50/40 / Iszinik 40 / Csillaghegyi Csillagok 15Túra éve: 20132013.12.03 22:20:01

Iszinik 100


 


Vegyes érzésekkel kattintok az átutalást – és egyben az elõnevezést – megerõsítõ dologra (gomb? ikon?) a bank honlapján. Egyrészt nagyon szeretnék hosszú túrára menni, másrészt tisztában vagyok saját felkészületlenségemmel, legalábbis az erõnléti oldalon. Fejben már tudom, mire kell figyelnem: túra közben többet enni, túra elõtt többet aludni, jó zoknit választani reggel, és akkor nem lehet nagy gond. Az elõnevezés és az esemény közötti idõ elrohan, és az Iszinik elõestéjén azon kapom magam, hogy egyszerre próbálom bepótolni az elõzetes informálódást, amelyet azért egy héten keresztül, apránként szoktam végezni. Alvásból így nem is jut sok, majd evéssel pótlom, ha sikerül. Kedves Olvasó, alább következik az idei visszafelé-Kinizsi, ahogy én éltem meg, szûk hat oldalban, dacolva a kétmondatos bejegyzésekbõl álló mikroblogokkal és úgy általában a netes kontentgyártás mai divatjával.


A szürke õszi hétvégéken metrót pótolnak, így az átszállást a most még egyetlen metró-metró csomópont helyett egy megállóval arrébb ejtem meg, buszra. Indulását követõen az újszerû gépezet sofõrje tartja a nagyobb forgalomra méretezett menetrendet, magyarul harminccal döcögünk végig a Tabánon. Néha talán negyvennel. A Déli pályaudvarnál bevásárolok élelmiszerbõl, az így képzett készlet jelentõs részét érintetlenül szállítom végig a túrán, de a tudat, hogy bármikor elõ tudok varázsolni valamennyi ételt, feldob. Automatánál intézem a jegyvásárlást, gombnyomogatás felsõfokon, az bezzeg megy. A hathúszas komáromi személyvonat a harmadik vágányon ácsorog, dupla Flirtrõl van szó, elõresétálok az elsõ egység elsõ harmadáig, nem akarok tülekedni. (Mennyi számnév!) Pontosan közlekedünk Szárligetig, leszálláskor Szabó Elemérrel váltok pár szót, aztán õ továbbmegy a tömeggel nevezni, én várok pár másodpercet, fényképpel dokumentálom a vonat elhaladtát. Ezt követõen sem kapkodok: elõneveztem a túrára, ráadásul a rajtig majd' fél óra áll rendelkezésemre ügyintézni. A felüljáróról végignézek az összegyûlt tömegen, ismerõsök és ismeretlenek készülõdnek mindenfelé, legalább kétszáz fõre tippelem a létszámot a helyszínen. Meglátom -rafter-t, olsent, suvlajt, CsST-t, Kocsis Miklóst, késõbb Gyõri Pétert és tanker007-et, majd Fürész Andit, Ruttkay Diát, gjeklert is, utóbbiakkal már a Déliben is összefutottam. Örvendek a találkozásoknak. Eligazítanak a nevezés helyszínére, néhány lépéssel odébb, egy kempingasztalnál személyesen asciimotól vehetem át a személyre szóló itinert, a nevezési lapra kell csupán egy aláírást firkantanom. A reggeli hidegben alig fogó tollammal közepes krikszkraksz telik tõlem, de ez is jó. Nézzük meg az itiner tartalmát: köszöntõ, hevenyészett táv-szint táblázat, tavalyi teljesítõi lista, menetrendi kivonatok, ammonitesz-ismertetõ, szintmetszet, útleírás és végül egy oldal az igazolásoknak. Jó, tetszik. Még mindig van idõ a rajtig, asciimo szól a tömeghez néhány szót a tudnivalókról. Ellátás, jelölés, egyebek lesznek. Vadászat nem lesz. Fél nyolckor végre elhangzik a rajt hangjelzése, komótos tempóban lódul meg a mezõny, irány Mogyorósbánya és per vagy Csillaghegy, kinek-kinek választása szerint.


Kényelmes sétával indít az összegyûlt társaság, suvlajjal, -rafter-rel, CsST-vel, Miklóssal beszélgetve haladunk az õszi erdõ egynyomos ösvényére térõ jelzésen. A Szárliget határában húzódó dombon végigsétálunk, majd kerítést kerülve ballagunk le a nagyegyházi bekötõútra. Az autópályával párhuzamos szakaszon Miklóssal és tanker007-tel lassan ellépünk a tömeg mellett, egy idõvel késõbb majd vinattit is sikerül utolérni. Áthaladunk a soksávos nyugati fõút alatt, és nekivágunk a Somlyóvár felé vezetõ hosszú kanyargásnak. A reggeli fények délelõttivé változnak, enyhe, késõ õszi napsütést is kapunk, a felhõtakaró egyelõre szakadozott, a nap folyamán azonban összefüggõ, sûrû, de néhol elvékonyodó réteggé áll össze. Az elõrejelzésekhez képest hatalmas szerencsénk lesz a túrán, nagyon sokáig kellemes, az évszakhoz képest enyhe idõjárási körülmények uralkodnak. Lassacskán elhagyjuk Nagyegyháza környékét, belépünk az erdõbe, a sáros, pocsolyás utakat kényelmes, avaros ösvények váltják. Fokozatos emelkedéssel haladunk, hosszú szintbéli szakaszok közbeiktatásával, és a fölösleges hullámvasutazást is elkerüli a kék jelzés. Egyetlen helyen sikerül benézni egy kanyart és kiderül, hogy a tömegtúrákra jellemzõ hatás, miszerint egy ember legalább egy tucatot be tud vinni a málnásba, még mindig igaz. Ötven méter után korrigálunk, mászunk tovább a Hársas oldala felé. Nem sokkal késõbb felérünk a Somlyóvár alatti kis fennsíkra, kulcsosház fogad, mindenfelé túrázók tesznek-vesznek, és ellenõrzõpont is van, kétféle. A hagyományos bélyegzés mellett ugyanis lehetõség nyílik – megfelelõ felszerelés és regisztráció birtokában – QR-kódos igazolások begyûjtésére is. Szerintem hatalmas ötlet, pedig én egy barlangban, valami dohos kõ alatt élek (ti. hiába keresnek fészbúkon), és még okostelefonom sincs. =) Tanker007 viszont késõbb mutatja az igazolással összekötött online közvetítést, ez is tetszik. A pontõrök jóindulatúan figyelmezetetnek, hogy az igazolófüzetre nem írtam fel a nevem, sõt, ezt a hiányosságot gyorsan pótolják is, köszönöm. Feltûnik, hogy a kulcsosház oldalán a kék és piros sáv jelzések mellett az E4-es vándorút is kapott irányított jelzést, festve. Eddig még csak a táblákat láttam E4-mûfajban. Rövid megállást követõen továbbhaladunk.


Elballagunk a Somlyó csúcsa alatt, egy pár épp kitérõt készül tenni, igazuk van, szép a kilátás fentrõl. Kényelmesen ereszkedünk Tornyópuszta felé, az ösvényeket széles erdészeti útra cseréljük, majd megérkezünk a közigazgatásilag Tardoshoz tartozó külterület szélére. Depóautók ácsorognak, némelyiknél intenzív frissítés zajlik. Az állattelepek általában intenzív szaga most egyáltalán nem érezhetõ. Remélem, azért még üzemelnek. Elhagyjuk a minitelepülést, a keskeny aszfaltcsíkról rövidesen szélesnek számító erdei útra kanyarodunk, pár száz méterre rátérünk a Tatabánya-Tardos országútra, majd újra megközelítjük az M1-est, ami nem a földalatti, hanem autópálya. Kerek repkény hív, még bizonytalan, hogy este lesz-e kedve becsatlakozni a Nik 40-es résztvevõjeként. Biztatom, hogy legyen kedve, mert túrázni jó, meg különben is. Átkanyargunk Koldusszállásra, közben kezdek éhessé válni, ennek ellenszereként elfogyasztok egy szendvicset, melyet menet közben állítok össze vizes zsemlébõl és szeletelt löncshúsból. (Valahol a távolban egy gasztroblogger a szívéhez kap és összeesik.) A táv itt még meglepõen gyorsan fogy, nemsokára a koldusszállási kódot írhatom fel az itiner megfelelõ rovatába. Elsétálunk a vadászház mellett, tábla figyelmeztet, hogy a kerti csapból nem ivóvíz folyik. Az egyik épület elõtt osztrák rendszámú autó áll, de mozgást sehol nem látok a házcsoport körül. Elhagyjuk a környéket, alacsony falú mélyút vezet hosszasan fölfelé. A gerecsei szakasz egyik kiemelten szép részére érkezünk, mellettünk a Pes-kõ hosszú, meredeken emelkedõ oldala húzódik, ennek a tövében oldalazik velünk a Kéktúra ösvénye, kibukkanó fehér sziklák színesítik mindenfelé az erdõ alját. A következõ állomás Vértestolna, mûút, ide vinattival már ketten érkezünk, mögöttünk pár perccel érkezik tanker007 és Miklós, továbbá beérjük kaleditet, aki rosszullétre panaszkodik, de eddig így is nálam gyorsabban haladt. Az igazolások begyûjtése után most kaledittel és vinattival hármasban haladunk tovább.


Az erdei kisösvényen kanyargunk fölfelé, távvezetéket keresztezünk, és végre kilépünk a mezõre, mellettünk kilátás a Vértestolnán túl húzódó Öreg-Kovács tömbjére, a fák között megbúvó fehér sziklafallal. Szép. És még a Nap is süt ránk, néhány óvatlan pillanatig. Elõttünk fent a Gerecse teteje húzza meg magát szolidan, a piros-fehér TV-toronnyal. Oda sem megyünk fel ma, legfeljebb valamennyire megközelítjük. Átvágunk a vadföldön (a szót az itinerbõl vettem), elhagyjuk a kerítések egykori övezetét és visszatérünk a tölgyerdõbe. Természetesen túrákról beszélgetünk, vinatti mesél a brassói többnaposok rendezéseirõl. Jó hallgatni, egyszer jó lenne menni is. Közben megérkezik mellénk Héreg felõl a zöld sáv jelzés, tõlünk jobbra rét, balra bánya, elõttünk hegy. A bányahegyi ponton Balaton szelet jár és lehet vizet tölteni. Idén élek a víztöltés lehetõségével, fél bögrényit iszom a helyszínen. A csokit sem felejtem el. Ha jól rakom össze az eseményeket, a neveket és az elõzõ beszámolót, akkor itt érjük ma elõször és utoljára utol Sára és atomcat duóját. Bányahegyen sem tartunk hosszú pihenõt, röviddel a megállás után elindulunk a Gerecse-tetõt hosszan kerülõ ívre, sûrû erdõ kísér, vegyesen tölgyek és bükkök és hársak. Átvágunk egy szélesebb irtáson, az egyértelmûnek látszó csapás trükkösen bevisz a fakitermelés területére, még jó, hogy elég hamar vissza lehet botorkálni a sáros, de legalább akadálytalan eredeti szekérútra. Kaledit lassacskán hátramarad, vinattival ketten ballagunk tovább. Mellettünk kisvasúti töltés, ezúttal lemaradok az egykori híd két támpillérérõl. Eltér a kék háromszög jelzés a hegytetõ felé, késõbb a kék kereszt Tardos felé. A kéknek ezt a kis szakaszát augusztusban, a Lábatlan túra napján volt szerencsénk bejárni Kerek repkénnyel, amikor pontõri helyünkrõl igyekeztünk le Tardosra – az idõjárási körülmények meglepõen hasonlóak voltak a mostanihoz. Feloldalazunk a Sandl-hársig, mohás kövek, szürke kérgû fák kísérnek, ahogy a csúszós avaron baktatunk. A vén hárstól lejtmenetre vált alattunk a jelzett út, elérjük az üdülõt és a keskeny, csúszós ösvényt, amely levezet a sziklák között Pusztamarót környékére. Ezúttal itt nem állunk meg, elhaladunk az emlékmû mellett. A tábornál mozgást látok, talán gyerekek szaladgálnak. Egyenletesen, kényelmesen lépdelve megyünk tovább, kerítéskapuhoz érkezünk, az egykori lelógatott fadarabokból álló függönynek csak maradványai láthatóak. Van helyettük fémkapu, a túrára kinyitva. Völgyet kerülünk, a végében megint eltérünk rosszfelé, ezúttal nagyjából hetven méter után korrigálunk. Ilyen félretérések elõfordulnak ma, mentségünkre szóljon, hogy ezúttal éppen intenzív beszélgetést folytattunk különbözõ kajákról. A távvezeték nyiladékában lefelé, majd kicsit fel, majd megint lefelé trappolva érjük el a Bika-völgyet a bajóti országúttal és a hotdogmen-féle etetõponttal.


A kapott hot-dog nagyon jó, olyan jó, hogy gyorsan veszek belõle még egyet, valamint kihasználom a teavásárlási lehetõséget is. Ez egy elég jól elhelyezett etetõpont, bár, aki itt jóllakik, az vélhetõen kisebb mértékben járul hozzá Mogyorósbányán a fogyasztáshoz. Miközben a padka mellett eszegetek, figyelem a többi túrázót, ki fárad látványosan, ki nem, és ki az, aki látványosan palástolni próbálja, hogy õ most nagyon elcsoffadt. Mindenre van példa, és még alig több, mint negyven kilométernél tartunk. Más figyelnivaló is van, mégpedig az áthaladó autósok arca. Egy hotdogos stand egy mellékúton, körülötte egy csomó emberrel – meglepõ látvány minden arrajáró számára. Egy nagyobb teherautó sofõrje annyira lelassít, hogy szinte várom, hogy félreálljon és õ is bevásároljon. Tanker007-ékkel váltjuk egymást, õk érkeznek, mi indulunk. A következõ dombtetõrõl visszatekintve szép a kilátás a Gerecse központi tömbjére és a közelebbi kõbányákra. Átoldalgunk az erdõfolton, nyílt területre, szántó szélére érkezünk, kaledit utolér, innen Mogyorósbányáig ismét hárman haladunk együtt. Balra elõttünk az Öreg-kõ emelkedik a környék fölé, ha pedig kelet felé tekintünk, a Nagy-Gete mögött kivehetõ a Pilis hosszú, távoli háta. Latolgatom, mennyi esélyünk lehet arra, hogy éjszakára leszáll a köd, de nem tudok értelmes következtetést levonni. Vagy lesz köd, vagy nem. Átsétálunk Péliföldszentkereszten, elhagyjuk a Kéktúrát és átvágunk a térkép szerint Látó-hegynek nevezett hupli felé. A sötétedés lassan kúszik ránk fentrõl, az újra sûrûsödõ felhõzet még elõrébb is hozza az estét. Felmászunk egy második dombra, a kék kereszt emlékezetesen trükkös elágazásába. A helyes irányt számos, fényvisszaverõ bevonattal ellátott szalag jelöli. Észak felé kanyarodunk, elõttünk Mogyorósbánya házai, fényei terülnek el. Leérünk a központba, irány a Kakukk vendéglõ. Búcsút veszünk az innen tovább busszal közlekedõ kaledittõl, leülünk a kocsmában. Pohár tea és szeletelt paprikával bõvített zsíroskenyér az ellátmány, mindkettõt hasznosítom – a kenyeret fõleg a sópótlás miatt. Megérkezik tanker007 és Miklós, közülük tanker007 az Iszi 50 résztvevõjeként itt célba ért, Miklós pedig majd jön tovább, még Dorogon találkozunk. Rövid, beszélgetõs pihenõt követõen indulunk tovább vinattival, a lámpát elõkészítem, a láthatósági mellényemet viszont otthon felejtettem, legalább nem kopik el.


Éppen telefonon értekezek menetrendrõl és buszokról Kerek repkénnyel, amikor Mogyorósbánya utcáin szembõl érkezik suvlaj, -rafter- és CsST triója. Suvlajtól kapok egy szelet csokit, köszönöm! Még megállunk vizet tölteni a közkútnál, aztán megcélozzuk a hosszú kaptatót a Kõsziklára. A monoton emelkedõ tetejénél csatlakozik vissza a Mogyorósbánya elõtt elvált K+, ezúttal talán már nem tévesztette el senki. A szeles tetõrõl továbbhaladva igen impozáns kilátás tárul elénk a nyílt domboldalon: elõttünk-alattunk Tát, Tokod, Tokodaltáró fényei látszanak, és a távolban Esztergomé, mellettük északra sötét sávot alkot a Duna fõ- és mellékágaival. A túlparton pedig Párkányt látni, kivehetõek a papírgyár kéményei. Fantasztikus látvány. Közben leóvatoskodunk a vízmosásnyi csapáson, egy helyen el is vétjük az utat, de még idõben megfordulunk és visszamegyünk az utolsó látott jelzésig. Immár a helyes úton érkezünk le a tokodi pincékhez. Több benézett kanyar már nem lesz a túrán. Lesétálunk a kertek között az országútig, a keresztezõdés tele van fényvisszaverõ biztonsági objektumokkal. A Tokod-Kolónia felé vezetõ utat választjuk a forgalmasabb táti irány helyett, majd ezt is elhagyjuk a Kis-kõ érintésével a Hegyes-kõre vezetõ utak kedvéért. A környezet figyelésérõl drasztikus váltással kénytelen vagyok áttérni saját állapotom figyelésére, ugyanis minden elõzmény nélkül elkezd vérezni az orrom. Ezt most miért? - teszem fel a merõben fölösleges kérdést. Közben zsebkendõmmel próbálom megakadályozni, hogy Dorogra olyan véres kabátban érkezzek, mintha egy kis költségvetésû horrorfilm eltévedt szereplõje lennék. Eszembe jut, hogy orrvérzéskor jót tesz, ha vizes borogatást teszek a tarkómra, ennek szellemében sikerül a pulóverem nyakán keresztül a hátamra juttatni jó deciliternyi vizet a palackomból. Utána az is eszembe jut, hogy a kezemben hordott túrabotok fémbõl lévén jó hõvezetõ tulajdonsággal rendelkeznek, ráadásul eléggé hidegek is. Tarkóra veszem a botokat, figyelve, hogy a hegyes végük felõl ne nagyon lehessen megpróbálni az elõzést, a másik oldalamon viszont elég hely maradjon ugyanerre. A módszer valamennyire beválik, a vérzés kezd csillapodni. Közben feltûnik, hogy sikeresen vesszük a Kis-kõ, majd a Hegyes-kõ jelentette akadályt, utóbbit megkerüljük, utána a Kéktúrát ismét elhagyjuk. Elõttünk a Nagy-Gete, néha fények villannak a tetõn és a hegyoldalban. Ott fent lenne jó lenni.


A jelzett letérésnél elhagyjuk a szántás szélén haladó utat, hogy ugyanennek a szántásnak egy másik szélén mehessünk tovább. A szántásokat követõ meredek, vízmosta lejtõ szerencsére homokos talajon található, és alig csúszik. Leérve visszacsatlakozunk az OKT-ra és nekivágunk a Nagy-Gete két, jól elkülöníthetõ szakaszra váló megmászásának: az elsõ szakasz az Öreg-kõig – a Gerecse északi részén nem bonyolították túl a névadást – tart, a második meg onnan a csúcsig. Szépen, kényelmesen, de megállás nélkül felsétálunk a tetõig, közben eszembe jut a Csolnok Ring túra, ahol a szerpentines szakaszon lefelé ereszkedtünk. Az kényelmesebb volt. Fent Oczal és Reckeb pontõrködnek, ezt speciel a vonatkozó index topik zugolvasójaként tudom csak. Kérek vinattitól három kötõjel öt perc pihenõt, hogy kirázzam a cipõimbõl a talpam alá szorult törmeléket. Végrehajtom a cipõbelsõ-tisztítást, és már mehetünk is tovább. A tetõrõl közel tökéletes kilátás nyílik, már tényleg csak a csillagos égboltot lehet hiányolni. Továbbhaladva is panoráma-jellegû úton megyünk egy darabig a Getén, dél felé tekintve Csolnok, Annavölgy, Sárisáp fényeit látjuk. Elõttünk pedig a Pilis immár hangsúlyos tömbje bukkan fel egy pillanatra, felette halvány-narancsszín ég jelzi a fõváros közelségét. Újra telefonál Kerek repkény, aki vállalta a kényelmetlen Volvózást és megérkezett Dorogra. A kocsmából Sára üdvözletét közvetíti vinatti felé. Átadom a két lépcsõben érkezett üzenetet. A dorogi idõtorzító még mindig mûködik, mert marha messzinek érzem az odaérkezésünk várható idõpontját. A valóság szerencsére megengedõbb, az elõzõ ellenõrzõpontra érkezéshez képest egy órán belül lent vagyunk a Molnár sörözõben. Addig viszont nem sok említésre érdemes dolog történik, menetelünk mélán a sötétben, figyelve az út néhány hirtelen irányváltására. A kocsmába érkezve elintézzük az igazolást és leülünk Kerek repkényhez, aki a forralt bort épp jókor kérte ki hármónknak. Elforraltborozunk egy darabig, számomra ez a lélektani féltáv, az utolsó fedett és fûtött lehetõség a pihenésre – valamint az utolsó igazán logikus lehetõség a kiszállásra. Fél órácskányi pihenést követõen indulunk tovább Dorogról.


Átvágunk a városon, visszatérünk a Kéktúra útvonalára. Egy nagyobb csapat bulizóból egy lány azt kérdezi, hogy mennyi van még hátra. A kapott információval, miszerint alig negyven kilométer, láthatóan nem tud mit kezdeni. (Ha azt mondtam volna, hogy húsz, vagy azt, hogy száznegyven, azzal ugyanúgy nem lett volna elõrébb.) A homokos ösvényen átsétálunk Kesztölc szélére, az országúton kék villogókat látunk Esztergom felõl közeledni, a hozzájuk tartozó tûzoltóautókat már a faluból visszanézve figyelhetjük meg. Végigballagunk Kesztölcön, a kocsmánál depózó társaságot nézünk elõször pontõröknek, de õk nem azok. Elhagyjuk a magáncélú frissítõpontot, és ezzel együtt a települést is. A következõ lakott település, amelyet megközelítünk, Csobánka lesz, addig végig kell gyalogolni azon a nagy, sötét tömbön, ami elõttünk tornyosul, fenyegetõ-fehér sziklafalai sápadtan verik vissza a közvilágítás és a felhõk mögül átsejlõ félhold szórt fényét. A Kétágú-hegy alatt találjuk a Petró-házaspár ellenõrzõpontját. Innen bélyegzés és pár mondat beszélgetés után indulunk neki a hegynek. Tavaly sokkal rosszabbul esett az emelkedõ, már a Kétágú-hegy nyergéig is, pláne az onnan bedurvuló folytatás. Erre most külön készültem fejben, és néhány szusszanós megállót beiktatva sikerül felküzdeni magamat különösebb megrázkódtatás nélkül. Kerek repkény vontatóként állandó sebességet vesz fel elöl, és kialakul a sor, amelyet sokáig alkotunk hárman: Repkény valahol elöl halad úgy, hogy nem hagyom látóhatáron kívül érni a hátizsákját, mögöttem pedig vinatti jön. Nem rossz, hogy így estefelé egyedül maradtam önmagammal, mert legalább csak a saját morálomat rombolom az ilyenkor szokásos mentális mélypontomban. Átalakul az idõ- és a távolságérzetem; akármennyire jól vontat elöl Repkény, nem érzem, hogy haladnánk; mindig a következõ távoli kanyar utánra teszem a Pilis-nyerget; elkezdek vélt problémákat túlgondolni. Utolérünk valakit, aki a Szakó-nyereghez mért távolság felõl érdeklõdik. Lehet, hogy lélekben még a Piros 85-ön van? Vagy a Szántói-nyeregre gondolhat? Pár mondatot váltunk, majd elhagyjuk õt, megint jön a viszonylagos egyedüllét kényelmes, egyben félelmetes élménye. Nem az esti erdõtõl tartok, az már elmúlt régen, hanem a saját társaságomtól. Aztán szerencsére ennek vége szakad, meglátom az illusztris helyszínt, az emlékmû fehér sziluettjét, ahogy valaki elöl megvilágítja. Fent vagyunk a Pilis-nyeregben, kódot írunk, leülünk pihenni. Repkény csokival kínál, vinatti banánnal, én pedig a teás termoszt ásom elõ a hátizsákból. A közérzetemen, ha mérni lehetne, több nagyságrendnyi javulást tapasztalhatna a mérõmûszer kezelõje.


Elõttünk van még azonban a Pilis oldala. Egy meredek, de rövid kapaszkodó és egy enyhe, hosszan elhúzódó emelkedõs szakasz következik. Az elsõt hamar letudjuk: fent tábla tájékoztat tévesen arról, hogy a zöld sáv a Pilis-tetõ felé vezet. Most már értem, miért írja egy csomó Kinizsi Százas beszámoló, hogy a Pilis tetején voltak, pedig nem is (hacsak nagyon el nem tévedtek). Rátérünk a kényelmes hegyoldali útra, az egész túrán itt érzem a leghidegebbnek a levegõt, ugyanakkor nem tudok túlságosan jól haladni ahhoz, hogy helyreálljon a hõkomfortom. Sebaj. A szerpentinek elõtti réten Repkénnyel megállunk pár pillanatra, megvárjuk vinattit, együtt indulunk el lefelé. A kilátás innen fentrõl éjszaka talán sokkal megkapóbb, mint nappal: elõttünk a távolban Budapest végtelen méretû tömege húzódik, sárgára festi felette a felhõket a köz- és egyéb világítás. A Nagy-Kevély, mint óriási, fekete Gauss-görbe takar ki a város fényeibõl egy darabot. Valamivel odébb, dél felé fordulva Pilisvörösvár és Pilisszentiván látható, mögöttük a Budai-hegyek vonulatával. Látni a Hármashatár-hegy adótornyainak a piros pöttyökkel világító csoportját, tõlük nyugatra a Nagy-Szénás felé vezetõ gerinc nyúlik el feketén. Mellettünk az egyik oldalon Pilisszentkereszt, a másik oldalon Pilisszántó fényei húzódnak, felismerhetõ, melyik utca régebbi, és melyik származik újabb kori felparcellázásból. Fehér és sárga pöttyök sorakoznak kanyarogva és egyenes vonalakban.Nincs az a fénykép, amely visszaadná ezt a hangulatot. Ennek ellenére megpróbálok valamit kihozni a helyzetbõl, de az, hogy nincs állványom (és megfelelõ gépem és nem is értek a fotózáshoz), sokat ront az eredményen. Mellettünk olsen sétál tova, csak a hangsúlyozásán hallatszik némi fáradtság, mert amúgy elég gyorsan riposztol vinattinak. Gyorsabban, mint én, amikor friss vagyok. A lekanyargás során még nézzük egy kicsit a csodálatos-szép kilátást, amíg lehetõség nyílik rá, mert rövidesen leérünk a László-kúpjához – ez most nem gyógyászati fogalom, inkább geometriai. Elhagyjuk a szerpentinezõ utat, köves úton botladozunk a Szántói-nyeregbe. Annyi baj legyen tavalyi, príma videója találó címet visel, Rocky road to Csillaghegy, még mindig érvényes. Lent kényelmessé válik a haladás, sáros földutat taposunk, majd elérjük az éjszaka felezõpontját, az asciimo által találóan Sistergõ-féle Mennyországnak nevezett ellenõrzõpontot. Lehet tippelni, ha ez a pont nem ebben a formában lenne jelen, akkor mennyivel romlanának a teljesítési statisztikák. Kõrözöttes kenyeret eszek, legalább hármat, meg egy óriási zsömlét is, hozzá boros teát kapunk. Mindkettõ nagyon-nagyon finom. Nem mellesleg le lehet ülni annak, aki fáradt, és az evés-ivás-pihenés háromságra a helyszín kifeszített ponyva alatt terül el, ha esetleg eleredne az esõ. Amíg elpihengetünk, jönnek-mennek a túrázók, Fürész Andi érkezik, és Ottorinót is látom leülni, majd gjeklerék akkortájt érkeznek, amikor mi épp indulunk. Sistergõ tölt egy búcsúbögrényi boros teát Repkénynek, ezt elkortyoljuk indulóban.


Fiatal a hajnal, még kettõ óra sincs, amikor nekivágunk a Hosszú-hegy hosszú, kényelmes meredekségû emelkedõjének. A jelzésekre szerencsére nem kell minden idegszálunkkal figyelni, fényvisszaverõ pöttyök mutatják a követendõ utat. Fent, egy kilátópontnál ismét gyönyörködhetünk a kilátásban, alattunk Pilisszántó alszik békésen. Megállunk két-három pillanatra, hallgatni az éji csendet. Odébb kódot írunk a kódírós helyen, betû és két szám, de nem merem azt tippelni, hogy valami AutoCAD-kiadásra emlékeztet a kombináció. Felírást követõen hosszan botladozva haladunk tovább. Az elõttünk haladó társaságból valaki visszakérdez: „Mögöttetek van valaki, aki tudja, hogy jófelé megyünk-e?” Ezek szerint mi nyilván nem tudjuk, értem. Egyébként teljesen jófelé megyünk, a jelzések és a fényvisszaverõ pöttyök sûrûsége és állapota nem változott a Hosszú-hegy elõttihez képest. Leérünk a lejtõn, szintben közel lapos és irányban közel egyenesen haladó útra válthatnánk, de elõtte még bebóklászunk egy egynyomos, botladozós ösvényre, és csak utána lépünk ki a széles dózerútra. Elválik tõlünk a zöld sáv jelzés, amelyet Kesztölc után kezdtünk követni, helyette azonban visszatér a kék sáv. Ez a Pilis megmászása helyett azóta tett egy méretes kanyart a Budai-hegység felé, és most szembe haladnánk azzal a képzeletbeli túrázóval, aki Kesztölctõl a kéken maradt volna. Ezeken az apróságokon gondolkodom, közben néha visszanézek, és nem látom vinattit. Lemaradt volna? Ennyire? Nem létezik. Nem bizony, de errõl majd késõbb. Felzárkózom Kerek repkényhez, megérkezünk Csobánka határába, majd el is hagyjuk a települést a Kevély alatt eltérve az eddigi egyenesrõl. A fényvisszaverõ jelek szépen mutatják itt is a helyes irányt, nehogy valaki bekeverjen a kõbánya felé. A Kevély-nyeregre megint megszenvedem a feljutást, erre már kevésbé készültem fel fejben. A terepviszonyok sem segítenek sokat, a vékony sárrétegen minduntalan megcsúszok, mégis örülök, hogy ezt a részt még az esõ elõtt letudjuk. A tavaly benézett kanyar idén kijelezve vár, innen már csak pár lépés a nyereg, ahol a pavilonnál Forester õrzi a pontot. Elõkeresem a kávés termoszt – Repkény nem kávézik most – és gumicukrot eszem hozzá, tuti nem egészséges, de legalább jó cukros kombináció. Ezzel végig kell mennem.


A Nagy-Kevélyre a kávézás után nem meglepõ módon könnyedén fellépdelünk. Itt pár perces pihenõt ejtünk meg, nézegetjük az elõttünk elterülõ Budapestet, a könnyen és kevésbé könnyen kivehetõ épületeket, városrészeket figyelve. Szép. Visszatekintve pedig kivehetõ a Pilis tömbje, ahogy uralja az alatta elterülõ vidéket. Elkezdünk lefelé botorkálni, kényelmesen, lassan, óvatosan. Még Repkénynek is maradt bõven tartaléka a Nik 40 szintidejébõl, pláne nekem a százasból, tehát ráérünk lazítani. A kövesebb rész alatt futó érkezik fentrõl, legalábbis azt képzelem, de valójában vinatti érkezik, zergeként ugrálva lefelé. Elmondja, hogy azért nem láthattam a Csobánka melletti hosszú egyenesben, mert lekapcsolt lámpával haladt – igaza van, azon az úton tökéletes láthatósági viszonyok uralkodtak. Újra összeáll a triónk, ennek örömére szolidan elkezd csöpögni az esõ. Ez már nem csak pár pöttynyi víz: amire leérünk az ürömi mûúthoz, egész komoly esõvé növi ki magát. Csoszoghatunk a sáros felszínû úton a Róka-hegyen és környezetében, közben pedig figyelünk, nehogy elvétsük a telkek között trükközõ piros sávot. Egy csaknem benézett kanyartól eltekintve (majdnem lemegyünk valami betonlépcsõn, de aztán gyanússá válik és mégsem) könnyen elnavigálunk fent. A fenyõk között ereszkedõ, meredek lejtõt is megússzuk mindenféle egyensúlyvesztés nélkül, és onnan már csak Csillaghegy házai között kell betocsogni a célba, az immár szakadó esõben. A Sarok kocsmában asciimoék fogadnak, kitûzõ jár és oklevél, továbbá egy pár virsli és egy pohár tea. Leülök, örülök, hogy vége van. Vinatti elmeséli, hogy amikor hazamegy, szór egy kis kádat a parajdi fürdõsóba, majd teleengedi fenyõillatú vízzel. Vagy valami ilyesmi. A hévre várva, majd a héven egy helybéli nõ hüledezését hallgatjuk, és azt, hogy éppen mit kellene csinálnunk ahelyett, hogy hazamegyünk. Ennélfogva Kaszásdûlõnél le is szállunk a motorvonatról (Ottorinóékat otthagyjuk, prédának), és busz-metró-villamos kombinációval intézzük a hazautat, vinattitól az Árpád híd metróállomásnál elbúcsúzva. Szeretnék köszönetet mondani a rendezõknek, különösen a pontõröknek a túráért, a kiváló szervezésért, sistergõnek külön a csodálatos éji frissítõpontért. Köszönöm Kerek repkénynek, vinattinak, tanker007-nek, Miklósnak és mindenkinek, akivel több-kevesebb ideig együtt haladtam, a társaságot. Nagyon sokat jelent, komolyan. Nem tudom, hogy jövõre elmegyek-e az Iszinikre (Repkénynek a Kevély-nyereg emelkedõjén azt mondtam, hogy üssön meg nagyon, ha nevezni akarok, de ezt minden hosszú túrán elmondom és még nem ütött meg... eléggé :)), de ettõl függetlenül mindenkinek szívbõl tudom ajánlani ezt a túrát.


-Kékdroid-


---=== képek a túráról ===---

 
 
Szomor teljesítménytúrák (1956-os emléktúra)Túra éve: 20132013.10.26 19:24:47

Szomor 56


Bögre, sapka. Ezeket felejtem eltenni a nagy kapkodásban, és péntek délután, már a vonaton eszmélek, hogy nincsenek nálam. Másnap, naná, mindkettõ hiányozni fog. A Magyarország vasúti földrajzával valamennyire is tisztában lévõ Olvasó talán már felkapta a fejét, hiszen Szomorra nem vezet vasútvonal, és nem is vezetett sosem.[forrás?] A sajátos logisztikával a munkanap délutáni csúcsforgalmat igyekszem kikerülni, Bicskéig személyvonatot, onnan pedig a Balatonfüred – Esztergom buszjáratot igénybevéve a Zsámbéki-medence King Kongjai helyett. A vonaton Bicske alsó után épp a holmimat szedem össze, amikor az egyik ülésrõl CsST sporttárs köszön rám. Teljesítménytúrázók... teljesítménytúrázók mindenütt. :) Bicskén alkalmam adódik sétálni egyet, megnézem magamnak az impozáns templomot – amely éppen állványok mögött rejtõzik –, majd a Mûszaki áruház fedõnevû, központi fekvésû buszmegállóban ücsörögve kivárom a buszt, amely a naplemente sejtelmes fényei mellett Szomorra szállít. „Üdvözöljük Szomoron” - hirdeti a kõbõl rakott felirat a Kakukk-hegyen, nemsokára ideje lesz leszállni az amúgy meglepõen kényelmes Mercedesrõl. A túra honlapjáról elõzetesen kiírtam a tudnivalókat, de elég egy óvatlan pillanatig tanácstalanul néznem a buszról leszállva, egybõl útbaigazítanak. (Mondjuk, ha egy táblára kiírtam volna magamra, hogy „TURISTA”, akkor sem lennék feltûnõbb, elöl-hátul hátizsák, egyik kezemben túrabot, másikban fényképezõgép.) Felsétálok tehát a sportcsarnokhoz, itt egybõl tanker007-be botlok, mint egyik fõrendezõbe. Letelepszem a létezõ legbelsõ helyen a karzaton, majd megvacsorázom, gyorsan megmosakszom, üzenetet váltok a távol lévõ Kerek repkénnyel, végül szép lassan elszenderedek. Lentrõl hangok szûrõdnek fel, Sztancsik Gyurit ismerem fel és Vándor Csillagot, és amikor valahol az alvás és az ébrenlét határára érek, elkezd odakint zuhogni az esõ, erre végül elalszom.


Reggel gyorsan összepakolom a felszerelést, iszom pár korty vizet, lerakom a táskát a csomagmegõrzõs helyen, majd beállok a sorba, valahová a Mezei-házaspár környékére. Amikor sorra kerülök, az elõzetes regisztrációnak köszönhetõen csak fizetni kell és bemondani a nevem, erre máris egy itinert nyomnak a kezembe. Lássuk: adatok távról és szintrõl, nagy térkép, szintmetszet, útleírás, nevezetességek. Szépen összerakott papírcsomag. Elindulok, rögtön szalagok irányítanak végig Szomoron – a szalagozás az egész útvonalra jellemzõ lesz, jelzett útból kevés van errefelé, és a jelzések állapota sem mindenütt jó. A szalagoké viszont igen. Az iskola kerítése mellett ismerõs hang köszön rám, bajnai érkezik nagy lendülettel, egyedül. Kiballagok a közvilágítás hatáskörébõl, egynyomos ösvény vezet a Kakukk-hegy tetejére, közben kálvária keresztjeit hagyom el. A Hold fénye világít, lámpát direkt nem hoztam, rövidesen úgyis kivilágosodik. A tetõn méretes csúcskõ áll, ahogy körülnézek, sötét még a láthatár, de a fõ hegyvonulatok körvonalai így is kivehetõek. Lefelé a szalagok halványan csillannak a szórt fényben, de ez éppen elég most. Meredek, trükkös, enyhén csúszós lejtõ vezet a Kakukk-hegy alá, néhol szûk ösvényen haladok, össze is szedek a ruházatommal néhány tapadós termést, amelyek aztán késõbb okoznak enyhe meglepetést. A kanyargást az Anyácsai-tó felé vezetõ egyenes földút váltja fel, a lejtõkön alibifutó-üzemmódba kapcsolva bele-belekocogok, mert éppen jólesik. Az úttal párhuzamosan csermely csorog, a tó lefolyásaként. Iránytörést érek el, korrekt táblázás mutatja a követendõ utat, szembõl terepjáró érkezik, rámvillant, és csak késõbb esik le, hogy valószínûleg a rendezõk voltak. Valamivel odébb, a növényzet sûrûsödése jelzi elõre, hogy rövidesen megérkezem az Anyácsai-tóhoz, és jól tippelek. Tábla hirdeti, hogy mit nem szabad: hangoskodni, lármázni és compót elvinni. Ezt éppen be tudom tartani. Kerülõre indulok, a tóparton találom az elsõ pont három õrét, akiktõl egy szem pogácsát kapok, valamint bélyegzést és jókívánságokat az útra.


A tóparti kényelmes sétautat rögtön szántásra kell váltani, elbotladozom hát a csoffatag útszakaszon, de ez csak egész rövid szakasznak bizonyul, átlábalok egy raklapokból épített kis hídon, felsétálok egy dombhátra, és máris újabb egyenes áll elõttem. Lassan világosodik, a mögöttem haladó kettõs már lekapcsolta a lámpát, és egyre színesebbé válnak az erdõk, amelyek közelebb vagy távolabb látszanak. Határozottabb földútra váltom a kevésbé határozott földutat, a mellettem húzódó dombháton vezetõ majdani útvonallal szinte párhuzamosan haladok. Körbenézve a láthatáron hegyek látszanak: közelebb a már megismert Kakukk-hegy, távolabb a Gerecse tömbje tûnik fel idõrõl idõre, még távolabb, visszatekintve pedig a Nagy-Gete jellegzetes alakja rajzolódik ki a láthatáron. Aszfaltutat érek el, a Mányhoz tartozó Jánoshegy (Felsõörs) van az egyik végén, az Õrsi-hegy tetejére épült egykori légvédelmi bázis pedig a másikon. A bázisnál nekünk nincs pontõr, a leírás külön kiemeli, hogy nem kell pecsételni. Sajnos ebben a korai idõpontban bemenni sem lehet még. Az objektumot megkerülõ csapáson haladva azért néhány jellegzetes eszköz kivehetõ a lombon át is. A kerülõút után nyílt, fennsíkszerû terepre érkezem, fantasztikus kilátással minden létezõ irányba: a Budai-hegyek felett húzódó felhõk között átvilágít a kelõ Nap, délen az Etyeki-dombság húzódik, délnyugaton pedig a Vértes távoli vonulata felett kavarog a pára. Lentebb az Árpád-kori templomromra nyílik szép kilátás, mintha két telek között direkt hagytak volna egy kis üres teret erre a célra. Lekanyargok a templom melletti parkolóhoz, ahol javában igyekeznek kinyitni a pontot. Itt torlódik össze egy pillanatra a korán indulók társasága: elõttem eddig Piros Hátizsák túratárs ment, mögöttem pedig Evelynék kettõse futott be. Velük a túra során hol itt, hol ott érjük majd utol egymást. A pontõrök szabadkoznak, hogy még nincs kész a tea, ezért azonban egyáltalán nem lehet hibáztatni õket – mi vagyunk korán. Amíg a soromra várok, végignézem a lenyûgözõ templomromot, talán a legszebb ilyet az országban.


Zsámbékot a táblák szerint a Szent Norbert tanösvényen hagyom el, pincék mellett haladok el, majd mélyutat követek, melyet löszfalak szegélyeznek. Némi kapaszkodást követõen újra fent vagyok a dombháton, és újra találkozom a Peremtúra sárga sáv jelzésével, amelyet nemsokára el is hagyok – vagy párhuzamos ösvényen haladok, vagy a jelzések hiányoznak. Mindegy, a szalagok egyértelmûen mutatják az utat. Kényelmesen sétálok a dombháton, alig akad egy-egy enyhe emelkedõ menet közben. Fenyves kísér hosszasan, néha átszûrõdnek a látnivalók nyugat felé: a Kakukk-hegy, az Anyácsai-tó, a hosszú egyenes, amelyen mintha egy-két túrázót látnék haladni Zsámbék felé. Odébb pontõrök ülnek mûanyag székeken, az Óriások lépcsõjét õrzik, nem mintha bárki el akarná vinni, de ki tudja? Náluk a hosszútáv nem áll meg, köszönünk egymásnak, aztán õk tovább ücsörögnek a kellemes reggeli napsütésben, én pedig letrappolok a lépcsõ fokain. Anyácsapuszta határán haladok el, majd újabb emelkedõ fogad, szántóföldek és az azokat elválasztó erdõsávok között bandukolok. Az emelkedõ tetejérõl elõre tekintve a Gete kéklõ tömbje vigyorog a nem is olyan távolból, míg közelebb nézve éppen a Bab-kúti ellenõrzõpontról induló Evelynéket pillantom meg. Éppen a körpanorámás pontra érkezésemkor ér utol Tinca és Rudi István duója, innentõl egy darabig lelassítanak, de legalábbis egy tempóra állunk be. A pontõrök vízzel és csokival látnak el, utóbbit tekintve legalább ötféle változatból lehet válogatni fejenként egyet. Szántók között hagyjuk el a helyszínt, a kilátás továbbra is pazar, és ha felszállna a láthatáron ülõ pára, még pazarabb lehetne.


Nemsokára elhagyjuk a dombháton fekvõ földeket, leereszkedünk Máriahalompusztára, új és felújított épületek, hidak, miegyéb látható a rancson. A kerítést népes brigád festi, csodálkozva mérnek végig, ahogy elkirándulunk mellettük. Máriahalom már egész közel volna, amikor teszünk egy derékszögû kanyart és eddigi északnyugati irányunkat délnyugatira cseréljük. Átlábalunk a mai nap második raklaphídján és felfelé sétálunk tovább a Szilva-völgyben. Még egy derékszögû kanyarral a korábbi irányra térünk vissza, és rövidesen a Máriahalom-Szomor összeköttetést biztosító kis útra érkezünk. Ezen érjük el Máriahalom legszélének is a szélét, de rögtön el is távolodunk az apró településtõl, majd megcélzunk egy dombsort, amelynek a végén kilátó- és ellenõrzõponttal kecsegtetnek. A kilátópont megjelölés mondjuk szinte minden kopárabb dombtetõre igaz széles e környéken, a különbséget az jelenti, hogy a méretesebb látnivalók mindig más szögbõl láthatóak, illetve néha fel-felbukkan egy újabb földtani érdekesség. Mielõtt felérnénk a tetõre, szembõl érkeznek a pontot keresõ Evelynék, de visszafordítódnak általunk és együtt sétálunk fel a tengerszint feletti 251 méteres magasságba. A pont tegnap este megismert õrei másfél méterrel az imént említett szint alatt, szélvédett helyszínen vertek tábort, vízzel, pálinkával és almával javíthatjuk tovább közérzetünket. Kinézek a nagybetûs kilátóhelyre is, keleten a Pilis hosszú vonulatát szuszakolhatom be egy gyengén sikerült fényképbe, északnyugatra a késõbb érintendõ epöli sziklák látszanak, nyugatra pedig, micsoda meglepetés, a Gerecse. A szétnézõs megálló után elkocogunk a domboldalban.


A jórészt lejtõs út végén az Epöl-Máriahalom országútra érkezünk le, a forgalom mértékét jelzi, hogy a térkép szerint naponta egyszer jár erre busz. A falu szélén tábla üdvözöl Kirwán, a tábla mögött lebegõ szalag pedig jelzi, hogy látogatásunk igencsak kurtára sikerül. Völgyben, újabb friss szántás mellett haladunk tovább, szembõl apuka jön két kisgyerekkel, fát szedtek valahol. Apuka kérdést tesz fel – miért itt vagyunk és miért nem Pesten. A hangsúlyból és hangnembõl ítélve már megvolt a napi alapozás, vagyis kész csoda, hogy még nagyjából egyenesen tud járni. Nem nevetünk, legalábbis nem egybõl, mert a fejsze mégiscsak az õ kezében lóbáltatik. Völgybéli utunk során szép lassan azt veszem észre, hogy kezdem gyengének érezni magam, és a völgybõl való kikapaszkodáskor kezdek leszakadni a Rudi-Tinca duóról, ez a dombtetõre teljesedik ki. Át kell lendülni egy következõ völgyön, ezen a második dombháton már szépen sorolhatom az elõttem haladókat: Tincáék dobbantottak és beléptek a hipertérbe, mögöttük Evelynék suhannak, mögöttem pedig futó kettõs érkeznek, õk a térképen is jelzett gémeskút környékén elõznek. Nem sokkal utánuk érkezik Fridman, ha jól emlékszem, a mai napon az övé lesz a legjobb idõ. Ballagok tovább, egyre közelebb érek a Babály-szikla alá, a mai egyik hegyi hajrá kezdetéhez, rövid távon sok szint, ilyet végül is láttam már, másutt, máskor. Szépen felaraszolok az egyre szelesebb kapaszkodón, kopár, csontfehér sziklák fogadnak, és csúcskõ, és önkiszolgáló ellenõrzõpont postairónnal. Nosza, önkiszolgálok, egy betû, egy szám, két szín, adjuk meg a módját. A kilátás szép (Öreg-kõ, Gerecse, Gete, Pilis, nagyon halványan pedig a Börzsöny), a falu elõttem, a szél jólesõen hût a napsütésben. Ledöcögök.


Nagy ívben kerüli az útvonal az imént megmászott sziklakettõst, mindenféle szögbõl megbámulhatja, aki akarja. A kerülõ végén a ma már érintett máriahalmi úton érkezek Epölre – a települést nem egy fanatikus, de angolul kevéssé tudó Steve Jobs-rajongó nevezte így el (Apple), a név a régi Epely alakból formálódott át. Még egy futó suhan el mellettem, majd elérem a Vadvirág Presszót, itt a három pontõrlány bélyegzéssel és kajajeggyel lát el. Bent a jegy átnyújtásával egyidejûleg jelzem az igényemet egy korsó kólára és egy kávéra, a vércukrom szintje valahol a padló környékén pihenget, és ez számomra nem kedves állapot. A napi betevõ koffein mellé a túra szolgáltatásaképp kapok egy pár jobbfajta virslit és az asztalnál ülõ futóval közösen egy egész kancsó teát. Mialatt próbálom összekapni magam, befut és tovább is áll Barta úr és még egy-két futó, valamint a korábban piros hátizsákosként említett, mostanra Kinizsis pólóssá átlényegült túratárs is. A jólesõ frissítés után továbbállok és rövidesen érezni kezdem az elfogyasztott étel-ital jótékony hatását. Epölrõl újabb meredek kaptató vezet ki, a szintábra szerint csak egy kicsit lankásabb, mint az iménti sziklás part. A valóságban valahogy mégis kényelmesebbnek érzem, talán azért is, mert hosszú idõ után újra erdõs, kényelmes ösvényen haladhatok. Nem is telik el sok idõ, és az Õr-hegy tetején találom magam, magas kereszt áll a csúcson, rajta Bajna felé latin felirat: „In hoc signo vinces”. (Akit érdekel, itt többet megtudhat róla.) A kilátás új eleme Bajna innen nézve meglepõen nagy települése, és a napsütésben vakító fehéren csillogó Sándor Móric-kastély. A tetõn családi piknik zajlik, a résztvevõk: néhány anyuka, sok gyerek. Lefelé meredek csapáson gázolok az avarban, majd széles, szõlõhegyi útra érkezem, ezen térek el Bajna felé. Szõlõbe igyekvõ motoros pöfög el mellettem, intünk egymásnak üdvözlésképpen. Néhány jó kilátású, fényképezésre csábító helyszín mellett megyek el, a fotógép akkuja itt unja el az eddigi „cseréljen elemet” felirat vetítését, és már bekapcsolni sem ad elegendõ energiát. Másik problémával is szembesülök: a bal talpam elejénél szépen fejlõdik egy vízhólyag, és egyre kényelmetlenebbé válik tõle a haladás. Így érkezem meg a következõ pontra, a Donát-házhoz, ami egy közepesen zárva tartó pincét jelez, szép terasszal, padokkal, vidám pontõrökkel. Vizet vedelek, sósropit falok, és közben a két fennálló kellemetlenségbõl egyet megoldok, elemet cserélek a fotógépben. A vízhólyaggal momentán nem óhajtok foglalkozni, a hátralévõ tizenöt kilométert majd kibírom valahogy.


A következõ szakasz, a mai nap harmadik önkiszolgáló pontjáig nagyjából arról szól, hogy hol fasor mentén, hol csak úgy a táblák között menetelek tûzõ napon és erõs szélben. Utóbbi egyfelõl jó, mert legalább nem sülök meg a valószínûtlen októberi hõségben, másfelõl meg nemigen van kedvem nézelõdni, fõleg, amikor szembõl kapom a légáramot. Gesztenyesort érek el, aztán hátat fordítok neki, szántás, szántás, megint kanyar, hátrafordulva a Gerecse-tetõn magasodó TV-torony néz vissza. Szántás, még szántás, erdõ. Huhh. Ez kicsit erõs szakasz volt, de az erdõ a sárgás levélszõnyeggel lélekemelõ hatású. Újra emelkedõ következik, ez az Öreg-Nyulasom, vadászles áll a domb tetején, lent a fûben kódot véd a széltõl két deszkadarab. Lekanyargok a Bajnai útra, ezen közelítem meg Petõfimajort, az épületeket kiszolgáló légtechnikai berendezések zúgását még a szélben is messzirõl hallani. Mögülem futók érkeznek, Dolgos György és Varjas András, pár mondatot váltunk, aztán tovakocognak. Petõfimajornál újra aszfaltutat érek el, és szomorúan szembesülök a ténnyel, hogy Gyarmatpusztáig, és kis erdei szakaszt leszámítva majdnem a célig aszfaltot fogok taposni. A vízhólyag miatt ordítani tudnék, de felidézem, hogy az elbeszélések szerint a Szomor túrákon többnyire nem ilyen késõ nyári körülmények uralkodnak, hanem esõ, köd és sár, és olyankor azért fene jól tud esni pár kilométernyi aszfaltút. Összeszorítom a fogaimat, és legalább a lejtõn megpróbálok kocogni, hogy legalább gyorsan essek túl a maradékon. Gyarmatpusztán egyenruhás pontõr fogad, mesél egy kicsit a hely történetérõl, a kastélyról, aztán váltunk néhány szót a túrázásról is. Közben teával és vízzel kínál, a teát meghagyom a késõn érkezõknek, vizet viszont bármilyen mennyiségben meg tudnék inni. Szerény három-négy deci után megállok, ennyivel, és a nálam lötyögõ kevés maradékkal már kibírom a célig.


A rövid pihenõt követõen felsétálok a Sándor-család mauzóleumát rejtõ kápolnához, majd még egy kicsit fentebb, a Gyermelyt Gyarmatpusztától elválasztó Szõlõhegyre, a nagybetû nem véletlen, mert tényleg így hívják. A takaros pincék között elhaladva hamar szembesülök azzal, hogy a hegyi utakat részben leaszfaltozták, de egy lejtõ erejéig a szalagok visszatérítenek egy földes ösvényre. Gyermelyen végigsétálok, követem a szalagokat a szinte néptelen utcákon át. Az egyik ház elõtt egy srác távirányítós versenyautóval tesz néhány próbakört, éles hangon visítva rohangál a méreten aluli jármû fel és alá az utcán. Vicces. Aztán szépen kikanyargok Gyermelyrõl, emelkedõ vezet dombtetõre, a tetõn kereszt áll egy magányos fa alatt, valamint odébb különös képzõdményt láthatok: gázvezeték kompresszorállomása mellé települt pihenõhelyet, padokkal, facsemetével. A kilátás a tetõrõl valóban szép, de ennél már csak a hévízi alállomás melletti üdülõ van abszurdabb helyen. Lesétálok Szomorra, a lejtõn felbátorodva megint megpróbálok kocogni, de pár tucatnyi méter után abbahagyom. A kinézett, 15:49-es buszt így is elérhetem kényelmesen, a célban való molyolást, átöltözést is beleszámítva. A kis templom mellett felsétálok, néhány teljesítõ szembõl, már a cél felõl érkezik. A reggel megismert utcán ballagok be a célba, rövid sorállás után kapok célidõt és célbélyegzést, majd minden további sorállás nélkül mehetek az 56-os távnak dedikált asztalhoz, szép kitûzõ és oklevél a jutalmam. Köszönöm ezúton is a rendezõk munkáját, kiváló túrát alkottak nekünk. Köszönöm továbbá mindenkinek a társaságot, akivel azon a néhány rövid szakaszon együtt haladtam. A célban kapott ellátmányt eszegetve beszélgetek egy kicsit tanker007-tel, majd, mivel közeledik a busz indulásának az idõpontja, összeszedem a csomagomat, felmálházom magam és lesétálok a buszmegállóba. A 785-ös vonalon közlekedõ járat telítettsége érkezõben sem csekély, és itt, Szomoron éppen meg is telik – legalábbis az ülõhelyek elfogynak, amire felszállok. Ezt látva – tanker007 ötletét szem elõtt tartva – csak Zsámbékig veszek jegyet, ott leszállok, és egy másik, jóval szellõsebb King Longon jutok el a Széna téri buszállomásra. Az út eseménytelenül telik, fáradtan, de jókedvûen ücsörgök az amúgy kifejezetten kényelmetlen ülésen. A városi közlekedés során adódik még néhány kényelmetlen helyzet, de ez már fel sem tûnik, lélekben még mindig ott kószálok a Gerecsében.


-Kékdroid-


Képek a túráról

 
 
Csolnok RingTúra éve: 20132013.10.26 19:14:26

Csolnok Ring 20


Ködbe vész a pilisi kilátás a körülöttünk magasodó hegyek alatt, ahogy a 10-es úton északnyugat felé oson a Volánbusz fél hetes indulású járata. A tiszta, de meglehetõsen kényelmetlen Volvóra 7-15 fõ között változó létszámú utas kíváncsi. Vasárnap, kora reggel nem is számítottam sokkal többre. Dorogon, a Puskin utca megállóhelyen – a sofõr meglepetésére, mert a jegyünk szerintem a központig szólt – hárman szállunk le: egy túratársnõ, Kerek repkény és én. A helyi teszkóban sajnos nincs hozzáférés kávéhoz, sem helyi fõzésû, sem automatás formában, így elmarad a reggeli rituálé – ismétlése. Háromnegyed nyolckor a városközpont felõl felbukkan egy egyszerû, fehér színû busz, méghozzá egy egész újszerû Setra, „Csolnok Ring / <mai dátum>” iránytáblával. Felszállunk, a háromfõs kezdeti utasterhelést a boltból kilépõ Lipák úrék, majd a következõ pesti busszal érkezõ Kovács Károly és még egy túratárs növelik. Hétõnkkel gördül át a busz a szomszédos Csolnokra, másfél sávnyi keskenységû, nehezen belátható kanyarral tarkított országúton. A rajtnál hosszú sor fogad – a szokásos soroknál jóval hosszabb – itt eleinte bénán téblábolunk, mint akik reggel még néptáncversenyre indultak, és csak véletlen lyukadtak ki egy teljesítménytúra rajthelyén. Valahogy odakerülünk egy asztalhoz, itt találjuk a nevezési lapokat. Nem véletlen nyomtatták duplán ezeket: kettõt kell ugyanis kitölteni, egy példány a nevezõnél marad, egy a rendezõknél. Még most sem vagyok biztos benne, hogy értem. Váltunk pár szót az épp induló Lestatékkal, akik a sorállás várható idõtartamát fél órára tartják. Ez bejön, és ha nem lép elénk a semmibõl a terepszínû ruhás ember négy-öt nevezési lappal a kezében, akkor rövidebb is lehetne. Találkozunk még R.Gellértékkel, de a nevezési folyamat lezajlása után elvesztem õket szem elõl. A hosszúra nyúló rajtolás végén számmal-rajtidõvel ellátott nevezési lappal, valamint egy itinerrel válunk gazdagabbá. Elõbbi a szokásos személyes adataimra emlékeztet, utóbbi pedig az ellenõrzõpontok listáját sorolja, pontonként két üres igazolóhellyel. A tájékozódást térkép segíti, ilyet sem kaptam még soha teljesítménytúrán: földhivatali alaptérkép lehet, apró helyrajzi számokkal, és berajzolt útvonallal. El ne felejtsem: egyedi, Csolnok címerével felmatricázott bögrét is kapunk. Ennyi bevezetés után kezdjük el a túrát.


A Szent István parkból indulva szalagozás mentén, rögtön fölfelé indulunk el, a lehetõ legrövidebb úton ki Csolnokról. Már a buszból is feltûnt, mekkora elképesztõ mennyiségû szalaggal csökkentették a rendezõk az eltévedés lehetõségét. Az országút által elért tetõnél balra lent az egykori homokvasút alagútjának a lezárt bejáratát látjuk, elõttünk agyonszalagozott letérés irányít az erdõ felé. Az út kanyarulatánál mellényes önkéntes segíti a tájékozódást autósnak, gyalogosnak egyaránt. Rövid, egynyomos kaptató után kiszélesedõ ösvényen ballagunk, jellemzõen észak-északnyugati irányban. Mellettünk Csolnok utcái húzódnak, körülöttünk az õszi erdõ sütkérezik a pára által tompított reggeli napfényben. Elõttünk-mögöttünk túrázók túráznak, többségük talán most elõször jött ilyen rendezvényre. Fák között, majd cserjés-ligetes úton haladunk tovább, majd a Henrik-hegy tetején egy kicsivel túl a bokrok is elfogynak: a füves kilátóhelyen találjuk az elsõ pont õreit. Irdatlan mennyiségû vízzel készültek, ebbõl egy kisbögrényit iszunk ketten, mert mi meg irdatlan mennyiségû saját készlettel készültünk, és nem szeretném mindet végigcipelni. Az igazolás folyamata során kapunk bélyegzést és aláírást a megfelelõ rovatba, és még a nejlontokba is visszateszik a papírjainkat. Felkészültek, az biztos. Közben a kilátást szemléljük, amely így, párás idõben is lenyûgözõ – tiszta idõben nyilván még sokkal jobb. Elõttünk Dorog terül el, azon túl Esztergom, a hátteret a Pilis ködbe veszõ csúcsai adják. Tisztább idõben még a Börzsöny látványa tenné teljessé a képet. Kicsit közelebb és arrébb nézve a Gete tömbje nyúlik ki az erdõbõl. Arra megyünk tovább.


Meredek, keskeny ösvényen oldalazunk lefelé egy árokig, majd kikapaszkodva az árokból ismerõsnek tûnõ nyiladékot érünk el: a hegyre fel és a hegyrõl le a Kéktúra útvonalát követjük. Így már érthetõ, miért tûnt olyan ismerõsnek. Eszembe is jut, hogy az Iszinik itt van a nyakunkon. Felkapaszkodunk a Getére, majd a Nagy- elõtaggal bõvített változatra. Mellettünk, az úttól és a hegytõl délre, a jóval mélyebben fekvõ földön traktor szántogat. Ugyanitt szép kilátás. A tetõre menet Nagy Lajos csapatát, majd a Bubu-féle társaságot érjük be, lefelé ereszkedve kitárgyaljuk a jelenlegi helyzetet a Stovkák és egyéb túrák frontján. A fenti körülnézést viszont nem hagyjuk ki, lent Tokod és Tát házait látjuk, mögöttük közelebb a Hegyeskõ biztosítja a természetes látnivalót. Az Öreg-kõnek (a bajótinak, nem az itteninek) még látszanak a kopár sziklafalai, de a Gerecsébõl Lent a furmányosan „Gete alja” névre keresztelt ellenõrzõpont fogad, éppen az Öreg-kõ és a Nagy-Gete közötti nyeregben. Pogácsával és vízzel kínálnak, továbbá szöges kirakós játékot lehet játszani, kulcstartóért. A kulcstartó ötletes dolog, ráadásul kifejezetten a túrára készült.


Lassan ellépünk a helyszínrõl Repkénnyel, menet közben alulról nézhetjük végig a hegyoldalt, amely fölött az elõbb jártunk. Erdõsávban, majd szántó, rét szélén haladunk. A térképen szereplõ fogalmak sorát a „Régi vasút” fedõnevû ellenõrzõpont elérése folytatja. A pontõrök itt cukorkával és vízzel kínálnak, azonban a helyi jellegû érdekesség, vagyis a hivatkozott régi vasútnak a nyomait csak erõs odafigyeléssel lehet fellelni. Elsétálunk. A réteken keresztülvágó úton a szalagokat erre a célra levert karókra kötötték, és amikor a rét végén elérjük a soron következõ emelkedõt, az erdõ szélén húzódó susnyást jó négy méter szélességben láthatóan frissen irtották. Sok munka van ebben az útvonalban, meg kell hagyni. Visszanézve a domboldalból a Nagy-Gete oldala fürdik a napfényben. A következõ érintendõ pont a listán Kõbánya-kilátó néven fut, a Gerecse térkép a helyet a talányos Mókus néven ismeri, míg a szomszéd tetõt Magos-hegyként. Elérünk egy kilátópontot, a völgyben alattunk krosszpálya terül el, a láthatár tiszta idõben nyilván messzire húzódik, most a pára miatt kevésbé látjuk a távoli dombokat-hegyeket. A helyi kálvária néhány stációját érintve jutunk át az ellenõrzõpontra, itt csoki és víz az ellátmány. A kilátás Csolnokot és az Iszinik pilisi szakaszának élõ, három dimenziós szintmetszetét mutatja, vagyis a Pilis fõ vonulatát a Kétágú-hegytõl a névadó csúcsig. Ez a látvány szerencsére még elénk kerül néhányszor.


A kilátópontról meredek ösvényen roboghatunk le a falu szélsõ telkeihez, itt átvágunk a sûrûn parcellázott területen (a parcellázottság csak a térképrõl látszik, a valóságban nem igazán), keresztezzük a XII. akna felé vezetõ utat, majd egy szántó szélén haladva érjük el a Dág felé vezetõ országutat. Lovak karámja mellett várnak a pontõrök, a szolgáltatás itt egy szem almát és egy szem keménycukorkát jelent. A cukorkából szerintem járna még repeta is, én a rám esõ egy szemet is felajánlom bárki másnak. Fentebb a karámhoz tartozó lovakkal köthetnénk közelebbi ismeretséget, Repkény fel is ajánlja az almacsutkáját fogyasztásra. A kerítéshez legközelebb álló patás állat él az almacsutka fogyasztásának lehetõségével, talán még örül is. Szépen emelkedik velünk az út, a térkép szerint a Pollus-hegy megmászása van napirenden. Fentrõl ismét szép a kilátás, a Pilis hosszú tömbjében gyönyörködhetünk menet közben. Az út másik oldala felé tekintve pedig Csolnok látszik, és a Kálvária feletti számos siklóernyõs. Közelebb birkanyáj vonul egyik helyrõl a másikra. A szalagok mellett valóságos kordonok is segítik az óvatlan errejárót a tájékozódásban, végül lejutunk a dorogi út hajtûkanyarja felett elhelyezkedõ ellenõrzõpontra, amely a mai nap során az utolsó. Ha nagyon szeretnénk, itt is kaphatnánk vizet, ezt a lehetõséget most kihagyjuk. Egy kis idõre visszatérünk az utcákra, majd a település két része között húzódó régi vasúti töltésre érkezünk meg, ezen jutunk fel a Bányász Múzeumba, amely ezúttal a túra célját jelenti. Rögtön az udvarról elõször nem is akarok bemenni, mindenféle bányavasúti eszközök állnak ugyanis kint, akkus villanymozdony, egy Ganz felsõvezetékes villanygép, egy sor csille és mindenféle szerkezet, beleértve egy valószínûleg nagyvasúti eredetû áramszedõt. Bent a célban kapunk emléklapot, kitûzõt, ellátmányként pedig kakukkfüves ízesítésû teát és zsíroskenyeret. Rövid pihenõt követõen csatlakozunk a múzeumi tárlatvezetésre, ebbõl nem lövök le semmiféle poént, inkább õszintén ajánlom mindenkinek a látogatást. Idõközben beérkezik számos ismerõs, a különbusszal Dorogig már jóval többen megyünk, mint amennyien reggel érkeztünk. A hazautat Jámbor (és Bogyó kutya) társaságában tesszük meg, a reggelihez hasonlóan csekély komfortot biztosító Volvón.


A túráról számos elõnyös dolgot tudok elmondani: ilyen a jól választott útvonal, a láthatóan nagyon kezdõkre kalibrált szalagozás, a bõséges ellátás. A múzeum pedig megkoronázta az egész túrát. A rajtoltatást kell még gördülékenyebbé tenni, és akkor minden rendben lesz. Köszönöm a rendezõknek a túrát, látszott, hogy sok munkájuk fekszik benne, továbbá köszönöm a társaságot Kerek repkénynek, és mindenkinek, akivel több-kevesebb ideig együtt mentünk.


-Kékdroid-


Képek a túráról

 
 
MeteorTúra éve: 20132013.09.19 23:35:19

Meteor 50


Hûvösvölgyben már egész szépen pötyög az esõ, amikor leszállunk sokadmagunkkal a hatvanegyes viszonylaton közlekedõ Tátráról. Remélem, ennyiben is hagyja, de ebben természetesen tévedek. Benevezünk a kisvasúti állomás aluljárójánál, a társaságot Kerek repkény mellett Lépéshiba jelenti, akivel a Nagy Átnevezett Téren találkoztunk, s ha már így történt, társasággá is alakultunk. A rajtnál felbukkan kaledit, akivel egy ideig még oda-vissza kerülgetjük egymást, de talán a Hárs-hegyek után már nem látjuk ma egymást. A rövidnek bizonyuló rajtprocedúra után kilépünk a szötymörgésbõl határozottabb fokozatba kapcsoló esõre, elindulunk. Igazán nehezen járható részek a mai túrán nincsenek, leszámítva talán egy-két elsárosodott lejtõt, de errõl majd legyen szó késõbb. A séta a kisvasút vonalával párhuzamosan kezdõdik, majd keresztezünk utat, vasutat, és minden különösebb esemény nélkül felbaktatunk a Nagy-Hárs-hegyre. Erdõ, esõ, örök, ezek a szavak váltogatják egymást a fejemben, bár õszintén szólva, nem néztem ki annyira a sapkám alól, hogy ellenõrizzem az örökerdõ tanösvény táblájának meglétét. Az egyre jobban felbátorodó esõ hatalmas elõnye, hogy a ló- és egyéb darazsak inkább a rajtban feladják a teljesítmény-túrázócsípési szándékaikat. A Nagy-Hárs-hegyen a pontõrök a mérsékelten nyirkos Kaán Károly-kilátó földszintjén pontõrködnek, itt még a papírlapot is át lehet úgy nyújtani, hogy az ne ázzon el, amíg a védõzacskóján kívül tartózkodik. Kilátás helyett nagy szürke esõfelhõt látnánk a felsõ szintrõl is, úgyhogy ma a kilátómászás elmarad. Elhagyjuk a helyszínt, lesétálunk a hegyrõl.


Szépjuhásznénál átkelünk a sínpáron, majd keresztezzük a Budakeszi utat, buszt engednénk menni, de leszállója van, az ügyfél láthatóan az utolsó pillanatban jelezte leszállási szándékát. A következõ látnivaló a János-hegy, Mesdames und gentlemen, erdõbe térünk, felszerpentinezünk. Az úton gyenge vízátfolyások kezdenek feltûnni. Amire felérünk, az esõ már elszántan zuhog, és ha ez nem lenne elég, egy-egy széllökés a nyakunkba zúdít egy kis többletvizet a fákról. A kilátó közvetlen környezetében szerencsére nincsenek fák. Bevesszük magunkat a toronyba, fiatal lányok õrzik a pontot, egy alig recsegõ zsebrádió társaságában. Nem ájpod, nem kihangosított lapostelefon, ilyet is látni még. :) Itt sem töltünk több idõt a minimálisan szükségesnél, a kõépítmény belsejében álló párás, hideg levegõnél jobb a kinti párás, hideg levegõ. Lecsorgunk a hegyoldalban, az épített-erõsített utakkal a parkerdõ-jelleg egyelõre folytatódik. Cseppet sem bánom. János-hegy vasútállomás hegy felõli váltókörzeténél újra találkozunk a Gyermekvasút infrastruktúrájával. Tovább battyogunk lefelé, egészen a Virág-völgyig, ahol a sárga sáv ösvénye elegánsan oldalazva kapaszkodik ki a széles dózerútról. Vizes, zöld alagútban ballagunk fel a Csacsi-réti esõházhoz, itt a következõ ellenõrzõpont. Az igazolásügyi megálló után sietve hagyjuk itt õket is.


Szép lassan átoldalgunk a Budai-hegység déli peremére, mindenféle jelzések váltják egymást. Sárgáról pirosra váltunk, majd piros keresztre. Valami elágazásban bóját pillanthatunk meg, dugókával. Ezt egész biztosan nem nekünk tették ide. A Piktortégla-üregeknél a rendezõséget egy nejlonkabátkába burkolt néni képviseli, kempingszéken. Azon csodálkozom, hogy még nem fagyott ide. Ezen a túrán a pontõröknek tényleg sokkal-sokkal nehezebb, mint nekünk. Mi legalább mozoghatunk. És mozgunk is: a most közelebbrõl nem vizsgált üregek környékérõl kisétálunk a Budaörs feletti nyílt, füves dombhátra. Az esõ pár perces szünetében erõs szél teszi szórakoztatóbbá az elõrehaladást. Aztán az esõ is újra rákezd, a teljes élmény kedvéért. Leérünk egy völgybe, most a Sorrentóhoz nem a fenyõfák között, hanem egy széles, kitaposott úton baktatunk fel. Eleinte legalábbis, mert hamarosan sárga sáv invitál egy ösvénykére, ezen érjük el a jellegzetes sziklacsoportot. A pontõr a kövek menedékébe húzódik, amíg az igazolással foglalkozik, megszemlélem a kihelyezett digitális mindentmérõ készüléket. És elfelejtem, mi minden volt rajta, de azt megjegyzem, hogy az eszköz páratartalmat nem mér.


Oldalazó, sáros csapáson botorkálunk tovább, és eljön az elsõ trükkös, sáros lejtõ. Szerencsére ránézni rosszabb, mint haladni rajta, a bakancs szerencsére meg tud kapaszkodni a nyúlós trutyi felszínén. Lent rendezzük sorainkat. Megyünk, ahogy éppen tudunk. Fentrõl esõ. Oldalról is. Szembõl, minden emelkedõnél víz folyik szembe, érré változik az út. Makkosmária széle felé haladva piros M jelzésre térítene az itiner, ha olvasnánk, de megy a térülés saját kútfõbõl is. Nem kell sok idõ, és azon kapjuk magunkat, hogy a túra névadója, a Meteor-szurdok mélyén haladunk. Sikerül nem elesnem, ennek örvendek. Az ellenõrzõponton esernyõs pontõr bácsi ül egy asztalnál, láthatóan az õ lelkesedése sem verdesi most az eget. Innen pillanatok alatt a nagyszénászugi bekötõúton vagyunk, és a nem túl óvatosan közlekedõ autók farvizén beevickélünk Budakeszire. Közben a szokásos égi menüt kapjuk: esõ, szél. A kisváros fõ buszmegállójánál rövid pihenõt tartunk. Utoljára három éve, éppen ezen a túrán láttam BKV-buszt ilyen csalogatónak, de mint akkor, most is megkeményítem szívemet és elfordítom orcámat a menetrendes tábla felõl. Kifelé indulunk a keskeny utcákon, az autósok még annyira sem figyelnek a kikerülésre, mint általában. Járda híján pedig valahol menni kell. A nafe-féle botelfordítós trükköt alkalmazom, beválik. Kicsit nyugodtabb környéken Gyõri Péter és SzLA kettõse érkezik szembõl, mint boldog Meteor 21A-teljesítõk. Beszélgetünk egy kicsit, aztán SzLA-ék elhúznak, busziránt. Felsétálunk a Mammutfenyõkhöz lehetõ legközelebb települt pontõrökhöz. Igen, továbbmegyünk, köszönjük.


A hosszas ázás kezd hosszas fázássá átalakulni, alig várom, hogy újra szélvédett helyen mehessünk. Az erdõ viszont nem nõ fel egy év alatt, úgyhogy az impozáns Mammutfenyõket, majd Budakeszi legszélén az iparterületet elhagyva nyílt, szeles tarvágáson húz minket végig az út. A távolban mindenfelé felhõk gomolyognak, északon kivehetõ a Nagy-Szénás és a többiek, de mögöttünk most épp felhõbe burkolóznak a hegyek. Besétálunk, hosszan emelkedõ út vezet a Hosszú-hajtás felé. Lassacskán eláll az esõ, elõttünk-körülöttünk élénkzöld moha lepi az erdõ alját, a fák között köd ül. Az esõ is lehet szép, ha máshogy nem, utólag mindenképpen. Lépéshiba antigravitációs jelenségre hívja fel a figyelmünket: az esõvíz még ott is szembõl folyik, ahol úgy érezni, hogy lefelé megyünk. Nem véletlen volt ez lezárt terület. :) A bánya oldalánál magányosan pontõrködõ hölgy fogad, az igazolások begyûjtésén túl itt csak annyit idõzünk, amíg elõkotrom Kerek repkény hátizsákjából a földimogyorót. Földimogyorózva bóklászunk tovább, ezúttal ismét lefelé. Erdészház-komplexum mellett haladunk el, keresztezzük a pátyi utat, megcélozzuk a Nagy-Kopaszt. Szûnni nem akaró ködben jutunk fel a Tarnai-pihenõhöz, a felhõ lustán kavarog a kiugró tetõ körül. Elkapom egy gyenge kép erejéig. Még átlépünk néhány szintvonalat, elérjük a színes alakzatok csomópontját, Repkénynek és nekem a zöld háromszöget kell követnünk, Lépéshibának pedig a pirosat. Elbúcsúzunk, nekünk még egy kisebb kaptatót le kell küzdenünk, és megérkezünk a Nagy-Kopasz tetejét jelentõ apró fennsíkra.


A pontõr a kilátó tövében üldögél, és bár esõvédett helyen töltheti az idõt, a nyirkos levegõ és a hideg nyilván nem teszi túl kellemessé a pontõrködését. Harmadik alkalommal látogathatnánk ma kilátót – és ezt a harmadik alkalmat is kihagyjuk. Lesétálunk a hegyrõl, szélárnyék van és üdítõ, hogy az esõ láthatóan abbahagyta az esést mára. Beballagunk Nagykovácsiba, az utcákon alig találkozunk egy-két járókelõvel. Templom, fõtér, kerülõ a jelzett úton, temetõ, semmi újdonság. A járda hosszan elkísér, ahogy sétálunk a Zsíros-hegy felé, de még a tetõ elérése elõtt véget ért az építkezés lendülete. Fent az egykori bányászat emlékmûjeként meghagyott oszlopsorhoz teszünk egy rövid kitérõt – ez eddig valahogy mindig kimaradt. A rácsos tartók megvizsgálását követõen visszatérünk az útvonalra, megcélozzuk az egykori turistaház hûlt helyét. Közben autóból igazítanak útba rendezõk, hogy az ellenõrzõpontot a Muflon Itató nevû intézményben találjuk. Késõbb az útbaigazítást egy papírlapon is elolvashatjuk, elvégre nem cirkálhatnak itt napestig. Az itatóban jó a kávé, és még az idõ is visszafelé telik. Az óra legalábbis úgy jár. Öt percnyi óranézést követõen továbbállunk.


Éppen váltjuk egymást egy nagyobb létszámú csoporttal, akikkel még Nagykovácsi elõtt találkoztunk. Eldöcögünk a helyszínrõl. A döcögés már szó szerint megy, komótos sétatempóra váltunk, és nem is nagyon változtatunk rajta a célig. Végigkanyargunk a ligetes, erdõs hegyháton. A hegyi út végén, a Remete-hegy kilátópontjáról már szerencsére nyílik némi kilátás, egész messzire révedhet az ember tekintete, feltéve, hogy az egész messzi a János-hegy tömbjén még innen található. Óvatosan leügyetlenkedünk a meredek lejtõn, átlábalunk a meglepõen csekély vizû patakon. A szurdokban újabb ellenõrzõpontot találunk, majd a szurdok vége után, a máriaremetei templomnál még egyet. Itt is, ott is kapunk bélyegzést. Máriaremetén meg is pihenünk, kalciumos pezsgõtablettát oldok egy bögre kútvízben. Megfelezzük. Közben beszélgetünk kicsit a pontõr nénivel, aki ma már rajtoltatott is, meg a budakeszi helyszínen is õrzött pont. A templom szép parkjából házak közé térünk és nyílegyenes úton indulunk a Nagy-Hárs-hegy felé. Még érintjük a Nagyrétet, a sarkánál nagyobb autós-buszos csoportosulás álcázza a turistaút bejáratát. Integetnek is, hogy „a többi kiránduló mind erre ment, ha érdekel”. Érdekel, arra megyünk mi is. A rét kifejezetten barátságtalan arcát mutatja. Üres, felhõs, középen van valami oszlopsor, de vajon még minek? Nem mintha annyira számítana. Elkanyarodunk a rét szélétõl, átballagunk egy dombon Hûvösvölgybe. Cél, jelvény, gratuláció. Köszönetnyilvánítok: köszönöm a Meteor TTE-nek a rendezést, külön köszönet jár a pontõröknek, akik a hidegben-esõben helytálltak. Köszönöm a társaságot két útitársamnak: Repkénynek és Lépéshibának. A túra ellátmányát, az emblematikus kisdobozos üdítõt kint, egy padon kortyoljuk el, közben végignézve a gyermekvasutasok szolgálatának befejezését. A néhány percnyi ücsörgés után villamosra szállunk, utazunk. Késõbb, nyugatra nézve a hegyek mögött a naplemente fantasztikus színkavalkádját nézzük utazás közben.


-Kékdroid-


Tíz darab kép, mert ennyit sikerült készíteni

 
 
Eger csillagaTúra éve: 20132013.09.13 23:02:29

Eger Csillaga – Bükki Házak 25 20


A hasonló esetekben szokott a beszámoló azzal a résszel kezdõdni, hogy már régóta várjuk, indulás, örülünk, de sajnos családi, okán, rövidebb táv, jó, hogy így is egyáltalán, öcsém nem tud jönni, húgom igen, meg ugye Repkény. És én. Reggel tétován készülõdünk, pakolászunk. Az ablakból mintát veszek az idõjárásról. Nekem már kell a hosszúujjú. Õsznyitó túra lesz a mai, hûvös hajnallal, napsütötte, csupakék éggel. Átautózunk Felsõtárkányba. Parkolóhelyet keresek, majd visszagurulok az idáig mögöttünk haladó, de jó helyet elcsípõ autó mellé. Itt már látom, Cam Mogó és lánya utaztak a jármûvel idáig a távoli Szegedrõl. És még én panaszkodtam a korai kelésrõl. Beszélünk kicsit, õk még készülõdnek, mi megyünk nevezni. Átsétálunk a tóparti pihenõnél kialakított kényszerrajthelyre – mint az itinerbõl kiderül, az utolsó pillanatban végrehajtott változtatás pár kilométerrel megvágta a túra hosszát. (Innen a címbéli rövidülés is, a tényleges táv 19,8 km lett.) Szerencsére a szintidõ nem módosult, a leírás is kiemeli, hogy a rendezõk szeretnének idõt adni a nézelõdésre, fényképezésre, ismerkedésre. Nekem tetszik. Benevezünk, kapunk itinert: az egylapos dokumentumon köszöntõt, néhány tudnivalót találunk, továbbá részletes táv- és szintadatokat, szintmetszetet, igazolásgyûjtõ négyszögeket és térképet. Indulunk.


Mai elsõ célpontunk a Barát-réten található õrház, a papírforma szerint itt lenne ellenõrzõpont, de a rajtban szóltak, hogy nincs, ne keressük. Nem fogjuk. Elindulunk a sárga jelzésen, ez egy tanösvénnyel együtt még a tópartról felkapaszkodik egy közepesen meredek csapáson megközelíthetõ magaslatra. A lillafüredi országút szorosa, a Kõ-köz felett haladunk, a fák lombján át idesejlik a szemközti sziklafal. A hupli túloldalán hosszan elnyúló lejtõn érünk le a Barát-völgybe. Lent még árnyék ül a réten, a hegyoldalak viszont élénken zöldellnek a napsütésben. Mellettünk balra vízmû kerítése látszik, azon túl, bent található a tárkányi buszok fordulóhelye. Széles dózerút érkezik mellénk a vízmû után, odébb pedig sárga kereszttel jelzett ösvény vág neki a mellettünk húzódó hegygerincre vezetõ kaptatónak. Elérjük a most nem ellenõrzõpontként mûködõ, szép állapotban lévõ õrházat, kicsit késõbb pedig az Oldal-völgyi elágazást. Ígéretünkhöz híven nem keressük az ellenõrzõpontot. Az út túloldalán a karthauzi kolostor emlékére emelt kereszt áll az erdõ határán. Táblát találunk, az egyik út a Völgyfõ-ház felé vezet, pár éve még ez a túra épp onnét érkezett le. Na, nekünk most nem az az út kell, hanem a sárga sávval jelzett Jubileumi Körtúra, kezdõdik a kapaszkodó a Szuszék-kõ oldalában. Feloldalgunk, kényelmesen. Mellettünk meredek vízmosások rohannak alá a gerinc felõl, mi köves-poros, az évek alatt kimélyült ösvényen battyogunk egyre fentebb. Szép lassan kisimul az emelkedõ, felérünk, lehet reggelizni, a táskám tartalma egy szendvicsnyivel csökken.


Valamivel késõbb elérjük a gerzsényi elágazást, a zöld sávval jelzett Török út itt érkezik fel a Völgyfõ felõl. Az eddigi északnyugati irányt északira váltjuk, és újabb emelkedõt is kapunk a nyakunkba, pontosabban a lábaink alá. A sárga jelzés kicsatlakozik tõlünk és eltér Pazsag felé, mi pedig majdnem a megyehatárig felsétálunk. Elágazásban hagyjuk el a Bánkút felé tartó turistautat, meredek lejtõ áll elõttünk, elõttünk a Tar-kõ sziklatömbje látható a fák között felnézve. Sok lehetõségünk azonban nincs a felnézegetésre: a lejtõs út a rádõlt famennyiség hatására trükkös akadálypályává változott. Az ilyen helyzetek megoldására még emlékezõ Kerek repkény áll be a sor elejére, fatörzseken egyensúlyozunk végig, bozóton bújunk át, aztán hirtelen vége a mókának, újra komoly turisták leszünk. Szerencsére akad még egy keresztbedõlt fa, de ez már igazán nem jelent kihívást, letrappolunk a Tamás-kúti-menedékházig. Az ellenõrzõpontot négytagú család õrzi, igazolásként az Agria spec. mentõsök bélyegzõjét kapjuk, valamint egy aláírást, amelyet azóta is hiába próbálok megfejteni. Ellátmány is jár itt: zsíros kenyér, hagyma, só, inni pedig forrás- és ásványvíz. Itt az utóbbit választom, de amikor a rövid pihenõ után továbbállunk, és a Tamás-kútnál mégiscsak iszom egy kortyot. Lefotózom külön a forráshoz tartozó kódot is, mert valamikor a múltkor csak valami papírfecnire firkantottam, és ezt a fecnit sikeresen elvesztettem. Repkény lemossa a lábát, amelyre sikerült három hosszú karcolást szereznie az akadálypályán.


A forrástól visszalépünk az országútra, majd keresztezzük azt, és Eger felé indulunk a Bükki Kék névre hallgató úton, és Felsõtárkányig nem is hagyjuk el. Impozáns méretû sziklatömbök alatt sétálunk egyre ereszkedõ ösvényen, érintve a Fekete-len idõszakos forrást. Az itt található tájékoztató tábla tokjának a tetejére valami nagy és nehéz zuhanhatott, de maga a tábla szerencsére ép maradt. Leérünk a Lök-völgybe, annak is a felsõ végéhez, de alig teszünk meg itt pár métert, a követendõ út a Lambot oldalának megy neki. Ez újabb meredek emelkedõt jelent, a mai túránk során az utolsót a mûfajban. A hegygerincet elhagyva szépen lebattyogunk a Samassa-házhoz, itt újabb ellenõrzõpontot találunk, õszibarackkal kínál a szívélyes pontõr. Begyümölcsözve battyogunk tovább, párhuzamos utak haladnak lefelé a völgyben, egyik jelzett, a másik nem. Sikerül elmenni a nem jelzetten, birka módra, de rövidesen kijavítjuk magunkat. Futók érkeznek szembõl, ketten, a sorban másodikként marton4. Nagyon szalad, de lefékez néhány szóra, majd már csak a lábai nyomát látni. A következõ ellenõrzõpontot a Stimecz-háznál találjuk, itt is kapunk ellátmányt, egy-egy szelet csoki formájában. Pár lépéssel odébb az egykor kiterjedt hálózattal rendelkezõ felsõtárkányi kisvasút maradékának a felsõ végállomását találjuk. (Érdekesség: a mai nap a Barát-réten és a Samassa-háztól idáig is egykori kisvasúti nyomvonalon haladtunk. Sõt, Felnémet és Felsõtárkány között az országút menti kerékpárút szintén kisvasúti nyomvonalat követ. A hálózat megmaradt szakaszát Felsõtárkányig végigkövetjük. Méginkább sõt: a hosszútávosok az egykori Esztáz-kõi nyomvonal mentén indultak el a Pes-kõ-völgy felé.) Vonat várakozik a végállomáson, nagy létszámú gyerekcsoport egyik fele már elfoglalta a két kocsit, a másik fele pedig a peronon várakozik. Még le sem jutunk szinte a kitérõig, amikor jön a következõ vonat. Együttállás Stimecz-háznál, ilyen képért vissza kell menni – gondolom, és így is teszek. Készítek egy béna képet, a két, egymással szemben álló vonatról, és a lányok után sietek.


Az út hátralévõ szakaszán a fõ érdekességet a két, egymás után lehaladó vonat jelenti, a személyzetnek szinte csak a féket kell kezelnie a vasúti szempontból meredeknek számító pályaszakaszon, a motorzajt túlzsibongják a gyerekek. Vicces. A varróházi megállótól aszfaltúton ballagunk be a faluba, közben, hogy teljes legyen a boldogságom, még egy szerelvény jön. Lehet, hogy maradt még odafönt egy szerelvényre való gyerek. Beballagunk a célba, alig múlt dél, kapunk kitûzõt, és rövid várakozást követõen szép oklevelet, frissen a nyomdából. A célból a szokásos fröccs sem hiányzik, de Droid dönt, nem iszik, hanem vezet, mert marha kényelmetlen lenne hazáig tolni az autót. Köszönöm a túrát Köves Gyuláéknak – végül a célban vele is összefutunk – és köszönöm a társaságot Repkénynek és Pattinak.


-Kékdroid-


Képek

 
 
Rockenbauer Pál emlékúton Zalában 130/70/40Túra éve: 20132013.08.21 19:31:04

Rockenbauer Pál Emlékúton Zalában 70É


Lassú vánszorgással eltelik a június és a július, és az összes teljesítménytúrázós tevékenység kimerül egy túrán és két rendezésben való részvételben. Ráadásul a Szurdok/Útvonalkövetõ túrákat késõbb nem sikerül bejárni (és még mindig nem), így aztán kellõ mértékû elvonási tünetekkel vágunk neki a Rockenbauer emléktúrának. Csapjunk hát bele, a túra elõtti kiindulási pont ezúttal Lenti, ahol a nyári rendes hétvégi látogatást töltjük.


Rádiháza, délután öt óra. Felhõ- és páramentes égbolt. Hõség. Leszállunk Kerek repkénnyel a motor+mellék összeállítású bézérõl, amely kevés, a forró üléseken kókadozó utasával Zalaegerszeg felé kattog tovább. Felsétálunk a faluba, izgatottság fog el: ezen a túrán még sosem rajtoltam el innen. A hosszú táv élmezõnyének legeleje már messze jár, a gyorsléptû gyalogosok pihennek most a Csikós csárdánál. Heyjoe /annyi baj legyen/, Átol Csabi bukkannak fel az ismerõsök közül, és persze a kedves rendezõk. A nevezés talán fél percig tart, Repkénnyel elvisszük a nyolcas és kilences rajtszámokat. Szõlõhegyre fel! Lovas köszön vissza udvariasan a lovastanya szélén, fentebb kilátásban gyönyörködünk, zavartalanban. A hosszútáv számára oda-vissza szakaszon négyfõs csapat érkezik szembõl: a Mezei-házaspár és popeye és egy útitársuk. Még õk is bõven a nagyongyorsléptûek közé tartoznak, hat óra elõtti rádiházi érkezéssel. A pusztaedericsi felhajtótól aztán úgyszólván egyedül maradunk, egy, néha belekocogó vegyespárossal - Bozóték - kerülgetjük egymást talán egész Palinig. Elérjük az elsõ bóját, amely szerényen álcázva húzza meg magát egy bokornál. Filctollat veszünk igénybe az igazoláshoz. Jó kilátópont adottságú szántó szélén haladunk el, majd leereszkedünk a szentpéterföldi bekötõútra. Szentpéterföldén ezúttal lassítás nélkül áthaladunk, a kocsma úgy látszik, megszûnt, a bolt polcai üresek. Szomorú látvány. Egyedül a kisvasút rakodójánál tartok egy rövid fotómegállást – kihasználom, hogy ezúttal világosban járunk erre, és még fényképezõgép is van nálam. A síneket benõtte kissé a gaz, de a farakások mennyiségébõl arra következtetek, hogy néha talán erre döcög egy-egy keskeny nyomközû tehervonat. Kis tavat kerülünk, vadászházét, majd hosszabb idõre megcélozzuk az erdõt.


Emelkedõ vezet fenyves és nemfenyves határán, vízmosás mentén egy kisebb domb hátára. Erdõszélen találunk újabb bóját, ezt Nyiladék keresztezõdésnek nevezi a leírás és a térkép. Errefelé gyakori a bögöly, cserébe nincs szúnyog. A nálunk lévõ törölközõkkel hárítjuk a harapós jószágok egyre intenzívebb rohamát, amely szerencsére eléggé lokális, csak a hosszú egyenesig tart. A hosszú egyenesen végigballagunk, közben bójánál állunk meg a szép, lassú, augusztusi alkonyatban. A lasztonyai ereszkedést éles jobbkanyar vezeti fel, majd Kámaháza (a térképen még Kámaházi erdészlak) vasúti megállóhelynél bukkanunk ki az erdõbõl. Szálfák várnak rakodásra és elszállításra. A távolban már látható a Bázakerettye feletti, jellegzetes alakú adótorony – még jó sokat kell kanyarogni, amíg egyáltalán a közelébe érkezünk. Hídon keresztezzük a kevés vizû Alsó-Válickát (a hosszútávosok Söjtörnél találkoztak a Felsõ-Válickával), majd besétálunk Lasztonyára. Valahonnan hangos nótaszó hallatszik, az utcák üresek. A vegyesbolt zárva, fentebb harangláb, düledezõ vagy összedõlt házak. A közösségi közlekedés kínálatát összesen négy bázakerettyei járat jelenti, a sok magyarázó jel megfejtése alapján vasárnap ezek közül egyik sem közlekedik. Kikapaszkodunk a településrõl, eleinte meredek mélyutat követve, majd azt egy jól jelzett kanyarnál elhagyva. A dombtetõn jól elhelyezett kilátót mászhatunk meg. Repkény lent marad, de én felmászok, naplementét és körpanorámát nézek. A szemem elé táruló látvány egyszerûen csodálatos. Rövid bámészkodást követõen lekanyargok, és folytatjuk a kék jelzések követését. Bükkerdõbe érve ereszkedünk alá a lispei mûútra, ezt újnak tûnõ forduló-parkoló-akármi helyszínnél keresztezzük. Sajnos a Torhai-forrásos ismertetõ táblát a betérõ felújítása során elvitték és nem pótolták, helyette viszont sorompó épült, ez tartja távol az itt megállni szándékozókat.


Beballagunk a forráshoz, még éppen világos van, még lehet követni a távolról csak fehéres foltként felbukkanó jelzéseket lámpa használata nélkül. A Torhai-forrás nem mûködik – a kifolyójából legalábbis nem folyik semmi – ám valami kis víz szivárog a földbõl, és szúnyog is van elég. Gyorsan igazolunk a bójánál és megyünk tovább. Dombra kanyargunk fel, majd a tetõn bóklászunk lehetetlen ösvényen, látszólag céltalanul. Kicsit nehéz itt az elõrejutás. A kedvenc elnevezésû bója következik, „úttörés a gerincen”, ez most teljesen találó. Az úttörést a gerincrõl lefelé folytatjuk, majd réten vágunk át és kiérünk Lispeszentadorján határába. A falutáblánál egy korábbi ittcsoffadás emlékére megállunk és pezsgõtablettás vizet fogyasztunk, majd sétálunk tovább. Lispén még annyi mozgást sem látni, mint korábban Lasztonyán. Még errejáró autósból is kevés akad. Lakott területek között libbenünk keresztül, majd Lispe kettõbõl balra kanyarodva nekivágunk a Bázakerettyére vezetõ emelkedõnek. Ahogy rálépünk a szántóban vezetõ szekérútra, éles fényû reflektor gyullad ki a távolban, egészen a szõlõhegy tetejéig megfelelõ világítást biztosítva. Érdekes megoldás. Fent kanyargunk egy sort, majd elérjük a piros sáv becsatlakozását. Egy elágazásban bizonytalankodó, hosszútávos túratárssal találkozunk, egyenesbe igazítjuk. Még bõven van ideje beérni, csak fel kell ébrednie. Ellépünk, távvezeték nyiladékában kanyargunk. Mintha kevésbé lenne susnyás, mint amilyennek emlékeimben szerepel. Késõbb a piros sávról lecsatlakozunk a kéken és nagyobb rétek mentén elhaladva letrappolunk Bázakerettyére.


Az ellenõrzõpont a szokásos, buszmegálló melletti, B-29 nevû kocsmában található, fiatal pár õrzi a pontot és az ide depózott csomagokat. Én kólát, Repkény sört iszik a kávé mellé a majd' húsz percesre nyúló megállás során. Végrehajtok még egy gyors elemcserét a lámpában, mert ugyanezt az akksikészletet használtam a Szondin is, és a berendezés már ott sem remekelt teljes fényében. No, majd most. Induláskor a kék kereszttel jelzett úton szép csendben elhagyjuk az idáig követett RP-DDK útvonalát és egyben Bázakerettyét. Hosszú aszfaltos szakasz áll elõttünk, zavartalan csillagfény kísér közben. A csendet csak néha szakítja meg egy-egy áthaladó, láttunkra meglepetten lassító autó. Elhaladunk az Olajos Emlékmû mellett, megérkezik az Olajos körút falu elõtt elhagyott piros sáv jelzése. Betérünk Budafa felé, az arborétumnál pedig elhagyjuk a sokadrendû országutat és újra az erdõben bandukolunk. Domb, másik domb, még egy domb következik. Egész kényelmes út ez így, hogy alig huszonegynéhány kilométer van csak a lábunkban. Fent újabb bójára lelünk, kár, hogy lódarázsfészek is található a közelben, ingerlékeny lakókkal. Kocogós túratársaink nem olyan ijedõsek, mint mi, és elég drasztikusan el is bánnak két példánnyal. Továbbállunk Kistolmács felé.


Lesétálunk a kisvasút itteni végállomására, örömmel állapítom meg, hogy az épület nem vált vandálok áldozatává. Rákanyarodunk az aszfaltútra, dél felé. A közeli Kozár-forrásnál elfogyasztjuk kekszbõl álló szerény vacsoránkat, valamint megtöltjük a nálunk lévõ palackokat friss forrásvízzel. A jótékonyan langyosra hûlt éji levegõ ellenére ugyanis borzalmasan sokat iszunk, az induláskori 4,5 liternek már nyoma sincs, és a bázakerettyei kocsmában vett másfél liter szódavíz is már a végét járja. A frissítõ pihenõt követõen továbbállunk Kistolmácsra, az ellenõrzõpont a Tó büfében üzemel. Amíg a papírmunkával bíbelõdnek a rendezõk, megakad a szemem a Kirándulás címû elbeszélõ költeményen (bizonyos „GT.” mûve (sic!)), amely egy hal alakúra munkált farostlemez díszen foglal helyet. A sûrven szó használata külön feldobja a berúgásról és következményeirõl szóló poémát. Tea jár a rendezõktõl, erre még veszek egy kávét. Ennek köszönhetõ, hogy az általában végigzombiskodott Kistolmács-Borsfa szakaszt ezúttal végigbeszélgetjük, pontosabban Repkény mesél, én pedig reagálok. Így nem tûnik hosszú idõnek, amíg végigérünk Borsfáig. Leülünk pár perc pihenõre a buszmegállóban, kirázom az oda nem illõ elemeket a bakancsomból. Utána átsétálunk Valkonyára, rövid erdõszéli bizonytalankodással és útratalálással. A turistaházban rég látott ismerõsök õrzik a pontot, zsíros kenyeret kapunk, továbbá lehet venni üdítõt. Élek a lehetõséggel. Mellesleg, lódarázs itt is akad, a pont kétfõs személyzete rutinosan pusztítja õket.


Továbbállva a jó öreg hét domb következik, szépen, lassan döcögünk keresztül. Megint eltévesztem a számolást, úgyhogy nem tudom leellenõrizni, hogy ez most tényleg hét, vagy csak toldódik. Némelyik völgyben már majdnem egészen jó hûvös a levegõ, de az ilyen klímájú helyekrõl sajnos túl gyorsan ki kell kapaszkodni. Fent meg hiába legyint meg néha egy-egy fuvallat, ezek hûtõ hatása elhanyagolható. A dombra fel – dombról le hullámzást nagyobb létszámú társaság fényeinek megpillantása dobja fel, ez egyben Eszteregnye és a szõlõhegy közelségét is jelzi. Kitérünk a kék R jeleken a pontra, ahol nagy számú résztvevõvel találkozunk. Itt találjuk zsotyeket és útitársait, valamint összefutunk egy nagyobb létszámú 70-es távos csapattal. Rövid pihenõt követõen tovább is ballagunk, néhány emelkedõt követõen ki a dombok ölelésébõl és egyben ki az éjszakából. Az egykori obornaki mûút névre hallgató ellenõrzõpontnál – ez került át Eszteregnye, szõlõhegyre – már ránkvilágosodik annyira, hogy eltehetjük a fejlámpákat. Obornak határában ismét találkozunk a nagyszámú hetvenes távos társasággal, õk itt pihengetnek. Még egy, meg még egy emelkedõ következik, kõ Krisztusok õrzik az utat, majd hirtelen megérkezünk a Homokkomárom fölötti templomhoz.


Vízkészleteink eddigre ismét elfogytak, de emlékeim szerint itt van egy kerti csap valahol. Megkeressük, egy palacknyi vizet töltünk, lévén egészen Nagykanizsáig hiába várnánk vízvételi lehetõségre. Lent a faluban tartunk egy leülõs, eszegetõs szünetet, valami agyonsózott ipari rágnivalót fogyasztunk, amely elképesztõen jólesik. Utána szép kényelmesen elhagyjuk Homokkomáromot, átballagunk a kelõ Nap fényénél Hosszúvölgyre, majd a hosszú, homokos-poros úton Zsigárdra. Közben a harmat páráját eregetõ rét feletti giccses-szép napfelkeltében gyönyörködhetünk, alig néhány órával a giccses-szép naplementét követõen. Tetszik. Más esemény is történik: méretes vaddisznó lépked keresztül az úton, elõttünk tizenpár méterre, mögötte kismalac... majd még egy... de hol a többi? A neszek alapján a bozótosban. Várunk. Még várunk egy kicsit. A kutya egye meg, annyira sokat azért mégsem várhatunk, átmegyünk. Mögöttünk tumultuózus átrohanás, kicsik az anyjuk után. Huhh. Ezután Zsigárd felé a hosszú egyenesen végig minden, az aljnövényzetben motoszkáló kismadár mögé vaddisznót képzelek. Zsigárdon találjuk az utolsó bóját, tartunk egy rövid megállást, majd sietõsre vesszük lépteinket, a vasárnapra várható hõség már kezd szépen kifejlõdni.


Palin elõtt végighallgatjuk, ahogy az ügyeletes reggeli gyorsvonat (Szombathely-Pécs) elrobog a távolban. Nem sokkal utána elérjük Palin határát, majd felsétálunk a régi 74-es fõúthoz, elhagyjuk az Öröm-hegyet megcélzó (de elõtte épp elkanyarodó) kéktúrát, és dél felé fordulunk. Irány Kanizsa központja. Kocogó túratársaink itt végképp ellépnek, legközelebb csak a célban futunk majd össze. Elhalad mellettünk néhány kerékpáros, furcsán méregetnek. Az autópálya alatti szokásos megállást sem hagyjuk ki, kell ez most. Elhaladunk az Inkei-sírbolt mellett, keresztezzük az iparvágányt, elsõbbséget kapunk a körforgalomban az átkeléskor. Kezd újra nagyon meleg lenni, de ezt lehet, hogy csak a felborult hõháztartásom mondatja. Bentebb érve megcsodálom a megszépült fõteret, majd Repkény még egy megállást kér, mert felrepedt két lábujja között egy vízhólyag. Megállunk, kezeljük a problémát, és végül a Rozgonyi utcán feldöcögünk a célba. Az iskola lépcsõjén illusztris társaság tartja reggeli kerekasztal-ülését: Dolgos György, Barta László, Pap Gábor, sétáLós bácsi, régészlány, DJ_Rushboy, hozzájuk késõbb zsotyek csatlakozik. Bent a rendezõségnél megkapjuk a díjazást, emléklap jár és újfajta kitûzõ. (Repkénynek 2006-ból még régebbi van, ahhoz képest újfajta.) Egy kicsit még ücsörgünk a célban, majd autós elszállítás teszi könnyebbé a Lenti célpontú utunkat. Köszönöm a rendezést a Kanizsa TE-nek, öröm számomra ezen a túrán részt venni. Köszönöm a társaságot Kerek repkénynek, aki a tavaszi Andezit tt. után végre újra eljött teljesítménytúrázni. Végül, de egyáltalán nem utolsósorban gratulálok minden távon minden teljesítõnek és résztvevõnek, aki nekivágott!


-Kékdroid-


képek a túráról itt

 
 
Szondi György EmléktúraTúra éve: 20132013.07.05 19:09:17

Szondi György Emléktúra 100


Tavaly, magamhoz képest meglepõ realitásérzékkel esélytelennek minõsítettem magam az indulásra, és végül, az idõjárás ismeretében nem is különösebben bántam meg, hogy kihagytam a Szondit. Amikor azonban megláttam, hogy idén újra megrendezik a túrát, valahogy mégis elõtört belõlem egy kis nosztalgia a hat évvel ezelõtti esemény kapcsán. Elvágyódtam túrázni. A felkészülés érdemi része egy telefonhívással kezdõdik: -rafter- ötlete nyomán suvlaj figyelmeztet, hogy másnap lejár a túrára az elõnevezési határidõ. Megkérdezem Kerek repkényt, hogy óhajt-e csatlakozni ezen vidám nyári kiránduláshoz, de elutasító, sõt, fenyegetõ válaszban részesülök. A telefonos kommunikációt számítógépes váltja, személytelenebb, mivel mindenféle automatákkal történik: regisztráció, netbank, utalás, miegyéb. Késõbb végignézem alaposan az útvonalat. Egy-két szakasz kivételével ismerõsnek kellene lennie mind a százegynehány kilométernek, de egy csomó részen vagy sötétben jártam még csak, vagy utoljára hat éve, vagy mindkettõ egyszerre. Végül azzal zárom le a felkészülést, hogy úgyis túl sok helyen sûrûsödnek számolhatatlanná a szintvonalak, fölösleges túlaggódnom a kérdést. Edzettség? Lelkesedéssel pótolom, és azzal a csalóka reménnyel, hogy a szervezetem talán emlékszik, milyen lehet egyszerre száz kilométert gyalogolni.


Suvlaj, -rafter- és Tamás triójához szombat hajnalban csatlakozom, rövid utazást követõen Királyréten parkolunk. Mellettünk ugyanezt Vagdalthúsék teszik. Vendéglõben találjuk a rajthelyet, az elõnevezésnek köszönhetõen elég a nevemet bemondani, és máris a kezembe kapom az itinert. Amíg az elõkészületek zajlanak, átnézem: útleírást, térképet, részletes résztáv- és részszinttáblázatot, szintmetszetet találok, plusz az igazolások helyét. A pólóm mellzsebébe hajtogatom a lapot, ott legalább mindig kéznél lesz. Hat óra ötvennégy perckor a fõrendezõség elé járulok rajtidõért. Másnap reggel hét óra ötvennégy percig kell visszaérni a sikeres teljesítés érdekében. Meglátjuk.


Kezdjük a sétát rögtön egy emelkedõvel. Elhagyjuk Királyrétet, négyesünk rövidesen trióvá alakul, amely többé-kevésbé elnyújtva, de a Kisinóci-rétig nagyjából együtt halad. Erdei aszfaltutat követünk, felettünk alagutat képeznek a behajló faágak, zöldet, fényeset. Kellemesen hûvös a levegõ, és ez az egész napra igaz lesz, ideális nyári idõjárásban túrázhatunk, nappal legfeljebb 25°C-ban, a hajnali órákra 10°C-ra csökkenõ hõmérséklettel. Hat évvel korábban majd' el lehetett pusztulni a hõségben, ahhoz képest mindenképpen jobb dolgunk van. Lassan elhagyjuk az aszfaltot, kényelmes emelkedõvel jutunk fel a mi szemszögünkbõl most Nógrád felõl érkezõ kék sávhoz. A Semmelweis-forrásnál találjuk az elsõ ellenõrzõpontot, négyjegyû számot írunk fel a kihelyezett utasításnak megfelelõen. A forrás, szokásához híven, nem üzemel, legalábbis nem a foglalatnál, mert mellette-alatta csordogál némi víz. Kezdõdik a határozottabb kapaszkodó a Saj-kút-bérc felé és keresztül rajta. Van benne egy éles balkanyar, figyelmeztetem magam, onnan ugyanúgy sokat kell fölfelé menni, de legalább feltûnõ tájékozódási pont lehet. Az itiner késõbb figyelmeztet arra, hogy egy dózerútnál a szokásosnál szélesebben sikerült a dózerolás és a kék jelzések követhetõsége is nagyobb figyelmet kíván. A széles dózerolás mellett bóklászunk tehát egy darabig a zavarosban, majd újra kényelmessé válik az ösvény, és felballagunk a Foltán-, vagy, ahogy mostanában jelzik, Fultán-kereszthez. Fiatal pár õrzi a pontot, alaposan felöltözve – ülve meglehetõsen hideg van. Szétnézek jól a helyszínen, továbbra is ugyanaz a kellemes tisztás, ami volt, jó pihenõhely útban a Csóványos felé. Nem pihenünk meg, lévén nem is a Csóványos felé megyünk (nem egybõl), meg aztán, ez nem az a nap.


Kék négyzet a következõ követendõ jelzés, elhagyjuk a tisztást. Balra, a fák lombja felett szép kilátás nyílik a Börzsöny völgyeire és a völgyeken ülõ felhõkre. A felhõk lassan felszállnak, a látnivalók, ha csak a fák között átszûrõdve is, de velünk maradnak még. Meredek, köves, poros utat követünk lefelé, rövidesen elérjük a Spartacus-kulcsosházat, ahol Szilóék már a jövõ évi LeFaGySz-szal riogatnak, melynek helyszíne ismét a Pilis lesz. Alig várom, hogy személyesen is megtudjam, milyen érzés a Vadálló-köveknél bénázni a lefagyott ösvényen. Most azonban térjünk vissza a Börzsönybe: tetszõleges higításban lehet szörpöt fogyasztani, iszom vagy egy literrel a kevésbé édes típusból. A lé színe alapján almás ízesítést várnék, ezért alaposan meglep, hogy bodzaízût sikerült keverni. Pedig állítólag tudok olvasni. A rövidre szabott itatást követõen folytatjuk a túrát, ismét emelkedõvel, méghozzá az elõzõnél talán hosszabbal: most a Rakodó a célpont, a nyereg a vulkán peremén, egyben turistaút-csomópont. Sármentes, köves emelkedõ következik, kényelmesen járható, és az emlékeimhez képest talán kevésbé meredek. Fiatal tölgyesben túrázunk, hátunkba süt a Nap. Elhagyjuk a jelzett kitérõt az Újpest-forrás felé, majd egyszer talán oda is ki kell térni. Most nem, most sietünk, amíg még tart a lendület. Nemsokára fent is vagyunk, látszik a fák között a kereszt és a jelzõtáblák oszlopa. Megállás nélkül áthaladunk.


Az áthaladással vett lendülettõl és a térdkímélés jegyében Suvlaj elöl elkezd kocogni, kényelmesen, és ezt a példát -rafter-rel együtt követjük, én néha kiállok az útból, néhány közepesen pocsék fénykép elkészítéséért. Megérkezünk a Fekete-patak völgyébe, csodaszép, mély, sötét völgy ez, óriási bükkfák között zúg le a víz az Ipoly felé. Lentebb néhol át is kell kelni a patakon, egy ilyen átkelésnél -rafter- meg talál mártózni a vízben, hogy ne legyen olyan könnyû számára a túra. A Fekete-rét elõtt, az árnyékban találjuk a soron következõ ellenõrzõpontot, a pontõr eligazít a Csóványos felé. Itt találkozunk Siményi Miklósék hármas csapatával, velük talán egészen Kisirtáspusztáig össze-összefutunk. Az Oltár-patak völgyét követjük tehát, immár fölfelé. Ez sem kevésbé látványos, mint az elõzõ völgybéli út volt, a névadó patak bõvizûen zúdul a kövek között, közben mindkét oldalt és szemben is meredek hegyoldalak magasodnak fölénk. Elhagyjuk a Bene-kút kõépítményét, egyre magasabbra kapaszkodunk a patak fölé, mellettünk, valahol fent pedig impozáns kõalakzatok törnek ki a hegy oldalából. Egy visszafordító kanyar után elérjük a Kõkorsó enyhén szerpentinezõ emelkedõjét, a botokra helyezem a terhelést, a táj figyelésérõl átváltok az út és önmagam figyelésére, legalább amíg fölérünk. A piros háromszög becsatlakozásáig tart a rövid oldalgerinc követése, innen kényelmesebben, az egykori vulkán kráterének szélére felvezetõ nagy kerülõvel jutunk fel a hegytetõre. Magas bükkösben ballagva érjük el a Csóványost.


Idefent a pontõrök jóvoltából sütemény és víz fogad. A süteménybõl egy hármas tömbbé összeállt darabra lecsapok, de a vízvétel lehetõségét meghagyom azoknak, akik csekélyebb saját készlettel rendelkeznek. Kirázom a cipõmbõl a felgyülemlett hordalékot, a mennyiségen meglepõdök, mert ennyi bioaprólékból már egy kisebb kertet ki lehetne tenyészteni. Nem csak képzeltem tehát, hogy van valami a cipõben a lábamon kívül. Még pár percig társalgunk a jelenlévõkkel, majd elhagyjuk a Börzsöny tetejét. Az elsõ igazi pihentetõ szakasz áll elõttünk, hosszan tartó, kényelmes ereszkedés Diósjenõig. Magányos – mármint a százason egyedül induló – túratársnõt érünk utol, -rafter- társalog vele hosszabban. A Nyír-réti romból és a Hárombarát-vadászházból sem maradtak az útról látható nyomok, és most nem állunk meg hosszabban keresgélni. Ételhordónak hívják az utat, elvégre a egykori felsõ létesítményekhez ételt kellett valahol felhordani – világosodok fel. Réten vágunk keresztül, mellettünk párás kilátást képzelhetünk a Cserhát lankásabb vidéke felé. Egy határozott dózerúton magányos munkagéppel találkozunk, amint békésen sárgállik az erdõben. Csatlakozik hozzánk a piros X-szel jelölt sífutó út, kíváncsi lennék, hány sífutó sífut le a Csóványosról pont a Csehvárra. Biztos akad néhány, mondjuk ötévente. Elhagyjuk a Csehvár késõ középkorban elpusztult tömbjét, csúszós-sáros ösvényen kanyargunk le Diósjenõ szélére. Itt hagy állva minket orsipanka és útitársa, illetve még a ponton találkozunk egy pillanatra. Besétálunk a faluba, rendezett, csendes porták között kanyargunk. Egy háznál idõs néni dobálja szelektíven a palackjait. Másutt kerti bográcsozás zajlik. Normális emberek normális dolgokat mûvelnek, nekünk meg még hátravan a táv háromnegyede, úgy kell nekünk. A kocsma felé közeledve kezd sûrûsödni a forgalom. A pontot itt GISBalazs õrzi, ismét szörppel kínálhatjuk meg magunkat. Külön dicséret illeti egyébként a rendezést, hogy a saját bögrével nem rendelkezõ túrázókat nem eldobható pohárból kínálják frissítõvel. Pihenés közben odalép hozzánk egy néni, vennénk-e málnát, sokat? Sajnos nem, pedig a málna finom, de mostanság nem vágyom ipari mennyiségû málna megutaztatására. Körülbelül hét percnyi ücsörgést követõen elindulunk, irány a következõ mumus, a Kámor.


Elhaladunk a kihaltnak látszó diósjenõi strand mellett, a kemping ehhez képest már kellemes csalódást jelent. Mûködik is, meg látszólag vendég is akad néhány. Belépünk az erdõbe, meredek, de legalább árnyas-hûvös kapaszkodó vezet fel a Jenõi-Závozra. Innen visszatekintve gyönyörû kilátás nyílik, amelynek fõ elemét a Naszály tömbje jelenti. A nyeregben egyébként számos kirándulót találunk, gyerekeseket és nemgyerekeseket, sokakat. Néptelenebb ösvények felé kanyarodunk, sárga sáv jelzi utunkat, amely hol fiatal erdõben, hol tágas réten vezet keresztül. Elhagyunk egy táblát, a rövid kitérõ a Kun-forrás felé invitálna, sajnos nincs kéznél a térképem, mert arról egybõl látnánk, hogy érdemes kilépni. -Rafter-rel már kezdjük azt gondolni, hogy a Závoznál ellépett Suvlajt már csak a Kámor tetején látjuk viszont, amikor hirtelen a hátunk mögül halljuk meg a hangját. Ravasz. Egynyomossá szûkül a járható út, ahogy egyre feljebb sétálunk a hegyre. A tetõn ugyan nincs sok látnivaló, elõtte pártíz méterrel viszont nyílik néhány kilátóhely, ahonnét az iménti kilátás bõvített változatát szemlélheti meg az errejáró. A bõvítés jelentõs, a közeli hegyek mögött elõbukkan a Visegrádi-hegység távolban kéklõ vonulata. A láthatárt minden más irányban pára lengi be, pedig talán (egész biztosan) még a Mátráig is el lehetne látni. A tetõn kódot írunk, és persze majd' minden itt készült fényképen látszanak az illetékes túramozgalom igazolópöttyei is. Publikálásra amúgy is alkalmatlanok lesznek, vélekedem, és igazam lesz. A hosszan elnyúló emelkedõ után hirtelen meredek lejtõ következik, leoldalgunk rajta óvatosan, és késõbb sem lesz sokkal kényelmesebb. Feltûnik közben egy-két dolog, ami még nincs a mai napon a kényelem mellett: nincsenek szúnyogok, böglyök s egyéb vérszívók, és nincs (érdemben) susnyás útszakasz. Boldogság.


A Csánki-kert névre hallgató elágazás után a kék négyszögre cseréljük az eddigi sárga sávot, ezen közelítjük meg a Pénzásást, az út végén már a közeli Wenckheim-vadászkastély bekötõútjára térve. Mindenfelé egykori kisvasutakról regél még a térkép, -rafter- felhívja a figyelmet egy régi-régi útátjárójelzõ karójára is. Szerencsére a hegységben egész hosszan kanyarog négy kisvasúti üzem is, melyek közül kettõ technikailag összetartozik, és talán egyszer újra össze is épülnek. A Pénzásásnál frissítõponttal várnak a rendezõk, van megint szörp, víz és mindenféle kenyerek. Itt találkozunk Lippai Beáékkal, velük majd' a túra végéig folyamatosan váltjuk egymást a hosszabb megállásra csábító ellenõrzõhelyeken. Az étkezést követõen ismét eltávolítom a biomasszát a cipõm belsejébõl, majd csatlakozom a többiekhez, amikor távozásra kerül a sor. Immár a Börzsöny saját kék jelzését kell követnünk, a drégelyvári kitérõt leszámítva is bõ tíz kilométeren keresztül. Kényelmes hullámvasutazással átsétálunk Drégely várához, amely a mai túra emblematikus helyszíne. Az emléktábla szövege talán a leghatásosabb a mûfajában, mindenképpen érdemes megállni elõtte és végigolvasni. Az ellenõrzõponton két kisgyerek+anyuka fogadnak, amíg -rafter- kiborult tökmagos csomagjának a tartalmát szedegedik össze, addig kilátogatok a várba. A nyaktörõ lépcsõsoron felérve néhány kirándulót látok lézengeni, és persze itt is fantasztikus panoráma fogadja az egyszeri turistát. Állok pár másodpercet itt, próbálom felidézni, milyen lehetett itt állni, nyolcvanszoros túlerõvel körülzárva, aztán gyorsan elhessegetem a gondolatot. Még a végén rosszat fogok álmodni.


Óvatosan visszatotyogok a pontõrökhöz, köszönettel elfogadok egy kis nápolyit, -rafter-tõl pedig köszönettel elfogadok egy marék tökmagot is. Étkezgetve vágunk neki a hosszan elnyúló, lankás emelkedõkkel tarkított szakasznak, amely kis híján végigvezet a hegység legészakibb vonulatán. A Tányéros-tetõn átlendülünk, a Sárkány-törésnek a neve viszont sokkal érdekesebb, mint a hely maga. Sajnos még törött sárkány sincs. Utána a Kõkapu szolgál némi érdekességgel, ahogy az egyszerû szekérút alacsony kõfalak közé szorul emelkedõ közben, de ezt követõen monotonabbá válik az út, csak az elágazások mutatják, hogy haladunk elõre. Odébb kirándulók jönnek szembe, és egy helyen egy villanásnyi kilátást is kapunk az Ipoly völgyétõl északra fekvõ, laposabb terület felé. Végül tágas rétre érkezünk, a végében vár a Major-kereszthez rendelt ellenõrzõpont, kódot kell írni. A Börzsönyi Kéket elengedjük Bernecebaráti felé, a zöld sávot viszont megtartjuk, átvágunk a réten és belevetjük magunkat a Nagy-völgyig tartó ereszkedésbe. A döcögõs, meredek emelkedõn néha felpillantok, a völgy túloldalán tornyosuló gerincet nézve tudomásul veszem, hogy vége a második pihentetõ etapnak, újra jöhetnek a meredek és még meredekebb emelkedõk. A Kalakocs-pataki pihenõnél a pontõr Balaton szelettel kínál, ami igen jólesik, még egy müzliszeletet rátankolok a saját készletembõl. Suvlaj leheveredik a fûbe pihenni, majd -rafter- is követi a példáját. Indulás után még elkanyargunk egy kicsit a völgy mélyén futó, nyomokban murvás földúton, majd piros sáv jelzés invitál betérésre a fák közé, dél felé. Itt kezdõdik az emelkedõ a Lopona-fõ felé. Õszinte hely: nagyon fel kell menni, rövid úton sok szintet összeszedni. A környezet legalább szép, gondolom, miközben éppen a tüdõm és a szívem egyszerre tolong kifelé a mellkasomból. Fent szerencsére megint nem érezhetjük kényelemben magunkat, mert a hegygerincet elérve még feljebb kell ballagni, mielõtt elindulhatnánk végre lefelé, Királyházára. Ennek megfelelõen a lejtõ is kellõ meredekséggel bír, elképesztõ segítséget jelent a térdeimnek a két túrabot. Lefelé menet azért rámutatok az elõttünk magasodó hegytömegre, elvékonyodó hangon közlöm, hogy oda kell még felmenni. Suvlaj mögöttem érdekes nevetéssel veszi tudomásul a látottakat.


Királyháza-felsõ, hirdeti a tábla, és ez most nem vasútállomásra, hanem vadászházra utal. Az ellenõrzõpont õre dinnyével kínál, korlátlan mennyiségben. Igyekszünk megfelelõen viselkedni, és fejenként 15-20 szeletnél többet nem megenni. Közben kirándulók jönnek-mennek a völgyben, néhányan arról, amerre mi indulni készülünk. Bedinnyézve sétálunk át a Tûzköves-forráshoz, fõleg kezet mosni, itt találkozunk Vida Imrével, leülünk pár percre. A túra vizuális csúcspontja következik, nem kis részben azért is jöttem el, hogy végre körülnézhessek a Nagy-Mánáról világosban. Az eddigi alkalmakkor, amikor itt jártam, valahogy mindig éjszaka volt. A forrástól felsétálunk a Nagy-Mána-bérc végén álló emlékmûhöz. A szélharang most csendes, és nem is próbálom megszólaltatni, majd szól, ha arra kerül sor. Az emlékhelytõl sejtelmes bükkerdõben ballagunk tovább a nyitott hegygerinc felé, a fák között alig talál magának utat hozzánk egy-egy kósza napsugár. Felérve a nyílt útra szinte lépésenként megállok körülnézni. Mellettünk a Pogányvár gerince húzódik, oldalában tágas réttel. Elõttünk a Magosfa-Csóványos gerinc, amely felé a Rózsa-völgy húzódik a mélységben. Elképesztõen szép látvány, önkéntelenül is további, kiránduló-jellegû látogatások ötletei merülnek fel bennem. Suvlaj a hegytetõn üldögélve vár minket be, Imre már ellépett egy ideje. Beszélek Kerek repkénnyel telefonon, elmesélem, micsoda szép helyen járunk, hadd irigykedjen. Még próbálok néhány fényképet készíteni, de az akkumulátor úgy dönt, neki mára ennyi elég a szépbõl és szabotálja a további képek elkészítését. A tartalék meg valahol a táskám mélyén lapul, szuper. Az idõközben útnak eredõ többiek után iramodok, betérünk az erdõbe, és úgy döntök, majd a Magosfán kap új tápot a fényképezõ szerkezet. Túrázunk tovább. Az eddigiekhez képest nem is túlságosan meredek vagy nehéz úton érjük el elõbb a Csóványos felõl érkezõ zöld sávot (ennek a másik irányát vettük igénybe délelõtt Diósjenõ felé), utóbb pedig a Magosfa csúcsát. Nem Tátralátunk, sajnos innen nincs kilátás. Ami viszont van: a Csóványosról ismerõs pontõr lány a bélyegzésen túl süteménnyel és vízzel kínál – társa épp a vízkészletet pótolja a Rózsa-forrásból. A hegytetõn való vízosztás feltétlen értékelendõ gesztus, tudom, hogy kihívás megszervezni, és persze nagyban függ a forrás vízhozamától. Süteményezek egy kicsit, majd az akkucsere mûveletével kötöm le magam, végül elbúcsúzok a pontõrtõl és a zöld északnyugati ága felõl újra felbukkanó Imrétõl. Elindulunk a Fekete-völgyi panzió (ld. még: Vilati) felé vezetõ hosszú lejtõre.


Még az elején megbeszéljük, hogy semmiképpen nem szabad elveszteni az új zöld sáv jelzést, mert az mindenféle változatban terjeng végig a gerincen, és jó lenne a helyes utat követni. Trappolunk lefelé, elhagyjuk a Dosnya-nyerget, majd egynyomossá váló csapáson bujkálva haladunk tovább. A háttérben lassan lemegy a Nap, visszatekintve néhol látható, ahogy aranysárgára festi a hegygerincet. Egy helyütt kilátás nyílik a hegyoldalból, alattunk a Fekete-völgy, mellettünk már a késõbbi útvonal, a Holló-kõ – Vár-bérc gerinc húzódik. Újabb félelmetesen szép helyen járunk. A kanyargós út néhol elbizonytalanít, hosszú meredélyen zúgunk lefelé, nem tesz jót, sem pszichikailag, sem fizikailag. Aztán újra felbukkan a jelzés, ez jót tesz, de a követendõ út továbbra sem vádolható azzal, hogy kényelmes lenne. Elérjük végre a Fekete-völgyet, de még át kell kelni a patakon, megint. A feladat nem egyszerû, ha az ember nem akar egyúttal lábat is mosni. Megoldjuk. Betérünk a panzióba, GISBalazs fogad, leültet, párnás szék és hosszú, tömör asztal a berendezés, csupa kényelem. Itt ér utol bajnai, Edu-Show és Óra triója, õk késõbb, majd a Magyar-hegyre vezetõ emelkedõn végül el is lépnek tõlünk. Rövidesen kényelmes adag babgulyást kapunk, mint ellátmányt. Nagyon finom. Repetára is nyílik lehetõség, de ezzel nem élek, elegendõnek érzem az egy adagot. Kólát is veszek, bár ez nem bizonyul olyan jó ötletnek, mint amilyennek elképzeltem. Egy kávé talán többet érne, de az adott helyzetben mégis a cukros üdítõre szavazok. Étkezést követõen kissé félrevonulok, zoknit váltok tisztára, vastagabbra. Jó döntésnek bizonyul, a talpamnak nem lesz semmi kínja késõbb sem.


Pontosan félórás megállást követõen indulunk tovább, jóllakottan és – eleinte úgy tûnik – felfrissülten. Odakint még nincs teljesen sötét, de már közelítünk felé, már induláskor a nyakamban lóg a fejlámpa. Rögtön egy kellemes emelkedõvel folytatódik a túra. A piros négyszög jelzés visz fel a gerincen vezetõ piros sávra, ennek ismerõsnek kell lennie, idén januárban jártuk Repkénnyel végig a Holló-kõtõl Vörös-kõig mozgalom keretében. Akkor hó volt és hideg, és teljesen más terepviszonyok uralták a Börzsönyt, úgy kellett utat törni fölfelé. Most az összevissza köveken botladozunk, ahogy az aljnövényzeten keresztül követjük a jelzett csapást. Az emelkedõ mintha sosem akarna véget érni, ráadásul a köveken való botorkálás sokat lassít rajtunk. Nagy küzdelmesen felérünk a Holló-kõre és megállunk pár percre pihenni. Még az éjszaka elején járunk, enyhe fény dereng a távolban, de a Magosfa gerince felett már látszanak a csillagok. Itt is lehetne hosszasan nézelõdni. A hideg szellõ indít tovább, nem érdemes túl sokáig fagyoskodni egy helyben. Újabb emelkedõk következnek, melyek közé pár lejtõ ékelõdik. A botladozás elkísér, felcsoffadunk a Kövirózsásra, újabb és újabb nagyszerû kilátópontokat érintve közben. Odébb, egy tágasabb elágazásnál a Salgóvár tömbjének kell nekiszaladni. Szemközt fényes pöttyöt veszek észre, vadállatnak egyszemû, másik túrázó lámpájának gyenge. Akkor viszont szalagozás lesz, fényvisszaverõ rásegítéssel: nagy segítség. Felérve a várhoz a pontõrbõl csak egy, a sátorból kinyúló kezet látok, kétszer: egyszer, amikor elveszi az itinert és egyszer, amikor visszaadja. Pihenõ helyett továbbállunk, eloldalgunk a várból megmaradt hatalmas kõtömb mellett, ismét jól jönnek a visszavilágítós szalagok. Némi lejtõvel hosszú kerülõt teszünk, majd fellépkedünk a Magyar-hegy oldalába. Elõttünk-alattunk az Ipoly-völgyi falvak fényei szûrõdnek át a fák sudár törzsei között. A hegytetõre itt nem kell felmenni, a jelzés pár méterrel alatta kúszik át a gerincen, hogy utána hosszú, monoton ereszkedésbe kezdjen Nagybörzsöny felé. A tetõt jelzõ iránytáblát követõen hosszú boly állt be sorba itt: valahol elöl bajnaiék trappolnak, mögöttük Lippai Beáék hármasa halad, õket mi hárman követjük, míg a mögöttünk haladó csoportból valaki egy brutális fényerejû lámpával borzolja a kedélyeket.


A lejtõ alja felé közeledve, a Száraz-kúthoz jelzett vadászháznál kiállunk a sorból, lecsapunk a három padra, felosztjuk egymás között. Iszom egy kortyot, magamba gyûrök valami müzliszeletet, de ennél tartalmasabbra van szükségem. A fogfájásom amúgy is elõkerült a Salgóvár felé menet, paradox módon akkor érzem magam jobban, ha rágok valamit. A szünetnek ismét a hûvös éji levegõ vet véget, továbbindulunk, mielõtt a fagyott nyári turisták emlékmûvévé dermednénk. Leérünk a Magyar-völgybe, patakon lépünk át, majd mindenféle árkokon át bóklászva kanyargunk a faluszéli rétek mentén. Végül, ismét egy gázlón átlábalva egyenesbe állunk Nagybörzsöny felé és besétálunk egészen az elsõ néhány házig, ahol is szalagozás térít el a Hosszú-völgy felé. Az ellenõrzõpontot a völgyben, a Nagybörzsöny-Nagyirtás kisvasút végállomásánál találjuk. A közeli nyomóskútnál megtöltöm a kiürült vizespalackomat, a ponton pedig eszem pár szelet alaposan megsózott zsíros kenyeret. A huzatos ellenõrzõponton körülbelül öt percig bírunk tartózkodni, utána a szél továbbkerget. Egy tábor bejáratánál újra átlábalunk a patakon, ami fõleg azért mókás, mert van híd is. A vasútvonal mentén, széles úton haladunk a hidegben, kezdek arra gondolni, hogy mégis elõ kellene bányászni a kabátot, de aztán elvetem az ötletet és összekulcsolt karral ballagok tovább. Elérünk egy újabb elágazást, balra a Kereszt-völgyben haladó kék kereszt nyújtana kényelmes eljutási lehetõséget például a Vasedény-kulcsosházhoz, de mi a sárga háromszöget választjuk, és nekivágunk a Hegyes-hegy-oromra vezetõ meredek, nehéz, benõtt emelkedõnek. Ha van fölösleges turistaút, akkor ez az, gondolom menet közben, ahogy a háromszáz méter szintemelkedésen igyekszem túlesni az erre adott 1,3 km távon belül. Szerencsére errõl az ösvényrõl sem sajnálták a rendezõk a szalagozást, mert csak a jelzésekbõl a sûrû alj- és egyéb növényzetnek köszönhetõen elég nehéz lenne sötétben összerakni a helyes irányt (pontosabban azt, hogy melyik úton nem botlok bele valami szakadékba).


Fent amúgy se kilátás, se a térkép által ígért torony, se semmi, csak az ellenõrzõpontot jelölõ papírlap fogad. A toronyban mondjuk nem vagyok biztos, hogy nincs, attól, hogy nem látom. Felírom a kódot, bevárom a többieket. Fent a Hold világít felém sápadt sárga fénnyel, valahol a gyér lombozaton túl. Ez azért szép. A lejtõ már kevésbé, legalábbis eleinte. Leóvatoskodunk egy nyeregbe, ahol a sárga kör vezetne a Dijós-kút felé, ha hagynánk. Követjük az eddigi jelzést Kisirtáspuszta felé, hosszan ereszkedünk a láthatóan ritkán járt, egynyomos ösvényen. Végül fentrõl már látható kezd lenni az ellenõrzõponton bóklászó lámpák fénye, lehuppanunk. Lelkes pontõrök fogadnak, vegyes édes és sós apróságokkal kínálnak. Akad még egy kis kóla, meg valami egyéb ízû üdítõ is. Fõleg sósmogyorót és mazsolát próbálok beépíteni a szervezetembe. A környéken még jelen lévõ túrázók jórészt a sikeres teljesítéshez hátralévõ idõt számolgatják. Egy pillanatra én is belegondolok, mennyire ketyeg az óra és mit kell a ketyegés alatt még letudni. Óvatos optimizmus fog el egy pillanatra. A pár perces megállást követõen továbblépünk, mécsesek világítják meg az elsõ néhány lépést, majd a kisvasút csúcsfordítójánál a vágány végét jelzõ tábla fehérlik szembe, amikor rávilágítok. Elõszörre megijedek tõle. A sötétbe burkolózó Kollár-völgyben követünk egy meglehetõsen zajos patakot, egyre feljebb és feljebb kapaszkodva. Néhol sáros, vízátfolyásos az út, de lehet, hogy csak én képzelem úgy. Van, ahol tényleg nem képzelem, és a széttrancsírozott dózerúton bokáig merülök a trutyiba. Mindegy. Felettem valahol az elõttünk haladók lámpái furcsa iránytöréseket tesznek az eddig határozottan, hosszan ívelõ útvonalba. Elérjük az Oldaltmászó-kutat – találó név – és mi is kiszerpentinezünk a völgybõl. Ennek örömére rövidke pihenõ következik.


Továbbhaladva sárga háromszög jelzés invitál kilátást nézni, és bár valóban kezd pirkadni és jó lenne nézelõdni egyet, az idõnk ezt már nem engedi meg. Egy vagy több széles völgyfõt kerülünk ki, és szép lassan felmegyünk az Inóci-nyeregbe. Kódot írunk, sõt, nekem bélyegzésem is van: ha jól hasonlítom össze a lenyomatokat, akkor a diósjenõi ponton véletlen ide kaptam elõször a pecsétet. Felírom a csekély bonyolultságú kódot, mert rövid, hárombetûs szavakat még most is képes vagyok értelmezni. Lehet menni lefelé. Szétszakadozva, egymástól lassan növekvõ távolsággal döcögünk Kisinóc felé. A lejtõn, amióta megszûnt az emelkedõ jelentette igénybevétel, a fogfájásom újra kopogtat, de most semmiféle trükkel nem tudom elûzni. A fájdalomcsillapítóra gondolok a táskámban, de csak gondolok rá, nem merem megkockáztatni, hogy esetleg valami egyéb problémát okozzon. Közben, mellesleg kivilágosodik annyira, hogy lekapcsolom, majd elteszem a fejlámpát. Ezért jók a nyári túrák. Mellettünk balra, kelet felé esik a következõ emelkedõ gerince, de már nem nézek ennyire sem elõre az idõben. Egyelõre érjünk le a Kisinóci-rétre, ott majd lehet gondolkodni. A meredek lejtõ néhol csúszós lejtõt jelent, majd végre megérkezünk a Pokol-völgybe, ideje volt már. Némi sáron átlábalva érkezek meg az ellenõrzõpontra, lerogyok egy fatuskóra a tábortûznél. Suvlaj is érkezik és némi szünet után -rafter- is befut. Itt dõl el végül, amit -rafter- már az Inóci-nyeregben is szorgalmazott: mindenki megy, ahogy tud, a saját tempójával. Elbúcsúzom a többiektõl és elindulok az Inóci-vágáson fölfelé, elõttem a Nagy-Hideg-hegy.


Szépen, óvatosan, a botokkal erõteljesen segítve a haladást, araszolgatok felfelé a végtelennek tûnõ egyenesen. Szerencsére ez az út jól járható, száraz, és nem annyira köves, mint amennyire emlékeztem rá. Valahol még hátranézve mintha suvlajt látnám közeledni, és késõbb kiderül, hogy tényleg õ az. Ballagok tovább, iszom, amikor úgy érzem, szomjas vagyok – ez egyben a fogamra is némi gyógyírt jelent. Balra kék háromszög jelzés jelez kilátóhelyet, kicsit benõtt már, de megnézem magamnak, aztán sétálok tovább. Kicsit feljebb kék kör jelzés jelez forrást, csendben zubog ki a víz egy nagy, ferdén lapos szikla alól. Ezt is megnézem magamnak, aztán sétálok tovább. Sosem lesz ennek vége? - teszem fel a kérdést, és ekkor érkezik meg a kék négyszög jelzés balról, a Vasedény-ház felõl. Innen már egész részletesen emlékszem az útra. Dózerút, kis ösvény, emelkedõ, ház. A teraszon Joeyline áll, pontõri minõségben, fellépdelek hozzá. Gyorsan elintézzük a bélyegzést, elmeséli, hogy korábbra várta a tömegeket, ehhez képest még csak most kezd érkezni a többség. Ettõl egy kicsit meglepetten állok tovább. Körülbelül két órám van leérni Királyrétre, ezt már meg kell oldanom valahogy.


A lejutás elméletben egyszerûnek tûnik. Mindenféle síutak kanyarognak össze-vissza, a számomra kijelölt kék négyszöget szerencsére egyszerû követni a terepen. Ezen jelzés meredek és sáros lejtõit aztán a kék kereszt meredek és sáros lejtõire cserélem, a vizenyõs ösvények elég hosszan elkísérnek. A Cseresznyefa-parkolótól végül szerencsém van, a síút és a Taxi-nyiladék is kiválóan járható. Lebotorkálok Királyrétre, és amikor tudatosul bennem, hogy rövidesen megérkezem, egy kis idõre még a fogam se fáj. Besétálok a rajt-cél étterembe, a rendezõség részérõl Petkes Zsolt fogad lelkesen, kapok oklevelet, kitûzõt, kis faérmet – utóbbi különösen tetszik – és végre leülök, egy virsli és egy nagy bögre tea kíséretében az utoljára tegnap reggel látott Tamás mellé. Pár perccel késõbb befut suvlaj, majd, valamivel kicsúszva az idõbõl, megérkezik -rafter- is. Némi molyolást követõen indulunk haza, az autóút forgalma alacsony, a Nap süt az égen, és úgy általában minden zajlik ugyanúgy, mint rég.


Ezúton szeretnék köszönetet mondani útitársaimnak, suvlajnak és -rafter-nek a társaságért, egyedül biztosan nem tudtam volna végigmenni, sõt, ha nem szólnak és nem invitálnak, lehet, el sem indulok a túrán. Külön köszönöm suvlajnak a háztól-házig fuvart is! Köszönöm a rendezõknek a túrát, nem tudok olyan pontot mondani, amivel elégedetlen lettem volna. Minden a helyén volt, az útvonal csodaszép, az itiner érthetõ és követhetõ, az ellátást pedig jókor kaptuk, jó helyeken. Végül, de egyáltalán nem utolsósorban: gratulálok mindenkinek! Hazaérve a lendület még visz egy darabig, dekoncentráltan teszek-veszek, majd zsákként dõlök el.


Utóélet: a többször említett fogfájást végül megoldani látszó szájsebészeti (kõmûveskalapács-vésõ-fogó kontra jobb felsõ hetes) beavatkozás során azért néhányszor átvillant az agyamon, hogy inkább tennék még néhány kört a Hegyes-hegy-ormon keresztül, utóbbi ugyanis egy sokkal élvezetesebb szórakozási forma...


-Kékdroid-


Képek a túráról

 
 
Buda HatáránTúra éve: 20132013.06.27 19:11:23

Megjegyzések néhány ellenõrzõponthoz: Buda Határán 50 szalagozás


Budatétény: a 973-as busz zörögve, kormolva meglódul Nagytétény felé, és rövidesen Bubuval és Hevér Évával elindulunk szalagozással egybekötött utunkra. Lestat nem sokkal késõbb ér majd utol és csatlakozik hozzánk, miután végzett a hajnali bevásárlással. A sarki félig-meddig étterem üresen tátong, a kilencvenes évek elejét idézõ borzasztó elektrogagyi üvöltése áraszt reménytelen hangulatot. Szalagokat elõ, indulás.


Szent Mihály-kápolna: lassan elfogynak a feltehetõ kérdések, a rutinos résztvevõk már fejbõl tudni fogják az mûemléki jelleget ismertetõ tábla szövegét. Mûködõ nyomóskútból iszom bögrényi vizet, a mai fogyasztáshoz itt fél liter adódik hozzá. Kell a folyadék, már most melegem van, pedig még nincs fél négy.


Szoborpark: verset olvasunk, hely- és idõfüggetlent. Lestat elrejti idáig tolt kerékpárját, majd új útvonalon célozzuk meg a Kamaraerdõ sarkát, a szigorú Hatóság határozata miatt. Kimarad a bolyongás a pézsmahagymás ismertetõ tábla vonzáskörzetében.


Kamaraerdõ: szerencsére nem kell kihelyezni zsírkrétát-bóját-papírlapot, szúnyogfelhõben hagyjuk el a helyszínt.


Vadász-hegy: szúnyogból itt fent sincs sokkal kevesebb, de a völgy felé vezetõ ösvényen még nagyobb felhõkön kell átverekedni magunkat. Lentebb, a házak között aztán valamiért hirtelen eltûnnek. Nem bánom.


Örsöddûlõ buszm.: sem a villamosnál, sem a vasútnál nem jött kötöttpályás eszköz, és a bozót miatt még a repülõtéren parkoló gépekbõl sem lehetett sokat látni. A mai nem egy jármûfotózós túra. Az út érdekességét a mûtrágyázási kísérlet paramétereit hirdetõ táblasor jelenti. Megtanulhatjuk, hogy pétisóból hektáronként fél tonnát juttattak ki, illetve van egy „ötszázak klubja” tábla is, remélem, ez nem valami új, mûtrágyával kapcsolatos túramozgalomra utal. A buszmegállóba érve szembesülünk azzal, hogy az itineren szereplõ kérdésre nincs helyes válasz. Beugratós.


Tûzkõ-hegy, esõház: miután átkeltünk az autópálya fölött és keresztülgázoltunk az alaposan befüvesedett csapáson Budaörs szélén – és miután levakartam némi bõrt a lábszáramról – megérkeztünk Budaörs határára. A közúton közlekedõket itt egy tíz táblával megtestesített információzuhatag fogadja, igaz, ebbõl egy csak kiegészítõ tábla, fantasztikus. Felsétálunk a két város között felosztott Felsõhatár úton / utcán, majd feltekergünk a Tûzkõ-hegyre. Gazdagrét felett épp kel a Nap.


Frank-hegyi th. elág.: szokásos egynyomos, bujkálós csapáson jutunk fel, újdonság, hogy az illegális szemétlerakót felszámolták az ösvény bejáratánál. Boldogság. A háznál csend és nyugalom honol.


Kakukk-hegy: a Budai-hegység kevéssé távoli csúcsa, tetején vasoszlop, oldalában susnya. Kezdem véresre vakarni a lábszáramat, de ez maradjon az én saját nyûgöm. Zsírkréta kerül ki, új beszerzésbõl.


Csillebérc: a nyomóskútnál ismét iszom fél liter vizet, amúgy semmi említésre méltó nem történik, csak egy ásítozó biztonsági õr grasszál a kutatóintézet nyitott vaskapujánál.


Budaörsi-hegy oldala: a magaslesnél kényelmesen kitesszük a zsírkrétát és a jelzõtáblát, majd belevetjük magunkat a budai határárok követésének izgalmaiba. Nem is oly meglepõ módon itt alig van néhány szúnyog, viszont annál több pókot söprök le magamról, amikor végre kihuppanunk egy aszfaltútra. Bubuék gombát szednek, sokat.


Makkosmária: templom, jelzések, rét, pihenõ, kukásautó, ebben a sorrendben. Valaha errefelé is volt turistaház, ma már nincs meg, csak a hozzávezetõ gyaloghíd pillérének maradványa. Eloldalgunk Budakeszi szélén, lépcsõn sétálunk be a házak közé. Boltot látogatunk, majd a Himnusz-szobornál nagy reggelizést csapunk, mielõtt elhagynánk a kisvárost.


Kiskegyed-játszótér: a hely megnevezésébõl csak a Kiskegyed, meg a játszótér nem stimmel. A szponzori tábla már hiányzik, a játszótéri elemeket pedig eltávolították, pedig tavaly itt még lehetett körhintázni. Egy üres pezsgõsüveg utal arra, hogy valami szórakozással kapcsolatos tevékenységet mégiscsak szoktak itt folytatni.


Adyligeti-erdõfolt: a Petneházy-csoport reklámja most tökéletesen igaz, miszerint felhõtlenül a Budai-hegyekben. Az erdõfoltig vezetõ utakon szép csendben süldögélünk a tûzõ nap alatt. Ébresztõ, Droid, nyár van. A ponton kitûzzük az újabb papír és zsírkréta alapú ellenõrzõpontot. A távolból induló harsog a légben.


Adyliget: végre, féltáv. Lestat betér a boltba, üdítõt vásárol a köz javára, vagyis négyõnknek. A játszótéri ivókút éppen mûködik. Leülünk a közelben lévõ pavilon alatti padon pár perc pihenõre, mielõtt folytatnánk a túrát a hegyre felkúszó utcákon. Hevér Éva kicsatlakozik a rendezõi bejárásból, számára a 63-as busz jelenti a továbbutazás eszközét.


Remete-hegy: feltételesnek írt, de amióta a túra van, üzemelõ ellenõrzõpont. Adyligettõl idáig van látványos kilátás, idén csak enyhén benõtt ösvény, hûs szurdok, meredek, sziklás kaptató és párezer szúnyog. A szikláktól a párás láthatár csal: a János-hegy, amely légvonalban alig néhány kilométer, elérhetetlenül távolinak látszik.


Rózsika-forrás: a Remete-hegyrõl leoldalgunk Budaligetre, a vibráló levegõben velünk csaknem pontosan szemben tornyosul a Kálvária-hegy. Leballagunk a Paprikás-patak kellemesebb hõérzetet biztosító völgyébe. Az itteni klímát a szúnyogok is kedvelik, nem kell sokáig várni, hogy megérkezzenek, tömegével. Elérjük a solymári utat, rövid aszfaltos részt követõen a völgyben folytatjuk a túrát. Bubu kitér vízesést fényképezni, addig Lestattal elõremegyünk a forrásig, hátha lehet mosakodni egy jót. Nem lehet, alig csordogál valami kis víz a kifolyóból. A pihenõt ezalatt Solymár felõl folyamatosan érkezõ óvodáskorú gyerekek özönlik el.


Szarvas-hegy ny.: amíg mi a forrásnál idõzünk, Bubu elõremegy, kikerülve a pihenõhelynél tobzódó gyerekcsoportot és a hozzájuk tartozó kísérõ néniket. Érdekes, de amikor a néniket arról kérdezzük, hogy ment-e el erre egy szakállas fiatalember, gondolkodás nélkül letagadják. Egy telefonhívás megoldja a helyzetet, a Szarvas-hegyi nyeregben érjük utol Bubut, mint szakállas fiatalembert.


Aranyhegyi-patak: végigoldalgunk a hegygerincen vezetõ, széles, árnyékos úton, kilátást nézünk a Vera-pihenõtõl, párásat. Innen lekanyargunk, részben a Kéktúra útvonalán, részben a nagy hurkot levágó egyenesen a megváltozott biztosítású vasúti átjáróig. A megváltozott most azt jelenti, hogy megszûnt, lévén vasút most éppen nincs. Amikor majd lesz, akkor vissza kell majd térni a túra eredeti nyomvonalára, mert a kétvágányú, 120 km/h-val járható, (villamosítandó) pálya éppúgy nem lesz alkalmas a gyalogos igénybevételre, mint a korábbi volt. Most viszont kényelmesen lépkedhetünk a vasúti alépítményen.


Péter-hegy, T: Üröm vasúti megállóhelynél épp szalagkötözés közben kezd el kötekedni a túráról valami közepesen fogalmatlan, részeg alak, de nem ülünk fel a provokációnak. Felsétálunk a Bécsi útra, boltba térünk, innivalóért, és a tavalyi gyakorlatnak megfelelõen már a buszmegállóban elfogyasztjuk a vételezett üdítõk nagyját. Innen felsétálunk a hegyre, kényelmesen, tûzõ napon és a magánterületet kerülõ, árnyékos ösvényeken. Oldalt mély barlang, feljebb tanösvény táblája, mint ellenõrzõpont. Papír, zsírkréta.


Róka-hegyi kõbánya: a Péter-hegyrõl elég gyorsan átkeveredünk, pedig közben még frissítõ pihenõt is tartunk egy nyomóskútnál. Itt tábla hirdet eladó német óriás nyulat: „élõ és konyhakészen”. Elõszörre úgy értelmezem, hogy szegény nyúl élve konyhakész, de valószínûleg csak a meleg miatt kezdem a szokásosnál is jobban túlkomplikálni a dolgokat. A bánya szép, amennyire egy bánya lehet, és a kilátás egészen élvezhetõ a tetõrõl. Hármashatár-hegy, Békásmegyer, mögötte a párás Buda, azon túl a még párásabb homályba vész a pesti oldal. Innen ismét részben új útvonalon folytatódik a túra, az ürömi palotanegyed végigjárása helyett a piros háromszög ösvényét követjük a piros sávig. Ez a változat erdõsebb, kényelmesebb.


Ezüst-hegyi kilátó: az elvileg ismerõs piros sávon rácsodálkozok helyekre, csak néhány motívum villan be az Iszinikrõl. Szúnyog persze van itt is bõven. Piros keresztre cseréljük a sávot, de ezt is hamar elhagyjuk, és a telkek között áthosszantolunk az Ezüst-hegyre. Közben lehet gyönyörködni a kilátásban, meg Bubut megvárni, mert talpszakmai problémái támadtak. A kilátó hûlt helyén rácsodálkozom arra, hogy a csúcskõ mellett az egykori tartószerkezet fémcsonkjait is szépen kimeszelték.


Puszta-domb: átsétálunk, körülnézünk, szalagozunk. A kilátás, szép innen, ahogy eddig mindig. Elõttünk Békásmegyeren évrõl évre nagyobbnak tûnik a hõszigetelt panelépületek száma.


Békásmegyer: a házak között felállított párakapu által eregetett vízpermetet az elsõ szellõ felkapja, úgyhogy az áthaladó polgárok csak csekély mértékben érezhetik a kerület gondoskodását. Elsétálunk a vasárnap majd célként szolgáló iskolához, most odabent az évzáró ünnepség záró szakaszánál tartanak. Készül néhány célfotó, majd Lestat megcéloz egy kifõzdét, Bubu felszáll a Szentendrérõl érkezõ vonatra, én pedig megkeresem a 204-es buszt és elhagyom a helyszínt. Az utolsó szakasz ételtelensége meghozza eredményét: a Fóti út megállóhelyen le kell szállnom és ülnöm pár percet a padon, hogy helyreálljon a belsõ egyensúlyom.


Megint Remete-hegy: vasárnap Kerek repkény társaságában utazok ki az ellenõrzõpontra, gyaloglást csak a 157-es busz végállomása és a pont között, mintegy 1 km hosszan hajtunk végre. Elég is. Fent irtózatos mennyiségû szúnyog fogad, amikor kinyitjuk a pontot, és olyan tömegben vannak jelen a vérszívók, hogy Repkény inkább nekivág Budaligetnek, keres egy boltot és hoz szúnyogriasztót. (Amúgy egyikõnk sem használ ilyesmit, merthogy miért is lenne rá szükség – pont ezért.) Beszúnyogriasztózott bõrfelülettel egy kicsit kellemesebbé válik a pontõrködés. Ezúton is köszönöm minden résztvevõnek, ismerõsnek és ismeretlennek, a megtisztelõ részvételt!


-Kékdroid-


Képek a szalagozásról

 
 
Nagy Gáspár emléktúraTúra éve: 20132013.05.03 21:19:16

Nagy Gáspár Emléktúra 50


(Leszállok a vonatról, a brutális erejû villanymozdony pillanatok alatt eltûnik a rövid szerelvénnyel. Elõkészítem szokásos kellékeket: térkép, lámpa, láthatósági mellény. Az elsõ faluban rámköszönnek egy teraszról, sörrel kínálnának, köszönettel visszautasítom, hosszú még az éjszaka. Aztán észreveszem a rendõrautót a kocsibejáróban, elkezdem fogalmazni, mit mondok majd a járõrnek, ha megállít. Magyarázkodásra aztán nem kerül sor, innentõl alig találkozom emberrel. Egy kerékpáros nõ valahol inkább kilép a nyeregbõl, hogy minél gyorsabban eltûnjön. Érthetõ a reakciója, én is megijednék, ha valami furcsa idegen grasszálna a szinte minden szempontból kiesõ falumban, pláne késõ éjszaka. Elhagyom a forgalmas fõutat, majd a forgalmas mellékutat is; sokadrendû, másfélsávos aszfaltcsíkon folytatom a sétát. Egyik megfigyelésem, hogy a nyomóskút errefelé nem divat, megjegyzendõ ugyanakkor Sorkifalud, ahol találok egy üzemelõt. Örök hálám érte. Ugyanezen településen álmos, konyhaszék méretû nyulat riasztok fel – vajon mit keresett egy buszmegállóban? Õ tudja. Dél felé kanyarodok, a párhuzamos vasútvonalon tehervonat zakatol észak felé, sokáig hallgatom a zaját. Újra csend ül a tájra, bányaszerû képzõdmény mellett húz el alattam az út, már álmosodok, és a hûsítõ szél elültével a szúnyogok is megtalálnak. Kistelepülés kis vasútállomására érkezem, még van néhány óra az elsõ vonatokig, a váró nyitva áll, bemegyek, elalszom a padon. A hangosbemondó recsegésére ébredek, Szombathely felõl, Pécs felé, többnyire megáll, de van, ahol nem. Ez jó is lesz, a következõig, köszönöm. A választott kocsi ajtajánál ketten készülünk leszállásra: fiatal lány, egy szál rövid, nyári ruhában, meg Kékdroid, hosszúnadrágostul, pulóverestül, kabátostul. Valaki eltájolta magát öltözködésileg, és erõs gyanú ébred bennem, hogy én vagyok az. Vasváron aztán szétszélednek az utasok, én még egy darabig maradok, körbefényképezem az állomást...)


...aztán elindulok arra, amerre más emberek elindultak. Vasvárból a vasút – és az itt párszáz méteren mellette futó 8-as fõút – felõl nem sok látszik, vagy még annyi sem. Már kezdek kételkedni abban, hogy jó településen járok-e egyáltalán, amikor megérkezem a városközpontba. Emitt városháza, amott templom, még amottabb pedig mindenféle vendéglátóipari létesítmény. És egy szalag. Ez nagyon tetszik, mert csak annyira emlékszem a rajthely koordinátáiból, hogy a mûvelõdési központot kell keresni, és a szalagok visszafelé fejtése segít – úgy kell nézni, hogy honnan lenne látható a következõ, és meg is lesz az elõzõ. Amikor már egészen jól nyomon vagyok, rámköszön egy hölgy, hogy a túrára-e, és elõször, ugye. A túrára, igen, és Vasváron pláne. Besétálunk az újszerû állapotú, Nagy Gáspárról elnevezett mûvházba, itt már készülnek a rajtoltatók, és két leendõ résztvevõ is felbukkan: egy látványosan fiatal helybéli, és egy túratárs, akit mintha ugyanarról a vonatról láttam volna leszállni, amelyrõl én is. Mivel még rengeteg idõ áll rendelkezésemre a rajtig, meg a tolongó tömeggel sem kell küzdeni, kényelmesen szét- majd összemolyolom a dolgaimat, átrendezem a táska tartalmát, kitöltöm a nevezési lapot, megint áthelyezek pár dolgot a zsákban, pótlom a kimaradt rovatokat a nevezési lapon, és végre odalépek a rajtoltatók elé. Kapok tõlük egy itinert, meg rajtszámot és rajtidõt, továbbá mindenféle jókívánságokat az útra. Nézzük meg azt az itinert. Színes, igényes, állapítom meg elsõ ránézésre. Félbehajtott A/4-es lap, állapítom meg másodikra. Az elsõ oldalon Nagy Gáspárról tudunk meg néhány alapvetõ információt, négy sor csak a díjait sorolja. Ezt már olvastam a túrára való készüléskor, ugorjunk. Középen térkép, színes, némileg lekicsinyített, de attól még használható, csak a rácsosztást kell megszoknom. Az útvonalat vastag, fekete vonal jelzi. A hátoldalon találom a távadatokat és a bélyegzéseknek szolgáló rovatkákat. Továbbá a követendõ jelzést, amely nemes egyszerûséggel végig a KL. Végül itt van még az útleírás is, ez egészen Oszkóig ad instrukciókat, de igazából utána nincs is rá szükség, a térkép már önmagában is jó. Illetve, nem teljesen jó, de errõl majd késõbb.


Még elszerencsétlenkedek pár percig, aztán nagy lendülettel elhagyom a rajthelyet. Autóból szólítanak, hogy eltévedtem-e, de csak Lippai Bea és Nagy Attila az. Õk leparkolnak, én meg elsétálok, tudom, hogy úgyis találkozunk még ma. Vasvár szép város, állapítom meg, ahogy szétnézek a központban. A szalagozással is elégedett vagyok, elõször a zalaegerszegi fõút mentén vezet, majd enyhe emelkedõn felballagok egy víztoronyhoz, kikerülök egy valamigyártó üzemet, és rátérek az oszkói országútra. Itt piros sáv, piros Mária út, valamint kék rom jelzések vezetnek, ebbõl a már említett KL-nek kell vezetnie lépteimet. Némelyik KL mintha fordítva lenne felfestve, ilyet már a Tanúhegyek nyomábannál is láttam, de míg ott ismeretes volt a jelzésinverzió oka, valamint elszigetelt, egyedi jelenségként fordult elõ, itt egész nagy arányban látni kék _I jeleket. Nem zavaró, csak mókásan fest. No, tehát oszkói országút, elég kevés autó jut egy-egy túrázóra, rám például összesen három, pedig majd' két kilométeren át követem rajta az útvonalat. Az út mellett és a távolban mindenféle kultúrnövények teremnek, az egyes táblákat kisebb-nagyobb erdõfoltok szakítják meg. Egy ilyen erdõfoltnál jelzés tér be az erdõbe, ha jól veszem ki a maradványait, egy sárga keresztrõl van szó, de ilyenrõl sem az itinerben szereplõ, sem a saját térképem nem tud, pedig utóbbi idén üli tízéves jubileumát. (Basszus, szinte tegnap vettem...) Odébb az aszfalton is látni a túra jelzéseit, egyenes alléban sétálhatok majdnem nyílegyenesen dél felé. Az erdõben egyrészt kellemesen hûvös van, másrészt rengeteg szúnyog, tehát elvetem a pulóvertelenedés gondolatát. Éles balkanyarral térek rá a térkép szerint római katonák útjára. Itt néhány pocsolya, pár álmos béka és talán az utóbbiak miatt kevesebb szúnyog fogad. Enyhe lejtõn hagyom el a kavicsos csapást, a 17-es vasútvonal mellé érkezem, ezzel párhuzamos, benõtt szekérútra térek. Nem sokkal késõbb, fénysorompós útátjárónál keresztezi a jelzés a vaspályát, egy ideig elszórakoztatom magam azon töprengve, hogy éppen ide miért tettek automata fénysorompót. A nagy átkelõ forgalom miatt biztos nem.


A sínpár túloldalán követem a vonalat egy ideig, a leírás szerint cseresznyefák mellett, ezt halvány növénytani ismereteim is próbálják alátámasztani. Lassan elkanyarodok a pálya mellõl, annyira, hogy egy kõre festett jel után nagyjából szembefordulok eddigi irányommal. Odébb terepjárós emberek lódulnak el a közeli Pácsony felé, aztán fékeznek, visszatolatnak, jól megnéznek maguknak, és mégis inkább Pácsonyra szavaznak. Nem követem példájukat, nekem jók a KL jelek, ezek egy kidõlt magaslesnél ismét kelet felé térítenek, fasor mentén ballagok, a távolban elöl Oszkó házai látszanak, meg valami üzem, amelyhez hamarosan a szükségesnél sokkal közelebb kerülök. Elérek egy bozótost, amelynél két jelzés mutat kétfelé, úgy, hogy nem esik le, merre kell menni pontosan. Megnézem a térképet, az egyértelmûen délkeleti irányt mutat, a leírás balrafordulásainak követését meg valahol elvesztettem. Akkor legyen délkelet, egyértelmûnek tûnik, hogy a pácsonyi víztornyot kell célba venni, majd egy alkalmas helyen kelet felé fordulni. Jelzés ugyan nincs, de mivel nem is volna mire festeni, ez nem tûnik fel. Egy szántás szélén már kezd gyanússá válni, hogy a térkép mintha nem lenne összhangban a valósággal, de szántás során kevés gazda néz turistatérképet, hogy figyeljen az azon szereplõ dûlõutak meglétére (és ha nézne, a KL akkor sem lenne rajta). A szántás kikerülésével némileg hamarabb érek le valami csoffatag árok partjára, innen egyértelmû földúton, nemrég felállított távvezetéktartó oszlopsort követve érek fel a korábban már említett üzemhez. Továbbjutni innen nem olyan egyszerû, mert a térkép által jelzett, észak felé térõ út sehol nincs, helyette újabb víztelen árkot és lekerített területeket találok. Dél felõl azonban kikerülhetem az iparterületet, jobb ötlet híján így teszek. Megszámolom a méretes silókat, rátérek a Oszkó-Pácsony országútra, amelyen végre elérhetem az elõbbi falut. Beérve Nagy Attilát látom meg, röviden tájékoztatom, hogy én valamit nagyon elnéztem, õ pedig eligazít az ellenõrzõpont felé. Itt a két kedves pontõrrel sikerül tisztázni, hogy a térkép valóban nem helyes, a jelzések viszont jók, és azokat kell figyelni elsõsorban – az õ álláspontjukat erõsíti, hogy itt a túra eddigi évei során senki nem tévedt el. Valakinek ezt is el kell kezdenie, gondolom magamban. Vigasztalásul kapok egy bónusz müzliszeletet a másik mellé, amelyet ezúton is köszönök.


Nem is rágódok sokat az iménti közjátékon, inkább megcélzom egy rövid, nagyon alacsony lejtõn a következõ, kevésbé rövid, de még mindig nagyon alacsony emelkedõt és elhagyom Oszkót kelet felé. Itt valamiféle sárga sáv jelzések bukkannak fel, az észak felé nagy nehezen észrevehetõ letérésbõl arra következtetek, hogy nem ez a környék legsûrûbben járt turistaútja. Odébb dél felé térek, a távolban az olaszfai templom vonja magára a figyelmet. Átsétálok Kozmafára, itt újabb ellenõrzõpont vár, vízzel kínálnak, nagyon jólesik, mert nagyon meleg kezd lenni, és a vízvételi lehetõségek száma a túrán erõsen korlátozott. Hosszan elnyúló, enyhe lejtõt kell tovább követni déli irányban, egészen Olaszfa széléig, ahol rögtön megint kelet, majd délkelet felé térek. A jelzések példásan jók. Keskeny csapásra térítenek, ezen lassan felérek egy elhagyatottnak tûnõ szõlõhegyre, néhol nyílik egy kis kilátás a közelebbi környékre – a távolira nem, ahhoz túl párás a láthatár. Amúgy is nehéz a levegõ, egész nap azt várom, hogy jöjjön valami futó zápor, de ilyesmire nem kerül sor. Erdõben vezet tovább az út, fenyvesben kanyargok párszáz métert, ez talán az egész túra leghangulatosabb szakasza. Egy tisztás túlvégében bóját pillantok meg, kisgyermekes család õrzi a pontot, a bélyegzés mellé szõlõcukrot adnak, rögtön egy fél csomaggal. Ez késõbb jó lehet.


Leballagok a szõlõhegyrõl, kényelmes, árnyas mélyút visz le a Sár-völgybe. Sár, az szerencsére nincs, völgy viszont van, és félelmetesen hosszan kell követni. Rövid ideig még az erdõben bóklászok a jelzések mentén, de késõbb muszáj lesz kilépni a nyílt terepre, jobbra erdõsáv, balra repceföld, aztán néha helyet cserélnek, meg néha nem is repce nõ a szántásban, hanem valami más, ami zöld. Megyek tovább, csendben fõdögélve a napon. Balra a domboldalban elhagyatottnak tûnõ ház áll, ez, és az idõnként felbukkanó magaslesek képviselik az emberi építészetet. Egy ideig olyan is van, hogy erdõ nincs, csak szántó jobbra, meg szántó balra, de végül felbukkan egy hupli, épp elõttem, és nagyon reménykedem abban, hogy jó helyre tájolom magam a térképen, és rövidesen eltérhetek kelet, és egyben Nagytilaj felé. Bingó. Fahídon keresztezek egy árkot, és körülbelül tizennégy méternyi szintemelkedést leküzdve átkelek egy dombon. Itt jobbra és balra is fõleg repceföld látható, meg elöl is, egészen a faluig, de a házakon túl folytatódik a sárga szõnyeg. Betrappolok Nagytilajra, a templomnál nagy munkában vannak, felújításnak tûnik. A településen egy szûk kilométernyi oda-vissza szakaszt kell megtenni. Közben találok Nagy Gáspár emlékkövet és egy millenniumi kopjafát, utóbbi közelében pedig egy mûködõ nyomóskutat. Ezt megjegyzem. Felsétálok a temetõhöz, itt nyugszik Nagy Gáspár. A pontõr hölgy megkérdezi, hogy honnan jöttem, a válasz meglehetõsen bonyolult, de mindenesetre kapok egy szatyornyi ajándékot, mint kellõen messzirõl érkezõ. Ezt külön köszönöm szépen! Továbbá megkapom a túra díjazásának a felét, mert az összes kitûzõket valami félreértés folytán ideküldték. Tehát választhatok, kétféle kitûzõ és egy kitûzõ méretû fakorong közül. A fakorongot választom, ez a legötletesebb, és fa alapú díjazásom talán még csak az Öko-park túráról van.


Visszasétálok Nagytilajra, közben a nyomóskútnál megtöltöm a palackomat. A kultúrháznál vár a frissítõpont, bemegyek, leülök pár percre. Lehet tölteni szódát, vörösbort, és a kettõ tetszés szerinti keverékét is. Ételileg jár korlátlan szeletnyi zsíroskenyér és olyan kenyér, amin a pontõri saját recept szerinti keverék található – ebbõl én a tepertõkrémet, a fõtt krumplit és a fõtt tojást jegyeztem meg, a lényeg, hogy nagyon jó. A kulináris élvezeteket tökmagolajjal meglocsolt lilahagymával lehet tovább fokozni. Sajnos nem maradhatok sokáig, vár a vonat hazafelé. És én megyek. Nagytilaj és Bérbaltavár között aszfaltot taposva, beállva a sorba az ellenõrzõpontról korábban indult túratársak mögé. Nagytilaj fordulópontot jelentett az irányban, innentõl észak és nyugat és északnyugat felé túrázom. Most éppen északnak, a tarkómat tûzi a Nap, amíg meg nem fordítom a sapkám. Mellettem jobbra repceföld, balra pedig valami más. Elöl Bérbaltavár, a párás légben távolabbinak tûnik, mint a valóságban. Kicsit kilépek az aszfalton, besétálok a faluba, itt Nagy Gáspár szülõházánál található a sajátos ellenõrzõpont. Pontõr nincs, viszont kint lóg egy bója, alatta autentikus fehér hokedlin, piros mûanyag tálban jópár narancs, és egy kartonlap, hogy vegyünk a narancsból. Ilyet sem láttam még. Igazolásképpen fénykép készül, de ez nem egy bizalmatlan környék, és, gondolom ritka a notórius rövidítõ, aki okot adhatna a bizalmatlanságra. Az pedig, hogy az ellátmány ott vár az utcán, õrizetlenül, az egész környékre jellemzõ nyugalmat mutatja. Figyelemreméltó még az emléktábla alatti ötletes koszorú, összetekert papírlapokból. Innen a néhány sorral fentebb már említett két túratárssal haladunk tovább, beszélgetve. Poros kis utcán hagyjuk el Bérbaltavárt, hirtelen emelkedõ vezet fel a csehi szõlõhegyre. Az emelkedõ alatt azért nem egy Oroszlánvárra kell gondolni. Továbbra is repceföldek és még zöld búzatáblák mellett visz az út, a szõlõhegynek pedig nagyon csak a szélét érintjük. Az itineren még szerepel egy lebélyegzendõ rovat a csehi szõlõhegy kapcsán, a térképen már nem jelölték, és a rajtban külön ki is emelték, hogy ott ne számítsunk pontra. Itt vagyunk, nem számítunk pontra, trappolunk a hegyháton. Néha az útvonal megtesz egy-egy derékszögû kanyart, hogy legyen némi változatosság. Erdõbe lépünk, õszinte örömömre itt érezhetõen hûvösebb van. Kozmafa elõtt aztán visszatérnek a repcetáblák, és a túra útvonala is visszatér önmagába. A faluszéli ponton már nincsenek õrök, egy Nagy Gáspár-idézetet találunk nejlontasakba csomagolt papírlapon. Felírom, önigazolásképpen. Hármasunk itt szétválik, János nevû túratársammal hamarabb elindulunk.


Nemrég bevetett szántást kerülünk meg, majd leballagunk Oszkóra. Telefonon beszélek pár percet a távolban tartózkodó Kerek repkénnyel, aki éppen valami hideg ital fogyasztását végzi, és ezt némi kárörömmel közli velem. Annyi elõnye mégis volt a reggeli kavargásnak, hogy most mégiscsak adódik némi újdonság az útvonalban. Még akkor is, ha ez kimerül nagyjából ugyanannak a rétnek egy másik úton való átszelésében. A távolban tehervonat ballag Zalaszentiván felé, két dízelmozdony vonszol sok-sok tartálykocsit. A képrõl persze lemaradnak a gépek. Rövidesen véget ér a számomra nem ismerõs szakasz, újra kanyargunk, a jelzett kõrakás még megvan, a cseresznyefák is, a fehéren villogó fénysorompó is. Újra erdõben haladunk, a melegben a szúnyogok nagyrészt elültek, helyettük más rovarfaj képviselõi repkednek tétován, nem csípnek, csak úgy vannak. Mellettünk kóbor dízelmozdony kattog tova Vasvár felé. Hátat fordítunk a vasútnak, felsétálunk a római katonák útjára, majd elhagyjuk, kidõlt – kidöntött? - fákon lépdelünk át az országút felé. Idefelé ezek alig tûntek fel, most minden fa átlépésénél érzem a kidörzsölõdött bõrfelületeimet. Keserves szakasz következik, reggel is eszembe jutott már, hogy itt nem fogok szeretni visszafelé gyalogolni, és ez a sejtésem beigazolódott. A Vasvár táblának nagyon örülök, amikor pedig a víztorony és az üzemcsarnok után lesétálunk az árnyékos járdával rendelkezõ fõútra, akkor még jobban örülök. A mûvelõdési háznál nincs senki, telefonos segítséghez folyamodok, a vonal túlvégén kedves hang igazít el a strand felé. Akkor legyen strand, hatalmas betonplacc a parkoló, a végében oázisként vár a strand, majálissal, mûsorral, bohócokkal, medencében pancsoló közönséggel. A rendezõség részérõl épp befejezõdött a pincepörkölt készítése, az emléklap mellé egy adag meleg ételt kapunk. Az elõbbi jópofa, az utóbbi jó forró és csípõs, tehát finom. Beszélgetek még egy kicsit a majd' két órája itt lévõ Beával és Attilával, aztán elõbb õk, utánuk pedig János túratársam is elhagyja a helyszínt. Én még félrevonulok kicsit, cipõt igazítani, belülrõl portalanítani, aztán elbúcsúzom a rendezõségtõl és megcélzom a vasútállomást. Köszönöm a társaságot útitársaimnak, és természetesen nagyon köszönöm a túrát a rendezõknek. A tényleg jelentéktelen rendezési hiányosságokat sokszorosan pótolta a maroknyi társaság lelkesedése és közvetlensége. A létszámról: ha jól értem, a két táv résztvevõi létszáma az idén átlépte a száz fõs határt. Ez egész jó adat, különösen, hogy a hét közepébe ékelõdõ ünnepnapi rendezésrõl van szó.


A hosszú pihenõ után önmagam lassított felvételeként indulok el, kegyetlenül fáj minden kidörzsölõdött tagom. Lassú, rövid lépésekkel totyogok át a vasútra, a fõleg a strand felé igyekvõ járókelõk közül néhányan sajnálkozóan mérnek végig. Az állomáson a pénztárosnõ elõzetes engedélyével igénybe veszem a fali csapot, víztöltésre, aztán szép türelmesen kivárom a szombathelyi vonatot. Ez egy zöld-sárga Jenbacher képében jelenik meg. Sokkal kényelmesebb, mint a lepukkant, régi IC-kocsi, amellyel Szombathelyrõl utazom tovább. Viszont mégiscsak gyorsabb a city, mint a mindenféle más eljutási mód, no meg a 16-os vonalon is régen utaztam utoljára. Répcelakig még ébren is vagyok, aztán jórészt átalszom az út hátralévõ szakaszát. Este még a PMP teljesítésérõl hazafelé tartó sétáLós bácsival is összefutok, és ezzel fejezõdik be a történet.


-Kékdroid-


Képek a túráról

 
 
AndezitTúra éve: 20132013.04.27 11:06:50

Andezit 30


Zötykölõdünk. Kerek repkénnyel, mert a többes számot nem illik öncélúan használni. Buszon, másik buszon, majd vonaton. Elõbbi állapota pocsék, utóbbié már nem az: fecskék ülnek a dróton, persze ez csak matrica. A vasúti kocsi legalább kényelmes. Aszódig. Ott vonatot cserélünk, egri sebest szóló balassagyarmati bézére. Ez sem olyan kényelmetlenül rázós, mint az éjszakai buszok, de legalább az utazóközönség buliból hazafelé igyekvõ része jó büdös. Bese öcsém és osztálytársa, Tamás már helyet foglaltak, persze õk páratlan vonattal érkeztek a találkozás helyszínére. Eldöcögünk Galgagutára, ahol a vasárnap reggeli idõponthoz képest egész nagy utascsere zajlik, rajtunk kívül még ketten érkeznek a túrára, plusz néhány felszálló is várta a rövidke járatot. Nyitva tartó bolt és kocsma híján a reggeli kávéról itt lemaradunk, de késõbb ezt már nem is erõltetem.


A rajtig tartó negyven-ötven percet részben bóbiskolással, részben az idõközben megérkezõ Mezeiékkel való beszélgetéssel töltöm. Õket aztán ma nem is látom többet, a rajt pillanatában elsuhannak. Benevezünk, az eredmény egy kakaós péksütemény és egy itiner, színes térképpel a közepén, kitöltendõ nevezési lappal mellékletként. Kitöltöm, majd Krieger mesterék elé járulok vele (és õszintén bánom, hogy a rendezvénykártyámat otthon felejtettem). Fél nyolc után néhány perccel útra kelünk, ki Galgagutáról, fel a Kopasz-hegy oldalában. A hirtelen jött tavaszban minden egyszerre virágzik, az illat nehezen üli meg a levegõt. Fentrõl visszapillantok a Galga völgyére, mert szép. A levegõ pedig sûrû, már a pár tucatnyi kilométerre lévõ dombhátak is elvesznek a párában. Felérünk a tetõre, szalagozás vezet a ritkás zöld kereszt jelzés mellett-helyett vegyesen. Tágas rétek szélén vágunk keresztül, a távolban a Mátrának illene jobban látszania, de a Múzsla vonulatának is csak a halvány körvonalai vehetõek ki. Így is csodálatos látvány. Mellettünk atros robog el lendületes léptekkel, és a következõ majd' 14 kilométeren keresztül más résztvevõvel nem is találkozunk. Leballagunk Vanyarcra, rövid aszfaltos szakasz következik, nem bánom. Nógrád Volános Ikarus tölti pihenõjét a buszfordulónak tûnõ központ mellett. Itt találunk egy játszóteret, a játszótéren pedig az elsõ ellenõrzõpont magányos õrét. Nem maradunk nála sokáig, az emelkedõ úton szép lassan elhagyjuk Vanyarcot. Ismerõsnek tûnõ helyen letérünk az országútról, a térkép és emlékeink szerint megfelelõ helyen. Nem vagyok nagy szerencsejátékos, de most fogadnék rá, hogy innen bizony ismeretlen tettesek eltávolították a túra kihelyezett jelzéseit – máshol príma szalagozás és jól látható iránytáblák vannak végig – turistajelzés pedig nem látható. Egy terepjárós férfi a másik irányba vezetõ földúton, mindenesetre árgus szemekkel nézi végig, ahogy elsétálunk észak felé.


Továbbra is jórészt nyílt terepen, fasor mentén haladunk, szép kilátás kíséretében. Lassú emelkedés is tapasztalható, és közben szépen megérkezünk a fák közé, fiatal erdõbe, amelyet nemsokára felnõttebb tölgyesre váltunk. Az emelkedõ határozottabbá válik, a jelzéseket szalagozás és táblák erõsítik, nem véletlen, mert ahol épp nem ritkán járt szekérút kanyarog alattunk, ott az ösvény szinte teljesen elvész az öreg avarban. Egy, már észrevehetõen meredek kapaszkodó visz fel a nem túl fantáziadúsan elnevezett Nagy-hegy hátára, majd egy kevésbé meredek, ám alaposan benõtt csapás a kilátópontra. A kétfõs pontõrség két generációt képvisel, elhappolták az egyiket a mai nap jó kilátással megáldott ellenõrzõhelyei közül. A társaságunkban lévõ fiatalok egészen idáig hiányolhatták a túra nevét adó andezitet, a sziklákra nyugodtan ki lehet állni, gyönyörködni a kilátásban. A Mátra még éppen kivehetõ, de a Karancsot már elnyeli a sûrû levegõ – látnivalónak azonban így is ott a Szanda innen nézve szóló púpja. Megemlítendõ még a hegyetetõn növekvõ néhány tõnyi fekete kökörcsin, amelyet a tõlünk telõ összes óvatossággal kikerülünk. Elbúcsúzunk, felmegyünk a tetõre, újra körülnézünk, ezúttal lefelé is az andezitcsúszdán, majd elhagyjuk a Nagy-hegyet.


A mohás kõgörgeteg az ösvény mellett és a hülye hasonlattal csúszdaként már említett andezitoszlop cselesen vonja el az egyszeri túrázó figyelmét, mindkettõt meg kell állni alaposan megnézni. Ezután már tényleg elhúzunk innen, újra rétre érkezünk, a végében piros iránynyíl mutatja a felkeresésre javasolt földtani képzõdményeket. Megcélozzuk a várat, amely most még elég távolinak tûnik. Földúton baktatunk, jobbra erdõ, balra rét, a réten túl a Nagy-hegyen látni néhány embert. Elöl, naná, a Szandavár látható, amikor éppen. Patakon gázolunk keresztül, majd ismét rét és erdõ között menetelünk, a Szanda egyre hangsúlyosabb tájelem. Fekete, újkorában biztos jó drága személyautó szomorkodik a nádasban, ez a kép fogad Ordaspuszta határában. Besétálunk az itiner szerint Bercelhez tartozó külterület fõutcáján, egészen a haranglábig, ahol néhányfõs csoportosulás fogad, pontõri minõségben. Szörpöt kapunk és zsíros kenyeret csalamádéval, és információt a 30-as távon résztvevõk létszámát illetõen. Ebbõl a háromból most a szörp esik a legjobban, iszom belõle két nagy bögrényit. Közben – végre – újabb túratárs ér utol és suhan el, céliránt. A szomszédos, elkerített területen szamár búslakodik, de az is lehet, hogy öszvér, sosem értettem hozzá. Az ugyanezen kerítés mögött létezõ ló már jobb kedélyûnek tûnik, kényelmes legelészéssel köti le magát. Megköszönjük a pontõröknek a szíveslátást, erdei temetõ melletti mély úton hagyjuk el a pusztát.


Kiérünk egy nagyobbacska rétre, itt a patak völgyének további követése helyett fel kell kapaszkodni az eddigi irányunkkal párhuzamos dombhátra. Elõttünk ismét a vár látható, de megjelenik a mûködõ bányának otthont adó Berceli-hegy is a látnivalók között. Szépen lassan megérkezünk a Szanda alá, innen már nem viccel az emelkedõ, meredek szerpentinen kapaszkodunk fel a vár fokára. Nem is mellesleg már az Országos Kéktúra útvonalát járjuk, a zöld színû mindenfélék után. Kapkodás nélkül érünk fel a tetõre, itt a rövidebb távnak köszönhetõen már észlelhetõ némi forgalom. Rögtön egy ismerõs is felbukkan, Bribor személyében, majd gyors igazolást követõen el is hagyja a helyszínt. A pontõrök kedvesen fogadnak, téli fagyit kapunk ellátmányképp, beszélgetünk kicsit. A serdülõkorúak a várat tanulmányozzák ezalatt, meg a kilátást. Ehhez Repkénnyel mi is csatlakozunk. Eszembe jut, hogy a Kéktúra cserháti szakaszán sokat kell hosszasan ballagni sík (síkszerû) terepen, viszont az útbaesõ hegyekrõl a Tepkétõl a Naszályig kivétel nélkül gyönyörû kilátás tárul az óvatlan túrázó elé. Pár percnyi bámuldozást követõen elhagyjuk a helyszínt. Megnézzük a következõ andezitömlést, ez már egy benõttebb példány, a tereplépcsõn egyensúlyozva igyekszem valami fényképszerûséget készíteni róla.


Sétálunk tovább, fõleg lefelé, majd hirtelen elhagyjuk a kék jelzést, szalagozott út vezet tovább. A szalagok mellett fehér, csúcsára állított háromszögek is vezetnek. Talán ez is a megvilágosodás valamelyik szimbóluma lenne? Fellépkedünk egy alacsony, füves dombra, körülöttünk további, formáz, színe fehér, teteje aranyozott. Nyugat felé Buddha néz belõle mélán, az építmény négy magasabb dombokon áll a levegõ az erdõ fölött. Lefelé sétálva érjük el a sztúpát. Alakra sztúpát sarkán négy rúdon lobognak imazászlók. A sztúpa mellett pontõr ül két kislányával, bélyegeznek. Itt alma az ellátmány. Amire elérjük Becskét, felfalom. Közben rápillantok a vallási épülethez tartozó ismertetõ táblára, amelyet diszkréten a domb alján helyeztek el, ne zavarja a meditációra vágyók esztétikai érzékét. Meg a fotósokét se. A Megvilágosodás Sztúpája után besétálunk Becskére, néhányan a kertben munkálkodnak, néhányan az utcán ballagnak unottan. A célnak a Vadász Presszó terasza ad otthont, mi azonban még a lépcsõn találkozunk Briborral és Vagdalthússal, ahogy éppen hazafelé indulnak. A teraszt másodjára sikerül helyesen megközelíteni, amíg várunk a Matécz úr által kezelt technikára, feltankolok a kocsmapultnál. A díjazás szép, személyre szóló emléklap és teljesítés száma szerint változó felirat-háttérszínû fémjelvény. Ezúton is köszönöm a rendezést a BTHE-nek és lelkes tagjainak, szép és jól rendezett túrát kaptunk tõlük. Köszönöm továbbá mindenkinek a társaságot a túra során – remélem, elsõbálozó Tamás is kedvet kap a teljesítménytúrázó tevékenység folytatásához.


A presszóból kilépve megállapítjuk, hogy még éppen van idõnk elérni a 14:03-kor induló vonatot Becske alsó fõpályaudvaron. Bevallom õszintén, hogy ennek a vonatnak az elérésére nem számítottam eleinte – a hazaút idõtartama a fiatalok számára lényegesen rövidebbé vált, nem beszélve arról, hogy kényelmesebb is. Kisétálunk a gyér forgalmú országút mentén a faluból, leballagunk a megállóhelyre, és pár perc ücsörgést követõen megérkezik a motor + mellék + motor összeállítású bézé-szerelvény. Még kiemelném és ezúton köszönöm a segítõkész és udvarias jegyvizsgáló tevékenységét, aki késõbb, Aszódon felajánlja, hogy eligazítja öcséméket az egri vonat felé, ezzel Repkényt és engem megkímél további fél óra várakozástól. Motorvonat repít vissza a Keleti pályaudvarra, csak néhány helyen lassul döcögõssé a repítés.


-Kékdroid-


Képek a túráról

 
 
Isaszegi csata emléktúraTúra éve: 20132013.04.16 17:07:19

Isaszegi Csata Emléktúra 55


(rendezõi – pontõri – bejárás; pontõrködés)


Kezdjük a beszámolót a bejárás napjáról a Keleti pályaudvaron, lehetõleg minél korábban és persze történjen az odajutás a helyi tömegközlekedés valamelyik eszközével. Budai-H.G.-hez csatlakozom a túra tízéves jubileuma alkalmából újra megtalált, már 2007 óta szünetelõ táv elõzetes bejárása során. Így neki sem lesz annyira unalmas a kutyagolás és nekem sem kell addig húzni-halasztani a túraútvonal végigsétálását addig, amíg úgysem lesz belõle semmi. Elszemélyvonatozunk Isaszegig, az eszköz a szép, kényelmes piros villamos, amely szólóban zúz tovább Hatvan felé (hatvanfelé!? - bocs). Isaszegen a felkelõ Nap festi halvány színekkel a tájat, sikerül kifogni az elmúlt és a következõ idõszak egy kivételesen kedvezõ idõjárású napját, szinte elhiszem, hogy tavasz van. Bubu kér a pénztárban bélyegzést a túrajelentésére, én addig szemrevételezem a helyijáratot, amelyet itt épp egy korosabb Setra képvisel. Felsétálunk a majdani rajt helyszínére, a céges telephely most épp zárva tart. Tábla tájékoztat arról, hogy csütörtökön is van piac, furdal a kíváncsiság, hogy mikor még? Közben hosszú tehervonat vágtat végig az állomáson. Felhallatszik az utolsó pillanatban sietve bemondott figyelmeztetés, de a közleményt félbevágja a mozdony plusz harmincegynéhány teherkocsi zaja. Jókor már. Elkészül a rajtfotó, indulhatunk. Nyugat felé sétálunk a vasút mentén, közvilágítással rendelkezõ gyalogúton vezetnek a jelzések. Betérünk a házak közé, pékségbe térünk be reggeliért. Szemközt a városháza, kicsit odébb a Szent Márton kútja – ennek kapcsán bevillan egy emlékkép az egykori Lemaradás túráról, mintha tegnap lett volna. Azóta mi is változott? Talán az idõjárás. Megyünk tovább. Kápolna felirata üdvözli Máriát, a példás állapotú kegyhely mellett pihenõt alakítottak ki, elõtte virágok nyílnak.


Felsétálunk a Szobor-hegyre, érdekes látni, ahogy a földút átlényegül kõvel felszórt úttá, majd megjelenik a sorompónál a térkõ. Abszurd. Mintha felülrõl indult volna az útépítés, aztán elfogyott a lendület. A honvédszobortól elsõrangú kilátás nyílik észak és északkelet felé, idáig világítanak a Mátrából a hófödte hegyoldalak. A közelebbi látnivalót maga Isaszeg jelenti. Az ennél is közelebbit maga a málló szobor. Betérünk az erdõbe, néhol hófoltok jelzik a tavasz késését. Felsétálunk a Honvédsírokig, ez a hely is jócskán megváltozott, elõnyére. Továbbmenve találunk utcatáblát és a piros sáv is tesz egy nagyjából teljesen logikátlan kurflit. Visszanézve a régi beszámolómat, már akkor is olyan hülye voltam, hogy lementem megtenni a fölösleges kanyart. (Tovább olvasva ugyanezen írást egyéb, súlyosabb nyelvtani, stilisztikai stb. hiányosságok is láthatóak, melyekért ezúton elnézést kérek. A mostaniakért is.) Odébb ismét jó kilátással rendelkezõ helyszínre lelünk, elõvárosszerû település házai látszanak messze, elõvárosi vonatok húznak el erre és arra alattunk a völgyben. Távvezetéktartó oszlopsor ül a dombok tetején, ez a ma többször elõkerülõ 400 kV-os Göd-Munkács drót. Ismét betérünk az erdõbe, leoldalgunk az enyhén sáros csapáson a Mély-völgybe, amelyben alig teszünk meg pár tucat métert, egybõl kapaszkodhatunk is kifelé belõle. Elérünk egy rétet, átkelünk a fent részletezett tulajdonságokkal bíró vezeték alatt, lesétálunk egy tágas völgy aljába. Zuzmós ágú fán találunk régi iránytáblát, jobbra a piros sávon 25 km, balra a sárgán 40 km. Bubu élõ lexikonként tájékoztat a pontos jelentéstartalomról. Utólag visszagondolva, ez az egyetlen, gyalogos turisták számára kihelyezett jelzõtábla, amelyet a túra során látok. Tanya mellett kanyarog a régi mûút a Bajtemetés felé, a tanya kerítése kísértetiesen betonvas-hálóra hasonlít, amelyet a megfelelõ stabilitás elérése érdekében vasidomokhoz erõsítettek. Talán, mert az is.


A tetõn megcsodálhatóak az egykori honvédségi bázis maradványai, hangárokat, bunkereket hódít vissza a természet szépen lassan. Kinézünk a geodéziai toronyhoz, de felmenni már nem tudunk, a feljutást lehetõvé tevõ vasakból alig maradt néhány keresztgerenda. Sajnos a Gödöllõi-dombság csúcsai (évek kérdése, és hipp-hopp, be is fejezem) mozgalomhoz tartozó kód is alig vehetõ ki a firkálások miatt. Visszatérünk a piros sávval jelzett útra, majd sáros, tocsogós földúton hagyjuk el a tetõt. Fenyves mellé érkezünk, lesétálunk a Koporsó-völgyön, majd fel a Pap-hegyre. Süt a Nap, jó idõ van. Beballagunk Pécelre. Itt benézünk az ügyeletes középméretû áruházba, de mivel számos péceli döntött úgy, hogy a jó idõt kihasználva nagybevásárlás-napot tart, egybõl ki is menekülünk. Az utánpótlást ételbõl-italból a vasútállomásnál található italdiszkontban szerezzük be, ahol rajtunk kívül nulla fõ vásárló tartózkodik, így a sorbanállási idõ fogalma is értelmezhetetlen. Közben motorvonatok érkeznek, hogy ilyet is lássunk Pécelen. Átkelünk a felüljárón, megcélozzuk a falutól északra terülõ magasföldeket. Két szántó és egy kiserdõ sarkán kutyasétáltató nõvel találkozunk, miután szemrevételezéssel meggyõzõdik arról, hogy fegyvert nem hordunk, beszélgetünk néhány sort, túrákról, kutyákról, vadászokról. Utána megy mindenki a maga útján tovább. Nekünk most a Vár-hegy alatti Vár-völgy a következõ meglátogatandó helyszín és az ottani barlang, amelynek közelében 2008-ban Kerek repkénnyel volt szerencsénk pontõrködni. A barlangba most a lejtõ állapota miatt nem erõltetjük a lejutást, igen hamar az árok alján találnánk magunkat a csúszós, kikopott csapás állapota miatt. Megyünk tovább, ligetes erdõben, patakon átkelve vezet az út, méretes törmelék-rakás állja el az utat egy elágazásnál. Kikerüljük. Még odébb különös formájú nyílról lehet elvi vitát nyitni, hogy az most egy furcsa zöld háromszög, vagy a zöld sávot irányítják rendhagyó módon. Nem mintha számítana, de az utóbbiról van szó. Az út folytatására rátelepedett egy terjeszkedõ szemétbánya, Bubu kitalálja az út folytatását, kikerüljük a szilárd építési törmelékbõl emelt sáncokat. Rátalálunk az út eredetijére is, csoffatag jelzés árválkodik egy vén akácon. Nyílt szakaszra érkezünk, elõttünk rendre az M31-es autópálya, Nagytarcsa és Budapest láthatóak, a távolban a Budai-hegység és a Pilis ormai zárják le a láthatárt. Felüljárón keresztezzük a nagyforgalmú elkerülõt, majd szántó mellett sétálunk be Nagytarcsára.


Négyszintes panelépületek és újnak tûnõ családi házak között érjük el a települést, a közeli Petõfi-szobor arra is utalhat, hogy a Petõfi Sándor-lakótelep szélén járunk. Lesétálunk a központba, templom, trafóház, bolt, észlelem sorra a lehetõségeket. A boltba betérünk, megint veszek ennivalót, majd kipróbálom az automatás kávét. Nem olyan rossz. Továbbmenve megállapítom, hogy a túra útvonala szép nagy kanyart leírva végigvezet egész Nagytarcsán, hogy biztos ne maradjon ki semmi látnivaló. Bubu természetesen felvilágosít, miért is kanyarodik úgy az útvonal, ahogy. A lényeg, hogy visszatérünk a fõúthoz, és még régi Isa 55-feliratokat is megfigyelhetünk. Aztán szépen lassan elhagyjuk Nagytarcsát, hosszú emelkedõn jutunk fel a nagyképû Fehér-hegy nevet viselõ dombnak az egyik nyúlványára. Visszafordulva szép a kilátás Cinkotára és környékére, valamint azon túl Budapest némely részeire. A földút alattunk jó sáros, vizenyõs, fent még némi hó is található. Egy és még egy kanyar visz némi változatosságot a túrába, valamint a fákon lehet „keresd meg a turistajelzést!”-játékot játszani, a sárga színû jelzések és a sárga színû zuzmó megkülönböztetése már a haladó fokozatot jelenti. Kerepes a következõ célpontunk. A falu felett három kereszt áll az egykori templom helyén, valamint a római korból származó oltárkövet is itt állították ki. Lesétálunk egy patak partjára, majd fel a törmeléken át a faluba, a 3-as fõúthoz. Szerencsére a zajos országutat hamar elhagyjuk, egy domb megmászása után sétálunk le Szilasligetre. A HÉV megállójánál tartunk pár perc szünetet. Közben szerelvény érkezik Budapest felõl, ajtónyitáskor hegyomlásszerûen zúdul le a tömeg a vonatról. Mivel az eredeti útvonal egy részét indokolatlanul nagy kerülõvel lehetne nagyjából rekonstruálni, most másik lehetõség után nézünk: a Hungaroringet célozzuk meg, hosszú egyenesen trappolunk végig Szilasligeten. A falu végénél az isaszegihez kísértetiesen hasonló Setra áll meg, helyijárati szerepet betöltve. A versenypálya délkeleti csücskénél hagyjuk el az országutat, elõttünk a Gyertyános, amely szerencsére nem marad ki. Felsétálunk a kilátóhoz, amelyet most zárva találunk, de a felfelé vezetõ úton sem maradunk látnivaló nélkül – ez Budapest egy másik szögbõl való megtekintését jelenti.


Mogyoród autópályától délre található része felé folytatjuk a túrát, balra tõlünk zöldellõ domboldal hirdeti bátortalanul a tavaszt. Már a házak között járunk, amikor UKK-típusú irányjelzõ nyilat mutat Bubu egy villanyoszlopon. A kopott festés két túra iránymutatását látja el egyszerre – a másik a Fóti-Somlyó. Az állomáson a keletnémet jármûgyártás remeke áll éppen meg, majd indul tovább Gödöllõ felé. Rövid emelkedõn sétálunk ki Mogyoródról, irány a Szentjakabosított Tölgyes. Gázvezeték nyiladékában folytatódik az út, egy elfáradt régi jelzõpózna a bozótban pihen. Rátérünk a Mária út lila jelzésû fõvonalára, vaddisznótúrta csapást követünk hosszan. Betérünk a hármas számú fõút mellé, a forgalom zaja mellett csak kiabálva lehet beszélgetni. A Szár-hegyi parkolónál keresztezzük a soksávos országutat, majd ismét, a mai nap során nem is tudom, hányadszorra keresztezzük a munkácsi vezetéket. Felettünk sportrepülõ húz el. Újabb sáros emelkedõn caplatunk fel a Bolnoka mellékcsúcsa alá, Bubu figyelmeztet a kapcsolódó mozgalom folytatásával kapcsolatban kínálkozó lehetõségre. Fellátogatok tehát a csúcskõhöz, kódot írok. Továbbmenve fakitermelt területre érkezünk, majd balkanyart teszünk. Tiszta szerencse, hogy itt térhetünk el az autópálya felüljárója felé, mert a csapás egyenes folytatásán számos egyedbõl álló vaddisznókonda tevékenykedik. A szemfüles olvasó kitalálhatja, hogy rövidesen ismét autópályát keresztezünk, méghozzá ismét az M31-est. Addig azonban még megcsodálhatunk néhány régi-régi piros háromszög jelzést, valamint szép kilátásunk nyílik a felüljáró elõtti helyszínrõl Gödöllõre. Felüljárunk, majd elhaladunk a repülõtér mellett, ismét gázvezeték nyomán haladunk, a reggel méltatlanul említés nélkül hagyott Pest Megyei Piros jelzésen.


Betérünk az erdõbe, hátat fordítva Gödöllõnek. Mellettünk, az út nyugati oldalán valamiféle nehézgép dolgozik a völgyben, de csak a hangját hallani itt fent. Keletre néha kiláthatunk a Rákos-patak völgye felé, ez szép. Amúgy jórészt egy egyenes mentén trappolunk, erdõben. Jelzésváltás lesz a következõ említésre méltó esemény, példásan szépen festett piros négyzet vezet tovább Ilkamajor felé. A major házai között elsétálunk, a közvilágítást még nem kapcsolták be, az majd csak Isaszegen világosodik ránk. A kisvárosban még bóklászunk egy kicsit a kertek alatt, a patakból képzett tavak mellett, majd egy jópofa, mátrixszerû jelzéscsomagnál elérjük a vasútállomás kezdõponti váltókörzete alatt létesített gyalogos aluljárót. Átlábalunk az állomás számunkra is érdekes oldalára, felsétálunk a majdani célhoz, a telephely reggel még, most pedig már zárva tart. Jegyet váltok, jön az esti villamos, besüvít velünk a Keleti pályaudvarra.


Ugorjunk egyet az idõben: vasárnap hajnal van, a TTT klubhelyiségében szundikálok, amíg Bubuék megérkeznek. Autós fuvart kapok Isaszegre, itt megkapom a pontõri felszerelést (bélyegzõ, festékpárna, molinó), kapok sütit Lippai Beától és laci069-tõl – köszönöm szépen :) – majd némi téblábolást követõen átvonatozok Gödöllõre. Innen komfortfokozatot és vasúti személyszállítási szolgáltatót is váltva, másik vonattal folytatom az utat Szilasligetre. Kerepes ezen részén elõször a téblábolást folytatom, keresek egy valamennyire megfelelõ helyet a pontõrködésre. Összetett követelményrendszernek kell megfelelni: vegyenek észre a túrázók és ne nagyon akadályozzam a megálló általános forgalmát. Továbbá legyen legalább egy kicsi helyem szétmolyolni. Sajnos a megállóhely épületében neki lehetne támaszkodni a bûznek, az egyetlen épkézláb padot a félóránkénti vonatra kijövõ, meglepõen nagyszámú utas használja, marad a meghibásodott ülõalkalmatosság, ez azonban pár méteres kitérõt jelent az ideális ívhez képest. A szolgálatban lévõ jármûvezetõk eleinte furcsán néznek rám, amint a páratlan vonatok végénél állok és az erdõt nézem katatón nyugalommal, de késõbb megszoknak talán. Másfél órával megérkezésem után befut Barta úr, õt további két futó követi, majd jönnek a többiek is, ismerõsök és ismeretlenek, összesen ötven fõ. Az ismerõsök sorát folytatja moiwa és atros és Bell Sanyi; Zsotyek; Tinca és Rudi István; Mr. és Mrs. Mezei, Edu-Show társaságában; olsen és útitársa; popeye és Lestat és társnõjük; orsipanka; késõbb petami és útitársa; majd R.Gellért, Soós Ádám és Zöldfülû; a sort pedig SK (Sánta Kutya) zárja, mint seprû, aki leadja a kerepesi Kálvária-hegyen súlyosan kontaminálódott ellenõrzõpont maradványait, valamint a Nagytarcsa óta összeszedett másfél mázsa szalagot. Említést érdemel még a család (anyuka, nagymama, két kisgyerek), akik kijöttek a résztvevõ úr elé, kávéval „depózni” õt, aranyos gesztus volt, ilyet nem láttam még. Köszönöm minden résztvevõnek a megtisztelõ részvételt!


A pontõri idõtöltés során találkoztam továbbá ismeretlen típusú énekesmadárral, a rá hiába vadászó macskával, felírtam az összes arrajáró vonat szerelvényének összeállítását, elkezdtem kiszámolni a fordulóikat, de belezavarodtam. Figyeltem az arrajáró szilasligetiek reakcióját a molinó láttán, ebbõl néhány szemelvény:

- Hatodik teljesítménytúra, ellenõrzõpont, ez mi lehet? (kisiskolás gyerekek)

- Kihozzák õket, érted, ide a szemétbe kirándulni, .... meg .... ... ...... ....... de hogy pont ide, .... . (harmincas fontosember; a kipontozott helyre tetszõleges káromkodás illeszthetõ)

- <fejcsóválás, ezek-a-mai-fiatalok-nézéssel a pontõr szigorú végigmérése> (két idõs néni)

- Az a csávó az ellenõrzõpont, nem én, he, tõle kérdezd! (tinédzserek)

Volt még néhány, de azokat nem volt érkezésem felírni. Két, viszonylag gyors lefolyású verekedést is láttam, és igazából más érdekes nem történt.


-Kékdroid-


Képek

 
 
Bia 25Túra éve: 20132013.03.13 00:14:58

Bia 25


Túlságosan elölre sikerül felszállni a kétrészes motorvonat elsõ egységébe, így a biatorbágyi leszálláskor tapasztalom, hogy minden túrázó, aki a Bia helyszínét vonat és gyaloglás kombinációval közelítette meg, már elhúzott viaduktiránt. Ennek lassan nem szabadna ennyire meglepnie. Húgomat, Pattit vettem rá, hogy tartson velem, megtekinteni, milyen érdekes helyek vannak a fõváros délnyugati határán túl. A rajtidõ legvégére még Repkény is ideért volna a félkész Hauptbahnhofról indulva, de inkább ott nézzen alaposan szét, ahol most van. Átsétálunk a rajthelyre, benevezünk, itt találjuk Cifka Borit, Gyõri Pétert és útitársukat, mögöttünk a sorban a Somogyi család készülõdik az indulásra. Meglódulunk mi is a magunk komótos tempójában. Kisétálunk a faluból, megállapítom, hogy a környéken több a sár, mint tegnap volt, de legalább egyenletes eloszlású. Felsétálunk a Kõorr tetejére, pontõr érdeklõdik, hol lesz látható a fénykép, ami készült róluk. Bár megkérdezem, hogy hol szeretné látni, de végül erre nem lesz lehetõsége, mert a kép nem sikerült, töröltem. A kilátás megtekintése egy késõbbi alkalomra marad, köd ül a környéken. Meredek lejtõn óvatoskodunk le a helyszínrõl, kilapult talpú cipõmben kifejezetten jól jön a nedves talaj jelentette tapadás. Elered az esõ, aztán abbahagyja, aztán késõbb megint elered. Meglátjuk a következõ emelkedõt és rajta egy ismerõsnek tûnõ magas alakot fekete kutyával, valahol a part harmadánál, aki hirtelen eltûnik balra a bozótban. Eszembe jut, hogy itt szerencsére nem kell végigmászni a kaptatót, hanem a fiatalosban vezet majd a kényelmesebb, jelzett út. Ebben a fiatalosban szól hozzám egy hang, akihez Gethe Lacit társítja az emlékezetem, a kapcsolódó kutya pedig Zsoli. Együtt túrázunk tovább.


Rövidesen újabb emelkedõ következik, ez már a Dobogó lesz. Ellenõrzõpontra érkezünk ismét. A szinteket egy idõre félretesszük, lejtõk és sík szakaszok váltják egymást Sóskút felé menet. Néha esik, hogy a naptár mellett az idõjárás is demonstrálja: tavasz van. Elkocog mellettünk tzh, késõbb nagyondinnye, megint késõbb krysta. Régen és még régebben láttam utoljára mindõjüket. Leérünk a bányagödör mellé, kinézek, lássunk ma is valami ipari érdekességet. Látunk. Rövidesen megérkezünk Sóskútra, Tibet és VadMalac érnek utol, nem mellesleg ellenõrzõpontot érünk el. Tibet el is kocog, VadMalac marad pár szóra, elmeséli a tegnapi túránál hivatkozott levélváltását a cserkésztúra rendezõivel. A pontõrök, mint általában, pecsételnek és vízzel, édességgel kínálnak. Az idei kínálatból almáspités csokit és mézes kekszet választunk. Utóbbi kerül helybéli megbontásra. Sóskút házai után a Kálvária következik, birkacsorda legel a pontõrök autója körül. Körülnéznék, kilátás ügyében, de a helyzet nem sokat javult reggel óta. Lent, a falu határában furcsa fehér totemoszlop emelkedik. Megyünk tovább, a Benta-patak mentén, amely pályázhatna a „Százhalombatta folyója” címre, ha a Duna nem lenne valamivel hangsúlyosabb víz. Sáros úton haladunk, mellettünk lovak legelnek, megvadult kutyák ugatják a félénken nézelõdõ Zsolit. Horgásztavat kerülünk ki, köves út biztosít talpmasszázst, utána országutat keresztezünk.


A nemrég félretett szintek újra elõkerülnek, a Nyakas-kõ elõtt is kell egy kicsit fölfelé menni, meg a Nyakas-kõ alatti elhaladást is kapaszkodó követi. Közben ellenõrzõpont, nem állunk meg túl hosszú idõre. Felérkezésünk örömétõl függetlenül kisüt a Nap, innentõl, ha nem is ragyogó napfény, de legalább kellemes, koratavaszi idõ kísér végig a túrán. Megszemlélhetjük ismét a kõalakzatot, melynek tetején ismét vállalkozó szellemûek néznek körül. Alattunk nemrég leégetett bozótos terül el, az ösvények különös mintázata jól kivehetõ a növényzet maradéka között, az égett szag pedig még a levegõben terjeng. Hatékony gyomirtás zajlott. Végigsétálunk a kõperemen, felmegyünk a nyomokban talán még létezõ egykori helyi bortermelés emlékérõl tanúskodó romos pincék és a jelen néhány sor szõlõje között valameddig az aktuális dombon. Utána sáros, meredek lejtõ következik, lekocogok a nyúlós masszán, ha nagyon fékezni akarnék, kicsúszkálnám az egész ösvényt. Ráadásul a hátamon. A Szily-kápolnánál újabb bélyegzés következik, majd még néhány oldalazós-csúszkálós métert követõen leereszkedünk a lõtérre. Itt dupla bélyegzés jár, hivatalos és bónusz is, lelkes kisgyerek üti rá a bélygzõt a papírra. A résztvevõk továbbá szembesülnek a csoki vagy keksz választással. Gethével a levegõs csokit favorizáljuk. Besétálunk a célba, „Túrista út”, hirdeti a közterület nevét a tábla. A díjazást emléklap és évszámmal ellátott, új jelvény alkotják. Szép, mindkettõ. Elbúcsúzunk, majd Pattival megnézzük magunknak a viaduktot alaposan, aztán visszasétálunk a vasútállomásra. Egyik kedvenc vasúti jármûvem, a svájci származék motorvonat fedélzetén zúgunk vissza Budapestre. Köszönöm a túrát a CsBT-nek, köszönöm a társaságot Lacinak és Pattinak. Ez is egy olyan esemény, ahová szeretek visszajárni.


-Kékdroid-


Képek a túráról

 
 
Márciusi emléktúra - PilisTúra éve: 20132013.03.13 00:00:28

Márciusi Emléktúra '48


Békásmegyer után egyedül szundikálhatok egy négyüléses szakaszban a kisegységnyi zöld motorvonaton. Kint köd lepi a tájat, a kocsiban utazó hévesek a párás idõjárás és az utazás dinamikája közötti összefüggést tárgyalják. Szentendréig kell utaznom a rajthely megközelítése érdekében, itt leszállok, körülnézek, kávézásra alkalmas létesítményt keresek és megkávézom. Önnön szórakoztatásomra készítek néhány rossz fényképet az itt elõforduló néhány szerelvényrõl. Eszembe jut, hogy egy alkalmas, napsütötte idõpontban jó lesz idejönni a jármûmúzeum kedvéért is, mert már alig emlékszem a 2004-es látogatásból valamire. Korán érkezõ túrázók már a rajthelyként megadott parkoló körül lófrálnak. Néhányan reggeliznek. Eszembe jut gethe egy régi beszámolója az eszelõs tekintetû szenvedélybetegekrõl. Rövidesen megérkeznek a rendezõk is, kialakítják a számukra megfelelõ környezetet a rajthoz és már indulhat is útjára az, akinek nem volt jobb ötlete, mint ezen a párás-ködös szombaton természetet járni a Visegrádi-hegység és a Pilis útjain. A nevezés úgy történik, hogy fizetek, aztán bediktálom a nevem, ezt felírják az itinerre, amely kap egy számot, de ez sehol nem lesz releváns, végül egy indító müzliszelet átnyújtásával kívánnak jó utat. Mindez egész zökkenõmentesen történik. Meglódulok, ezúttal egyedül, Kerek repkény nem kívánt hazatérni kiküldetésébõl. Menet közben egyszerre eszem a müzlit és nézegetem a egyoldalas itinert: az A/5-ös papírlapon frappáns fogalmazású útleírást találok, az út teljes hosszát és a szintidõt, valamint az ellenõrzõpontok nyitvatartási idejét. Érdekes, állapítom meg késõbb, hogy a papír tépett széle alapján én valami fél-itinert kaphattam, mert ma minden más túrázónál nagyobb terjedelmû lapot látok. Azzal nyugtatom magam, hogy van nálam saját térkép, és állítólag résztáv-adatok nélkül is láttak már embert élni.


Végigballagok Szentendre Vasúti villasor névre hallgató közterületén, háttal a vasútnak. Nemzetiszín szalagozással erõsített sárga sávot követek, eleinte csak úgy a városszéli bozótosban, majd késõbb hétvégi telkek között. Szép lassan emelkedõbe kezd az út. A látóhatárt Szentendre házai jelentik, a hegyek közelségérõl csak a térképem tájékoztat. Utóbbit egy benézett kanyarról való korrigáláskor halászom elõ a táskámból, majd lazán zsebre is vágom, legalábbis a látszat erre utal. Felballagok a Kõ-hegyre, széles, köves utat követek. Épp kinyitott az ellenõrzõpont, a pontõr lányok csokival kínálnak, közben megkapom az elsõ bélyegzést. Megnézném a kilátást, de kénytelen vagyok az emlékeimre hagyatkozni, amelyek Kõ-hegyileg igen gyérek. Elindulok, felázott, sáros-vizes ösvényen óvatoskodom végig, elõreengedve a nagy lendülettel érkezõ Boszi72-t. Kényelmesen lebattyogok a hegyrõl, eszembe jut, hogy Lajosforrás a következõ ellenõrzõpont, de vajon milyen messze is lesz? Megnézem a térképen, gondolom, és elkezdem keresni. Az összes zsebeimet átforgatom, térkép sehol. Visszatettem volna a táskámba? Nem szoktam, de feltúrom a táskámat is, térkép megint sehol. Ennyi eszem is csak nekem van, hogy képes vagyok menet közben elveszíteni egy térképet. Vissza már nem megyek érte, bosszúsan trappolok tovább Lajosforrás felé. A trappolás csak egy darabig megy, mert utána tapadós, sáros, felázott úton vezet tovább a jelzés. Ezen trappolás helyett valami tocsogós, nyúlós vánszorgást tudok csak elõadni. Az úttal párhuzamosan mellékösvény fut néhol, amikor lehet, ezt veszem igénybe, mielõtt teljesen az agyagos sárba süppednék. Végül az agyonjárt utat elhagyom, betérek az erdõbe, árkot keresztez az ösvény, itt már tudom nézni a tájat, nem kell odafigyelni minden lépésre a lábam elé. Legalábbis nem úgy. Felsétálok Lajosforrásig, pont nyitásra érkezem, a pontõr srác szõlõcukorral kínál. Nem csak azért, mert ránézésre is ennyire pocsék lehet az állapotom (pedig de), hanem azért, mert ez a szolgáltatás. Megkérem, hadd fotózzam be a térképének a vonatkozó szelvényét, hogy az általam ismeretlen útszakaszról (Pilisszentlászló – Király-kúti-nyereg között a P+) legalább legyen valami képem. A szerzõi és egyéb jogok védelmében aggódóakat ezúton nyugtatom meg, hogy késõbb ezt a képet jó okkal törlöm a memóriakártyáról.


Dömörkapu felé vezet tovább a zöld háromszög, kilátóhelyet érintek, Kõrösi Csoma Sándor emléktábla áll egy kõtömbön, mellette tépázott imazászlók csüggenek petyhüdten. Innen máskor gyönyörû kilátás nyílik a Bükkös-patak völgyére, most be kell érni a hegységet borító ködlepellel. Egyre csak feljebb vezet az út, szép kis lejtõ ez Dömörkapuhoz, gondolom magamban. Sziklatömbnél fordul az irány, égtáj és lejtés szerint is, meredeken húzok le elõször egy romos házhoz – az itiner szerint kulcsosház – majd tereplépcsõ maradványai visznek a buszforduló felsõ végéig. Ráfordulok a völgyben vezetõ betonútra, meglepetésemre még a parkolóban Boszi72 ér utol megint. Elkocog. Ballagok tovább, mellettem nagy lendülettel zúdul a Duna felé a Bükkös-patak vize. A jelzés elhagyja a mûutat, átvezet a patakon, átugrálok a köveken, örülve annak, hogy sikerül száraz lábbal megúszni a mutatványt. Egészen a következõ átkelésig, amikor is sikerül jobb lábbal bokáig toccsanni a vízbe. Még így is jobban járok, mint Boszi72, aki egy elnézett lépést követõen minden-mindegy jeligére inkább átgázol a vízen. Itt ér utol egy gyorsléptû sporttárs, szakállal, aki egy elvesztett térkép tulajdoni viszonyai felõl kérdezõsködik – ezúton is nagyon szépen köszönöm! Fokozott óvatossággal teszem zsebre a hányatott sorsú kiadványt, lezárva a zsebet, amelyben õrzöm. A jelzett út visszavezet az aszfaltra, megyek tovább rajta. Elérem az Országos Kéket, észak felé, kanyarodok rajta, a soron következõ úticél Pilisszentlászló. Mély völgy mentén vezet az ösvény, majd patak kiszáradt medrét keresztezem egy hídon. Eszembe jut egy régebbi túra, töklámpásokkal és gyertyákkal és a harminc és fél órás menetidõvel. Már megint ez a sok öncélú, belterjes visszautalás, ejnye.


Sétálok tovább, folyamatosan emelkedik velem az út, valahol elõttem nagyzsákos túrázót pillantok meg a fák között. Nocsak, kéktúrázó? - teszem fel a kérdést, de pár perc múlva, a Kisrigó elõtti parkolóban kiderül, hogy õ a pontõr és így is nyitás elõtt vagyok pár perccel. Boszi72-t is itt találom, aszalt gyümölccsel kínálja a jelenlévõket, köszönöm. Elindulok, még több szint következik a piros kereszttel jelzett szakaszon: felballagok a Tövises-hegyre, közben kétfelé ágazik a jelzés, aztán újra találkozik – ezt a leírás is igen szépen részletezi. Itt egy futó ér utol, aki szerencsére segít nem rosszfelé kanyarodnom. Fentebb érve belegyalogolok a ködbe, kilátás semerre nem látható. A Tövises-hegyre érkezésrõl egy szétfagyott csúcskõ tájékoztat, illetve az, hogy innen egy kicsit lefelé kell menni. Kiránduló családdal találkozom, utánuk ismét néptelen az erdõ, sem embertõl, sem állattól származó nesz nem hallatszik, leszámítva a saját lépteim, légzésem zaját. A Király-kúti-nyeregbe meredeken ereszkedik az út, elõtte szerencsére fene sokat kellett még fölfelé menni. Átkelek egy vízmosáson, lemenni könnyû, fölmenni nehezebb a jég miatt. A kútból nem folyik víz, a környezetében viszont mindenhol. Olvad lefelé a hegy. A mûút keresztezésekor találkozom egy lefelé érkezõ kiránduló csoporttal, utána a tetõig megint néptelen az út. A hosszú kapaszkodó elveszi a maradék lendületemet, majd a lefagyott gyalogösvényen már csúszkálva, kényelmesen érek fel Dobogókõre. Szállodát kerülök fentrõl, a köves sétány szerencsére jól járható. A kilátónál megnézem megint a ködöt, innen is ugyanúgy néz ki, mint korábban bármelyik pontról.. Elhagyom a jelölt útvonalat, negyed tizenkettõ van, az ellenõrzõhely a Kétbükkfa-nyeregnél csak fél egykor nyit majd, addig belefér egy kávé + forralt bor párosítás. Visszasétálok a kilátóhoz, de az eltelt idõ alatt kár lett volna csodára várni, ugyanúgy nem látni semmit a kilátásból. Irány tehát a nyereg a zöld kereszttel jelzett úton, eleinte jeges, majd inkább sáros utak vezetnek végig. Egy helyen kisebbfajta tó alakult ki a nyomvályúban, kikerülöm.


Nem sokkal késõbb megérkezem a nyeregbe, buszmegálló, majd parkoló következik. Nagyondrága BMW-bõl kérdezi a sofõr, hogy merre találja Esztergomot. Megmutatom, aztán felsétálok a pihenõhelyre, ahol tavaly ugyanezen a túrán a pontõr tanyázott. Még mindig van fél óra nyitásig, úgy döntök, megvárom. Közben elsiet néhány futó és gyors gyalogos, közülük VadMalac másnap, a Bián meséli el a túrát megelõzõ levélváltását a rendezõkkel. Néhányan maradnak az érkezõk közül, hátha megjelenik valaki a rendezõség részérõl. 12:30 után nem sokkal megérkezik a menetrendszerinti busz és lassítás nélkül tovább is halad Dobogókõ felé. Ezzel sem érkezik pontõr, az idáig kiváró társaság elindul. Én is. Innentõl összecsapódom Csilla és olsen útközben kialakult kettõséhez. (Abban, hogy olsent sikerül a helyszínen felismernem, nagy szerepe van Gyõri Péternek, aki már mesélt róla. Minden összefügg. :)) A beszámolóba visszatérhet a többes szám. Leballagunk az avaros úton, ismerõs helyszínek sora mentén. Elõttünk Szabó Elemér veszi fel lassan a szokásos utazósebességet, pedig jódarabig igyekezett a pontnyitáshoz lassítani. Megérkezünk a Pilisszentkereszt feletti, Pilis-tetõ alatti rétre, majd betérünk a faluba. A fõút elérésekor figyelek fel két lányra, akik térképpel-itinerrel kezükben indulnak olyan irányba, ami az itiner által nem lenne indokolt. Megkérdezem, csak nem a túra kapcsán sétálgatnak itt? A válasz hallatán még én is meglepõdöm: õk bizony a pontõrök és a Szurdok felé mennek. A pontõr státusz biztosan stimmel, az irány viszont biztos nem, mivel szembõl mentek, és csak a csoda tudja, hová jutottak volna. Együtt sétálunk az itiner szerint írt helyszínig, így is korábban nyitnak a papírformához képest. Sétálok tovább, mellettem a sötétkék színû Dera-patak bõvizûen kanyarog a völgy mélyén, sorozatos fotómegállásokra késztetve. Ismét találkozom olsenékkel, elhagyjuk a Szurdokot, hosszasan menetelünk a tölgyerdõben. Beszélgetünk, így villámgyorsan telik az idõ, amit egyedül valószínûleg sokkal hosszabbnak éreznék. Rét sarkánál cseréljük ki a kék sávot zöldre, elõttünk a Kevélyek és az Oszoly púposodnak magasra. Ahogy közeledünk, egyre magasabbnak tûnnek, az Oszoly csúcsán a kereszt körül álló túrázók pedig egyre közelebbrõl látszanak. Megváltozott az idõjárás is, immár bátortalan napsütés kísér egészen Pomázig. Beballagunk Csobánkára, az út mellett lovak állnak a lekicsinyített változat képviseletében. Busz kanyarog végig a településen, a fõtéren a pontõrökkel találkozunk, bélyegeznek, csokival kínálnak.


Még egy komolyabb emelkedõ választ el Pomáztól, és persze a leereszkedés, de az Oszoly-nyereg végül nem bizonyul akkora feladatnak, mint amekkorának elsõre látszott. Nyílt, bokros terepen, érdekes sziklák mellett sétálunk le Pomáz elhanyagoltabb környékére. Utolér Tóth „Hak” Péter, egy ideig lelassít hozzánk, majd már a Fõ úton elkocog a cél felé. A forgalom zaja kísér a Hunyadi utcáig, felsétálunk az iskolához, majd újra jelzett turistaútra térve bemegyünk a célba. Megkapjuk a díjazást, kisméretû kitûzõt és szép papírra nyomott emléklapot, utána zsíroskenyér-fogyasztás és limonádézás következhet, igény szerinti mennyiségben. Még társalgunk egy kicsit Bell Sanyiékkal, Csilla elköszön, és az a túratárs is, aki aztán szinte velünk egyszerre érkezik a vasúthoz. Lesétálunk az állomásra, ezúttal Aquincumig veszem igénybe ezt a szolgáltatást, innen a vasút jármûveivel utazom tovább, kényelmes és pontos vonatokon. Köszönöm a túrát a rendezõknek, az említett néhány hiányosság ellenére én élveztem az utat. Köszönöm a társaságot minden útitársamnak, akivel akár rövidebb, akár hosszabb ideig együtt gyalogolhattam.


-Kékdroid-


Képek akár itt is láthatóak.

 
 
Bükki kilátásokTúra éve: 20132013.03.07 18:57:00

Bükki Kilátások Classic 2013


Odaút: a fél Bükk ködbe burkolózik, a másik fele pedig úgysem látható az útról. Tényleg. Pedig már régen láttam a Bél-kõ oldalát: így jár az, aki ritkán látogat haza.


Kelemen-széke elõtt: jó meredek még mindig, ráadásul a Nap is szembetûzött a réten az egykori földvár egykori sáncai alatt. Kerek repkénnyel a hosszú kihagyást követõen alig gyõzzük felvonszolni magunkat a sok emelkedõn. Végül szerencsére kényelmesebbé válik az út és lehet nézni az Istállós-kõ hatalmas tömbjét. Mögöttünk a Szilvásvárad feletti hegyek látszanak, de északnyugat felé hiába kandikálok ki a fák között, idén nincs Tátralátás. Amikor rövid lejtõ után sok emelkedõ következik, már megjelennek az elsõ futók szembõl. Egyikük az orrom elõtt esik nagyot, szerencsére õ maga épségben megússza, az egyik túrabotja viszont maradó alakváltozást szenved. Végh Kati ellépked mellettünk könnyedén, nehéz elhinni, hogy csoffadt volna, ahogy még a völgyben kifejtette.


Õr-kõ: itt les a bója, kilátás dél és nyugat felé nyílik. Tehát Felsõtárkány, a Várhegy, mögötte a Nagy-Eged, nyugaton Eger és valahol messze a Mátra is látszana, de most nem. Balra nézve a Pes-kõ púpja türemkedik ki, mintha a fák közül nézne körbe. Elõttünk épp Jámbor igyekezett lejutni a hegyrõl a csúszós kõkapunál, ezt a feladatot még nekünk is meg kell oldani valahogy. Leóvatoskodunk a tetõrõl, átoldalgunk a Pes-kõ alá.


Cserepes-kõ utáni rét: megint egy kilátás, a barlangnál kapott apró szemû, édes almát rágcsálva nézek körül. A helyzetünk változott annyit, hogy a távoli párában már nem látom Eger házait. Lehet, hogy csak a szemem romlik ám.


Tar-kõ: ez a hely akkor is fantasztikus, ha éppen nincs kilátás. Most azonban van, és a látottak feledtetik az idejutás nehézségeit. Az Õserdõ elõtti hosszan elnyúló emelkedõ, az Õserdõt kikerülõ rövid, meredek emelkedõ és a Tar-kõre végül felvezetõ hosszan elnyúló és meredek emelkedõ kellõen csökkentették a lendületemet. Repkény csokit óhajt étkezni, ha már megérkeztünk erre a helyre, és én az ilyen ötleteket csak támogatni tudom. Közben innen is körülnézünk: mellettünk a szomszédban a még enyhén havas tetejû Három-kõ szerénykedik, mögötte a Kõ-hátak, a kicsi és a nagy. Elõttünk pedig a Dél-Bükk rengeteg hegye sorakozik, felettük kék vonallal zárja le a láthatárt az Alföld. Egerre a Nap süt le épp. Még nézelõdnék, de menni kell, ketyeg az óra satöbbi.


Nagymezõ: itt a klasszikus értelemben véve nincs kilátás, de amikor kikanyarodunk a fák közül a tágas, víznyelõkkel tarkított síkra, az van olyan látványos, hogy nyugodtan elkönyvelhetem kilátásként. Az idáig tartó útszakasz fõleg jeges volt, meg néha havas is, csúszni viszont majdnem végig csúszott. A víznyelõkbe már annyira nem kellett lemenni, hogy szalagok és hóra fújt nyíl is jelezték a résztvevõknek a dózerút használatát. A Fennsík még mindig gyönyörû, és nagyon remélem, hogy ez még sokáig így marad. A síháznál gyors fénykép készül a résztvevõkrõl, amelyek ezen beszámoló írásakor már sok napja hozzáférhetõek, ezúton is köszönöm. Bent leülünk étkezni, zsíros kenyeret fõleg, különféle feltétekkel. A negyedórás szünetet követõen továbbállunk, éppen akkor, amikor egy nagyobb hullámban elkezdenek érkezni a túrázók.


Keskeny-bükk, SK-kilátó, bõvített kiadás: az erdõ újbóli elérése elõtt még érdemes visszanézni a Nagy-mezõre, valószínûtlenül kék égbolt alatt kopár erdõk, néhány foltnyi fenyves és a bánkúti radarkupola jelentik a jutalmat. Érdekesnek találom, hogy a Bányahegy felõl felvezetõ mûút hágójához milyen nehézkesen tudok csak felkapaszkodni. Pedig nem egy kiemelt szakaszról van szó. A Kõkapunál megállunk egy pillanatra nézelõdni, az innét lefelé, fiatalosban vezetõ út most nem csúszik annyira, lebattyogunk rajta. Rögtön utána pedig fel a következõ tetõ felé, mellettünk tarvágás, látszik a Három-kõ és a Tar-kõ, északkeletre visszanézve pedig a térképen Zsérci-Nagy-délként jelzett hegyek, akármit is jelentsen ez. Odébb bója, szúróbélyegzõvel, aztán a régebbi irtásnál az iménti kilátás ismétlését vizsgálhatja meg a nagyérdemû. Utána ereszkedés, megyehatár, aszfaltút Pazsagig.


Pazsag után: kevésbé feltûnõ kilátások következnek, a megtekintést nehezíti továbbá, hogy Pazsagot elhagyva komoly sárosodás figyelhetõ meg az úton. Nem mély, nem nagyon ragadós, nem csúszik, de muszáj odafigyelnem, mielõtt feltörlöm a fél Bükköt egy eséssel. Visszanézve, elõrenézve napsütötte hegyoldalak látványa tereli a figyelmet. Némi hullámvasutazást követõen lesétálunk a Hosszú-völgybe, egy becsatlakozó úton favágók rakodnak teherautóra. A Hosszú-völgyi két õrház mintha jobb állapotban lenne, mint korábban, de a környéküket legalábbis kigazolták. A Hosszú-völgyben vezetõ út tiszta és száraz, a Hór-völgy útja pedig némi jéggel próbál ijesztgetni.


Ódorvár: ott, ahol a kék rom jelzést felfestõk úgy dönthettek, hogy jó lenne immár meredeken nekimenni a hegynek (feltéve, hogy lentrõl indultak), elbúcsúzunk Repkénnyel egymástól, egészen a dózerútig. Igyekszem elterelni a figyelmem az emelkedõrõl azzal, hogy eltöprengek, vajon miért akarja éppen három szakaszra bontani az agyam a kaptatót, miért nem elég a kettõ, vagy miért nem jobb a négy? Van valami fixációja ennek a hármas számnak, vagy csak belenevelik az emberbe már kisiskolás korában, hogy a hármas meseszám és punktum? Szerencsére elég hamar elérem a dózerutat ahhoz, hogy leálljak a hülyeségen való meditálással. Iszom egy korty vizet és megvárom Repkényt, közben kilátás helyett az utat nézegetve. Együtt ballagunk ki a vár fokára, ahol zászló helyett bója lobog a szélben. A kilátás, naná, gyönyörû, nyugodtan elücsörögnék itt egy-két órát, ha úgy adódna. Most nem úgy adódik.


A Tábor-hegy oldala: ez is egy viszonylag új irtás, ahonnan majdnem az ódorvári kilátás újrázódik, valamivel magasabbról és más szögbõl. Innen talán tovább lehet követni a Hór-völgy vonalát Hollóstetõ felé. A trükk az egészben, hogy pár méteren még ott a jég az ösvényen és kicsit kapaszkodniuk kell a hozzám hasonló ügyetleneknek. Az igazi trükk azonban a végigjeges lejtõ a Cseresznyés-lápán. Hiányzik a saját túrabotom, de öcsém elvitte az összes síbotokat síelni – csak tudnám, minek? – így egy kis teherbírású nádszállal próbálok egyensúlyozni. A Völgyfõ-háznál teázó- és etetõpont vár, betérünk, teázunk, eszünk. Telefonon kérek menetrendi információt a Felsõtárkány-Eger viszonylatra, az elérhetõ busz indulási ideje 17:55. Akár el is érhetjük, de bele kell számolni a célbeli adminisztrációt, teázást, beszélgetést is.


Török-út: a híresen izgalmas hosszú célegyenest most nem érzem annyira vészesen unalmasnak. Talán azért, mert világos van? Minden irtásnál, rétnél lehet gyönyörködni a Bükk-fennsík látványában, és ez elég is lenne. Az utolsó ilyen helyen ráadásul, jól elnézve északkelet felé, mintha a Karancs és mellékhegyei látszanának ide a messzeségbõl. A múlt heti események (lásd még: Palóc LeFaGySz, nyolc napon túl gyógyul, naponta egy-két órát sósborszesszel borogatva) tükrében ezt a sors iróniájaként vagyok kénytelen elkönyvelni. Nem futva, de sietõsen haladunk a Vasbánya-tetõ alatti elágazást érintve Felsõtárkány felé. Az utolsó lejtõn még megelõz két, rajtszámos futó néhány percnyi eltéréssel. A hosszútávot így is tíz óra körül tették meg, le a kalappal elõttük. Ledöcögünk mi is a célba, tópart, látogatóközpont, zászlók, bóják. Bent megkapjuk az idei évre szánt díjazást, nem mondom, hogy nem jó érzés átvenni. Ezúton is nagyon köszönöm a rendezõ Egri Spartacusosoknak ezt a túrát, és külön a segítséget a túranaptár árusításában. Még váltunk pár szót Imaróval, összefutok a rég látott Kerékgyártó Petivel, aztán elbúcsúzunk. Megcélozzuk a buszt, amely késve, de végiggurul Felsõtárkány hosszú fõutcáján, számos felszállót összegyûjtve. A felnémeti buszmegállóban a Felsõtárkányban felszállt Vagdalthúsékkal együtt szállunk le, õk még a nagyvisnyói szállásuk felé fognak buszozni egyet, ránk pedig csak pár perc séta vár hazáig.


-Kékdroid-


Képek itt. E!

 
 
LeFaGySzTúra éve: 20132013.03.03 21:34:43

Palóc LeFaGySz


Buszkaravánok húznak a Duna felé a belváros felõl, a napi elsõ villamos végigzörög a keresztezõdésen, álmos emberek sietnek a dolgukra. Várom -rafter-t, aki Szendrei Ferit Bicskén gyûjtötte össze, engem pedig a pesti hajnalban talál majd meg. Ha egyáltalán hajnal ez - a napfelkelte ma tompított kiadásban jelenik meg. Bezzeg állandó úti- és mindentársam, Kerek repkény még bõszen alhat: amikor az elõnevezésrõl beszéltünk, ránézett sorban a szintmetszetre, a térképre és a túra adatait tartalmazó táblázatra, nevetett egy nagyot, és azt mondta, hogy ezt köszönettel kihagyja. Autópályán, majd kétszámjegyû fõúton húzunk északkelet és észak felé, mellettünk a Cserhát és a Mátra egyaránt ködbe burkolózik. Átutazunk Salgótarjánon, a fõtéri megállóhelyen orosz motorvonat gyûjti a Hatvan felé utazni kívánó felszállókat. Pár perccel késõbb a túra központjaként szolgáló Somosi Fogadónál parkolja le -rafter- a jármûvet. Odabent tömeg, melyben számos ismerõst vélek felfedezni: a rendezõi asztalnál balról jobbra Vándorköszörûs, botosember és RitaB ülnek, a rendezõi asztal körül J a a t végez véletlenszerûnek tûnõ, de legalább folyamatos mozgást. A falon diszkrét, feltûnésmentes kisposzteren a LeFaGySz palóc mintával hímzett hópelyhe látható. A résztvevõk között még számosabbak az ismerõsök: peszát és Csapó Juditot látom reggelizni, mellettük Cam Mogót, odébb Bubu meséli, mennyi adminisztrációt letudott az érkezése óta, és még meg is reggelizett (!), itt van vinatti és Soós Ádám, összefutok R.Gellérttel, vaddinóval, Tincával, SzLA-val, bajnaival és még sokakkal másokkal. A nevezést letudom, negyvenkilences táv, gondolatban nagy bizakodón úgy tartom, ha jól tudok haladni lehet belõle még hosszú táv is. Na persze. Megnézem azért, mit kapunk útravalóul, mielõtt zsebre vágom: A3-as, színes, részletes térképet, talán a legjobbat az általam eddig megismert LeFaGySz-osok közül, valamint leírást táv- és szintadatokkal, mindezt mûanyag tasakban. Szuper. Egy kávéra is benevezek még, ezúttal inkább megszokásból.


Hét óra elõtt másfél perccel J a a t mester a teraszra szólítja az egybegyûlteket. Rajtbélyegzést intéz, lehet indulni. „Ma Te vagy a leggyengébb láncszem” - tájékoztat a leírás. Ez legalábbis sokatmondó. -Rafter-rel pontosan hét óra két perckor lépünk le a nevezett teraszról, dél felé fordulunk.Mellettünk betonkerítés védi a vasút látványától és zajától a települést. Amikor épült, talán inkább vélt vagy valós biztonsági szempontokat és nem a lakosság komfortját vették figyelembe: Somoskõújfalu vasúti határátkelõje komoly forgalmú helynek számított. Ebbõl mára néhány eseti tehervonat maradt, vagy talán még annyi sem. Elhaladunk a pályaudvar épülete mellett, felüljárón keresztezzük az üres síneket. Még néhány házat elmellõzünk és kezdõdik a tánc: az következõ két-három kilométer arról szól, hogy felbotorkálunk a Karancs alatti nyeregig. A terepen hó, az égen felhõ. Még nem döntötte el, hogy esõ- vagy hófelhõ, és amíg hezitál, megússzuk mindkettõt. A csapás, amelyet az elöl haladók épp most törnek ki, részben a szalagozók hófödte nyomán, egynyomos, csúszós, de leginkább meredek. -Rafter- késõbbi megfogalmazása szerint a Karancs egy õszinte hegy, ott van, meg kell mászni és kész. Ez azonban nem valami egyszerû. A gyorsak elõl kiállunk, elhúz Bubu és Lestat, EduShow-val egy ideig elõzgetjük egymást, aztán a Málnás-tetõtõl õ is ellép, csakúgy, mint gjlekler és Ruttkay Dia. Fürész Andival kicsit tovább elõzzük egymást oda-vissza, de annyira elõre nem kellene még haladnom a leírással. Fõleg, hogy a Karancs-nyereg felé még félúton sem járunk. Néha közel kerülünk az államhatárhoz, errõl az ismerõs, fehérre meszelt, piros tetejû négyzetes hasábok tájékoztatnak. Beleérünk a felhõbe, a szélvédett helyen havas, a szélvédetlen helyeken jégtüskéktõl díszített erdõben ballagunk a meredélyen. Rövid szintutat meredek feltörés követ, a tetején adótornyokkal, antennákkal. Ez még nem teljesen a Karancs, csak majdnem. Odébb találjuk az elsõ szúróbélyegzõ-párt, bójával, adatlappal. Átszúrom a kapott nejlontasakkal együtt a megfelelõ rovatot a papíromon. Lejtmenet jõ, hosszan.


Ahogy a botokkal egyensúlyozva robogunk lefelé a hegyrõl, azon gondolkodom, hogy milyen érdekesen máshogy taposódik ki a hó a jellemzõen lejtõnek használt útszakasz a jellemzõen emelkedõnek használthoz képest. Most ez különösen feltûnõ, hiszen az útvonal nagyobb részén a havazás óta ma járnak elõször túrázók. Egy idõre ellaposodik az ereszkedés, odébb Bell Sanyi fényképezi a váratlanul felbukkanó kilátást délnyugat, a Cserhát északi lankái felé. A másik Palóc márkanevû túra jut eszembe, augusztusról. Elvileg innen el lehetne látni annak az útvonaláig. Sokáig nincs idõ gondolkodni, folytatódik a meredek ereszkedés. Mások bot nélkül valószínûleg ügyesebbek, mint én két bottal, de valahogy végül levergõdök az alant folydogáló patak mellé. Elkanyargunk a völgyében, majd egy másik, a Málnás-völgy aljába bóklászunk át. Másik úton érkezik egy terepjáró, két, talpig zöldbe öltözött férfiú közlekedik vele. Tájékoztatásukat ittjártunk oka felõl gjeklerék duója végzi, közben megcélozzuk az ide helyezett bóját. A Málnás-völgybõl a szalagozott út a Málnás-tetõre vezet. A málna ilyen gyakori említése felveti, hogy az iménti terepjáróval esetleg nem is erdészek vagy vadászok, hanem málnacsõszök jöttek ki, ellenõrizni, nehogy a túrázók a hó alatti málnaültetvényeket letapossák. A fárasztó gondolatmenetnek a Málnás-tetõ elérése vet véget, itt újabb szúróbélyegzõk lógnak a bója mellett. Itt még utolérjük Evelynéket is, de a következõ szakasz emelkedõje lesz az elsõ dolog, ami megalapozza a mezõnytõl való leszakadásunkat. Egy gyanúsan könnyû, enyhe lejtõs rész után elérjük ismét a jó öreg Északi Zöldet és a határkövek sorát. A Karancsig tartó egy kilométer fél óránkat veszi igénybe, ha a fényképek idõbélyegei nem hazudnak, s miért is tennék?


A meredek, hosszú kaptató ettõl függetlenül gyönyörû bükkerdõben vezet, és az idõnkénti megállások lehetõséget adnak az alapos körülnézésre. Még a tetõ elõtt utolér orsipanka, néhány mondatnyi beszélgetésre csatlakozom hozzá, de hegynek felfelé még a mostanitól jobb állapotomban sem tudnám tartani vele a lépést. Egyre jobban belelépünk a ködbe. A tetõ elõtt újabb bója lóg egy fán, a felirat szerint most vagyunk valahol a zöld sávon. Innen már csak néhány perc, és sorra a következõket láthatjuk meg, még a hóban-ködben is: nagyméretû határkõ, határátkelõt hirdetõ tábla, csúcskõ, kilátó, adótorony. Most elõször sajnálom igazán, hogy köd van: még nem jártam a Karancson és örülnék, ha körül tudnék nézni és látnék is valamit az építmény acélvázán és a legközelebb álló fák koronáján kívül. Ezért aztán fel sem megyek, nem úgy, mint sokan mások, akiknek a kilátómászás belefér az idejükbe. Vinatti és Ádám itt érnek utol, de az emelkedõt törvényszerûen követõ lejtõn egy rövid beszélgetést követõen elhúznak gyorsan. A Kápolna-hegy alatti nyerget célozzuk meg, majd a zöld kereszt jelzést követjük a völggyé mélyülõ árokban. Közben a Tarász-forrás favályúja jelent természetes frissítõpontot. A víz kellemesen hûvös, jóízû. -Rafter- tölt magának az egyik palackjába, én csak egy teli bögrényi forrásvizet iszom. Folytatódik a lejtõ, járható, kényelmesen meredek. Odébb jelzést váltunk, piros sávot követünk egynyomos, hegyoldalban kanyargó csapáson. A belógó ágak tömegesen vágnak képen minden pillanatban, amikor a figyelmem másfelé tévedne. Lejtõre érkezünk, velünk szemben a Kápolna-hegy magasodik a táj fölé, papírlap tájékoztat, miszerint: „Nemsokára oda mész fel.” Kösz.


A jelzés még marad, most úttípust váltunk, szántó melletti földúton menetelünk tovább. Sár itt sincs, olvadó hó fröcsög lépteink alatt. Megint valahol vagyunk, ezúttal a piros sávon, tájékoztat az újabb bója melletti írás. Palóc túrán palóc expedíciósok érnek utol, Bribor és Vagdalthús személyében. Egy-másfél óra hátrányt hoztak be hozzánk képest, és még igazán az elején vagyunk a napnak. Kiérünk a Ceberna-völgy bejáratához, résztáv és részszint adata szerepel a térképen, de nem figyelek oda eléggé. Pedig jó lenne: a következõ két kilométerre négyszáz méternyi emelkedés sûrûsödik össze. A mérsékelten csordogáló patak mentén haladunk, néhol enyhe sárban, de fõleg csúszós, olvadó hóban. Ne csak alulról ázzunk, gondolja a felettünk kavargó felhõtömeg, és elkezd némi esõpermet hullani. Innentõl el sem áll nap- és esthosszat, csak a halmazállapota és az intenzitása fog változni. Most még lágyan, szinte hûsítõen szitál, ahogy kapaszkodunk ki a meredek falú völgybõl. Átol Csaba és két útitársa ér utol, bóját látva elhúznak. Odaérünk mi is az újabb ellenõrzõhelyre, igazolást követõen gyorsan tovább is állunk. Felvonszoljuk magunkat a Kápolna-hegyre, itt újabb igazolást kell megejteni. Még itt sem jártam: a tetõn álló Margit-kápolna szépen felújított kõépülete most menedéket jelent számunkra, szentképek, szobrok között pihenünk meg egy padon. Teát töltök termoszból, fele most fogy el, a másik felét az esti szakaszra tartogatva visszazárom. Ez kivételesen elõrelátó húzásnak minõsül. -Rafter- jóvoltából csokit fogyasztunk, nálam földimogyoró és banán található, mint önellátmány. Visszalejtünk a Kápolna-hegy nyergébe, Fürész Andi érkezik szembõl – vajon hol került mögénk? Kényelmes, túl kényelmes, hosszú lejtõ áll elõttünk egészen Salgótarján széléig.


A sárga sávot piros háromszögre váltjuk, az út mentén esõház ácsorog, késõbb forrásházak tûnnek fel az út mellett. A második, a felirat szerint egyszerre Tõke-kút és Elemér-forrás mûködik, ismét élünk a vízvételi lehetõséggel. Omladozó betonépítményt kerül ki az út, majd távvezeték mentén haladunk tovább. Elõttünk a felhõs idõben is gyönyörû kilátás tárul elénk a Salgótarjánt övezõ hegyekre. Szélesebbre váltjuk eddigi utunkat, ez vezet le a Hatvan-Zólyom vasútvonal keresztezését követõen a 21-es fõútig. A tóstrand mellett érjük el a várost, tízemeletes paneltömböknél váltjuk újra keletire a rövid ideig követett déli irányt. Ez mindenképpen új, érdekes elem számomra a LeFaGySz-ok történetében. Sétálunk tovább, egyik oldalunkon strand, a másikon kényszeresen túlegyediesített egyenházak sora kísér. Buszfordulóhoz érkezünk, 435-ös Ikarus áll bent, talán hatos járatként. Egy ideje túl kényelmes volt már utunk, ideje váltani: erdõbe, lassú, elnyújtott emelkedõre érkezünk a város után, mellettünk patak kanyarog mély árokban. A zöld négyszöggel jelzett utat szalagozottra cseréljük, csöndesen battyogunk a hóban. Felérünk egy dombhátra, nemsokára a piros sávon járunk. Megállunk csokit enni, mert muszáj. Elõttünk a Boszorkány-kõ púpja látható, erdõ felett sziklatömb. Az étkezõs megállást nem sokkal késõbb ellenõrzõponti megállás követi, ez a bárhol-bármikor újabb megtestesülése. Jellemzõ az állapotomra, hogy nem tudom összekapcsolni az igazolólapon a fekete macskát a boszorkányról elnevezett heggyel. Az igazolás intézése után nekivágunk az újabb emelkedõnek. Ez sem sokkal gyengébb, mint az eddigiek, legfeljebb hamarabb ér véget. A tetõ alatt újabb szúróbélyegzõ jelenléte biztosít alibit a megállásra. Nem sokkal arrébb kényelmes ösvényen lehet kitérni a tetõre, élek a lehetõséggel, mert -rafter-rel ellentétben még itt sem jártam. Fent szerencsém van, némi sejtelmes kilátásban nyílik lehetõségem gyönyörködni. Figyelmesnek kell azonban lenni, rögtön a felérkezés után az ösvény egyenesen egy kõfolyásban folytatódik, meredeken lefelé. Sajnos a szélben nincs alkalmam kibogarászni a térképen, hogy pontosan mit merre látok. Visszamegyek az útra.


Leballagunk a Salgó-nyeregbe, itt Sziló és társai szurkolnak, fotóznak (kösz a képeket!) és õriznek pontot, de legalábbis számok bediktálására kérnek. Sajnos a jövõ heti lottószámok híján csak rajtszámmal tudok szolgálni. Tovább lejt a követendõ út, a település, amelyet szépen rendben tartott tábor mellett érünk el, Salgóbánya. Itt nem élünk a kocsma/bolt jelentette vásárlási lehetõségekkel, azonban gyors számvetést tartunk a hátralévõ utat illetõen. A hosszú távon való továbbindulást már jó ideje elvetettük mindketten, jelenleg a rövid távon áll elõttünk szûk húsz kilométer és bõ hétszáz méter szintemelkedés. Erre öt egész óra áll rendelkezésünkre, amelynek kényelmesen elegendõnek kellene lennie... de akkor ez a túra nem a LeFaGySz lenne. A riasztócsengõ az agyamban azonban nem jelez, nem jut eszembe az Északi Zöld felfestésérõl szóló, kiemelten tanulságos cikksorozat, pláne nem jutnak eszembe a Medves-fennsík oldalában vezetõ részrõl szóló írások. Ez hiba.


Átsétálunk Salgóbányán, egyházi épülethez vezet letérõ. (Kápolna? Imaház? Paplak?) A maratott üveg ablakok mellett különös kontrasztot alkot a két ajtó feletti két lámpabúra, amelyek formavilága a múlt század harmincas éveit idézi. Visszalépünk a Medves Camping felé vezetõ mûútra, a létesítmény elõtt járó motorú kisbusz áll, egy túraruhás, kamásnis férfi száll ki belõle és felénk jön. Kérdezi, hogy valami szervezett rendezvényen vagyunk-e jelen, az igenlõ válasz hallatán talán megnyugszik kissé. Utána a további útirányunk felõl érdeklõdik és az iménti nyugalmat rögtön átveszi az õrülteknek kijáró tekintet. Óvatosan figyelmeztet a tényre, hogy a Medvesen köd van, de ezzel nem tud sok újat mondani. Ha csak a köd lenne a nehezítés a következõkben, azzal nagyon ki lennék békülve. Elhagyjuk a helyszínt, a hitetlenkedõ nézés elkísér, amíg a ködben el nem tûnik mögöttünk. Enyhe dombon haladunk tovább, két, nem túl meggyõzõ keréknyomban törtek utat az elöl haladók és mögöttük a mezõny. Mellettünk érintetlennek látszó hómezõ, a vége ködbe vész, csak néhol sejlik fel az erdõ sötét körvonala. Félelmetes, mellesleg. A szitáló esõ fokozatot vált, ez már esõbb, de még nem az igazi. Elágazást érünk el, még kényelmes, széles utat követünk a hosszúra nyúló szürkületben. Irány az országhatár, itt még lehet haladni, sebességünk, amely a helyszínen valóságos száguldásnak tûnik, a valóságban küszködõ, gyenge vánszorgás. Minden lépésnél a lépés megtételével megegyezõ mértékû energiát kell befektetni az egyensúlyozásba is. Elérjük a határköveket újra, észak felé fordulunk. Ránézek a leírásra: „Beszippant a Matyó-lápa.” Rossz elõérzet fog el a Somoskõig tartó kilométerek kapcsán.


Néhány lépéssel -rafter- elõtt haladva rövidesen beigazolódik az iménti sejtésem és hirtelen eszembe jut egy csokor információ: az ÉZ hírhedt árkai, amelyekrõl többen írták, hogy a Zemplénben, a Tolvaj-hegy és a Hársas-hegy közötti árkokkal megegyezõ paraméterekkel rendelkeznek. Kanyarog a turista az erdõben, határkõtõl határkõig, aztán hirtelen egy árok terem elõtte, változó mélységgel az öttõl a tíz méterig, de közös jellemzõjük, hogy közel függõleges falak fogják közre a lenti vízmosást. A lelkesedésem a mélypontra zuhan, a következõ néhány árkon való átkelésen szépen elbúcsúztatom a szintidõn belüli beérkezés lehetõségét. A sokadik ároknál már próbálom a vicces oldaláról megközelíteni az állapotot. Nem sikerül. Mint ahogy sem az útvonal kijelölõjét, sem a jelzés felfestõjét nem sikerül pozitív kontextusba helyezni, amikor arra terelõdik a szó. Bójára lelünk, kedvtelenül intézem az igazolást, szótlanul haladunk tovább, ároktól árokig, ahol egyre apatikusabban káromkodva veszem tudomásul az újabb, leereszkedésre és kimászásra vonatkozó feladványt. Az árkokat a határ, tehát útvonalunk derékszögû törése követi, nyugati irányt veszünk fel, folyamatosan egyre meredekebbé váló úton. Két dolog között ingázik a figyelmem, az egyik a folyamatos egyensúlyozási kényszer, a másik az ûrszelvénybe lógó növényzet. A sötétedés, az emelkedõ és a folyamatos, áztató esõ momentán nem olyan zavaró. Új hang bukkan fel, ismerõs: botosember ér utol, éppen a Medvesre vezetõ utolsó igazán meredek kaptató elõtt. Könnyedén lépked, rövidesen már csak a lámpája fényét látom, valahol nagyon magasan a fejem fölött. Az elõbb írtam a hõmezõn túlról átsötétlõ erdõrõl, hogy félelmetes: nem is az. Az a félelmetes, amikor botosember arról beszél, hogy a szintidõért lassan bele kell majd kocognunk, miközben õ maga kényelmesen, nálam mintegy háromszor gyorsabban felsétál a parton elõttünk. Állva legelõs szakasz elõtt-alatt állunk, még visszhangzik a fejemben az iménti tanács botosembertõl a kocogást illetõen. Erre semennyi esélyt nem látok, ahogy a szintidõre sem. Végigmenni viszont végig fogunk. Felmászok, mögöttem kicsivel -rafter- is felér, és nem is sokkal késõbb, egy újabb észak felé való irányváltást követõen megérkezünk a lokális maximumra. Medves, a térkép szerint kb. 20 méterrel vagyunk a csúcs alatt szintben, ennek örömére megisszuk a maradék teát.


A lefelé vezetõ ösvény jóval könnyebbnek minõsül. Eleinte még erdõben folytatódik az út, majd kiérünk egy tágas rétre, lent sötétbe veszõ fehérség, körbe ködös-szürkésfekete minden. Ha most nem lenne nyom elõttünk, akkor sokkal nehezebb lenne tájékozódni a behavazott határköveken lévõ iránynyilakat keresgélve. Szerencsére azonban nyom is van, szalag is, néhol jelzés is, sõt, egy-két piros tetejû határkõ is kibukkan a hóból. A nyom egy helyen bozótosba vezet, majd ki onnan, fel is tûnik, hogy egy másik csapás végig kívül maradt a susnyából. Úgy kell nekem nem figyelni eléggé. Újabb árkokat érünk el, ezek szélesebbek, az eddigiekhez képest sokkal könnyebb az átkelés rajtuk. Megtaláljuk a tizedik ellenõrzõpontot, átázott bója mellett lóg a nedves szúróbélyegzõ. Vizes minden, a táskám, a táskám tartalma, vizes a fényképezõgép tokja és pillanat alatt vizessé válik a gép is, amint elõveszem. Igazoljuk ittjártunkat, ez a Somoskõ föltötti kõpark. Továbbsétálunk, jól járható út vezet tovább, és megpillantjuk Somoskõ házait, felettük a vár sötét, komor tömbjével és a jellegzetes toronnyal. Nem csak a hidegtõl borzongok meg. Ezért a látványért megérte sötétben érkezni. Lemegyünk a faluba, magányos túrázó elõz meg, lámpája fénye egy ideje már utolért. Telefonon beszélek Kerek repkénnyel, kérdezi, hogy már be is értünk? Tájékoztatom, hogy az elmúlt nem egészen kilenc kilométert három és fél óra alatt tettük meg, a célig még tizenkét kilométert kell megtenni és erre alig áll több rendelkezésünkre, mint másfél óra, tehát közel esélytelen a teljesítés. Somoskõn azért sem megyek oda a buszfordulóban a menetrendet megnézni. Repkény jókívánságait tolmácsolom útitársamnak is, aztán bontom a vonalat.


Átsétálunk Eresztvénybe, -rafter- elmeséli, milyennek lehet elképzelni ezt a helyet, amikor látszik is belõle valami. Utolér Fürész Andi és el is siet, hátha még idõben beér. Felmegyünk az egykori Dornyay-turistaházhoz, az épület ablakai feketén tátonganak. Az út mentén újabb frissítési lehetõségre lelünk, itt a Bodzás-kút. Egy bögre víz a jutalom. Felkapaszkodunk a várba, hosszan kanyarodó, elviselhetõ meredekségû úton. A rövid oda-vissza szakaszon Andi biztat, hogy már nincs sok hátra. Tényleg nincs sok. A várból fölfelé menet még látok valamennyit Salgótarján fényeibõl, de a pár perc alatt, amíg fent tartózkodom, újra köd lepi be az egész hegyet és megszûnik a látványosság. Felballagok az ellenõrzõponthoz, amibõl elsõre csak egy fényvisszaverõ csík mozgását látom, reflexbõl ráköszönök. A szalag egykedvûen leng tovább a szélben. Nekitámaszkodom a korlátnak, végre a szintemelkedésre innentõl nem lesz sok gondunk. Felér -rafter- is és egybõl indulunk le, végre, a következõ jellegzetes helyszín már Somoskõújfalu, a cél. Széles erdészeti úton, egynyomos ösvényen egyaránt haladunk. Friss favágást követõen újra gyalogútra érkezünk, ahogy ereszkedünk lefelé, úgy válik néhol egyre sárosabbá az út. Az ilyesmi már nem tud érdemben kizökkenteni az apatikus nyugalom állapotából, amelyet elértem. Még egy meredek lejtõ van elõttünk, megérkezünk az egykori kõszállító kisvasút alagútjának nyugati portáljához. Impozáns, ki is térek megnézni közelebbrõl. Innen már csak le kell jutni a faluba, a közvilágítás fényei csalókán hívogatóak, hatásukra mindig közelebb képzelem magunkat, mint amennyire valójában vagyunk. Végül megérkezünk, betérünk a fõútra, a vasút mentén felsétálunk a célba. Az órámra nézek: negyvenöt perccel csúsztunk ki a célzárásból. Ennek ellenére J a a t nagy örömmel fogad, oklevél így is jár, rajta a szintidõn kívül felirattal, de ez most nem zavar. Egy LeFaGySz-szal szemben nem érzek szégyent kikapni egy körben. J a a t Kékdroidként bemutat fiának, aki ezt hiszi is, meg nem is, de végül lepecsételi az itinerem. Az étteremben találkozunk még a társukat váró Wehner Gézáékkal, beszélek pár szót Vándorköszörûssel, SzLA-val, vinattival, nem sokkal késõbb R.Gellért is megérkezik a hosszú táv plusz körérõl. A leves finom és jó forró, a palacsintával szemben sem lehet kifogásom. Gjekler elõkeríti Ferit, aki néhány órája már tiszta ruhában, jóllakottan vár ránk. A visszaúton Hatvan után szakadó esõben gurul a kocsi, -rafter- hazáig szállít, amit ezúton is külön szeretnék megköszönni, csakúgy, mint a társaságot. Egyedül nagyon valószínûtlen, hogy egyáltalán végigmentem volna. Köszönöm a maroknyi rendezõgárdának a túrát: küzdelmes volt, szép volt, kegyetlen volt. Jó volt.


-Kékdroid-


Képek a túráról

 
 
Holló-kőtől Vörös-kőigTúra éve: 20132013.03.03 21:12:57

Holló-kõtõl Vörös-kõig – Pilisi szakasz


Csapjunk a közepébe: autós fuvarral kisegítve érkezünk Leányfaluba, a mai esemény rajthelyére. A szállítást Bubu ajánlotta fel, az utasokat Hevér Éva, EduShow, Kerek repkény és én jelentjük. A pócsmegyeri révnél állunk meg, teszek egy gondolatkísérletet, hogy mi lenne, ha a piros sáv itt is keresztezné a folyót. Igen ám, de hová is mehetne? Pócsmegyer-Surány-Göd... á, hagyjuk. A kissé dekoncentrált Bubu elsiet Visegrád felé az autóval, a többi megjelenõ pedig a nevezéssel kezd foglalkozni. Lepasszolok Vagdalthúsnak két szatyornyi túranaptárt, benevezõdünk Repkénnyel, majd egy-egy pohár forralt borral kötünk közelebbi ismeretséget a rajtkocsma kínálatából. Az itiner szimpatikus, minden szükséges információ megtalálható rajta, ami egy túrához kellhet: térkép, szintmetszet, távadatok, menetrendi információ, miegyéb. Mindez színesben és elsõ ránézésre is átláthatóan. Az indítás helyszínét negyed nyolc után néhány perccel elhagyjuk, elõttünk a Vörös-kõ tömbje lenne látható, ha nem ülne rajta felhõ, és egyáltalán, a látótávolság engedné. A hétvége idõjárása pont rácáfol az ígértekre, de legalábbis a sorrendet nem tartja be: szombatra mondtak borút-esõt és vasárnapra javulást, ehhez képest szombaton napsütésben is túrázhattunk, míg ma többnyire felhõben-ködben fogunk menetelni. Esõ azonban szerencsére nincs.


Meredek utcán hagyjuk el a települést, majd meredek, vízmosta ösvényben folytatódik a turistaút. Rövidesen elérjük a Lestat által õrzött ellenõrzõpontot, a Meteor-forrás mellett. Kekszet és egy kis korty pálinkát kapunk szolgáltatásként. Elpucolunk a helyszínrõl, kisebb területû irtást keresztezünk, majd a Rekettyés-forrás felé vezetõ elágazás után kezdõdik a mai túra szintemelkedésének nagyjáért felelõs Vörös-kõre vezetõ szerpentinút. Felkanyargunk, alig csúszik alattunk a kanyargós csapás. A felsõ, széles szekérút keresztezésekor eszembe jut, hogy megint kihagytuk a Csaba-kút meglátogatását, majd máskor pótoljuk. Kiegyenesedik az ösvény, ahogy egyre feljebb ballagunk. A tetõn köd fogad az emlékmûnél, az egyébként gyönyörû panorámából most semmi nem látszik. Átmegyünk az esõházhoz, itt kódot írunk itinerre, túramozgalmi igazolófüzetre. Repkény teázás ötletét veti fel. Teázunk. Közben megérkezik a vinatti-féle kvartett, együtt indulunk tovább, de mi nehezebben száguldozunk, mint õk, rövidesen lemaradunk tõlük. Felkaptatunk még a Kis-Bükk-tetõre, a helyi, kisebb kõtenger most hó alatt lapul. Továbbindulunk, következik a Pálócki- majd a Pap-rét. Jórészt széles erdészeti utakon haladhatunk, amelyek hol nagyon, hol kevésbé csúsznak. A Pap-rét után felbotorkálunk a kitaposott csapáson a Szent László-hegy oldalára, hogy onnan minél hamarabb le is botorkáljunk. Keresztezzük a mûutat, kezdõdik a hosszú, csúszós, de az általam vártnál könnyebben járható lejtõ Pilisszentlászlóra. Látványos völgy oldalában óvatoskodunk le a faluba, a végén némi sáros közjáték után már aszfaltozott utcát taposunk. Az ellenõrzõponthoz ki kell térni a kocsmába, ám kitérünk.


Itt zsíros kenyérrel kínálnak a pontõrök, néhány tucat elfogyasztását követõen továbbállunk, visszasétálunk a piros sávra. Kezdõdik az Apát-kúti-völgy, zen templom vezeti fel az eseményeket. A patak széles kanyarokkal tekereg a völgy felsõ szakaszán, az átkelés a köveken gyanúsan egyszerû, nem csúszik egyik sem. Mellettünk sziklás aljú bükkerdõ, fantasztikus hely. Kidõlt fák, mellékvölgyek bõvítik a látnivalók listáját, néhol a patak meredek falú szurdokban gyorsul fel, majd néhány s-kanyarral lassul vissza, hogy aztán újabb szurdok kezdõdhessen. Számos patakátkelést követõen érintjük az Alpár-forrást, majd a Kaán-forrásnál teszteljük a kínálatot. Egy idõre kilépünk az aszfaltútra, kamerás megfigyelésrõl tájékoztat két tábla. Elérjük a Bertényi Miklós Füvészkertet, a Zsemba-házaspár õrzi a pontot, a bélyegzésbõl kérek az igazolófüzetre is, elfér mellette a kód. Továbbmegyünk, az üzemszünetet tartó Magda-forrásnál megcsodáljuk a patak sziklás zúgóját. Az ösvényen követjük a medert, a végén újabb szép zúgó a jutalom, valamint a végén az Apátkúti-halastó részben befagyott víztükre. Innen már csak néhány lépés Visegrád, a házak között ballagva gõzmozdonyos cégérre leszek figyelmes. Egy épület falán tábla áll: ez volt az egykori visegrádi erdei vasút „Kincses Kolozsvár” nevû állomása, több vágánnyal, rakodóval. Ez a kisvasút nem a modern idõk áldozata, nem is a hírhedt koncepcióé: a tábla tanúsága szerint az 1921-es építésû vasútüzem 11 évvel késõbb, 1932-ben meg is szûnt.


A Pilisi Parkerdõ helyi központja mellett érjük el Visegrád központját. A templom után a gyógyszertár épülete érdemel kiemelt figyelmet a közelben. Elrobog mellettünk moiwa és még egy futó, a célban még ott érjük õket. Leballagunk a Dunához, busz áll a megállóban, komp vesztegel a rámpa alján, most éppen lezárva. Bekanyarodunk a célba, megkapjuk a túra és a mozgalom díjazását, egyik szebb, mint a másik: a túráról az egyszerûbb, turistajelzéses kitûzõt választom, a mozgalomhoz pedig nagyméretû díjazás jár. Tetszik! A célzárásig közeli barátságot kötünk két, egyelõre név nélküli pinttyel. Végül a seprûk érkezésekor hagyjuk el a helyszínt a Bubumobil utasaiként. Köszönöm a rendezést Vagdalthúséknak, a társaságot Kerek repkénynek és a fuvart Bubunak.


-Kékdroid-


Képek a túráról

 
 
túra éve: 2012
@Éves túraösszesítőTúra éve: 20122013.01.09 17:43:44

2012 – évzáró


Statisztikát már régen írtam:


Az összes megtett táv majd' 140 km-rel több, mint az Odessza-Csap út közvetlen vonattal.

Az összes megtett szintemelkedés egy tucat kilométerrel kevesebb, mint az idén megtett túrák átlagos hosszúsága.

A túrák számáról: átlagosan havonta két egész nyolc század túrára jutottam el, ez a teljesítménytúrázás szempontjából magammal szemben hat éve felállított egyetlen követelményt nyolc századdal túlteljesíti.


Legyenek legek is:


Legtöbbször meglátogatott tájegység: Bükk. Jó itt járni, jó lenne ennél is gyakrabban.

Legrégebben jártam ott teljesítménytúrán: Mecsek. Most a LeFaGySz-szal azért egész sokat pótolhattam.

Legnagyobb újdonság: Barcika 50 és a Verecke 70 – Oberon útja. Pedig az utóbbinak a végét már bejártuk Újév másnapján.

Legnagyobb hõség és legnagyobb küzdelem: Palóc Expedíció 100. Ehhez nem is tudok mást hozzátenni.

Leginkább kicentizett célbaérés: Hatvan éves az Országos Kéktúra 60. Nem annyira a szintidõ, mint az utolsó vonat indulása miatt.

Leglazább túra: Bükki Házak – Kreatív.

Legkényelmesebb túra: Sárpentele 15.

Legtovább a Verecke túra rajtjába utaztam (14 óra), a legrövidebb ideig pedig a Bükki Kilátások céljából (kb. 15 perc, gyaloglással).


Akárhány számot leírhatnék még, meg folytathatnám a leg-listát is... de a hóesést a BHTCS-n, a csúszkálást a jeges úton az Ebecki-tetõre, a sártengerbe forduló mecseki lejtõket, az õrségi vihart, a Kárpátok vízválasztójának elérését, a leereszkedést a Vadorzó-hágóról (ööö, ez nem is tt! :)), a napkeltét Szécsény elõtt, az õszi napsütést a Tatabányán, az éji ködöt az Isziniken Pilis oldalában és a hazaérkezést a Tortúrán... ezeket, és a többi élményt, kalandot úgysem tudnám rendesen leírni. Rendetlenül pedig már leírtam úgyis, ezúton is köszönöm mindenkinek a figyelmét, aki olvasta a beszámolóimat.


Kétezer-tizenkettõben a lehetõségekhez képest sok túrára sikerült eljutnom, köszönöm a rendezõknek a rendezéseket, útitársaimnak a társaságot, az autósoknak az autós fuvarokat. Köszönöm sokaknak a túrabeszámolókat, a fényképeket és a videókat, amelyeket olvasva, nézve és hallgatva a túramentes idõszakokban is úgy érezhettem, ott vagyok veletek, mindenhol.


-Kékdroid-

 
 
Tortúra 65 téli napforduló/Ómassa/BükkszentkeresztTúra éve: 20122012.12.29 15:56:48

Tortúra 65


Ez is egy olyan beszámoló lesz, amelyben a szereplõk reggel felkelnek, túráznak, találkoznak más túrázókkal, egyszer aztán a végére érnek és hazamennek. Közben van erdõ, szép, meg tájak, szépek, meg kilátás. Az is szép, úgy általában. Röviden ennyi, bõvebben pedig a következõ néhány oldalnyi terjedelemben lehet elolvasni valami olyasmit, amilyet már sokan leírtak. Meg én is.


Az év végének közeledtét jelzõ tortúra lezárásaként úgy döntöttünk Kerek repkénnyel, hogy egy gyalogos Tortúrával lenne a legjobb befejezni a felkészülést a karácsonyi ünnepekre. Elõnevezek mindkettõnk nevében, azután már csak várni kell a túrára. A más tekintetben egészen eseménydús várakozás annyira jól sikerül, hogy általában sem túl jó felkészültségünk ezúttal a szokásosnál is gyengébben alakul. Ráadásul hajnalban nem találom sehol a síbotokat, és még rendes ennivalót sem csomagolunk eleget. Így indulunk el, félig még álomban, az egri buszpályaudvarra, autós segítséget igényelve tesómtól, mivel helyi busszal nem biztos, hogy bejutnánk. A beton körtetõs, a mainál kisebb forgalomra méretezett objektumnál sokan várják a miskolci járatot, amelyet egy, az Agria Volán állományába tartozó Credo testesít meg. Kívülrõl impozáns jármûvünk üléseit, mint általában a buszok üléseit, nem az én magasságomra tervezték. Az utazás a szomszédos megyeszékhelyre körülbelül másfél órát vesz igénybe, sofõrünk precízen kivárja az indulás idejét a megállókban. Pontosan érkezünk a helyi menetrendben „Tapolcai elág.” névre hallgató megállóba.


Nem a kettes busz jár 'Tapolcára hétvégén? Nahát, mik történnek. Akkor a huszas után futunk most, és a többes szám egész csinos tömeget jelent, azokat a túrázókat, akik az egri buszról szálltak le a megfelelõ megállóban. SétáLós bácsi lesprinteli a társaságot, mi, többiek igyekszünk tartani a lépést. A megállóban várakozók reakciója néhány elnézõ mosolyban nyilvánul meg. Mivel a jegyvásárlásra korábbi években már igénybe vett újságosbódé zárva tart, az érkezõ busz sofõrnõje jelentõs bevételt kasszírozhat, jegyeladásai eredményeképpen. Felzúzunk a végállomásra, útközben a megállók többségét érdeklõdés hiányában kihagyjuk. Besétálunk az iskolába, külön sor várja az elõnevezõket és külön sor a helyszínieket. Mivel elõnevezéssel a hallottak alapján sokan éltek, törvényszerû, hogy itt hosszabb a sor, de a szokásos papírkitöltögetés elmarad. Átveszem az itinereket, közben Kerek repkény kávét vételez: a helyiség végében, szintben felfelé eltolva található egy kávégép és mosolygós kezelõje. Éljen, lehet kávézni! Negyed nyolckor kelünk útra egyszerre sokan: Repkény, RitaB, Hevér Éva, EduShow, Budai-H.G., Gethe és jómagam. Kisétálunk Miskolctapolcáról, aszfaltút kanyarog alattunk. Távvezetéket keresztezünk, majd a szikszói önkormányzat kezelésében lévõ üdülõ mellett ballagunk el. Miskolc-Tapolca elhagyásáról csak irányunkkal szembefordulva értesülhetünk, a település végét jelzõ tábla hiányzik. Egy idõ után elhagyjuk a kõbánya felé továbbkanyargó aszfaltcsíkot, belépünk az erdõbe. Indulásunk óta valamennyit világosodott az ég, de ennél sokkal többre a felhõ alatt nem lehet számítani, sápadt, szürke felhõk úsznak lassan felettünk. A zöld négyszöget azonos színû sávra cseréljük. A népszerû Vörös-kõ név illeti a következõ elágazás fölé magasodó hegyet, itt a zöld sáv mellé becsatlakozik a piros. A következõ, jelzésekkel kapcsolatos helyszín a Szederbokor alja, itt pihenõpadok szegélyezik a tágas rétet, kiránduláshoz ideális a környék – erre ráerõsít a bükkszentlászlói út közelsége. Meredek és még meredekebb kaptatókon battyogunk fölfelé, a korábban még zúzmarás fák itt fent már havasak. Néhány halvány napsugár ereszkedik közénk a fák között. Felvidít. Tinca trappol el mellettünk, majd szép lassan Bubuék is ellépnek elõlünk. Késõbb DJ_Rushboy rohan el Eger felé. A Som-hegy oldalában sétálunk, végre megszûnik az emelkedõ és szintúton, majd enyhe lejtõn mehetünk tovább. Egészen kisüt a Nap, amikor felérünk a Bükkszentkereszt feletti tetõre. Jobbról mellénk ér az S+ jelzés Bükkszentlászló felõl, mi pedig a síkosságmentesítés nélkül létezõ utat elhagyva beballagunk a faluba. Az ellenõrzõpontot az óvodában találjuk, addig azonban érintjük a buszfordulót, a régen ellenõrzõpontként is funkcionáló kocsmát, a postahivatalt és mellette a régi, konténeres telefonközpontot, valamint a fatornyos, szép templomot. Az óvodában Földi Rolandékkal és Bubuékkal találkozunk, utánunk kicsivel Wehner Géza csapata érkezik a hidegbõl. Egy pohárral iszom a rendkívül finom teából, majd Repkénnyel egy idõre elhagyjuk a társaságot, boltot keresünk s találunk. Boltosék egészen képben vannak a Tortúrával kapcsolatban. Fél kiló kenyérrel, némi párizsival, egy tömlõs sajttal és két csokival felszerelve lépek ki a magát Zöldség – Gyümölcs felirattal hirdetõ egységbõl. Éppen csak zöldséget, meg gyümölcsöt nem vettem. Odébb a „Tortúra 65 kocsma” reklámot bevetõ helyszínen iszunk még egy-egy pohár forralt bort. Ügyes ötlet. RitaB és Gethe épp akkor érnek utol, amikor kilépünk, Gethe követi példánkat a fogyasztásban.


Még egy rövid ideig tart az emelkedõ és kilépünk Bükkszentkeresztrõl és ezzel egyidejûleg a 25xx-es (sajnos elveszett a közútkezelõi eredetû térképem) országutat is elhagyjuk. Havas ösvényeken kanyargunk tovább, alattomosan beázik a cipõm, ez egészen Egerig zavarni is fog. Különben a fenyõerdõ körülöttünk igen látványos, ahogy kikerüljük. Hollóstetõ a lakott területekkel való következõ találkozó helye, mellettünk balra indul egy utca a piros sáv jelzéssel a Hór-völgy felé. Szép út lenne az is. Mi Eger felé követjük a sárga sávot, eleinte az országúton, majd mindkét oldalán. Rejtek elõtt, a Szarvas-kúti rét után aztán belecsapunk az emelkedõbe. Ez hosszú és nehéz, lassan, kényelmesen bandukolunk fel rajta. Régen volt már az utolsó túránk Repkénnyel, és azóta sem mozogtunk különösebben semmit. Ezért aztán most alig vonszoljuk magunkat. Ok, okozat. A hosszú kaptatóért fent gyönyörû, behavazott fenyvesek kárpótolnak, néha-néha a Nap is kisüt, vagy legalább néhány foltnyi kék ég is megjelenik pár másodpercre. Tetszik. Egy fakitermelés maradékánál leülünk, szusszanni és cipõt igazítani. Ez még mindig a sárga kereszten történik, de pár perces pihenõnk után nem sokkal jelzést váltunk, és a Nagy-mezõ felé kanyargó mûutat követjük, levagdosva a kanyarokat a zöld sávval jelzett, erõsen havas ösvényeken. Végül mégis a behavazott mûutat tartjuk meg, ez elvezet a Bükki Kilátásokról is ismerõs síházhoz, ahová a Tortúra lélektani féltávját jelentõ bánkúti etetõpont költözött. Autóra lógatott molinó jelöli a kitérés kívánt irányát. A fenyõfák között megbúvó házikóban tumultus fogad, a bélyegzés intézése után gyorsan felkapok pár szelet kenyeret és egy pohár teát, majd kimegyek Repkényhez, aki inkább be sem jött. RitaB szintén szerzett nekünk egy bögre italt, ily módon jól ellátva falatozhatunk odakint. Felfigyelek egy népesebb társaságra, õk a 28 km-es távra neveztek, és most bõszen döntik magukba a különféle alkoholtartalmú italokat. Velük még fogunk találkozni, vicces kis csapat. A síháztól elindulva a bánkúti elágazásnál több túrázót látok továbbmenni a Nagymezõn, mint elindulni Bánkút felé. Lehet, hogy mind a rövidebb távon voltak? Lehet. A bánkúti pont kimaradásával mindenesetre megnyílt a lehetõség azok számára, akik nem állnak ellen az ilyen kísértéseknek, hogy levágják a fennsíki szakasz jelentõs hányadát, Bánkutastul, Tar-kõstül. Durva, de ez van. Elindulunk Bánkút felé.


Rátérünk a zöld keresztre, nehezen járható, bukdácsolós ösvényen küzdünk tovább, északi irányban. Elballagunk az OKT-ig, itt elolvassuk az itinert: Bánkúthoz ennél közelebb már nem kell menni, így az oda-vissza szakaszt már megspóroljuk. Némi vágyódással gondolok egy megállóra a Fehér Sasban, de idõnk nem végtelen, Eger pedig még messze van, nagyon messze. Bevárjuk az idõközben lemaradt Gethét, majd továbbsétálunk a fenyvesben. Eloldalgunk a Faktor-rétig, a lábam kegyetlenül fázik az átfagyott, nedves cipõben. Behavazott út vált másik behavazott utat, csak a jelzés marad kék. A táj, a Bükk-fennsík világa továbbra is gyönyörû, akárhányszor is járjak erre, félreteszem a cinizmusomat és hagyom magam lenyûgözni a látványtól. A lányok elõresietnek, Gethével tapossuk rendületlenül tovább az út havát. Víznyelõk kitérõi jönnek, valaki – éppen van tippem, hogy ki – a „Hajrá UKK” feliratot karcolta a hóba. Erre minden esetben Gethe figyelmeztet, magamtól túl álmos vagyok, már Bükkszentkereszt óta, nagyon, és még a hideg sem tud felébreszteni. Kegyetlenül hiányzik egy kávé, mérgelõdöm magamban, hogy nem tankoltam fel belõle reggel. Megérkezünk a Keskeny-rétre, ez már a Tar-kõ alja, végre, történik valami. Szembõl négy túrázó érkezik, fiatalok, lelkesen teleordibálják az erdõt, hogy lemaradt útitársaikat a Három-kõre vezetõ zöld háromszög felé térítsék. Remélem, lámpa van náluk, különben bõ fél órával késõbb komoly nehézségeik lehetnek. Felbóklászunk a Tar-kõ elõtti gerincút-szerû helyre, mellettünk a lemenõ Nap süt minket telibe a fák között, és már éppen felkészülök a várható szép kilátásra. Amibõl végül nem lesz semmi, a tetõn már a felszálló köd fogad, és a síháztól ismerõs társaság, akik alkalmi dalárdává alakultak idõközben. A kilátóhelyrõl visszaballagunk a csúcsoszlopig, lehuppanunk a csúcskövet bekerítõ, még álló betonlapokra. Csokit eszünk Repkénnyel, RitaB ad egy szendvicset, finomat. Jólesik ez a kis pihenõ, meg az evés. Felér Gethe, elejt néhány megjegyzést a stoppolásról meg a Tamás-kútjáról. Micsoda?


Az elsõ lejtõ a Tar-kõ alatti elágazásig még könnyen járható és nem is túl meredek – lefelé nem az, fölfelé máshogy szoktam nyilatkozni –, ám a rövid, kényelmes szakasz után következõn szükség van minden egyensúlyérzékemre az elesés megelõzésére. Sikerül megúsznom, hiányzik a túrabot, de még a síbot is. Sötétedik, de még nem kapcsolunk még lámpát, mert ugye mi a sötétben is látunk, a szürkeségben gyalogolunk tovább. Szerencsére az út járható, a szürkeséget néhány perc után meg lehet szokni. Lent újra találkozunk az önkéntes énekkarral, a Kiskarácsony-nagykarácsonyt éneklik, kórusban. Meredek letérõn hagyjuk el a szintutat, majd leérkezünk a Hereg-rétre. Az említett letérõnél kapcsolunk lámpát, egyrészt, hogy meglássuk, hol nem kellene hanyattvágódni, másrészt, hogy az autósok is lássák, kit nem kellene elütni. Kilépünk az országútra, elsietünk a Tamás-kútja felé, hogy ott várjuk meg az idõközben lemaradt Gethét. A ponton a spec. mentõk tartják a frontot, akkurátusan lepecsételik az itiner megfelelõ rovatát a túra bélyegzõjével, a borítót pedig a sajátjukkal. Forró teával és zsíroskenyérrel kínálnak, megállunk pár perc pihenõt tartani. Megérkezik mögöttünk a nótás kedvû társaság, dalra fakadnak – az eddigi próbák sikerrel jártak, mert most nem is hamisak, és a ritmust is tudják tartani. Nagyjából. Várjuk Gethét, várjuk, megpróbáljuk felhívni, de a hálózat nem tud kérésünkkel megbirkózni. Végül a pontõr tájékoztat, hogy egy ilyen nevû túrázó nemrég jelezte, hogy kiszállt. :( Az információáramlás ezen módja rejtélyes, de meglepõbb dolgokról is lehet hallani, elég, ha beleolvasunk bármelyik újságba.


Elindulunk a háztól, a kék jelzés mentén éktelen nagy fakitermelést találunk. Aztán a kék helyén is, meg úgy általában mindenhol. Hogy ne szépítsem tovább: csúnyán elveszítjük az utat, és egyszerre valami csapás végén találjuk magunkat, mindenféle jelzés nélkül, ráadásul a ház fényei mögöttünk egészen valószínûtlen irányból látszanak. Közben telefonál Gethe, hogy õ már bizony Egerben pihen, de alig értem minden második szavát a hiányos térerõ miatt. Utólag aztán kiderül, hogy végig az út mentén megyünk, amíg fel nem érünk a tetõre, egy plusz huplival megfejelve az emelkedõt. Dél felé fordulunk tehát, a kék sávot zöldre váltva, és megcélozzuk a Völgyfõ-házat. Az eleinte kényelmesnek tûnõ széles szekérútról kiderül, hogy jórészt lefagyott, így pedig vidám tornagyakorlatokra ad alkalmat. Ez az elsõ két megcsúszásnál még elmondható viccesnek, de amikor hosszú, többszáz méteres szakaszokon sem lehet rendesen haladni, akkor kezd egyre fárasztóbb lenni. És a lefagyott útszakasz nem ér véget, legfeljebb egyre több rutinnal botorkálunk a jégen. Megérkezünk a gerzsényi elágazáshoz, leülünk pár percre pihenni. RitaB kávéval kínál, Repkény zsákjából pedig marcipán kerül elõ, mindkettõ nagyon jó hatással van rám. Lekapcsolom a lámpát, induláskor nem akar visszakapcsolni, csak villog gyorsan ötöt és lekapcsol. Elõ a tartalék lámpával, ennek a fénye viszont nagyon gagyi. Amíg megmelegítem a kezemben a másikat, addig elég is lesz. Átbóklászunk a Völgyfõ-házhoz, az épület elhagyatottan, magányosan ácsorog az estében. Mendegélünk tovább, kényelmesen emelkedõ utunk érzésem szerint véget nem érõen vezet délnyugat felé. Jobbra lent megjelennek Felsõtárkány szélsõ utcáinak a fényei, végre. Az irtáson túl vár az elsõ elágazás, a másik irtáson túl pedig a második elágazás és az emelkedõ a Kövesdi-kilátóig. Bár valahol útközben felsejlettek Bükkzsérc (vagy tán Cserépfalu?) fényei, a kilátónál a látótávolságot a köd öt méter körülire korlátozza. A kilátótól lesietünk Várkútra, majd felsétálunk a pirosan világító fény mellett az ellenõrzõpontnak helyt adó turistaházba. Megpihenünk, itt meleg van, teával és zsíroskenyérrel kínálnak, jólesik. Körülbelül tíz perces pihenõnk után tovább is állunk. Idõnk immár, mint a tenger, a hátralévõ táv pedig kilenc kilométer sincs.


Az események innentõl drámaian ugyanúgy zajlanak, mint idáig zajlottak, a változatosság kedvéért a városig piros sávval jelzett úton menetelünk. Kis lejtõ, enyhe emelkedõ, megint emelkedõ következnek. Elérjük a Nagy-Eged alatti elágazást, majd kilépünk az erdõbõl. Itt a szép kilátás helyett masszív ködfal fogad, szõlõtáblákat óvó kerítések között, köves, de legalább nem jeges úton battyogunk lefelé. A göröngyös útról könnyebben járható, egynyomos csapásra térünk, kényelmesen leszerpentinezünk a hegy aljáig. Itt méretes bokroktól tisztították meg gondosan az ösvényt, lemegyünk a földútra és megkerüljük a Kis-Eged púpját a szõlõskertek között. Régi zalai ismerõsünk, valamint a kazincbarcikai ikerlányok egyike és útitársa érnek utol, tempósan lépdelnek Eger felé. Követjük õket, még egy utolsó emelkedõ következik, a tetejérõl már látszanak a Vécsey-völgy szélsõ épületei. Lelépdelünk a városba, teszek egy pár méteres kitérõt, készítek egy képet az „Eger” feliratú, lakott terület kezdete-típusú tábláról. Besétálunk a Várállomásig, a fénysorompó unottan villog, eleinte a távolban, majd lassan egyre közelebb. Végre. Az elágazásban autó kanyarodik elénk, szembõl, vezetõje olyan döbbenten mér végig minket, hogy majdnem lefullad alatta a gép. Nem hibáztatom, én is meglepõdnék. A szalagozás romjait tekintve nem jön rosszul a helyismeret, vagy egy jó térkép. Térképünk nincs, a szükséges helyismerettel azonban már csak a társaság Tortúra-teljesítései révén is rendelkeznénk. Meg úgy amúgy is. :) Az egyes iskolában találjuk a célt, iránymutató nyilak sokasága navigál be a hátsó udvaron keresztül. Bubuék bent bóbiskolnak, néhány, késõn érkezett túratárs és természetesen a rendezõk társaságában. Kapunk oklevelet, kitûzõt, jegyet forralt borhoz és kenyérhez. Ritától megkapjuk az õ jegyeit is – köszönet érte –, de a várható vacsora reményében csak az italos jegyeket váltjuk be. Bubu felébreszti a tornateremben alvó Gethét, aki felajánl egy fuvart haza, ezt nagy köszönettel elfogadjuk Repkénnyel – majd' egy óra további gyaloglást spórolunk meg vele. A felsõtárkányi elágazástól néhány perc alatt már otthon vagyunk. Jó túra a Tortúra, méltó lezárása a 2012-es túraévnek. Köszönöm a lehetõséget a rendezõknek és köszönöm a társaságot mindenkinek, akivel együtt mehettem.


-Kékdroid-


képek

 
 
Tanuhegyek másnapi túra - UKK kisjubileumi/Haláp/Bauxit/Régi TemplomokTúra éve: 20122012.11.30 07:24:20

Régi templomok nyomában II. 35


Reggel arra ébredek, hogy a hálózsákhoz képest helyzetet változtattam, és én takarom be azt, és ez egyáltalán nem zavar, sõt, melegem van. Ébredezik a terem közönsége, összeszedem a holmit, táskába gyömöszölom. Idefelé mintha jobban elfért volna. Kitántorgok az elõtérbe, szép lassan összeáll a rajt helyszíne – minden eddigi UKK-aftertúra közül a legkényelmesebb, remélhetõleg a résztvevõk számára is. Kerek repkénnyel leülünk rajtoltatni, ugyanahhoz az asztalhoz, ahol tegnap is hasonlóan cselekedtünk. Rögtön fel is bukkan SzLA, akit szembesítünk azzal, hogy még nem vagyunk képesek pénzváltásra. Angyali türelmének köszönhetõen nem belez ki (nem egybõl). Lassan elkezd érkezni a többi résztvevõ, tegnapról visszatérõk és csak ezért a túráért ideutazók: ezúton is köszönöm mindenkinek, ismerõsöknek és ismeretleneknek a megtiszteltetést, hogy eljöttek, vagy épp itt maradtak. A három óra hosszúra nyúló rajtidõ után végül a 143-as a legnagyobb kiadott rajtszám – majd Bubu ír részletes statisztikát. Tíz óra tíz perckor indulhat a két seprûtársaság. Az egyik – EduShow rokonai és üzletfelei – a 25-ös távot söpri Kõvágóörsig, a másik – Repkény, Droid – a 35-öset a Kerekikáli templomromtól, ahol a két táv különválik.


Elköszönünk pygmeától, Zsuzsától, Lacitól és kilépünk az iskolából. A Badacsony elõttünk ködbe burkolózik, az idõjárás elég bizonytalan, de talán esni nem fog. (Tényleg nem fog.) Megkerüljük az iskolát, átsétálunk a kerékpárúton Badacsonyörsre, itt találjuk a Szent Antal kápolnát. A szentmisék egy jelentõs része valamilyen oknál fogva elmaradt idén, többek között ezt tudjuk meg az ellenõrzõ kérdésre válaszolva. Jelzett úton ballagunk tovább, mellettünk a Badacsony még mindig nem eresztette el a ködleplet, elõrébb a Gulács körvonalazódik. Még a szõlõk között érjük el a Balatoni Kéket és ezen rögtön fel is kapaszkodunk az Örsi-hegy nyergébe, meredek, avarborította gyalogúton. Rögtön át is lendülünk a lokális maximumon, favágók munkaterülete mellett haladunk el és megérkezünk a Salföldi kolostorromhoz. Ez a mai elsõ ilyen helyszín, a hangulata olyan, mint amilyennek egy erdõben fekvõ, romos kolostornak lennie kell. Mielõtt a seprûcsapat utolérne, gyorsan felírjuk a felírandó dolgokat, majd elsietünk.


Régi zöld négyszög jelzésen haladunk néhány lépést, majd az is eltûnik, jól szalagozott – és nem agyonszalagozott – széles úton térünk vissza a kék sávra. Felemlegetem Repkénynek a Káli túrát, s nem véletlen: közös szakaszon haladunk azzal, ma nem utoljára. Megkerülünk egy nagyobb szõlõtáblát, elérjük a Tóti-hegy alja felé igyekvõ zöld sáv jelzést, ismét erdõben. Odébb jelzést váltunk, a kék ugyanis Salföld felé veszi az irányt, mi viszont észak felé sétálgatunk tovább. Borókásban, majd szõlõsorok aljában baktatva érjük el a tegnapelõttrõl ismerõs helyszínt, a betérést a Sabar-hegyi templomrom felé. Feltûnik újra az inverz KL és az italosdobozra festett KL, majd benézünk a romhoz, ahol gudluking õrzi a pontot és a müzliszeleteket. Felvidítjuk a hírrel, hogy rövidesen érkezik mögöttünk az a néhány résztvevõ, akiket nemrég elõztünk le, és utánuk nem sokkal várhatóak a seprûk is. Müzliszeletet majszolva hagyjuk el a helyszínt.


Szinte napsütésben ballagunk a Káli-medencét északnyugatról megközelítõ országút felé, a forgalom a vasárnap délelõtti idõpontnak megfelelõen jóval gyérebb, mint péntek este volt. A kilátás is kellemes: elöl a Csobánc, oldalt a Szent-György-hegy látható. Köves, rossz minõségû szekérútért hagyjuk ott az aszfaltot, majd párszáz méterrel feljebb földútra váltunk, elbúcsúzva a Tanúhegyek nyomában nyomvonalától. Váltakozó meredekségû emelkedõn menetelünk a Kopasz-hegy teteje felé, a széles utat keskeny, enyhén benõtt ösvényre váltva, majd újra földútra térve. Itt is van szõlõ, erdõ, borókás, majd végül füves, nyílt rész. A tetõrõl ismét a Kális emlékeket kell felidézni a kilátás kapcsán, a levegõ páratartalma nem enged pár kilométernél messzebb látnunk. Így is impozáns a látvány, ha megerõltetem magam, akár a Révfülöp feletti dombokat is fel lehet ismerni délen. Körbekérdezzük az épp itt lelhetõ túrázókat, hogy melyik táv teljesítését tervezik. Majdnem rossz irányban indulunk el, de gyorsan javítjuk magunkat, egynyomos ösvényt követünk hangulatos, mohás lépcsõsor felé. A lépcsõkön makacs gyermeket rángat az apja, a ránézésre öt-hat éves fiú mindenáron ágakat akar hajigálni, a szülõ csekély hatásfokkal tiltakozik ez ellen.


Lent megtaláljuk a Kisfaludi templomromot, kihelyezett bélyegzõvel történik az önkiszolgáló igazolás. Gyorsan szemügyre veszem az építményt, mialatt Repkény a pecsételéssel bíbelõdik. Sietünk tovább, szeretnék megfelelni az itinerben szereplõ kitételnek: a Kerekikáli templomromtól 13:35 után már csak a 25 km-es távon folytatható a túra. A hatalmas templom mellett elhaladva besétálunk tehát Mindszentkállára, hogy mihamarabb magunk mögött is tudjuk a falut. Zárás elõtt három perccel érkezünk a romhoz, elintézzük az igazolást, majd seprûként szolgálatba helyezzük magunkat és elkezdjük lebontani a hosszabb távon irányt mutató szalagozást. Ezt megelõzõen azért megnézem magamnak a templomrom belsõ falán az emléktáblát a Kál nemzetség földváráról. (Nagyon rossz poén lenne azt mondani, hogy akkor ez itt a Kál-Kápolna... bocs.)


Árokpartra sétálunk le, majd észak felé kanyarodunk, elõttünk Szentbékkálla házai láthatóak, mögöttük halványan a Káli-medencét észak felõl lezáró dombok. Az izgalmat nélkülözõ árokmenti útról országútra érkezünk, majd keresztülsétálunk a falun, sorra hagyjuk el az igényesen felújított házakat. Kistermetû, lószerû állatok néznek bánatosan, de nincs nálunk semmi olyan élelmiszer, amely kistermetû, lószerû állatok etetésére alkalmas volna, anélkül pedig nem is merek közel lépni. Elsétálunk a Töttöskáli templromromhoz, ide éppen a papírforma szerinti pontzárásra érkezünk. A romtól szép kilátás nyílik a Káli-medencére, ezen kilátás megcsodálásáról halvány emlékeim vannak hét évvel ezelõttrõl. Most a látvány párás, ködös megint, bús novemberi hangulatú. Gyorsan lebontjuk a pontot, begyûjtjük a bélyegzõt és eliszkolunk, hegynek fel. Megint a szõlõk alján túrázunk, érintjük az érdekes ízû vizet adó Öreg-hegyi-kutat. Iszom belõle egy kortyot. Tovább trappolunk fölfelé, egy portánál rackajuhok figyelik mélán, ahogy a két turista lelkesen fényképezi õket. Néhány kanyarral feljebb elérjük az erdõt, virágmintás tábla terel a kilátó felé vezetõ mélyútra. Feldöcögünk, három perccel zárás elõtt lépek ki a kilátó alatti tisztásra. A kilátó aljában bocsánatkérõ felirat fogad, a korláton szalagok lógnak, a felsõ szinten üres nejlontasak lebeg a szélben. A kilátás a mai napra jellemzõen innét is párás, sejtelmes. A zsírkrétával húzok egy ikszet az itiner négyszögébe, majd leszereljük a rendezvény kellékeit. A matricákat lefelé menet veszem észre, az egyik lépcsõfokon hevernek – eltesszük ezeket is.


Meglódulunk, a következõ szakaszon végre nem az emelkedõ lesz meredek, hanem a lejtõ. Szerencsére alig csúszik az avar a lábunk alatt, továbbá megveregetem gondolatban a saját vállamat, mivel eredeti szándékom ellenére mégis hoztam túrabotot – pénteken és ma is hiányzott volna. Leérünk a lejtõn, kilépünk az erdõbõl, szõlõsorok között túrázunk tovább, elhagyva a Balatonhenye felé tartó kék sávot. Leoldalgunk Köveskálra, itt a látnivalókat egy hatalmas templom – régi, mint amilyeneknek a nyomában vagyunk –, a mosóház kõépülete és egy távolságadatokkal ellátott, régi iránytábla jelentik. Továbbá megelõzzük Nagy Lajosékat úgy, hogy errõl nem tudunk. A falu központjától ismét jelzetlen úton túrázunk, az országúton kelet felé indulunk el, de az elsõ lehetõségnél el is kanyarodunk délre, a Sóstókáli rom felé. Cserjesáv mentén visz az út, fázós kézzel szedem a szalagokat. Itt valamivel sûrûbben kerültek ki tegnap, de még mindig elviselhetõ a mértékük. Alig megyünk egy kilométert Köveskál szélétõl, amikor meg kell állni, hogy rendezettebb formába fogjuk a begyûjtött szalagmennyiséget, ugyanis a táskába csak úgy begyûrve túl nagy helyet foglalnak el. Mialatt ezzel foglalkozunk, népes társaság jelenik meg az úton: Nagy Lajos, Szemkeõ Ferenc és három, a tegnapi túráról is ismerõs fiatal túratárs. A „hol elõztük meg õket?” kérdésre a válasz a köveskáli kocsma lesz, ahová mi nem tértünk be. Elsietnek, egyre gyorsabban haladva, mi pedig a szalaghajtogatás befejeztével utánuk lódulunk.


A Sóstókáli templomrom ismét a Káli túráról ismerõs helyszín, hangulatos, a lemenõ sápadt napkorong maradék fényénél, háttérben a majdnem-teliholddal. Bubu telefonál rám, hollétünk felõl érdeklõdik, a 25-ös távot söprögetõ társaság ugyanis elérte a két táv csatlakozópontját. Megkérem, hogy tolmácsolja óhajomat, miszerint onnantól ne szedjenek szalagot, ugyanis négy kilométeres hátrányban vagyunk hozzájuk képest. Átvágunk a legelõn, elõttünk paraszt- és lovasudvarról tájékoztat német nyelvû, nagyméretû felirat. Ismét elérjük a Pétfürdõ-Badacsony turistautat, másik nevén a Balatoni Kéket, ezúttal nyugat felé fordulunk rajta és besétálunk Kõvágóörsre. A Káli-medence többi településéhez hasonlóan szép állapotú épületek között battyogunk végig a falun, besandítunk két kocsmába, de nem látom nyomát túrázónak. Ehhez képest a falu végén, a Kisörsi templomromnál, miközben a szolgáltatást õrzõ Gethével beszélgetünk, fejlámpák fénypontjai bukkannak fel mögöttünk. Jobban meg kellett volna nézni azt a kocsmát, na. Várunk, amíg elhaladnak, a pontzárásig még úgyis van néhány perc. Besétálunk a romhoz, amelynek állapotát a közepesen rendezett kõhalom szavakkal lehetne leírni. Összeszedjük az itt található rendezési holmit, majd betároljuk a Gethemobilba, az eddig hordozott szalagokkal, ellenõrzõpont-kellékekkel együtt. Helyette a szolgáltatásként járó péksütit dézsmáljuk, van virslis, pizzás és sajtos ellátmány is.


Gethe begurul a kocsival a faluba, majd visszasétál, hogy befejezze a túra teljesítését. Megbeszéljük a hétvégi túrák vicces és kevésbé vicces eseményeit, mesél a Szigliget várában szerzett pontõri tapasztalatairól. Közben pocsolyás, széles földúton ballagunk Révfülöp felé, a szalagozással erõsített sárga jelzésen. Szalagozásból tényleg többet látunk, mint jelzésbõl. Távvezeték mentén érkezünk meg az Ecséri templomromhoz (Ecsér valahol Máglód mellett van, (C) Gethe, 2012), ahol még éppen találkozunk Nagy Lajossal. Beballagunk a meglepõen jó állapotú romba, a bélyegzõt egy kõpárkányon találjuk. Innentõl Révfülöp házai között közlekedünk, érintünk egy nem régi templomot, furcsa toronnyal, majd keresztezzük a tapolcai vasútvonalat és az itiner ajánlása szerint – meg amúgy is – kiballagunk a mólóra. Sehol senki, a mozgást a hullámzó Balaton és néhány álmos hattyú képviseli. Ücsörgünk néhány percet, majd visszasétálunk. Egy épület oldalán meglepõ tábla látható: „...elsüllyesztették a Tünde és Kelén hajókat, ezáltal lehetõvé vált azok gyors helyreállítása...” Elsõre a megfogalmazás nekem eléggé homályos. (Utánanéztem, most már értem: így nem robbantották fel és nem is szállították el õket nyugatra a németek, hanem az iszapban "átvészelték" a háború végét. Forrás.) Elsétálunk a Fülöpi templomromig, itt nincs kihelyezve semmi, csak fel kell írni az ellenõrzõ kérdés válaszát, majd a felüljárón átkelve megközelíteni a célt. Sikerül zárásra megérkezni, kapunk oklevelet, kitûzõt, majd összecsomagoljuk a célt, rendet rakunk, és a Bubumobil utasaiként Kõvágóörs és Nemesvámos érintésével Budapestig utazunk. Ezúton ismét köszönöm a részvételt minden kedves résztvevõnek, köszönöm a társaságot Kerek repkénynek és Gethének illetve köszönöm a rendezésben való részvétel lehetõségét.


-Kékdroid-


Képek a túráról

 
 
Tanúhegyek nyomábanTúra éve: 20122012.11.30 07:01:39

Tanúhegyek nyomában 50


Pillanatképek a szalagozásról, mint tavaly


Badacsonytomaj, parkoló: hajnal négy óra van. Az eredetileg megcélzott indulási idõpont hajnal három lett volna, de az ahhoz tartozó éjféli indulást nem akartam megkockáztatni. Tehát itt vagyunk az iskola elõtti parkolóban, Repkény türelmetlenkedik, Bubu cipõt vált, R.Gellért moiwával beszélget, EduShow a hátizsákját igazítja, Hevér Éva valamit keres a Bubumobilban, gudluking ébredezik, miután érkezésünkig szundított egyet a kocsijában. Kékdroid fényképezget. A köd szitál.


Badacsony, kilátó: sötét van, felhõ van, nem látok semmit. Megyünk a hangok után. A szalagozózsák (szatyor) tartalma még érintetlen. A Ranolder-keresztnél belebámulunk a sötét hajnalba. A Bujdosók lépcsõjén virrad ránk, óvatosan közlekedünk az igen alacsony korlát mentén.


Fekete-kereszt, Kamon-kõ: a társaság legtöbb tagja számára teljesen ismeretlen helyen járunk. Füves, egynyomos csapáson érkeztünk fel, jobbra lejtõ, balra lejtõ, elöl út, jelzett: a Kamon-kõ tanösvény kék T betûit követjük szorgalmasan. Esõház is van, meg szalagot is teszünk, keveset. A Fekete-keresztnél nincs kereszt, viszont van néhány pad, és lesz ellenõrzõpont, önkiszolgáló. Itt felejtek el bóját kirakni, ejnye. A Kamon-kõhöz már kerül ilyen is. A nevezett látványos sziklaforma megéri a kitérõt, kilátás sajnos nincs, ellenben a pontról elindulva elered az esõ. Elvégre november van, vagy mi. Ja, és a kõnél a fára festett „út vége” felirat egy újabb határozatlan fogalmat tesz határozottá.


Szigliget, Óvár: jellegében vár, inkább már csak néhány kõ az alapból, ahogy dnvzoli túratárs nálam cizelláltabban már kifejtette. Kód azonban tartozik hozzá, fehér alapon három piros petty. Innen is biztos szép a kilátás, kár, hogy még szakad az esõ. A helyszín elõnye viszont, hogy jól épített tereplépcsõn, kitisztított ösvényen közelíthetõ meg. Moiwa valahol errefelé lép el tõlünk.


Szigliget: az Alkotóház szép, és kész. Az arborétumként is mûködõ kertbe csak bepillantunk, az is szép. Hosszú, csúszós, jórészt bazaltból rakott úton caplatunk fel Szigliget várába, majd kevésbé csúszós gyalogösvényeken, lépcsõkön a legfelsõ torony legfelsõ szobájába. Kilátás? Máskor, kérem, máskor. Az esõ mintha kezdene alábbhagyni. A vár udvarában látok egy egyszemû páncélos lovagot, szürreális.


Horváth-pince: találkozunk a 10-es távot szalagozó Jámborral, leülünk egy... két pohár borra. Bizony, mindanniyan.


Szent György-hegy: persze köd van fölfelé menet. Érintjük az Oroszlánfejû-kutat, bõven folyik belõle a víz, itt veszem észre, hogy a bögrém otthon maradt. Kellemetlen, de késõbb megtudom, hogy a rendezõségbõl nem vagyok egyedül ezzel a problémával. A hegytetõig kihelyezünk még egy feltételes pontot, a hegytetõn már feltétlen lesz ember. A korábbiakhoz képest itt már kilátásnak nevezhetõ, hogy a környezõ néhány falu házait többé-kevésbé ki lehet venni. A bazaltorgonáknál sikerül nem elvágódnom, már ez is eredmény. Lent, a kulcsosházpótló épületnél (kulcstalan ház?) találkozunk a ház és környéke rendbetételén igyekvõkkel: pygmea, Szabó Zsuzsa, Laci069, nagyondinnye irtottak ki egy kisebb erdõnyi bozótost, hogy valamennyire meg lehessen közelíteni az épületet. A brutális bozótos ellen hasonlóan brutális eszközparkkal vonultak fel.


Eger-víz, patakátkelés: a híd patakközeli helyzete miatt elvetjük az ötletet, hogy a víz fölött kellene kilógatni a bóját és tartozékait. Miközben a térkép által jelölt helyre tesszük az itt õrködõ pontot, elzötyög egy bézé és egy gyorsvonat is.


Gyulakeszi: miután a beszélgetésbe mélyedt EduShow-t és Bubut mégsem csapja el az autós-akire-frász-jött, beülünk a kocsmába kávézni. Ez jó ötletnek bizonyul, mert a pataknál elkezdtem álmosodni, és ezt korainak ítéltem. Most aztán azzal áltatom magam, hogy éber lettem és friss. A Rossztemplom után végre sikerül a hivatalos helyre kitenni a bóját, a présház tulajdonosai épp velünk egyidõben érkeznek. Egyikük képben van annyira, hogy beugrik neki a Gerecse 50, tehát minden rendben lesz, a laminált papír pontõr maradhat. Másikuk elõrehozott András-napi ünnepségre invitál Diszelre, megköszönjük, de szerintem mi még bõven szalagozni fogunk, amikor a rendezvény elkezdõdik.


Csobánc: ebbõl a várból egyre több látszik az évek során. Most is. A ködben elég kísérteties látványt nyújt a hely ahhoz, hogy valami trash metál-klipet lehessen itt forgatni, még rá sem kellene dolgozni számítógéppel. Tényleg nagyon sok munkát öltek bele lelkes emberek abba, hogy ez a rom egyre kevésbé látsszon romnak. Itt is van várkód, lehet rajzolgatni, akinek ehhez van kedve.


Az új szakasz a Csobánc aljától Káptalantóti széléig: itt kezdünk el úgy igazából szalagozni. Az eltévedõktõl ezúton kérek elnézést. Csobánc alja után a Köves-hegyi-nyereg aljáig követjük az OKT-t, jellemzõen szõlõk között, elhagyottnak tûnõ és jó állapotú présházaknál. Néhol a kék jelek ellentmondásosnak tûnnek, itt fordulhat elõ, hogy jelzett úton is szalagozgatunk. A mélyút jó meredek, a nyereg nem túl érdekes – annyira nem az, hogy még feltételes pontot sem teszünk ide. A lejtõ már annál trükkösebb, lekanyargunk és elhagyjuk a jelzett utat. Lepukkant présháznál – Édes-lak – váltunk utat kanyargós ösvényre, moiwa valahol itt hív fel, hogy már bent van Badacsonytomajon és szeretne hozzáférni a holmijához. Átirányítom kérésével az illetékes felé. Közben feltûnik, hogy a kanyargós ösvényünket a néhány hete itt bozótirtó pygmeáék fehér pettyekkel jelezték ki. Közben rohamléptekkel sötétedik, félelmetes mélyúton, fák gyökerei között botorkálunk le a Bács-hegyi kápolnához. Még azért sem kapcsolok lámpát. Majd, az országúton, majd ott. Meglepõen nagy a jármûforgalom errefelé


Sabar-hegyi templomrom: a hétvége kettõs ellenõrzõpontja. Kék rom jelzés vezet ide, érdekes technológiával készült, mert az L-alakot tréfás jelzésfestõk néhol a függõleges tengely mentén 180°-kal elforgatták. Itt is kikerül egy bója a zsákból, eszünk pár szem sósropit, aztán megcélozzuk Káptalantótit, de csak a széléig. Kicsit unatkozom, de szürkület közben és után ez velem helytõl független megtörténik.


Tóti-hegy: jól csúszik már most is, kíváncsi vagyok, hogy párszáz résztvevõ után mennyire fog még csúszni. A kilátást a környék településeinek a közvilágítása próbálja erõsíteni, de csak halvány fénypamacsok látszanak. A távolban elzakatol egy vonat. Tehát minden a szokásos menet szerint zajlik.


Gulács: mára az utolsó Tanúhegy. Görgeteges, avaros ösvény jelenti az oda-vissza szakaszt. Fent tartunk pár perc pihenõt, mielõtt Repkénnyel a többiek után indulnánk. Ijedten tapasztalom, hogy alig maradt szalagunk a végére, ezért a jelzett úton már nem teszünk ki többet. Lesétálunk az országútig, itt még kikerül néhány tábla, majd a kék sáv elhagyásánál az utolsó személyzet nélküli ellenõrzõpont is. Végre, szinte üres a zsák, leszámítva néhány táblát, a szalagokat összefogó mûanyag kapcsot és a Fekete-keresztnél ki nem helyezett bóját. Beballagunk Badacsonytomajra, negyed tízre meg is érkezünk. Akárhogy is számolom, tizenhét órát vett igénybe a mutatvány.


Badacsonytomaj, fõhadiszállás: este pizzázunk az iskolában, meg állítólag hosszú közösségi élet is zajlik, de én ebbõl már nem érzékelek sokat. Reggel rajtoltatunk: Oláh Tamásék a 20A mellett az elején nekünk is besegítenek a negyvenes táv indításába, Vagdalthús és Bribor egyedül menesztik az ötvenes résztvevõit. Találkozunk számos ismerõssel, akikkel már régen találkoztunk, és számos ismeretlennel. A két hosszabb távon összesen kb. 250 résztvevõ indul el ma. A rajtprocedúra után átvonulunk a konyhába, hosszú, eseménymentes órák következnek.


Badacsonytomaj, konyha: a személyzetet Morcsi, Repkény, FeLaZso, Imre (amikor épp nem kell erre-arra autóznia) és jómagam alkotjuk. Ezúton is köszönöm minden résztvevõnek, hogy eljöttek, megtiszteltek minket látogatásukkal! A konyhapont nagy elõnye, hogy találkozhatunk szinte mindenkivel: azokkal, akik reggel nálunk rajtoltak, azokkal, akik reggel máshol rajtoltak, azokkal, akiket emiatt nem vettem észre rajtoláskor és így tovább. Visszajáró lélekként megjelenik Tinca, megbízható forrás szerint -Dilen- is megfordul a konyhában, de akkor valamiért nem látom; felbukkan dnvzoli és társai; pesza91 rendelést ad le, ebbõl csak a szarvaspörköltre emlékszem; váltok néhány szót Jaskó Verával; késõbb Csapó Juditékat is meginterjúvolom; néha benéz hozzánk SzLA; kora este megpihen a konyhában -rafter-; viszonylag idõben tér vissza a másnapi túrát ma szalagozó csapat; végül egy teára benéznek a 25B seprûi is: a Matus-házaspár és R.Gellért. Elnézést kérek attól, akit véges memóriám miatt kihagytam.


A szokás kedvéért következik némi konyhastatisztika. Kenyérbõl nem fogyott annyi, mint eddig: az érték valahol 30-35 kg körül lehet, de 24-nél elvesztettem a fonalat. Zsírból a hagymás és a kolbászos egyformán népszerûnek bizonyult, de talán mégis a kolbászos fogyott jobban, az összfogyasztás kb. 6 kg. Lekvárból hét vagy nyolc üvegnyit adtunk ki, savanyúságból pedig az uborka és a hagyományos csalamádé nyert fogyásban. Repkény szerint összesen öt dézsa tea fõtt, ez 170 litert jelent (3x30 liter + 2x40 liter), ami kevesebb, mint eddig valaha, de idén volt szörp, hideg italnak – ebbõl négy üveg fogyott, 1:10-es higítási aránnyal számolva kijön a tea oldalán „hiányzó” mennyiség.


Este meghallgatom a nap eseményeit, amelyekrõl lemaradtam, aztán, mivel Vándorköszörûs délutáni tevékenységének hála alig maradt mosogatnivaló, lefekszem aludni.


-Kékdroid-


Ez a link néhány képhez vezet.

 
 
Iszinik 100/ Iszi 50 / Nik 50/40 / Iszinik 40 / Csillaghegyi Csillagok 15Túra éve: 20122012.11.28 20:48:35

Iszinik 100


Miért? Mert. Mert hiányzott egy hosszú túra, Repkénynek is, nekem is. Mert hiányzott maga a túrázás is, úgy látszik, egy hónap kihagyás már sok – pedig volt már hosszabb szünet is. Mert hiányzott az erdõ, a szabadság, hiányoztak az ismerõsök, hiányzott a hangulat. Felkészülés? Az kimerült az elõnevezésben: lesz, ami lesz, gondoltam, amikor rákattintottam az átutalást megerõsítõ, rikító színû gombra.


Ugorjunk egyet az idõben addig, hogy Vinattiékat követve leszállunk a gyõri személyvonatról Szárligeten, a túra napján, reggel hét óra néhány perckor. Az elõrelátóak eleve a vonat végén foglaltak helyet, a nagyon sietõsek a felüljáró mellõzésével keresztezik a vágányokat (biztos sejtik, hogy a személyvonat mögött legalább néhány percig nem jön semmi). A felüljáróig torlódik a tömeg, szép lassan cseng le a sor. Várakozás közben elkap némi bizonytalanság, de mielõtt belemélyednék a saját lelkivilágom elemzésébe, eljutunk a bejáratig, sõt, az elsõ rendezõi asztalig. Névsort ellenõriznek, szereplünk rajta. Aláírom, hogy saját felelõsségre, satöbbi. Itiner a kézbe, itiner a zsebbe, az Oczal-Reckeb duó valamelyik tagjától. A követendõ út tavalyhoz képest nem változott, mehetünk. Késõbb olvasom, hogy van benne számrejtvény, még gondolkodom rajta. Induljunk el, egy úton.


A tömegrajt idõpontjában asciimo hangjelzésére már meglódult a mezõny népesebb része, a többieknek – nekünk is – annál kényelmesebb most az indulás. Elhagyjuk a falut, erdõbe érünk, emelkedõt követ lejtõ, messzirõl hallani az autópályán haladó forgalmat. Magányos túratárshoz csapódunk párszáz méterre, aztán szép lassan elhúzunk kettesben Kerek repkénnyel, nyilván. A túra ezen szakaszán komolyabb látványosság nincs, „csak” hangulatos, kényelmes utak, sajnos a párás idõ miatt nem lehet messzire ellátni. Szántóföldek mentén, majd egyre inkább összefüggõ erdõben közelítjük meg a növekvõ meredekségû úton Somlyóvár kulcsosházát. Érdekes, hogy mennyi idõ eltelt már – vagy mennyi nem? - és alig jut eszembe több errõl a szakaszról. A hegy alatti háznál nagy a tumultus, köztük ismerõsök: Gethe, RitaB, cejas, odébb annyi baj legyen (Heyjoe) és tsai. Tájékozódunk, pontõr nincs, OKT-nyalóka nincs, vadászat van. Meg túlélõtúra, bár talán nem úgy indultak el, hogy éleslõszer ellen kellhet túlélniük – a vadászok szintén nem sejthetik, hogy nem csupán a vad mocorog a bozótban. Az ellenõrzõpontot késõbb megtaláljuk, a pontõr szabadkozva meséli, miért nem a kulcsosháznál tartózkodik.


Tornyópuszta, Koldusszállás. Közben a szürkeségbe némi szín is vegyül, õsz van, erdõben sétálunk, néha megjelenik némi bátortalan napsütés. PLujóhoz csatlakozunk jónéhány kilométeren át, társalgunk. Közben elrobog a másnapi Cserhát túrát megcélzó társaság: elõször ifjabb és idõsebb Polónyi és R.Gellért, némi fáziskéséssel pedig Lestat. Koldusszállásnál kódot írunk, az elsõ megfejtendõ számot, amin lehet gondolkodni a rejtvényhez. Sétálunk tovább, könnyen járható, gyors szakasz következik. Eldumáljuk ezt is, mert alig tûnik fel, hogy elindultunk, máris a következõ helyszínen járunk, ez a vértestolnai mûút. Ellenõrzõpont, kollektív pihenõhely sokak számára. Leülünk enni, Repkény belehuppan valami szúrós dologba, de nem foglalkozik vele. Napsütésben kirándulunk tovább. Mögöttünk Vértestolna házain csillan meg a fény, de a távolabbi tájra már ráült a szürkeség.


Réten vágunk át, ez az a bizonyos „levágjuk-ne vágjuk” helyszín. A kérdés mára tisztázódott, a szántáson ilyenkor nyílegyenesen át lehet vágni. Fentebb kibukkanó sziklákon ül a moha, mellettünk a Pes-kõ tömbje tornyosul, a képi illusztrációt kõtömbök, kõfalak, ezerszínû õszi erdõ jelentik. Ismerõsnek tûnõ rét jelzi elõre a bányahegyi érkezést. Itt is leülünk, eszünk, iszunk, mulatunk. Kapunk csokit, kapnánk vizet is, de még bõséges készletekkel rendelkezünk innivalóból, tehát ezzel a lehetõséggel nem élünk. Repkény új konfigurációra köti át a cipõfûzõjét, mert az eddigi technika kényelmetlen. Sétálunk tovább, irány a Gerecse-kerülõ ív. A túra leginkább látványos szakasza következik, efeletti örömünkben kicsit fokozzuk a haladásunk sebességét. Látványosságok: Sandl-hárs, üdülõ, sziklás lejtõ. Továbbá az õszi, színes erdõ, amely mindig szép, mindig bámulatos. Bámuljuk tehát, amíg világosban bámulhatjuk. Feltorlódunk egy kirándulócsoport mögé, elõször cammogunk, aztán elõzünk, sietünk. Egészen Pusztamarótig, itt leülünk enni megint. Otthon sütött pizza szerepel az étlapon, mindenféle különleges feltét nélkül.


Ballagunk tovább az erre a szakaszra alkalmas sebességgel. Völgy tetejét kerüljük, távvezeték feszül felettünk. Enyhén csúszós lejtõn huppanunk ki a mûútra, népes iskoláscsoportot nézek elõször pontõröknek, aztán korrigáljuk ezt a hibát. Nincs pontõr. Van emelkedõ, rövid, valami gázvezeték nyiladékában indul. A Gerecse mindenfelé látható hegyei-dombjai felé még el lehet kattintani néhány bátortalan fényképet, hiszen alig szürkül. Megérkezünk Péliföldszentkereszt határába, mellettünk az Öreg-kõ. Azoknak, akik a túra keretében az OKT fennállásának hatvanadik évfordulójára kiírt mozgalmat is teljesítik, ez a hegy is szerepel a mai menüben. Nekünk elég átsétálni egyenesen Mogyorósbányára a kényelmes K+-en, egy alacsony hupli választ el minket a községtõl. Ezúttal nem tévesztjük el a visszatérést a kék sávra. Ha valaki mégis elbizonytalanodna, körülbelül nyolc-tíz fényvisszaverõ szalag segíti a helyes irány megtalálásában. Lesétálunk a faluba, betérünk a lélektani féltávot jelzõ Kakukk vendéglõbe, a ponton ellenõriztetni megjelenésünket. Halvány, semmilyenízû virsli és ezt kompenzáló, kifejezetten jó tea alkotják a menüt. Elmerengünk a karzaton ülve, készülünk a sötétben megteendõ szakaszra. Repkénynek fáj a lába, de könnyen elbánik vele nem tekinti komolynak. Mellettünk fiatal társaság készül szintén az éjszakára, térképet néznek, esznek, isznak. Megkínálnak a chipsbõl, amelybõl bõségesen bevásároltak. Ezúton is köszönöm.


Húsz percnyi pihenést követõen kicihelõdünk, felszerelkezünk egy lámpával, meg még egy lámpával. PLujó is épp indulna, aztán felötlik benne egy kávé elfogyasztásának a gondolata, s visszatér kávézni. Mi elindulunk, odébb másfél liter kútvízzel bõvítjük a cipelendõ felszerelés mennyiségét, aztán szép lassan elhagyjuk a falut. A mélyúton kényelmesen felballagunk, átbukunk a tetõn, lekanyargunk a tokodi pincékhez. Aszfaltot követ újra emelkedõ, és még több emelkedõ. Visszanézve lámpafüzér kanyarog a Kõszikla oldalában, hangulatos a látvány. Felkapaszkodunk a Hegyes-kõ tetejére. Körülöttünk fények mindenfelé, ismerõs és ismeretlen falvaké. A távolban, egy hegy oldalában magányos fényforrás árválkodik, felette talán adótorony jelzõfénye vöröslik. Elõttünk pedig a Nagy-Gete oldala, néha megvillan egy-egy lámpa fénye, ahogy a kezelõje felfelé halad a meredélyen. Elhagyjuk az Országos Kéket – a tokodi kitérõ megengedett – és hosszú, egyenes földutat követünk, eddigi irányunkkal együtt. Néha lövések hallatszanak az éjszakában, asciimo szólt az itteni vadászatról is, tehát nem ér meglepetésként. A földutat jól szalagozott letérésen hagyjuk el a kék kereszt jelezte botorkálós lejtõ felé. Megérkeztünk a Gete aljába. Ötven lépés haladást követ ötven szívdobbanásnyi pihenõ, ez a taktika visz fel a tetõre. Közben túrázókkal kerülgetjük egymást, mindenki ott piheg, ahol jobban esik neki a megállás. Fent magányos pontõr fogad és igazolja ittjártunkat. Remélem, nem fagy oda, az itiner szerint több, mint hét órán keresztül tart a szolgálat. Ez a kegyetlen, nem az emelkedõ.


A csúcskeresztnél akkora szél fúj, hogy nem állunk meg nézelõdni – pedig idén még volna is némi kilátás – hanem inkább sietõsen megyünk tovább. Kerek repkény kérésére lejjebb, egy szélvédett zugban megállunk pár percre pihenni. Panaszkodik a forgójára és a lábfejére, amely mintha megduzzadt volna. Megvizsgáljuk a dolgot, tényleg megduzzadt. Ballagunk tovább a Gete-Dorog végtelenségen át, az erdõ fái a széltõl megóvnak a széltõl. Dorog elõtt, valami árokparton megint leülünk, Repkény gondolatai a túra feladása körül járnak, mondván, inkább egy feladott Iszinik, mint egy-két hét sántikálás. Bedöcögünk Dorogra, a városszéle nem lett szebb, legfeljebb a közvilágítás gyér mivolta miatt nem látszik. A Molnár sörözõben pygmea õrzi a pontot, közben, mintegy mellékesen, szalagot gyárt jövõ hétre, büszkén mutatja az új fényvisszaverõ pöttyöt rajtuk. Repkény leül, töpreng. Én veszek egy kávét, finomat. Közben útitársam dönt: buszra száll, hazamegy, óvni akarja a lábát. Na meg eszébe jut a „Dorogról menj haza!” tanács, amirõl SzLA és Gyõri Péter meséltek, csak most az ellenkezõ irányból haladunk. ;) Elbúcsúzunk pygmeától, Repkényt kikísérem a megállóba, megvárom vele a negyed kilences vonatpótlót, aztán indulok tovább. Közben néhány túrázó a vasútállomás holléte felõl érdeklõdik, elmondanám szívesen, de amikor hozzáteszem, hogy személyszállító vonatra még pár hónapig nem számíthat, elvesztik érdeklõdésüket a hely iránt. Elindulok kifelé a városból, már messzirõl ismerõsnek tûnõ arcok szólítanak meg: Dia és gjekler. Elkezdünk beszélgetni, és innentõl többé-kevésbé végig együtt haladunk a túrán.


Áthosszantolunk Kesztölcre, alattunk homokborította út, felettünk csillagos égbolt. Reménykedem, hogy talán látni fogunk valamennyit a ma éjjelre esedékes Leonidákból. A faluban a pontõr nem a kocsmában, hanem mellette õrködik, egy pecsételésnyi idõre állunk csak meg. Irány az éji Pilis. Aszfaltutat vált valami földút, aztán szalagozott elágazásban célozzuk meg a Kétágú-hegy oldalát. Az eleje smafu, a nyeregtõl válik érdekessé az emelkedõ. A tüdõmet kiköpöm, olyan sebességgel haladunk. Feljebb már kellemessé válik az emelkedõ, óriási magas fák között haladunk nyílegyenesnek tûnõ, köves úton. Jelzések jönnek-mennek, mi azonban a Szent-kút feletti elágazásig ragaszkodni fogunk a zöld sávhoz. A Pilis-nyeregbe érve leszáll a köd, innentõl lõttek mind a csillaghullás-nézõ terveimnek, mind a láthatóságnak. Pihenõt tartunk, kedvtelenül eszegetem a maradék gumicukrot. Szerencsére a tea a termoszban még jó forró, ellenben frissítõ hatása nincs sok. Elálmosodom, és ezen a Pilis oldalába felvezetõ emelkedõ sem tud változtatni érdemben. Ködben gyaloglunk a hegy peremén, a látótávolság minimális, de az út követhetõ, ha néha megbotlom, azt a saját figyelmetlenségem miatt teszem. Néha lemaradok kissé.


Erdõhatárnál állunk meg pár pillanatra, útitársaim bevárnak. Megiszom a vésztartalék saját kávém felét, ez felébreszt egy kicsit. Épp jókor: az erdõhatár után elérjük az útvonal legmagasabb pontját, amely a szerpentin tetejében (ami nem a Pilis teteje!) nyilvánul meg. Kezdõdik a lejtõ, figyelni kell, mert csúszós és meredek és minden kõ, amire rálépek, véletlenszerûen hajlamos elindulni valamerre. Igaz, nagyon elbámészkodni nem is lehet, lévén kilátás nincs, a köd csak a László kúpja környékén válik ritkábbá, majd a Szántói-nyeregben már nem is érzékelhetõ belõle semmi. Megérkezünk a legendás, sistergõ-féle ellenõrzõpontra, fényre lelünk az éjszakában. A reflektorfény, a tea, a kõrözöttes és zsíros kenyér mellett maga sistergõ személye és lelkesedése az, ami itt fel tud ébreszteni és ad annyi energiát, hogy kibírjam végig. A túrázók közül itt találjuk annyi baj legyenéket és még sokakat másokat, és tartunk egy hosszabb pihenõt. Fél négykor indulunk tovább, irány a Hosszú-hegy.


Dózerutat követünk, majd avarlepte földutat, a zöld jelzést folyamatosan figyelni kell, ahogy egyik csapásról a másikra vezet át. A tetõre megint csoda sokáig kell kapaszkodni, a helyszínt ellenõrzõkód jelzi. Írok, fényképezek, a gyûjteménynek. Aztán lejtõ következik, ugyanúgy nagy figyelemmel kell követni az utat, itt inkább a csúszós avar alatt megbúvó csúszós kövek miatt. Fent, naná, köd volt, lent nincs, ám az eget minden irányba nézve felhõ borítja. Akkor inkább menjünk. Mellettünk Csobánka házai, elõttünk a Csobánkai-nyereg. Depóautók várják a depózandó túrázókat, álmos sofõrök néznek mélán a fejlámpák fényébe. Megyünk tovább a Kevélyek felé. Kõbánya alja, emelkedõ eleje. Belesétálunk megint a fehérségbe. Jelzés nem látszik, akárhová is veszem a lámpát, sõt, semmi nem látszik. Hirtelen a sáv mellett valami más jelzést is észreveszek, rosszfelé jöttünk, visszaereszkedünk a Kevély-nyeregbe. Az általam személyesen nem, csupán Kinizsis videói révén ismert Forester az itteni pontõr, ing-nyakkendõ lóg az esõház oldalán. A név kötelez, ugyebár. Itt sem maradunk sokáig, feltrappolunk a Kevélyre. Itt is csak sûrû, átláthatatlan ködfüggöny fogad, ellenõrzõkód, ilyesmi nincs. Akkor mehetünk tovább, lefelé. Óvatosan, mert a láb megcsúszhat, és egy ilyen csúszásnak a Kevély oldalában lehetnek bizonyos következményei. Késõbb könnyebbé válik az ösvény járhatósága, ezzel párhuzamosan csökken a figyelmem is, lelkiismeret-furdalás nélkül ténfereghetek mindenfelé a szélesedõ csapáson.


Ahogy leérünk az utolsó, éles kövekkel kirakott lejtõn, félreállok, érzem a kávé hatását. Itt kap el végleg a holtpont, durván és alattomosan: nem tudok elég gyorsan menni ahhoz, hogy utolérjem a többieket, ellenben pár másodpercenként lecsukódik a szemem, a szervezetem élénken tiltakozik a túlhasználat ellen. Azért még megyek. „The trick... is not minding, that it hurts” - idéz fejemben egy filmbéli droid egy másik filmbõl.* Nocsak, már hallucinálok is? A mondást próbálom átültetni a gyakorlatba. Elválik a piros kereszt, a festett felirat szerint Békás felé. Kell néhány perc, hogy rájöjjek, nem békákat akarnak mutatni, hanem városrészt. Megyek tovább. Egy elágazásban elbizonytalanodom, egy hang szól felém valahonnan, hogy erre van az út. Remélem, nem csak képzelõdöm, de mintha mozgás is társulna a hanghoz, köszönöm ezúton is az irány megadását. S tényleg, megvan a piros sáv. Sétálok tovább. Leülésre csábít egy jelzett kõ, leülök rá, de akkor meg fázom, tehát inkább megyek tovább. Felismerem az erdõben a lejtõt, majd az utcára érve már tudom, hogy közel a túra vége. Végre. Egy ház elõtt, tálka körül macskák gyülekeznek, egyikük gyanakvóan mér végig. Szinte látom a feje felett a gondolatait, valami gúnyos megjegyzéssel az ormótlan, esetlen és szánalmasan lassú kétlábúakról. Teljesen igaza lenne. Beballagok a célba, a tábla zártkörû rendezvényrõl értesít, kell egy pillanat, hogy rájöjjek, a zárt kör most a túrázókat jelenti. Útitársaim már bent ülnek, egy széken Matus Petit látom szunyókálni, a túlvégen Brózs mester alszik. A célon belüli célt jelzõ asztalnál a hangját vesztett asciimo és Petró Zoltán ülnek, gratulálnak, az oklevél szép, a kitûzõ szintén. Kapok még teát és virslit, ez utóbbi finomabb, mint mogyorósbányai társa volt. Iszom egy kávét, aztán irány a HÉV... pótló. Plusz táv, nulla pontért. Hiányolom a kötött pályát, de majd pótolom valami más eszközzel. A buszról hamar leszállok, elbúcsúzom útitársaimtól és az ismerõsöktõl. Irány haza, Kerek repkény elém jön, hazamegyünk. Megérkezve elhiszem, hogy vége van.


Szeretném megköszönni a rendezést minden rendezõnek, akik hosszú órákon át fagyoskodtak terepen, napokon át készültek, teát fõztek, meleg pihenõrõl és célról gondoskodtak – hogy mi egy bõ napig jól érezzük magunkat. Nagy munka van egy ilyen túrában. Köszönöm minden útitársamnak a társaságot: Kerek repkénynek, PLujónak, Diának, gjeklernek és minden ismerõsnek és ismeretlennek, akivel együtt haladtam. Gratulálok a résztvevõknek!


-Kékdroid-


Képek errefelé.


*Prometheus, 2012

 
 
TatabányaTúra éve: 20122012.10.24 18:04:43

Tatabánya 30


"Alsógalla" - tájékoztat a motorvonat erre hivatott berendezése, ideje leszállni: ha végigmennénk Tatabánya fõ vasútállomásáig, szinte biztosan lekésnénk a buszt, amelyet némi sétával innen kényelmesen elérhetünk. A mai túrán Kerek repkény mellett az öcsénkhez képest jelentõs túraszakmai lemaradásban lévõ Patti húgommal alkotunk háromfõs társaságot. Panelházak között, magasfeszültségû távvezetékkel párhuzamosan haladva sétálunk be a Ságvári Endre (hûha!) útig, ahol kerítünk egy buszmegállót. Érdekesség, hogy a menetrend mellett az egyes buszjáratok útvonala térképes formában is szerepel a tájékoztató táblán. Emellett külön vicces a 35-ös buszhoz tartozó térkép: ezen egész Tatabánya talán két centit foglal el, rajta egymásra halmozott pöttymassza jelzi a busz útvonalát, de amúgy látható az egész környék, Tárkánytól Epölig és Téstõl Pázmándig.


Felszállunk az érkezõ 1-es buszra, valamit mond a buszvezetõ, de az Ikarus üresjárati motorhangja elnyomja a kommunikációs kísérletet. Megváltom a három jegyet, jó sokba kerül, de azzal vigasztalom magam, hogy mûbõrüléses csuklóson utoljára Egerben utaztam, gyerekként. A busz utazóközönségét körülbelül tucatnyi ember alkotja, a többség a végállomásig elhagyja a jármûvet, csak néhány, optikailag is túrázónak tûnõ személy marad fent. Felsõgalla szélén szállunk le, a gépezetet sofõrje pár méterrel arrébbgurítja és megáll. Átsétálunk az 1-es fõúton, megkerülünk pár házat, rálelünk a rajthelyre, amely néhány sátorból és a támogatókat hirdetõ molinókból áll. A sorállás minimális mennyiségû idõt vesz igénybe, az adminisztráció nagyon szimpatikus: elveszik a nevezési díjat, cserébe kapunk fejenként egy itinert, rajtszámmal. A rajtoltatói oldalon László Szilvit van szerencsénk üdvözölni. Mivel a rajt megközelítése és az egész nevezés bõven belefért a rá méretezett idõtartalékba, most fagyoskodhatunk majd' húsz percig. Közben felbukkan Bell Sanyi és reggeli útitársunk is, akivel a metró Deák téri állomásától egész Szárligetig utaztunk. Továbbá csinos kis tömeg gyûlik össze, túrázási szándékot kifejezve. Szilvi elrajtoltatja a futókat, majd pár másodperc fáziskéséssel a gyalogos tömeg is rászabadul a kék négyzettel jelzett útra. Sikerül jó ütemben elkapni az indulást, enyhén poros, minimálisan emelkedõ úton trappolunk a Vértes felé.


Egy rövid emelkedõ felhagyott kõfejtõ udvarának tûnõ helyszínre visz fel, itt mindenféle színû fák díszelegnek, mintha az „Õsz” tételt illusztrálnák a Négy évszakhoz. Majd folytatódik a másfél nyom szélességû út az erdõben. Kiérünk egy rétre, tõlünk jobbra, négyzetes rácsban ültetett fák sorakoznak a fûben, felettünk távvezeték húzódik, két acélmonstrum tartja két dombtetõn. Elérjük a Szárliget felõl érkezõ kék sávot, kétfõs tévéstáb veszi fel a túrázók vonulását. Szerencsére most éppen a kamera egyik helyszínrõl a másikra való szállítása köti le õket, így örvendetesen kimaradunk a mûsorból. Csákányospuszta felé fordulunk egy egyenes útra, autó elõtt bója áll, autó mellett pedig személyesen Vali és -rafter-, akikkel elképesztõen szomorúan rég találkoztunk utoljára. Beszélgetünk pár sort arról, hogy milyen a jó teljesítménytúrázó, meg arról, hogy velük délután már jó esetben nem találkozunk a ponton, mert seprûvé avanzsálva folytatják rendezésben való részvételüket. Na, ez a mondat jó hosszúra sikerült. Nem maradunk sokáig, mert érkezik a tömeg, a hatalmas és elsöprõ, és jó ötletnek tûnik ellépni, mielõtt ideér. Meglódulunk a Mária-szakadék felé, el a turistaház mellett. A fák lombjain és a ködön átsütnek a felkelõ Nap elsõ sugarai, megadva a témát a mai napon készülõ fényképeknek. Felsétálunk a szakadékon, mellettünk jobbra sziklafal és meredek domboldal, balra szakadék, lépcsõszerû kõalakzatokkal és kidõlt fákkal. Tetszik. Felérünk a körtvélyesi erdei temetõhöz, a fejfák a ködben éppen, hogy kivehetõk. Felsétálunk a T-alakú elágazásig, a kék keresztre térünk rá Körtvélyespuszta felé. Itt többen érkeznek szembõl, de bambulós lévén lehet, hogy én is benéztem volna a K+ és a lila jelzésû Mária út alig észrevehetõ jobbkanyar-jelzését. Persze, lehet, hogy csak a Nagy-Csákányt látogatták meg, mint a Vértes legmagasabb pontját.


Elballagunk Kapberek-puszta felé, közvetlen az út mentén méretes légyölõ-galóca telepek sorakoznak, meg mindenféle egyéb gombák is láthatóak, amelyek begyûjtését az arra szakosodott résztvevõk el is fogják végezni. A lombon átsütõ napfény egyre határozottabbá válik a reggeli pára felszálltával, így a látványos elemek száma is növekszik. Hosszabb emelkedõs szakaszokat követõen végre lejtõvel is találkozunk, találkozunk a Körtvélyes, mint hegy felõl érkezõ piros sávval, de nekünk ez nem kell most, zöld lesz a jelzés, amelyen eljutunk az Új-osztás névvel illetett ellenõrzõpontig. A köhögõ pontõrtõl kapott bélyegzés Sebaj Tóbiást ábrázolja, amint egy gombára könyökölve elmélkedik. Megnézem, a -rafter-éknál kapott bélyegzõlenyomaton egy törp az ásás mûveletét gyakorolja éppen. Nekem mondjuk tetszik. Egyre mélyülõ völgyben folytatódik utunk, az itiner belsejében rejlõ szürkeárnyalatos térkép szerint ez a Sárkánylyuk-völgy. (Tessék, elõbb törpök, most sárkány...) Megreggelizünk, sonkás zsemle a menü, amelynek összetevõit (sonka, zsemle) Repkény hordozta idáig. Párás rétek, kanyargós erdei utak következnek hosszasan, majd leérünk a Szárliget-Vérteskozma közötti erdészeti aszfaltútra. Ezen egészen egy szalagozott letérésig közlekedünk, ahol megtaláljuk az itiner szerint az Új-osztás – Vérteskozma szakaszon leküzdendõ szintemelkedést, koncentráltan. Felbaktatunk a dombtetõre, amely elválaszt az üdülõfalutól. Fentrõl kilátás, a Vértes lankái láthatóak körülöttünk, és soros úticélunk néhány épülete. Leballagunk Vérteskozmára, ismét ellenõrzõpont, ismét kapunk bélyegzést („Vérteskozma”, hirdeti a felirat) és ellátmányként cukorkát.


Kifogástalan állapotú porták között sétálunk tovább, impozáns kapu mellett hagyjuk el a települést. Az úton sárga levélszõnyeg. Szép, na. Enyhe emelkedõn vezet fel a követendõ dózerút, mellettünk a Szent Vendel-kápolna emlékhelye, odébb vízmûépület, közben egy darabig távvezeték, de az valahol másfelé folytatódik. Erdõbe térünk, majd onnan ki, és máris Várgesztesen találjuk magunkat. A pont õrei a kocsmánál ülnek, és annyira kevés ideig maradunk itt, hogy amire megfogalmazódik a fejemben az igény egy kávé iránt, már kint is vagyunk Gesztesrõl. Innen ismét emelkedõn kell távozni, jó meredeken. A nem-teljesítménytúrázó-forgalom kezd élénkülni: kirándulókkal, sziklamászókkal találkozunk menet közben. Elhagyjuk a Zsigmond-kõ felé vezetõ elágazást, felérünk egy magaslatra, ahol végre elõkerül a tegnap este bekészített, jelentõs mennyiségû ízesített, cukrozott disznózselatin, amely másképpen gumicukor néven ismert. Optikailag kéktúrázó apa-fiú duóval találkozunk, majd szép lassan elérjük a Mátyás-kutat és a kapcsolódó pihenõhelyet. Itt csatlakozunk újra a 20-as távhoz, amely az Új-osztástól a K+-on érkezik ide. Lesétálunk a forráshoz, felirat hívja fel a figyelmet a vízvételi lehetõségre, amelyet érdemes kihasználni – bármilyen lassan is csorog a víz itt, még mindig több, mint a kiszáradt Szarvas-kút. Turul-túrás pólós srác és barátnõje is épp vízkészletüket igyekeznek pótolni, érkeztünkkor átadják a helyet és továbbállnak, útvonalkövetõ módon a kék sáv felsõ ösvényén, és nem a tömeg által tovább követett szintúton. Szóbeli dicséretet érdemelnek. Fél bögre vizet megvárunk, aztán megyünk mi is, felfelé, meredeken.


A kanyargós felsõ ösvény után lent futunk bele a tömegbe, majd rögtön el is hagyjuk a dózerutat. Kõolajvezeték húzódhat errefelé, az egykori ÁFOR-ra emlékeztet egy rozsdásodó vastábla. Beballagunk a Szarvas-kúthoz, a pontõrök itt füstölõt, illatos gyertyát égetnek, mellettük egy túrázó éppen egy szál cigarettával készül ugyanezt tenni. Elpucolunk az emelkedõn elõle, az igazolás megszerzése után. Átbukunk a dombtetõn, lesétálunk a Vitányvár aljához, hogy itt még egy, jó hosszú kaptatón menjünk fel. A vár meglátogatása ezúttal kimarad, az emelkedõ után tisztásra érkezünk, délkelet felé kanyarodunk és visszatérünk a reggelrõl ismerõs elágazásba. Leballagunk a Mária-szakadékon, az jut eszembe, hogy amikor ilyen helyeken kell menni, akkor egyáltalán nem bánom, hogy van oda-vissza szakasz a túrán. -Rafter-éket mások váltották a ponton, így itt ismét gyorsan letudjuk a bélyegzést, és visszaballagunk a célba. Közben immár napsütésben szemlélhetjük meg a reggel még párában úszó tájat. Feltûnik egy birkanyáj, motoros pásztorral, õk reggel még nem voltak kint. Távvezeték. Kõbánya udvara. Lejtõ. Cél. László Szilvivel beszélgetünk egy kicsit, kapunk kitûzõt és emléklapot és Sport szeletet. Továbbá zsíroskenyér és tea áll rendelkezésre, mint ellátmány, elõbbibõl ötöt fogyasztok el, és csak azért nem többet, mert nincs pofám hozzá. Köszönöm ezúton is a túrát a rendezõknek, és a társaságot az útitársaknak. Nekem tetszett, úgy, ahogy volt.


Fél órányi pihenés után visszaballagunk a buszmegállóba, itt újabb húsz perc telik el a buszra várva. Megvesszük a jegyeket, közben a sofõr hangosan méltatlankodik: „Idejönnek, beparkolják a buszfordulót, akadályozzák a forgalmat, szívatják a többieket, na, ez aztán a teljesítmény!” Jónak mondja. A jegyárakat megint kissé elhûlve veszem tudomásul, de ennyi pénzért most háromtengelyes, ráncajtós, mûbõrüléses Ikarus 260-on utazhatunk, ez már nosztalgiajáratnak is felfogható. A Mátyás-kúttól ismerõs túratársakkal (akkor Turul-túrás pólós srácként és barátnõjeként hivatkoztam rájuk) egy helyen szállunk le, megerõsítésképpen azért megkérdezem, hogy jófelé megyünk-e Alsógalla vasúti megállóhelyére. Pozitív választ kapunk. Lesétálunk a vasúthoz, megváltom a jegyeket, majd jórészt a maradék gumicukor elnyammogásával töltjük az eltöltendõ háromnegyed órát a budai személyvonat érkezéséig.


-Kékdroid-


Képek itt.

 
 
MeteorTúra éve: 20122012.09.20 05:48:16

 


Meteor Maraton


Induljon a leírás ismét a túrászati esemény megközelítésének vázlatos leírásával, in medias res, vagyis maradjon rejtve a pontos honnan és mivel. Helyette kezdõdhet rögtön úgy a történet, hogy a metró ideiglenes üzemképtelensége és egy kimaradó troli miatt elsuhan egy óra és negyvennégy perc, amíg eljutunk Hûvösvölgybe. Ez a tervezettnél végül is csak fél órával több, elõnye, hogy pár megállónyit trolizunk egy leharcolt, az üzemeltetõk körme szakadtáig fenntartott ZIU fedélzetén. Nosztalgiaüzem felár nélkül. A többes szám alkalmazását az igeragozás során Kerek repkény és Patrícia húgom társasága indokolja. Utóbbi személyt részben az általa tökéletesen ismeretlen Budai-hegység megismertetésével, részben a Meteor túrákra jellemzõ igen szép jelvény megszerzésének a lehetõségével sikerült rávenni a részvételre. (Most jut eszembe, hogy a „tökéletesen ismeretlen” szerkezet mégsem igaz, mert egyszer sikerült kicsalnom a lyányt egy Széchenyi-hegy – János-hegy – Libegõ sétára, hat évvel ezelõtt. :)) Hûvösvölgyben végül villamosról szállunk le, miután a rohanós átszálláskor a járatot vezetõ hölgy megvárt, mielõtt becsukta volna az ajtókat. Felsétálunk a gyermeküzemû kisvasúthoz, a rendezõség az aluljáróban alkot rajt/cél helyszínt. Nulla perc várakozási idõt követõen vehetjük át az itinereinket, a készséges rendezõ az útvonal Szekrényes-hegy környéki módosulását saját kezûleg vezeti át az egyik térképünkre. Nem várunk semmire, indulunk.


Sárga jelzés, kisvasúti kisátjáró, lépcsõ, emelkedõ. Közben reggeli, mert kifárasztott a hosszú út Budapest belterületén. Itt-ott földszintes határkövek szegélyezik az utat, némelyiket turistajelzés helyeként hasznosították. Szerencsés tulajdonságuk, hogy ezekrõl nehéz lebaltázni a festéket. Ballagunk az emelkedõn, néhol melegem van, néhol fázom: folyamatosan az eget kémlelem, azt kérdezve tõle, lesz-e esõ ma? A felhõk hallgatnak, nehéz elhinni az elõrejelzés által mára ígért nulla miliméternyi csapadékot. Felérünk a Nagy-Hárs-hegyre, elsõ ellenõrzõpont, család pecsétel. Fellátogatunk a kilátóba, a szél azonban néhány fénykép elkészítése után visszazavar a földszintre. Pedig a kilátás szép, még úgy is, hogy a sûrû felhõtakaró miatt a Pilis hegyeinél messzebbre nemigen lehet ellátni. Lent iszunk pár korty vizet, közben futók csapata ér fel a pontra, zsotyeket pillantom meg. Elporoszkálnak a hegytetõrõl, komótosan sétálva lépkedünk a nyomaikban. Meredek lejtõ, a végén ismét közforgalmú vasútvonalat keresztezünk. Érdekes látni, milyen az, amikor valakinek még a Szépjuhászné is új, mint most a tesónak. Felszerpentinezünk a János-hegyre, itt ismét ellenõrzõpont vár, két fiatal lány formájában. A kilátó meglátogatása az erõs szélre való tekintettel kimarad. Átsétálunk a csekély forgalmú hegytetõre a kilátó mögé, majd az ösvényen le a nyeregbe. Hosszú lejtõ következik, különösebb esemény nélkül. Érintjük János-hegy vasútállomást, a vonat nemrég történt távozására egyre halkuló motorzaj utal. Az erdõ szép, az út hosszú, a jelzést lecseréljük pirosról sárgára. Irány a Csacsi-rét. Közben néhol a jelzésfestés egy régi-új, formabontó eszközét figyelhetjük meg: a szigetelõszalagot. Hümm.


A Csacsi-réti esõházban két idõs úriember lát el pontõri feladatokat, itt sem maradunk hosszú ideig. Keresztezõdésnél torpanunk meg egy fél pillanatra, fehér jelzésalapok szólítanak Makkosmária felé, de arra most nem megyünk. Csak tovább, egyenesen a sárga köves úton, aztán megint színt váltunk, ez már a piros sáv egészen a Piktortégla-üregekig. Vidám társaságot elõzünk, lelkesedésük fõleg messzirõl is hallható társalgásukban nyilvánul meg. Megint ellenõrzõpont, megint továbbmegyünk megállás nélkül. Odébb, az egyik üregnél megállunk, szemlélõdni. Üreg kipipálva. Odébb kilátás, Budaörs kopárjairól Budaörs raktárjaira és áruházaira. Mögöttük a Tétényi-fennsík, autópályával, adótorony-kilátóval, még hátrébb a Dunamenti Erõmû kéményei jelzik, hogy mindennek van határa, még a látótávolságnak is. A leltár teljes, mehetünk. Elõttünk az elõre jelzett Szekrényes-hegyi elágazás, hogy legyen Repkénynek és nekem is valami új mára. Rögtön az elsõ újdonság az a hodály nagy épület, amelyhez egész közel megyünk, és amelyre a térkép csak két szürke négyszöggel utal. A régi átkötõ út a fenyvesen keresztül valamivel érdekesebb volt, ellenben emelkedõsebb. Ezen csak simán át kell sétálni a sárga sávig, s így is teszünk. Sorrento, sziklák, pontõr, egynyomos út. Alig találkozunk itt túrázókkal, ami különös. Felsétálunk a Nagyszénászug néven ismert nyaraló-konglomerátum sarkáig és belegyalogolunk a Meteor-szurdokba. Megszemléljük a régijármû-gyûjteményt és késõbb, az összeszûkülõ völgy oldalát borító, rengetegnyi borostyánt. A Mária-szikláknál magányos pontõr bácsi intézkedik pecsételés ügyében.


Szendvicseink romjait fogyasztva indulunk tovább. Lesétálunk Budakeszire, az aszfaltra kiérve ér utol esszté, megbeszéljük elmúlt és leendõ túráinkat. Egészen a buszfordulónál található boltig tart az eszmecsere, itt nekünk sürgõsen venni kell valami kegyetlenül egészségtelen élelmiszert. Végül egy tábla csokiban, némi chipsben és egy fél zsák kekszben testesül meg a napi kollektív önpusztítás, én még egy automatás kávéval is megfejelem az adagot. Kisétálunk a Mamutfenyõkhöz, tényleg ketten vannak, csak ebbõl a szögbõl tûnnek egynek. Sõt, még egy süldõ mamutfenyõ is látható, gondosan bekerítve. A ponton rezignált kérdéssel szembesülünk: továbbmegyünk vagy sem? Továbbmegyünk, ennek megfelelõ bélyegzõ nyomódik a papírra.


Már jó elõre beharangoztam, hogy innentõl milyen szép lesz az út, hogy majd erdõben sétálunk egy kényelmes úton, ami szép is, a fák alatt sûrû mohaszõnyeg terül el kilométereken keresztül ésatöbbi. Ehhez képest kikanyarodunk a számunkra féltávot jelentõ pontról, eloldalgunk a távvezeték alatt, egy túratársnak köszönhetõen megtaláljuk a balkanyart, ráfordulunk a piros M-mel jelzett útra, és... és egy bazi széles tarvágáson találjuk magunkat. Az történt, hogy innen kitermelték az erdõt, teljesen. Na jó, a jelzett fák nagyrészt megmaradtak, tehát a várva várt erdei szakasz a mohaszõnyeggel késõbb érkezik. A kerítések és létráik szintén megvannak, tehát annyira azért nem unatkozunk. Megyünk, majd betérünk az erdõbe, szerencsére több van belõle, mint nem-erdõbõl. Felballagunk a kõbányánál ücsörgõ pontig, a két évvel ezelõtti esõbõl emlékezetessé vált ernyõ most is kint lóg egy ágon, talán napernyõ funkciót lát el. Kilátogatunk a bányaudvar szélére is, ilyen egy kõbánya, ha nem használják. A jelzés megkerüli, megyünk vele kerülni. Aztán tisztás következik, elérjük a zöld háromszög nevû utat, balra Páty felé indulhatnánk, jobbra Erzsébetpuszta szigorúan õrzött létesítményei ácsorognak. Lesétálunk a telki országútra, átkelünk rajta és kezdõdhet is az emelkedõ a Fekete-hegyek felé. Néhány kiránduló érkezik szembõl, kisgyerekes családok meg mindenféle népek. Helyes, helyes, szólal meg bennem a népnevelõ. Néhány elnyúló kanyart követõen felérünk a Tarnai-pihenõhöz, amely ellenõrzõpont is és kellemes kilátóhelyet is képez. A Budai-hegység egyik legszebb része ez.


Egy enyhe emelkedõt kell még leküzdeni, aztán betérünk az erdõbe és lendületbõl leülünk pihenni. Az erdei út hosszan, nagyon hosszan vezet minket, piros háromszöget követünk, amely sokáig zöld kereszttel fonódik. Elsuhan mellettünk Tibet, pár perccel késõbb pedig VadMalac, ha jól értettem, a Gémesrõl jöttek át egy laza délutáni átmozgató kocogásra. Egy lejtõ végénél hirtelen felbukkan velünk szemben a Pilis-tetõ jellegzetes déli oldala a kõbányával. Újabb pluszpont a túrának, ez nagyon szép. Odébb a Vörös-pocsolyát szemlélhetjük meg, amely inkább vörös, mint pocsolya, ugyanis szinte száraznak tûnik. Még lépünk párat és újabb ellenõrzõpontba botlunk. Elhagyjuk a dombhátat, hosszú lejtõ vezet Remeteszõlõs felé, lendületesen trappolunk végig rajta. Lakóparkot, magas kõfallal elkerített táltosiskolát kerülünk ki, a kõfal egyes részeit úgy toldották meg, hogy egy kezdõ kõmûves is sírógörcsöt kapna a látványától. Megteszünk néhány métert Nagykovácsi felé az országúton, majd betérünk Remeteszõlõsre, amely alkalomból 7 (hét) db tábla köszönt egyetlen póznán. Gyõzze az ember végigolvasni. Az Ördög-árok hídján mindjárt szimpatikusabb molinót találunk, amely falunapot hirdet szombaton 4 órától a Bodza-ligetben. Ez igazán jó hír, kár, hogy még nincs négy óra. Végigsétálunk a díszkõ burkolattal ellátott Patak sétányon, megcsodálhatjuk a szelektív hulladéklerakónál álló táblát, amely a díszkõ burkolat finanszírozóit és finanszírozásuk mértékét, a tervezõket és a kivitelezõket hirdeti. Megcsodálandó még a számos, fényûzõbbnél fényûzõbb palota árnyékában álló, régebbi, talán nyaralónak indult épületke. A Bodza-liget nekünk is útba esik, a falunap még láthatóan nem kezdõdött el, de már fõzik a gulyást, meg van némi mozgás is. Megelõzünk egy népesebb túrázó csapatot és belépünk a Remete-szurdokba. Ez a hely még mindig tetszik, pedig az idei eddigi összes (mind a kettõ) Budai-hegységbeli túránkon érintettük.


Újabb ellenõrzõpont vár, a pontõrök körül kirándulók rajzanak, gyerekek támadják be a szurdok túloldalán a barlangokat, aggódó és kevésbé aggódó szüleik figyelõ tekintetétõl kísérve. Elhúzunk innen is, lesétálunk a völgyben Máriaremetére. Felkanyargunk a kegytemplomhoz, a magányos pontõrnéni padja melletti padra lehuppanunk, tartunk tíz perc pihenõt. Iszunk némi kútvizet, meg töltünk is a palackjainkba, hátha a hazaút is elhúzódik annyira, mint az ideút. Hosszú aszfalttaposás következik, közben néhány ügyes autós kikerül, néhány kevésbé ügyes autós elõl el kell ugrani. Elérjük a Nagyrét utat és késõbb a Nagyrétet, családok piknikeznek, gyerekek eregetnek sárkányt, túrázók túráznak, tehát a hely egészen rendeltetésszerûen üzemel. Átsétálunk Hûvösvölgy fõpályaudvarra, személyvonat érkezik nem sokkal utánunk, két kocsit vontat az Mk45 2001 pályaszámú gép. A célban szívélyes fogadtatás vár, szép fémjelvénnyel, itinerenként két pecséttel és a megszokott kétdecis üdítõvel. Repkénynek második teljesítõs a plecsnije, nekem és Pattinak elsõ az adott távon. Köszönöm ezúton is a túrát a rendezõségnek, a társaságot minden útitársnak. Maradjon meg a Meteor így, ebben a formában, és akkor az nekem jó lesz. A célból elindulunk a villamos végállomása felé, még éppen látom Bubuék trióját betúrázni a célba, de hiába integetek nekik. Leballagunk a hatvanegyeshez, a reggelihez képest rövidke, egy óra hat perc alatt abszolvált, eseménymentes hazaút következik.


-Kékdroid-


Fényképek.

 
 
Lakótelepi Piknik Túra DunakesziTúra éve: 20122012.09.11 17:00:59

Lakótelepi Piknik túra 21


Dunakeszi-Gyártelepen szállok le Kerek repkény társaságában a vonatról. Besétálunk a Barátság útjára, de még sehol sem látni semmi mozgást. Az idõ elütése és a reggeli kávé beszerzése érdekében megcélzunk egy piacszerû épületcsoportot. Nem piac, legalábbis nem a szó hagyományos jelentésében testesül meg a fogalom, hanem mindenféle boltok rendezetlen halmazában. Pékségnél veszünk kávét, a pult mögött álló lányok döbbent érdeklõdéssel kérdezik, hogy honnan jöttünk – elmondásuk szerint úgy nézünk ki, mint akik nagyon messzirõl érkeztek. Ahogy vesszük. Elmondjuk Dunakeszire való jövetelünk célját, bólogatnak hozzá lelkesen. Visszasétálunk a rajt vélt helyszínére, néhány szervezõ és szponzor már készülõdik. Túrázók is érkeznek, és ha jól értelmezem L.L. sorait, akkor például õk. Összeáll a rajtoltatás, a fõrendezõ szabadkozik, hogy ez csak afféle nulladik rendezés, csak néhány szakosztálynak küldte el a kiírást satöbbi. Jó. Fizetünk, kitöltjük a nevezési lapot, benevezünk egy-egy tál gulyásra is. Kapunk itinert, tartalma: útleírás, térképmelléklet, távadatok, földrajzi koordináták. A szintemelkedés elhanyagolható, bár lesz egy egész domb, egy alul- és két felüljáró is, meg egy földhányás, kilencven centis, összesen mintegy harminc méter, jóindulattal túlbecsülve. Nyolc óra van, lehet indulni.


A borongós, semmilyenszínû ég néha világosabb, néha sötétebb tónusban képviseli sajátosan semmilyen színét. Eleinte a lakótelep házai között túrázunk, de ez nem tart sokáig, mert rövidesen a Göd-Káposztásmegyer távvezeték mentén és alatt, mezõn fogunk sétálgatni. Karókra erõsített iránymutató táblák és szalagok segítik a tájékozódást. Néha rálátni a Pilisre és a Visegrádi-hegységre és a szürke ég alatti szürke masszában a Budai-hegyek körvonalai is felismerhetõek. Rövidesen az elsõ ellenõrzõhelyet érjük el, ez egy sorompó, a felírandó feladatot a klasszikus önkiszolgáló pontok szellemében fogalmazták meg. Megyünk tovább, távvezeték, kaszáló, poros út, ezek a látnivalók variálódnak, egészen a nem túl távoli második ellenõrzõpontig. Itt is felírunk valamit, majd az események sorát egy izgalmas, derékszögû balkanyar gyarapítja. Csatlakozunk pár méteren L.L.-ék duójához. Aszfaltozott úton battyogunk Dunakeszi felé, megnézzük a 2-es utat, hogy még mindig olyan sivár-e errefelé, mint volt, de szerencsére rögtön el is hagyjuk és kertek alatt lopózva ballagunk tovább. Oldalt, a nevezett kertekben a következõ állatokat lehet vizuálisan és/vagy nazálisan azonosítani: póniló, tyúk, disznó, birka, kutya stb. Egy dombtetõn sárga napernyõ virít, a mai elsõ, személyzettel ellátott ellenõrzõpont. Fent be kell vallanom, hogy tetszik a kilátás, a Duna túloldalán emelkedõ hegyek közötti felhõfoszlányokkal és az elõttünk elterülõ ártéri erdõre emlékeztetõ növényvilággal. A pontõr vízzel és almával kínál, ezúton is köszönöm.


Az itiner szerint festõi Felsõtabán utca felé folytatjuk a túrát. A hangulatot egy nagy lendülettel érkezõ jármû alapozza meg, de az utca valóban jópofa – hangulatos – a régi házakkal és az összevissza vezetékekkel. A város fekvésébõl adódóan az egyszámjegyû fõút keresztezését nem ússzuk meg, de a városházánál lévõ átkelõhely valamennyire biztonságosnak nevezhetõ. A városháza elõtti téren sorakozó mûemlékegyüttesbõl kiválasztjuk azt, amelyik számunkra ellenõrzõpontként szolgál. A megfelelõ információ feljegyzése után tovább túrázunk, forgalmas utcáról kevésbé forgalmas utcára váltunk a leírást betûre pontosan követve. Elhaladunk többek között a földhivatal mellett, amely valami romos üzemszerûséggel folytatódik. Az utca végén, a vasúttal párhuzamosan földút vezet dél felé valahová. Mi ezt kihagyva egy járdára érkezünk, piros alapon fehér betûk figyelmeztetnek a vasúti aluljáró használatának egészségmegtartó tulajdonságára. Dunakeszi vasútállomáson hosszú tehervonat ácsorog, amúgy semmi élet nem látható. A tábla, az útleírás és a józan ész szabályai szerint igénybe vesszük ezt a bizonyos aluljárót, amelyet a trianoni emlékpark meglátogatása követ. Itt önellenõrzésképpen felírjuk Nyitra nevét, majd a kerékpárutat dél felé követve elhagyjuk a lakott területet. Repkény elõhalász a táskájából két méretes szendvicset, menet közben megtízóraizunk. Mellettünk ritkábban vonatok, gyakrabban autók zúgnak el, hol Vác, hol Budapest felé. A kerékpárút túloldala kellemesebb, az alagi lovaspályán néhány lovagolni tanuló egyén épp lovagolni tanul, ehhez lovakat vesznek igénybe és ez egy egész kellemes látvány. Dunakeszi alsónál elhagyjuk a fõbb utat, a leírást olvasva kanyargunk át a lovaspálya és a repülõtér déli szélére. Mellettünk balra a reptér, elõttünk tanya, jobbra házak. A házak késõbb elfogynak, marad a tanya és néhány randa siló, elöl. A térképet figyelni kell, meg a leírást is, bár néhol a távolságot kevesebbnek érzem, mint amennyinek az írás szerint lennie kell. Az egykori Alag falu helyén létrejött Alagimajor felé vezetõ egyenesen ránk szakad az ég, bõrig ázunk semmi perc alatt. A pontõrök a templomromnál áznak, kapunk csokit, megszemléljük a romot és a mellékelt, laminált tájékoztatót. Szép hely ez, a mai túra legszebbje, és most nem térdig sárban kell idebattyogni, mint legutóbbi látogatásom idején.


A csökkenõ intenzitású esõben kisétálunk az alagi buszfordulóhoz, majd egy raktárépület mellett sétálunk el. A telephelyen valaki motoros kaszával éppen fûnyírással próbálkozik, a gesztusaiból ítélve csekély hatásfokkal. Gyalogos felüljárón keresztezzük az M2-es autóutat, a felüljáró Alagimajor vasúti megállóhely megközelítését könnyíti meg a névadó településrész felõl. A túrát nem biztosított nemátkelõhelyen folytatjuk. Ez az egyetlen negatívum az útvonallal kapcsolatban, mert Budapest felõl prímán beláthatatlan ívbõl bukkan fel a vonat, és akármilyen alacsony is a sebesség a 71-es vonalon, ha vonat érkezésekor épp a sínen kolbászol valaki, a mozdonyvezetõnek annyit sincs ideje mondani, hogy ni. Az itinerben szerencsére van menetrendi kivonat, amely tartalmazza, hogy mikor kell áthaladnia itt személyszállító szerelvénynek. Átbóklászunk a susnyáson, földútra érkezünk, majd egy régi aszfaltutat követve távolodunk el a helyszíntõl. Földút, meg fák közötti bújócska következik, aztán megint földút. A táj alföldi jellegû, valami szántót követ valami másik szántó. Teleszemetelt helyen keresztezünk egy Fót-Dunakeszi utat, majd üzemcsarnokhoz/raktárépülethez közeledve elhagyjuk az eddigi irányt és egy földutabb földutat követünk. Kerékpáros trió ér utol, a homokban nehezen, de elhúznak mellettünk. A következõ ellenõrzõpont a sikátorpusztai templomrom, ez sok szempontból hasonlít a Régi templomok nyomában nevû túra szentistváncsabi templomromjához. Ugyanúgy a szántásban álló facsoport jelzi a helyét és körülbelül ugyanúgy csak falmaradványok maradtak meg belõle. Alaghoz hasonlóan találunk itt is egy igen részletes, igényes ismertetõt.


Visszasétálunk a homokos útra, újra Alag felé kanyarodunk. A távolban motorvonat döcög el Budapest felé. Az imént keresztezett országútra érkezünk, ezt követjük vissza, egészen Alagimajorig. A növényzet körbenõtte az utat, egészen a felüljáróig szinte alagútban sétálunk. Újra felüljáróra baktatunk fel, ez már a vasutat is keresztezi. A majornál ismét elsétálunk a templomrom mellett, a pont még nyitva, a résztvevõk szépen szorgalmasan jönnek. Lassan újra beborul, de még nem lehet eldönteni, lesz-e belõle esõ. Megérkezünk a repülõtér szélére. A tábla az egykori állami repülõtársaságot hirdeti, sportrepüléssel foglalkozó egykori szervezeti egysége önállósodva létezik. A pusztaságban éppen felcsõrlõznek egy vitorlázó gépet, amely egy rövid kör után le is ereszkedik. A távolban, délen esõfüggöny homályosítja el a láthatárt, mennydörgés moraja hallatszik ide messzirõl, érthetõ, hogy a repülõsök nem erõltetik a repülõzést. Elérjük a reptér külsõ parkolóját, köves, murvás úton sétálunk tovább a hangárok felé. Mellettünk rotorjától megfosztott helikopter és egy szép állapotban lévõ AN-2-es sorakoznak a kifutópálya mentén. Tábla hirdeti az átjárás szigorúan tiltott mivoltát, ezzel a látogatók többségéhez hasonlóan most nem foglalkozunk, beballagunk a harmadik hangárhoz, itt három fõs pontõrség várja a túrázókat. Az idõjárásra való tekintettel a kapcsolódó sétarepülést lefújták, viszont a kiállított vitorlázó repülõbe be lehet ülni. Nosza, beülünk. Repkény elõször, én utána – a kabin nem nagy, de legalább kényelmetlen. Ezt azonban ellensúlyozza a puszta tudat, hogy mégiscsak egy repülõ pilótafülkéjében ül az ember, amely számomra nem a gyakran megélt élmények között szerepel. A mindenféle kormányokat lehet összevissza mozgatni és nézni az eredményt, itt a földön büntetlenül. Megköszönjük a lehetõséget és kisétálunk a reptérrõl.


Réginek tûnõ tanyasi épületek mellett, fõleg fenyvesben túrázunk tovább. Ez a hely is tetszik, kár, hogy az ösvény - amúgy rendeltetése szerint - hamar visszatérít a házak közé. Dunakeszi belterületét a Kápolna utcánál érjük újra el. Útbaejtjük a szóban forgó kápolnát is, szép. Beballagunk a ma már érintett trianoni emlékmûig, itt újra elkezd szakadni az esõ és a következõ felüljáróig szakad. Utána már csak csöpög, majd eláll, de ez nem mentett már meg az újabb elázástól. Tehát a sorrend: esõ, vasútállomás, körforgalom, felüljáró, átkelõhely, Apor Vilmos tér, itt megint elhagyjuk a nagyobb forgalmú utcát egy kisebb forgalmú utcáért. Visszatérõ és elõnyös motívuma ez a túrának. Elsétálunk a Szent Mihály-templomhoz, impozáns, inkább széles, mint más épület. A beszédes nevû Kis utcában folytatódik a túra, az itiner szerint régi idõket idéz, szerintem errõl a burkolat és hiányai tehetnek. Megyünk tovább, elérjük a kettes utat a temetõnél, mellette 1956-os emlékhely látható, de még elõtte a Keszi nevet tartalmazó települések listáját vizsgálhatjuk meg az aszfaltba süllyesztett márványtáblákon. Felírjuk Sárkeszi nevét, ez a falu Sárszentmihály és Nádasdladány között található, kellemes kis hely. Ezután már csak felsétálunk a lakótelepre, és az itiner által szalagháznak nevezett épületek között elérjük a célt. Közben, naná, újra elkezd esni, mintegy öt percig. A célban kapunk egy szelet csokit, van szóda, díjazásként kapunk oklevelet, szépet (reggel volt, aki reklamált a kitûzõ hiánya miatt, de szerintem nem szerepelt a kiírásban). A 21 km-es távra 79 fõ, a 8 km-es távra 45 fõ nevezett, ha jól láttam az adminisztrációt. Kapunk ajándékcsomagot is, ebben van mindenféle hasznos dolog, meg még részt veszünk valami pittyentõs mérésen is, ez inkább érdekes, mint más, és a hölgy döbbenetére a kis mûszerszerû dolog egyikünknél sem mutat ki hiányt semmibõl. Hehe. Pedig egyikõnk étrendjének sem része a kerti biobazsarózsa-kivonatot és nádiposzáta-tinktúrát tartalmazó kapszula, vagy mi a bánat. Mivel a gulyásfõzésnek még a kezdete is a bizonytalan jövõbe vész, elsétálunk a reggelrõl ismerõs útvonalon Dunakeszi-Gyártelep felé, a peronról megtekintve a város egyetlen kihagyott nevezetességét, a Dunakeszi Jármûjavítót. Köszönöm a társaságot Repkénynek és minden, alkalmi túratársnak. Köszönöm a túrát a rendezõknek, kellemes szombat délelõtti séta volt, érdekes helyeken, érdekes látnivalókkal, örvendetesen kevés nagyforgalmú út menti szakasszal. Az érdekességeket fokozandó: ez egy olyan teljesítménytúra volt, amely egyetlen centiméternyi jelzett turistautat sem érintett.


-Kékdroid-


Egy tucat és még néhány kép.

 
 
Palóc ExpedícióTúra éve: 20122012.08.31 21:51:11

Palóc Expedíció 100


"A jó állapotban levõ fremen ruhában az ember nem veszít el naponta egy gyûszûnyinél több vizet, még ha a Nagy Erg közepén reked is."

(Frank Herbert: A Dûne)


Év eleje, túralista, túranaptár. Tervezgetés, erre is, arra is menni kéne. Néhány túrára sikerül eljutni, néhányra most nem – a Palóc túra közben végig a tervek között marad. Kerek repkény, mint állandó úti- és tettestárs, végül a hõségre és egyéb feladataira való tekintettel úgy dönt, nem jön el. A túra teljesítése mellett másodlagos célt is kitûzök: az általam már régóta beutazni kívánt ipolytarnóci vasútvonal (pontosítás, mielõtt megköveznek: a 78-as vonal Balassagyarmat-Ipolytarnóc szakaszáról van szó) meglátogatását, amelyhez a célba legkésõbb vasárnap reggel öt órára be kell érnem. Ez utóbbi célkitûzés, ha visszatekintek a körülményekre, és arra, hogy július közepe óta egyetlen métert sem túráztam, legalábbis merész, de inkább nagypofájú tervnek tûnik. Lelövöm a poént, nem is lesz belõle semmi. Vissza azonban az elõkészületekhez! Letöltöm az itinert, megvizsgálom a várható útvonalat, kiírom a szükséges csatlakozásokat a menetrendbõl. Készülök innivalóval szomjúság ellen, krémmel kidörzsölõdés ellen, pezsgõtablettával tüsszögés ellen. Elõnevezek, határidõ elõtt nem sokkal. Sütök egy méretes pizzát bõséges feltéttel, péntekre vacsorának és szombatra ellátmánynak. Ketyeg az óra, nemsokára hajnalodik. Lassan véget ér az éjszaka, el kell indulni. Fõzök kávét, kis, negyedliteres üvegbe töltöm. Jó lesz még, huszonnégy órával késõbb.


Még csillagok hunyorognak a párátlan égen, amikor vonatra szállok. Meglepetten nézek körül, milyen sokan utaznak ezen a korai órán, a mai negyedik, Vácra közlekedõ személyvonattal. Az utastájékoztatás géphangú bemondója ritmikusan ébreszt fel, három percenként három nyelven. Vácig így nulla perc alvással sikerül megtoldani az éjszakát. Felszállok az egy szem Bzmotból álló, Balassagyarmatig közlekedõ személyvonatra, hátha nagyobb szerencsével járok alvás terén. Magyarkút után sikerül álomba szenderülni, az utazás lassan tovazötyögõ kilométereibõl csak néhány villanás marad meg. Ipolyszög után ébredek fel, eszem pár falatot, közben lassan bezakatolunk Balassagyarmatra. Gyorsan körbefényképezem az állomáson kiállított gõzöst, majd besétálok a Palóc Múzeum felé – közben szembetalálkozom a már elrajtolt Siményi MiklósWehner Géza-duóval. A múzeum elõtti kertben (Palóc Liget) az elsõ dolog, ami feltûnik, az a szép, palóc népviseletbe öltözött rendezõség szép, palóc népviselete. Az elsõ, ami pedig errõl eszembe jut, hogy õk ma bizony ebben a szép öltözékben puhára fognak fõni. Meg mi is, öltözéktõl függetlenül. Észreveszem Popeye-t és Gudlukingot és engem észrevesz Gethe. Kölcsönös üdvözlések. Közben benevezek: Bribor már megírta az itinert, úgyhogy egyetlen tollvonás nélkül megkapom a színes, leírással, térképpel, adatokat tartalmazó táblázattal és sok hasznos információval teli füzetet. Mellé jár egy kitûzõ a rendezõ Fitt-Fut Alapítvány Túraszakosztályától, rajta mosolygós, stilizált emberalak, hátizsákkal, túrabottal, brutális szöges cipõben. Tetszik.


Felbukkan Budai-H.G. és Edu-Show, még beszélek pár mondatot Popeye-jel, aztán a társaság után sietek, akikhez a túra elsõ néhány kilométerére csapódok. Gethe a 40-es távon indul, a többiek: Gudluking, Bubu, Edina pedig a 100-ason, mindenféle tervekkel a másnapi Lábatlan túrára. Lesétálunk a vasútállomáshoz, átkelünk a felüljárón. Alattunk látható a gyarmati Bz-birodalom, összesen hat motorvonatot és jópár mellékkocsit számolhat meg, aki éppen számolgatni akar. A felüljárón Zete suhan el mellettünk. Kikanyargunk a városból, családi házas övezet aszfaltját cseréljük homokkal borított útra. Nyírjesnél nyaralók és tavak sorakoznak, utóbbiról „Nyírjesi vízrendszer” címmel ellátott tábla sorol adatokat. Az üdülõövezetet szép állapotban, a kocsmát sajnos zárva találjuk. A kék kút a kocsma mellett viszont mûködik. Fél liter vizet veszek magamhoz belõle. Megérkezünk a Segítõ Szûz-forráshoz, ez a mai elsõ ellenõrzõpont. Kislánytól kapunk bélyegzést, apukája keksszel és hasonlókkal kínál. Idõs bácsi tölti fel vízkészletét a forrásnál, méretes kannák várják, hogy megteljenek. Elõször Dolgos György és Vera, majd Fûrész Andi és útitársa érnek utol, utóbbiak épp akkor, amikor indulni készülünk.


Ösvényen, majd széles földúton hagyjuk el a helyszínt, nem sokkal késõbb a Nyírjesi Füvészkert és Vadaspark felé térünk ki. A fakéreg-darabokkal felszórt utakon haladva mindenféle fa- és cserjefajokat lehet megfigyelni, a hely vadaspark jellege talán az idõpontból és a látogatók hirtelen nagy számából eredõen kevésbé domborodik ki. Elkanyargunk a tájékoztató táblák között, kontinensrõl kontinensre – Észak-amerikai és ázsiai eredetû fajokat gyûjtöttek egy-egy csoportba. Repkény (nomen est omen) itt jobban kiismerné magát, én képzetlenebb vagyok növényfelismerés terén. Utolér a kerékpárját toló Múzsla topiktárs, a parkból kiérve már a nyeregben küzd tovább a mély homokkal. Érzem a mehetnéket, egy ideig Gudlukinggal haladunk elöl, majd elbúcsúzom.


Felgyorsítok a homokon, még egy ideig hallom magam mögött a beszélgetésfoszlányokat, majd elmaradnak a hangok és egyedül trappolok tovább. Elhaladok a Hutyán-tanya mellett, ahogy az itiner is írja. Az épület körül magasra nõtt a fû, ezen kívül nem tûnik elhagyatottnak vagy gondozatlannak. Odébb andráskereszt jelez vasúti átjárót, keresztezem a reggel már egyszer általam is igénybe vett sínpárt. Ipolyszögön talán sikerül elcsípnem egy fényképre a megállóban a személyvonatot – remélem, jól emlékszem a menetrendre. Focipálya mellett (óriási felirat: Hajrá Ipolyszög!) érem el a falut, romos és kevéssé romos épületek mellett haladok el, gyerekek játszanak olyat, hogy megverik egymást. Elsétálok a vegyesboltra hasonlító polgármesteri hivatal mellett, az épület tetején a falurádió hangszórói ácsorognak némán. A hosszú utca végén meglátom a vasúti megállót és az is feltûnik, hogy a sorompó éppen ereszkedik lefelé. Kicsit kocogok, keresek egy, fotózásra talán megfelelõ helyszínt. A 310-es Bzmot érkezik két mellékkocsival, a motorvezetõnek integetek, rövid kürtjelzéssel viszonozza. Vissza a túrához. A települést a 22-es fõúton kell elhagyni, négyfõs társaság trappol velem azonos céllal, azonos irányban. Az autóforgalom elég nagy ahhoz, hogy örüljek a homokos utakra való visszatérésnek – ám elõtte még egy ellenõrzõpont vár, az országút melletti parkolóban. A Zsemba-házaspár viszi a pontot, ásványvízzel kínálnak és egyben a következõ heti börzsönyi forrástúrát reklámozzák. Itt találkozom a mai nap elõször azzal a szürke pólós srác – fehér pólós lány túrázó párral, akikkel jó sok késõbbi ponton is váltjuk majd egymást.


Elhagyom az országutat, enyhén, de folyamatosan emelkedõ, benõtt szekérút következik. Mély homokban trappolok, érzem, ahogy egy-egy szerencsétlen lépésnél egyre több homok kerül a cipõmbe és a zoknimba. Ez késõbb súlyos kellemetlenségek elõidézõje lehet (lesz, a legvégén), de még nem foglalkozom vele érdemben. Találkozom krystával és tzh-val, tempósan haladnak az úton. Sajnos mindennemû beszélgetésre képtelennek bizonyulok, mint már korábban is. Benõtt és benõttebb utak követik egymást, parlagfû is van néhol. Érdekes, hogy egyáltalán nem reagálok rá tüsszögéssel, ezzel sikerül meglepnem magam. Az akácerdõbõl néha, foltokban kilátás nyílik, ilyenkor örülök. Elérem a Kolping-házat, szépen gondozott kertû épületmonstrum viseli ezt a nevet – a térkép erdészlakként hivatkozik rá. Háromfõs csapattal találkozom: Tonnakilométer és útitársai. Mennek, mint a szélvész. Tonnakilométerrel egészen Herencsényig fogjuk kerülgetni egymást. Autók zúgása hallatszik fel a fõút felõl, majd megérkezem a Kecske-domb nevet viselõ ellenõrzõpontra. Itt Véha Bélával és útitársával futok össze, és velük még mindig nem válik teljessé a ma-még-találkozni-fogunk-minden-ellenõrzõpontnál-névsor. A pontõrök szörppel és sörrel kínálnak, én az elõbbire szavazok, hiába az autentikus hangulatot erõsítõ Palóc márkanév.


A rövidke megállás után tovább hajszolom magam, homokrugdalva trappolok Béláék után, majd egy magányosan túrázó lánnyal és Lestattal is összefutok. Az akácerdõ gyérül kissé, tehát egyre több kilátásban lehet részünk. 20 kV-os távvezetéket és a nyiladékban párhuzamosan haladó gázvezetéket keresztezünk, meredeken lejtõ úton. Újnak tûnõ aszfaltútra térünk, a sárga sáv mellé a lila Mária út csatlakozott nemrég. Az itiner szerint itt három éve még földút és sárga kereszt jelzés létezett. Az aszfaltút Csesztve és Balassagyarmat közvetlen összekötését oldotta meg a térkép alapján. Az út a falu felé lejt, és szerencsére nekünk is arra kell menni, egyenesen Csesztvére. Árnyék nincs sok, meleg viszont van, egyre jobban. Kissé belekocogok, hogy másféle mozgásban részesítsem lábaimat, de ebben a tevékenységben most nincs sok köszönet. Éles kanyarnál érem el a falut, miután újra találkoztam a reggel már látott Gézával és Miklóssal. Az ellenõrzõponthoz vezetõ gyaloghíd elõtt át kell bújni egy fûz vaskos ága alatt, hangulatos. A vegyesbolt-kocsma duó rögtön a balra esõ épület. Bribor és Vagdalthús is épp a helyszínen (amely a 20-as táv célja egyben) tartózkodnak, a pontõri feladatokat közben a boltban a boltosnéni és két fiatal, népviseletbe öltözött lány látják el. Készítek egy csoportképet a hõségben és a sok rétegnyi ruhában fõddögélõ rendezõségrõl. Itt is van frissítés: zsíros-hagymás-pirosaranyas kenyér, ásványvíz. Gondolkodom, hogy veszek kólát, de még úgy érzem, nem jött el a foszforsav ideje. Elbúcsúzom a szívélyes rendezõségtõl – a két fõrendezõtõl azzal, hogy talán ma is találkozunk még.


Legközelebb ilyen hülyeséget, megígérem, nem mondok, mert nem sokon múlik, hogy a következõ jónéhány napsütötte kilométeren nem adom fel a túrát.


Eleinte még nagy a vidámság. A faluból kifelé trappolva elsétálok a Madách-kúria mellett (amikor egyszer rég itt jártam, zárva volt), majd temetõ és hófehér, apró kápolna látható az útról. Ahogy eddig is, sárga sáv jelzést követve folytatom az utat, közben telefonon konzultálok Kerek repkénnyel. Felérek a Lipinyére, nyílt dombháton kell tovább trappolni, gyönyörû majdnemkörpanorámával. Látszik a Börzsöny, a Naszály és a Szanda kettõs csúcsa, és ráadásul valami bátortalan szél is fújdogál. Teljes lehet a komfortérzet. A falu elõtt már látott távvezeték mentén meredek lejtõn ereszkedem le a tetõrõl, nem messze az úttól Göröcpuszta épületei láthatóak. Elõttem a távolban továbbra is a Börzsöny csúcsai tornyosulnak. Kukoricaföld mellé érkezem, az út mellett a homokos-löszös falban védett madarak fészkelnek, legalábbis errõl tájékoztat egy szép nagy tábla. Trappolok egyenesen a forróságban, a homokban. Az iménti hirtelen hangulatbéli javulást jó nagy zuhanás követi. Fájni kezd a lábam, mindenhol egyszerre és szomjúság tör rám. Mindez egyik pillanatról a másikra jelentkezik, egyszerre kezd húzódni a vádlim és a combom, és valami kegyetlen szúrás jelentkezik a bal lábfejemben. Ez új. Ledobom a zsákomat a földre, nyújtok, lehúzok egy fél liter limonádét. Nem sokat segít, de megyek tovább, próbálva felvenni a Csesztve elõtt oly könnyedén elkapott ritmust. Nem megy, viszont menetelek tovább, egyre álmosabban. A bal lábfejemben érzett pontszerû fájdalomra gondolok – lehet, hogy még egy túrabotot kellett volna hozni? Mivel jobbkezes vagyok, a botot hiába próbálom meg a balban is hordani néha, pár perc után valahogy mindig visszakerül az általános helyére. Közben feltûnik, hogy piros jelzés van az út mentén az eddigi sárga helyett. Ránézek az itiner térképére – nem olvasok bele a leírásba, ami ordító nagy hiba! - és megállapítom, hogy végül is, az irány megfelelõ, a piros és a sárga közösen halad sokáig, hátha csak nincs felfestve az utóbbi. Aztán elszántan ballagok tovább, nagyjából jó irányban, viszont egyre jobban átadva magamat a zombi-üzemmódnak. Mellettem patakmeder és kukoricás.


Hídhoz érkezem, piros sáv jelzés hív át rajta, meg az Élet Gyöngyei út sajátos pöttyei is. Valami nagyon nem stimmel. Elõkeresem a térképet a hátizsákból. Egy pillanat alatt felébredek és nagyon kellemetlent mondok magammal, a hiányzó józan eszemmel és a körülményekkel kapcsolatban. Hiszen most a Lókos-patak hídjánál állok, a falu, amelynek a házait látom nem túl messze, az Érsekvadkert, és ránézésre másfél kilométert jöttem rosszfelé. Visszanézek: tûzõ napon kellene visszasétálni a kukoricaföld mellett. Akkor inkább bemegyek a faluba és felhívom a rendezõket, hogy feladtam a túrát. Józanabb, „droidabb” énem ekkor felébred, morcosan néz és arra figyelmeztet, hogy ebbõl a helyzetbõl még nem következik a túra feladása. Megnézem a térképet. Ha továbbmegyek, és követem a régi piros jelzés nyomvonalát, akkor elõbb vagy utóbb bele fogok futni a sárga sávba és azon térhetek vissza a helyes útra. Ez nem tûnik rossz ötletnek. Közben kiszámolom, hogy lassan annyi idõt veszítek az elõzetes tervekhez képest, hogy a reggeli vonat elérése bizonytalanná válik – de üsse kavics, a szintidõ 24 óra, annak kell elsõsorban megfelelni. Összeszedem magam, elindulok, életbe lép a helyzetmentõ B-terv.


Eleinte egészen jól követhetõ az út, még egy darab réges-régi piros sávot is találok. Aztán a biztosabb irány elkanyarodik, éppen akkor, amikor sejtésem szerint el kell kanyarodnia északkelet felé. Az út jól járható, a keréknyomok alapján járják is. Bozótosban ballagok, majd elérem az erdõ szélét. Eddig tartott a jó út, amely a közelben lévõ méhkaptárakhoz vezet. Az általam követendõ irány egyenesen megcélozza a dombhátat, meredek, benõtt ösvényen – pont olyanon, amilyennek egy ritkán járt turistaútnak lennie kell. Haladok rajta párszáz métert, csalán, szeder, rózsa, meg a jó Isten tudja, miféle tüskés növények nehezítik a haladást. Találok néhány csoffadt sárga jelzést, de a susnyás nyiladék itt megszûnik és nem lelem a jelzés irányának megfelelõ ösvényt. Elindulok csak úgy, menetirányban: az órám szerint tíz percig küzdök a bozótban, ez legalább háromszor ennyinek tûnik a valóságban – majd hirtelen, egy dombtetõ után már lefelé botorkálva, belefutok a jelzett ösvénybe. Balra a sárga sáv elválása. Jobbra Véha Béláék. Utánuk eredek, de alig bírom tartani a lépést velük, utolérni pedig pláne nem vagyok képes õket. A jelzés éles, derékszögû kanyart vesz, itt megállnak pihenni, Béla megkínál gyümölcsös sörrel, elfogadok belõle egy kortyot. Aztán keverek magamnak egy magnéziumos-kalciumos pezsgõtabletta-koktélt. Ülök néhány hosszú percig, átgondolom az eddigi eseményeket. Aztán elindulok. Szalagozott úton hagyom el a piros sávot, a következõ falu, Szente nem esik útba egyik jelzésnek sem. Hosszú, napsütötte lejtõ áll elõttem, majd a település hosszú, napsütötte utcája. Pihenõparknál veszem észre az ellenõrzõpontot, ahol a helybéli erõsítésen kívül RitaB teljesít szolgálatot, szép népviseletben. Itt találkozom nagy örömömre Csapó Judittal és pesza91-gyel, és itt érem még az épp induló Szabó Elemért is. Lecsapok a frissítõ szörpre, amelybe jégkockát is kapok, valamint felfalok pár szem pogácsát. Jólesik, köszönöm. Kapok egy szelet kexalámit is, ezt külön köszönöm. Bejegyzek valamit a pontõri vendégkönyvbe – megpróbálok legalább egy darab, értelmes, összefüggõ mondatot kipréselni magamból. Megkérdezem a Dél-dunántúli frakciót, hogy elviselnék-e társaságomat – pozitív választ kapok, így innentõl Judittal és Péterrel hármasban túrázva tesszük meg a hátralévõ, mintegy hetven kilométert.


Aszfaltozott szerpentinúton hagyjuk magunk mögött Szentét, az egyik kanyarban a homokbányászat tilalmára hívja fel a figyelmet egy tábla. Igyekszem nem homokot bányászni hirtelen felindulásomban. Felérünk egy dombra, szalagokat követünk elszáradt kukoricás mentén. Oldalt kilátás, szép. Szembõl Lada kombi száguld fékezés nélkül, nem szép. Kikecmergünk a porfelhõbõl, megyünk tovább: éles kanyarnál látjuk a kanyar csücskénél már járt túrázókat. Mi is kimegyünk a csücsökig, a térkép ide feltételes ellenõrzõpont lehetõségét lebegteti meg, helyesen. Enyhe szellõtõl kísérve, szép kilátású dombokon túrázunk egy ideig, majd magasfeszültségû távvezetéket keresztezünk, amely a balassagyarmati és a nógrádkövesdi alállomásokat köti össze. Lebattyogunk egy völgybe, oldalt, a lápon túl erdõ zöldell, elõttünk dombok magasodnak, egyelõre elég messze. A völgybéli út országútra érkezik, a térképemen, amelyen a piros sáv még csak tervezettként szerepel, más nyomvonalon éri el Mohorát. Nekem ez is tetszik. Felaszfaltozunk a gyér forgalmú országúton a faluba, itt az ellenõrzõpontot a Mikszáth-Mauks-Emlékparknál találjuk. Vízzel, süteménnyel kínálnak kedvesen, és bár a falu elõtt kitaláltuk a kocsma meglátogatásának szükségességét, itt sem utasítjuk vissza a felajánlott ételt és italt. Átsétálunk a Mámor nevû presszóba, kávét és kólát óhajtok fogyasztani egy ideje. Óhajom gyorsan teljesül. Közben törzsvendég-státusú helybéli bácsi próbál beszélgetést kezdeményezni, de a bevallása szerint általa elfogyasztott öt liter (azt már nem mondja, hogy mibõl ivott öt litert) ezt a beszélgetést akadozóssá teszi. Szerencsére a kávéscsésze elég széles ahhoz, hogy gond nélkül tudjak mosolyogni. A pultos néni kedves, a kávé finom. Rövid tartózkodás után távozunk.


Keresztezzük a 78-as számú (Aszód-Balassagyarmat-Ipolytarnóc, ugye) vasútvonalat, amelynek teljes beutazására még mindig elég jó esélyeim vannak. Elágazáshoz érkezünk, jobbra Cserháthaláp és Magyarnándor, balra Balassagyarmat felé lehet eljutni országúton. Mögöttünk az épp érkezõ busz az utóbbi helyszínt célozza meg. Néhány méterre mi is észak felé fordulunk, majd elhagyjuk az utat és megérkezünk a Dolinka-pincesorra. Kezdem úgy érezni, hogy már valahol tartok a túrán, és nem csak dombról dombra rugdosom át a homokot végtelen ismétlésben. Kedves pontõrcsalád fogad, vízzel, borral, fõtt debrecenivel kínálnak, utóbbiból rögtön kettõt is kapunk Péterrel, fejenként. A pontõr kislány a díjazást számolgatja, szigorúan nem beszél a hollókõi várható lángosról. Legurítok egy pohár 2:1 víz:bor arányú italt. További fontos tevékenység a félrehúzódva végzett, lábmosással kombinált zoknicsere, mosakodás közben igyekszem nem venni tudomást a víz körül döngicsélõ pár tucat darázsról. Jelentõs mennyiségû homokot távolítok el a cipõmbõl is, egybõl sokkal kényelmesebbé válik a gyaloglás. Közben egy erõsen berúgott, csoda tudja, honnan odakerült, nettó részeg bácsi elegyedik beszélgetésbe leginkább saját magával. (Pesza lefényképezte, mondván, hogy csak életképet akart készíteni, mire a bá': „Adok én neked életképet!” Nyilván csak viccelt, mert súlyos mozgáskoordinációs zavarokat véltem felfedezni nála.) Lelátogatunk a pincébe is, kibõvülve az idõközben megérkezett Lestattal és a már hivatkozott szürke pólós fiú – fehér pólós lány társasággal. Egy-egy pohár fehérborral kínál meg a gazda, ami nekem jólesik – viszont sajnos nehezen fogadja el, hogy nem mindenki óhajt borozni a társaságból. Iszom az egészségére, aztán távozunk a helyszínrõl.


Kanyarogva, az eddigeknél kevésbé homokos, tehát jobban járható úton hagyjuk magunk mögött Mohorát. Az útról a mai sokadik, ám az eddigek közül a legszebb kilátás nyílik a Szandára, amely légvonalban alig tíz kilométerre magasodik tõlünk. Egyre több a „rendes” erdõs szakasz, a hõmérséklet ezeken a helyeken már egészen elfogadható – szabvány szerinti, tisztességes késõnyári délután van. Elsétálunk a Nagy-kõ mellett, majd lassú, folyamatos lejtéssel jutunk el Nógrádmarcal szélére. Betérünk a faluba – jól megnéznek minket az esti misére készülõ hívek – majd a templommal szemközti orvosi rendelõ elõterében megérkezünk az ellenõrzõpontra. Két tizenévesforma lány és egy, tõlük alig idõsebbnek tûnõ fiú viszik a pontot, udvariasan kínálnak ülõhellyel, hideg vízzel és a vízbe helyezendõ citromkarikával. Utóbbit vízivás után megeszem. A háromból két ifjú pontõr – ahogy a túrán eddig is sokszor – népviseletet öltött, amikor közös fotót szeretnék róluk készíteni, a fiú bemegy a mellényéért, így válik teljessé a kép. Tartunk itt pár perc pihenõt, mielõtt visszatérnénk a piros sávhoz, hogy folytassuk a túrát Herencsény felé.


Tágas réten, horgásztó mellett hagyjuk el Nógrádmarcalt, majd a jelzés az erdõ felé irányít. Egyre jobban élvezem a körülményeket, ahogy haladunk: már nincs akkora hõség, mint délelõtt; még nincs sötét; kellemes erdei ösvények váltakoznak néhány mélyúttal; a társaság szórakoztató (én saját magamnak borzasztó unalmas lennék); jók a jelzések és a Kéktúrán megtett néhány lépés kivételével teljesen ismeretlen az egész környék. Erdészháznál találunk bõven termõ almafát, majd lekaszált domboldal mellett haladva látjuk meg Herencsény szélsõ házait. A Hold régóta fent jár az égen, növõ félköre teszi sejtelmessé a dombon álló templomrom látványát. Rövidesen besötétedik. Leballagunk a faluba, nyomóskútnál töltöm meg az egyik palackom. Aztán gyorsan visszakiabálom a többieket, akik már a túra további útvonalán akarnak haladni – elõbb fel kell menni a Gyürki-hegyre, majd be lehet (lehet? kell! :)) térni a kocsmába, aztán az ellenõrzõpontra a Fonóba. Rögtön az elsõ, a Gyürki-hegy meredekebb és magasabb, mint amire készültem, jól megizzaszt az emelkedõ. Az oda-vissza azonban nem volt fölösleges: a Palócok Vigyázó Nagykeresztje a sötétben is lenyûgözõ látvány, a kilátás Herencsényre és a lemenõ Nap utolsó fényeiben fürdõ, távoli hegyekre pedig gyönyörû. A bélyegzõt a kilátóhely korlátjára celluxozva találjuk, mindenki saját hatáskörben használhatja.


Lesétálunk a faluba, meredek, görgeteges az ösvény – fölfelé is az volt, csak nem tûnt fel. A kocsmában, ott van a nagy élet, meg körülötte, de kést nem látunk senkinél. Kultúrhely ez, útitársaimmal súlyosan csökkentjük a kólaállományt, én ezen felül neszkávéval próbálom javítani éberségemet. A rövid megállás után átsétálunk a Fonóhoz, ahol ismét Zsembáék õrzi a pontot, ebben három néni segíti õket. Túrós lepénnyel kínálnak, ami finom, igaz, „felénk”, apai nagyszüleimnél ez a fedõnév túrós fedvényû, de más jellegû tésztaételt takar. Megállapítom, hogy a palóc változat is van olyan finom, mint a Heves-környéki. :) A pontról Lestattal négyessé bõvül a triónk, szalagozott úton hagyjuk el Herencsényt. Sötét van, elõkerültek a fejlámpák, a túrós lepény, a kávé és a kóla együtt, valamint az esti kellemes idõ beszédessé vidítottak. Felettünk csillagok ragyognak, látványukat nem zavarja pára és mesterséges fényforrás. A szalagozás lassan véget ér, megérkezünk az OKT-ra, tágas völgyben menetelünk Nógrádsipek felé. Béke van és nyugalom és jól járható, kényelmes út, amely távolról sem emlékeztet a Mohora elõtt végleg elhagyott süppedõs homokra. Mellettünk távvezeték, majd magaslesek jelzik az emberi jelenlétet. Kutyaugatás és motorhang erõsíti ezt, majd megérkezünk Nógrádsipekre, ebbe a tágas zsákfaluba, ahol végre már tudom azt mondani, hogy itt már jártam. Hosszú utcákon sétálunk végig, a helyi fiatalság a buszmegállónál gyülekezik. Besétálunk a kocsmába, a Kéktúra bélyegzõjét kell felhasználni bélyegzésre, és mi felhasználjuk. Nem túl eredeti, de megint kávét és kólát óhajtok fogyasztani. Elücsörgünk itt is pár percig, a kocsma kis létszámú közönsége nem mutat kíváncsiságot irántunk – az elõttünk áthaladókon már kicsodálkozták magukat.


Rövidesen továbbindulunk, a kocsma után nem sokkal a falut is elhagyjuk. Eleinte könnyeden emelkedõ utunk fokozatosan vált meredekebbé, majd jelzésváltás történik, de a meredekség marad. Kék kör vezet a Dobos-kút felé, szépen felsétálunk a forráshoz az éjszakában. Az ellenõrzõponton ér az új nap, éppen éjfélt üt az óra valahol máshol. Iszom egy bögrényit a jéghideg, a tájékoztató tábla szerint a tisztiorvosi szolgálat által bevizsgált forrásvízbõl, enni is kapunk a pontõröktõl. Távozunk, hosszú, meredek kaptató felé irányítanak a jelek. Az emelkedõ végét a Dobogó-tetõ jelenti majd, addig is jelzést váltunk. Az ösvényen rengeteg sziklakibukkanás látható és nem látható, utóbbiakba Péter úgy rúg néha bele, hogy nézni is fáj. Felérünk a Dobogó-tetõre, itt vár a mai elsõ mûködõ feltételes ellenõrzõpont, bójával, kóddal. A geotorony oldalát lefényképezem, nincs kedvem még azt sem megnézni, hogy egyáltalán lehetséges-e felmászni. Pedig biztos szép lenne az éji kilátás. Eltûzünk a hegytetõrõl, amely a túra egyetlen, 500 méter feletti pontja, mint az az útleírásból is kiderül. Némi kanyargás után a hegygerincen elérjük a Kéktúrát, amelyet hosszú ideig követünk, többnyire erdõben, néhol susnyásban és fõleg lefelé. Már Hollókõ határában kell elhagyni a következõ beígért feltételes pont, a Várkút-forrás felé. Az ösvény hosszú ívet leírva közelíti meg a vasas vizû forrást, ahol feltétellel vagy anélkül, de most nincs ellenõrzés. A víz miatt viszont már megérte a kitérõ. Az egykori (?) vízüzemi épületeknél próbáljuk elõször megtalálni az innen elfelé vezetõ ösvényt, de kell egy kis éji kavargás, amire rálelünk a jelzett útra. Ki lehet találni, ki lépett az ösvény mellé, térdig a csalánba a nagy keresésben.


A vár elõtti térig jó meredeken kell összeszedni a hátralévõ szintemelkedés egy komolyabb szeletét, és ha ez nem lenne elég, a tértõl – cselesen – még magasabbra kell kapaszkodni, és csak onnan leballagni a falu felé. Eleinte csodálkozom is, de rájövök, hogy az oda-vissza elkerülése érdekében történik ez a kis kerülõ. Így a kék jelzés Felsõtold felõli ágán érkezünk majd a faluba. Parkolónál érjük el a mûutat, majd vadonatúj kopóréteggel ellátott utcán battyogunk le a Pajtakertig, ami egyfajta utolsó nagyobb pihenõhely a túrán, és egyben a 80 km-es táv célja. A Dolinkáról ismerõs házaspár õrzi a pontot és kínál fokhagymás tésztájú lángossal. Finom, de kissé száraz, így elropogtatok mellé egy paprikát saját készletbõl. Van pontõri pezsgõtabletta is, vízbe dobva finom, de általam meghatározhatatlan ízû itallá válik. Újabb zoknicsere válik esedékessé, a lehetõségekhez képest pormentesítem a lábam és a cipõm, majd a tartalék zoknit szépen elcsomagolom. Ennek eredménye, hogy pár percig a jelenlévõk segítségével kétségbeesetten keresem az inkriminált ruhadarabot. Ejnye. A malõr hatására úgy érzem, újabb adag kávét kell elfogyasztanom, és ezt meg is teszem, a saját készlet felének felélésével. A pihenõnél válik világossá, hogy a hajnali vonat eléréséhez sem erõm, sem kedvem nincs, viszont a szintidõbõl még bõséges tartalékkal rendelkezdünk.


Az Ófalu felé hagyjuk el Hollókõt. Abban a napszakban járunk itt, amikor a látogatók többsége vagy nincs jelen, vagy valamelyik vendégházban alszik – ez azonban kevéssé vigasztalja például Juditot, aki még sosem járt erre. Néhányan szembõl érkeznek, õk nem találták meg a vár alatti nyeregbõl a dombtetõre vezetõ szalagozást, így nekik a táv és a szint is többre adódik pár méterrel. Elérünk egy kerékpárutat, bazinagy tábla hirdeti, hogy melyik uniós forrásból mennyi pénzt költöttek névleg a környezõ néhány létesítményre. Nem tudom, kötelezõ-e ez az ízléstelenül nagy plakátokkal történõ propaganda, vagy csak valaki túlteljesíti az elvárásokat, de ez már nálam a kívánttal ellentétes hatást ér el. Tehát kerékpárútra érkezünk, amely dombokon át hullámozva, majd részben a Hollókõi-patak völgyében szeli át a tájat Rimóc felé. Nekünk most az a falu nem számít úticélnak, a szomszédos Nagylóc viszont igen, tehát élénk érdeklõdéssel várjuk, hogy mikor kell eltérni a híres Északi Zöld jelzést követve jelenlegi irányunktól. Néhol vaskorlátok jelzik egy-egy földút keresztezõdését, ettõl eltekintve szinte eseménytelen az út. Felettünk csillagrengeteg, elõttünk már kevesebb kilométer, mint amennyi mögöttünk maradt. Egy vaskorlátnál magányos túrázó tétovázik, talán CsST topiktárs, és tétovázása hatására mi is szétnézünk, nem volna-e szükséges letérni az útról. Nem volna. Megyünk tovább.


Amikor le kell térni, akkor szerencsére óriási mennyiségû papírtábla tájékoztat errõl, és a híres zöld sáv is felbukkan. Eleinte úgy látszik, pont szembemegyünk eddigi irányunkkal, és ez egy ideig igaz is, majd lassan elkezd távolodni egymástól a két irány. Mellettünk távvezeték, elõttünk szántó, mögöttünk szántó, körben erdõsáv. Az egyik erdõsáv mellett balkanyar, emelkedõre térünk, hirtelen le kell küzdeni némi szintet. A tetején aztán váratlanul felbukkan az ellenõrzõpont, a Nagylóc, Kavicsos-hegy nevû. Bélyegzõ lóg, alatta vizespalackok és némi keksz. Gyorsan lerendezzük az igazolást és ledöcögünk Nagylóc kies utcáira. A kocsmát nyitva találjuk, a közönség már nem táncol, csak létezik, és néha a mellékelt szintetizátor segítségével énekelni is próbál. Amíg a kávéra várunk, Juditot leszólítja egy, öntudatától egyre távolabb kerülõ egyén, aki innentõl folyamatos bolygó mozgást valósít meg társaságunk körül – szerencsére a beszélgetésbe nem tud beleszólni. Ugyanis ezen beszélgetés moderátora és fõ irányítója egy szõke srác lett, aki nem annyira részeg. Pesza felé fordulva elmondja, hogy vannak szalagok és valami expedíció és valami mérési pont, de õ nem érti, miért oda küldik a turistákat, ahol õ szokott motorozni. Megint küzdenem kell a nevetéssel, egyrészt a srác sajátos szóhasználata (nem a tájszólása, mert az nincs, inkább a szókészlete) miatt, másrészt azért, mert valahol mégiscsak jót akar, hiszen ötször biztosan elmagyarázza, merre kell mennünk. Közben Judit spontán udvarlója valamit csinál a szájával, ami talán hangképzés szeretne lenni, de ez a feladat néha meghaladja erejét. Udvariasságból csak odakint nevetünk.


Kikanyargunk Nagylócról, a földút és a mellé lassacskán megérkezõ murvás út Apácapuszta felé veszi az irányt, ahol sikerül majdnem eltévedni. Mivel nem váltunk idõben a két irány között, kissé bekeverünk egy bakoszlophoz, amelyen régi-régi sárga sávot, odébb, az oszlopsort a tanya felé követve pedig zöld négyszöget találunk. Rövidesen sikerül feloldani a helyzetben lévõ ellentmondást (a tanya marhára nem megfelelõ irányban van, és jó sokan összegyûlünk amúgy is), és némi mászást követõen rátalálunk a zöld négyszög kezdetét is jelzõ iránytáblára. Eszerint a Várad-dombig tartó másfél kilométer megtételéhez fél órára lenne szükség – nem tagadom, szívem szerint most nem is szánnék rá kevesebbet. Könnyed emelkedõn kell felsétálni, majd még egyen, és egy magasles mögött, erdõszélen vár ránk a nagylóci arc által már beharangozott feltételes pont, a túra második ilyen objektuma. Lassacskán megvirrad, ideje eltenni a lámpákat. Mellettünk napraforgótábla, felettünk a kelõ Nap lilára, narancsszínûre festi a felhõket. Tõlünk nyugatra Szécsény házai láthatóak, tõlünk keletre a Karancs és a környezõ hegyek. A Salgóvár mellett bíborszínû ív bukkan fel, a Napkorong teteje. Lenyûgözõ látvány és mivel szentimentális kedvemben vagyok, hagyom, hogy lenyûgözve legyek. Ha valaki megkérdezi, miért jó ennyit gyalogolni, hiába mesélem el az ilyesfajta élményeket inkább annyit mondok, hogy azért, mert jó. Ez a napkelte pedig bekerül az idei legemlékezetesebb pillanatok közé.


Utolér sétáLós bácsi, potom három és fél órával indult késõbb, mint én – innentõl négyesben folytatjuk a túrát. Köves, aszfaltos lejtõre érkezünk, amely a lejtõ aljától sima aszfaltúttá lényegül át. Kõkereszt után érjük el a tegnap már érintett 22-es fõutat, majd ezen érkezünk meg Szécsény városába. A túra útvonala átszeli a látványos, szép belvárost. Várkapunál szólít meg fejkendõs, idõs néni, hogy ugyan hová tartunk. Templomok, kastély, régi, szép házak sorakoznak utunk mentén, aztán hirtelen egy Kollégium felirattal ellátott épület bukkan fel, molinóval. Megérkezünk. A célszemélyzetet egy fõ Vagdalthús alkotja, a holtfáradt és a borzasztóan kialvatlan állapotok között ingázva, de törve nem. Kapunk tõle díjazást: nagyon szép oklevél jár és fára ragasztott, palóc hímzésû díszplakett. Néhány percig tanácstalanul ücsörgök (a vonat, ugyebár elment és most kicsit elveszettnek érzem magam), aztán elbúcsúzom útitársaimtól és Vagdalthústól – utóbbi a kezembe nyom egy lepényt még, és elindulok buszállomást keresni. Rosszfelé. Megfordulok, telefonos segítséget kérek Repkénytõl menetrend ügyében – az itiner Balassagyarmatig ír menetrendet, de onnan még valamerre tovább kell jutnom. Információval ellátva sietõsre veszem lépteimet, negyed nyolckor jön a Salgótarján – Vác járat, és az nekem éppen megfelel. A busszal egy idõben érkezem az állomásra, felszállok, jegyet veszek, a sofõr pedig leszáll. Menetrend szerint itt jár pár perc pihenõ. Közben megérkezik a mögöttünk nem sokkal célba ért CsST, Balassagyarmatig beszélgetünk, ahol õ leszáll, én pedig végigalszom az utat Vácig. Éppen a buszállomás elõtt sikerül felébredni, de az igazi sokk leszállás után ér, amikor el kell indulni gyalog a vasútállomásra. Az hagyján, hogy a kisgyerek, akit az apukája kísér, lehajráz, de két, egymást támogató néni is fejcsóválva hasít el mellettem. A buszállomástól a vasútig való eljutáshoz az általában szükséges másfél perc helyett bõ hét percre van szükségem, és kivételesen örülök, hogy a váci állomás vágányait szintben lehet megközelíteni. Felszállok az alacsonypadlós Flirtre, fél óra alatt visszaérkezem Budapestre. Hazaérve elsõ dolgom megvizsgálni a lábaimat, a bal lábfejem ránézésre másfélszer akkora, mint a szintén feldagadt jobb. Ez persze túlzás, de pár napig tényleg képtelen vagyok cipõt felvenni – a megoldás tényleg a két túrabot lett volna (vagy egy sem, de az olyan unalmas), mert így szinte biztos, hogy az aszimmetrikus terhelés miatt lett szafaládé méretû minden lábujjam.


A vége elõtt ideírnám a fogyasztásomat „százon”, hátha tanulságos: megittam 11,5 liter vizet és üdítõt, plusz kávéból annyit, mint egy skandináv krimi szereplõi egyetlen fejezetben. Ehhez képest keveset ettem: az elsõ ponton két szelet zsíros kenyeret, Szentén néhány szem pogácsát és sütit, Mohorán sütit és Dolinkán egy pár debrecenit, kenyérrel, Herencsényen kettõ lepényt, Dobos-kútnál kenyérlángost, Hollókõn lángost és a célban megint egy szelet lepényt. Ha ezt összeadom, akkor jön ki egy átlagos napi ebédem.


Szeretném megköszönni minden rendezõnek a kiváló túrát. Ahogy Zete is írja: nem egyszerûen túrát akartak rendezni egy szép helyen, hanem tényleg meg szerettek volna mutatni minél többet abból a tájegységbõl, amelyet ismernek és amely kedves számukra. Az útvonal nekem tetszett, a homokos terep pedig egy olyan adottság, amit szerintem érdemes volt elviselni. A jelzések jórészt kiválóan követhetõek, látszik, hogy sok munkát kellett beleölni a felújításukba, esetenként talán a létrehozásukba. A túra meghozta a kedvemet ahhoz, hogy újra ellátogassak (vonattal, ahová lehet :)) Szécsénybe, Balassagyarmatra, Hollókõre, Csesztvére, Mohorára és általában azokra a helyekre, ahol a látnivalókra nem maradt elég idõ – és a 78-as vonalat is tényleg be kellene utazni. Köszönöm a társaságot Juditnak, Péternek és azoknak, akikel hosszabb-rövidebb idõre együtt haladtam: Bubuéknak, Lestatnak, Béláéknak. Gratulálok mindenkinek, aki ebben a kánikulában egyáltalán nekivágott a túrának, bármelyik távról is legyen szó.


-Kékdroid-


Szerepeljen itt néhány kép a túráról.

 
 
Szurdok / ÚtvonalkövetőTúra éve: 20122012.07.03 12:52:39

Szurdok 40 – szalagozás


(Csak röviden, mert még le sem zajlott a túra, de a beszámolót már megírtam róla.)


A szalagozós társaságot idén EduShow és Bubu és én alkotjuk. Kezdés: reggel háromnegyed három. Befejezés: az utolsó, fél kilences buszt azért sikerül elérni.


Pomázon sötét van, a Janda-kulcsosháznál szintén. Június végéhez képest hûvös a levegõ, szerencsére ez jellemzõ az egész mai napra. Vasárnapra, a túra napjára már hõségriadót ígérnek. Ez be is jön, a napi csúcshõmérséklet az idõpontnak megfelelõ, sõt.


Susnya alig akad az útvonalon, a Nagy-Csikóváron szinte táncolni lehet, akkora a szabad hely. Késõbb a hagyományosan nehezen járható helyeken is azt tapasztaljuk, hogy megszelídültek, könnyebben, de legalábbis kényelmesebben járhatóak, mint korábban.


A Holdvilág-árok könnyen járható, az árok felsõ végében végzett feltárás folytatásának egyelõre nem látszik nyoma. A Salabasinán is különösebb gond nélkül sikerül végigmenni. Odébb Tölgyikrek következnek, majd a sárga sávval jelzett hosszú gerinc, errõl lejtõn trappolunk le a Szent-kúthoz. Reggelizés, fõtt tarját hoztam néhány szelet kenyérrel. A Szent-kút vizét kalciumos pezsgõtablettával tuningolom – nincs is bajom egész nap.


A Dera-patak szurdoka továbbra is gyönyörû és kényelmesen járható. A végében újonnan feltárt barlang száját vizsgálhatjuk. Magányos krosszmotoros gyerek tép el eközben a Szurdok felé. Újdonság továbbá, hogy a motorizált természetjárásnak minden eddiginél több nyomát lehet felfedezni útközben.


A Szurdokot követõ lapuleveles-csalános szakaszt részben kitisztították, csak egy egész rövid részen kell a susnyában lépkedni. Mondhatni, elvész a hely sajátos hangulata.


Pilisszentkereszten teszteljük a cukrászda kínálatát, majd nem sokkal késõbb a Klastrom-kút vizét. A környéken érdekes, narancssárga szalagokkal találkozunk.


A Vaskapu-szikla kimarad, errõl most nem írok.


A Vaskapu-völgy nem marad ki teljesen, errõl is majd késõbb.


A Zsivány-szikláktól szép a kilátás, innen megnézhetõ a Vaskapu-szikla is, például egy erõs távcsõ segítségével.


Dobogókõn kicsi a forgalom, alig lézeng pár kiránduló. Nem maradunk sokáig, még enni sem állunk meg, érezhetõen szoros lesz az érkezés. Viszont kinézünk a kilátóhoz, gyönyörû tiszta kilátás a jutalom érte. Csakúgy, mint a Rezsõ-kilátótól. Nyugaton-északnyugaton a Tribecs és a Madaras-hegység zárják le a láthatárt, elõttünk a Börzsönyben szinte kivehetõ a geotorony a Csóványoson, kelet felé tekintve a Mátra tökéletesen látható, mögötte kikandikál a Nagy-Eged is. Hazaintegetek lélekben.


Lesétálunk a Fényes-forráshoz, amirõl most már végképp nem tudom, hogy látogatható-e. Talán igen, talán nem. A nyomok alapján mindenesetre látogatják. A Lukács-árok kétségkívül érdekes, az útvonal a felsõ végét érinti. A nálam lévõ szalagos szatyrot Bubura bízom, lesétálok az árokban. Járható.


Meglepõen sokadik alkalommal járok úgy a Rám-szakadékban, hogy azon a társaságon kívül, amelynek én is tagja vagyok, nem fordul elõ senki más. Különös. Ezúttal egy fiatal párt látunk sakkozni a völgy bejáratánál, késõbb két túrázót vélek megpillantani a szakadék végében, jóval magunk elõtt, valamint ketten érkeznek szembõl, az elsõ létránál. Slussz. A szakadék szép, és mivel eddigi társainál nagyjából könnyebben járható, sok lehetõség van nézelõdni, fotózni. A Rám-szakadéktól a Rám-hegyig szalagozunk.


A Rám-hegy hivatalosan kimarad – ez a bejáráskor még nem ismert, így felmegyünk nézelõdni.


A távvezeték nyiladékában induló ösvény viszont nem marad ki. Jó meredek, ám idén jól járható is. Nem a mi kedvünkért tisztították ki a nyiladékot: a vezeték vadonatúj faoszlopokon jut el Dobogókõre. A lemenõ Nap fényénél érkezünk fel a Thirring-körútra, kikerül a mai utolsó iránytábla. Ellátogatunk a Hegedûs Róbert-emlékhelyre, a kopjafa bánatosan csillog a napfényben.


Felsétálunk a szerpentinen, papucsos társaság érkezik csúszkálva szembõl. A tetõnél még egyszer kilátogatunk a kilátóba, majd a múzeumnál készül el a célfotó. Nyolc percünk maradt a busz indulásáig, ebbe belefér egy vacsora-elõzetes. Sofõrünk a menetrend betartására kínosan ügyelve kanyarog jármûvével Pomázig. A Bubumobil a hajnali felvételi pontig szállít, innen egyéni közlekedéssel jutok haza.


Fejlemények fejlõdnek. Érik egy szombati újrajárás, és ez megalapozza a következõ, pársoros beszámolót:


Szurdok 30 – bejárás


Vacsora közben Kerek repkény felveti, hogy akár most, azonnal is elindulhatnánk a Szurdok bejárására, legalább nem sülnénk annyit a várható hõségben. Ám legyen. Az ötlet megfogalmazásától számítva másfél óra telik el, és máris Pomázon vagyunk. Lehet menni, bele az éjszakába.


A kisváros nyaralóövezetében egyszer eltévedünk, ezzel letudjuk az összes ilyen irányú programot erre a túrára. Pedig ott a szalag, amit nem egészen három napja kötöztünk ki.


A Csikóvárak oldalából nagyon szép az éjszakai kilátás a környezõ összes településekre.


A Holdvilág-árokban holdvilágnál sétálunk le. Denevér ciripel, bagoly huhog, mindenféle kisállat motoszkál az avarban. Megnyugtató, hogy van valami más is, ami zajt keltsen. Amúgy eléggé félelmetes ez a hely, bár ésszerû ok nincs rá, hogy annak érezzem - igaz, én egy temetõben is tudok félni.


A Salabasina-árok felé nem térünk el, mert már a Holdvilág-árokban is majdnem elestem a saját lábaimban. Így Tölgyikrekig találkozunk egy összegömbölyödött sünnel, néhány eliszkoló õzzel, és egy gyanakvó borzzal. Mindemellett itt is hallunk denevért, baglyot, mindenféle kisállatot az avarban. Van társaság.


Tölgyikreknél – és késõbb a dózerútra visszatérve – megvizsgáljuk a vasárnapi kerékpárverseny szalagjait. Feliratos, és másfelé megy, mint a miénk.


Szent-kútnál alszunk, két és fél órát. A pad nem túl kényelmes – nem erre találták ki –, de legalább jó hûvös van. Aztán le a Szurdokba, fel a Szurdokon, ki a csökkentett üzemû susnyáson. Klastrom-kútnál táborozókat találunk, detoxikáló forrásvizet vételeznek. A szemeiket és az üres üvegeket látva szükségük is lehet rá.


Besétálunk az erdõbe, úgyis kezd meleg lenni, pedig még reggel hét óra sincs. A Zsivány-szikláknál gondolkodunk egy reggelizõs megálláson, de akkor már érjünk fel Dobogókõre.


A hegytetõn a kilátás a szerdaival szemben most párás, az ég inkább szürke, mint kék. Azért szép. A Matyi büfét már nyitva találjuk. Megreggelizünk, aztán a fokozatosan erõsödõ hõségben hazautazunk. Megfigyelhetõ, hogy Pomáztól számítva a visszaút fél órával hosszabb, mint az odaút. Ennyit jelent a hétvégi menetrend és a hosszabb útvonalon járó HÉV-pótló.


Másnap hajnalban a rajtban alkalmatlankodunk, utána pedig a Vaskapu-völgy felsõ végében õrizzük az áthelyezett pontot. Ide is jól fel kell jönni. S a túrázók fel is jönnek, szorgalmasan. Van, aki fáradtan, van, aki kevésbé. Kijár a gratuláció mindenkinek, aki ma nekivágott: ez a túra még a szalagozáskori kellemes idõben is komoly kihívás, a július eleji hõségben pedig fokozottan az. Köszönöm mindenkinek, aki eljött, a megtisztelõ részvételt! Számos ismerõs érkezett, sok visszatérõ Szurdok-járó, de jöttek jópáran olyanok is, akiket még nem láttunk ezen a túrán - összesen 238-an indultak ma útnak a túrán. (Talán Bubu majd pontosít. :)) Az õrködés végén a 30-as távot söprõ szötskével, majd a Zsivány-sziklák kilátójától Laci069-cel felsétálunk Dobogókõre, majd Laci hazáig fuvaroz – köszönet érte. Jövõre hátha sikerül megegyezni az illetékesekkel, hogy újra a szép kilátást nyújtó Vaskapu-szikla tövében pontõrködhessünk.


-Kékdroid-


Képek a szalagozásról.


Képek az esti-reggeli bejárásról.


Kerek repkény készített egy csomó képet a hozzánk érkezõ résztvevõkrõl. Ezek a képek és még néhány a rendezés napjáról itt láthatóak.

 
 
Buda HatáránTúra éve: 20122012.07.03 12:20:45

Buda Határán 50 – szalagozás


Budatétény, buszmegálló az étkezde mellett. Hárman indulunk: Bubu, Lestat, én. Kápolna a Kápolna utcában, kérdésre karikázunk választ, nyomóskútból töltünk pohárnyi vizet. Hetes út a Balaton felé, nincs forgalom, amit feltartsunk, kipróbáljuk a nyomógombra nyíló átkelõt. Szoborpark, szigorú arcú alakok néznek sápadt lidércfényben. Tétényi-fennsík, kanyargunk csapásról csapásra. Nem is annyira távol, a Zsámbéki-medence felett vihar tombol, sûrûn csapkodnak a villámok. Jó lenne, ha nem érne ide. Ez a kívánság ma késõbb átalakul: jó lenne, ha ideérne. Egy vihar. Vagy legalább a széle. Kamaraerdõben új tanösvény új táblái tájékoztatnak dolgokról. Egyszer még kérdezhetünk róluk valamit, néz merengve a fõszalagozó. Lassacskán kivilágosodik, a fény elõjelzõje a mára rendelt hõségnek. Emelkedünk, a tetõn még áll a sétáLós bácsi-kilátó és a bunkerrendszer és az adótorony. A Kõ-érhez vezetõ lejtõ eleje benõttebb, mint eddig valaha. Utcára érkezünk, kutyák lófrálnak szabadon. Elõttünk hever az útvonal: átkelni a lapályon és fel a szemközti hegyekbe. Villamos jobbról, villamos balról, vasút, repülõtér, autópálya. Kikötõ még nincs a közelben. Kerítés mögötti magánkegyhely viszont van, imádkozz és dolgozz, hirdeti a latin felirat a kereszten. Az Egérútnál új utat keresünk és találunk, névtelen közterületen haladunk, itt a helyrajzi szám a mérvadó. Bentebb lakópark, fentebb budaörsi ingyenes városnézõ buszjárat megállója. Annyira városnézõ, hogy néhány viszonylaton gyalog gyorsabb eljutás biztosítható. Felsétálunk a Tûzkõ-hegyre, néni figyelmeztet, hogy lefelé meredek jönni. Felfelé is meredek menni.


Fent kilátás, leendõ ellenõrzõpont, tanösvény táblái. Enyhe lejtõt követ sok emelkedõ, szeméthalomnál érünk el turistajelzést. A halmon bánatos kutya matat a háztartási hulladék tengerében, ránk se hederít, szerencsére. Átosonunk a felségterületén, felcaplatunk a Frank-hegy oldalán. Mögöttünk párás hajnalra ébrednek Budaörs lakói. A távolban emelkedik a lakihegyi adótorony és a Dunamenti Erõmû három magas kéménye, a többi látnivalót elfedi a pára és a napi szmog. A turistaháznál csodálkozó autós ad elsõbbséget az erdõben. Bemegyünk a csalitosba, a Kakukk-hegy csúcsán helyezzük el a következõ ellenõrzõhelyet. Buszforduló következik, Kerek repkény bukkan fel reggelivel és kávéval, aztán eltûnik. A reggeli viszont marad, tehát nem látomás volt. Piros sávig sétálunk fel, aztán magaslesnél térünk rá a benõtt határárokra. A magasles színe alapszín, a magasles színe a piros komplementere. Ki kell találni majd valami újat ide. Lekanyargunk a susnyán, az eleinte trükkös út lassan egészen járhatóvá válik. A Meteor túra itt betérõ saját jelzését eltüntették, csak a két csavar maradt benne a fában. Leballagunk Makkosmáriára, következik a Budakeszi feletti csalinkázás, a lila színû jelzés a Mária úthoz tartozik, szépen, igényesen vezet két település határán. Amire végzek a reggeli utolsó felvonásával, megérkezünk a kisváros nem is olyan kis boltjába, bevásárolunk ezt-azt. Felsétálunk az emlékmûhöz, ami nem is honfoglalás, hanem Himnusz témájú. Útitársaim még nem ettek, hát most pótolják, én pedig egyszerûen csak meghosszabbítom az imént befejezett étkezést. Továbbinduláskor intünk búcsút a hûvös idõnek, amely a nyári kora reggeleket annyira fel tudja dobni. Következik a perzselõ napsütés és az aszfaltolvasztó meleg – igazi nyár ez.


Gõzmozdonyhoz (376,589) teszek kitérõt, fotózási céllal, majd a többiek után sietek, de õk megálltak, naptejet alkalmaznak külsõleg. Szanatórium, Vadaspark, játszótér. Bemegyünk, teszteljük a helyszíni létesítményeket, aztán séta tovább. Erdõszél, mezõ, erdõfolt, erdõszél. Rét, pázsitfûfélék, látványosság jobbra a János-hegy. Hõség, figyelemelterelõ: amíg azzal vagyok lekötve, hogy fõlök, nem foglalkozom mással. Kikerül még egy feltétlen ellenõrzõpont, egyedi kóddal. Lesétálunk Adyligetre, van bolt és fagyizó és kocsma, aztán leülünk a majdani rajthelyként szolgáló pavilonnál, hûsölni egy kicsit.


A várva várt Vakond utcai nyomóskút átlényegült tûzcsappá, itt tehát elmarad a mosakodós megállás, van helyette aszfalttaposás az erdõszélig, közben a házak között adódik kilátás Pesthidegkút házaira. Aztán bevetjük magunkat a kerítés susnyás szélébe. Ereszkedés. Hûsölünk egyet a Remete-szurdokban, Lábatlan (ez itt a bújtatott reklám) gyík tekereg a turistaúton. Kikapaszkodunk a völgybõl, sziklás, poros ösvényen érjük el a Remete-hegy kilátópontját, elsétálunk az elõzõ pár évben pontõrködés keretében alaposan megvizsgált elágazáshoz. R.Gellért várható ide a pont õrének. Budaligetnél visszanézünk a civilizációba, majd az Alsó-Jegenye-völgy felé elhagyjuk. Megszemlélhetõ közben a Mária út kapcsán kihelyezett, igényes jelzõtábla. Végigbattyogunk a Rózsika-forrásnál lévõ pihenõig, újabb, kényelmes emelkedõn vágjuk le a sárga sáv kanyarulatát. Megszemlélhetõ egy kihelyezett papírlap, valaki táskát talált, tulajdonosa átveheti, ha jelentkezik. Felballagunk a Szarvas-hegy nyergébe, újabb zsírkréta-pár kerül ki. Gerincúton sétálunk el a helyszínrõl, észak felé a Pilis hegyei vesznek el a párában, dél felé a Budai-hegység kevéssé távoli csúcsai sápadtkék körvonalakként jelennek meg. A Vera-pihenõ után elhagyjuk a gerincet, közel egyenes úton trappolunk le az Aranyhegyi-patak völgyébe.


A patak gátján vezetõ utat többé-kevésbé lekaszálták, így egy újabb csalános húzható ki a képzeletbeli felsorolásból. Egy rozsdálló korlátú hídnál találkozunk a Kéktúra régi jelzéseivel, méghozzá rögtön legalább néggyel. A híd túloldalán lovak legelésznek, majd egy rozoga átkelõnél visszatérünk a túra eredeti nyomvonalára. A lovardából egy férfi támolyog ki, elmondjuk jövetelünk célját, elkezd sûrûn szabadkozni, hogy nincs végig lekaszálva a gát, és természetesen meg fogja kötni a kutyát, és a gáton legelészõ kecske egyáltalán nem bánt. Tényleg nem bánt, még nem hallottam arról, hogy vérszomjas kecske embert evett volna. Látva iránta viselt viszonylagos közönyünket, elkezd mekegni, egye fene, fényképezek. Közben motorvonat zötyög el Budapest felé. Követjük példáját, egy rövid szakaszon azért visszaköszön a csalitos, átkanyargunk a vasúti híd alatt, besétálunk az ürömi megállóhelyre. Néhány majdnem-utas tanakodik, hogy elment-e a vonat, kiábrándítjuk õket, hogy ha azt a bizonyos vonatot várnák, amelyet mi is láttunk, akkor a válasz igen. Megcélozzák a buszmegállót, mi pedig megcélozzuk a közeli kisboltot. Töméntelen mennyiségû üdítõt veszünk, amelynek komoly hányadát rögtön a buszmegállóban elfogyasztjuk. Pedig az út túloldalán ott áll a mûködõ nyomóskút.


Felbóklászunk a Péter-hegyre, tanösvényt érünk el, az út mentén mély üreg tátong, még talán nem is léptem oldalra megnézni. Most megteszem. Mély és üreg. Tovasétálunk a piros T-k mentén, dombtetõ, vagyis hegy, újabb zsírkréták kerülnek a helyükre. Leballagunk a lakóövezetbe, kék kutat érintünk, majd besétálunk a bányaudvarba. Csak azért, hogy kimászhassunk belõle, kilátásban bõvelkedõ szakasz következik. Akad látnivaló a hegyek látványát keresõknek és a városi tájat kedvelõknek is. Házak mentén csalinkázunk fel Üröm szélére, majd a villanegyed után rátérünk a piros sáv jelezte útra. Az út szélén karókra festették fel néhány híresebb pilisi hegycsúcs magasságát. Kelet felé a két Megyer látható, Békás és Káposztás. Egyik közelebb, másik távolabb. Köztük híd, impozáns. Elsétálunk az egykori kilátó mellett, leereszkedünk kissé, majd felballagunk a Puszta-dombra, kereszthez. Következik Békásmegyer, végállomás. Kinézünk az iskolához, aztán mindenki a tömegközlekedés számára megfelelõ eszközével távozik a helyszínrõl. Köszönöm ezúton is a társaságot.


A bejárások sora azonban itt nem ér véget: szombaton Kerek repkény társaságában autóbuszos, majd gyalogos szalagellenõrzõ kirándulást tartunk a Tétényi-fennsíkon és a Kamaraerdõben. Visszakötjük az átkötött szalagokat, egyéb tekintetben nem tapasztalható rendellenesség. Vasárnap pedig eljön a túra napja, Hevér Évával és Repkénnyel hárman rajtoltatjuk a tízes táv résztvevõit a 21-es busz végállomásától, ismerõsök és ismeretlenek tömegei érkeznek és túráznak tova, lelkes elsõbálozók, sokszoros visszatérõk és fáradt tekintetû duplázók-triplázók egyaránt. Köszönöm mindenkinek a megtisztelõ részvételt! Végül Pinkert Laci bontja a pontot, elágazásékat, mint seprûket már csökkentett üzemmódban (molinó, asztalok, miegyéb nélkül, viszont bélyegzõvel még felszerelve) várjuk, aztán elbuszozunk, haza.


-Kékdroid-


Képek

 
 
Olajos Körút 40/30/20/10Túra éve: 20122012.06.20 15:18:02

Olajos körút 30


A szervezõkkel egyszerre, háromnegyed hétkor állok meg az Olajbányász Kultúrotthon (ex Déryné Kultúrház) parkolójában Bázakerettyén – a jármû utasai Kerek repkény, Dóri és Dani. Az elsõ pillanatban tapasztalt káosz viszonylag hamar lecsillapodik, a jelenlévõ túrázók figyelmét nevezési lapok kitöltetésével terelik el. A rajtra várakozók között van Ildikó, stalker és még néhány, jellemzõen a dunántúli túrákról ismerõs túrázó. Jelen van egy német házaspár is, mindenáron a negyvenes távra óhajtanak nevezni. Segítek kitölteni a nevezési lapot, elmondom, hogy a táv inkább 45 km hosszú, és sok a nyitott, aszfaltos szakasz. Közben Repkény elintézi négyõnk nevezését, szinte jelképes, ötszáz forintos díjat fizetünk fejenként. Megnézem a kapott itinert, nem különbözik attól, amilyet két éve kaptunk ugyanezen a távon. A félbehajtott A/4-es lap egyik oldala 1:38462 méretarányúra nagyított térképet tartalmaz, a követendõ utat vastag vonal jelzi. A másik oldal egyik fele címlapot, másik fele pedig valamekkora információtartalmat hordoz. Az útvonal leírása a jelzésváltások leírásában valósul meg, adott még az össztáv, az összes emelkedés és a szintidõ. Részadatokról sajnos még mindig semmi hír. Az ellenõrzõpontok igazolásai számára 3x3-as rácsok állnak rendelkezésre, az Olajos körút túramozgalom kódjait kell majd feljegyezni néhány helyen. Nosza, rajtoljunk el.


Elhagyjuk Bázakerettye pihenõövezetét (kultúrház + strand), átvágunk a Borsfa felé vezetõ országúton, szõlõhegyre érkezünk. Optika után szabadon: balra szép a kilátás, ezúttal Bázakerettyére és a környezõ dombokra, közöttük arra, amelyre rövidesen fölfelé fogunk menni. Néhol cipõkanállal préselték az aszfaltutat a pincék közé. Szép lassan leereszkedünk, az úttól balra kõkeresztet állnak körül négyméteres tuják. Elhagyjuk a házakat, réten sétálunk, villamos távvezeték oszlopai, olaj- vagy gázvezeték jelzõbójái kísérnek. Néhol a réten olajkutak csonkjai merednek ki a földbõl. Valahol elõttünk messze egy jelzõbójánál magányos alak ácsorog, õ az elsõ pont egyik õre. A másik õr akkor bukkan fel, amikor odaérünk, és az egyik õr elõkiabálja. Aláírással igazolják megjelenésünket. A „Sanyi!” hívószóval elõcsalt úr rutinos pontõr lehet, mert csak akkor köszön el, amikor látja, hogy jó irányba indulunk a mi nézõpontunkból észak felõl érkezõ, nyugat felé továbbhaladó piros sávon. Fenyvest kerülünk, keresztezzük a kisvasút kistolmácsi ágát, majd pártíz méterre visszaérkezünk Kerettyére. Aztán gyorsan el is hagyjuk. Sportrepülõ tesz alacsony félkört a falu felett, majd elhúz kelet-délkelet felé. Sajnos a lajstromjelet nem tudom leolvasni. Kilépünk a lakott övezetbõl, könnyedén lépdelünk a dombtetõ felé, erdõ hûlt helyén. Agyagos-homokos mélyútban vezetnek a néhol gyökerekre, vékony törzsû facsemetékre festett jelzések. Találok pár vékony, sárga szalagot is, némelyik, biztos, ami biztos, gondosan a jelzés mellé került. Valamire így is biztos jó.


Felérünk a dombra, egy rövid, de annál susnyásabb szakaszon csatlakozunk a RP-DDK-hoz. Kényelmetlen utunk a távvezeték nyiladékában szép lassan kényelmesre vált. A kék sáv derékszögû kanyart véve indul Bázakerettye felé, mi maradunk a dombtetõn, oldalt méhekre figyelmeztet néhány tábla. Leszereletlen olajkút következik, majd a második, ezúttal önkiszolgáló pont: az Olajos emlékmû. Direkt erre a célra hozott, piros tollal berajzoljuk a három piros pöttybõl álló kódot a lapokra. Népes csoporttal váltjuk egymást a helyszínen, õk a 10-es távon vannak, meglepõdve veszik tudomásul, hogy önkiszolgáló ellenõrzõpontra érkeztek. Lispeszentadorjánig az országutat követjük, ez eleinte erdõben kanyarog, majd még Lispe elõtt nyílt terepre érkezik. Balra néhány magasles ácsorog a falu szélén, nyitott dombtetõn, érdekes lehet, amikor innen vadásznak. A nyitott síkon érezhetõ elõször, hogy a nyár az nyár, ma kutya meleg lesz. Lispén megszemlélem a kézzel festett táblájú 22. sz. vegyesboltot, mellette málló vakolatú harangláb, elõtte lezáratlan kerékpár. Nem sokkal odébb, az utca túloldalán épül a „Pannon Pleasure” (ki a bánat találja ki ezeket a neveket???) elnevezésû turisztikai létesítmény. Érdekes kontrasztot alkot a bolt hatvanas éveket idézõ táblája és az új beruházás újbeszélül megfogalmazott molinója. Átsétálunk Szentadorjánra, nyitva találjuk a templom melletti bolt+kocsma duót. Némi tanakodás után benevezünk egy-egy jégkrémre.


A faluból kifelé menet megállapítjuk, hogy mûködik a Markó-völgyi forrás, pillanatnyi lassításunkat látva egy néni ugrik elõ rejtekhelyérõl és elkezd beszélni arról, hogy a forrás vize az hideg és finom és az õ kútjában is az a víz van. A közölt információra való óvatos helyeslés után eliszkolunk a helyszínrõl. Füves úton, eleinte laposan, majd meredek emelkedõvel sétálunk fel a Marócot körbevevõ dombvonulat keleti hátára. Csuda egy hõség van, fõleg emelkedõn, fõleg árnyékon kívül. Elkezdek az eddiginél sûrûbben tüsszögni, ez az állapot a célig elkísér. Amatõr hiba, hogy nincs nálam kalcium, most aztán így jártam. Felérünk a dombra, itt néhány jó állapotú házikót találunk, meg néhány nem jó állapotút. Marócra szép a kilátás. Balra.


Kõkereszt következik, utat cserélünk útra, jártat járatlanabbra, majd vissza. Rövid lejtõ után megint emelkedünk, majd tovább folytatjuk az erdõszéli, látszólag összevissza bolyongást. A Maróc-hegyi keresztnél régi, laminált papírlap tájékoztat az ellenõrzõpontról, alatta fehér alapon virít a három piros pötty. Kisétálok a kereszthez, a társaság pár másodperc késéssel követ. A pihenõn nem látszik, hogy sûrûn látogatnák, gaz verte fel a padok környékét, fûcsomók nõnek a térkövezet réseiben. Rongálásnak viszont semmi jele, a két éve fotózott tájékoztató megfakult ugyan, de a helyén van. Az írás Papp Simon geológus munkásságáról, a zalai olajtermelés történetérõl szól, érdemes elolvasni. Akad még térkép Marócról, eszerint a falu központjától mintegy 1 km-re északnyugatra állunk. Mivel most nem kíván egyikõnk sem belátogatni Marócra, visszasétálunk a turistaútra, ahol Ildikóék éppen az igazolással vannak elfoglalva. Késõbb futó jön szembõl, ráismerek, a rajtban is feltûnt. Szakad róla a víz, megáll, kérdezi, milyen messze lehet a ponttól, a válasz után elsuhan. Késõbb a budafai pontõrök olyan ámulattal beszélnek róla, mintha ufót láttak volna. :)


Széles, kényelmes szekérút vezet tovább, amely késõbb aszfaltra érkezik. Itt érkezik vissza a negyvenes táv a Vörcsök, Tormafölde, Vétyempuszta felé tett plusz körrõl. Ez az aszfaltút most nagyon jólesik, hogy van, erdõben, kényelmesen, szintben kanyarogva tehetünk meg rajta szûk két kilométert. Valahol itt hárman érkeznek szembõl, a riasztó elõször kispistát érzékel, ahogy közelebbrõl látni õket, feltûnik, hogy nem túrázók, hanem erdészek. Akkor jó. A piros sávra visszatérünk, lejtõn döcögünk. Egy négyfõs társaság, majd egy magányos túrázó érkeznek szembõl, õk már a rajtidõ végén indulhattak az ellenkezõ irányban haladó hosszútávon. Friss kövezéssel javított földút következik, erõs lejtõvel, majd völgybéli hosszantolással. Néha kitisztul a látásom, ekkor azt látom, hogy balra... nem, most jobbra szép a táj. Napsütötte, nyitott úton haladunk, eszembe jut, hogy talán nem is lenne olyan kényelmetlen egy napszemüveg. Fent, a dombon mûködõ olajkút bólogat mélán. Lent, a völgyben õrház áll az út mellett, majd egy másik is. Megérkezünk a kiscsehi elágazásba, a földutat aszfaltút, a kanyargósabb völgyet tágasabb völgy váltja. Nyílegyenesen haladunk Budafa felé, mellettünk vezetéküktõl megfosztott (wireless?) oszlopok sorakoznak. A Lentibe állomásított, eddig sem jó állapotú bakancsom talpa néha hátracseklik, felveri az út porát. A többiek szemébe. Kényelmetlen így haladni – szerencsére van nálam valamennyi szigetelõszalag, Repkény segít ideiglenesen meghosszabbítani a szerencsétlen sorsú lábbeli élettartamát.


Beballagunk Budafára, az ellenõrzõpont az arborétum mellett, kis házban tanyázik. Kapunk hûtött vizet (telitalálat), zsíroskenyeret hagymával, csalamádéval. Sõt, a pontõr hölgyek elõkerítenek egy enyhén bepálinkázott úriembert, õ szigetelõszalag és szúnyogháló (!) használatával lelkesen próbál még javítani a bakancsaim állapotán. Aztán belém diktál három cent pálinkát, szintén lelkesen. Ettõl aztán a bakancs egy darabig nálam is jobb állapotba kerül. Szúnyoghálós-szigetelõszalagos bakancsomban döcögök a többiek után az arborétum kerítése mellett. Betérünk az erdõbe, a mai túránk utolsó árnyékos szakasza ez. Emelkedõk, tavak következnek, elhagy minket a piros sáv, hogy Bázakerettyét egy rövidebb, olajipari mûtárgyakban bõvelkedõ úton közelítse meg. Maradunk a kék kereszten, Kistolmács felé sétálunk, momentán fõleg fölfelé. Az utolsó emelkedõ végén rét nyílik, ennek a sarkáról hosszú lejtõ indul Kistolmács felé. Az ellenõrzõpont a kisvasút felújított végállomásán várakozik, ketten ülnek a pontõrök, megörülnek, hogy az idõközben elénk került stalkerék után végre beindul a 30-as mezõny érkezése. Elmondják, hogy kisvonat egy ideig nem várható, mert nemrég ment el. Teszünk egy kitérõt a bõvizû Kozár-forráshoz. A jéghideg vízben megmosakszom, az egyik kiürült palackot Repkény megtölti, a sapkámat alaposan bevizezem.


A hûtött üzemállapot segít a hátralévõ pár kilométer legyûrésében – végig napon, végig mûúton trappolunk. Keresztezzük a kisvasutat, elsétálunk Bázakerettye felsõ megállóhely mellett – sajnos itt sem találkozunk vonattal, a kisvasút-adagot majd éjjel kapjuk meg, különvonat formájában, Lenti-Zajda-Lenti útvonalon. (Múzeuméjszakás tárlatvezetés, kisvasutazás, kár, hogy a megye határain kívül nemigen hallott róla senki – mi is csak indulás elõtt egy órával.) A falu szélén végre elhagyjuk a letenyei országutat, felsétálunk a célhoz. Közben mellettünk mi más, olajkút nyikorog. A célban megkapjuk a díjazást, egy-egy kitûzõt. A rendezõ nénik láthatóan nagyon büszkék arra, hogy milyen jó idõt „rendeltek meg”. Elbúcsúzunk tõlük, a strandhoz tartozó büfésoron veszek kávét. Utána félórás szünetet tartunk, várva, hogy az autó kezelõszervei megfogható hõmérsékletûre hûljenek. Kerek repkény vezérletével végül kényelmesen Lentiig utazunk. Köszönöm a társaságot mindhárom útitársamnak, köszönöm a rendezést a rendezõknek. Jópofa túra az Olajos körút, fel kell készülni az aszfalttaposásra, meg a kevés vízvételi lehetõségre, és nem lesz gond.


-Kékdroid-


Képek a túráról itt.

 
 
Vereckei-hágóTúra éve: 20122012.06.15 14:11:22

Verecke - Oberon útja 70


Kedves Olvasó! Hosszú beszámoló következik, nyakatekert mondatszerkesztéssel, furcsa szavakkal, a jelenlévõk keverten használt topikos és igazi neveivel, némi vasútmániával és remélhetõleg kevés, ki nem gyomlált nyelvtani, stilisztikai stb. hibával. A földrajzi neveknél, ha lehetõség volt rá, a magyar változatot használtam, ha nem, akkor a kiejtés szerinti átiratot. A beszámoló írása során nagy segítséget jelentett a Kárpát-medence autóatlasza (Cartographia, Budapest, 2004), Ukrajna vasúti atlasza (Ukrajna – Atlasz Zaljiznyic; DNVP „Kartografija”; Kijev, 2008) és Hmsoft „Képes riportok vasúti utazásokról” honlapjának (hmsoft.x3.hu) Ukrajnával foglalkozó cikkei.


Az elõzmények és az odaút


Tavaly szilveszteri program gyanánt sétáLós bácsi kitalált egy kellemes kis ukrajnai vonatozós programot, amelybe családi okok miatt kb. a táv kétharmadánál sikerült bekapcsolódni. Sok egyéb esemény mellett sor került egy gyalogtúrára is, amely Volócról indult és a Vereckei-hágó felé vezetett, jórészt a Kárpátok vízválasztó gerincén. (Vagyis a teljesítménytúra utolsó szakaszát jártuk be.) Fõleg köd volt és térdig érõ hó és napsütés is, utóbbi éppen a honfoglalási emlékmûnél, majd a túrát Alsóverecke határában fejeztük be. Akkoriban fogalmazódott meg a gondolat Kerek repkényben és bennem, hogy jó ötlet lenne eljutni a Verecke teljesítménytúrára. A túra korábbi változatáról moiwa remek beszámolóját ajánlom mindenki figyelmébe. Az abban leírtakhoz képest azóta sok víz lefolyt a Latorcán és történt néhány elõnyös fordulat a rendezés szempontjából.


Nem tartottunk különösebb felkészülést – laci069-cel megbeszéltük, hogy akár együtt is utazhatunk; megnéztem a hrivnya váltási árfolyamát és úgy döntöttem, ráérek Csapon pénzt felvenni; ellenõriztem az útlevelem lejárati dátumát; nézegettem az itinert, a térképet és a szintmetszetet; végül, de nem utolsósorban sétáLós bácsi segített megvenni az odaúti jegyeket. Túraszakmailag megelégedtem annyi edzéssel, hogy néha belegondoltam, az egy emeletnyi lépcsõhöz képest mennyire sokkal magasabb hegyek lesznek a túrán.


Az elsõ nap a Nyugati pályaudvaron kezdõdik, méghozzá a csarnok végében, ahol az utazás elsõ lépését, a kávébeszerzést óhajtom lebonyolítani Kerek repkény társaságában. Hasonló irányú igényeit laci069 is éppen ugyanazon bódénál igyekszik kielégíteni, így innentõl hárman célozzuk meg a 13. vágányon ácsorgó, Nyíregyházán át Záhonyig közlekedõ sebesvonatot. A vonat elejétõl számított ötödik kocsiba szállunk fel, kényelmes és meglepõen tiszta, fülkés gyorsvonati kocsiba (B 50 55 20-35 026-3). Egy hiba lesz csupán vele, de ezt már csak a jegyvizsgálótól tudjuk meg: Nyíregyházától nem közlekedik tovább, ott elõre kell menni. 8:13-kor, pontosan indulunk, a vonat élén a homlokfalán 431 101 számot viselõ gép díszeleg. Ceglédig valahogy összehozunk tíz perc késést, amely a nyíregyházi érkezésig nullára eliminálódik. Az út nem eseménytelen, kellõképpen ritkán utazom az Alföldet átszelõ vonalakon ahhoz, hogy most kíváncsian figyeljek a környezetre. Látnivalót a mindenféle vasúti jármûvek mellett a táj elemei jelentenek. Tisza-híd Szolnokon, lila virágú levendulamezõ a pusztában, hatalmas, a mainál nagyobb forgalmúra tervezett vasútállomások, ilyesmi. Nyíregyházán átcsoportosulunk egy másik kocsiba, üres fülkét már nem, alacsony telítettségût még éppen találunk. Lacival ketten leszállunk, Repkényre bízva a felszerelés õrzését és elhúzunk kávét vételezni. Az állomás elõtti téren még megvan a kisvasút sínpárja, ennek mentén közelítjük meg az épület északkeleti sarkánál álló büfét. Kicsit sajnálom, hogy nincs idõ megvárni egy gyrost vagy akár egy hamburgert, a látott adagok mérete elég meggyõzõ. Kávéval felvértezve térünk vissza az idõközben 90% közeli kihasználtságot elért vonathoz. Az út legfárasztóbb szakasza következik, a 66 km-t egy óra és kilenc perc alatt teszi meg a minden állomáson és megállóhelyen megálló vonat. Kisvárdán hiába száll le az utazóközönség jelentõs hányada, a hazatérõ iskolásokkal újra feltelnek a helyek és marad a kucorgás. Fényeslitke után bukkan fel az átrakókörzet infrastruktúrája, számos teherkocsi ácsorog szanaszét, mozdonyok tolatnak, valóságos vasúti birodalomba érkezünk.


Záhonyban másfél óra áll rendelkezésünkre a csapi átlépõs vonat indulásáig. Megvesszük a kishatárforgalmi jegyeket, elsétálunk a városba ebédet szerezni. Ez tekintélyes adag lebbencsleves formájában valósul meg, amelyet a kívülrõl szerény, belül viszont meglepõen elegáns Silver étteremben fogyasztunk el. Jóllakottan térünk vissza a vasútállomásra. Felszállunk az egy szem, Bhv jelû személykocsiból és egy csoffatag mozdonyból (478 023, ún. Nagydácsia) álló vonatra, a határõr éppen csak a formaság kedvéért vet egy pillantást a magyar útlevélre. A rövid vonat hamar megtelik, majd a késett IC érkezése után megvárunk még pár utast, akik ebbe az irányba vesznek jegyet. Akad itt hazatérõ diák, látványosan tanácstalan fociszurkoló pár (portugál lány, német fiú), piacozó helybéli és mi képviseljük a gyalogos turizmust. Tíz perc körüli késéssel lódul meg a vonat, a kezdeti lendület a Tisza-hídig tart, majd a túloldalon lévõ õrháznál el is fogy, megállunk. Terepszínû ruhás ukrán határõrök szállnak fel, szemmel láthatóan unatkoznak, dohányozgatnak az elõtérben. A vasút mentén sûrû hálójú drótkerítés, itt még meglehetõsen komolyan veszik magukat a határ õrei, ez az átlépési procedúrában is meglátszik. Odébb Csap néhány csoffadt háza ácsorog. Bedöcögünk a vasútállomásra, beterelnek a „zsilipbe”, ahol a forgalomra való tekintettel négy ablaknál is folyik a beléptetés. A vámos csak néhány kérdést tesz fel, tört magyarsággal, erre zavaromban Volócot mondok Volovec helyett. Aztán gyorsan javítom magam, látva a kérdõ tekintetet. (Ha belegondolok, pár éve a zsilipelésen kívül a többi szomszédos ország irányába sem volt _sokkal_ jobb a helyzet.) Húsz perccel a vonatról való leszállás után már a helyi szolgáltatásokat kínáló figurák között szlalomozok ki a hodály méretû váróterembe. Megnézem magamnak a falakat beborító, gigászi szocreál freskókat, mielõtt kilépnénk Csap utcáira. Megcélozzuk a bankautomatát, aztán szerzünk Lacinak jegyet – a helyjegyet kérésre gond nélkül kiadják a miénk mellé, ilyet mávstartföldén még nem sikerült elérni – és vásárolunk némi ennivalót. A nyolcas számú gyorsvonat tizenegynéhány kocsiból áll, csapi indulás után Munkács, Lemberg, Ternopol, Hmelnickij, Vinnyica érintésével Kijevig közlekedik, a 888 km-es utat közel 16 óra alatt teszi meg. A vonógép az út elsõ szakaszán (vagyis Lembergig, az áramrendszer-váltó állomásig) a VL10-1453 pályaszámú kétszekciós villanymozdony, egy szolid, 4,6 MW-os szerkezet. A jegyünk a 10-es vagonba szól, egylégterû hálókocsiba („plackart”). A kocsikísérõ fiatal, szõkére festett hajú, látványosan unatkozó lány, jegyeinket az itteni vasúti szabályok szerint felszálláskor elveszi. Helyi idõ szerint 18:13-kor, pontosan indulunk. Bátyúig kényelmes tempóban haladunk, néha beleszaggatva a szédítõ, 40 km/h sebességbe. A Bátyú után néha elért maximális 60 km/h így valóságos száguldásnak tûnik. A kocsikísérõ végigkérdezi az utazóközönséget, teát, kávét vagy sört óhajtanak-e fogyasztani. Mi teát óhajtunk, ez teánként öt hrivnyába fog kerülni. A „Less Spoon” márkájú italt vasúti pohárban (méghozzá a vonatot adó Délnyugati vasúti igazgatóság logójával díszített edényben) kapjuk, a hagyományos filter helyett érdekes fémtasakból oldódik ki a teafû.


Amíg a tea iható hõmérsékletûvé csökkenését várjuk, feltûnik az ukrán vasút ezen kocsijának egy komoly hiányossága, nevezetesen a szellõzés teljes hiánya. Elvileg egy háromszögkulccsal lehetne segíteni a helyzeten, kérdés, hogy mennyire tudnánk utána visszacsukni az ablakot. Elszaunázgatunk, ahogy lassan kigördülünk az óriási Záhony-Csap-Ágcsernyõ átrakó-háromszögbõl és a Latorca völgyében lassú, kanyargós emelkedõbe fogunk. Munkács után Szolyván állunk meg, elhagyjuk a Latorcát. Összeszûkülõ völgyben vezet a vonal, néhány apró megállóhelyen robogunk keresztül, többször keresztezzük a Vecsét, egy bõvizû hegyi patakot. A kocsikísérõtõl visszakapjuk a lekezelt jegyeket – mivel ezek egy adott vonatra szólnak, úgysem lehetne felhasználni már – és a volóci megállás után lemászunk a vonatról. Kihasználom a tízperces tartózkodást, elõresétálok és lefotózom a mozdonyt, a mozdonyvezetõ és az utazószemélyzet nagy megdöbbenésére. Volóc kies fõutcáján szûk három kilométeres sétával érjük el a túra bázisának helyt adó vendégházat, itt Balogh Magdi, mint fõrendezõ személyesen üdvözöl. Lerakjuk a csomagokat a nekünk kijelölt szobában, elmegyünk vacsorázni, húsos derelyét eszünk. Ezúton is köszönöm a segítséget! Aztán alvás, örömmel fedezem fel, hogy az ablakból majdnem tökéletesen rálátni a vasútvonalra.


Teljesítménytúra családiasan


Reggel szemerkélõ esõre ébredek, valamint erõs mozdonyzúgásra: a „nehezebb” tehervonatok úgy közlekednek a Kisszolyvai-hágón át, hogy három kétszekciós gép húzza, egy pedig tolja a szerelvényt. Impozáns látvány. Az udvaron két sátor is áll, R.Gellértet pillantom meg az egyik elõtt elsétálni. Összepakoljuk a felszerelést: sok innivaló, sapka, még innivaló, esõkabát, élelem. A legfontosabb a megfelelõ méretû készlet innivalóból, útközben a vízvételi lehetõségek számát a nagyon kevés szókapcsolattal lehetne leírni. Magdi szervezésében a túra autós segítõje, Szergej segítségével jutunk el a volóci vasútállomásra, a túra rajtjába. Éppen jut egy kis idõm körülnézni, amikor befut Budapest felõl a Tisza gyorsvonat, amelyhez a rajt igazodik. Hevér Éva és Bubu szállnak le az egyik kocsiból. Összegyûlik a mezõny egyik része. A 30-as táv résztvevõi Hevér Éva és Laci069 lesznek. A többiek mind a 70-es távra jöttek: Vinatti, Soós Ádám, Zöldfülû, R.Gellért, NeverFeri, Bubu, Repkény és én már itt vagyunk. A személyvonattal érkezik majd a mezõny másik része: régészlány és sétáLós bácsi, Wagner Ádám, Nagy László, valamint Vakond87 és CSÁ és Kukkmeister urak. Remélem, nem hagytam ki senkit. Kitöltjük a nevezési lapokat, megkapjuk az itinert, ám a sajátságos viszonyokra való tekintettel a nevezési díj fizetését Magdi javaslatára a célra halasztjuk. Az itt készített fénykép tanúsága szerint szûk negyedórás csúszással indulunk el a túrán, kicsit sajnálom, hogy nem vártam még meg azt a két percnyi idõt, amíg felbukkant a vonat, ami sétáLós bácsiékat hozta. Magyar idõ szerint negyed hét van – mivel a fényképzõgép óráját sem állítottam át, és az itiner szerint is Kárpátalján még a budapesti idõt használják a hétköznapokban, a beszámolóban is ezt fogom megadni.


A túra elején szerencsére elég egyértelmû az útvonal, de még a rajt elõtt úgy igazítottam a nejlontasakkal együtt kapott itinert, hogy a tasakot a pulóver zsebébõl kivéve az egyik oldalon az aktuális (színes!) térképlap, a másik oldalon a leírás megfelelõ részlete szerepeljen. A táv- és szintadatok, a szintmetszet megtekintéséhez szükség lehet ugyan lapozgatásra, de a fõbb paramétereket könnyû fejben tartani. Különösen a túra elején: a 452 méteren fekvõ Volócról fel kell jutni az 1596 m magas Nagymagashegyre (Velikij Verh). Az elsõ öt kilométer az, ami igazán húzós, erre 710 m szintemelkedés jut, a maradék majd szépen eloszlik, de ennyire ne siessünk elõre. Aluljáróval keresztezzük a vasutat, mellettünk, fentebb halványzöldre festett templom ékeskedik, az utca felõl kegyhellyel tuningolva. A túloldalon talán iskola, az épület falán szocreál freskó. Villanyoszlopra festett, 15-ös számú sárga sáv jelzés irányít ki a településrõl, kényelmesen emelkedõ gyalogösvényen hagyjuk magunk mögött Volóc házait. Mögöttünk templomtorony, amögött a településtõl északra emelkedõ hátság, egy gáztovábbító kompresszorállomás óriási épületeivel. Látszik mögötte a vízválasztó gerince – õ ma még elõkerül késõbb, hiszen azon a gerincen, tõlünk északra találjuk a Vereckei-hágót. Most azonban dél felé haladunk, neki egyenesen a Borzsa-havasnak.


Tágasabb rétre érkezünk, tehenek legelésznek az út mellett. Elõttünk a hegyek gyorsan mozgó felhõtakaróba burkolóznak. Itt még érezni az esti esõ hatását, a páratartalom a lehetséges maximum környékén jár, meleg van, sûrû a levegõ. A lassan szétszakadó mezõny az erdõbe érve újra feltorlódik. Meredek, vízmosásos völgyben caplatunk fölfelé, kidõlt fákat kerülgetünk. Repkény megáll, pulóveretlenedik, majd sétálunk tovább, meg-megállva, kortyolva néhányat. Bubu közben elõrehúz, minket pedig utolérnek Wagner Ádámék, mint két, majdani elsõ beérkezõ. A soros felhõ tetejénél járhatunk, élesen látszik a vonal, ami a páramentes és a párás szakaszt határolja. Megérkezik régészlány és sétáLós bácsi, elmesélik dióhéjban az utazás során keletkezett nehézségeket. Szerencsére sikerült felszállniuk Csapon a Lavocsnéig közlekedõ elektricskára, amely „rendes” vonatként csak Munkácstól közlekedik, addig szerelvénymenetként megy. A várható tájékozódási problémák megszüntetését megcélozva sétáLós bácsi narancssárga jelzõpöttyöket és iránymutató nyilakat fog az úton néha festeni – így tájékozódási problémák az egész túra során nem is fognak adódni. Kíváncsi vagyok, ha egy kellõen elszánt helybéli elkezdi követni a – még kb. egy hétig látható – nyilakat és pöttyöket, mennyire lepõdik majd meg, ha körbeér. Elérjük az erdõhatárt, hátulról ismerõs hang kiált fel: „Helló Kékdroid!”, Vakond87 érkezik, mögötte szorosan CSÁ és Kukkmeister. Rápillantok a térképre, már nincs messze a Temnatik elõhegyén álló kereszt, az elsõ ellenõrzõpont. Áfonyásban sétálunk tovább, az ösvény vége egyre erõsebb emelkedõvel jut fel a nagyjából nyolc méter magas kereszthez. Még itt érjük az indulófélben lévõ mezõnyt, megállok, megvárom az emelkedõn kissé lelassult Kerek repkényt. Közben felírom az ellenõrzõ-kérdésre a helyes választ, felidézve, hogy az „i” az önmagában egy szó. Innen érdemes körülnézni: dél felé a Temnatik fõ csúcsa látható, délnyugatra tõlünk pedig a hegység további részei. Ezzel szemben észak felé látszik egész Volóc és a Vecse völgye. Kicsomagoljuk a tegnap, Csapon vett reggelit. A szamócás lekvárral töltött bukta szerencsésebb választás volt Repkénynek, mint nekem a túrós-mazsolás valami, amelynek a tésztája olyan tömött, hogy alig tudok legyûrni egy-egy falatot.


Kellemes gerincúton, szélárnyékban sétálunk át a Temnatik csúcsára. A hegygerincen alig nõ mutatóba néhány csenevész bokor vagy fa, azok is jellemzõen a védettebbnek tûnõ, keleti oldalon láthatóak. A tetõrõl ismét pazar körpanoráma terül elénk, ha másért nem, már ezért is érdemes idelátogatni – nem egy szokványos turisztikai célpont, az biztos. Új tájelemként megjelenik elõttünk a Plaj 1330 méteres csúcsa, rajta egy rakétabázisnak is beillõ meteorológiai állomással. Mögötte a gerinc folyamatos emelkedõjének a végét a Nagymagashegy jelzi, egyelõre még alig néhány apró felhõpamaccsal körülvéve. A Nagymagashegytõl délre a Borzsa-havas legmagasabb pontja, az 1681 méteres Asztag (Sztij) látható, meredek, vízmosások szabdalta oldalával. Most szerencsére napsütötte idõnk van, erõs déli szél fúj, de a láthatáron mindenütt felhõk tornyosulnak. Ez a helyzet kora estig nem is igen változik: ahol nincs szél, ott kegyetlenül meleg van és sûrû a levegõ. Szerencsére a legtöbb hegygerincen kapunk majd némi hûsítõ szellõt. Áthosszantolunk a Plaj alatti nyeregbe, elõttünk néhány túrázót látunk felbukkanni, apró, mozgó pontokként. Lemérem, tíz-tizenkét perces lemaradással követjük õket. A nyílt gerinc elõnye, hogy kis odafigyeléssel sokakat észre lehet venni, ha egy másik hegy éppen nem takarja. Felsétálunk a Plajra, a meteorológiai állomásnál az itiner által írt õrkutyával nem találkozunk, látunk viszont egy piros arcú bácsit, aki vélhetõen ezen kutya etetését oldja meg, lábasból kikotort ételmaradék felhasználásával. (Hacsak nem eleve a kutyának fõzött, akkor az ételmaradék megnevezés nem helytálló.) A nagyjából könnyen beazonosítható dolgok – adótorony, csapadékmérõ, szélmérõ stb. - mellett néhány rejtélyes eredetû eszközt is látni. Áll továbbá a tetõn egy emlékmû és egy kereszt is. No meg persze a csodálatos kilátásról is meg kell emlékezni. Most még látszik az Asztag. Elhagyjuk a Plaj tetejét, egyre erõsödõ déli szélben baktatunk a Nagymagashegy felé. Néha felfedezek egy sárga jelzést és sétáLós bácsi néhány helyre fújt narancsszín pöttyöt is. Beszélgetni csak kiabálva tudunk, Repkény elõreküld, azt mondja, várjam meg nyugodtan a csúcson. Így is teszek, néha hátranézek, megvan-e még. Meredek, ám kényelmesen járható út vezet fel a hegycsúcsra. Ha nem lenne a felhõ és az erõs szél, akkor egész biztos rengeteget fotóznék, de a felhõtõl nincs semmi kilátás, a szélben pedig alig bírom tartani a fényképezõgépet. Azért készítek egy-két képet a csúcson álló fémtákolmányról és a tákolmányra erõsített szolgáltatásról. Savanykás gumicukor és mézeskalács jár, jut is, marad is elven vételezek belõle. Megérkezik Repkény, a kettõnk által alkotott szélárnyékban megválaszoljuk az ellenõrzõpontként mûködõ kérdést. Szûk négy óra alatt jöttünk 12,3 km-t, ez nem túl fényes sebesség, de itt még úgy sejtjük, hogy a túra végén nem lesznek problémáink a szintidõvel. A kedves Olvasó ebbõl a megfogalmazásból már láthatja, hogy de igen, lesznek.


Visszakötözzük a szolgáltatást a fémszerkezethez és elindulunk, egyelõre tovább a gerincen dél felé. Néha kicsit kevésbé vagyunk benne a felhõben, néha pedig jobban. A nem szûnõ déli szél itt mintha délnyugatról fújna, az egyik oldalam ugyanis csurom vizes, míg a másik nem. A gerinc egy egészen jól látható helyen szétválik, az egyik irány az Asztag keskeny gerince felé, délnyugatra vezet, míg a másik délkeletre, ahol majd egyszer, valahol találkozik a Nagyszõlõsi-hegységgel. Mi egy ideig délkelet felé tartunk, majd ezt az ágat is elhagyjuk egy villámsújtotta áfonyásnál. Meredek csapás indul északkelet felé, elõttünk a mélyben Fülöpfalva házai látszanak, és lassacskán kiérünk a felhõbõl. A szélvédett oldalban egybõl melegem kezd lenni, nagyon, és erre a lejtõ dõlésszöge is rásegít. Sikerül egy helyen seggreülni egy elég bonyolult koreográfia megvalósításának a végén. VÍZ felirat mutat egy forrás felé, nem sokkal az erdõhatár felett. Elõbányászom a bögrét a hátizsákból, betocsogok a vízhez, megvárom, amíg megtelik. Közben próbálom minél kevésbé hagyni, hogy a szélvédettséggel együtt járó mindenféle röpködõ nyavalya összecsípjen. A forrásnál tett látogatás megérte, finom, jéghideg víz a jutalom. Iszunk mindketten, sokat, aztán folytatódik az ereszkedés. Az erdõ elérésekor észrevehetõ az ösvényben némi kísérlet egy szerpentinút kialakítására. Zúgó vízeséshez érkezünk, átkelünk a patakon, rövid idõre se nem emelkedik, se nem lejt az út. Csodálatos. Kiérünk egy rétre, sátorozók piknikeznek a túlsó végében, de mi nem a rét folytatásaként jelentkezõ utat választjuk, hanem betérünk a patak völgyébe és újra átkelünk a vízen. A pöttyök az ideális lépéseket is mutatják. Szûk, egynyomos ösvényen csoszogunk tovább óvatosan, alattunk a völgy meredeken és határozottan mélyül. Néhány kidõlt fa nehezíti a haladást, átmászni már nem tudok rajta, átbújni pedig meglehetõsen nehéz. Valahogy megoldom. Alattunk egyre erõsödik a Sipot-vízesés zaja, majd meglátjuk a vízesést is. Néhány alak fürdõzik benne, ránézésre felismerem sétáLós bácsit, valószínûleg ezúttal nem tette ki a szemüvegét a megsemmisülés veszélyének. Egy kiránduló ránk néz, kérdõn mond valamit, de egyrészt a víz robajától, másrészt a nyelvtudás hiánya miatt egy szavát sem értem. Kiépített ösvény kezdõdik, ezen sétálunk le a vízesés aljához, majd fel a kõlapokon a vízeséshez. Kisgyerekes szülõk fotózkodnak, Repkényt kérik meg egy közös, családi kép elkészítésére. Bubu, akit szintén itt találunk, kettõnkrõl készít közös képet, majd immár hármasban haladunk tovább.


Ez az egyetlen hely a mai túra során, ahol komolyabb kirándulóforgalommal találkozunk. (Vélhetõen a Vereckei-hágóhoz is mennek turisták, akár gyalog, akár buszokkal, de a mi majdani ottjártunk idõpontja a szervezett kirándulások általános intervallumán kívül esik.) Ráadásul egyszerre jó sokan is vannak, igaz, még így sem látni egy Szalajka-völgy, vagy egy Dobogókõ látogatottságát. Lentebb festett fatáblákon a helybéli állatállomány néhány kiemelt példányát látjuk: hiúz, szarvas, miegyéb. A szarvasos (itineren: „õzikés”) tábla szolgál az ellenõrzõ kérdésre válasszal. A tábláknál fiatal társaság zenél, aranyosak: két fiú gitárral, egy lány furulyával ül, vidám dallamot játszanak. Amikor az egyik srác elkezd valamit lalalázni hozzá, az már inkább hamis. Lentebb néhány árusnál lehet saslikot, üdítõket, miegyebet venni, még lentebb fizetõkaput találunk. Fölfelé jövet fizetni kell, gondolom a parkolásért, behajtásért. A fizetõkapu elõtt vendéglõt találunk, betérünk. Eleinte nehezen jutunk dûlõre a csaposnénivel, kávét meg üdítõt még csak tudok kérni, de ennivalót is szeretnénk, az pedig már nehezebb feladat. Az egyetlen, odabent ücsörgõ vendég, egy hatvanévesforma bácsi ekkor magyarul megszólal és segít áthidalni a nyelvi akadályokat. Bubu még bélyegzõt is kerít, amelyet enyhe gyanakvással, de adnak: itinerre, túrajelentésre, Ezrednyitós füzetre. Enni borscsot kérünk Bubuval, Repkény pedig bablevest. Elképesztõen jólesik. A leves után kávé+kóla kombináció csúszik le. A kávé jó erõs. Még ebéd elõtt egy jópofa cirmos jön hozzánk, Repkény megsimogatja és rögtön talál is benne egy kullancsot. Nem ez lehet az elsõ eset, mert a jószág nyugodtan tûri az élõsködõ eltávolítását. Az idõ vészesen fogy, fizetünk, lelépünk. Szerencsére sétáLós bácsiék a vízesés óta újra elénk kerültek, így az eredeti útvonal tovább követhetõ – a Sipottól a Volóci-hágóig ugyanis ez nehezen követhetõ, azonban a leírás tartalmaz egy alternatív kerülõt Fülöpfalva és Padóc felé, itt boltot és kocsmát is talál, akinek valamilyen hiánya adódik.


Mivel épp jóllaktunk és bõséges készletekkel rendelkezünk italból, maradunk az eredeti, nehezen követhetõ útvonalon. Elhagyjuk a vízeséshez vezetõ dózerutat, zsombékos ösvényen, elvizesedett réten gázolunk keresztül. Kicsit odébb építkezésbe botlunk, nem túl feltûnõen megnéznek maguknak az építkezõk. Elvileg ez jelzetlen szakasz, a sárga jelzés majd valahonnan a hegy felõl fog érkezni késõbb. Rétre érkezünk, gyönyörû a kilátás északkelet felé – fenyvesek, hosszan elnyúló dombhátak, rétek. Néhány apró település is kivehetõ. Sípályához érkezünk, a felvonó állapota egyáltalán nem tûnik veszélyesnek, a pályát ránézésre közepes nehézségûnek mondanám. Mármint síléccel, mert gyalog, fõleg ebben a dög melegben biztos nem szívesen sétálnék fel rajta. :) Nem sokkal odébb egy forrást találunk, egyetlen szabad palackunkat megtöltjük forrásvízzel. Ez a késõbbiekben igen jó ötletnek bizonyul. Továbbsétálunk, balra, északkeletre megint néhány kellemes kilátás tárul elénk. Elérünk egy széles földutat, a leírás szerint ezen vezet a 19-es számú sárga sáv, és valóban. Elõttünk aszfaltút kanyarog, mindkét irányból emelkedik egy parkolóig: ez a Volóci-hágó, 731 méter magasan járunk. A parkolóban nyitott csomagtartójú autó áll, mellette közepesen tanácstalan, fiatal srác. Megvagy, Szergej! Épp ideértünk pontzárásra, ennek láthatóan örül. Miközben lebélyegzi az itinert, kérdez valamit, nagyjából azt, hogy hányan jönnek még, és mikorra érnek ide. Az elsõ kérdésre még el tudjuk mutogatni, hogy ketten, de a másodikra nehéz válaszolni. Pedig Bubu mindent megtesz a cél érdekében, hogy megértesse magát, de elég hamar látszik, hogy a szlovák és az ukrán nyelv ebben a néhány szóban nem hasonlít egymásra. Látva, hogy ezzel nem jutunk messzire, nem is forszírozza nagyon tovább a társalgást derék pontõrünk. Megkínál viszont ásványvízzel (egy palacknyit el is teszünk), kenyérrel, zsírral, kolbásszal. Egy keveset elfogadunk mindegyikbõl. Hét percnyi pihenõ után továbbmegyünk. Tizenegy óránk van a maradék negyvennyolc kilométerre. Juj.


Rápillantok a bélyegzésre, az alsó sor arról tájékoztat, hogy „túl vagy a nehezén”, és még mosolyog is. Szeretném elhinni, hogy tényleg túl vagyok a nehezén. Keresztezzük a T0718-as országutat, a túloldalon egy mikrobusz áll meg, valószínûtlen mennyiségû kisgyerek zúdul le róla visítva és rohan a pihenõhelyen kialakított játszótér felé. Elsétálunk, nyitott hegygerinc következik, ezúttal hátba kapjuk a napsütést. A fényképezõgép nemigen tud mit kezdeni a fényviszonyokkal, lesz-ami-lesz alapon kattintgatok. Meg is látszik az eredményen. Elágazást jelez a festék, a 30-as táv itt válik el, hogy Zúgó falu felé kanyarodva jusson le Volócra. Távvezetéket keresztezünk, magasfeszültségût, majd látványos, örökpanorámás útszakasz következik. A hosszan elnyúló hegyhát, amelyen haladunk, majdnem teljesen mentes mindenféle erdõtõl, tehát a szélrózsa tetszõleges irányába tekintve gyönyörû kilátás tárul az ember elé. Mögöttünk a délelõtt végigjárt hegygerinc magasodik a Temnatikkal és a Nagymagasheggyel, elõttünk a nap folyamán bejárandó útvonal húzódik. Az egyéb irányok pedig teljességgel ismeretlen, viszont rendkívül érdekes hegyvonulatokat mutatnak meg – a térkép szerint kelet-délkelet felé tekintve a Máramarosi-havasokat, nyugat felé tekintve a Róna-havast látjuk. Az itiner többször megemlíti a jellegzetes alakú Pokol-bércet (Pikuj), s valóban, visszatérõ motívuma lesz a látott tájnak. Mellettünk jobbra völgy húzódik, benne laza szerkezetû, apró falu: Roztoka. Világoskék templom virít valahol a település közepe táján. A virágos rétet, amelyen eddig haladtunk, fenyves kezdi lassan felváltani, s bár a Nap állása miatt árnyékot nem ad, némileg legalább hûsít a levegõn.


Folyamatosan, lassan emelkedõ út vezet minket tovább. Érintjük az itiner által is említett, lila színû keresztet – csak véletlen pillantom meg, valamiért nagyobbra számítottam. Lilának viszont lila. Lehet, azt jelzi, hogy innentõl vált egyet az emelkedõ meredeksége és enyhe helyett erõs lesz. A hosszú, több részletbõl álló kapaszkodó végén újfent nyitott hegygerincet találunk, körülöttünk a szokásos, még mindig lenyûgözõ körkilátással. Tõlünk nyugatra a Kisszolyva felett húzódó, Csap-Lemberg vasút egyik alagútjának a bejárata látszik. Megfelelõ objektívvel ez kiváló vasútfotós hely lenne, így csak néhány elmosódott pacát sikerül fotóznom, amelyek vélhetõen egy-egy VL11-est kellene, hogy mutassanak. Halad egy hosszabb motorvonat is, ER-2, vagy EP2LT, de alakjából ítélve inkább az utóbbi. A vasútra késõbb még lesz pár alkalom letekinteni, egy-egy nyílt helyen vezetõ ív lesz látható majd. Szerencsére a forgalom nem napi néhány pár bézében és heti egy tolatós tehervonatban merül ki, a vonatok zaja néha felhallatszik a hegyekbe. Sétálunk tovább a virágos gerincen, folyamatosan emelkedõ utunk erdõbe érkezik és felérünk a Rabocsin nevû hegyre, tszf. 1009 m. Emlékmûvet találunk, amely egyben az ellenõrzõpont is, önkiszolgáló módon mûködik, az emlékmû feliratának felsõ sorában lévõ karaktereket kell megszámolni. Sajnos hosszabb pihenõre itt sincs lehetõség, egyrészt, mert fogy az idõ, másrészt, mert megszámlálhatatlan sok rovar vesz körül minket. Ez idáig sem volt másképp, ha erdõs szakaszon haladtunk. Repkény kinyittatja az otthonról hozott üdítõt, iszunk pár kortyot.


Hosszabb erdõs szakasz következik, észak felé bandukolunk rajta és kelet felé adódik néha kilátás, a Keleti-Beszkidek felé. Egy rétnél segítõ kezek félbevágtak egy, az útra dõlt fát, így nem kell mindenfelé manõverezni. SétáLós bácsiék mosolygós fejet fújtak a tönkre, a keletkezett alak egy axolotlra hasonlít Repkény szerint. Pár lépéssel odébb a H2O jel villan fel a földön, iránymutató nyíllal. Bubuval ledöcögünk vizet vételezni, Repkény az úton marad és rovarban szegényebb megállási helyszínt keres. A csobogós-merítõs forrás vize tiszta és jéghideg, megtelik vele egy félliteres vizespalack. Ismét nyitott szakaszra érkezünk, a kelet felé húzódó völgy aljában Kisszolyva, Zúgó, Volóc épületeit látni. Fiatal fenyves mellé érkezünk, jobbról valami út is becsatlakozik: ez a történelmi magyar határ, a Kárpátok vízválasztója. Tõlünk jobbra a Dnyeszter felé folynak a vizek, tõlünk balra a Kárpát-medencébe, a Tiszán keresztül a Duna felé. Elõttünk a Kisszolyvai-hágóra látunk le, kényelmes ereszkedéssel le is sétálunk. A hágóban alattunk vasúti alagút húzódik, 1750 m hosszú. Gázvezetékhez tartozó dobozok, a vasúti villamos hálózat megkerülõ vezetéke, egyéb villamos távvezeték lelhetõ még fel itt. Amint azt Bubu kihangsúlyozta, út nincs, hacsak nem tekintjük országútnak azt a csoffadt, erõsen vízmosta szekérutat, amely Kisszolyva felõl érkezik és Oporecre ereszkedik le. A miheztartás végett az autóstérképek ide másodrendû fõutat jeleznek. (Igaz, az 1:50000-es ukrán turistatérkép szerint ez már burkolat nélküli út.) Jelzésváltást hajtunk végre, bár ebbõl túl sokat nehéz észrevenni: az eddig követett 19-es sárga sáv helyett a 14-es sárga sávra térünk rá, az itiner ki is hangsúlyozza, hogy véletlen se kelet felé kanyarodjunk rajta. Mivel a környékhez képest még a Cserehát is jól jelzett vidéknek számít, ezután is inkább lehet a leírásra és a narancsszín iránymutatásra hagyatkozni, mint a helyi turistajelekre. A másik jelentõs könnyítés a navigációban, hogy végig hegygerincen megyünk, amelyrõl a letérés eléggé feltûnõ mutatvány.


Mivel a Kisszolyvai-hágó a nevéhez illõen alacsonyabban van, mint a hegygerinc úgy általában, ezért természetesen felfelé kell indulni innen is. Az útvonal egykori határsáv-szerepe nagyjából kivehetõ, avatott szemek nyilván sok dolgot felismernének. Még nekem, laikusnak is észrevehetõ egyfajta sánc az út mentén, valamint néhány határozottabb árok, gödör, amelyekrõl lerí, hogy emberi kéz alakította olyanra õket, amilyenek lettek. A hágóból kikapaszkodva ismét a szokásos látvány tárul elénk: nyitott gerinc, néhol fenyvessel, körülöttünk kilátással. Ezen a túrán nem kell vadászni a látványos kilátóhelyeket, az útvonal bõ háromnegyedét látványos kilátóhelynek lehet nevezni. A gerincen magányos quad parkol, használójára utaló jelet nem látni. Lehet, hogy itt parkolnak vele – ki vinné el? A jármû után emelkedõ következik, majd az út ellaposodik, kényelmesen sétálhatunk tovább. Nyájjal találkozunk, néhány, irántunk közömbös kecske és birka legelésznek egy pásztor és egy agresszív kiskutya õrizetében. A pásztor idõs bácsi, igyekszik nem nagyon törõdni velünk, a beszédünk hallatán azt is sejtheti, hogy úgysem értenénk egymást. Amikor a kutya veszélyes közelségbe kerül hozzánk, akkor talán azt mondja, hogy nem bánt a kutyus, talán azt, hogy takarodjunk a bús fenébe. A hangsúlyból és a metakommunikációból az elõbbit tartom esélyesnek. Elsétálunk. Mellettünk jobbra ismét vasúti mûtárgy bukkan fel, az oporeci viadukt képében. A zajból ítélve tehervonat zakatol keresztül rajta éppen, zöld dobozkákat követnek apró, barna dobozkák. Innen több nem látszik. Elõttünk pedig a Javornik, meredek kaptatón érkezünk fel rá, ellépek Repkénytõl, majd Bubutól is, szeretnék gyorsan fent lenni és leülni pár másodpercre.


A Javornikon, 1120 méter magasan még éppen elcsípem Vakondékat, a kezembe nyomják a szolgáltatást rejtõ, kék nejlonzsákot és tovasietnek. CSÁnak és Kukkmeisternek ez az elsõ hosszabb túrájuk (jól beleválasztottak :)), ahhoz képest egész jó állapotban vannak. A kék nejlonzsák tartalma sikeresen tereli el a figyelmemet az ellenõrzõ kérdésre adandó válasz megkeresésérõl. A pillecukrot és szezámmagos ropit tartalmazó szatyor egyelõre sokkal izgalmasabbnak tûnik, mint az, hogy milyen objektum van a csúcs közvetlen közelében, az úttól balra. Megérkezik Bubu, majd Kerek repkény is. Leülünk egy fatörzsre. Szétnézek a környéken, eleinte nem találom a keresett objektumot, és már majdnem tovább is megyünk, amikor Repkény felsétál a sáncszerûség tetejére és a túloldalon egy kidõlt oszlopra lel. Ez lesz a válasz, ami azért nem látszott, mert a számára ásott gödör kétszer akkora, mint amekkorára szükség van, ráadásul csak húsz centi mély. Elégedetten karikázhatjuk be a helyes választ. A túra féltávjánál tartunk, talán kicsit elõrébb, a szintemelkedésbõl már nincs sok hátra, az induláskor délután öt óra van. Ha oda akarunk érni pontzárásra a Vereckei-hágóba, akkor fel kell kötni a gatyánkat és menni, nagyon.


A Javornikról szép, kényelmes út vezet lefelé, egy idõre elhagyjuk a vízválasztó gerincet, amely itt nyugat felé fordul, Verkhnyacska falu felett húzódik tovább. A túra régi változata is arra haladt, a kornai elágazástól (késõbb mi is járunk majd ott) a Vereckei-hágóig hosszú oda-visszával. Most szerencsére ilyen megpróbáltatásoknak nem leszünk kitéve, inkább észak felé követünk egy hivatalosan jelzetlen hegygerincet. Mellettünk az oporeci viaduktra nyílik szerencsésebb kilátás, ismét tehervonat látszik, tológéppel, amely itt, a lejtõn már vélhetõen a fékezésbe segít be. Ballagunk tovább, sietõsen haladunk, amennyire ezt a terepviszonyok megengedik. Benõttebb, de még így sem susnyás úton tartunk észak felé, a rovarpopuláció miatt még fényképezni sem állok meg gyakran, az elkészült képek egy részén így is ott feketéllik egy-egy jószág. Lesétálunk a Verkhnyacskai-hágóba (nem ez a neve, de ez a falu van közel), itt egy murvás út kel át a hegyen, hogy a keleti oldalon Lavocsnéba ereszkedjen le. Már messzirõl látszott a 750 kV-os távvezeték, egy darabig a nyiladékban haladunk, erõs sistergés kísér. Alig teszünk meg száz métert Albertirsa felé (igen, ez a Sóút túrákról is ismerõs vezeték!), és újra emelkedõ útra térünk, fenyvesbe sétálunk be. Az eleinte igen kellemes sétaút hamar akadálypálya jelleget ölt, kidõlt fákat kerülgetünk, majd újra felmászunk a hegyre és megcélozzuk a Sztanesa nevû tetõt. Szerencsére itt sincs gond a tájékozódással, a pettyek önmagukban is elegendõek lennének, ehhez csak afféle szórakoztatásként olvasom fel az itiner megfelelõ passzusát.


Felsétálunk a Sztanesa „hátára”, maga a csúcs most nem érdekel annyira minket. Körülnézve ismét szép kilátás fogad, fõleg, hogy a napállás miatt már szebben fotózható a Borzsa-havas rettenet nagy tömbje. Meglehetõsen távolinak tûnik, pedig légvonalban nincs 20 km-re. Tovább sétálunk észak felé, egy enyhébb kaptató vezet a Plaj lapos tetejére, majd jól leereszkedünk egy kis nyeregbe. A mellettünk húzódó völgyön túl már látszik a Vereckei-hágó feletti tetõn épült egykori üdülõkomplexum (az emlékmû viszont ebbõl az irányból nem látható). Töküres az egész, a szétesés határán áll. Hosszan elhúzódó emelkedõn húzok elõre a Berdo tetejére, már megint jó magasan vagyunk. A tetõn megvárom a többieket, a több pihenõre kiállt Repkényt és a füves útra panaszkodó Bubut. Eddig Bubu haladt elöl, meg néha Kerek repkény, most én veszem át a vontató szerepét, igyekszem nem túlságosan ellépni. A Berdóról lefelé igen szép rétet, völgy tetejét kerüljük meg, a túloldalon látom Vakondék trióját haladni. Átvágni a réten egyrészt nem lenne etikus, másrészt valószínûleg zsombékos, vizes a talaj, tehát nem is érdemes. Szép ívet írunk le az innen lefutó völgyfõ körül – ha minden igaz, a Roztoka-patak ered errefelé, hogy a völgy aljában a környéken eredõ Sztrij folyót táplálja. Az ív végén újabb emelkedõt kapunk, felsietek, a tetõn ugyanis a következõ ellenõrzõpont vár. Ez a Kis-Berdo, kis kitérõ vezet a csúcsra, ahol a kérdésre adandó egyik választ körbefújták jelölõfestékkel, és még néhány szem gumicukrot is találunk. Nemsokára felér Bubu, majd felcsoszog Kerek repkény is. A helyszínre alkalmazandó megfejtés a törött befõttesüveg és az árok. Ránézek a szintmetszetre, csaknem öt kilométeres lejtõ áll elõttünk, minimális szintemelkedéssel fûszerezve. Nosza, csapjunk bele, két óra múlva bezár a pont a Vereckei-hágón.


A gumicukortól és a néhány perces ücsörgéstõl megtáltosodott Kerek repkény megindul az úton, alig tudom tartani a lépést vele. A Kis-Berdóval elhagyjuk a hegygerincet, hosszú, folyamatos lejtõn trappolunk a Sztrij völgyébe. Néhol kidõlt fákat kell kerülgetni, de szerencsére ez az állapot csak egy párszáz méteres szakaszra jellemzõ, amúgy lehet haladni. És mi haladunk, Bubuval a sarkunkban. Egy rétnél idõs bácsi és fiatal nõ legeltet tehéncsordát, barátságosan köszönnek vissza, a bácsi ráripakodik a pásztorkutyára, mire az fegyelmezetten visszakullog gazdájához. Átsétálunk a legelõnek használt réten, megtaláljuk a szakaszra elõírt szintemelkedést is, fenyvesbe sétálunk fel rajta. A rétrõl már látszottak Zsupany község házai, most elkanyarodunk az eddig tartott déli iránytól és megcélozzuk a vízválasztót, egyenesen nyugat felé megyünk. Favágók által használt utakon haladunk, széles pocsolyákat kerülgetve. Elõttünk nyugaton és északon fehér, hatalmas felhõk gomolyognak, közöttük tûzpirosan világít a lemenõ Nap. Tágas rétre érkezünk Zsupany határában, a falu szélétõl nem messze ereszkedünk le a völgyben futó útra. Három sávnyi széles, murvás utat kell elképzelni, két-három jármû húz el mellettünk, amíg járjuk, ezek közül az egyik egy gyönyörû Kraz. Megvárom Bubut, a közben eltelõ idõt arra használom, hogy némi krémet vigyek fel a kidörzsölõdött alkatrészekre. A folyón túl a völgy fölé magasodik a hágó, egyenesen nem ajánlott ebbõl az irányból megközelíteni, ugyanis a víz mély és erõs sodrású. Marad tehát a murvás út, enyhe emelkedõvel. Kerek repkény az emelkedõ tetejénél, Klimec határában vár meg az árokparton ücsörögve. A falu határában szép szabályos névtábla áll, besétálunk a néhány, egymástól szokatlanul távol álló házból álló faluszélre. Elérjük az egykori moszkvai fõutat – a mostani Latorcafõnél kel át a Kárpátokon – és megcélozzuk az innen már igazán közel lévõ hágót.


Az itiner vízvételi lehetõségként kutat jelöl meg, de reménykedve az ellenõrzõponton esetleg hozzáférhetõ vízben, nem állunk meg tölteni. (No meg nálam még van egy bontatlan kétliteres palack.) Elhagyjuk a falut, hídon keresztezzük az észak felé elcsordogáló Sztrijt – a hídra egy szívben B és V betûket fújt valamelyik útvonaljelölõ. :) A túra útvonala levágja az országút hajtûkanyar-sorozatát, enyhe susnyásban kaptatunk fel a gerincre, amelyet végül a távvezetéknél érünk el. Háromnegyed kilenc van, még a zárás elõtt sikerült idejutni. Õszinte meglepetésemre még találkozunk sétáLós bácsiék útjelölõ csapatával, õk már elfelé jönnek a ponttól. Vakondék még fényképezkednek az emlékmûnél, amikor megállunk az ellenõrzõponton. Géza, a pontõr ellát minket innivalóval és bélyegzéssel – aztán Kerek repkénnyel kisétálunk az emlékmûhöz. Felemelõ érzés itt állni, igaz, részben azért is, mert már a nehezén tényleg túljutottunk. Ezt egészen addig gondoljuk, amíg fel nem villan egy villám, tõlünk nyugatra, körülbelül 20-25 km-re. Aztán még egy. És még egy. Eszembe jut, hogy az utolsó pár kilométert leszámítva Volócig egy nyílt, kitett hegygerincen fogunk túrázni. Ez viharban legalábbis rizikós lenne.


Visszasietünk a ponthoz, gyors továbbhaladásra ösztönözzük Bubut. Géza is csatlakozik, felkapunk néhány dolgot, ami nem fér be hozzá a pontõri felszerelésbõl – jellemzõen vizespalackokat. Elõkészítem a fejlámpát, és mivel Kerek repkény nem találja a sajátját, ezért a kézilámpámat az õ kezébe nyomom. A vihar valahogy közelebb osont azóta, hogy elõször észleltük. Lesétálunk az önmagában semmi különlegessel nem szolgáló Vereckei-hágóba – a honfoglalási emlékmû magasabban, szép kilátást nyújtó helyen van –, megcélozzuk a szállodasort. Néhányan teherautóra rakodnak, a hangokból ítélve valami nagyot és nehezet. Elsétálunk mellettük, mintha a világ legtermészetesebb dolga lenne, hogy õk szürkületkor végeznek kétes bontási mûveletet, mi pedig vihar idején kirándulgatunk a hegyen. Akad néhány, egész jól kinézõ építmény is, meg a tetõ közelében egy lepusztult üdülõ, amely körülbelül két egész méter széles, viszont szép hosszú. Télen alaposan megvizsgáltuk, most erre sajnos nincs idõ, meg a kilátás is korlátozott lenne a leszálló este miatt. Ezt az emelkedõt már alig néhány fogja követni, Volócig szinte végig lejt az út, vagy szintben haladunk. Most ráadásul elég gyorsan tesszük ezt, a villámok sûrûsége és közelsége kellõ indok a nagy sebességre. Bubuék is beérnek, nekik sem tetszik az a perspektíva, hogy rommá ázunk, esetleg még valami villámvédett helyre is kell húzódnunk. A zivatarfelhõ mögöttünk-mellettünk Enterprise-ûrhajó alakot vesz föl, a felhõ széle velünk jár egy vonalban, egy-két völggyel nyugatra. Menekülünk a vihar elõl. A haladást eleinte lassította az úton fekvõ néhány nagy pocsolya, de ezek száma egyre csökken, ahogy haladunk dél felé. Mellénk ért a vihar, de egyelõre nem akar közeledni, inkább lassan mögénk húzódik. Nagyjából másodpercenként villámlik egyet – sétáLós bácsi elvileg készített videót róla, hátha felteszi majd valahová.


Trappolunk dél felé, teljesen besötétedik, csak a villámok fénye világítja be a tájat, furcsa, vad stroboszkópként. Valahogy nem foglalkozom most a kidörzsölõdött combommal. Repkénynek meg kell állnia, leül, leragasztja a szétdörzsölõdött bokáját, készít egy gyors fényképet a viharról. Csodálom a nyugalmát. Elérünk egy emlékkeresztet, majd az albertirsai távvezetéket. Hangosan zúg felettünk. Hasítunk tovább, lassan 100-150 méterre elszakadunk Bubuéktól, elõttünk meglátjuk Vakond csapatának a lámpáit. Közeledünk a kornai elágazáshoz, a maradék minimális szintemelkedés egy részét itt kell leküzdeni. A villámlás mintha megrekedt volna a gerinc északi végében, egy ideje nem közeledik tovább. Ugyanakkor jóval távolabb, nyugat-északnyugati irányban megjelent egy másik vihar, de amiatt még ráérünk izgulni. Elérjük az elágazást, útjelzõ tábláról kell leolvasni az ellenõrzõ kérdés válaszát. Menet közben karikázom be a választ. Itt az itiner szerint elhagyjuk a vízválasztót – tényleg, a fõgerinc itt húz tovább, a Javornik felé. Nem válik egyszerûbbé a helyzet, sietünk tovább. Mellettünk, a Berdo-Javornik gerincen valahol fény pislákol. Pásztorszállás lehet? Elõttünk szerencsére csillagos az ég, enyhe déli szél fúj a Nagymagashegy felõl, amely óriási, sötét tömbként tornyosul a Volócot rejtõ völgy fölé. A Plaj tetején található meteorológiai állomás fényei kivehetõek, ha halványan is. Határozott, jól követhetõ úton menetelünk tovább, lassan egyre közelebb kerülünk a Volóc feletti kompresszorállomáshoz. Egy helyen, egy erdõfolt kerülésekor kell csak beleolvasnom a leírásba, amúgy követjük Vakondékat és néha visszalámpázunk a mögöttünk haladó Bubuéknak.


Határozott, meredek lejtõre érkezünk, mellettünk bekerített terület, a gázállomás egyik rejtélyes létesítménye. A leírás bõségesen részletezi, hogy az út melyik oldalán mit látunk. Az információ ilyen gazdagsága egyfelõl hasznos, másfelõl viszont semmit nem látunk ezekbõl. Mellettünk érdekes hang zörög a sötétben, mintha béka lenne, de valami nem stimmel a hangjában. A téli, de nappali képek alapján akár az út szélén sorakozó létesítményektõl is származhatott a különös hangjelzés. A leírásban említett egyik oszlopnál Repkény leül egy rövidebb szusszanásnyi pihenõre. Megállok vele, most jön a tájékozódásilag trükkös rész, megvárom. Õ megvizsgálja a sarkát, eszünk pár falatot és iszunk némi vizet hozzá. Közben Bubuék utolérnek és tovább is baktatnak. Megcsodálom a betontömbre festett sárga jelzést, ritka példány ez. Rövidesen a mezõny után eredünk, nehézkesen veszem fel az idáig tartott sebességet. Pedig a gyorsaság csak látszólagos: a kornai útjelzõ óta eléggé lelassultunk, remélve, hogy a vihar talán mögöttünk fog maradni. Már majdnem elérjük a gázfogadó létesítmény szélét, amikor hirtelen irányváltásra szólít fel a leírás és a festett pötty. Lekanyarodunk Kanora felé, ami már szinte Volóc. Meredek, sáros és tehénlepényes „utca” vezet a faluba, talán sosincs vége. A lejtõn érjük utol Bubut és Gézát, majd lecsorgunk szépen a gyér közvilágítással rendelkezõ településre.


Az érkezési ponttól nem messze, egy utcasarkon találjuk az utolsó ellenõrzõpontot, egy gazdagon díszített kegyhelyet. Bekarikázzuk a helyes választ a kérdésre és továbbsétálunk a kies kanorai fõutcán. Egy háznál buli hangjait halljuk, néhány menõ arc tuningolt Ladával rodeózik fel-alá a sáros utcán. Találunk egy boltot is, ezt az itiner is megemlíti, de most nincs idõ már betérni: sietünk, mert szeretnék éjfél elõtt megérkezni. A szintidõ azért szintidõ. Kisietünk Volóc fõútjára, balra, kelet felé fordulunk – és sietünk tovább. Elhagyjuk a tegnap este megismert épületeket, némelyik elég jellegzetes ahhoz, hogy emlékezzek rá. Azt tudom, hogy a kisüzem után jön egy panzió, ami még nem az, a második viszont már igen. Percre pontosan éjfélkor berobogunk a hátsó udvarba, az egyik épület teraszán vannak a többiek – célba érkezünk.


A már beérkezettek éppen esznek, fürdenek vagy csak úgy csoffadoznak – kivéve Lacit, aki a 30-as táv után már fürödhetett, ehetett és alhatott is, amíg fel nem ébredt az érkezõkre. Utánunk nem sokkal suhannak be Bubuék, majd a bolt szolgáltatásait igénybe vevõ Vakondék. Wagner Ádámék, mint elsõ beérkezõk már elmentek a Volócon éjféltájt megálló Tisza gyorsvonathoz. Kapunk Magditól elsõrangú borscsot, az elsõ tányér után fizetem a szállást és a nevezési díjat, felmegyünk zuhanyozni, majd visszatérünk még egy adagért. Még beszélgetünk egy darabig, végül mély, zavartalan álomba merülök a kényelmes ágyban.


Hazavonatozás és a beszámoló vége


Reggel vonuló tehervonatokra ébredek. A Pokol-bércet megcélzó expedíció – Hevér Éva, régészlány, sétáLós bácsi, Bubu – már útra kelt, Vinattiék pedig Munkács várát célozzák meg. Lacival és Kerek repkénnyel elbúcsúzunk tõlük, majd Magditól is. Tõle viszont, mint kiderül, csak egy kis idõre válunk el. Besétálunk a vasútállomásra, kényelmesen, hiszen nincs hová sietni, a vonatunk csak tíz óra körül indul. A pénztárosnõ javaslatára ráadásul mégis a közvetlen csapi gyorsvonatba veszünk jegyet, annyiban mindenképp igaza van, hogy a csomagokkal azon jobban elférünk, mint az elektricskákon. Iszunk kávét, veszünk vizet az útra, meg aprósütit, ami nagyon finom. Elhalad néhány vonat, majd megérkeznek Magdiék, aztán Vakondék, õk mind eleve a gyorsvonattal számoltak. Az ideúton megismert gép, a VL10-1483 vontatja a 107-es számú, Odessza-Ungvár között közlekedõ gyorsvonatot, amely tíz perc körüli késéssel áll meg Volócon. A jegyünk az 1-es kocsiba szól, ez szintén egylégterû háló, mint idefelé, a kocsikísérõ fazon pedig nyugodtan mehetne statisztának a Fekete-tenger kalózai címû filmhez, ha lenne olyan. A szellõzés ebben a kocsiban sem tekinthetõ megoldottnak, viszont az ablakok szép tiszták, tûrhetõ fényképeket lehet készíteni bentrõl. Szolyva után Karpati megállóhelyen is megállunk, majd Munkácson az utasok nagyrésze leszáll. Bátyú után az idefelé elõadott zötykölõdés helyett mintha gyorsabban haladnánk, de ezt talán csak úgy akarom érezni. Csapon a sor már feltorlódott az útlevél-ellenõrzéshez és a nemzetközi jegyvásárláshoz. Beállunk mi is, mert hiába van retúrjegyünk, az ukrán vasút valamiért „állomáshasználati díjat” fizettet az utasokkal, ami 7,5 hrivnyát kóstál. Ez a lehúzás minõsített esete. Összefutunk a Lemberg felõl érkezõ, ideúton megismert focirajongó párocskával, õk például nem tudtak a büntifizetésrõl, vissza is küldik õket a pénztárhoz, ahol Laci kölcsönöz nekik megfelelõ mennyiségû helyi pénzt. A vámnál a marcona, velem egy magasságú tisztviselõnõ élénk érdeklõdést mutat a táskám iránt („Azt kinyit.”), csak akkor nyugszik meg, amikor elkezdem teljes lelkesedéssel magyarázni – magyarul – az itinert, a térképet, a többi térképet, ami nálam van. Ezután az útlevélvizsgálat tényleg csak pár másodpercig tart. Repkény szintén simán átjön, a két fociszurkoló is – feltûnik, hogy a srác arcán még nyomokban ott a festék – viszont Laci csak nem bukkan fel. Végül kiderül, hogy a nála lévõ pár szem köhögéscsillapító verte ki a biztosítékot (a fájdalomcsillapító érdekes módon nem), és ha már az ott volt, akkor tételesen átvizsgálták az egész holmiját.


Néhány percnyi várakozást követõen rászabadítják a kb. ötven utast a magyar személyszállító vasúttársaság által biztosított egy szem Bhv-ra, aztán a 223-as Nagydácsia az idefelé megismert komótos sebességgel átdöcög velünk Magyarországra. A pontosan kettõ órakor induló Bereg IC-re már ideúton megvettük a helyjegyet, tehát talán érthetõ aggódással figyeljük, hogy a magyar határõrizeti szervek még annyira sem kapkodják el a munkát, mint ukrán kollégáik. A 13:35-kor, pontosan érkezõ vonatról végül 13:58-kor sikerül leszállni. Így a büfé meglátogatására már esély sincs, felszállunk az IC második, Bph jelû kocsijába, ez egy hagyományos termes kocsi, buszülésekkel, tehát a Bp kocsik kényelmét teljes mértékben nélkülözi. Szerencsére a léghûtõ nem léhûtõ üzemmódban pang, hanem valamennyire igyekszik tényleg hûteni a levegõt. Egészen Kisvárdáig kevesen utazunk. Kisvárdától sokan leszünk, Nyíregyházán pedig gyakorlatilag megtelik a vonat. Sajnos nem néztem meg a menetrendet eléggé, így késõn kapcsolok, hogy a nyíregyházi tartózkodás alatt egy ételvásárlás is bõven belefért volna az idõbe. Efeletti bánatomban elalszom, és csak Szolnok után kezdek ébredezni. Ferihegyen még közel pontosak vagyunk, a Kõbánya-Tehernél való cammogás, majd a Nyugati bejáratánál történõ ácsorgás hatására 10 perc késéssel állunk meg a 13. vágányon. Megérkezünk.


Összefoglalásképpen mit is írhatnék? Elõször is köszönöm a rendezést Magdiéknak, az itiner elkészítését és a térképet külön sétáLós bácsinak. Köszönöm a társaságot Kerek repkénynek és Bubunak és laci069-nek az utazás során, és mindenkinek, akivel együtt haladtunk. Gratulálok mindenkinek! Pompásan éreztem magam a túrán, õszintén tudom ajánlani mindenkinek. Különleges útvonalon haladtunk, különleges helyeken jártunk, ahol a gyalogos turista sem gyakori látvány, a teljesítménytúrázó pedig egyenesen kuriózum. Az út gyönyörû és nem csak azért, mert az újdonság varázsa ezt mondatja velem, hanem, mert tényleg gyönyörû. Az itiner korrekt, a színes térkép korrekt, az útvonal kijelölésében nem volt hiba. Nyilván GPS-szel még egyszerûbb a tájékozódás. A rendezés körülményeinek ismeretében az emberes ellenõrzõpontok kis számán nem vagyok meglepve, mindkét pont a helyén volt és mindkét ponton kaphattunk ennivalót, de ami még fontosabb, vizet is. A szállás kényelmes és olcsó, az árszínvonal a boltokban néhol elérheti a hazait. A borscs finom. A cirill betûket pedig gyorsan megtanulja az is értelmezni, akinek sosem kellett ilyesmivel foglalkoznia. Lehet, hogy ismétlem magam, de a Kárpátok ezen szegletében rengeteg lehetõség van túrázás szempontjából. Kár lenne kihagyni.


-Kékdroid-


Képek

 
 
Egri BükkTúra éve: 20122012.05.31 21:03:52

Egri Bükk 30


Elõzmény: a szokásos. Utazás. Ezúttal gyerekcsoportokat kikerülve a megerõsített, kilenc kocsis vonaton. A járathoz Egerben már nincs csatlakozó bézé Felnémetre. Kár, mert kettõnknek jó volt, meg annak a másik hét utasnak is, aki használta. A helyzet nem megoldhatatlan, csak macerásabb. Eh, mindegy, legyen szó inkább a túráról.


Felsõtárkány, Imókõ üdülõ. Alig áll néhány autó a parkolóban. A rajtoltatási eljárás egyszerû: nevet, lakcímet kell írni egy ívre, majd az egészet aláírással hitelesíteni. A barátságos lány szerint, aki a túrázók rohamát egyedül álló rendezõ feladatát látja el, a Heves megyei szövetség miatt van erre szükség. Ám legyen. A lap az eddigi összes indulót tartalmazza, mi a huszonvalahányadikok vagyunk négyen: Kerek repkény, Patti és Bese és én. Alaposan lerövidíti a kitöltési idõt, hogy testvéreimmel közös lakcímet írunk fel, az egrit, mert miért is ne? Repkény pályázik a pro forma legmesszebbrõl érkezett résztvevõ fiktív címére, pedig már nem is lakik ott. Reflexek. Háromnegyed hétkor, terveinkhez képest pontosan háromnegyed órás csúszással elrajtolunk. (Hogy lesz ebbõl hazaérkezés ebédidõre és a Forma-1 idõmérõ edzés megnézése? - Elárulom: sehogy.) Nekivágunk, P+ jelzés mutatja az utat a Vasbánya-nyereg felé. Az út eleinte enyhén benõtt, ahogy az üdülõ omladozó létesítményei mellett ballagunk a kerítés külsõ oldalán. Hajtûkanyar következik, elmesélem a levágása közben félliteres energiaitallal hasraesõ, magát üvöltve hergelõ túratárs tanulságos történetét. Félreértés ne essék: nem a túratárs, hanem a hajtûkanyar levágásáról van szó. Szép mélyúton, hatalmasra nõtt bükkök között sétálunk lassan fölfelé. A tetõ elõtt meg kell állni pár pillanatra, Pattit enyhén megütötte ez az elsõ emelkedõ, most rá kell számolni. Érzi, hogy nem most van itt az ideje a látványos csoffadásnak, ezért visszaint az emelkedõnek és jön tovább. Mellettünk ér csordogálna a vízmosás alján, ha nem száradt volna ki teljesen. Felérünk a nyeregbe, obligát fénykép készül az iránymutató tábláról, megnyugtatjuk Repkénnyel a testvériséget, hogy ilyen emelkedõ egy darabig nem lesz több.


Következik a Török út, rögtön az elején újabb és már jól ismert irtásoknál nézünk farkasszemet a Bükk-fennsík déli peremével. Ezen belül is a bükki Kövekkel, amelyek sziklafalaikról, jellegzetes formájukról könnyen azonosíthatóak, és látványnak sem utolsók. Ez a résztáv amúgy sem bõvelkedik látványos kilátópontokban, így a meglévõket különösen nagyra kell értékelni. Sárga kereszt jelzés tér a Barát-rét felé, az itteni táblát nem rongálták meg, talán azért, mert bent áll a susnyában. Nem úgy, mint az elágazás túloldalán az Egererdõ szép, fényképes tábláját, amelyet egy magát erõsnek vélõ errejáró pont középen átütött. Szomorú példa, amely nem segíti az erdõben tartózkodók és az erdõt kezelõk álláspontjainak közeledését. Erdõfolt után újabb kilátóhely, felszeletelt rönkökkel és a kelet felé, távolba húzódó hegyek láncával. Innen belépünk a zárt erdõbe, sétálunk a kellemes hûvösben. Ezt a társaság fele úgy értelmezi, hogy fázik, én pedig örülök, hogy reggel visszatettem a pulóvert a szekrénybe, amikor megláttam a felhõtlen, kék eget. Megérkezünk a rönklerakatként is mûködõ Völgyfõ-ház mellé, két férfi néz ránk nem túl barátságosan, aztán elporoznak egy kocsival. A jókedvû pontõrök elmesélik, hogy õket igazoltatták is, valószínûleg a környéken felhalmozott farakásokat õrzik, ami azért érthetõvé teszi a gyanakvást. Bénázok egy sort az itinerekbe rejtett igazolólapokkal, a bélyegzõt kezelõ lány javaslatára különválasztom az eltérõ célt szolgáló lapokat. Így már kényelmesebb. Vételezünk színes papíros ostyaszeletet (és egyetlen eldobott csomagolást sem látok késõbb!), valamint aszalt barackot, ami finom. Az alkalom fénye tovább emelkedik Tinca érkezésével, aki egy idõre hozzánklassít.


Elhagyjuk a Völgyfõnél elért Oldal-völgyi mûutat, majd az alig szivárgó Zsuzsa-forrást. Lassan, de folyamatosan emelkedik velünk a széles szekérút, Tincával a nagy beszélgetés közben fokozatosan ellépünk a többiektõl. A gerzsényi elágazás környékén szerencsétlenkedek egy sort, pedig a zöld sáv ott virít elöl, nem messze. Keresztezzük az erõsebb utat, a túloldal elõször enyhén benõttnek tûnik, aztán mégsem. Szívesen társalognék tovább, de nem akarom Repkényre hagyni mind a két testvéremet, ezért úgy döntök, nem várom meg, amíg Pazsagra érünk és bevárom õket, Tinca pedig ellép. Amíg várok, elsiet néhány, egymástól független túrázó, közülük egy fiatal lány az egyetlen, aki nem köszön vissza (késõbb sem), csak dacosan néz maga elé. Érkeznek lassan a többiek is, Zsotyek vezeti fel õket, akit az elõzés utáni tizenhetedik másodpercig látunk. Sárga sáv jelzés érkezik mellénk, majd nem sokkal odébb, egy alaposan kijelzett elágazásban elhagyja a gerincet tovább követõ Török utat. Irtást hagyunk el, mellettünk völgy indul, gyorsan mélyülve – vagy éppen mi emelkedünk gyorsan –, majd átbukunk a hegy túloldalára és szépen elindulunk le, Pazsag felé. Repkény lemarad, Bese kitérõt javasol az út szélén álló kõalakzathoz, de nõvére lebeszéli róla, szép az innen is.


Pazsag bejáratában találkozunk a lekváros (birsalmapép?) kenyeret fogyasztó, már a Fennsík felé menetelõ Tincával és a kerékpáros táv néhány résztvevõjével. Megkerüljük a telep néhány házát, itt találjuk a soron következõ, második ellenõrzõpontot. Zsíros és margarinos kenyérszeletek közül lehet válogatni, majd mindkettõt tetszés szerinti feltéttel ellátni. Célszerûen a zsíros változat mellé a kovászos uborkából, a savanyúságból és a piros aranyból, valamint ezek kombinációiból elõállított keveréket alkalmazom, míg a margarinosra birsalmapépet applikálok. Fordítva meglepõ hatást érnék el. Lehet vizet inni és tölteni, de vizünk speciel van annyi, hogy ezt a lehetõséget meghagyjuk a kisebb készlettel rendelkezõknek. Megérkezik Kerek repkény, majd négyesben folytatjuk az utat. Mögöttünk egy szintén négyfõs, csupa lánycsapat lódul meg. Nem tudunk eléggé gyorsan haladni, hogy ne halljuk a csivitelést, így folyamatos osztálykirándulás-hangulatban ballagunk a megyehatárig, itt lépünk fel a Keskeny-bükk hátára. Az itteni tarvágások újabb kilátóhelyeket nyitottak meg, elõttünk a Tar-kõ és a Három-kõ magasodik, nyugat felé pedig a Mátrát látni, valamint a Várhegy tömbjét és a hosszan elnyúló Lök-völgy alján túl talán Felnémet házait. Szép, páratlan kilátás – jól ellenpontozza a tarra vágott hegyoldal kopárságát. (Minden ítéletalkotás nélkül ez is csak egy esete az esztétika kontra célszerûség meccsnek.) Felsétálunk a két táv elágazásáig, a pontõr úr a másnapi kerékpárverseny bõségesen kihelyezett irányítótáblái között üldögél. Megkapjuk a bélyegzést, megmutatom a többieknek, hogy itt a zöld sávon is mehetnénk, de szerencséjükre nem ott megyünk. Zöld kör, valamint számos laminált papír mutatják az utat a Hárs-kút felé. Mi arra megyünk.


Elsétálunk az enyhén benõtt forrás mellett, nem figyelek oda különösebben, hogy most milyen vízhozammal üzemel, ha épp üzemel. A lejtõ aljában két kerékpárost találunk, õk teszik ki a másnapra szánt útjelzõ táblákat. A szalagozás kerékpárral címû sport elsõ ránézésre nehezebbnek tûnik a gyalogos változatnál. Megérkezünk a kék kereszthez, ezt az érkezést rögtön egy pompás emelkedõvel ünnepeljük. Egy fán moha nõtte-e körbe a jelzést, vagy a moha eltávolításával nyertek helyet a jelzésnek – nem tudom eldönteni. Látványnak jópofa. Kerek repkény félrevonul a lejtõ aljában egy alkalmas mellékútra, Pattit és Besét pedig elõreküldöm, küzdjenek szépen meg az emelkedõvel, majd megyünk mi is. Amíg Repkényt várom, addig az osztálykirándulás-hangulat felelõsei is elporoznak, elcsendesülve a hegymenetben. Kényelmesen felballagunk mi is, a meredek szakasz vége az újrasusnyásodás állapotát kezdi felvenni, nem is kell talán sok idõ, és már fiatal fák között sétálhatunk ugyanitt. Fent néhány rönkön találunk mindenkit, felrángatom a tesókat, ne örüljenek, még mindig fölfelé kell menni. Igaz, innentõl csak szépen, kényelmesen, mondhatni, észrevétlenül emelkedik a jelzett út a Tar-kõ aljában. Elmesélem, hogy a Bükk 900-as, jelzett úton elérhetõ négy csúcsa közül a túra 50-es távja háromra felmegy (igaz, nem tudom, hogy a Három-kõnél most mi a követendõ kerülõ), és a Tar-kõ sem akkora kitérõ, hogy ne legyen érdemes nulla pontért beiktatni, ha van rá elég idõ. A gondolatmenetet a balról érkezõ, majd jobbra távozó zöld sáv zárja le, megnyugtatok mindenkit, hogy nekünk semmi közünk nem lesz hozzá, most végre lefelé kell menni.


Jó meredeken tesszük meg mindezt, amely a nemszeretem emelkedõk helyett rögtön a nemszeretem lejtõk ellen hangolja a nem reprezentatív felmérés két résztvevõjét. Jót mosolygok, közben pedig figyelek, hogy laposra kopott talpú cipõmmel mégse csússzak meg nagy mosolygásomban. A Toldi-kapunál enyhül a dõlésszög, Repkény lelátogat a Toldi-kunyhóhoz, pótolta-e valaki azóta a füzetet, de eredménytelenül tér vissza útjáról. Elindulunk az útkeresztezõdésbõl, jobbra füves, keréknyomos út vinne a Vörös-kõ-forrást rejtõ völgy felé. Maradunk az ellaposodó, kellemesen lejtõ gerincen, amely a végére elkeskenyedik, s mintegy hídként húzódik a Stimecz-ház felé. Bese jelez, hogy szeretné kivenni a kivehetõs fogszabályzóját, valami mûanyag szerkezetet, amelyet eddig észre sem vettem, hogy van neki. Leülünk a tanösvénynél egy padra, amíg lezajlik a mûvelet, iszom néhány korty vizet. Még mindig marad, rengeteg. A pár perces szünetet követõen lesétálunk a Stimecz-házhoz, itt találjuk a hetes számú bélyegzõt, õ önkiszolgáló rendszerben mûködik, tehát önkiszolgálunk. A ház és a környezõ pihenõhelyek körül kirándulók, piknikezõk tömegét látni. A kisvasút felsõ végállomásánál lévõ focipálya is épp akkor kerül használatba, amikor elsétálunk mellette, és elhagyjuk a helyszínt.


Kényelmesen ballagunk a nagyobb darab kövekkel megerõsített vasúti töltésen, a Felsõtárkányból érkezõ, következõ vonatig sok idõ van még hátra. A pálya mentén álló jelzõkarókat, az útátjárókban az andráskereszteket szépen lefestették, látszik, hogy fenntartói foglalkoznak a vasúttal. A völgy végében õzek, muflonok, miegyebek legelésznek békésen, jöttünkre a lekerített terület túlsó, árnyas végébe szaladnak. Csak egy unott kecske és egy fiatal õzbak folytatja az étkezést, nem zavartatva magát a felbukkanó emberektõl. Idáig tartott a kényelmes szakasz a túrán, most jõ a kényelmetlen. A reggeli, hûvös levegõ szép emlék a tûzõ napon, szerencsére a nyílt szakasz csak Felsõtárkányig tart, itt az utca szélén növekvõ fák adnak már némi árnyat. A buszmegállóban rengetegen várakoznak, talán a 15-ös táv résztvevõi lehettek, legalábbis egyiküknél láttam egy összefogott papírköteget, ami akár itiner is lehetett. A vonat indulásáig még most is annyi idõ van hátra, hogy mindkét mozdony egymás mellett pihen a kocsiszínnél. Próbálok készíteni egy fényképet az együttállásról, elég halványra sikerül. Kelet felõl kerüljük a focipályát, majd az üdülõhöz vezetõ aszfaltút emelkedõje következik. Felérünk, parkoló, bejárat. A lánycsapat a célnak helyt adó pavilon elõtti ötven méteren elrobog mellettünk, lehet, úgy vannak vele, inkább mi várjunk rájuk, mint õk ránk. (A „buszhoz sietnek” c. tételt kilõhetjük az okok közül: autóval jöttek.) Nem mintha sokat kellene várni, a magányos rendezõlány, aki láthatóan az érkeztetést is intézi, nagyon gyorsan megírja az okleveleket. Pár perc sorállás után megkapjuk a díjazást egy kedves mosoly és egy kézfogás mellett. Ezúton is köszönöm szépen a túrát a rendezõknek, a társaságot a társaknak, jó ötlet volt ismét kilátogatni erre a túrára. Végre megvan a harmadik színû fém (bronz-ezüst-arany, sorra), jövõre lehetne folytatni akár az ötvenes távon a gyûjtögetést. Aztán egyszer, ha nagy leszek és ügyes, ki kellene próbálni a kerékpáros távot is. Remélem, lesz rá lehetõség.


-Kékdroid-


Képek

 
 
Őrség (- Vendvidék) 75/50/30Túra éve: 20122012.05.17 16:02:52

Õrség-Vendvidék 75


Megyek veletek, bassza meg!” (Nagyondinnye az 50-es és a 75-ös távok elágazásánál)


M7, M70. Balatonszentgyörgy után két kezemen meg lehet számolni a látott személyautókat. Az európai vérkeringésbe is bekapcsolt Tornyiszentmiklós (Olajos körút ellenõrzõhely a falu melletti dombon, egy romos csûrnél) után elhagyjuk a helyenként autópályává bõvülõ utat. A következõ megálló Lenti, a környék fõ benzinkútja, ennek megfelelõ forgalommal. Régen jártam Lentiben úgy, hogy ne ide érkeztem volna. Kerek repkény a szomszédos ülésen meg fõleg. Laci069 visszatér a tankolásból, Zsuzsa a telefonálásból. Bajánsenyén rosszfelé indulunk, a buszmegálló után meg kell fordulni, erre már Szlovénia lesz. Õriszentpéter, körforgalom, buszállomás, iskola. Varró Lídia fogad, megnyugtatjuk, hogy se söpörni nem fogunk, se semmi egyebet, egyszerû, mezei résztvevõk óhajtunk lenni. Kéri, várjunk még egy kicsit az adminisztrációval, verjünk sátrat nyugodtan. Nyugodtan verünk sátrat, fenyõfa alatt, enyhén lejtõs, sima terepen. Amikor végzünk, újra találkozunk a szállásukat közben elfoglalt Laciékkal, elsétálunk a Bognár étterembe, étkezni. Amire jóllakunk, besötétedik, az iskolában pedig már lehet nevezni, jelképes szállásdíjat fizetni. Néhány rendezõ beszélget, elsõre nem értem, mirõl folyik a diskurzus, ez talán azért van, mert a beszélgetésük nyelve a szlovén. Azért néhány jellegzetes kifejezést felismerek. Kapunk rajtszámot és rajtidõt, a tömeggel majd elrajtolunk reggel. Megkapjuk az itinert is, két részletben: egy színes kartont, rengeteg hellyel rengeteg bélyegzésnek, belül térképpel, részletes táv- és szintaadatokkal. A másik részlet az útvonalon fekvõ néhány településrõl közöl rövid ismertetõt és felsorolja a 2007-es, elõzõ rendezés teljesítõit (beleértve Kerek repkény édesapját, aki mondjuk kiszállt valahol). Kapunk továbbá fejenként egy Turista Érmet, amirõl eleinte nem tudom, mire való, de mostanra már utánanéztem. Fene az ilyen gyûjthetõ dolgokat, fölösleges, meg minden, de akkor is jópofa, gyûjteni akarom. :) Ennyi mindennel felszerelve elhagyjuk az épületet, elballagunk a sátorig. A hangulat olyan, mint egy kempingben, amikor késõn, sokan kezdenek tábort verni. Valaki vasanként kilencven-százhúsz kalapácsütéssel stabilizálja sátrát. Vagy nem túl gyakorlott, vagy most veri szét a környék egyetlen dolomitlencséjét. Végül sikerül a mûvelet, a néhány halk beszélgetõ már egyáltalán nem tûnik fel, elalszom.


Az ébredés egészen más zajjal köthetõ össze, és ez a kacsahápogás. Gondolkodtam a dolgon, és rájöttem, hogy a környékbeli kacsaállomány intenzív énekleckéket vesz reggelente a nagyszámú rigótól, fülemülétõl, és a maguk módján igyekeznek visszaadni a hallottakat. Ezért aztán sokáig egy óvodásnak is fárasztó kacsás mondóka mászkál a fejemben, amíg ki nem ûzöm azzal, hogy Metallicát dúdolok, egész halkan. Térjünk most vissza a sátorhoz, ahol Kerek repkény már felöltözve, összecsomagolt cuccal várja, hogy gyorsabban eszméljek és segítsek összecsomagolni a sátrat. Öt óra negyvenre elkészülünk, besétálunk az iskolába, hogy ledepózzuk a felszerelés azon részét, amelyre nem lesz életbevágóan szükség. Bent nem túl meglepõen nagy a tömeg, SzLA-t látom meg, majd pesza91-et, odébb moiwa, lépéshiba és Nagyondinnye érkeznek. Valamivel bentebb Bubu kerül elõ valahonnét, bemutatja a seprûcsapatot, amely rajta kívül EduShow-ból és Lestatból áll. Repkény ezalatt a hirtelen elhatározásból mégis eljövõ régi barátnõjét próbálja rávenni, hogy gondolja meg magát és jöjjön a 75-ös távra. Én is felhozok néhány érvet ezen lehetõség mellett, hiába. Úgy is felfoghatjuk viszont, hogy nem vettük rá a kis éji szupercella átélésére. Közben ledepózom a táskákat a sátorral – ez is depónak számít? elvégre nem saját erõbõl cipeljük végig – és kimegyünk, vagy legalábbis megpróbálunk kimenni. Ezen törekvésünkben feltartanak minket egy-egy stampedli mézes pálinkával. Az akadályokat leküzdjük, kint így is sikerül elcsípni a rendezõi eligazítás utolsó pár mondatát és a pillanatot, amikor a mezõny eltép, lendületesen. -Rafter- is felbukkan, együtt indulunk el Õriszentpéter kies utcáin.


A táj nem változott, szerencsére, a túrázók létszáma viszont a tömegrajtnak köszönhetõen meglepõen magas. Ennyi embert egyszerre itt még nem láttam, igaz, én még a közelben sem jártam öt évvel ezelõtt, amikor a legutóbbi hetvenötöst rendezték. Kisétálunk tehát Õriszentpéterrõl és visszasétálunk oda, egy másik szerre. Itt a Lendvai-házaspár intézi a pontõri teendõket, mögöttük templom, régi. Felbukkannak -rafter- útitársai is: Vali, Andi és Dia. Tiszta Charlie Angyalai. :) Továbbsétálunk, elhagyjuk a mûutat a Zala-völgyéért. Egy földútnál valakik úgy gondolták, hogy téglával majd fel lehet javítani a járhatóságot, ez régi szokás, itt azonban még csak a tégla földbe döngölõdésének az elején járnak. Mi meg a téglán járunk, bukdácsolva. Az õrségi súlyponti település Keserûszer nevû részébe érkezünk, megérkezik Nagyondinnye és csatlakozik az állományhoz. Vagy menetményhez? Szóval jön velünk. Elkanyargunk a pangó vizû folyócska völgyében, kis híd, rét, erdõsáv, rét. Az út mentén embertelen magas farakások. Rövidke szembeforgalom, pesza91, aki futónak látszik. Odébb vadászháznál vár Matécz Péter. Bélyegzéssel lát el, õ ma a második. Átballagunk Szalafõre, a faluszéli réten nagy sátor áll, mindenfelé padokkal, asztalokkal. Leendõ rendezvény helyszínének tûnik. Szalafõn talán csak annyi változást veszek észre, hogy a fogadó ablakait kitárták. Átsétálunk Pityerszerre, itt egy szép makettel bõvült a látnivalók sokasága. A makett mellesleg éppen a látnivalókat ábrázolja, körülbelül 1:80 arányban lekicsinyítve, ezt abból gondolom, hogy kicsit nagyobb, mint egy H0-ás terepasztalra való épület. A ponton kekszet kapunk, próbáltam úgy írni, hogy keksszel kínálnak, de hülyén néz ki leírva.


Széles dûlõúton sétálunk tovább, a térkép a Körtike tanösvényrõl csacsog. Egyáltalán nem hátrány, de az Õrségben jól elszaporodott a tanösvény nevû jószág, csak gyõzze az ember figyelni õket. (Csak felsorolom a látottakat: Szala menti, Körtike, Áfonyás, Hármashatár, Réti orchideák, Rókagomba, és volt egy szlovén tematikus út, meg egy osztrák valami is.) Elérjük az ötvenes és a hetvenötös távok elválását jelzõ táblát, ahol elhangzik Nagyondinnyétõl a cím alatt olvasható mondat, és velünk tart, holott az 50-es távra nevezett be. Tehát sétálunk az Õserdõ felé, határsávban. Elhagyunk egy valaha határõrzési céllal létesített épületegyüttest, határnemõrzõként omladozik tovább magányában. A határköveket viszont karbantartják, az látszik, az MK feliratot az országnév váltásakor akkurátusan M-re meszelték át. A határsáv meglepõen tiszta, jól járható. Jól járjuk, különösebb megállók nélkül haladunk. Mellettünk néha árkok furcsa rendszere húzódik. Az egykori bakhátas mûvelés maradványa, vagy a határral kapcsolatos dolog? Különös. Néhol felbukkan egy-egy ismertetõ a Pout po dolaj pa bregaj nevû „Tematikus útról”, amelynek a jelentésével a netes fordítóprogramok nem tudtak értékelhetõ módon megbirkózni. Valami út a völgyekbõl a hegyekbe lehet, érzésre. Ez is afféle tanösvény, 12,4 km hosszú körséta tehetõ rajta Kerkafõ, Bûdfalva és Orfalu (Cepinci, Budinci és Andovci) érintésével, a táblákon szlovén, angol, német és magyar nyelvû rövid ismertetõt lehet olvasni errõl-arról. Elérjük a régi dolányi utat, felismerhetõ a helyszín, az ötvenes táv útvonalával találkozunk, amely Dolány (Dolenci) és Bûdfalva felõl érkezik. Maradunk a határsávban, rövidesen megérkezünk a Karavla feliratú esõházhoz. Kedves pontõr fogad, csokitallérral kínál, vegyünk bõven. Tényleg rengeteg van, veszek hármat, mert gyorsan olvad az idõközben kialakuló hõségben. -Rafter-ék megvárják Valit, aki útközben megállt valahol, és azóta sem ért utol még minket sem, pedig ma egyáltalán nem érzem magam gyorsnak. Amit érzek az az, hogy a tüdõm hiába szeretne, nem tud teljes terhelésen dolgozni, az allergiás tünetek csökkentik a hatékonyságát. Majd lesz még jobb, ha elkezd esni az esõ, gondolom, és igazam lesz, de addigra már Kondorfán is túl fogunk járni.


Mivel kellemes dolog egy elavult intézményt dísztárgy szerepkörben látni, elolvasom, hogy az esõház helyén valaha a jugoszláv hadsereg határõr õrse állt itt, amelyet „1973-ban a virágvasárnap és nagyszombat közötti nagyhéten lerombolták”, de vajon milyen okból? Hivatalosan rombolták le, vagy a valamiért felbosszantott dolányiak és bûdfalviak dózerolták be? A táblát hiába kérdezem. Tovább bóklászunk a látszólag egyenesen húzódó határon, tiszta véletlenül lefényképezem a térkép szerint Szlovénia legészakibb pontját jelzõ A115-ös határkövet. Ma két ország két leg- pontját is érintjük: a következõ Magyarország legnyugatibb pontja lesz. Országútra érkezünk, ennek nem tudom a pontos számát, az ottjártunkkor tapasztalt autóforgalmáról viszont határozottan állíthatom, hogy az egyenlõ nulla autó per hét perc. A helyszín egyetlen érdekessége a határ két oldalán megszámlálható táblák mennyiségei és méretei között tapasztalt eltérés. Nálunk több van, és azok nagyobbak is. :) A határõr szervezetek épületei közül viszont a szlovén tetszik jobban, szolidabb, tájba illõbb. Egy „Pozor! Državna meja!” („Vigyázat! Államhatár!” - nem árt vigyázni az államhatárral, bár emberre csak túlerõben, éhesen támad) feliratú táblánál, és egy piros jelölõfestékkel lepacázott kilométerkõnél elhagyjuk az országutat. Széles, kényelmes, kavicsos úton sétálunk tovább a két ország határán, a zöld sávval jelzett Vasfüggöny-turistaúton. A terep kezd hullámvasút-szerûbbé válni, ezen érzésem felõl egy magassági pont is megerõsít, meg a besûrûsödõ szintvonalak is feltûnnek a térképen. Azért nem kell egy Északi Zöldre gondolni (pedig a határkövek és a jelzés stimmelne), egyszerûen csak néha fel, néha meg le kell menni. Nem sokkal késõbb elhagyjuk a határkövek végtelen sorozatát, megérkezünk Felsõszölnök szélére. Útmenti keresztnél megyünk valamilyen különös megfontolásból egyenesen, késõbb, egy adótoronynál a domb gerincérõl észak felé térve állapítjuk meg, hogy itt súlyos eltérésben leszünk az útvonalhoz képest. Visszamászunk, nem esik jól, mert elképesztõen meleg van, pollentõl sûrû a levegõ, a Nappal szembe menve pedig nem nagyon látok. Hamar visszaérünk a kereszthez, elhagyjuk a dombtetõt, sûrû bükkösben haladunk tovább. A falu központjában „Hármas határkõ” (sic!) felé igazít el egy tábla, ez rögtön nem jó, mert a Hármashatárnál az A1-es határkõ áll. Befejezem mára a szõrszálhasogatást, pár lépéssel letérünk a jelzésrõl a kocsma és az ott található ellenõrzõpont kedvéért.


A kocsmában, ott nincs most nagy élet, a kocsma teraszán viszont van. Renáta bélyegzést ad, Sztancsik Gyuri kitûzõt gyárt, Kiscsibész és fia pedig a kenyérkenéssel foglalatoskodnak. És õk még csak a rendezõk voltak! Találkozunk az útitársaikra váró Matus Petiékkel, akik egy óvatlan pillanatban aztán el is lépnek. -Rafter-ék a hátsó traktust foglalták el, ülõhely már csak elöl van, nem véletlen: odasüt a Nap. Repkény lehuppan egy székre, én pedig benézek a kocsmába, a bélyegzéshez járó bónt beváltani. Jelentõs sorállás van, egy helybéli ifjú próbálja kitalálni néhány túrázó várható kívánságát: belõlem öt cent jégert néz ki, de le kell lomboznom, mert csak kólát és almalevet kérek, kimérõset. Rendszerhiba léphetett fel, ma még nem kávéztam, és most sem kívánom. Érdekes. Letelepszem odakint, választok zsíroskenyeret Repkénynek és magamnak is. Feltûnik a metélõhagyma a kínálatban, de nem értem, miért van közötte virág. Dinnye felvilágosít, hogy az a metélõhagyma virága, és ilyen minõségében ehetõ. Evés-ivás után még megpezsgõtablettázunk, töltök vizet a kiürülõ palackba. Harmincöt percnyi pihenés után útra kelünk, átkelünk a Szölnöki-patakon, követve a tábla rendelkezését: Turistaút / Turisticna pot ->. Pedig a tájház és a hagyományok parkja is érdekes lehet. Fém Krisztus-kegyhely következik, majd egy érdekes, rikító piros ajtajú épület, amelyre harangtornyot applikáltak. Hosszan elnyúló, napsütötte völgyben sétálunk, néhány jó állapotú és néhány kevésbé jó állapotú porta sorakozik hosszan az út mentén, némelyik egészen az erdõben. Az ideillõ tanösvény tábláit gyorsan lefotózom, késõbb lesz még alkalom kiböngészni, mit is akarnak mondani. Érdekes, hogy a nagyrészt református Õrséghez képest a tanösvény szerint ez már inkább katolikus vidék. Pedig alig jöttünk pár kilométert. Sétálunk tovább, lassan elhagyjuk a réteket, erdõsebb, dombosabb-völgyesebb részre érkezünk, ahogy megközelítjük a határként funkcionáló vízválasztót. Nagy csoportok jönnek szembe, családok és egyesületi egyenpólót viselõk. Kizökkenek a monoton caplatásból, hirtelen emelkedõn kell emelkedni, körülöttünk régebbi irtáson felcseperedõ fiatal erdõ, Repkény állítása szerint öt éve épp a friss tarvágáson jártak erre. Még sétálunk egy kicsit felfelé, amikor hirtelen egy jól kiépült helyszínre érkezünk, ez a Hármashatár, Magyarország legnyugatibb pontja.


Mivel a világnak itt mégsincs vége, nyugat, észak és dél felé tekintve nagyjából ugyanolyan erdõt látni innen, mint amilyenben idáig túráztunk. Az impozáns méretû szuperhatárkõhöz viszont orbitális mennyiségû padot telepítettek, asztalokkal, és persze áll itt egy csomó ilyen-olyan tábla is, amely mind tájékoztani akar valamirõl. Érdekes továbbá megfigyelni három ország három különbözõ jelzési rendszerét. Van a magyar fehér-alapon-színes-geometria, a szlovén piros karikában fehér karika, és az osztrák iránytábla, zománcozott, színes jelzésekkel. Részrehajlás nélkül merem állítani, hogy semmi szégyenkeznivalónk nincs, sõt. A helyszín fejbéli felmérése után az ellenõrzõponthoz megyünk, Talpalóék ücsörögnek itt, náluk lehet megvenni a rajtban kapott éremsorozat újabb példányát, amely a Hármashatárhoz kapcsolódik. Legyen egy, kettõnknek. -Rafter- és a lányok az egyik padnál ülnek, együtt indulunk tovább. Egy bõ kilométernyi távra átrándulunk Ausztriába, ahol nem zöldebbek a fák, csak úgy tûnik, mert beborul az ég. Az Õrség-Vendvidék túra saját eligazító táblái itt Wandertag néven illetik a Szlovéniában még Pohodként hivatkozott eseményt. Nálunk ez simán teljesítménytúra. Itt is van tanösvény, lapozható táblával, az információt fémlapra laminált papírról lehet leolvasni, három nyelven. Derék. Piros sáv, zöld sáv jelzik az utat, a piros sáv kissé rejtélyes, mert olyan formát követ, mint a magyar jelzések, de a kivitelezés inkább Szlovákiát idézi, miközben Ausztriában járunk. A zöld az oké, szép, szabványos. Maradunk ezen, jó sokáig. Erdõben, könnyen járható ösvényeken túrázunk, szép, avaros mélyúton sétálunk le, majd fel. Újra találkozunk a Vendvidék 25-ös távon túrázó Matus Petiékkel. Találunk egy darabka vasfüggönyt, amely némi szögesdrótos kerítésbõl és egy õrtoronyból áll. -Rafter- és Vali felmennek megnézni, azt mondják padlószõnyeg is van, akkor mégsem ajánlom bivakhelynek, mert túl kényelmes. Pedig ez lehetne némi képzavarral a Grand Hotel a vesztegzárban. :) (Bocs.) Kilátás viszont nincs, a fák megnõttek. Sétálunk tovább. A levegõ kezd lehûlni, ezért nem lehetek elég hálás. Feltámad a nyugati szél, változó erõsséggel, de folyamatosan fúj.


Repkény és Dinnye közben elõrehúztak, Diával haladok valahol mögöttük, -rafter- és Vali és Andi pedig még utánunk jönnek. Elhagyjuk az osztrák határt, ismét Felsõszölnök utcáit járjuk, ez a Jánoshegy. Ahogy közeledünk a következõ ellenõrzõponthoz, úgy válik egyre nyitottabbá a táj, szép, felhõs kilátás adódik nyugat felé, a láthatárt az Alpok hegyei zárják le. Szerencsére másfelé nem látunk, mert ott csak az esõfelhõket látnánk. Útmenti keresztek mellett sétálunk el, majd oldalt nagy csoportosulás tûnik fel a fák között. Ez a Jánoshegyre rendeltetett ellenõrzõpont, Laci069 õrzi, szódával és nápolyival kínál, utóbbit bõségesen osztogatja, még rengeteg van nála. A kilátó tetejérõl Repkény és Nagyondinnye lógatják a lábukat, felsétálok hozzájuk, szétnézni. A kilátás lenyûgözõ. Északon napsütés, délen esõ, sõt, vihar, Repkény lát egy villámot. Keleten felhõs égbolt látszik, nyugaton ugyanez, hegyekkel. Nagyondinnye kölcsönkabátot szerez Lacitól, mert neki nincs sajátja, lévén nem készült a hosszútávval együtt járó, nagy bizonyossággal jósolt esõre. A három lány és -rafter- már továbbálltak, mi is összekapjuk magunkat és megyünk. Mivel ittam szódát, a következõ pár kilométert azzal töltöm, hogy a társalgás lehetõ legkevésbé alkalmas pillanataiba egy-egy orbitális tüsszentést iktatok. Eloldalgunk még a Jánoshegyen, de maga a János-hegy most nem esik útba, lejtõt választunk az emelkedõ helyett, lesétálunk az Alsószölnöki tanyákhoz, idõs néni köszön vissza mosolyogva. Ez még nem Kétvölgy, pedig már kezdtem azt hinni, hogy ennyire gyorsak vagyunk. Az országútról a jelzés az egyik porta felé terel, korábban szóltak, hogy ezt el kell hinni, tényleg a kerten át visz az út.


Meredek, de elég rövid emelkedõ vezet ki a Szölnöki-patak völgyébõl, a meredek, de rövid emelkedõn találkozunk Zsuzsával, õ a Vendvidék 25 távon túrázik erre. Rövidesen szalagozott szakaszra érkezünk, a piros sáv észak felé kanyarodik, Szentgotthárd a célja, itt tájegységet vált és Szent Imre Vándorútként jut el Horvátnádaljára. Hangulatos erdõben, avaros úton sétálunk dél felé. Kerek repkény elõresietett, Nagyondinnyével megyek együtt, beszélgetünk, közben telik az idõ, megérkezünk Kétvölgy szélére, kápolnával szemben találunk egy padot, a padon találjuk Kerek repkényt. Uzsonnaszünetet tartunk, közben megérkezik Zsuzsa, feltartjuk egy ideig, aztán tovasiet. Érkezik egy család is, apuka, anyuka, két fiúgyerek, velük is találkoztunk már és fogunk is még találkozni. Uzsonnánk szalonnából és kenyérbõl áll. Jólesik, mert a felsõszölnöki ellenõrzõpont óta nem ettünk semmit. -Rafter- közben telefonál, Tami közlése szerint a meteorológia kiadta a vörös riasztást a nyugati országrészre. Optimista énem azt mondja, hogy csak óvatosak, nem annyira optimista énem pedig azt, hogy igazuk lesz. Egyelõre felfüggesztem a meccset magam között. Érintjük Kétvölgy szélét, a név csalóka, a falu (falvak) dombtetõn található (találhatóak), mi mindkettõbõl csak egy kicsit látunk. Kétvölgy-Permise szélén magasodik a Katalin-hegy, erre kilátót emeltek, a kilátó tövében pedig a túra következõ ellenõrzõpontját találjuk. Kiszuszakolok az üresedés határán álló ballonból két korty vizet a bögrémbe, megosztozunk rajta Repkénnyel. -Rafter-ékkel itt találkozunk újra, a kilátó aljában fetrengenek a földön. Jó látni, hogy nem csak én csoffadok. :) Felnézek a kilátóba, Kerek repkény társaságában. Nyugat felé továbbra is gyönyörû a kilátás, az elõtérben víztorony látható egy réten, mögötte Kétvölgy házai, mögöttük a Felsõ-Õrség dombjai, valahol a távolban pedig magas, nagyon magas hegyek. Az erõs szél miatt nem maradunk sokáig, elbúcsúzunk a pontõröktõl és lesietünk a magaslatról.


Visszatérünk a határsávba, ma már jártunk itt. Fenyves van és széles út és sok határkõ. A piros sáv letérését éppen, hogy nem vétjük el, le merném fogadni, hogy délelõtt még volt eligazító tábla, amely Farkasfa irányát mutatta. Lehet, hogy besöpörték? Sebaj. Innentõl ismerõs lesz az út, visszatértünk a hosszútáv eseménydús betétkörérõl. Utolér cr_lupin és útitársa, elsuhannak mellettünk. Betérünk a Sûrû-erdõ felé, magányosan árválkodik az innét a Karavla esõházhoz áthelyezett pontõrök egykori kék asztala. Piros négyszög jelzés tér el Orfalu központja felé, mi maradunk a piros sávon és megcélozzuk az Orfalui-nyerget. Néha felbukkan a Nap és süt, néha beborul az ég. Az idõjárás bizonytalankodik még egy kicsit, mielõtt igazán kezdene zorddá válni. Repkény megint elõrébb jár, és amikor egy helyen kiállok megigazgatni magamat, akkor látom, hogy -rafter-ék valahol nagyon elöl haladnak, mögöttük Kerek repkény bandukol, mögötte valahol Nagyondinnye, mögötte pedig én zárom a sort. Az egyes gyalogló entitások közötti távolság körülbelül ötven-hetven méter. Új dologra csodálkozom rá, amely már a Hármashatár óta gyanús volt. Hiába próbáltam kirázni egy nemlétezõ kavicsot a cipõmbõl, a nyomás nem szûnt meg, amely alapján arra a következtetésre jutok, hogy ez a cipõ bizony harminc kilométer után megszûnik kényelmesnek lenni. Ez a kényelmetlenség kezd vízhólyag formájában manifesztálódni, amely csak azért zavaró, mert épp a sarkam közepén teszi mindezt. Miért nem máshol?


Hogy megakasszam a vízhólyagos témát a fejemben, inkább Nagyondinnye után kocogok. Kerek repkényt egy magaslesnél érjük utol, ahol éppen üldögél és virágokat fényképezget. Itt mindannyian tippelünk arra vonatkozólag, hogy hány perc múlva érkezünk majd Farkasfára, a SzLA által kezelt ellenõrzõpontra. Elsétálunk Balázsfalva szélén, lehuppanunk egy völgybe. Kezd sötét lenni, pedig igazából csak beborult megint és sûrû az erdõ. Keresztezzük az orfalui országutat, patakvölgyet érünk el, ezt követve érkezünk meg Farkasfára. Harminckét perccel egész közel tippeltem a valós eljutási idõhöz. A Tóka koccintónál egy közepesen alkoholistának kinézõ alak éppen társalgást kezdeményez Valival, odabent SzLA õrzi a pontot, -rafter-ék pihengetnek, cr_lupinék épp indulóban vannak. Lehuppanunk, kávét kérek és üdítõt és Repkénynek egy citromos sört. Az üdítõt a résztvevõknek járó bónból fizetem, a többi ezen felül megy, a pultosnéni nagy-nagy örömére. A mai bevétel kiugrónak számíthat. Elücsörgünk itt is harmincegynehány percet, de talán jót tesz: az eddig a holtpont peremén lavírozó Nagyondinnye innentõl határozottan lelkesebb, meg talán az idõjárás változása miatt én sem tüsszögök már annyit (most éppen, de majd késõbb még igen). Kerek repkény állapotán nincs hová javítani, õ megy, mi meg megyünk mögötte.


Elbúcsúzunk SzLA-tól, elhagyjuk Farkasfát, kellemes emelkedõ vezet a Kiserdõre, házcsoportnál térünk derékszögben balra, kelet-északkelet felé sétálunk. Többszöri kanyargást követõen ereszkedünk alá egy völgybe, patakot, mély vízmosásokat, horhosokat kerülgetünk. Szép, hangulatos a környék. Amikor kiérünk a nagy, lekerített rét szélére, akkor döbbenek rá, hogy egyrészt Kondorfa után talán már lámpával kell menni, másrészt, hogy tényleg ideért a beígért szél. Vörös riasztás? Lehet. Kikerüljük a rétet, ennek örülök, mert az erdõben szépen kényelmesen eloldalgunk, a rét végi egyenes pedig némi sárral bevisz Kondorfára. Itt csatlakozik hozzánk a RP-DDK jelzése, amely Szalafõ felõl érkezik, itt egyben a 35-ös táv útvonalaként is. Meglepne, ha találkoznánk valakivel, aki most jönne ezen a távon. Elõttünk négy kacsa sprintel át az úton, bõsz hápogással csapnak le valamire, ami számukra ínycsiklandónak tûnik. Mókás futóknak tûnnek, ahogy felegyenesedve szaladnak. Besétálunk a központba, egy láthatósági mellénybõl hajtogatott bója láttán eszembe jut az Iszinik, ott láttam hasonlót. A kocsma hátsó helyiségében várnak pontõri minõségükben Horváth Csabáék, leülünk pár percre náluk. A menü kávé, üdítõ, fröccs (utóbbi nekem), ezúttal saját kontóra, mégsem lehet mindenhol bónt osztogatni.


Rövid, tíz percnél is rövidebb pihenõt engedélyezünk magunknak. Kicsit kellemetlen dolog kilépni a kocsma szélcsendjébõl. Kint erõs szél fúj, ahogy haladunk a falu keleti vége felé, autó áll meg mellettünk. Fiatal férfi vezeti, mellette idõs, apró termetû bácsi ücsörög. A srác kérdezi, hogy merre megyünk, és azt is, hogy biztosak vagyunk-e abban, hogy odajutunk. Látszik rajta, hogy tényleg aggódik, és nem egyszerûen hülyének néz minket. Megnyugtatjuk, hogy a látszat ellenére uraljuk a helyzetet. Kisétálunk Kondorfáról kék jeleket követve, a hosszú réten még korán van lámpát kapcsolni, de már nagyon gyérek a látási viszonyok. A szél miatt ráadásul már nem elég a melegítõfelsõ, nincs mese, fel kell venni a kabátot is. Közben csendben elkezd pötyögni az esõ, egyelõre minimális intenzitással. Eszembe jut, valamelyik idõjárásos honlap 5 mm csapadékot jósolt... nem mindegy, hogy ez mennyi idõ alatt esik le. Dinnye lámpát kapcsol, amikor betérünk az erdõbe, akkor már tényleg szükség van rá. Elérjük a zöld sáv leágazását, a jelzés egyenesen halad a fák között, úttalan utakon, nappal ez egyértelmû, sötétben kevésbé. Az erõs lámpa és Repkény emlékezete megoldja a dolgot, elindulunk, leereszkedünk a Lugos-patakhoz, majd felbotorkálunk a szembeparton. Nagy szerencse, hogy ezt az átkelést sikerült a nagyobb esõ, pontosabban a nagyobb sár elõttre idõzíteni. Lehetne ügyeskedni a sötétben. Oldalt fénypontok bóklásznak, valakik valahogy bekeveredhettek a Máli-rét kevésbé megfelelõ oldalába. A helyzetük nem megoldhatatlan, de nem is irigylésre méltó. Kikevergünk a kevéssé egyértelmû utak birodalmából, széles dózerút vezet tovább, egészen az Õriszentpéter-Ivánc országútig. Itt már jobban érezni az esõt, eddig a kapucnimat a megfelelõ látószög biztosítása érdekében a fülem mögé tûrtem, most ezt az állapotot kénytelen vagyok megszüntetni. A vihar bekeményít. Ráfordulunk az ispánki egyenesre, a végén pislákol valami fény a falu felõl, de a „világ közepe” csak nem akar közelebb kerülni. Egyetlen szerencsénk, hogy északi szél fúj, és legalább nem szembõl kapjuk az áldást. Elcsoszogunk Ispánkig, a Békeligettel szemközti ház tornácán várnak Pintér Józsiék, állapotukat talán az átfázott jelzõ írná le. Nem csoda, egy helyben állva a szélben nagyon hideg lehet.


Nem ülök le, mert az kényelmetlen volna, viszont a kabátot a táska fölé veszem. Közben elmajszolok néhány szem nápolyit, inkább csak azért, hogy ne a környezet nedvességtartalmára figyeljek. Józsi figyelmeztet az útvonalon bekövetkezett változásokra. A pár percnyi megállást követõen kilépünk a zuhogó esõbe, a vízcseppek folytatólagos vonalként jelennek meg a közvilágítás meleg fényû lámpái elõtt. A saját lámpámat igyekszem minél inkább a kabátom ujjában tartani, nehogy megázzon. Ledöcögünk egy lejtõn, át Ispánk másik szerére. A fák között csak az esõt kapjuk, a nyílt szakaszokon a szelet és az esõt együtt. Kiérünk az országútra, átkelünk rajta, besétálunk a Bárkás-tóhoz, itt megint igaz az ''esõház'' = ''emberek csokit adnak'' képlet. Megpihenünk, amíg elõbányászom a kabát alatti táskából az itinereket. Szerencsére tényleg óv valamennyit a kabát. Az egyik pontõr eljön velünk, megmutatja, merre kell az új, eddigihez képest elterelt úton elindulni. A kék keresztet itt jó sûrûn festették, pontosan, kanyarogva követjük az erdõben, mellettünk az esõháztól világítanak ide a fények. Battyogunk a vízben, kiérünk az erdõbõl, újra nyílt szakasz következik. Északi szél, még több víz, battyogunk tovább. Repkény valahol elöl hasít, aztán megvár, mert vaddisznót hall röfögni, és inkább ma egy pár perc állva ázás, mint holnap egy morcos vaddisznó. Elérünk egy balkanyart, dombtetõre szottyogunk fel, sár nincs, csak víz. A tetõ már tekinthetõ célegyenesnek Õriszentpéter felé, s így is tekintek rá. Megérkezünk a házak közé, átsétálunk még egy réten, ahol az idõjárást feltámadó szél és még több lehulló esõ jellemzi. Elkanyargunk az iskoláig, megkerüljük. Huhh, vége.


Bent kedvesen fogadnak, Lendvaiék vannak itt és Lídia és Sztancsik mester és Horváth Csabáék is visszatértek már a pontról. A díjazás most jelvény, oklevél is lesz, késõbb, postán. Kerek repkény, mint legfiatalabb nõi teljesítõ a távon, különdíjat is kap, egy „I love Õrség” kitûzõt. Jópofa. :) Megjegyzi, öt éve nála fiatalabb lány teljesítõ is volt a távon. Lehet zuhanyozni, lehet pihenni. Megérkezik a többi túrázó, az a néhány résztvevõ, aki nálunk többet ázott, végül befut a seprûk csapata is, temérdek szalaggal felvértezve, közülük Lestat a legfiatalabb férfi teljesítõi különdíjat is bezsebelheti. Aztán felbukkan valahogy Kerek repkény édesanyja, és ad ennünk, és még az állomási transzfert is megoldja, ami nagyon szerencsés dolog, mert közben újra elkezd szakadni az esõ és ezt hajnali négy óráig csak idõszakosan hagyja abba. Az állomáson Repkény elfoglal egy padot és alszik. Nagyondinnye hasonló céllal elfoglal egy másik padot, amelyet késõbb kényelmetlennek ítél és a földön szunyál tovább. Én csak a várakozás utolsó fél óráját alszom át, addig eltársalgunk alkalmi sorstársunkkal, Attilával, akinek ez volt élete elsõ 75-ös túrája. Derék, derék. Amikor megérkeztünk, akkor még bent állt egy Bzmot, ez késõbb szerelvénymenetként eljutott Hodosra, majd 4:28-kor, három perc késéssel érkezik vissza Õriszentpéterre. A bézé Zalaegerszegig juttat el, itt átszállunk, gyorsvonat közlekedik velünk Kelenföldig, ebbõl a közlekedésbõl én annyit érzékelek, hogy még Zalaszentiván elõtt (de már a jegyvizsgálat után) elalszom, és valahol Nagytéténynél ébredek.


Foglaljunk össze. Minden hazabeszélés nélkül az egyik kedvenc túrám az Õrség. Kiváló útvonal, kedves rendezõk, szép itiner, szép díjazás, megfelelõ eloszlású ellenõrzõpontok jellemzik. Nem szoktam különösebben foglalkozni a szolgáltatás mennyiségével, de itt igen sok helyütt kaptunk igen sok dolgot. Köszönet mindezért! Köszönöm Lacinak a fuvart és azt, hogy megmutatta a Bognár éttermet. Végül, de egyáltalán nem utolsónak: köszönöm minden útitársamnak a társaságot, Kerek repkénynek, Nagyondinnyének, -rafter-nek, Valinak, Andinak és Diának. Egyetlen dolgot sajnálok, hogy a rossz idõ miatt (is) hamar vissza kellett utazni, pedig jó lett volna még egy fél nap, körülnézni, sétálni csak úgy, vagy az Õrvidék turistája füzet hiányzó igazolásai közül néhányat pótolni... majd. Máskor.


-Kékdroid-


Képek

 
 
Horváth József EmléktúraTúra éve: 20122012.05.02 00:09:43

60 éves az Országos Kéktúra 60


Udo bácsi korán megérkezett a vonathoz, a harmadik, fülkés kocsiban elfoglalta a helyét, magára csukta az ajtót és egybõl el is aludt. Így nem ébredt fel az étkezõkocsi kínálatát szórólapon hirdetõ pincérre, és a tört németséggel beszélõ, fiatal kalauznak is csak egy gépies mozdulattal, félálomban nyújtotta át jegyét. Utána az elsõ megálláskor feliradt az erõs fékezésre, kisandított résnyire nyitott szemhéja alól, és látta, hogy egy leharcolt ruházatú, túrabotos pár szállt le abból a kocsiból, ahol õ is ült. Felpillantott a csomagjaira, gyorsan megszámolta õket, és ismét álomba zuhant. Hamburg még messze volt, úgy gondolta Pozsony után majd hátramegy reggelizni, vagy hozat valamit a pincérrel. Ráért eldönteni.

...


Úgy döntöttem, hogy kihasználjuk a lehetõséget és a flancos hamburgi gyorsot - amelyet most épp EuroCity-nek rangsorolnak - vesszük igénybe Vácig. Úgy tûnik, a személyszállító vasúttársaság az évek során fokozatosan csökkenti a váci irányban közlekedõ nemzetközi vonatok ázsióját. Pár éve belföldi utazásra igénybe sem lehetett ezeket venni, Szobon is csak a határõrök miatt álltak meg, most meg érvényes rájuk a Budapest-bérlet (csatlakozó jeggyel, nyilván), megállnak Vácott és Nagymaros-Visegrádon és Szobon is. Én persze örülök ennek. :)


Vácott Széchenyi Geri és útitársa köszönnek rám, ahogy a reggeli kávéval sétálok Kerek repkény után a bézé mellékkocsija felé. Felszállunk, a hûvös kocsibelsõben jólesik a forró ital, késõbb a nap során lesz alkalom visszavágyni a korai órák kellemes hõmérsékleti viszonyait. Megérkezik a szobi személyvonat, az átszálló túrázók megtöltik a Balassagyarmat felé induló szerelvényt. A felszállók között meglátom Gyõri Pétert, pesza91-et, RitaB-t, elbeszélgetjük az idõt Szokolya kies állomásáig. A vonatforgalom szempontjából önkiszolgáló kisállomáson már vár ránk a szembõl érkezõ vonat, a túrán résztvenni szándékozó utassereg megrohanja a rajthelyet, a Lokomotív TE kulcsosházát. Nevezési lapot töltünk ki, a szokásos rovatok (név, cím, egyesület) között felbukkan a foglalkozás is. Várakozás közben Repkény tájékoztat, hogy látta Cam Mogót elsuhanni, amíg én bézét fényképeztem. Sorra kerülünk, diktálás alapján töltik ki az itinert, majd kézhez kapjuk, pontosan negyed nyolcas rajtidõvel. A szintidõ tizennégy óra, elméletben, a valóság azonban az, hogy Vác felé pontosan este kilenckor megy el az utolsó vonat, és elõtte még a célbéli adminisztrációnak is le kell zajlania. Így marad körülbelül tizenhárom és fél óra, ez egyfelõl elég kell, hogy legyen, másfelõl figyelembe kell vennem, hogy egy ideje hanyagoltuk a hosszabb és per vagy szintesebb túrákat. Megszemlélem az itinert: színes borító, mögötte részletes leírás, táv- és szintadatok, szintmetszet, menetrendi adatok az útbaesõ települések közlekedési eszközeirõl. Példás. Hármasban indulunk el peszával, kikerüljük az állomásépületet, onnan a vasút töltése felé vezet a szalagozás. Magyarkút felé a Les-völgyben vezet a legrövidebb út, ezt jelölték ki azzal a Drégelypalánkról érkezõ piros sávval, amely Verõcén egy éles irányváltással Pest Megyei Pirosként folytatódik, és ilyen minõségében egészen Apajpusztáig vezet. Patak mentén, nagyon enyhe hullámvasutazással sétálunk, Magyarkút szélén méhekre figyelmeztet egy kiírás. Útközben a verõcei illetõségû Müller Peti csatlakozik hozzánk egy idõre. A házak között elsõre sikerül majdnem rosszfelé elhagyni a piros jelzést, még idõben utánunk kiabálnak. Átsétálunk a nyaralók között az ellenõrzõponthoz, amely az Irma-forrás elõtti réten várakozik. Megcsodálom pesza 1988-as Kéktúra-füzetét, mint élõ relikviát, majd továbbsétálunk, egy ideig a füzet és tulajdonosa nélkül. A rakodónál érjük el a jubiláló turistautat, rögtön emelkedõre érkezünk. Egy tisztásnál elcsomagolom a pulóvert és a kabátot is, holt tehernek éppen jó lesz egész napra. Várunk pár percet peszára, közben elsiet hegynek fel Tonnakilométer, és mögötte, ha jól mûködik az arcfelismerõ berendezésem, akkor kaledit is, utánuk nem sokkal pedig Gyõri Péter. Mivel pesza nem jõ, tovaballagunk, tábla figyelmeztet a Magas-hegyre és az ottani elágazásra, ahonnét vissza lehetne ereszkedni a Les-völgybe. Kicsit arrébb találunk egy szimpatikus farakást, ahol Repkénnyel megállunk és bepezsgõtablettázunk, kalciumosat, allergiás tüneteket enyhítendõ. Müller Peti elsiet, pesza pedig a pezsgõtablettás doppingolás közben érkezik meg. Kényelmesen, óvatosan emelkedve jutunk fel a Nagy-Kõ-hegyre, ahol a nemrég kialakított Lokó-pihenõnél kapjuk meg a mai második ellenõrzõpont bélyegzését. Exkluzív darab, olyan, mintha a Kéktúrához tartozna, holott itt nincs is igazolóhely. Most kezdem sajnálni, hogy a saját igazolófüzetemet nem hoztam magammal. Körülnézünk a kilátópontról, az alattunk húzódó völgyön túl Szokolya házai látszanak, mögötte a Börzsöny vadonja. Impozáns.


Visszatérünk az elágazásba, lefotózzuk az igazoló-táblát a Börzsöny csúcsai címû mozgalomhoz. Kellemes lejtõn ereszkedünk, mellettünk mély mellékvölgy húzódik, majd beletorkollik a Les-völgybe. Tõlünk dél felé is megindul egy meredekebb árok, az általunk követett jelzés végül egy dombháton keresztül észak felé fordul és leereszkedik a vasúthoz. Menet közben talán épp itt suhan el mellettünk VadMalac. Keresztezzük az idáig már egészen kitáguló Les-völgyet, megállapítom, hogy kellemes kis fotóhely lenne, ha épp jönne egy vonat. Felsétálunk egy huplira, a tetején enyhén rozsdásodó, sárga fémkorlát akadályozza valamelyest az áthaladást a motorizált természetjárók számára. A hupli teteje után a látóteret Nógrád, a nógrádi vár, és a hátteret szolgáltató börzsönyi magaslatok töltik be. Belegondolok, hogy a Repkénnyel közös legutóbbi börzsönyi teljesítménytúránk óta egy év és egy hónap telt el, a Csóványoson pedig már nagyon régen jártam utoljára. Igaz, az az esemény legalább kellõen hosszú és szívatós volt, vérbeli börzsönyi nemviccelõs. Ahogy a nyílt mezõn sétálunk Nógrád széle felé, felidézem a mára jósolt hõmérsékletet. Szép meleg lesz ma, 28-30 °C, ha jól emlékszem. Ez különösen úgy vidám, hogy a hét elején reggelente még bõven 10 °C alatti értékeket olvastam le a hõmérõrõl. Áttrappolunk a falu Újtelepén, szemközt a vár dombja magasodik a megmaradt falakkal, innét is látható rengeteg látogatóval. A vasút mentén sétálunk fel a Csurgó-forráshoz, a pont õre fák alatt hûsöl a padon, csokival kínál, bélyegez. A Csurgó éppen, hogy mûködik, a Természetvédõk forrása mellette teljesen száraz. Egy család tankol éppen vizet a náluk lévõ számtalan edénybe, nekünk még elég bõséges a saját készletünk, úgyhogy lemondok a frissítésrõl. Csokit majszolva sétálunk tovább, kis domb következik, kápolna bújik az erdõben rajta. A vasút eltávolodik az útvonalunktól, megkerüli a nógrádi várat és hosszú egyenessel közelíti meg Diósjenõt. Mi eleinte egyenesen, majd enyhe délnyugati irányt véve közeledünk lassan a Magas-Börzsöny felé.


Elérjük a Béla-rétet jelzõ táblát, a néven kívül semmi nem utal a rétre, amely tõlünk kicsit délebbre terül el. Lassan emelkedünk-ereszkedünk, mintha a nagy kaptató húzódna elõlünk. A Saj-kútnál tartunk egy fotómegállást, iszunk pár kortyot a készletbõl. Rettentõ meleg van, fõleg a fák között áll a felhevült levegõ. A szépen foglalt forrás csontszáraz, csakúgy, mint alatta a patakmeder. Kezdõdik az emelkedõ, a Saj-kút-bérc kerítés mellett vezetõ kaptatója. Légmozgás nincs a sûrû fiatalosban, nehezen haladunk, Repkényen látszik, hogy megviseli a hirtelen jött nagy meleg. Létra mellett sétálunk el, majd nyíltabb terepre érkezünk, idõsebb erdõbe, ahol már fújdogál valamelyest a soha el nem álló Magas-börzsönyi szél. A forrástól háromnegyed órába telik elérni a Foltán-keresztet, itt lerogyunk egy árnyékos foltra a tisztáson, eszünk némi ropit és iszunk bõségesen. Kell egy kis pihenõ most. A Forrástúrán még azért indultunk gyorsan tovább az éji nassolás után J a a t mesterrel, mert kezdett nagyon hideg lenni. Most kezd nagyon meleg lenni. Összeszedjük magunkat, továbbsétálunk a bükkerdõ és a hegygerinc szélén. Mellettünk dél felé csodás a kilátás a susnya felett, kár, hogy párába vész az egész, a nem túl távol magasodó Visegrádi-hegység homályos kék foltként jelenik meg a láthatáron. Fáradt vagyok és álmos és nagyon melegem van, talán az indokoltnál is melegebbnek érzem a levegõt. Utána kellene nézni, milyen hõérzeti korrekciót kell alkalmazni arra az esetre, ha valaki a Csóványosra gyalogol a kéken, v sebességgel, a szélsebesség 2 m/s, a levegõ hõmérséklete pedig T °C. Hosszan elnyúló nyiladékon baktatunk a hegytetõ felé, futók elõznek mérsékelt lendülettel, felismerem Juditot, pár perccel késõbb már eltûnnek, de odafent még beérjük õket, indulóban. A Csóványoson a túra saját bélyegzõjét kapjuk, Repkénnyel úgy határozunk, hogy most kimarad a geotorony meglátogatása. Látványos, sõt, csodálatos szakasz következik, közhelyszerû talán, de akkor is igaz, hogy a Kéktúra egyik legparádésabb része a Csóványos – Nagy-Hideg-hegy gerincút. Elsétálunk a Szabó-kövek mellett, pesza szépen elosztja a családtagjai között õket. Lesétálunk a Rakodóhoz, innen egy nagyobb emelkedõvel érjük el a Nagy-Hideg-hegyet. Utolér Tibet, felkocog az emelkedõ utolsó partján is, itt várom be Repkényt. Együtt ballagunk fel a házhoz, a pontõr a teraszról integet, odamegyünk, megkapjuk a vonatkozó bélyegzést, majd bemegyünk, fogyasztani. Ránézek az étlapra, majd ránézek Repkényre, majd megint az étlapra. Levest kell enni. Szerencsére pesza is hasonlóan gondolkodik, így nem tartjuk fel. Minimális várakozást követõen kapjuk meg a rendelt adagot. Repkény jobban jár a sajátjával, mint én a tojáslevessel, az övé ugyanis egész sûrû, míg nálam egy szem tojássárgája úszkál a bögrében bánatosan. Pesza jár a legjobban, neki negyvenvalahány darab babot tettek a levesébe. Kávé és kékre festett izolötty színesítik a menüt, késõbb, az összetétel elemzésekor pesza felolvassa egy kisebb vegyi üzem teljes katalógusát. Azért nem rossz a cucc.


Az ebéd, a pihenõ és a kávé hatására egészen felébredek, pedig a Csóványos emelkedõjén még igen álmosnak és kedvtelennek éreztem magam. Erõsen zúgó távvezeték alatt elsétálva hagyjuk magunk mögött a Nagy-Hideg-hegyet (nem, azért sem írom rövidítve), pihentetõ lejtõ következik a Kisinóci-rétig. Útközben van kilátóhely, szép kilátással, meg lehet számolni a csóványosi geotorony tetején állókat. Arrafelé legalább nem sûrû a levegõ. Sétálunk tovább, utolérünk egy párt, kérdezik, milyen messze lehetnek Királyréttõl. A válasz láthatóan meglepi õket. Az úriember valahogy nehezen igazodik ki a térképen, pesza végül azt javasolja, inkább menjenek vissza a hegyre és ereszkedjenek le másfelé. Megfogadják a tanácsot. Letrappolunk a már említett Kisinóci-rétre, kedves pontõrök biztatnak, hogy a szintemelkedés nagyobb részét már magunk mögött hagytuk. Épp elég lesz a maradék is. Elvicceljük még a patakot, mint lehetséges fürdõhelyet, mosolygok ugyan a felvetésen, de valójában jólesne egy hûvös zuhany. Sajnos vagy nem sajnos, nincs idõ a kérdés további boncolgatására. Elindulunk az Érsek-tisztás felé, amely szintén a tavaly tavaszi Forrástúra egyik emblematikus helyszíne volt, de erre csak akkor ébredek rá, amikor már ott leszünk. Addig még valami aszfaltutat kerülgetünk – késõbb nézem meg a térképen, hogy ez a Nagyirtást Kóspallaggal összekötõ országút. A sokadik kerülõnél sûrû fiatalosba gázolunk bele, a szúrós ágakat alig gyõzöm távol tartani a túrabottal. A sok plusz egyedik kerülõ végül széles, erdei útra vezet, ezen érjük végül el a tisztást. Száguldó szalonterepjárónak adjuk meg az elsõbbséget, vélhetõen teljesen véletlen, hogy pont mellettünk hajt rá a padkára, méretes porfelhõbe burkolva a környéket. Az ellenõrzõpontot egy pavilonszerû esõháznál rendezték be. Kedves pontõrök várják az eddigre talán kellõképpen megéhezõ túrázókat, kapunk ásványvizet és zsíroskenyeret. Megeszem peszáét és Repkényét is, köszönöm nekik a felajánlást. Átadom a sapkámat az ilyen irányú törekvéseimnek ellenálló Repkénynek, mielõtt még jobban megszúrja a Nap. Megkérdezem a nagyon kedves pontõröket az indulók száma felõl. A válasz eleje nem meglepõ, rajtunk kívül még tucatnyi hosszútávos résztvevõt várnak, viszont a másik, itt áthaladó táv résztvevõi közül még alig néhányan jártak itt. Ez már inkább meglepõ. Pihenünk pár percet, megszámoljuk a vonat indulásáig hátralévõ órákat. Nincs sok belõlük.


Folyamatosan emelkedõ úton hagyjuk el a helyszínt, a meredélyen szépen lassan haladunk elõre. A Nagy-Sas-hegy alatti, elsõ kiágazó jelzésen pesza utunkra enged, õ begyûjti a Börzsöny csúcsaihoz a vonatkozó igazolásokat. Nekünk kimarad ez a hegy, sõt, a következõ, az én térképemen név nélkül szereplõ magassági pont is. Máskor. Rétre érkezünk, a térkép szerinti Nagy-rétre, fiatal pár lézeng az út mellett, odébb kisgyerekes család ül egy fa árnyékában. A zöldbe sárga foltokat fest a virágzó pitypang, kedvem lenne lehuppanni nekem is az árnyékba és csendes nézelõdéssel tölteni a következõ pár órát. A nézelõdés így is megtörténik, a csendesség is teljesül valamennyire, közben viszont át kell kapaszkodni néhány kellemetlenül meredek emelkedõn. A Sós-hegy szerencsére nem annyira meredek ebbõl az irányból, a kilátás azonban lenyûgözõ innét, balról jobbra látszik a távolban a Naszály, a hosszan elnyúló Kóspallag, elõttünk a Visegrádi-hegység Dobogókõstül, Prédikálószékestül, tõlünk délnyugatra pedig éppen kivehetõ az ellenfényben az esztergomi Székesegyház. Továbbmegyünk, egy ugrásnyival lejjebb újabb füves hát húzódik, rajta kis kõrakás egy fakereszttel. Lekanyargunk a tetõrõl, a fent fúvó szél után különösen erõs a fák között megrekedt hõség. Tisztáshoz érkezünk, utolérünk egy háromtagú társaságot. A társaság nõi tagja lassan felzárkózik mögénk, így érjük el Márianosztrát, közben elhagyva a Kopasz-hegyre vezetõ kitérõt. Márianosztra szélén végre találunk egy kék kutat, szerencsére mûködik is, mosakodhatunk, ihatunk kedvünkre. Besétálunk a falu központjába, táblák igazítanak útba fegyház, templom, vasútállomás felé. Elõször összeráncolom a homlokom az utóbbi információval kapcsolatban, aztán rájövök, hogy ez bizony a szobi kisvasút állomását jelenti, amely jelenleg végállomásként üzemel. A központban Járosi úrék õrzik a pontot, a bélyegzõ lenyomata a Kéktúra bélyegzõinek a lenyomatát idézi. A felsõ sorban, az MTSZ helyén OKT 60 felirat, középen a helyszín, az alsó sorban Lokomotív TE felirat. Ötletes, és jól mutat.


Kisétálunk Márianosztráról, egy kanyarnál pezsgõtablettát oldunk bögrényi vízben, majd rosszfelé fordulunk valami furcsa ötlettõl vezérelve. Visszabóklászunk a helyes útra, lassú, folyamatos emelkedõ következik. Fahídon kelünk át egy árokban induló völgy felett, visszanézve néhol szép kilátás a jutalom a sok emelkedõért. Piros háromszög ágazik el az Alsó-hegy nyergében, vélhetõen az Alsó-hegy tetejére vezet. Megvárom Repkényt, aki még a fahídnál indított elõre, de nem akarom ennél nagyobb eltávolodással még jobban letörni a kedvét. A hátulról kapott napsütés miatt kezdem érezni a sapka hiányát, de mivel épp itt érünk el egy kiterjedtebb erdõs szakaszt, ez az érzés egy idõre eltûnik. A lejtõn kicsit gyorsabb tempóra kapcsolunk, régen ketyegett már ennyire hangosan az utolsó vonat indulását jelzõ óra. Rakodónál érünk el egy patakot, átkelünk, és máris újabb emelkedõt kapunk magunk elé. Felsétálunk, hogy aztán az újabb lejtõn ismét jobban kilépjünk. Kóspallag elõtt újabb patakátkelést kell megoldani, a falu szélére felvivõ, rövidke kaptatónál furcsán néz ránk egy erre kiránduló házaspár. Meglehet a véleményük a puhány fiatalokról, akiket még ez a kis emelkedõ is ennyire kikészít. A Kóspallag szélén lévõ sportpályától dél felé tekintve most látszik a visegrádi Fellegvár és a mögötte tornyosuló hegyek. Besétálunk a faluba, a központban rárepülök egy kútra, mûködik. Teletöltöm a palackomat, megitatom Repkényt, összeszedjük magunkat a maradék kilenc kilométerre. Egyetlen apró nehézség lesz benne, ez pedig a Fekete-hegy nyergéig tartó kapaszkodó, másfél kilométeren kell leküzdeni szûk kétszáz méter szintemelkedést. Máskor, máshogy, másnak ez nem nagy dolog, jelen állapotunkban azonban nem merem lazán kezelni a helyzetet.


Kiballagunk Kóspallagról, fokozatosan kezd egyre meredekebben emelkedni az út. A faluban magamhoz vett nagy mennyiségû folyadék egyik hatása, hogy nem vagyok szomjas, a másik, hogy így van elég folyadék a szervezetemben ahhoz, hogy elkezdjen „mûködni” az allergiám. Már csak ez hiányzott. Jelzett fától jelzett fáig haladunk Kerek repkénnyel, valahol az emelkedõ közepénél veszünk észre egy meglepõen kíváncsi rókát. Tesz felénk néhány bátortalan lépést, majd úgy dönt, mégis jobb lesz neki az erdõben lófrálni. Mint késõbb kiderül, nem mi vagyunk az egyetlen túrázók, akikre kiterjed az érdeklõdése. Valahol útközben megbeszéljük Repkénnyel, hogy szépen csoszogva majd felér õ is utánam, én lassan erõre kapok és feltotyogok, féltávtól megállás nélkül a nyeregig. Itt egy nyitott, düledezõ sorompónál leülök, löttyintek pár korty vizet a torkomba. Jó megállni, szétnézni, könnyebb így befogadni a környezetbõl érkezõ ingereket. A lemenõ Nap fényét, az illatokat, a rovarok zúgását, az óra rohanó másodpercmutatóját. Beszélgetésre leszek figyelmes, Kerek repkény érkezik peszával, innét újra együtt haladunk. Kitárgyaljuk a turistalesõ rókát. Szerencsére hosszú lejtõ következik, elõttünk húzódik Szokolya, egy rétet kerülünk meg derékszögû kanyarral. Szalagozással erõsített jelzést követünk a kisvasútig, mellettünk fás-bokros sáv jelöli két telek határát, a kanyarban észak felé nézve néhány sátrat látni a túlnani, bekerített rét végében. Besétálunk Szokolyára, érintjük a kisvasúton Szokolya-Riezner és Szokolya-Mányoki névvel ellátott megállóhelyeket, találkozunk az éjszakai életbe belecsapni készülõ szokolyai ifjúsággal. Könnyed emelkedõn sétálunk fel egy dombra, a vasútállomás felé vezetõ országút erdõbe visz, itt sötétedik ránk, de a célig hátralévõ párszáz méterre már nem kapcsolunk lámpát. Utolérjük Gyõri Péteréket, együtt érkezünk vissza a kulcsosházhoz, itt még sikerül elcsípni Cam Mogót is. A célban kedvesen fogadnak, maradt a szintidõbõl harmincöt perc, szerencsére a végén sikerült annyit gyorsulni, hogy ne kelljen kapkodnunk. Kapunk nagyon szép fémjelvényt és nagyon szép oklevelet. A jelvény elgondolkodtat, eszembe jut, hogy jó lenne ugyanezen díjazást a túrával hasonló nevû mozgalom keretében is megszerezni, hatvan kilométert kell megtenni hatvan órán belül az OKT valamelyik szakaszán. Cam Mogó megmutatja a tea hozzáférési pontját, kortyolunk egy-egy bögrényit belõle. Finom. Bekattog Balassagyarmat felõl a Bzmot, a sok csoffadt túrázóból futóbajnok válik, pedig a rendezõk közül valaki – sötét van, nem látni – még szól is, hogy a szembevonat érkezéséig még van idõ, addig ez nem mehet tovább. Felszállunk, váci átszállással utazunk vissza Budapestre, itt az amúgy unalmas helyi közlekedéssel töltött idõ (metrózunk sokat) pesza és Gyõri Péter társaságában nagyon gyorsan eltelik. Köszönöm mára a társaságot mindenkinek és köszönöm a rendezést a Lokomotív TE-nek! Remek, méltó teljesítménytúra volt ez a hatvan éves Kéktúra tiszteletére.

...


Az Eurocityt vontató mozdony nagy szusszanással megállt a hatodik vágányon. A csupa kék kocsiból álló vonat egészen máshogy nézett ki, mint az erre megszokott, fehér ICE-vonatok, vagy a helyi csupapiros szerelvények. Udo bácsi Berlin után újra elaludt, ezért most révetegen kászálódott le a helyérõl. Körülnézett, megigazította kerek keretû szemüvegét. Egy társaság hátizsákkal, túrabotokkal épp ugrált le a vonat elsõ kocsijából, siettek, biztos, hogy valami csatlakozást elérjenek. Eszébe jutott, hogy reggel is látott két túrabotos alakot leszállni, még valahol Budapest után. Különös, milyen hobbijai lehetnek az embernek...


-Kékdroid-


/Képek itt./ ;)

 
 
SárpenteleTúra éve: 20122012.04.27 15:22:47

Sárpentele 15


Az ébresztõ viszonylag késõn sír fel, gyorsan fõzök egy kávét, felébresztem vele Kerek repkényt, majd két percnyi készülõdés után máris úton vagyunk a székesfehérvári személyvonat felé. Utóbbira az egyik oldalán ködös réttel, másik oldalán randa teremgarázzsal határolt Budatétény megállóhelyen szállunk fel, a vonaton az utóbbi idõk legudvariasabb jegyvizsgálója szolgáltat számunkra jegyet. A szigorú semlegesség jegyében a fokozott udvariasságot hosszas martonvásári és ódinnyési ácsorgás kompenzálja, nehogy egy pozitív benyomás kiegyensúlyozatlan maradjon. Utólag megnézem, az ácsorgás szinte jogos, a vágányzári menetrendhez képest alig pár percet késünk a célállomáson. A vonaton ráköszönök a leszállni igyekvõ Lestat túratársra. Elsétálunk, immár hármasban a Piac téren található rajthoz, közben akaratlanul is eszembe jut a számos alkalom, amikor Veszprém megközelítését vonat+busz kombinációval oldottam meg. Érkezésünk bõven minõsíthetõ korainak, tehát átsétálunk a buszállomáson található talponálló kávézóhelyre és megkávézunk. Aztán visszasétálunk, leülünk, várunk. Nyolc órakor megjelennek Tincáék: -Dilen-, Léna, Tinca, Bödõ Imre és Balázs. Bemegyek nevezni, amíg efemm kitölti az itiner vonatkozó rovatait, addig padlernél leszurkolom az igazán jelképesnek nevezhetõ, kétszáz forintos nevezési díjat. Két példány itinerrel térek vissza az utcára. Lássuk, mit olvashatunk menet közben: köszöntõt, részletes útleírást, látnivalók ismertetését, részletes térképet, helyi busz- és vasúti menetrendet (muhaha, Sárpentelén napi 2 (kettõ, zwei, two, dva) pár vonat áll meg...), gróf Széchenyi Zsigmond rövid életrajzát, részletes távadatokat, és persze az igazoláshoz szükséges kérdéseket. Szép csomag információ. Mehetünk.


Átkelünk a buszállomással párhuzamos, négysávos úton. Lehetetlen sárga- és rózsaszínûre festett utólagos szigetelés virít a környezõ lakótelep sokemeletesein. Elhagyjuk a nagyforgalmú övezetet, csendesebb utcákon sétálunk tovább. Az elsõ ellenõrzõpont, az Aquamobil rögtön a rajt után ötszáz méterre található. Önkiszolgáló a helyszín, önmagam szórakoztatására teljes mondatban válaszolok az itinerben szereplõ igazolókérdésekre: „Mikor született Beszédes József vizimérnök?” „Beszédes József vizimérnök 1787-ben született.” Az Aquamobil mellesleg, kerítés és zárt ajtó mögött tanyázik, talán néha kinyitják.


Üresforma, fás utcában sétálunk tovább, vonatzaj hallatszik, teherkocsik kattognak be a pályaudvarra valamelyik nyugat felõl érkezõ irányból. Valami nyilván húzza is õket, de a zajvédelmi kerítés (miért védik a zajt?) nem engedi látni. Nem túl magasra szabott gyalogos aluljárón keresztezzük a vasutat. Túloldalt váltóállító torony és lõállással védett betonhenger ácsorog, talán üresen. Csatornát keresztezünk, majd egy temetõ mellett sétálunk el. A bejáratnál csúszásveszélyre figyelmeztet egy tábla. Tinca hazaugrik egy kerékpárért, innentõl a célig eltolja, majd késõbb. Egyelõre még együtt marad a társaság. Földúton, ösvényen sétálunk most, mellettünk nádas, azon túl stadion, méretes térvilágítókkal, elõttünk kiszáradt medrû patak. Pár méterre ki kell térni a 63-as fõútra, errõl szépen szalagozott kitérõ visz immár a Sóstó felé. Egy táblánál azonosíthatjuk a Sóstónak és környezetének a látnivalóit, légifelvételen emelték ki a fontosnak ítélt helyeket. Odébb deszkapalló vezet a tavon álló kilátóhoz, odasétálunk, fényképezgetünk. Folytatjuk a tanösvényen vezetõ sétát, táblától tábláig, némelyiknél megállok, gyorsan átfutom a tartalmát, hogy aztán hamar elfelejtsem. Némelyiket le is fotózom, elfelejtés ellen. (Beszámolót többek között ezért is írok, elfelejtés ellen. :)) A környezetet figyelem, és ez meglepõen tetszetõs: ligetes, nem is erdõ, nem is rét. Szép. Leérünk a tanösvény tizenhatodik táblájához, ez egykori homokbányának állít emléket. Tinca megemlíti, hogy az elõttünk elterülõ, száraznak tûnõ nádas régebben „rendes” tó volt, ahol pecázni lehetett. Az igazolásként felírandó információról késõbb Lestat közli, hogy az itinerbõl is ki lehetett volna olvasni. Közben megfigyelem, hogy Léna lassan leküzdi kezdeti bizalmatlanságát a társaság számára nem ismerõs tagjai iránt. Repkényrõl amúgy is elhiszem, hogy kellemesebb társaság, a végén már csak a csúnya, borostás, magas bácsit nézi morcos szemekkel. (Egen, ez én vagyok. :))


Továbbsétálunk a tanösvényen, néhol felbukkan egy-egy kék, illetve piros T jelzés, irányt mutató keretben. Mindenféle látnivalóról tudósít a tábla, ezeket magamtól ha észre is venném, vélhetõen nem kezelném kellõ odafigyeléssel. Ilyen látnivaló a lõdomb, a sztyepprét, a holtfa az erdõben. Valahol a tó környékén ér utol Maci, tegnap a Barki-sziklánál találkoztunk utoljára. Egy, kivételesen nem elnevezett réten rövid kitérõt kell tenni az Erdei tanterem névre hallgató ellenõrzõpontig. Itt Pintér Józsiék látnak el pontõri feladatokat, szemrevételezem a Fejér megye Teljesítménytúrázója mozgalom díjazását. Szép az az érem, nagyon szép... Matricát kapunk igazolásképpen, Tinca nagyobb sebességre kapcsol és elhúz, hogy még beleférjen a napjába a kerékpáros távon történõ duplázás. Mi battyogunk szépen tovább, nem mintha a babakocsi bármennyire is feltartaná a menetet. Lakottabb vidéken sétálunk, de legalábbis annak a szélén. A mezõ közepén kecskék legelnek, a pár hónaposnak tûnõ gida pont akkor tûnik el egy bokorban, amikor odaérünk. Rendezetlen udvarok között érkezünk be a repülõtér környékére. Itt is van bordó, vagy milyen színû épület, brutális. Székesfehérvár-Repülõtér megállóhelynél keresztezzük a kanizsai vasútvonalat, nem jön semmi, és a menetrend szerint nem is fog, még legalább húsz percig. Annyit nem érdemes várni egy közhelyszerû fotóra, megyünk tovább.


Lakótelepen sétálunk keresztül, majd kiérünk a Balatoni útra, rájövök, hogy már gyalogoltam erre, a következõ párszáz méter tehát nem teljesen idegen. Enyhén emelkedve sétálunk ki a városból, mellettünk áthelyezett távvezeték oszlopai sorakoznak. Az új nyomvonal a fejünk felett húzódik. Négyzetes betonlapokból kirakott járdát tapodunk egy hosszabb szakaszon, meleg van, és áll a levegõ. Felüljárón keresztezzük a fehérvári majdnem-körgyûrût, a túlsó oldalon erdõ van és kellemesebb klíma. Betérünk a sárpentelei parkerdõbe, szépen kifestett piros sávot hagyunk el a tornapálya kedvéért. Léna itt saját erõbõl közlekedik, mi elõtte-mögötte sétálunk. A tornapálya tizenegyes állomásánál túrázók tanácstalankodnak, hogy vajon az összes eddigi tornaeszközt meg kellett volna számolni, vagy elég az itteni néhányat. Szerintem elég az itteni, legfeljebb visszajövök még egy körre. A társaság kiskorú tagja élénk tiltakozást fejt ki a szállítójármû igénybevétele ellen, így aztán -Dilen- viszi tovább, nyakban. Keresztezzük az úrhidai utat, átlépünk a parkerdõ északi részére. Szembõl érkezik a Bakancs és fakanál-blogos (na, itt az önlebuktatás, hogy mégiscsak olvasok pár blogot is...) Jakab, és Maci és egy túratársuk. Néha feltûnik pár tájfutó, az egyik csapat érdekes, vízvezetékszerelõ-fazonú mezben nyomul. Végül megérkezünk a célba, itt nyüzsgés van és gyerekek és felnõttek és rengeteg ember. Efemm és padler érkeztetnek, Repkény leül Lénával az avarba, közben én szépen megvárom a díjazás átadását. Az oklevél+kitûzõ duó mellé kapunk egy-egy kiadványt, szép zöld a borítója, a címe pedig: „A szervezett természetjárás története Fejér megyében”. Azóta a napi közlekedések során elolvastam, meglepõen olvasmányos. Látok mást is, két ismertetõt lehet venni háromszáz forintért, az egyik különösebben nem izgat, de a Székesfehérvár és környéke látnivalóit feltáró, afféle tanösvény-bemutató füzet megnyeri a tetszésemet. Veszek olyat is. Leülünk, van kenyér lekvárral, kenyér zsírral, valamint lilahagyma a zsíroskenyéren. A délután folyamán még sokminden történik, például találkozunk a Gethe úr felvezetésével érkezõ lükepékkel, Grétával, sz zsuval, Biankával és b_ferivel. Vendégeskedünk Tincáéknál, majd délután szegény Léna félreérti a „megyünk vonattal” szókapcsolatot, mivel õ nincs benne a többes számban. Aztán utazunk, eközben már semmi érdemleges nem történik, véget ért a hétvége – amely ezúttal sem telt el eseménytelenül. Köszönöm mindenkinek a társaságot, Tincáéknak külön köszönöm a vendéglátást! Szép nap volt, szép túra volt – ráadásul az elsõ mezõföldi teljesítménytúránk Repkénnyel. Már csak azt az egyet sajnálom, hogy a menetrend miatt nem sikerült vonatra szállni Sárpentele vasúti megállóhelyen – egyszer ezt is pótolni kell.


-Kékdroid-


Képek itt.

 
 
BUBU születésnapi túraTúra éve: 20122012.04.27 15:16:01

Bubu 30 – szalagozás, pontõrködés


Szárliget, mondja a géphang, nem mintha nem ismerném fel bemondás nélkül is a helyszínt. Minimális igényességet is nélkülözõ formavilágú felvételi épület jobbra, fatelep balra, felüljáró keresztben. Ebbõl már ki is lehet találni, hogy honnan nézem a helyszínt. Leszállunk néhányan, köztük a Bubu 30 születésnapi- és teljesítménytúra szalagozói, ezek volnánk mi. A társaságot Kerek repkény, Vándor Csillag, Dienes Áron és Kékdroid alkotják. A motorvonat eltép Gyõr felé, összeszedjük magunkat, elindulunk. Kék sávot követünk kelet felé, ki a faluból. A legszélsõ portánál rezignált ló ácsorog. Enyhe emelkedõ vezet át egy dombon – minden csupa zöld, virágok, fák, aljnövényzet, miegyéb. Kellemes ebben a formában látni ezt a Szárliget feletti huplit, amely csak az oldala a keresztségben Halyagos nevet kapott dombnak. Kiszalagozunk néhány fájóan egyértelmû elágazást is, meg néhány kevésbé egyértelmût is. Ha már szalagozás: Vándor Csillag, mint ötletgazda felcsíkozott géppapírra nyomdázott sínt, sokat. A Szárliget vasútállomására helyezett rajt/cél mellett nem ez az egyetlen vasúttal kapcsolatos motívum a túrán: az itiner alakja, a meglepetés-hûtõmágnes, pontõrök, helyszínek köthetõek a vasúthoz. No meg az ünnepelt személye. Országúthoz érkezünk, a párhuzamos autópálya zaja elég intenzív ahhoz, hogy hangosabban kelljen miatta társalogni. Átkelünk az M1-es alatt, életem eddigi egyetlen Kinizsijérõl villan be néhány kósza emlékkép, elsõsorban a „Hajrá Zombik!” felirat hatására. A zombik már rég Tatára költöztek, csak néhány kéktúrázó, és az Iszinik itt még nem túl zombi mezõnye csodálkozhat rá az üzenetre. Kíváncsi vagyok, hogy fognak nézni másutt, mások, ha a közútkezelõ máshová viszi a beton terelõelemeket. A kék sáv eltér észak és a Somlyó felé, az általunk tovább követett burkolt utat kék háromszög jelzésekkel láttak el. Ez talán a világ legfurcsábban felfestett kék háromszöge, majd késõbb lesz róla is szó. Belépünk a festõi Nagyegyházára, Áron mesél a kis település megyeváltási kívánalmairól. Jobbra egy igen autentikus „Faluvégi Fûszer-Csemege” táblával ellátott bolt árválkodik, zárva. Továbbsétálva megcsodálhatjuk a Közép-Dunántúli Piros becsatlakozását ott, ahol kék háromszögünk eltér Zuppa-kerülõ útjára. Még pár lépéssel odébb egy szebb napokat látott vendéglátóipari komplexum, a Vidám Pelikán névre hallgató kocsma-bolt-panzió (?) található. A kocsmarész zárva tart, a boltot azonban kávéautomatával is felszerelték. Megrohamozzuk a gépezetet, kint kevergetjük a kávét Repkénnyel, mellettünk Áron sörözget, amíg Vándor Csillag reggelit szerez be.


A privát frissítõpontról távozva megcsodálom Nagyegyháza maradék nevezetességeit, majd jelentõs magasságú kerítéssel ellátott tóvidék mellett bandukolunk tovább. Kilátószerû építmény áll a kerítés mellett, a felmászást nem forszírozom, inkább a kapunál lesek be. Gondozott, parkszerû helyszín, gondolom, valami újkori potentát tulajdona. Töredezett aszfaltúton távozunk a környékrõl, néhol kiakasztunk egy-egy sínes papírdarabot, amolyan megerõsítésként a néhol megjelenõ piros sávok mellé. Másik tó mellé kanyarodunk, a tavon túl egykori bánya épületei málladoznak csendben, kicsit odébb üzemen kívüli és üzemelõ távvezetékek oszlopsorai tesznek derékszögû kanyart. Betérünk az erdõbe, enyhe emelkedõ vezet valami dombra, az utat fémdrót keresztezi, sorompó helyett. Feljebb benõtt nyiladékban ácsorog egy rozsdásodó acélszerkezet, egykori villanyoszlop. A fiatalabb fák koronája bõven túlnõtt az alsó vezetékeken, ha ez üzemel, akkor a hálózat kezelõje kitépheti az összes szál haját. Rövidesen elhagyjuk a piros sávot, benõtt, hajlongós útszakaszon bénázunk, sûrû szalagozás közepette. Áron közben metszõollóval esik neki a valódi akadályt jelentõ tövises ágaknak, miegyébnek. Tisztásnál fújjuk ki magunkat, utak futnak be innen-onnan, az egyiket kiválasztjuk, ez már széles fõút az elõzõek után. Egy le-fel hullám után T-elágazás következik, jobbra térünk elõször, ez lesz holnap a Nagyegyházi sziklák nevû ellenõrzõpont. Van kilátás, az iménti jól elkerített területre nyílik panoráma, látszanak Nagyegyháza épületei, a bánya, a Zuppa-tetõ oldala, északon a Gerecse hegyei. Vándor Csillag geoládát talál, a tanúsítás kedvéért aláírjuk mindnyájan. Belegondolok, hogy eddig már egész sok ládát találtak meg nekem így, potyázva. Kerek repkény a rendelkezésre álló idõt növényhatározásra fordítja, ha már tele van virággal az erdõ alja.


Visszasétálunk a T-elágazásba, Áron mutatja közben a futóárkokat, a fedezékeket, amelyeket az avatott szem egybõl, az avatatlan is kettõbõl, de legfeljebb háromból észrevesz. Bár az avar és a törmelék feltöltötte ezeket, a legtöbb még mindig feltûnõ. Megborzongok. Továbbhaladunk, széles út vezet keresztül a Lófingató-hegyen, a térkép ide volt szovjet bázist jelez. Elõször egy teljesen civil geotorony mellett sétálunk el, felmenni a zárt ajtó miatt nem tudunk. Odébb kezdõdik az immár demilitarizált övezet, bunker bejárata nyílik az út szélén, bemegyünk, elõkerül a fejlámpa, Repkényé még világít is. A vaku fokozott használatával csökkentem a telepek töltöttségét a fotógépben – nem mindennap mászkál az ember a föld alatt. Keresztültúrázunk a létesítmény maradványain, kint meglepetten veszem tudomásul, hogy az általunk bejáratként használt ajtótól alig ötven méterre állunk. Ahogy sétálunk tovább a tetõn, sorra vehetõek észre többé-kevésbé benõtt bejáratok, építmények, amelyekrõl ötletem sincs, mire lehettek jók. Lassan elhagyjuk az egykori támaszpontot, az egyenes út követése helyett elsétálunk egy vadászházhoz, hangulatos kirándulóhely lehetne, ha vezetne erre jelzett út. A mostani állapotnak is van elõnye, az eldugott helyen lévõ épületet kisebb eséllyel verik szét, fosztják ki. A helyszín holnap titkos ellenõrzõpont lesz, Garbai Gábor teljesít majd szolgálatot. Most ezt csak csendben tudomásul vesszük és elkanyarodunk Óbarok felé. Kapitális méretû szarvasok keresztezik elõttünk az utat, tõlünk alig hetven-nyolcvan méterre. Továbbsétálva egy táblánál érkezünk meg a piros sávhoz, a tábla külön engedélyhez köti az általa (is) kijelölt területre való belépést. Az aljnövényzet sûrûségét tekintve ezen a helyen a tiltás mintha fölösleges lenne. Zöldellõ vetés mellett sétálunk, balra autópálya, raktárépületek, miegyéb, azokon túl egyfelé Bicske, másfelé Felcsút házai láthatóak. Mögöttünk a Budai-hegység hosszú vonulata húzódik: különös nézõpontja ez az ország egyik leglátogatottabb tájegységének. Tõlünk balra, az imént elhagyott Lófingató-hegy felé, a vetés közepén legelészik a szarvascsorda, heten-nyolcan biztos vannak. Minket meglátva felriadnak, berongyolnak a külön engedéllyel megközelíthetõ területre. Nekik alanyi jogon jár a külön engedély. Házak mellé érkezünk, a beszédes nevû Szikla utcán haladunk, telken dolgozó bácsitól kérdezzük, hogy szabad-e bõ huszonnégy órára egy-két papírdarabot kiakasztani. Szabad. Itt elhagyjuk ugyanis a piros sávot, felsétálunk a Barki-sziklákhoz. A felfelé vezetõ út meredek és poros és csúszós, de legalább rövid. Fent kilátunk: autópálya, Óbarok apró és szürke, Újbarok apró és sárga temploma jelentik a látnivalót. A két falu között húzódik a gyõri vasútvonal töltése, éppen halad egy tehervonat Gyõr felé, alakjából ítélve V43-as gép húzza. Ezzel a napállással fotózhatatlannak minõsítem, majd csakazértis lefotózom. Az eredményt inkább nem teszem ki az ablakba. Máshová sem. Vándor Csillag újabb geoládát lel, hangyabolyból kotorja ki, majd az igazolás után vissza is kotorja. Cseles. Közben Kerek repkény hollókat próbál fényképezni, Áron pedig az ösvényt tisztítja meg néhány alattomosan belógó ágtól. Lesétálunk a falu szélére, elhagyatottnak tûnõ háznál érkezünk meg, az építtetõk nem bántak szûkmarkúan a terméskõvel. Az eredmény láthatóan annyira lehangoló, hogy inkább be sem költöztek, ami már azért is érthetõ, mert az autópálya a zajvédõ fallal együtt is erõs alapzajjal látja el a környéket. Itt nem kell a zajterheléshez vasárnap reggel ötkor flexelõ szomszéd, az biztos.


Lebattyogunk a falu közepére, a gyalogos aluljáró után kiteszünk néhány szalagot, holnap reggel ezeknek a fecnijeibõl állítom helyre úgy-ahogy a szalagozást. (Ha letépik és elviszik, mert szemét: elfogadom, üsse kõ. Ha letépik, széttépik és szétszórják, az már nem oké. Itt az utóbbi eset történt.) Megszemlélem a Posta helyi, kreatív épületét – egy zöldre festett konténerrõl van szó. Mellette egy fehér konténer is található, nem kerülöm meg, hogy megnézzem, de tippem szerint az orvosi rendelõnek ad helyet. Látnivalóbb ezeknél a zömök tornyú, szürke templom. Odébb kocsma, Áron sört vételez, Kerek repkény és jómagam pedig kávét. A frissítõ a kocsmai kávék tízes skálán egy jóindulatú hét pont kettõt kap. Nem pihenünk sokáig, következik a 15B jelû etap. Iskola, majd tojásdepó mellett hagyjuk el a települést. A tojásdepónál terjengõ szagok miatt felmerül, hogy milyen jó is lesz itt a résztvevõknek másnap, miután a kocsmába tervezett etetõpont után erre sétálnak tovább. Elhagyjuk tehát Óbarokot, különös, de az autózajból semmi nem hallatszik ide. Felsétálunk egy enyhe emelkedõn, távvezeték keresztezi utunkat. Hétvégi házaknál érjük el az egyes számú országutat, kamerás megfigyelésrõl tanúskodik egy méretes tábla. Átfutunk az úttesten, járdaszerûség vezet a vasút felé. Mivel a térképen csak a felüljáró ténye szerepel, a vonat ablakából meg csak a bevágás és a suhanás-árnyék-suhanás látszik, párszor töprengtem már, hogy vajon miféle felüljáró alatt suhan itt át a vonat. Jelentem, újabb kérdõjel redukálódott ponttá. Persze vonat, az nem jön most. A térképen jelzett Újbarok-kerülõ kanyart kiegyenesítjük egy újbaroki betérõvel, mivel az eredetileg kiszemelt dózerút egy bánya kiszolgálóútja. Újbarok egy csendes, takaros kis falu, szerintem kár lett volna kihagyni. Elhagyjuk a templomot, a kitelepítési emlékmûvet, a faluházat, a tájházat és a falu szélén az egykori vasúti bakterházat. A környéken a hetvenes évek végén „kiegyenesítették” a vasutat, másképp fogalmazva, nyomvonalkorrekció került végrehajtásra. Ekkortájt került le a biatorbágyi viaduktról a sín és ekkor született a szári bevágás, a híresen agyonfotózott. Tehát kisétálunk Újbarokról, az út szélén egy beton villanyoszlop oldalán elcsoffadt sárga és piros sáv jelzések kopnak maguknak. Felsétálunk egy dombra, erre akácos, arra fenyves húzódik. Fenyves kicsit több. Feltûnik, hogy néhol égett a föld, késõbb ez a jelenség erõsebben is megnyilvánul. Repkénnyel követjük Vándor Csillagot és elhagyjuk egy kis idõre az útvonalat, geoláda begyûjtése végett, de hiába kutatjuk át újra és újra az egykori átereszt, nem találunk semmit. Áron visszajön, hogy nem tévedtünk-e el, rájövök, hogy tényleg elég sok idõ eltelt a keresgéléssel. Visszasétálunk a már kiszalagozott részre, elérjük a nevezetes bevágást. Kajaszünetet tartunk, közben elhalad a lábunk alatt egy páros és egy páratlan Railjet, néhány Flirt, meg egy üres kocsikat cibáló tehervonat, kék-sárga Siemens géppel, amit tudom, hogy nem szabad Taurusnak nevezni, mert letépik a fejemet a vasútmániások.


Miután jóllaktunk valamennyire és gyártottunk még néhány szalagot, elhagyjuk a vonatlesõs helyszínt. Leereszkedünk egy völgybe, kikerülünk némi kórót, elsétálunk pár égett folt mellett és egy nem is annyira észrevehetetlen helyen rátérünk a vasút egykori töltésére. Újra dolgoznak a metszõollók. Egy ponton, ahol a töltés kissé kiszélesedik, Áron mutatja a még fellelhetõ vasúti tárgyakat: oszlopcsonkot, szelvénykövet, épület ledózerolt falának a helyét. A legékesebb nyoma az emberi tevékenységnek az a pár szál tulipán, amelyet még az egykori õrháznál ültettek, és azóta is nyílik. Elérjük az egykori állomás nem is olyan egykori aluljáróját, néhány helyen szakadt be csupán a burkolat, azok viszont könnyen átléphetõk. Kisétálunk a szári országútra, piros Vértes Volános busz robog el Bicske felé elõttünk. Patakot keresztez az út, ez a szári szurdok. Iránymenetben felszalagozzuk az utat a Kálvária-domb tetejére, itt önkiszolgáló ellenõrzõpont lesz holnap. A stációkat szépen felújították, a felhõkkel teleszórt ég különös, sejtelmes háttér a kálváriának. Besétálunk a faluba, a széles, ismerõs fõutcán a kocsmáig sétálunk. Repkény üdítõ+kávé kombinációt választ, nekem kávé+kóla a menü, Vándor Csillag egy pohár, Áron egy korsó sörre szavaznak. Pihenés közben szalagkészítés zajlik, manufakturális módon, közben a televízióban valami helyszínelõk kutakodnak valami gyilkos után, a pultosnéni révetegen nézi õket.


Az újabb szünet után ismét kilépünk a napra. A mai idõjárás elsõsorban dögmeleg, másodsorban pedig változóan felhõs és napos, a barátságosan sötét kocsma után éles a váltás. Forrásnál töltöm meg a palackot, mûanyag csövön dõl ki a víz, finom. Felsétálunk a szári vasúti megállóhelyre, éppen megáll egy személyvonat, Komáromig közlekedik, és éppen leszáll róla Áron felesége. Aztán mindenki elsiet, amerre lát. Felsétálunk újra az 1-es útig, parkolónál keresztezzük, majd nekivágunk a Zuppa-tetõ felé vezetõ, eleinte lassan emelkedõ útnak. A jelzések jól követhetõek, folyamatos kanyargással, mélyútból mélyútba térve jutunk eleinte egyre feljebb. Utóbb felérünk egy dombhátra, hirtelen kell lekanyarodni róla, a Zuppa-tetõ felé vezetõ kék háromszög ugyanis nem vezet fel a tetõre, hanem egy szép ívben majdnem teljes fordulattal megkerüli azt. Teszünk ki szalagot, faágakból nyilat, nehogy valakinek kimaradjon. A hegyre vezetõ ösvény látványos, sziklás, ráadásul egész hamar szép kilátás nyílik róla. Alattunk a vasút és az országút völgye húzódik, a völgy túloldalán a Vértes keleti pereme áll õrt. Visszanézve kivehetõ világosan a szári templom, elõrenézve pedig Szárliget fekszik épp a hegy alatt. Tehervonat vágtat Budapest felé, színes konténerek sorakoznak a mozdony mögötti põrekocsikon, a gépet ezúttal joggal nevezhetem Taurusnak. Felérünk a Magyar Vértanúk Keresztjéhez. Fantasztikus innen a kilátás, kár azért a háromszögért, hogy nem jön fel. Szusszanok egy nagyot, aztán lesétálunk a hegyrõl, beleütközünk újra a kék háromszögbe, amely a falu széléig vezet. Innentõl megint szalagozunk – holnap lehet újracsinálni, mert hiába tesszük a papírdarabokat semleges helyre, valakinek mégis sértik az esztétikai érzékét. (Itt legalább nem szórják szét! :))


Megint keresztezzük a vasutat, visszasétálunk a lakott terület szélére. Lecsoffadt Ford lakóautó ácsorog egy ház elõtt, odébb temetõ nyílik, kutya ugat, telek eladó. Ösvény indul a Hosszú-hegyre, mellette fedezékek, betömött árkok futnak, ezek már erodáltabbak, lepusztultabbak, mint délelõtt látott társaik. Hirtelen kiérünk a fák közül, nyugat felé, a Vértesre nyílik kilátás, a Nagy-Csákányra és a közeli Csákányospusztára. Szép, füves a hegy (domb) hosszan elnyúló teteje, egy helyütt tábortûz nyomait látjuk. Visszakanyarodunk Szárliget felé, elõttünk újra a Zuppa-tetõ sziklás oldala látszik, az úton pedig mindenféle objektumok. Ugratók, mélyedés, mittudomén, vélhetõen kerékpárosok által használt dolgok ezek. Lesétálunk, házak között ballagunk fel a kék sávig. Áron és Vándor Csillag elmennek kocsmázni, nekünk Repkénnyel már nincs kedvünk, csak le akarok ülni és nézni ki a fejembõl. Rövidesen jönnek õk is, a kocsma cukrászdává alakult, a vasút túloldalán fekvõ, másik kocsmához sem sétálunk el. Várunk, közben Áron visszatér attól a bizonyos másik kocsmától. A vonat megérkezik, felszállunk. Szár, Bicske, Bicske alsó, Herceghalom, Biatorbágy, Törökbálint, Budaörs, Kelenföld. Az utóbbinál átszállunk. Az este (éjszaka) a palacsintasütésé lesz, ezt nálunk Kerek repkény hajtja végre, én legfeljebb a kukta vagyok mellette. Köszönöm a társaságot a nagyrabecsült szalagozó társaságnak! Köszönöm továbbá az útvonal kitalálóinak az útvonal kitalálását – nem hiszem, hogy az útvonalnak akármelyik szakaszára illene a „lerágott” jelzõ.


Szombaton pedig eljõ a túra napja. Errõl ajánlom a többiek kitûnõ írásait, eljött sok-sok ismerõs és ismeretlen, az én saját várakozásaimhoz képest másfélszer több résztvevõ kíváncsi ma a Bubu 30 túrára. Köszönöm mindenkinek a megtisztelõ részvételt! Jó volt kajapontkodni, remek társaságban, jó volt épp nyitás körül kisietni a Barki-sziklákra a bójával és találkozni az érkezõ VadMalaccal, no meg mindenki mással, fent a sziklán és lent a kocsmában, meg a célban, és még a szárligeti szalagozás-pótló betétkör is jólesett. Reggel pedig jó volt látni Bubut, amint teljesen elérzékenyülten áll százötven hamisan, de lelkesen éneklõ túrázó elõtt. Boldog születésnapot!


-Kékdroid-


Képek

 
 
Thury György emléktúraTúra éve: 20122012.04.13 18:50:41

Thury György Emléktúra 30


A nem is túl korai ébredés után szeretnék egy kicsit még szundítani utazás közben, de az út nem hagyja, minden kátyúnál és minden felfagyásnál nagyot koppan a fejem az autó C oszlopa mellett. Kerek repkény édesapja vezeti a teljes mértékben kihasznált jármûvet, és ha még akarná, sem tudná mindenütt kikerülni az aszfalt hiányosságait. Nem is nagyon próbálkozik vele. Az utasokat Kerek repkény, Dóri, Dani és én képviseljük, ez a létszám a Suzuki számára komoly terhelési kihívást jelent. Átgördülünk Nován, Zalatárnokon, Bakon, ahol az egyik kétszámjegyû fõutat a másikra cseréljük, és a 74-esen robogunk Zalaszentbalázs felé. A faluból csoffadt mellékúton vágunk át a völgyön Gelsére, meglepõen korán érkezünk a rajtba. Benevezünk, nagyon gyorsan, megkapjuk a szokásos, kétlapos itinert: egy lapon útleírás és helyek bélyegzéseknek, a másik lapon térkép és adatok távról, szintrõl, menetrendekrõl. Nem kell sokáig vizsgálni egyiket sem, s bár a változatosság gyönyörködtet, ezúttal éppen az állandóság az, ami miatt a Thury 30 egy tökéletesen kiszámítható túra lett számomra. Feltûnik a rajtszámokból, hogy a rajtidõ elsõ harmadának végén még négyõnkkel sem lépi meg a tízet az indulók száma ezen a távon.


Enyhén szitáló esõben sétálunk ki Gelsérõl, kíváncsi vagyok az út egyes szakaszainak az állapotára, mivel az ide rendszeresített bakancsom talpa félig már levált. Szerencsére sár elvétve és enyhén lesz csak egész nap, így a jól szellõzõ lábbeli sem jelent különösebb kényelmetlenséget. Még a falu szélén utolérjük és le is hagyjuk Repkényék apját, aki a 20-as távon indult el. Elhagyjuk a szõlõhegyi aszfaltutat, a jelzés sûrû, a ködtõl-párától sejtelmes erdõbe vezet. Gyorsan megállapítom, hogy most sokkal hangulatosabb, mint napsütötte idõben. Kisétálunk az erdõbõl, virágzó gyümölcsfánál térünk a dombtetõ felé vezetõ emelkedõre. Fent kilátás nincs sok, viszont kapunk csokitojást, fejenként egy szemet. Köszönöm ezúton is, jólesik. Mivel a panoráma helyett legfeljebb a völgyön ülõ szürkeségben lehet gyönyörködni, gyorsan továbbállunk. Meredek, a sártól kissé csúszós földúton döcögünk a következõ völgybe. Kerecseny széle most csendes, sehol egy lélek, mindenki bent kuksol a szobában. Bizonytalan, esõre álló idõ van, mitagadás – de legalább nincs hideg. Olyannyira, hogy amire felsétálunk a falu fõutcájára, már kigombolt kabátban sétálgatok, késõbb a kabát a mai nap célszerû, de fölösleges ruhadarabjává avanzsál. Danival elõrehúzunk, Repkény és Dóri nem sokkal mögöttünk igyekeznek tartani a sebességet. Kerecsenyt Orosztony követi, ellenõrzõponttal a kocsma elõtt. Nem térünk be egy körre sem, a megállást a Postás-kulcsosházra szeretnénk idõzíteni.


A dombtetõ óta követett piros sávot most zöldre váltjuk, dél felé sietünk, mellettünk a tavaly már leírt, tanösvénnyel ellátott udvar terül el. Valószínûleg használják is, nem csak egyszeri fellángolás volt. Odébb egy portánál szúrós szemû néni köszön vissza morcosan, majd, mivel nem tudja tûrtõztetni kíváncsiságát, még megkérdezi: „Aztán hová mennek maguk?” Gelse, mint úticél nem tûnik számára megnyugtatónak, de azért óvón hozzáteszi, hogy majd megnézhetjük magunkat, akkora sár van. Szerencsére nem lesz igaza. Elhagyjuk a települést, a szélsõ kertnél tábla figyelmeztet a „birtok” (sic!) bekamerázott voltára. Lesétálunk a dûlõúton a Harc-földi-vízfolyáshoz, a híd elõtt kopjafa és leromlott állapotú kõkereszt ácsorog a mezõn. A hídon két túratárs nézegeti a térképet, majd továbbmennek, mielõtt odaérnénk melléjük. Szerencsére a gépek által nyomvályúsra járt földutat nem kell sokáig követni, fehérre festett fatábla invitál az Öröm-hegy és így a Postás-kulcsosház felé. Felsétálunk, itt a jelzés színe piros, alakja háromszög. Mélyút vezet egy mély völgy mentén, vén fák szegélyezik. Nemsokára felérünk. Feltûnik, hogy meglepõen kevés túrázóval találkoztunk eddig, és valóban, a kulcsosháznál egyedüliként ülünk le. Amíg az adminisztrációt intézik nekünk, addig legurítok egy kávé+kóla kombinációt. A többiek nem kísérleteznek, vagy kávét, vagy üdítõt isznak. A hely árai láttán eszembe jut, hogy a pénztárcabarát szó itt egy enyhe kifejezés. Kíváncsi vagyok, meddig vállalják ezt az altruizmust, mint a régi turistavilág egyik mementóját. Elhessegetem a közgazdasági és társadalomtudományi gondolatcsírákat. Továbbmegyünk.


A Rockenbauer-kopjafánál érjük el a DDK útvonalát, amelyet a Gesztenyeházig követünk. Még mindig felhõs az ég, csak néha villan fel némi napsütés. Széles utunk egy helyen kettéágazik, elengedjük a kék sávot, mi Nagybakónak felé térünk el. Nyílt dombhátra érkezünk, a távolban távvezeték oszlopsora húzódik egy dombháton, ezektõl dél felé adótorony, vagy kilátó emelkedik, a párás idõben nem látszik tisztán, a térkép meg most nincs a közelemben. A szõlõhegy elérésekor visszanézek, és már majdnem megállapítom, hogy közel s távol nincs egy túrázó sem, amikor felbukkan elõször egy narancsszínû felsõs, majd egy feketébe öltözött alak. Besétálunk a haranglábhoz, itt almával kínálnak a pontõrök, megszemlélem a nordic walking-útvonal jelzõtábláját. Amíg a bélyegzés köti le a figyelmünket, megérkezik -Dilen- és Maci, az imént feketébe öltözött és narancsszínû felsõs személyekként írtam le õket. A következõ ellenõrzõpontig együtt haladunk, Macival beszélgetek. Átsétálunk Nagybakónakon, a haranglábnál látott nordic walkingos táblák fel-felbukkannak. Kényelmes emelkedõn hagyjuk el a falut, virágzó gyümölcsfák állnak mindenütt a szõlõsorok végén. A tetõn kõkereszt, a kõkereszttõl száz méterre északra ellenõrzõpont. A ponton szalámis szendvics és tea és lelkes pontõrök. -Dilen-ék ellépnek, amíg a pontõrökkel társalgok, addig majdnem a Repkény-testvériség is továbbáll, mondván, hogy majd utolérem õket – rosszfelé. Már épp indulnék, amikor jönnek vissza, nem is próbálom leplezni a kárörvendõ vigyort. :P


A helyes út persze nem az adótoronyhoz vezet, hanem a szántás szélén, majd az erdõben. Mély vízmosás mellett ereszkedünk le a Csibiti-tóhoz, az esõház csoffadt állapotban árválkodik a part felett. Odébb egy tarvágás utolsó, tereprendezõ munkáit végzik ketten, egyikük kezeli a rakodógépet, a másikuk szakszerûen nézi õt. Most éppen. Utolérünk egy családot, kisgyerek sírdogál a hátihordóban, pedig mindkét szülõ igyekszik, hogy változtasson ezen az állapoton. Meredek emelkedõ következik, gyümölcsösök, szõlõk közé érkezünk. Visszanézve úgy tûnik, mintha már órák óta jöttünk volna ez a TV-toronytól, alig látszik a párában. Elsétálunk a hétvégi házak, borospincék, apró telkek között, mindenütt virágok, zöldellõ természet. Még a Nap is kisüt pár tucat percig. Elkirándulgatunk, ezúttal Repkénnyel sétálok együtt, Dóri és Dani valahol mögöttünk baktatnak. Balra néhol ki lehet látni Gelsére és a völgyre, amelyben fekszik, és a dombokra is ki lehetne a völgy túlsó felén, de ott már láthatóan szakad az esõ. Tompa, távoli morgást hallok, ezért aztán jól kilépünk, ha eddig megúsztuk a vihart, ne az utolsó párszáz méteren érjen el. Lesietünk a falu szélére, elsétálunk a strand mellett. Az iskolában megkapjuk a díjazást, a harmadik színt választom, megint (tavaly ugyanilyet választottam, most a kitûzõkészlet így áll: egy régi stílusú elsõ teljesítõs, egy új stílusú második teljesítõs és kettõ új stílusú harmadik teljesítõs – így jár, aki nem tartja számon a saját dolgait :)). Legalább szinkronba kerülök Repkénnyel, aki nem tavaly, hanem idén volt itt tizedjére, és most õ is a harmadik teljesítésre járó kitûzõt választja. Köszönöm a túrát a rendezõknek, köszönöm a társaságot Kerek repkénynek, Dórinak, -Dilen-nek, Macinak és Daninak. Elbúcsúzunk a rendezõktõl, Repkény édesapja, mivel ránk várva elkortyolt pár sört a kocsmában, átadja a kormányt. Ugyanazon az úton, mint amerre jöttünk, visszaporoszkálunk Lentibe. Közhelyszerû, meg úgyis majdnem mindig ezt írom: szép túra volt, jó túra volt. Ide is szeretek visszajönni.


-Kékdroid-


-Képdroid-

 
 
Bükki házak - kreatív, Bükki Házak - TélTúra éve: 20122012.04.05 14:48:03

Bükki Házak – Kreatív


Eger, végállomás következik, közli három nyelven a hangosbemondó. Nagy szusszanással kinyílik a kényelmetlen elõvárosi közlekedési eszköz (lószõr üléses posta-Bhv) ajtaja, valaki – nyilván racionális döntést hozva – úgy vélte, jó lesz az utasnak két és fél órát ücsörögni ezen a valamin. Szeretném kifejezni, hogy nem jó, bár, ha az alternatívaként szóba jöhetõ miskolci Bo, B és By sorozatú kocsik állapotára gondolok, akkor ez még egészen elviselhetõ. Letódulnak az utasok a vonatról, megváltom a jegyeket a Repkénnyel számunkra helyijáratpótló szerepet betöltõ szilvásváradi vonatra. A Bzmot mérsékelten koszos, de legalább kényelmes ülései színvonalbéli emelkedést jelentenek. Felszállás, háromnegyed nyolc után egy perccel, pontosan indulunk, bõ egytucatnyi utassal. Ezzel a járattal még két hétig lehet közlekedni, utána hétköznaponként három pár vonat jár majd a Bükk felé, hétvégeken egy pár. Nem az a kínálati, utasigényekhez illeszkedõ menetrend. Eger-Felnémet állomáson négyen szállunk le, a vonat megáll, várja a szembõl érkezõ bézét. A kevés utas otthagyja a gyéren világított állomást, mindenki siet hazafelé.


Kora reggel, de mégsem eléggé kora reggel indulunk el. Barátságtalan, csípõs északi szél vág az arcomba, ahogy kilépek a kapun. Már nem megyek vissza a sapkámért, inkább csak remélem, hogy nem lesz annyira zord az idõ. Naná, hogy zord lesz, de legalábbis szeles, némi esõpermettel és kevés napsütéssel, tehát az említett ruhadarab fog egyedül hiányozni ma, meg a túrabot, néha. Kettesben trappolunk végig Felnémet utcáin Kerek repkénnyel, ezúttal nem sikerült rávennem senkit a családból, hogy velünk tartson. A Les-rét mellett elhelyezkedõ rajthely, a Les-ház megközelítése turistaúton vagy Szarvaskõ, vagy Almár felõl logikus: Szarvaskõ felé a vonatot elaludtuk, a busz nem vonzó alternatíva (meg sem néztem, mikor jár), tehát Szarvaskõ kiesett, marad Almár. Két ésszerû lehetõség van Almár elérésére, az egyik az egykori szarvaskõi kisvasút nyomán volna, de nem tudom, hogy a falu szélén a kutyák mennyire lehetnek megkötve – marad a másik változat, az Apátfalvi úton hagyjuk el a települést. A vasúti átjáróból a fénysorompó fehér villogása elkísér egy ideig. Mellettünk-mögöttünk a Várhegy tömbje emelkedik komor feketeségben. Az égen felhõk vágtatnak, keleten a hegyek vonulatát halványsárgára festi a felkelõ Nap. Szántó szélén, domb hátán sétálunk, mellettünk vegetáló ipartelep, a Berva fényei adnak sejtelmes hangulatot a környéknek. Busz bömböl végig a völgyben futó úton, a város felé tart. Ezen utat trükkös kanyarban keresztezõ iparvágány vonala húz az erdõ felé, piros kereszt jelzés érkezik az út és a vasút találkozása felõl, észre sem vesszük és becsatlakozik mellénk, együtt érjük el az azonos színû fõjelzést. Hétvégi telkek, sufniszerû nyaralók mellett sietünk el, a turistautat méretes kõdarabokkal, mély gödörrel próbálják megóvni a természetjárás motorikus mûvelõitõl. Betérünk az erdõbe, mellettünk halkan morajlik a kõbánya, egyre nagyobb darab hiányzik a hegybõl – napi két tehervonatnyi mészkõpor utazik csak a Mátrai Erõmûbe, füstgázt kénteleníteni. Elhagyjuk a zajgenerátort, kellemes sétaút visz a Les-ház felé, a távvezeték nyiladékában már tudom, hogy közel járunk. Fenyvesnél csatlakozik a Szarvaskõ felõl érkezõ piros négyszög, itt kell bekanyarodni a házhoz. A rajt õre diktálás alapján, saját kezûleg tölti ki a nevezési lapokat, elraktározza a befizetett nevezési díjat, majd átnyújtja a szintén saját maga által kitöltött itinereket. Vegyük ezeket szemügyre: a lap teteje tartalmazza a felkeresendõ bükki házak földrajzi koordinátáit, alatta egy közepesen terjedelmes útleírást az ajánlott útvonalról, majd néhány tanácsot, elsõsorban a fokozottan védett területek elkerülésérõl és arról, hogy a tisztelt résztvevõ lehetõleg ne csatangoljon össze-vissza. Szerepel még az oldalon hat téglalap a hat háznál történõ igazoláshoz. A lap túlsó felén pedig fénymásolt térkép, remek, igaz, sokszor nem fogjuk használni ma.


A repülõrajtot követõen megkezdjük a mai túra nemnullapontos szakaszát. Átsétálunk a Les-réten, felidézem, hogy iskolai kirándulásokon mindig az számított menõnek, aki minél több töltényhüvelyt talált, esetleg egészben maradt agyaggalambot. Most meg sem állva húzunk végig a széles tisztáson, követjük a mély völgyet, amely a Berva-patakról kapta a nevét. Vagy fordítva. Az ösvény aszfaltútra ereszkedik, ezt egészen a Guba-házig követjük. Autó zajára fordulunk meg, a Fiatot vezetõ idõs bácsi kérdezi, hogy mi a túrával kapcsolatban vagyunk vajon itt, vagy más ügyben? A választ hallva bólint egyet, megígéri, hogy találkozunk az Õr-kõnél, aztán óvatos gázadással elgördül. Pár perccel késõbb megérkezünk a Guba-házhoz, itt találjuk az elõttünk elrajtoló négy túrázót, õk épp reggeliznek, fõleg sört. Pontõr nincs, szúróbélyegzõvel kell igazolni ittjártunkat. Megtörténik, továbbmegyünk és rögtön elhagyjuk az ajánlott útvonalat, amely visszavinne a piros sávra, majd a hegyek aljában végiglavírozó P+ felhasználásával vinne a Varróházig, majd onnan fel a Pes-kõ-völgyön. Mi elsõ lépésben megcélozzuk a Guba-kutat, vékony sugárban csorog a víz, megvárjuk, amíg félig telik a bögre, iszunk belõle. Hideg. Felsétálunk a Kaszálás-tetõ gerincére, süvít a nyugati szél, a nyílt részekrõl a kilátás Egerig terjed, a Mátra már felhõbe vész. Fázom, és ezen az sem segít, hogy magunkhoz képest gyorsan haladunk. Nyugat felé hajlik az út, elszórtan, foltokban fenyves jelenik meg az út környékén, megérkeztünk a Holtember-tetõ mellé, a Homonna-tisztás elágazásához. Örömmel nyugtázom, hogy még megvan a zománc iránytábla, jelzést váltunk, szintben és enyhén emelkedve haladunk tovább észak felé. Észreveszem, hogy tavaly hol keveredtünk el: széles, néhol kõzúzalékos ösvény vezet a Bél-kõ felé egyenesen. A nyomokból ítélve nemrég valaki autóval hajtott erre. Ezt az utat idén is követjük, s rövidesen csatlakozik hozzánk a bélapátfalvi apátságtól induló tanösvény, amely a hegy tetejéig kísér. Kiérünk az öreg bükkösbõl, tisztáson vágunk át, fiatalos mentén sétálunk fel a Bél-kõ csúcsára, arra, ami megmaradt belõle. Nem maradunk sokáig a metszõ szélben, pedig a kilátás gyönyörû. A Mátra néha felbukkan a rajta örvénylõ felhõtömeg alól, míg a hegységtõl északra süt a Nap. Tõlünk északra viszont nem, sõt, visszafordulva úgy tûnik, hogy az Istállós-kõ tömbjénél, valamint Szilvásváradon, Nagyvisnyón is esik.


Lesétálunk a hegytetõrõl, megreggelizünk a készletbõl, párizsis zsömle és párizsis zsömle közül lehet választani. Felsétálunk a Zöld-rétig, melletünk a Messzelátó sziklás oldala magasodik, majd az Ördög-hegyet kerüljük meg, dél felõl a Kéktúra útvonalán. Néhány könnyed emelkedõt követõen megérkezünk az Õr-kõ-házhoz, az autós bácsi éppen fát aprít, de érkeztünkkor abbahagyja, behív a házba, melegedni és pihenni. Bent egy megbuherált ellemlámpa (igen, így, két l-lel, szakszó a laposelemes világítóeszközre) fénye ragyogja be a teret, a kályhában ropog a tûz, tehát minden adott volna ahhoz, hogy elszundítson az ember. Amíg a pontõr bácsi az igazolást intézi, beszélgetünk, mesél az egyesületükrõl, meg ellát tanáccsal, hogy merre menjünk, és precízen elmondja a tavalyi útvonalunkat. Bõsz bólogatásokkal végighallgatjuk, enyhe lelkiismeret-furdalást érzek, hiszen pontosan tudom, hogy nem arra fogunk menni, amerre õ mondja, hogy érdemes. Húszperces pihenõnk után a házból kilépve hunyorogva veszem tudomásul, hogy még ez a színtelen, szürke idõ is valóságos fényáradatot jelent a benti viszonyokhoz képest. A hideg szél és az Õr-kõ-rétre vezetõ laza emelkedõ felébreszt a félálomból. A piros sáv felé térünk, elsétálunk a Hegyes-kõ oldalában, kõrakásnál teszünk éles kanyart, majd elengedjük a bekerített terület felé vezetõ csapást. A kerítés mentén evickélünk lefelé, a meredek ösvényen csúszik a vastagon felgyûlt avar, néhány esést sikerül kivitelezni, miközben fától-fáig csapódva közlekedünk, mint a flippergolyó. Megérkezünk a Pes-kõ-lápa aljába, a keskeny, klausztrofób völgy még talán a mi utunknál is meredekebben zúg le a fennsíkról, a fák vészjóslóan hajladoznak felette a szélben. Az avaron csúszkálás fortélyait tovább gyakorolhatjuk a házig, itt a pontõri társaság gulyásfõzéssel üti el unalmas óráit. Gyorsan elintézzük az igazolás formaságait, majd hátraarccal elhagyjuk a völgy és az erdõ mélyén elrejtett házat.


Újra elhaladunk a két Pes-kõ-forrás mellett, azon tûnõdöm, hogy ezen a környéken a névadók nem sokat ötleteltek: elég volt a hegyet elnevezni, és a környezõ objektumokat ugyanezen név megfelelõ toldatával ellátni, így lett Pes-kõ-völgy, Pes-kõ-lápa, Pes-kõ-forrás, Pes-kõ-ház és még jónéhány dolog, amely a méltán híres hegy nevét viseli. A morfondírozásból a barátságtalanul meredek emelkedõ zökkent ki, illetve az, hogy ezúttal az orraesés ellen kell védekezni. Mivel alapállapotban túrabot használatához szoktattam magam, ezért az eszköz hiánya most kívülrõl akár mókásnak is nevezhetõ egyensúlyozási kísérleteket eredményez, amíg fel nem érünk a kõrakáshoz. Innentõl szinte kényelmesen sétálunk vissza az Õr-kõ-rétre. Ezt hogyhogy nem a Pes-kõrõl nevezték el? A ház óta összhangba kerültünk az itiner szerinti ajánlott útvonallal, és egy kitérõtõl eltekintve így is maradunk. Lesétálunk a Pes-kõ-kapunál, fegyelmezetten (nempofázik, kettessorbanjön, nemmaradle) haladunk el a Pes-kõ mellett, elhagyva a hegy névadással kapcsolatos befolyási övezetét. A Pes-kõre való kitérés amúgy szintén szigorúan tilos, ha valakinek hiányzik a kilátás, az nézzen körül az Õr-kõrõl, a Cserepes-kõ melletti tisztásról, a Tar-kõrõl és a Három-kõrõl, majd vegye ezeknek a súlyozott átlagát. Kellõ tisztelettel szemlélem meg a Cserepes-kõ-lápa felsõ végét: avaros, mély, meredek. Elsétálunk a barlangszállás mellett, végigmegyünk a sziklás, erdõs oldalon és a sziklátlan, erdõtlen oldalon is. Nézelõdünk egy kicsit, kihasználva a négy perc tizenkét másodpercnyi napsütést. Felsétálunk az Õserdõ mellé és az Õserdõ mellett, kerítést kerülünk. Kéktúrázók nagy csoportja jön szembõl, mosolygós nõ kérdezi, hogy nehéz lesz-e innentõl, mert õk Szarvaskõig mennek. Megnyugtatom, hogy nem lesz nehéz, továbbá ajánlom a kitérõt a Bél-kõre, úgy is csak egy kicsit lesz nehezebb. A Tar-kõ alatti elágazásban kisebb csoporttal találkozunk, egyikük bõszen pötyög valamit a GPS-en, másikuk a papírtérképet böngészi. Amire odaérünk, elindulnak velünk szembe, megkerülni az Õserdõt. Mivel a szintidõ gyakorlatilag korlátlan, menni meg szeretünk, egyhangú határozatot hozunk a Tar-kõ meglátogatásáról, majd ezt azonnal végre is hajtjuk. (Végrehajtásra kerül. Pont.) Fent táblák igazítják el az errejárót a kilátóhely megközelítésekor tanúsítandó helyes viselkedésformát illetõen. Felmegyünk a kék háromszög felsõ elágazásáig, a tetõnél megállunk, elõhalászom a bélyegzõpárnát, lepecsételjük az itinert, legyen valami maradandó nyoma annak, hogy itt is jártunk. A BNP logójával és a természetvédelem kócsagos jelvényével díszített kordonok között kisétálunk a Tar-kõ kilátóhelyére. Szétnézünk, mert innen szétnézni jó. Eszünk csokit, és mert éhesek maradunk, megesszük a maradék két szendvicset.


Visszasétálunk az Õserdõ alatti elágazásba, elhagyjuk a Kéket, kényelmesen kanyargó, enyhén lejtõ úton érkezünk a Toldi-kapuhoz. Lesétálunk a Toldi-kunyhó felé, az apró menedékháznál két dolog tûnik fel. Az egyik, hogy az ajtó tárva-nyitva áll, a másik, hogy a ház naplója nincs meg, hiába keressük. A napló ügyében felkészületlenek vagyunk, az ajtót becsukom, kitámasztom az e célból már régóta ott korhadó fadarabbal. A leírás által is ajánlott, logikus útvonal a Toldi-lápán leereszkedve éri el a Kis-kút-völgyet. A Toldi-lápa avarlepte csapásán sikerül megõrizni végig az egyensúlyomat, kikerülünk egy dagonyás vízfeltörést, amelyet némi jóindulattal forrásnak lehetne nevezni, mint teszi azt a térkép. A völgyben széles medrû patakban folydogál némi víz, ezt a patakot követjük a Samassa-házhoz, itt a speciális mentõsök fõzõcskéznek. A pontõrtõl kapunk egy kártyanaptárat, amíg pecsétel, rásandítok az irodára: az áthúzott rajtszámok alapján hárman jártak eddig itt. Elbúcsúzunk, a háznak is helyt adó tisztás végébõl meredek emelkedõ visz fel a Lök-bércre, majd hasonlóan meredek lejtõ visz le a Lök-völgybe. Az Imó-kõ felé ezúttal nem látogatunk ki, megcélozzuk a Tamás-kút mellé épített házat. Útközben érintjük a Fekete-len-forrást, ez most épp nem mûködik (tehát jó eséllyel az Imó sem), lassan felkaptatunk az országút szintjére. A cél a Tamás-kúti menedékház, a három beérkezõ közül ketten még itt vannak, leülünk hozzájuk: egyikük Halász János, a Tortúra egri illetõségû rendezõje, másikuk az Egri Spartacus színeiben jelent meg, õ a Nagymezõ, Síház ellenõrzõpont fõ õre a Bükki Kilátásokon. Köves Gyula tanár úr és fõrendezõ egybõl hozza a díjazást, étellel, meg fõleg itallal kínál, amíg elkészül a gulyás. A kitûzõ a Guba-házat ábrázolja, az oklevélen pedig egy montázs a Bükki Házakról. Szép. Amíg várjuk a gulyást, megérkezik Végh Kati, egyedül, majd két sporttárs, akikkel megbeszéljük, hogy már párszor láttuk egymást, és általában az ilyen, nem-tömegtúra jellegû rendezvényeken. Egy-másfél óra társalgás és borozgatás (haladóknak pálinkázás) után lehet a bogrács elé járulni. Megérte a várakozás, mert nagyon jót eszünk. Ezúton is köszönöm a túrát, az ebédet és a társaságot mindenkinek!


Délután négykor döbbenünk rá, hogy még bizony le kell érni Felsõtárkányba. Elbúcsúzunk a jelenlévõktõl, Köves úrtól még megkérdezem a résztvevõk számát (30 fõ), majd ajánlja, hogy maradjunk a Lök-völgyi tanösvényen, az lesz a legrövidebb út. Így teszünk, és nem bánom meg. A tanösvény nincs rajta a térképemen, ám mivel nagyjából jól jelzett, a követése nem szabad, hogy gondot jelentsen. Igaz, mi elsõsorban a Lök-völgyet követjük: eleinte szembemegyünk a mezõnnyel, találkozunk is egy négyfõs, csoffadtnak tûnõ társasággal. Aztán elengedjük a Bükki Kéket, amely élesen észak felé fordul, mi pedig maradunk a széles dózerúton, amelyen hébe-hóba felbukkan a tanösvény fehér alapon kék átlós jelzése. Az út fölé magasodó sziklák, meredeken letörõ hegyoldal teszi érdekessé az utat, kisebb-nagyobb barlangok bejáratai tátongnak a kövek között. A jelzés eltér valamerre, mi követjük a völgyet és lassan megérkezünk az Eger-Lillafüred országútra. Gyalog sokkal érdekesebb, mint autóból (pedig onnét se kutya!). A maximális szabálytisztelet jegyében sétálunk le a Barát-rétre, az autósok elõl jól belépünk a padkán messze belülre, itt mi vagyunk nem várt vendégek. A többség így is széles ívben kikerül. Még érintünk néhány érdekes, termetes sziklaalakzatot, majd elérjük a Barát-rétet és vele együtt a sárga sáv jelzést. Megszemlélem a kínálati menetrendet, egy pár busz van minden vasárnap, amelyet tavasztól kora õszig erõsít egy másik járat is, szintén vasárnap, répáshutai betéréssel. A réten végigsietünk, majd a Tárkányi-patak sziklaszorosánál már kocogunk, így sikerül pár perccel a busz indulása elõtt megérkezni. Itt találjuk Halász urat, mint a busz egyelõre egyedüli utasvárományosát. A jármû (újnak tûnõ Volvo) sofõr nélkül várakozik a megállóban, lassan néhány helybéli is összegyûlik. Egy srác türelmetlenül kérdezi, csak úgy a közönség szórakoztatására, hogy „hol van már a Niki, idõ van”. Elõször félrehallom, Mikinek, de megjelenik egy fiatal, szõke leány, és a legnagyobb természetességgel ugrik fel a vezetõi székbe. Akkor mégis Niki. Felnémetig utazunk, onnan séta. A szél tisztára, felhõtlenre fújta az eget. Szép nap volt.


-Kékdroid-


Képek

 
 
Márciusi emléktúra - PilisTúra éve: 20122012.03.23 11:22:58

Márciusi Emléktúra 48


Negyvenakármennyi, de igazából nem lényeges, tehát legyen inkább így:


Márciusi Emléktúra '48


Üresen kong a helyiérdekû vasút belvárosi, föld alá rejtett állomása, tábla irányít a felszínre, itt korhadó kasznijú, idejüket bõven megszolgált, gyorshetes-festésû Ikarusok sorakoznak vonatpótlásra. Felpattanunk az egyikre, aki a sorban legelöl áll – a többes szám Kerek repkénnyel alkotott kettõsünkre vonatkozik. Buszunk sofõrje befejezi a társalgást kollégájával, felszáll, elhelyezkedik, motort indít, ajtót zár, nagy lendülettel kirongyolunk a végállomásról. Eleinte gyorsabbnak tûnik a pótlózás a vonatozásnál, ami magyarázható a négynapos hétvége második napjának reggelének gyér forgalmú útjával, és a megállókban jelentkezõ csekély számú utassal. Az utasok térbeli eloszlása viszont a Flórián tértõl kifelé már úgy adódik, hogy minden második utcasarkon meg kell állni, így igen hosszú utazás kerekedik Csillaghegyig. A rajtban a korai érkezés ellenére is bõven sokadikak vagyunk, a kocsma terasza környékén mindenfelé kóvályognak a nevezni kívánók. Megérkeznek a rendezõk, összerakják az indítás helyszínére szánt székeket-asztalokat, térképeket helyeznek el a túra követendõ útvonalával. Az októberi emléktúrákról szóló térképek is kint vannak, át lehet nézni azokat is. Kialakul egy sor, a nevezés igen egyszerû: pénzt adok, bediktálom a nevemet – piros pont, hogy nem írják el egyikõnkét sem – és huszonhét másodperccel késõbb itinerrel, 7:00-ra adott rajtidõvel zsilipelünk ki a helyszínrõl. Vizsgáljuk meg gyorsan az A4-es, egylapos itinert: szöveges útleírás és az ellenõrzõpontok listája nyitvatartással foglalja el az egyik oldalt. A turistautak.hu-ról összekattintgatott térképrészletek, szintmetszet-részletek helyezkednek el a másik oldalon. A célra megfelel. A sorban Gyõri Péteréket látjuk, meg Ottorinót, odébb, a teraszon Lestat reggelizik; a Mezei-házaspár készülõdik már, hogy ellépjen hétkor. Mivel emez idõpontig még van két és fél perc, betérünk az éppen nyitó kocsmába, legurítunk egy-egy kávét. A televízióban mese szól, modern: debilre rajzolt figurák azon tépik egymás haját, hogy melyik tévémûsort szeretnék nézni. A kávét a szokott kocsmai árszínvonalon adják, minõsége azonban az átlag felett jár. Amikor megköszönöm, a pultosnõ úgy néz rám, mint egy döglött csótányra. Különös környék ez. Hét óra elmúlt, nosza, túrázzunk.


Kilépünk, piros sáv – igen, ez az a piros sáv – vezet ki Csillaghegyrõl. Ha szondáznánk a ma erre túrázók beszélgetéseit, van rá ötven kopejkám, hogy minden második, sõt, több társalgásban elõfordulna a Kinizsiszázas, az IsziniktudodazvisszafeléaKinizsi vagy a Pirosnyolcvanöt szófordulatok legalább egyike, esetleg haladók bedobják azt is, hogy Pilisötven. Legalábbis az elején. Kõbánya felé trappolunk az utcán, majd elkanyarodunk, gyér forgalmú helyen, családi házak között sétálunk felfelé, a Róka-hegy oldalában. Betérünk az erdõbe, egynyomos ösvény kanyarog velünk, amíg fel nem érkezünk az Üröm feletti síkra. Elõttünk a Kevélyek, mellettünk távvezeték, délen a Hármashatár-hegy és a mögötte húzódó gerinc körvonalai, északon, a hétvégi házakkal tûzdelt dombokon túl a Visegrádi-hegység kéklõ vonulata. Istállók, karámok mellett haladunk el, lovak legelésznek mélán, díszes öltözékû lovász készíti egyiküket indulásra. Keresztezünk országutat, távvezetéket. Felbátorodik az emelkedõ, meredeken vág neki a szép sorozatnyi Kevélynek. Köves úton, fenyvesben ballagunk fel a hegytetõ alatti kilátópontra, itt megállunk egy pihenõre, kalciumos pezsgõtablettát oldunk bögrényi vízben. Virágzik a mogyoró, Repkény gombócot érez a torkában, allergiait. A pihenõ során ér utol DJ_Rushboy, megáll pár pillanatra, mesél a tegnapi Pilis-Vörös-Váron szerzett számos pozitív élményérõl, mielõtt tovasuhanna. Elsétál mellettünk Corradi Surd, vele még sokszor futunk össze a nap során. Még nézzük egy kicsit a kilátást: a fõváros párába-porba burkolózik, egyedül az óbudai óriáskémény nyúlik ki a fehérségbõl. A Solymár-Pilisvörösvár-Pilisszentiván településcsoport viszont tisztán látszik, az õket övezõ hegyekkel együtt. Elõtérben horgásztavak, mûvárrom, felhagyott és mûködõ bányák. Leoldalgunk a Kevély-nyeregbe, az elsõ ellenõrzõpont – helyi szóhasználatban: állomás + egy mosoly – õrei az egyik padnál várják az igazolást gyûjtõket. Kapunk kockányi csokit, van mazsolás-mogyorós is, remek. Érthetõ a takarékos beosztás, sokan jönnek még utánunk – a célban tudjuk meg, összesen mekkora számra kell gondolni: összesen kb. 800 fõ. Annyira talán nem meglepõ a nagy létszám: virít a Nap az égen, de talán még fontosabb, hogy mára nincs másik teljesítménytúra.


Ledöcögünk a nyeregbõl, kék jeleket követünk Csobánka felett: a falun túl az Oszoly, odébb a Csikóvárak oldalát látni, elõttünk a Ziribár-hegy és a Hosszú-hegy kettõse. Az úton pedig orsipanka és Rudi István, öltözõs szünetet tartanak, csatlakozunk és innentõl Lajosforrásig együtt közlekedünk a túrán. Elhagyjuk az Ózon Kemping romjait, néhol lekaszált, néhol dudvás parcellák, bomló tetejû fõépület õrzi a létesítmény emlékét. Leérkezünk a Csobánkai-nyeregbe, depóautót vélek felismerni, a jármûvet még fogjuk ma látni. Folytatjuk az utat a Hosszú-hegy felé, ám az OKT és a zöld sáv elágazásában renitenskedünk egy jót: Rudiék geoládát keresnek fel, ma már a másodikat, mi Repkénnyel a Szent-kútnál töltünk vizet és igazoljuk ottjártunkat a Pilisi Parkerdõ forrásairól szóló mozgalomhoz. Tábla tájékoztat, hogy a forrás vize szemre, fülre, agyi panaszokra, fejben, torokban lévõ mirigyekre, lázra jó. Van még egy tábla, cirill betûs írás, szerbül. Olyasmit jelenthet a felirata, hogy ezt a helyet Szent Illés próféta áldotta meg, többet nem tudok kihámozni. Az igazolással kapcsolatos teendõket elvégezve visszamászunk a K-Z elágazásba, páran néznek nagyot, aztán napirendre térnek a jelenség felett. Beszélgetve ballagunk a hosszan elnyúló dombhátra, néhol kilátás nyílik erre vagy arra. Néhány srác kilátópontnál tart pihenõt, elsõre úgy vélem, pontõrök, amíg nem javítanak ki útitársaim, hogy Pilisszentkereszten lesz a következõ ellenõrzés. Oda-vissza elõzzük egymást Strackné Katival, õt Laci felõl kérdezem, szerinte már messze elõtte jár, ám a valóság ezúttal mást fog mutatni. Lesétálunk a lapostetõs hegyrõl, le egészen a Szántói-nyeregig, amely felett elválunk a Pilis oldalát megcélzó zöld sávtól és inkább pirossal jelzett társát választjuk a falu megközelítésére. Utolér az imént hiányolt Strack Laci, lemaradok Repkényéktõl, beszélgetünk kupákról, ilyesmirõl. Betérünk a faluba és kitérünk onnét, ellenõrzõponton lobog zászló a Pilis alatti réten. Csokival kínálnak, bedobok egy töredéknyit.


Elsétálunk az újjájelzett zöld sávon, el a barbár módon kitört tájékoztató tábla mellett, fel a Klastrom-kútig. Itt leülünk megpihenni, poharazgatni, enni, majd pár perc után továbbállunk. A hátizsákomban lévõ vízkészletet elfelejtem cserélni, a Szent-kút vize pedig hiába lehet, hogy jó mindenféle fejbajra, de enyhén rozsdaízû. A Klastrom-kút vize valahogy frissebb, tisztább. Új oszlop irányítja az errejárókat a hegy aljában, rajta messzirõl látszó zöld sáv mutat jobbra, északnyugat felé. Visszanézve Pilisszentkereszt házai egyre apróbbá válnak, míg mellettünk, a mély völgy túloldalán újnak tûnõ, magas betonfallal körülvett luxusövezet terjeszkedik a hegy felé. Távolról nézve modernszerû sablonházak. Közelrõl nézni meg a kerítés miatt, gondolom nem is lehet. Elhagyjuk a rétet, ligetet, ismét erdei úton battyogunk egyre feljebb. Mária-pad, Döme halála, Ördög-lyuk. Emelkedünk, megfontoltan, szürke törzsû fák kísérnek, alattuk barna avarral. Néhol hóvirág nyílik, új szín a látványban. Eltér a sárga kereszt jelzés, megcélozza a Zsivány-sziklákat. A tábla szerint a Kétbükkfa-nyereg száz méter híján egy kilométer ide. Folyamatos emelkedõn, erõsödõ zajban érkezünk meg, a pontõr a parkoló feletti pihenõhelyen ücsörög. Alatta az M6-os forgalmát megszégyenítõ (hmm, lehet, hogy ez nem is jó hasonlat, az M6-os forgalmát nem nehéz felülmúlni) jármûáradat, autósok araszolnak a víkendbusz – vagy most éppen micsoda – másodrésszel közlekedõ dobogókõi járata mögött. Gyorsan letudjuk az igazolást, elsöprünk a környékrõl, zöld kereszt jelzések irányítanak úton át, árkon fel. Találunk egy megszeppent barna varangyot, nagyokat pislog és mi visszapislogunk rá. Keresztezzük még kétszer az országutat, olvadó hótól sárosak az ösvények, kirándulók, túrázók kerülgetik a tócsákat. Farakást tornyoztak kerítés mellé, az új út még kialakulás alatt van, de kikerüljük az akadályt. Távvezeték nyiladékát hagyjuk el, odébb munkagép parkol különös helyen a hegyoldalban – megfejthetetlen, miképp került oda. Egyre erõsödõ gyalogosforgalomban érünk fel Dobogókõre, a kilátóhelyen szûk osztálykirándulásnyi nép, gyerekek futkosnak, büszke apukák fotóznak büszke anyukákat és viszont. Kilátni vágyván kilesünk mi is, megnézem sorra az emlékmûveket, majd csatlakozom a többiekhez, akik már a Dunakanyart szemlélik. A Hegyes-tetõ tömbje a Duna tükrében nézegeti magát, a szirten túl a Börzsöny magasabbik fele egyáltalán nem látszik. Csakúgy a Naszály sem, s még az egész közeli Prédikálószék is homályos, távoli látványnak tûnik. Visszasétálunk a múzeumhoz, bent egy pillanatra megállok, megcsodálom az összegyûjtött ereklyéket, az egykori turisták eszközeit, térképeit, csodaszép jelvényeket. Kerek repkény is csatlakozik, õ intézte közben a bélyegzést, gyorsan felhasználva az összes, ezen célra szolgáló eszközt.


Követjük a hegy peremét, ellépünk Dobogókõrõl. A kirándulóforgalom ebben az irányban gyérnek mondható. Elkanyargunk a néhol meglepõen elsárosodó, jelzett gyalogúton, némelyik fán közben érdekes, népmûvészeti motívumra hajazó óriásjelzés bukkan fel. Elérjük a sípályát, majd a kék jelzés ideiglenes terelését a piros háromszög felé. Már alig emlékszem a nem ideiglenes változatra, remélem, elõbb-utóbb azért visszaterelik a Kéktúrát. Egyre meredekebb lejtõn érkezünk meg a Király-kúti kunyhóhoz, kerékpárosok, gyalogosok pihennek mindenfelé. Tovább lejtünk, kinézek a Király-kúthoz, nincs benne víz, mehetek a többiek után. Farakások között, széles dózerúton érjük el a Sikárosi-medence szélén álló õrházat, amely egy hosszú rakodó végében árválkodik. Itt vár a következõ ellenõrzõpont, limonádéval kínálnak és lehet repetázni is. Finom. Begyûjtjük a katicás bélyegzést, majd, immár Popeye sporttárssal kiegészülve folytatjuk a teljesítménykirándulást. Vele - bár több túrán összefutottunk már - még nem beszélgettem sosem, úgyhogy most pótoljuk ezt a hiányosságot. Átsétálunk a réten, amely tágas, elhagyjuk a mûutat, amely poros, és a Sikárosi-erdészháznál térünk vissza a Kéktúra útjára. Követjük a Bükkös-patak hideg völgyét, a Lenkó-emlékmûnél pihen egy társaság, odébb a patak feletti, még megmaradt jégrétegen sétálunk át a medren. Rudiék lassan elõrehúznak, fõleg, amikor megérkezünk a K+ meredek kaptatójához. Itt is van forrás, merítõs: ez a különös nevû Zergevirág-forrás, gyéren csorog ki belõle némi víz. Itt már a csökkentett sebességüket sem tudjuk tartani Repkénnyel, szépen felcsoszogunk a saját, kényelmes lépteinkkel. Közben néha érdemes hátrapillantani, alibiból fényképezgetni a kilátást észak és északkelet felé. A Kármán-forráshoz kilépek, vékony sugárban csorog belõle a víz, nem állok neki tölteni belõle. Továbbra is emelkedõn, igaz, egyre kényelmesebben érjük el a Lajosforrás névre hallgató kiránduló-központot. A turistaház nem tûnik annyira elhagyatottnak, a környék pedig tele van emberekkel. A két pontõr a terméskövön csücsül, nem idõzünk náluk sokat, nagy a zaj és a tömeg. Elsietünk.


Innentõl különösebb esemény nélkül, nagyjából végig Popeye-jel maradva trappolunk le Pomázra. Azért eseménytelennek mégsem nevezhetõ az út. Elõttünk a Kõ-hegy tömbje takarja a mögötte elterülõ várost. Lassan melléérünk, mélyúton baktatunk, mellettünk a keskeny part túloldalán meredek beszakadás, árok húzódik végig. Elfelejtek kitérni a János-forráshoz, aztán eszembe jut, hogy itt már megvan a mozgalom teljesítéséhez szükséges adat. Rövidesen megérkezünk a városba, a poros utcák nem változtak, a nyomóskút is megvan, láthatóan mûködik is. Quados srác vagánykodik, két keréken veszi a kanyart, amíg mi a felvert port nyeljük. Beballagunk a célba, sor húzódik ki a plébánia ajtaján, beállunk, várakozunk. Kapunk két HÉV-jegyet, meglepetésszerûen, a sorban elõttünk álló túratárstól. Ezúton is nagy köszönet érte! Az épületbe érve a várakozást a kiállított gyerekrajzok vizsgálata teszi vidámmá, de legalábbis érdekessé. A célt egy étkezõszerû szobában rendezték be, kapunk szép emléklapot, kisméretû kitûzõt, mindkettõ fõ díszítõ motívuma a cserkész-liliom. Repkény nyer egy szelet nutellás kenyeret, sorsoláson. Nem kezdünk odabent helyet keresni, kint ülünk le, találkozunk a nem sokkal mögöttünk érkezõ Bell Sanyival, majd az épp sorbaálló Dilennel, Tincával és Lépéshibával, akik a várható várakozási idõ felõl érdeklõdnek. Leülünk egy szimpatikus helyen a földre, elbúcsúzunk Popeye-tõl, aztán teázunk, eszegetünk. Gyerekek szaladgálnak fel és alá, a zsivaj ellenére béke van és nyugalom. A HÉV felé indulva csatlakozunk Dilenékhez, majd már odébb Tinca ér utol, elcsevegjük az idõt, észrevétlen telik a Pomázon keresztüli, amúgy nem túl izgalmas séta, közben Lépéshiba is beér, az egészes vonat indulására hívja fel a figyelmet. Az állomásnál elbúcsúzunk, boltba térünk. A kisbevásárlás után egy késõbbi járattal utazunk Békásmegyerig – itt elhûlve nézzük a pótlóbuszra felnyomorgó tömegeket, és úgy határozok, igenis érdemes lesz felsétálni a vasút menti kerítés mellett felsétálni és a Kárpát Vasút Kft. ott szorgoskodó mozdonyát lefényképezni. Egyrészt érdekesség, másrészt ez idõ alatt hátha csökken a tömeg. Tényleg érdekes, a tömeg viszont nem csökken, alternatív járat után nézünk. A 160-as külvárosnézõ járat épp indul, a mûanyagszékes Volvón elfogadhatóan kényelmes körülmények között döcögünk végül vissza a belvárosba, majd onnan kötött pályán utazunk tovább.


Szeretném megköszönni a túrát a rendezõknek, nekem tetszett úgy, ahogy volt. Köszönöm természetesen a társaságot mindenkinek, akivel volt szerencsém együtt túrázni ma: Repkénynek, orsipankának, Rudi Istvánnak, Popeye-nek és minden, hosszabb-rövidebb idõre csatlakozó útitársunknak.


-Kékdroid-


Képek itt.

 
 
Bia 25Túra éve: 20122012.03.18 01:02:59

 


Bia 25


Szürke aluljáró után szürke égbolt. Szinte visszavágyom a fûtött, kényelmes vonatra, amely nagy sivítással épp indul Komárom felé. Összehúzom magamon a kabátot és a rajt felé sietõ lányok után lépek: mai útitársaim Kerek repkény és testvére, Dóri, akinek az elõzõ túrája már elég rég történt ahhoz, hogy most újra velünk jöjjön. Besétálunk Biatorbágy fõ nevezetességéhez, az egykori vasúti viadukthoz, amely mûszaki emlékként, forgalom nélkül árválkodik a völgy felett. Még rajta van a karácsonyi ünnepekre készült lámpafüzér, jó lesz talán idén is. A mûtárgy alatt rendezõk, túrázók gyülekeznek. Autó parkol le, Nagy Attiláék integetnek bentrõl. Alighogy megközelítjük a nevezésre várók sorát, nevezési lapot kapunk a kezünkbe, kitöltjük, Repkény lecsap a három papírral az egyik sorra. Addig Dórival félreállunk, találkozunk az épp rajtoló Bubuval, a sorban várakozó Gyõri Péterékkel. Repkény visszatér, ellépünk a rajthelyszínrõl. Az ég borús, a felhõket szinte meg lehet érinteni, olyan alacsonyan sodorja õket a szél.


Kisétálunk az utcanév-házszám helyett helyrajzi számmal jellemzett épületek között a településrõl, a felváltva kék-sárga lámpatesteket nézem, legalább egy kis színt visznek az általános szürkeségbe. Beszélgetünk, haladunk, kerítést kerülünk fiatal erdõben. Egy árok aljában lépünk ki a Mezei-házaspár és útitársaik elõl, beszélgetésüket rövidesen már nem hallani, elsietnek az emelkedõn. Felbaktatunk mögöttük nem sokkal, mellettünk a Kõorr oldala, sûrû erdõvel, amelynek aljában még alig nyílik néhány hóvirág. Kanyart vesz az út, megállunk, megvárjuk, amíg Dóri kitér egyéb ügyeit intézni, közben Bell Sanyiék robognak el mellettünk. Utánuk lépünk, felérkezünk a hegy kis kiterjedésû teteje alá. Kilátópontról nézünk szét, északon, a házakon és az egyenfehér téglatest-raktárakon túl esik az esõ. Itt most nem, és ennek mérhetetlenül örülök. Felsétálunk a tetõre, Bíbor és Vagdalthús õrzik a pontot, töretlen lelkesedéssel, ám alaposan átfázva a süvítõ szélben. Lelépünk, szó szerint, meredek lejtõt követ meredek emelkedõ, hullámvasút Biatorbágy és Sóskút között. Oldalvást rétek, legelõk húzódnak, ahogy az erdõ szélérõl kitekintünk. Enyhe lejtés után újabb meredek emelkedõ következik, csúsznak a cipõk, de csúszik a bakancs is, alig bírom felszenvedni magam a parton. Sokan az erdõben próbálkoznak, ott talán több a kapaszkodási lehetõség, cserébe az avaron lehet esni nagyokat.


Innentõl kisimul a terep, sárga szalagok segítenek az útvonal követésében, vastagon lógnak a fák ágain. A jelzések néhol megvannak hozzá. Elérjük a Dobogó-hegyként nevezett pontot, a pontõr gyorsan pecsétel, itt is fúj a szél, bár nem annyira, mint a korábbi ellenõrzõhelyen. Sétálunk tovább, lassan megközelítjük Sóskútot, a távoli láthatár még mindig egyenszürke. Utolér két túrázó, kiállok elõlük gyorsan, a benõtt, egynyomos ösvényen túrabotra szerelt kerékpárcsengõvel csenget rá egyikük az elõtte haladókra. Megijedek, mert hátulról hallom a csengõszót, mintha kerékpáros közeledne, aztán elrobog a duó. Kiérünk egy nyílt dombhátra, zúg a szél, enyhe lejtõn baktatunk sokáig. Kanyarodunk, magasabb töltés határolja az utat, felnézek rá, a túloldalról bányagödör néz vissza, talán agyagbányáé. Ha dél felé nézek, néha felbukkan a Dunamenti Erõmû kéménysora, a finomító berendezéseinek a körvonalát már csak sejteni lehet a párás láthatáron. Még néhány kanyar, megérkezünk Sóskút szélére. Autóban és autó mellett várnak a pontõrök, kétféle ásványvízzel kínálnak (buborékos és -mentes – az -ost választom). Élelembõl nagy a választék: kétféle piskótatallér és egyféle puszedli közül kell kiválasztani a számunkra szimpatikus édességet. Hárman vagyunk, végig tudjuk kóstolni a teljes vertikumot. Elköszönünk a pontõröktõl, megnyitjuk az egyik talléroscsomagot. Piros felsõbe öltözött futók érnek utol, egyikük megajándékoz a saját piskótájával, ezúton is köszönöm szépen.


Bekanyargunk a faluba, leérkezünk a fõútra. Még néhány futó robog el mellettünk, menetrend szerint, kiszámolom, a rajtidõ közepén-végén indulhattak, eddig tartott a másfél-két órányi elõnyünk. A falu központjából szûk utcán vezet ki a jelzés, amely hirtelen bal-jobb kanyarkombinációval térít a Kálvária-hegy felé. A szélsõ ház ablakából már rutinosan kopognak az utcán egyenesen haladni kívánó túrázók után. Felkanyargunk a szûk ösvényen, kilépünk a fák közül a szélbe, a füves, nyílt dombhátra. A völgyben hosszan húzódik alattunk Sóskút, a túlnani dombon kõbõl kirakott alakzat hívja fel magára a figyelmet: a Szent Koronát rakták ki kõbõl ügyes kezek. Biztos van nézõpont (a levegõn kívül), ahonnét jobban látszik, mint innét. Besétálunk a betonstációk közé, majd fel a pontra. Kis gázfõzõn próbálnak vizet forralni a pontõrök. Megkapjuk a soros bélyegzést, meredek, ám a szél miatt szárazra fútt lejtõn döcögünk vissza a Benta völgyébe.


Pipacshont hirdet tábla, lovaskarámok mellett, legelészõ, vályúból evõ, többnyire unatkozó lovak ácsorognak a kerítés túloldalán. Ez a környék mintha jobban kiépült volna. Utána rögtön elhagyjuk a jól kiépült környéket, szûk ösvényen, zord ég alatt ballagunk tovább. A Pecatónál ismét elsuhan néhány futó. Üde változást jelent a környezetben, hogy kapunk néhány percnyi bátortalan napsütést. Továbbá a környék is talán tisztább lett tavaly óta. A Benta-patak mentén sétálunk tovább, elrobog egy terepszín gyakorlóba öltözött túratárs, két bottal. Nézem, lendületesen használja a botokat a kövekkel bõségesen felszórt úton, hamar eszembe jut, hogy akár én is hozhattam volna a sétapálcát. Késõ bánat. Egykori híd helyénél áll tábla, balesetveszélyre figyelmeztet és tiltja az áthaladást. Idejétmúlt a kiírás: nincs híd, nincs út – igaz, az áthaladás attól még lehet tilos. Nem sokkal arrébb elhagyjuk a patakmenti utat, veteránautó-lerakatnál térünk vissza az erdõbe. A kerékpárcsengõs túrázók itt ismét elhaladnak mellettünk, késõbb, a Nyakas-kõ felé vezetõ kanyargóson érjük utol õket. Bizonytalankodnak a pont fellelhetõségét illetõen, megnyugtatom õket, hogy még késõbbre várható a helyszín elérése. Hiszik is, meg nem is. Elsietünk, völgyet kerülünk meg, majd fenyvesben követjük a fehér jelzésalapokat. Hirtelen bukkanunk fel a ponton, gyorsan intézzük az igazolást a szélben.


Szalagok lobognak bõszen az ösvény mentén, visszanézek a Nyakas-kõre, nyoma sincs a korábban már látott pihengetõ, a sziklára felmászó társaságoknak. Most a többség igyekszik gyorsan továbbállni, az alacsony, de a tájból mégis látványosan kiemelkedõ fennsík sziklaperemén végig a sapkámat fogom, mielõtt a szél letépi rólam. A Budai-hegység felett olybá tûnik, hogy intenzíven szakad az esõ. Beomlott, elhanyagolt pincék mellett oldalgunk el, majd friss telektulajdonosokat látunk szembesülni az elõttük álló kihívással – miszerint ki kell pucolni a zsebkendõnyi alapterületû épületet a méteres susnyából. További emelkedõt további lejtõ követ, a Szily-kápolna elõtt érjük utol Bell Sanyiékat, majd a meredek lejtõnél el is engedjük õket. A kápolnánál ismét belefutunk a szélbe, az érkezõ VadMalac pedig belefut a lejtõbe, pillanatok telnek csak el, és már a nyomait sem látni. Leoldalgunk mi is, ismét napsütéssel kísérletezik az idõjárás. Aztán meggondolja magát. Megérkezünk a lõtérre, utolsó ellenõrzõpont, itt sem maradunk sokáig. Az utolsó párszáz méteren érzem, hogy valami szúrós dolog bökdösi a talpamat, de most nincs sok kedvem megállni, inkább gyakorlok egy ideig a hülye járások minisztériumába való bekerülésre.


A cél elõtt hídon keresztezzük a viadukt alatt átcsorgó patakot, csuda autóforgalom zajlik vasárnap déltájt Biatorbágyon. Szerencsére a padka elég széles ahhoz, hogy ne érezzem különösebben veszélyben magam. A rajtoltatós autónál állunk sorba a célbélyegzõért és a díjazásért. Emléklapot kapunk és háromféle jelvénybõl lehet választani: Kerek repkény az új szériából kér egy példányt, ezen a Nyakas-kõ látható talán. Én a Viaduktosat választom, Dóri szintén. Leülünk, kiürítem a bakancsot a hívatlan vendégektõl, majd a viadukt meglátogatását megcélozva összecihelõdünk. Beszélgetünk egy kicsit a naptárt árusító Bubuval és a várakozó VadMalaccal, aki egy szlovák metálegyüttes lemezét ajánlja. (Nem rossz!) Felsétálunk a völgyhídra, a lemerülés határán lévõ akksikkal küzdve készítünk néhány fotót, majd feltrappolunk a vasútállomásra. Gyorsvonat érkezik Gyõr felõl, zöld-sárga kocsik ajtaja nyílik nehezen, felszállunk, majd meglepõen erõs gyorsulással elhagyjuk a kisváros kisállomását. Szép túra volt a Bia a barátságtalan idõ ellenére is, köszönet a rendezõknek a rendezésért, útitársaimnak a társaságért.


-Kékdroid-


Képek

 
 
Bükki kilátásokTúra éve: 20122012.03.09 15:44:10

Bükki Kilátások Classic 2012


Nézegetem a túra kiírását és ismét ordenáré nagy közhely fogalmazódik meg bennem, vagyis változik a világ és vele együtt a Bükki Kilátások is. Ez abban nyilvánul meg, hogy a megszokotthoz képest három új táv jelent meg a túra kiírásában. Azért nem helytálló a résztáv elnevezés, mert a Hard névvel jelzett terepfutó változat hatvanöt kilométer hosszú, és egyebek között olyan kedves vidámságokat tartalmaz, mint az Istállós-kõ megmászása a Szalajka-völgy felõl. Az étlapra került továbbá egy Medial nevû résztáv – mint Kerek repkény késõbb, már a Kelemen székén kifejti, azért nem Medium, mert azon csak látnokok vehetnének részt, ezen viszont matematikusok is – és egy Light nevû, ezek szintén Szilvásváradról indulnak és Felsõtárkányba érkeznek, különbözõ útvonalakon elhagyva a hagyományos útvonalat. A tavalyi küzdelmes célbaérést követõen kissé féltem, hogy a testvéreim egyáltalán nem óhajtanak eljönni a túrára. Ehhez képest a távok ismertetésekor mindkettejüknél a következõ, lineárisan független választ kaptam: naná, hogy a Klasszik. Fõleg, hogy a kiírás szerint kitûzõ csak azon jár, a rövidebbeken nem, és a társaságban lévõ rutintalanabbakat még jobban csábítják az efféle külsõségek. Repkény esetében meg nem is nagyon volt kérdés az ügyben. Elõnevezek, idén már netes felületen, amely szintén változás az eddigi letöltöm-kitöltöm-visszatöltöm megoldáshoz képest.


A vasúti eljutást egész hamar kilõjük a választékból, mert vagy túl korán érkeznénk, vagy késõn. A korábbi unalmas várakozásra késztetne, a késõbbi pedig a várható szintidõ-kihasználás esetén magával vonja a Török úton való sötétben bóklászást. Ezt az álmoskönyv szerint érdemes elkerülni. A buszos utazás esetén pedig hamar nyilvánvalóvá válik, hogy az autó oda-vissza (mert a sofõrrel együtt nem marad ott és nem is teleporttal jut haza) útja benzinköltségben még alacsonyabb is, mint négyõnk buszjegyeinek az ára. [OFF: Gyors számtan a Felnémet – Szilvásvárad-Szalajkavölgy útról: 2 diákjegy + 2 TÁ = 1400 Ft a 25 km útért > 1300 Ft 6,5 l/100 km fogyasztási, 435 Ft/l benzináras peremfeltételekkel, az út hossza ráadásul 46 km. Az autó nyer, pedig két kedvezményes jegy erõsíti a buszt, és az autó üa. költségét a visszaútra is számoltam. Ja, hogy van amortizáció, kenõanyag-költség, kötelezõ biztosítás satöbbi is? Van, de ezeket a kenõanyag kivételével az álló autó után is fizetni kell ám... ON] Idén édesapánk vállalta az eljuttatást, hét perccel a rajt kezdete után meg is érkezünk Szilvásvárad-Szalajkavölgy vasúti megállóhelyre. Még alig köszöntem a már a rajtidõért sorbanálló Fûrész Andreának és a nem sokkal mögötte várakozó Borbás Istvánnak, amikor Repkény már a nevezésnél intézkedik. Kapunk kartonos szúróbélyegzõ-gyûjtõlapot, valamint egy-egy példányt a hagyományos útleírásból, távval, szinttel, miegyébbel. Táv- és szintadatok, vázlatos térkép a kartonon is van, amely örvendetesen könnyen kezelhetõvé teszi a tájékozódást. Rövidke sorállás után rajtidõvel, rajtszámmal lát el egy rendezõ, aki ezúttal nem Imaro. Indulás.


Elhagyjuk Szilvásváradot, ló megvan, bánatosan nézi az elsétáló népeket. A Bácsó-völgyben szerencsére meglepõen kevés a sár, az is jórészt még fagyott. Ha már fagy: mára tökéletes idõjárás ígérkezik, felhõtlen napsütéssel, kellemes, 15 °C körüli hõmérséklettel. Elõzõ este a vetített háttér elõtt ugráló meteorológus a tévében azt mondta, hogy árnyékban és szélben csökkenhet a hõérzet. Majd igyekszem odafigyelni. Lassan kikapaszkodunk az árnyékos völgybõl, a forráshoz ezúttal nem teszek kitérõt. A kritikus helyeken szembõl nyilak és szalagok is figyelmeztetik a szembõl érkezõ futókat, ezek késõbb a többi táv résztvevõjének is segíteni fognak. Az útvonalra amúgy is jellemzõ jó jelzettség miatt a fiatalokra bízom a navigálást, a Z+ néhol elbújik, de azért jól követhetõ. A Kelemen székére menet így is sikerül egyszer majdnem rosszfelé menniük. Felballagunk a földvár sáncaira, jobbra Andi fotózza lelkesen az északi irányú kilátást. Odamegyünk hozzá, Tátralátni, gyönyörködni a távoli, hófödte hegycsúcsokban. Visszalépve az útvonalra és a sáncról kelet felé tekintve a Bükk-fennsík északi hegyei magasodnak fölénk. Látványos. A Kelemen székén bója és szúróbélyegzõ ingerli az ideérkezõt az igazolóeszköz rendeltetésszerû használatára.


A Katonasírokhoz vezetõ meredek lejtõ kényelmesen járható, nem havas, nem jeges, nem sáros, nem poros. Lent lendületet veszünk, irány az Õr-kõ. Rápillantok öcsémre, õ bírja, elöl trappol a megtáltosodott Kerek repkénnyel. Húgom enyhe csoffadásos tüneteket mutat, lassulgat, és azon idegesíti magát, hogy a kisebb tesó mitõl megy ennyire, õ meg mitõl nem. Hogy inkább máson idegesítse magát, hülye poénokkal próbálom eltéríteni a figyelmét, meg azzal, hogy elmutogatom neki a környezõ dolgokat, amíg nem figyelmeztet, hogy tavaly ezeket már elmutogattam. Mélyúton kanyargunk, amely egy rövid, szintbéli szakaszon kisimul, majd újra mélyúttá válik és meredeken nekimegy a hegyoldalnak. Hosszan elnyúló ív végén várnak be Repkényék, itt válik el a piros sáv a kéktõl és a sárgától, hogy felvigyen az Õr-kõ-rét felé, s utána egybõl a Pes-kõ-lápán el is hagyja a Fennsíkot. A rétig fenyves mellett, elnyújtott, változó meredekségû úton sétálunk. Az erdõben sziklák, nagyobb kõcsoportok, ördögszántások bukkannak ki a hó alól. Megérkezünk a rétre, felbukkan néhány futó, õk az Õr-kõ-háztól jönnek. Fellátogatunk a hegy tetejére, újra bója, újra kilátás, újra pihenõ. Nézelõdök: párás láthatár fogad, egyenhegyek sorakoznak délkeleten, mellettünk balra a Pes-kõ jellegzetes búbja néz körbe, azon túl a Tar-kõ háta húzódik talán. Délnyugat felé Eger házai látszanának, meg nyugaton a Mátra, de ezúttal Felsõtárkányig enged ellátni a felszálló pára. Így sem rossz. Megérkezik Vándor Csillag, aki útitársának panaszkodik az átázott cipõjérõl. Lassan összeszedem a társaságot, két óra alatt értünk ide, ideje továbbmenni.


Lebotladozunk a csúszós, jeges kapaszkodón, mély lépések segítenek a hóban. Örülök, hogy a síbot van nálam, ez nem csúszik lassan össze a folyamatos terheléstõl, mint egy túrabot. A padon Patti húgom térdszorító felvételét kezdeményezi, megvárjuk. Aztán séta tovább, szembõl érkezik régészlány és sétáLós bácsi, kirándulgatnak a tavaszi erdõben. Kanyargunk a nehezen járható, itt köves, ott jeges, de inkább jeges csapáson. A lejtõkön nehezebben haladunk, mint az emelkedõkön, a társaság négy tagjából négynek szinte tökéletesen sima talpú a cipõje, igaz, mindegyik más okból. Elsétálunk a Pes-kõ-kapunál, megemlékezek az õszi bükki kirándulásról, amelyen csak öreg estére értünk ide. Leóvatoskodunk a kövek közötti jég miatt izgalmassá váló ösvényen, utána eloldalgunk a Pes-kõ északi oldalában. A erdõ alja az árnyékoltság függvényében néhol még bõven havas, néhol viszont már egyáltalán nem az. Utóbbira példa a Cserepes-kõ oldala, a barlang epszilon sugarú környezetében alig találni havat. A ponton kapunk egy-egy szem szép piros almát, amelyet balga módon egybõl elkezdek elfogyasztani. Visszasétálunk a Kéktúra vonalára, megkerüljük a barlangtól délkeletre lévõ hegyfokot, majd a sziklák között egyensúlyozhatunk ismét, sokáig. Az alma miatt fokozottan figyelek, mert elejteni sem akarom, meg elesni sem akarok. Próbálok lépést tartani a többiekkel, akik nem nehezítik almaevéssel a botladozásukat. Nagyjából sikerül. Átérünk a hegyoldalban húzódó tisztásra, elnézegetem a kilátást egy darabig, mert szép. Délkelet és délnyugat felé lehet próbálkozni a fotózással, dél felé is, csak akkor pont szembetûz a Nap. Beballagunk az erdõbe, hosszú balos ív vezet az Õserdõ felé, elnyújtott emelkedõn. Húgom elõrezavar, nagyon fárad, és továbbra is csak idegesíti magát azon, hogy miért nem bírja. Az Õserdõnél megállunk, bevárjuk, felkaptatunk a kerítés mentén a hegyre, a bójához. Itt is megvárjuk. Innét a Tar-kõ alatti elágazást jórészt kocogva közelítjük meg, nem a sietség miatt, hanem a terep állapota miatt: itt könnyebb kocogni. A hegy aljában megbeszélem Repkénnyel és a mögötte érkezõ öcsémmel, hogy mindenki szépen a saját tempójában sétáljon fel, a kilátóhelyen találkozunk. Felsétálok, kerülgetem az ösvényen diszkréten végignyúló jégfoltokat, és azon tûnõdöm, vajon mennyit pihenhetünk Tar-kõn. A bója a kék háromszög alsó elágazásában vár, megállok mellette és várom a többieket. Megfigyelem, hogy sokan nem térnek ki a sziklafal tetejében lévõ kilátópontra, én azonban a világért sem hagynám ki. Repkény is jön kilátni, a kék háromszög alsó ágán törjük az utat. Érdemes: az Õr-kõrõl látott, kilátást csökkentõ páraréteg felszállt, a távolban víztükrök figyelhetõek meg dél felé, a Kékes tömbje nyugaton, a Kõlyuk-galya messze keleten – sõt, délkeleten, alig észrevehetõen a tiszapalkonyai erõmûvi kémény is kivehetõ. A társaságot az új táblával jelzett hegytetõn várjuk be, közben az igazolókarton hátlapjára is kerítünk pecsétet a Bükk 900-as csúcsai mozgalom bélyegzõjével.


Metszõ szélben sétálunk be a Fennsíkra, a fiatal fák késõbb lefogják a légmozgást, kényelmesen, hóban gázolva érkezünk meg a Három-kõ alatti elágazáshoz. Itt Patti bejelenti kiszállási szándékát, aprólékosan elmagyarázom, hogy miként jut el Bányahegyre a legkényelmesebben (ti. Három-kõ kikerülésével). Hárman bukdácsolunk tovább. Jeges ösvényen, mély havas töbörben bénázunk, ahová valószínûleg le sem kellett volna menni, mert a következõ töbörnél a felfestett nyíl az úton tartja a népet. Így jár az, aki nem figyeli a föstéket, csak a jelzést. Repkény a töbörben hasravágódik, a hóréteg lefagyott, jeges teteje jól elvágja a lábszárán a bõrt, utána végig a véres zoknijával menõzik. Bese öcsém az elsõ töbör után szintén bejelenti kiszállási szándékát, az átázott cipõjére hivatkozik, de lehet, hogy csak a nõvérét nem akarja egyedül hagyni. Neki is elmagyarázom a teendõket, a térkép segítségével késõbb szépen le is jutnak Bányahegyre. Kettesben maradunk Kerek repkénnyel, összenézünk, nagyobb sebességre kell kapcsolni, különben mi meg nem érünk célba. Elsétálunk a hóban a mûútig, ahol a várt nagyobb sebességre kapcsolás helyett szakaszosan elhelyezett tükörjég fogad. Ez kissé megnehezíti a dolgunkat, pingvinszerû totyogással haladunk. Néhol, napsütötte foltokon jól ki lehet lépni, hogy a következõ árnyas erdõben újra jöjjön a csúszkálás. Elhagyjuk a csurgói elágazást, késõbb kiérünk a Nagymezõre. Itt már száraz az aszfalt, hó csak a hegyek északi oldalán és némelyik víznyelõ alján maradt. A síház a szokott fenyveses, giccses helyszínen vár, rendezõi fénykép készül a résztvevõkrõl, odabent zsíroskenyér és tea jut a túrázóknak. Itt érjük utol Andiékat, és nem állunk meg pihenni, csak felmarkolunk némi kenyeret és tovasietünk, a tõlünk telhetõ legnagyobb sebességgel. A mûutas oda-vissza szakaszon találkozunk KuJoMi-val és kicsit odébb Cam Mogóékkal. Késõbb Borbás Istvánékkal haladunk együtt egy darabig, akik még a Tar-kõre tett kitérõkor hagytak el. Lassacskán újra szétszakadozik a mezõny, megint kettesben maradunk.


Egy utolsó, enyhe emelkedõ visz a bányahegyi átjáróhoz, ahonnét a mûút elkezd lejteni, és ahol elérjük a Három-kõ felõl érkezõ ösvényt. Rövidesen újra ösvényre térünk, hosszú, kényelmes lejtõ vezet a Kõkapuhoz, ahonnét hosszú, kényelmetlen lejtõ vezet a Keskeny-bükk aljához. Ez utóbbi a túra legkényelmetlenebb szakasza: az út néhol jeges, többnyire sáros, néhol meg szinte folyik, az úton gallyak, kitört fiatal fák fekszenek szanaszét. Lehet manõverezni. Odébb, a lejtõ aljában friss irtást találni, a terep rendezetté válik, rönkök sorakoznak az út mentén. Mellettünk a fákon át láthatóvá válik a Tar-kõ és a Három-kõ büszkén magasodó sziklatömbje. Letört tábla irányítana a Hárs-kút felé, sajnos a barbárság különbözõ fokozatai a Bükkben is megjelennek, széttört, lehasogatott iránytáblák, összefirkált vagy bezúzott tanösvény-állomások képében. Többet errõl inkább nem írok, mert még valami kellemetlent mondanék a tolerálandó bohó ifjúságról vagy az önkifejezõ mûvészpalántákról... Megérkezik mellénk a mûút, a jelzés azonban felsétál a Keskeny-bükkre, amelyen új tájelemként friss tarvágást lehet tapasztalni. Az egykori kilátópontnál is mintha megfigyelhetõ volna némi ritkítás, nyugat felé pedig újabb kilátóhely született, visszanézve a ma már végigjárt útvonal néhány nevezetes pontja figyelhetõ meg: Õr-kõ, Pes-kõ, Tar-kõ. Odébb az út szélén rönköket tornyoztak fel, jó négy méter magasságig. Elhagyjuk a helyszínt, újabb bójánál igazoljuk megjelenésünket, majd elengedünk néhány futót az egynyomossá szûkülõ lejtõn.


Megérkezünk a Volán-társaságok által Répáshuta Megyehatárként ismert megállóhelyre, ahol heti egy nap jár egy pár busz, 1383/2-3 járatszámban, Eger és Miskolc között. Egyenes, hosszú lejtõ vezet minket tovább Pazsag felé, mûúton, tehát akadálytalanul siethetünk. Feltûnik valami a környezetben: balra nézek, zöldellõ fû serken a napsütötte erdõ alján, jobbra nézek, hólepte talaj, jeges felszínû tócsák, szürke kérgû fák sorakoznak. Mókás. Megérkezünk Pazsagra, mögöttünk személyautó teszi ugyanezt, a helybéliek jöttek haza, kislány figyeli tisztes távolból, ahogy a szúróbélyegzõvel átlyukasztjuk a kartonunkat. Sétálunk tovább, enyhén és erõsebben sáros útszakaszok váltják egymást. Emelkedõ következik, majd lejtõ és újabb lejtõ. Némely irtásnál megállunk, visszatekintünk, hegyek fognak közre, a kopár szürkeséget néhol fenyvesek zöld foltjai színezik ki. Ledöcögünk a Hosszú-völgybe, az elágazásban jobbra még megvannak az erdészházak, innen költözött át a bója a KL jelzés völgybéli kezdetéhez. Átsétálunk a Hór-völgybe, sziklák kísérik az utat, mellettünk a patak a vékonyodó jégpáncél alatt és felett is folyik. Utolér csanya, elmeséli a Hard változaton szerzett tapasztalatait, lelassít hozzánk az ódorvári kaptató aljáig. Itt elrobog. Nagy levegõt véve mi is nekivágunk a meredélynek, Repkénnyel megbeszélem, hogy odafönt megvárom, õ jobb szeret meg-megállva felmenni itt, én meg jobb szeretnék minél hamarabb túlesni az emelkedõn. Odafent aztán napozok egy kicsit, amíg Repkény megérkezik, és együtt sétálunk át az Ódorvár tetejére. Ismét csodás kilátás fogad, ismét jól körülnézünk.


Egy újabb emelkedõvel elhagyjuk a Hór völgyének a tágabb értelmezését, tarvágásnál lelünk újabb kilátásokra. A Völgyfõ felé vezetõ lejtõvel viszont meggyûlik mindkettõnk baja. Lassan, óvatosan, apró lépésekkel topogunk le a mûúthoz, a talán eltúlzott óvatosság eredményesnek bizonyul, egyikõnk sem esik el. A Völgyfõ-háznál megvan a szokásos sárga Zsiguli, de az ellenõrzõpont ezúttal a házba költözött. A gyalogosok pontõre panaszkodik is egy kicsit, hogy õ itt ácsorog egyedül, míg a futók ellátmányát vigyázó leányok odakint vannak. Kapunk nagyon finom teát és lehet válogatni mindenféle édes és sós dologból, amelyek közül ezúttal a nápolyit részesítem elõnyben. Odakint még megjegyzem a lányoknak, hogy a felirat megtévesztõ, mert az áll a papíron, hogy „Futók”, holott az asztalon egy rahedli édesség van. Elindulunk a Török úton, amely ezúttal eleinte sáros, késõbb néhol jeges, de összességében egészen kényelmesen járható. Elõttünk a lassan lemenõbe forduló Nap, mellettünk a Bükk. Látványos. Utolér DJ_Rushboy, épp, amikor egy hosszabb jeges részen bénázunk. Õ is megáll pár szó erejéig, aztán tovarobog. Eldöcögünk a Vasbánya-nyeregig, innen már csak egy utolsó, hosszú lejtõn kell végigsétálni, és megérkezünk Felsõtárkányba. Nosza, végigsétálunk az utolsó, hosszú lejtõn. Lent megcsodálhatnánk az új szállodát, de nem tesszük, mert a szalagozás még korábban elirányít jobbra, a BNP helyi épülete felé. Tópart, cél, vidámság.


Bent Imaro fogad, rögtön a fiatalokat hiányolja, majd pygmea kínál túranaptárral (már van, köszi), és csak utána vesszük észre a szerényen, szinte elbújva üldögélõ Cseh Zitát. Köszönöm a túrát minden rendezõnek! Én örülök a több résztávnak, jövõre valamelyik rövidebbre küldöm a testvéreimet, és ha az sikerül, akkor majd lehet szó újra a hosszúról. Megkapjuk az igen szép oklevelet és a kitûzõt, még beszélgetünk egy kicsit, aztán elindulunk, a busz késõbb megy, de addig jó lenne leérni a falu végébe, nézelõdni, sétálni. Megkerüljük a tavat, elsétálunk a kisvasút kocsiszíne mellett. Útkeresztezõdésben villant ránk egy fekete Volkswagen, túrázók intenek belõle, hogy ugorjunk be, elvisznek Eger felé – Felnémet úgyis útbaesik, elfogadjuk a fuvart, ezúton is köszönöm szépen. Hazasétálunk, az idõközben szerencsésen hazaért többiek döbbenten néznek az ablakból. Megnyugtatom õket, a világ nem dõl össze egy feladott túrától és remélhetõleg lesz Bükki Kilátások jövõre is.


-Kékdroid-


Képek

 
 
LeFaGySzTúra éve: 20122012.03.01 21:47:27

LeFaGySz 48 – Mecsek


"We will go down we will drown drown, deeper down

The river wild will be our last ride

We will go down we will drown drown, deeper down

The mills grind slow in a riverbed ghost town"


(Nightwish: Ghost River)


Magyarázom a bizonyítványom: még sosem jártam a Mecsek keleti hegyei között, és ezalatt most nyugodtan érthetjük a 66-os fõúttól északra és keletre esõ vidéket. A hegység nyugati részét is csak este/éjszaka volt szerencsém teljesítménytúrán megszemlélni, azokat viszont válogatottan viszontagságos eseményként könyveltem el. A Mecseki Láthatatlanokat (az év 2005, ez még nem a Mecseki Láthatatlanok Nyomában) az eltévedések sorozata miatt, egy évvel késõbb a Mecsek Éjszakait pedig a Zsidó-völgy „jó” járhatósága miatt. Teljesítménytúrán kívül sem büszkélkedhetek sok mecseki sétával, talán ötször, ha jártam arrafelé, beleértve még azt is, amikor szüleim babakocsiban toltak fel a Misinára. :) Az elmúlt pár évben a kiszemelt mecseki túrák vagy más túrákkal, vagy családi programokkal, vagy anyagi akadállyal ütköztek. Pedig választék éppen van, a hegységben és környékén évi 30-40 teljesítménytúrát rendeznek, igaz, ebbe a kerékpáros túrákat is bele kell számolni. Most viszont nem találtunk kibúvót, nem sokkal a túra elõtt megegyeztünk -rafter-rel az eljutás módjában – ezúton is köszönöm Nekik a kosztot és a kvártélyt :) és -rafter-nek külön a fuvart is. Térképrõl valamennyire felkészültem a túra útvonalából, aztán végül ismét bebizonyosodott, hogy a valóság olyan vidám körülményeket képes teremteni, amelyek egyszerûen nem lehetnek rajta egy térképen.


Ennyi elõzmény után legyen szó a túráról!


Hajnali utazás, esõpermetet kap néha az autó. -Rafter- a volánnál elkeseredetten küzd, hogy normális zenét kínáló adót találjon a rádión. Csekély sikerrel jár. Közben elsuhanunk a Paksi Atomerõmû hatalmas épülete és a mellé rendelt, éles fényû villogóval ellátott meteorológiai torony mellett. Felébresztem a hátsó ülésen szundikáló Kerek repkényt, legalább ezt nézze meg jól, ha már lemaradt a különös formájú pusztaszabolcsi templomról. Alagutakon szelünk át világrengetõ magas dombokat. Rövidesen elhagyjuk a világ, de legalábbis a tágabb környék legviccesebb autópályáját, az egykori 64-es vasútvonal mentén kanyargunk Pécsvárad felé. A vasút jelenlétére egy árva karos jelzõ emlékeztet, valamint a térképrõl ismerõs falunevek. Forgalom már évtizedek óta nincs a Pécsvárad-Palotabozsok szakaszon, ma már Pécsváradra sem döcög ki hússzal a bézé Baranya székhelyérõl. Elõttünk a Zengõ tömbje válik egyre hangsúlyosabbá. Megérkezünk Pécsváradra, viszonylag kevés autó parkol a Zengõrõl elnevezett cukrászda elõtt, beállunk közéjük. Szendrei Feri elõszedi a csomagját és elhúz bentre, mi még molyolunk egy kicsit a túrabotokkal, ezzel-azzal. A cukrászdában számos ismerõs: a rendezõi oldal a RitaB, Vándorköszörûs, botosember sorrendben ül az asztalnál, J a a t és a rendezõi pólót késõbb túrázóira cserélõ SzLA1 és pesza91 pedig a teremben cikáznak fel és alá. Résztvevõi oldalon felsorolhatatlan számban jelennek meg az emberek, Cam Mogó, matus.peti, Tinca, orsipanka, Rudi István, Lépéshiba, moiwa, R.Gellért, lestat, Bubúr, kiscsibesz és még rengetegen mások, akik most nem jutnak eszembe. Kényelmesen beszélgetünk, Repkény úgy nevez be a túrára, hogy nekem fel sem tûnik. Hét órakor észbekapunk, hogy lezajlott a tömegrajt, öt perccel késõbb már valami sárga sávot kellene követnünk, állítólag az vezet a Zengõre. Szemügyre veszem az itinert: az útvonal sávjában színes térkép az egyik oldalon, leírás, adatok a másikon. Mindez szépen nejlongatyában, amelyben a jórészt szúróbélyegzõs pontoknak köszönhetõen nyugodtan bentmaradhat a lap. A rajtbélyegzés megszerzése után nem is kell sokáig bolygatni, helyette inkább elindulunk, hárman: Repkény, -rafter-, dRoid, hogy látszatra legyen némi alliteráció.


Látképileg egy templom uralja az utcát, Pécsvárad vára meglapul mellette. Most egyiket sem vesszük közelebbrõl szemügyre, nyitva hagyva a lehetõséget egy esetleges késõbbi látogatásra. Nem mintha nem lehetne megnézni is és visszajönni is – de nem most. Utolér régészlány és sétáLós bácsi, kézenfogva kirándulnak ránézésre másfélszer gyorsabban nálam. Keskeny mellékutca vezet az erdõ felé, észrevehetõ az átmenet az aszfalt és a nem aszfalt között, elõbbi burkolat iránt a nap során nagy lelkesedést fogunk tanúsítani. Egyelõre alig felolvadt, a mezõny által azonban már viszonylag jól letaposott hóban trappolunk felfelé. Ifjúnak kinézõ szálerdõben halad az út, süt a Nap, már most, reggel is igen meleg van, örülök a kivételesen mûködõ elõrelátásomnak, hogy nem öltöztem annyira nagyon túl, mint szoktam. Tehát sétálunk, figyelni kell a sárra és a hóra, pedig itt még elõbbibõl alig látni egy keveset, utóbbi pedig jól járható. Hosszú, szolid emelkedõt balkanyar követ, nyugat felé fordulva térünk rá a Zengõ gerincére. A Zengõre való feljutás hosszú ideig tart, az imént kifogásolt magas hõmérsékletet pedig a zúgó északi szél enyhíti. A szél nem csak hõérzetet javít, hanem hófúvást is alkotott, nekem térdig érõ nyomokban lépdel a közönség. Nem irigylem az utat törõket. Táblát találok, lefotózom, a Zengõhöz kapcsolódó legendák olvashatók rajta, érdemes erre járva végigolvasni õket. Emelkedünk tovább. Esõházhoz érkezünk, szép kilátás jelentkezik észak és dél felé, elõbbi irányban a Mecsek északkeleti hegyei sorakoznak, utóbbiban pedig a Villányi-hegység zárja a láthatárt. Mellesleg itt vág át a szél a gerincen, fényképezés közben szépen lemerevednek az ujjaim, lehet gyorsan továbbmenni. A hegytetõig állandósul a hóvastagság, kitaposott, jól járható út vezet minket. Fent a szokásoshoz képest alaposan kidekorált geodéziai betonhengert találunk. A „szigorúan tilos satöbbi” egyenfeliratot kiegészíti egy kereszt, egy fekete márvány emléktábla és egy fehér mûanyag valami, amin talán tájkép lehetett, most fekete paca elõtt a ZENGÕ felirat olvasható. Ha valaki nem tudná, hol jár éppen, vagy a geotornyos képei között már nem tudja megkülönböztetni a sok egyformát. Az ellenõrzõpont egy pihenõpad mellett található, szúróbélyegzõvel, laminált adatlappal, körülötte pedig számtalan túrázóval. A lökésekben jelentkezõ légmozgás hatására gyors távozhatnékunk támad, a kilátómászásra – sétáLós bácsiékkal ellentétben – nem gondolunk.


Északi irányban egy meredek és a lehetõségekhez képest nyílegyenes lejtõ zúg lefelé a Zengõrõl, amelyre tréfás kedvû emberek a maguk idejében sárga sáv turistajelzést festettek, és LeFaGySz túráról lévén szó, most ezt a lejtõt kell felhasználni lejutásra. A mutatványt a szél által összehordott hó teszi érdekessé, a letaposott nyomvonal most is a hátulra maradt résztvevõk segítségére szolgál. Közben, egy-egy pillanatra felnézve a nyiladékból szép kilátás nyílik, elnézünk a Kelet-Mecsek felett. A sárgával jelzett utat szalagozottra cserélve megérkezünk egy esõházhoz, a térkép a Zengõ-kõrõl ír, fotómegállást követõen továbbhaladást szorgalmazok. Patakvölgyhöz ereszkedünk le a kék négyzetet követve, az ösvény gyakran válik jegessé, szûkké, sokan párhuzamos utakat kerestek az út felett, néhányan pedig görcsösen a fákba kapaszkodva igyekeztek megúszni a patakba való lecsúszást. Kerek repkény és -rafter- az elõbbi megoldást választják, Repkény a keskeny talpú cipõben kétszer is elcsúszik, szerencsére mindkétszer úgy, hogy az nem végzõdik fürdéssel. Eme cipõvel a mai nap során továbbiakban nem részletezett esetekben többször is (ti. minden lejtõn) meggyûlik a baja Neki, sõt, bakancs után áhítozik, ami nála annyira ritka, hogy elõször úgy tûnik, napszúrást kapott. A völgy persze itt a legszebb, ahol stabil felületet is alig talál az ember, nemhogy fényképezésre gondoljon. Lassan elérjük a völgy aljában, fenyvesben megbúvó Etelka-forrást, mellette a Réka-kunyhónál sétálnak emberek. Kellemes hely, állapítom meg magamban, közben befut a Zengõ óta mögöttünk suhanó Joeyline. Az iménti patak völgyét követjük a továbbiakban, nagyjából kényelmesen járható úton, legalábbis a hátralévõ vízben-sárban pacsáláshoz képest. Elágazást találunk, zöld kereszt jelzés válik egyik és másik ágra, elõször a rossz változatot választjuk, hamar korrigálunk, visszamegyünk a helyes útra. Meredek, déli fekvésû emelkedõ áll elõttünk, egy csokin osztozunk meg Repkénnyel, ezt majszolom menet közben, és nagy örömmel állapítom meg, hogy a bakancs volt számomra a megfelelõ választás mára. A sárban felbotladozunk a dombvonulat tetejére, itt apró ház áll, elõtte tájékoztató tábla, szemetes, pihenõhely. Ismét gyarapodik az általam ismert kellemes helyek listája. Elhagyjuk a tetõt, hosszú, kellõen csúszós, de legalább fõleg havas út vezet a Döngölt-árkon keresztül Óbányára. Letocsogunk, óvatosan a faluba. A DDK által átszelt apró település szinte csak nagyítóval látható, gyorsan ideképzelem az Egri csillagok elsõ fejezetének az elejét (tegyük hozzá, Óbányát jóval késõbb alapították a mai formájában). A templom-kocsma-községház szimbiotikus körzetben találkozunk SzLA-val, Cam Mogóval és több útitársukkal, valamint itt ér utol Átol Csabi és társasága. Számunkra most kimarad a kocsmahivatal, betonlapok vezetnek el a temetõ mellett, meredek emelkedõn hagyjuk el Óbányát. Ismét tetõ, ismét kilátás. Jobbkanyar, ezúttal a Dél-Dunántúli Piros útját követjük néhány tucat lépés erejéig. Ismét meredek lejtõ, szerencsére inkább az avar és a hó jellemzi az utat. A dombhátról völgybe ereszkedünk, szélesedõ úton jutunk el a Váraljai erdészházhoz. Ellenõrzõpont fogad, ma a második, nem állunk meg pihenni. Lyukasztás, indulás.


Utolér a hozzánk képest másfél-két órányi hátrányt ledolgozó Dolgos György és Never85, utóbbi lelassít pár szóra, a következõ pillanatban aztán már a lábnyomaikat sem látni, elsuhannak a Farkas-árok felé. Mentálisan megterhelõ völgy következik, Repkény halad elöl, -rafter-rel némi lemaradásban követjük. A völgy gyönyörû, a Nap ragyog az égen, a patak mellettünk néha jégpáncél alá bújva kanyarog, mi pedig szótlanul botladozunk a hóban a hosszan elnyúló emelkedõn. Hirtelen megnyíló völgynél, a Vadvirág-forrásnál ér utol Cam Mogó, majd Csapó Judit, mindketten elhúznak fölfelé. Kikászálódunk a völgybõl, Repkénnyel leállunk falatozni, sonkás kenyeret. Beér SzLA, majd késõbb Bubu és Lestat, elsietnek õk is. Felballagunk a Szószék oldalába, tisztásnál veszek észre tõlünk délre néhány szalagot, az útvonalból felkészültebb -rafter- megnyugtat, hogy arra is megyünk majd, csak késõbb. Elhosszantolunk a Somosi-kút felé, Bubuék frissítenek, mi is megállunk, kortyolunk egy bögrényit a merítõs forrásból. SzLA beszél a környezõ hegyekrõl, túráiról, ahogy haladunk lefelé a Németdöglés névvel illetett völgyben. Ez a völgy is mesébe illõ, és itt alig kell figyelni a sárra-jégre, büntetlenül szabad bámészkodni. Mellettünk párhuzamosan futó úton halad néhány túrázó, õk már jártak a meredély aljában. Itt ellenõrzõpont fogad, az egyéb rovatba J a a t a következõt tartotta fontosnak felírni: „Igen, azon az emelkedõn felfelé!” Bubu beszél valamit a Szurdokról, most sajnos nem vagyok eléggé fogékony a problémájára, úgyhogy a kelleténél talán erõsebb iróniával élek. Lassan követjük õket. Szép, meredek part vezet fölfelé, a lejtõs ágon szembõl Átol Csabiék érkeznek. Ballagunk tovább, érdekes kunkort teszünk, amely után becsatlakoznak a sárga kereszt és a fehér alapon bányászjelvény jelzések. Utóbbi a Mecseki Bányász emlékutat jelöli. Megérkezünk az Akai-tetõre, amelyet a derék mecsekiek vélhetõen nem a japán hifigyártóról neveztek el, de lehet, hogy majdnem. Odébb útszéli bója alkot ellenõrzõpontot, Hodács néven. Ha nagyon figyelek, északnyugat felé adódik némi kilátás a fákon túl, Magyaregregy és környéke felé.


Elsétálunk a bójától, néhol kilátás nyílik ismét, majd meredek, az olvadó hótól szép sárossá vált lejtõhöz érkezünk. A lejtõ mellett kötél húzódik, nem tudom, kinek a jóvoltából, de kapaszkodónak is megteszi. Leóvatoskodunk a Vár-völgybe, parkolót, aszfaltutat, õrházat találunk. Teszünk egy rövid kitérõt a Máré-forráshoz, közvetlenül a patakba nyomja a vizet, a forrás áramlata szépen távol tartja a patak által sodort hordalékot. Hideg. Enyhén csoffadtan vágunk neki a következõ emelkedõnek. Az út szélén a Vár-kút árválkodik egy kopottas kõépület közelében. A vár felõl kiránduló pár érkezik, botladoznak a jégen. Az emelkedõ egyre meredekebbé válik, mintha egy lavórból akarna kimászni az ember. A tetõn zöld sáv jelzéshez érkezünk, megvárom Repkényt, közben -rafter- ellép, SzLA ellép, sokan jönnek, ellépnek. Elképesztõen sáros, cuppogós, néhol vizes és sáros lejtõ következik, része a hullámvasútnak, amely a Vár-völgy újbóli eléréséig tart. Egyetlen dologra tudok odafigyelni, és ez az egyensúlyozás. Lehet, hogy közben zajlik pár oda-vissza elõzés, de üssenek agyon, csak arra emlékszem, hogy a gondolataimat a „ne essek el”-motívum uralja. A völgybõl alig indulunk el, Repkény leül a hóba, zoknit cserél (a levetett, rongyossá ázott zöld példány a túra végéig a táskáján lifeg, mókás látvány), majd meguzsonnázik. Én az elõzõ tetõn már bedobtam egy doboz kefírt, ezirányú igényeimet letudva. Elhalad mellettünk Átol Csabi, a szeptemberi mecseki 110-es túráról kérdez, megyünk-e, de leintem, zselé vagyok én már ehhez. (Most nézem csak a naptárban, hogy õ rendezi, meg régészlány, akkor meg pláne zselé vagyok, biztos lesz benne 4-5 ezer méter emelkedés. :)) Utolér – sokszor van szükség erre a szóra ma... – a rajtidõ vége után, de még a seprû elõtt indult pesza91, megnyugtatja Repkényt, hogy a fagyás miatti amputációk mind fájdalommentesek. Ez segít, nem sokkal utána elindulunk. Árok mentén emelkedik az ösvény, ez sokkal könnyedebb, mint az elõzõ, igaz, hosszabban elnyúlik. A tetõn közepesen sáros erdészeti utak rohangálnak, a következõ lejtõ azonban várakozásaimmal ellentétesen egész könnyen járható. A lejtõ végén vár a Csurgó-forrás: óriási sziklaképzõdmény, látványos jégcsapokkal. Itt vár ránk -rafter- és SzLA és még itt érjük pesza91-et is. Ellenõrzõpont, lyukasztunk, megállapítom, hogy a rajttól a hosszútávos célzárásig rendelkezésünkre álló idõnek már több, mint a felét igénybe vettük – ez azt jelenti, hogy a 40 km-nél lévõ választópont eléréséhez két óra áll a rendelkezésünkre. Ez eddigi sebességünkkel nem fog megvalósulni, azonban töretlen optimizmusom valahogy átsiklik ezen tény fölött.


Nem sokkal késõbb elérjük a Hidasi-forrást, ez is mûködik és ennek a vizébõl is kortyolok fél bögrényit. Megint emelkedõ következik, vizes, felázott talaj fogad, Repkény alatt beszakad az olvadó hó, bokáig toccsan az alatta tenyészõ vízbe. Eddig tartott a viszonylag száraz zokni. Az érintett vállat von, mindegy, menjünk. Tetõ, lejtõ, forrás: ez a Szederindás-kút, SzLA meséli, hogy igen régen merítõt is mellékeltek a vízhez, amelynek kevésbé régen lába kélt. Merítõ nélkül is veszünk vizet, aztán indulás. Újabb emelkedõ, újabb tetõ. Fiatal fákat óvnak mûanyag valamikkel, odébb nemrég darabolhattak fel pár rönköt, a fûrészporon kellemesebb lépkedni, mint a sáron. Ellépkedünk a lassan emelkedõ dombháton egy darabig, némi gondolkodást követõen aztán sikerül elhagyni. A következõ lejtõ végén kerül pont a Csurgó-forrási hullámvasút végére, átugrunk egy patakon, felkaptatunk a mûútra és íme: bõ két kilométernyi zavartalan aszfalttaposás következik, enyhe emelkedõvel megspékelve. Kezd sötétebbe fordulni a délután, tél végi, hosszan elnyúló naplementével. Hûvösebbre is fordul az idõ, ebbõl a nagy sietségben nem sokat lehet megfigyelni, megálláskor azonban annál feltûnõbb. Eltelik némi idõ, majd elhagyjuk a Zobákpuszta (Kisújbánya stb.) felé kanyargó aszfaltutat. Megérkezünk a Pásztor-forráshoz, a pihenõhelyen r.esztert és Andrást (?) váltjuk, szólnak, hogy fölösleges a kitérõ, mert a víz túl törmelékes, nem iható. Megköszönöm, közlöm Repkénnyel a hírt, majd ha másért nem is, de a forrás lefotózásáért felmegyek. Ezalatt Repkény leül az ároknál, közben az érkezõ -rafter-ék is megszemlélik a vizet, majd õk is leülnek pihenni egyet. Ha már inni itt úgysem fogunk. A szusszanásnyi szünet után elkezdjük a meglepõen kellemes kapaszkodást a Cigány-hegyre. Útközben beleszaladunk a Bárhol (táblán: „Mondom BÁRHOL Rublika!!” :)) bójába, a Bármikor a hosszútávosoknak lesz fenntartva. Innen már csak odébb kell sétálni, visszanézni az elágazásba, ahol pár órája már jártunk, majd felsétálni a Cigány-hegyi kilátóhoz.


Itt még látom a kitérõrõl visszaérkezõ társaságot a kitérõrõl visszaérkezni, aztán felsétálok a kilátóba, a pihenõnél találok egy majdnem teli csomag papírzsebkendõt. Megtartom, jó lesz még. Pár perccel késõbb jönnek a többiek is. A kilátózást – ha már a Zengõ kimaradt, és a két táv elválásához sem érünk idõben – nem hagyom ki. Az érdekes kialakítású, tömzsi toronyról fantasztikus körpanorámát kap jutalmul az idelátogató. A kilátás hangsúlyos eleme a Hármas-hegy és a Zengõ, délnyugaton látni a Misina-Tubes vonulatot is, körülöttünk mindenfelé pedig az általam szinte teljesen ismeretlen hegyek sorakoznak. Vissza kell még ide jönni, alaposabban körül kell nézni. Gumicukrot falatozunk, lent pótlom az itiner eddig elmaradt lyukasztását, majd elhagyjuk a hegyet. Füves, jórészt famentes hegyháton ballagunk tovább, az alkonyat lassan szürkületbe fordul, az ég alján a kék és a piros keveredésének számtalan árnyalatát látjuk. Utunkat keresztezi a DDK jelzése, balra fordulva visszajutnánk Óbányára. Elõbb-utóbb eljutunk ide ezen az úton is, ha sikerül kimozdulni a jelenlegi, palini holtpontról... Kisújbánya határában járunk, temetõ mellett sétálunk el, az apró falu házai csak késõbb, visszanézve vehetõek észre. Erdõbe térünk be, felsétálunk a Hárs-tetõre, odébb kitérõt tehetünk a Diós-kúthoz, és meg is tesszük ezt a kitérõt. Vékony sugárban csorog a víz, nem gond, ráérek. Repkény lassan elõreballag, a lejtõkön nehezebben halad. Megvárom -rafter-t és SzLA-t, majd tovalépünk, a túra mai egyetlen élõ ellenõrzõpontja Püspökszentlászló határában vár. Gyorsan tisztázzák, hogy nekünk már bizony nem szabad a hosszútávon maradni. Szerencsére, teszem hozzá ott is.


A rövidebb táv célzárása így is a nyakunkon van, és a két órába még bele kell férnie a Zengõre való visszamászásnak, a reggel már megismert úton. Püspökszentlászló mellõl egy kellemesen emelkedõ mélyúton távozunk, egyetlen hibája az ösvénynek, hogy az olvadó hó épp ott igyekszik leolvadni, így egy kisebb patakkal szemben túrázunk. Odébb szintútra térünk, majd tábla térítene a Zengõi Mária-szobor felé, most ez is kimarad. Lassan emelkedünk a hegy oldalában, hóembernél (hójetinél?) kell rákanyarodni a meredekre. Ki-ki a saját sebességével kaptat fel a hegyre, közben bagoly huhog, minden negyedik lépésnél megcsúszok. Az egyik ilyen esetben, hiába nem esek hasra, a táskám érvényesnek tartja magára nézve a lendületmegmaradás törvényét és a fejem felett próbál továbbmenni – a benne lévõ vizespalack pedig szépen fejbecsûr. Lépdelek tovább, a geotorony lassan kivehetõvé válik a sötétben is, jobbról hozzám hasonlóan kivilágítatlan alakok érkeznek, gyorsléptû hosszútávosok. Egyikük megszólít, hogy a LeFaGySz-on vagyok-e, megnyugtatom, hogy igen. Útitársában felismerem moiwát, aki enyhe eléhezéses tüneteket produkál. A tetõn ott találjuk többek között pesza91-et, aki nem tudja eladni, hogy már járt a Hármas-hegyen, ahhoz gyanúsan jókedvû. A mecsek környékiek ellépnek, várom Repkényéket, közben befut orsipanka és Rudi István és pihennek. Nahát. Körbefényképezem az ellenõrzõpontot, meg a geotornyot, felérnek a többiek is. Megisszuk a maradék teánkat, gumicukrot majszolunk hozzá, majd a hosszútávosok nyomába eredünk a lejtõn. Csuda hideg lett estére.


A hóátfúvásos részen egész könnyen túljutunk, szerencsére nem olvadt el az egész, és az elõttünk járók már eléggé letaposták ahhoz, hogy megint nyomból nyomba kelljen lépdelni. Megint elhagyjuk az esõházat, a táblát, és csak megyünk, megyünk. Elõttünk, jobbra lent Pécsvárad fényei hívogatnak. Nagyobb sebességre váltunk, egy idõre igyekszünk kilépni egy kicsit, majd lekanyarodva a Zengõ gerincérõl újra lassítunk. Beérjük pesza91-et, Juditot és a többieket. Ezen az utolsó lejtõn már fel sem tûnik, hogy sár van. Betopogunk Pécsváradra, nem csodálkozom a „Hurrá, aszfalt” szókapcsolaton. Kápolna, templom, vár, lejtõ. Különös érzés határozottan lépkedni és nem figyelni arra, hogy elesik-e az ember a következõ foltnyi valamin. Megérkezünk a cukrászdához, a díjazásokat egyszerre intézi Vándorköszörûs és J a a t, ezalatt RitaB a számítógépes nyilvántartást pötyögi. Köszönöm a túrát, köszönöm a LeFaGySz-ot Nekik! Köszönöm a társaságot mindenkinek: Repkénynek, -rafter-nek, SzLA-nak és a többieknek, akikkel rövidebb szakaszokon mentünk együtt. Oklevél-töltés után megkapjuk a díjazást, borítékban jelvény, olvasnivaló (errõl késõbb), plusz ugyebár a jellegzetes oklevél. Közben megérkeznek r.eszterék, valamint összetalálkozunk Szendrei Ferivel, R.Gellérttel, Lépéshibával, az imént beért Rudi Istvánékkal, nem sokkal mögöttünk befut SzLA is. Az elõrendelt levest a cukrászdánál lehet átvenni, a szólás és a leves érkezése között alig telik el pár perc. Lecsoffadunk, eszegetünk. Odakint átöltözéssel kombinált csomagelrakást tartunk, parkoló aszfaltján, kényelmesen. A célbaéréstõl számított egy órán belül útra kelünk, irány az autópálya, alagutak, atomerõmû, pusztaszabolcsi templom, mind megvannak. Szabolcson sorompót kapunk, ha jól számolom öt utassal érkezik a pécsi személyvonat. -Rafter-éktõl az állomáson búcsúzunk el. A pénztár már nincs nyitva, felszállunk a harmadik vágányon ácsorgó, magányos motorvonatra. Elõhalászom a táskámból a díjazást tartalmazó borítékot, kíváncsi vagyok, mit ír az írás. Elolvasom. Simics Tamás emlékére írták, beszámoló az õt ért balesetrõl és annak körülményeirõl. Elolvasom még egyszer és még egyszer a szomorú történetet. Az olvasásból a felszálló százhalombattai és érdi fiatalság zökkent ki. Hirtelen oda kell figyelni, stresszhelyzet van, a fiatal, ránézésre vasággyal együtt negyven kilós kalauzlány azonban ügyesen kezeli a helyzetet. Alig várom. hogy a vonat megálljon a célállomáson. Leszállunk, hideg szél zúg észak felõl. Megborzongok. Aztán hazasétálás közben végiggondolom a napot: nehéz volt, küzdõs volt, szívás volt. És így volt jó. Legyen még sok LeFaGySz!


-Kékdroid-


Képek emitt.

 
 
BarcikaTúra éve: 20122012.02.23 10:20:18

Barcika 50


Alig néhány autó húz át minden szabad jelzést követõen a csomópont alsó szintjén. Megjelennek az elsõ, reménybeli utasok a megálló peronján, majd jõ a villamos sárga hármasfogata és elviszi õket. A megbeszélt idõben pedig megérkezik laci069, bedobáljuk a csomagokat a nyomdából frissiben kikerült túranaptár-halom köré. Másik illusztris közlekedési csomópontban Szabó Zsuzsa csatlakozik, irány az északkeleti autópálya. Gyöngyös közelében köd ül a tájra és kísér végig az úton. Elalszom, Miskolc szélén ébredek, az M30 átadása óta sem jártam a környéken, bambán nézem a ködöt, a látótávolságot száz méterre tudnám becsülni, ha akarnám. A Borsodchem kerítését felismerem, sorban ötös porta, huszonhármas porta, odabent vasúti tartálykocsik sorakoznak hosszú sorokban. Kazincbarcika, Jószerencsét utca, de nem végig, iskolák, sporttelep. Súlyos, szürke betonkerítés virít ki a hóból, zöld kapuval. Túrázók érkeznek a buszállomás felõl, molinó fogadja a kedves résztvevõket. Laci069 leparkol, kiszállunk, behordjuk a naptárhalmokat. A bejáratnál találkozom Tibettel és VadMalaccal, a naptárak mögé nem elbújni akarok, csak hirtelen nem tudom hová tenni õket. Nevezés, aki egyszer csinálta, mindet ismeri. Indulás elõtt összefutok rég látott, egykori évfolyamtársammal, ám egyikünk sem teljesen meglepett: tõle, mint Kazincbarcika lakosától – és a túra alkalmankénti résztvevõjétõl – valamiért szinte elvárom, hogy megjelenjen a túrán, õ meg régen már biztatott, hogy menjek el egyszer a Barcikára. DJ_Rushboy fagyott szemöldökkel robog be, õ már tett egy kört ma. Megkávézunk, automatából, a lé közepes, de iható. Nyolc óra lesz tíz perc múlva, ez az idõpont szerepel a lapon is, összenézünk laci069-cel és Repkénnyel, túrázzunk teljesítményt.


Elhaladunk a költõi cégérrel rendelkezõ Rózsa Presszó mellett (ifjú nyújt rózsaszálat egy háttal álló leánynak, aki talán azért duzzog, mert a srác túl sok idõt töltött a presszóban), kisétálunk egy fõbb útra. Sárga sáv jelzésre lelünk, kivezet minket a városból. Telkek, kisebb hétvégi házak között haladunk, kutyaugatás zengi be a környéket. Hevenyészett tábla figyelmeztet, hogy az erdõ nem szemétlerakóhely. Fiatal erdõkezdeménybe érkezünk, majd távvezetéket keresztezünk, lassan elhagyjuk a szórványosan beépített területet. Az út folyamatosan emelkedik, a köd egyelõre nem akar szûnni. Túrázók haladnak el, oda-vissza elõzések zajlanak. Csend van, amelyet még a gyerekcsoport sem tör meg, túlságosan kifullasztja õket az emelkedõ ahhoz, hogy zsibongjanak. Nem meglepõ, de utolér DJ_Rushboy, lelassít egy idõre beszélgetni, így is jócskán elhúzok a többiektõl. Egy keresztezõdésnél Rush elrobog, bevárom a többieket. Felérünk a Bükk-tetõ nyergébe, elhagyjuk a köd szintjét, idefent ragyogó napsütés fogad a zúzmarás erdõben. Ellenõrzõpont, magányos hölgy áll egy darab hátizsákkal, feketén fogó tollal írja az igazolást az itiner megfelelõ rovatába. Errõl még nem esett szó: az útleírás egy félbehajtott A/4-es lap, címlapján az egyesület színes emblémájával, belül kétoldalas útleírással és egy Cartographia kuponnal, a hátlapon pedig az adminisztráció összes kellékével és a táv adataival. A megoldás az útvonal szinte teljes hosszában elsõrangú állapotú jelzésekkel kiegészítve jónak mondható. Továbblépve a pontról megnézzük, honnét látszana a Tátra tiszta idõben – most lassan gomolygó felhõáradatot figyelhetünk meg a kilátás helyén.


A túrát szép dombhát tetején, letaposott porhóban folytatjuk, a még alig észrevehetõ csúszkálást az ember lába ösztönösen korrigálja, eleinte fel sem tûnik, a túra végére azonban – az aszfaltos szakaszokat leszámítva – alaposan elfáraszt. Egy irtásnál megállunk, kenõmájassal társítunk zsömléket, finom. Elágazáshoz érkezünk, szembõl már a 25A táv résztvevõi kezdenek szállingózni. Elhagyjuk a sárga sávot, a mai nap során késõbb, pár kilométerrel délebbre még találkozunk vele. Óvatosan, majd egyre határozottabban ereszkedik az erdei út Bánhorváti felé, jól jön a túrabot és a biztos egyensúlyérzék, de legalább az egyik a kettõ közül. Nálam túrabot épp van, egyensúlyérzék nem nagyon. Magányos futó érkezik szembõl, afelõl érdeklõdik, van-e nálunk ragtapasz, avagy azzal egyenértékû ragasztószalag. Repkénynél van egy tekercs Leukoplast, felajánlja szabad használatra, s ez megtörténik, kidörzsölõdést orvoslandó. Továbbgörgünk a lejtõn, szánkónyomon óvatoskodunk, majd egy jobbos ívû kanyarban szép kilátás tárul elénk, a Bánhorváti környéki dombokkal a fõszerepben. A temetõ szélén különös, borospince-szerû, földbe vájt kripták sorakoznak, némelyiken valóságos mûvirág-áradat található. Beballagunk a faluba, az egy portára esõ kutyák száma itt is egészen magas. Elsétálunk a Platthy-kastély magas fenyõkkel tûzdelt parkja mellett, a kastély épülete rozsdás kapu mögött sárgállik, túl messzire ahhoz, hogy bármit lehessen mondani az állapotáról. Odébb világháborús kopjafa árválkodik, oszlopra szerelt transzformátor társaságában. Kiérünk a Dédestapolcsányt Vadnánál a 26-os fõúttal összekötõ országútra, méghozzá egy kocsma + buszmegálló kombináció mellett, elõbbi rejti a túra második ellenõrzõpontját. Az igazoló bélyegzés mellé egy szelet csoki is jár, Tiviti típusú, karamelles valami. Nem rossz. Egy kóla elfogyasztásával növelem a kocsma forgalmát, szükségét érzem a cukorba és foszforsavba csomagolt koffeinadagnak. Egy kávé lehet, többet érne. Italozás közben bukkan fel a Valiból, Andiból, -rafter-bõl és suvlajból álló négyfõs csapat, kölcsönösen örvendünk egymás ittlétének. Tovaballagunk, Repkénnyel és Lacival - õ szintén kólázással ütötte el az idõt.


Bánhorvátiban a katolikus és a református felekezetek templomai szoros közelségben lelhetõek fel. Elõbbi építmény bõ másfélszer olyan magas, mint az utóbbi, amely az Árpád-korból megmaradt, szép állapotú, fatornyos lelki hajlék. Tetszetõs. Elhagyjuk Bánhorvátit, temetõre nyílik a kilátás a falu ezen oldalán is, a nyughely feletti kopár dombról adótorony néz körbe. Tájvédelmi körzetre és a környék látnivalóira hívja fel a figyelmet egy tábla, az irányok némelyike már régen lekopott róla. Utolérnek -rafter-ék, suvlaj lelassít egy idõre hozzánk, majd elsuhannak. Beér a Nagy LajosSzemkeõ Ferenc kettõs is, majd az Elõre-forrásnál ellépnek. Itt a tábla a „Damasa szakadás” felé igazít útba, ezzel növelve a képzõdmény általam ismert leírási módjainak számát. Kitérünk a forráshoz, szépen foglalt darab, nincs benne semmilyen „hány kõlap található a kifolyó körüli harminc centis körben?”-jellegû mozgalomban, tehát publikálható a kép róla. Tovasétálunk, eleinte tágas, széles völgyben, folyamatosan, néha meglepõen meredeken emelkedik velünk az út. Laci069 itten dönt úgy, hogy elenged utunkra, mivel nehezen bírja az emelkedõket. Ránézek a telefon kijelzõjére, látom, hogy az eddig megtett tizenöt kilométerhez bõ négy órára volt szükség, ami nem lesz elég a pontzárások tartásához. Megbeszéljük Repkénnyel a dolgot, majd Lacival is, fenntartva a késõbbi telefonos kapcsolat lehetõségét. Ellépünk. A völgy körülöttünk egyre szûkül, a végében a dombtetõ egyre magasabbnak és meredekebbnek tûnik. Megérkezünk a szakadék közelebbi környezetébe, a napsütötte hómezõrõl hirtelen váltással sötét, ám havas aljú fenyvesbe lépünk. A zöld, a fehér és a fekete színek táncolnak a szemeim elõtt, az agyam döbbenten próbálja feldolgozni az optikai sokkhatást. Szerencsére a pszichedelikus fenyvesbõl egész hamar kiérünk. Mély völgy balra lent, magas sziklák elõttünk. Fantasztikus látvány. A jelzett út megkerül egy sziklatömböt, majd egy másikra felkapaszkodik. Csúszós, latyakos a meredek ösvény, óvatosan lehet rajta kapaszkodni. Fent Nagy Lajosék pihennek egy padnál. Sûrû szálfák között visz tovább az egynyomos ösvény, rövid ideig a sziklafal tetején. Napsütötte kilátás balra, szürke-fehér függõleges sávok jobbra. A jelzett út megkerül egy vízmosást, enyhe hullámmal jutunk át a fordítón. Nemsokára meglátjuk a Köbölicz-tetõhöz rendelt vadászházat (a térképem nem is jelzi), ahol egyrészt suvlajék négyese, másrészt a felírandó kód található.


Repkény kódot zsírkrétáz a lapra, csatlakozunk a társasághoz, laza emelkedõn trappolunk a Kéktúra által érintett nyereg felé. Idõközben néha napsütötte, szembefényes, párás kilátás nyílik dél és délnyugat felé, a Bükk innét nézve is óriási tömbjének csak a körvonalai vehetõek ki az Upponyi-hegység vonulata mögött. Elbeszélgetjük az idõt az éppen idõszerû turisztikai bulvártémáról, így aztán el is szalad az idõ. Lesétálunk Upponyra, méretes hólánccal felszerelt gépezet sárgállik az út szélén, az Upponyi-szoros sziklái egyre közelebb tornyosulnak fölénk. Apró pontokként kanyargunk a keskeny szorosban, itt hideg és szinte szürkületi sötétség fogad. Két Kéktúrán haladunk egyszerre, az OKT és a Kohász Kék közös szakaszán. Kiérünk a Lázbérci-víztározó mellé, a fák között is szépen kivehetõ a völgyet kitöltõ, hóborította, fagyott tó. Oldalt a Dedevár kúpja emelkedik, mögöttünk a szoros sziklái sütkéreznek a Napon, emlékkereszt látható az egyiken. Végigballagunk a mûtó mentén, jócskán a jégtükör szintje felett. Lovaskocsi elõz, egy ló alkotja a vonóerõt, két unott arcú alak pedig az utazóközönséget. A lassan elõrehúzó Repkény, Vali és suvlaj egy esõházban várnak be, teázással töltik az idõt, közben két, vélhetõen helybéli lakos a tó jegének meglékelésével köti le magát. Mivel öt perc után sem sikerül beszakítaniuk magukat a vízbe, továbbállunk. Dédestapolcsányon egyesített erõbõl majdnem eltévedünk, de suvlaj még idõben idézi fel az itiner idevágó passzusát, így gyalogösvényre térünk, majd átkelünk a Bán-patakon, melyhez a Tapolcsányi Margit hidat vesszük igénybe. Legalábbis a tábla szerint. A számunkra a féltávot jelzõ ellenõrzõpontot a református parókián találjuk, a fûtött szobában teát és zsíroskenyeret vételezünk.


Húsz perc után kezdjük úgy érezni, hogy ideje abbahagyni a tea és zsíroskenyér üzemszerû vételezését, elbúcsúzunk az igen kedves pontõröktõl és továbbállunk. Dédestapolcsányt jelzetlen úton hagyjuk el, a szalagozást kreatívan alkalmazott festékszórós jelzések helyettesítik. A kreativitást az jelenti, hogy sok esetben valamilyen eltávolítható tereptárgyra került festék, vagy olyasmire, ahonnét vélhetõen a közvetlen napfény hatására hamar lebomlik. Pincesor mentén, hosszú emelkedõn távozunk a Bán-patak völgyébõl, mögöttünk napsütés, körülöttünk gyönyörû kilátás. Keresztezzük a Bánhorváti felé vezetõ országutat, enyhén sáros földúton térünk vissza az erdõbe. A többiek magaslesnél várnak be, suvlaj itt úgy dönt, hogy ideje nagyobb sebességet elérni, és pont a leginkább csúszkálós, porhavas, bozótossal övezett ösvényen lép ki nagyon. Repkénnyel igyekszünk felvenni a tempót, Vali, Andi és -rafter- pedig nem sokkal mögöttünk jönnek. Emelkedünk, majd vadászház mellett érünk el egy magassági pontot, fel és alá hullámvasutazva közlekedünk tovább. Többnyire fiatal erdõben haladunk, idõnként felbukkan egy nagyobb foltnyi idõsebb fa, némelyiken régi piros sáv jelzést látunk, a térképem ezt már nem ismeri. A Peres-erdõ elnevezést viszont igen, ebben haladunk most. Nem egészen két kilométerre délre attól a helytõl, ahol délelõtt a K+ jelzést követve elhagytuk, most ismét rátalálunk a sárga sávra és délkelet felé követjük tovább. A jelzéseket néhol rózsaszínes pöttyök erõsítik meg. Egy határozott elágazásban megállunk és bevárjuk a társaság másik felét. Innentõl fokozatosan ereszkedni kezdünk, tarvágásokat keresztezünk, kilátással a Bükk északi oldalára. Kivehetõ a Bálvány kilátója és adótornya, a bánkúti radar kupolája. Északkelet felé a Tardonai-völgy húzódik, mellette az Ebecki-tetõvel záródó dombhát. Mellettünk nem messzire egy felhagyott kõbánya sziklafala bukkan elõ az õt lassan visszafoglaló növényzet alól. Repkény felhívja a figyelmemet az északon gomolygó ködtengerre, az elmosódó láthatárra. Remek, ködös esténk lesz. Lehûl a levegõ, a talaj kezd visszafagyni, a tél visszalopakodik a Bükkbe.


Éles, csúszós kanyarokkal, meredek lejtõn jutunk le a Tardonai-völgybe, enyhe disznóvágás-illat leng a levegõben. Néhány, meglepõen jó állapotú épület mellett kapaszkodunk ki a völgybõl. Meredek, de legalább alig csúszós emelkedõ vezet fel a Nyír-völgyön. Naplementére felérünk, papírnál lóg zsírkréta, felírandó kód híján mindenki úgy igazolja ittjártát, ahogy szeretné. Kerek repkény igazol helyettem is. Falatozunk, megint kenõmájast és zsömlét. Kereken nyolc kilométer hosszú bukdácsolás következik a háromszáz és pártucat méter magas dombok végtelen láncolatán, amelyek utolsó tagját Ebecki-tetõnek nevezik, és monotonitásban a Török út Völgyfõ – Nagy-Eged szakaszának méltó párja, sõt, riválisa. Ideje efelõl személyesen is meggyõzõdni. Idõközben ismét leszáll a köd, tehát, ha még lehetne is látni valamit a tájból a szürkületben, azt sem sikerül észrevenni. Emelkedõk és lejtõk következnek, eseményt csak az jelent, hogy ezúttal sikerül bemutatnom egy közepesen elegáns hanyattvágódást. Késõbb is adódnak még esések, de azokat már nem én követem el. A piros négyzet elágazásánál még emlékszem, hogy nem kellett lámpát kapcsolni, utána nem sokkal viszont igen. Üzenet érkezik a telefonomra, laci069 jelez, hogy megérkezett a Nyír-völgy feletti elágazáshoz. Ez jó hír, írok neki valami rövidke választ, az ujjaim nehezen viselik a hideget. Leszáll a sötétség, elõkerülnek a fejlámpák, az enyém valahogy megint nem akar távolabb világítani három méternél. Elég az is – a jelzések jól láthatóak, a nyomok egyértelmûen vezetnek a szerteágazó erdészeti utak labirintusában. Kezdem egy kicsit hosszúnak ítélni a dolgot, számolok, osztok-szorzok és kiadódik, hogy háromnegyed hét körül kell az Ebecki-tetõhöz jelzett pontra érnünk. Innentõl kezdve csak menetelek a többiekkel, nagy beszélgetésbe már senki nem kezd. Kicsibe sem. Ballagunk némán a buckás, havas nyomokban, néha megcsúszva. Telik lassan az idõ, zúgás hallatszik egyre közelebbrõl. -Rafter- elõször az adótoronyra gyanakszik, és én is, aztán kiderül, hogy ez még csak a Sajóivánka – Felsõzsolca – Sajószöged közötti 400 kV-os távvezeték. Látni nem látszik belõle semmi, de a zúgás igen erõteljes. Onnan viszont már nincs messze az ellenõrzõpont. Nyílt terepre érkezünk, a ködben semmit nem érzékelek az esetleges kilátásból, csak a kitartó oldalszél hût tovább. Végre megérkezünk a vonulat végén található elágazásba, derékszögû balkanyar után határozottan lejteni kezd velünk az ösvény. Fényeket látok elöl, fejlámpák, tábortûz, ellenõrzõpont.


A négy kitartó pontõrnél nem idõzünk sokáig, óvatosan lebattyogunk Kazincbarcika szélére. Itt Repkénnyel lemaradunk a többiektõl, csak óvatosan mer haladni a csúszós lejtõn. Rétre érkezünk, elõttünk-mellettünk már a város fényei szûrõdnek át a ködön. Itt a többiek félrenavigálódásának csak a végébe csöppenünk bele, aztán átkelünk a Tardona-patak hídján és felsétálunk a sportpályához. Cél, a rendezõség intézi az adminisztrációt, étellel-itallal kínálnak, helyben nyomtatott emléklapot kapunk, valamint odvas keltikével illusztrált kitûzõt kapunk, továbbá még egy kupont, ezúttal a Nomád üzletekbe szólót. Lecsoffadunk, Zsuzsa gratulál – õ már régóta várakozik, miután már teljesítette a 25B távot. Elücsörgünk, elbúcsúzunk a hatos társaság négy tagjától – köszönöm minden útitársamnak a társaságot! :) Nem sokkal késõbb megérkezik laci069 és találkozunk a 65-ös távról beérkezõ R.Gellérttel is.


Autóba kerülünk, Mezõkeresztesig próbálok hozzátenni valamennyit a társalgáshoz, de ott elalszom és Budapesten ébredek. A reggel már látott csomópontban hagyjuk el a jármûvet, ezúton is köszönöm a fuvart, a társaságot mindkettõnk nevében! Már a buszon, hazafelé fogalmazódik meg bennem, hogy a Barcikát eddig méltatlanul hagytam ki, mindenféle logisztikai nehézségekre hivatkozva. Nagyon jó túra, szép helyeket mutat meg – és egyszer talán a hosszabb távot is jó lenne megnézni. Köszönöm a rendezõknek.


-Kékdroid-


Képek

 
 
A Budai-hegység távoli csúcsaiTúra éve: 20122012.01.17 10:48:04

A Budai-hegység Távoli Csúcsai


A közlekedési vállalat 63-as számú járatát vesszük igénybe Nagykovácsi megközelítésének utolsó lépéseként. Az Ikaruson utas alig akad, viszont a füstgáz egy részét az utastérbe köhögõdik vissza, amint az az indulás után fél perccel kiderül. A jegyérvényesítõ automata ezúttal az üzemszerûség határát súrolja: felszálláskor nem enged jegyet érvényesíteni, csak indulás után – ezáltal a jegyét érvényesíteni kívánó, csekély számú utast komoly egyensúlytartási kihívás elé állítják. Végül minden, környéki bérlettel nem rendelkezõ vállalkozónak sikerül a mûvelet, ezután csak annyi itt a feladatunk, hogy az oxigénhiánytól egyre zöldebb fejjel zötykölõdjünk a túra rajthelye felé. A többes számot ezúttal három fõ jelenti: Kerek repkényen és saját magamon kívül Gábor lakótársunk tagozódott mellénk. A nagykovácsi buszfordulónál elhagyjuk a túlamortizált jármûvet. Belépünk a felújítás alatt lévõ, csupasz vakolattal enyhe indusztriális beütésû plébániára, a rendezõk létszáma a rajtidõ ezen kései percében közel áll az épp jelen lévõ túrázókéhoz. Egy Budapest Kupás molinó mellett rálelek laci069-re, sikerül elhárítani kezdeményezését, miszerint igazán mi is vehetnénk kupafüzetet. Kitöltött nevezési lapokkal járulok a rendezõk elé, majd némi apróvadászatot követõen ezt még kétszer megismétlem, amire sikerül egy többé-kevésbé épkézláb nevezést végrehajtani. Rajtidõ igénylése elõtt még szemrevételezzük az idei év meglepetését, ez az Alsó-Telki-hegy, a térképen az Anna-vadászháztól alig egy kilométerre található, dél-délnyugati irányban. Ha nem valami fiataloson keresztül kell odaverekedni magunkat, akkor nem lesz vele nagy gond, gondolkodom hangosan. Folyosón kapunk rajtidõt, este hét óra nyolc perckor indítanak utunkra.


Azért, mert nem szeretjük az egyszerû megoldásokat, és azért, hogy ne valami meredek hegymászással kelljen kezdeni az estét, ötletszerûen megcélozzuk a Meszes-hegyet. A sárga sáv kényelmesen, hosszan kapaszkodik ki Nagykovácsiról, lágy hóesésben baktatunk a majdnem teljesen fagyott úton. Mellettünk sötét, súlyos tömb: az a Nagy-Szénás, amelyet az idén ki is hagyunk, legalábbis a csúcsra nem kell kimenni. Lassan elhagyjuk a mûvelt területet, erdõben kanyarog a szekérút, ahogy emelkedünk, felbukkannak a nyugati, déli láthatáron a Zsámbéki-medence falvai, fények az éjszakában. Kerítések mentén tájékozódunk, a sárgáról annyira jellegzetes helyen kell letérni, hogy ha nem lennének nyomok a friss, pár szemnyi vastag hóban, akkor sem tévesztenénk el. Itt le is sétálunk a térképemrõl, az út azonban egyértelmû, kényelmes. Utolér egy sötét ruha kék táskával, amelyek matus.petit körvonalazzák, egy ideig együtt kirándulunk az éjszakában. Körülbelül negyven percet hozott rajtunk, meg egy Nagy-Szénást. Sietsége érthetõ, neki néhány Még Távolabbi Csúcs is szerepel az étlapon. Hosszas, laza hullámzás után egy nagyobb tisztásra érkezünk, farakások sorakoznak pedáns rendben egymás mögött. Enyhe emelkedõ vezet ki egy füves oldalra, a végében látható az ellenõrzõpont körül összegyûlt túrázók fénycsomója. Mármint a lámpáiké. A pontõröktõl kapunk édességet, meg gyors pecsételést. Másfél pillanatig gyönyörködöm a hóeséssel tarkított panorámában, majd megcélozzuk az Ilona-lakot, mint következõ, logikus úticélt.


Visszaballagunk a fakitermelõk tisztására, ahol szinte véletlenszerûen teszünk egy derékszögû jobbkanyart, s egy tisztáson átvágva máris kényelmes ösvényre lelünk. Ez kevésbé meredek és sziklás, mint a tavaly választott út, leandalgunk rajta a Cseresznyés-árokba. Az árokban futó út elõnyeit nem élvezhetjük sokáig, mert a házhoz vezetõ út rögvest ki is kapaszkodik belõle, villanypásztornál lépünk nagyot lent is és fent is. A kettõ közötti állva legelõs parton csanya és csapata kirándulnak el mellettünk, kényelmesen társalogva. A második villanypásztormászást követõen fényt látunk balról az éjszakában, a kerülõ irányon közlekedõ matus.peti csatlakozik ismét. Szelídülõ emelkedõn érkezünk meg az Ilona-lakhoz, próbálok egy béna képet készíteni a házról, naná, hogy nem sikerül. Odabent a bélyegzés mûveletét teaosztás követi, a lelkes pontõr a fémbögrét „Noblesse oblige!” felkiáltással veszi át és oszt bele teát. Helyet adva a többi érkezõnek, kihátrálok a házikóból, kint kortyolom el az igen ízletes nedût. Matus.peti térképét tanulmányozzuk egy kicsit, majd elindulunk a hosszú, széles, egyenesnek tûnõ szekérúton, majd ott, ahol illene lekanyarodni róla, mi dafke egyenesen megyünk tovább. Lekerített erdõsaroknál véljük aztán úgy, hogy mégis maradni kellene a kanyarodó irány mellett, a kerítést követjük, egy derékszögû háromszög jól járható átfogóját cseréltük ki egy jól és egy rosszul járható befogóra. Visszatérünk az akadálypálya után széles korzónak tûnõ földútra, ezt követjük a zöld sáv eléréséig, amazt pedig az Anna-vadászházig. Az idõjárás az idáig elmaradt hóesést változó intenzitással próbálja pótolni. Most például nagyon havazik. Átvágunk a vadászház elõtti kis réten, a zöld kereszt jelzést követjük kényelmesen egy vadátjáróval védett kapuig, ahonnét az Alsó-Telki-hegy megközelítése szinte gyerekjáték. A szélben lassan kockára fagyó pontõrök a levegõ hõmérséklete felõl érdeklõdnek, közben csokiszelettel kínálnak, amely mérsékelten fagyott gesztenyepüré ízét idézi bennem. Elhagyjuk a helyszínt.


Visszaballagunk az Anna-vadászházhoz, teszünk körülötte egy tiszteletkört, majd a térképen még szereplõ ösvény megtalálása köt le. A szántón átkelünk valahogy, meg egy bokros-bozótos susnyáson is elkanyargunk egy darabig, majd magas, villanypásztornak tûnõ kerítés teszi próbára a ruházatom átütési szilárdságát. A próba nálam sikeres, a többiek mérsékelt lelkesedéssel veszik tudomásul, hogy a bekerített területrõl kifelé menet is enyhe áramütésben lesz részük. Mögöttünk egy hang gazdája súlyosabban nehezményezi ugyanezt, sõt, még kidörzsölõdéses és karcolásos tüneteket is felvonultat. A kerítés mentén rátalálunk ugyanarra az egyenes nyiladékra, amelyet a múlt évben is követtünk a Nagy-Kopasz felé (pedig az nem is volt a felkeresendõ csúcsok listáján tavaly). Ez egyrészt hosszú, másrészt meredek, tehát nyugodt lélekkel beiktatunk közben egy hosszabb (2 perces) szusszanást. Aztán felmegyünk, megállapítjuk, hogy a hóesés mellett príma köd is ül a hegyen, és ennek megfelelõen az elsõ útvillánál rosszfelé kanyarodunk. Korrekció után afféle iránymenetben galoppozunk fel a hegytetõre. Itt a kilátó tövében fázó pontõrök tudatják velünk a pontos idõt és a levegõ hõmérsékletét (0,7°C, menet közben, szélcsendes helyen nem fázom), valamint fruttival kínálnak, csak a számban olvad, mert már bõven megfagyott. Készítünk róluk fényképet, cserébe õk is készítenek rólunk fényképet.


Immár sûrûn szakadó hóban indulunk tovább, simán valami jelzetlen ösvényen, majd a lábnyomok elfogytával (más is megszívta) visszatérünk a hegyre és gondosabban betájoljuk a zöld háromszög követendõ ágát, matus.peti ellép lassan elõre. Nem sokkal késõbb jelzést váltunk, az alak marad, a szín változik, pirosra. Közben valahol két túrázó jön ki az erdõbõl valami ösvényen és a Nagy-Kopaszt keresik. Eligazítjuk õket. Továbbmegyünk, ismét jelzésváltás jõ, zöld keresztet követünk jó sokáig, sõt, túl sokáig. Az éjszakában véletlenszerûen, ezúttal viszont harmadmagával megjelenõ matus.peti tájékoztat hirtelen, hogy túlmentünk a Fekete-hegy elágazásán. Társasága pesza91-bõl és mgruberbõl áll, peszával tavaly szinte ugyanitt találkoztunk, mgruberrel pedig utoljára ehhez a túrához hasonlatos, nyári, Velencei-hegységbéli eseményen. Kisétálunk a Fekete-hegyre, sátorból nyúl ki egy kéz, elveszi az itinereket, egy másik kéz közben sütivel teli tállal nyúl felénk. A süti hókifli és nagyon finom. Köszönöm! A tál visszahúzódik, lepecsételt igazolófüzetekre cserélõdik. Elbúcsúzunk a kezektõl és tulajdonosaiktól, megcélozzuk a Remete-hegyet.


A következõ szakaszon máig sem tudom, hogy pontosan hol megyünk, csak úgy ballagunk valami jól járt, széles földúton nagyjából északkelet felé, a táj szép és elõttünk Budapest fényei sárgítják az eget. A hóesés is mérséklõdik. Matus.peti ellépett, ezúttal végleg, peszáéktól pedig mi léptünk el kissé. Találunk néhány házat és egy még szélesebb, aszfaltozott utat, amelyen elõbb-utóbb megjelenik a piros sáv. Ez annyira megtetszik, hogy rövidesen el is hagyjuk rajta a mûutat és jelzetlen földutat követünk Adyligetig. A játszótérnél aztán fogalmam sincs, miért, de nem ismerem meg, hogy ott járunk, ahol tavaly ilyentájt. Ezért aztán kétszer megállunk, hogy a térképen is meggyõzõdjek arról, hogy nem vagyok biztos abban, hogy hol vagyunk. Aztán lassan kezdem kapisgálni, de addigra elérjük a Remete-szurdokot. A szurdokban sötét van és kényelmesen járható út, a fákról viszont sûrûn csöpög az olvadó hó. Fényeket is látunk, méghozzá pesza91 és mgruber járnak ugyanitt, a találkozás örömére együtt kaptatunk fel a havas-sáros emelkedõn a Remete-hegyi ellenõrzõponthoz. Valahol visszafordulok, megnézem jól a Hosszú-erdõ-hegy sötét oldalában fehérlõ bányát. Arra a hegyre most nem mentünk. A ponton a három lány egy sátorban vacog, õk amúgy pálinkával kínálnak, elfogadok egy szûk kortynyit. A sátorral szemben zöld villogóval jólláthatóvá tett kutya szomorkodik. Bevesszük magunkat a sûrûbe, a kék kereszt elágazása elõtt érjük utol peszáékat, az elágazásnál népes csapat jön szembõl: Rushboy, Rudi István, orsipanka és még sokan mások, majd a sort mse-foot zárja. Õk már voltak a Kálvária-dombon, mi még nem, és meglepõen sok idõt eltöltünk azzal, hogy megkeressük. Végül az egyre szélesebb csapásokat követve sikerül megtalálni Lendvai Imréék állandó éji pihenõjét, cukorkával kínálnak a tumultus közepette.


Másik, egyértelmûnek látszó úton indulunk dél felé, ez a K+ jelzésre bukkan ki, enyhe emelkedõ vezet vissza a Kéktúra vonalára. Menet közben népes csapat jön szembõl: Rushboy, Rudi István, orsipanka és még sokan mások, majd a sort mse-foot zárja. Flashback. Mi volt abban a cukorkában?! - kérdezem Repkényt, de megnyugtat, hogy a vízió közös, õ is ugyanazokat az embereket látta még egyszer szembejönni. Áthosszantolunk Nagykovácsi szûkebben vett nyaralóövezete mellé, közben peszával beszélgetek, majd hiába mutogatom a méltán népszerû Muflon Itatót, az ismét háromfõsre apadt társaság ezúttal nem reagál rá. Igaz, most zárva van a kocsma. A turistaház szomorú romjainál térünk ki az Alsó-Zsíros-hegy felé, a nyílt tetõn messzirõl látni az ellenõrzõpontot jelzõ piros villogót. Az út elejét hóember õrzi. A csúszós le-fel huplit áthidalandó, rövid futást tartok, remélve, hogy nem botlok meg semmiben, beleértve a saját lábaimat is. A pontõrök komoly felszerelést felvonultatva, príma beállítással végrehajtott fotózást tartanak, külön köszönet a képért, ami született. Alattunk, körülöttünk Solymár és Pilisszentiván fényei szóródnak az enyhe ködben. Gyönyörû a kilátás.


Visszakapaszkodunk a kicsúszkált csapáson a turistaház romjáig, majd a zöld jelzést követve közelítjük meg a Felsberget. Ismét népes csapat jön szembõl: mse-foot nyitja a sort, majd Rushboy, Rudi István, orsipanka és még sokan mások következnek. Durva volt ez a cukorka. Mindig ugyanazok az emberek, és mindig szembõl. Kitérünk a Felsberghez, bár, csodával határos módon nincs akkora szükség a plusz egy óra szintidõre, de úgy érezzük Repkénnyel, hiányozna az a pecsét. A tetõn eltörésre aktiválódó, világító rudacska a meglepetés, eltörünk egyet-egyet és a többire tesszük, X alakban, amely vélhetõen a tizedik rendezést hivatott szimbolizálni. Ötletes! Lebélyegezzük a lapjainkat, visszatérünk a zöld sávra, majd a kékre. Iszunk pár korty kávét, már csak át kell battyogni a Nagy-Szénás alá, s így is teszünk, az út meglepõen rövid ideig tart, a szélben nagy robajjal zúgó fenyvesek elérését követõen alig telik el egy kis idõ, és máris a következõ sátornál találjuk magunkat. Az egykori turistaháztól egy utolsó, rövid emelkedõvel jutunk fel a Nagy-Szénás alatti nyeregbe. Itt elhagyjuk a kék országutat és a piros sávot követve battyogunk vissza Nagykovácsiba. Visszasétálunk a plébániára, lelkes rendezõk gratulálnak, kapunk szép, tuningolt, X. rendezéshez méltó kitûzõt és szintén szép emléklapot. Köszönöm a túrát az RMSE-nek és külön elismerésem a pontõröknek, akiknek a szélben, hóesésben egy helyben állva-ülve-sátorozva kell átvészelni az éjszakát. A díjazás átadása után levessel, forralt borral, teával kínálnak, leülünk párologni, enni. Falatozás közben fény derül arra, hogy miért jöttek mindenhol szembe a mindenhol szembejövõk, megérkezik pesza91, majd mgruber, és látjuk a még távolabbról visszatérõ Börcsök Andrásékat még távolabbról visszatérni. Evés után kisétálunk a buszmegállóba, épp bent áll egy Ikarus, épp pár perc múlva indul, és Hûvösvölgyben épp csatlakozik hozzá egy villamos. Sima hazaút, bundáskenyér-sütés, alvás a hátralévõ program.


-Kékdroid-


Képek

 
 
túra éve: 2011
@Éves túraösszesítőTúra éve: 20112012.01.17 10:38:26

2011



Röviden: vidám, tartalmas év volt.



Bõvebben: jártam – jártunk, egy alkalom kivételével Kerek repkény társaságában – pár túrán, ebbõl egy szintidõn túl teljesült, valamennyi pedig rendezõi bejárás és per vagy szalagozás keretében. Sikerült néhány kilométert megtenni, a hozzájuk tartozó szintemelkedéssel, mittudoménmilyen átlagsebességgel (a vonatot/buszt azért mindig elértük, ha kellett) a pontos értékekkel nem fárasztom a Nagyérdemût, hiszen még én sem tudom ezeket. Szeretném megköszönni útitársaimnak a társaságot, a sok biztatást és az együtt töltött idõt – remélem, számukra legalább akkora élményként maradnak meg ezek a túrák, mint számomra. Külön köszönöm az autós fuvarokat  -rafter-nek, Bubunak, laci069-nek, suvlajnak, Vakond87-nek és természetesen az otthoniaknak – nélkülük vagy lehetetlen, vagy nagyon-nagyon nehéz lett volna sok túrára eljutni. Köszönöm a rendezõknek a rengeteg munkát, idõt, energiát amelyet beleölnek abba, hogy sokan jól érezhessük magunkat a természetben, köszönöm a lehetõséget, hogy részt vehettem ezeken a túrákon. Köszönöm a túrázóknak, hogy megtiszteltek jelenlétükkel azokon a rendezvényeken, ahol próbáltam kivenni a magam részét a szervezésbõl. Köszönöm továbbá a rengeteg érdekes túrabeszámolót, útleírást, fényképet és videót azoknak, akik ezek elkészítésére és közzétételére hajlandóak idõt áldozni.



Néhány emlékezetesebb pillanat, nagyjából sorrendben:

- nem is sejtettem, hogy még egyszer valaha megtalálom a Szarvas-árkot, pedig igen (A Budai-hegység Távoli Csúcsai);

- a jetik szabadságon voltak, a helyettük rendelt krokodilok azonban megfelelõ pótlásnak bizonyultak, fõleg a Pes-kõ-lápán fölfelé (LeFaGySz – Bükk);

- az Istállós-kõ egyáltalán, egyáltalán nem viccel (LeFaGySz, Less Nándor Emléktúra);

- a lajtakörtvélyesi kocsmában marha drága a kávé, de legalább tudnak magyarul (Trigonála);

- jó érzés volt leülni a nádas mellett, termoszból teát kortyolni, hallgatni a csendet (Téli Berek);

- az év nagy büszkesége számomra, hogy sikerült húgomat elvinnem teljesítménytúrázni – még soha, egyetlen alkalommal sem jött el – és megcsinálta mindet szintidõre (Bükki Kilátások, Andezit, Bükki Házak – de fõleg a Bükki Kilátások, ahol hét percet hagytunk bent);

- Elvis idén a Tar Péter-hegy oldalában, éjjel adta a legzúzósabb koncertjét (Börzsönyi Forrástúra, tavasz);

- van valami különös báj abban, hogy a cseh-szlovák határon öt magyar igazít útba négy részeg cseh turistát (Lazová Stovka);

- jövõre megint több vizet kell rendelni a Cuhába, mert lassan túl egyszerû lesz átkelni a gázlókon (Cuha, Bakonyi Mikulás);

- életem elsõ kerékpáros teljesítménytúráján ér életem elsõ durrdefektje – tisztelet és köszönet Vereb derék lakóinak, hogy kábé húsz perc múlva ismét menetkész lettem (Velence 50K);

- tényleg átfestették a kódokat (Gyapjaszsák);

- jó móka a lasztonyai országút közepén ücsörögve nézni a csillagokat (Rockenbauer Pál Emlékúton Zalában);

- attól, hogy valamit nem teljesítménytúrának hívnak, még lehet akként kezelni (Barangoló-Barlangoló);

- a gát még jó idõben, langyos nyárutói éjszakán, rövid távon is képes kicsinálni (Ember a Gáton);

- az automata fordítóprogramok hasznossága: „ez a mezõ szélén út és csendben elhagyta az erdõ béka” (Nyitrai Százas);

- egyszer volt az életben 2011.11.11. 11:11 (11 km a XI. kerületben);

- a sótlanság leplezésére alkalmas például a borókabogyó, a vanília, az ecet és a karamell (Tanúhegyek nyomában – konyha).



Jövõre a történet folytatódik. Remélem. ;)



-Kékdroid-

 

 
 
Fóti-Somlyó 30 / Hát, ez csúcs...!Túra éve: 20112012.01.12 17:01:17

Fóti-Somlyó huszonvalamennyi, avagy rendezõkkel történõ bejárásnak álcázott évzáró séta


„...én benne sem vagyok a könyvben!”

(Ürge a Micimackó rajzfilm-feldolgozásában)


Bár úgy adódott, hogy a 2011-es Fóti-Somlyón egyéb irányú elfoglaltság miatt (az is megér majd egy beszámolót...) a megjelenés az egy seggel két lovat megülök-típusú eseménnyé vált, az élménybõl teljesen kimaradni nem akartunk – így maradt a szalagozásba való bekapcsolódás, melynek története íme, következzék:


A túra napját megelõzõ reggelen a gumikerekû városi közlekedési módokat részesítjük elõnyben a vaskerekûekkel szemben, így közelítjük meg Kerek repkénnyel, mint az évben kváziállandó (nem volt ott a soktizenegyes túra bejárásán, ejnye) tettestárssal a Keleti pályaudvart. Bevásárolunk kiegészítõ jegybõl Gödöllõig, majd megcélozzuk a hatodik vágányon álló ingaszerelvényt, amely sebesvonatként Egerig közlekedik. Megtaláljuk a már összegyûlt szalagozókat: H. Éva, Gethe és Bubu foglaltak helyet, késõbb laci069 is csatlakozik. Hét órakor elindul velünk a vonat, az utazás ideje pont elég egy kényelmes reggelizésre. Gödöllõn leszállunk, megszemléljük a majdani rajthelyként szolgáló, felújított királyi várótermet és megkezdjük a bejárást, a Mária út lila M betûit követve. Átvágunk az emlékeimben rozzantabb külsõvel létezõ sétány segítségével a parkon, megcélozzuk a Grassalkovich-kastély bejáratát. Rögtön az elsõ ellenõrzõ kérdésre nem sikerül megfelelõ választ találni – az itiner megírása óta a rafinált postások kicserélték a táblát. Továbbhaladunk, megszemlélem a valaha õrállásként szolgáló kõfülkéket, majd készül egy fénykép: „zászlótartó emlékmû parkolóautomatával” a kompozíció címe. A HÉV zöld endéká motorvonatai közül kettõ is eldöcög mellettünk, amíg az Erzsébet parkhoz érkezünk. Közben lassan, óvatosan kivilágosodik, a sûrû felhõtakaró alatt azonban a táj az ismerõs, vidám téli szürkeségben igyekszik maradni. Végigsétálunk a park széles, gyöngykaviccsal felszórt fõ sétaútján, Erzsébet királyné sötétes szobra szomorkodik az allé végében. Mögötte sziklahalom, pihenõként, kinemlátóként szolgál, fel lehet rá mászni, meg le lehet mászni róla. Azért még impozáns.


Elhagyjuk lassan a parkot, csúcskõ mellett kanyarodunk, oldalt üzemi épületek, gyártócsarnokok bukkannak fel, valamint egy kisebb vadaskert. A vadakat néhány unatkozó szarvas képviseli, egyikük közel jön a kerítéshez, hátha érdekességet talál bennünk. Fotogén jószág, türelmesen kivárja, amíg mindegyikõnk készít róla pár képet. Szenvedek pár sort az elemekkel, amire a mûvelet sikerül, közben a patás végtelen türelemmel kérõdzik a kerítés túlsó felén. A sztárfotó (amúgy nem sikerült) elkészültével a többiek után battyogok. Felüljáróra bukkanunk, amely az M31-es áthidalását hivatott megoldani, lehetõleg kulturált körülmények között. Betonlépcsõn közelítjük meg, fentrõl világossá válik, hogy a mûtárgy mindkét végén földútba torkollik, elõtte akkurátus „Útszûkület” tábla hívja fel a szabályosan, 90 km/h-val közlekedõ autós figyelmét a várható problémákra. Keresztezzük a 2x2 sáv plusz leállósáv széles pályát, megfigyelem a betonpaneles kialakítást, emlékeztet a régi emhetesre. Újabb leendõ ellenõrzõpontnál figyeljük meg az illetékes táblát, majd éles balkanyarral indulunk el egy dombtetõ felé. A kilátás akár tetszhet is. A távolban magasfeszültségû távvezeték oszlopsora figyelhetõ meg, fogjuk még azt is keresztezni.


Lesétálunk a HÉV pályája mellé, ismét átszeljük, miután megadtuk az elsõbbséget a Budapest felõl érkezõ vonatnak. A vezér úr arcán csodálkozást vélek felfedezni. Még elcsalinkázunk az erdõben, agyonjelzett balkanyar után nem sokkal keresztezzük a harmincas utat Mogyoróddal összekötõ, jelentõs forgalmú aszfaltcsíkot. Dombra kapaszkodunk fel, megjelenik a zöld sáv jelzés, erõsen kopott kivitelben. Keresztezzük a 400 kV-os Göd-Munkács távvezetéket (ma nem utoljára), kényelmesen felsétálunk a Szár-hegy csúcstisztására, útközben érdekes kivitelû sárga háromszög jelzések figyelhetõk meg. Eszembe jut, hogy a Gödöllõi-dombság csúcsai nevû mozgalom igazolólapja – ezt csak két éve nyomtattam ki – a dossziémban pihen, így felírom a vonatkozó kódot. Eggyel megint nõtt a befejezésre váró, de legalább már elkezdett túramozgalmak halmaza. Kihelyezzük az ellenõrzõponthoz tartozó matricás tasakot és a helyhez illõ színû zsírkrétákat. A térkép innentõl szalagozást irányoz elõ, s a szalagozók ennek megfelelõ mennyiségû szalag kihelyezésével igyekeznek megfelelni az elõirányzatnak. Közben érdekes kivitelû magaslesek figyelhetõek meg. Megint keresztezzük az új közlekedési arculathoz illõen nyolcas számúra keresztelt HÉV vonalát (ennek a nyolcasnak utána kellett néznem, hiszen ezt a nagyvasúti menetrendkönyv 253-as vonalként ismerte, amikor ismerte, a közlekedési vállalat és a köznyelv pedig célszerûen gödöllõinek hívta), szeretném tudni, hogy a korszerûnek szánt számozást mikor fogja korszerû sebesség is követni. A terület változó kerítésviszonyai miatt a térképhez képest eltérõen közlekedünk, adódik némi bizonytalanság afelõl, hogy a kerítésnek melyik is a külsõ és a belsõ oldala. A kerített terület végén balra térünk egy aszfaltozott úton, lassú, kényelmes emelkedõ vezet a Gyertyános tetejére, derékszögû kanyarokkal megtûzdelve. A tetõn a lezárt kilátónál megválaszolom az itineren szereplõ kérdést, majd felírom a helyi csúcskódot. Elhagyjuk a helyszínt, próbálok néhány fényképet készíteni az elõttünk elterülõ látványról, amely tiszta idõben a Budai-hegység, a Pilis és a Visegrádi-hegység kelet felõl látható vonulatait, valamint a Naszályt foglalná magába. Sajnos a levegõ páratartalma miatt még az elkészülõ képek is halovány színvonalúak.


Legelészõ lovak mellett érkezünk Mogyoródra, keresztezzük a soron következõ autópályát, majd besétálunk a Gombai cukrászdának is helyt adó térre. Sikertelenül próbálkozom a petpalackba töltött, bor jellegû ital (Mûanyaggyári Héttablettás) forgalmazását fõ profilnak tekintõ vegyesboltban egy pár ceruzaelem vásárlásával, majd ugyanígy eltanácsolnak a lottózóból is, ahová csak hirtelen ötlettõl vezérelten néztem be. Kétszáz méterre lenne egy nagyobb bolt, de akkora elhivatottságot azért mégsem érzek, hogy ilyen súlyos távolságokat megtegyek. Inkább visszasétálok a cukrászdába, ahová a társaság többi tagja azóta otthonosan berendezkedett. Étkezünk, finomat.


Induláskor kisüt a Nap, legalább fél órára, ami egész nagy eredménynek számít az elmúlt napok egyhangú szürkeségét követõen. Kiballagunk Mogyoródról, közben laci069 szán meg egy pár elemmel, amelyet ezúton is nagyon köszönök! Újnak tûnõ sporttelepek mellett hagyjuk el a falut, kifogástalan mûgyep borítja a pályát, az átlagos megyeakárhány színvonalat messze felülmúlja a létesítmény. Lassacskán elhagyjuk a falu sportnyúlványait, ismét magasfeszültségû távvezetékek alatt kirándulunk pár métert. Oldalt kelet felé a Gödöllõi-dombság, nyugat felé Fót és Budapest látható, amolyan se nem ködös, se nem szmogos masszába burkolva. Lovasközpont mellett sétálunk, odabent hölgy léptet egy általam ismeretlen típusú lovon, a túrázásról érdeklõdik, kérdezi, hogy vajon a Fóti-Somlyón akkor most valami menedékház van, vagy valami más? A ködös távolba veszõ tetõ vélhetõen nem tartozik a felderített övezet kategóriába nála. Elhagyjuk a tanyát, újabb következik, magukat produkáló, láthatóan rettenetesen unatkozó lovakkal. Ugrálnak, a földön hemperegnek, majd felpattannak – szinte vidámnak tûnnek, de lehet, hogy csak az állatok iránti alulfejlett érzékemmel értelmezem vidámnak a viselkedésüket. Rövidesen megérkezünk a következõ önkiszolgáló ellenõrzõpontra. Itt elhagyjuk a Fóti-Somlyó fõgerincét, hogy a masszívum keleti oldalában szerpentinezõ csapáson megközelítsük a Rifugio di Fáy-présház-Hüttét és a csúcsot a nehezebb irányból támadjuk meg. Magyarán a kékeszöld lepkével jelzett tanösvényen sétálunk a lankás ösvényen tovább, létezõ táblákat és megszûnt táblák helyét figyelve. A háznál kicsatlakozik a délután vendégségbe igyekvõ Hevér Éva, innentõl öten alkotjuk a szalagozást elkövetõk társaságát. Elsétálunk egy íjászkodásra kijelölt övezet mellett, majd betérünk ismét az erdõbe, a vártnál hosszabb kaptató vezet a hegytetõ alá, majd onnét kis kitérõt teszünk a hegytetõre. Mandarin- és csokifogyasztás zajlik ennek örömére, majd cselesen dél felé fordulva kezdjük elhagyni a hegyet az északi falat oldalt megcélozva. Újabb feltételes ellenõrzõpont jelenik meg az útvonalon. Lesétálunk valami csoffadt tanya mellett az erdõkertesi országútra, egy autó- és buszmentes pillanatban sikerül is átkelni rajta. A következõ feladat a 71-es számmal jelzett vasútvonal keresztezése, amelyet éppen a 006-os Bmxt és a 007-es BDVmot által közrefogott motorvonat használ menetrendszerinti közlekedésre. Megvárjuk a szerelvény elhaladását. A következõ réten ismét keresztezzük a ma már látott 400 kV-os távvezetéket, majd elhanyagoltnak tûnõ, itt-ott szemetes aljú erdõbe érkezünk. Elválnak útjaink a szalagozást folytató Gethétõl és Bubutól, egyéb irányú elfoglaltság miatt hárman is megcélozzuk a csomádi fõpályaudvart. Romos épület mellett jutunk el az imént keresztezett országúthoz, megest átkelünk rajta és besétálunk az állomásra. Akad néhány, az állomási csúcstechnika tanulmányozására fordítható percünk, majd a pontosan érkezõ motorvonat szépen becsoszog velünk a Nyugati pályaudvarra.


Köszönöm a társaságot mindenkinek, és a lehetõséget a részvételre! Remélem, másnap a túra résztvevõi legalább annyira jól érezték magukat, mint én a bejáráson.


-Kékdroid-


Képek

 
 
Vödörvölgyi MikulásTúra éve: 20112011.12.14 14:54:26

Vödörvölgyi Mikulás 15


Kerek repkény rugdos ki nagy elánnal az ágyból, majd szerencsére megszelídül, és kávéval kínál. Megint túrázni megyünk, mondja. Aha. Tényleg. Tekintetem lassan tisztul, körülnézek, felfogom a környezetemet. Kollégiumi szoba, mindenféle díszek, képek a falakon. Vizes szárú nadrág, sáros bakancs, ezek nem illenek a képbe. Talán, mert az enyémek. Nem túl jó érzés visszabújni beléjük. Repkénynek sem a csuromvizes cipõbe. Összekapom magam. Mielõtt valaki arra gondolna, hogy valami kemény kollégiumi bulin ünnepeltük meg a Bakonyi Mikulás újabb teljesítését, sajnos, ki kell ábrándítanom, mert csak annyi történt, hogy késõ estig beszélgettünk vendéglátóinkkal, így a nettó alvásidõ szûk négy órára redukálódott. A változatosság kedvéért köd fogad Veszprém utcáin, sietõsen baktatunk a buszállomás felé négyen: Repkény, Dóri, Tamás és én. Felszállunk a szolnoki buszra, így megduplázzuk az utasok számát. Balatonalmádiban aztán a leszállással meg is felezzük a számot. Jó játék. Megkeressük a rajthelyet, az egész nevezés abból áll, hogy kapunk fejenként egy darab, képeslap méretû itinert, amelyet azzal az ígérettel veszünk el, hogy felírjuk rá a nevünket és visszamegyünk vele rajtidõért. Így cselekszünk. A rajtidõ birtokában, befizetett nevezési díjjal, megõrzésre leadott zsákokkal végül elindulunk.


A formát hozandó rögtön rossz irányt választok, de még idõben korrigálunk. Kívülrõl nézve igen logikátlan útvonalat járunk be, de legalábbis teszünk egy szükségtelenül nagy kunkort, míg a park felé helyre nem állítjuk az irányunkat. Megelõzünk egy babakocsis csapatot, majd kápolna mellett hagyjuk el a forgalmas utcát. Az egykori Veszprém-Alsóörs vasútvonal mellett haladunk, szebbnél szebb lakóházak, nyaralók között. Rövidesen egynyomos ösvényre térünk, mellettünk patak, a patakon túl méretes házak. A szögesdrót sem hiányzik. Néhány méter erejéig fellépünk a vasút nyomvonalára, majd visszatérünk a párhuzamosan haladó csapásra. Elhagyjuk a beépített övezetet, a valamikori pályára kerékpárút épült, mellette köves szekérút halad. Mi az utóbbit választjuk, hogy biztosan feltûnjön a zöld sáv letérése. Az aggodalom fölösleges, tábla irányít a Cseri-hegy felé. Felsétálunk, közben azon tûnõdök, hogy vajon hol találjuk az elsõ ellenõrzõpontot.


Néha egész kellemes kilátás nyílik a szõlõhegyrõl a mellettünk húzódó Vödör-völgyre, az aljában kanyarog a kerékpárút, rajta néhány túrázó bandukol. Lehet, hogy nem vették észre a feltérõ jelzést. Beszélgetve megyünk tovább, elhagyjuk a pincéket, köves út vezet egyre magasabbra. A térképen is látható éles balkanyarhoz várom az ellenõrzõpont eljöttét, hiába. Sebaj, majd talán a zöld négyszög elágazásában találkozunk vele. Felbattyogunk a nevezett elágazáshoz, kellemes erdõben, fiatal fák között, de hiába a jól jelzett letérõ, itt sem találunk pontõrt. Elõfordul, vonok vállat, majd megcélozzuk a köves, avarlepte lejtõt. A Malom-völgy keresztezése után felkaptatunk Szentkirályszabadjára, itt egy jobbkanyar-balkanyar kombináció után felsétálunk a méretes iskolához. Bója és táblák jelzik a helyes irányt a menzán letelepedõ ellenõrzõpont felé.


Itt nem mulasztják el megjegyezni, hogy hiányzik az elsõ pecsétünk, de nem mi vagyunk az elsõk, akik így jönnek. Megtárgyaljuk, hogy ezúttal - kivételesen - nem a mi készülékünkben rejtõzik a hiba, ugyanis a lehetõ legnagyobb mértékben követtük a rendezõi instrukciókat. Mögöttünk érkezõ túrázók közlik, hogy telefonon megkapták a választ: a Mikulás eltévedt, és még csak mostanában ér ki a pontra. Semmi probléma nincs, kapok dátumos bélyegzõt az elmaradt helyett. Kapunk teát, finomat. Miközben kortyoljuk, befut Tinca és Maci kettõse, akik két körre gyúrnak, és elõjelzik -Dilen-éket, velük azonban sajnos késõbb sem sikerül összefutni. Elhagyjuk a finom tea forrását, kisétálunk a faluból, szemben az érkezési iránnyal. Nagy Lajosékkal találkozunk, meg sok érkezõvel, sõt, a Kõ-hegyre visszamászva az elején megelõzött babakocsis csapattal. Egyikük az összeszedett lapokkal épp indul Szentkirályszabadja felé. Ügyes.


Kanyargunk tovább a Kõ-hegyen, három és fél percre kisüt a Nap, majd amikor el kell kezdeni ereszkedni a Malom-völgy felé, el is bújik a felhõk mögött. Méretes sziklák között, meredek, kanyargós csapáson ereszkedünk le a völgybe, mély patakmeder kíséri a gyalogösvényt. Ez a bõ másfél kilométer a túra fénypontja, legalábbis látvány szempontjából. Elérünk egy rétet, becsatlakozik hozzánk a Balaton-felvidéki Kéktúra, eszembe juttatja, hogy január óta szeretném folytatni a bejárását. Nemsokára újra január lesz, lassan újra lehet feszegetni a kérdést. Meg azt a tucatnyi túramozgalmat, amelynek az igazolófüzete ilyen vagy olyan formában, de nálam van. Házak közé érkezünk, a jelek kivisznek a fõútra, szürke falú erõdtemplom tornyosul a környék fölé. Méltóságteljes látvány. Továbbmegyünk, bója jelöli a családsegítõ központ helyét, bemegyünk, a bélyegzés mellett újabb pohár teával kínálnak. Kapunk belõle repetát is, remek. Közben megszemlélem az uzsora elleni falinaptárat. Képregényes. Továbbsétálunk, katolikus templom mellett haladunk el, majd a reggel már látott kápolnánál záródik be a kör. A parkban ismét megnézhetjük a táblakönyveket, a célban nulla perc sorbanállással kapunk díjazást. Többféle kitûzõ közül választhatunk, jópofa emléklap jár még mellé. Szép, kellemes túrán vehettünk részt, köszönet érte a rendezõknek. Dóri és Tamás elpályáznak a buszmegálló felé, Repkénnyel még kisétálunk a Balatonhoz, a kacsák és a sirályok békésen ringatóznak a tó higanyszerû felszínén, a láthatáron a víz összemosódik az éggel.


-Kékdroid-


Képek

 
 
Bakonyi MikulásTúra éve: 20112011.12.14 14:39:56

Bakonyi Mikulás 50


A Mikulást szeretni kell

Hisz nem végzett még senkivel

Hát õt sem kell bántani

Sósavba mártani

Ennyit még megérdemel

Mert a mikulást szeretni kell

Mert a mikulást szeretni kell!”

(Dolák-Saly Róbert: Mikulásdal)


Gyorsvonat áll meg Veszprém vasútállomásának harmadik vágányán. Leszállók szélednek szanaszét, a többség a négyes buszra veti magát, néhányan vagyunk csak, akik a várótermet célozzuk meg. Kerek repkény befészkeli magát az ablakba, eleinte bizakodó, késõbb egyre aggódóbb tekintettel néz ki rajta, a város felé. A vacsoránkat várjuk, a gyõri személyvonat indulása elõtt tíz perccel meg is érkezik – holott már Hajmáskéren megrendeltük. Kiváltva néhány túrázó és a vonatszemélyzet irigységét, felszállunk a pizzákkal a bézére, indulásig majdnem el is fogy. Fent, Zircen zúzmara-lepte állomás fogad és néhány pályafenntartási gépezet. Tartunk egy gyors bevásárlást, még éppen nyitva érjük a boltot. Utána átvonulunk a szállásra, felvesszük a rendezõi csomagokat – egyet a Porva-Csesznek vasútállomási kulcsosháznak, egyet magunknak – és már mehetünk is aludni. Nyugodalmas, viszonylag hosszú (bizony, öt egész óra!) alvás vár. Ritkaság.


Hajnalok hajnalán vartyog az ébresztõ, a lehetõ legnagyobb csendben szedjük össze magunkat. Fél öt után nem sokkal lépünk ki a hidegre, hogy a túra útvonalán ismét kisétáljunk a Kõpince-forráshoz, ahol a mai nap legrövidebb ideig nyitva tartó ellenõrzõpontján fogunk bélyegzést osztogatni az arrafelé kirándulóknak. Zircen néhány kósza autóson kívül egy lélekkel sem találkozunk, a parkerdõben pedig hamar szembesülünk azzal a szomorú helyzettel, hogy lámpáink egyesített fényereje, minõ meglepetés, a következõ fa megvilágítására sem elég. Még nem cserélünk elemet, elbotorkálunk a sötét, ködlepte bükkösben. Tetõ, árok, kisebb tetõ, lejtõ. Elõttünk Borzavár közvilágítása, amely valahogy átszûrõdik a felhõn. Lehuppanunk a domboldalon, megcsodáljuk a Borzavár táblát és a szalagozást, amely éles jobbkanyarra vesz rá. Elhagyatottnak tûnõ épület mellett sétálunk el, rákanyarodunk a penetráns csatornaszagot árasztó patak mellett a Csárda-völgyre. Lassacskán ránkvilágosodik.


Még nem érjük el a völgy végét jelzõ sziklákat, amikor a távolban M41-es gépezet, vagyis, miket beszélek, egy 418-as által vontatott személyvonat csattog Veszprém felé. Ez jelzi mellesleg azt is, hogy rövidesen megérkezünk a sziklákhoz és a Cuha-völgyben vezetõ piros sáv jelezte útra. Az elágazásban táblák mutatják a helyes irányt, észak felé térünk, könnyedén kelünk át a Cuhán. Ilyen egyszerû is régen volt már a közlekedés a völgyben. A kulcsosháznál lepasszoljuk a felszerelést az épp ébredezõ Anitáéknak, majd tovasétálunk, kényelmesen. Lassan kiderül, hogy a mai nap színe a szürke lesz, köd ül a tájon. Párszor átkelünk még a patakon, több víz van benne, mint nyáron, de jóval kevesebb, mint ilyenkor általában. Különösebben nem kell gondolkodni a gázlóknál. Nézelõdve, fényképezgetve, a zárva tartó vinye.hu büfé külsõ szemrevételezése (itt sem lesz már kávénk) után már reggel nyolckor tanácstalanul toporgunk a Kõpince-forrásnál. Leülünk, elõhalásszuk tesztelés céljából a nyitrai túrára vásárolt mentõfóliát, beburkoljuk magunkat vele. Nehezen hihetõ, hogy a vékony anyag képes megtartani a hõt, de tényleg mûködik, nem fázom különösebben ücsörgés közben. Az erre túrázók sorát vasssalmos nyitja, majd megjelennek matus.petiék is, akik nulla pontért innen közelítik meg a cseszneki rajtot. Késõbb Börcsök András panaszkodik a csatornaszagra, majd már éppen pontnyitás elõtt lépéshibáék érkeznek. Erre jár még Sir Dan, egyedül, szötske, szintén egyedül, a pécsi csapat nyomában Átol Csabi, a videózó annyi baj legyen, egy népesebb társasággal Ottorino, a puttonyából csokit osztogató (köszönjük!) Mikulás, az esõt ideig-óráig gyors kabátfelvétellel távol tartó nafe, a harmincas távról errefelé kitérõ Mészáros András (megint: köszönjük a csokit! :)), nem sokkal utána dnvzoli, az igazoltan mégsem hiányzó Vera, a pontot ezúttal nem bezáró Vinatti és Ádám, és még igen sokan mások, az erre kószáló rövidebb távosokkal együtt összesen 124 túrázó. Negyed 12-kor, pontzárás elõtt fél órával már ott tartunk, hogy mindenki áthaladt, telefonos engedélyt kérünk a zirci irányítóközponttól a továbbhaladásra. Hiába kapjuk meg, a biztonság kedvéért nekiállunk átnézni a felírt rajtszámokat, amire befejezzük a keresgélést és az elírások azonosítását, letelik a hátralévõ idõ a szolgálatból. Mehetünk.


Bemelegítésnek jó lesz a Zörög-tetõ, megmutatom Repkénynek a nyári darázsveszély övezetét. A fák egy részét azóta kivágták, elhordták a környékrõl. Egyre jobban belesétálunk a ködbe, jó meredek kaptató vezet a zúzmara lepte erdõben. Érintjük a Zörög-hegyi kettes számú földvár tábláját, majd az ellenõrzõpontot, ahol nem kell bélyegeznünk – fõrendezõileg megelõlegeztek nekünk egy teljesítést, telepecsételt itinerrel. Így legalább nem kell állandóan elõbányászni a vízvédett tokból a lapokat. A katona pontõrök egy pár ittfelejtett túrabotot bíznak ránk, a célig visszük õket. Átsétálunk az apró fennsíkon, leballagunk Csesznekre, útközben összefutva a 40-es vagy 30-as távon túrázó Hevér Évával. Cseszneken is köd fogad, a híres várból alig látni egy tornyot, azt is csak egész közelrõl. A Kõmosónál laci069 és Éva néni várják a túrázókat, elegáns, kék ponyva védi õket az esõtõl. Megállunk pár pillanatra, majd átsétálunk a temetõ – utca – templomkert – kocsma irányvektort követve a következõ pontra.


Átvesszük a tea – szalámis kenyér kombinációt, kávéval fejeljük meg az adagot. A pihenõ után a Kõ-árok következik, olvadó zúzmara potyog záporként a résztvevõk nyakába, a szembõl érkezõ rövidtávosok arcáról nem a felhõtlen jókedv olvasható le. Szerintem az enyémrõl sem. Mosolyt egyedül suvlajéktól kapunk, akik szembõl érkeznek nagy lendülettel, egyenfeketébe öltözve. Szóba kerül megint a gát, hiszen ezen a túrán egyetlen centit sem megyünk jóféle tiszai gátakon, viszont januárban erre megint kiváló lehetõség nyílik. Elbúcsúzunk, tovább kanyargunk, fölfelé a völgyben, egészen Gézaházáig. Szomorú, ám korrupt Mikulással találkozunk, valamint a nála is szomorúbb Krampuszlánnyal. Elõadjuk a Dolák-Saly-dal tömörített változatát, de nem hat túlságosan vidítóan. Sétálunk tovább, piros kereszt jelzések vezetnek a párában, nincs sok látnivaló, de legalább lehet haladni. S mi haladunk. Elérjük a piros sávot, majd ifjabb Deli Vincéék pontját. Váltunk pár szót, majd spuri tovább. Utolérünk egy pár fõs csapatot, páran közülük levágják az Ördög-árok felé térítõ hajtûkanyart, késõbb egyikük pár méterrel odébb hatalmasat zuhan a sárba.


A zajos, ám nem szomjas kis társaságot megelõzzük a köves ösvényen, sietve kanyargunk az elõttünk tornyosuló sziklák között. Ezúttal nincs víz a mederben, a haladás könnyû és problémamentes, egyetlen helyen rúgom le csak a lábujjamat, de a villanyszerelõs bakancs nem hagy cserben és tompítja valamelyest az ütközés erejét. Fényképezni sajnos már sötét van, megcsodálni azonban még zavartalanul lehet a völgyet õrzõ kõtömböket. Megérkezünk a gáthoz, a régi létra magasan lévõ, alsó foka okoz csak némi fejtörést, onnantól már könnyedén felsuhanunk az ellenõrzõponthoz. Utolérjük Veráékat, majd tova is sietünk, szemem elõtt egy korai veszprémi busz elérése lebeg. Idõvel véget ér a szurdok, könnyebbé válik a haladás. Távvezetéket keresztezünk megint, ritkás aljú erdõben kanyargunk át Gézaházára, ahol legutóbbi ittjártunk óta emelkedett egy kicsit a hangulat, nem is idõzünk sokat. Trappolunk tovább.


Kiérve a gézaházi major mellé döbbenten tapasztaljuk, hogy a rét egy jelentõs hányadát elkerítették, a szalagozás pedig a kerítésen lobog a szélben. Ha kerülni kell, hát kerülni kell, így a hosszan nyújtott emelkedõbõl rövidke, meredek emelkedõ válik. Találkozunk kiscsibesz túratárssal, kielemezzük az útvonal hátralévõ nehézségeit. Rövid idõre rátérünk a gézaházi bekötõútra, alkalom nyílik külsõ zavartatás nélkül elemet cserélni a fejlámpákban. Átbotorkálunk a 82-es fõúton, sietõsen szedjük a lábunkat a szürkületben, szeretném elérni a piros négyszög jelzés letérését a szántó szélérõl még világosban. Letarolt kukoricás szélén vezet az út, néha járható, néha kevésbé, de lehetne sokkal rosszabb is. A szántás végénél útra térünk, és ellenõrzõpont fogad. Amikor meghallják, hogy mi is pontõrök vagyunk, a reakció a következõ: „Akkor nálatok is van pia!” Repkény kiábrándítja õket, hogy a Kõpince-forrásból vételezett vízen kívül nincs más folyadék nálunk. Elsétálunk a csalódott pontõröktõl. Elérjük az erdõsarkot, éles balkanyarral kezdjük meg a hosszú kanyargást a fiatalosban. Egyre szürkül az ég, egyre jobban szitál a köd. Elérjük a derékszögû jobbkanyart, a Cuha-hegy környékén járunk, széles, a szöttyös idõben is jól járható dózerút vezet nyílegyenesen a völgy felé. Sajnos el kell hagynunk, egyre sárosabb ösvények teszik próbára az ember egyensúlyérzékét. Elég egy figyelmetlen lépés, és máris úgy jár az ember, ahogy én, és mondhat olyat, hogy még a macska rúgja meg is benne van.


Tépázott idegekkel és fülig sárosan érem el a Cuha-völgy oldalában táborozó ellenõrzõpontot. Kikerüljük a bélyegzésre várókat, váltunk pár szót az épp nem szolgálatos pontõrökkel, majd átcsoffadunk a síneken. Újra a KDP-n járunk, ezúttal a kiindulópont Zirc felé vesszük az irányt. Sietõsen. Nagy megkönnyebbülésemre a völgybéli út egyáltalán nem olyan sáros, mint sejtettem, tehát itt is lehet haladni, a busz elérésérõl még nem tettem le. Összefutunk Vinattival és Soós Ádámmal, innentõl a célig együtt tapossuk a folyós ösvényt. Közben háromrészes Bz motorvonat és mozdony + 2 kocsi alkotta szerelvény kattog el mellettünk, elõbbi Veszprém, utóbbi Gyõr felé. Természetesen nem egyszerre. Kardosrét határában elkezdem készíteni elmémet a szennyvíztisztítónál várható gyötrelmekre, ám a dagonya elmarad, kényelmesen besétálunk az aszfaltra, majd az aszfalton a célba. Megkapjuk a díjazást, hörpintek két pohárral is a jóféle teából. Köszönöm a társaságot, a részvételt Mindenkinek! A célban a teafõzéssel foglalatoskodó Deli Vince pálinkával kínál, Repkény is kortyol belõle, de nem mulaszt el sürgetni, hogy elérjük a korainál negyed órával késõbbi buszt. Végül sikerül a bõ tizenöt percet késõ Gyõr – Balatonfüred járatra felszállni, külsõnkre való tekintettel állóhelyet foglalunk el az ajtónál. Leszállunk Veszprémben, felsétálunk a kollégiumig, ahol immár mindketten csak vendégek vagyunk. Belépés elõtt még elnézek a Bakony felé. A köd bámul vissza, meg az emlékeim. Ezzel ér véget számomra az idei Bakonyi Mikulás. Folytatása – valahogyan – következik.


-Kékdroid-


Képek

 
 
Tanuhegyek másnapi túra - UKK kisjubileumi/Haláp/Bauxit/Régi TemplomokTúra éve: 20112011.12.12 08:43:54

Régi templomok nyomában


Reggeli helyett pakolászás. A nagyobb zsákokat Földi Roland busza nyeli el, minket a kisebb zsákokkal pedig gudluking autója. Szivárgást észlelek a táskámban lévõ kannából (ld. még Horváth-pince, tegnapelõtti bejárás eredménye), amelyet a Szabó Zsuzsától elkunyerált szatyorral próbálok ideiglenesen megoldani. Egyelõre csak a táskámnak van erõs, csípõs alkoholszaga. Valahogy kibírjuk. A ködös, nyálkás úton gudluking óvatosan, ám megbízható magabiztossággal vezet Tapolcán, Sümegen át egészen Csabrendekig, útközben Bubuval egymás szavába vágva mutatják a tegnapi szalagozás sarkalatos pontjait. Csabrendeken már zajlik az élet a pizzériában, nyolc óra elõtt nem sokkal tovább is állunk, gudluking továbbvisz Repkénnyel és RitaB-vel együtt Gyepûkajánig. Útközben kikerül egy 1906-ban emelt kõkeresztre az elsõ ellenõrzõpont papírlapja, zsírkrétája. Gyepûkajánban ácsorgunk egy kicsit a fûtött jármûben, majd kiszállunk és a gudlukingtól kapott kölcsönpléddel (köszönjük! sokat javított a hõkomforton) felvértezve elfoglaljuk a Devecser felé vezetõ iránybéli buszmegállót. Pontban nyitáskor elrajtoltatjuk RitaB-t, onnantól várjuk a reggeli Sümeg-Budapest buszjáratot, mellyel az innét rajtolók jelentõs része érkezik. A járat enyhe késéssel áll meg, igyekszünk gyorsan elrajtoltatni a résztvevõket, remélem, nem érzett senki nagy fennakadást. Vegyesen üzemelünk rajtként és ellenõrzõpontként, s végül 14 fõ dönt úgy, hogy számára szimpatikusabb a gyepûkajáni rajthely – még Gyõr felõl is érkezik két túrázó, a Kisalföld Volán vonatkozó buszával. Zárás elõtt pár perccel ér ide a seprûk vinattiból, Soós Ádámból, Zöldfülû 1995-bõl és Lestatból álló csapata. Villámgyorsan bezárjuk a pontot, mert már kezd igen hûvös lenni, még a fedett, zárt megállóban is.


Most, hogy kidugom az orromat a buszváróból, szemügyre veszem magamnak Gyepûkajánt. Ismét túlzás lenne azt állítani, hogy még sosem jártam ebben a faluban, mert ez nem igaz – pár évvel ezelõtt a vonatpótló buszok erre közlekedtek Zalaegerszeg és Devecser között. Végre van alkalmam alaposabban körülnézni. Találunk itt egy kocsmát, szép, méretes templomot, apró fõteret, ahol a szalagot cselesen megcsonkította egy errejáró. Bekanyarodunk azért. Odébb bányagödör-jellegû mélyedés lapul az utca vége felé, omladozó, magas kõkerítések és épületek néznek rá álmosan. Elhagyjuk a falut, szántóföldön bandukolunk hosszasan. Kezd ismét amolyan jó alkoholista-szagom lenni. Feltûnik, hogy a Szürkebarát jelentõs része a kannából a repedésen át a szatyorba vándorolt, majd abból mindenféle repedéseken keresztül a táskám és a kabátom felé vette útját, természetesen kontaminálva mindent, ami útközben jelen volt. Kellemetlen. Közben baktatunk a prérin, széles dózerút vezet a Nagykeszi templomromhoz, ahol gudluking õrzi a pontot. Ez a mai legjobb állapotú templomrom, a torony egy részét téglával javították. Gudluking segít megoldani a boroskanna-dilemmát, a mezõn ajándék palackba töltöm a menthetõ ital maradékát. Bögrébe meg a maradék maradékát, ennek sajnos el kell fogynia. Körbejárjuk a romjaiban is fenséges templomot, hagyunk némi egérutat az elõttünk haladó túrázóknak, elvégre odébb van még a pont hivatalos zárása.


Jelzetlen út vezet tovább, látszólag funkciótlan gátat keresztezünk, itt folyna a Meleg-víz. Látszólag összevissza bóklászunk a pusztában, mellettünk, észak felé még mindig Gyepûkaján templomát, házait látni – sokkal messzebbre nem jut a tekintet a köd miatt. Érdekesen beszántott sávot keresztez a szalagozás, majd meglátunk egy valamennyire szalagozott facsoportot – az lesz a szentistváncsabi templomrom, emlékezve az egykori Szentistváncsabra. Sok látható nyoma nincs az épületnek, csak az avatott szem veszi észre, hogy a földhalom a facsoporttal valaha egy templomnak adott helyet. Mivel túl sok szalag nincs, a seprûk viszont elegen vannak, jóval pontzárás elõtt érünk ide, van idõ mindenkinek mindenféle igazolást megejteni. Visszatérünk a fõ dûlõútra, rövidesen keresztezzük a Csabrendeket Nagytárkánypusztával (és azon keresztül a Nyirád-Sümeg országúttal) összekötõ, döcögõs aszfaltcsíkot. Rövidesen újabb templomrom, az Alcsabi következik, szalagok vezetnek a fák közé, apró rom, néhány fal maradéka dacol az idõvel. Teszteljük a túra elsõ frissítõpontján elérhetõ szolgáltatást, jeges teát helyeztek el, melybõl legurítunk néhány bögrényit. A málna jellegû, az egy rossz vicc, de a többiek szerint az egyéb ízesítésûek már jók. Továbbvonulunk, az útvonal alig látható ösvényrõl vezet szélesebb utakra. Erdõsarkot célzunk meg, magunk mögött hagyjuk a szántókat.


Egyenesen baktatunk a fák között, az ígért napsütés bekövetkezik és nem is tart tovább öt percnél. Vinatti mesél történeteket a brassói túráról, a többezer méteres szintemelkedésekrõl szóló beszámoló mellett észrevétlenül érünk fel a Hajnal-hegy alá, majd a Rendeki-hegy nyergébe. Itt már érdemes nézelõdni, avar borítja az erdõ alját, halvány fények játszanak a fák között. Az itinerben külön pontként szerepel a P+ felbukkanása, s valóban, felbukkan egy csoffadt, régi jelzés egy göcsörtös fán. A nyeregben egy bácsi próbál kidõlt, korhadt fákat rögzíteni egy ósdi szerkezethez, amelyet kénytelen vagyok kerékpárként elfogadni. A rögzítést pedig mi mással lehetne végrehajtani, mint ezekkel a szép, piros-fehér csíkos mûanyag szalagokkal? Trappolunk tovább, lejt az ösvény Sümeg felé. Átkelünk a fõúton, besétálunk a vár alatti bazársorra, majd felballagunk a köves úton a várba. Utolérünk két hölgy résztvevõt, õk, megtudva, hogy mi vagyunk a záró emberek, nagyobb sebességre kapcsolnak. Vinatti, mint fõseprû javaslatára leülünk az egyetlen nyitva lévõ vendéglátóhelyen és fogyasztással töltjük el a pont hivatalos zárásáig hátralévõ egy órát. A fogyasztás számomra kávéból, Repkény számára forralt borból áll, említésre méltó még az Ádám által rendelt velõs pirítós, amely egész tûrhetõen néz ki. A vár, mint ellenõrzõpont bezárása után öt perccel továbbállunk a büfétõl, mielõtt odafagynánk.


Kikeveredünk a városból, kezdõdik a hirtelen, meredek kapaszkodó a Fehér-kövekhez. A vízmû medencéit elhagyva egész érdekes, hegyvidéki ösvény vezet tovább, lehet, hogy ismerõs a pár évvel ezelõtti, elsõ UKK-aftertúráról. Akkor ennél pocsékabb idõ volt, így nem adódott alkalmam alaposabban megjegyezni az utat. Most szerencsére köd van csak, és zúzmarás, szinte havas az erdõ alja. Szép, téli hangulatot áraszt a látvány. Felsétálunk a Fehér-kövekhez, Gethe úr õrzi a pontot, narancsszín láthatósági kabátban, mint legutóbb, Zsolival, mint legutóbb. Ezúttal nincs kilátás, van viszont egy méretes magyar zászló, közepén címerrel, rajta szerteszét firkálásokkal. Megkapjuk az ellátmány müzlik maradékát és továbbvonulunk. A lassan leszálló estben haladunk egy hosszan elnyúló nyiladékot követve, jelzetlen, széles ösvényen kerüljük ki a valamiért nem járható P+ útvonalát. Tetszik ez az erdõ. Lemaradunk Repkénnyel, de mivel közben a két, utoljára Sümegen látott hölgyet utoléri a seprés, viszonylag hamar utolérjük a várakozásra megálló seprûcsapatot. Szerencsére nem adtak nekik túl nagy elõnyt, mert egy derékszögû kanyarnál Zöldfülûnek úgy kell utánuk szaladnia, melyért nem gyõznek késõbb hálálkodni.


A túra utolsó, ám annál látványosabb szakasza következik, szurdokban ereszkedünk lefelé, lassan, óvatosan a csúszós avaron. Mellettünk szabályos négyszög alakú sziklák sorakoznak, az elemek lassan csiszolták simára az oldalukat. Oldalvölgybõl másik völgybe érkezünk, elméletileg ez a piros + jelzés útja. Néhány lépés után elérjük Csabrendek szélét, éppen, amikor már majdnem ránksötétedett. Még vár ránk egy ellenõrzõpont, hiszen a faluban is áll egy régi templom, amely egyáltalán nem rom. Felírjuk a kereszt hátán az évszámot, majd lesétálunk az egymásba fonódó terek láncolatán keresztül a pizzériába. Megkapjuk a díjazást és szolgáltatásként fél-fél pizzát, teával. Nem sokkal késõbb már Roland legendás kisbuszában utazunk Budapest felé, véget ért a hétvége – lehet aludni. Köszönöm Mindenkinek, aki megjelent a pontunkon, a megtisztelõ részvételt, a társaságot, valamint a lehetõséget, hogy a magam részét hozzátehettem a túrához.


-Kékdroid-


Képek

 
 
Tanúhegyek nyomábanTúra éve: 20112011.12.12 08:32:58

Tanúhegyek nyomában 40


Ugyanaz, de mégsem. A hegyek maradtak a régiek, a kilátás sem változhatott sokat róluk, de ebbõl most – a változatosság kedvéért – sem a túra elõtti napon, szalagozáskor, sem a túra napján nem lehet sokat érzékelni. A hat hegy között ugyanúgy lapos az út, az emelkedõk és az ereszkedõk ugyanúgy rövid szakaszokra koncentrálódnak, melyeket hosszú kifuttatási lehetõségek kötnek össze – sajnos, az ember tehetetlensége elég csekély ahhoz, hogy a leszaladás (leszaladás? inkább leszánkázás, jó eséllyel nem az ember hátsóján) során nyert lendületét a következõ hegyre való felmászáskor hasznosítani tudja. Ezúttal arról írok, ami változott:


A szalagozók száma és személye. Ezúttal Hevér Éva, Kerek repkény, Budai-H.G., Popo, Gudluking és jómagam alkotjuk a társaságot, Repkény és Popo azonban kitagozódnak menet közben.


Az eljutás módja és ideje. Nem kell Kerek repkényért betérni Veszprémbe, sõt, egyáltalán nem kell Veszprémet útba ejteni. Marad az óvatos zúzás az autópályán, a kerülés a majdnem vadonatúj 710-esen és a kanyargás a ködös 71-esen, szarvasokkal.


A kávé a pékségben. Az most nincs. A fatörzs fantázianevû kakaós kalács viszont jó választásnak bizonyul. Sõt, két helybéli kislány utánam szalad az ottfelejtett túrabottal a templomig. Köszönet érte!


A szalagok típusa és száma. Szigorú számadású mûanyag lifegõk lifegnek, sorszámozva, 4040-tõl fényvisszaverõ csíkocskával ellátva. A 20A és a 20B távokon is készül róluk könyvelés egy kinagyított térképre, pozíciójukat akkurátusan rajzolgatjuk. A rendszer próbaüzeme a végeredményt tekintve sikeres, további tapasztalatok a seprûknél. A sorban való kikötözés hosszadalmasságát ellensúlyozza a kikötözhetõ szalagok erõsen véges mennyisége.


A zúzmara mennyisége a fákon. Idén nincs hó, a fák mégis fehér köntösben fogadnak. A köddel párosítva igen hangulatossá válik így a környezet.


A kilátó a Badacsonyon. Elõdjéhez hasonlóan Kisfaludy nevét viseli, ám stabilitásban felülmúlja azt. Magasságban is. Vélhetõen kilátásban is, de efelõl most nem tudunk meggyõzõdni.


A Bujdosók lépcsõje. Alacsony, de elérhetõ korlát segíti a mozgást. A maihoz hasonló nyálkás, csúszós idõben életet menthet, de lábakat mindenképp.


Szigliget vára. Épül, szépül. Kár, hogy a környékbeli büfék nyitva tartásával kapcsolatban nem tudok változásról írni, ugyanúgy zárva találjuk mindet.


A mûút a Szent György-hegy felé. Ezúttal találkozunk a Gethe-famíliával, így máris vidámabbá válik a kutyagolás a ködben.


A Horváth-pince. Közelgõ családi eseményekre készülve vételezek három liter Szürkebarátot, amely jelentõs gondok forrásává válik a hétvége késõbb bekövetkezõ részében.


Szent György-hegy. Egyáltalán nincs kilátás, viszont a bazaltorgonák alatt jobban csúszik az ösvény, mint eddig bármely szalagozáskor. Popo meglátja a felhordott felszerelést és kicsatlakozik.


A Szent György-hegy alja. Plüssfiguraszerû kismacskák jönnek élelmet koldulni, de csalódottan kell távozniuk. Kerek repkény a buszmegállóban úgy dönt, térdkímélõ céllal nem folytatja a bejárást, viszont fázhat a Somló Volán tíz percet késõ buszára várva.


Gyulakeszi. A szokásosnál vidámabb a pultoslány, fõleg, hogy jelentõs vásárlást tartunk nála. Éva meghív egy kör kapucsínóra. Köszönöm.


Csobánc. Sötétedik, ködösödik. Már mi is alig találjuk a lefelé vezetõ ösvényt. A várból tényleg évrõl évre több kerül a felszín fölé. Derék.


Káptalantóti és a Tóti-hegy. Új, létezõ kék háromszög jelzés födi el a Kalóz Kéket, dicséretesen. Besötétedik, Gudluking lámpája az egyedüli érdemi fényforrás a környéken. Az enyémmel csak valami fehéres fénymaszat érhetõ el. Bubuéval szintúgy. A Tóti-hegyrõl még éppen látszanak a környezõ falvak fényei, halványan, vibrálóan. Fent bónusz gumicukrot majszolunk.


Gulács. Innen most semmiféle kilátás nem nyílik, hiába nézek bambán a sötétbe. Hideg van, szerencsére a gumicukor nem fagyott meg.


Badacsonytomaj. A rendezõség részben az aulában pizzázik, részben a Lacus Pelsoban. A pizzériával rokon nevû tésztafélét választok, ízlik. Aztán alvás.


A túra napján konyha: berzso, Noémi, Repkény, Imre, én vagyunk a konyhászok a kiadóablak belsõ oldalán. Pygmea tesója és az õ párja pedig jelentõs mosogatási erõt fejtenek ki. (Továbbá megismerjük a gáztûzhely-tilalmat és a sótlanság leplezésére alkalmas fûszereket, vagyis a konyhásnéni-lét kulisszatitkait.) A túra résztvevõi pedig konyhásznak az ablak külsõ oldalán, szerencsére idén is számos ismerõs – fel sem tudnám sorolni, és most tényleg! - és ismeretlen tisztel meg részvételével, nagy köszönet érte. :)


A fogyasztási statisztika:

35 kg kenyér, számos típusú zsírral és még számosabb típusú lekvárral.

Kb. 5 bödön zsír fogyott el, de ez csalóka szám, mert a bödönök mérete erõsen szórt.

Kb. 12 üveg lekvár is elfogyott. Volt ám mindenféle jó köztük, egyszerre három-négyfélét tudtunk kínálni.

280 l tea. A Nagyérdemû idén inkább szomjas volt, mint éhes.

Önfogyasztás (kis epszilon): a napközben megevett kenyérvégek után este legyûrtünk egy gyros tálat, meg egy pizzát ketten Repkénnyel, utóbbit akkor, amikor Morcsi visszatért a kulcsosházból és beszámolt a hegyi konyha tapasztalatairól. Ekkor már bezárt az üzem, a lovak közé dobódott a gyeplõ, és még Bubu sem evett valami sokat, pedig még bõven jutott volna mindenféle zsírospapiból.


-Kékdroid-


Képek

 
 
Iszinik 100/ Iszi 50 / Nik 50/40 / Iszinik 40 / Csillaghegyi Csillagok 15Túra éve: 20112011.12.06 08:49:50

Iszinik 100


Exit light

Enter night

Take my hand

We're off to never never-land”

(Metallica: Enter Sandman)


Vasútállomás


Középiskolás lányok társalognak az elõttük álló érettségirõl a ködös szárligeti peronon; riadt tekintetû, fiatal nõ kérdezi, miként jut haza, Tatára, mert véletlen leszállt itt, és nem is tudja, hol van. Lehet, hogy megzavarta a tömeg? Kerek repkény és SzLA társaságában hagytam el a nemtudomhányas Flirt motorvonatot, és szûk egy órányi fagyás vár reánk, míg elindulhatunk, folyvást szembe haladva a Kinizsi Százas valaha ide érkezõ változatával. Felbukkan nagyondinnye, aki megígéri, hogy utolérjük (pedig nem), majd Tinca, Bribor, Bell Sanyi, Brózs József, gudluking, Bubu, lestat, Rudi István és még sokan mások. Betotyogunk a sorral, benevezõdünk asciimonál, kitotyogunk a peronra, vonatot nézni. Csekély az áthaladó forgalom, és az itt megálló személyszállítók iránt sem mutatkozik nagy érdeklõdés, iránytól függetlenül, a sûrû ködben pedig mindenfajta fotózás reménytelen. Telik az idõ. Nyolc óra elõtt néhány perccel fõrendezõ asciimo a felüljáró közbülsõ szintjérõl intéz rövid szózatot az egybegyûltekhez, kódokról, titkos pontokról, láthatósági mellénybe bújt bójákról, ilyesmirõl. A beszéd végén meglódul a mezõny, szinte üresen marad Szárliget vasútállomása.


Kulcsosház a Gerecse peremén


A hegytetõ alatti fennsíkon rövid sor alakul ki a pecsételés helyszíne elõtt. Az apró kulcsosház türelmesen nézi végig a sok áthaladót. Csapódtunk: SzLA valahol elmaradt (épp sétáLós bácsival beszélgettem, amikorra körülnéztem, nem volt sehol), viszont utolértük Bubuékat. Idáig mezõk, rétek voltak fõleg, valamint a Somlyó aljától kezdõdõen hangulatos, avarrugdosós ösvények az erdõben. Köd van idefenn, kilátásra nincs nagy remény, nem is megyünk ki a Somlyó csúcsára. Kár. Hosszú egyenesek következnek, jelentõs mennyiségû aszfalttal. Társalgunk, nevetgélünk, még van ennek is szezonja.


Fagyûjtõtelep bej. úttól kicsit arrébb, északra


Ez nem az a túra, Koldusszálláson áthaladhatunk megállás nélkül. A szép OKT-bélyegzõt azonban kipróbáljuk, az itineren van üres felület elég. Erdõk, mészkõ-kibukkanások következnek. A Pes-kõ alatt megy el az út, mint a Bükkben, míg magára a Pes-kõre nem szabad felmenni, mint a Bükkben. Rokon hegyek.


A becsületes játék az egyetlen út”


Ezt még valamikor, jobb híján telefonnal fényképeztem a környéken, csanya napokig vakarhatta az aszfaltot miatta. Valahol DJ_Rushboy ér utol, majd tûnik tova a ködben. Csillagokat lát maga elõtt, Csillaghegyi Csillagokat a nem is túl távoli jövõben. Esszté is utolér, motiválója egy buszmenetrend. Az ellenõrzõponton az asciimo által beígért láthatósági bója, személyautó, pecsét. Találkozó wolfkeryvel, akivel még sokat kerülgetjük egymást, majd nagy, kollektív továbbmenetel. Rétek következnek, kerülünk az ösvényen a fõ útvonalkövetõ mögött, a többség elsuhan átlósan. Kerítést mászunk, szépen óvatosan, mert csúszik a fa a nyálkás idõben. Aztán szélesedõ utak, erdõ, csend és nyugalom.


Bánya


Kifüstölt fa, lelkes pontõr kínál mellette Balaton szelettel. Továbbállunk, egészen negyvenhét méterre, amikor kitaláljuk, mégis le kéne huppanni a földre. Étkezünk, az imént kapott csokit tartogatom desszertnek. Felcihelõdünk, indulunk megkerülni a Gerecse tömbjét. Zúzmarás, vén erdõben, csendben sétálunk, jobbra valaha kisvasút sínei kanyarogtak a szépen kirakott támfalak védelmében. A támfalak megmaradtak, a síneket felszedték, s az idõnként felsejlõ ígéret, hogy helyükön kerékpárút létesül, ugyanúgy ködbe vész, mint a kilátás a fákon túl. Ahogy lassan kapaszkodunk fölfelé, egyre nagyobb a köd, egyre sejtelmesebb a táj, amelyre kilátni a fák ágai között. A Sandl-hársnál pihenõt tartunk, láblazítással kötjük össze az eseményt.


Hegy


Pedig ez nem is ellenõrzõpont. Az egyházi üdülõnél fekete, kistermetû ló helyezte magát keresztbe az úton, több túrázó elõl lefogva az ideális ívet. Legalább adódott alkalmunk megtekinteni az épületet, mely lenyûgözõ és még nagy is. A köves-bukdácsolós ereszkedésnél hiába a szép környezet, nehéz odafigyelni rá, az avar nyirkos és csúszik, a túrabot összevissza cseklik, ahogy kivédi az egyensúlytalanságomat rajta. Azért lassan leérünk, favágók dolgoznak a széles úton és végig Pusztamarótig. Leülést kezdeményezünk, ismét, hiszen szép a táj, enni pedig úgy jó, ha közben a szép tájat nézzük. Pusztamarót után hosszú, meglehetõst jellegtelen ereszkedés, enyhe huplikkal és enyhe susnyással. Lehet úgy beszélgetni, hogy közben nem mulasztunk el túl sok érdekeset a környezetünkbõl. Azért néhol kivehetõek a környezõ dombok körvonalai, majd az Öreg-kõ tömbje válik egyre hangsúlyosabbá, szürke alapon fekete folttá.


Kakukk


Elõtt még sokkal. A Bika-völgyben autó ácsorog, ellenõrzõpont-szerû gépjármû, mosolygós pontõrrel. Továbbinduláskor csapódunk pár percre egy trióhoz, a nagy beszélgetésben egyedül Repkény veszi észre az éles balkanyart a gázvezeték nyiladékából. Elhosszantolunk egy dombháton, majd széles szántó mentén ereszkedünk a hosszú nevû Péliföldszentkereszt felé. Itt néhányan maradni szeretnének a kék sávon, én csak biccentek egyet az Öreg-kõ felé. Máskor.


Szántók, továbbra is, majd kiserdõ, majd megint szántók. Lámpát kéne kapcsolni, nemdebár. Hanyagul elõkotrom a táska aljáról a fejlámpát, térképolvasásra például jó lehet. Elbucskázunk a Mogyorósbánya feletti nyereg felé, ahol jól láthatóan jelzett kanyar térít – jobbra. Most jó lenne, ha emlékeznék erre a részre. Egy darabig követjük a ritkás K+-okat, majd az erõsödõ belsõ vészjelekre hallgatva megállunk. Térkép, iránytû kerülnek elõ. Visszaballagunk a nyeregbe, megállapítom, hogy a K+ voltaképpen háromfelé vezet. Egy ág jön Péliföldszentkeresztrõl, egy ág valahonnan Mogyorósbányával átellenbõl, egy ág pedig a K- felõl. Fene, aki érti, vagy csak régi a térképem. Áthullámzunk Mogyorósbányára, autóból szólít meg kétgyerekes anyuka, kérdése a Kakukk hollétére irányul. Innen mindenképp vissza és balra. Mi is hasonlóan teszünk, csak pár lóerõvel kevesebb áll rendelkezésre a feladathoz. A kocsmában bélyegzést követõen kapunk egy pár halovány ízû virslit és fél liternyi jóféle teát. Óraellenõrzés, ilyen (viszonylag) gyors ötvenes nem jellemzõ ránk, csak aztán nehogy meglegyen a böjtje.


Nem kell félni, meglesz.


Hegy a ködben, elõször


Elõször is, rögtön nehézséget okoz kitalálni Mogyorósbányáról, hiába, aki nem jár Kinizsire, meg nem is Kéktúrázik rendszeresen erre, az figyeljen oda. Felkapaszkodunk a következõ hegyre, a ködön át is adódik némi kilátás. Ennél még különösebb, hogy rosszkedvû, csöndes túrázók jönnek szembõl. Eleinte arra gyanakszom, hogy megcsúszott kékezõk, majd amikor felbukkan egy-egy ismerõs, kezdem a kezemben érezni a rejtély kulcsát. A tetõ táján beigazolódik a gyanúm: a K+, amelyen mi is elindultunk, általam – s régicske térképem által – ismeretlen ösvényeken haladva vélhetõen ide köt át, mintegy kikerülve Mogyorósbányát. Durva. Lelejtünk, házak bukkannak fel, és még egy szembõl érkezõ túrázó. Felismerem a helyszínt, a nevezetes Tokodi pincéknél járunk. Most üres a pavilon, elõttünk-mögöttünk belátható távon belül nincs túrázó. Bár a pihenõhely szinte adja magát, ezúttal nem állunk meg. Némi országútkövetés után megkezdjük a Hegyes-kõ terepi tanulmányozását. Még mindig van némi kilátásunk mindkét oldalra, Sárisáp és Tát, Tokod fényeire. A Hegyeskõrõl aztán felbukkan elõttünk a Gete ködbe burkolózó, súlyos tömbje. Fekete, fenyegetõ. Elhagyjuk a kék jelzést, nem ereszkedünk le Tokodra, maradunk az itinerben is jól definiált egyenes földúton. A letérést fényvisszaverõ csík jelzi, óvatosan, figyelve követjük az amúgy követhetõ csapást. Némi poros-csúszós kanyargás után megérkezünk a Nagy-Gete alá, tocsogok egy kicsit a patakban ennek örömére.


Utána jöhet a szenvedés. Nem annyira a meredekséggel van akkora bajom, errõl a figyelmemet eltereli, hogy ezt az ösvényt nem az én testmagasságomhoz méretezték. Minden másfeledik ág pofánver, melyet nem élvezek. Ha viszont az ágakra figyelek, négy lépést követõen hasraesek, annál pedig még a folyamatos arccsapások is jobbak. Repkény, mivel kisebb, nem bántják az ágak, inkább a lábára koncentrál, hogy neki se legyen jó. A sokadik kanyar után, jól kipirult arccal, észreveszem, hogy mintha laposodna az út, majd objektumok sokasága jelenik meg a szûk környezetünkben. Fent vagyunk a hegytetõn, boldogság. Kódot írunk, majd szép kényelmesen leballagunk Dorogra.


Bányaváros


A város viszont, mintha elõre érezné, hogy arrafelé tartunk, lassan-lassan elmászik elõlünk. A lejtõ sosem ér véget, a fák komoran, sötéten õrzik az utat. Irtást találunk, a jelzés cselesen megkerüli, majd másutt ereszkedik tovább a völgyön. Némi sejtésem van arról, hogy errefelé már egyszer eltévedtem, egyedül, és sikeresen megtaláltam valami bányaterületet. Elfelé gyorsan kellett futni. A jelzések szerencsére nem hagynak cserben, elhagyatottnak tûnõ ház mellett haladunk el, fényeket sejtek elõttünk, és valóban, idõvel megérkezünk Dorogra. Nem valami barátságos a belépõ. Iparvágány, távvezetékek, eredeti indusztriális környezet. Szerencsére nem kell bekutyagolnunk a vasútállomásig, a Molnár sörözõ idébb található. Odabent a mérsékelt fulladásos tünetekkel még épp vegetáló pygmeától kapunk bélyegzést, odakint Bubu és Lestat vacsorázik valami somlói galuskaszerû étket. Kiülünk, Repkény színes-cukros üdítõitalt iszik, én a klasszikusoktól ellesett kávé-kóla kombinációt szürcsölöm. Hideg van, hamarosan továbbállunk ám.


Dorog nem ereszt olyan könnyen. Megnézzük az elhaladó motorvonatot az átjáróban, és épp a térkép felé nézegetek, amikor két, az idõjárásra fittyet hányóan lenge öltözetû leány kiabál utánunk. Megkérdezik, hogy most mi kirándulunk-e, ha igen, akkor honnan és hová, és amúgy ezeken a kirándulásokon lehet-e ismerkedni. Visszatartom a nevetést, elmondjuk a rajt és a cél koordinátáit, bár Szárliget és Csillaghegy helyett a „Tatabánya mellett” és a „Budapest” bizonyul pontatlan, de célszerû megfogalmazásnak. Továbbá Repkény megnyugtatja õket, hogy akár ismerkedni is lehet az ilyen kirándulásokon. Sõt. Cserébe tájékoztatnak, hogyan lehet a legrövidebb úton Kesztölcre jutni, ezúton úgy irányítanának rá a kék sávra, hogy nem is tudnak róla. Kesztölcig elnevetgélünk az eseten, a homokos úton, az akácerdõ közepén legalább feldob valami.


Bányafalu


Újabb vidító ellenõrzõpont. Zergeboglar az õre, teával kínál és a félig még meggy jellegû Márkával teli palackra is rátölt. Ezúton is hálás köszönet Neki, a tea késõbb jelentõs javítást fog okozni a hangulatunkban. Ülünk, nézünk ki a fejünkbõl. Most kezdõdik az Iszinik, neki kell menni a hegynek, amely nagy és sötét és nem látszik belõle semmi a ködben. Csillaghegyig nagyjából nélkülözzük a lakott területeket, bár Csobánka határeset.


Hegy a ködben, másodszor


Kesztölcrõl kifelé eleinte még vidámkodunk, feltöltõdve, lendületesen sétálunk ki a falu feletti gyümölcsösökön át a mezõre, a hegyek alá. Felettünk fekete háttérrel fekete hegyoldalban halványan derengõ sziklák jelzik az elérendõ magasságot. Kanyargunk, az itiner szerint villanyoszlopnál kell észrevenni a zöld sáv letérését. Villanyoszlop nincs, jól kijárt út viszont van, valahol elöl néhány imbolygó fényponttal. Csak reménykedem abban, hogy ez nem a S+ és nem követünk el kispistázást, míg egy idõvel dacoló, vén zöld sáv meg nem nyugtat. Az elsõ kaptatón egész hamar felérünk. A trükk a második lesz. Nem akar véget érni, de legalább itt kevés a szembelógó növényzet. Kezdek fáradni, érzem a lábam, és a túrára való felkészülés teljes hiányát. Nem csak a 11 km a XI. kerületben túrával kellett volna gyúrni az Iszinikre, na. Figyelni kell a zöldet, elértük a felhõalapot, egyre gyakrabban kapcsolom be a kézilámpát, amelynek az akksija rövidesen tudomásomra hozza, hogy fázik. Néha lekapcsolom, jól nézhetek ki, egy gyertyánál alig erõsebb fejlámpával, és egy kikapcsolt kézilámpával, amelyet görcsösen szorongatok a bal kezemben. Valahol a hosszú, köves egyenesen leülünk az út szélére, megint falatozunk, majd Repkény szundít kettõ kötõjel kilenc percet. Lekapcsolom az összes lámpát. Kísérteties a sötétség körülöttünk. Iszom egy korty teát a kesztölci készletbõl, még meleg. Tökéletes, jobbat nem is kívánhatnék. Utána menetelünk tovább, megelõznek Bubuék, a Pilis-nyeregben érjük õket be. Élesen villan egy vaku, valaki az emlékmû köré applikált ellenõrzõpontot fotózza. Megérkezünk, megint kódot kell felírni.


Rövid emelkedõ, majd ismét végtelen hosszantolás következik. Nem tudom, mennyire haladunk, vagy mennyire nem, de a köves, nehezen járható erdészeti út minden, csak nem kényelmes. Puffogok magamban, de legalább nem alszom el. Valahol elhaladunk Bubuék mellett. Valahol megérkezünk a Pilis-tetõ mellé. Szerencsére a tetõig tartó maradék szintet már nem kell leküzdeni, pedig az egykori rakétabázis kétségkívül szürreális látványt nyújt éjszaka, ködben. Valahol végre elérjük a szerpentint, ekkor nagy öröm fog el. Egyrészt, mert most lefelé megyünk, másrészt, mert reménykedem, hogy talán mégis lesz némi kis kilátásunk, legalább Pilisszentkereszt fényeire. Tévedek, mert semmilyen kilátás nincs, fehér ködfal állja útját. Lassan araszolunk, alattunk és felettünk néha fények villannak meg. Most senki nem vágja le a kanyarokat. Sorompót érünk el, innentõl lassan szelídül a lejtõ.


Leereszkedünk a Szántói-nyeregbe. Jelzéskavalkád, megtartjuk belõle a zöld sávot.


Hajnali


Sistergõ pontja valami elképesztõ. Elõször is, reflektorfényben úszik. Komolyan. Másodszor, van kõrözött nála. Kenyérre lehet kenni. Engem. Ezzel. Meg az a tea. Meg úgy általában. Repkény leül, én inkább állva maradok. A beszélgetés arról zajlik a külvilágban, hogy most nagyjából Koldusszállással vagyunk ekvivalens távnál. Lassan elszivárgunk innét is, murvás úton rugdalhatnánk a port hosszasan. Hosszú-hegyre felbandukolunk, miért ne, Repkény eldõl a hegytetõn úgy, hogy észre sem veszi. Alszik pár percet, hagyom neki. Addig megteázom, amikor felébred, megkínálom.


Hajnal


Ballagunk tehát lefelé a Hosszú-hegyrõl, meg el Csobánka mellett. A történést az jelenti, hogy újra rálelünk a széles dózerútra, meg az, hogy jelzést váltunk. Amúgy dögunalom, de felfogható a Kevélyre való meditációs felkészülési lehetõségnek. Valahol leülünk az árokparton, kortyolunk a termoszban idáig utazó saját teából. Olyan rossz, hogy egybõl tovább is indulunk. Mellettünk a párán át jól kivehetõen Csobánka utcái. Álmos vagyok és fázom. Ha ránézek az elõttünk sötétlõ Kevélyekre, még jobban fázom. Amikor végre elkezdõdik az emelkedõ, na, akkor már nem fázom. Kerek repkény tart újabb három perc alvásszünetet ezen az emelkedõn is, bozótzörgésre ébresztem, ha kóbor kutya lenne, ne a földön fekve várja. Nem kutya, õz. Sose találjunk veszedelmesebb vadállatot. Rezignáltan baktatunk tovább, a monoton egyenes szerencsére a nyereg alatt néhány kanyarral válik változatossá. Fény süt felénk az éjszakából, elõször atomvillanásra gyanakszom, de csak csanya pihenget a sátorban. Ropit ad. Köszönöm. Finom. Sajnos a helyszínen csak két szálat sikerül elropogtatni belõle (ki lehet találni, mikor eszem a többit... tiszta morzsa lett a billentyûzet). Tehát itt van még nekünk a Nagy-Kevély. Már alig van sötét, amikor elindulunk, ez azért is jó, mert már alig világít a lámpám. A másik sem. Felbotorkálunk a tetõre, kilátás nincs, köd van. Meg kód, felírjuk.


Elindulunk a lejtõn. Egy kõdarab Kerek repkény lába alatt úgy gondolja, hogy felgyorsítja az ereszkedés sebességét, így a következõ pillanatban szegény Repkény a földön fekszik, potyogó könnyekkel. Megnyugszunk, én azért, mert nem tört el semmije, meg õ is ezért. Innentõl fokozott óvatossággal folytatjuk az utat, ez két kilométer per órás haladási sebességben nyilvánul meg. Leérünk az ürömi mûúthoz, majd keresztezzük a festõi fennsíkot Békásmegyer felett. Feltûnik, hogy igen sok karám található, lovakkal. Fenyvesben térünk határozottabb lejtõ felé, a vége már Csillaghegyet jelzi. Néhány utcán végig kell még mászni, mielõtt a találóan Stop nevû kocsmában megállnánk. Vége. Huhh. Asciimo és Petró úr fogadnak a célban, mosolygósan, vidáman. Kapunk kitûzõt és aranyos fényû oklevelet. Kapunk tollat, Tibet hagyta itt nekünk, köszönöm! Kapunk célvirslit, célteát. Finom, és nem csak azért, mert ilyenkor az ember nagyjából mindent finomnak érez. Repkénynek ez volt a kétszázadik túrája, õ kap egy szelet sütit is asciimotól. Ezúton szeretném megköszönni minden rendezõnek a túrát, látszott, hogy volt benne munka, lélek, akarat. Tetszett. A célból zöld vonat, sárga villamos, kék busz visz tovább. Mosásfõzésevésalvás. Reggel vissza a taposómalomba. Bent azonban ott pörögnek a képek, az emlékek Szárligettõl Csillaghegyig.


Az útleírás végén szerepel egy kérdés: „Na melyik irányból jobb?”


Ebbõl.


-Kékdroid-


Képek

 
 
11 km a XI. kerületbenTúra éve: 20112011.11.17 14:17:38

11 km a XI. kerületben


Pár szó a rendezésrõl:


2011.11.11. este 6:35


Bubu, mint fõrendezõ, szomorkodik, mert otthon maradtak az ellenõrzõpontot jelzõ hivatalos papírok. Provizórium készül a helyszínen, Repkény jóvoltából. Az elsõ ilyet az Ugató-sziklánál helyezzük ki.


2011.11.11. este 7:07


Kihelyezem a Lidérc utca keleti végére a másodlagos jelentõségû ellenõrzõpont-utójelzõt. Utána szánalmas kocogáskísérlettel próbálom elérni a Rupp-hegynél szalagozó Bubuékat.


2011.11.11. este 7:20


Kerek repkénnyel felplántáljuk a Rupp-hegy vasoszlopára az utolsó csináld-magad-ellenõrzõ papírfecnit. Utána az idõközben kihelyezett szalagokat követve futunk a fõrendezõ után.


2011.11.11. este 7:43-tól 8:29-ig


Sok túrázó, néhány ismerõs, rengeteg ismeretlen bukkan fel, elõre megfontolt túrázási szándékkal. Emberáradat hömpölyög a Gazdagréti úton. Még fél kilenc elõtt pár perccel is érkezik egy lelkes társaság, még õk is elindulnak. A seprûk pedig utánuk.


2011.11.11. este 11:11


Éppen kitûzõt gyártunk, BTHE-licenszre, Vándor Csillag jóvoltából, így a mai nap során másodszor is lemaradok a csupa egyesrõl. Sebaj. Lassan beérkezik mindenki, elfogy a díjazásra várók sora, végül a rendezõség is hazatér. Köszönöm minden résztvevõnek, hogy megtisztelte a rendezvényt, köszönöm a fõrendezõknek a lehetõséget, hogy besegíthettem. A túrát végül lükepék foglalja össze találóan: flashmob. Tényleg.


Végül pár szó az elõzetes bejárásról:


2011.11.06. 18:00-21:00


Sosem voltam nagy Szomszédok-fan és még csak közeli, meglátogatandó rokon, ismerõs sem lakik a festõi Gazdagréten, így még sosem volt okom arra, hogy elzarándokoljak Budapest ezen szegletébe. Ezúttal sem gyalog közelítettem meg a helyszínt – nem úgy, mint Lestat, aki felsétált a rajthelyhez –, hanem helyijárati autóbuszokkal, vasárnap este, öt nappal az ominózus rendezvény elõtt. Az elsõ buszon olvasni szeretnék, de csak pislákol a beltéri világítás, nem rontom a szemem, inkább nézek ki a sötétbe. A körtéren átszállok, itt csatlakozik a buszos megközelítõk egy része. A bejáró társaság tagjai: Hevér Éva, Vándor Csillag, Lestat, Budai-H.G. és Kékdroid. Kerek repkény nem, mert beállt a sztahanovista mozgalomba lelkiismeretesen dolgozott otthon. A háromajtós, ráncfelvarrott Ikarus nagy szusszanással áll meg a „Leszállóhely”, vagy hasonló fantázianevû táblánál, majd átdöcög a tárolóhelyre. Az utasok leszállnak és szétszélednek, mi öten azonban nézelõdünk egy darabig, mászkálunk fel s alá, parkoló autók, sokemeletes házgyári monstrumok néznek vissza ránk. Eljõ a hat óra, elrajtoltatjuk magunkat.


Átvágunk a várakozó Ikarusok és Volvók pihenõhelyén, felsétálunk az Irhás-árok elejéig, kõoszlopnál fordulunk balra, keskeny utcára, jelentõs dráganémetszemélyautó-forgalommal. Egy elágazást követõen elfogynak a személyautók és csodálkozó sofõrjeik. Betérünk a Rupphegyi közbe, majd szembesülünk a ténnyel, hogy az utcát masszív kerítés vágja ketté, amely legalábbis érdekes tulajdonjogi problémákat vethet fel, de vélelmezzük, hogy itt minden a hatóságok áldásos beleegyezésével történt, természetesen. Ösvény nyílik balra, jól járható, el is járunk rajta sokáig: már majdnem teljesen megkerültük a Rupp-hegyet, amikor rádöbbentenek, hogy ez az út nem az az út. Visszatérünk, a kerítés mentén haladva megkeressük a helyes csapást, ez tényleg felmászik a Rupp-hegyre. Még jelzés is akad, piros körséta, néha észrevehetõ. Fent vasasztal, zászlóval kiterjesztve, a túra ellenõrzõpontjaként használjuk. Dél felé kilátás, Budapest-Budaörs határsáv, az utcák négyzetrácsát a közvilágítás pettyei rajzolják ki. Leóvatoskodunk, tévesen azonosítok egy T-elágazást, majd helyesen egy másikat. Mindenféle Budai-hegységbéli paloták között sétálunk az Irhás-árok alja felé, majd betérünk a kedves nevû Lidérc utcába. Annyiban tényleg lidérces, hogy a közvilágítás gyér, amúgy semmi érdekes nincs benne. Hacsak nem számít érdekesnek a második ellenõrzõpont.


Az igazolás után lépcsõsoron battyogunk le, majd a Törökbálinti úton követjük a törölt zöld háromszöget és a sárga zarándoknyilat. Enyhén emelkedik az út, a nyolcas busz elhaladtakor megállapítom, hogy ezzel bizony le lehet csalni vagy négyszáz métert, ha valaki megvárja. A Márton Áron téren üres a villamos hurokfordítója, pályafelújítás miatt. A beépítendõ, íves síndarabok a meglévõek mellett várják a szolgálatuk kezdetét. Elhagyjuk a teret, hangulatos mélyúton baktatunk tovább, majd derékszögû balkanyar vezet az Évkerék játszótér mellé. Itt megállunk egy kicsit, elvégre a „XI. kerület kerülete” címû túramozgalom ellenõrzõpontjánál tartunk, amelyet meg kell vizsgálni. Elhagyjuk a teret, egyenletes lejtõ vezet délkelet felé, elõttünk Kelenföld, Csepel és a Dél-pesti elõvárosok fényei látszanak a távolban. Hirtelen balkanyart kell tenni, fellátogatunk az Ugató-sziklához, a szikla alatti barlangot Éva veszi szemügyre, Bubuval és Lestattal felkapaszkodunk a szikla tetejére. Adódik némi kilátás, amely az utcabéli látvány nagyobb látószögû kiteljesedése. Szép. Visszamászunk, lebotladozok az avaron. Kis utcán sétálunk át a Dayka Gábor utcára, amelyet rövid idõ után elhagyunk, betérünk a Sas-hegy alatti bozótos, ligetes területre. Oldalt hétvégi telkek kapui nyílnak, ki tudja, mikor volt némelyik utoljára látogatva. Az utca egynyomos, köves ösvénnyé szûkül, mellettünk a hegy sötétlik, beépítetlen, szigorúan védett oldalával. A Hold elegendõ fényt ad akár az útleírás olvasásához is, nincs szükség lámpára. Mellettünk bozótos burjánzik, néha kitisztul, ilyenkor szép a kilátás és örülök. Odébb ismét megjelenik egy elhagyatottnak tûnõ telek, majd betérünk a Bod Péter utcába, új építésû luxusházak váltanak régi, az idõvel dacoló épületeket.


Zólyomi út, Zólyomi köz, bölcsõde, gyalogátkelõhely az M1-M7 bevezetõjén. Autóáradat fékez állóra, amikor végre mi kapunk szabad jelzést. Nem sokkal arrébb kétvágányú vasútvonalat keresztezünk, az itinerben is külön megnevezett 27a jelû önmûködõ térközjelzõnél. Vonat most nem várható, a távolabbi fõjelzõk mind tilosat mutatnak. Átballagunk az átjárón, majd a Bocskai úton gyaloglunk tovább. Mögöttünk vonat zaja hallatszik, megfordulok, vadonatúj Traxx húz észak felé, páratlan gyorsvonat élén. Odébb csendes mellékutcára térünk, ahol a gyalogosforgalom is csekély, autó meg még annyi sem jár. A Diószegi út egyenesen a Budai Parkszínpadhoz vezet, emberek alszanak az árkádok alatt. Kisétálunk a Feneketlen-tó partjára, a padokon párok üldögélnek a hidegben, füstgázzal és belsõ hõérzetjavítóval védik ki a hideg kellemetlen hatásait. Partmenti sétányon kerüljük meg a tavat, északi végén túl kéttornyú templom fürdik a reflektorok fényében, pompás, méltóságteljes látvány. A Villányi úton haladunk egy kicsit, majd hamar elhagyjuk, immár a Gellért-hegy felé. Villák, kisebb-nagyobb paloták között kanyargunk, lépcsõsorokon baktatunk felfelé. A Kelenhegyi út burkolata hiányzik, átvágunk az alépítményen, innen már parkerdõben haladunk, kaviccsal felszórt sétaúton. Még kitérünk a Szirtes útra, majd betonösvényt követünk a Citadellához. Eszembe jut a csoki a hátizsákomban, elõkotrom, elnyammogok rajta egy darabig. Közben gondolkodom, megengedek magamnak egy kis nosztalgiát: a Gellért-hegy kitüntetett helyet foglal el emlékeimben, eszembe jut néhány mozzanat.


A Gellért-hegyrõl nyíló kilátás megér pár percnyi megállást, alattunk dél felé Újbuda fényei látszanak egészen a Tétényi-fennsíkig, odébb a csepeli, idébb a kelenföldi hõerõmûvek létesítményeinek a piros figyelmeztetõ fényei világítanak. A pesti oldalon a házak végtelen tengere, egy-egy jellegzetes épülettel, közöttünk pedig a sötét Duna, fényes hidakkal és egy-egy lassan elúszó teherhajóval. Észak felé is kinézek, az épített látnivalók helyett a hegyek körvonalát követem végig. Felírjuk a hegytetõre rendszeresített jelszót, majd jelzett turistaúton baktatunk lefelé. Jobbra, balra pihenõhelyek, kilátópontok nyílnak, elõresietek, elérem a zöld sávot, továbbsietek, elérem lassan a Gellért szállót. Bevárom a többieket, Bubu panaszkodik, hogy a jelzések egy részét a kandeláberekre festették, így azok nehezen észrevehetõek. Jogos. Elballagunk a Sziklakápolnához, ahol az esti áhítatról épp özönlik ki a tömeg – ez nem túlzás, tényleg tömeg – köztük szötskével, aki megáll hozzánk, társalogni. Leballagunk a díszkúthoz, bejárás teljesítve. Villamos, majd busz visz haza. A levegõ hideg, a buszon ezúttal mûködik a világítás, olvashatnék, de nincs kedvem. Várom az út végét.


-Kékdroid-


Képek

 
 
30 éves a hazai teljesítménytúrázás / 25/20 éves a TTTTúra éve: 20112011.11.03 21:00:29

20 éves a TTT


- rendezõi, meg bejárás -


Nosztalgia


Rövid szöveges üzenet, Bubu kér rajzszöget, vagy mit, de az S5009 sebesvonaton ülve, amely épp Kál-Kápolna állomáson tartózkodik, tehetetlen vagyok az ügyben. Inkább alszom tovább. Csillaghegyen eszmélek fel, nevezési lapot osztogatok, rengeteg ismerõs és ismeretlen bukkan fel, rajtkor rövid beszédek, tömeg elporoszkál. Az elsõ százas nyomában. Mi pedig át a Zápor utcai fûtõmû... ööö... Óbudai Mûvelõdési Központhoz. Megint szép számú résztvevõ, megint rajtolnak. Néha elnyekegem a tudnivalókat. Darázsveszély. Vízvétel kevés. Kék háromszög még kevesebb. Rajtidõ vége, utazás tovább. Tabán, klubpince. Molinók, tablók a falra, étel-ital az asztalra. Idõ: pénz. Öltözõ: átjáróház. Érkeznek sokan. Kovalik úr érkezteti õket. Lassan apad a roham, beszállingóznak a pontõrök, sorban. Repkénnyel a célidõ vége elõtt elosonunk, efemmék tesznek félre nekünk is a tortából. Pár éve még azt sem tudtam, eszik-e vagy isszák: nem a tortát. A teles... teljet... teljesítmény... miféle dolog ez... teljesítménytúrázást.


Három hónappal késõbb


Fékez a svéd gépezet, leszállunk a Selmeci utcánál. Utolsó pillanat, mielõtt ránkcsukja a sofõr az ajtót. Párhuzamos, forgalom nélküli utcát keresünk, majd találunk. Balra ódon, kastélyszerû épület: gyermekotthon. Mint a rémfilmekben. Odébb fûtõmû, talán már üzemen kívül – a földgázt a Kunigunda utcában égetik tovább. Végre, megérkezünk: mûvház, vasárnap reggel program nélkül. Sebaj, mi majd megcsináljuk a saját programunkat. Felírom a rajtidõt, rápillantok a kézzel írt útvonaltervre. Elindulunk, tömbházak tövében kullogunk lassan. Többes idõutazást szenvedünk el, az elmúlt, a nem várt és a várt idõ épületeit látjuk magunk körül. Tömbházak, panelépületek közé ékelõdõ templom és kert és kockaköves kis tér. Keresztezzük az Árpád-hídra vezetõ sok sávot, buszállomásnál érkezünk Óbuda fõterére. Városháza, szobor, kis pavilon, polgármesteri emlékmû. Fél utcányival odébb ismét panelsor, mellette park, sárguló levelû füzekkel, hársakkal. A fák alatt emberek turkálnak a földön, cigarettacsikk a szerencsés megtaláló jutalma. Kanyargunk, aluljárunk, piros mozaikcsempe díszíti a közterületet a föld alatt. Hivatalos cím, ellenõrzõpont hûlt helye, idõt írunk fel. Odébb boltot találunk, megkerüljük érte az egész körforgalmat és bevásárolunk, ezzel jelentõsen rontva az átlagsebességet.


Odébb érdekes épület, falán Budapest címere domborul, két oroszlán tartja kényelmesen. Játszótér mellett sétálunk el, paneltömböt keresztezünk, túloldalán villamos jár. Kezdõdik a hegy, egyelõre a túlcivilizált oldalon, megtudjuk, hogy 21%-os az emelkedõ, amelyet tapodunk. A kilátás a város felé korlátozott, párás-ködös-szmogos. Mellettünk golfpálya. Lassan felérünk egy keresztúthoz, majd odébb kék háromszögek invitálnak az erdõbe. Megközelítjük a Kõtarajt, alig hiányos jelzéseken: innen már teljesebb a kilátás, kár, hogy a láthatár még mindig a város határain belül marad. Azért érdekes a látvány. Körülöttünk a sárgás-pirosas-barnás színû erdõ. Folytatjuk a túrát, a kék háromszögek kezdenek elmaradozni, majd eltûnnek. Irány szerint jók vagyunk: elérünk egy aszfaltozott utat, majd a túloldalán a Kéktúra vonalát. A hegy felé kanyarodunk rajta, de idõ elõtt letérünk, zöld sáv és kék körséta jelek kísérnek tovább. Balra adótorony roppant tömege sejlik át a fák között. Körülöttünk a fák egyensárga leveleket hullatnak csendben. Házak mellé érkezünk, egyenletes lejtéssel. Párszor elolvasom a térképen, hogy ezt a helyet Nagyanyának hívják. A lejtés folytatódik, a Szépvölgyi útra érkezünk végül. Autók döcögnek el mellettünk lassan, mindegyikük kiválasztja magának a szimpatikus parkolóhelyet. Az utolsó ilyet egy jól jelzett határkõnél, meredek ösvényen elhagyjuk. Lebotladozunk a Határ-nyeregbe, körülnézek, néhány kiránduló baktat erre a repülõtér felõl. Fölfelé sétálunk tovább, gondozott katonasír mellett haladunk el némán. Odébb jelzetlen utat választunk az elágazásban, a Homok-hegyre vezet. Betömedékelt bunkerek bejáratai ásítanak a csapás mellett feketén. Fent félkörpanoráma, mellettünk az Újlaki-hegy, mögötte a Vihar-hegy, odébb a Virágos-nyereg, elõttünk a repülõtér, azon túl Pesthidegkút házai már túl távolinak tûnnek, a Pilist pedig tényleg csak sejteni lehet. Érdemes volt kitérni.


Visszabaktatunk a keresztezõdésbe, a sárga sávon felbattyogunk a Vadaskerti-hegyre, amely szép dombot képez a Budai-hegységben. MÁV-szignál hangzik fel, kivehetetlen bemondás követi. A különbség a Keleti pályaudvaros élõ bemondáshoz képest, hogy ez közelebbrõl érthetõ. Lejtünk. A jelzések összefirkálva, a táblák nemkülönben, a patakmeder csupa szemét: megérkezünk Hûvösvölgybe. Átkocogunk a forgalmas úton, magunkat kirándulónak álcázva felsétálunk a Gyermekvasút állomásához. Féltávnál járunk, ideje egy ebédnek: leülünk egy labirintkorlátos átjárónál, zsömlét majszolunk, Repkény lefotózza a megérkezõ Mk45 2005 pályaszámú gép vontatta személyvonatkát. Indulunk tovább, a Budai-hegység járt útjain, konkrétan a sárga sávon. Út, hegyoldal, hegy, méghozzá a kisebbik Hárs-hegy. A kilátó foglalt, tinédzserparti zajlik odafent, nem zavarjuk meg. Gõzös füttye hasít a csendbe, elkezdünk rohanni, rosszfelé, és ismételten kilyukadunk a Kis-Hárs-hegy nyergében. Visszaballagunk a tetõre, megtaláljuk a helyes ösvényt, lekanyargunk a hosszú szerpentinen. Megállapítom, hogy ha a helyes irányba futottunk volna, akkor sem láttuk volna itt a vonatot. Cserébe érezhetjük a mozdony füstjét, amely most nem megcsap, hanem szolidan ül a fák között. Az átjáróban ismét étkezünk, elfogyasztva a teljes tartalékot. Közben áthalad még két vonat, kisgyerekek integetnek mosolyogva.


Gázvezeték mentén sétálunk tovább, kompresszorállomást rejt a lejtõ vége, azt azért kikerüljük. Felsétálunk a Budakeszi úthoz, átosonunk rajta, amikor épp szünetel az autóáradat. Innentõl nyílegyenes út vezet keresztül Virányoson, eleinte garázsok mellett, majd széles, kertvárosi utcán. Mellettünk a Befogadás Háza, kertjében emlékmû a határnyitásról. Hatalmas templom uralja a látképet, elõtte szolid, tekecsarnoknak tûnõ épület: ez a virányosi alállomás. Odébb a Virányosi Közösségi Háznál találnánk a következõ ellenõrzõpontot, fénykép készül az áthaladásról. Megérkezünk a Szent János kórház mellé, jobbra is kórház, balra is kórház. Csend van. Egészen a villamosig, épp egy hagyományos Tátra sivít be a hurokfordítóba. Elérjük a Fogaskerekû jármûtelepét, majd a Városmajort, ahol elhagyjuk a forgalmat egy idõre. Zöld sáv, lila Mária út, összefirkált padok és általános néptelenség kísér. Ha nem hallanám a város alapzaját, azt hinném, egy üres településen vagyunk. Kõtemplomnál hagyjuk el a Városmajort, a következõ utcában már látok egy embert mozogni. Mégis van élet. A Déli pályaudvarnál pedig már egész nagy a mozgás, szerencsére a forgalmat a Vérmezõ felé kikerüljük. Furcsa, de ez is jelzett turistaút, ahol most járunk. Sõt, a következõ utcában is elkísér, majd egy hangulatos ösvényre térünk rá, immár a Tabánban. Innen már látszik a jelenlegi klubhelyiséget rejtõ épület, odaballagunk, kétszer is átkelve a forgalmas utcán. Az ajtóban megállunk, készül egy célfotó, majd sarkon fordulunk, irány a villamos megállója.


Csend van, üres és sötét a klubhelyiség, melyben három hónappal ezelõtt jó háromszázan megfordultak. 2011-ben harminc éves Magyarországon a teljesítménytúrázás és húsz éves a Teljesítménytúrázók Társasága – remélem, sikerült a magunk szerény módján emléket állítani ennek a kettõs évfordulónak. A rendezõség nevében köszönöm mindenkinek a megtisztelõ részvételt, a pontõröknek, rendezõtársaknak pedig a segítséget.


-Kékdroid-


Képek

 
 
DeákTúra éve: 20112011.10.29 11:21:23

 Deák 20


Tömeg. Rohanás. Még tömeg. Mindenki siet mindenhová. Autóáradat, gyalogosáradat, lökdösõdés, kapkodás, elõre kiszámolt összeg a pénztárban, ne tartsuk fel a közös sort. Tömött gyorsvonat száguld nyugat felé, a kerekek visítva nyikorognak minden lassításnál, minden kis sugarú ívnél. Lassan elfogynak az utasok, új jegyvizsgálót kapunk, ízes tájszólással nyugtat meg, hogy nem késünk, nem kell aggódni a csatlakozás miatt. Nem aggódom, holott negyven percem volna rá. Sétálunk a megyeszékhely fõutcáján egyet, belefér. Másik vonat következik, ez lassan zakatol és döcög, idõs bácsikák és szolgálatból hazatérõ vasutasok beszélgetnek rajta. Kisváros kisállomásán ketten szállunk le, az utasok ezzel elfogynak, a hátralévõ öt kilométeren a menetrend gurítja tovább a motorkocsit. Csend van és jeges hideg, csillagok ragyognak az égen számolatlanul. Egy lelket sem látni az utcákon. Nemsokára éjfél. Megérkeztünk.


Másnap megint Deák, megint rövidke. Megint autózunk Söjtörig, parkolunk a többcélú épületegyüttes füves parkolójában. Egy, talán használatlan épületen Takarékpénztár tábla, még a régi külsejû. Megállt az idõ a telek ezen sarkában. A mai társaság háromfõs: Kerek repkény, Dani, Kékdroid. Duplasor, elõször fizetünk, lapot töltünk. Mellettünk buzgó elõkészületek zajlanak a rendezõi oldalon. Ismerõsök futnak be, elõször a negyvenes távot megcélzó Vera, valamivel késõbb a harmincasra igyekvõ R.Gellért. Sorállunk, lelkes házaspár magyaráztatja el minden részletre kiterjedõen az útvonalat a türelmes Joeyline-nal. Kis idõ múltán itinert kapunk, kilépünk a talajmenti fagyra, megyünk túrázni.


Repkény elõször reflexbõl balra indul a kék kereszt jelzésen, rászólok, hogy arról majd visszafelé kell érkezni, különben is, ez nem az a túra. Elsétálunk a Deák-ház mellett, hirtelen kanyar térít a beton járólapokból kirakott ösvényre, ködös kilátás a jutalom az útvonalkövetésért. A házak felett párafoszlány úszik el, a völgy mögöttük mélyebbnek és távolibbnak tûnik. Szinte magashegységi érzés. Szinte. Megint Söjtör, majd megint ki, meredek mélyút kapaszkodik a szõlõhegy felé, vörös korong les át a fagyott lombon. Az erdõ késõn kapcsolt, hogy õsz van, alig sárguló levelek szélére fagyott keretben a zúzmara. Elkanyargunk a szõlõhegyen, tábla igazít útba a Deák-forrás felé. Valamint számtalan szalag. Lekódorgunk egy szinttel a szõlõk között, majd újabb ereszkedés következik, immár a forráshoz. Jókedvû, háromfõs pontõri társaság rakott tábortüzet, a lángok mögött alig csorog a víz. Bélyegzés, fotózás. Kimászás. Vera és a fentebb már referált lelkes házaspár vált a ponton. Uniós pénzbõl épült pihenõhely áll a forrás felett, a támogatás részletezõje nem túl szerencsés módon a budi („Tábori illemhely”) ajtaján díszeleg. Eliszkolunk.


Enyhe emelkedõ, dombhát, kilátással és fénypászmával. Sétálunk az õszi erdõben. Most épp lefelé, néha megcsúszik a lyukastalpúm a megjelenõ sáron. Leérkezünk, erdei csomópontban térünk jobbra, a Vas-völgy aljában futó murvás útra. Fenyves, ködben: szép. A bükkös is. Jobbra árkok nyílnak meg a völgyben, mélyek és sötétek. Utunkat vaskos rönkök szegélyezik, kényelmes emelkedõbe kezdünk, a végén apró ház áll. Odabent forró teával várnak. Nem maradunk a melegben, kint kortyoljuk el a nedût. Egy túrázó érkezik, nagy hanggal kiabál elõször nekünk, majd a pontõrnek valami viccességet. Felhörpintem gyorsan a tea végét, indulunk. Meredekebbé váló parton ballagunk fel, a napfény hosszú csíkokban szûrõdik át a fák koronáján. Hirtelen felérünk, több dombhát csomópontjában állunk, a túra kiválaszt egyet, és azon ballagunk tovább. A völgyekbõl pára száll fel, az út a melegedõ idõben egyre sárosabbá válik. Vadnyomokat bámulunk rajta. Belefutunk a zöld jelzésbe, majd a sárgába. Elválunk a hosszabb távok nyomvonalától, északnak kanyarodunk. Éles, ám jól szalagozott kanyar térít le a dombról, másik dombra. Tágas, domboldali szántók között lavírozunk, adótorony mellett érjük el Pusztaszentlászlót, pontosabban az Újhegyet.


Az ellenõrzõpincénél a Deli-házaspár fogad, lelkesen, mint mindig. Az eddigi gyakorlattal ellentétben ezúttal én iszom a forralt borból, a vezetés feladatát Kerek repkényre testálom. Vegyes érzésekkel, de elvállalja. Utolér R.Gellért és a Vas-völgy végén látott sporttárs. Továbbsétálunk, a bögrében kitartóan hordozom a forralt bort, amíg figyelmetlenség miatt hûlt borrá válik. Gellérttel együtt ballagunk le a faluba, hogy nem sokkal arrébb el is hagyjuk a házakat, a Válicka mocsarában követve a járható ösvényt. Felsétálunk a tópartra, kellemes a látvány: hullámzó víz, borozgató horgászok, keskeny fahíd, erdõ a tóparton. Szép itt. -Rafter- szólt még valamikor, hogy a strand parkolójában figyelni kell, öt kilométer per órás sebességkorlátozás van érvényben. Nem haladjuk meg, szabálykövetõ magatartást tanúsítunk. (Van mire fogni a sétatempót.) Elhagyjuk a citromos fagyi színû épületekkel megszórt strandot. A zöld négyszög – zöld kereszt elágazásnál kirándulók sokaságát találjuk, egy sátorhoz irányítanak, hogy ott van valami ellenõrzõpont. Csodálkozom, mert nem szokott lenni. Nincs is, a felébresztett hölgyemény más rendezvény kapcsán õrzi az elágazást, elnézést kérek a háborgatásért. Elválnak útjaink Gellérttõl, õ nekimegy a dombnak, amely elválaszt minket a festõi Pusztaedericstõl.


A Válicka mentén folytatódik számunkra az út, a betontömbök egy része még megvan, másik részüket felszedték, érdekes. Gyenge fahíd, erdõsarok következnek. Meg a méregház, lassan benövi a susnya. Magas kombájnszín mellett érjük el Söjtör szélét, besétálunk a fõutcán a célba, Joeyline gratulál, mi is neki a nagyszámú résztvevõhöz (205 fõ), kapunk oklevelet, kitûzõt. Továbbá kávét, teát, zsíroskenyeret kínálnak, elfogadjuk, ebben a sorrendben. Nem maradunk sokáig, némi autós tilitolit követõen sikerül kiszabadítani a Suzukit a parkolóból, majd Repkény vezérletével visszaszáguldunk Lentibe. Köszönöm a rendezést, köszönöm a társaságot, kellemes túra ez a Deák, jó visszajönni rá.


-Kékdroid-


Képek

 
 
Less Nándor emléktúra (Nomád terepfutás/No megállj csak!)Túra éve: 20112011.10.24 12:48:22

Nu pagagyí! 100 – Less Nándor Emléktúra



„She says: We've got to hold on to what we've got

'Cause it doesn't make a difference if we make it or not.”

(Bon Jovi: Livin' on a Prayer)




Bevezetõ



Szürke égbolt, szakadó esõ, szomorúan zúgó villanymozdony a sebesvonat elején. A Mátra felhõk mögött rejtõzik, egyedül a Sár-hegy oldala sejlik ki az egyre sötétebb láthatáron. Besötétedik. Megérkezünk Egerbe, hazavisznek, kérdezõsködnek, megyünk-e holnap túrázni. Szeretném bátrabban mondani, hogy: persze, naná! Kipréselek magamból egy erõtlen „aha”-t. Elalvás elõtt hosszan hallgatom az ablakon kopogó vízcseppek zaját: holnap túra.



Méghozzá nem akármilyen: „a túra” idénre. A bükki százas. Amely felvisz Dédes várára, és levisz a kék rom jelzésen. Amely felmegy a Csondró-völgyön. És a Száraz-völgyön. Amelyen sok kilométernél kell majd fölmenni az Istállós-kõre. Meg minden. A túra, amelyen féltem elindulni öt éve, és amelyen majdnem nem indultam el idén sem. Végül gyõzött a kíváncsiság, sõt, sikerült meggyõzni Kerek repkényt is, aki szinte az utolsó pillanatig ellenállt. A felkészülés jórészt fejbéli kellett volna, hogy legyen, (ha már más túrákra nem jutottunk el a nyitrai kaland óta) ez fõleg arra korlátozódott, hogy nagyjából végigkövettük az útvonalat a térképen, és sorra hüledeztünk, hogy jajtejóég, ott is fel kell majd menni, meg ott is, meg ott is. Másik lényeges eleme volt a mentális edzésnek, hogy elolvastam qvic, Czimbály, Laslow, Rush beszámolóit a 2006-os rendezésrõl, hiába tudtam, hogy az idei útvonal másképp alakul. Mármost õk legalábbis gyorsak, én meg lassú vagyok, ám az sincs megírva sehol, hogy egy futó, vagy egy gyors gyalogos tapasztalatait egy lassú gyalogos ne hasznosítsa...



Kiránduljunk teljesítményt



Reggel kíméletlenül szól az ébresztõ. Egy másik dimenzióban majd kialszom magam. Kávéfõzés, teafõzés, mindkettõ egyelõre a termosznak. Aztán egy-egy pohár porkávé le is szalad. Megégetem a nyelvem vele. Szedelõzködés, öltözködés, odakint hideg van, és éjjel a Fennsíkon még hidegebb lesz. „Ha eljutsz odáig” – gonoszkodik bennem egy hang. Követem Kerek repkényt, halványfehér fénykörök kísérnek végig Felnémet utcáin. Odafent csillagok ragyognak sápadtan az égen, a tegnapi sûrû felhõrétegnek semmi nyoma. Ez legalábbis biztató. Felsõtárkányi elágazás aut pont váróterem, a Vakond vezette autó épp érkeztünkkor fékezõdik állóra. Beülünk hátra, elöl sétáLós bácsi mesél élményekrõl, tervekrõl az 1520 mm-es nyomtáv birodalmából. Vakond kellemes tempóban kanyarogtatja a jármûvet Cserépfalu felé, majd épp az iskola elõtt megáll. Még bõven van idõ hatig, elõszöszöljük a felszerelést a csomagtartóból. Odabent mérsékelt számú túrázó gyülekezik, nem érezni a napközben majd eluralkodó tömegtúra-hangulatot. Összefutunk viszont Bubúrral, Lestattal, Vándor Csillaggal, moiwával, Rudi Istvánnal, régészlánnyal... – legalább néhány ismerõs jelen van. Benevezünk, Sütõ Laci türelmesen instruálja a nagyszámú rajtoltatót. Kapunk útleírást, majd digitális rajtidõt. Hat óra pár perc van, induljunk, kellemes dolog kirándulgatni õsz elején az erdõben.



Kisétálunk a lassan ébredezõ Cserépfaluból, a szalagok a Cigány-dûlõ felé térítenek, borospincék mellett trappolunk el a bukdácsolósra kövezett úton. Kellemes, hûvös a levegõ, az égen felhõnek nyomát sem látni. Ez örvendetes. Lassan elénk tárul a Hór-völgy bejárata, rákanyarodunk az aljában futó, személyautóval nehezen járható országútra. A patak vékonyan, haloványan csörög mellettünk, sietõsre vesszük a lépteket a mélyülõ völgyben. Rövidesen kitérõ következik, meredek, csúszós kaptató a Subalyuk-barlanghoz, oldalán vaskorlát segít. Többnyire. A túrabotok (helyett hozott síbotok) akkor segítenek, amikor a korlát elfogy. Odafent sötét üreg ásít az érkezõ szemébe, nem szûk, nem tágas, hanem szinte szabványos lakóépület-belmagasságú. Két vidám pontõr áll a bejárat mellett a platón, elmondják, korábban még hidegebb volt. Begyûjtjük az elsõ bélyegzést, lekapkodjuk a lábunkat a lépcsõn, szembejövõkkel kerülgetjük egymást. Balra át, folytatódik a völgybéli utazás, kísérõnk az erdõ és a szerényen folydogáló Hór-patak. Megérkezünk Oszlára, tábla jelzi az ellenõrzõpontot. SétáLós bácsiék társaságát reggelijük végén, indulóban találjuk. Legurítok pár pohárnyi almalevet a pontõrök jóvoltából, majd legyûrök egy nagyobb szelet zsíros kenyeret. Az oszlai rétrõl tökéletes a kilátás, az Ódorvár méltóságteljesen tornyosul a völgy fölé. Visszasietünk az útra, kezdõdik a hosszú, meredek kaptató, a mai nap elsõ komoly szintemelkedése. Eleinte kényelmes szekérúton oldalazunk föl, majd egy árkon való átkeléssel az arcunkba kapunk néhány tucat tizes szintvonalat. A lábam elé nézek, a botokkal húzom magam, elõttem Repkény kapaszkodik lassan, õt inkább zavarja a két bot, nem annyira segíti. Törmelékes, csúszós finálé zárja le a vödröt, feltámaszkodunk a szekérútra, amely elvezet a vár alá. A pontõr csokival kínál, elropogtatjuk (~-ra kerül, sérelmére). Közben, a kiírással összhangban, kikapaszkodunk a vár fokára. Nem egy elhibázott ötlet: elképesztõ, gyönyörû kilátás nyílik észak, kelet és dél felé, a Bükk völgyeiben felhõ úszik, a felkelõ Nap beragyogja délen a bükkaljai dombokat, a Kövek felett pedig ragyogó, kék ég virít. Fellelkesülve térünk vissza a vár alatti pihenõhöz, ahol rég látott ismerõs, marton4 szólít meg – innentõl Répáshuta széléig együtt haladunk. Elolvastam a beszámolóját, valamiért „Nagy Kettõs”-ként referál ránk, ez igen kedves, bár erõsen túlzó megfogalmazás, szép számmal tudnék nálunk sokkalta „nagyobb” kettõsöket sorolni, ha már mindenképpen. A mai túra után pedig pláne. Útba ejtjük a Zsilibes-forrást, ezúttal nem állunk meg vizet vételezni, visszamászunk a szekérútra, hogy alig valamivel késõbb újra elhagyjuk azt. Lekocogunk a Hór-völgybe. Jólesik a mozgás, frissít, éppúgy, mint az arcomba vágó hûs levegõ.



Bükkátszelés, odaút



Odalent az Egres nevû ellenõrzõpont õrei várnak, bélyegzõjük ugyan nincs, de kikönyörgök egy-egy aláírást a pontõr leánytól, ne maradjon üresen a vonatkozó négyszög. Kapunk mellé egy idõpont-felírást is. Újabb balkanyar, fölfelé ballagunk a Hór mentén. Idelent még hûvös a lég, párafoszlányok szálldosnak, pókhálók tucatjaira fagyott rá a harmat, kellemes fotótémát szolgáltatva – a pók nyilván másképp nyilvánítana véleményt a helyzetrõl. Elérjük a Bükki Kék becsatlakozását, majd a Belvácson át a Dobi-rétre vezetõ, rettentõ hosszú P+ kiágazását. Eszembe is jut, ma kimarad a hangulatos-szép Felsõ-szoros. Utána megközelítjük Tebepusztát: a pontõrök pavilonja messzirõl látszik, itt újabb lelkes társaságot találunk, mindenfélével kínálnak. Közös kép is készül, ha a pontszemélyzet értesül róla, a képtárból letölthetõ. Alig néhány perces pihenõt tartunk, sietni kell, tartani a saját magunk által megszabott tervet – ez egészen féltávig sikerül, mellesleg. A Balla-völgy felé kanyarodunk, széles, merészen emelkedõ út vezet. Erdészeti gépjármû közlekedik velünk szemben, félreállunk, a vezetõfülke ura szájáról világosan leolvasom a „Köszi” szót. Igazán nincs mit. Trappolunk tovább, rövidesen bõséggel kitáblázott elágazáshoz érkezünk, a vonatkozó papírtábla minket a Csúnya-völgy felé irányít. A völgy bejáratát sziklaóriások õrzik, aljukban hasadékok, barlangok tátonganak, részei a Bükk kiterjedt vízelnyelõ rendszerének. A völgyben futó út ritkán járt, de követhetõ és „haladható”. Megelõz néhány futó, õk még nem a terepfutó változat résztvevõi, hanem a százaséi. Néhány pillanat elteltével már nyomukat sem látni.



A Csúnya-völgy végében tanösvény csatlakozik hozzánk, rekonstruált mész- és szénégetõ boksák ácsorognak egy ismertetõ táblánál. Nem sokkal késõbb belefutunk egy ellenõrzõpontot hirdetõ papírlapba, a pontõrök a Pénzpataki-víznyelõbarlang bejáratánál ácsorognak, fázósan. Megtárgyaljuk, hogy bár gyönyörûek a barlangok, számunkra épp elég a felszín felõl megvizsgálni õket. Egyébiránt ez a képzõdmény látványosan nyeli a vizet: keskeny ér folydogál ide valahonnan, hogy aztán mindenestül eltûnjön a föld mélyén – a hasonló elnyelt vízfolyásokból alakul majd a bogácsi, mezõkövesdi, kácsi fürdõk gyógyvize. Kimászunk a víznyelõbõl, tágas réteket keresztezünk, hosszan emelkedõ úton. A közeli Eger-Miskolc hegyi országútról néha ideszûrõdik egy-egy erre tévedõ autó motorhangja. Hosszantartó emelkedõ végén huppanunk fel a répáshutai elágazáshoz, itt marton4 begyújtja a rakétákat és elporoszkál, kölcsönös jókívánságokkal válunk el. Mi megállunk, színes, cukros vizet vételezünk saját készletbõl. Leballagunk Répáshutára, szinte teljes hosszában végigjárjuk az eldugott falut. Nénikék köszönnek vissza, nézik, hová ez a nagy rohanás? Utolér a nagy lendülettel haladó vasssalmos, egészen az emelkedõ aljáig lelassít hozzánk. Az itiner felhívta a figyelmünket a falu szélén található, mûködõ kék kútra, nosza, használjuk ki a lehetõséget. Mohón kortyolunk a jéghideg vízbõl. Utána jöhet a zöld négyszöggel jelzett kapaszkodó erdei folytatása, mélyúton, melyet néha vízmosás keresztez. Felérkezünk a már említett bükki fõútvonalra, sétálunk egy kicsit az aszfalton, nagyjából szintben. Ritkaság ez ma. Bányahegy elágazásához érkezünk, az országút itt éri el a legnagyobb magasságot, innentõl hosszú kanyargással ereszkedik mind Eger, mind Lillafüred felé. Másik, elméletileg lezárt irány vezet Nagymezõn, Olasz-kapun át Szilvásváradra – ezt az utat ma (és holnap) még fogjuk párszor látni, aszfaltját tapodni. Térjünk vissza Bányahegyre, a jelenbe: itt tábortûz lobog, a pontõrök ellátnak mindenféle finomsággal. Még itt érjük az épp induló marton4-et és KuJoMit, ma utoljára találkozunk. Leülünk falatozni, az étek jólesik, az ülés kevésbé, fázom, pedig nem vagyok éppen alulöltözve. Tovasietünk, a Bükk-fennsíkra vezetõ következõ emelkedõ segít helyreállítani a hõháztartásomat. Kerülgetjük a nálunk kevésbé céltudatos mûutat, amely kényelmes szerpentinnel küzdi le a szintkülönbség maradékát. Nappal is sötét fenyves, majd bükkös jõ, végül Nagymezõ következik, napsütésben, az enyhe szélben hullámzó fûvel.



Végtelenül nyugodt a táj, sehol semmi mozgás, kettõnk lépteinek zaján, a síbotok halk puffanásán és a légzésünkön kívül semmi zajt nem hallani, semmi mozgást nem látni. Egy darabig csendben trappolunk, elképzelem, hogy nagyjából most milyen tumultus lehet például az oszlai etetõponton. Elérjük a zöld sáv elágazását, betérünk az erdõbe, a bánkúti radar golflabdaszerû kupolája eltûnik szemeink elõl. Az erdõ még nem vette fel az igazán õszies színeit, a lomb nagyrészt még zöld, különösen hatnak a színek, a fények ilyentájt. Megérkezünk Bánkútra, sok kiránduló járkál erre-arra, a többség a Bálvány felé kanyarodik. Lesétálunk a síházhoz, az egyik pontõr célzottan köszön: „Szia András!”. Mivel Repkény lány (tehát nem András), más hím humanoidot pedig nem látok a környéken, lassan felfogom, hogy a köszönés címzettje én vagyok. Hûha. Nem láttuk egymást körülbelül nagyon sok éve, talán utoljára akkortájt, amikor én voltam egy fejjel alacsonyabb kettõnk közül. Elbeszélgetünk, megtárgyaljuk, hogy a következõ alkalommal, amikor/ha itt járunk, kapunk levest is. Fellelkesülten folytatjuk az utat, nagy léptekkel trappolunk lefelé, a sípálya mentén... hoppá. Erre Ómassa van, vissza az egész, a sárga kereszt rögtön a síháznál válik ki az országjáró kék útból. Csúnyán benéztük, a plusz párszáz méteres kitérõ rombolást vált ki Repkény moráljában, melynek hangot is ad. Visszakapaszkodunk a síházig, rátérünk a helyes útra. Hamarost meredek lejtõn trappolhatunk, gyönyörû, magas bükkösben. Mellettünk mély völgy, a fák között még nem látni le az aljáig. Jó újra erre jönni, már szinte elfeledtem, milyen szép ez az út. Valahol odalent rakodó bukkan fel, rakodásra váró rönkökkel, a szomszéd völgy útjának a vége. Megérkezünk a kék romjelzés elágazásához, jobbra az eltörölt irány vezetne a Nyír-kõ és Farkas-nyak felé, balra pedig a kellemes szintút Dédes vára alá. Naná, hogy maradunk a kék sávon, amelyik tovább ereszkedik, keresztbedõlt fák nehezítik a haladást. Hármas csoport ad utat, ezúton is köszönöm szépen – egyikükben felismerni vélem Zsuzsát, akivel tavaly ezen a túrán tettünk meg hosszabb-rövidebb szakaszokat. Ma még egy ideig kerülgetjük egymást, majd késõbb, a Látó-köveknél végleg ellépnek elõlünk.



A kidõlt fás szakasz végére érünk, szalamandrák szegélyezik az utat, Repkény sorra sztárfotót készít róluk, a veszélyeztetett helyen lévõt visszapiszkáljuk az út menti avarosba, nehogy egy késõbbi errejáró véletlen kilapítsa. Megérkezünk az út fölé magasodó Mártus-kõhöz, odébb ellenõrzõpont vár, eligazítanak a követendõ úttal kapcsolatban. Megtudjuk, hogy nagyjából a mezõny közepét képviseljük. Még. Most következik azonban a három rettegett északi emelkedõ, melyek közül az elsõ a Dédesvár megmászása, andante, két tételben, közte szünettel. Megállunk, elkortyolunk egy bögrényit a Vár-forrás vizébõl, majd komótos, fontolva haladó technikával felaraszolunk a Kisvár alatti nyeregbe. A szürkés mészkõtömb komoran magasodik fölénk. Felérünk a nyeregbe, majd elkanyarodunk, összevissza mászkáló családot kerülünk, akik nagy lelkesedéssel rohannak le minden taplógombát. Megérkezünk a következõ, immár a vár alatti nyeregbe, odébb hiányzó táblájú elágazásban nyílik rövid oda-vissza szakasz. A hiányzó tábla a KL jelzés lefelé vezetõ irányára vonatkozna – talán nem véletlen hiányzik. Itt újabb kirándulócsoport tagjai érkeznek, szembõl. Hosszan ívelõ, egyre meredekebbé váló kanyar vezet fel a vár romjaihoz, a pontõr a romok alatti tisztáson ül egy félsátorban. Neki van az egyik legszebb kilátású õrhelye ma, a panorámába belefér a Bükk északi oldalának egy jókora szelete, elõtérben a Kisvárral és az általunk ma kihagyott gerinccel. Odalent a Mártus-kõ fehérlik a zöld lombok között. Fellátogatok a romokhoz, körbejárom a falmaradványt, megnézem a ciszternát, lefotózom a kódot a Bükk Szirtjei mozgalomhoz, lassan, de biztosan érik a második teljesítés. Visszatérek a pontra, begyûjtöm a pihenõ Kerek repkényt, elindulunk lefelé – az elágazás környékén találkozunk Bubuék triójával, alig vannak kicsivel mögöttünk.



Mályinka, fordítókorong



Következik a lejtõmumus, a rettegett KL jelzés. Egy régebbi, nullapontos sétán feljöttem rajta, arra emlékszem, hogy poros volt és kényelmetlen, és a völgytõl a várig kereken egy órát vett igénybe a feljutás. (Kis álnosztalgia, a régi szép idõkrõl, amikor a szerzõ még nem is hallott a teljesítménytúrákról. :)) Lefelé sem számítottam jobbra, ám kellemes csalódás ér: az út sokkal szebb így, ráadásul az esõnek köszönhetõen egész jól járható, nem csúszik, a botokra jól lehet támaszkodni. Egyedül a kidõlt fák alatt szívok, mert ahhoz magasan vannak, hogy átmásszak rajtuk, ahhoz pedig, hogy átbújjak alattuk, nincs valami sok hely. Végül átszuszakolom magam, nehezen. Odalent meglepetés ér: már itt volnánk, semmi elesés, semmi jajmeghalok? Már szinte kezdek elégedett lenni magammal. A Pirító-kõ masszív tömbje üdvözöl a völgyben, amelybõl kikapaszkodva elindulunk Mályinka felé. Ez az út hosszabb, mint amire készültem, pihenõsre, kényelmesre fogjuk lépteinket. Így is utolérjük a Dédes vára elõtt látott kirándulókat, kérdezik, mi is a százason vagyunk-e. Elhûlten hallgatják az igenlõ választ, lelkesen kívánnak jó utat a továbbiakra. Odébb gyümölcsösök mellett sétálunk el, közben kilátáson legelhet a tekintet, elõttünk hever az Upponyi-hegység, a Lázbérci-víztározó víztükrébõl egy részlet szürke, tompa színnel csillan meg. Letrappolunk Mályinkára, házi halnevelde mellett érjük el a falut. Család igazít útba, mutatják, ha a túrán vagyunk, az ellnõrzõpontot arra keressük. Nem mintha sokáig keresni kéne: a buszmegállóban várnak a pontõrök, mielõtt el tudnék venni egy pohár üdítõt, az úriember a kezembe nyomja, társával szinte tukmálják az ételt, italt. Jólesik a gondoskodás – és ez az egész túrára igaz, minden egyes ellenõrzõpontra: kedvesen fogadnak, egy-egy lelkesítõ szóval buzdítanak – holott nekik sem egyszerû az egész napos egy helyben ácsorgás. Itt is tartunk egy hosszabb leülõs szünetet, lélekben felkészülünk a végtelen Csondró-völgyre. Megérkeztünk a túra északi határára, távban, szintben egyharmadnál tartunk, a pihenõvel ezt ünnepeljük egy kicsit. Fél három elõtt pár perccel útra kelünk.



Mályinkáról rögtön egy meredek kaptató vezet ki, amely kényelmesen emelkedõ, hangulatos erdei útra térít rá, hosszú ívvel érjük el a Csondró-völgy alját. Leereszkedünk a völgy aljára, hogy azonnal megkezdhessük a hosszú, monoton kapaszkodást. A monotónia csak az emelkedõ dõlésszögére jellemzõ: maga a völgy most aránylag nehezen járható, kidõlt fákkal tarkított, és látnivaló is van bõven. Rögtön ott az Odvas-kõi barlangszállás alatti rész, majd az Ámor-forrás, a lélektani félutat jelzõ, különös alakú sziklaalakzatok... majd legvégül a vihar által letarolt szakasz, ahol gondos kezek már követhetõ, járható utat vágtak a burjánzó aljnövényzetben. Ez a völgy a mai második mumusom, a látvány azonban kárpótol a megerõltetésért. Felérkezünk a Mária-forráshoz, iszunk egy bögrényit a Bükk legtisztább vizû forrásából. Finom. Hideg. Ideje továbbmenni, betérünk az erdõbe, rövidesen becsatlakozik hozzánk a Bükki Kék, amely itt éri el a Kis-Fennsíkot Varbó felõl. A vihar megrendezte a Látó-kövek környékét is, a valószínûtlen alakú sziklatömbrõl elõször el sem hiszem, hogy az volna, ami. Pedig az. Megtesszük a kitérõt, érdemes: elõttünk-alattunk terül el az egész Csondró-völgy, továbbá a hegység összes északi nyúlványa. A hegyeken túl pedig a Bán-völgy az elfeledésre ítélt vasúttal, az Upponyi-hegység, az Ó-Bükk, azon is túl pedig ismeretlen, távoli csúcsok sorakoznak szürkén. Nyugaton, északon felhõk sorakoznak, felettünk még néhány pillanatra kitisztul az égbolt, abba a hitbe ringat, hogy még akár tiszta esténk is lehet. Elszakadunk a kilátóhelytõl, visszasétálunk az útra, óriási-vén bükk mellett érjük el a Szentlélekre vezetõ aszfaltutat. Elsétálunk a menedékház mellett, kigyúrt keménylegények és túlzottan dekoratív hölgyikék túráznak keményen a parkolótól a büféig. A turistaházon túl megállunk egy pillanatra, elmélázni az egykori Bükkszentlélek pálos kolostorának romjain. Eszembe is jut, ma zajlik a Pálos zarándoklat-teljesítménytúra, néhány hegységgel odébb. Mélán sétálunk tovább, a leírást böngésszük – a szentléleki „kettes számú” Látó-kõ mellett kell letérni a jelzett útról, állítólag szalagok nyomában. Az út, bár szalagot nem látunk, mégsem járatlan: gyerekcsoport sivalkodik lefelé a Szuszogón, hang alapú navigáció is elég lenne, ha nem lenne itinerünk-térképünk-tájolónk. A kis társaság és kísérõik hangulata legalábbis vegyes, hosszú léptekkel suhanunk el mellettük a meredek oldalon. Többen a botokat fixírozzák, de a szokásos „síelni mentek?” helyett most azt hallani, hogy „nekünk is jó lenne egy olyan...”. Repkény meg is jegyzi késõbb, hogy most, amikor direkt síbottal vagyunk, senki nem jön elõ a síelõs poénnal. Igaz, ha Laslow-hoz hasonlóan mi is a kirándulók febukkanásának idején járnánk a Szalajka-völgyben, biztos mi is megkapnánk a magunkét valami humorheroldtól.



A Szuszogó véget ér, ellenõrzõpont fagyoskodik a Száraz-völgy aljában. Megkérdezzük, eddig hányan jöttek a Szuszogón, és hányan a KK+ jelzésû, köves úton – a válasz alapján fele-fele a megoszlás a két változat között. Mindkettõnek vannak elõnyei – az egyik szebb és kényelmesebb, a másikon ott a bõvizû Jubileumi-forrás. Nagyzsákos túrázók érkeznek Ómassa felõl, velük egy idõben mi is meglódulunk. Következik a bánkúti betétkör utolsó szívatása, a Száraz-völgy. Eleinte meredek és nagyon szép, sziklafalakkal szegélyezett, trükkös útszakasz. Aztán kicsit lazábbra vált a kaptató, erdei úton érjük el az Ómassa – Farkas-nyak út hajtûkanyarát. Itt leülünk pár pillanatra, iszunk pár kortyot a tartalék nedûbõl. Repkényt a leves ígéretével veszem rá az út folytatására. Elhaladunk a bánkúti vízmû alsó épülete mellett, rövidesen a sípályák tövében járunk, felismerni vélem azt a helyet, ahonnét a betétkör elején visszafordultunk, észlelve a hibás tájolást. Felzuhanunk a síházhoz, elõször bélyegzés Edináéknál, másodszor leves, amely bõséges, sûrû és forró. Mohón elkezdem falni, mire olyan fájdalom vág az összes ínyembe, mintha olvasztott ólmot kortyoltam volna. Nem akarom elhinni. Itt van elõttem egy tál gõzölgõ, finom paprikás krumpli, és nem tudom enni. Idõközben megérkezik Börcsök András, javasolja, hogy egy pohár vízzel javítsam az étel hõmérsékletét. Megteszem (miért is nem jutott ez magamtól az eszembe?), de már késõ, olyasmi érzés van a számban, mintha valaki felrobbantott volna odabent egy miniatûr kézigránátot, és a fogsorom szilánkjai ide-oda repkednének. Lassan legyûröm az estebédet, közben Repkény kitérõt tesz a mosdóba és megérkeznek Bubuék, sõt, elõször Bubu, aki a bélyegzés elõtt étkezni óhajt. Enyhén morcos üzemmódban értekezik, amelyet ezúttal a kelleténél morcosabban reagálok le, ezúton is elnézést kérek. Odakint szürkül, lassan továbbállunk.



Lendületvesztés



Elsõként a Bálványt vesszük célba, kényelmesen emelkedõ út vezet a hegytetõre, közben Vakondot próbálom elérni, sikerrel. Õ már otthon van, valami tíz és fél óra alatt végigment a 60-as távon... hûha! Felnézek az égre, felhõk gyülekeznek, lóg az esõ lába. Kicsit irigylem a srácot. A telefonos értekezés végére megérkezünk a tetõn álló adótoronyhoz, majd a kilátóhoz. Két nagyzsákos túrázó tukmálja a pontõröket Metaxával, meg minket is, de hõsiesen ellenállunk (mondjuk ennek nem nehéz ellenállni...). Elbeszélgetünk, a pontõr elmeséli, merre kell menni, a két srác meg elmeséli, hogy õk is voltak már bizony a Tortúrán, és elmondják, hogy a Várkút – Nagy-Eged szakaszon márpedig „inni kell!” Most már ezt is tudjuk. A kilátómászás a hideg szélre való tekintettel kimarad, elszakadunk a Bálványtól, a túra elsõ kilencszázasától, és lesétálunk a szánkópálya felé. Az Egri Bükk ötvenes távja épp ugyanitt jön le, s ezen emlékek nem is jönnek most rosszul. Rálelünk a sárga sávra, a csurgói erdészlaknál tanakodunk pár sort, módjával bizonytalan, összeverõdött társaságként, ugyanis páran elvétettek egy kanyart, s hiába indultak korábban Bánkútról, most ismét találkozunk. Velük megint sokat fogjuk kerülgetni egymást, innentõl nagyjából Bányahegyig. Tehát Csurgónál végül sikerül kiválasztani a megfelelõ utat, gyors léptekkel trappolunk az egyre sötétebb erdõben, majd a sötétszürke ég alatt oly komorrá váló Faktor-réten. Csodálkozom: ez a Bükk egyik legbarátságosabb, legbékésebb vidéke, de most, a szürkület végén járva, sûrû felhõk alatt, erõs, metszõ szélben haladva kifejezetten félelmetes a hely. Elhaladunk Hármaskút mellett, a ház ablakán lágy fény szûrõdik át. Jó lenne most ott bent – gondolom, majd próbálok erõsebb lenni, és trappolok Repkény után. Lassacskán elérjük a gerennavári csomópontot, lesétálunk a Leány-völgyi kilátópontra. A pontõrök a parkolóban várnak, puszedlit kapunk a bélyegzés mellett. Kinézek a kilátópontra, Nagyvisnyó fényei pislákolnak odalent, masszív felhõtömbök kergetik egymást odafent. Összehúzom a kabátomat. Visszasétálunk a sárga sávra, kimarad Gerennavár, leereszkedünk a hosszan kanyargó szerpentinen. A völgyben a szél nem fúj, eleinte földúton, majd országúton érjük el a Szalajka-völgyet. Sötét van és sehol senki – különös így ez a völgy, a Bükk egyik legnépszerûbb kirándulóhelye. A számtalanszor bejárt (családi séta, iskolai kirándulás, miegyéb) völgyi úton haladunk fölfelé, keresztezzük a kisvasutat, elsétálunk a múzeum, a szobor és a halastavak mellett, nosztalgiával gondolok vissza a füstölt pisztráng ízére. Felsétálunk a Gloriette-tisztás szélére, itt vár az ellenõrzõpont: rétessel, kólával, mindenfélével kínálnak. Falatozunk, benyomok pár mákos rétest, elkortyolok egy bögre kólát. Lányos zavarában még Repkény is iszik a kólából. Jó itt ücsörögni, erõt gyûjteni, összeszedni fogyatkozó tartalékainkat. Lassan folytatjuk a teljesítményszakmai sportkirándulást: következik az Istállós-kõ, amelynek a Szalajka felõli megközelítése számomra világosban, frissen is épp elég nehéz.



Nem meglepõ, hogy sötétben, hatvanakárhány kilométer után még nehezebb. Megkerüljük a legfelsõ tavat, elhaladunk a barlangforrás felett-mellett, gyorsan magunk mögött hagyjuk a korláttal védett ösvényt az Õsember-barlang felé menet – hirtelen kanyar térít le róla, csúszós lejtõvel egy völgy aljába. És itt kezdõdik a tánc, két kilométeren, ötszáz méter szintemelkedéssel. A zöld háromszögek viszonylag jól követhetõek, figyelni kell az ösvényt és a jelzéseket egyszerre. Lassan vonszoljuk magunkat, halovány fényû lámpáink alig tucatnyi méteren világítanak elõre, apró porszemek vagyunk a Bükk végtelen, éji rengetegében. Felérünk az elsõ kaptató végére, ezt még meredekebb követi. Mászunk. Mellettünk beláthatatlan mélység tátong, szürke fatörzseket világít meg a fény, mielõtt elnyelné a sötétség. Mászunk. Többször megállunk, kifújjuk magunkat, majd összeszorított fogakkal kapaszkodunk tovább, egyre feljebb, egyre magasabbra. Ködfoltba gyaloglunk bele, s a köd egy idõre állandó kísérõnkké válik. Mászunk. Találunk egy kanyart, kicsit enyhül a meredély. Balra a mély sötétség, a távolban, alattunk fények pislákolnak, majd újra erõs emelkedõ köti le a figyelmet. Mászunk. Felismerni vélem azt a helyet, ahol J a a t mesternek kellett szúróbélyegzõvel igazolást szerezni, még januárban. Mászunk. Repkény szerint még nagyon sok van hátra. Mászunk. Fény hasít a felhõbe fentrõl, ott a hegytetõ. Felérünk. El sem hiszem. Emelkedett hangulatú pontõrök kínálnak csokival, izolöttyel, utóbbiból felhörpintünk egy-egy pohárral. A csokit zsebre vágom. Útitársam nem akar megállni a hidegben, én sem – megyünk tovább, elõkerül a frissen feltöltött telepû kézilámpa, a sok apró led fénye sikeresebben szeli át a sûrû ködöt, mint a fejlámpa hasonló eszközei. Lebotorkálunk a Fennsíkot átlósan átszelõ kék kereszt útjára, megteszünk rajta párszáz métert, majd egy alkalmas, szélvédett helyen lehuppanunk pihenni. Fáj a fogam (nagy szám, eddig is fájt) és álmos vagyok. Repkénynek nem a foga fáj, hanem a lába, és álmos. Utóbbin tudunk segíteni: elõkerül az egyes számú termosz, kávét kortyolunk. Jólesik és felébreszt, mintha egy vödör vízzel öntöttek volna nyakon. Szerencsés fordulat, hogy idáig nem kávéztunk ma. Felugrunk, utolér egy túratárs, még a Bálvány után látott társaságból. Együtt haladunk egy ideig, ki a ködbõl, be a ködbe. Elhagy minket a zöld sáv, ahogy elérjük a Kopasz-rétet, majd a K+ szalagozással megerõsített útján haladunk tovább, felismerni vélem a kis hágót, ahol a LeFaGySz-on Repkény épp sietõsen gyalogolt, miközben -rafter- épp telefonált. Utána elhagyjuk a töbrök vidékét, jelzetlen átkötés visz tovább, kapuszerû szalagozásnál folytatjuk az utat egyenesen, lefelé... Még mindig lefelé... míg egy fáról szép, szabályos zöld négyzet vigyorog szembe. Hibát vélünk felfedezni a rendszerben, térkép elõ, homlokra csapás, visszafordulás a cselekedeteink sorrendje. Visszamegyünk a kapuszerû szalagokig, ahol eredeti irányunkhoz képest derékszögben jobbra kellett volna kanyarodni. Most tehát balra kanyarodunk, kiszabadítom a helyes irányt jelzõ szalagot a susnya fogásából, hadd lengjen szabadon. Más fénypontok hordozói is érkeznek, néhányan egészen valószerûtlen irányból. Ezek szerint más is benézett pár kanyart. Folytatjuk a túrát, immár a szalagozáson, s így rövidesen elérjük az OKT útját, felkapaszkodunk a Pes-kõ-kapu szikláin. Bubuék jönnek szembõl, köztük immár Cam Mogó is, majdnem elmegyek mellette, az utolsó pillanatban ismerem fel az arcát. Jó társaság gyûlt itt össze. Odafent, egy sátorból pedig Zsotyek keze nyúl ki a papírokért, majd adja vissza lepecsételten.



Átütemezés



Fordulópont következik, elbúcsúzunk Zsotyektõl, visszaevickélünk a lejtõn a Pes-kõ aljára, rátérünk a bükki Kövek hosszú és hullámzó útjára. Elhaladunk Cserepes-kõ mellett, sietõsen bukdácsolunk a sziklás ösvényen. A hosszú réten rácsodálkozunk a gyönyörû kilátásra, elhagyjuk Bubuékat, most – és még körülbelül tizenkét percen át – úgy tûnik, tudjuk tartani a szükséges tempót a szintidõn belüli beérkezéshez. Ezúton is elnézést kérek minden érintettõl a meglehetõsen antiszociális viselkedésünkért! Betérünk az erdõbe, még lejjebb trappolunk, majd ráfordulunk az Õserdõ felé vezetõ, hosszan emelkedõ útra. Itt fogy el Repkényben az erõ és a kedv, az Õserdõ bejáratánál lerogy egy fadarabra és intenzív csoffadásba kezd. Fél tizenkettõ van: ahhoz, hogy szintidõn belül maradjunk, másfél óra múlva Bányahegyen kellene lennünk és utána is folyamatos, tempós haladást kellene megvalósítani. Ez, láthatóan már nem menne. Ücsörgünk, meditálok azon, hogy miképp és hol lehetne kiszállni úgy, hogy mihamarább Egerbe érjünk. Arra jutok, hogy sehol sem érdemes kiszállni, de ha már mindenképpen, akkor legközelebb a Karthauzi kolostornál: onnan lesétálhatunk Felsõtárkányba, majd busszal hazamehetünk. Akkor viszont már érdemes végigmenni, hiszen a kolostorromtól a cél már „csak” 12 km. Ücsörgünk tovább. Ismét utolérnek Bubuék, Cam Mogó biztat, de még nem tudunk továbbmenni. Inkább ücsörgünk még, végül a következõ döntés születik: végigmegyünk, lesz, ami lesz. Ha fel tudunk gyorsulni, felgyorsulunk, ha nem tudunk, akkor meg nem tudunk. A lényeg, hogy mindenképp végigmegyünk.



Felkászálódunk, elindulunk az Õserdõt kikerülõ, kerítést követõ ösvényen. Megyünk, megyünk, eleinte fel, aztán le, majd hirtelen azt veszem észre, hogy kikerültük az Õserdõt. Nem is volt olyan vészes. Következik a Tar-kõre vezetõ hosszú part, útközben leülünk arra a keresztbedõlt fára, amelyik már nem sokkal a tetõ alatt pihen az ösvényen. Megpihenünk, majd felsétálunk Tar-kõre. Lelkes pontõrlány fogad, elmondása szerint párja épp alszik – valóban, odébb hallatszik a halk horkolás – és mindenfélével kínál, a mindenféle közül pedig kiemelném az izolöttyszörp jelentõségét. Már kevés vizünk van, ehhez kapunk még egy kicsit, valamint némi szörpöt bele: kicsit tömény, de nagyon jólesik. Nézzük a kilátást, Tar-kõ lenyûgöz, mint mindig: Eger fényei csalogatóan remegnek valahol messze lent. Azon túl a Mátra tömbjére süt le fényesen a Hold, a Kékes adótornyáról piros fények kacsintanak felénk. Csendben elõtör belõlem a „miért is jöttem erre a távra?”-kérdés, de a pontõr megnyugtat, hogy ezt nem tõlem hallja elõször. Továbbállunk, átlavírozunk a Három-kõ csúcsára, megnézve a csúcsoszlopot és persze itt is a kilátást. Tar-kõ most sötét és üres, lehet, hogy mögöttünk már nem jön senki? Keleten felhõk zárják a láthatárt, ez nem valami biztató. Belépünk az erdõbe, a hosszú szintútra a Bánya-hegy feletti hágó felé. Rájövök, hogy ezen a túrán a Bükk 900-as csúcsai közül mindegyiken jártunk, amelyre jelzett turistaút visz.



Végigkanyargunk a helyenként sziklássá váló ösvényen, majd ráhuppanunk az aszfaltútra, pár lépés erejéig. Majd folytatjuk a lejtést, intenzíven, hosszan, eleinte a zöld sávon, majd a négyszögön. Az elágazásban Zsuzsáék jönnek szembõl, õk már megjárták Bányahegyet, majd az ellenõrzõponton Bubuék készülnek indulni. Lemaradásunk innentõl kezdve egyre csak növekszik, ennek ellenére leülünk, levessel kínálnak és izoitallal is. Elképesztõ, milyen sokat tud jelenteni egy tányér meleg leves ilyenkor. Például, rögtön elmúlik az éhségem, viszont elõtör belõlem az álmosság. Túl vagyunk Istállós-kõn, Tar-kõn, meg azon, ami mindezek elõtt történt, innentõl már nagy meglepetés nem érhet, tehát jön az álmosság. Szûk fertályórát szöszölünk indulás elõtt a ponton, majd magamat is meglepõ lendülettel visszakapaszkodunk az emelkedõn a zöld sávig. A túrán harmadszor van szerencsénk bejárni ezt a szakaszt – ha a bányahegyi leves messzebb lett volna, akkor is megérte volna ez az oda-vissza. A Kõkapu következik, a hatalmas sziklák között, a Bükk déli peremét õrzõ óriások lábánál tartunk pár perc alvásszünetet. Itt ér utol futva a túratárs, akivel a Fennsíkon bolyongtunk pár órával ezelõtt. Kérdezi, hogy megyünk-e vele tovább, el kell õt keserítenünk, mert képtelenek vagyunk gyorsan haladni, de még csak úgy tettetni sem tudjuk a gyorsan haladást. Belép a hipertérbe – remélem, sikerül neki szintidõn belül beérni. Iszunk még egy kortyot a kávéból és tovaballagunk Imó-kõ felé. A kávé képes furcsa dolgokat mûvelni az emberrel. Most azt mûveli, hogy idiótánál idiótább vicceket kezdünk mesélni, beleértve azokat a borzalmas poénokat is, amelyeken már általános iskola második osztályban sem nevet az ember. Így hagyjuk most magunk mögött a Hárs-kutat, az Imó-kõ felé vezetõ lapulevelest, a sziklás, botladozós szakaszt, és vicceket mondunk még akkor is, amikor megállunk, felnézni az Imó-kõ óriási, fehér sziklájára. Csend van, a forrás most idõszakosan nem üzemel – elvégre az utóbbi idõben csak az a tegnapi kis esõ adhatott volna vizet neki. Leérkezünk az ellenõrzõponthoz, már viszonylag kevés cuccal várnak, nekünk azonban az is elég most. Elrágok pár szem ropit a kínálatból, Repkény almát harap.



Hajnalodik



Emelkedõ következik, újfent, nem nagy szám ez egy olyan túrán, ahol szûk négy és félezer méter az összes szintemelkedés. Felérünk a zöld sávval jelzett hosszú gerincútra, néha feltámad a szél, olyankor fázom. Mellettünk, mögöttünk idõnként kilátás nyílik, a Bükk tömege sötétlik a csillagok alatt. Kezdünk kifogyni a viccekbõl. Repkény néha megáll és berohan az erdõbe, aztán visszajön, folytatjuk az utat, és tíz-húsz perccel késõbb megismétli a mutatványt. Közben a fogfájásomat istápolom. Idõvel elérjük a Bujdosó-kõ alatti elágazást, elhagyjuk a nyugat felõl besötétedõ Lök-bércet. Itt is tartunk tíz perc alvást, majd utána egy ébresztõ kávézást. Jót tesz, újult erõvel döcögünk le az országúthoz, mellettünk óriási sziklák tornyosulnak a völgyben, majd a lejtés és a völgy is megszelídül, leérünk az útra. Tereprendezés történt, vadonatúj korláton lépdelünk át, betérünk az Oldal-völgybe, az ellenõrzõpont a halastó túlsó végében vár. Itt is adnak enni, enyhén kormos zsíros kenyeret falunk, jólesik. Belegondolok, hogy a pontõrök tegnap kora délelõtt óta terepen vannak – sõt, Ódorváron kereken egy napos a szolgálat. És még én nyafogok. Minimális pihenõt követõen menetelünk tovább, hosszan emelkedik velünk a bükkzsérci országút, amelyet trükkös, de jól jelzett letérõn kell elhagyni. Lecsoszogunk a patakhoz, áthuppanunk a túloldalra. Folytatódik a fölfelé, hosszan, de egyre inkább világosban. Amire felérünk Völgyfõ magányos házához, már van annyi természetes fény, hogy lekapcsolhassuk a lámpákat. Völgyfõtõl elkanyargunk a Szent Erzsébet-forrás mellett, majd rátérünk a mai nap utolsó elõtti meredek emelkedõjére, felhúzzuk magunkat a nemrég kialakult irtás szélére. A látvány még egyszer eszünkbe juttatja: a Bükk nagy, mi kicsik vagyunk – felhõk gyülekeznek északon és keleten, a Fennsíkból semmit sem látni. Végigvonszoljuk magunkat az irtott részen, leereszkedünk a köves úton Ódorvár alá. Túrázó érkezik mögülünk – még van mögöttünk valaki? S tényleg, ráadásul az illetõ – Csaba, ha jól emlékszem – felismer minket, bemutatkozunk egymásnak, lelassít hozzánk Ódorvárig. Ahol aztán ellép, mindenképpen be akar érni szintidõn belül. Ódorváron nekünk erre pontosan huszonnégy perc állna rendelkezésünkre.



Begyûjtjük a csokit és a bélyegzést, kisétálunk a vár fokára, kilátni. Egyébként szép a látvány: továbbra is felhõ ül a hegyeken, Oszla alattunk csak egy fehér folt a szürkészöld folton. Visszabotladozunk az útra, elõször rosszfelé indulnánk, de a térkép kijavít, s a szalagok is megvannak. Sûrû szalagozás és a tavalyi emlékeink alapján követjük a látványos erdészeti utat a Mákszem oldalában, alattunk a Hór-völgy húzódik, mellettünk, mögöttünk felhõ játszik üldözõset. Létrákat mászunk, elkerített erdészeti terület két határán, a szokatlan mozgás ellen tiltakozik az izomzat. Hosszan kanyarodunk, keresztezzük a vonulat gerincét, és végetérni sosem akaró lejtõre térünk, hangulatos tölgyerdõben. Az alján kell lennie valahol Bükkzsércnek, de az alja mintha nem akarna közelebb kerülni. Fájós térdekkel döcögünk a poros szekérúton, hosszan, egyenletesen. Végül kerítést látok, majd házakat. Bükkzsérc. Templomok, majd temetõk mellett haladunk el, odébb szorgalmas gazda szántogat. Képzelem, mi a véleménye a mindenféle jöttment kirándulóról. Kiérünk a mûútra, majd gyorsan elhagyjuk: szántás szélén, majd erdõsáv mentén ballagunk a Nyomó-hegy felé. Érdemes megfordulni: mögöttünk a Bükk hegyei sejtelmes felhõtakaróból néznek vissza ránk, a Hór-völgy bejárata felett is páracsomó kavarog. Felérünk a Nyomó-hegy aljába, most már tényleg a majdnemlegutolsó emelkedõ következik. Ránézek az órára. Felcaplatok, csúszik alattam az ösvény, a botokkal szilárdítom meg a helyzetem. Repkény kitartóan jön mögöttem, az erdõ szélénél megvárom, együtt érkezünk a pontra. A srácok már láthatóan fáradtak, de így is biztatnak, már nincs sok hátra. Beszerezzük az utolsó terepi bélyegzést. Hosszasan, szõlõsorok között ereszkedünk Cserépfalu felé, a köves út lassan aszfaltra vált, a faluban egy utolsó, enyhe emelkedõvel teljesítjük a túra szintemelkedésének a legvégét.



Cél



Megérkezünk, megnézem a buszmenetrendet, elkeserítõ, amit látok. Az iskola bejáratánál Csaba integet lelkesen, sikerült beérnie, gratula neki! Aztán besétálunk az épületbe, s láss csodát, maga Sütõ Laci fogad, oklevelet ír, kitûzõt ad, majd érmet, pólót, ajándék üveg bort... meghatódok, tényleg. Hiszen nem értünk be idõben. Szabadkozni próbálok, de a torkomon akad a szó. Találkozunk Börcsök Andrással, László Szilvivel, gratulálnak, és mi is nekik. Elõkerül a sokkal jobb kedvében levõ Bubu és Lestat, lekísérnek az ebédlõhöz, elkanalazzuk a levesünket. A szokásosnál is bambábban nézek kifelé a fejembõl, majd telefonos segítséget kérek a hazajutásunkat illetõen. Szerencsére pozitív a válasz. Lassan – de még milyen lassan! - visszamászunk az aulába, itt még találkozunk Wehner Gézáékkal. Elbúcsúzunk a társaságtól, kisétálunk a templomhoz, leülünk, várunk – közben a két túratárs, akikkel a Bálvány – Istállós-kõ szakaszon kerülgettük egymást idõszakosan, felajánlják, hogy elvisznek, de megnyugtatom õket, hogy már úton a segítség. Ezúton is köszönöm nekik. Végül begördül az autó, édesapám hazafuvaroz, innentõl mechanikusan, rutinszerûen zajlanak az események. Fürdés. Pakolás. Utazás. Fõzés. Alvás.



Köszönetnyilvánítás következik, de nem azért a végén, mert nem fontos. Sõt. Éppen, hogy nagyon is fontos. Köszönöm a DHTE-nek és Cserépfalunak a rendezést: ilyen lelkes, kitartó és jószívû társaság túrájára öröm visszajönni. Az útvonal, a szervezés, az útvonal, meg az útvonal... csillagos ötös! Külön köszönöm a pontõröknek a sok biztatást és a kitartásukat, hiszen õk végig mozdulatlanul voltak a terepen, hidegben, szélben. Köszönöm Kerek repkénynek a társaságot, nélküle nem indultam volna el ezen a túrán, s köszönöm marton4-nek és minden ismerõs és ismeretlen túratásanak is a közösen megtett szakaszokat. Köszönöm a mégis-megadott-díjazást, bár még lehet, hogy eltart egy darabig, amíg ezt lemeccselem magammal.



Utóhang



Motorvonat suhan kora délután Füzesabony felé, még nem alszom, menetiránynak háttal nézelõdök, hogy ne süssön szembe a Nap. Lassan eltûnik a Bükk-fennsík hullámos letörése, majd a távolba vész a Nagy-Eged távolról felismerhetõ, jellegzetes púpja. Gondolatban elbúcsúzom a Bükktõl, amely gyönyörû és félelmetes, és amely ezúttal legyõzött. És ahová mindig visszavágyom.



-Kékdroid-


Képek

 
 
Ponitrianska Stovka / Nyitrai SzázasTúra éve: 20112011.09.27 13:01:09

Hegy, völgy, hegy



Nyitrai Százas – Ponitrianska Stovka



Távoli hegyek, sötét kontúrok a holdsütötte éjszakában. Kanyarog az út a jármû alatt, elöl Bubu vezet, mellette Tinca navigál, amikor éppen nem alszik. A hátsó üléseken egy álmos Kerek repkény és egy álmos Kékdroid szundikál. Utóbbi egészen Nyitrabányáig (Handlová), ahol arra ébred, hogy a sofõr bõszen keresi a cél helyszínét. Talál valamit, ami akár a cél is lehet, parkolunk, kiszállunk. Egy pillanatra körbefagy a kabát, még egy réteg öltözetért kiált a hideget kevésbé tûrõ énem. Tinca gyümölcskenyérrel kínál, egy darabka kandírozott valami az elsõ harapásnál le akar hullani, de még friss és gyors vagyok, elkapom. Finom, köszönöm. Bányászemlékmû mellett, bányászházak között, kopottas, töredezett fokú lépcsõsoron sétálunk fel a vasútállomásra. Az ablakok sötétek, az utcákon sehol egy lélek. Alszik a város. Vasútállomás, késõ szocreál kockaépület. Nyitrabányát a helyi menetrend 145-ös mezõjében kell keresni, a kanyargós vonal Felsõstubnyát (Horná Štub?a) köti össze Privigyével (Prievidza). Szerencsére most a kevésbé izgalmas irányt választjuk és Privigye felé indulunk, a másik ág alagutakkal, viaduktokkal tûzdelt, látványos vonalvezetésérõl a hajnali sötétségben úgyis lemaradnánk. Megcsodáljuk a régi idõk masszív, önkiszolgáló csomagmegõrzõ páncélszekrényét, egy csehszlovák koronával mûködik. Akinek még van olyanja. Bubu segít megvenni a vonatjegyeket, közben befut több, gyanúsan túrázónak álcázott személy – köztük a Lazova Stovkán megismert Štefán, aki a múltkor megismert nagy lelkesedéssel próbál haverkodni velünk és láthatóan mindenki mással. Hiányolja továbbá Vándor Csillagot, ki kell ábrándítanunk, õ tényleg nincs itt. Amikor elindul a vonat – még mindig Vándor Csillag nélkül – akkor kezdi tényleg elhinni. A 009-es számú (precízen: 96 56 4 913 009-7), vezérlõrésszel Privigye felé lévõ, tuningolt ikerbézé döcög be a sötétbõl és döcög tovább velünk a másik sötétbe. Štefán megajándékozza Repkényt egy tábla csokival, pont ötfelé osztható, a megajándékozott ötfelé osztja. Privigyén átszállunk: piros festétû Búvár mögött sorakozik jópár személykocsi, ez a Vtá?nik gyorsvonat, Pozsony fõpályaudvaráig közlekedik, mi Üzbég (Zbehy) állomásig vesszük igénybe. Végigalszom az utat, csak néhány pillanatra ébredek fel, egy-egy erõsebb fékezésnél. Üzbég puszta közepén létesült, sokvágányos állomásán átszállunk, itt másik tuning-bézé ácsorog, Nyitra (Nitra) a végállomása. Még éppen találunk egy üres négyest, ezen a vonaton már nem sikerül elaludni. A vonat menetrend szerint, 7:27-kor áll meg Nyitra látványos, nagy állomásépülete elõtt. Egyéb vasúti jármû sajnos, csak kevés akad, ide sorolva a bejáratnál ácsorgó pályafenntartási gépeket és a sokadik vágányon, egy szem teherkocsival ácsorgó 742-es dízelmozdonyt. Štefán valami módon kerít egy közepesen duhaj külsejû jampecet, akivel jót beszélget és aki kábé négy cigi elszívása során elvezet a rajthely felé. Tisztes távolságot tartva tõlük, végigtrappolunk a piacon, majd a fél belvároson. Bubu õszinte bánatára sehol nem találunk nyitva tartó lángosost, az én õszinte bánatomra pedig sehol sem találunk egy helyet, ahol kávét lehetne inni. Betérünk az Óváros fõ sétálóutcájára, balra felettünk, laposan elnyúló dombon magasodik Nyitra vára. Arra nem megyünk, egy tágas téren átvágva célozzuk meg a Nyitra folyó vonatkozó hídját. A túloldalon csoportos kirándulásnyi ember: megérkeztünk a rajthoz.



Szóljunk egy kicsit a túráról. Nulladik rendezés, afféle teszt, ha bejön, akkor lesz jövõre is. A rendezõ társaság – szándékosan nem írok egyesületet – több tagja aktív rendezõje ennek a túrának, van „némi” belelátásuk a hosszútávú túrázásba. A srácok levélben körülbelül minden hasznos dolgot közöltek, sõt, elnézést kértek, hogy nincs angol változata a túra honlapjának. Volt egy lista a kötelezõ felszerelésrõl (mentõfólia, fásli, géz, fertõtlenítõ folyadék, láthatósági mellény, telefon, lámpa, pohár, 1,5 l víz, biztosítás), nem tudom, hogy azoktól számon kérték-e a meglétét, akik idõben odaértek a rajt helyszínére, tõlünk nem kérdeztek semmit. Az útvonal viszonylag egyszerû, a Nyitrából induló 'Ponitrianska Magistrála' útvonalát kell követni Nyitrabányáig, amelynek a jelzése piros sáv. A táv 105 km, a szintemelkedés 3700 m, erre adnak 28 óra szintidõt. Kapunk híreket arról, hogy a rosszabbul jelzett részeken milyen magatartást kell követni a helyes út megtalálása érdekében, ezt a gugli fordítója ülteti át szlovákról magyarra: „ez a mezõ szélén út és csendben elhagyta az erdõ béka”, meg hasonló mókásságok. Lesz hét rendes és kettõ titkos ellenõrzõpont, a rendes pontok némelyikén szolgáltatás is, vízrõl, müzlirõl, csokiról, zsíros és nutellás kenyerekrõl szól az elõzetes.



A városnézõs odajutás eredményeképpen sikerül éppen nyolc órára megérkezni a rajtba, a tömegrajttal induló mezõny nagy lendülettel rohamozza meg az útvonal elsõ hegyét, a Zobort. Odasomfordálunk a rendezõkhöz, felírják egy listára a nevünk mellé Bubu telefonszámát, akivel el tudnak boldogulni szlovákul, meg az enyémet, akivel el tudnak boldogulni angolul. Igaz, a lelkes társaság Bubuval is inkább az angol társalgást forszírozza. Kapunk itinert (van rajta egy oldalnyi négyszög az igazolások begyûjtésére, néhány távadat, meg térkép Nyitrabánya belvárosáról – útleírás, szintadatok nincsenek), nejlon csomagolást hozzá, végül egy-egy papírfecnit a Madaras-tetõn feljegyzendõ kódról – utóbbi papírkából van szlovák és angol nyelvû változat is. Továbbá jár fejenként egy, 11% kedvezményre feljogosító kupon valamely pozsonyi sportboltba. Tíz perccel a hivatalos rajtidõ után feltevõdik a kérdés: indulhatunk? Indulhatunk.



Átsétálunk egy forgalmas úton, belépünk Nyitra Zobor nevû városrészébe, elég hamar egyértelmûvé válik, hogy nem a helyi szegénynegyedrõl van szó. Kellõen meredek az út, sok utcán a kerékpáros közlekedés gyakorlatilag lehetetlennek tûnik és elgondolkodtató az is, hogy télen, fagyban miként közlekednek a helybéliek. Hátranézve remek kilátás nyílik Nyitrára és a mögötte elterülõ, párás láthatárú Kisalföldre. Felküzdjük magunkat az erdõ széléig, rögtön megtalálva az elsõ titkos pont õrét, aki széles mosollyal üdvözöl, és bélyegzéssel igazolja az áthaladást. Titkos pont nélkül itt rögtön lehetne rövidíteni (ha nem is sokat), látszik, itt is megjelent az útvonalkövetés szelleme. A Kis-szikla érintésével, tanösvény becsatlakozásával kapaszkodunk fel meredeken a Zoborra – nem messze a csúcstól tévéadó tornyosul, ide felvonón utazhat az, akinek nincs kedve a mászáshoz. A tölgyerdõbõl sziklás, füves gerincútra vezet ki a jelzés, mögöttünk a szokásos kilátás nyílik a lapályra, elõrehaladtunkkal egyre kevesebbet takar ki a látványból a méretes adótorony. Felballagunk a Zoborra, elkövetünk mindenféle csoportképeket, bejegyezzük ittjártunkat a csúcskönyvbe. Stílusosan bronztábla emlékeztet egy késõ bronzkori földvárra, szlovák és angol nyelven. Érdekesség, hogy a tetõrõl látszik mindkét szlovák atomerõmû, a Mohi (Mochovce) feletti hûtõtornyok ugyanúgy, mint az apátszentmihályiak (Bohunice). Lebaktatunk, ideje sietnünk: az eddig megtett kábé négy kilométerhez egy órára volt szükség.



Sziklás, bukdácsolós gerincút következik, hosszú és látványos, kilátópontokkal tarkított. Továbbá figyelõs, lábelénézõs, mert a poros, kicsúszkált ösvényen könnyen lehet nagyot zakózni. Átdöcögünk a Zsibrica (Žibrica) nyergébe, a Gáborka nevû forrás hét percre található, ennek igazán örülünk, mégis kihagyjuk a vízvételi lehetõséget. Széles rétre érkezünk, enyhén kanyargó ösvény vág keresztül rajta a hegy felé, látványos helyszín. Visszanézve apró tûként mered az ég felé a Zobor alatti torony. Nekimegyünk a hegynek, durva, meredek kaptató vezet fel rá. Szélzsáknál tartunk rövid szusszanást Repkénnyel, Tinca és Bubúr már bõven elõttünk járnak. A tetõnél a szokásos tájékoztató tábla fogad, a csúcsra piros háromszög jelzés térít: ennyi belefér, gondoljuk, és megtesszük a pár perces kitérõt, a többiek már odafent várnak. Kilátás ugyan nincs, de csúcskönyv van, két útitársunk bejegyzését kiegészítjük egy-egy aláírással. Visszatérve az elágazásba feltûnik, hogy egy rejtett kis Mária-kegyhelyet is kialakítottak itten. Az emelkedõnél még meredekebb dõlésszögû lejtõre vezetnek a két fehér között piros sávok, kisgyerekes család érkezik szembõl, félreállnak, megköszönjük. Utóbb kisimul és kiszélesedik utunk és valami különös morajlás kezd egyre erõsebbé válni. „Vonat?” - fut át a gondolat az agyamon, aztán gyorsan elhessegetem: a legközelebbi vasútvonal a következõ falu túlsó oldalán szalad. A kötött pályával viszont nem tévedek nagyot: drótkötélpálya szalad felettünk, a hegy északi oldalán létesült, hatalmas kõfejtõt köti össze a falu szélén álló cementmûvel, rakott csillék szaladnak lefelé, kiürített párjaik lebillentve térnek vissza a bányába.



Kanyargós utunk egyre egyenesebbé válik, majd aszfaltozottá: ezen baktatunk Zsérére (Žirany). Aránylag jó állapotú házak, széles, rendezett utcák mutatják, hogy az ipar megléte (és persze a város közelsége) mit jelenthet egy falu számára. Az egyik háznál PET-palackból rakott üvegház díszlik, praktikus. A méretes templomhoz visz a turistaút, gyerekek járkálnak a fõtéren, de kocsmát belátható távon belül nem érzékelek, így a kávé elfogyasztása is tolódik. Poros, faluszéli útra térünk, mellettünk mély bevágásban vasúti sínek húzódnak, távírópóznák sorakoznak. A 141-es vasútvonal bezárt ága mellett járunk, az egykori zsérei állomás mellett. Krosszmotor dönget el mellettünk, vezetõje büszkén, kemény tekintettel néz ránk, pór gyalogosokra. Elhagyjuk a faluszélét, rozoga hídon – kiváló fotóhely lenne vasútfotósoknak – keresztezzük a vonalat az Aranyosmarót felé esõ váltókörzetnél. A híd állapota megfelel a vasúténak, a fagerendákra öntött aszfaltréteg több helyen lyukas, alant a sínek mérsékelten kopottak, látszik, hogy valami kis teherforgalom még akad. Szántó szélére érkezünk, elõttünk erdõség, hegyek, az egyik tetõn hatalmas, romjaiban is méltóságteljes erõdítmény mállik: Ghymesvár. Még egy ok, hogy visszajöjjünk ide – a vár nincs rajta a piros jelzésen, idõnkbe pedig nem fér bele a térkép szerint 1,5 km kitérõ a maga 160-180 m szintemelkedésével és persze a vár alapos megnézésével. Egyelõre viszont még a vár alatt sem járunk: Zsére szélén elhagyatottnak tûnõ, gazos gyümölcsöskert ácsorog, bõven termõ körte- és almafákkal, bevizsgáljuk a termést, finom. Fõleg a körte. Szántó mellett haladunk végig, az erdõ sarkánál hirtelen vált az út egynyomossá, benõtté, csak egy gyengén kitaposott nyom, néhány letört gally, lelapított gyom mutatja, hogy elõttünk már elhaladt pártíz túrázó. Hamarosan javulni kezd a csapás minõsége, tisztább aljnövényzetû erdõbe, gyertyános-tölgyesbe érkezünk. Majd innen is ki: házak mellett vezet az út, jelzés alatt int a figyelmeztetés, hogy nagyjából az oszlopok mentén kell haladni. Leereszkedünk a Ghymes (Jelenec) feletti szabadidõ-központba, elméletileg itt találjuk az elsõ igazi ellenõrzõpontot, amely az itineren a Remitáž névre hallgat.



Gyakorlatilag is. Csak éppen késõbb.



Elõször azonban tanácstalan nézések közepette sétálunk fel egy félig bezárt kemping mentén a helyi csoffatag, állott vizû halastóig, majd megállapítjuk, hogy itt bizony semmiféle ellenõrzõpont nincs. Visszamegyünk a kemping bejáratához, amely, második ránézésre nincs is bezárva: odabent kocsma látszik üzemelni. Ahol kocsma van, ott pedig bélyegzõ is van, nem beszélve arról, hogy kávéivásra látok halvány esélyt. Kérünk egy-egy Kofolát, én a kávéval is próbálkozom, de ismét csalatkoznom kell a szlovák kávékban: finom, de harmatgyenge löttyöt kapok. Sikerül viszont céges bélyegzést keríteni a lapjainkra. Enyhén puffogva tesszük meg Repkénnyel harmadszor is a kemping-halastó szakaszt, közben Bubuék egy belsõ úton kerülnek. Elhagyjuk a halastó környékét, megteszünk nagyjából háromszáz métert, és rábukkanunk az elsõ ellenõrzõpontra. Lám, lám. A pontõrök jót derülnek a kocsma bélyegzõjén. Kapunk vizet, keverhetünk hozzá saját ízlés szerint szörpöt, valamint jut banán is bõven. Nincs felkarikázva, de még nem döntöttem el, hogy ez elõny, vagy hátrány. :) Enyhe emelkedõ visz tovább, nem sokkal késõbb tábla igazítana útba a vár felé, megérkeztünk a hegy északi nyergébe. A kitérõ kimarad, lejtünk hosszan, eseménytelenül, majd elérjük Ghymeskosztolány (Kostol'any pod Tribe?om) szélét. Meglehetõsen antiszociális piros sávunk nem megy be a faluba, elsunnyogunk a házak szélén. A következõ hegy a Nagy-Tribecs (Vel'ký Tribe?), és addig bizony csúnyán meredek emelkedõk fognak történni.



Jó hosszan azonban nem történik megint semmi, unottan baktatunk a sûrû levegõben valami hosszú aszfaltúton, ami a faluból vezet fel a dombok közé. Kerékpárosok elõznek nagy lendülettel, de ott, ahol be kell térni a jelzésen, õk megállnak tanácskozni. Újra betérünk a susnyásba, amely ismét fokozatosan válik egyre járhatóbbá. És egyre meredekebbé is, a négyszázas szintvonaltól a 829 m magas csúcsig a távolság alig három kilométer. A tölgyes lassan bükkösre vált, sõt, a tetõ felé közeledve egyre inkább fenyvesre, a borús ég alatt gyér kilátás nyílik itt-ott a fák között. Tinca és Bubu után némi spéttel végül mi is feljutunk a Nagy-Tribecsre, az erdõs csúcsról csak egy keskeny nyiladékon át adódik egy kis látnivaló. A tetõn a szokásos tábla-csúcskönyv kombináció mellett emlékkereszt is áll. Az ellenõrzõpont szerepét itt egy papírlap látja el, a bonyolult alfanumerikus kódot Repkény jegyzi fel kettõnk itinereibe. Tinca közben készít egy laza mûalkotást a csúcskönybe, de panaszkodik, hogy régen jobban eltalálta a perspektívát. Szerintem nincs vele semmi gond. Ellépünk a tetõrõl, nem sokkal odébb merítõs forrásnál lehet pótolni a vízveszteséget. Bubu pótolja is. Mellesleg, végre elkezdünk érezhetõbben haladni, lendületesen visz az ösvény a magas, Repkény nyakáig érõ fûben. Elõttünk mindenfelé hegyek, körülöttünk széles tisztás. Összkomfortos magaslest kerülünk, a tisztásról néha hûtõtornyok sejlenek fel a messzeségben. Lassan újra kitisztul az ég, Kelecsény (Kl'a?any) hegyi telepére már napsütésben érkezünk. A falucska valaha biztos látott szebb napokat is, most a házak nagyrészt lakatlanul omladoznak, egyetlen épületnél látszik a rendszeres használat jele, ápolt kert és szépen sorakozó gyümölcsfák árulkodnak róla. A szomszédság miatt vélhetõen nem kell aggódniuk az ott lakóknak. Töredezett aszfaltút vezet Kisaranyosra (Zlatno), amely nagy ívet leíró szerpentinnel ereszkedik a faluba – mi ezt a szerpentint a jelzett úton levágjuk, partizán síremlék mellett battyogunk be a faluba. Találunk egy autót, az ablakban papírlap jelzi az ellenõrzõpont helyzetét („v kr?me”, naná), besétálunk, a pontõr a kocsma udvarán üldögél. Bubu cseh ismerõsei – Olaf és Ji?í, utóbbi a 679. (!) százasán – épp indulnak a pontról, mérsékelt lelkesedéssel. A lelkes pontõr müzlivel kínál és Kofolával és szörppel is, lecsoffadunk az egyik padra, kielemezzük, hogy bizony tényleg borzasztóan állunk idõvel. Megkérdezzük, hogy szilárd táplálék beszerzésére milyen esélyünk van a kocsmában, megtudjuk, hogy semmilyen, viszont szûk egy kilométerre északra van egy sportpálya. A sportpályán pedig focimeccs zajlik, melynek keretében lehet venni gulyást, és ott is mûködik egy büfé. Vonakodva, de elindulunk kitérni. A focipályán a szokásos enbékilenc hangulat fogad jó részeg nézõkkel és enyhén részeg játékosokkal, viszont igen békés, barátságos hangulattal. Megkeressük a gulyásost, egy euróért adnak egy adaggal, ehhez jár három szelet kenyér is. Finom, és külön érdekes, hogy több benne a hús, mint a krumpli, ami alatt nem azt kell érteni, hogy sok a hús – bár nem is kevés –, hanem inkább azt, hogy kevés a krumpli. Elhagyjuk az illuminált közönséget, megegyezünk, hogy tényleg jó ötlet volt idejönni. Az estebéd után összekapjuk magunkat, próbálunk az eddiginél nagyobb tempóval haladni.



Végigtrappolunk Kisaranyoson, megelõz a helyi tömegközlekedési multi emelt komfortfokozatú Karošája, nem semmi. Vélhetõen a szombati két pár busz egyikét látjuk. Széles mezõt keresztez a jelzett út, mindkét végén jelzés és tábla mutatja a követendõ irányt. Aztán erdõ, hosszan kanyargó, burkolt utat keresztezünk többször, ahogy elhaladunk a ?lnok 438 méteres teteje mellett. Alant kitérõ invitálna visszamászásra, a tetõn lévõ emlékmûhöz, de nincs kedvünk megtenni. Alkonyodik lassan, tehát sietünk. Odébb a térképen nem jelzett forrás kõfoglalatát találjuk, nem messze az úttól, a jéghideg vízbõl iszunk is, töltünk is, jól jöhet még a tartalék. Itt is, mint az eddigi összes forrásnál, kihelyezett fémbögrét találunk. Más világ, más mentalitás. Ligetes erdõben ballagunk tovább, jobbra Kislóc (Lovce) és Zsikva (Žikava) házait látjuk. Tinca hirtelen nagyot ugrik oldalirányba, rusnya nagy lódarázs röpül tova nagy zúgással. Nem csípett meg senkit, szerencsére. Megyünk tovább, erdõszél, kerítés, kanyar, útzár. Ejnye. A kerítés ezúttal valódi akadályt jelent, magassága legalább 2,5 méter, a tetején a két sor szögesdrót sem viccbõl van fent. Bubu legújabb kiadású térképe már terelt utat jelöl, ahhoz képest pedig még tereltebb a helyzet, amint arról az internetes figyelmeztetés is tájékoztat. „A falu felett a Hunter, a márka jobbra fordul, (szemben a dump)...” Hagyjuk, megkeressük az elterelt utat. Kiderül, hogy a leírás tényleg helyes, elvadult gyümölcsös (emberre csak ritkán támad) mellett visz az út, balra a helyi atombázist védõ szuperkerítés. Ismét aszfaltút következik, kegyhelynél informál egy tábla a környezõ látnivalókról. Apró víztározó mellett visz el utunk, a tó végén nagy ház magasodik, akár az ágyból is lehet talán horgászni. Tovább, tovább. Erõteljesen alkonyodik, a láthatár alja narancsos-aranyló színbe burkolózik. Az ég tiszta, eltekintve egy hosszú felhõsávtól, amely felettünk enyészik el északkelet felé. Tovább, tovább. Széles, jól követhetõ földút vezet minket, ahogy mindenféle errõl-arról beszélgetünk, majd enyhe emelkedõ visz ki az 511-es országútra, amely Aranyosmarót (Zlaté Moravce) és Simony (Partizánske) városát hivatott összekötni. Meglepõen jó minõségû aszfaltút ez, ennek megfelelõen a gázpedál használatát alaposan eltúlzó autósokkal. Szerencsére sokat nem kell haladni rajta, egy kilométer elteltével tábla invitál Hrussó várának megtekintésére. A gyalogösvény lerövidíti az autósok útját, sötét erdõben lépdelünk fel egy õrházhoz, ahol a várba vezetõ út sorompóját már zárva találjuk. Két fiatal srác ül a fûben, nem tudni, hogy a túrához tartoznak-e, vagy önszorgalomból kirándulgatnak az erdõben. Leülünk, bevárjuk Bubut, elõkészítjük a lámpákat, lassan szükség lesz rájuk. Szomorúan tapasztalom, hogy a tartalék kézilámpám bekapcsolva utazta végig a túra valamekkora részét, így annyi fényt ad, amennyivel bármely öngyújtó versenyre kelhetne. Kár, mert a fejlámpám akksijait meg elfelejtettem feltölteni a legutóbbi, éjszakán átnyúló túra óta – ez bizony az „így jártam” minõsített esete.



Megérkezik nagy lendülettel Bubu, elindulunk mi is. Besötétedik, a várromnál sátorozók készülnek az éjszakára – a jelzés persze, hogy nem tér ki a várhoz. Tanyák, legelõk közt járunk, villanypásztorral elkerített rétek szélén. Kutyák ugatnak bele az éjszakába, nem nehéz kitalálni, kire, mivel más egyelõre nem mászkál a környéken, legalábbis nem tudunk róla. Zöld sávval közös szakaszon trappolunk, majd a zöld eltér – kellõen kitartó meneteléssel visszajutnánk rajta a Tribecsre. Monoton menetelünk az erdõben, örülök a csillagos éjszakának és annak, hogy állítólag a következõ ponton enni is adnak. Hosszasan lejtõ út áll elõttünk, amely lejtõ a kicói malomig (Skýcovský mlyn) tart. A malomból sokat nem lehet látni, egy tökéletesen sötét völgy aljában vagyunk, ha a völgyben lefelé indulnánk, az egészen Keresztúrig (Hostie), sõt, Aranyosmarótig vezetne. Ha viszont felfelé követnénk a völgyet, akkor az 512-es útig jutnánk el – ezt az országutat a kötelezõ útvonalon mi csak holnap fogjuk elérni. Egy ideig lefelé, dél felé kanyarodunk, majd sûrû bozóton vág át a jelzés, itt a hosszúnadrág komoly elõnyt jelent a csalánosban. A susnyán túl jól járható út fogad és egy patakátkelés, a kövek imbolygósak, de szerencsére nem csúsznak. Átkelünk, majd folytatjuk a hosszú utat a völgyben, réten, zsombékoson vágunk keresztül. Egy lassan kanyarodó ív vezet fel Fenyõkosztolány (Jedl'ové Kostol'any) felé, a jelzések fémkarókon, ritkásan helyezkednek el. Erõs keleti szél fúj, ennek hatására megcsappan a társaság beszélgetõs kedve. Kerek repkényt figyelem, õ is rettentõen álmosnak tûnik, magamról tudom, hogy az vagyok. Házakat, istállókat érünk el, egy ablakból bácsi néz meglepetten, majd megfordul és bemegy valahová. Remélem, csak megunt nézni minket és nem a sörétesért indul. Rövidesen beérünk a faluba, amely egyrészt jó nagy, másrészt az egyes részei között komoly szintkülönbségek fedezhetõek fel. A legfontosabb viszont, legalábbis számunkra, hogy az ellenõrzõpontot egy papírfecni („Passphrase”, szól az angol útmutatás a szlovák mondathoz) helyettesíti a turistaút derékszögû kanyarában. Bubu kocsmázni – kávézni – óhajt, mi nem, viszont bízunk abban, hogy mégis lesz emberes pont, csak esetleg megint a falu után. Meredek utcán indulunk fölfelé, jó negyedóra elteltével rogyunk le az út szélén, hogy harapjunk valamit, feladva a reményt azzal kapcsolatban, hogy „élõ” ellenõrzõpontot találunk.



Frissítünk inkább saját készletbõl. Kenyér, felvágott, májkrém, gumicukor, sósmogyoró a menü. Felhívjuk Bubut, a kocsmában ül, Olaffal és Ji?ível. Kihagyjuk a bõ kilométeres visszatérést, inkább továbbmegyünk, mert hideg van tovább ücsörögni. Aszfalton vezet a jelzés hosszan, nagyon hosszan: kikapaszkodunk a faluból, alattunk mély völgy húzódik, mi pedig nem sokkal a gerinc alatt kanyargunk a hegyoldalban. Lassan felkel a Hold, bevilágítja a tájat, amely még így is látványos. Síterepre érkezünk, Brezov štál (talán Nyírjes?) a neve a helynek, pár ház az egész, nyáron nyaralóknak, télen telelõknek. Apró fõterén mûködõ kútra lelünk, végre, lehet palackot tölteni. Töltekezünk bõségesen. Aztán rögtön rosszfelé indulunk el, de még idõben kijavítjuk magunkat, fellármázva a környék kutyáit. A következõ, kereken egy óra hosszú etap arról szól, hogy valahol megyünk, és fogalmam sincs arról, hogy hol, mert a (tizenhat éve kiadott) térképemen a piros még teljesen más nyomvonalat követett. Arra sikerül azért rájönnöm, hogy a malomnál elhagyott völgy vonala mentén haladunk, egyértelmûen észak felé. Az éjszaka azonban csalóka, így a helyzetünket jó három kilométerrel jobbnak gondolom, amikor megérkezünk egy erdészházhoz: a tábla szerint ez a Krížne cesty, magyarul talán útkeresztezõdés. Az apró épület ablakai sötéten, szomorúan néznek felénk. Hasonló szomorúsággal nézek vissza, már kezdtem remélni, hogy ennél jobban haladunk. Egyöntetû elkeseredéssel rogyunk le az út két szélét jelölõ fatönkökre, megbeszéljük, hogy jár tíz perc alvásszünet. Sokra nem megyek vele, amire rájövök, hogy hátizsák nélkül kényelmesebb lenne, már kelhetünk is fel, ideje elindulni. Hosszú, egyenes caplatás helyett most súlyosan megsérült utak következnek, összevissza fakitermelés maradékával, süppedõsre kijárt nyomvályúkkal. Ez egy kicsit felébreszt, figyelni kell, hogy hová lép az ember. A kelleténél nyilván hosszabb, nehezen járható szakaszt mégsem érzem olyan veszélyesnek, az út minõsége rohamos javulásnak indul, amelynek az az eredménye, hogy megint az unalommal lehet küzdeni. Rövidesen fény jelenik meg valahol elöl, és mivel nem mozdul meg, okkal kezdem feltételezni, hogy az 512-es út mentére jelzett tanyához érkezünk. A tanyáról kiderül, hogy lovarda, de amúgy a feltételezésem jogos: végre belátható közelségbe kerültünk a hetvenedik kilométert jelzõ ellenõrzõponthoz. Kíváncsi lovak szuszognak a kerítés túloldalán, ahogy kisétálunk az országúthoz. Itt megállunk pár percre: az iránytáblán megtaláljuk az újabb titkos pontot, valamint a felhívást a láthatósági mellények viseletére. Várunk még pár percet Bubuékra, de mivel nem akar felbukkanni fénypont az erdõ szélén, úgy döntünk, hogy elmegyünk a pontig és majd ott is várunk egy kicsit.



Az országúton kelet felé kanyarodunk, ki-ki a maga tempójában halad: Kerek repkény megtáltosodva rohan elõre, Tinca valahol mögötte ballag hosszú léptekkel, én pedig lecsukódó szemekkel és botladozó lábakkal azon igyekszem, hogy legalább a lemaradásom ne növekedjen hozzájuk képest. Pálosnagymezõre (Vel'ké Pole) pontosan a kalauzidõ által megadott negyven perc alatt sikerül így is átérni – itt szundikál a következõ pont õre, csillogós mentõfóliáján. Étellel, itallal kínál, felfalok pár szelet nutellás kenyeret, mert az finom. A hidegben nem nagyon tudunk várni tovább, pedig Bubuék triója akkor érkezik, amikor már mindhárman jóllaktunk. Elbúcsúzunk, talán az emelkedõn lassulunk majd annyit, hogy utolérjenek. Pálosnagymezõ fordulópont a túrán: térképet és hegységet váltunk, belépünk a Madaras-hegységbe (Vtá?nik), a hátralévõ 34 kilométerre jelentõs szintemelkedés jut, s ebbõl az elsõ 14 km arról szól, hogy az ötszáz méteren lévõ faluból felsétálunk az 1345 méteres hegycsúcsra. Nem is olyan meredek. Papíron.



Aztán elindulunk, fél kettõ körül jár, meredek utcán kapaszkodunk ki a faluból, hogy fent egyenes, lapos út vezethessen párszáz méteren. Az irányunk nem egészen stimmel, kisírom, hogy visszamenjünk az utolsó látott jelzésig, ezzel sikerül oda-vissza négyszáz métert még belerakni a túrába, mert amúgy a jó úton vagyunk. Elnézést kérek az érintettektõl. Magasfeszültségû távvezetéket keresztezünk, odébb tanyák mellett haladunk el, megint. Újra folyamatosan emelkedünk, de legalább már nem fázom annyira. Susnyásba térít a jelzés, kicsit szerencsétlenkedek, mert mindig hasra próbálok esni a saját lábamban, a túrabot segít ennek az elkerülésében. Majd hirtelen tábla üdvözöl a Sedlo pod Rajtokomban, a Rajtok alatti nyeregben, 750 méter magasságban. Szuper. Innen bõ egy kilométeren kell megint százharminc métert emelkedni, és onnantól a gerinc egy kicsit már lazább lesz. Valahol féltávon a következõ jelzett magassági pont felé sikerül azonban sikerül letérni a turistaútról és tíz percig kitartóan menetelni – valamerre. Aztán vissza, Tinca türelmesen megvár az elágazásban. Feljutunk a magaslatra, ez már tényleg a gerinc, erõs keleti szél fúj, balra falvak fényei vibrálnak valahol alattunk. Csapadékgyûjtõ edény ácsorog az irtáson, kék jelzés vinne le a gerincrõl észak felé, ha hagynánk. Nem hagyjuk: kitartóan baktatunk a sötét erdõben, lejtõn kanyarog a jelzés egy fenyvesben, figyelni kell, nehogy elveszítsük megint. A lejtõt annál komiszabb emelkedõ követi, hullámozva, folyamatosan fel-le trappolva érjük el a soron következõ tájékozódási pontokat: a Tátrát (957 m), a Rúbaný vrch-t (1097 m), a Kolostor-sziklát (1279 m). Köztük szél, erdõ, emelkedõ. Kilátás nemigen akad. Egy nyomvályúnál Repkény elesik, de azzal a lendülettel hanyatt is fordul és két perc alvást kér. Kivárom a két percet, felsegítem. Ekkor elõresiet, hogy legalább a navigálással lekösse magát: a Kolostor-szikla lesz az elsõ hely, ahol én is felébredek. Egy ideig a széles út közepén ácsorgó kõhalmokat kerülgetjük, majd hirtelen magas, égbe nyúló kõoszlopok elõtt találjuk magunkat, ijesztõ, szédítõ magasságban. A tábla kissé odébb van, legalább megtudjuk, hol is keressenek majd. Meredek, poros, csúszós lejtõ vezet vissza egy jobban járható útra, elbúcsúzunk a lenyûgözõ szikláktól. Már nem kell sokat menni a hegyig. Repkény hirtelen megáll, az út szélén ücsörgõ túrázók szólították meg, angolul beszélik meg, hogy jöhetnek velünk, de mi legközelebb a hegytetõn szándékozunk pihenni, vagy még ott sem. Nem kapkodják el az indulást, úgyhogy továbbmegyünk – egy elágazásban forráshoz tehetnénk kitérõt, de nem teszünk, menni, menni kell, vár a hegy. Odébb valaki más alszik békésen összekucorodva, feje búbjáig felöltözve. Negyed hatkor zuhanunk fel a Vtá?nik csúcsára. Felírjuk az igazoló kódot (az ismertetõ tábla szövegének utolsó két szava), írunk valamit a csúcskönyvbe. Idefent metszõ szél süvít, akkor is fáznék, ha nem kimelegedve értem volna ide. A távolban más hegyláncok sorakoznak, alattunk valahol a Garam (Hron) völgye húzódik. Nem idõzünk sokat, a srácokat majd megvárjuk valami szélvédett helyen, ha tényleg jönni akarnak velünk, majd megtalálnak.



A következõ ötven méter megtétele után a jelzés eltûnik. Elõttünk szakadék, azon túl egy másik hegy komor, sötét orma tornyosul.



Közelebbrõl megnézve szerencsére mégsem szakadék, csak nagyon-nagyon meredek, szerpentinezõ lejtõ. Olyasmi, mint a Nagy-Gete, csak meredekebb. És persze, magasabban vagyunk valamivel. Elindulunk, botorkálunk a pirkadó ég alatt, kanyarokra figyelünk, lépésre figyelünk, a harmattól minden vizes, csúszós. Kapaszkodunk, leülünk. Adrenalin jelenik meg a véremben, kicsit felébredek, nem itt kellene botlani, elesni. Pár kanyarral lentebb kiegyenesedik az ösvény, szelídebbé változik. Lekocogunk, védett, csendes hely után kapkodjuk a fejünket az erdõben – ilyen nemigen akad, a laza aljnövényzeten simán átfúj a szél. Egy susnyásabb útszûkületben jó félméteres fa dõlt valaha az útra, leülünk rá – ha majd jön valaki, elengedjük. Meghajnalizunk, közben tényleg jönnek a srácok a hegy túloldaláról. Egyikük fehér bottal vontatja másikukat, aki vak. Mennek, mint a szél. Lassan felkászálódunk, utánuk indulunk. Kezdek újra bealudni, az izgalmas szakasz véget ért, újra földutakon, rugdosható avarszõnyegen trappolunk. Elágazás követ elágazást, a kalauzidõk fokozatosan csökkennek. Néha emelkedünk is, a szintmetszet három jelentõsebb kaptatóról szól a célig, ebbõl kettõ egész közelre várható. Az elsõ a Jaraba skala emelkedõje, itt hirtelen meredek kapaszkodóról van szó, melynek végén se kilátópont, se pihenõhely, csak egy tábla. Megyünk tovább, gyermekdalokat énekelgetünk, ébresztõnek. Irtásoknál nyílik itt-ott váratlanul kilátás, kezdem felfogni, milyen magasan is vagyunk valójában. A felkelõ Nap fényében csodálhatjuk meg sorra a környezõ hegygerinceket, ködlepte, mély völgyeket, távoli, ébredezõ településeket. Az ilyen pillanatokért érdemes túrázni.



Újabb sziklára mászat fel az út, ez a Sas-kõ (Orlí kame?), fantasztikus a kilátás – végre, egyre gyakrabban adódik ilyesmi. Hosszasan kanyargunk a következõ helyszínre, nyomvályúsodó úton, a várthoz képest enyhébben emelkedve. A Fehér-kõnél (Biely kame?) járunk, már belátható közelségben van a cél, de még mindig borzasztóan magasan vagyunk. Itt a térkép a csúcsra vezetõ jelzésrõl mesél, a helyszínen azonban semmi erre utaló nyom nincs, nem is próbálkozunk fölöslegesen. A nagy magasságon viszont könnyen segíthetünk – gondolták az útvonal kijelölõi, sziklás meredélyen trappolunk lefelé, elágazásban válunk el a kék jelzéstõl. Nemsokára nyílt részre, friss irtásra érkezünk, ezt alulról kerüljük, némelyik fa derekát piros-fehér csíkos szalagokkal kötötték át. Még nem tudjuk, de ez a túra saját szalagozása, csak itt, az utolsó szakaszon. Egy enyhe emelkedõ felvezet a Nagy-Grics (Vel'ký Gri?) csúcsára – innen sincs nagy kilátás, hacsak vissza nem nézünk a Fehér-kõ szép szirtjére. A pontõr – vele utoljára Kisaranyoson találkoztunk – lelkesen, magyarul üdvözli Repkényt, beszélni már angolul beszél. Kínálnak müzlivel, csokival, kérdik: hányan vannak mögöttünk és mikorra várhatóak? Tájékoztatjuk õket: a vak srác és kísérõje rövidesen megérkezik (leültek valahol reggelizni), Bubuék pedig majd egyszer befutnak. Minimális szusszanás után összekapjuk magunkat, ajánlják a szalagozást, mert a jelzés nem egyértelmû szerintük. Eltévedni nincs kedvünk, leesni meg fõleg nincs, úgyhogy végül kötélnek (szalagnak) állunk, kis kitérõvel, de biztosan átjutunk a kritikus részen.



Egy utolsó nehézség azonban még hátravan, és ez a lejutás a Nagy-Grics 917 méteres csúcsáról a 416 méteren lévõ Nyitrabányára. A szalagozott etapot meredek, alig kanyargó út követi, ez többnyire csúszós, poros csapás, alaposan figyelnünk kell. És mi figyelünk. Lentebb alig csorgó patak benõtt, dzsungelszerû medrét kerülgetjük, forrásnál ihatunk friss vizet, még egyszer a cél elõtt. Finom, jéghideg víz, a fogam majd' kiszakad tõle. Felkelt a Nap, elteszem a kabátot, kezdek újra rendesen felébredni. Egyúttal a nyakamba szakad a szervezetem összes problémája, amelyet elnyomott az álmosság és az útra való odafigyelés, fáj a térdem és a lábszáram, fáradt a derekam és a vállam. Ugyanakkor semmi kidörzsölõdés nem zavar és vízhólyagom sincs, ez jó, fõleg, hogy a lyukasabbik cipõmben vagyok. Újabb iránytábla következik, a Zbojnicke nevû helyen járunk, felhagyott bánya felhagyott aknájánál, amint arról a tanösvény táblája is tájékoztat. Az erdõ egyre ritkul, magasfeszültségû távvezetékek keresztezik utunkat, a szomszédos hegyen folytatódik a széles nyiladék. Betonlapokból kirakott útra térünk, elõttünk Nyitrabánya bányásztelepének házai, mellettünk a Nagy-Grics sziklaletörése látható. Becsoffadunk a városba, többen néznek furcsán, de a túrabot láttán csak két gyerek nevet, és kérdeznek valamit, amiben benne van a lyže, vagyis a síelni szó. Mûanyaggyárat kerülünk, majd a vasútvonalat keresztezzük, helyre kis aluljárón át. A közeli szintbeli keresztezõdésben bõszen kong a tilos jelzõ, vonat várható. Azt márpedig látni szeretném – s várunk a bézére. Bézé helyett meglepetésszerû tehervonat érkezik, élén szépen felújított 770-es géppel (a railfaneurope pont net szerint ezt a típust CsME3-ként jobban ismerik, bevallom, nekem elsõre nem ugrott be...). Tapsikolok egy sort, majd lesétálunk a fõutcára, megcsodálni a piros sáv végét jelzõ táblát. Alatta tollal rajzolt térkép, amely vázlatosan ábrázolja a célig követendõ utat, melyet alig kezdünk el követni, megjelenik önkéntes jótündérünk, Štefán, aki lelkesen beterel a célba. Itt egyrészt örömmel fogad a rendezõség, másrészt kapunk szép, nagy, A/4-es oklevelet a túra teljesítésérõl. Huhh. Repkény lerogy egy kényelmes fotelbe, elkezdünk módszeresen falatozni a kihelyezett nutellásbödönbõl, kenyerek segítségével. Az imént lerogyó bónusz ajándékot is kap, egy kulacsot egy futóövvel, mivel benne van harmadikként az elsõ három nõi beérkezõben. (A férfiak is kaptak, nincs semmiféle megkülönböztetés! :)) Még megvárjuk a sort záró Bubut, õ is bõven, majd' egy órával a szintidõn belül érkezik. Néhányszor bebólintok a parkban, ahová a célból sétáltunk ki, hogy inkább kint párologjunk, aztán megérkezik a társaság, autóba vágjuk magunkat. Én minden igyekezetem ellenére már Nyitrabányán elalszom – legközelebb Ipolyságon ébresztenek, majd utána Budapest belterületén eszmélek. A Bertalan Lajos utcánál tömegek hömpölyögnek a Duna felé, minden harmadik emberen zöld póló... a nagy autómentes mifene jegyében kevesebb a környéken a parkolóhely, mint munkanapokon. Koszosan, álmosan, száz kilométer legyaloglása után idegennek érzem magam az utcán korzózó szalonkörnyezetvédõk között – elpucolunk a környékrõl.



A végére, de egyáltalán nem utolsónak: köszönetnyilvánítás. Bubunak a fuvarért. Kerek repkénynek, Tincának és Bubunak a társaságért. A maroknyi – körülbelül hat fõs – rendezõségnek a túra lebonyolításáért. Jó lenne visszajönni, jó lenne világosban látni azt, ami most számunkra teljesen sötétben volt: a Hrussó várától a Madaras-tetõig tartó szakaszt. (Esetleg egy vissza-irányú rendezés...?) Szép, nehéz, hosszú túra volt.



-Kékdroid-



Ui. A helységek, hegyek magyar neveit a Kárpát-medence autóatlaszából írtam ki (Cartographia, 2004), továbbá hasznos segítséget nyújtott Sebõk László Határon túli magyar helységnévszótára.


Képek

 
 
Ember a gátonTúra éve: 20112011.09.15 14:14:24

 


Ember a gáton 50É


Az „50 kilométeres távon” (valójában csak kb. 43 km) gyalogosan túrázók a Mindszenti Mûvelõdési Központtól indulva, a Kossuth utcán haladva érkeznek a Tisza töltéséhez, a Révhez. Itt balra (D-i irányba) fordulva folytatják útjukat Mártélyon keresztül a Tisza közúti hídjáig (Algyõ). Azon átgyalogolva, D-i irányban haladva a Tisza töltésén érik el Szegeden a Célt, az Irinyi János u. 1. sz. alatt lévõ Alsó-Tisza Vidéki Környezetvédelmi és Vízügyi Felügyelõség épületét.


(Ember a gáton 50É útleírás, 2011)


 


Keleti pályaudvar, gyorsvonat indul Lõkösházára az ötödik vágányról. Mázli, még épp van egy üres fülke, bezuhanunk. Késõbb utastársak is adódnak, tevékenységükbõl semmit sem észlelek, mert a Rákos-Tápiógyörgye szakaszt mindenestül átalszom, a maradékon Szolnokig pedig próbálok még tovább aludni. Szolnokon felderítjük Kerek repkénnyel a vasútállomás 2-900 méteres környékét, nagyboltban vásárolunk be az éjszakára, majd a peronon ücsörögve megebédelünk, nézzük az állomási mozgásokat. Szolnoktól Szentesig robog velünk a Metrovagonmas által gyártott Bpmot, ott átszállunk a pontosan érkezõ bézére. Mindszenten összesen ketten szállunk le, a reggeli borult idõt már régen a feledés homálya takarja, itt napfény és hõség uralkodik. Besétálunk a kisváros központjába, ahol meglepetten fedezzük fel, hogy belecsöppentünk a negyedik mindszenti Paprikafesztiválba. Bográcsos fõzõversenyre készülõdik pár tucatnyi csapat, kapitális mennyiségû paprikával és hússal, nagy a kísértés, hogy a túrát itt és most feladjuk, helyette pedig jó sokat együnk, igyunk, mulassunk. Áh, majd máskor. Elsõ körben nem találjuk meg a rajtot, mert rossz irányból próbáljuk megközelíteni a Mûvelõdési Házat – így legalább sikerül megcsodálni a könyvtár elõcsarnokában elhelyezett Máté Péter emlékmûvet. Második nekifutásra – a színpadon épp Varga Miklós Európájával küzd egy lelkes énekes és Európa áll nyerésre, kiütéssel – beazonosítjuk a rajthelyet, beállunk az elsõ sorba. Itt fizetni kell, felírják a nevünket is a nyugtára, valamint adnak egy papírlapot: ez nevezési lap és itiner és igazolásgyûjtõ papír egyszerre. A második sorban megkapjuk a rajtszámot: a kiírás szerint van egyedi rajtszám, nos, annyiban tényleg egyedi, hogy másnak már nem osztják ki. Tehát rajtszám kiad, nevünk felvésetik egy listára. Az A/5-ös papírdarab immár a miénk, rákerül a rajtidõ, 17:40, hogy pontosak legyünk. Az útleírás (lásd fent) a kis papíron hat sorból áll, ebbõl egy az ATIKÖVIZIG rövidítés aktuális tartalmának a kifejtése. Van továbbá öt négyszög, az igazolásoknak, ebbõl egy a célnak, a maradék négy pedig a négy ellenõrzõpontnak: ezek a mindszenti rév, a mártélyi lejáró, az algyõi hídfeljáró és az autópálya híd nevûek. Egyetlen dolog hiányzik, mégpedig valami kis kapaszkodó a távadatokról, mert összesen annyi derül ki, hogy az ötvenes táv kb. 43 km – utólag összekattintgatva a gépen tényleg annyi.


Ennyi elõkészület után végre kezdjünk el túrázni! Vagy mégsem: Kerek repkény telefonos kapcsolatba lép a 72 km-es távot gyûrõ -rafter- - suvlaj-duóval, akik arról értesítenek, hogy egy templomtornyot látnak, és az akár a mindszenti templomé is lehet. Erre a hírre lelkesen elindulunk kávézni meg fagyizni meg vadonatúj traktorra bámulni és csak azután lépünk rá az Alföldi Kéktúra nagy sûrûséggel jelzett útjára, teljesen komolytalanul véve a túra teljesítményrõl szóló részét. Kibattyogunk a gátra, megkapjuk az elsõ bélyegzõ lenyomatát, a hosszútávosok kapnak szolgáltatást is. Megtelefonáljuk pontos helyzetünket, a folyamkilométer-szelvények alapján suvlajék még bõ három kilométerre vannak tõlünk. Várakozunk: lesétálunk a révhez, megnézzük, visszasétálunk a gátra (szegény pontõr nem érti, miért nem megyünk már tovább...), szembesétálunk a mezõnnyel – és találkozunk is két túrázóval! – kereken kilencszáz métert, a Kurcatoroki Gátõrháznál megszemléljük a zsilipet, leülünk. A helybéli kutyasétáltató kislányok tisztes távolságot tartva õgyelegnek körülöttünk. Kisvártatva megérkezik a két gátmániás, innentõl együtt kirándulunk Szegedig. A ponton õk kapnak csokit, vizet viszont nem, az csak a kerékpárosoknak jár (ezt speciel nem értem, aki bicajjal van, annak a szint nélküli 72 km azért nem annyira megerõltetõ, mint aki gyalog jön – fõleg, hogy a Rév a hosszútávon kb. 30 kilométernél van). Van azonban a közelben egy csap, állítólag erõsen klórízû vízzel (én nem merem megkóstolni), de van csárda is, megejtünk egy üdítõzõs-kávézós leülést. Felvillanyozva robogunk vissza a gátra, megkezdjük a gyaloglat érdemi része. Torma Tamás utánunk kiabál a pontról valamit a pecsételésrõl, de leintésre kerül, mi már beszereztük a Bíbic Túrakör bélyegzését.


Innentõl fogva a túra a következõrõl szól: jobbra ártéri erdõ, balra lapos táj, néha erdõvel, néha nem, odafent ragyogó tiszta égboltról vigyorog le ránk a telihold. Gyalogosként a lámpázás szükségtelen, még – a merõben felesleges – itinerolvasáshoz sem szükséges külön fényforrás. Egyedül a láthatóság érdekében feltûzöm a zsákomra a piros villogót, hátha így hamarabb észrevesz gyalogos, bringás. A lámpátlanság természetesen nem igaz azon szakaszokra, ahol természetesen nagy szabálykövetéssel a közúton kell haladni. Tamás csatlakozik hozzánk, egészen Mártélyig, ahol is úgy dönt, hogy nem kér többet a gátból és Szegedet inkább autóval közelítené meg. Addig elsétálgatunk egy darabig: elhagyjuk Mindszent házait – a fesztiválról még egy ideig hallani a zenét, majd lassan elhalkul és a semmibe vész. A gát füves koronáján szép, hosszú léptekkel ballagunk, kislétszámú birkanyájat kerülünk. A tavalyi HTMV után ismét elcsodálkozom, milyen sajátos, végtelen nyugalmat áraszt ez a táj. Lassan ránksötétedik, megérkeznek az elsõ kerékpárosok, s innentõl hatalmas létszámban, gyakorlatilag folyamatosan jönnek pár órán keresztül. Sokan megköszönik, hogy félreállunk, sokan jó utat kívánnak. Mártély elõtt kerékpárúttá lényegül a töltés koronája, az országút és a vasút is mellettünk halad egy darabig – sõt, egy szóló Bzmot is elcsattog Szentes felé. Az ekkor épp valahol elöl trappoló Repkény késõbb bevallja, hogy azt hitte, busz, de csak azért, mert nem látta, hogy három homlokfénye van. A gát elkanyarodik a fõúttól, újra füvessé válik, majd lámpák nagy csoportosulása bukkan fel elõttünk, megérkezünk a mártélyi ellenõrzõpontra. Kapunk egy-egy szem hatalmas, finom almát a pontõröktõl, leülünk a füves töltésoldalra, megvacsorázunk. A strand felé vezetõ úton komoly forgalom zajlik, majdnem olyan sokan mennek strandolni, mint túrázni tovább a gáton: negyedóra pihenés után mi is inkább a gát felé indulunk.


Újabb szakasz következik, három óra ellenõrzõpont, és úgy általában minden más nélkül. Az itt készült fényképek általában a társaság tagjait ábrázolják, természetes helyzetükben, azaz a gáton fetrengve. A vidám társalgás lassan átadja a helyét az alkalmankénti egy-egy mondatnak, majd a teljes némaságnak. Pedig annyira nem eseménytelen az út. Van néha gátõrház, tévé villódzik odabent. Van egy-két keresztezõ távvezeték is. Bizony. Van magassági pont. Van kispista-lehetõség (bizony, le lehet vágni ötven métert!), de megembereljük magunkat és nem megyünk le – az alant grasszáló õrkutya rásegít erre a választásra. Vannak szúnyogok, és amikor épp nincs szél, csípnek is egybõl. Van tájékoztató tábla a Mártélyi Tájvédelmi Körzetrõl. Mindennek a tetejébe jelzett turistaúton kirándulunk, méghozzá a piros sávon. Tehát egyáltalán nem unalmas a túra, az eddigieket tetézi, hogy a holdsütötte tájon igen messzire ellátni, a láthatárt zord erdõsávok jelölik a messzeségben. Tanyára, falura utaló jelet többnyire nem látni. Lassan, de biztosan mégis egyre közelebb kerülünk egy erõs, nagy kiterjedésû fényforráshoz: az algyõi MOL-telep már nagy távolságból sejteti magát. Keresztezzük a Sándorfalva és Békéscsaba közötti 400 kV-os távvezetéket, amit egyrészt alábecsülök, másrészt -rafter- elmondása szerint innen már közel van az algyõi ellenõrzõpont. Valóban: alig megyünk tíz percet a kerékpárosok hátsó fényei nyomában, amikor megérkezünk a pontra. Kollektív földrerogyás történik, közben teával kínál a kedves pontõrnéni. Elbattyogok vasutat fotózni, alszik a vonal, alszik a fénysorompó, csak a jelzõ vörös fénye világít a híd felõl. Pihengetünk még egy kicsit, majd összekapjuk magunkat, továbbindulni mindig egyre nehezebb. Kisétálunk az országútra, elhagyva a Tisza bal parti gátját. Egyenesen a sötét nagyfai országút emlékeztet a januári gáttúrára, megborzongok.


Elindulunk a Tisza-híd felé, autósok suhannak el mellettünk, egyikük jótékonyan ráfekszik a kürtre, legalább felébreszt. A hídról fények látszanak a vízen, nehezen, de kivehetõ a párhuzamos vasúti híd acélszerkezete is. A Tisza sötéten, méltóságteljesen hömpölyög alattunk, szédítõ a mélység, ösztönösen beljebb húzódok a korláttól. Elhagyjuk a hidat, immár a Duna-Tisza-közén kirándulunk tovább Szeged felé. Az olaj-/gáztermelõ létesítmény ontja a fényt a távolban, közelebb pedig Algyõ utcáinak a közvilágítása ad némi támpontot arra nézve, hogy tényleg haladunk, nem egy helyben toporgunk. Algyõ templománál a tervezettõl eltérõen mégsem állunk meg és a gátõrháznál is csak egy rövid idõre. Ez a túrázzunk-sötétben-a-gáton-ötlet mégsem annyira nagyszerû a gyakorlatban. Leülünk egy sorompóra, próbálok nem nézni a szelvénykövekre, úgysem tudom, Szeged mennyinél van. Az elöl haladó suvlajék találnak egy sünt, aki morogva veszi tudomásul, hogy eltávolítjuk az útról, mielõtt egy álmos túrázó rálépne. Innentõl aztán tényleg nem történik semmi, csak gyaloglunk, gyaloglunk, de a gát trükkös kanyargása miatt az olaj-/gáztermelõ rohadék mindig ugyanazt az arcát mutatja, mint a Hold. A különbség az, hogy a Hold mozog, viszont az olajizé nem, megvan a fix pont, ki lehet fordítani a sarkából a világegyetemet.


Megyünk a gáton. A távolban még mindig az olaj-/gázvalami fényei. Fuj.


Még mindig gát.


Ggggát.


Új tájelem: autók rohannak messze a sötétben jobbról balra, meg balról jobbra. Jé. Az az M43-as.


Eltelik fél óra, még mindig elõttünk fut valahol az emnegyvenhááááááármas.


Még fél óra. Lassan meg tudom számolni az elsuhanó kamionok reflektorait.


Fél három van. Ellenõrzõpont. Vidám bácsi, csokival kínál, hidászati kiselõadást tart. Megnézem az autópálya hídját, szép darab, kár, hogy csak a fele látszik, más szöget nem keresek, hogy jobban lássam. A pontõr megerõsíti -rafter- távbecslését a célig: még hét kilométer. Jaj. A bokám ég, a talpam ég, a vállamat, karomat már véresre vakartam a szúnyogcsípések miatt. Menjünk. Átbújunk az autópálya alatt, szerencsére a burkolt út visszavált füves szekérútra, ez kényelmesebb. A messzeségben új fények bukkannak fel, az talán már Szeged, méghozzá Tápé. Valami vízmûteleppel kezdõdik, ami baromi messze van, aztán balra kikötõk, hajójavító, ilyesmi mutatja magát. Van egy hajóroncs is, kísérteties látvány a sötét homályban. Meg házak, rengeteg ház, jobbra. Meg balra, az ártérben. Végül egy erdõ, az erdõ végén sárgás lámpasor. Ott a cél. A fényképek adatai szerint az autópályánál készített fotó és a célban készített fotó között nem telt el másfél óra, vagyis annyira lassan azért nem haladtunk. Érzésre a dupláját tippelem.


Berogyunk a célba, leadjuk a nevezési itinerlapokat, a precíz rendezõség levágja az adatokat tartalmazó tetejét és megírja az okleveleket, szép, szabványos betûkkel. Leülünk, kapunk egy nagy tál gulyást és egy nagy kancsó teát. Bõségesen meghajnalizunk, majd odasomfordálok a rendezõkhöz, célbélyegzõ híján célaláírást kapok a „Harmincéves...” mozgalom igazolólapjára. Átvesszük a papírokat – ha nem fotóztuk volna be, most sosem tudnánk, melyik kié volt, mert a tetejét levágták adminisztratív célokból – és az ígéretet a kitûzõk postai eljuttatásáról. Kióvatoskodunk egy buszmegállóhoz, a társaság tagjainak a járása legalább olyan kecses, mint amikor vízibivalyok balettoznak. Suvlaj és -rafter- elhúznak a hetvenvalahányas busszal a buszállomásra, ahonnét Szentes a célállomásuk, mivel a kocsit ott parkolták le. Mi egy jólelkû szegedi sporttársnõ javaslatára felszállunk a városnézõ 90F, vagy milyen buszra, és bõ félóra kanyargás után megérkezünk a pályaudvarra. Vonat, alvás, átszállás, vonat, alvás, átszállás stb. Hazaérkezés, fürdés, evés. Köszönöm a társaságot Repkénynek, suvlajnak, -rafter-nek – akárhogy is gondoltam útközben, visszagondolva nagy élmény volt a nyáréji gáttúra. Köszönöm a túrát a rendezõknek. A gát jó, a gát szép, a gáthoz legközelebb vízitúrázni szeretnék menni. Vagy kerékpározni.


-Kékdroid-


Képek

 
 
MeteorTúra éve: 20112011.09.15 14:09:47

Meteor 21/A


 


Nevezési lap a rajtegyenesben, kitöltés falon, a szokásos név-cím-satöbbi mellett kérdés a hányadszor jár a túrán. Térben és idõben valamivel odébb Gyõri Péter elmeséli, hogy neki bizony húsz itt a mérõszám, ezt Kerek repkénnyel kettõnk eddigi ittjártait összeadva és néggyel felszorozva érnénk csak el. Tehát: benevezünk, megkapjuk a mindentudó útmutatót, majd várunk pár percet a fél hétkor esedékes rajtig. A Budai-hegységben az a jó, hogy ismerõsen is lehet ismeretlen, könnyebben rááll az ember szeme az apró részletekre, szépségekre. Ezek közül most is adódik jónéhány. Elindulunk a sárga sávon, rögtön az elején teszek egy vasútnézõs kitérõt, a hûvösvölgyi állomás bejáratáról készül egy halvány fénykép. Visszasétálunk a jelzésre, mûtárggyal keresztez a kisvasút szánkópálya-szerû, köves lejtõt. Odébb felkaptatunk a töltésre, Hárs-hegy állomás környékén keresztezzük a sínpárt. A kellemes hûvösben is izzasztó az emelkedõ, fõleg, hogy állandóan Repkény után kell loholnom. Megérkezünk a Kis-Hárs-hegy alatti elágazáshoz, innentõl ritkás, ligetes erdõben célozza meg az ösvény a Nagy-Hárs-hegy oldalát. Egy fatörzsön darázsveszélyre figyelmeztet papírlap, köszönet a jószándékú figyelmeztetõnek! A hûvös idõ most szerencsésen távol tartja a rovarokat, a túra során egyetlen alkalommal sem találkozunk semmiféle darázzsal. Barlang, kishíd, kis kapaszkodó, hegytetõ. Ellenõrzõpont, tájfutó bójára hajazó tábla jelzi elõre. Felsétálunk a kilátóba, ha már tavaly ezt nem tettük meg: odafent szürreális-szép körpanoráma tárul elénk, a Pilis, a Budai-hegyek sûrû felhõfüggöny alatt feketéllnek, a felhõzet és a domborzat között bevilágít a felkelõ Nap. Keleten, amennyire látni a János-hegy tömbjétõl, esik az esõ. A kilátóban ébredezõ társaság jó utat kíván, mi pedig jó étvágyat nekik a reggelihez. Ledobogunk a lépcsõn, visszatérünk a sárga jelzésre. Az egykori bakoszlop helyénél még kitekintek a kilátás felé, messze, nyugaton mintha már tisztulna az ég.


Ledöcögünk a köves lejtõn Szépjuhásznéra, hatalmas fenyõ áll õrt, majd ismét kisvasút, egyelõre vonat nélkül, odébb fõút, egyelõre mérsékelt forgalommal. Bevetjük magunkat az erdõbe, gondosan épített szerpentinút kanyarog a János-hegy felé. Akárhogy sietünk, Kis Istvánék zajos csapata az egyenes vízmosáson lassan, de biztosan közeledik felénk. A hegyre épp elõttük érkezünk meg, két kislány õrzi a pontot, szülõi távfelügyelettel. Körülnézni akarván, felsétálunk az Erzsébet-kilátó bejáratáig, ahol nejlonba bújtatott papírlap adja hírül, hogy a kilátó zárva tart, látogatására a reggel és este nyolc óra közötti idõszak alkalmas. Nem várjuk ki az intervallum kezdetét, elbotladozunk a jelzett ösvényen, közben Pestáék a mûúton nagy traccsparti közepette elsuhannak. Végre. Odébb nyomóskútnál tartunk reggeliszünetet, Repkény táskájából szendvics kerül elõ, zsömle-felvágott-sajt összeállításban. Elmajszoljuk lejtmenetben. Erdõ, csend, kisvasút, erdõ, még mindig csend. Nem akarjuk megtörni. Fák, virágok körülöttünk. Táblák igazítanak útba, piros jelzés, sárga jelzés, lejtõrõl váltunk emelkedõre a Virág-völgy aljában. Az erdõben egyre sötétebb van, a hegy leárnyékolja azt a kevés napsütést is, a lomb alatt zord félhomály ül. Megérkezünk a Csacsi-rétre, gyors igazolás után el is tûnünk onnét. Nyitottabb, fiatalos szakaszon trappolunk keresztül, Kerek repkény igazolófüzetét jobban megnézve felfedezzük, hogy a leányt a rendezõk átkeresztelték, 21 kilométerig belépett a Borbálák klubjába. Lassan újabb emelkedõ kezdõdik, megint a piros sávon, ismerõs zöld magasles bújik meg a fák között – jelzi a kaptató végének közeledtét. Piktortégla-üregek, ellenõrzõhely, az úriember megkérdezi, mennyire vagyunk ismerõsek, elõször félreértem a kérdést (Bocs, idevágó: „- Ezredes úr, jönnek az indiánok! - Barátok, vagy ellenségek? - Szerintem barátok, mert együtt jönnek!”), de még idõben kapcsolok, hogy az ismeretséget az útvonallal kapcsolatban kérdezik. Szerencsére hasonló a válasz kezdete. Elindulunk, mellettünk hosszú lépteivel elsuhan a csöndes Szabó Elemér. Az út még egy utolsó, enyhe emelkedõt vesz a Kopárok felé, olyan, mintha a világ peremére sétálnánk ki.


Odafent felhõs kilátás nyílik Budaörsre, a többszörösen összetett forgalom zaja feltüremkedik a hegyek közé. Jobbra összefirkált repülõszárny, emlékmû. A távolban a Dunamenti Erõmû, odébb a Dunai Finomító, még odébb a Dunai Vasmû látható, a névadó folyó viszont párába csomagolva rejti magát. Mögöttünk féljobbra a KFKI kéménye emelkedik az erdõ fölé. Elõttünk lejtõ, ha hagynánk, Budaörs széléig vezetne (bevásárlóközpont, buszvégállomás, városháza, miegyéb), szerencsére a szalagozás megment ettõl: fenyvesben kaptatunk a Sorrentó felé. Piros M jelek mutatják az utat, egészen a hivatalos jelzésig, ezen már csak kicsit kell emelkedni. Ellenõrzõpont, készül néhány kép a „most is láttuk a sziklákat”-fajtából. Odébb megint elhagyjuk a jelzést, rövid átkötõ szakasz vezet a Meteor-szurdok felé. A Nagyszénászug mellett túrázunk, az épületek közelségére eleinte csak egy harsány anyázás emlékeztet, mely az erdõn túlról hasít bele a nyugodt csendbe. Betérünk a lassan szurdokká keskenyülõ völgybe, elrobog mellettünk speti, teljes futófelszerelésben. Jármûgyûjtemény rozsdásodik az egyik teleknél, egyszer érdemes lenne bekéretõzni – most még nem. Inkább tovasietünk a meredek falú völgyben, a falát borostyán és egyéb kúszónövények hódítják meg, az ellenõrzõpont haragoszöld növényekkel borított sziklaszorosban várja a túra résztvevõit. Valamivel lentebb a Mária-sziklánál tartunk rövidke nézelõdést. Pár lépéssel arrébb megérkezünk a Nagyszénászugot Budakeszin keresztül a nagyvilággal összekötõ keskeny aszfaltcsíkra, a nagy forgalom miatt megszaporázzuk lépteinket. Ez a szakasz se nem túl szép, se nem túl érdekes, Budakeszi egyenházai között is csak egyetlen tábla kelti fel érdeklõdésemet: a csupa nagybetûkkel írt gázállat nevû lényt hirdeti, jobban megnézve „GÁZ~palackcsere // ÁLLAT~eledel” (sic!) a felirat, messzirõl a két, csupa nagybetûs szót simán egybeolvasom. Akkor mégsincs gázállat. Átküzdjük magunkat a fõúton és a piac forgatagán, majd a zöld kereszt jelzés régi változatán közelítjük meg a mammutfenyõket, s egyben a célt. Körülbelül két pillanat alatt megkapjuk a szép díjazást és a kétdecis ivólevet, leülünk a fûbe, elkortyoljuk a szolgáltatást. Közben megérkezik talpaló és el is indul a huszonegy-bé résztávon. Az elkortyolás után felfedezzük a zöld kereszt másik ágát, így a másik utcán térünk vissza a piacra. Szerzünk egy automatás kávét, majd elsétálunk addig a megállóig, ahonnét már érvényes a békávé csodabérlet és nem kell plusz jegyet váltani – közben van alkalmunk megnézni Budakeszi fõútját, már ezért is megéri a menet. A busz a végállomásáig repít, onnan kényelmesen átközlekedünk a Keleti pályaudvarra. Fogunk még ma túrázni.


Köszönöm a túrát a Meteor TTE-nek, a társaságot Kerek repkénynek. Jó érzés visszajönni erre a túrára, szép az útvonal (igaz, az izgalmas szakasz pont az útvonal második felére esik), kedvesek a rendezõk, más nem is kell.


-Kékdroid-


Képek

 
 
Barangoló-Barlangoló gyalogos túraverseny és családi napTúra éve: 20112011.08.30 14:16:48

Barangoló-Barlangoló 24


Sok kanyar, néhány kurta egyenes, még több kanyar, szalagkorlát nejlonszalagból, erõs fék, Borsod Volán a répáshutai hánytatóssal, aztán elenged, emvékázéertés busz, ez már elõttünk marad. Balkanyar, díszkapu, jól jelzett kirándulóút, balra szanatórium, a fejemben a Metallica kezd játszani. Parkoló egy, hupli, parkoló kettõ: a várt tömeg helyett összesen 1, azaz egy darab gépjármû pihen széles koronájú tölgy tövében. Melléállunk, ne unatkozzék. Odasomfordálunk a komoly infrastruktúrával felvonuló rendezõk elé, hogy mi bizony nevezni szeretnénk. A nevünk már ott van a papírjukon, Kerek repkénnyel ketten az elõnevezõk ötven százalékát jelentjük. A másik ötven százalék még valószínûleg úton van. Benevezõdünk, szép, zöld itinerrel és helyben nyomtatott térképpel gazdagodunk: van útleírás, vannak táv- és szintadatok (tíz méteres pontossággal, bizony), van szintidõ, vannak ellenõrzõpontok, sõt, bónusz ellenõrzõpontok is. Mégsem teljesítménytúra, ezt nem is mondtam, hanem túraverseny, sosem mûveltem még hasonlót sem. Akkor lássuk, milyen ez, hét órakor illõ komolysággal elindulunk.


Rögtön a Vadaspark nyugati kerítése mellett sétálunk el, madárdal, majomrikácsolás teszi változatossá az utat. Némely fán fehér pötty alapon kék pötty jelzés bukkan fel szabályos idõközönként, megtanuljuk, hogy ez a Kék Majál út. A leírás szerint zárójelesen zöld sáv turistajelzés is van, a terepen a zárójel hiányzik, a zöld sáv viszont nem. Fiatal erdõben baktatunk, a viszonylag korai idõpont ellenére kezd erõsen meleg lenni. Megtörik az egyenes út, kerékpáros kötöz szalagot elõttünk: õ az egyik rendezõ, aki kék színû szalagokkal operál. Tájékoztat, hogy a környéken az amúgy jó állapotú jelzések megfogyatkoztak, így legyünk szívesek a szalagokat követni a szalagozókig, majd a szalagozókat a pontig, amennyiben még szalagozás közben lennének. S mi így cselekszünk. Apa és fiú helyez ki sárga szalagozást, az apa minket meglátva ellép és így elõttünk ér az ellenõrzõpontra: ez a hely a térképen az Ortás-rét nevet viseli, a leírás szerint a Föld-égés és a Tisza-rét szélén járunk. Ismét navigációs segítségben részesülünk: a réten, eddigi irányunkhoz képest tíz óránál egy szalagozott betérés visz a sárga sáv felé, amely nehezen követhetõ, mert ritka, viszont rendezõi engedéllyel mehetünk a vasúton is. Végigsétálunk a réten, a távolban párába csomagolt hegyek körvonalazzák a láthatárt. Nem tippelgetek, hogy mi merre van, bebújunk a zöld alagútba. Nem sokkal késõbb keresztezzük a menetrendben 331-es számmal szereplõ vasútvonalat, amelyen papírforma szerint egy vonatpár közlekedik, csak nyáron és csak 6-os napokon (vasutasul ez lehet a szombat) és csak a vasúti pálya helyreállítása után, tehát valószínûleg majd egy másik dimenzióban. Ennek megfelelõen a vasúti pályát nagy sûrûségben nõtte be mindenféle gyomnövény, követését két tizedmásodperc alatt elvetem. Szerencsére a jelzett út prímán járható, bár az elsõ bõ másfél kilométer valóban gyéren jelzett. Utána viszont szép, friss, ropogós sárga sávok kísérnek, egészen az Andó-kút feletti elágazásig (és késõbb is). Lebukdácsolunk a poros meredélyen, idilli kis pihenõhely fogad, melynek idillikusságán csak az elalgásodott tó foszöld színe ront. A forrás vize viszont bõséges és finom, a nálam lévõ fémbögre rendeltetésszerû használatára ingerel. Utolér KuJoMi és útitársa, László, innentõl egészen a Sajt-barlangig többé-kevésbé együtt megyünk. Repkény megcsodálja KuJoMi frottírhûtésû vizespalackjait, jó az ötlet.


Visszakapaszkodunk a meredek poroson, egészen a sárga sávig, amelyet tovább követünk, buja növényzettõl kísérten. Szép, hosszan ívelõ völgybõl kapaszkodunk ki, a végére csorog rólam az izzadság. Még az erdõben is dög meleg van, hiába mutat az óra nyolc valamennyit. Aszfaltutat találunk, felújítottat, bár ez nem sokat változtat a mi sebességünkön. Lászlóén igen, nagy tempóval elgyalogol. A sárga eltér jobbra, mi teszünk egy rövid kitérõt a Sajt-barlang felé, két ifjú leány õrzi a pontot, okosan nem a barlangnál, hanem a mûúton fölötte. Aláírást azonban csak akkor hajlandóak eszközölni a megfelelõ rovatba, ha elõtte lemászunk a barlang bejáratához és ott felírjuk a Bükk barlangjai címû túramozgalom igazoló kódját. Lemász, felír, barlangba lenéz, elborzad, visszamász. Eltrécselünk a pontõr lányokkal, közben KuJoMi és László balra el. Hatásszünet után követjük õket. Minket pedig Zoltán követ, az õ nevét az azóta levélben megkapott eredménylistából tudom. Nem sokkal késõbb meg is elõz, õ a harmadik és egyben az utolsó résztvevõ, akivel ma találkozunk. Visszakotródunk a sárga sávra, folytatódik az emelkedõ, szelíden, mondhatni, lazán. Hirtelen egy ház körvonalazódik elõttünk a rengetegben, a krónikák és az itiner szerint a Nyulászi erdészházhoz érkeztünk. Udvarán emlékmû, bányász vadászok (nem bányászra vadászók!) emelték elhunyt társaik emlékére. Újra mûút vár, ez most piros sávval jelzett. Eloldalgunk rajta egy kicsit, aztán ismét nagyon széles, nagyon kijárt erdészeti feltáróút következik. Irtásfoltnál bambulunk a kilátásra, valahol itt kell lennie a Válint-keresztnek. Tovafõlünk az erdõben. Megérkezünk egy szabályos, Miskolc-környéki zománctáblával jelzett elágazáshoz, szóló pontõr sráctól kapunk egyesületi bélyegzést. A Szamentu-barlang kis kitérõvel elérhetõ lenne, szégyen-gyalázat, most kihagyjuk.


Irány a Magos-kõ. Keresztezzük az éledezõ forgalmú bánkúti országutat, nagyértékû személyautó rongyol bele mögöttünk a kanyarba, szerencséjére egy darabban jön ki belõle. Magas bükkösben sétálunk ki a hegytetõre, félelmetes-szép panoráma fogad. Jobbra, nyugaton a Bükk-fennsík tornyosul fölénk, fehér golyóbisként virít ide a bánkúti radar kupolája. Alattunk és kelet felé párás fényárban a Garadna-völgy húzódik, velünk szemközt megint a fennsík, utak szabdalják az erdõt, ahogy kanyarognak fölfelé a hegyoldalban. Lenyûgözõ látvány. Ellenõrzésképpen itt is kódot kell írni, fehér háromszögben zöld betû-szám kombinációt, lásd még: Bükk szirtjei. Visszaoldalgunk a sárga sávra, útra dõlt fák visznek némi változatosságot a túrába. Átbukdácsolunk. A Sólyom-kút környéke kissé kuszább lett legutóbbi ittjártunk óta, cserébe a forrásból vékony sugárban folyik a hideg víz. Megint kihasználjuk a természetes vízvételi lehetõséget. Odébb újra elérjük azt az elágazást, ahol ma már váltottunk sárga sávról piros sávra, most megint ugyanezt tesszük, csak a sárga másik irányából váltunk a piros másik irányára. Szembemegyünk a Bánkút felé igyekvõ autós kirándulókkal, legtöbbjük széles ívben kikerül, a maradék meg kevésbé szélesben. Betérünk Csókás felé, elhagyva az aszfaltot és rövidesen a piros sávot is. Piros kereszt a követendõ jelzés, a csókási pihenõtõl szalagok vezetnek a nagy változatossággal Csókási-barlangnak nevezett mélyedéshez. Pár méterre délre a Csókás-forrást lenne alkalmunk megcsodálni. A pihenõnél egy esõház és három komolyabb építmény fogad, egy kõ- és két faház. A miheztartás végett a kõház falán tábla hirdeti, hogy az a fõépület, mind a húsz négyzetméterével. Lekapaszkodunk a barlanghoz – mélynek látszó sziklahasadék –, ismét kódot írunk, majd visszakapaszkodunk a szalagozás mentén. Enyhén lejtõ úton trappolunk tovább, a leírás szerint ezerkétszázkilencven métert. Itt találjuk az Udvar-kõi-barlangot, másképpen Dante poklát és a hetedik ellenõrzõpontot. Lelkes család õrzi a kódot, nyuszis bélyegzõt kapunk, szigorúan a kód felírása után. Letekintünk a pokolba, majd elhagyjuk a helyszínt: a tájékoztatás szerint eddig mi vagyunk az ötödik és a hatodik errejáró túrázók, vagyis, bocsánat, versenyzõk, a három hosszútávos mellett egy középtávos résztvevõ fordult már meg náluk.


Visszasétálunk a fõútvonalra, megcsodálva a barlanghoz vezetõ, újnak tûnõ tömör omega-jelzéseket, amelyek így inkább a Kéktúráról ismerõs bélyegzõhely-jelzésekre hasonlítanak. Fiatal tölgyes, majd gyér fenyves következik. Aztán útelágazáshoz érkezünk, a zöld sávra csatlakozunk rá vagy száz méter erejéig. Onnan meredek lejtõ vezet a Forrás-völgy felé, leírásunk plusz pontért kitérõt javasol a Felsõ-forrási-barlang felé. Az elágazás felismerhetõ, beverekedjük magunkat az eleinte eléggé benõtt csapásra, elsõ körben sikerül egy kisebb hasadékot megtalálni, majd rájönni, hogy ez nem az a barlang. Továbbmegyünk, a keresett üreg jóval nagyobb és feltûnõbb. Felvéssük a kódot, majd visszaporoszkálunk az ösvényre. A követendõ lejtõ, minõ meglepetés, poros és meredek. Aljában kitérõ tehetõ a Felsõ-forráshoz, ez ugyan nincs benne a leírásban, mégis megtesszük: fürdés, ivás a fakultatív program lényege, Repkény sapkát is mos. A völgyben vezetõ út járását eleinte ismét kidõlt facsoportok teszik trükkösebbé, odébb tereplépcsõsor kíséri a zuhogót. Az út jártabbá, könnyebbé szélesedik, ahogy tovább vezet a Forrás-völgyön. Elérjük a Büdös-pesthez vezetõ elágazást, Zoltán épp a (poros, meredek) lejtõn érkezik szembõl. Tájékoztató táblánál kanyarodik fel az ösvény a barlang felé, a tábláról magyar és angol nyelven is áttekintést kapunk a Büdös-pest geológiájáról. Maga a barlang olyan, amilyennek tíz kisiskolásból kilenc lerajzolna egy barlangot: nagy, sötét, széles bejáratú. Kellemes, hûvös levegõ árad belõle, szinte kár otthagyni. Lelejtünk a völgyben vezetõ útra, nem sokkal odébb a Kecske-lyukhoz tehetõ rövidke bónusz kitérõ, ám hiába keresgélünk, a kódját nem sikerül megtalálni. A barlangot legalább megszemléljük, egészen másfél méterre be is merek menni. Tovairamodunk a következõ pont, a Király-kúti-sziklaüreg felé. Oldalt kissé nehezen megközelíthetõ keret árválkodik, valaha tájékoztató táblát tartalmazhatott. Megérkezünk a Király-kúthoz, házak állnak egy réten, szépen foglalt forrásból csorog a víz, vízmû épülete ácsorog bekerítve az út szélén. Továbbá felbukkan Zoltán, aki sehol sem találja az ellenõrzõhelyként kijelölt objektumot. Beszállunk a keresésbe, felkapaszkodunk a hegyoldalba, megkerüljük a vízmû kerítését, ide nézünk, oda nézünk, de barlangra nem lelünk. Elolvassuk újra és újra a leírást: „tanösvény tábla mellett felmegyünk”. Ezt azonban hiába cselekedjük meg újra és újra, a Király-kút melletti tanösvény-táblánál semmit nem találunk, ami csak közelítõleg is hasonlítana egy sziklaüregre. (Fontos tudnivaló lehet, hogy a Király-kúti-sziklaüreg a térképen nem szerepel, annyira hülyék azért nem vagyunk, hogy térkép alapján ne találnánk meg. =)) Végsõ mentsvárként a rendezõséghez fordulunk telefonos segítségért: kiderül, hogy nem a megfelelõ tábla mellett keresgélünk, egy táblányit vissza kell menni a völgyben. Így is teszünk, a sziklaüregnél azóta érkezett diákcsoport tart felfedezõutat, s rádöbbenünk, hogy a méltatlanul mellõzött, tábla nélküli táblakeretnél kellett volna felmenni az útról is látható üreghez. Megleljük a kódot, felírjuk, folytatódhat a túra.


Nyílt szakaszra érkezünk, hirtelen borzasztó meleg kezd lenni, vágyakozva nézek vissza a hûs erdõre. Magasfeszültségû távvezetékek alatt sétálunk át, ez az egykori Chinoin betápja, a gyógyszergyár üzemelni látszik, multicég jelvénye virít a falon. Kisétálunk a buszfordulóhoz, keresztezzük a kisvasút füves pályáját. Forró aszfalton sétálunk le a lillafüredi országúthoz, a buszmegállóból László int felénk, már jó régen célba érhettek. A fõutat nem sokáig kell követni, a jelzés ragaszkodik a Szinva partjához, a túloldalon, a magas töltésen vonat robog Garadna felé, sajnos, fotózásra alkalmatlan a helyszín. Átsétálunk az 1-es busz végállomásán, kocsmaközeli villanyoszlopon virít az utolsó ellenõrzõpont megfejtése. A reggel megismert aszfaltcsíkon kell visszatérni a célba, rengeteg ember özönlik szembõl, zömmel kisgyerekesek. Elsétálunk a szanatórium mellett, odébb a Majál-úthálózat iránytáblái virítanak, továbbá egy ismertetõ az úthálózatról. Derék. Megérkezünk a célba, megkapjuk a díjazást: kitûzõt, emléklapot. Van szolgáltatás is, szörp és zsíroskenyér formájában, mindkettõ komoly érdeklõdést vált ki a környéken élõ darázsállományból, az ellátás elõkészítésével foglalatoskodó kislányok komoly harcot vívnak velük. Eltársalgunk a rendezõkkel, elmondjuk, hogy mi a természetjárás nem-annyira-versenyzõs mûfajából érkezünk, õk pedig mesélnek az inkább-versenyzõs mûfajról. Megtudjuk a résztvevõk számát, kevés résztvevõ (24 km – 18 fõ; 16 km – 5 fõ; 8 km – 8 fõ) jött el, remélhetõleg jövõre többen lesznek. Elbúcsúzunk a lelkes célszemélyzettõl, meglátogatjuk a szomszédos mûintézményt, Repkény jégkrémet óhajt, én kávéra ácsingózom. Bejégkrémezve, bekávézva vágunk neki a hazaútnak, a hegyi úton rengeteg a motoros és a kerékpáros, nem sietünk, kényelmesen-óvatosan hazautazunk. Köszönöm a túrát a Bükki Fiatalok TE-nek, valamint a társaságot Kerek repkénynek, KuJoMi-nak és Lászlónak.


-Kékdroid-


Képek

 
 
Rockenbauer Pál emlékúton Zalában 130/70/40Túra éve: 20112011.08.14 12:22:10

 


Rockenbauer Pál Emlékúton Zalában 130 km


 


Az éjszakai országúton egymagadban meddig érhetnél?


Várd meg, rád néz még a hajnal, ólomlábon hozza messzi szél.


(...)


Amíg mások álmot néznek, fáradt lépted meddig visz tovább?


Félelmetes hosszú percek, eltûnt arcok mérik éjszakád.”


(Omega: Az éjszakai országúton)


 


Elõttem Kerek repkény valamivel élvezhetõbben és összeszedettebben leírta a lényeges eseményeket, ugyanazon túráról és ugyanarról a társaságról. Azon eseményeknek ez egy kifejtett leírása, csak erõs idegzetû Olvasóink számára. :)


 


Nagykanizsa, második kijárat. Benzinkút, utca, kopottas kék keresztek sandítanak villanyoszlopok oldaláról. Suvlaj jóvoltából még hárman érkezünk autóval a Platán sori gimnázium elé: -rafter-, Kerek repkény és jómagam. Bemegyünk, tantermet foglalunk, nevezünk – ismerõs rendezõk, ismerõs procedúra, egyedül a szállás intézésénél lepjük meg egymást az ügyet intézõ hölggyel. Repkény neve mellett ugyanis két fõ szerepel, ami fõleg azért érdekes, mert a nevezett személy egyetlen billentyût sem ütött le az elõzetes szállásjelentkezés érdekében. A problémán könnyedén túllépünk, tisztázva, hogy nem kell harmadik személyre várniuk. Megmutatják az idei térképet, kiemelve, hogy az útvonal szinte sosem centire ugyanaz, idén Rádiháza és Szentpéterfölde között festették át (került átfestésre, hogy kellõen sportszakmaiak maradjunk) a Dél-Dunántúlt átszelõ kék útvonalat. "Jussunk el odáig" - villan át a fejemen a gondolat, amelyet a Bubu-féle tétel követ: egy százas túrát tisztelni kell, függetlenül attól, hányszor is teljesítettük már. Az elmélkedésbõl visszazökkenek a nagyvilág valóságába. A Zalai Hírlap címû sajtótermék egy kivágott cikke a Borsfa és Valkonya közötti turistajel-rongálással foglalkozik. Úgy tûnik, egyre több ostoba embernek van egyre több ideje hülyeséget csinálni. Fekete festékkel lemázolt jelzésekkel már az Olajos körút bejárásakor is találkoztunk - minden tájegységnek lesz lassan egy saját rongálója: a Budai-hegység baltás jelzésgyilkosa, a Bükk irányító tábláinak a fosztogatója és a zalai fekete festékes alak. Elhessegetem magamtól a kellemetlen gondolatokat, elvégre kellemes nyári este van, jó a társaság és különben is, enni megyünk.


Az iroda lerendezésével tehát átsétálunk a tavaly tesztelt pizzériába, ahol a békésen sörözgetõ SzLA-t vesszük rá közös vacsorázásra. Eltársalgunk, a pizza – valami olaszos nevû, de már nem emlékszem pontosan – lassan érkezik, legalább finom. Visszatérünk a bázisra, mindenféle találkozások zajlanak le, megjelenik sétáLós bácsi, wolfkery, bemutatkozunk egymásnak az aszfaltszeretõ Torma Tamással, akire tavaly ráaggattam a "Bázakerettyén kiszállt srác" nevet. Ezúton tisztázzuk egymás kilétét és még sok mást, majd lassan aludni térnek a népek. Nyugtalanul alszom, pedig senki nem zajong és nem is horkol, többször felébredek hajnalban. Álmos ébredés követi a rövid éjszakát, amire összekapjuk magunkat, odakint jelentõs tömeg gyûlik össze. Egy héttel ezelõtt szinte mindenkivel ugyanígy találkoztunk: Tinca, Rudi István, régészlány, DJ_Rushboy, Pintér Józsi, mgruber, és vannak sokan, akikkel múlt héten nem találkoztunk: Vándor Csillag, zsotyek, Átol Csabiék társasága. Továbbá még sokan mások, összesen ötvennyolc fõ, plusz a nappali 40-es táv indulói. Repkénnyel ellógunk kávézni, a tömegrajt így ismét mellettünk rohan el. Langyos, közepesen erõs kávéinkkal sétálunk tehát a rajthoz, hogy három perc lemaradással a mezõny után lóduljunk: suvlaj, -rafter-, SzLA, Repkény, Kékdroid.


Lesétálunk a Rozgonyi utcán, belebotlunk a kék keresztbe. Jobbkanyar, hosszú az út, míg a lábunk Palinból kiér. Eleinte még van néhány élelmiszerbolt, majd ezek átadják a helyüket mindenféle más kereskedelmi egységnek. Ha az egyszeri túrázó otthonfelejtette volna, itt pótolhatná például a kismegszakító-hiányát, de betonvas is kapható, jutányos áron. Ipvg. kiág., autópálya, pici árnyékkal. Megérkezünk az ingerszegény Palinba, igyekszünk gyorsan a hátunk mögött hagyni. Most sikerül. Még a házak között vagyunk, amikor vonat robog el, Szombathelyrõl jön és Zalaszentiván, Nagykanizsa, Gyékényes, Barcs érintésével Pécs az úticélja, száma pedig emberi szám, a vonat száma 8900. Tavaly ez kicsit késõbb közlekedett tán, vagy mi mentünk gyorsabban – gondolom a helyszínen, és a tavalyi menetrend engem igazol. Leballagunk a vasúthoz, szépen kialakított gyalogos átjárónál keresztezzük. Átfutunk a Palint kikerülõ 740-es fõúton, buszfordulónak látszó mûtárgynál hagyjuk el a burkolt utak birodalmát. Principális-csatorna, kiserdõ, szántó, Zsigárd a furcsazöld házzal és a haranglábbal. A talpunk alatt kellemesen járható homok, érezni az elmúlt napok esõzéseit. Nem csak az úton: a levegõben sûrûn, nehezen ül a pára, és nem akar nagyon elmozdulni. Zsigárdon mosolygós pontõr ül, késõbb tudjuk meg, hogy õ az egyesület egykori zsigárdi házának az új tulajdonosa. Elsétálunk, tovább a vizes homokon, derékszögû balkanyar térít a hosszú, dél felõl elkerített egyenesre. Enyhén hullámzik az út, de lehet, hogy csak én képzelõdöm. Vadászháznál lelünk szépen kialakított pihenõhelyre, túl messze, legalább hét méterre az út szélétõl. Akkor inkább menjünk Hosszúvölgyre. Zalavolán-tarka busz suhan végig a falun, mi arra kanyarodunk, amerrõl õ érkezett, Homokkomárom felé. Kis emelkedõ, kis lejtõ, kis falu, nagy templommal. Italbolt, élelmiszerbolt, azok most nem játszanak. Elballagunk a kegytemplom tövében, egyszer már illene megnézni közelebbrõl. Irány Obornak, völgy, domb, völgy, domb. Közben eltér egy jelzés jobbra, évszázados kõkeresztek õrzik a meglévõ és a tovatûnt elágazásokat. Mûutat találunk, balra Eszteregnyére lyukadnánk ki, jobbra Obornak házai villannak ki a zöldbõl. A térkép kék háromszögrõl regél, amely a Kerekvár-kopjafa felé tenne kitérõt, a terepen nyomát sem látom, de lehet, csak keresés kérdése lenne. Mellékúton kerüljük az apró zsákfalu szélét, meredek, alig sáros, viszont annál benõttebb kaptató visz dombok hosszan hullámzó hátára. Bója, áramkör nyit, találkozunk ugyanitt egy nap múlva. Remélhetõleg.


Erdõk szélén, füves szekérutakon kanyargunk, bõszen tesztelve az idei szedertermést. Szerencsére az élmezõny hagyott eleget. Mellettünk végeérhetetlen, hatalmas erdõk nyúlnak végig a dombokon. Nézelõdõs kedvemben vagyok, így viszont folyton megbotlok a saját lábamban. Újabb bójánál – Úttörés – vár be a nagy lendülettel haladó Repkény és suvlaj, elõbbi informál, hogy az imént formázott papírgalacsint az igazolólapomból és egy jól irányzott dobással a legszúrósabb susnya közepére juttatta. Humorizál, humorizál, majd lesz még kevésbé vicces az õ kedve is. Nosza, lejtõ jõ, majd a hosszan elnyúló Oltárci-réten érkezünk a kisvasút mellé. A benõtt végpont után egyszer csak kitisztul a pálya (nem, nem _úgy_ pálya :)), sõt, új talpfák figyelhetõek meg. Egyszer jó lenne vonatot látni itt, de ehhez nyilván gyakrabban kéne idevetõdni. Bekanyargunk a fák közé, aztán elvész az ösvény és visszakanyargunk a széles útra. Már látszik az oltárci vadászház, elõtte tágas, gondozott rét, óriási tölgyfával, pihenõhellyel. Közkedvelt helyszín esküvõi fotózáshoz, értesít a társaság zalai ügyekben járatos tagja. A háznál ívóvíz-szempontból vizsgáljuk meg a csizmamosót, szerencsére mûködik. Az érkezõ -rafter- darázstámadás nyomát kezeli, pezsgõtablettával. Átballagunk az ellenõrzõpontra, körtével kínálnak, tetszõleges mennyiséggel szolgálhatjuk ki magunkat. Áthaladásunk regisztráltatik, arra kell továbbmenni.


Dombok tövében sétálunk, a táj kezd kissé elhanyagoltabb alakot ölteni. Vélhetõen ezt az elhanyagoltságot más is megérezte, s most úgy véli, motoros fûrésszel lenne célszerû orvosolni a helyzetet. Elmenekülünk a zajforrás elõl, újra erdõben sétálunk, hosszan, elnyújtottan kanyarodó emelkedõ tetejében találjuk a következõ bóját. Filctollkezelés, innentõl szõlõhegy, az atlasz szerint ilyesmi lehet a "tipikus zalai táj". Balra erdõirtás nyomai, valamivel fûteni kell. Kevésbé és jobban elhanyagolt épületek szegélyezik az utat, kilátás alig nyílik közülük, a völgyön túli dombok sejtelmesen szürkéllnek a párában. Börzönce, szõlõhegy ellenõrzõpontra érkezünk, csak ez nem az a túra. Hófehérre meszelt kõkereszt mellett intünk búcsút a rövidke aszfaltos szakasznak, földúton menetelhetünk tovább, egy-egy szem potya szilvával tuningolva önmagunkat. Kerítésnél kerülgetünk pocsolyákat az út mélyedéseiben, meglepõen kevés az útszéli bozót. Még egy bója, az egyik dombtetõ. Suvlajtól kapok kölcsön-túrabotot, az enyém otthon pihen, ott, ahová elõkészítettem, az övé viszont a táskáján képez holt terhet. Köszönet érte! Innen lefelé visz az út, továbbá rövidesen elérjük a zöld sáv elágazását. Elkezdem a rettegést, tavaly itt a sár mély benyomást tett rám. Idén is próbálkozik, de egyrészt szellemem megfeszített erõvel dolgozik lelkesedésem szinten tartásán, másrészt ahhoz képest, hogy mennyi lehetne, egész kevés a sár. Kezdek lemaradni az elöl vágtázó Repkénytõl és suvlajtól, a szünetet tartó -rafter- pedig tõlem, sõt, SzLA is kezd elmaradozni. Egyedül motyogok valamit a rohadt sáros útról, meg a rohadt életrõl, hogy itt caplatok, de a következõ kanyarban rohamos javulás tapasztalható az út minõségében. Megérkezünk a hahóti szõlõhegy szélére, az elöl haladók türelmesen megvárnak. Betonvályún csorgunk le Hahótra, besietünk az ellenõrzõpontra, ahol Repkény lecsoffad a pódium szélére, én pedig beszerzõ körútra indulok: kávéra van szükségem. Itt találjuk a pihengetõ Vándor Csillagot, fényt hoz társaságunk életébe, ugyanis innentõl együtt kirándulgatunk, a természetben. Felmarkoljuk az elõredepózott gyümölcslevet, rövid idõn belül nem marad belõle semmi. Mindenki megérkezik, eszegetünk, készülünk. Fel és ki, egyszerre. Szûk fél óra elteltével kollektív határozatot hozunk a továbbindulásról, s ezt azonnal meg is valósítjuk.


Hahót elhagyásából mégsem emlékszem sokra, meglepetésszerûen érkezõ hasgörcs köt le, próbálok jó képet vágni hozzá. Ebbõl aztán az avatatlan szemlélõ is rájön, hogy a magas, kék nadrágos srácnak hasgörcse lehet, amit kínos vigyorgással próbál leplezni. Kiérünk Hahótról, szõlõhegyet célzunk meg, csoda-mélyúton tûnnek tova fájdalmaim. Kellemes utunkat erre robogó Simson füstje teszi kellemetlenné, a kipufogógáz szaga ráül a mélyútra, az odõr bármelyik kanáliséval fel tudná venni a versenyt. Nyitottabb részre érkezünk, oldalt sûrû akácossal. Kénytelen vagyok elengedni a többieket, Repkényre bízva suvlaj túrabotjait. Hosszú, sietõsre vett léptekkel próbálom behozni a lemaradást, s késõbb a szintén kényszerpihenõre szorult Repkény is csatlakozik hozzám. Elérjük a Mackó-forrás környékét, már tudom, hogy fölöslegesen kutatnék a vízhozó objektum után. Kék keresztté lényegül át a követendõ jelzés, balra a vadregényes-szép Vas-völgy fenyvese húzódik. Mi pedig emelkedünk, megint, Söjtör szõlõhegye az újabb úticél. Az ellenõrzõponton érjük be a többieket, s Ildikóék csapatát, tõlük tudjuk meg, hogy Zalaegerszegen éppen esik. Röpke pihenõ után kényelmesen sétálunk tova, körülöttünk kellemes kilátás, kezdem szinte otthonosan érezni magam. Legurulunk Söjtörre, fiatalok állnak félre elõlünk a betonlapokkal kirakott gyalogúton. Még egy kanyar, megérkezünk a Deák-házhoz, eljött az újabb pihenõ ideje, hiszen kereken tíz órája vagyunk úton. Pihenés közben átsuhan a ponton a rajtot bõségesen lekésõ Börcsök András, ez láthatóan nem viselte meg, már idáig körülbelül két órát hozott be a lemaradásából. SzLA kocsmahivatalt látogat, innentõl már csak egyszer találkozunk vele.


Ketyeg az óra, továbbmegyünk, enyhén darabos léptekkel, a mozgásért felelõs rendszer lassan éri el az üzemi hõmérsékletet. Lassan viszont eléri, fagyis kocsi után próbálunk döcögni sikertelenül, majd elballagunk a Méregház mellett, átkelünk a Válicka csoffadt hídján, s új tájelemet fedezünk fel, betontömbökkel rakták ki az utat egészen a domb aljáig, ahol egyrészt Pusztaszentlászló felé, másrészt a dombtetõ felé lehet kanyarodni. Poligonokról társalgunk -rafterrel-, meg vektorokról, nincs is szebb ennél egy augusztusi szombat délutánon. A háttérben a fagyis kocsi idegesítõ dallama üvölti tele a dombvidéket. A szántó sarkán újabb leülést tartunk, Vándor Csillag édességgel kínál. Étkezgetés közben megelõz annyi baj legyen és útitársa, a dombtetõn dobják vissza a magas labdát. Odafent ismét szép kilátást csodálhatunk, elõttünk Pusztaederics házai bújnak meg a völgyben. Lesomfordálunk, az idõ észrevétlenül telik menet közben. Falu szélén újabb bója, falu közepén nyomóskút. Suvlaj, kólaínségén enyhítendõ, belátogat a kocsmába, elmondása szerint a kocsmáros, Béla - bizalmasan csak Bazmegbéla - hiába számít a környék legtehetõsebb emberének, nincs lehetõsége élvezni a vagyonát, mert munkáját hatalmas és mély elhivatottsággal ûzi. Ehhez persze kellõen lelkes közönség is kell, az asztalnál ücsörgõ társaság egyik tagja már ezen korai órán bejelenti emésztõrendszere felsõ szakaszának kezdõdõ rendellenességét, vagyis a "mindjárt hányok"-érzést. Lelépünk. Végigtrappolunk a maradék Pusztaedericsen, a kerámiagyár selejtjével feljavított út vezet a következõ bójához. Sajnos a feljavítás nem terjedt ki a kék sávig vezetõ teljes szakaszra, mély pocsolyákat kerülgetünk az összebarmolt úton. Ez sem tart sokáig, oda-vissza szakasz kezdõdik, a rádiházi szõlõhegyen szembetalálkozunk sokakkal: csiba00-ék érkeznek lendületesen, majd Átol Csabi vezetésével r.eszter, Tamás, és Sanyi. Lebucskázunk Rádiházára, SzLA épp indulóban van, biztosítom afelõl, hogy megpróbáljuk utolérni.


Két taggal bõvül a társaság: a 70-es távon itt csatlakozik hozzánk Vali, aki -rafter- munkatársa, és Dani, aki Repkény öccse. Továbbá pihenünk is, árokparton majszolok zsíroskenyeret, újabb és újabb szelet paprikát kunyerálva a pontõröktõl. Veszek kávét is, ez ma a harmadik és legerõsebb adag, a pultoslány új fõzõautomatával villog odabent. Nem sokkal negyed nyolc után ellépünk, Vali elbúcsúzik a kocsijától, Repkény, Dani és Vándor Csillag már elõrébb járnak. Visszakecmergünk a dombtetõre, néhány háznál vacsorához készülõdnek, borozgatnak. Nem tudom nem irigyelni õket, de ugyanakkor lelkesít, hogy rövidesen féltávhoz érünk és ott vár majd a Repkény-édesanyja-Márti-féle családi nagydepó. Addig azonban még jócskán menni kell. Elérjük az oda-vissza etap végét, szép alkonyati fények kísérnek az erdõ szélén, s ahelyett, hogy a völgy felé indulnánk, az új kék sávokat követjük az Új-hegy masszív, kétszázakárhány méteres csúcsa felé. Eleinte nincs semmi gond az úttal, de amint beérünk az erdõbe, hirtelen megugrik a talaj folyóssági indexe, magyarul ismét bokáig pancsolhatunk a sárban. Nyugtalanság lopózik a szívembe az éjszaka+sár kettõs kellemetlenségére nézve, de ez az egyik utolsó komolyabban felázott szakasz - még kettõ hasonló lesz. Fény villan az alagút végén, erdõszél, bója, járható út következik gyors egymásutánban. Lesétálunk a világot Szentpéterföldéhez kötõ másfél sávos országútra, lassan haladó, puttonyos autóra csodálkozunk rá, de kiderül, hogy a lassan haladás oka a vontatmány. Amelyben felismerjük az idegesítõ zenét játszó fagyis kocsit és kezelõjét, döbbent arccal néz ránk a bakról. Besétálunk a faluba, a family depó a faluház mögött parkol, a Lenti harminc kilométeres körzetében kábé mindenkit ismerõ Márti két 'péterföldi sráccal kvaterkázik, a Bakon Danival és a Bandur Martinnal. Éhes sáskaként vetjük rá magunkat a kondérnyi gulyásra, ezúton is nagy-nagy köszönet érte! Valamint a pogácsáért is, ezzel a lehetõségekhez képest feltankolom a táska szabad kapacitását. A pihenõ során tartott fotózgatáskor Repkény fényképezõgépe lemerül, így neki is keletkezik pár dekányi holt teher. Két tányér gulyással késõbb, este fél tíz táján döntünk úgy, hogy ideje továbbmenni. Elbúcsúzunk Mártitól és a két sráctól, végigballagunk a néma Szentpéterföldén és belevetjük magunkat a csillagfényes zalai éjszakába.


Keresztezzük a kisvasutat, odébb vadászház felõl pislákolnak halvány fények. Belevilágítok a fenyvesbe, frissen töltött akksik vigyorognak a fejlámpámban. Enyhe emelkedõ következik, szerencsére jó hosszú is, tágas erdõ sarkán bukkanunk rá az újabb bójára. Filctoll, megint, aztán séta tovább a hosszú egyenesen. Panaszra nincs okom: nem fáj semmim (hála Repkény kenõcsének), nincs vízhólyagom (hála a leragasztott talpnak), jól járható az út (hála az erdészetnek) és végül, remek társaságban túrázhatok (hála a többieknek). Hamarost elérjük a következõ bóját, ahol rövidke leülést tartunk, összekötve némi gumicukor-utánpótlással és csillagnézéssel. A fényszennyezés fogalmát errefelé jobbára csak a szótárból ismerik. Lejtõk következnek, óriási fák között kanyargunk egy darabig, egészen pontosan a "Kámaházi erdészlak" névre hallgató kisvasúti pályaudvarig. Az egyébként jó fotóhely most sötétbe burkolózik, a dombok közötti mély sötétségbe, ahol csak két település fénye pislákol. Jobbra Kányavár, balra Lasztonya házait világítja egyensárgára a közvilágítás lámpasora. Lasztonya felé fordulunk, az óriási forgalom lehetõvé teszi, hogy nagyjából háromszáz méterre a falutól letelepedjünk a betonra és összevárjuk a társaságot. Valahogy Lasztonyán mindig történik valami, a kihalt bolt után néhány házzal egy idõs néni támasztja a kerítést. -Rafter-nek elpanaszolja, hogy a rendõröket várja, Lasztonyán ugyanis kisebbfajta háború dúl. Végigsétálunk a falucskán, hirtelen kanyarodó, meredek mélyút vezet ki belõle magasra.


Olyan magasra, hogy a turistaút által elért magasság valami elmés pályázatírót megihlethetett, így ide is került egy szabványos Zalai-dombságbéli kilátó - csakúgy, mint még három másik helyre a környéken. (Ezek csak azok, amelyekrõl tudok a környéken.) A kilátó tövében újabb instant pihenõ következik, nem sokkal késõbb pedig bójánál filctollazzuk össze a papírjainkat. Hosszú, meredekszerû lejtõn csúszkálunk lefelé, az óriás bükkös sötétben is megkapó körülöttünk, legalábbis az lenne, ha nem kellene minduntalan a sáron való egyensúlyozásra figyelni. Így is kisebb megváltás megérkezni a bázakerettyei országútra, amelyet gyors keresztezés után el is hagyunk a Torhai-forrás felé. A fakitermelõk tevékenysége azonban itt is mély nyomot hagyott az útban, az út pedig bennem, holott én nem is merültem benne bokáig, mint Repkény vagy Vándor Csillag. Kiírás nélkül tudom, hogy a farakásra felmászni tilos és életveszélyes, mégis inkább megkockáztatom a felmászást, semmint elsüllyedjek a combig érõ nyomvályúban. Az erdészeti út mellett haladó, egynyomos ösvény, amelyen a jelzés vezet, szerencsére járható, hamarost megérkezünk a kellemes, hûs vizet adó Torhai-forráshoz. Bója, gumimaci, földimogyoró, forrásvíz. Kóla majd Bázakerettyén, a depóból. Addig azonban még elõttünk van 6,9 km a papírlap szerint, úgyhogy negyedóra pihenõ után feltrombitálódik a társaság, ideje nekivágni a következõ hosszú, meredek dombnak. Amióta láttam egyszer nappal ezt a helyet, elhiszem, hogy tényleg kellõen szívatós part, elõjele annak, ami késõbb vár ránk. Fent elbotorkálunk hosszan, amíg végre megtaláljuk a soron következõ bóját. A hely és az idõ nem alkalmas a pihenésre, szûkös csapáson botorkálunk lefelé, egészen az országútig. Végre, egy kis nyugalom következik, séta a közeli Lispeszentadorjánra s majdnem végig rajta. Becsatlakozik jobbról a környéket behálózó Olajos körút piros sávja, amely egyenesen, a mûúton keresztül visz Bázakerettye felé (de nem odáig, ritka rapszodikus útvonalú jelzésrõl lévén szó). Na, mi nem arra, hanem a hegyen át megyünk, ami hegynek amúgy túlzás, de dombnak is. Felbaktatunk, házak alatt kanyarodunk vissza, alattunk a falu fehér fényû közvilágítása pislákol. Betérünk az erdõbe, végtelen szakasz áll elõttünk, van is tán két kilométer az egész, de mintha az erdõnek soha nem akarna vége lenni. Valahol, egy jelzetlen elágazásból kilátóra tehetnénk kitérõt, de ez este nem annyira lényeges kívánság. Távvezeték, oké, piros sáv, oké, piros sáv el egyenesen, oké. Átszûrõdik a fák között a kerettyei olajtelep megvilágítása, végre. Aztán megpillantom a hatalmas olajtartályokat, katonás rendben sorakoznak kisebbek és nagyobbak. Lassan megérkezünk Bázakerettyére, nagy társaságot találunk és nyitva levõ kocsmát. Diadal! Kávét veszünk, elõkeressük hozzá a ledepózott kólát. Elõkerül egy doboz olajos hal (az Olajos körúton stílszerûbb lett volna), Wolfkery pedig csokival kínál, köszönjük. Idõs, nagypocakú túratárs teszteli az idegeimet azzal, hogy kijelenti, a mûúton is be lehet jönni Lispérõl és ez egy érintõpontos túra. Aha, persze - gondolom, de nem kívánok vitába bonyolódni, és ezt körülbelül háromszor közlöm is az illetõvel, mielõtt a kelleténél nagyobb hévvel kezdené védeni vélt igazát. Megérkeznek a többiek is, seregszemlét tartok csoffadásügyileg. Örömmel konstantálom, hogy a szokásos nyolcvanöt kilométer környéki tüneteken kívül nincs nagyobb probléma, s két késõbb csatlakozó útitársunk lelkesedése is töretlen. Egyetlen apró dolog akad, mint lehetséges hibaforrás, s ez a 70-es táv délben lejáró szintideje. Hogy pontosak legyünk, Valié 12:19-ig, Danié 12:06-ig tart. A maradék 44 kilométerre van bõ kilenc óránk, húzós. Befut a túra seprûje – nahát, ilyen is van? - a pontõrrel kezd értekezésbe. A seprû varázsszó feléleszti a pihegõ népeket, többen kezdenek készülõdni az indulásra.


Megfelelõ mértékû tartózkodást követõen mi is összekaparjuk magunkat, kényelmes aszfalttaposás áll elõttünk Budafapusztáig. Bázakerettye korán kelõ pékjei pusmogva állnak a kisüzem ajtajában, „kérdezd meg, kérdezd már meg, hát mindjárt elmennek!”. -Rafter- kiált mosolyogva, hogy nem, nem síelni megyünk. A társalgás itt megreked, lassan elhagyjuk Bázakerettye bõkezûen kivilágított települését. Csillagok kísérnek tovább, a bozótban olajkút szendereg, késõbb pedig az Olajos Emlékmû három pettyes kódjához tehetnénk kitérõt. Nem teszünk. Sétálunk tovább Budafa felé, elöl Repkény, Vali és Dani triója halad, mögöttük Vándor Csillaggal trappolunk, a sort suvlaj és -rafter- zárják. Továbbá itt keringenek annyi baj legyenék is az éjszakában. Egy aszfaltozott leágazásnál hirtelen távozhatnékom támad, a gyomrom valamiért nehezen birkózik az összeevett holmikkal. A kényszerpihenõt feldühödött darázs zárja rövidre, rohanvást térek vissza az országútra. Csatlakozom ismét Vándor Csillaghoz, együtt érjük utol a társaságot, akik a budafai Arborétum alsó bejáratához vezetõ lépcsõnél ücsörögnek, sõt, konkrétan a lépcsõn. Az újabb megállást követõen nekiveselkedünk a Kistolmácsig tartó emelkedõ-szériának. Egy emelkedõ, még egy emelkedõ, fent vagyunk, de hol vannak a többiek? Érkezõben. Felkaptatunk Repkénnyel a piros sávkék kereszt elágazáshoz, ahol a bójának kellene lennie, de sehol semmi nincs. Ejnye. Akkor hátha odébb lesz, ebbéli reményünkben egészen a lejtõ aljáig döcögünk, nagy figyelemmel nézve az út menti fákat. Bója sehol, megállunk, tanakodunk. Az ötlet a következõ: én visszasietek az elágazásba és szétnézek, addig a többiek valahogy kapcsolatba lépnek a rendezõséggel és érdeklõdnek a bója holléte felõl. Megvalósítjuk az ötletet, visszamegyek az elágazásig, közben a szembejövõ -rafter- lehuppan pihenni. Odafent szétnézek, egyik irány, másik irány, visszairány – sehol semmi. Hátha megjõ a seprû, várakozni kezdek. Repkény hív, a hírek szerint a bóját ellopták, szabad jelzést kapunk a továbbhaladásra. A bója hivatalos zárásakor tovább is haladunk. Reggel négy óra van, nemsokára pirkad.


Átbucskázunk a tavak mellett, fel még egy hosszú, kanyargó emelkedõn. Rét szélére érünk, balkanyart követõen leklaffogunk egy hosszú, eseménytelen lejtõn Kistolmács vasútállomásához. Az épület elsõre mintha más lenne, mint régen volt, s valóban: az esõbeálló méretû házikó átadta a helyét egy nagyobb esõbeálló méretû házikónak. Nem tanulmányozzuk sokáig, elkopogunk az aszfalton a Kozár-forráshoz, a társaság csoffadtan rogy le az út szélére. Vizet töltünk, sokat, majd megembereljük magunkat és átbotladozunk a kistolmácsi ellenõrzõpontra. Teát kapunk, pohárnyit, gyors igazolásszerzés után kihátrálunk a szabadba. Tanácskozunk, Vali és Dani még beérhetnek, ha innentõl jól kilépnek. Repkénnyel elhatározzuk, hogy ellépünk velük, ha a jelzésfeketítés miatt navigációs nehézményük támadna. -Rafter-nek még pihenõre van szüksége, suvlaj és Vándor Csillag velünk indulnak, de még Kistolmácson hátramaradnak. Egyenletes, haladós sebességre állunk be négyen, Vali és Dani haladnak elöl, Repkénnyel mögöttük baktatunk, megbeszélve, hogy Valkonyáig kísérjük a két hetvenest, ott pedig bevárjuk a többieket és együtt csoffadozunk a célig. Ez az elmélet és a tervezett jövõ. Egyelõre azonban az elérhetõ legnagyobb sebességgel gyaloglunk Borsfa felé, Valkonyáról erdõben futó, hosszú betonút kapaszkodik a szõlõhegyre, lámpa nélkül, a felkelõ Nap elsõ fényénél követjük. Végre, tudom értelmezni, hogy hol járunk – eddig vagy sötétben jártunk itt, vagy túl álmos voltam ahhoz, hogy felfogjam a környezetemet. Dombháton caplatunk, mellettünk mindenfelé kilátás nyílik, néhány elszórt házzal. Csendben elsétálunk közöttük, nem sokkal késõbb elérjük Borsfa házait. Sehol egy lélek, a falubéliek alszanak, a túrázók vagy jóval mögöttünk, vagy jóval elõttünk járnak. A meghalós buszmegálló mellett lassítás nélkül haladunk tova, ez újdonság. Kezd elmúlni a bázakerettyei kávé és a hirtelen jött lendületes haladás hatása, nem lassulok (nagyon), viszont egyre hosszabbakat kell pislognom. Szerencsére Borsfa fõutcáját bõ egy kilométer után elhagyjuk, s ezzel a falut is, szántások között battyogunk a soron következõ domb felé. Szétszakadozott a társaság, Vali rendületlenül megy legelöl, mögötte Repkénnyel ketten sétálunk a magunk egykedvû sebességével, mögöttünk pedig Dani próbálja tartani a lépést. Megcsörren a telefonom: suvlaj keres. Megáll bennem a levegõ: sok dolgot nem mondhat, de abból az egyik, hogy kiszáll Borsfán. Lottóznom kéne: tényleg kiszállnak Borsfán Vándor Csillaggal egyetemben – tíz perc múlva van egy buszuk Nagykanizsára és nincs kedvük csoffadni még sok-sok órát az egyre nagyobb melegben. Lassacskán beérünk az erdõbe, valami módon Vali elé kerülünk, fokozott figyelemmel kell követni a kék sávokat: ez felébreszt. Nem mintha nagy szükség lenne a fokozott figyelemre, a jelzéseket a rendezõség a túrára készülve az utolsó napig javította, festette, és semmi hibát nem lehet felfedezni bennük. A fekete, rondán elmázolt festések viszont csúf pacát alkotnak a fákon, nem tudom elképzelni, mi vehet rá valakit ilyen ronda, gány dologra. Elkanyargunk az ébredõ erdõben, hosszabb lejtõvel érkezünk Valkonya szélére, a temetõtõl enyhe emelkedõ visz az apró falu végére. Itt áll a Rockenbauer Pálról elnevezett turistaház, s a túra ellenõrzõpontja. Kicsúsztunk a 24 órából, de végeredményben a pont is túl van a századik kilométeren, nem érdemes ezen meditálni. Besétálunk, Máriáék lelkesen kínálnak zsíros kenyérrel, paprikával, paradicsommal. A többiek leülnek falatozni, én eltársalgok a pontõri társasággal, fõleg a Kanizsa túra ötvenes távjának szünetelésérõl. Közben Vali telefonos kapcsolatba lép -rafter-rel, aki a többszöri biztatás ellenére is úgy érzni, a túra idén Borsfáig tartott számára. Egyre szomorúbbá kezdek válni. Elmajszoljuk az elénk halmozott paradicsomhegyet, ideje lépni egy nagyot, öt óránk van beérni a 70-es táv szintidején belül, s elõttünk van a hírhedt hét domb. Meg a többi.


Elbúcsúzunk az örök-kedves pontõröktõl, a Bázakerettyén még annyira hangosan méltatlankodó úriember kissé megzuhantan kíván jó utat, s figyelmeztet, most jön a neheze. Megsajnálom. Elhagyjuk a turistaház kertjét, mezõn vág keresztül utunk és megkapjuk az elsõ emelkedõt: a telefon hangrögzítõ berendezésére diktálom a paramétereit, azzal a szándékkal, hogy most jól meg lesznek számolva az emelkedõk. (A harmadik után nem foglalkozom tovább a rögzítéssel...) Vali elképesztõ sebességgel közlekedik elõttünk hegynek fölfelé, próbáljuk felvenni a tempót mindhárman. A tetõrõl hamar lejtõ vezet tovább, a Szuloki-forrás tágabb környezetébe érkezünk, korán kelõ gombászok néznek ránk kíváncsi tekintettel. Erdei mûút vezet fel a forrás letérõjéig, ezúttal sem vizsgáljuk meg a vízvételi lehetõséget. Egyszer illene ám. Rövidesen háromfelvonásos emelkedõ jõ, de nem szabad megtévedni, ez egy dombnak számít. A kapcsolódó lejtõ aljában benõtt rét és benõtt utak fogadnak, középütt magaslessel. Vali már intenzíven vár, amikor leérünk, Repkény mutogat, hogy igen, ott kell bemenni az erdõbe. Errefelé mintha tisztábbak lettek volna az ösvények, gondolkodom el, nem túl sokáig: a soron következõ emelkedõ megint meredek és hosszú, a tetõn megállok szusszanni és bevárom a Danit istápoló Repkényt. Vali elõrébb vár minket, amikor utolérjük, eleresztjük végre és õ teljes sebességgel roboghat Nagykanizsa felé a szintidõért. Kissé visszafogjuk a sebességünket, így döcögünk tovább a soros lejtõn, vadkerítés, jobbról kerüljük, nyílt, napsütötte kaptató vezet ki a völgybõl. Közeledünk Eszteregnyéhez, pontosabban a faluhoz tartozó szõlõhegyhez. A második kiágazó dombhát lesz a miénk, jelzem elõre a megborulni készülõ Daninak és a fehér alapon kék R betûk engem igazolnak. Nem hosszú a kitérõ, de igazán odaérhetnénk már. Pintér Józsiék és még többen jönnek szembe, a jókedv nem mindenki arcán egyértelmû. A ponton személyesen a fõrendezõ vár az autójában, kismacskával tukmál, de megköszönjük, nincs kedvünk a meglehetõsen antiszociális jószágot hazavinni. Lehuppanunk a ház árnyékába, Dani bejelenti, hogy innentõl nincs értelme a szintidõre sietni, ennek érdekében kereken óránkénti hat kilométeres sebességet kellene tartani és az már nem fog menni. Megnyugtatjuk, hogy ha ilyen tervei lennének, akkor azt úgyis egyedül kellene végrehajtania, mert nekünk sem menne. Elücsörgünk, nézzük a területen nagy magabiztossággal mozgó kismacskát, pezsgõtablettás vizet kortyolgatunk. A hosszúra nyúló pihenészet végén, kereken kilenc órakor ellibegünk Strausz úr pontjáról.


A hét domb azonban még nem ért véget, ismét le kell menni és ismét fel, majd ezt még párszor megismételjük: az emelkedõk egyre többször naposak, a lejtõk egyre rövidebbek. Végül egy mûúttól leereszkedve szélfútta fenyves tövében állhatunk meg, innen egy nagy kaptatóval a hátunk mögött tudhatjuk a tegnap reggel megkezdett karikát. Odafent újra mûúttal találkozunk, még egy kaptatóval, végül sárga jelzés villan meg a napfényben a fák kérgén és balra, a bozótban elhanyagolt bója pihen. A kör bezárult. Korai lenne viszont azt mondani, hogy már csak vissza kell sétálni Nagykanizsára: ez a tizenhét és fél kilométeres visszaséta a legcsoffasztóbb talán az egész túrában.


Meredek lejtõvel kezdjük, Obornak házai árnyat adóan hívogatnak. Kezdjük észrevenni Repkénnyel, hogy tetszõlegesen lassú haladással is gyorsak vagyunk Danihoz képest, akivel végül egy, Obornak határában lévõ szalagkorlátnál beszéljük meg a búcsút. Mondja, hogy õ is már csak Homokkomáromig akar eljutni, ott majd buszra száll – lenti illetõségû lévén, ismerve a zalai aprófalvak tömegközlekedési lefedettségét, neki sincsenek illúziói afelõl, hogy Obornakon legalább hétfõig kellene várnia a következõ járatra. Ismét meglódulunk Kerek repkénnyel, emelkedõ vezet ki az álló levegõjû völgybõl. Kis völgy, kis emelkedõ, megint kis völgy, megint emelkedõ, s megérkezünk Homokkomárom szélére. Ledöcögünk a faluba, túratársak épp mögöttünk indultak el a templomtól. Mások is ezt a pillanatot választották az indulásra, véget ért a mise, lehet rongyolni a kocsival, Isten áldásával kísérve. A sok kiránduló meg felfordulhat. Átballagunk a napsütötte Homokkomáromon, szerencsére a Hosszúvölgyig vezetõ országút mentén kellemes árnyat nyújt az erdõ. Hosszúvölgytõl aztán lehet megint fõlni, akácos árnyékában szusszanunk egy kicsit, néhányan elszántan baktatnak el mellettünk Zsigárd felé. Pár perccel és néhány falattal késõbb a nyomaikba lépünk, a homok szerencsére csak mérsékelten süppedõs a lábunk alatt. Balkanyar, erdõ, hosszú, borzasztóan hosszú egyenes vezet Zsigárdig. Amikor azt gondolná az ember, hogy a következõ napsütötte helyen már a várva várt jobbkanyar következik, akkor szembesülnie kell a ténnyel, hogy ez csak egy újabb napsütötte hely. Végül megérkezünk a házhoz, az új tulajdonos adja a bélyegzést a papírokra. A ház elõtti árnyékban telepedünk le, nem egyedüliként.


Kereken nyolc percig tart a letelepedés, megembereljük magunkat és elhagyjuk az egy házsornyi falut. Erõs déli szelet kapunk, reménykedem, hogy ez Palinban is kitart, elviselhetõvé téve a nyári hõséget. Keresztezzük az erdõsávot, átdöngünk a Principális-csatorna acélgerendás hídján. Buszforduló, elkerülõ út, vasút: sem autót, sem vonatot nem látni a környéken. Átvergõdünk Palinba, ráfordulunk a kerékpárútra, a szembeszélre. Autó fékez mellettünk, Repkény szülei szedték össze Danit a homokkomáromi buszmegállóból. Integetnek, kiáltanak néhány biztató szót, majd elhajtanak. Összeszorított fogakkal menetelünk a város felé, csak néha váltva egy-egy biztató szót. Talán Kiscsibesz topiktárssal találkozunk a végtelenített egyenesen. Az autópálya alatt tartunk pár perc szünetet, megbeszéljük, mennyire bölcs dolog volt az alsóbbrendû utat aluljárón elvezetni és nem a soksávos út felett. Lehet, hogy az útmérnök is volt valaha a túrán? Letelik a pár percesre szabott szünet, visszalépünk a napsütésre. Sehol egy nyitva lévõ bolt, csak valami benzinkútnál társalog a kutasfiú a pénztároslánnyal. Hoppá, akkor ez már a benzinkút. Beérünk a szûkebben vett Nagykanizsára, a házak között enyhébb a szél, viszont árnyék sem akad sok. Felkúszunk egy emelkedõn, megérkezünk a fõtér végébe: félbalra van a Rozgonyi utca? Valami olyasmi, felhúzzuk magunkat a díszkútig (lásd még: Gethe összes, csak az másik this kút), mohón kortyoljuk a vezetékben langyossá vált vizet. Innen már alig párszáz méter a cél, de a Repkény-vezérelv értelmében nem örülünk addig, amíg meg nem látjuk a bóját az iskola bejáratánál. Akkor viszont nagyon. Ez is történik: a célban már örülünk. Ott találjuk wolfkeryt és elõkerülnek útitársaink is, suvlaj és -rafter-, tisztán és kissé kialudtabban és Vali is itt van, nagy hajrával érkezett Nagykanizsára, Vándor Csillag már elindult haza. Megkapjuk a soros díjazást: pecsét az oklevélbe és téglavörös jelvény. Eltársalgunk még, majd a többiek útra kelnek, mi pedig zuhanyozni térünk és a Repkény-családi mobil Lentiig repít.


Szeretnék köszönetet mondani mindenkinek, aki osztozott az idei hosszú, eseménydús túra élményeiben velem: Kerek repkénynek, Valinak, Vándor Csillagnak, SzLA-nak, -rafter-nek, suvlajnak és Daninak. Suvlajnak külön a fuvarért, mellyel az indulás elõtti utolsó pillanatban kerestük meg. Repkényék édesanyjának, Mártinak a szentpéterföldi nagyszerû gulyásért. A túra rendezõinek pedig természetesen az embert próbáló feladatért, a százharminc kilométeres esemény megrendezéséért: amíg a lábainkkal koptatjuk a kilométereket, addig nekik pontot kell nyitni, zárni, a korán érkezõket ugyanúgy fogadni, mint azokat, akik kihasználják a harminchárom órát. Le a kalappal elõttük.


Egy-egy szenvedõsebb túra végén meg szoktam kérdezni magamtól, hogy õszintén, mennyire van nekem erre szükségem? A válasz most az, hogy nagyon. Lehet, hogy eljön az idõ, amikor már úgy fogom érezni, hogy nem lesz. Egyelõre várni kell erre az idõre.


-Kékdroid-


Húsz kép

 
 
GyapjaszsákTúra éve: 20112011.08.10 21:37:50

Gyapjaszsák Maxi


Bevezetésképpen. Kétezerhat májusában Vakond87-ék társaságában kirándultunk ezen rendezvény keretében egy jót, felkeresve tizenöt hegycsúcsot/magassági pontot, kinek mi a szimpatikus elnevezés. Akkor annyira megtetszett a túra, hogy elhatároztam, hogy a következõn is ott leszek - nem rajtam múlt, hogy öt évet kellett várni erre a bizonyos alkalomra. Kerek repkényt sem volt nehéz rábeszélni a kódkeresõs mókára, sõt, sikerült összekombinálni a Gyapjaszsákot a nappali Velence 50 kerékpáros túrával. Nem csak nekünk: a két eseményt ugyanazon társaság rendezi.


A biciklis történet végén ott fejeztem be, hogy van pár óra elütni való idõnk, és ez nem strandolással fog eltelni. Eltelik mással. Eltoljuk a bringákat a vasúti megállóhelyre, mint az egyetlen helyre, ahol egyrészt nem ázunk meg, másrészt nem kell fogyasztani semmit, hogy ne rakjanak ki. A rövidke esõ elvonultával mi is székhelyet változtatunk, fellelve Magyarország elsõ Gollam-emlékmûvét, a halat a feje fölé tartó csontsovány kissrác oldalról pont olyan, mint a Gyûrûk Ura szereplõje. Elücsörgünk a bronzszobortól nem messze, várjuk az idõjárás tetszõleges irányú megváltozását. Kisüt a Nap, ezt jelként értelmezzük és elindulunk a Velencei-tó körüli kerékpárút vonalán. Hangulatos erdõben, a bekötõutaknál kirakott táblák szerint kenupályával párhuzamosan tekergélünk, az autópálya diszkrét zúgással emlékeztet jelenlétére. Egy helyen elágazás térít többfelé, mi a jelzetlen-táblázatlan földutat választjuk, amely felvisz Sukoróra. A frissen javított hátsó kerék és saját alfelünk védelmében innentõl tolt üzemben mozgatjuk a bicikliket. Térkép alapján megkeressük az iskolát, leülünk, várunk.


Várunk.


Várunk.


Negyed nyolc körül kezdenek szállingózni a túrázók, összefutunk Szabó Istánnal, Bell Sanyival, R.Gellérttel, késõbb megérkezik Rudi István, régészlány és DJ_Rushboy, Tibet és VadMalac, a reggel dupla kört (100+50? 50+100?) kerekezõ Tinca, b_feri, mgruber, orsipanka, a Gázlóról befut (gurul) sétáLós bácsi és még nyilván sokan mások, ezúton is elnézést kérek a kihagyottaktól. Gellérttel és mgruberrel rögtönzött négyfõs csapatot alkotunk, nagyjából azonos elképzeléseink voltak a megteendõ útvonalról. Fél nyolckor indul a nevezés, Pintér Józsi figyelmeztet, hogy egyrészt átfestették a kódokat (és tényleg!), másrészt, aki nem akar _nagyon_ eltévedni, az kezdje inkább a Sor-heggyel. Heves tanakodásba kezdenek a népek, van, aki újratervezi az útvonalat, van, aki nem. Mi például rögtön nem, pedig a Sor-hegyet a múltkor különösen sokáig kerestünk. Az órám nagymutatója a 12-esre billen, mehetünk. Az itinert, a térképet és az iránytût, valamint egy tollat helyezek a pulóverem mellsõ zsebébe: az itiner abszolút jó, színes térképpel, a pontokhoz némi útmutatással és az alapszabályokkal. Ha valaki nem olvasná a kiírást: öt, tíz vagy tizenöt pontot kell felkeresni, szintidõ nincs, van helyette célzárás reggel ötkor, és persze az útvonal kötetlen.


Kezdjük a névadó Gyapjaszsákkal. A szép hátterû ingókõhöz alig pár perc alatt megérkezünk, a térképem borítóján is pont ez a kép fogad, csak kicsit dúsabb aljnövényzettel. Elkanyarodunk, vissza Sukoró szélére, a következõ célpont a szintén közeli Géczi-hegy. Ezt sem nehéz megtalálni, a beszédes nevû Géczihegyi út visz fel a magassági pontra, amelyre nem is kell kitérni: a kód egy út menti villanyoszlopon vigyorog messzirõl. Betérünk az erdõbe, vízmû mellett érünk el jelzett turistautat, sárga és piros sávok kanyarognak, a valóságban majdnem úgy, mint a térképen. Az Új-hegyet a keleti oldalról próbáljuk megközelíteni, eleinte biztosnak tûnõ csapás visz fel egy nyeregbe, még éppen északra a tetõtõl. Elindulunk irány szerint, nehezen járható fenyvesben botladozunk szanaszét. Mgruber leli meg a csúcskövet, amelyet éppen nagy ívben igyekeztünk kikerülni. Felsétálunk, kódot írunk, majd megint iránymenetben visszaballagunk a jelzésre. Hétvégi házak mellett járunk, jelzetlen ösvényt keresünk, amely közelebb visz majd Nadaphoz: megtaláljuk, eleinte nagyon jól járható, csak a végét torlaszolták el mindenféle erdészeti hulladékkal. Azért is kiverekedjük magunkat a közvilágított utcára, mezõn vágunk át egyenesen - most fel szabad függeszteni az UKK-üzemmódot. Villanyoszlopnál találunk jelzéskavalkádot, a piros sávot követjük a Szintezési Õsjegy felé, egyre közeledve valami mulatós zene forrása felé. A fõalappontnál ugyanis buli van, méghozzá Sváb Bál, erre erõsít rá a sramlizene, amelyet egész sokáig nem tudok kiûzni a fejembõl. Megvizsgáljuk az abszolút hiteles magassági pontot, kódot írunk, majd néhány bálozó hitetlenkedõ pillantásától kísérve visszakanyarodunk az erdõ felé.


Ideje lámpát használni. A fejlámpám akkujainak gyengeségét kivételesen direkt nem orvosoltam, térképolvasáshoz így is pont elég a fény. Minden másra ott van egy erõsebb kézilámpa, kényelmesen elfér a térkép és az itinerek mellett. Sétálunk tovább az estében, a felhõk eltakarodnak a fejünk felõl, csillagos, tiszta égboltra nézhetünk fel. Eltársalgunk, Gellért a korzikai GR-20-bejárásról mesél, mgruber a Budai Tájakon szerzett lódarázscsípésrõl, Repkénnyel ketten pedig friss kerékpáros tapasztalatainkról. Elérjük a sárga kereszt jelzést, ezt követjük a Bence-hegyig, a mai túra egyik leglátványosabb helyszínéig. Itt még pontõr is van, sõt, szolgáltatás is. Kódot ettõl függetlenül írni kell, megkeressük, majd lehuppanunk étkezni. A lelkes VBO-s pontõr srác tart szóval, megkérdezi, hogy a többi ponton is ilyen jó hangulat van-e. Nos, amíg a kék alapon sárga kétjegyû számok nem tanulnak meg beszélni, addig semmiképp, de biztosítjuk, hogy amúgy is igen hangulatos kis pontot sikerült kialakítaniuk. Erre amúgy a körpanoráma is gondoskodik: dél felé a Velencei-tavat körbevevõ településsor, nyugaton Székesfehérvár látszik, északkelet felé pedig a Dunai Finomító festi fehér fényûre a láthatárt. Elbúcsúzunk, ránézek a lapra: öt pontot kipipáltunk, akár mehetnénk is haza.


Ehelyett mégis a Meleg-hegy / Likas-kõ pontkettõst célozzuk meg, hosszan bandukolunk a sötétben. Kezdek hiányolni egy kávét, összeszámolom, hogy a mai nap során összesen egyet ittam, azt is még reggel, a Déli pályaudvaron. Nadapon kellett volna próbálkozni. Most már kávé nélkül kell kihúzni végig, göröngyös, de széles utakon trappolunk. Lehet haladni, és ezt ki is használjuk. Túrázók érkeznek néha szembõl, fénypontok köszönnek fénypontoknak, aztán mindenki megy a saját útján tovább. Lassacskán megérkezünk a Meleg-hegy alatti elágazásba, elsõ körben mégis a Likas-kõhöz térünk ki, régi piros háromszög jelzések kalauzolnak a helyszínre. Egyszer érdemes lesz megnézni nappal, mert most kevésbé látványos a szép, magas kõalakzat. Amúgy, tényleg likas. Átbattyogunk a Meleg-hegyre, az emelkedõ hosszabb, mint amilyenre emlékeztem. A geodéziai torony tövében leülünk egy percre, a különbözõ adótornyok, transzformátorok zúgása kísértetiessé teszi a helyet. Térképet vizsgálunk, most következik a hírhedett Sor-hegy. Jelzett ösvényen sétálunk át, szembõl érkezik egy hosszú fénypontsor, gyorsléptûek gyorsvonata, Tincával az élen. Elágazások sorozatánál kanyargunk, zöld sáv, piros kereszt igazít útba. Valamint egy sárga pötty, itt kell letérni a Sor-hegy felé. A fák között újabb és újabb sárga pöttyök bukkannak fel, amelyek rávezetnek a Sor-hegy rövidke gerincére. Több túratárs érkezik még, egész nagy társasággal érünk végül fel. Meglepõen hamar megtaláljuk a pontot, erre a helyszínre pedig elõzetesen direkt sok idõt számoltam. Mehetünk vissza, megcélozzuk a Pákozdvárat. Piros négyszög vezet a semmibe, nagy zajjal létezõ társaságot kerülünk ki rajta, majd visszatérünk a piros sávra. Végül a Pákozdvár meredek, de legalább poros kaptatójára a négyszög jelzés másik ága vezet fel. Az emelkedõ végén szalag irányít az ellenõrzõpont felé, sátorban várnak a várak, mgruber benevez egy kitûzõre. Kód, visszaséta. Magas bükkösben sétálunk a piros sávon, majd csökken a növényzet, a jelzés piros keresztre változik. Hosszú, csoffasztóan eseménytelen szakasz áll elõttünk, a pákozdi Ingókövek jóval odébb várnak minket. Az idõjárás is kezd elszontyolodni, a csillagokat sûrû felhõtakaró fedi el, a nyílt részeken erõs, hideg szél hût.


Hosszas trappolás után, amikor már kezdjük úgy érezni, hogy még mindig nem haladtunk eleget, hirtelen megérkezünk a Kocka névre hallgató kõformációhoz. A Bence-hegy és a Pákozdvár után itt vannak a terepen pontõrök, szódával kínálnak. Inkább továbbállunk a Pogány-kõhöz, a méretes sziklát rondán összefirkálták, de a kilátás valamelyest kárpótol a kultúrsokkért. A szél miatt hamar továbbállunk, majdnem visszamegyünk a Kockáig, majd ott, fittyet hányva a pontõrök által elõre jelzett veszélyekre, letérünk a Pandúr-kõ felé. Kissé csúszós ösvényen érjük el a követ, az elõzõ helyen elmaradt pihenõt itt pótoljuk be. Repkény befotózza a kódot a gyûjteménybe, majd továbbóvatoskodunk a lejtõn. A völgyben dél felé kanyarodunk, elõkerül mgruber GPS-e, mert a Kanca-hegy volt a másik, számomra súlyos emlékû helyszín. A letérést jelzõ sárga pöttyöt, valamint a készülék kijelzõjét figyelve ez a tetõ is aránytalanul könnyen megtalálható. Enyhe susnya után kellemes, füves tetõ, kilátás innen sincs, de nem is vár az ember nagy panorámát egy 152 méter magas hegytõl. Visszaoldalgunk a hegy alatti útra, és kitaláljuk, hogy a térképen tõlünk 1 km-re délre jelzett széles földúton vágunk át a piros sáv felé. Ez az elmélet. A gyakorlat azonban azt mutatja, hogy a széles földút nem létezik abban a formában, viszont egy kis kerülõvel valóban átérünk a piros sávhoz. Itt a térkép megint a jelzett út levágására csábít, de a jelzetlen irányt masszív szögesdrót határolja. Marad a piros sáv. Egy szántóföldnél még megpróbálkozunk a toronyiránt való közlekedéssel, de a földön túli bozótos visszaveri a rohamot. Rosszkedvûen, karcolásokkal tele térünk vissza a széles, jelzett földútra.


A következõ valahányszáz méteren aztán sikerül elveszteni a piros sávot is, ahol annak jobbra kéne ívelnie, ott nem találunk utat. Marad a nyílegyenesen észak felé tartó szekérút, amelyen bátorítóan fel-felbukkan a kék kerékpáros jelzés. Ez fõleg azért szép, mert a térképeink nem tudnak róla, de a GPS szerencsére már igen. Felsétálunk a piros keresztig, azzal vigasztalom az álmosan szomorkodó Repkényt, hogy legalább kevés oda-vissza volt benne. A piros kör elágazásánál ismét a mûholdak segítségére szorulunk, az elágazásban ugyanis semmi nem utal arra, hogy jelzett turistaút tér innen dél felé, s egészen a Márton-kútig vezet. Kedvtelenül battyogunk elõre, elvétve és újra megtalálva az ösvényt, majd a nagy elágazásban egy ideig mélán keresve a Polák-hegyen át a Csúcsos-hegy felé vezetõ piros háromszöget. Kezd nagyon késõ helyett nagyon korán lenni, félek, hogy a kiszemelt vonatot már nem érjük el. Felvonszolódunk a meredeken induló emelkedõn, lépésenként számolom vissza magamban a távolságot a Csúcsos-hegyig. Néhányan érkeznek szembõl, elmondják, hogy egy kerítésnél kell majd kerülõt tennünk. Rövidesen megtaláljuk a kerítést, persze, elõször nem a megfelelõ irányból kezdjük kerülni. Vissza, újrapróba. Diadal, a sárga pötty innen sem hiányzik, jól kitaposott, meredek, csúszós ösvény vezet a hegytetõre. Kilátásban lehet gyönyörködni, kár, hogy a felhõréteg alja a láthatáron már a földig ér. Kezdem számolgatni, hogy vizes fékekkel vajon mennyire lesz jó legurulni Velencére. Nem meglepõ, de arra jutok, hogy semennyire. Fém háromlábon találjuk az újabb felírandó kétjegyût, elbúcsúzunk a helyszíntõl. Visszabukdácsolunk a meredek poroson, kényelmetlenül hosszan hullámvasutazik velünk a jelzett turistaút. A társaság kezd erõsen csoffadni, és még elõttünk van a Gádé-hegy.


Nagy nehezen elérjük a zöld sávot, megtaláljuk az éles balkanyart, ahol nekünk egyenesen kell maradni. A két lehetõség közül természetesen sikerül a rosszat kiválasztanom. Eltrappolunk egy darabig, majd az elsõ szimpatikus betérésnél felközlekedünk a Gádé-hegy kettõs csúcsa közé. Elõször meggyõzõdünk arról, hogy a tõlünk északra lévõ magaslat NEM a keresett pont, majd elkezdünk variálni a vélt helyes helyszín megtalálása érdekében. Kis társasággal futunk össze, õk is fáradtak és õk sem találták meg a Gádé-hegyet. Nem maradok tanácskozni, türelmetlenül elindulok a bozótosba, de amikor látom, hogy senki nem mozog semerre, visszatérek. A kis társaság eltûnt, Repkény, mgruber és R.Gellért viszont még megvannak. Két külön változaton közelítjük végül meg a hegyet, Repkénnyel mi a susnyáson keresztül, Gellérték pedig a sárga pötty felõl. Végül sikerül meglelni: ezzel szenvedtünk a legtöbbet. Rövdike pihenõt tartunk, majd visszasétálunk a jelzett útra: megtaláltuk az összes kódot, már csak be kell sétálni Sukoróra. Hirtelen ismerõs hang szûrõdik egy érkezõ lámpa fénypontja felõl, Bubu jön és kéri, hogy tartóztassuk fel a buszt. Az utolsó néhány kilométeren kilépünk, szinte hiába: annyira gyorsan nem tudnánk tekerni, hogy elérjük a vonatot, így a faluban már visszavesszük a sebességet, kényelmesen sétálunk fel az iskolához. Négy óra harmincöt perc a célidõnk, szép kitûzõ és oklevél a jutalom, valamint egy-egy pár virsli. Lecsoffadunk egy asztalhoz Repkénnyel és Gellérttel, mgruber a háttérben átöltözik és fuvarra lel. Népes társaság érkezik, a Cuha túrán már találkoztunk, most örömmel ismernek ránk, megtárgyaljuk a felkeresett hegyek logisztikáját. A virslik elfogyasztása után elbúcsúzunk a jelenlévõktõl, kiszabadítjuk a leláncolt kerékpárokat - lelombozzuk szegény Bubu bácsit, hogy nem megyünk vele a Balaton IVV túranapra, mert zselék vagyunk. Köszönöm a túrát a Vízivárosi LSE-nek, köszönöm a társaságot Kerek repkénynek, mgrubernek és R.Gellértnek, jó volt együtt keresgélni a hegytetõket a nyári éjszakában. Remélem, lesz még rá alkalmunk.


A vízkészlet feltöltése után lekerekezünk óvatosan Velencére. Ronda, szötymörgõs pára szitál, Kelenföldön ez már ronda, szötymörgõs esõvé fajul. Átszállunk a páratlan gyõri gyorsra, megkímélve magunkat a Déli-Keleti pályaudvarok közti esõfutamtól. Már csak haza kell jutni, a szerelvény élén késés nélkül rongyol velünk Füzesabonyig a friss kék Traxx. Átszállás, még egy kis tekerés, hazaérkezés. Süt a Nap.


-Kékdroid-


Képek

 
 
Velence kerékpáros teljesítménytúrákTúra éve: 20112011.08.10 21:29:27

Velence 50K


A kerékpározáshoz való hozzáállásom hosszú ideig a passzív megfigyelésre korlátozódott, arra is csak egy évben három hétig, amikor a televízióban megnéztem a Tour de France-közvetítéseket. Holott idestova húsz éve van biciklim, egy szép, fekete mtb, de valahogy az alkalmankénti iskolába/munkába való bejáráson kívül nem nagyon használtam. Hosszútávon, azaz tíz percen túl fájt rajta ülni (még most is fáj), meg nagyot lehetett vele esni (még most is lehet), utóbbiról néhány alkalommal meg is gyõzõdtem. Kerékpáros tapasztalataimat növelendõ, elhatároztam, hogy ebben az évben legalább egy darab kerékpáros teljesítménytúrán részt kell majd vennem: a választás elsõ körben a Velence 50K-ra esett, amelyet nagyszerûen össze lehet kombinálni az esti Gyapjaszsák túrával. Továbbá szimpatikus volt a kiírásban a "Szintidõ nincs..." kezdetû kitétel, amely lehetõvé tette a relatíve alacsony sebesség alkalmazását. Kerek repkény, mint gyakorlott kerékpáros, elvállalta, hogy kísérni fogja bizonytalan, elsõ lépteimet.


Szombat reggel szakadó esõben úsztatjuk le a bicikliket Repkénnyel az egri vasútállomásra. Vásárolok jegyet Velencéig, a pénztárosnõ elõször hárítón mondja, hogy a nemzetközi pénztár csak késõbb nyit, egy hosszú pillanattal késõbb azonban nevetve javítja ki saját magát. A meglepetésszerûen beállított szerelvény (lószõrüléses postabéhávé a Flirt helyett) ideális a kerékpárszállításra, masszív kampók lógnak e célból a vezérlõkocsiban. A Keletiig részben sikerül megszáradni, a budapesti napsütés teszi teljessé a komfortérzetet. Átkerekezünk a gyér forgalmú városon, a Déli pályaudvaron csinos tömeg vár mindenféle vonatokra, köztük a székesfehérvári személyre, amelynek minden erre alkalmas tere bringákkal telik meg. Ilyet sem láttam még. Velence megállóhelyen a vonat kap laza tíz perc késést a leszálló ember- és géptömeg miatt, a jegyvizsgáló megkönnyebbülten lélegez fel, amikor végre menesztheti a vonatot. Leszállunk, a hátunk mögött a tó és a hegység fürdik a napfényben, továbbá éles északi szél fúj. Átgurulunk a rajtba (meglepõen kevesen tesszük ezt a vonat utasai közül), itt futunk össze az indulófélben lévõ b_ferivel. Gyorsan benevezzük magunkat, kapunk szép, egylapos itinert, színes térképpel és távadatokkal, ennél jobb nem is kell. Végignézek magunkon, úgy nézünk ki, mint két élõ OBB-reklám: lámpák és fényvisszaverõk elöl és hátul, szintén fényvisszaverõ pánt a bokán, csengõ, sisak, és egy láthatósági mellény, amely szorosan feszül a táskámból és belõlem alkotott egység körül. Indulunk.


Kigurulunk Velencérõl, rögtön végig emelkedõn. Sopánkodva, levegõért kapkodva gondolok arra, hogy gyalog egy ilyen part elvileg nem okozna nehézséget, most meg itt szenvedek. Áthaladunk az autópálya alatt, fel, egyre meredekebb emelkedõn egészen Sukoró széléig, ahol lazul a kaptató, s lejtõre vált az út. Végiggurulunk Sukorón, itt-ott kerékpárútra terelõdünk. Irány Pákozd, erdõk mellett visz az út, a fákon túlról átszûrõdik az autópálya monoton morajlása. Itt béke van és nyugalom, a váltó különbözõ fokozataival ismerkedek útközben, beiktatva egy-egy vonali fékpróbát. Repkény kitartóan teker elõttem, õ rutinosabb bicajos, bátrabban ellép elõlem egy-egy szakaszon. (Pedig a héten direkt edzettem.) Doni emlékmûhöz vezet elágazás, egy másik az autópályát ajánlja, mindkettõ kimarad. Újabb emelkedõvel érkezünk Pákozdra, ahol lelkesen követjük a hivatalos kerékpárút ide-oda tekergõ nyomvonalát. Pákozd szép hosszú falu. A nyugati végétõl szerencsére kerékpárút vezet Székesfehérvárig, így kényelmesebben - és bátrabban - állunk meg egy-egy fénykép kedvéért. Felbukkan elöl a kisfaludi kastély, nemsokára maga Kisfalud is (amely Székesfehérvár részét képezi). Természetesen emelkedõn kell megközelíteni, jó alibit jelent a megállásra a vasúti átjáró. Nem a vonatforgalom miatt: az utat az egykor 6-os számmal jegyzett, Bicske-Székesfehérvár vasútvonal keresztezi (ma még többször találkozunk vele), amelynek az "alsó" szakaszán (Fehérvár-Lovasberény) néha felbukkan egy-egy tehervonat, Lovasberény és a bicskei olajraktárak, vagy mifene elágazása között azonban már járhatatlan a pálya, ha egyáltalán megvan még. Vissza a túrára: az emelkedõ tetején fogad az elsõ ellenõrzõpont, matricát kapunk az itinerre és útmutatást a következõ szakaszra. Mehetünk tovább.


Átgurulunk Kisfaludon. Érdekes faló ácsorog az út mellett, kisgyerekes család állt meg a lény behatóbb tanulmányozására. Elhagyjuk a Velencei-tó szûkebb környezetét, megérkezünk Székesfehérvárra, annak is a legszélére, soksávos útkeresztezõdésben teszünk derékszögû kanyart. Jelzem Repkénynek, hogy szeretnék igazítani a rajtam levõ jólláthatósági szerelvényezésen, megállunk egy buszfordulónak látszó helyen. Körülnézek: jobbra dombok, balra házak, elöl menetrend, Fehérváron már van éji buszjárat. Elöl magányos domb, rajta kõalakzat - ezt már látjuk egy ideje, közelebb érve kiderül, az Aranybulla-emlékmûhöz térhetnénk ki. Majd máskor. Családi házas övezetbe érkezünk, döcögõs utcán kerekezünk végig, hogy ott újabb éles balkanyarral elhagyjuk Székesfehérvár keleti végeit. Irány Lovasberény. Újabb vasúti átjáró ad okot fotómegállásra, odébb pedig Csala házai között húzunk keresztül. Balra meg büdös van, táblák hirdetnek behajtási tilalmat, egy közülük szilárdhulladék-lerakót jelez. Hajtunk tovább, szerencsére itt gyenge a szél és jó minõségû a - többnyire lejtõs - út. Lehet gurulni, nézelõdni, élvezni a tájat. Nem is olyan rossz ez a kerékpáros túrázás, csak ott lent ne fájna annyira. Útszéli megállót tartunk, most Repkény igazít szerelvényt, közben elõkerítek egy-egy szelet csokit a készletbõl. Pár perccel késõbb megint vasúti témájú megállás következik, egykori megállóhelynél és a hozzá tartozó iparvágány-kiágazásnál, ami a térkép szerint múlt idõbe helyezett szovjet lõszerraktár felé vezetett. Ma már csak az aszfaltba süppedõ sínpár mutat erre utalást, a vágányt elborította a természet. Tekerünk tovább, hosszú lejtõk és emelkedõk váltogatják egymást, lassan elöl megjelenik Lovasberény temploma.


Szép gesztenyesor mentén érkezünk meg a városkába, kastély mellett állunk meg, az épület romos, a hozzá tartozó kápolna kicsit kevésbé. Így is megkapó a látvány. Alig indulunk tovább, amikor a következõ keresztezõdésben rendõri jelenlét bukkan fel, kerékpárversenyt kell biztosítania. Nem minket - ma zajlik a Velence Maraton, a mezõny pillanatok alatt áthúz elõttünk, a közeg pedig útjára enged autóst, biciklist, gyalogost. Átgördülünk a túra második ellenõrzõpontját képezõ kocsmához. A pontõr épp nagy telefonálást tart, néhány résztvevõ a montis távról ugyanis masszívan eltévedt talán az elsõ ep. után. A beszélgetés végén szabadkozva ad matricát és fejenként egy 200 forint értékû bónt, amelyet üdítõre váltunk. Eltársalgunk az mtb-s táv egyik résztvevõjével, megmutatja, hogy az õ útvonaluk merre vezet ma. Elücsörgünk az árnyékban, közben a verseny résztvevõi el-elguruldoznak az úton.


Indulást határozunk, kitérõvel Lovasberény vasútállomásához. Megnézem a kihaltnak látszó, de jó állapotú felvételi épületet, a rozsdásodó vágányokat, fénytelen minden sínkorona. Visszatérünk az útra és valami hirtelen ötlettõl vezérelve elindulunk Nadap felé, ami legalábbis rossz ötlet. Alig megyünk párszáz métert, amikor kezd gyanús lenni a dolog. Térkép elõ, homlokon csapom magam, beverve a kezemet a sisakba, ahogy felismerem az irányhibát. Visszatérünk Lovasberénybe, az aktuális kanyart felügyelõ polgárõr szolgálatkészen igazít útba. Elhúzunk Vereb felé, eleinte kellemesen vízszintes úton. A távolban a Vértes déli, meredek oldala kéklik ide, még messzebb már a Gerecse vonulata látszódik talán. Lehet bambulni, jó az út és szinte nincs is autóforgalom. Megtartjuk a túra utolsó vasútszakmai megállóját, méghozzá Vereb néhai megállóhelyénél, ahol már csak az útátjáró mutatja jelét annak, hogy valaha vonat döcögött a tájon Bicske felé vagy éppen Bicske felõl. A nézelõdést kiterjesztjük az elõttünk álló, laza tíz százalékos, nyílegyenes emelkedõre. Felkapaszkodok, két részletben - újabb alibifotózás - és a tetõn várom be Repkényt, akit az oldalszél lefújt középtájt a géprõl. Az emelkedõn ért szenvedéseket hosszú, csudagyors lejtõ hivatott kompenzálni. A száguldást mégis megtöröm, megállunk megnézni a Pogány-követ, az út mentén árválkodik, szépen kialakított pihenõhellyel együtt. A megnézés után gurulunk tovább, be Verebre és át Vereben. Itt a Polgármesteri Hivatalnál tették ki a bóját, lehúzódok, fényképpel dokumentálni a neves helyszínt. Ebben a pillanatban nagy robbanás hallatszik és érzem, hogy a hátsó kerék tetszõlegesen kis idõtartam alatt 100%-os légtérfogatcsökkenést szenvedett el. Szerencsére a külsõ gumi nem sérült, de ez sokat nem jelent, mert belsõm ugyanúgy nincs, sõt szerszámkészletem sincs. Ránézek az órámra, innen 13 km a cél, ha tolom, akkor is beérek zárásig. Belaffogok Repkény nyomában a hivatal udvarába, a pontõrök étellel-itallal kínálnak (finom kenyérlángos és meggyes-cseresznyés szörp), sõt: elõkerül egy belsõ gumi, sõt, elõkerül Szabó Feri is, aki rendelkezik mind megfelelõ eszköztárral, mind megfelelõ szaktudással, hogy szerencsétlen kerékpárt újra menetképessé tegye. Ezúton is hála és köszönet a verebieknek! :) A leoperált belsõ gumit tanulmányozva a helyi erõk megállapítják a hiba okát: anyagfáradás. A nagyjából harminc centis hasadásból én is erre a következtetésre jutottam. A várakozás közben futunk össze Verával, aki igenis megnézte Nadapot, ezzel téve teljessé a Velencei-hegység országúti kerékpáros bejárását. A defekt fontos tanulságot hordoz: tényleg kell pótgumi és szerszámkészlet.


Búcsút véve a vidám pontõrségtõl, nagy óvatossággal vágunk neki a hátralévõ néhány kilométernek. Megelõz jónéhány versenyzõ – Velencéig közös az útvonal – és kicsit kevesebb autós, valamint ismét feltámad a szembeszél. Levonom a mai nap egyik kevésbé lényeges tanulságát, miszerint kerékpártúra az olyan, hogy szembeszélben kell fölfelé tekerni. Ennek ellenére most éppen lejtõn fúj szembeszél, olyannyira, hogy szinte visszafújódunk a hegyre. Leküszködjük magunkat az autópálya kápolnásnyéki csomópontjához, innen hosszú, fárasztó utolsó kilométerek következnek Velencéig. Közben a növénynemesítõ telep az egyetlen érdekesebb objektum, onnantól már hirtelen nagyon szeretnék célba érni. Végül négy órával és harmincöt perccel az indulás pillanata után – nem egy nagy biciklis idõ, tudom – lefékezünk a cél elõtt. Gratulálnak, figyelmünkbe ajánlják az esti Gyapjaszsák túrát, kapunk kitûzõt, oklevelet, cukorkát, OVER Magazint és valami színes-térképes turisztikai kiadványt. Elcsomagoljuk az ellátmányt és szembesülünk azzal, hogy keletkezett néhány óra elütnivaló idõ a sukorói rajtig, amit strandolással az idõ rohamos romlása miatt nem ajánlott eltölteni. Köszönöm a túrát a lelkes rendezõségnek, még egyszer külön köszönöm a verebiek segítségét, és természetesen Kerek repkénynek a társaságot!


Az eseménysor a Gyapjaszsák túránál folytatódik, kódokkal, magassági pontokkal, hegyekkel, susnyával, darázscsípte túrázókkal és majdnem-szintidõkihasználással.


-Kékdroid-


Képek

 
 
Cuha 25/35/50/ Bakonyalja 25/45 / (Erdőalja 25) / BakonyerdőTúra éve: 20112011.08.01 20:45:00

Cuha 25


Elõtte


Hirtelen jött kényelmes autós hömpölygés laci069 és Zsuzsa és Kerek repkény társaságában, nullás autópálya, egyes autópálya, tizenhármas út, satöbbi útvonalon. Kisbér környékén párszor keresztezzük az „ideiglenesen” megszûnt személyforgalmú Pápa-Tatabánya vasútvonalat, kitartóan villogó fénysorompók védik a közúti közlekedõket az évi néhány, sárga szerelvénytõl. Bakonyszentlászlón gyors sátorállítást követõen belevetjük magunkat a helyi éjszakai életbe, a pizzériában a traktoros ízesítésû (vajon igazi traktoros van benne?) étket tesztelem, finom. Aztán alvás, kellemesen hûs az éjszaka, rég volt ilyenben részem. A ház személyzete kitartóan veri a blattot, amikor éjjel felébredek, hogy lecsúsztam a matracról, még mindig a kártyázók beszélgetése szûrõdik ki az egyik épületbõl.


Pont ott


Amikor nagy óvatosan kidugom a fejem a sátorból, döbbenten tapasztalom, hogy rajtunk kívül a környéken már mindenki talpon van, sõt, sokan már a rajtot várják. No, akkor mondjuk pecsételjünk itinert, azt nehéz elrontani. Rengeteg ismerõs és ismeretlen bukkan fel, néhányukkal a múlt héten találkoztunk utoljára, néhányukkal már több hónapja. Negyed kilencig sertepertélünk a rajt környékén, akkor felkapjuk a hátizsákot és a csokis szatyrokat, toronyiránt lelaffogunk a „Viadukt pihenõhely (erdei iskola)” fedõnevû ellenõrzõpontra. Mára ugyanis a következõ tervet sikerült kiötölni: kisétálunk nulla pontért a helyünkre, onnan záráskor elrajtoltatjuk magunkat és megtesszük a 25-ös táv körét, majd végül Vinye felé visszasétálunk a célba, megint a nulla pontos megoldást részesítve elõnyben. Elhagyjuk Bakonyszentlászlót, mûúton kispistázunk – most szabad – a sárga romjelzésig, ahol betérünk megnézni a Kitaibel Pál emlékére állított kopjafát, eme mûvelet során felzavarunk pár tucat böglyöt békés reggeli pihenésükbõl. Gyorsan elhagyjuk a helyszínt, keresztezzük a jól kijelzett vasutat, széles földútra érkeztet ki immár a piros romjelzés, amelybõl körülbelül hatot számolok össze, mielõtt véget érne. Felsétálunk a vinyei megálló- és rakodóhelyhez, a menetrend szerint rövidesen vonat közlekedése várható, várunk, várunk, majd az a döntés születik, hogy majd a szurdokban lefotózzuk a késõ járatot. Átsétálunk a minitelepülésen, majd a Cuha medre mellett ér a mai elsõ meglepetés, miszerint a mai túrán fõleg csak az itineren lesz látható a névadó patak. Efemmék ugyan meséltek tegnap este a várható vízhiányról, de ennyire kevés vízre nem készültem. Enyhe mocsárszagban sétálunk át a Kõpince-forráshoz, erre a helyre lehet számítani, megtöltjük a két palackot hideg, tiszta vízzel. A háttérben elrobog a reggeli elsõ Veszprém-Gyõr személyvonat. Visszasétálunk a patak mentén, a gázlókon kényelmesen, száraz lábbal sétálunk keresztül, majd elérjük a pontõrködés Mészáros Andrástól megörökölt helyszínét. Megnyitjuk a pontot: bója, molinó, matricák, ikszelõs lap, túranaptár, vasúti menetrend, toll, papír szerepelnek a kikerülõ kellékek listáján. Továbbá kétszázhatvan szelet csoki, ha padler jól számolt, mert én bizony nem számoltam utána. Szétnézek a Vasútépítési Emlékmû környékén, megfelelõ fotóhely reményében, de a napközbenre szétzuhanó menetrend miatt ma egyetlen, pályaközeli vonatfotó sem készül. Röviddel a nem hivatalos nyitás után érkeznek az elsõ résztvevõk, valamint a rendezõi iránymutatás, miszerint pótcsoki felvétele lesz szükséges Vinyén. Kisétálok az elágazásig, az autóval már Fenyõfõ felõl érkezõ padler a kezembe nyom egy szatyor csokit, olybá tûnik, felvásárlásra került a környékrõl az összes Balaton szelet. Visszaballagok a pontra, Repkény közli, hogy lemaradtam néhány túrázóról, de akkora tolongás még nem volt. Lassan azért beindul a Cuha-völgy forgalma, úgy a teljesítménytúra, mint a hétvégi kirándulók szempontjából. A túra résztvevõi közül is sokan kihasználják a helyet pihenésre, köztük a -Dilen-família és Tinca (körülbelül nyolc másodpercre megállva), Szabó Zsuzsa, a biokeveréket kotyvasztó gjekler, gerardék (akiket elsõre nem sikerült felismerni, de majd mostantól), -rafter- és Vali, akiket sikeresen tartunk fel vagy fél órán keresztül. :)


Mintha túráznánk


Már csak a Pintér Józsi-féle seprûcsapatot és laci069-et várjuk, amikor efemm telefonál, hogy egy túrázót darázstámadás ért a Zörög-hegyre felmenet, és jó lenne odamenni segíteni, letámogatni Vinyére. Elsietek, Repkényre hagyva a pontzárást és annak adminisztrációját, és megcélzom a Zörög-tetõt. Eltrappolok a jelentõs forgalmat bonyolító Kõpince-forrás mellett (hohó, ezért nincs víz a patakban: a túrázók megisszák! ;)), felkanyarodok a meredek kaptató felé. Szalagozott kitérõnél érem utol -rafter-éket, így körülbelül együtt jutunk el a megtámadott sporttárshoz. Egy háromtagú család vigyáz rá, és szerencsére efemm éppen akkor fut be kocsival, Kovács Károllyal letámogatják a sérült kolleginát. Visszaballagok az útvonalon, a darázsveszélyes részen találkozok szembe Pintér Józsiékkal, a trióból Robit csípték meg a vadméhek, a többiek megúszták. Visszafelé lebontom a szalagokat, de kirakok két papírlapot, valamiféle „Vigyázat, méhek!” felirattal, és kirakom faágakkal a kerülõ ösvény két szélét. Lesietek, elkanyarodok az útvonalon, tágas rétre érkezem, a végében vár Repkény és laci069. No, eljött a stresszmentes kirándulás ideje, Repkény borral kínál, elsétálunk az Alsó-Cuha-szurdok felé. A hatalmas kõalakzatok, a víz által lassan görgetett kövek szûk völgye így sem csúnya, de érezhetõen hiányzik a patak sodrása, a sziklákon bukdácsoló víz zaja. Átlépkedünk párszor a medren, mégis száraz lábbal érkezünk meg az Ördög-rétre úgy, hogy ehhez most semmilyen akrobatikus mutatványt bemutatni. Zsuzsa itt csatlakozik hozzánk, efemm édesapja leigazolja ottjártunkat, fenyvesben sétálunk tovább. Kényelmes utakon, lassan emelkedve érjük el ismét a 11-es vasútvonalat, a menetrend tájékoztat, hogy újabb személyvonat várható, méghozzá Veszprém felõl. Nemsokára meghalljuk a dízelmotor jellegzetes robaját, majd áthalad a rövidke szerelvény, fényképezõgépek kereszttüzében. Innen már csak be kell sétálni Bakonyszentlászlóra.


Itt padler „elrajtoltat” kettõnket, negyed hétkor kilépünk a turistaház kapuján és megkezdjük a 25-ös táv szalagmentesítését. Efemm megkérdezi, hogy kijöjjön-e értünk majd Vinyére, köszönöm a figyelmességet, de valahogy majd besétálunk. Különösebb izgulnivalónk végül is nincs, a szintidõbõl még bõven van, a távra szabott nyolc órába szinte minden belefér. Elsétálunk Bakonyszentlászlón, idõs néni kérdezi, hogy mi is ezen a kiránduláson vagyunk-e, mert a többiek már rég elmentek. Megnyugtatjuk, hogy valahogy majd utolérjük õket. Elhagyjuk a falut, homokos, süppedõs utat taposunk a fenyvesen keresztül, tekintélyes szalagmennyiséget gyûjtünk össze közben. Próbálom megtippelni, melyik lehet az „Iszonyú nagy fa”, de nem sikerül, a félhomályban minden fa iszonyú nagynak tûnik. Felbattyogunk Fenyõfõ széléhez, elgondolkodom, hogy az a fenyõfõi kocsma voltaképpen nincs is olyan messzire innét, majd eszembe jut, hogy az eredeti terv szerint még világosban meg kell érkeznünk Porva és Csesznek közösített fõpályaudvarára. Kocsmaprogram törölve.


Inkább megnézzük a Pápalátó-követ, meredeken emelkedõ árkon trappolunk végig, nem törõdve a levágásra csábító, ám borzasztóan meredek, zöld háromszöggel jelzett úttal. A szürke kérgû fák közül kilépünk az aranysárga naplementére, csodaszép kilátás nyílik észak felé. Önigazolásképpen felírjuk az Öreg-Bakony Bakancsosa mozgalomhoz tartozó kódot, meg emlékezetbõl a túráét is. Visszaballagunk a zöld sávra, sietõsre vesszük lépteinket a homályborította erdõben. Letérünk Alízháza felé, a jelzetlen, immár ráadásul szalagozatlan út egyértelmûen követhetõ, a tavalyi emlékek közül villan fel egy-kettõ a fejemben. A világvégi házikónál letérünk a Hódos-ér völgye felé, Repkény egy pillanatra megállít, egyikõnk sem szól semmit, csak hallgatjuk a néptelen erdõ nyugodt, est közeli csendjét. Leporoszkálunk a völgybe, a Hódos-érben még annyi vizet sem látni, mint a Cuhában. Felkészülünk a többek által említett cserkésztáborra, amely gyakorlatilag rátelepült a sárga sávra. Igaz, elõször a „Kelet-Indiai Társaság” felirat fogad, ami legalábbis érdekes itt a Bakony közepén, sõt, még egymást hajszoló, különbözõ módon elátkozott kalózkapitányok sincsenek. Van viszont néhány autó, meg sátor, meg egy egész magas, zaklatott arcú úriember, aki jól elénk áll, sõt, az egyméteres zónánkon belülre lép, amelyet a részérõl öntudatlan aggressziónak könyvelek el. Ártatlan arccal kérdezem meg, hogy vajon erre el lehet-e jutni Porva-Csesznek vasútállomásra, Repkény pedig – mint egykori cserkész – beveti a cserkész-köszönést. Láss csodát, a módszer beválik, a figura valamennyire megenyhül. Elmondja, hogy a sárga sáv majd odavezet, bár szerintem nem, kitartó gyaloglással is legfeljebb a herendi vasútállomásra jutnánk el, de ezt nem dörgölöm az orra alá, végül is, nála nincs térkép. Átkelünk az erdõ felé meglepõen kiterjedt táboron, a cserkészek olyannyira nem vesznek tudomást rólunk, hogy a visszaköszönés mûveletét is többen elfelejtik.


Elhagyjuk a méretes tábort és tépázott idegzetû vezetõjét, hosszú susnyás kíséri utunkat, néha mentalevelet tépve próbálunk védekezni a néhány megjelenõ bögöly ellen. Tágas rétre érkezünk, elhagyjuk a Porva felé térõ sárga jelzést, meredek emelkedõ vezet fel egy nagyobb kaszálóhoz, innentõl végre újra erdõben mehetünk, némi plusz emelkedõt követõen lassan meredek lejtésre vált az út, a végén fény villódzik át a fák közül. Megérkezünk a turistaházhoz, fiatal társaság készül vacsorázni. Még világos van, irány a néptelen Cuha-völgy. A fák között ér a leszálló éjszaka, ennek ellenére nem kapcsolunk lámpát, amíg nagyon nem muszáj. Márpedig lassan egyre inkább muszáj, ha másért nem, azért, hogy a gázlóknál ne forduljon ki a bokánk egy rossz lépéstõl. Vadak neszeznek a hegyoldalban, ivóhelyet keresve galoppozna talán le egy õz vagy szarvas – csak a körvonalait sikerül kivenni a fák között. Átkelünk a vasúti felüljáró alatt, majd megérkezünk a Viadukthoz, a napközben oly nagy forgalmú hely most kihalt és néma. Körbeértünk. Felsétálunk Vinyére, a gyér forgalmú falucska megállóhelyén a peront most, a forgalommentes órákban is legalább hat kandeláber világítja meg. Legalább van, ami világítson. Kisétálunk a mûútra, közben felkel a Hold, hosszú árnyékunk sok méterrel elõz meg, egészen Bakonyszentlászlóig. A turistaházhoz szinte pontosan hét órával azután érkezünk meg, hogy efemm felhívott, hogy indulni kellene a Zörög-tetõre. Fürdés, gyors konzerv-vacsora, alvás, a turistaház kezelõi lelkesen belekártyáznak az éjszakába.


Utána


Reggel kényelmesen, viszonylag sokáig lehet aludni, összedobjuk a sátrat, és laci069 jóvoltából autós fuvarban részesülünk, Repkény a veszprémi vasútállomásig, én pedig egészen a Keleti pályaudvarig. Szép hétvége volt, köszönet minden közremûködõnek: a túrázóknak, hogy megtisztelték részvételükkel a rendezvényt és megálltak nálunk egy-egy szóra; mindenkinek a vidám társaságért, laci069-nek külön a fuvarért, efemméknek pedig a lehetõségért!


-Kékdroid-


Képek

 
 
Szurdok / ÚtvonalkövetőTúra éve: 20112011.07.17 20:05:52

Szurdok 40


Nem is igaz, hogy elviselhetetlen lett volna a kánikula a szalagozós bejárás napján. A Balaton északi partjának tetszõleges strandján, egy pohár hideg fröccs kortyolgatása közben, tõlem nyugatra a lemenõ Nap fényében sütkérezõ Tanúhegyekkel és mögöttem a nagy gázzal elrobogó esti gyorsvonattal – miközben mosolyogva arra gondolok, hogy ej, ráérünk még elutazni innen – kifejezetten élvezhetõ lett volna az idõjárás. A régi sárga sávon, Dobogókõre felfelé kaptatva, húsz kilós zsákkal a hátamon, nem az „élvezhetõ” szó jutott volna eszembe, ha bárki kérdezte volna, hogy milyen hangulata van a helyzetnek. Mégis, visszagondolva az idõ által megszépített múltra, nem volt semmi gond azzal a bejárással.


Pénteken, nem túl korai reggeli órában szállunk fel Kerek repkénnyel a Heroes of Might and Magic sorozatról elnevezett társaság buszára. A pomázi leszállóhelyeket, Csobánka szélét és a közigazgatásilag kiterjedt Pilisszentkereszt nagyját magunk mögött hagyva, összesen ketten szállunk le Dobogókõn. Elröppentünk egy rövid üzenetet a már szorgalmasan szalagozó Bubúrnak, a válaszból kiderül, hogy a Lukács-árok végén jár, tehát bõ két óra (molyolással együtt) és bõ öt kilométer az elõnye. Tévesen, de itt még úgy véljük, hogy a dobogókõi kis kör végére behozhatjuk a lemaradást. Kisétálunk a hegytetõre, a Dunakanyar lenyûgözõ, mint mindig, a Börzsöny azonban sûrû páraréteggel fedi el magát. Az egyszeri látogató számára nehezen hihetõ adat, hogy a homályon átkéklõ Csóványos légvonalban nincs egészen 26 kilométerre. Némi merengés után nekilódulunk, eloldalgunk a néptelen ösvényen a Rezsõ-kilátó felé, megszemléljük a Prédikálószék tõlünk keletre esõ, árnyas oldalát. Ereszkedésbe kezdünk, szintúton hagyjuk oda a sárga jelzést, élénkzöld, reggeli erdõben kirándulunk komótosan, majd a piros jelzésre csatlakozunk vissza. Tágas irtásnál mászunk kerítést, kihasználva a lehetõséget a létrák tetejérõl való körülnézésre. Tovaballagunk, késõbb szalagok térítenek a Fényes-forrás felé, itt érzem elõször a hátamon cipelt, tekintélyes mennyiségû felszerelést elnyelni képes zsák hátrányát: a belógó ágak elõl történõ hajolgatás már most, a túra legelején is fárasztó mutatvány. Hirtelen bukkanunk fel a Fényes- / Árpád vezér-forrásnál, az önellenõrzõ matricákat Bubu az esõházba rejtette. Mivel lustaságunk és feledékenységünk révén itinert nem (sem) hoztunk, érintetlenül hagyjuk a csomagot. Legurítunk egy-egy literkét a jéghideg vízbõl.


Átverekedjük magunkat a susnyán, vízmosások szabdalják fel az ösvényt, majd meredek, poros utat követ a szalagozás a Lukács-árok felsõ végébe. Tiszta véletlenül elnézzük a kifelé vezetõ szalagozást, és mivel elvbõl vissza lehetõleg nem fordulunk, bent maradunk a meredek falú, kidõlt fáktól torlaszos völgyben. A látnivalók minket igazolnak, óriási sziklaalakzatok között manõverezünk az árok felsõ fejezetét lezáró mély hasadékig. Tavalyhoz képest gyérebb a növényzet, viszont nagyobb a patak vízhozama, néha toccsanással jelezzük egymás felé, hogy sikerült megtalálni a labilis köveket. A csúszós mederben leereszkedünk az egykori kapaszkodós fa helyén, innentõl könnyebbé válik a terep. Odébb meredek, de láthatóan járt ösvény vezet ki a felettünk kanyargó turistaútra. Itt az árokban való továbbhaladást csak néhány, ismeretlen mélységû kõmedencén való átgázolással tudnánk megvalósítani. Kimászunk, leporoljuk magunkat, kioperálom Repkény lábából a mai nap elsõ és utolsó, ám annál méretesebb kullancsát. Lebandukolunk a völgy aljába, papír iránytábla és tûzõ napsütés fogad. Jobra térünk, a Rám-szakadékon ezúttal is sikerül úgy végigbotorkálni, hogy senki más kirándulóval nem találkozunk közben – köszönhetõen részben a munkanapi idõpontnak és a magasfokú hõségriadónak. A tomboló kánikula ellenére is hûvös, sajátos klímaberendezéssel ellátott völgyben kényelmesen lehet haladni, közben a forrásnál elkövetünk egy rövidke megállást. Korlát következik, létra, korlát, megint létra, s megint korlát követi. Jobbra, balra bükkök és hársak magasodnak, árnyékot vetve ránk, törpékre a sziklaóriások birodalmában. Végül elválunk a Rám-szakadéktól, pihenõhelyrõl térünk a szalagozott rövidítõ csapásra, amely egyenesen a Rám-hegy aljához hullámzik át. A kissé benõtt átkötõ után dupla nyíllal ellátott iránytábla indít a hegytetõ felé, át a mívesen faragott kapun. A kopár hegytetõn rövidke körülnézést tartunk csak, a mágikus sziklánál fiatal pár meditálgat és mûvel olyasmit, amit általában hozzáértõk a mágikus szikláknál mûvelni szoktak. (Nem kell semmi extrémre gondolni...) Néhány párás és kiégett tájkép elkattintása után lelécelünk, egészen a Miklós-forrásig vezet a lejtõ. Nem irigylem Komoróczki András sporttársat, mert bár kellemesen árnyékos helyen üldögélhet egy bõvizû forrás szomszédságában, az idillt jócskán elronthatja az itt zümmögõ párszáz zsákmányra éhes szúnyog.


A forrás vizének bevizsgálása után megállapítjuk, hogy a készített fénykép túramozgalmi okokból publikálásra alkalmatlan, tehát visszaslattyogunk a mûútra. Egy veszedelmesen beláthatatlan kanyar után nekilódulunk a veszedelmesen meredek, se nem szép, se nem érdekes nyiladéknak, amelyet kezd felverni valami undok gyom. Szerencsére a régi sárga jelzés rövidesen átköt az erdõ felé, itt több, lefelé haladó kirándulóval találkozunk. Õk tiszták és jólöltözöttek és jóillatúak, ezzel szemben mi porosak és izzadtak és büdösek vagyunk, leharcolt cipõben és egyszerû pólóban. Lassan, nagyon lassan érjük el újra a nyiladék keresztezését, ahonnét meredek, fantasztikus kilátás adódik a Dunakanyar egy szeletére – innét már közel találjuk a Thirring-körút sûrûn járt ösvényét. Ezt szinte végig bejárjuk, érintve Hegedûs Robi kopjafáját és a szerpentin után, a sziklafal aljában az emlékére állított táblát. Nem sokkal arrébb kénytelenek vagyunk újabb szünetet beiktatni, telefonon értekezünk Bubuval, értesít jelenlegi helyzetérõl és elõnyérõl. Elkezdjük visszaszedegetni a felelõtlenül eldobált szintvonalakat, kilátópont enyhíti a kaptató fáradalmait, majd újra Dobogókõn találjuk magunkat. A hegytetõn leülünk az egyik árnyas padra, elköltjük szerény, kolbászból és kenyérbõl álló tízórainkat. Bubu, és az itt csatlakozó Strack-család elõnye kereken negyven perc, indulóban. Megállunk még a buszmegállóban lévõ kútnál, cserkészcsapat rebben szét közeledtünkre. A vízutánpótlás rendezése után frissen, vidáman folytatjuk a bejárást, szinte mintha most szálltunk volna le a Vértes Volán csoffatag, de legalább nyitható ablakú Ikarusáról.


Átsétálunk a régi kék sávhoz, hûs erdõben klaffogunk le az új idõk Kéktúrájához – ha jó a naptáram és az emlékezetem, az OKT 50 vándorai néhány nappal késõbb érnek majd ide. Megnézzük a Zsivány-sziklákat, majd a róluk elnevezett kilátópontot és innét a holnaputáni pontõri tevékenységünk színhelyét, elég biztonságos távolságból. Lesunnyogunk az országúthoz, átkelünk rajta, utána a jelzett utat elhagyva belépünk a Pilis szívének az utakkal teli, vadregényes labirintusába. Emelkedõ követ emelkedõt, erdészeti jármû elõz meg óvatosan döcögve, sofõrje udvariasan integet vissza. Egy ideig jelzett útra térünk, de a Vaskapu-völgy lefelé vezetõ, köves útja helyett a meredeken és hosszan emelkedõ ívet kell követnünk. Õrt álló sziklaoldalak között érünk fel egy laposabb teraszra, zöld rét sarkánál térünk rá a Vaskapu-szikla felé vezetõ ösvényre. Itt észleljük a szalagozó brigádot, Bubut és a Strack-famíliát: Katit, Lacit és Ádámot, aki ezúton lép elõ minden idõk legfiatalabb Szurdok-szalagozójává. A kölcsönös üdvözlések után átkanyargunk a két sziklaív alatt, visszanézünk Dobogókõ vonulatára, majd leoldalgunk a poros, meredek úton a Vaskapu-szurdok közepéhez. Lankásabb, széles ösvény vezet ki Hutaiúttelep elhagyatottnak tûnõ épületeihez. A nyílt terepre érve ismét arcon vág az új erõt nyert hõség, bõszen legyezem magam a sapkámmal. Szerencsére a Klastrom-kút nem hagy cserben, veszünk vizet bõven, a nálunk levõ maradék készlettel egy gyors zuhanyzást is tartok. Este kiszámolom, hogy a napi fogyasztás meghaladta a hat litert, negyvenhat kilométeren ez autóknál elég gyatra értéket jelentene. Bubutól kérünk – megint – pezsgõtablettát, allergiás tünetek enyhítésére. Innen lazán besétálunk Pilisszentkeresztre, ahol közös megegyezéssel nem kanyarodunk el sem a bolt, sem a cukrászda felé. Kár. Igaz, sokkal jobb nekünk átgázolni a Dera-patak susnyásán, ahol hiába próbálom két lábbal letaposni az embermagas csalánt, az újult erõvel úgyis mindig felegyenesedik, mint a keljfeljancsi, és csípéssel torolja meg a támadást. Nagy sokára elérjük a Kéktúra útvonalát, a Szurdok szép és hûvös és árnyas és szép. Bubu megmutatja az itiner idei kiadását, nos, megható a címlapja, szerencsére fekete-fehér változatban nem ismerhetõ fel a képen szereplõ két figura. :) Lebattyogunk a tavaly avarmentessé vált árok mellett a Szurdokalja parkolóhoz, átnyergelünk a kék keresztre, átlendülünk az országúton és a ronda, fekete trutyival telítõdött árkon, majd felballagunk a hosszú, izzasztó parton a Szentkút hûs vizû forrásához. Uzsonnaszünet következik, nagy egyetértésben Repkénnyel újabb adag csemegekolbászt falunk fel és forrásvízzel öblítjük le. A soron következõ kaptatón hamar elfogy az éppen kellemessé vált érzés, újabb adag víz szakad le rólam, így a Morgó-hegy aljában kollektív málaevéssel kell álcázni az újabb pihenõt.


A sárga sáv eseménytelen (ti. unalmas) kanyargóját a titkos ellenõrzõpont kihelyezése dobja fel, a légben terjengõ szag inspirálja a prózai „DÖG” kódot, az érkezõ túrázók két nap múlva lelkesen írogatják. A magányossá vált Tölgyikernél rövid fotómegállást tartunk, utána lecammogunk a Salabasina-kúthoz, a foglalatból vékony sugárban, egyenletesen csorog a víz. Legalábbis Repkény elmondása szerint, mert nekem nincs ihletem betekinteni. Ideiglenesen búcsút veszünk a piros sávon maradó Strack-famíliától, megcélozzuk a túra – szerintem – csúcspontját jelentõ Salabasina-árkon, bõsz szalagozással. (Megjegyzés: ehhez képest szembesülnünk kell azzal, hogy mind befelé, mind kifelé eltüntették munkánk eredményét, így jelentõsen megnehezítve a túrázók dolgát. Elnézést kérek mindenkitõl, a probléma megoldásán dolgozunk, de legalábbis gondolkodunk. Most pedig vissza az árokba.) Az elsõ szakasz, a meredek kikapaszkodásig a bemelegítés, ráhangolódás jegyében telik el. Sõt, az akklimatizálódáséban, odalent a közepesen nehezen járható utat magas relatív páratartalom és a kintihez képest néhány °C-kal magasabb hõmérséklet teszi trükkössé. A kimászás és visszamászás után követkzik az ügyességi etap, kidõlt fák alatt hajlongunk, kúszunk, mászunk, közben szúnyogok hada támad szüntelenül. Végre elérjük a hõn áhított sziklatorkolatot, itt kell kihelyezni a feltételes ellenõrzõpontként mûködõ matricás tasakot. A sziklapárkányról óvatosan lehuppanok, míg Repkény és Bubu inkább a sziklasurrantót veszi igénybe. Két vastag ág segítségével átkelünk egy nagyobb medencén, majd elbúcsúzunk az ároktól, gyéren járt csapást erõsítünk szalagozással. Régi piros kör és sárga kereszt jelzések kalauzolnak a végtelen villanypásztorig, ezen a szakaszon jólesik gyorsan túlesni.


Végre megérkezünk Pankostetõ szélére, a bekerített területen bóklászik egy fehér pólós alak, gyanakvón végigmér minket a távolból. Valami ilyesmi szöveget többször írtam már talán, nem tudom, miért tartják az emberek annyira furcsa tevékenységnek, ha valaki nejloncsíkokat kötöz tereptárgyakra, valamint a növényzetre. Ha valaki tántorog, ostobaságokat üvöltözve, az „csak” részeg, ha egy túra szalagjait rakja ki valaki, az rögtön valami rosszat, gyanúsat mûvel. Puffogás off. Elhagyjuk a nyaralóövezetet, a piros sáv kalauzol a Holdvilág-árok bejáratáig, ahol a piros keresztre térünk át. A völgy útja dzsungelbéli ösvényként kezdõdik, a térképemen még Domini-forrásként nevezett vízvételi helyig meg is marad ez az érzés. Itt úgy érzem, muszáj leülni és harapni valamit, s így is teszünk: az estebédet az Isteni eredet forrása névre átkeresztelt forrásból vett vízzel öblítjük le. Bubuval megcélozzuk a létrát, Repkény a kerülõutat választja. Még mindig nem tudom megszokni ezt a helyet, ugyanúgy megborzongok az árok végében, mint akkor, amikor elõször erre jártam. A meredek sziklafalak, a hely vélt vagy valós múltja és a szürkületi idõpontra jellemzõ sejtelmes félhomály egyszerre váltják ki ezt az érzést. Felmászunk a létrán, elsétálunk a régészeti feltárás mellett. Némán kapaszkodunk felfelé és egyre csak felfelé, a Strack-csapat a Nagy-Csikóvár nyergében vár ránk, meglehetõsen régóta. Hiába, a Salabasina végigjárása és kijelölése tényleg alaposan megdobja a menetidõt, hiába vagyunk többen a mûveletre.


A lemenõ Nap utolsó fényeinél csoffadunk fel a Nagy-Csikóvárra, mögöttünk a Pilis hegyei színes fátyolfelhõk alól intenek búcsút. A tetõn csalánerdõ fogad, sõt, a csípõs növényzet sokáig szegélyezi az utunkat. Kiteszünk ide is egy önkiszolgáló ellenõrzõpontot, hadd szenvedjenek a túra résztvevõi. Is. Áthullámvasutazunk a Kis-Csikóvár csúcsán és az azt követõ névtelen magaslaton. Szentjánosbogarak világítanak szerteszét az estében, elõttünk-alattunk Pomáz és Budakalász fényei szûrõdnek át az erdõ fái között. A távolban a fõváros fénykavalkádja ad sárgás tónust az ég aljának. Pókhálókat és méltatlankodó gyártóikat söpröm folyvást lefelé az arcomról, amíg végre jártabb, szélesebb utakra találva meg nem érkezünk a Janda Vilmos kulcsosházhoz. Innentõl már csupán be kell sétálni a HÉV-állomásra, sõt, azon túl az általános iskolához, Pomázra. Néptelen utcák és mûködõ nyomóskutak után bukkanunk fel a városközpontként is mûködõ állomási környéken. Itt már bõszen készülnek az éjszaka lelkes császárai és lengén öltözött császárnõi a hajnalig tartó bulira, frissek (annyi energiaitaltól én is az lennék), vidámak, jókedvûek. Elhagyjuk a helyszínt, felsétálunk az iskolához, fáradtan, álmos tekintettel gratulálunk egymásnak.


Pihengetünk. Szombaton a vonatról látom a Mátrára ült párarengeteget. Sûrû lehet ott a levegõ.


S eljõ vasárnap, a túra napja. Pilisszentkeresztrõl a busz szinte kizárólag a túra 30-as távjának a leendõ résztvevõit viszi tovább Dobogókõ felé, Repkénnyel a Klastrom-kút felé irányítjuk lépteinket, a túra útvonalával szemben sétálunk fel a Vaskapu-sziklához. Fiatal társaságot elõzünk meg útközben, ugyanaz az úticélunk, õk sziklát másznak, mi ücsörgünk és pecsételünk. Az elsõ túrázó úgy is elõttünk érkezik, hiába nyitunk tíz perccel korábban, de szerencsére a sporttárs nem türelmetlenkedik, udvariasan megvárja, amíg elõhalásszuk a pontõri felszerelést. Lassan beindul a forgalom, nagyjából száznyolcvan túrázó látogat meg minket, köztük sok ismerõs – külön köszönet Lestatnak a sütiért. :) Végül Vinattiék csapata zár minket, leszalagozza az útvonalat, de valahogy visszatalálunk azért Pilisszentkeresztre. Köszönöm minden túrázónak a megtisztelõ részvételt, és a szalagozó csapat minden tagjának a vidám társaságot.


-Kékdroid-


Képek

 
 
Buda HatáránTúra éve: 20112011.07.05 12:51:30

Buda Határán 50 – szalagozás


Még megnézzük Kerek repkénnyel az érdekes mintázatú karolópókot a bevásárlóközpont parkolójának a korlátján, aztán elhagyjuk a 40a vasútvonal Budatétény nevû megállóhelyét, megcélozva a vasárnapi túra rajthelyéül szolgáló gyorséttermet. Rövid várakozás után megérkezik Budai-H.G., mint fõszalagozó, a kezembe nyom egy szatyor szalagot (és a táskámba egy másik adagot), és a gyorsétteremben hozzáférhetõ szolgáltatás tesztelése nélkül (!) nekivágunk a szalagozásnak. Felbattyogunk a viszonylag alacsony forgalmú Jókai Mór utcán, ezt a még alacsonyabb forgalmú Kálvária utcára cseréljük. Itt leend az elsõ ellenõrzõpont, a táskámból elõbarkácsolt tollal bekarikázom a helyes választ az itineren lévõ kérdésre, közben a helyszínbõl kifacsarható további kérdéslehetõségeken merengünk. Enyhe emelkedõn sétálunk tovább, ez már a Tétényi-fennsík. Kedvenc mesefilmsorozatom legfelejthetõbb epizódjának a fõgonosza vigyorog egy autó motorházának tetejérõl, nem lehet fotózás nélkül elmenni mellette. Nem is megyünk. Vadonatúj járdát taposva közelítjük meg a Szoborparkot, morcos tekintetû biztonsági õrök nézik furcsa ténykedésünket, kiderül, odabent rendezvény zajlik. Borzasztó exkluzív helyszín. Körbeszalagozzuk, a lekerített turistalátványosságot, kötözés közben úgy nézek ki, mint a kerítésen belüli figura a rongydarabbal a kezében, csak nálam piros-fehér szalag lengedez a lágy esti szellõben. És talán nincs tátva a szám. Tovafõlünk az estében, kutyasétáltatók, esti andalgók andalognak a szanaszét futó csapásokon, Bubu a tavaly már bevált helyekre rendel szalagokat. Megtaláljuk R.Gellért leendõ pontjának a helyszínét, megcélozzuk a Kamaraerdõt. Teszünk egy öncélú kis kanyart az erdõszélen, majd egy kis idõre elhagyjuk a fennsíkot, kikerül az elsõ zsírkrétás ellenõrzõpont is, szúnyoghad döng körül kíváncsian mindhármónkat. Lesietünk a vadászházhoz, életveszélyes és tilos rönkök sorakoznak az út mentén, csodálkozó szerelmespár nézi végig a szalagok kikötésének bonyolult mûveletét.


Felkaptatunk a Vadász-hegyre, még éppen, hogy nincs teljesen sötét. A hegytetõt elfoglaló objektum mintha kevésbé lenne szétverve, de lehet, hogy csak növényzet van kevesebb körülötte. Elhagyjuk a környéket feltáró mikro-piros sáv jelzést, jelzetlen ösvény vezet hétvégi házak közé, a térkép Kõérberekként jegyzi a helyszínt. Lecsorgunk a 41-es villamos pályája mellé, csuklós Ganz-gyártmányú síndöcögény érkezik a város felõl, unott arcú utasok nézik belõle a sötétet. Megjelenik a furcsa zöld sáv, egy ideig elkísér. A vasút felõl halk suhanás és jellegzetes, magas hangú búgás jelez egy áthaladó Flirt motorvonatot, már majdnem az átjáróhoz érünk, amikor újra leereszkednek a sorompók és tehervonat vágtat be Tatabánya felõl, magánvasúti, román géppel az élén. Mivel a táblázás szerint a felüljáró használata kötelezõ, itt egy életvédelmi nagypistázást vagyunk kénytelenek beiktatni. (A felüljárót a néha idetévedõ vasútfotósokon kívül az errejárók marginális hányada használja, mellesleg.) A Nap utolsó sugarai verõdnek vissza a Budai-hegységrõl, ez a látvány kellõen leköt, ahogy a repülõtér szélén vezetõ út monoton métereit fogyasztjuk. Egy buszmegálló két, egymással átellenes öblében éppen territoriális vita zajlik, közeledtünkre elcsitulnak, lehet, õk még bedõlnek a láthatósági mellény hatalmának. Lassan megérkezünk a térképemen még Dél-budai tehermentesítõ útnak nevezett közterülethez (Egér út), átdöcögünk a két autópálya felett, amíg a jóllátható Repkény hosszú záridõs képekkel bajlódik, az autók hada alattunk szép, szabályos százzal robog Budapest felé. Elhagyjuk az aszfaltutat, óriásplakát mellett célozzuk meg a mérsékelten biztonságos Örsöddûlõ utat. Érdeklõdõ tekintetû férfi néz ki egy viskóból, kutyái alig alacsonyabbak nála. Nézi, nézi, ahogy a szalagokkal szenvedünk, lassan, tûnõdve fordul utánunk. Az utca sarkában kikötözzük a következõ ellenõrzõhelyet, Repkény gumicukrot bont ennek örömére. Nézem a környezõ házakat, valaha rég ez a falu legszélének is a legszéle volt, a völgyben hangulatos mocsárral, távol a fõúttól és a vasúttól is, majd hirtelen befigyelt nyolc sáv és egy rakás autó.


Budaörs és Buda határán lavírozunk, hegynek föl. Sün szimatol végig egy kocsibejárón, lámpáink fényére megriad és lefagy. Egy arrajáró helybéli tétovázás nélkül megfogja és átteszi az út biztonságosabbnak ítélt oldalára. Derék. Felsétálunk a Tûzkõ-hegyi parkerdõ táblához, a susnya ezúttal csekélyebb, mint tavaly volt. Felszalagozzuk az utat, fantasztikus kilátás nyílik fentrõl, egy darabig elmerengek a fényeken. Itt is kikerül egy ellenõrzõpont. Még visszasétálunk valami utcára, aztán fel, a XI. kerület kerületérõl is ismert, benõtt, susnyás csapásnyomon – mellesleg jól jelzett turistaúton – a Frank-hegyi turistaházhoz. Megijedek, mert nincs kutyaugatás, nem érzem azt, hogy a ház õrzõi három másodperc alatt szanaszét darabolnának, ha kijutnának. Kérdésfeltevõs ellenõrzõpontnál nézelõdünk egy kicsit, majd bevesszük magunkat a sûrûbe. A budai határárok nyomvonalát követve érünk fel a Kakukk-hegyre, a szalagozás amolyan éjszakai – mint késõbb Nagyondinnye megjegyzi, látszik is – jellegû. A hegyen kénytelen vagyok ismét megállapítani, hogy a lepkék egészen elképesztõen ostoba állatok, ha pontszerû fényforrásokról van szó. Lesétálunk az Irhás-árok szintjére, itt is kikötözünk pár iránymutató szalagot, majd felsétálunk Csillebércre. A buszmegállóban össznépi lerogyást tartunk, ismét megállapítva, hogy az éji, sõt, éjféli idõpont ellenére mocskosul meleg van. A három padot igazságosan háromfelé osztjuk, eldõlünk szundikálni, hét percre, mert akkor jön az utolsó 21-es busz, és felébreszt a motorzaj. Amúgy, van egy felszálló rá, az úriember a KFKI-bõl lép ki, fejét csóválva végigmér minket, majd felszáll a jármûre.


Összekapjuk magunkat, jó lenne, ha a reggel már valahol a Tök-hegynél érne, úgyhogy nem árt sietni. Eme bûnös gondolatsor után visszasétálunk az erdõbe, megtaláljuk a megfelelõ jelzéseket, kitesszük a zsírkrétát a magaslesnél, elbóklászunk az ösvényen, megkeressük a törpe határkövet, szalagozunk, szalagozunk, szalagozunk és úgy eltévedünk, hogy azt öröm lenne nézni, ha lehetne látni valamit a felrebbenõ éji pillangókon és a vékony ágak rengetegén kívül. Valami fiatalos kellõs közepére sikerült behozni a szalagokat, ráadásul okosan úgy kötöztük ki õket, hogy visszafelé külön nehéz legyen megtalálni az utat. Röpke negyven perccel késõbb újra a törpe határkõnél vagyunk, ami különösen annak fényében nagy teljesítmény, hogy egy kétszáz méter sugarú körben mozogtunk végig. Betájoljuk újra a határárkot, és azt szorosan követve kibukkanunk végre egy mûútra. Amit rövidesen el is hagyunk, újabb árkot követünk, majd a piros sávot Makkosmária felé, még a jelzetlen részen kikerül pár szalag is, a mûvelethez lekapcsolom a lámpámat, így kevésbé jönnek a lepkék. Végre megérkezünk a makkosmáriai kegytemplomhoz, megtépázott lelkesedéssel, szinte mogorván ülünk az utcakövön pár percig, majd meglódulunk, a Mária út lila M betûjét követjük Budakeszi határán. Ez már sokkal kellemesebb szakasz, mint az elõzõ, kényelmes szintút vezet a település felé. Budakeszin tartunk egy újabb szünetet, Repkény pezsgõtablettát kér, s kap Bubutól, mert a saját készletet nem volt eszünk elhozni. Keresztültrappolunk Budakeszi északkeleti szélén, két ifjú bulizó néz utánunk hitetlenkedve. Megleljük a játszóteret, egyenes, sáros csapáson baktatunk sokáig. Lassan pirkad, a János-hegy mögött már lila az ég alja. Hosszú, monoton út vezet Adyliget felé, Repkényéktõl legfeljebb egy szalagkötésnyi idõre maradok le, muszáj futnom utánuk, félek, hogy egyedül elaludnék. Mûútra lelünk ismét, szalagok kanyarítanak majd le róla, megcélozva az Adyligeti-erdõfolt nevû helyszínt. Itt kerül ki az utolsó zsírkrétás-feltételes ellenõrzõpont. Már csak be kell battyogni Adyligetre, a játszótéren nem szalagozunk. Röpke nyolc és fél óra alatt sikerült ideérni, juj. Pihenünk, rigók dalolnak nagy hangerõvel.


Megrázzuk magunkat, a lámpák a táska mélyére kerülnek – újra – és folytatjuk a túrát. Felkanyargunk a Hosszú-erdõ-hegy hátára, végre, adódik némi kilátás kelet felé, a Hármashatár-hegy adótornyain mélán pislákolnak a jelzõfények. Leküzdjük magunkat a Remete-szurdok bejáratához, méretes susnyaerdõn kell hozzá átvágni. Feltûnik, hogy alig van hulladék szétszórva, dicséretes. Végigballagunk a hûvös, néptelen szurdokon, az egész túrán itt, most van a legjobb idõjárás. Még a meredek, poros-sziklás part sem változtat érdemben a helyzeten, odafent ugyanúgy szerencsés, hûvös idõ fogad. Elballagunk a vasárnapi pontõrködés várható helyszínére, éles kanyart veszünk Budaliget felé. A százötvenhetes busz végállomásáról épp elporzik a háromajtós Ikarus, Hûvösvölgy végállomással. Lecsorgunk a Középsõ-Jegenye-völgybe, újra erdõben baktatunk, néhol kiteszek egy-egy szalagot, ahol nem látom a sárga keresztet. Kibukkanunk a benzinkútnál, vágyakozva nézek a kávégép után, de eszembe jut a legutóbbi – két évvel ezelõtti – kávézásom ára egy hasonló üzemegységben, és inkább lemondóan legyintek egyet. Végigsétálunk a Jegenye-völgy alsó szakaszán, patak zúg, madarak csivitelnek, futók néznek ránk kérdõ tekintettel. A Rózsika-forrás elõtti pihenõnél rákanyarodunk a régi sárga sáv emelkedõjére, néhány megmaradt jelzés kalauzol a fák között. A sárga sávra való kitérés nem sok örömet hoz, embermagas susnyában trappolunk, hegynek föl. A gerincen már tiszta, kellemes út fogad, a Tök-hegy nyergéig nem is történik sok említésre való esemény. Párszor azért megállunk, egyszer a Szarvas-hegy nyergébõl nézünk szét észak felé, másszor a Vera-pihenõtõl dél felé. Északon a Kevélyek, a Pilis uralják a völgyön túli tájat, délen pedig Pesthidegkút látképét szemlélhetjük meg egy újabb szögbõl. Lecsorgunk a kékre, majd a kéken – egy rövidke átkötõ szakaszt leszámítva – a Rozália-téglagyárhoz. Megvizsgáljuk az OKT-bélyegzõt, méretes darázs fejezi ki ellenérzését tevékenységünk iránt. Nem túl szép tõle. Keresztezzük az esztergomi vasútvonalat, rákanyarodunk az Aranyhegyi-patak töltésére. Ez meg tõlünk nem túl szép, belátom – mármint, hogy erre kell jön a túra – de talán a Bécsi út sem lenne túl nyerõ. Marad tehát a susnyataposás, a szalagok ütemes, monoton kihelyezésével. Kivételesen néhol elöl haladok, fõleg mivel rajtam hosszúnadrág van, így könnyebben tudok utat taposni a csalánosban. Mellettünk eperföld, azon túl piros motorvonat kattog el Esztergom felé. Kicsit irigylem az utasait, még úgy is, hogy tudom, a Deziró ülései mennyire elképesztõen kényelmetlenek – de legalább nem csípnek, nem szúrnak. Átkeveredünk a hídon, majd a híd alatt keresztezzük a vasutat, végül nálam is magasabb nádason keresztül keveredünk ki egy járhatóbb földútra. Kezd újra rettentõ meleg lenni.


Üröm megállóhelynél Bubu elõremegy vásárolni, mi megvárjuk a páratlan személyvonatot, fotózás céljából. Szerencsére utazni nem akarunk vele: a szóló motorkocsin tömegnyomor uralkodik, számtalan ember teste feszül szorosan egymásnak. Az ürömi felszállók tanácstalanul néznek, a jegyvizsgáló hiába próbál szabályosan meneszteni. Felbaktatunk a Bécsi út mellé, a lángosos bódéját zárva, a vegyesboltot nyitva találjuk. Nem tudok ellenállni a hûtött, egy százalék gyümölcstartalmú üdítõnek. Bubu leül a buszmegállóban, mi egy darabig várunk rá, már az út túloldalán, de a zaj és a kosz hamar elüldöz, fentebb csendes és árnyas helyet találunk a reggelihez. Magánterület tábla mellett trappolunk el a Péter-hegy felé, kellemes, kitakarított erdõben, jól járható ösvényeken. A fenyvesben kifújom magam, itt újra hûvös van, ilyen klímában jó érzés megállni és zsírkrétával felszerelni a tanösvény hegytetõn található tábláját. Lesétálunk a lakóparkba, unottan nézem a házakat, sõt, most a kõbánya sem tud annyira elbûvölni. Lépcsõs sziklákon, majd tûzforró korláttal védett csapáson kaptatunk ki a katlanból, drága épületek között bukkanva ki a Róka-hegyen. Szerencsére a Pilis felõl hûsítõ szél fúj, ez segít elviselni a kánikulát. Hétvégi házak között kanyargunk, Kápolna-hegy, Ezüsthegy, világosít fel a térkép, de csak a port látom és a nap hevét érzem. Pedig a szalagozás ad némi lendületet a dolognak, itt talán még többet is kötözünk ki, mint kellene. Megtaláljuk az egykori kilátó romjának a helyét, nem sokkal késõbb a Puszta-dombról nézhetjük a tõlünk délre elterülõ Békásmegyer házait, a keleten ékeskedõ Megyeri-híd magas betonszerkezetét és az északon kéklõ hegyeket. Végre. Lefelé még kikötünk néhány szalagot, majd a lakótelep házai közé érve abbahagyjuk ezt a tevékenységet, amely a vasárnapi teendõk közé sorolódik át. Lesétálunk az iskoláig, készül egy célfotó, bentrõl a napközis tábor, vagy micsoda résztvevõi kukkolnak kíváncsian, hogy vajon minek örülünk ennyire ennél az iskolánál, mire a sok kézfogás. Megcélozzuk a HÉV állomását, majd ki-ki hazadöcög.


Vasánap a kötött és kötetlen pályás tömegközlekedési eszközök (vonat, villamos, busz) sorával közelítjük meg Budaligetet, kényelmes kirándulótempóval felsétálunk a kék sáv – kék kereszt elágazásba. Pontnyitás után fél órát kell várnunk az elsõ túrázóra, aztán szép lassan beindul az üzem, néhány kisebb-nagyobb szünettel folyamatosan érkeznek a résztvevõk, végül Vagdalthús, mint seprû, aki tíz perc elõnyt adott az utolsó indulónak. Néhányan panaszkodnak a szalagozásra, tõlük ezúton is elnézést kérek. Végül, de nem utolsósorban, köszönöm a részvételt mindenkinek, aki meglátogatta Buda Határát 2011-ben!


-Kékdroid-


Képek

 
 
Mátrai Csillagok éjszakai teljesítménytúra 40/25/15Túra éve: 20112011.06.21 10:56:48

Mátrai Csillagok 25


Elsõ ránézésre kezelhetetlenül nagynak tûnik az aulában látszólag rendezetlenül hömpölygõ tömeg. Szép lassan azonban rájövünk Repkénnyel, hogy a megjelentek többsége már a rajtra várakozik, így megkeressük a nevezés rejtõzködõ asztalát. Négy fõre váltunk itinert: Kerek repkény, édesapám, öcsém és jómagam jelentik ma éjjel a többes számot. A látszólag hosszúra nyúló rajtoltatás a valóságban egész rövid, a gyöngyösi megérkezést követõen fél órán belül már elindulunk, ezen idõ nagyrészt az összekészülõdéssel és a lapok kitöltésével telt. Nem kell sokáig olvasni a leírást, beállunk a túrázók menetoszlopába és kisétálunk a városból, megcélozva a Sár-hegy adótornyait. Utolér Tinca, pár percig társalgunk, majd nekilódul a hegyoldalnak. Lassított felvételben követjük, nehézkes a haladás a meredeken emelkedõ, szûk ösvényen. Megjelenik a tömegtúrák egyik jellegzetes résztvevõje, Hovarohantok Géza, aki zajosan megsértõdik, ha olyasvalaki elõzi meg, akibõl ezt amúgy nem nézné ki, sõt, akkor is, ha valaki más. Ám tegye. Felbukkan Jack Daniels is, megfogyatkozott mennyiségben lötyög egy palackban, leírhatatlan görbén járó tulajdonosa néha jóízûen kortyol belõle. Felérkezünk a hegy nyergébe, innen már kényelmes, panorámás útszakasz vezet a tetõ alatti elágazáshoz. Jobbra erõmû, tõle kicsit délre külszíni fejtés, északra viszont hosszan elnyúló hegygerinc, egymás nyakára nõtt csúcsokkal. Összefutunk Tibettel, aki valakit vagy valamit keresgélve visszafelé indul el, a kápolnánál újra találkozunk. Némi útszélesedés után ismét egynyomosodik a követendõ csapás, nyakig érõ fûben kanyargunk, botladozva sziklában, gyökérben. Egy pillanatra megjelenik elöl a Szent Anna-kápolna, majd el is bújik a növényzet mögött. Megérkezünk, öcsém hátizsákjából elõkerül a négy papír, lepecsételik nekünk.


Kényelmesebb, hûvös út vezet erdészház mellett, repülõtér végében, sárkányrepülõk térnek haza, a háttérben a lemenõ Nap festi tarkára az eget. Sok lesz a jóból, láthatósági mellény felszabdalt fényvisszaverõje térít be az erdõbe. Kezd sötétedni, körülöttünk csekélyebb a mozgás, mint eleinte volt, a tömeget csak beszélgetések foszlányai, nevetések, kiabálások („Hoool vaaagy Janiii!?”) sejtetik. Kerítés mellett mászunk ösvényt, mellettünk sûrû, tömött fenyves, egy nyiladékban vaddisznó csámcsog békésen, alig ötven méterre az úttól. Repkény óvatosan lefényképezi, a dupla kerítés nélkül ez a fotó nem jöhetne létre. Imbolygunk tovább, lejtõn, mezõn, kiserdõn keresztül érjük el a Mátravasút hosszú egyenesét, majd a 24-es fõutat. Ismerõssé válik a helyszín, a Téli Mátra által is követett zöld kereszten botladozunk át a falun, majd ezt elhagyjuk, felcaplatunk a Kozmáry-kilátóhoz, ahol lobogó tábortûz és néhány szem csoki fogad a pontõrök jóvoltából. Felnézünk a sokak által méltatlanul kihagyott kilátóba, hangulatos, csupafény kilátás vesz körül. Tovaballagunk, lámpát egyelõre csak öcsém kapcsol, a felhõkön szóródó fény még sokáig elég marad a haladáshoz. Hosszan és néha meredeken emelkedik az út, az esti erdõ idilli csöndjét a valahol mellettünk kanyargó fõútról töri meg egy-egy hangosabb motor, autó, busz. Tisztáson sétálunk át, nyílik némi kilátás a hegyekre, majd újra összezár felettünk a lomb. Keskeny mûútra érkezünk, ez elvezet Sástóig, balra tábor, jobbra kemping és hétvégi házak sokasága. A tó csendben, sötéten húzódik mellettünk. A végében ellenõrzõpont üzemel, kisfiú kiabálja a saját maga által szerzett, az ellenõrzõponton hozzáférhetõ szolgáltatásokat hirdetõ rigmust, nem elõször ma este és még jó sokáig nem utoljára. Bélyegzés után leülünk vacsorázni, közben hallgatjuk a vendégek fogadásáért felelõs személy megállíthatatlan mûködését. Mosolyogva sétálunk tovább.


Réten vágunk keresztül, majd út menti ösvényen halad a jelzés, a többség az utat preferálja, én meg inkább az imbolygós ösvényt, útvonalkövetésre kell nevelni a társaságot. Forrásra lelünk, a jól kiépített Farkas-kútra, jelzésváltás után a sárga körön baktatunk tovább, enyhén emelkedik az út. Elérve a sárga négyszöget – a sárga jelzés minden változatából láthatunk ma egy kicsit – lejtõre váltunk, meredek, köves, vízmosta csapáson trappolunk lefelé, egyik fától a másik fáig haladva. Néha odafigyelek az elsõbálozóra és a fiatalkorúra, no és persze a lazán lámpa nélkül kiránduló Repkényre. Lassan kisimul az út, rohanó patak hangja tölti be az éjszakát. Hídon kelünk át, megérkezünk Lajosházára: udvarias pontõrök veszik kezelésbe a papírokat, miközben minket süteménnyel kínálnak. Rövidke pihenõt követõen felcihelõdünk, elsétálunk a hosszú, holdsütötte völgyben. Népes, nem túl jókedvû társaság jön szembe – lehet, hogy benézték az ellenõrzõpontot és vissza kell menniük? Talán sosem tudjuk meg. Megérkezünk az õrlõmûhöz, a hatalmas építményt kivilágították, a völgyet rendõrségi kordonnal lezárták. Két ember üldögél a sötétben, csak mutogatnak a helyes út felé. Remélem, nem valami gyilkost hajkurásznak a nagy mátrai éjszakában. Kimászunk a völgybõl a sárga háromszöggel jelzett úton, kisvártatva a jelzés távozik, mi pedig ismét a fényvisszaverõ szalagokat követjük a zöld sávig. Erdõben, ligetben sétálunk, megtaláljuk a zöld sávot, majd az út mellett a mély bányagödröt. Elkanyarodunk a Haluskás felé, nem tudom pontosan, mi az a haluska (nagyjából igen: tésztaféle) és miért lett olyan tõle ez a hely, de a pontõr nagy vidámsággal üdvözöl, elárulja, hogy nem helyszínelnek, hanem filmet forgatnak a völgyben. Rémfilmet, gondolom.


Baktatunk tovább, nemsokára holnap van, erdõben sétálunk egy végtelen úton, mellettünk falu fényei pislákolnak. Az már Gyöngyössolymos, nemsokára lejtõ következik, füves, néhol sziklás úton ugrándozunk a szélsõ házakig. Újabb ellenõrzõpont következik, nagy csendességben elropogtatunk egy-egy szelet müzlit, majd tovasietünk. Túrázók közlekednek szanaszét a faluban, körülbelül mindenfelõl mindenfelé. Értetlenül figyelem a jelenséget. Elhagyjuk a díszkivilágított üdvözlõtáblával ellátott Gyöngyössolymost, rövidke aszfaltozás után földútra térítenek a szalagok. Tõlünk délre Gyöngyös fényei világítanak az égig, északra a Mátra tornyosul fölénk, a hegyek körvonalai felett élénk fénnyel ragyognak a mátrai csillagok. Fantasztikus látvány, feledteti a közvetlen környezetünk monotóniáját. Tábla irányít a Bába-kõ felé, a hajdani gejzír kúpjánál tábortûz lobog, kedves pontõröktõl kapjuk meg az összesen négy bélyegzést. Innen már csak végig kell trappolni Gyöngyösig: hosszú, egyhangúnak tûnõ kerékpárútra térünk. Az egyhangúság feloldásáról a többi túrázó gondoskodik, van néhány illuminált túratárs, meglepetésszerûen felbukkanó kerékpáros, futó, aki úgy fut, hogy az én lábam kezd fájni, és persze utolérnek a hosszútáv leggyorsabb résztvevõi. Így hamar megérkezünk a célba, ahol néhányan félórás, háromnegyed órás sorállásról panaszkodnak. A hosszú nyomtatási sor feloldására egy asztalnál kézzel is írnak okleveleket, akkurátusan felírva azon rajtszámokat, akiknek már nem kell külön nyomtatni. Ezzel a módszerrel minimális sorállási idõvel kézhez kapjuk a díjazást. Töltünk pezsgõtabletta ízû vizet és elhagyjuk a lassan újra megtelõ iskolát. Köszönöm a társaságot mindhárom útitársamnak és köszönöm a rendezõségnek a hangulatos túrát. A végén eszembe jut: a túra mindhárom résztávján jártam már egyszer. Valamelyikbõl jó lenne jövõre ismételni.


-Kékdroid-


Képek, a szerzõ (Kerek repkény) engedélyével.

 
 
Gácsi 100-as (Halicka Stovka)Túra éve: 20112011.06.02 17:27:59

Gácsi Százas – Halicska Stovka



„I want the night just to colour the day

The morning to chase all my nightmares away”

(Epica: Chasing The Dragon)



Találkozó délelõtt a Bubupalotánál, a csapat a múltkori: Bubúr, Vándor Csillag, bajnai, Kerek repkény, én. Indulás menetrend szerint. Megyeri híd, még sosem jártam rajta autóval, utána emkettõ, a Pilis kísér a túlparton egy darabig. Végigutazunk Palócföldön: Rétság, Balassagyarmat, át a szerényen csordogáló Ipolyon, odébb Nagykürtösnél Losonc felé fordulunk. Forgalom is alig van, meg település is útközben. Nagylibercsén (L'uborec) mindenesetre megállunk, gyanakvó tekintetû helybéliek méregetnek, ahogy végighajtunk a falun. Bubuék depópontot építenek ide kólából, késõbb lesz jelentõsége. Gurulunk tovább, Gács felett impozáns kastély áll egy dombon, a tetejét most újítják fel, a fényes új fedél túlragyogja a hiányzó régit. A faluban a nemrég átalakított fõtéren állunk meg, túrázók álldogálnak itt-ott, beszélgetnek. Bubu átparkol a célhoz, közben összehozunk egy nevezést: a nevünket kell felírni egy nyugtatömbszerû valamire, az eredeti példány a miénk, az indigós másolat a rendezõké. Kipengetjük a három euró per fõt, a kislány láthatóan nehezen dolgozza fel, hogy egyszerre három embernek fizetek, Vándor Csillag meg kettõnek, kézzel-lábbal elmagyarázom, hogy a többiek másutt járnak. Kifigyelem, a helybéliek is hasonlóan neveznek, csak a magyarázós rész nekik könnyebb. Kapunk egy darab térképlapot, elõnye, hogy színes, hátránya, hogy nincs rajta semmiféle léptékezés, csak tippelni tudom, hogy 1:75000 vagy valami elvont méretarányú. Mialatt várjuk a rajt idõpontját, a sûrûn járó helyközi buszokat figyelem, akad régi Karosa és új Credo is, iskolásjáratok, rengeteg a gyerek. Fél három elmúlik, amire összeterelik a túra résztvevõit, valami negyven embert, beszédet mond a fõrendezõ, az útvonal kijelölõje és a polgármester. Készül rajtfotó is, jelvényes táblával, mosolygós túrázókkal és nem túrázókkal. Aztán mehet mindenki amerre lát. Készítünk néhány saját csoportképet és megyünk mi is.



Kisétálunk Gácsról, a kastély vélhetõen éppen nem látogatható, kerítés csak mutatóban van, õrkutya viszont egész konkrétan. Aszfaltút vezet a szomszédos Gácsfaluba (Stará Halic), cigánygyerekek jönnek szembõl, valamit mutogatnak és élénken kiabálnak szlovákul, õk tudják. Megelõzünk néhány túratársat, megtanulom, hogy a jó utat szlovákul dobro put, ha jól értem. Gácsfalu nem tartogat semmi érdekeset, van néhány lepukkant és néhány jó állapotú ház, meg sok átlagos. Elhagyjuk a civilizációt, mezõn sétálunk, jó állapotú dózerúton. Veszettül meleg van és párás a levegõ, a távolabbi hegyeknek csak a körvonala látszik, szürkéskék tömbök a szürkéskék ég alatt. Szinte várom az esõt. Fiatalok egy csapata piheg az erdõszélen, láthatóan letaglózta õket a meleg. A mezõt erdõ követi és egy komolyabb emelkedõ, a Héthatár (Sedem chotárov) csúcsa a térkép elsõ kiemelt pontja. Az út jól jelzett és jól járható és szerencsére végig árnyékos. Utolérünk egy másik társaságot, egy talpig kékbe öltözött úr angolul szólal meg, elbeszélgetünk vele egy darabig, elmeséli, hogy Gácson született és negyedszerre jött vissza a túrára, mert annyira nagyon tetszett neki. Megemlíti, hogy a táv igazából nincs meg száz kilométer, élénken bólogatok, nem kell tudnia, hogy Bubu, valamint sétáLós bácsi és Vakond87 nagyvonalakban már elmondta, mire kell számítani. El is búcsúzunk tõle, mert a tempója kezd túl kényelmessé válni. Kicsit kilépünk, örülök, hogy az erdõben nem tüsszögök, mint tettem azt a mezõn. Szûk másfél órával az indulás után megérkezünk a Héthatár 602 méteren lévõ erdõs tetejére. A csúcskõnél kis Mária-kegyhely található, szépen kirakott ösvény vezet hozzá. Odébb pihenõhely és csúcskönyv fogadja a fáradt túrázót, megejtünk egy beírást.



Minden irányba lefelé vezetnek az utak, mi a sárgával jelzett irányt választjuk az „itiner” utasításának megfelelõen, Rózsaszállás (Ružiná) felé. Átkerülünk a hegy északi oldalára, itt a bükk az uralkodó fafajta a déli oldal laza tölgyesével ellentétben. Itt sokkal kellemesebb a klíma. Újabb elágazásra lelünk, elválik tõlünk egy kék sáv, Patakalját (Podrecany) célozza meg, a tábla arról is értesít, hogy ott vonatra és buszra is lehet számítani. Pár méterre a táblától merítõs forrásból vehet vizet a vízszûkében lévõ errejáró, szerencsére a nagy melegre való tekintettel komoly tartalékokkal készültünk. Kényelmesen lejtõ utunk egy irtásnál betér pár méterre a susnyába, a kezdõdõ völgy túloldalára navigál át. A völgyben motorvonat kattog tova Losonc felé, képet már pont nem sikerül készíteni róla, pedig a 810-es sorozat (Bzmot) valamelyik ékessége lehetett. Kár. Kiérünk az erdõ szélére, gyönyörû a kilátás a rózsaszállási víztározóra és a tó túloldalán a divényi (Divín) várra. Kõkereszt mellett érünk el egy aszfaltozott utat, egykori úttörõtábor épületei fogadnak a völgyben, üresen, de nem elhanyagoltan. Odébb játszóteret is találunk, még a klasszikus, EU-nonkonform kivitelût. A tóparti tábort hétvégi házak váltják, néhány helyrõl zene (international tuc-tuc) kajabál a világba. A jelzés átvezet a tározó gátján, mellettünk a vízben magányosan lapul a leeresztõ mûtárgy. A hétvégi házak folytatódnak, sõt, büfésor következik pecsenyesütõvel és a strandok általános kísérõivel. Vendég is akad néhány. Felsétálunk Divénybe, a vár kõoszlopai egyre hangsúlyosabb tájelemként jelennek meg. A fõtérrõl lehetne felmenni a romhoz, felújítás miatt azonban most úgy tûnik, nem látogatható – vagy csak már késõ van hozzá. A boltot zárva találjuk, marad a kocsma, szempillantás alatt eltûnik a korsó kofola. Kávéjuk sajnos nincs, így átmegyünk a fagyizóhoz, ahol kávé szintén nincs, de a három gombócos zmrzlinát alapból édestölcsérben, tejszínhabbal, öntettel, rolettivel, miegyébbel kapjuk, egy euró és húsz cent az ára. Méltányos. Továbbá: finom. Annyira, hogy amire kiérünk Divényrõl, el is fogy. Sebaj, a következõ finomság a Jávor-hegy tömbje, lehet újra fölfelé kapaszkodni.



Szerencsére a hõmérséklet kezd a kellemes nyárelõi délután ideális hõmérsékletéhez közelíteni, így csak az emelkedõ elején kell a hõséggel meccselni. Az erdõ szélén újabb forráshoz tehetünk kitérõt, a víz nagyon vékony sugárban csorog, közben szúnyograjok támadnak mindenfelõl. Visszatérünk az útra. Az elnyúló kaptató végén, öt-hatszáz méteren kis fennsíkot találunk, tanyákkal, házcsoportokkal. Szép kilátással minden égtáj felé. Az egyik házikónál két kutya ugat bõszen, lánc, kerítés nem korlátozza mozgásukat, csak a nevelés: az útra nem jönnek ki. Okos. Sétálunk tovább, lecsoffadt 110-es Škoda enyészedik az út szélén, mi pedig egyre magasabbra sétálunk, a fennsík ugyanis egy szinttel feljebb folytatódik. Északkeleten sûrûn gomolyognak a felhõk, eltakarva minden további kilátást. Megjelenik a fenyves az út szélén, már az enyhe szellõtõl is olyan hangot ad, mintha autók zúgnának el körülöttünk. Elmúlik nyolc óra, amire megérkezünk a Jávor-hegy alatti elágazáshoz. Az erdõ szélén turistaház romja áll, várva a teljes pusztulást, az útkeresztezõdésben szépen felújított kulcsosház árválkodik. Kitérünk a Jávor-hegy 821 méteres csúcsára, ahol adótornyot, keresztet és csúcskönyvet találunk. Dokumentáljuk ottjártunkat, megbontok egy csomag denevért, gumicukorból. Lehet továbbmenni.



Visszasétálunk az elágazásba, rövidesen országútra érkezünk, sõt, buszfordulóhoz. Losonc és Budaszállás (Budiná) közelíthetõ meg innen közösségi közlekedéssel a menetrend szerint. Jódarabig koptatjuk a lábainkat a hézagos aszfalton, amely az itteni szereket hivatott összekötni. Ideje lenne elõvenni a lámpákat, de a jól követhetõ úton egyelõre nem érzi senki ennek a sürgetõ szükségét. Visszanézve a hegy felé, halvány fények imbolygását látjuk az erdõ aljában, ezek szerint itt divat az útvonalkövetés. Néhány magányos autó döcög el mellettünk, az egyikbõl kiszáll valaki és megáll az út szélén. Amikor elsétálunk mellette, a köszönésre csak annyit reagál, hogy „necesztují”, ami szabad fordításban annyit jelenthet, hogy ne menjünk tovább. Furcsa. Ennek ellenére továbbmegyünk, rövidesen újabb útelágazás szabványtáblája ad útmutatást, újabb kitérõ lehetõsége villan fel, zöld háromszög vezet a Budaszállási-sziklákhoz (Budinské skaly), mezõn kell átvágni hozzá, néhol szalagok (vajon milyen eredetûek?) jelzik a megfelelõ irányt. Elõkerül mindenkinél a lámpa. Fenyves szélén bizonytalankodunk egy kicsit, majd betérünk a sziklákhoz, talán a Dobogókõ melletti Zsivány-sziklákhoz lehetne hasonlítani õket, csak kisebbek valamivel. Repkénnyel maradunk a kövek mellett, míg a többiek valami szakadékról számolnak be. Visszabotladozunk a réten át az útra, házcsoport felé irányítana a leszedett tábla. Itt megint bizonytalankodunk, Vándor Csillag GPS-e oldja meg végül a helyzetet, a jelzés nem kikerüli a soron következõ rétet, hanem átvág rajta. A házak felõl énekszó hallatszik, megpendítem, hogy oda lehetne menni és inkább bulizni egyet. Néhány kósza felvillanás jelez távoli vihart, akárhogy fülelek, dörgés még nem hallatszik. Erdõbe érkezünk, végtelen, sötét folyosóra, amely néha emelkedik, néha lejt, de észrevehetõ egy nagyjából folyamatos emelkedés benne. Párszor elkérem Repkénytõl a térképet, aztán vissza is adom, szinte ugyanazzal a lendülettel: látszólag egyenes utat követünk délkelet felé, amely nagy ívben kerüli a Vrchovina nevû, 793 méteres hegyet. Néha villámlik a távolban nyugaton. Aztán keleten. Is. Kettõ vagy három különálló vihar különböztethetõ meg, de mennydörgés még mindig nem hallatszik, pedig már jó ideje bevilágítják az erdõt. Állhatatosan nyomulunk elõre a néha megritkuló rengetegben.



Egy ponton megakad a monoton trappolás, egy óra húsz perc telt el a sziklás kitérõ óta, jelzések sokasága mutat irányt egy fán. A Bralce csúcsára tehetünk újabb kitérõt, alig párszáz méter az úttól. Naná, hogy felmegyünk, a szokásos hegytetõs kép fogad: kereszt, pihenõhely, csúcskönyv, kiegészítve egy házikóval. Kilátás innen sincs. Leülünk, csoffadtan. Újabb bejegyzést teszünk a hegy naplójába, ma nem elsõként, de vélhetõen utoljára, egy óra múlva már holnap lesz. Lebaktatunk az útra, folytatódik ugyanaz, ami eddig is történt: megyünk egyenesen és körülöttünk villámlik. Mégis van különbség: utunk lejteni kezd és halvány mennydörgések is hallatszanak. Jó fél óra eltelik így, egy határozott lejtõ aljában tüzek lobogó, barátságos fénye villan fel, néhányan lámpákkal sétálnak, a tisztás szélén pedig kivilágított pavilont látni. Ez a túra egyetlen pontja, ahol rendezõkkel találkozunk, õk azonban nem ellenõrzõpont, hanem az etetõ- és altatópont õrei. Altató, ugyanis a túra hivatalosan itt szünetet tart, rendezõi (vagy elõreküldött saját) sátorban lehet egyet aludni. Az etetõ jelleg pedig azt jelenti, hogy káposztalevest, kenyeret, sült kolbászt és rumos teát kínálnak, amit egyszerûen nem lehet visszautasítani. Az italtöltõ néninek annyira tetszik a fémbögrém („szuper pohár!”), hogy vagy másfél deci rumot tölt a teámhoz. Miközben eszünk, elér ide a vihar szele, némi permetszerû esõvel és a pavilont vadul tépõ széllel, majd, mintha nem is történt volna semmi, lecsendesedik az idõ. Megérkezik egy társaság, õk még nálunk is csoffadtabbak. Jó lenne aludni egyet, de hajnal egy körül megköszönjük a lelkes rendezõknek a vacsorát és folytatjuk az utat.



A pont elõtt éhes, szomjas és álmos voltam és ez megosztotta a figyelmemet, most azonban az éhség és a szomjúság már nem szerepel a listán, az álmosság átveszi az uralmat. Érdekes, mert fizikailag ugyanakkor nem érzem fáradtnak magam. Ezen eltöprengek egy ideig, így érkezünk meg Parlagosra (Polichno), elsétálunk a közvilágítással spóroló falu szélén. A keleti vihar mintha csillapodna, nyugaton még néha felvillan egy-egy villám, bevilágítva a fölénk tornyosuló felhõrengeteget. Sárga sávra térünk rá, az eddigi beszámolók alapján most következik a neheze. Menet közben néha bebólintok, várom türelemmel a holtpont elmúltát. Kellemesen lejtõ utunk egy mély völgybe vezet, a Libercse-patak (L'uborec) medrét kerülgetjük köves, ritkán járt ösvényen. Ez felébreszt, oda kell figyelni, mert az elkalandozó tekintet rövidesen lerúgott lábujjakat eredményez. Hosszas botladozás után meredeken kapaszkodik ki az ösvény az egyre mélyebb, vadregényesebb árokból. Visszatérünk a fennsíkra, a térképet már nem érdemes figyelni, túl kicsi a felbontása ahhoz, hogy visszaadja az út összevissza kevergését. Valahol Lentõ (Lentvora) környékén járunk, kezdem visszasírni az unalmas szekérutat az etetõpont elõtt. Itt undok ösvények kanyarognak, térdig-combig gázolunk a pázsitfûfélékben, de legalább a jelzett út stimmel. Mintha sosem akarna véget érni ez az örökös kavargás, pedig a készülék szerint helyesen közlekedünk, határozott iránnyal.



Újabb elágazásra akadunk, a neve alapján itt volt a lentõi malom (lentvorský mlyn) és innentõl a piros sáv lesz nyerõ számunkra. Átvergõdünk egy patakon, murvás, széles utat keresztezünk, de mielõtt megörülhetnék, hogy ezen végre lehet majd haladni is, feltûnik a túloldalon folytatódó ösvény. A fényképek idõadatait nézve nehezen hiszem el, hogy innen bõ egy óra alatt érünk fel a Lysec 716 méteres csúcsára, ami nincs ide három kilométer és a szintemelkedés is szûk 300 méter... Pedig ezt sikerül összehozni, fõleg az én hibámból: az eleinte jól követhetõ, aránylag sûrûn jelzett út egy rét alatt hirtelen kétfelé ágazik, ahol az egyik ág határozott lejtõn indul el, a másik pedig határozottan a meredeken emelkedõ réten. Középsõ nincs (nem látható). Vállat vonva elindulok a réten fölfelé, gondolván, ez az egyetlen hegy van a közelben, úgyhogy valószínûleg ez az út is felvisz valahogy. A gondolat jónak indul, de végül Bubu turistatérképe mondja meg a frankót: ezen az úton éppen, hogy a másik oldalról kerüljük a hegyet, de végeredményben fel lehet rajta jutni. A térdig érõ füvet sziklás, csalános csapás váltja a rét végén, erõs jobbratartással találunk rá Repkénnyel egy kék sávra, aminek a hegyen semmi keresnivalója nincs a térkép szerint. A valóságban mégis van, szépen kitáblázott keresztezõdésbõl vezet fel, egykori földsáncon keresztül a hegytetõre. Itt sincs kilátás, mint eddig a hegyeken, viszont itt is van csúcskönyv. A jelenlegi példány az eddigiekkel szemben – amelyek mind idei nyitódátummal szerepeltek – egy 2006-os füzet és még félig üres, láthatóan nem a Lysec a környék kedvenc kirándulóhelye. Megkeressük sétáLós bácsi tavalyi bejegyzését, „Heavy metal” az ösvény szerinte. Tényleg az. Pedig mi nem is ott jöttünk fel. Pihenünk pár percig, azt hihetnénk, túlvagyunk a nehezén.



Frászt vagyunk túl. Pedig közben kivilágosodik, visszakerül a lámpa a táskába, a lefelé vezetõ út is kilátóponttal nyit, keleten a Karancs körvonalai bukkannak fel a felhõk alatt. Az elágazásig – ahol a kék jelzés már a térképünkön is szerepel, mint követendõ útirány – azonban tényleg elég láthatatlan az ösvénynek nevezett valami. Onnantól azonban már sima ügy a lejutás, olyannyira, hogy csak akkor ébredek fel, amikor tüsszögnöm kell. Olyankor kitüsszögöm magam, talán váltok pár szót azzal, akivel épp párhuzamosan közlekedek, majd magamat újra alfába helyezve bandukolok tovább. Repkény szerint, aki többnyire elöl halad, ez mulatságos látványt nyújt. Erdõirtásnál ébredek újra komolyabban fel, a GPS-es jelzéskeresés közben leülõ Kerek repkényrõl leirtunk pár hatalmas kullancsot. Az út lassan lekanyarog a mellettünk régóta futó völgybe, ezen érkezik az a széles út, amelyet még a lentõi malomnál kereszteztünk. Ezen végre kényelmesen lehet sétálni, aludni, nem kell attól tartani, hogy belegyalogol az ember valami bokorba. Találunk egy elágazást, a tábla szerint a Tatár sörözõ (Tatárske pivnice) nevû helyre vezet a különös jelzés. Felbotladozunk egy keskeny ösvényen a domboldalba, apró bejáratú, mesterségesen vájt barlangszerûséghez vezet, Bubu és bajnai bemennek megnézni, Repkénnyel elindulunk a falu felé, szerencsére már nincs messze.



Nagylibercse erdõ felõli elsõ háza elõtt lerogyunk a járdaszegélyre, a ház felõl zaj hallatszik, tizenéves lány néz ki, szlovákul mond valamit, kérdõ hangsúllyal. Angolul kérdezek vissza, megbeszéljük, hogy turisták vagyunk, nem kell ránk ereszteni a kutyákat, inkább elviszi õket sétálni. Még elõtte megkérdezi, hogy szükségünk van-e valamire. Kedves gesztus, de úgy érzem, hogy az erõs dupla presszókávé kérése túl merész volna. Közben megérkeznek a depópontot idõközben felprédáló Bubuék, leülnek õk is a járdára. Kólázunk, reggelizünk. Továbbsétálunk, a falu központjától tábla írja a kalauzidõt Losoncig, elvégre a jelzés odáig vezet. Szerintem körülbelül senki nem használja, akinek esze van, az Losonctól idáig busszal jön. Kisétálunk a faluból, enyhén emelkedik velünk az út, majd egy parkolónál keresztezzük a fõutat. Busz érkezik Nagykürtös felõl, le kéne inteni, kérni Gácsig egy jegyet, oszt' jónapot. Nem ezt tesszük, inkább levágunk valami benõtt, ám szépen jelzett ösvényen egy patakmederhez, ezt követjük hosszasan. Egy helyütt átkelünk rajta Repkénnyel, pedig nem kellene, mehetünk vissza. Ha nem lennék olyan álmos, akkor még talán tetszene is ez a szakasz. Rövidesen enyhe emelkedõ visz ki innét, elkanyargunk az erdõben. Kezdek felébredni, a pázsitfûfélék hatására innentõl végigtüsszögöm az utat Gácsig. Ennek hatására nem is emlékszem túlságosan sok dologra. Van például egy patak, ahol a hidat egy betoncsõ köré töltött sitt jelenti, onnan fel kell menni egy szántó szélére, aztán végig a szántón. A falu óta megint nagyon meleg van, a kellemes hajnali hûs levegõ nehéz, párás lett. Így nagyon kilátás sincs a környezõ hegyekre, legfeljebb a körvonalaik vehetõek ki. Megközelítünk egy falut, ez Maskófalva (Mašková), én csak itt jövök rá, hogy a kék jelzést itt a térképhez képest elterelték, talán az út járhatatlansága miatt: tavaly még embermagasságú csalánról szólt sétáLós bácsi beszámolója. Leülünk a hídnál, szusszanni pár percre. Losonc a tábla szerint még két óra.



Tovabotorkálunk, düledezõ házak között hagyjuk el a düledezõ falut, emelkedõn készítünk kalciumos pezsgõtablettából mentõkoktélt. Valamennyit segít. Ismét át kell vágni egy szántón, a jelzés eltûnik, majd újra elõkerül, de addigra már el kell hagyni, Gácsra jelzetlen út vezet. Követjük Bubuék nyomait a porhanyós földön. Dombhátra érkezünk fel, itt már út is akad, Gács kastélya teljes pompájában tündököl elõttünk. Egész közel van, távolabbinak gondoltam. A társaság többi tagja libasorban vonul elõttünk párszáz méterre, egy lejtõvel és egy derékszögû kanyarral járnak elõrébb. Lesétálunk, kanyarodunk, átfutunk a fõúton. Visszaérkezünk Gácsra, az autónál várnak be minket, a célnak helyt adó kocsmába együtt érkezünk meg. Kijön az álmos tekintetû fõrendezõ, megkapjuk az oklevelet, a nevünk helye üres, de rendezõi aláírás és pecsét is van rajta. A díjazás részét jelenti még egy-egy példány a rajtban készült közös képbõl, valamint egy tányér gulyás és egy korsó ital, jellemzõen kofola. Amikor beülünk az autóba, kitör egy zápor, még tartok egy bolti megállást, onnantól már csak néhány kép maradt meg: Losonc esõben, Salgótarján esõ nélkül, Szurdokpüspöki vihar elõtt. A csapat nagyrésze elmegy duplázni a Patai keringõ valamelyik résztávjára, mi, zselék megvárjuk a vonatot, hatvani átszállással zakatolunk hazafelé, Hatvantól kényelmes, valaha elsõ osztályú kocsik szállítanak Egerbe. Köszönöm az eljutás lehetõségét Bubunak és a társaságot mindenkinek! Érdekes, izgalmas túra a Gácsi Százas, akkor is, ha a táv nagyjából hetven kilométer. Az altatást érdemes lenne egyszer kipróbálni és a második szakaszon végig világosban menni, így néhány, talán érdekes helyet sötétben láttunk. Végül elnézést kérek, hogy az út egy jelentõs százalékában a tüsszögésemet kellett hallgatni.



-Kékdroid-


Képek

 
 
Egri BükkTúra éve: 20112011.05.24 20:07:05

Egri Bükk 30


Összefoglalva:


Utazás, rajt, emelkedõ, Vasbánya-nyereg, páramentes kilátás északra, ismerõs szekérút keletre, Völgyfõ-ház, kis mûút, emelkedõ, erdõ, emelkedõ, erdõ, kis lejtõ, kis emelkedõ, Borostyán-kõ, nagy lejtõ, Pazsag, kacsazsíros kenyér, sûrû levegõ, aszfalt árnyékkal, megyehatár, letarolt erdõrészlet, még sûrûbb levegõ, villámlás keleten, mennydörgés keleten, távok elválása, szelet csoki, sûrû dörgések, Hereg-réti kitérõ (esõház) elvetése, meredek lefelé a Hárs-kútra, meredek felfelé a Tar-kõ alá, Toldi-kapu, Toldi-kunyhó, csalóka napsütés, hosszú lejtõ, hirtelen közeli mennydörgés, Stimecz-ház, önbélyegzés, elkóborolt kutyát keresõ család (Peti gyere haza!), kisvasút, beijesztõ esõ, futás a megállóhelyig, esõ kivárása, séta Felsõtárkányra, séta a célba, beszólogatós íjászok, be nem szólogatós íjászok, kedves rendezõk, oklevél, jelvény, kis vasútfotózás vagy kisvasút-fotózás, utazás haza.


Bõvebben:


Nevezés, három fõre. A társaság Kerek repkénybõl, Bese öcsémbõl és belõlem áll. A már elrajtolt Zsotyekkel találkozunk úton a rendezõk bázisául szolgáló pavilon felé. Az üdülõ tele van sárga kordonnal lekerített területtel, Repkény észrevesz egy vaddisznót. Kitömöttet. Érdekes. Nincs nevezési lap, a nevünket és a rajt idõpontját a rendezõ hölgy ráírja az igazolólapra, akár indulhatunk is. Akkor induljunk is.


Itiner. Nem annyira gagyi, inkább amolyan klasszikus-fapados. Van útleírás, van egy jól használható szintmetszet. Igaz, a négy távból háromnak közös az itinere.


Vasbánya-nyereg, Török út. Kapaszkodunk fölfelé és fölfelé és fölfelé, aztán esõház és kisimul az útvonal. Mellettünk északra panoráma, kéken párállnak felénk a Bükk-fennsíkot õrzõ Kövek. Aztán beleveszünk a zöldbe, szekérút vezet hosszan az erdõben, jórészt lefelé. Utolér egy túratárs, kitárgyaljuk a beszámozott és beszámozatlan ellenõrzõpontok problematikáját, majd ellép, az ötvenes táv szigorú, nem engedné meg a mi sétatempónkat. Völgyfõ-háznál pontõr néni ül kempingasztalnál az árnyékban, aszalt barackkal kínál.


Török út, még mindig, Gerzsény és Pazsag. Eleinte mûút, aztán letérünk. Pontosabban fel, mert az út szigorúan monoton emelkedik, sokáig. Közben mindenfelé erdõ. Résztvevõvel nem találkozunk sokkal, de az a kevés legalább jó gyors és megelõz. :) Becsatlakozik a sárga jelzés, a következõ elágazásban õt követjük a zöld sáv helyett. Idáig végig sûrû erdõben trappoltunk, most találunk egy nagyobb irtást. Kitérünk a LeFaGySz-on méltatlanul mellõzött sziklához Pazsag fölött. Jópofa kõalakzat. Lesétálunk Pazsagra, kerékpárosok jönnek-mennek. A pontõr házi kacsazsírt ajánl a kenyérhez, étkezünk egy jót. Megbeszéljük, hogy esõt, vihart a helyi újság csak vasárnapra mondott, most csak úgy spontán párás és fülledt a lég.


Keskeny-bükk. Az aszfalton kellemesen hûs árnyfoltok váltogatnak izzasztóan kitett szakaszokat. Amire felérünk a megyehatárra, beborul, távolról dörgés is hallatszik. Az esõkabátok otthon lógnak a fogason, legalább addig sem kopnak tovább. Szaporázzuk lépteinket, így is feltûnik, hogy hiány lépett fel erdõbõl a Keskeny-bükk déli végében. Felsietünk a távok választópontjáig, optimista pontõr (nem fog itt esni...) kínál csokival és irányít a Hárs-kút felé. A vonatkozó tábláról valami hülyegyerek izomból eltávolította a ZO irányát jelzõ nyilat, csak a tábla csonkja maradt meg. Kíváncsi vagyok, erõmûvészünknek vajon mit ártott az útjelzõ. :(


Kanyargás a Kövek alatt. Rögtön meredek lejtõn trappolhatunk az egyre sûrûsödõ dörgések közepette. Az lelkesít, hogy mintha egyre távolabbról szólna az égi basszusgitár-kórus, tehát elvetjük a felmerülõ Hereg-réti kitérõ lehetõségét (ott van esõház, menedéknek). Inkább teljes erõvel nekimegyünk a K+ emelkedõjének. Öcsém mintha kezdene csoffadni. Ugyanúgy erdõben haladunk, mint a túra elején, de itt már komor bükkök, öreg tölgyek szegélyezik az utat. Hangulatos. Némi kanyargás után megérkezünk a zöld sávhoz, éles kanyarral fordulunk rá a Toldi-kapura. Az eligazító táblának itt csak az oszlopa maradt meg. A Budai-hegységben mûködik a baltás jelzésgyilkos, a jelek szerint a Bükknek is kijutott egy táblagyilkos.


Toldi-kunyhó, Stimecz-ház, Varróház. Sétálunk lefelé, kirándulók érkeznek szembõl, gyerekek, kísérõk, kísérõk kísérõi. Többnyire vidámak. Egy hölgy megkérdezi, messze van-e még a csúcs, megnyugtatjuk, hogy messze (csak tudnám, melyik csúcsra gondolt? :)). Õ már nem annyira vidám. Elhalkulnak a dörgések, a Toldi-kunyhóhoz csak azért térünk ki, hogy beírjunk a vendégkönyvbe és leüljünk uzsonnázni. Lesietünk a hosszú, eleinte kanyargós gerincúton, a végére a Nap is kisüt. Az út olyan, mintha híd lenne, mindkét oldalon meredek, mélynek tûnõ parttal. A távolból valami Peti után kiabál vékony gyerekhang. Meglepetésszerûen felbukkanunk Stimecz-háznál, az önpecsételõs pont az Erdõ fohásza tábla oszlopán lóg. Amúgy az irányjelzõn itt is hiába próbálna lógni, mert letörték. Amíg az igazolásokkal szöszölünk, autó kanyarodik felénk, szomorú tekintetû fiatal anyuka kérdezi, láttunk-e egy valamilyen kutyát az erdõben – a típusra nem emlékszem, a kutyákhoz csak annyira értek, hogy megállapítom egy élõlényrõl, hogy kutya-e vagy sem. (Néha annyira sem.) Kiderül, hogy a kutya hallgat a Peti névre, szólongatják még egy ideig. Elkezd csöpögni az esõ, behúzódunk a kisvasút forgalmi kitérõje melletti zilált épületbe. Amikor észrevesszük a diszkréten döngõ darázsrajt, továbbállunk szép csendben. Az esõ eláll, az égzengés folytatódik. A vasúti pálya nemrég kaphatott új adag zúzottkövet, nehézkes a haladás a felsõ szakaszon. Egy idõ után nem zavartatjuk magunkat, fõleg, amikor elkezd határozottabban csöpögni az esõ. Az utolsó párszáz méteren futunk a kisvasút Egeresvölgy-Varróház megállójáig. Beállunk az esõházba, magányos biciklitúrázó várja szintén az idõjárási helyzet csillapodtát. Eltársalgunk, amikor elül az esõ, továbbállunk.


Felsõtárkány. Innentõl az erdõ szélén, mûúton talpalunk, két vihart is meg lehet figyelni menet közben. A Várhegy túloldalán villognak sûrûn, valamint nyugaton, Felnémeten is túl. Esõt már alig kapunk, csak némi vízpermetes hûtést. A kisvasút végállomásán türelmesen várakozik pár utas. Elsétálunk a néptelen focipálya mellett, feltrappolunk az üdülõhöz. Rengeteg az autó, csodálkozom, ennyi résztvevõ lenne a túrán? Tévedek, a rengeteg autó a rengeteg íjászhoz tartozik. A többség egyáltalán nem foglalkozik a túrázókkal, néhányan megmosolyognak, „valami kirándulókról” hallok lekezelõ megnyilvánulásokat. Nem lenne bölcs dolog olyasvalakinek beszólni, akinél csigás íj és egy rahedli nyílvesszõ van, tehát csöndben maradok. Felsétálunk a pavilonhoz, kerékpáros teljesítõk beszélgetnek. Átvesszük a díjazást a rendezõktõl, második alkalomra ezüstszín jelvény jár, Repkénnyel mi ilyet kapunk, Bese elsõ teljesítõként bronzot. Nézzük még egy darabig az íjászokat, szépen lõnek, majd útrakelünk haza, beiktatva egy kis vonatfotózást (kisvonat-fotózást). Köszönöm a társaságot, köszönöm a túrát!


-Kékdroid-


Képek

 
 
Őrség (- Vendvidék) 75/50/30Túra éve: 20112011.05.20 17:14:09

 Õrség 50


Hétvége, család, látogatás. Spontán reggeli telekocsi, a Repkény-testvériség és édesapjuk mellett én veszek részt a jármû kiterhelésében. Néptelennek tûnõ Bajánsenye után felüljáró keresztez villamosított vasútvonalat, tehervonat vár gépre az állomáson. Õriszentpéteren a nevezésnél Dani és a Repkény-atya hamar elslisszolnak a 30-as távon. Kerek repkény és Dóri állják a sort, én kibicelek. Társalgás, pár sor erejéig a kihelyezett ellenõrzõ bizottságként mûködõ RitaB-vel és a bejárást pár szóban körvonalazó SzLA-val. Odakünn napsütés, kellemes reggeli hûs lég. Akkor sótájm.


Fõúton elõz teherautó, hamarosan két szer között találjuk magunkat. Csoffadt szalmabáb néz kérdõn svájcisapkája alól, a porta most néptelen. Ellenõrzõpont, Lendvai Imréék bélyegeznek, a szokás nagy úr. A fák között ékszerdoboznyi templom. Távozunk, rétet követ másik rét, a Keserûszer omladozó házai között megjelenik egy újabb épület, tégla-fa kombináció. Odébb egy másik otthon készül: gólyapár építi a fészket, nagy ívben repül rá egyikük a mezõre, felragad valamit és elvitorlázik a villanyoszlop tetején álló székhely felé. Átkelünk az egytonnás hídon, fölfelé követjük a Szalát, egynyomos ösvény bandukol a növendék folyó mellett. Gyaloghíd térít el a part mellõl, enyhe emelkedõrõl kapunk hosszú kifuttatást, a végén esõház vár a ponton egyedül unatkozó Matécz Péterrel. Visszanézünk a Kékre, fasor árnyából szemléljük a szalafõi sportközpontot: játszótér, focipálya. A mûvelõdési házban ingyenes vifi. Odébb tejüzem. Szalafõ próbál életben maradni. Mûút vezet át Pityerszerre, útközben tökmagolaj- és perecárus néni üzletel. A múzeumfalu most csöndes, a túrázók már elvonultak, a pénztár még zárva. Repkény talál egy cirmos macskát a pontõrök padja alatt. A Boldogság-kutat szépen újrafoglalták, fapadok állnak faasztallal, a fa kútházon fém lakat, gondolom a múzeum õre kinyitja, ha kell.


Elhagyjuk Szalafõt, mindkét irányból tilos behajtani, a kiegészítõ táblán ez áll: „Kivéve Hodos”. Elmerengünk a lehetséges értelmezések tengerén. Boglárkáktól sárga rét szélén sétálunk. Az allergia néven számon tartott civilizációs betegség nem kímél, menet közben rutinosan oldunk pezsgõtablettát. Kellene a fenének az ilyen rutin. Domboldalról érkezünk közben völgybe, majd kapaszkodunk másik dombhátra, kék négyszögek sorakoznak fehér alapon a fákon. A sárga sávot elhagyjuk, hiába illik oly jól a réten domináns virágszõnyeghez. Elterelõdünk, sûrû fenyves felé kerül új utunk a határsávhoz. Csatlakozik hozzánk a Vasfüggöny-turistaút, pár lépéssel késõbb megérkezünk a határátkelõhöz. A határ itt egy ingoványos árok, a közepén akkurátusan sorakozó, fehérre meszelt betonkarókkal. Innentõl RS, emelkedõvel üdvözölnek, pittyeg egy készülék, hívás díja plusz áfát hirdet, elnémítom. A zöld sáv követi az egykori mûszaki zárat. Mi nem. Ifjúsági szálláshoz visz az út, belépünk a csokieuró zónájába, van érem és papírpénz alakú is, a vidám pontõrök Hodos (Hodoš) község bélyegzõjével igazolják ottjártunkat. Telefonpóznák zümmögnek halk dallamot az út mentén, kanyar kerül a víztározó felé. Belépünk Hodosra (Hodos? Hódos? Õrihódos?) és el is hagyjuk gyorsan, pihenõnél végzõdik a sárga sáv, a gát keleti végére már a túra saját jelzése kalauzol. Harangvirágok törik meg a boglárkák egyeduralmát a gáton, lilán bólogatnak az enyhe szélben. Végigtrappolunk a mûtárgyon, horgászhelyek felé vezetne szépen kijárt csapás. Nekünk másik, emelkedõ út jut, kanyarogva érkezünk Dolány (Dolenci) magasságába. Magányos futó villan el nagy lendülettel mellettünk. Dolányban még mindig nincs nyitva a békás kocsma, közben eszmét cserélünk arról, hogy is mondhatják szlovénul a fagyit. Este kiderül, hogy sladoled, de akkor már úgyis mindegy.


A templom melletti fák alatt PrInCe-ék készülnek indulásra, Veráék épp a bélyegzéssel vannak lekötve, talpalóék õrzik a pontot és kínálnak vizet az érkezõknek. Szép lassan mindenki továbbindul, elvegyülünk a lassan elnyúló tömegben. Leoldalgunk a templom alá, hûs erdõsávot keresztezünk, hogy aztán aszfaltúton napozva olvadozzunk fel a sokadik dombra. Kápolnánál tartunk pár perc pihenõt, gesztenyefa soköles törzse nyújt némi árnyékot. Közel a határ, köveket kerülgetve térünk rá a zöld sávra, a Sûrû-erdei pont jóval odébb költözött. Karavla feliratú esõházhoz teszünk kitérõt, az ismertetõ tábla szerint itt jugoszláv határõr õrs mûködött, amíg hirtelen felindulásból le nem rombolták. Összefutunk Vakond87-tel és csapatával a házikónál. A pontõrök eközben diákcsemegével kínálnak, megköszönöm, belemarkolok. Felajánlják, hogy ottjártunk idõpontját is megörökítik, ezt is megköszönöm, de elutasítom. Szép az a lap enélkül is. Még mindig nyugat felé visz utunk, a piros sáv vesz rá, hogy visszakanyarodjunk. Fémpadnál találjuk meg az ellenõrzõpont régi törzshelyét, ekkor jövök rá, hogy meglehetõst nagy kerülõt kapott a túra itt (is). Elbotladozunk a valóban sûrû erdõben, keresztezzük az Orfalu felé vezetõ egysávos utat. Csoffadt, csupasár kiskutya csatlakozik a túrázók menetoszlopához, lelkesen futkos fel és alá. Megfigyelem a viselkedését, amíg az emberek direkt kikerülik a pocsolyákat, õ direkt hûtõfürdõket vesz bennük. Okos. Érintjük Balázsfalva legszélét, majd újabb dombmászás után betérünk Farkasfára. Ezúttal kacsák helyett néhány félgyöngytyúk kapirgál az út mentén. A Tóka koccintóban a SzLA-család legfiatalabb tagja intézi a papírmunkát, míg a szülõk a túrázók ellátásával kötik le magukat. Kapunk a bélyegzõ mellé egy-egy bónt, üdítõre váltjuk. Örömmel állapítom meg, hogy van kávé, ám a jégkrém felõl hiába érdeklõdünk, mert az nincs. Elmajszolunk pár zsírospapit, zöldhagymával, majd a kinti csapnál pótoljuk a vízkészletben keletkezett hiányt. Az idõközben megérkezõ Vakond87 elárulja a taktikát: le akarja késni Kondorfán az õriszentpéteri buszt, hogy a társai végigmenjenek. Cseles. Búcsút veszünk az egy darab kutyával kiegészült ellenõrzõponttól.


Kikaptatunk Farkasfa házai közül, a beborult ég alatt tekintünk vissza a túlnani dombon fehérlõ radarkupolára. Végigsétálunk az újabb szeren és újra betérünk a sûrûbe. Dúsabb-ritkább erdõben ballagunk sokáig, patakmedret kerülgetünk, frissen széttúrt utat keresztezünk. Az esõ csak nem akar eleredni, sõt kitisztul nyugat felõl az ég. Lekerített rét peremére bukkanunk, két dombbal odébb legelészik a csorda. A szalagozás a fiatal fenyves felé kerül, követjük a kitaposott utat. Az erdõben laminált jelzések váltják a csíkos szalagozást, eleinte kitaposott úton, amely lassan elvész, csak a jelzések mutatják az irányt. Végül ráhuppanunk a szekérútra, amely kivisz a lekerített mezõre, az ország talán legnagyobb piros sávjához. Négy fekete, csillagos homlokú ló legel az árnyékban, egyikük kíváncsian lép felénk, nincs nálunk kockacukor. Betérünk Kondorfára, ma sokadikként próbálkozunk hiába a kék kúttal, de az a helyi erõnek sem hajlandó vizet adni. Elnapoljuk a fürdést. Újabb kocsmába térünk, ez füstösebb, mint az elõbbi, a helyi erõk erõs dohányzás közepette verik a blattot. A Lendvai-házaspár pecsétel a különteremben, az igazolás után üdítõt kerítünk a lányoknak, meg fröccsöt nekem. Jégkrémet itt is hiába kérünk a pultosnénitõl. Amikor kezd nõni a létszám, távozunk, kilépünk a májusi délutánba. Kondorfa templomát felújítják, vakító fehér festék kandikál ki az állványzat alól. A faluvégi mezõn érjük utol Veráékat, a Kinizsi várható keménységére terelõdik a szó, ezúton is jó utat kívánok annak, aki megy. Repkényék után sietek, átkelünk a Lugos-patakon, õserdei ösvényen kaptatunk fölfelé. Hangulatos. Országutat keresztezünk, rákanyarodunk az ispánki hosszú egyenesre. Hosszú és egyenes, eleinte erdõs utunk naposra vált, önkéntelenül is fokozzuk a menetsebességet, érkezzünk mihamarabb a faluba. Ispánkon – a világ közepén – mûködõ kék kútnál tartunk egy gyors mosdást, mielõtt megcéloznánk az út+keresõék által õrzött ellenõrzõpontot. Kapunk fejenként kettõ nápolyit, elmajszoljuk a tornác árnyékában, mielõtt lelépnénk. Ispánk után ér utol mecseki barangoló és útitársa, a Bárkás-tó utánig lelassítanak hozzánk. Lesétálunk az õriszentpéteri országútra, mentõ robog a kisváros felé nagy iramban, szerencsére a sziréna és a villogó pihenõt tart.


Kánonban brekegõ kórus kíséri érkezésünket, az esõháznál megkapjuk az utolsó ellenõrzõpont bélyegzését, innen már csak kényelmesen be kell sétálni Õriszentpéterre. Erdõben kanyargunk, rét mentén sétálunk, dombot mászunk. Megérkezünk, megcélozzuk az iskolát. Díjazást veszünk át, Repkény ötödjére jár ezen a távon, én egy teljesítéssel le vagyok maradva tõle, Dórinak ez az elsõ ötvenes túrája. Kerítek bélyegzést a „harmincéves” mozgalomra, eddig sorra elfelejtõdött, kivéve a Thuryn, akkor meg rossz helyre került a lenyomat. Kicsit még nézünk kifelé a fejünkbõl, aztán felkászálódunk, irány Lenti, mögöttünk már gyülekeznek a közelgõ vihar fellegei. Köszönöm a rendezést annak, aki rendezett és a társaságot azoknak, akikkel túráztam! Az Õrség még mindig ugyanaz az élménytúra, mint eddig is volt. Jövõre jubilál.


-Kékdroid-


Képek

 
 
KáliTúra éve: 20112011.05.13 01:08:26

Káli 60


Buszpályaudvar, indulás, késésünk Balatonarácson már sietés, átballagunk az éttermesített vasúti megállóhelyre. A reggeli Bézére öten vagyunk kíváncsiak, a jegyvizsgáló gépe csilingel, zúg a jegykiadás nagy igyekezetében. Aludnék, de Kerek repkény nem hagy, jelige: szép a táj, nézzed. Láttam már, morgom, de azért kisandítok a szemhéjak alól. Fel is ébredek, mert tényleg szép. Révfülöpön elõrelátó túrázók – azért elõrelátóak, mert a célban hagyták a kocsit – rohanják meg a szerelvényt, köztük számtalan ismerõs. Szorgalmas jegyvizsgálónk Ábrahámhegy elérésére a második mellékkocsi végéig jut el, itt leszáll az utazóközönség jelentõs százaléka. Megkönnyebbülten távozik a motorvonat Tapolca felé. A rajthelyen rendezett káosz alakul ki, sorállás közben összebeszélünk laci069-cel, ha már ilyen jól találkoztunk, akár együtt is túrázhatnánk. Itt még több a megjelenõ ismerõs. A nevezõk fogytával egyre rendezettebbé váló káoszban eljutunk a nevezésig: fizetünk, itinert és nevezési lapot kapunk, utóbbit kitöltve visszaadjuk. A hét órakor esedékes rajtig a szolgáltatásként kapott túrókrém elfogyasztásával ütjük el az idõt. Finom. Hat ötvennyolckor átpályázunk az állomás mögötti boltba innivalóért, ezúttal nem várjuk meg, amíg a komótos kávégép kiszolgálja az elõttünk állókat. Repülõrajtot veszünk, elbúcsúzunk a 30-as távon induló Szabó Zsuzsától. Mellõzzük a szilveszteri túrán kielemzett ábrahámhegyi buszállomást, nemrég kötözött szõlõsorok között kaptatunk ki a faluból, a Nap élesen tûz le a tájra.


Hármas szalagozással – a három távnak eltérõ színnel – megerõsített piros sáv jelzés kanyarog a kizöldellt tölgyesben, majd szélesebb, homokos út irányít az ódon salföldi kolostorrom felé. Az ünnepélyes hangulatú romnál már most nagy élet zajlik, megtörténik az elsõ ellenõrzõponthoz köthetõ eseménysor: lebélyegzett itinert, egy-egy szelet Trudit veszünk át a pont õreitõl. (Utána Kékkútig szedegetjük a Trudis csomagolásokat...) A Káli túrák jellegzetessége az Agyerõ névre elkeresztelt szintidõcsökkentõ program, melynek során szemét ravasz kis feladványokat kell megoldani. Az elsõ feladványt itt memorizálhatjuk, a Tóti-hegyig van idõnk gondolkodni a megfejtésen. Elsétálunk a rom mellett, kaptató izzaszt meg rögtön a túra elején, elérjük a Balaton-felvidéki Kéktúra útvonalát, jobbra térünk a hirtelen kellemesen hûvössé vált erdõben. Szép-szép ez a táj, de egyre csak a feladványon jár az agyunk. Valami kötelek elégetésével kell lemérni tizenöt percet. Aha. Tök egyszerû lenne a megoldás, ha lenne például egy óránk a képzeletbeli szituációban. Késõbb laci069 jön rá a megfejtésre, így ha valakinek van egy egy órás elégésre hitelesített kötéldarabja, annak már csak néhány szál gyufa kell, és hipp-hopp lemérheti a negyedórát. Közben átsétálunk egy kisebb réten, majd hosszan emelkedõ szõlõtábla mellett rugdosódik a por. A tábla végén jobbra kanyarítanak a jelzések, susnyás, egynyomos csapáson vergõdünk egy kanyart. Élelmesek – és a figyelmetlenek – levágják a susnyás, egynyomos csapásnak ezen fejezetét a szõlõ mellett maradva. A zöld sávra térve folytatódik a susnya és az egy nyom is, közben szépen emelkedünk. A Tóti-hegyi odavissza aljában elsõ ránézésre gazdátlan táska várja az õt idedepózó, a lejtõ végénél nézelõdõ Petamit. Felkapaszkodunk a tetõre, letüdõzve pár kiló felverõdött port. Még sosem jártam ezen a helyen nappal, ideje megvizsgálnom a panorámát úgy, hogy látok is valamit. A szokásos Tanúhegyeken túl látszik a Fonyódi-hegy a tó túlpartjáról, északon az elbányászott Haláp, azon túl pedig a Cseket-hegy kúpja villan fel a messzeségben, átfut rajtam egy kis borzongás, ha rágondolok. A pontõrök bólogatva hallgatják végig a feladvány megfejtését. Én is bólogatással álcázom a fejemben megjelenõ kérdõjeleket, miközben a következõ fejtörõt olvasom.


Lehuppanunk a hegyrõl, a kék sávra való visszatérésig folyamatosan állunk ki egymás elõl a nagyszámú szembejövõvel. Az újabb feladat egy aranyásóval hozható összefüggésbe, ezt is laci069 fejti meg, a klasszikus kétkulcsos titkosítás módszerével. Nyitott, nyílegyenes út vezet Salföldre, mellettünk lovak ügetnek a mezõn. Odébb sitthalom mellett legel egy pár szamár, õket nem zavarja az építési törmelék, vagy ha igen, nem adják ennek tanújelét. Salföldön a buszforduló ad otthont az ellenõrzõpontnak, ahová kitelepült egy macska is, hízelegve kunyerál ételt, körülbelül mindenkitõl. Nekünk nem kell kunyerálni: egy darab pogácsa, egy szelet csoki és egy pohár szörp + tetszõleges mennyiségû szóda a fejadag. A feladvánnyal hiába zaklatjuk a pontõröket, a következõ kérdésre a következõ ponton derül fény. Addig elvisszük az aranyásó titkát. Széles szekérút vezet át Salföldrõl Kékkútra, nagyjából párhuzamosan az országúttal, oldalt a Káli-medence látképe, a Balatont a Rendesi-hegy tömbje takarja. Odalában bánya, laci069 teszi fel a beugratós kérdést, hogy mit bányászhatnak itt? A megfejtés kvarchomok, hiába tippelek bazaltra és hiába sugallja Salföld neve a sóbánya jelenlétét. Amúgy a térképen rajta van. Elõttünk a mai nap emblematikus kiemelkedésének, a Hegyes-tûnek a körvonalai vibrálnak a távolban, számtalan szögbõl megfigyelhetjük ezt a tetõt. Villanypásztor õriz néhány lovat Kékkút határában, szép állapotú házak között sétálunk be a falu központjába. Újabb kitérõ következik, ezúttal Kari bácsi (nyugodjék békében) szõlõjéhez, rajta a hatóságilag betiltott kilátóval. Épp szalagozzák a lekaszált csapást a szõlõhöz, így mi már ebbõl az irányból közelítjük meg a helyszínt. Itt is elõadjuk az elõzõ kérdésre a választ, a következõ penzum csöbrökrõl és vödrökrõl szól. Magunkhoz veszünk némi kenyeret, a pontõr leány lendületbõl majdnem teletölti a fémbögrét borral. Még a bor elfogyasztása elõtt támad némi nézeteltérésem a kilátó alatti fakapu zárását megkönnyítõ szeg tompa végével, amikor combbal lendületbõl nekigyalogolok. Õ bizonyul erõsebbnek, így késõbb a lejtõkön csak módjával terhelem a bal lábamat. A nagy riadalomra enni és inni kell, közben két idõsebb úr érkezik, régi hangszereken kezdenek játszani. Elhallgatnám õket szívesen, bort kortyolgatva, lerontva a teljesítõi statisztikát, de aztán belegondolok, hogy mennyivel jobb is lesz nekem a tûzõ nap alatt gyalogolni még negyvenvalahány kilométert. Lendületbõl továbbindulunk, az erõs fehér bor és a napsütés persze megteszik a maguk hatását.


Visszadülöngélünk Kékkútra, ahol mai duplázásának már a második részét járó Rudi István érkezik szembõl. Végigsétálunk a falun, a végében ásványvízüzem bújik el néhány fa mögött, a kerítésen kívül fehérre meszelt falú, oszlopos, kamerával figyelt forrásház óvja a nyomógombbal üzemelõ ásványvízforrást. Potyázom belõle egy-két decit, nem kéne kiszáradni a bortól. Két emelkedõt hosszú lapos köt össze, elhagyjuk az aszfaltot, szántás szélén, tanösvény táblái mellett baktatunk. Érdekes, madárfejû fakarók jelzik az irányt, odébb az Idõ Ösvényének a két és fél méteres szögsorozata szegélyezi az utat. A tájékoztató tábla csupa felfoghatatlanul nagy számot sorol fel, például bolygónk tömegét, amely jelen állás szerint 5.970.000.000.000.000.000.000 tonna, de ha grammban írták volna, még ennél is hosszabb szám lenne. Miután kellõképpen sokkolnak azzal a hírrel, hogy a következõ bõ kilométeren minden lépésünkkel kb. kétmillió év felett lépünk át, igyekszünk gyorsan végigérni a Föld históriáján. Köveskál felé vezet az országút, amelyet keresztezünk, két szántás között indulunk el a hajdani kerekikáli templom romjai felé. A tanösvény táblájáról megtanuljuk, mitõl Káli-medence a Káli-medence és azt is, hogy ki volt a horka. A templom romjai még kilátszanak a gaztengerbõl, a túlnani falon emléktábla áll. Repkény rám aggatja a fotógépet, vágja inkább az én nyakamat a táska szíja. Az önellenõrzõ pontot a dombtetõn találjuk, körpanorámás helyen. Utolér Átol Csabáék Rudi Istvánnal kiegészült társasága. Visszaporoszkálunk a szántáshoz, elsétálunk Mindszentkállára. Laci069 sört vételez, valamint meghívást nyerünk el egy-egy kávéra, ezúton is köszönöm! Odabent családi dráma zajlik, a szülõi házból kiszakadni vágyó ifjúság örök konfliktusa a szülõi házzal. A törzsközönség megosztott a témában, az idõszakos vendégsereg tartózkodik a véleménynyilvánítástól. Sportszakmai leülés következik, ismét utolér a Pécs-Gyenesdiás gyorsvonat, hûsölünk az ernyõ árnyában.


A legnagyobb hõségben indulunk tovább, a meredek, poros, részben nyitott emelkedõ után felüdülés a meredek, ám portalan és árnyas bazaltlépcsõ, amely csaknem a Kopasz-hegy tetejéig vezet. A hegytetõn zászlót tûztek ki egy póznára, a pózna tövében pad, a padon pontõr családfõ igazgatja gyermekeit. A körpanoráma itt is része a felhozatalnak, táblák tájékoztatnak, hogy melyik kiemelkedést mely névvel illetnek. Meglepõdök egy pillanatra, hiszen már a Csobánccal vagyunk egy vonalban. Megfejtésünk a feladványról elsõ körben nem nyeri el a pontõrség tetszését, de aztán saját erõbõl sikerül rájönni a titok nyitjára. A következõ talányos kérdés egy szántóföldön meghaló emberrõl szól, lélekemelõ téma. Kerülõvel, de legalább csekély meredekségû úton trappolunk lefelé a hegyrõl, a falu szélén térünk rá az OKT nyomvonalára. Néhány pilledten legelészõ ló mellett lófrálunk el a Kõtenger felé. Itt teszünk egy kitérõt a Krokodil névre hallgató ingókõhöz. A lapos sziklán napozó pár kérdezõsködik a potenciális szép kilátóhelyek felõl, laci069 lelkesen igazítja el õket. Demonstráljuk a kõ ingását is. Repkény közben leheveredik pár percre az árnyékban, várakozó állásponton. A rövidke pihenõ után kisétálunk a sziklák közül, érintjük Szentbékkálla szélét. Szép házak darvadoznak használatlan, a kertben méteres gazzal. Kis emelkedõ visz a Velétei palotaromhoz, legutóbbi ittjártam óta teljesen susnyamentessé vált a helyszín, a magas kõfal régi korok tanújaként tornyosul magasan a túrázó fölé. Szentbékkállát újra érintjük, de sem kút, sem kocsma nem kecsegtet hûsítéssel, tehát gyorsan tovább is állunk.


Keskeny aszfaltcsík indít útra a Keleményes-kõ felé, hirtelen tör rám a fejfájás (minek iszik, aki nem bírja... :)) és a combomon lévõ seb is figyelmeztet ottlétére. Letérünk az aszfaltról, erdõben, földúton ballagunk az elnyújtott emelkedõn. Tábla mutatja a kõ felé követendõ irányt, meredekebb, hegyvidéki ösvény vezet a Keleményes-kõre. Itt úgy érezzük, ismét kijár pár perc szusszanás, körülnézünk, a távolban a Balaton kék tükre villan ide, jó lenne csobbanni egyet. Vadvirág borította réten vág keresztül ösvényünk az Eötvös-kilátó felé, gyönyörû szakasza ez a túrának. Jobbra kilátás, körülöttünk rengeteg virág, ligetes erdõfoltok, emberi tevékenységnek csak annyi a nyoma, hogy van elõttünk egy csapás és szalagozás. A kilátónál önbélyegzünk, közöljük a pontõrrel a szerintünk helyes megfejtést, ami tetszik neki, tehát megadja rá a bónusz pontot, elárulja, hogy a hivatalos megfejtés, bornírt vagy sem, de egészen más. Felkapaszkodunk a felújított építmény legfelsõ szintjére, piknikezünk. Körülöttünk szinte az egész Káli-medence látható, jobbra újabb szögbõl látni a Tanúhegyeket, balra pedig a Hegyestût. Leoldalgunk a szõlõk közé, nosztalgiázom, pár éve vidám percek sokaságát töltöttem el a környéken az „itt a kék, hol a kék?” címû, azóta aktualitását vesztett turisztikai játékkal. Ellavírozunk Balatonhenyére, a kocsma hátsó udvarán találjuk az ellenõrzõpontot, csapunk egy diplomáciai kólázást is. Rápillantok az órára, a szintidõn belüli teljesítést az elõbbi szakaszon tartott magasabb sebesség nagyban segítheti. Észak felé hagyjuk el Balatonhenyét, kiszáradtnak tûnõ forrás ül betonházban, mellette pihenõhely. Az egyre mélyülõ völgybõl birkaösvény vezet ki, éles kanyarral, késõbb felhagyott gazdasági épületegyüttes mellé érkezünk. A kapu még áll, a szögesdrót kerítés néhány helyen könnyedén átléphetõ, az épületek állapotát nézve valószínûleg az átlépés alkalmanként meg is történik. Elkanyarodunk Monoszló felé, zsenge búza kíséri utunkat a faluig, a Hegyestû egyre markánsabb tájelemmé válik. A templomnál kék kút csábít újabb megállóra, mosakszunk, palackot töltünk. Megmászunk egy dombot, a Káli túra hatvanas távjának a kék szalagjai elsõ körben ismeretlen eredetû, fehéres szalagokkal egészülnek ki. Késõbb derül ki, hogy ez már a másnapi Óbudavár túrák szalagozása, amelynek Balatonhenye a nyugati visszafordítója, míg a Kálinak a Hegyestû a keleti visszafordítója, így a két Balaton-felvidéki túra minimális átfedéssel üzemel. Parkerdõbe vezet utunk, a jelzés tesz egy értelmetlen kanyart, amelyet értelmetlenül, de követünk, egyre emelkedve. Aszfalt, kanyarok, parkoló, jõ a sorrend, a pénztáros néni felírja a rajtszámokat és bemutat az elõttünk álló akadálynak. Túrázók – Hegyestû, Hegyestû – túrázók. Viszonylag könnyen vesszük a lépcsõsort a félig elbányászott hegy tetejére, itt csokit és szódát kínál a pont ébren levõ õre. Kerek repkény lyukat beszél a pontõr hasába, végül a feltételes valószínûség tétele környékén a srác feladja a küzdelmet és elismeri a megfejtést helyesnek. Körbefotózom a kilátást, ezúttal a Káli-medencét kelet felõl szemlélhetjük meg, nyugatra már a Tihanyi-félsziget zárja a láthatárt.


A lépcsõsoron lefelé a combom ismét figyelmeztet a lassabb haladás elõnyeire, a pénztárnál ismét leülünk egy kicsit, hûsölni. Borókás felé vezetne az út, ha a kék pétfürdõi irányát követnénk tovább, de mi nem is arra megyünk, hanem a zánkai országutat célozzuk meg, elõttünk a tó víztükre csillog, vitorlások kószálnak a távolban. Az aszfalton tartunk némi emelkedõt, újra rátérünk az imént elhagyott Balatoni Kékre, ezúttal azonban a Badacsony felé vezetõ irányt választjuk. Hosszú egyenes törik derékba, valamiféle vezeték nyiladékában, magas erdõben sétálunk csöndben, egyre hosszabbra nyúló árnyékaink lankadatlanul követnek. Repkény áll meg az egyik fánál, szabályos kör alakú odúból élénk csivitelés hallatszik, hallgatózunk pár percig. Továbbmegyünk, fény jelenik meg a zöld alagút végén, villanypásztor õrzi az üres legelõt, tábla figyelmeztet veszélyes állatokra. Vállaljuk a kockázatot, a rét túlvégén derül ki, hogy a veszélyes állatok másutt várják a nyarat. Odébb, amikor már Teodorról, a kõvágóörsi tirannoszauruszról, mint veszélyes állatról beszélgetünk, egy másik lekerített területen látunk egy potenciális veszélyforrást, egyelõre békésen kérõdzik. Nem T-rex, hanem egy bivaly. A tágas legelõn túl apró alakok látszanak, õk az elõttünk járó túrázók, akik a sóstókáli rom és az ott lévõ ellenõrzõpont felé teszik meg éppen a kitérõt. Mi is hasonlóképp cselekszünk, a réten birka- és kecskenyáj legel nagy egyetértésben. Laci069 javaslatára sietõsre fogjuk lépteinket, mielõtt megérkezne a juhász és ráeresztené nyájait a környék egyetlen hídjára, amelyet nekünk is igénybe kell vennünk. A mûtárgy mellett van egy gázló is, de a vízállásra való tekintettel kihagynám a kipróbálását. Elsétálunk a romhoz, tartunk egy rövid bélyegzéses megállót. Közben jõ a juhász, se botja, se subája, de ezek nélkül is hozzálát esti teendõihez. Nem maradunk végignézni az állomány hazahajtását, visszatérünk a kékkel jelzett fõútvonalra. Az út borítása homokról aszfaltra változik, bal-jobb sikánnal érkezünk meg Kõvágóörsre, egyik ház palotább, mint a másik. Nyugaton a Tanúhegyek felett épp lefelé iparkodik a Nap, narancssárgára, rózsaszínre festi az ég alját. Képeslapra illõ giccsparádé. Kõvágóörsbõl nem látunk túl sokat, a piros sáv hamarosan megcéloztatja velünk Révfülöpöt. Elhosszantolunk egy nagyobb rét mellett, a végében akácos liget, alatta sírkövek teteje villan ki a magas fûbõl.


Emelkedõ aljához érkezünk, Kerek repkény kissé elõrehúz, megfelelõ kitérõt keres magának, késõbb azért megvár egy alkalmas helyen. Az emelkedõ végén visszanézek, a lemenõ Nap utolsó sugaraival búcsúzik el a Káli-medence, innen betérünk az erdõbe, némi kanyargás után érjük el a mai utolsó ellenõrzõpontot, a Fülöp-hegyi kilátót. Az építmény bõven a lombkorona szintje fölé emelkedik, a tetõrõl gyönyörû a kilátás a Balatonra, az északi part falvainak és a déli part hosszan elnyúló, összeérõ városainak a fényei sárgán pettyezik körbe a tavat. Pontõr már nincs, csak a felszerelése, a kilátó tövében találjuk az eszköztárat, összehozunk egy bélyegzést. Repkény elõhalássza a lámpát, de végül talán csak száz méteren használja, a talaj egyenetlenségeinek a feltárására. Lebotorkálunk a poros lépcsõsoron, Révfülöpön még a cél elõtt laci069 betér a szálláshelyükre, elbúcsúzunk tõle, azzal az indokkal, hogy sietni kell a vonatra, pénzt kell felvenni, sõt, ha találunk boltot, akkor valami élelemre is szükség lesz az útra. Kilenc perccel a szintidõ lejárta elõtt zuhanunk be a célba, összefutva a rendezõi minõségben megjelenõ pygmeával és a messzirõl hazatért nagyondinnyével. Az adminisztrációt a rendezõk gyorsan elintézik, a sokféle kitûzõ közül a régebbieket részesítem elõnyben, kapunk még szép emléklapot és Agymenõs bélyegzõt az itinerre – utóbbi a többé-kevésbé helyes megoldásokért kapott igazolások jutalma. Köszönöm a túrát a rendezõségnek, a társaságot Kerek repkénynek és laci069-nek, öröm volt itt túrázni! Elbúcsúzunk hamar a jelenlévõktõl, mertugyebár van az a vonat. Ami elmegy. Huszonötkor. Aha. Lesietünk az állomásra, ahol szembesülünk a szomorú ténnyel, hogy a „huszonötkor” közlekedõ vonat 19:25-öt jelentett, ami nekünk jó, az 21:51-kor indul innen Balatonfüredre. Ennyit a sietésrõl. Jutalmul fél órát pisloghatunk a révfülöpi váróban, majd begördül a bézé, halkszavú jegyvizsgáló kezeli a jegyet rajta. A motorkocsiban egyedül vagyunk, a mellék azonban tele van bulizni vágyó néppel, akik Szepezdfürdõn válnak meg a szerelvénytõl, lelkesen integetve nekünk is, meg a mozdonyvezetõnek is. Ilyenkor mindenki haver. Füreden átszállás, sötét völgyekben döcög a busz, a Hold keskeny sarlója gyengén világítja be a tájat. Felérve a Bakony peremére visszanézek, hátha látnám valamelyik mai hegyet, de csak a Kab-hegyi adótornyok fényei vöröslenek ide a messzeségbõl.


-Kékdroid-


Képek

 
 
LAZOVA STOVKATúra éve: 20112011.05.05 01:57:30

 Lazová Stovka


A lazova szóra semmit nem találtam, de Bubu elárulta, hogy olyasmi, mint az Õrségben a Szer, vagy a Nyírségben a Bokor. A stovka meg százas. Tehát a történet:


Késõ este, három óra alvást követõen szuszakolódunk be négyen a Bubumobilba a XI. kerület ébredezõ éjszakai életétõl körülvéve. Bubu a volánnál ül, mellette én tartom következetesen rossz oldalon nyitva az autóstérképet, a hátsó sort Kerek repkény és Vándor Csillag foglalják el, hozzájuk csatlakozik bajnai, stílszerûen Bajnán. Áthaladunk Esztergomon, Párkányon (Štúrovo), Nyitrán (Nitra), Galgócon (Hlohovec), közel nullforgalmú utakon vágtázunk a sötétségben. Keresztezzük a Vágot, a távolban a bohunicei atomerõmû hûtõtornyai ontják a gõzt az égbe. Áthúzunk néhány falun, az egyikben rendõrautó húzódik félre elõlünk, hogy utána felkapcsolt reflektorral eredjen utánunk, öt méterrel a hátsó lökhárító mögött, gyorshajtást provokálva. Bubu nem ugrik be az olcsó trükknek, így marad a szirénás-villogós leállítás, németül érdeklõdnek, majd a „turistické pohod Lazová Stovka” varázsige hallatán, harsány nevetéssel elengednek. Verbóig (Vrbové) marad a díszkíséret, parkolás után még egyszer megkérdezik, biztos jó helyen vagyunk-e. Látva, hogy tényleg nem szétverni akarjuk a környéket, „Viel Glück!” felkiáltással elzúg a policáj. Verbó nem egy nagyváros, apró fõterén templom, zsinagóga, buszállomás, iskolaépület található, egy kis fás területtel. Nekünk most az iskolára van szükség, az ablakon kopogunk, a helyi diszkóban tobzódó menõ csávók miatt itthon még általam sosem látott nagy elõvigyázatossággal kell mûködnie a rajtnak. A fõrendezõ Slavomir Glesk felesége, Silvia nyit ajtót, elõször csak résnyire, halkan behív, majd sietve bezárja mögöttünk a tömör fém nyílászárót. Nevezünk, pontosabban megmutatjuk az elõnevezõk listáján a nevünket, befizetjük a három eurós nevezési díjat. Színes itinert kapunk, amelynek a leglényegesebb eleme a középen található táblázat távadatokkal, követendõ jelzésekkel, információval a tereprõl – aszfalt vagy földút –, és az egyes pontokon elérhetõ frissítési lehetõségekrõl. Fél öttõl lehet rajtolni, szintidõ nincs, a hivatalos célzárásig, azaz másnap reggel nyolcig kell visszatérni a kábé 106 km hosszú kört megtéve. Kiözönlünk az utcára jópár túratárssal együtt, a templom tornyán az óra 4:35-öt mutat.


Kisétálunk a még bõven alvó városkából, víztározó partján ballagunk, eleinte mûúton, aztán széles földutat követve. Magasfeszültségû távvezeték zizeg felettünk, elhagyjuk a vízpartot, tágas völgyben sétálunk tovább. Itt találjuk a nulladik ellenõrzõpontot is, magas, magányos fa derekán, nejlontasakban függ egy nagy adag matrica, mindenkinek a saját rajtszáma szerintit kell felragasztania a megfelelõ rovatba. Megejtjük az igazolást, tovasétálunk, érintjük Prásnikirtvány (Prašník) szélét. Az egyik háznál két lúd fejez ki némi értetlenkedést a sok ember láttán. Követjük tovább a völgy vonalát, kis házcsoportok bukkannak fel odalent – a helyzet tényleg hasonló az Õrség szeres településszerkezetéhez, csak itt egy-egy lazova kevesebb házból áll. Újra egy kis erdõ következik, szerényen egy mûanyag palackkal foglalt forrásból csordogál a víz az út szélén. Hangulatos. Megérkezünk Lajdovcira, kék sáv jelzés indul Berezó (Brezova pod Bradlom) felé, néhol szalagozás erõsíti meg, fényvisszaverõ matrica „L100” felirattal. Végigsétálunk a településkén úgy, hogy egy teremtett lélekkel sem találkozunk – nem csoda, hiszen még alig van reggel hat. Újabb víztározót kerülünk ki, repceföld mellett vezet a ritkán járt országút. Feltûnik, hogy idén nem csak odahaza divat repcét vetni. Elhagyjuk az aszfaltot, erdõben kapaszkodik lassan egyre feljebb az ösvény. A Kis-Kárpátok északkeleti végénél járunk, a környezõ dombok, hegyek magassága 400-500 m tengerszint felett. Felérünk egy nyeregbe, a jelzés élesen elkanyarodik, minket egyenesen invitál a sárga nyíl, bükkerdõ óriási fái közé. Lassan felkel a Nap, elsõ sugarai élesen hasítanak át a zöld lombokon. Leérünk egy völgyön, csatlakozik hozzánk Štefán, akivel Vándor Csillag a Kiszucai Százason ismerkedett meg. Barátunk már most kissé fáradt arccal próbál beszélgetni, vegyes magyar-szlovák-német-angol egyveleget használunk, mindenki abból a nyelvbõl vételez több szót, amelybõl többet ismer. Újra jelzést találunk, a kék, majd a sárga sáv visz vissza az imént elhagyott völgy felsõbb szakaszára, Kosaras (Košariská) faluba. Találunk templomot, SNP emlékmûvet, boltot. Utóbbiban tartunk egy könnyed bevásárlást, majd leülünk reggelizni. A helyi „Elit alakulat” ((C) bajnai) közben kíváncsi tekintettel méreget, a szlovákot anyanyelvi szinten beszélõ útitársunk nagyvonalakban vázolja számukra a helyzetet. Az alkoholtól fátyolos tekintetû, terepszínû ruhás csapat reakciója ugyanaz, mint itthoni kollégáiké, csak a nyelv más.


Fél óra szünet után összeszedjük magunkat, elhagyjuk a falut. Meredek kaptató következik az egyre melegebb idõben: eleinte réten, majd erdõben kapaszkodunk meredeken fölfelé, elágazásnál térünk régen megerõsített háromszögre. Kilátópontra mászunk ki, körbefotózzuk a tájat: délkelet felé a Vág völgye felett ül pára, délnyugatra a Kis-Kárpátok hegyei húzódnak, a völgyekben kisebb-nagyobb települések. Rögtön az elsõ Brezova pod Bradlom, a Bradló alatti Berezó, a Nagyszombati Százas célja. Panelváros. Írunk pár sort a csúcskönyvbe, készül néhány csoportkép, majd továbbkirándulunk. A Bradlo teteje már egész közel van, M. R. Štefáník mauzóleumával együtt. A méretes mészkõépítmény elsõ közelítésben a Jedi templomhoz hasonlít, a Star Wars új epizódjaiból, csak valamivel kisebb és nem fénykardozik benne senki. Útitársunk nagy lelkesedéssel magyarázza a hely jelentõségét, mi közben a kilátást bámuljuk. Bubu mutatja a Nagy-Javorina távoli, ködbe veszõ csúcsát, hogy az lesz majd hetven kilométernél. Megkerüljük az emlékmûvet, lesétálunk a lépcsõ tövénél táborozó ellenõrzõpontra. Az igen kedves társaság kávéval, kólával, sütivel kínál, utóbbiak között kiemelve a cukormázzal felírt L100-as mézeskalácsot. Itt is elücsörgünk bõ negyedórát, fotózgatva, beszélgetve. Nekilódulunk, immár piros sávot követve, elsétálunk egy kissé bezárt menedékház mellett, Bubu hintázik, a két lány elõretrappol. Pitypangos, zöld domboldalon ereszkedünk, hosszan, lazán. Lehetne sietni, de minek? Megérkezünk a Jandó-völgybe, legalábbis én így fordítanám a Jandová dolinát. Néhány ház és egy Zetor árválkodik odalent, piros virágú fát döngenek körbe méhek. Kellemes környék. Régi iskoláról tudósít egy kissé túldimenzionált tábla, az iskola ma szállóként üzemel. Megkerüljük a néptelennek tûnõ telepet, megkezdjük a kapaszkodást a soron következõ dombvonulatra, lassan megszokjuk a pitypangos zöld réteket.


Fasor árnyékában vár az újabb önkiszolgáló ellenõrzõpont, mindenki szorgosan ragasztja a rajtszámának megfelelõ matricát. Nyílt dombhátra érkezünk, elõttünk a távolban óriási gyárkémény jelzi Miava (Myjava) városát, még távolabb szélkerét ácsorog magányosan egy hegytetõn, a láthatárt tõle jobbra zárja a még mindig messzi Nagy-Javorina. Eloldalgunk a dombon, településre érkezünk, kerékpáros túrázó hölgy kérdez valamit, de sem angolul, sem németül nem sikerül szóba elegyedni, mosolyogva legyint és elkerekezik. Tartunk egy étkezõs szünetet, a menü császárszalonna és zsömle. Némi aszfaltkoptatás és sok nyitott, földutas porrugdosás után megérkezünk Miavára, temetõ kútjánál mosom meg felhevült fejemet. A következõ pár kilométer még több eseménytelen aszfalttaposással zajlik, a városhoz csatolt Túrrétén (Túra Luka), míg végre meg nem találjuk a Bubuék által elõrejelzett boltot. Megtámadjuk a jégkrémesládát – szép, egyszerû szó, zmrzlina a jégkrém –, a bolt árnyas parkolójában hûtjük magunkat a következõ hosszú, kitett etap elõtt. Aszfalton kapaszkodunk Vankovci felé, mellettünk kétoldalt völgy, elõttünk a lassan közeledõ, magányos szélkerék. Árnyék sehol, a felhõk viszont szorgalmasan gyülekeznek, csak épp nem felettünk. Nem hiányzik most egy vihar, amikor láthatóan mi vagyunk a leginkább kiemelkedõ objektumok a terepen. Megérkezünk a faluba, a tábla Vankoviának nevezi. Jobbra téesz, balra néhány ház, ezek viszont fene hosszan nyúlnak el. A pontot a településke túlsó végében, egy bio-buszmegálló – teljesen benõtte az épületet a növényzet – mellett találjuk, árnyékban ragasztunk matricát. Még egy ideig tart az aszfalt, amikor elhagyjuk, távvezeték oszlopsora képviseli mellettünk a civilizációt. Az utolsó útmenti betonoszlopon feliratot találunk a zöld sáv alatt, szabad fordításban: „az úton a horizont felé”. S valóban, közel és távol nincs semmi, amire jelzést lehetne festeni, csak fû és sárga virágú pitypang. Tehát megyünk tovább, az úton a horizont felé. Jópárszáz méterrel odébb keresztezõdést találunk, piros sáv keresztezi utunkat néhány méter erejéig. Elkanyarodunk kissé nyugat felé, ez jó, mert nem a tarkómra tûz a Nap. Annyira.


A szélkereket lassan megkerüljük, a társaságból senkinek nincs affinitása arra, hogy megnézze közelebbrõl a hegytetõn lomhán forgó erõmûvet. Fõleg, hogy itt hallatszik az elsõ távoli, de annál határozottabb morajlás, valahol délnyugaton már dúl az égiháború. Jó lesz minél gyorsabban továbbállni. A lefelé vezetõ úton hamarost erdõbe érkezünk, a jelzés elhagyja a száraz, poros szekérutat egy árnyas ösvény kedvéért, nagy elánnal térünk rá, csak ne kelljen tovább a napon maradni. Hamarosan megjelenik elõttünk a következõ falu, Verebóc (Vrbovce), hatalmas istállókkal, ahol láthatóan valaha komolyabb mezõgazdasági termelés folyt. Most pitypangos, füves rétek vannak mindenfelé, meg néhol egy-egy tábla repce. Forrást érintünk, jéghideg vizût. Iszunk, mosakszunk, majd besétálunk Verebócra. Enyhén giccses szálloda mellett kanyarodik be az egyik portához egy traktor, egytengelyessé redukálódott pótkocsival. A mechanika csodáit látjuk megvalósulni. A falu központjában, a kocsma teraszán találjuk az ellenõrzõpontot, a Slavo-házaspár intézkedik, sürög-forog, mosolyog. Kapunk kávét, betermelünk egy mázsa zsíros kenyeret, fejenként. Benézek a mûintézménybe, kérek dvá kofolát, angolra váltva hidalja át a kommunikációs nehézményt a csapos. Odakint egyre jobban megélénkül a szél, a hegy túloldalán tapasztalt égetõ napsütés már a múlté, haragos felhõk gyülekeznek, egyre közelebbrõl halljuk a mennydörgéseket. Elindulunk, véget vetve az újabb félórás pihenõnek. Patakpartot, név szerint a Teplica partját követi a sárga nyíl, a víz egyik oldalán indulunk el, egy másik csapat a túloldalról kiabál, hogy arra jobb menni. Már épp elbizonytalanodnánk, amikor egy kapálgató néni nagy karmozdulatokkal int nekünk, hogy menjünk csak tovább, ez az oldal lesz jó nekünk. Vagy valami hasonló. Annyira mégsem tûnik biztatónak a helyzet, így Kerek repkénnyel és Vándor Csillaggal átkelünk a patak túlpartjára. Pechünkre, mivel egy másik élõvíz keresztezi utunkat, míg bajnai és Bubu a túloldalon hídon átsétálva találják meg a helyes irányt. Átküzdjük magunkat a sásos parton, majd felnézünk a hídhoz, hogy legalább a táv meglegyen. Tõlünk délre szép villámok borítják be az eget, a dörgések haragosan csattognak, egyre kisebb idõ telik el a fény- és a hangjelenségek között. Visszanézve a Nagy-Javorina és a szélkerekes hegy már nem látszanak a felhõben. Aztán elér minket is az égi áldás, pillanatok alatt átázik a vékony szövetnadrágom és a cipõm. A szembeszél nagy erõkkel tesz arról, hogy gyorsan meg is szárítson, tehát borzasztóan fázni kezdek. Változó intenzitású esõben, szántók, rétek szélén haladva kapaszkodunk ki a Teplica széles völgyébõl. Elérjük a cseh-szlovák határt jelzõ dombhátat, a nyereg neve Sedlo U trí kamen?, amelyet talán Három kõ nyergeként lehetne fordítani. Valóban van itt három kõ, régészeti leletek lehetnek, találunk egy információs táblát is. Elõször lépek cseh földre, a pillanat ünnepélyességét kissé elnyomja a lankadatlanul zúgó esõ.


Elindulunk újra a Teplica völgye felé, a vélhetõen szép kilátás a Fehér-Kárpátok hegyeire most felhõk közé bújik. Körülöttünk dombok és dombok és megint csak dombok, némelyiken hosszan lehet szemmel követni a nyír-fenyõ-nyír jellegû erdõsávot, érdekes. Felázott földutat taposunk, a távolban fehérre festett, cseh bézé motorvonat döcög Hodonín felé. Lehet meditálni, hogy a 810-es sorozat melyik változatáról lehet szó, addig is telik az idõ az esõben. Megérkezünk a szélmalomhoz, körbefényképezzük, mûutat keresztezünk, hogy utána újabb sáros emelkedõ feszegesse a türelmem határait. Facsoportnál találjuk a következõ ellenõrzõpontot, öreg fenyõre települt les alatt lengedez a nejlontasak. Repkény intézi a formaságokat, addig fotózgatok a gépével. A rövidke megálló után tovalaffogunk, bizonytalanul letérve egy merõleges útra, ahol a térkép szerint el kell hagynunk a zöld sávot. Megállapítjuk, hogy vélhetõen itt többen elmentek egyenesen, Vel'ká nad Velickou felé. Szántó felázott szélén ereszkedünk a völgy felé, a végén betérünk egy mérsékelten lekerített területre, ahol legalább van némi növényzet és nem a sarat kell dagasztani. Keresztezzük a szlovák menetrendben 121-es számmal jelölt vasútvonalat, odébb apró megállóhely peronja fehérlik. Bubunál van kinyomtatott vonali menetrend, röpke három óra múlva jönne vonat, azt azért nem várjuk meg. Mûutat találunk, a túloldalon méretes kilátó tornyosul, tövében esõházzal. Behúzódunk uzsonnázni, találunk „csúcskönyvet”, beírjuk magunkat. Bubu kifejezi rosszallását aziránt, hogy nem láttuk a Bz-t. Na igen. Elnyammogunk egy-egy szendvicset Repkénnyel, az evés felvidít. Az, hogy innentõl a földutat aszfalt váltja, szintén felvidít. Meg még az esõ is eláll, ki sem merem mondani. Besétálunk Javorníkra, majd kisétálunk onnét, szép, virágos falucska, de az érdekesebb részei másutt lehetnek. Mûúton célozzuk meg a Filipovské údolit, sípálya, hétvégi házak sorakoznak a völgy oldalában. Valamint egyre sûrûbb az erdõ köröttünk. Ez a völgy úgy néz ki, ahogy egy erdei völgynek ki kell néznie, hiába, hogy mûút fut az aljában. Étterem áll az út szélén, odabent vár az ellenõrzõpont, természetesen leülünk étkezni. A kiszolgálást nem kapkodják el, Repkény eleinte nem is lelkesedik az újabb megállóért, de végül nem indul tovább egyedül. Inkább odamegy haverkodni az ablakban árválkodó nimfapapagájhoz. Szegény madár eléggé antiszociális, tán még annyi törõdést sem kap, mint a vendégek. Nagy sokára megkapjuk a rendelt fokhagymakrém-leveseket és a kávét. Ezek amúgy egy árban vannak, a kávé sajnos borzasztóan gyenge. A hosszas várakozás miatt elpereg itt vagy egy óra.


Húzunk tovább az aszfalton, források táplálják a völgy esõtõl is bõvizû patakját. Egy kanyarban házcsoportot találunk, üvölt a zene, a házikó teraszáról sorra magyar, szlovák, uniós és cseh zászlók lógnak, a magyar egész kicsi – de kint van! Kérdezzük, hogy ez lehet-e az ellenõrzõpont, egy kellõen részeg hölgyike magyarázza, hogy igen, õk nagyon szívesen adnak pecsétet, de elõször mindenkinek a fenekére és csak utána a papírra. A környéken amúgy mindenki többé-kevésbé részeg, az angolra, németre nemigen reflektálnak, de elõkerül egy úriember, aki a kevésbé részegek táborát erõsíti és beszél magyarul, mert sok magyarral dolgozik együtt. Közben kapunk pálinkát a torkunkra, meg pecsétet a csípõnkre – Bubu bevállalja a fenekére, így kiváltva némi lelkes sikítozást a buli nõnemû résztvevõibõl. :) Készül pár közös fotó a zászlókkal, majd Repkénnyel és Vándor Csillaggal szép szolidan elbúcsúzunk, ideje lelépni, pedig a magyarul beszélõ ember szerint este boszorkányégetés is lesz. Hûha. (Szegény Silvia a célban nevetve magyarázza, hogy ez igazából nem tartozott a túrához... :)) Meredek kaptató következik, nagy lendülettel húzunk rajta fölfelé, menet közben nagyokat nevetve. A valódi ellenõrzõpontot egy fán találjuk, a matricák között egy fej vöröshagymával. Lehet, hogy errefelé az is jó fokhagyma helyett a boszorkányok ellen... Ragasztunk, indulunk tovább, egyre magasabbra.


Lassan elkezd alkonyodni, kiérünk az erdõbõl, széles tisztáson, kellemesen emelkedõ úton folytatódik a túra. Visszanézve szép kilátás kárpótol az esõs nyitásért, párafoltok szállnak fel az erdõ aljáról. Hegygerincet érünk el, ez már a Javorina mellékgerince, folyamatos, de egyáltalán nem megerõltetõ emelkedõ vezet a fõgerincre, amelyen szabályos fehér hasábok sorakoznak, megint a cseh-szlovák határon járunk. Emlékmû hirdeti a partizánok harcát, vagy valami mást, odébb kis esõház nyújt menedéket annak, akit itt kapna el egy kiadós vihar. A két lány elõrébbhúz, Bubuval társalgunk éppen valami félvasútszakmai dologról, mögöttünk bajnai halad sietõsen. Már van annyira sötét, hogy Repkénybõl és Vándor Csillagból csak két homályos körvonal látszik valahol elõttünk a határsávban. Hirtelen megsokasodnak elöl a homályos alakok, Repkény kiált vissza közülük, hogy kommunikálni kellene. Néhány – mellesleg erõsen részeg – cseh turista érdeklõdik aziránt, hogy hol találják a legközelebbi települést. Egyikük beszél angolul, elmagyarázzuk neki, hogy Nová Lhota körülbelül egy órányira van, de nincs oda jelzés, vagy kicsit messzebb megtalálják Javorníkot, ahová van jelzés. Sõt, odaúton ott lesznek a bulizók is. A beszélgetés közben az egyik srác folyamatosan küzd a gravitáció ellen, amire beállna egy számára stabil dõlésszögre, addigra elindulnak. Kiderül, hogy piájuk még van rengeteg, lámpát viszont nem hoztak. Sok sikert kívánunk egymásnak, aztán õk elbotorkálnak Csehország felé. Remélhetõleg. Nálunk ugyan van lámpa rengeteg (min. 1 db per fõ), de olybá tûnik, hogy mindenki egyszerre bojkottálja a használatát, mert lámpahasználat nélkül érünk ki a Nagy-Javorina nyergébe, sõt, a hegytetõt tartalmazó fennsíkra is. Itt egy sor érdekes dolog található, mindenféle díszhatárkövekkel, ál-csúcskõvel, ilyesmivel, mivel magát a 970 m magas csúcsot egy ronda magas adótorony elfoglalja. A kilátás a felhõs ég alatt lenyûgözõ: falvak, városok fényei színezik körbe az egész tájat, távoli hegyeken távoli adótornyok jelzõfényei piroslanak ide, mint modern jelzõtüzek. Nézem egy darabig, majd sietve elbotorkálunk a zajos hûtõberendezésekkel ellátott adótorony felé, hogy azt kikerülve leereszkedjünk egy mûúton a turistaházhoz. Két brutális méretû kutya õrzi az objektumot, kérdõ ugatással közelednek felénk, aztán tisztes távolban megállnak. Bemegyünk, odabent kellemes meleg van, a pontõr csokival kínál. Leülünk az egyik asztalhoz, bajnai kikér öt káposztalevest, Repkénnyel utánaküldünk egy-egy kávét. Ez sokkal erõsebb, finomabb, mint a völgybéli volt. Bubu fejedelmi vacsorát kér. Az étkezés közbeni mûsort színesíti a hatalmas ketrecben tollászkodó hatalmas arapapagáj – divat lehet errefelé a papagáj – aki fütyörészik egy kicsit, aztán megereszt pár „Ahoj!” kiáltást. Egy kisgyerek felbátorodik, odamegy a ketrechez, de rá csak rákiált egyet a madár, csökkentendõ a kíváncsiságot. Repkénnyel hamarabb távozunk, odakint iszunk pezsgõtablettás vizet, nyújtunk egy kicsit. Megérkezik Štefán egy nagyobb csoporttal, kérdezi, hogy minden oké? Megnyugtatom, megkérdezem, hogy õ hogy érzi magát. Nem túl lelkesen mond egy okét. Kijön mindenki, megnézem az órámat: hetven kilométernél járunk, negyedórával tizenhét órán belül voltunk érkezéskor, tizenhét óra húsz percnél járunk induláskor. Odakint csillagok ragyogják be az égboltot, csak a távolban, délkelet felé látszik néhány páracsík odafenn. Csuda hideg van.


Mûúton hagyjuk el a környéket, amelyrõl meredeken lejtõ ösvényre térítenek a jelzések, kidõlt fák alatt-felett bújunk át, kanyargós csapást követve. Még nagy a jókedv, a társaságot felébresztette a pihenõ a menedékházban. Visszatérünk az aszfaltra, hogy aztán újra elhagyjuk és végül néhány magányos házcsoport mellõzése után megérkezzünk Cetunára. Kocsma teraszáról nézi elhaladásunkat két alak, kíváncsi tekintettel, aztán visszatérnek a sörükhöz. A falu elhagyásakor adódik némi konfliktus a jelzésekkel és a térképpel, mivel a térkép régi, a jelzések pedig újak. Szerencsére a régi jelek is megvannak, azokat követve találunk rá az újabbakra, meredek parton, szûk ösvényen kaptatunk újra magasra. Áthullámvasutazunk pár huplin, leérünk egy nyeregbe, ahol óriási betonplaccon parkol egy magányos autó, technó szól mély basszussal belõle. Hosszú lépcsõsor indul a tetõ felé, a többiek számolják, majd' háromszáz lépcsõfokkal késõbb érkezünk ki a Roh lapos tetejére. Elképesztõen nagy partizánemlékmû terül el a kis fennsíkon, mint kiderül, ez amolyan közös síremlék. Kissé ijesztõ itt az éjszakában. Leülünk mellette, eszünk pár falatot, végignézzük az egy-egy környékbeli falut jelképezõ kõtömböket. Odébb, az emlékmûvön túl találjuk a soron következõ matricás tasakot. Az ösvény itt folytatódik, bokrok alagútján hajlongva lépdelünk nagy lendülettel, majd könnyebben járható, meredek lejtõre térünk. Ez egy hosszú, vizenyõs talajú völgyben ér véget, a csoffasztó, kissé sáros szakasz végén országútra térünk, amely elvezet a következõ faluba, Lubinára. A kávé hatása már régen a múlté, kezdenek néha lecsukódni a szemeim. Bubu mellettem gyalogol, hirtelen megszólal valamit, hogy „Štefáník emlékmû”, amikor rákérdezek, nem emlékszik, hogy mondott volna valamit. Aha, jönnek a bealvások, hiányzik az a pár óra igazi alvás a túra elõttrõl. Végigsétálunk Lubinán, keresztezzük az 581-es fõutat, a kék jelzést zöldre váltva trappolunk Hrušové felé. A lányok itt várnak meg, egy buszmegállóban, mielõtt a jelzett út elhagyná a településkét.


A túra leghosszabb pár kilométere következik. Mintha valami törés lenne itt a tér-idõ kontinuumban, alulmúlva a legrosszabb mechanika elõadásokat és péntek délutáni nyelvtanórákat, sõt, a Török út Völgyfõ-Várkút szakaszát is. Menetelünk egyenesen az erdõben, nem látni különösebben semmit, a csillagos ég felettünk néha kivillan a lombokon át, de amúgy csak megyünk és megyünk egyenesen. Repkény és Vándor Csillag stabilan valahol elõttünk tapossák a puha földutat. Kanyarban ülve várnak meg, tavaly itt Bubu és bajnai szerint nehéz volt megtalálni az irányt, a rendezõség azonban megszívlelte az esetleges kritikákat, mert most legalább három nyíl mutatja a letérést. Valamivel odébb megtaláljuk az esedékes ellenõrzõpontot, tartunk egy rövid igazolós szünetet. Aztán megy minden ugyanúgy tovább, végül lassan kiérünk egy völgybe, amelynek ugyanúgy nincs vége, mint az imént az erdõnek. Az ég befelhõsödött, a völgybe enyhe köd ereszkedett le. Bubu felkiált, hogy nagyon elege van már, ideje, hogy történjen végre valami. Történik.


Megérkezünk ugyanis Felsõvisnyóra (Víš?ové), ahol elméletileg az utolsó, személyzettel is ellátott ellenõrzõpontot kell találnunk. Itt töri át a Jablonka folyó a Kis-Kárpátok gerincét, a falu fölött Csejte (?achtice) vára õrködik komoran. Ebbõl mondjuk mi nem látunk semmit, a köd szolidan üli meg a völgyet, a lámpáinkon kívül összesen négy fényforrás aktív az egész faluban és az a vasúti átjárót biztosító négy villogó fényjelzõ. Nem sok. Az átjáróban bizonytalankodunk egy kicsit, aztán meggyengült morállal indulunk tovább, pedig az ellenõrzõpont a vár alatti kocsma teraszán vár. Még egy mûködõ fényforrás. Tartunk némi étkezési utánpótlást, majd az elméleti pontzáráskor elindulunk: mögöttünk még rengeteg túrázónak kellene érkeznie. Meredek, sziklás kaptató vezet a gerincre, a várhoz nem térünk ki, sem idõnk, sem kedvünk nincs hozzá. Repkény és Vándor Csillag, mintha összebeszéltek volna, egyszerre gyorsítanak fel egy nagyobb sebességre. Mi pedig követjük õket, ahogy csak lehet. Összevissza kanyargunk a hegyoldalban, mellettünk sejthetõen nagy mélység tátong balra és nagy magasság jobbra, de a sûrû fiatalosban semmi nem látszik a világon. Bõ egy óra ilyen kanyargást követõen látványosabb szakaszokra érkezünk, balra valóban nagy mélységeket látni, a Vág völgye húzódik mellettünk, azon túl pedig ismeretlen, magas hegyek nõnek magasra. Néhány újabb emelkedõ megmászása után érkezünk meg az utolsó ellenõrzõpontra, ez a Vel'ký Plešivec, a Nagy-Pelsõc 483 méteres csúcsa. Kereszt áll a tetõn és fémládában csúcsfüzet, megörökítjük, hogy itt jártunk – a túra résztvevõi közül eddig egyedül Pete Green tartotta fontosnak ezt elõttünk, vagy a többiek máshová írtak. Nézzük egy darabig a kilátást, örülve annak, hogy az elõzõ ponttól sikerült elég gyorsan menni ahhoz, hogy a hátralévõ tíz kilométerre elég idõnk legyen. Az ellenõrzõpontot rejtõ tasakot a tetõt követõ meredek part aljában, fatörzs út felõli oldalán találjuk. Néhány emelkedõ után kezdek rettentõ álmosságot érezni, amúgy semmi bajom. Repkény lemarad hozzám, beszélgetni próbálnék, de nem tudom, miket beszélek, ezért sikerül néhány tökéletesen összefüggéstelen mondatot alkotnom. Hiába próbálkozom az álmosság ellen már amúgy bevált cselekedetekkel: megcsípem, sõt megcsípetem magam, ropit ropogtatok, hideg vizet kortyolok, kikötöm és újra megkötöm a cipõfûzõmet – ugyanúgy álmos maradok. Apró településre érkezünk, a térkép szerint ez a néhány ház itt Ošmek, de ezt a tényt hiába próbálnám akár cáfolni, akár megerõsíteni. Kis emelkedõ, kis lejtõ, erdõszél következik. Már a távvezetékek sem tudnak felébreszteni. Szántóföldet keresztezünk kellõen sáros dûlõúton, az út végén már Csipkés (Šípkové) házai ácsorognak. Lassan kivilágosodik, már a pont elõtt eltettem a lámpát, nincs már rá szükség. Az ég barátságtalanul szürke, rusnya felhõket dédelget. Végigballagunk a falun, hivatalosan a buszmegállónál véget ér a kék sáv, valójában a régi jelek egész sokáig elkísérnek még. Kiérünk a faluból, egy utolsó emelkedõ vezet egy ismerõs dombhátra – az itteni utat kísérõ fasorra még tegnap reggel hívta fel a figyelmünket bajnai. Megvan a fasor, a túloldalon a tegnap reggelrõl ismerõs víztározó partján ücsörög egy csomó horgász. Kiérünk a 499-es számot viselõ fõútra, elõttünk Verbó házai vannak. Besétálunk a városkába, néhány házzal késõbb megtaláljuk a célt. Ismerõs a beengedési procedúra: kopogni kell az ablakon. Ajtót nyitnak, bezuhanunk, az elõtérben brutális láb- és testszag vág pofán, az étkezõben szerencsére már megfelelõ a levegõ. Itt, a menzán találjuk a konkrét célt, regisztrálják az érkezésünket reggel hét óra húsz perckor. Belül vagyunk a huszonhét órán, ez jó hír. Kapunk egy-egy A4-es oklevelet, lelkesen gratulálnak. Bubu lefekszik aludni az egyik rendezõi matracra, mi Repkénnyel csak úgy, az asztalra borulunk, néha felébredek a beszélgetõkre, valamelyik ilyen ébredésnél szól bajnai, hogy Bubu meddig szeretne aludni – ránézek az órámra, megnyugszom, hogy még ennyi és ennyi idõm van.


Amikor felébredünk, már szinte mindenki eltûnt a célból, csak a Glesk-házaspár takarítja a helyiség romjait. Amikor meglátják, hogy felkeltünk, egybõl kávéval kínálnak, jólesik a gesztus és a fekete nedû. Kapunk még remittenda-csokit marékszám, aztán a Bubumobil utasaiként végigvágtázunk ismét a Verbó-Galgóc-Nyitra-Esztergom-Bajna-Budapest útvonalon. Otthonról kérdezik telefonon: milyen volt a túra? Jó volt. Köszönöm Bubúrnak a szállítást, továbbá Kerek repkénynek, Vándor Csillagnak, Bubúrnak, Bajnainak és arra a pár kilométerre Štefánnak a társaságot. Köszönet Slavomir Gleskéknek és csapatuknak a túráért, nagyon kedves, lelkes rendezõgárdával találkoztunk.


-Kékdroid-


Képek

 
 
Zsuzsi 25/30 MTBTúra éve: 20112011.04.28 10:37:33

Zsuzsi 25


Tócóvölgyben ébredek a kellemesen alacsony telítettségû hajnali Füzesabony-Fehérgyarmat vonaton, kirángatom a mélyálomból Kerek repkényt és Bese öcsémet. Amíg ébredezünk, addig a dízelgép bömbölve veti rá magát a fõvonal jobb minõségû pályájára, majd a nagyállomás láttán szelíden lefékez. Van szûk tíz percünk, belefér egy kávé és egy gyors, de eredménytelen keresés ceruzaelem témakörben – a fotógép akksijai gyengélkednek már. Bézézünk három kilométert, elhagyatottnak tûnõ kis megállóból sétálunk át a Zsuzsivasút városi végállomására, megtekintve útközben egy szárnyaskerekes díszítésû templomot. A rajthelyen egyelõre a fõrendezõ és a kisvasút megjelent képviselõnõje egyeztet, továbbá egy túrázónak látszó úriember várakozik diszkréten a háttérbe vonulva. A rendelkezésünkre álló rengeteg idõben van alkalmunk alaposan megszemlélni az állomást, valamint egy kiadós reggeli is dukál. Benevezünk a túrára, elviszünk három rajtszámot. Kapunk tanácsot is az itinerhez: a túra elején a zöld sáv nem járható a belvíz miatt, kéretik vagy a 105-ös vasútvonal mentén elevickélni a Látó-hegy felé, vagy maradni a kerékpárúton a fancsikai elágazásig. Szépen gyûlnek a túrázók, ki gyalog, ki kerékpárral, felbukkannak Pintér Andrásék, kicsit késõbb Borbás Istvánt látom nevezni – addigra mi már a sokadalomtól arrébblépve várjuk a mai túra névadó vasútjának az aktivizálódását. Zöld Mk48-as mozdonyok gurulnak át a fûtõháztól, kezdõdik a reggeli tolatgatás, végül a fél kilences vonatnak egy darab Bax kocsit csatol a nyakkendõs kocsirendezõ-jegyvizsgáló úr a gép mögé. Pár perccel megkésik az indulás, szép lassan eldöcögünk Fancsika megállóhelyig, kezdõdhet a túra.


Felírjuk rögtön az elsõ ellenõrzõpont nem túl bonyolult, négy betûbõl álló kódját, majd nekivágunk az idei elsõ alföldi túránknak. Közben a kisvonat elpöfög Hármashegyalja felé, leveri a harmatot a sínek közötti magas fûrõl. Utánadöcögünk, egyik kezemben térkép, a másikban itiner, erdõbe vezet a kerékpárút, figyelem a zöld sáv letérését, de ott, ahol érzésem szerint lennie kéne, nem látok semmi különöset, odébb viszont felbukkan egy szabályos, jobbra mutató jelzés: át is szaladunk a 48-as fõúton, a túloldalon tábla invitál az Ördög árka felé. A réges-régi jelzések egy tanyáig tartanak, ott az ösvény betér az erdõbe és elvisz a beígért Ördög árkáig. Az ismertetõ tábla szerint a szarmata eredetû földsáncok 550 km hosszúságban húzódtak valaha végig az Alföld északi és keleti peremén. Kihegyezett fakarókkal, a sáncon ágakból rakott kerítéssel tették látványossá a valahai védmûvet, a belvíz feltöltötte a vizesárkot, ezzel fokozva a korhû hatást. Igen ám, de éppen a belvíztõl nem lehet tovább se menni, ráadásul a térkép szerint párszáz méterrel túljöttünk az igazi zöld sávon. Visszaevickélünk Istvánék nyomában a kerékpárútra, nem erõltetem a vasúti töltésen való sétát – késõbb kiderül, hogy van mellette ösvény is. Érintjük a Csere-erdõ megállóhelyet, majd az erdõspusztai túraútvonalakat ismertetõ táblánál betérünk a fancsikai tóvidék felé.


Keresztezzük a vasutat, akik észrevették a megfelelõ jelzést, õk mind a pálya mellett érkeznek libasorban. Ránézek a térképre, megállapítom, hogy a két változat között érdemi különbség nincs. Ennek tudatában trappolunk az aszfalton tovább, kerékpárosok húznak el oda-vissza minden irányban mellettünk. Versenyre készülnek, odébb órát, zászlót látunk az út mentén. Megérkezik az Alföldi Kék jobbról, belvízmentes esetben nekünk is onnan illene érkeznünk, de nincs nyom az út porában, eleddig senki nem jutott át arrafelé. Balra sorompó zárja le a homokos utat a Látó-hegy tengerszint felett 136 méteres csúcsa felé, az úttól talán nyolc méterrel magasabb halmon impozáns kilátó emelkedik. Az ellenõrzõpontként mûködõ papírlap a sorompón leng, Repkény felvési a kódot az itinerre. Felsétálunk a kilátó csigalépcsõin, odafent szép kilátásunk van nyílegyenesen kelet felé, az égtáj többi irányának látnivalóit magasra nõtt fenyõfák takarják. Ami maradt, az is tetszik: a Fancsika-I. víztározó nádassal díszített tükre húzódik a láthatár felé. Visszamegyünk az útvonalra, a jelzés rövidesen betér velünk az erdõbe, sárfoltokat, pocsolyákat kerülgetünk. Egy ilyen kerülõnél elõször rossz oldalt választunk, a víz túlsó felérõl kiabál István, hogy szerinte merre találjuk a helyzet helyes megoldását. Átverekedjük magunkat a bozótoson, figyelve, hogy kikerüljük az iszapszagú, néhol trükkösen felbukkanó mocsárfoltokat. Ezzel elszórakozunk szûk negyedórát, aztán rázuhanunk a széles, jól járható szekérútra, amelyen az AK kék sávjai invitálnak tovább Sátoraljaújhely felé.


Csatornát keresztezünk, irtáson, majd frissen ültetett akáctövek között sétálunk az egyre növekvõ melegben. Oldalt romos tanya, odébb valamivel épebb állapotú házak fehérlenek. Kutyagolunk egy darabig a napsütötte rónaságon, megváltás újra a fák közé lépni, ha még oly rövid idõre is. Kéktúrázók, talán apa és fia érkeznek szembõl, nagy, nehéz zsákkal, lendületesen baktatnak a homokon. Megérkezünk a Bodzás-víztárolóhoz, az út a déli oldaláról kerüli a vizet és a nádat. Messzire ellátni, vibrál a levegõ a távolban. Végre megint erdõbe lépünk, kijár néhány hosszú korty víz. Azzal biztatom a többieket és magamat, hogy majd a Halápi Csárdában kortyolunk valami hideg üdítõt. Egyre mélyebb a homok az úton, a kerékpárnyomok egyre remegõsebbek, kacskaringósabbak elõttünk. Utol is érünk néhány bátor biciklistát, tolják a gépet, a finom szemû homokba néhol küllõig süppednek a kerekek. Nincs könnyû dolguk. Bese mögöttem láthatóan kezd csoffadni, elmesélem neki, hogy attól, hogy nincs nagy szintemelkedés egy túrán, még akadhatnak nehezítõ tényezõk: most ilyen a meleg és a homokos út. Újra keresztezzük a nagyvasutat, távírópóznák sorakoznak a nyílegyenes pálya mentén. A távolban látszik Haláp megállóhely. Elsétálunk néhány tanya mellett, az egyiktõl kiskutyák szaladnak ki, majd, mint akik elfelejtették, miért is volt a nagy futás, bizonytalanul vakkantanak párat utánunk. Újra megtaláljuk a fõutat, utolérjük Istvánékat, egynyomos ösvényre térünk a kék jeleken, néhány autó száguld el Nyírábrány felé a velünk párhuzamos országúton, nem sokkal a csárda elõtt térünk csak ki az aszfaltra.


A várva várt Halápi Csárda azonban zárva van – útitársaink még látták nyitva, õk tudják, hány évvel ezelõtt – az ellenõrzõpont az épület nyugati kerítésén leng, mi azonban az árnyas AK bélyegzõhelyhez vonulunk, csokit enni, vizet kortyolni. Felírjuk az újabb jelszót, vagy kódot, vagy mifenét. István útitársnõje, Tünde futótempóra vált, mi maradunk a gyaloglásnál. Piros sáv vezet északnyugat felé, a Kéktúra egyenesen közelíti meg innen Hármashegyalját, mi viszont kerülünk egyet. Folytatódik a homoktaposás, nagyértékû német személygépkocsi gördül el mellettünk, a volánnál ülõ hölgyemény bambán mered ránk. Szálerdõt váltanak kisebb-nagyobb (de inkább nagyobb) irtásfoltok, az egykor a fák között megbúvó tanyák most messzirõl láthatóak az útról. Repkény megáll kiüríteni a cipõjét, szerencsére még idõben fut utánunk, így Sámsoni út megállóhelynél sikerül megörökíteni a kisvasúti nap egyik emblematikus szerelvényét, két mozdony húz lépésben hat, erõsen telített személykocsit. Gyerekek, felnõttek integetnek róla, visszaintegetünk. Aztán felírjuk a következõ kódot, ez a mai utolsó ellenõrzõpont. Továbbmegyünk, a térkép szerint a volt lukaházi iskolához érkezünk, jobbra szalagozott út indul, az elõttünk haladó nyomok gazdái egy kivétellel – ez lehetett Tünde – arra indultak, vélhetõen a futóverseny résztvevõiként. Maradunk a jelzett úton, újnak tûnõ beton villanyoszlopok kísérik a mély homokot. Széles, közös piros sáv – sárga sáv jelek vinnének tovább, Martinkára, itt térünk kelet felé, kanyargós utakon megcélozva Hármashegyalját. Jobb-rosszabb állapotú tanyák mellett sétálunk el, mindegyik lakott, de legalábbis használt. Traktor érkezik szembõl, rakott pótkocsinyi rönkfával, mellettünk jó állapotú Simsonnal rodeózik valaki. Egyáltalán nem valami kihalt vidéken túrázunk. Repkénnyel elõrehúzunk, megérkezünk a vasúti sínek mellé, odébb, már a végállomáson a hosszú szerelvény két vonatra bontásán munkálkodnak.


Színpad felõl hallatszik harsány zene, tágas réten vágunk át felé, a leírás szerint arra kell keresni a célt. A pódiumon két lányból és egy fiúból álló trió küzd divatosnak tartott mai magyar slágerek interpretálásával. A cél a fedett nézõtér karéjának hozzánk közelebb esõ végében mûködik, kitûzõt, oklevelet kapunk, továbbá választhatunk egy kisvasutas képeslapot. Van zsíroskenyér is, most nem kívánom, van egy szekérderék szendvicsünk, az úton hozzá se nyúltunk. Megcélozzuk inkább az ivókutat, aztán a büfét, jégkrémevés céljából, végül a kisvonatot. Vidám társaságában – ezúton is köszönöm a képeket – utazzuk végig a vonalat. Jõ a nyakkendõs jegyvizsgáló, mosolyogva közli, hogy a túrázóknak nem kell jegyet váltani. Ejha. Debrecenben még átsétálunk a nagyállomásra, üdítõt/sört kortyolva várjuk a tíz percet késõ Fehérgyarmat-Eger szuperexpresszt. Köszönet a meghívásért Istvánnak! :) Köszönöm továbbá a társaságot mindenkinek, akivel együtt túráztam ma és végül köszönet a rendezésért.


-Kékdroid-


Képek

 
 
Mátrabérc / Hanák Kolos / MúzslaTúra éve: 20112011.04.19 19:59:44

Mátrabérc 2011

 


Welcome my son, welcome to the machine.

Where have you been? It's alright we know where you've been.”

(Pink Floyd: Welcome to the Machine) 


Meredek emelkedõk és lejtõk, nehéz, technikás terep, helyenként veszélyes akadályok, nem beszélve arról a rengeteg száguldó õrültrõl, akik türelmetlenül várják a lehetõséget az elõzésre, de legalább eltévedni nehéz, egészen jók a jelzések: ez a 24-es fõút, amelyrõl Sirok nyugati szélén térünk le Verpelét felé. Itt áll egy vasúti õrház, négy terebélyes fenyõfa takarásában, amely a falu megállóhelyének adott otthont, s amelybõl a bakter vonat érkeztekor elõballagott, hogy letekerje a régi sorompót. Ezen õrház elõtt rajtol a Mátrabérc teljesítménytúra mezõnye.


Édesapám félúton a vasúti ex-megállóhely és az elágazás között jó utat kívánva megszabadul rakományától. A rakomány – Kerek repkény és jómagam – lassan ocsúdva és rájõve, hogy most bizony el kell indulni túrázni, megcélozza az egykori OKT-bélyegzõhelyet. Meglepetésemre alig látok itt néhány kósza túrázót, köztük viszont igen sok az ismerõs: Bubúrral, suvlajjal, ateszkinggel és párjával, sõt, magával báró Maki von Streifenschwanz-cal találkozunk az itt töltött néhány perc alatt. A nevezési procedúra nem sokat vesz el az életünkbõl, a lapok kitöltését is beleszámítva. Suvlaj búcsút vesz és útra kel, futós kedvében van, Bubúr nem sokkal utána szintén elindul – õ is futós (bizony!) kedvében van, báró Maki valamivel késõbb lesz futós kedvében, most öltözéshez keres alkalmas helyet. A saját visszaszámlálónk hat óra tizenhét és hat óra tizennyolc perckor (eltérõ rajtidõt kapunk, üsse kavics), 12:30-ról indul, a tizenhárom órás szintidõ kihasználásával nehéz lenne elérni a 19:22-es vonatot, kell némi tartalék.


Elindulunk a Tarna széles völgyében Verpelét felé vezetõ országúton, amelyet hamarost el is hagyunk. Elõttünk a Mátra, körülöttünk harmatos rét, utána újra erdõ. Egynyomos ösvényen kanyargunk, sietõsen, mert bár nincs nálunk a tavaly szerkesztett szolgálati menetrend, annyira azért emlékszünk belõle, hogy az elején sok tartalékot lehet felhalmozni, amely elegendõ idõt hagyhat a galyatetõi kávéra, az ágasvári nézelõdésre, a Mátrakeresztesre, Muzslára tartogatott piknikre. Tehát sietünk, amennyire tõlünk telik. Báró Maki így is laza eleganciával porol el mellettünk, pár mondat erejéig lelassítva az elõttünk gyalogló Bubu tempójára. Gazos-kõnél megállapítom, hogy a kilátás ugyanúgy nagyszerû, Jóidõ-nyaknál a farakások ugyanúgy sorakoznak az útkeresztezõdés minden oldalán. A forráshoz érve elõkotrom a meglehetõsen impraktikus helyen lévõ (ti. befészkelõdött a táska aljára) bögrét a hátizsákból, megvárom fél liter víz kicsorgását. Kortyolok egy hosszút belõle, utána próbálom visszatartani a fogaimat, amelyek a hõsokktól épp kipotyogni készülnek. Az emelkedõn aztán hamar helyreáll a hõháztartás, lassú, megfontolt léptekkel eredünk a megtáltosodottan közlekedõ Bubu nyomába. A Szederjes-tetõ nem lett alacsonyabb, a csúcskövet pesza91 reggelizõszékként hasznosítja, szerencsére fényképezõgépe eltûnte áthidalható akadályt jelentett. Lekocogunk a poros lejtõn, csodálkozom a csontszáraz talajon, elvégre pár napja még a mátrai hóesésrõl zengtek a harsonák. Jön az újabb hegy, a Jagus, az élénkzöld vadászházzal, az éles gerinccel és a kilátással, ahonnét jól látszik a recski kõbánya és a távvezeték hosszú vágásként húzódó nyiladéka. Meg az Oroszlánvár, a kapu túloldalán. Kocogásra váltunk, így sem érjük utol a négypercenként egy kilométeres tempóra gyorsító Bubut. A Domoszlói-kapuban szusszanunk egyet, Repkény kér vizet a bögrébe, amíg kirázom a cipõ hívatlan lakóit. 


Oroszlánvár emelkedõjérõl visszanézve kicsit szomorkodok, hogy a fotógépet húgom elszállította magával messzire, pedig igen szép fényképek készülhetnének az emelkedõn szép libasorban kapaszkodó túrázókról. Repkény szembesít a ténnyel, hogy nem állunk meg szusszanni a tetõn, hanem inkább kocogunk egy kicsit, egészen a Cserepes-tetõre vezetõ még hosszabb és hasonlóan meredek part aljáig. Ezen sincs pihenõ, sem megállás, van helyette lejtõ, amelynek az aljában a házikó romjai nyomokban még fellelhetõk. Lamentálás helyett újabb emelkedõ közeledik, itt a menetrend szerinti Nagy-Szár-hegy, oldalában a fenyvessel, tetején a déli irányba nyíló kilátással, amelynek jellegzetes szereplõje a Gagarin Mátrai Erõmû. Még pár évig elpöfékel, addig ki kell találni, mit alkotnak belõle. Valamit muszáj lesz. Pihentetõ szakaszon sétálunk, madárdalos erdõben, elõttünk, mögöttünk alig akad néhány túrázó. Ez meglep, a Mátrabérc ennél sokkal tömegtúrább szokott lenni – persze az is lehet, hogy ennyire lassúak vagyunk. Átballagunk a Markazi-kapuhoz, itt csokievéssel ütünk el némi idõt, mielõtt rálépnénk a Kékesig vezetõ hosszú, nagy lélegzetû emelkedõre. Megelõz Börcsök András, késõbb László Szilvi elõl lépek oldalra, mosolyogva veszik az oldalazós kaptatót. Az óriási bükkösben lassan, de biztosan megérkezünk a Sas-kõ elõtti sziklapárkányhoz, bedobunk pár maréknyi, saját kezûleg felszeletelt almát. Közben nézelõdés, fotózás. Végigsétálunk a Sas-kõ gerincén, a Sötét-lápa-nyeregtõl kissé ellépek Repkény elõl, a kerítésmaradványnál bevárom, a Hegyre (is) jó érzés egyszerre érkezni. Némi sorállás után megkaparintunk egy-egy pohár porlevest, elvonulunk a tömegtõl, a csúcskõ mögötti padon ülünk le tízóraizni.


Elkortyoljuk a levest, szendviccsel pótoljuk a hiányzó szárazanyagot, majd búcsút intünk kellemes pihenõhelyünknek. Bubu szintén ezt a pillanatot választotta a továbbhaladásra, mi is elhagyjuk az adótorony környékét, jöhet a poros lejtõ. Jön is. Mindenki megy, amerre lát és ahol kevésbé csúszós helyet lel az ereszkedéshez. Igyekszünk a jelzéshez minél közelebb maradni és nem elvágódni a porban. Sikerül, nagy kõ esik le a szívemrõl, az ilyesforma lejtõk helyett inkább még egy emelkedõt kérek, köszönöm. Elballagunk az országút elõtti jelzéskavalkádig, itt ér utol nagy sebességgel Summer Comfort, pár mondatnyi beszélgetés után rákanyarodik a kék-piros közös szakaszra, és elsuhan a dagonya felett lebegve. Ez jó taktika és még a tömeg sem akadályozza az erre túrázókat, mert a tömeg vidáman gyalogol a fõúton és nem alkalmatlankodik itt, a jelzett ösvényen. Próbáljuk utánozni SC-t, ügyességi akadálypályaként fogom fel a dagonyát. Megérkezünk a Mátra-nyeregbe, meredek, velõs kaptató visz a Csór-hegy felé, igyekszünk lépést tartani az ismét látótávolságba került Bubuval. Néha elkattintok egy-két képet, Repkény ugyanis még Sas-kõ elõtt a gondjaimra bízta a fotómasinát. Tehát Csór-hegy, megvan Bubu és Samu Piroska, Mátraszentlászlóig kerülgetjük egymást. Csoffasztó szakasz következik, a Galyatetõre vezetõ gerincúton hosszan hullámvasutazik a kék kereszt. A jelzés letérését a szekérútról igen kevesen veszik tudomásul – ezzel egyébként nem rövidítenek, hanem éppen hosszabbítanak. Lekanyargunk a ritkán járt csapáson, a végén Repkény keveredik közelharcba az úton heverõ indarengeteggel. Hosszan elnyúló emelkedõ következik, részben kárpótol a kilátás észak felé. A távolban a Karancs kelleti magát, még távolabb számomra már ismeretlen hegyek tûnnek át a párán. Nagy szélben érjük el a táblázatban „Rudolf-tanyai elá.” fantázianevû frissítõpontot, egy pohár sebtében felhörpintett szörpöt fojtunk le egy csomag gumicukorral. Innen „csak” 1,8 km Galyatetõ, ami sokkal többnek tûnik. Közben titkos ellenõrzõpont mûködik, a papír szerint mozog is. Felbandukolunk Galyatetõre, az emelkedõ vége már eléggé lihegõsen megy. A parkoló elõtt ifjú pár néz egymásra csüggedt tanácstalansággal, kezükben sárga itinerrel. Mosolyogva mondom nekik, hogy Hajrá!, hátha nem szállnak ki. Az ellenõrzõ állomás érintése elõtt kocsmát látogatunk, az elõttem kikért sör lassan csapolódik, kivárom a végét, mi kávét és kapucsínót óhajtunk beépíteni a szervezetünkbe. Kólát is, naná. A szendvicset már saját erõ... készletbõl varázsoljuk elõ, odakint. Sorállás közben bekukkant a hivatalba sistergõ, aki rövidesen tovább is siet, nem várva ki az idõközben rendkívül hosszúra nõtt sort.


Étkezés és italozás után továbblépünk, kirándulócsoport szállja meg a Péter-hegyesén emelt kilátót, így megint nem nézünk körül innét. Adminisztráció után jöhet a jutalomszakasz: elkanyargunk az igazi Galyatetõ alatt, kényelmes úton sétálva, fenyvesben érjük el a Piszkés-tetõn megbúvó csillagvizsgálót. Itt már kezdem komolyan hiányolni a tömeget, olyan kevesen vannak körülöttünk. Aztán ránézek az órára és belátom, hogy bizony már a késõig rajtoló Muzsla résztáv indulói is már rég messze elõttünk járnak. Helyes. Mátraszentlászló elõtt tartunk némi átmozgató kocogást, a táskában a palack minden lépésnél nagyot zörren, amíg a könyökömmel rendre nem utasítom. Ellentámadásba megy át, zörgés helyett a bal vesémet kezdi nyomni, amelyet nem hagyhatok és újabb pofonban részesítem. Erre megnyugszik. A palackkal való viaskodás közben Repkény elõrehúzott, komoly felterhelést kell végrehajtanom a rendszeren, hogy utolérjem. Az elsõ „Teázó” feliratnál sikerül, a ponton régi ismerõssel, Józsival találkozunk, aki megdicsér, hogy jól haladunk. Két-két pohár csudálatos finom ízesítésû teával egészítjük ki a szervezetünk folyadékkészletét. Göcsörtös, vén fák között visz tovább az út, áthullámzunk a Vörös-kõ tetejére, ismét kihagyva a kilátó behatóbb vizsgálatát, ezúttal az erõs északi szélre fogva az esetet. Újabb bélyegzés után továbbkirándulunk. Elkerüljük a temetõt, dél felé a hátteret a völgy túloldalán húzódó sípálya szolgáltatja, tõle balra nézve a Három falu templomának a sziluettje vehetõ ki két hegy között. Magasabb, hosszúhajú fiú és alacsonyabb, hosszúhajú lány túrázik elõttünk, második ránézésre Kisklifli és Vakond87 párosa ismerhetõ fel bennük. Vakond hasfájásra panaszkodik, útitársa pedig a lelket tartja benne, innentõl hozzávetõlegesen együtt haladunk. Mellettünk mély völgy, elõttünk kimagasló hegycsúcs. Az már az Ágasvár. Meredeken indul az út, kis társaság áll egy kanyarban elszontyolodott arccal, próbálok valami biztatót mondani, de a mosolyom már eléggé fáradt. Hosszú és fárasztó kapaszkodót követõen ülünk le a második kilátóponton, a Várak a Mátrában mozgalom kódja tövében. Falatozunk, vizet kortyolunk bõségesen. Alattunk a Mátra nyugati nyúlványai között nyílnak hosszú völgyek, köztük a tavaly kétes hírnevet szerzett Hasznosi-víztározó tükre csillog a napfényben. A Zagyva völgyén túl pedig a Tepke tömbje terül el, Repkény észreveszi a kilátót a távoli hegytetõn.


A pihenõ után lelibegünk a turistaházhoz, a sziklákon keresve a stabil pontokat. Odalent tartunk egy víz- és almavételi szünetet, mielõtt továbbsietnénk a P+ meredek, poros stb. lejtõjéhez. Kissé nehézkes a haladás, torlódik a társaság, lent a völgyben többen reflexbõl balra indulnak a piros sávon, Vakonddal úgy kiabáljuk õket vissza. Betérünk a Csörgõ-patak völgyébe, hosszan követjük. Két forrás mellett sétálunk el, rátérünk az egynyomos gyalogösvényre, ott elõzzük a völgy szekérútján maradókat. Megérkezünk Mátrakeresztesre: az ellenõrzõponttól nem messze állnak a különbuszok, a ponton nagy élet zajlik. Feltankolunk szörppel, keksszel, korlátozás nélkül osztogatják. Mégis, amikor a kukához megyek, kidobni a két poharat, megszédülök, valami nincs rendben. Továbbindulunk, a két lány halad elöl nagy beszélgetésben, Vakonddal árnyként követjük õket a Muzslára vezetõ hosszú, kellemes meredekségû emelkedõn. Kikönyörgök még egy csokit, elmajszolom. Mindjárt jobb egy kicsit. Kölcsönösen udvariaskodunk a „Ki megy elõrébb?”-témakörben egy túratársnõvel, vele is oda-vissza elõzgetjük egymást egy ideje. Elérjük a Nyikom-forrás dagonyáját, Repkény virgoncan trappol a társaság élén, alig gyõzöm utolérni. Az Erdész-rét szélén kapok egy korty vizet, majd menetelünk tovább, irány a sokpúpú Muzsla. Nyikom-nyereg, Ólom-tetõ. Oldalt kilátás, a Kékes valószínûtlenül távolinak tûnik, Galyatetõn éppen kivehetõ a szálloda. Újra erdõbe térünk, az út szélén meghagyott famatuzsálemek õrködnek, vén ágakkal nyúlva az ösvény fölé. A sokadik bucka tetején kanyarodik az út, az ív végén egy könnyed emelkedõ a csúcskõhöz juttat. Bélyegzés, utána újabb csomag gumicukor nyílik. Még le kell jutni valahogy Szurdokpüspökire, az általános vidámságot nem akarom rontani vélt vagy valós testi problémáimmal.


Inkább megyek a társaság után, kényelmesen lépdelünk a Koncsúrok paradox, emelkedõ lejtõin. Gyakran kapunk kilátást jutalmul a hegytõl, ha már idáig eljutottunk. Egy réten megvárjuk a geoládászni induló Vakondot, a jelszó sikeres begyûjtéséig fotózással ütöm el az idõt. Ledöcögünk a maradék oldalon, nyíló virágú fák sûrítik a levegõt. Váratlanul fordul egyet velem a világ – persze, hogy ilyenkor nincs nálam szõlõcukor –, aztán helyreáll a kép, sietek Repkény nyomában. Elõttünk a Nagy-Hársas tetején nézelõdik a geotorony, amíg el nem takarja a Diós-patak völgyét délen határoló domb. Hirtelen megérkezünk a patakhoz: áttocsogok, már egészen csoffadtan. Tompul a környezet körülöttem, kapok még egy szelet csokit, ez az utolsó a készletben. Megint helyrekerülök, legalább a célig. Betrappolunk: pincesor, utca, iskola, cél. Hû, máris? Kimegyünk a levegõre. Szörptöltés után, találkozunk a régóta itt pihenõ gyorsléptû társasággal: Tinca, DJ_Rushboy, Szendrei Feri, bbeledi – õt eddig nem is ismertem. Összefutunk -hagyma- sporttárssal, lassan elindulunk a kocsma felé. Hiányolom a célból az emlékbort, tavaly volt, de úgy tûnik, nem jött be a pincészetnek. A gulyásra várva eltársalgunk -hagymával- és a Muzslára felmenet megismert Erzsébettel. Szeretném megköszönni a társaságot mindenkinek, akivel együtt túrázhattam: Repkénynek, Bubúrnak, Samu Piroskának, Kiskliflinek és Vakondnak. Köszönöm a rendezõknek a profi lebonyolítást – immár huszonötödször! -, a gyors ügyintézést, a klasszikusan nehéz és az elsõ centitõl az utolsóig gyönyörû útvonalat. Megvacsorázunk, kisétálunk az állomásra, szóló Uzsgyi érkezik, méghozzá a 040-es, fedélzetén udvarias jegyvizsgálóval és a hátsó szakaszban egy csapat felhevült fociszurkolóval. Hatvanban nagy kõ esik le a szívemrõl, amikor meglátom, hogy a budapesti személyvonatot célozzák meg és nem az egri sebest.


Pontosan érkezik a csillogó villamos motorvonat. Hangtalanul suhanunk a Mátra lába alatt, a Kékes tetején már világítanak a jelzõfények. Lehet készülni a következõ alkalomra. Hátha jövõre is átmehetünk Sirokról Szurdokpüspökire.


-Kékdroid-


Képek

 
 
AndezitTúra éve: 20112011.04.13 20:26:09

Andezit 30


Mérsékelt sebességgel robog velünk az autó a régihármas elefántcsapdái között, a hangszórókban az Epica énekesnõjének el-elcsuklik a hangja az út határozottabb folytonossági hiányainál. Mellettünk a Mátra körvonala, mint hosszan elnyúló szintmetszet mered a felhõtlen ég felé. Elhagyjuk Gyöngyöst, Hatvant, lassan elmaradnak az ormok mellettünk, szelídebb vidékre térünk. Egyenes térít el az ívelõ fõútról, dombra fel és dombról le, AS-szabvány (ahogy sikerült) szerinti úton követjük a mellékvonal sínpárját, mellettem Kerek repkény diktálja a hátralévõ falvakat és az odáig megteendõ távolságot. Galgagután teszünk egy bónusz kanyart, amely kifejezés szép eufemizálása az eltévedésnek. Bedöcögünk a vasútállomásra, parkolás céljából. A hátul bambuló Patti húgommal felébresztetem a mellette szundikáló Bese öcsémet. Ébredezés közben kocsiban és kocsin kívül várjuk a rajtidõ eljöttét és a rövidesen érkezõ, S33509 számú sebesvonatot. Utóbbi jelzi az indulás idõszerû mivoltát, átzavarom a kényelmeskedõ csoportosulást a rajthelyszínre, összefutunk Vándor Csillaggal és a túra elõtti estén a „Grand Hotel Becske alsó” szolgáltatásait igénybe vevõ Tincával és sétáLós bácsival. A jégcsapok már egészen leolvadtak a hajukról. Sorra kerülünk, fizetünk, mint a katonatiszt, kitöltjük a szükséges adatokkal a szükséges papírokat, majd újabb, tizenhét másodpercnyi sorállást követõen egy vonalkódos rajtidõvel ellátott itinert kapunk. A füzetkében mindenféle információ megtalálható, útleírás, színes térkép, táv- és szintadatok, ismertetõ a nevezetességekrõl. Remek. Kerek repkény kék térképtartója elnyeli az irodát, épp begördülnek laci069-ék, amikor indulni készülünk. Bubunak beígérem, hogy majd utolér, sajnos ez nem következik be, pedig Isten látja lelkemet, nem sietjük el a túrát... 


Szalagozás jelét követve trappolunk két kerítés között, megcélozva a falu templomát, ahonnét hamar rövidre zárjuk Galgaguta további részletes tanulmányozását. Utóbbit egy rövidke visszatekintéssel fejezzük be a mai elsõ domboldalról. Tinca ér utol még a faluban, majd lép is el, ahogy megérkeznek sétáLós bácsiék. Az emelkedõn ébredek rá, hogy nem a megfelelõ magasságú síbotot (!) hoztam el, így körülbelül még annyi hasznát sem látom, mint amúgy látnám. Néha zöld kereszt jelzéseket vizionálok magam elé, s valóban. Dombok vesznek körül mindenfelé, majd harsányzöld réten tárul elénk a Mátra nyugati gerince, a Hét vezér koporsója, a Muzsla, az Ágasvár oldalsó tornya. Elég azt mondani, hogy szép? Kizárt. Megelevenedett vindóz-háttér – zöld domb, kék ég – mellett ereszkedünk a völgy aljáig, használaton kívüli gémeskutat hagytak kétkarú mérlegként az út mellett. Aligforgalmú országútra kanyarodunk, elvezet Vanyarcig. Imaház, átellenben ellenõrzõpont, v63-152 és társai õriznek szekérderéknyi pogácsát. Étkezésünk révén megfogyatkozik a készlet, közben Bese öcsém kihasználja az alkalmat a hintázásra. Kék kút, tisza kút, utántöltjük megfogyatkozott tartalékainkat. Séta tovább, egy udvarból stilizált gázpalack vigyorog kajánul. Szirák felé vezetne a Transzcserháti Mûút, mi azonban elhagyjuk egy szimpatikus földúton, távvezetéksort célzunk meg és hagyunk el messzire. Rétek, szántók között baktatunk, vízfolyáson kelünk át. Kellõen régen jártam a Cserhátban ahhoz, hogy elragadtatva bambuljak minden irányba. Mélyúton ballagunk fel egy dombhátra, innét a Mátra kicsit közelebbrõl, kicsit élesebben rajzolódik ki elõttünk. Tágas rétet kerülünk elnyújtott íven, elõttünk a következõ célpont, a Nagy-hegy háta húzódik. Sûrûn szalagozott éles kanyar térít egynyomos, benõtt ösvénykére, feljebb érve kitisztul az út, még feljebb már üde tölgyerdõben követjük a régi szekérút nyomait.


Megérkezik a zöld háromszög, futók trappolnak el súlyos lélegzetvételekkel mellettünk. Bekanyargunk a fák közé, összetúrt talajon trappolunk, jelzéstõl jelzésig ütközve. Aztán hegygerinc, hegytetõ. Vándor Csillagék pontõrködnek és köszönõs sütivel kínálnak. Kikerülve az összes kankalint kilépünk a sziklapárkányra, leírhatatlan szép kilátást kapunk ajándékba észak felé. Nyugaton a Börzsöny, keleten a Mátra és mögötte, a távolban a Bükk, északon a Karancs kéklõ tömbjei láthatóak tisztán, élesen. Elnézegetjük egy darabig, aztán elindulunk. Rögtön vissza is kell lépnem, a síbot begyûjtése végett. Hiányozna a leltárból. Kidõlt fán egyensúlyozunk át, szakadék felett lavírozunk, andezitömlésre csodálkozunk rá. Kõtengerbõl kinõtt fák között óvatoskodunk le, jelzést követünk papírlap helyett és lendülettel rosszfelé kanyarodunk a zöld sávon. Amikor már kellõen sokat emelkedik az út, egy fenyves kezdeténél elõhalászom a Repkénytõl már korábban visszakért itinert, amelybõl hamarosan kiderül a helyes útirány. Vissza az egész. Utolérnek jónéhányan, egy túratárs nemigen akar elõzni, inkább beszélgetésbe fogunk, amelyet végigviszünk a Berceli-völgy oldalán. Bemutatkozunk egymásnak, kiderül, hogy Hobo Bobo topiktársat van szerencsém megismerni. Eltársalogjuk az ellenszélben hosszúra nyúló völgyi szakaszt. Patakot keresztez utunk, itt bevárom a Repkény-Patti-Bese triót, újdonsült ismerõsünk ellép. Némi evés-ivás után folytatjuk a barangolást az intenzív légmozgásban, a Szanda csúcsának a látványa vigasztal a hosszú egyenesért. Megérkezünk Ordaspusztára, meglepõen jó állapotú házak között jutunk a kis telep közepére, bodzaszörppel kínálnak a ponton.


Elhagyunk egy tanyát, lovak legelésznek unottan, egy csõdör az oldalára dõlve fekszik, a légzésen kívül mással nincs elfoglalva. Szegény. Átbújunk néhány lengedezõ mûanyag szalag alatt, árnyas földút vezet a talányos nevû Nelásdpusztára. Két házból áll az egész, az egyiken helyrajzi számmal bõvített házszámot is látni, Nelásdpuszta egy. Akkurátus. Emelkedõre térünk, rét szélén indul élesen balra egy vastag nejlondarabbal jelzett csapás, a túra szalagozása diszkrétebben, de egyértelmûen célozza meg egyenesen a dombhátat. Széles földútra érkezünk, elméletileg becsatlakozunk valahol a zöld sávba, a gyakorlatban nem feltûnõsködnek a jelek, csak a megszokott szalagok lengedeznek a szélben. Délnyugaton a közeli távolban a Naszály háta vehetõ ki a szembefényben, addig bambulok, amíg bele nem sikerül gyalogolnom az úton húzódó, kimosott árokba és rá nem cseklek a gyanútlan Repkényre. Elérjük a Kéktúrát, meredek kaptatón követjük a vár felé. Visszanézve egy hegytetõn érdekes objektum emelkedik a lombkoronaszint fölé. Gyorsvonatként érkeznek Animanó42-ék, majd trappolnak el hegymenetben. Egyre meredekebbé, sziklásabbá válik a kaptató. Lusta vagyok levenni a kabátot, pedig itt – és a túrán egyedül itt – egy kicsit melegem kezd lenni. Inkább lassabban sétálok fölfelé, közben nézegetve az egyre jobban kitáruló panorámát a Berceli-hegy kõbányájával és a távolban húzódó hegyekkel, dombokkal. Repkény kérdez az egyik kéklõ háton lévõ adótorony felõl, az már a Széchenyi-hegy a Budai-hegységben. Ritka tiszta az égbolt ma. Szanda váránál Krieger Istvánék látnak el bélyegzéssel és tetszés szerinti mennyiségû szaloncukorral. Nem utasítom vissza az invitálást. Falatozás közben nézelõdünk: szinte az egész Cserháton körbe lehet innen tekinteni, keleten ismét a Mátra és a Bükk hívogat, de északra már ellátunk az Alacsony-Tátráig, sõt, nagyon távol, nagyon halványan a Magas-Tátra havas csúcsai zárják a tiszta láthatárt. A rövidesen elsuhanó Tibettel és VadMalacékkal váltjuk egymást a tetõn, ideje rákanyarodni a befejezõ szakaszra. Kinézünk a szandai andezitömlés felé, kerítés véd a zuhanástól, tereplépcsõ vezet a susnyán át a megszilárdult lávafolyam aljára.


Visszatérünk az erdõbe, nyiladékokat keresztez az ösvény és egyre csak lejjebb ereszkedünk, közben szorgalmasan falom a zsebre vágott negyed kilónyi szaloncukrot. Darabos állagú mûutat találunk, tábla tiltja a belépést gyalogosan és jármûvel, mellette szerényen virít a kék sáv. Nem is maradunk sokáig a csoffadt aszfalton, völgybe trappolunk le, virágzó fánál érjük el Szõlõkaljapuszta szélét. Átvágunk egy kiserdõn, megérkezünk Becskére, traktort javító helybéliek sandítanak ránk kíváncsian. Megérkezünk a Vadász Presszóba, helyben nyomtatott oklevél és híresen szép fémjelvény a díjazás, továbbá kapunk egy-egy ideiglenes BTHE rendezvénykártyát. Kávézunk, teszteljük a kocsma mögötti fagyizóban mind a kettõ fagyitípust. Induláskor még éppen sikerül találkozni a Gyõri Péterékkel együtt érkezõ Bubuval, de sokáig nem maradunk, el kell érni a vonatot. Elválunk a Kéktúrától, tábla igazít útba, miszerint Írottkõ már csak 712 km. Jó tudni. Elhosszantolunk a forgalmas mûút szélén, biztatom a tesókat, hogy valóban létezõ megállóhelyre megyünk. Inkább utóbb, mint elõbb, de még idõben meg is érkezünk. Meglepõen nagy tömeggel találkozunk a világvégi Becske alsó megállóhelyen, a papírforma szerinti kék négyzet helyett egy fán õsréginek tûnõ kék keresztet találok. Tincáék nosztalgikusan mutatják éjszakai szálláshelyüket, aztán megérkezik a 297-es Bzmot és mellékkocsija, a szerelvényt egészen a távoli Galgagutáig vesszük igénybe. Megígértem sétáLós bácsinak, hogy eltussolom a vasútszakmai hûtlenségemet, ezért itt be is fejezném: köszönöm a társaságot Kerek repkénynek és a túrázás iránt késõn, de egyre lelkesebben érdeklõdõ testvéreimnek. Köszönöm Matécz Péternek és a BTHE-nek a rendezést és természetesen a Nyájas Olvasónak a beszámoló elolvasását!


-Kékdroid-


Képek

 
 
Thury György emléktúraTúra éve: 20112011.04.05 17:36:41

Thury György Emléktúra 30 km


Kényelmesen alacsony átlagsebességgel közelítjük meg a Repkény-családi mobillal Gelsét, felhasználva a 74-es fõút Palint elkerülõ, új szakaszát. Egyúttal rögtön megtekintve Bocskát és Zalaszentbalázst is, mert eltévesztjük a letérõt Újudvarnál, sebaj. A társaság a tavalyihoz képest redukálódott, Kerek repkény mellett csak a húga, Dóri képviseli a testvériséget, Daninak akut szakdolgozat-írhatnékja támadt. Majd elmúlik. Gelsén a termálfürdõ impozáns épületében találjuk a rajtot, épp nem áll senki a nem létezõ sorban, ezért gyorsan képzünk egyet, benevezünk. Két papírlapot kapunk, az egyiken útvonalleírás található és hét négyszög az igazolásoknak, a másikon térkép, távadatok és menetrendi kivonat. Utóbbi mindenképpen dicséretes. Besétálunk a faluba, el a tulisárga faluház mellett. Kikanyarodunk Gelsérõl, egy megállóban a busztársaság volánsárga alapon tarka díszítésû Ikarus 256-osa várja a következõ feladatát. Széles aszfaltúton ballagunk, visszanézve tiszta, pára- és felhõmentes panoráma nyílik a Principális-csatorna völgyére, azon túl pedig a Hahót feletti dombok hosszú (de milyen hosszú...) vonulatára. A jelenlévõ nagyszámú teljesítés elsõ lendületével rögtön rossz irányba próbál kanyarodni, de tíz méter után nyilvánvalóvá válik a tévedés. Virágszõnyegû erdõben bandukolunk, Repkény, mint két lábon járó növényhatározó sorolja a látott virágok nevét magyarul és latinul. A banálisan nagy számban elõforduló odvas keltike mellett a télizöld nevére kapom fel a fejemet, mert olyat még nem láttam. Völgy, tisztás, erdõ, rét, élõ földrajzórát lehetne itt tartani negyedik osztályosoknak. Éles jobbkanyarnál követünk útvonalat, felsétálunk a Szorosi-hegy (domb) széles hátára, itt fogad az elsõ ellenõrzõpont.


Kõkereszt felé térünk el, de mielõtt elérnénk, meredek lejtõ visz a völgybe, széles úton kanyarogva érjük el Kerecseny szélét. Roskatag házak húzódnak meg a szomszédos domboldalon, a vakolat ritka, a tányérantenna viszont gyakori. Pozitív, hogy sehol nem látszik szemét, összehordott limlom. Betérünk a falu fõutcájára, a piros sáv nemsokára élesen kanyarodva, két porta között vezet ki, az egyik háztól két kisgyerek köszön hangosan. Lehet, megszokták már, hogy évente egyszer, április elején mindenféle emberek trappolnak végig a házuk mellett. Végigballagunk a két szántó között, elérjük a Kerecseny és Orosztony között szinte pontosan félúton fekvõ temetõt. A távolban radar kupoláján csillog a fény, egyszer arrafelé is kellene kirándulni. Betérünk Orosztonyba, pihenõ, játszótér, templom, szépen festett szoborkompozícióval, széles út. Mókás motívum, hogy a jegyzõi hivatal ajtaján, egy vonalban az ügyfélfogadási idõt hirdetõ táblázattal, külön fontosnak tarották kiemelni egy A4-es lapon, hogy „Délután nincs ügyfélfogadás!”. Ha valaki nem értené. A kocsmánál – ellenõrzõpont – találkozunk azzal a sporttárssal, aki annak idején Repkényéket egy Írottkõ túra után Sárvárig fuvarozta. Találkozunk mással is, késõbb megtudom, hogy egy bekötött fejû helybéli a pontõrrel közös képért esedezik. Én is összefutok a leendõ médiasztárral, van némi lehellet az alkoholban, ami a száján át pára formájában kiárad. Orosztony tartogat nagyobb érdekességet: a faluból kifelé haladva az egyik porta helyén találjuk a kerítéssel erõsen körbevett „VidÉkességeink Tanösvény”-t. Odabent van valami terményszárító, meg almafás (ezért kellhet a kerítés?), meg kitáblázott bálványfa, ami aztán annyira különleges, hogy bármelyik lebontott bérház helyén is megjelenik bármelyik városban, merthogy invazív. A falu határától nyílt terepen ballagunk tovább, kiváló körkilátással a környezõ dombokra, köztük is az Öröm-hegyre. A Thury-kopjafánál megállunk egy fél pillanatra, jó látni, hogy már kisebb a dõlésszöge, mint volt tavalyelõtt. Átsétálunk egy hídon, be a lombtalan, valamennyire azért hûs erdõbe. A hûsséget aztán sokáig nem lehet élvezni, viszonylag rövid, de folyamatos emelkedõ visz innen az Öröm-hegy tetején álló kulcsosházig. Eleinte mélyúton kapaszkodunk, majd ez kényelmesebb szekérúttá szelídül, mellette végig óriási, göcsörtös ágú fa-matuzsálemek õrködnek a náluk jóval fiatalabb, nálam jóval öregebb erdõben.


A kulcsosháznál megkávézunk Repkénnyel, Dóri üdítõt választ, a végösszeg hallatán muszáj rákérdezni, hogy nem felejtettek-e ki valamit a számításból. Az itineren külön, nagyméretû négyszög várja a kulcsosház saját bélyegzõjének a lenyomatát, megkapjuk, elbúcsúzunk. Érintjük az Öröm-hegy csúcsát jelzõ magassági pontot, kegyhely és Rockenbauer-kopjafa mellett érjük el a Dél-Dunántúli Kéktúra ösvényét. Széles, gyakran árnyéktalan úton lépdelünk sokáig, néhol kerülgetni kell egy-egy nagyobb pocsolyát, erdõgazdálkodási tevékenység ittfelejtett nyomait. Jól jelzett elágazásnál hagyjuk el a kéket, egy darabig sûrûbb az erdõ, örülök a meglepetésként kapott gyér árnyéknak. Utána úgyis nyílt szakasz következik, szántóval jobbra és réttel balra, a dombhát tetején menetelünk sokáig. A szomszédos gerincen a TV-torony piros-fehér oszlopa néz le a tájra. Elérjük a soron következõ szõlõhegyet, virágzó fák, bokrok, friss tûlevelû fenyõk között sétálunk az ellenõrzõpontig. Ez frissítõpont is egyben, szendvicset kapunk és teát, korlátlanul. Mivel pont dél van, megtekinthetjük az autentikus szõlõhegyi haranglábbal történõ harangozást is, a harangozó hivatásának teljes komolyságával sütkérezik a hirtelen jött népszerûségben. Elbúcsúzunk a kedves pontõröktõl, lesétálunk Nagybakónakra, az eddigieknek megfelelõen most is a zöld sávot választva a rövidebb, kalandosabb Kõszikla-szurdok helyett. Azt ugyanis majd akkor szeretném megnézni, ha a DDK-n végre eljutunk idáig. A faluban alig látni valakit, mindenki vagy a szõlõben dolgozik, vagy odabent ebédel, csak két bringás srác hívná harmadik társukat focizni, láthatóan hiába. Az egyik háznál pár hónapos bárány béget unalmában, amikor meglátja a fényképezõgépet, elsomfordál, mielõtt a kerítés rácsain keresztül lefotózhatnám. Lámpalázas.


Az egyre nagyobb déli hõségben kikapaszkodunk a Nagybakónakot rejtõ völgybõl, az út menti karalábéföldet most úgy tûnik, ugaron hagyták. Az adótorony egyre közelebb kerül, majd a mûútra kitérve megérkezünk a Kõkereszt nevû ellenõrzõpontra, a mai utolsó ilyen helyre. Padler és efemm hûsölnek az árnyékban, elmondják a teendõket, hogy miként regisztrálhatjuk magunkat a „30 éves a teljesítménytúrázás – 20 éves a TTT” mozgalomhoz. Az ellátmány ismét tea és szendvics, ez az összes táv által érintett globális frissítõpont. Nagybakónakot szép, etetõpontos keretbe foglalja a túra. Rögtön rosszfelé indulnánk el, visszatérítésre kerülünk a helyes útvonalra. A túra díjnyertes szépségû párszáz méterén ereszkedünk le a Csibiti-tóhoz, mellettünk impozáns, középhegységbe illõ mély szurdok húzódik hosszan. Regényes. A víz kissé hínáros, kissé zöld, de a dombok között megbúvó tó nagyon hangulatos kis helyszín. Néhány kanyarral késõbb a kék kereszt jelzés irgalmat nem ismerõen egy, nyomonként fél méter mélyre kijárt gazdasági útra vezet rá, a keréknyom mélysége néhol az én térdem fölé ér, pedig sok rossz tulajdonságom egyike, hogy viszonylag magas vagyok. Kíváncsi lennék, miféle jármû túrhatta szét ennyire a talajt, továbbá arra is kíváncsi vagyok, hogy miután széttúrta, hogyan fog ide bármi más jármûvel behajtani az erdészet. Elbotorkálunk egy ideig a nyomvályúban, egy szerencse, hogy egészen jól járhatóra száradt, így is olyan puha rajta a lépés, mintha futószõnyegen járna az ember. Végül egy meredek kaptató menekít ki a mélyülõ útról, újabb szõlõhegyet mászatnak meg velünk, hirtelen jött masszív parton.


A tetõn észak felé térünk, romos ház mellett trappolunk el, fokozatosan elérve az egyre lakottabb, gondozottabb telkeket. Kõkeresztnél kanyarodunk aszfaltútra, majd újabb kõkereszt jelzi a letérõt Gelse felé. A reggelrõl ismerõs tájkép fogad, csak ezúttal a templom és az iskola-strand komplexum uralja feltûnõségével a tájat. Üres, platós Rába robog hegynek fel, alig gyõzünk félreugrálni elõle a mélyúton. Végül letrappolunk a strandra, átvesszük az új rendszer szerinti díjazást – mivel én csak a gelsei változatot ismerem, a harmadik teljesítõset kérem, csakúgy, mint Dóri. Repkény már annyira sokadjára jár itt, hogy ihaj, némi meggyõzésre kap sokadik teljesítõset. Kicuccolunk a kocsiba, ezzel lassú olvadásos halálra ítélve a nálunk lévõ csokimennyiséget, bemutatkozunk a parkolóban kávéfõzéssel foglalatoskodó nafe sporttársnak. Elbeszélgetünk kicsit, aztán jégkrémevés közben találkozunk az épp beérkezõ Szötskével, végül, galád módon megvárva a délután három órát, behuppanunk a strandra, ezer méterke úszással, meg az élményfürdõ tesztelésével levezetve a túrát. Köszönöm a vidám társaságot Repkénynek és Dórinak, és köszönöm a túrát a Kanizsásoknak, remélem, jöhetünk még annyiszor, hogy nekem is legyen szép, nagyonsokszoros teljesítõs díjazásom.


-Kékdroid-


Képek

 
 
Bia 25Túra éve: 20112011.04.05 17:31:00

Bia 25


Kérek szépen még egy kávét – nyújtom be az igényt az unott arcú pultosnõ felé a Déli pályaudvar valamelyik kioszkja elõtt. Álmosan kevergetem az újabb adagot, miközben követem Kerek repkényt és unokatestvérét, Vikit a tizedik vágányon ácsorgó motorvonat felé. Még rengeteg idõnk van indulásig, eltársalogjuk, közben elkezd hatni a dupla adag kávé. Viki pár hónappal korábban vetette fel ritkán látott, (földrajzilag) távoli rokonának, Repkénynek a budapesti találkozás lehetõségét, aki túrázóként, rögtön meghívta egy teljesítménytúrára, ötletszerûen az akkor még meglehetõsen távoli idõpontú Biára. Közel van, nem túl nehéz, nem túl könnyû, továbbá szép az útvonal, meg fémjelvény a díjazás, ami egy leendõ iparmûvésznél akár szempont is lehet. Abba kevéssé gondoltunk bele, hogy a Forrástúra másnapján lesz a Bia megrendezve... Beiktattunk néhány tartalék tervet – ha nem érnénk be idõben a Börzsönyben – és onnantól csak hagyni kellett az eseményeket a maguk természetes módján lefolyni. Kizökkenek a gondolatmenetbõl, ahogy hirtelen megugrik a vonat, majd amilyen nagy svunggal elindult, olyan alacsony sebességgel araszol ki a vonalra. Kelenföld, Budaörs, Törökbálint, Biatorbágy, leszállás. A kijelzõ Miskolc-Tiszait mutat, a szemfüles mozdonyvezetõ még azelõtt átírja Gyõrre, hogy le tudnám fotózni. Lesétálunk a méretes állomásépületen is túlra, be a falu központja felé, egészen a viaduktig. Ezen gyalog át lehet jutni a töltés egyik felérõl a másikra s viszont, mert amúgy vasúti funkcióját már elvesztette a mûtárgy. Legalább jól néz ki. Odasétálunk a rendezõkhöz, megtartjuk a benevezést. Kezelhetõ, egylapos itinert nyomnak a kezembe, matricás rajtszámmal, részletes adatokkal, színes térképpel. Repkény gondjaira bízom a papírlapot, elindulunk teljesítménykirándulni.


Eleinte kisebb-nagyobb házak, hétvégi telkek között bandukolunk a borús reggelen, csodálkozom a Nap alacsony állásán, de rájövök, hogy hajnalban állítottunk órát, így késõbb világosodik. Megkerülünk egy nagyobbacska telket, kerítés mentén térünk be az erdõbe. Navigálni ma – szerencsére – nem kell, egyrészt a harsogó sárga szalagok miatt, másrészt, mivel a piros sávot kell végig követni. (Van ilyen még, de nem, nem AZT a piros sávot.) Némi kanyargás, ágkerülgetés, kisebb-nagyobb hullámvasutazás után szembesülünk a túrára oly jellemzõ elsõ, nyiladékban-egyenesen-felmegyünk-nagyon emelkedõvel. Felküszködjük magunkat rajta, észak-északnyugat felé növénykeretes kilátásban részesülünk. Alattunk van Bia, Torbágy, meg a környezõ összes falvak, nem beszélve az autópálya közelsége által generált rengeteg egyentéglatest-formájú üzemcsarnokról, raktárról. Kihelyezett papír emlékeztet, hogy készítsük a füzetet, megérkezünk a Kõorr ellenõrzõpontra. Találkozunk Szötskéékkel, tartunk némi túraszakmai társalgást, közben szétnézünk a sziklapárkányról. Megvizsgálom az elõttünk álló következõ kihívást, amely az Iharos-hegy formájában takarja el a kilátást a Benta völgye felé. Leporoszkálunk a poros, meredek lejtõn, kapaszkodva, néha óvatosan elõzgetve, vagy épp félreállva mások elõl. Az árokban szembesülünk a következõ kaptató nehézségeivel, elengedünk jónéhány túrázót. Az elmúlt idõk során ezt az utat is megrendezte a lezúduló víz, a part teteje közelíti a 45° feletti dõlésszöget, a növényzetbe kapaszkodom a túrabot mellett. Utolér Joeyline sporttárs, tudtán kívül is tartja a lelket bennem a beszélgetéssel. Közben egyenes útszakaszra érkezünk, balra szántó, rét, legelõ, miegyéb terül el hosszan, talán egészen Érdig. Egy újabb emelkedõ elõtt elengedünk jónéhány túratársat, Repkény táskájából elõkerül némi élelem, az enyémbõl pedig némi ital. Joeyline ellép, elérni a kiszemelt buszt. Barangolunk tovább, kényelmesebb, lazább emelkedõn a Dobogó-hegyi pontig.


Marosi Attilától kapjuk meg a fejenként egy darab bélyegzést, kicsit szusszanunk, aztán hajt tovább a lendület és a szintidõ. Fenyvessel vegyül az erdõ mellettünk, lassan kiérünk belõle, ligetes, facsoportokkal teli rétre érkezünk. A távolban, elõttünk Sóskút házai sorakoznak, jóval távolabb, délen már Százhalombatta felõl integetnek ide az erõmû kéményei és a finomító trükkös berendezései. A térkép szerint ez a hely a népszerû Nagy-mezõ névre hallgat. Egyre hosszabb dombhátakon, egyre lejjebb jutva szintben, végül elérjük a következõ ellenõrzõpontot, Sóskút, dél névre hallgat. Holott még tizenegy óra sincs. Beállok a sorba mindhárom itinerrel, hogy a lányok addig leülhessenek – szerencsére ezt nem teszik, így sikerül kicsikarni a fejenként egy csokit az ellátmány rendíthetetlen õrétõl. A kislány tekintetébe bele van írva: kérheted te akármilyen szépen, nekem azt mondták, hogy egy embernek egy csokit adjak. Nincs alku. :) Kapunk még egy-egy palack ásványvizet is, ebben a tekintetben már engedékenyebb osztogatók serénykednek. Lehuppanunk az árokparton, csokit falatozunk, ásványvízzel öblítjük. Továbbhaladunk. Áttrappolunk Sóskút utcáin, bánatos pillantásokat vetek a kocsma felé, a meghívást a társaság két hölgytagja udvariasan elutasítja. Ennek örömére rögtön el is vétjük a Kálvária-hegy felé vezetõ letérõt, így kétszer is orkánszerûen elsöprõ lendülettel ugathatnak meg az egyik háznál unatkozó ebek. Felballagunk a füves domboldalon, díszüket vesztett stációk emlékeztetnek a helyszín egykori jelentõségére, piros sáv jelzések a mostanira. Odafent a kereszt azért megvan, néhány kõdarab igényelne további vizsgálatot. Ellenõrzõpont is van, autóból pecsétel a lelkes õr. Továbbmenve elmerenghetünk kissé az elõttünk álló szakasz nézegetve, amely nagyjából a Benta partját követi a következõ jópár kilométeren.


Lebattyogunk a tetõrõl, a lejtõ aljánál ér utol a nehezen alvó sétáLós bácsi, tartunk egy gyors konzultációt a börzsönyi sárhelyzetrõl, megállapítva annak mélységi, ragadóssági és kedélyállapot-csökkentõ dimenzióit. A Pipacshon feliratú táblánál megvárom a túrát állatsimogatással kiegészítõ lányokat, majd bevesszük magunkat a sûrûbe. Úgy megyünk nagyjából egyenesen, hogy az egészen kanyargósnak tûnik – morfondírozok magamban. Újra elérjük a civilizációt, örvendezve figyelem, hogy a négy évvel ezelõtti állapothoz képest – akkor jártam itt elõször és eddig utoljára – kevesebb a szemét és rendezettebbek a porták. Talán. A tóparton csapunk egy újabb pikniket, Repkény kimeríthetetlen zsákjából újabb adag ellátmány varázsolódik elõ. Közben elsuhan mellettünk a pontõri szolgálatot futással levezetõ Marosi Attila. Nézelõdünk, örülünk az újra felbukkanó napsütésnek, meg úgy általában, kellemes közérzetet kerítünk magunknak. Az óra azonban ketyeg tovább, felkászálódunk, elindulunk. Utolér (ez egy ilyen nap) ZE és útitársa (Erathia?), eltársalgunk a Benta-patak átrendezett medréig és a megszûnt hídig, ahol ismét várakozó álláspontra helyezem magam. A híd hûlt helyénél tábla tiltja lelkesen az áthaladást, biztos, ami biztos. Rövidesen elhagyjuk a patak partját, keresztezzük az országutat, buszmegállónál nézünk régiautó-kollekciót. Van néhány impozáns darab, annyi szent. Visszatérünk a Tétényi-fennsík nyugati peremvidékére, mély völgyben kapaszkodunk, kanyargunk hosszasan. Viki mintha húzná a lábát, megnyugtat, hogy ez csak azért van, mert egy számmal kisebb a cipõje, mint a lába. Jobban megnézem az inkriminált lábbelit, abból a típusból való, amelyet arra terveztek, hogy a tulajdonosa a pláza bejárata és az üzletsor között használja. Mivel útitársunk nemigen jár plázába, úgy vélte, a számára funkciótlan cipõt megpróbálja rendeltetésétõl eltérõen használva leamortizálni. Egyelõre a cipõ áll nyerésre. Megérkezünk a Nyakas-kõ alatti ellenõrzõpontra, a homokkõ tömb súlyosan tornyosul a tisztás fölé. Impozáns. Ahogy a következõ emelkedõ is az, kövön kaptatunk a hosszan elnyúló sziklapárkányig, amelyrõl sokáig bambulható a kilátás észak, a Gerecse keleti lankái felé. Visszanézni is érdemes: a Nyakas-kõ teljes pompájában vehetõ ki innét.


Hosszan követjük a fennsík szélét, hétvégi házak közé térünk be, az út mindkét oldalán keltikeszõnyegek illatosítják a levegõt. Figyelmeztetõ jelleggel elkezd csepegni az esõ, hirtelen mozdulattal bezacskózom és elsüllyesztem a fotógépet. Nem hiányzik, hogy épp most ázzon be. Kisebb emelkedõvel elhagyjuk a peremet, néhány kanyar után pedig a házakat is. Az esõ kicsit bátrabban rázendít, számunkra épp a Szily-kápolnánál éri el a lokális csúcsértékét, de még itt sem mondanám, hogy nagyon esik. Megkapjuk az utolsó elõtti bélyegzést, letrappolunk a domboldalban, piros forrásjelzés tér ki valamerre. Az egynyomos ösvény széles útra, majd rétre vált, a lõtér végében céltárgyak hevernek, a közepén pedig magányos autó áll. Utóbbi az ellenõrzõpont, kisasztalon pecsételi le a pontõr a papírokat. Megcélozzuk a falut, ipari kerítéssel védett focipályát kerülünk – a jelzés régen mintha keresztezte volna – és máris újra Biatorbágyon járunk. Megjelenik elõttünk újfent a viadukt, átkelünk alatta a patakon, megérkezünk a célba. Szép fémjelvény (nem a viadukt van rajta) és szép oklevél (a viadukt van rajta) a díjazás, továbbá kapunk egy-egy piskótás valamit, ami finom. Ülünk még pár percet, elõkeresem a megõrzött hátizsákot, majd – összefutva a szintén rosszul alvó Lestattal – komótosan visszaballagunk a vasútállomásra. Jegyvásárlás után körülbelül fél percet kell csak várni a gyorsvonatra, amely szûk negyedóra alatt Kelenföldre repít. Köszönöm a társaságot Repkénynek, Vikinek és mindenkinek, akivel együtt túráztunk. Köszönöm a CSBT-nek a túrát, remélem, nem négy év telik el a következõ alkalomig, hogy eljöhetek a Biára.


-Kékdroid-


Képek

 
 
Magyarországi ForrástúrákTúra éve: 20112011.04.05 17:26:22

Magyarországi Forrástúrák a Börzsöny-hegységben – Tavaszi 95-ös


Nagy futással kezdõdik a nap a vasútig, terepszinten kocsma és pénztár, ez most nem a klasszikus Lemaradás, pedig a helyszín stimmel, majdnem az idõpont is. A vágányzári menetrend megkegyelmez, begördül a hajnali személyvonat, impozáns társasághoz – Hevér Éva, Vándor Csillag, orsipanka, Budai-H.G., sétáLós bácsi, DJ_Rushboy – csatlakozunk Kerek repkénnyel a harmadik Bmx-ben, ami most nem bicikli, hanem másodosztályú, 24 m-nél hosszabb motorvonati betétkocsi. (Ehhez képest mozdony húzza a szerelvényt.) Zebegényig utazunk, közben lelkes kalauz kíván jó utat. Leszállunk, betrappolunk a kívülrõl néptelennek tûnõ iskolába. Bent családias a hangulat, vagyis elég kevés a túrázó, Repkény pillanat alatt befizeti a nevezési díjakat, így szert téve két darab nevezési lapra. Összefutunk a seprûi minõségben megjelenõ suvlajjal, aki jótanáccsal lát el, aztán felszívódik. Lepakolom a nagyobbik táskát egy tetszetõs sarokba, elfér az ott, amíg visszajövünk. Összekapjuk a társaságot, a közösségi életet élõ Bubuval az élen, elindulunk: Kerek repkény, Vándor Csillag, Gudluking, Lestat, a B44 távon induló Hevér Éva, valamint szerény személyem haladunk utána.


Zebegényben rögtön teszünk egy kurta kitérõt az Erzsébet-forráshoz, tábla inti az errejáró vándort, hogy vegyen vizet, mert a Hegyes-tetõ vízben szegény. Szintvonalban pedig igen gazdag, teszi hozzá a Börzsöny-térkép a táskában. Elhaladunk a viadukt mellett, nyerünk némi rálátást a vasúti pályára, örökzöld térközjelzõ mutatja a szabad jelzést, de épp nem érkezik fotótéma. Elhagyjuk a civilizációt, annyira, hogy hosszú ideig nem is érkezünk majd tartósan lakott településre – amikor pedig mégis, akkor meg nem fog különösebben feltûnni. Rákanyarodunk a szintvonalakra, kellemes emelkedõ és hangulatos kora reggeli napsütés fogad az avarlepte erdõben. Megérkezünk az Ernõ-forráshoz, csak úgy, tenyérbõl iszom egy kortyot a friss vízbõl. Nagy Attila ér utol és poroszkál tova, megkérve a források részletes dokumentálására. Meredek, mély völgyek mentén kapaszkodunk fel, keltikemezõ bukkan elõ az avarból, fehérre és lilára színezve az erdõ alját. ERTI felirat fogad az egyik fenyõfán Köves-mezõ elõtt, tudományos igényû a telepítés. Odébb távvezeték nyiladékában árválkodik egy kõkereszt, itt mûútra térünk, hogy aztán gyorsan el is hagyjuk. A Kéktúra meredeken ereszkedõ útjáról párás, homályos körvonala látszódik a Magas-Börzsöny tréfát nem ismerõ tömbjének. Kerítésmászásra emlékszem, ez a kerítés vertikális helyzete miatt most elmarad, viszont szalagcsokor térít le a jelzett útról a szépen foglalt Õzike-forráshoz. Itt is tartunk némi vízvételt, majd a forrás melletti réten átvágva, amúgy járatlan, ismeretlen ösvényeken kanyarogva érjük el a Czerovszki-követ. A társaság túramozgalomban érdekelt tagjai nagy örömmel fogadják az eseményt. Maga az emlékhely Czerovszki János erdészeti munkásnak állít emléket, örökkoszorú díszeleg a tábla alá tûzve.


Visszakirándulunk a kék jelzésre, ligeten, erdõfolton követjük ezt, és a becsatlakozó piros sávot, amely innen nézve Vörös-kõtõl Holló-kõig, vagyis Leányfalutól vezet Perõcsényig. Törökmezõn nem találunk sem kirándulókat, sem más túrázókat, sem úgy általában senkit, néhány tyúktól, libától és a Harap-Lak feliratú ól rejtõzködõ lakójától eltekintve. Leballagunk a Fehér-forrás-csoporthoz, itt Cifka Borika õrzi – momentán – egyedül a pontot, a társaság szétszéled, rozoga fahidakon átbalanszírozva jutunk el a völgy túlsó oldalában fakadó, kopott táblájú, szépen foglalt forrásokhoz. Repkény elõhalássza a zsákjából a mai napra rendelt csodaszert, egy bõ félkilós császárszalonna képében, nem az oldszkúlitás-faktor növelése céljából, hanem azért, mert ezt szeretjük. Miután mindenki kellõ tüzetességgel áttanulmányozta a környék forrásait, felcihelõdünk és továbbsétálunk. Gyõri Péterrel, mint szalagozásjavító pontõrrel már a jól alámosott betonteknõ mellett találkozunk, épp igyekszik vissza õrhelyére. Gudluking végez egy gyors összehasonlító elemzést a patak múlt heti és mostani vízhozamára vonatkozólag, a múlt heti nála kiütéssel nyert. Én óvakodok bármilyen megállapítást tenni, de kezd feltûnni, hogy a legendás börzsönyi sárból eddig meglehetõsen szûkmarkúan osztott a természet és késõbb is csak néhány kitüntetett helyen válik majd bõkezûvé.


Elhagyjuk a vén, óriási bükkfák birodalmát, kiérünk a Békás-rétre, elõttünk a mai napra szánt hegyek ködlenek ide a távolból, mögöttük a Csóványos, a Nagy-Hideg-hegy és társaik nyúlnak az ég felé. Alacsony kerítés túloldalán néhány dús szõrû lóféle legelész, Repkény szerint vidáman, szerintem inkább éhesen. Lestat összelegóz egy táblát, amely három darabban hirdeti a helyszín kutyákkal õrzött magánterület mivoltát. Épp itt kanyarodunk rá egy szalagozott lejtõre, pillanatokon belül a Torony-forráshoz érkezünk. Gyorsan leolvassuk a kihelyezett kódot, aztán tartunk egy aszfaltos gyorstalpalót, egészen a Kóspallag feletti útkeresztezõdésig. Útközben különösebb érdekességbe nem botlunk bele, hacsak nem a „Kóspallag, 6-os km-kõ” névre keresztelt buszmegállóba. Eszembe is jut néhány beszámoló az orosz, ukrán stb. vasutakról, ott nagy hagyománya van az ilyentén történõ megálló-névadásnak. Mellõzzük Kóspallag érintését (késõbb valahol, valaki mondja ma, hogy õk bizony itt lementek Kóspallagra és ezzel beletettek öt (!) kilométert, biztos bennem van a hiba, de nem értem, hogy sikerült), egyenesen bevágtázunk a térképen javított földútként jelzett jelzetlenen. Itt akadunk össze elõször a fekete nejloncsíkokkal, amelyek a szalagozást hivatottak képviselni. Nem teljesen észrevehetetlenek – aki tudja, hogy fekete nejloncsíkot kell keresni, az megtalálja – de mivel egy élõ GPS közlekedik gyalog a hátunk mögött, a szalagozás akár pár marék üvegszál is lehetne. Némi sétával megérkezünk a Rablótanya-kulcsosházhoz, itt találkozunk néhány kedves piknikezõvel, akik nem pontõrök, sõt, a kódról sem hallottak. Bubúr telefonos segítséget kér, addig is a jelenlévõk megoldják saját hatáskörben az igazolást.


A szalagozás látszólag toronyiránt célozza meg a Tolvaj-kutat, melletünk eleinte szántó, késõbb fiatalforma tölgyerdõ. A lábunk alatt pedig hosszan elnyúló, az erõt sunyin elszívó emelkedõ. Néha csoffadt, barnás színû beton villanyoszlopokat kerülgetünk, aztán ezek eltérnek valamerre balra. Sebaj, megvagyunk nélkülük, csak azt a forrást, azt kellene elérni. Nem mintha amúgy érdektelen lenne a környék: a Tolvaj-árok mellettünk, alattunk húzódik, õt kell most követni. A térkép mintha zúgolódna, hogy unatkozik a táskában, évente egyszer, ha elõkerül. Ne zúgolódjon, átteszem a zsebembe, gyere, komisz, ha gerincferdülést akarsz. Elõfordul majd még, hogy jó, ha kéznél van. Nagy sokára feljutunk a forráshoz, tartunk egy kihelyezett leülõs pihenõt a kút mögötti kidõlt fatörzsön. Néha nyekken egy nagyot, ezért egész hamar tovaindulunk. Óriási, mélyen barázdált kérgû tölgyfán felirat jelzi, hogy forrástúrák arra. A kanyarban csúcskõre hasonlító kõkaró jelzi azt a valamit, amit régen jelezni akartak vele. Mélyútban haladunk, szép kilátásra hívják fel a figyelmes rendezõk a figyelmet, az ilyesféle invitálásnak pedig nem tudunk nemet mondani. Átbukdácsolunk az ágak között, s valóban, csodajó kilátást kapunk kelet felé, ha mégoly párásat is. A páráról az esõ jut eszembe, amit jó lenne valahogy elkerülni, aztán azzal vigasztalom magam, hogy természetesen éjszaka, egy kitett hegygerincen, szembeszélnél fog esni az esõ. Inkább tovább nézegetem a kilátást, a térkép informál, hogy szemben a Ló-hegy, tõle jobbra a kora-tizenéves korosztály számára esetleg viccesen hangzó Négyhányás látható. Visszakotrunk az útra, kikerülünk egy alaposan széterodálódott kõdarabot, innen csak pár lépés, és szépen festett, BTHE-sárga körjelzés vezet a picike kitérõn az Érsek-forrás körülötti dagonyáshoz. Meózás után visszatérünk a szekérútra, elkanyargunk az Érsek-tisztásig, ahol aztán hagyjuk is elhúzni a jelzéseket és meredek kaptatót célzunk meg a szalagok nyomában.


Átkapaszkodunk a Ló-hegy nyergén (hm, képzavar), a Tányér-réten megnézünk egy összezsugorodott lápot. Utána kanyargunk tovább, mély erdõben, gerincre mászunk fel, hirtelen egy tábla mutatja, hogy ez itt a Bársony-állás, Bársony István író kedvenc szalonkázóhelye. Ha már szalonkánk nincs, szalonnánk viszont van, kanyarítunk magunknak egy keveset. Az emlékkõ a táblától nem messze, épp az útvonalunk mellett pihen az avar közepén. A felirat még éppen kivehetõ rajta. Letrappolunk egy völgybe, átugrunk az alul csordogáló patakon, innen már nincs messze a Lajos-forrás. Pilisi névrokonával ellentétben ez a hely eléggé elhagyatott, éjszaka, egyedül ideérve inkább a kísérteties jelzõt használnám. A háztól feljebb, a hegyoldalban egy kisebb, valamelyest álcázott kunyhó vagy leshely is észrevehetõ. Amikor közelebb érkezünk, a kísérteties jelzõt már nem is érzem olyan igazságosnak, a ház egykori virágoskertjében néhány nemesített, kerti virág árválkodik, a berendezés pedig kopott, de nem elhanyagolt. A forrásnál van egy szabad kifolyó és egy csappal nyitható, az egyikbõl megtöltöm a kiürült palackot. Leülünk pár percre, nézzük a csendes erdõt, a halkan zúgó forrást. Továbbmenve meredek lejtõn érkezünk meg a Kollár-völgybe, akkurátus tábla informál arról, hogy innentõl szalagozással erõsített S+ a jelzés, amelyet követnünk szükséges. Hamarost megérkezünk Kisirtáspusztára, a kisvasút csúcsfordítója mellé, ami végállomásnak tûnik, pedig mûszaki emlék.


Kitérõre invitál a szalag, nem a vasútira, hanem amolyan forrásosra, a vasút meg hadd menjen, szembõl nézve jobbra van Nagybörzsöny, balra Nagyirtás. A Szépasszony-kút elõtt kovácsolt fémkereszt õriz emléket, a forrás a ponton túl fakad, a hegységre jellemzõ, kõvel körberakott kis foglalatban. Repkény étkezik és étkeztet, hogy ne hagyjam el magamat evésileg. Ránézek a szalonnánkra, megnyugszom, van még belõle. A következõ ellenõrzõpont a hegy túloldalán van – röhög a térkép a zsebemben kárörömmel – olyan sûrûk a szintvonalak, hogy hiába is próbálnám megszámolni. "Akkor rock'n'roll", szedjük a lábainkat szorgosan felfelé, Lestat ellép, Repkénnyel ketten követjük. Szembõl beindul a csúcsforgalom, a B44 táv résztvevõi érkeznek jókedvûen, ennek oka az, hogy nekik itt lefelé kell menni. SzLA érdeklõdik a túlöltözöttségem felõl, pedig jó nekem kabátban, fázós típus vagyok. Távvezeték nyiladékához érkezünk, hosszan követjük az oszlopok egyenes vonalát, amelyet egyszer kitaláltak és toronyiránt meg is valósítottak. Innentõl érdemes néha visszafelé kacsintgatni, a párán túl hegyek körvonalai rajzolódnak a messzeségben. Valahogyan felérkezünk, Lestat keksszel kínál, köszönöm. Sokat nem pihenhetünk, pillanatokon belül befutnak Bubúrék, kényelmes, enyhén lejtõ ösvényen ballagunk lefelé. Találkozunk a szembõl érkezõ Hevér Évával, pár pillanat múlva megérkezünk a Dijós-kúthoz, az igazolásra vonatkozó kérdés a felirat második betûjére vonatkozik. Az „i”, akár Diósnak, akár Dijósnak írjuk, a forrás szerényen húzódik meg egy szálas bükk tövében. Rövidke megállás után tovaballagunk.


Tágas bükkerdõben barangolunk tovább, hosszas lejtõ után érkezünk meg az eldugott Vasedény-kulcsosházhoz, amíg a társaság a kérdés megválaszolásával foglalatoskodik, megszemlélem a ház oldalán függõ versikét. Kerítek két-két matricát az igazolólapokra, Repkény akkurátusan felapplikálja õket. Nézegetem a forrást, várakozó álláspontra helyezkedve, bõségesen zúdul fel a hegy gyomrából a jéghideg víz. Továbbmenve érintjük a térképen jelöletlen Orvvadász-forrást, elhagyjuk a jelzést, amely hirtelen feltekereg a Kis-Pogány-hegy felé. Sétálunk tovább a jelzetlen úton, elõttünk a Magyar-hegy óriási tömbje tornyosul a völgy fölé. Megérkezünk az Altáró-vadászházhoz, a térkép a zsebemben arról karattyol, hogy itt valahol felhagyott bánya maradványai vannak. A méretes kõtömbbel foglalt Katalin-forrás környékén rengeteg kivágott farönkbõl emeltek halmokat, tartok tõle, hogy õk most a széndioxid-mérleg javítására kellenek. Utolérnek Siményi Mikiék, aztán a Tibet – VadMalac – J a a t trió, megsokasodva folytatjuk az utat, mellettünk kávébarna színnel folydogál Bányapuszta felõl a patak. Ezt a színt csak kávé formájában szeretem látni, patakban kevéssé, elég sötét dolgokat jelez elõre most is. Eleinte még elég jól járható a széles út, sétálunk, ballagunk elõre, majd hirtelen, mintha sárlavina zúdult volna az útra: a mély trutyin néhányan már keresztülgázoltak, én zselé módon az útmenti hegyoldalban bekkelem ki a szakaszt. Ágak csapnak a szemembe, arcomba, a táska fogantyújánál fogva folyton fennakadok, de még mindig inkább ezt a módszert választom, mint Repkényét, aki mérsékelt lelkesedéssel szüttyög a boka fölé érõ sárban. Mellettünk J a a t-ék elõznek, rajtuk sem a végtelen móka látszik. Végre letérünk Bányapusztára, az épületen napelem tûnik fel, mint ritka, de célszerû tartozéka az erdei házaknak.


Szalagok mentén térünk be az erdõbe, a Jóska-kútnál tartunk egy kis lélekerõsítõ pihenõt, Repkénnyel elindulunk a többiek elõtt, aztán hirtelen egy ottfeledett túrabot miatt mögéjük kerülünk. Ettõl a szakasztól kissé tartottam, de egész kellemesen, mondhatni, kényelmesen emelkedünk. Tartok egy rutinvizsgálatot és örömmel állapítom meg, hogy a Tolvaj-árokban érzett fáradtságom, mintha eltûnt volna. Erdészeti jármû, világos színû monstrum zörög végig a hegygerincen, ismeretlen irányban. Nyomában mély sár és széttúrt terep, ilyenkor kíváncsi vagyok, mi is a helyzet a taposási kárral. Repkénnyel és J a a t-tal egyszerre érkezünk meg a Vár-kúthoz, elsütök valami gyenge poént a források névazonosságára építve. Repkény már türelmetlenül indulna is tovább, mielõtt a pontõr elmagyarázná, hogy melyik a célszerû útvonal a Fekete-völgy felé. Átverekedjük magunkat némi bozótoson, aztán hirtelen arcba kapjuk a lejtõt, éles gerincen hullámozva ereszkedünk a délutáni erdõben. Mellettünk jobbra és balra is szakadék tátong, körülöttünk óriási bükkfák törnek az ég felé. Aztán hirtelen vége, az út alá érkezünk, felkapaszkodunk az útra, amely kivezet Hamuház tisztására. A házikónál fiatal pár készül a vacsorához, némi tartózkodással nézik, hogy Repkény és Bubúr bemennek matricáért a teraszra. Közben én körbefényképzezem Hamuház-rendezõpályaudvart, a sínek jórészt a földbe süppedve rozsdásodnak, egy-két csille áll még idefönt, az áradás óta. A túra legizgalmasabb szakasza következik, a patak ugyanis úgy döntött, hogy az eredeti meder helyett az úton hömpölyög tovább. Ez eredményez néhány izgalmas átkelést, részben a síneken, részben mellettük, kidõlt fákon, csúszós köveken ugrálunk, kivéve J a a t-ot, aki laza könnyedséggel végiggyalogol a vízen. Legegyszerûbb a síneket követni, látható a víz pusztítása, a meghajlott acél ívelése. Érintjük a merítõs Fekete-kutat, szép márványtáblára vésték a nevét. Lassacskán megérkezünk a Vilatihoz, innentõl komfortos aszfaltozás következik, kicsit enyhítve az eddig bukdácsolás fáradalmait. Megérkezünk a Fõalapponthoz, jobbra fenyegetõen indul a zöld sáv a Magosfa felé, ezt a mászást ma megússzuk. Átkelünk egy hídon, balra fenyõerdõ, bungalók, jobbra pavilon és ellenõrzõpont.


Kapunk fejenként egy szeletnyi Balatont, továbbá némi zsíros- és májaskenyérrel pótoljuk az energiahiányt. Pezsgõtablettát bontunk, J a a t gumicukrot villant és kínál. Falatozunk, társalgunk, majd nekiveselkedünk túránk könnyed, tavaszi délutáni szakaszának. A Diósjenõ felé vezetõ, meglepõen jó minõségû aszfaltúton trappolunk, mellettünk meredek oldalak õrzik a völgyet, odébb a Gyeplõs-kútnál lévõ pihenõ csábít megállásra. Egy fénykép erejéig engedünk neki. A térkép elmeséli, hogy egy oldalvölgy itt a Dosnya-völgy nevet viseli, egészen a Dosnya-nyeregig, amely pedig arról nevezetes, hogy onnan még mindig túl messze van a Magosfa csúcsa. Megkönnyebbülten sóhajtok, az éjszakában odáig nem kell fölmenni. Az út mellett közepes kiterjedésû ingovány, tábla hirdeti a vonatkozó pályázat fantázianevét, a teljesíteni kívánt ilyen-olyan irányelveket stb. Furcsa. Elérjük a Dr. Kenyeres Balázs-forrást, eszünkbe jut suvlaj reggeli tanácsa: itt vegyünk vizet, mert innentõl ritkábban is lesz forrás és azok merítõs jellege megnehezíti a palackok töltését. Megfogadjuk a tanácsot, víz kerül a palackba, természetesen pont az újabb emelkedõ elõtt. Rövid, ám igen masszív emelkedõn kapaszkodunk fel a Varjas-kunyhóig, amely inkább tûnik amolyan fedett pihenõhelynek. A túra egyik újabb hangulati fénypontja következik, gyönyörû erdõben, sejtelmes, késõ délutáni fények mellett ereszkedünk le a hegyrõl. Az út mellett a Somos-kút kõfoglalata magasodik a fák között, kicsit közelebb megyek, hogy legalább a fotógép lássa, a dagonyából ennyi is pont elég. Trappolunk tovább, próbálom felvenni az iramot az elöl haladó Repkényékkel. A két völgy találkozásánál J a a t rögtönöz szalagozástechnikai bemutatót, mindenki okulására. Kelet felé fordulunk a Nagy-völgyben, az egyre halványabb fények között megtesszük a rövidke kitérõt a Solymár-kúthoz, a forrásházban lévõ tábláról kell felírni a megfelelõ információt. Visszatérünk a völgybe, jól jelzett úton érjük el az igen közeli Oszlopó-forrást, négy turistaút közül egyiket sem követjük innentõl, hanem egyre magasabbra kapaszkodva érjük el a térközre lévõ Bagó-kutat. Még elég fény van ahhoz, hogy lámpa nélkül lehessen haladni, viszont a fényképezõgép már a vakut erõlteti, néha hagyom érvényesülni. Tágas rétre érkezünk, szalagok vezetnek vissza a Betyár-forrás felé, a völgy túloldalán magas, sötét hegyek sorakoznak egymás tetején. Megérkeztünk a fordítóhoz, idáig fõleg északra jöttünk, mivel azonban a Börzsöny pár kilométerrel északabbra elfogy az Ipoly völgyében, mostantól fõleg délre fogunk menni.


A forrásnál cserlaciék írják alá a megfelelõ rovatot, aztán elõkerítek egy bélyegzõpárnát, így duplán igazolják ottjártunkat. Közben leszáll a sötétség, elõkerülnek a mindenféle kézi- és fejlámpások, kivilágítva indulunk útnak. A ponton megtudjuk, hogy a következõ szûk húsz kilométeren emberes ellenõrzõponttal nem fogunk találkozni. Üdítõ gondolat. Még egy darabig a völgyben futó, kétes minõségû mûúton trappolunk, majd a zöld jelzés megcélozza Pénzásást. Mi meg követjük. Nem túl meglepõ, hogy emelkedik az út, amióta elindultunk, ezt elég sokszor eljátszotta már. Kicsit kezdek befordulni, mivel eddig nem jelentkezett a szürkületi menetrendszerû holtpontom, most gõzerõvel próbálja bepótolni a hiányosságot. Lassan felzárkózom az elöl haladókhoz, Repkény, VadMalac, J a a t haladnak együtt, a beszélgetés felissza a fáradtságot, megérkezünk a Pénzásás-nyeregbe. Kicseréljük a jelzést kék négyszögre, ezen emelkedünk tovább, a Börzsöny szíve felé. VadMalac telefont kap, lemarad, amikor újra lépteket hallok mögöttem, akkor már DJ_Rushboy és két útitársa érkeznek. Jobbra – mellesleg – csodaszép a kilátás, a csillagok az égen, a távoli falvak a láthatáron, mind apró fénypontokként látszódnak. Aztán elnyel minket a rengeteg, a széles úton utolérem Repkényéket, mostantól végig együtt gyûrjük a kilométereket. Illetve, néhol a kilométerek gyûrnek minket. Szalagok vezetnek a völgybe, megtaláljuk a Király-kutat, megint lehet nagy ivászatot csapni. Újra a Kemence-Diósjenõ félhivatalosan megnyitott országúton trappolhatunk, Lada Niva húz el szembõl, majd rögvest megfordul és elrongyol Kemence felé, bõ kilencvennel. Csak pislogok a botváltós nájtrájder után. Fények bukkannak fel az egyik útkanyarulatnál, ez már Királyháza. Gudluking mutatja, hogy az egyik turistaház udvarán is áll egy foglalt forrás. A hegyek elõszobájában járunk, lehet válogatni a dél felé vezetõ utak közül: mind fölfelé megy. Nagyon.


Az itiner szerint vissza kell térni a Király-kút kedvéért elhagyott kék négyzetre, így is teszünk, meredek, hosszan elnyúló kaptatót kapunk a lábunk alá. Ez a Dobó-bérc, a zsebembõl a térkép halkan Dobogó-bércnek zümmögi. Ráhagyom. Ahogy egyre följebb jutunk, úgy válik egyre inkább bizonyossá, hogy hol is tartunk. Mellettünk a Pogányvár gerince húz magasra, amikor kelet felé nyílik némi kilátás, akkor a Hollófészek tömbje sötétlik talán a völgyön túl. Mögötte Diósjenõ közeli fényei pislákolnak, valahol egészen odalent. Elérünk egy magassági pontot, összehúzom a kabátot a szélben. Az égbolt sötétsége alatt másik, sötétebb vonal mutatja az elérendõ magasságot. Elvis hangolja a gitárt, meg mást is csinál, ezért aztán menekülõre kell fogni. Röpke lejtõ után kanyargós erdei ösvényre térünk, ez vezet fel a Hárombarát-nyeregbe: megérkezik mellénk a zöld sáv jelzés, amelyet hagyunk tovább kapaszkodni a Csóványos felé. Letérünk a Nyír-rét felé, ahányan összeverõdünk itt a sötétben, annyifelé széledünk, hogy megtaláljuk a megfelelõ utat. Határozott, széles úton, a néha bóbiskoló térkép szerint egykori kisvasút nyomvonalán érjük el a Musli-forrást, kivájt farönk vezeti az út mellé a hûs, frissítõ vizet. Kezet, arcot is mosok, közben Repkény az iroda rendíthetetlen kezelõjeként feljegyzi a helyes választ. Hiba csúszik a gépezetbe, a kék négyszöghöz kicsit vissza kéne menni, mi azonban a többiek után megkerüljük a völgyfõt a széles úton, mûködik a birka-effektus. Megleljük a Kroslák-kutat, felkaptatunk az egyre erõsebb szélben a Foltán-kereszthez. Padok vannak és asztalok, ennél alkalmasabb helyet nem is lehetne találni egy kellemes vacsorához. Közben hátha megérkeznek Bubuék is, akiknek még Királyházán hallottuk a hangját. Halkonzerv, szalonna, zsemle, gumicukor, kóla, víz, ilyesmi kerül elõ a három hátizsákból, jóllakunk. Mögöttünk belátható és hallható távon senki nem közeledik, elindulunk, mielõtt kockára fagynánk a metszõ szélben.


Annyira sikerült az evéssel új erõre kapni, hogy innentõl a Kéktúra hosszú lejtõjén néha tartunk egy frissítõ kocogást. Kerítés szegõdik mellénk, majd távolodik el, eszembe jut, milyen vidám dolog is itt fölfelé ballagni. Elmosolyodok, mert lefelé sokkal vidámabb. Nem is tart sokáig megérkeznünk Saj-kúthoz, ahol az emlékeimben élõ dagonyás vízfeltörés, meg a kiszáradt foglalat már a múlté. Iszom egy korty vizet az újjáélesztett forrásból fakadó vízbõl, keresztezünk egy széles utat és rátérünk a rövidke Z+ jelzésre. Csak a miheztartás végett belefutunk egy kis eredeti, börzsönyi dagonyába, mielõtt megtalálnánk a mûutat. Lekapcsolom a lámpát, a többiek eszközeire támaszkodom, így ballagunk Királyrétig. Oldalt felismerni vélem a 2007-es Börzsöny Éjszakai célját, most nagy mulatozás zaja szûrõdik ki, valamint néhány, korán távozó mulatozó. Királyréten ellenõrzõpontra lelünk, autóból adják az igazolást, a mozgó ellenõrzõpontnak fenntartott hely helyett a „Tar P-h-alja-forrás” rovatba. Érdekes, gondolom elõször. Egyre csak fokozódó vidámsággal rontunk neki a hátralévõ tizenegynehány kilométernek, a térkép idegesítõen zümmög valami emelkedõrõl.


Kisétálunk az alvó Királyrétrõl, tábla mutatja a Deszkametszõ-völgyben vezetõ országúton Kóspallag irányát. A szalagok rögvest letérítenek róla, patakvölgyben kerülgetjük a sárfoltokat és a kisebb-nagyobb köveket. Aztán a meder elfogy, az út pedig egy merõ sárfolttá lényegül át. A változatosság kedvéért néha szembejön egy-két szedres, meg mindenféle belógó ágak is. Szalagozás is van, párhuzamosan mûködik a piros-fehér csíkos és a kék nejlon. Megint állandóan fölfelé megyünk, most ráadásul nem érdemes megpihenni, mert a másodperc törtrészénél hosszabb állás mélymerülést eredményez. Vendégmarasztaló hely ez. Az út szélén néhány, még az úton lévõnél is nagyobb és mélyebb dagonyát látni, egyre kíváncsibb vagyok, hogy mit is keresek én itt? Aztán összeszedem magam és felteszem a költõi kérdést, hogy a rendezõk szerint mit keresünk itt? Végül rájövünk: arcleépítõ kúrán vehet részt az errejáró: aki túl lelkesen mondja Királyréten, hogy innen már csak lazán besétálunk Zebegényre, annak itt hamar leépítik az arcát. Elvis is itt csücsül, valamelyik sártócsa közepére ácsoltak neki egy színpadot, hiába hittem, hogy leráztuk a Foltán-kereszt elõtt. Már kellõen magasan, egy viszonylag száraz részen ráállok pár letaposott indára, elõkotrom a térképet, szerinte a környéken még forráshoz hasonló objektum sincs. Az emelkedõ azonban szerencsére elfogy, kordonszerû szalagozás térít Kóspallag felé. Patakcsobogást vélek hallani, aztán kék kereszt jelzést vélek látni és száraz(abb) utat vélek a lábam alatt érezni. Megérkezünk Kóspallagra, ennyire még nem örültem neki. Azzal a lendülettel, ahogy betérünk a faluba, le is ülünk az emlékmûnél, két pofára falni a földimogyorót.


A rövidre szabott szünetjel után feltápászkodunk, kisétálunk a kóspallagi elágazóhoz, amelyet a távoli múlt ködébe veszõ, ööö... tegnap délelõtt már láttunk. Most egyenesen kell menni, aszfalt jön aszfalttal, megváltás a sok sár után. Különösebben nem történik semmi Csurgópusztáig, ahol v63-152 sporttárs õrzi autóból a pontot. Elmeséli, hogy voltak, akik még nálunk is kisebb lelkesedéssel számoltak be a Tar Péter-hegy alatti kalandjaikról. Megkapjuk az útbaigazítást is: nagyjából elõre kell menni, ütközésig, az lesz Zebegény. Elhaladunk valami romos istálló mellett, ez lehetett Csurgópuszta. Aztán szántó, szántó és szántó, minden mennyiségben, néha trükkös útvillákkal megfûszerezve, hogy el ne aludjon a turista. Körülöttünk mindenütt a távoli hegyek körvonalai derengenek a láthatáron, a Pilisen túl a fõváros fényszennyezése világítja sárgásan a felhõket. Lenyûgözõ a látvány. Majdnem pontosan szemben látjuk a dobogókõi adótornyot, elmeditálok, vajon mekkora lelkesedéssel fogadnám, hogy a túra célja oda helyezõdött át? Megállapítom, hogy semekkorával. Ugrik egyet az óra, eljött a nyári idõszámítás pillanata, kettõ helyett hármat kell látni. Elérünk egy nagyobb tanyát, ezt jobb oldalról kell kerülni, amikor már éppen térképes segítséget kérnénk, akkor bukkan fel egy diszkrét szalag. Megint emelkedõt kapunk, hosszút és kopárat. Nagyon hosszút. Valahol egy tanösvény táblája jelenik meg mellettünk, majd egy következõ, a Hegyes-tetõ tömbje pedig szépen csendben kezd kevésbé elöl, mint inkább oldalt sötétleni. Megérkezünk Zebegénybe, meredek utcán trappolunk lefelé, meglepõdöm, amikor szemközt találjuk magunkat az iskolával. Odabent aztán gratulációk, étel-ital-dõzsölés, zoknicsere, utóbbi csak erõs idegzetûeknek. Rövidke pihenõ után átballagunk a vasútállomásra, veszünk jegyet Biatorbágyig, a hétvége még tart. Köszönöm a társaságot mindenkinek, akivel a túrán hosszabb-rövidebb ideig együtt mehettem és természetesen köszönöm a rendezõségnek, hogy ilyen remek útvonalat találtak nekünk a Börzsönyben!


-Kékdroid-


Képek

 
 
Lepke (Vasas nagy 8-as)Túra éve: 20112011.03.23 14:30:07

Lepke 40


Süvít a szél a Bakony felõl, néha megsoroz egy erõsebb vízpermet-hullámmal, néha csak csendesebb, áztatóbb esõt kapunk, ahogy Kerek repkénnyel sétálunk az egykori Jutaspusztai pályaudvarra, amelyet eufemisztikusan Veszprém külsõre, majd egyszerûen Veszprémre rövidítettek a vasút története során. Két mozdonnyal érkezik a személyvonat Székesfehérvárról, a hátsó gép leeresztett áramszedõvel, hidegen utazik Szombathelyre, ezzel némi hasznos terhet is képviselve a szerelvényen. Bobán a veszprémihez hasonló, vágtázó északi szél fogad, megkávézunk a legutóbbi itteni kocsmázás óta kikupálódott restiben (értsd: azóta dupla áron mérik a kávét). Az állomás mögötti buszforduló tartozékául szolgáló nyomóskútból töltjük fel a Veszprém óta kiürült palackot, plüsskutya árválkodik a kék objektum mellett a sárban. Repkény megmenti a láthatóan párszor megtaposott jószágot, aki az internacionalista globalizmus jegyében angol nevet kap, õ lesz mostantól Lucky. Visszatérünk a peronra, befut a Szombathely-Kaposvár sebesvonat, ez röpít tûpontos indulást-érkezést tartva Vonyarcvashegyig. Leszállunk, meglehetõs nagy tömeget találunk a váróteremben és elõtte, amelyben nagyszámú ismerõssel sikerül találkozni: Vándor Csillag és Bubu igyekeznek már kifelé, valamivel hátrébb a sorban az ELTE SE képviseletében Lépéshiba, Szötske, cr_lupin, magasodnak ki a tömegbõl, késõbb Petamival is összefutok. Repkény vállalja, hogy egyedül küzd meg a rajtoltatókkal, kitolatok, a bejáratnál Tinca, Vinatti, R.Gellért és Lestat várják az elõttük lévõ sor elfogytát. Repkény diadalmasan érkezik a papírokkal, meglódulunk. Közben jut pár pillanat az itinerként szolgáló A/4-es lap tanulmányozására: õszinte bánatomra és meglepetésemre a Szent Mihály-domb kimarad, helyette a Lajos-völgyön húzódó jelzetlen utat kell követni a Vas-hegy tövébe. Ezáltal a táv valami három kilométerrel rövidebbé válik, de kíváncsi lennék egy pontos mérés eredményére is.


Kitrappolunk a fõútra, balkanyar, jobbkanyar, kevés autós járkál ilyenkor a 71-esen. Csekély marad a forgalom, ahogy végigballagunk az üresnek, lakatlannak tûnõ luxusnyaraló-soron. A házsor végénél iskoláscsoportot elõzünk, félhangos megjegyzések kísérnek a sietésre való utalásokkal, nem utoljára a mai nap során. Majd kinövik. A fenyõerdõ fortissimóban bömböl a szélben, mellettünk most és az egész túra során igényesen kialakított út- és helyzetjelzõ táblák informálnak névvel, földrajzi koordinátával hollétünkrõl és tszf. magasságunkról. Külön tetszik, hogy minden táblán más életformáról láthatunk kisalakú, festett képet. Megérkezünk a Berzsenyi-kilátóhoz, gyorsan túlesünk a pontõrök kérdésein (rajtszám, papír), az erõs szélre és a kilátást óhajtó nagyszámú érdeklõdõre való tekintettel kihagyjuk a panoráma megtekintését. Elsietünk, jórészt zúgó fenyõerdõben, néha még kopár fák között kanyargunk és emelkedünk a továbbiakban. Az egynyomos ösvényen iskolások vidámkodnak, pont abban a korban járnak, amikor ez már nem aranyos, de még nem jópofa. Türelemre intem magam, elvégre a többségük vissza is köszön, a lányok közül a többség csókolomot köszön, a vagányabbak csákányt kiáltanak, mire a társaik jókat vihognak. A fiúk nem vagánykodnak. Elhagyjuk a zsezsegõ csapatot, felérünk a Pad-kõ oldalában futó, széles gerincútra, jobbra adódik némi kilátnivaló: völgyek, dombok kopár tölgyerdõit színezik sötétzöldre elnyúló sávokban a fenyvesek. Elõttünk a Vándor Csillagból, Lévay Bélából és Bubúrból álló trió halad nagy sebességgel, távbeszélgetést tartunk pár mondat erejéig. Beérjük SzLA-t és a vele haladó Edinát, Repkény egykori iskolatársát és városbelijét, innentõl idõnként kibõvülõ négyessé válik a két kétfõs társaság, nem kell félni a beszédtéma hiányától. :)


A nagy beszélgetés közepette nézelõdök erre-arra. Felleljük például a soron következõ táblát, megtudjuk, hogy a h=357 m magas Gúla-tetõn járunk, a pozíciónk északi szélesség 46°48,430', keleti hosszúság 17°19,403', továbbá Büdöskút már csak 579 méterre található és a táv leküzdéséhez 8' áll rendelkezésünkre a sárga és a zöld sáv jelzéseken. Ijesztõ pontosság, és ez még csak a legfelsõ tábla a háromból. Mellettünk egy rét húzódik, a túlsó végében a tetõn az adótorony szinte karistolja a fel s alá száguldozó felhõk alját. Megérkezünk az eddigiekhez hasonló precizitással definiált Büdöskútra, a rendezõk épp rakodják az ellátmánynak valót, szemfüles résztvevõk már most hozzájutnak néhány szelet zsírospapihoz. Némi sorállás után elszabadulunk a kicsit belassult pontõröktõl, hosszan lejtõ szakasz áll elõttünk. Sikerül nem elvéteni a sárga sáv letérését, jutalmul sáros szekérutat kapunk, mellette minden oldalon zsenge medvehagyma-mezõkkel. Leszakítok pár levelet, elrágcsálom, elöl Repkény is hasonlóan cselekszik. A Szoba-kõ-barlangnál ifjú pontõrök ücsörögnek, megtekintésre ajánlják a pont névadóját, de a lefelé vezetõ csapásra valószínûsített sár- és susnyahelyzet miatt idén ez is kimarad. Ballagunk tovább, elõttünk két domb között kinézve a Balaton haragosszürke víztükre terül el. A lányok elõrehúznak, SzLA-val alig gyõzzük tartani a lépést mögöttük. Végigballagunk a völgyön, játszótérnél derékszögben balra indul egy ösvény, felkaptatunk rajta a Szerelemdombra. Kollektívan megtekintjük Pele apó tanösvényének azon állomását, amelyen Pele apó alvását a leírva bizarr látványt nyújtó „Hópityipû!” (sic!) szóval illusztrálták. SzLA visszakiabál (8€+Mwst.) egy túratársat, aki az amúgy logikusan adódó, ám jelzetlen úton folytatná a túrát. Dolomitbánya kínálja a visszatérõ fotótémát, onnan pár lépés és lent is vagyunk a büfésoron. Ezúttal is elnézést kérek a kinti asztalnál kávézgató túrázóktól, akiket elõször ellenõrzõpontnak vélek, pedig a pecsétet és az ajándék extra méretû Balaton szeletet a kocsmában osztogatják. A színen megjelenik egy bögre kávéval Pataporc, majd SzLA is megszervezi a maga koffein-utánpótlását. Utolér Tinca, a következõ néhány kilométeren erõs fékezéssel becsatlakozik hozzánk.


Megkapjuk a következõ emelkedõt, vízpermet-hûtéssel ballagunk fel rajta a Batsányi-kilátó tövében õrködõ ellenõrzõ állomásra. Mintha kevesebb lenne a fa az út mentén, de lehet, hogy csupán rosszul emlékszem. Bélyegzõ, kimaradó kilátózás, mert a társaság nagy lendületben közlekedne már tovább. Elhúzódó emelkedõ vezet a Márványkõfejtõ-hegy tetejére, a légmozgás jelentõs hûtõteljesítménye miatt azonban sikerül nem megizzadni rajta. Néha érdemes visszanézni: az eddig járt dombvonulat gerince mögött a Balaton higanyszínû víztükre nyúlik el, mögötte a somogyi lankák húzódnak a ködös távolban. Végre készülhet néhány, nem ellenfényes kép. A tetõn kikönyörgök pár kortynyi vízellátást Repkénytõl, pedig nálam van a bobai kútvíz, a táska mélyén – jól jön majd a visszaúton. Feltrappolunk a Vékony-Cserhez, a putriromot lassan nagyítóval kell keresni. Újabb ellenõrzõpont következik, buzgón diktáljuk a rajtszámokat. Visszacsatlakozik mellénk a 25-ös táv, ennek ellenére az elmúlt évekhez képest csekély mértékû létszámtöbblettel találkozunk a túra hátralevõ részében. Elkanyargunk a magaslesek földjén, dohányzó túrázókat elõzünk hirtelen kigyorsítással. Tinca megkínál eredeti, -Dilen-féle süteménnyel, megbeszélem magammal, hogy az egyik finomabb, mint a másik, ezúton is köszönöm. :) Elõrehúzunk kissé, a Szent Miklós-forrásig, ahol megcsodálom a forrásra telepített leendõ vízerõmû egyszerûsített makettjét. A pontõrök borral kínálnak, elkortyolunk Repkénnyel ketten másfél decilitert, hadd ártson. Csatlakozom a forrás völgyfõjébõl nagy lendülettel ellóduló Tincához, majd amikor utolér a második körét rovó Rudi István és útitársa, már nem tudom felvenni a hetes átlagú sétatempót, bevárom a Repkény-Edina-SzLA triót. Tartunk egy medvehagyma-szüretelõ szünetet, másnap leves és saláta készül a levélkékbõl, kapacitásnehézmény miatt az egész adagból ennyire futja.


Érdekes sziklákat kerülgetve felsétálunk a Kutyasírokhoz. Nehéz eldönteni a helyszínen, hogy kitakarították-e, avagy tényleg új hantokkal kellett bõvíteni a szolgálatteljesítés közben elhunyt ebek nyughelyét. (Kitakarították, rendbehozták.) Elkanyargunk az adótorony mellett, irtások mellett kapunk ízelítõt abból, milyen a kilátás a Keszthelyi-hegységben a Keszthelyi-hegységre, ha éppen felhõs az idõ. Visszatérünk Büdöskútra, sportszakmai találkozásra kerülünk -rafter-rel és útitársával, sõt, Pataporcék is utolérnek. Felfalunk kettõ-kilenc szelet zsíroskenyeret, a forró teából a repetát a Pad-kõig hurcolom a fémbögrében. A hegytetõn jut eszünkbe megérdeklõdni a pontõröktõl, hogy mi motiválta a rendezõséget a túra lerövidítésére: a válasz a Z+ eddig is nehezen járható lejtõjének járhatatlanná lényegülésében rejlik. Vagyis nem lehet lemenni a fenyvesben, ezért történt a levágás és a Szent Mihály-domb kihagyása. Kár érte, lehet, hogy jelzetlen úton, szalagozással végig lehetett volna vinni a gerincen a túrát, a fenyvesbe veszõ út helyett az eddigi rendezések során többek által igénybevett kispista-úton – feltéve, hogy az nem vált magánterületté. Az viszont már a rendezõk javára írandó, hogy így a 25 km-es táv is felmegy a Vas-hegyre. Pad-kõn egy idõre elválunk a kilátóba vezetõ sort kiváró -rafter-éktõl, szinte egyedül vagyunk a hosszú, jórészt fenyvesben vezetõ úton (hülyeség, négyen nincs az ember egyedül...), kivéve, amikor oda-vissza elõzgetjük egymást Lévay Bélával. Megérkezünk a következõ ellenõrzõpontra, itt válunk el a Z+ jelezte gerincúttól. Az újjáélesztett Tanúhegyek nyomában elsõ kitiltott résztvevõje, önmagát már kellõen illuminált állapotba hozva, az igazi pontõrök borával kínál, viszont nekünk nem adja elõ a fokosforgatós mókát, amirõl késõbb Bubu beszél. Szerencsére. (Lehet, hogy veszélyességi pótlék járna a Lepke pontõreinek, mert a srácok dünnyögésébõl azt veszem ki, hogy a fokosos ember önszorgalomból van ott...)


Jelzetlen, abszolút egyértelmû, kavicsos út vezet végig a Lajos-völgyön, szép fenyõerdõt kapunk magunk köré. A völgy végében ellenõrzõpont fogad, pótlandó a kimaradt kápolnai pontot, itt térünk vissza az eredeti útvonalra, fel a Vonyarcnak utónevet adó Vas-hegyre. Felkanyargunk, Repkénnyel megvizsgáljuk a kilátót is, itt ér utol matus.petiék társasága. Elnézünk a felborzolt tûlevelû lombkorona felett, délen erõsen fodrozódik a Balaton vize, nyugaton Keszthely városának a jellegzetes épületeit sorolja egymásra licitálva Átol Csaba és matus.peti. A lejtõ tetején belépek három ifjú túratárs elé, egyikük lemondóan legyint a kilátó láttán, s így kommentálja a helyzetet: „Na, menjünk innen a büdös, retkes...”, szóval mindenki találja ki, hova. Ebbõl arra következtetek, hogy az illetõ immár kevéssé fogékony a kora tavaszi balatoni panorámára. -Rafter-ék is beelõzik a letargikus kis csapatot, letrappolunk a végére porossá, csúszóssá váló meredeken. Bevárjuk a túrabotot a poros lejtõvégen élesben tesztelõ Edinát, hátvéddé lényegülve trappolunk a cél felé. Az útról balra nyílik egy újonnan kialakított ösvény, padok és kivágott fák szegélyezik. Ezzel vissza is térünk a faluba. Megfigyeljük az épületeket: az egyik háznak nem eléggé aranyozott az ajtógombja, a másiknál ugyan kolbászból van a kerítés, de az nem elég csípõs, a harmadik pedig olcsó, pekingi kacsaláb-utánzaton forog. Egyszóval, csupa rozzant vityilló mellett haladunk el a fõútig. A vasútállomásra menet jobban van alkalmam megvizsgálni az utcát díszítõ elemeket, felfedezek egy EU-s csillagokat tartalmazó, csúcsára állított fémkockát. Ez mintha eddig nem lett volna, vagy nem figyeltem oda, utóbbi erõsen valószínû. Besétálunk az állomásra, odabent páratlan irányba közlekedõ Bz motorvonat motor+mellék összeállítású szerelvénye várja a szabad jelzést.


A célban ismét némi sorállás következik, aránylag hamar kézhez kapjuk a díjazást – idén újítottak, lila keretû a kitûzõ. A közösségi élmény fokozása érdekében nem utazunk el az elsõ személyvonattal Tapolcára, elbeszélgetünk -rafter-rel, Edinával, SzLA-val, a hosszú ideje már a célban várakozó Lépéshibával, befutnak mgruberék, velük utaznak haza útitársaink. Találkozunk a duplázó DJ_Rushboy-jal, késõbb Joeyline-nal, Petamiékkal. Visszaérkezik Vándor Csillag és Bubu is, utóbbi szemrehányón mondja, hogy akár velük haladva is elértük volna a vonatot. Közben megszakítom a forgalmista ebédjét, jegyvásárlás céljából, meg boltot is keresünk, de a jelek szerint õk sem tartanak ma munkanapot. Negyed hat körül megérkezik a 208-as Bzmotból és egy Bzx mellékkocsiból álló vonatunk, beszélgetünk, nézegetem a különbözõ vasúti felvételi épületeket. A fél órás, hiábavaló boltkereséssel eltöltött átszállási idõ leteltével Tapolcáról lendületesen húz ki a szinte üres kocsik élén a remot Csörgõ. Mellettünk a zord szürkületben a Tanúhegyek tornyosulnak a vaspálya fölé, nyugaton a Márványkõfejtõ-hegy hosszú fala zárja a láthatárt. Lassan besötétedik, majdnem elfelejtünk leszállni Balatonfüreden, aztán majdnem kockára fagyunk a szélben, amíg elsétálunk Balatonarácsig, hogy ott szálljunk fel a veszprémi buszra. Közben arról beszélgetünk, micsoda jó kis túra kerekedett a mai Lepkébõl is, köszönöm minden útitársunknak és a rendezõknek.


-Kékdroid-


Képek

 
 
Bükki kilátásokTúra éve: 20112011.03.09 17:48:16

Bükki Kilátások


Wir laden unsere Batterie

Jetzt sind wir voller Energie

Wir sind die Roboter”

(Kraftwerk: Die Roboter)


Ébredés, ébresztés, reggeli. Indulás, a rádió országos napsütésrõl csacsog. Itt csak a köd ül a völgyekben. Bél-kõ, nyolcszáztizennégy méter magas kõbánya, alig látszik belõle valami. Kikászálódás, Kerek repkény, Patti, Bese, én. Ha a középsõ kettõ topikolna, kevésbé nézne ki hülyén a szöveg. Máv-megálló, jó az autónak is, innen hazapöfög a dízel. Imaro üdvözöl, kérdezi, nem lesz ez sok? Öt éve is ezt kérdezte tõlem, akkor majdnem sok lett. Globális rajtidõ hét huszonhat, lesz még jelentõsége.


Bácsó-völgy, fekete paripa néz szomorúan utánunk a falu szélérõl. Botladozunk elõre a fagyott sáron, még mindig jobb, mint csúszkálni a fagyatlan sárban. Fenyves elõször, fenyves másodszor, emelkedõ: átlépjük a lokális hóhatárt. Diviaczky-forrás, kortyolok belõle, mert hidegben hideget kell inni. Biccentek a koszorúknak, talpalok a többiek után. Magányos fa, kanyar, rét, régi-régi földsánc. (Most olvasom a letölthetõ, olvasmányos, színes itinerben. :)) A peremérõl kilátás, felhõbe burkolózó, komor hegyek: Kis-Kopasz, Istállós-kõ és társaik õrzik némán a Horotna mély völgyét. Még egy emelkedõ, ott a tisztás már a tetõ. Az elsõ szúróbélyegzõnél vidám társaságot váltunk, szusszannak a felérõk. Suhanós lejtõn óvatoskodunk, sétáLós bácsi elõz udvariasan – ezúton írásbeli dicséretben részesítem a román-moldáv-ukrán vasúti körutazásról szóló beszámolóért. Katonasírok, a szívszorító. A többiek szeme elõtt a térképen KPS jelzésekkel cizellált emelkedõ lebeg. Vén, óriási bükkösben kaptatunk fölfelé rajta. Eltrappol Kerékgyártó Peti, majd Börcsök András, Wehner Géza és még sokan mások. Maradunk megint négyen, meg a hegy. Egyelõre az utóbbi áll nyerésre, de két fenyvessel és egy réttel késõbb már elhiszik, hogy még ma felérünk. Moiwáék elõznek ötös és hatos közötti átlaggal, térdkímélõ üzemmódban. Kõkapu, két hasraesést számolok, Repkény fotózgat kajánul odafentrõl. Ördögszántás, összevissza jelek, hegytetõ. Megint szusszanunk, párás a félkörkép, a Pes-kõ keleten lezárja a láthatárt. Nyugaton csak a felhõ, délen valahol Egernek kell lennie a távolban.


Leóvatoskodunk, elesni nem égõ. Cam Mogó várja a szembeforgalom elhaladását, néhány futó libben tova közben. Õr-kõ-rét, megint, Országos Kék, megint. Nem mintha unnám, sõt. Botladozunk a kanyargáson, a BNP hatályos rendelkezése értelmében nem hangoskodunk és nem állunk meg a Pes-kõ melletti szakaszon. Konformálódunk. Véletlenül megérkezik egy zöld négyszög, megtetszik és ezt követjük a barlangig. Tesók tán még nem is jártak itt, valahol el kell kezdeni. A pontõr almával és ropival kínál, fordított sorrendben elfogadom, almát zsebre vágom. Megcsodáljuk a PUR-habbal szigetelt ajtót, a modern épületgépészet betört a Bükkbe. Lebotladozunk, vissza a Kék fõútvonalra. Rét következik, nem havas, nem jeges, alig sáros úttal, általános álmélkodással a kilátásra. Néha felvillan egy kósza napsugár, mégis lehet majd hinni a meteorológiának? Mégis. Éles balkanyar, kisodródás azért nem fenyeget. Jobbra lápák nyílnak, megbeszéljük a szó etimológiai hátterét. Közben megérkezünk az Õserdõhöz, betekintést nyerünk a kerítésen át. Szintemelkedés árán kikerüljük a szigorúan védettet, a kerítés felsõ sarkán túl vár a következõ bója. Lefelé viccesen csúszkál a testvériség a kidõlt fa alatt, Repkény rutinosan slisszol át, én inkább a kerítésbe kapaszkodva mászogatok. Cam Mogó utolér és belassít hozzánk, a Tar-kõ emelkedõje nem tréfál, hanem megizzaszt. Repkény közben eltér Felsõtárkány felé, de még idõben észreveszi, hogy a le az nem föl. A kidõlt fánál leülünk megvárni, Cam Mogó is megáll velünk, társalgás közben engedjük el az újabb gyorslábú társaságot, köztük Lépéshibát és Tóth „Hak” Pétert. Napsütés az indító vezényszó, részidõ Tar-kõn négy óra. Azért is leülünk, megint. A felhõk dél felé menekülnek, így arra csak párát látni, de keleten a Három-kõ teljes pompájában tündököl. A tesók az állukat vakargatják felfelé buzgón. Egy kicsit én is, de nem szabad látszania annak, hogy elérzékenyülök. Cam Mogó citromos sört varázsol elõ és földimogyorót, nálunk szendvics van és étcsoki. Megérkezik István, Cam Mogó kollégája, utána nem sokkal Nagyondinnye és Jámbor, még utánuk a minden tájegységet megcélzó Palóc Expedíció színeiben Bíbor és Vagdalthús. Egy bükki réndzsör, a természetvédelem felkent õre bukkan fel az általános találkozások közepette, ez hirtelen mindenkit indulásra késztet, pedig õ csak a kispistautat jött lezárni, szalagozással, meglepetten nézi a hirtelen népvándorlást.


Bekanyarodunk a fennsíkra, állandósul az utat, ösvényt borító hótakaró. Az eddiginél határozottabban kezdem noszogatni a népet, most kell menni, amíg lehet és íme, megindul a társaság. Négyes alakzatba fejlõdve térünk be az egyik, majd a másik töbörbe, a harmadikba – az esõháznál – csak azért nem, mert elmélyülten olvasom az útleírást. Útelágazást találunk Cam Mogóékkal, a keleti irányt választjuk továbbhaladásra, helyesen. Fenyves suhog felettünk. Elérjük az utat õrzõ faházat, elhagyatva nézi a keresztezõdést, ahol már nem kell figyelni a forgalmat, a Bánya-hegyi és az Olasz-kapui sorompók elvették a kenyerét. Szerencsére. Nagy-mezõt szinte hómentesen találjuk, gyönyörû a táj, körülöttünk mindenütt hegyek, fenyõerdõk, bükkösök, rá kell szólnom a többiekre, hogy siessünk, mielõtt elérzékenyülnék. Mellõzzük a következõ utáni ellenõrzõpontot, trükkös. Újabb fenyvest találunk, víznyelõ oldalában üldögélõ síházzal. Lemegyünk, kedves emberek lefényképeznek, teával és kenyérrel kínálnak. A teából kérünk a termoszba is, az eddigi megállások során szépen kiürült. Rövidítek a tartózkodási idõn, kenyérrel felpakolva térünk vissza Nagy-mezõre.


A réten Tibet, VadMalac és Sánta Kutya (SK) érkezik szembõl, jelentõsen késõbb indultak és jelentõsen gyorsabban érkeztek fel. A két Palóc Expedíciózót pedig a tábláról lógó bójánál találjuk, szúrós hangulatban, rövid idõre összetagozódásra kerülünk. Közben hátrafelé is figyelek néha, ahogy a fiatalok elmaradnak, én is maradok kissé. Felevickélünk a Kis-Kõhát nyergébe, ez is a Török út, csak itt még izgalmas. Lejtünk, eleinte szolidan a vén erdõ csöndjében, majd átkelünk a Kõkapu sziklarengetegén és a dõlésszög is egyre meredekebbé válik. Véget ér a hó birodalma, de még nem kezdõdik el a sáré, kényelmes sétaúton bandukolunk dél felé. Repkény és Bese elõrehúznak, Pattival alkotjuk a hátsó traktust, ahogy átvág velünk a jelzés a fiatal bükkök közt. Betér mellénk a Lillafüred-Felsõtárkány országút, egy-egy autó zúgása üti meg a fülünket, aztán visszaáll a csend. Szórványosan beszélgetéssel akasztjuk meg, illetve Besét kell néha nevelni. Balra hirtelen adódik némi kilátás, az a Zsérci-Nagy-Dél, alatta Répáshuta bújik meg a völgyben, el kell hinniük, mert amúgy nem látszik. Felérünk a következõ bójához, elmagyarázom a Bükkben kevésbé jártasaknak, miért is került ez ide, aztán lebukdácsolunk, fokozott óvatossággal kizuhanva a mûútra. Újra kék jelzést találunk, az ominózus Bükki Kéket, aszfalton kanyarog Pazsag felé a délután narancsszínû égboltja alatt.


Megszemléljük a letérést, ahová szabályos törlõkereszt került idõközben, tehát vissza a flaszterre. Pazsag az élet ((C) -rafter-) az ellenõrzõponton, hirtelen találkozunk az elõttünk lévõ Nagyondinnyével, Jámborral és a mögöttünk érkezõ Cam Mogóékkal, készítek egy bandázós fényképet, ahol mindenki másfelé néz. Differenciáltan indulunk tovább, masszív sárkoloncokat nevelve a cipõtalpakon. Szanaszét túrták az utakat, de valahogy csak össze kell szedni azt a fát, ha már egyszer kitermelték. Jelzett sörösdoboz mutatja az irányt, majd elválunk a sárgától, késõbb a kéktõl is. Sõt, a követendõ kék kereszttõl is. Erre két sárfolttal odébb jövünk rá, amikor is gyönyörû kilátás nyílik a lemenõ Nap fényében tündöklõ Ódor-hegyre és arra a völgyre, ahol éppen lennünk illene. Száznyolcvan fokos fordulatot vesz a történet, újra sárfoltok, újra szöttyögünk, majd megnézzük az egyébként egyértelmû elágazást. VadMalac és SK itt érnek be, kérdezik, láttuk-e Tibetet, aki idõközben rutinosan haladva elénk került. Nagyondinnyéék mûholdas tájékozódássegítõ készüléke szerint amúgy alig párszáz métert tettünk hozzá a távhoz. (Legalább a kilátás szép volt.) Kerítést mászunk óvatosan, susnyás, sáros út visz a Hosszú-völgy felé, aztán megint kerítést mászunk. Közben sportszakmai beszélgetésbe keveredünk, így elérve a két takaros erdészházat és velük együtt a völgyet. Bõvizû patak száguld a Hór felé mellettünk, erõsítendõ a mély völgy vízfolyását. Megérkezünk az Ódorvár siratófalához, szúróbélyegzõnél tartunk lélekerõsítõ szünetet. Kerek repkény fénysebességre kapcsolva elõrehúz, a fiatalok szorosan követik. Kaptató ez a javából, VadMalac laza fürgeséggel fellibeg mellettünk. Végül mi is felvánszorgunk, a felsõ útról már mutathatom Ódorvárat. Az esõháznál gépjármû áll, mellette gazdátlannak tûnõ terüljasztalkám. Érdekes. A választ a felmerülõ kérdésre a vár fokától tíz méterrel beljebb ténykedõ barlangászok adják: folyamatosan tárják felfelé az ódorvári barlangokat, a geofizika tudománya szerint már „csak” húsz méternyi földet kell eltakarítaniuk. Övék az ellátmány az asztalon. A tájékoztatás közben tartunk egy kurta pihenõt, Bese a lábát ápolgatja, közben a kilátást fotózzuk Repkénnyel és Cam Mogóval. A fennsík párásan kéklik északon, alattunk Oszlán már a szürkület az úr. Induláskor még van egy és háromnegyed óra a szintidõbõl: ez a hír lendületet ad a társaságnak. Még a piros romjelzés elején csapunk egy rövid, ismételt frissítést, aztán uccu, neki a hegynek.


Bónusz kilátással gyarapodott az útvonal, friss irtáson kell keresztülbotladozni. A Füzér-kõ sziklája néz vissza a távolból kíváncsian, mielõtt betérnénk az erdõ maradékába, itt még le kell jutni valahogy. Völgyfõnél ismerõs jármû, ismerõs pontõr, ismerõs étkek: jól fogy a nápolyi és a szõlõcukor. Megköszönjük, búcsúzunk. Van még 1h15' az idõbõl, bele kell húzni. A Török út ezúttal megkegyelmez, alig van sár, lehet hasítani a szürkeségben. Oldalazunk az erdõben, csendben, küzdve. A két fiatal fordulatszámmérõjén a mutatók a piros zónában rezegnek, látni rajtuk. Repkény Besét húzza elöl, hallom, hogy az idõt számolják. Én Pattinak mondok néha egy-egy biztató szót, fölöslegesen, mert a zenelejátszótól nem hallja, amúgy is, a nehézfém (heavy metal) a fülhallgatóban ilyenkor jobban jöhet, mint egy süketelõ báty. Megvan az irtás a kilátással, a Kövek távolról, fátyolos párarétegen keresztül tekintenek a világra. Kanyar, emelkedõ, még kanyar, lejtõ, itt az utolsó bója a terepen. Gyors igazolás, számolás. Repkény elõkészíti a lámpát, már majdnem teljesen sötét van, amikor ráfordulunk a Zsérci útra. Té mínusz tizenkilenc perc. Kocogás. Té mínusz tizennégy. Futás. Sötét van, nem gond, megyünk rutinból. Parkszálló kerítése, végre, tudom hol járunk. Vagy mégsem, mert hirtelen jobbrát mondok a lent várakozóknak, pedig balra. Követjük a Repkény-lámpást, nincs már idõ a sajátot elõkotorni. Az alsó építkezésnél már fényvisszaverõ nyilak mutatják az irányt, még van négy percünk. Vagy már annyi sincs. Fékeket kiiktatjuk, Patti térde recsegve küzd az irammal. Balra fények, kanyar, nyíl, letérés. Meglesz ez. Két perc, az én órámon. Odabent imaro óráján még hét az a kettõ. Nagyot zuhan a kõ, beértünk. Díjazások, ölelések, vállveregetés. Elcsípjük, ahogy a túrán száz százalékos VadMalac könyvet kap ajándékba. Leülünk teázni, megnézem a túra díjazásait felvonultató kis kiállítást: az elsõ három kitûzõt a tarisznyás emberkével, az elsõ téli tájasat, a kivágott fenyõ-körvonalakkal a kapcsolódó oklevél tetején – és a második ilyet, amelybõl nekem is van, egy kellemes, egyéni túra emléke. Utána a többi, változó tájképekkel. Iszunk pár pohár teát, a mentés közben megérkezett, csakúgy, mint a többiek, akikkel Ódorvár alatt találkoztunk utoljára. Még tartunk Cam Mogóval egy kis esti egri városnézést, majd irány haza, az ellátmány csirkeleves, túrós tészta és az elmaradhatatlan egri bor. Kerek túra volt ez a mai, köszönöm a rendezõknek, hogy immár 9+1-edszerre megtartották! Köszönöm továbbá mindenkinek a társaságot, akivel hosszabb-rövidebb ideig együtt mentünk. Végül pedig, de egyáltalán nem utolsósorban, nagy gratula a teljesítõknek!


-Kékdroid-


Képek

 
 
Bükki házak - kreatív, Bükki Házak - TélTúra éve: 20112011.02.24 10:31:23

 Bükki Házak – Kreatív


Több éves száraz idõszakok is felléphetnek – a feljegyzések szerint 1928-1935 között a forrás egyáltalán nem adott vizet.”  (Ismertetõ tábla az Imó-kõi-forrásbarlangnál)


Készülõdjünk


Holnap mégiscsak van itten egy túra, kellene hozzá társaság, kiáltok fel otthon. Legnagyobb meglepetésemre Kerek repkény mellett mindkét testvérem jelentkezik. Bese öcsém már volt teljesítménytúrán, húgom, Patti még soha az életben. Itt az ideje. Tájékoztatom a tisztelt jelentkezõket, hogy holnap indulunk, korán. Gyalog. Négykor szolid villanyfényes ébresztõt tartok, a két masszív Videoton hangfal aktiválásától a jó szívemnek köszönhetõen eltekintek. Rekordgyorsaságú készülõdés után elindulunk, búcsút intve az idejekorán felébresztett házõrzõ macskának. (Korrupt, egy darab akármivel megvesztegethetõ, amit hajlandó kajának nézni, ám jópofán álomszuszék, imádnivaló jószág. A szomszédé, mégis hozzánk jár aludni, mert nálunk van valami ponyva kirakva – az autónak –, náluk meg semmi.) Kikecmergünk Felnémetrõl, átsuhanunk a dombtetõn Almárra, mellettünk a klasszikus szocreál építészet abszolút tájidegen gyöngyszemeiben ébredeznek a lakók. Almárban a Károly körutat követjük, néhány laminált papírlap tájékoztatása szerint. Itt hasad ránk a hajnal, a Mátra felé nézve még sötét az ég alja, de keleten, a hegyek felett rohamléptekkel világosodik. A Berva-völgy fölött vezet a piros sáv, a fenyvesnél Szarvaskõ felõl érkezik a piros négyszög, amelyet eme keleti végén meghosszabbítva éppen eljuthatunk a Les-házhoz, itt a rajt. Kicsit zavarban lévõ rajtoltató embertõl kicsit megtekert nevezést követõen kapjuk kézhez a következõ papírokat: útleírást, térképpel; hozzácsatolt 1. számú módosítást; valamint „Barangolások Menedékháztól Menedékházig” mozgalmi igazolófüzetet. Barangoljunk akkor menedékháztól menedékházig, adom ki az ukázt, a három fiatal nagy lendülettel követ. A nevezési procedúra során megérkeznek Grobáék, velük az Õr-kõ-házig viszonylag sûrûn kerülgetjük egymást.


Bányatelek


Átbarangolunk a Les-réten, elbontották a régi, emeletes esõházat, ami helyette van, az inkább igényesebb buszmegállók esõbeállójára, vagy falusi focipályák kispadjára emlékeztet. Körbenézve a hegyek gyönyörûek, a kora reggeli kékes beütésû fényviszonyok mellett szinte kísértetiesek. A Guba-házig nem kell megerõltetni magunkat, sem fizikailag, sem szellemileg. A háznál jónéhány pontõrt találunk, meg két mókás vizslakölyköt, akik mindenkihez egyszerre akarnak odarohanni lelkesen. A pontõr megerõsít abbéli elképzelésemben, hogy az útvonal tényleg csak ajánlott, attól eltérni szabad, sõt. Meglátogatjuk a Guba-kutat, halványan csorog belõle a jéghideg víz. Felkanyargunk a Kaszálás-tetõ aljába, megnyugtatom a tüdejüket épp kiköpni készülõ testvéreket, hogy ennél már csak meredekebb emelkedõk lesznek. Közben elkocog mellettünk egy futó, nagy könnyedséggel – a rajtban még reggelizni láttuk. A tetõn tartunk egy pár perces alibi-megállót, érdemes egy hátrapillantásra körülnézni, minden rendbéli hegyek vesznek körül. Egyre növekvõ hómennyiség kísér fel a Homonna-tetõhöz, jobbra térünk a zöld jelzésen. Megcélozzuk a Bél-kõt, rejtélyes módon elveszítjük a zöld sávot, de megtaláljuk a hegytetõre vezetõ tanösvényt, most már tudom, hogy hol. Egy utolsó meredek mélyút kanyarít fel minket a Bél-kõ-nyakra, innen már csak néhány lépés a havon a kilátóként szolgáló letörés. Alattunk hiányzik 7 millió m3 a hegybõl, látszik is: a bányaudvar van olyan hosszú, hogy ha csak ezen múlna, egy kisrepülõ le tudna itt szállni. A feltáróúton valakik vagy kirándulgatnak, vagy rosszfelé kanyarodtak a túrán, a tanösvényen Grobáék élénk színû kabátjait látjuk sietve közeledni. A bányában muflonok lófrálnak a kõbõl kirakott feliratok között. Megállunk tízóraizni. 


Kõrengeteg


A fejadag szendvicsek elmajszolása után lehuppanunk a hegyrõl, Kerek repkény papírzsebkendõvel béleli ki a zokniját, hogy ne törje annyira a cipõ, amelynek centi széles rés nyílt a tetején és a talpa is félig levált. Megkerüljük a Messzelátót, oldalában a sûrû erdõvel, közben mindkét tesó bezsebel egy-egy magas pontértékû hanyattesést. A Zöld-réten elengedjük a múltkori bükki kirándulás lõterére vezetõ zöld jelzést, egy hosszú kanyar a sziklarengeteg aljában elvezet a következõ házig. A ház elõtt elõször a pontõrködést is vállaló speciális mentõcsapat tûnik fel, utána a pulóveres kiskutya, utána a szemetes tetejére rakott állati eredetû csontok. A koponya szemüregébe két csigaházat raktak, bizarr. Inkább a teára koncentrálok, abból kapunk repetát is, finom. Barangoljunk akkor tovább a következõ menedékházig. Felbarangolunk az Õr-kõ-rétre, és általam mindeddig tisztázatlan körülmények között egybõl elindulunk lefelé a piros sávon, kihagyva a pompázatos Õr-kõt. Legalább lesz miért visszamenni. A Hegyes-kõ sziklás gerincén azért végigbukdácsoltatom a társaságot, mert ott van kód a Bükk Szirtjeihez, amit jó lenne újra megcsinálni. Nem csak a kód: majdnem olyan pompázatos a kilátás, mint az Õr-kõrõl, csak alacsonyabbról, de legalább nincs útban az a fránya Hegyes-kõ. Megeszünk egy csokit a felérkezés örömére. Visszabukdácsolunk az útra, megtaláljuk a Pes-kõ-lápa siratófalának a felsõ végét jelzõ kõrakást. Fától-fáig módszert alkalmazunk, itt már a hó nem födi el az avart, viszont remekül csúszik, a háttérbõl pontozom az eséseket. Bese sorra kiválogatja a földön fekvõ botok közül a túrabotnak legkevésbé alkalmasakat. Amikor megszelídül a lejtõ, végigmutogatom a fákon túl látható roppant magas hegyeket. A térkép szerinti Pes-kõ-forrástól már könnyed séta a ház, ahol van egy másik Pes-kõ-forrás is, valamint két kedves pontõr, akik teával kínálnak.


Toronyiránt


Itt választhatnánk a jelzett völgyi út és a jelzetlen hegyi út között, ha nem beszéltük volna meg elõre, hogy melyiket fogjuk választani, hiába terveztem korábban másik útvonalat, az a minapra már tartalékká fokozódott le. Így minden további megfontolás nélkül rákanyarodunk a hegygerincre vezetõ ösvényre. Meglepõen rövid az emelkedõ, balra a Pes-kõ magasodik felénk, elõttünk a Vörös-kõ sziklás csúcsa néz szembe velünk. Egyértelmû ösvény vezet a híres-hírhedt Cserepes-kõ-lápa aljához. Lefelé indulunk, széles, láthatóan gyakran járt utat találunk, a völgy közepén jól megrakott vadetetõvel. A Vörös-kõ-forrás takarékon, de mûködik, vidáman buzog fel a víz és zúdul tovább a völgy felé. Folytatjuk az utat a Vörös-kõ-völgy keleti mellékágában, találunk egy szimpatikus ösvényt, amelyik hosszú és kitartó emelkedõn vezet a Toldi-kunyhó nyergébe. A hosszú és kitartó emelkedõ során újra felbarangolunk elég magasra ahhoz, hogy megint havas ösvényeket tapodjunk. Kezdem magamat újra éhesnek érezni, ezért éppen jókor érkezünk fel, behúzódunk a gunyhóba egy rövid ebéd erejéig. Megcsodáljuk az iménti bejegyzéseket a naplóban, alkotunk egy kevésbé magasröptû „itt jártunk”-ot. Innentõl visszatérünk az ajánlott útvonalra, lesunnyogunk a Toldi-lápán, kikerülve egy foglalatlan forrást és a hozzá tartozó dagonyát. Enyhe csoffadás jeleit látom kiütközni a társaságon, ezért megpendítem, hogy a Tamás-kúti házig ugyan már alig van hátra pár kilométer, de onnan Felsõtárkányig még szükség lesz némi energiára. Lehet készülni fejben. Lebattyogunk a soron következõ völgyön – amely a Kis-kúti-völgy névre hallgat – a Samassa-házig, itt ismét teával kínálnak és pofátlan módon itt is elfogadjuk a repetát, annyira finom.


Karszthidrodinamika


Átdöcögünk a Lök-bércen, fölfelé kicsit döcögõsebb, mint lefelé. Nem merem megpendíteni, hogy Tar-kõre is felnézhetnénk, ha már itt vagyunk... Odalent így is be kell vetni bátyi tekintélyemet, hogy az Imó-kõhöz kitérjünk, beletörõdve követnek. Repkény mutat rá elõször a kitérõ egyik fontos motívumára, miszerint a forrás felõl érkezõ patakmeder annyira száraz, hogy szinte porzik. Az Imó egy idõszakos forrás, nem kell neki állandóan mûködnie, de most elviselném, ha mégis így tenne. Amikor meglátják a sziklafalat, akkor szerencsére már a testvérek sem bánják túlságosan a plusz párszáz métert, lemegyünk a barlanghoz, a járat sötéten, mélyen tátong a hegy aljában. Lebeszélem Besét arról, hogy lemásszon, inkább elolvasatom vele az ismertetõ táblát, ott tanuljuk az alcímben is olvasható szép szót. Visszatérünk a Bükki Kék útjára, érintünk még egy karsztforrást: a Fekete-len-forrás, bár nem olyan impozáns, mint a Vörös-kõ-forrás, vagy az Imó, de mûködik, olyan, hogy föld-föld-föld, aztán egyszer csak forrás. Mellette kék oszlop, messzirõl eltévedt parkolóautomatának tûnik, közelrõl meg kék oszlopnak. Lassan felbaktatunk az országút szintjéhez, melletünk az erdõben beszámoztak száz darab fát, egytõl százig, mintha azt akarnák, hogy számháborút játsszanak. Kiérünk a mûútra, megmutatnám a Tamás-kútját, de senkit nem érdekel, mindenki már be akar érni a célba. Nevezett helyen Köves Gyula tanár úrék fogadnak, felírom az utolsó kódot, megkapjuk az igen impozáns díjazást: négyzet alakú kitûzõ jár és színes, A/4-es oklevél. Nemsokára kész a gulyás, addig lehet teázni, borozni, pálinkázni, ízlés szerint. Érkezik pár túratárs, egyikük GPS-szel mérte a megtett utat, nagyjából ugyanarra mentünk és neki 23 km-re adódott a táv. Bese teát kap, meg a készletünkbõl üdítõt, mi hárman elborozgatunk, jól kíséri a gulyást. Köszönöm a túrát az Egri Kárpát Egyesületnek, jót kirándultunk a Bükkben, nagyon tetszik a túra ötlete. Köszönöm a társaságot Repkénynek, Pattinak és Besének, örülök, hogy végre mindkét tesó eljött egy ilyen õrültségre is.


Mentõakció


Egy órányi pihenõ után feléledt lelkesedéssel, jóllakottan, vidáman vágunk neki a hátralévõ kilométereknek, az asztalnál ülõ egyik sporttárs szerint Felsõtárkány még kb. 10 km. Ezúton is elnézését kérem, igaza volt, én becsültem alul a távot, amit bõ 8 km-re taksáltam. Felkaptatunk a Török útra, nehogy kimaradjon véletlen, hosszasan hullámvasutazunk rajta, majd a sárga sávra térve megcélozzuk a Barát-rétet. A Szuszék-kõ oldalában lekocogunk az országúthoz, majd megszemléljük a réten továbbvezetõ turistautat, hogy utána egyhangúlag a kényelmetlenebb, de legalább jól járható országút mellett döntsünk. Még nincs sötét, de kivilágítjuk magunkat annak az elhaladó két autónak, amit látunk. Elkezd szemerkélni az esõ, mire megérkezünk a faluba, itt úgy döntünk, hogy mégsem lenne jó ötlet végigsétálni Felsõtárkányon, majd a bicikliúton hazáig, még nyolc kilométerrel megtoldva a túrát. A tónál a szülõi fuvarra várakozva veszem észre, hogy a kitûzõm nincs a kabátomon és nincs a zsebemben és úgy általában nincs nálam. Jaj. Eszembe jut, hogy éppen azért nem szoktam kitûzni egy kitûzõt sem, mert leeshet. Ez most be is következett, a szemerkélõ esõ és a lámpák együttesen is alacsony fényereje mellett nem akarok már visszamenni este kitûzõt keresni, fõleg, hogy akár Tamás-kútjáig is visszamehetnék. Odahaza Repkény kielemzi a fényképeket, megállapítjuk, hogy a sárga sáv Pazsagról való megérkezésekor még rajtam volt a díjazás, míg a Barát-rét felsõ végében már nem. A keresési terület így szûk öt kilométerre korlátozódik. Vasárnap reggel elindulunk a kitûzõmentõ túrára Kerek repkénnyel, leparkolom az atyai jármûvet egy alkalmas helyen, egy fekete Volkswagen társaságában nem fog unatkozni. Figyelem az avart, a szitáló hó által vékonyan belepett talajt, szinte észre sem veszem a Szuszék-kõ emelkedõjét. Még valamivel a hegytetõ alatt vagyunk, amikor az elõttem járó Repkény hirtelen észrevesz valamit és egy gyors perdüléssel a kezembe nyomja az ugrálós kedvû kitûzõt. Helyreáll a világ rendje, mehetünk haza.


-Kékdroid-


Képek

 
 
Téli BerekTúra éve: 20112011.02.08 23:05:09

Téli Berek 60


Még alig tartunk Kerek repkénnyel a villamosok végállomása melletti, megnyugtatóan csöndes – zárva tartó – késdobáló magasságában, amikor felharsan a MÁV-szignál és a géphangú bemondó a nagykanizsai személyt kezdi hirdetni. Futást kezdeményezünk, a pénztárnál éppen végzett a jegyvásárlással egy lány és egy fiú, feltûnõen hasonlítanak a sétáLós-testvériségre. Nem érek rá nagyon elgondolkodni, mert éppen leköti csekély mentális kapacitásomat, hogy kihangsúlyozzam a felsõ utótagot a Balatonlelle felsõre szóló jegy vásárlásakor. A pénztáros csodálkozik, ma hajnalban a kábé három utasból én a harmadik vagyok, aki oda kéri a jegyet. Télen, a Balatonra? Menet közben pakolom el a hõpapírfecnit, kíváncsi vagyok, hogy pár év múlva mennyi látszik majd a rányomott adatmennyiségbõl. Az aluljáróban érem utol sétáLós bácsit és Annát, valóban õk jártak elõttem a pénztárnál. Repkény már a peronon támasztja a korlátot. Begurul a négykocsis személyvonat, kiszemeljük a félig-meddig fülkés kocsit, ahol a fülkés szakasz a vasutasok jóindulatának köszönhetõen ebben a kocsiban másodosztálynak számít. A mögöttünk lévõ, ránézésre abszolúte ugyanilyen kocsiban az ugyanilyen szakasz csak elsõ osztályú jeggyel vehetõ igénybe. Eltársalogjuk az idõt, Székesfehérváron a csatlakozó Tinca társasága emeli az utazás fényét. Balatonlelle felsõn öten szállunk le a 8510-es személyvonatról, mi viszont mind a túrára jövünk.


A kisállomásról látszik a Fenyõliget üdülõ, némi kerülõvel pár perc alatt meg is érkezünk, molinó és a kis helyiséghez képest nagy tömeg köszönti a kedves résztvevõket. Benevezünk, közben összefutunk a Siményi testvérekkel és Börcsök Andrással, a nevezési asztal mellett padler és efemm bukkannak fel, jelentõs mennyiségû túranaptárral. A rajtoltatáskor megkérdezi a hölgy, hogy mikor indulunk: most, felelem és valóban. Mivel sétáLós bácsiék már repülõrajtot vettek, Tincával hármasban trappolunk ki a hetes fõút mellé. A találóan Berek névvel illetett köz vezet rá a 7-essel párhuzamos, kábé tökegyenes mellékutcára, késõ szocreál stílusú ikernyaralók klónjai kísérik lépteinket. Némelyikrõl olyan ajtószárnyak kacsintanak vissza, mintha egy az egyben valami vasúti váróról vagy áfész-boltról szerelték volna le. (Lehet ám, hogy így is van... :)) Igyekeznek azért menteni a menthetõt, átlagosan az iker-épületek legalább egyik fele egészen jó állapotú és nem csak a másik feléhez képest. Néha belepillantok az itinerbe, a leírás egyértelmû és szemléletes, van térképvázlat is, a kettõ – a kifejezetten csak súlyponti helyszínekre rakott szalagokkal – megnehezíti annyira az eltévedést, hogy ne is legyen benne komolyabban részünk a nap folyamán. Hirtelen éles kanyart veszünk, letérünk párszáz méterre a berekbõl kialakított szántóföldre. Elõttünk Balatonlelle épületei kockázzák a sima láthatárt, a távolban feldereng pár magaslat. Az autópályáról idehallani néhány magányosan elbömbölõ kamiont. Végigtrappolunk a réten, megcélozva az útleírás szerinti nyolc fát, majd a házakat. Mindenféle utcákon hosszantolunk sokáig, a helybéliek totális megrökönyödésére, de legalábbis meglepetésére. Néhány autós még kikerülni is majdnem elfelejt. Rálelünk egy piros sávra, ezt jó is lesz követni, kivezet Lellérõl, át az M7-es felett. Tartunk egy fotómegállást a felüljárón, a távolból a Badacsony kalapja kéklik ide, meg a Fonyód feletti dombok-hegyek.


Koptatjuk tovább az aszfaltot, erõs trágyaszag csap orrba, egyetlen vigasz, hogy a munka eredménye hosszútávon szõlõ lesz, amibõl tudvalevõleg jóféle bort készítenek errefelé. Ez azért megnyugtat. Letérünk egy gyengébb forgalmú útra, olyan gyenge a forgalom, hogy nem is jár erre más. Az út mentén tábla tájékoztat, hogy a Lovasvölgybe érkeztünk. A túloldalon sorakozó, lovas akadálypályák megerõsítik ezt a képzetet a gyanútlan errejáróban. Egyedül a fákra szögezett, eltérõ méretû, darabonként egy betût (a-tól d-ig) tartalmazó papírlapok rendeltetését nem fogja fel ébredezõ agyam. Széles szekérút visz fel a szépen rendben tartott Kishegyi kápolnához, közben érdemes visszafelé is tekinteni, a Balaton jeges-kék tükrén túl a Révfülöp feletti magaslatok látszanak. A templom melletti csárda udvarán üresen ácsorognak az asztalok, a két pontõr lány itt foglalt helyet. Csokival kínálnak, elfogadjuk, aztán tovább kirándulunk. Elfogy a burkolt út, meredek, de rövid kaptató vezet a parkerdõbe. Játszótér, pihenõhely jelzi az emelkedõ végét, kellemes, avarral borított ösvény visz minket határozottan a hosszan elnyúló dombtetõn. Hirtelen balra térít a szalagozás, ki az erdõbõl, hosszan elnyúló szántóföld következik. Elõttünk magasles és távvezeték, az oszlopon Balatonföldvár és Balatonboglár neve szerepel, továbbá mindenféle, erõsen megszívlelendõ tiltások. Tinca fotózásra használja a jó fényviszonyokat, közben elõrébb megyünk, összefutunk Gudlukinggal. Ismét keresztezzük a távvezeték-duót. Tinca utolér, immár fotógéppel a kezében. Négyesben bandukolunk tovább Látrány felé. Elõttünk, keletre és délre végeláthatatlan, szelíd dombvidékre nyílik a panoráma, a Nap süt le ránk – a mai túrában több a berek, mint a tél. Sõt, minden más is több, mint a tél, én speciel nem bánom. A széles, löszös kocsiút megtesz néhány fondorlatosan hosszú ívet, kissé elbizonytalanítva négyõnket, de a lábnyomok és a kritikus helyeken mindig megjelenõ szalagozás visszahozza a lendületet.


Betrappolunk Látrányra, két templom mellett is elsétálunk, az elsõ a katolikus, a második a református közösségnek hivatott lelki hajlékot biztosítani. A fõutcán botlunk bele sétáLós bácsiék Átol Csabival trióvá alakult társaságába, innen már csak néhány lépés a Füzes büfé, ahol Gudluking megáll fogyasztani a pultnál. Mi most kihagyjuk a diplomáciai frissítést, a mûintézményben ugyanis erõs dohányfüst terjeng, a pontõr leányt nem irigylem, gyorsan tovább is haladunk. Követjük a fõút vonalát, a leágazó kis utcák többségén kint van a „Lovaskocsival behajtani tilos!” tiltás, ilyen táblát faluhelyen még talán nem is láttam. Idõs néni állít meg, kérdezi, mi ez a sok idegen ember itt Látrányban. Megnyugtatjuk, hogy csak teljesítménytúrázunk, Balatonlellérõl jövünk. Azt, hogy Balatonlellére is fogunk visszamenni, de elõtte még útba ejtünk pár helyszínt, inkább nem forszírozom. A válasz láthatóan amúgy is megnyugtatja, ha teljesítménytúra, hát akkor teljesítménytúra. Szeszfõzdére utaló táblánál térünk el Rádpuszta felé, széles, homokos út vezet hosszasan, kicsit alföldi jellegû ez a szakasz. Találkozunk az egyedül nyomuló Kovács Károllyal, közben lassan dolgozzuk lefelé a hátrányt sétáLós bácsiékhoz képest. Elérjük a hangulatos nevû Tetves-patak hídját, a mai nap során elõször, a rozsdás, viharvert korlátok között földút visz át. Megérkezünk a 110-es sebességgel járható fõúthoz, a Republic dalában megénekelt hatvanhetes tuningolt változata ez, hangtalanul, sebesen zúgnak végig az autók rajta. Betérünk az országúttal párhuzamos, továbbra is homokkal borított gyalogútra, ez már elvezet Rádpusztáig, ahol mgruberék pontján tartunk egy kisebbfajta pihenõt.


Még sosem jártam Rádpusztán, sõt, a névvel sem nagyon találkoztam, talán megbocsátható, mivel a lovassportok világában (is) fantasztikusan tájékozatlan vagyok. Az bizonyos, hogy itt nagyjából minden a lovak körül forog: van lovaspálya, meg hatalmas, modern épület, meg lovak is, békésen legelésznek, közöttük pár eltévedt szürkemarha kóvályog. Most ellenõrzõpont is akad, ez kivételesen nem a lovakkal kapcsolatos. Mgruberék csokival és üdítõvel kínálnak, Repkény elõrelátón bekészítette a két félliteres fémbögrét, abból kortyoljuk a gyömbéres nedût. A sárga rom jelzés és egy tábla is az Árpád-kori templomrom felé invitál, megnézzük. Régi és meglepõen újnak tûnõ sírok között jutunk el a sejtelmes romhoz. Látszik a fõhajó néhány kerek boltíve és a szintén lekerekített egykori hátsó fal, a kertben tuják zöldellnek, a falon feszület. Visszasétálunk a pontra, elbúcsúzunk, váltjuk egymást az épp érkezõ Vándor Csillaggal és Gudlukinggal. Mini roncstemetõnél jön közel egy deres paripa a kerítéshez, talán valami harapnivalót remél, el kell keserítenem, mert Repkénynél van az összes kaja, õ meg már elõrébb jár. Az erõsen kibõvült társaság után sietek, a sárga rom jelzés egy vakítóan sárga, új épület és egy romos, sárga istálló mellett vezet ki Rádpusztáról. Nem sokáig használjuk most a jelzett turistautat, szalagozott emelkedõn kapaszkodunk az erdõ felé, ahol néha le-lemaradozunk a gyorsléptûektõl. Menet közben dõl rólam a víz, ha nem tudnám, hogy február elejét írjuk, azt mondanám, bõven tavasz van. Zöld hordóval kiegészített les mutat utat, majd ennek kettõ másik, kilátóként is jól használható rokonához térít ki a szalagozás. Az alacsonyabb, de stabilabb építményre felmászom, a sportszakmaibb része a társaságnak a jobb kilátás reményében megkockáztatja a magasabbik lest. Az alkalmi kilátó küllemére rácáfolva meg sem rezdül. Visszatérünk a szélesebb ösvényre, bivakhelyként is használható, csoffadt esõbeálló fogad, odabent tábla, amely kék, zöld és piros jelzésû tanösvényekrõl ad hírt, talán még a hetvenes évekbõl. Menetelünk tovább, az itiner írja, ha száz métert túlmegyünk egy elágazásnál, akkor villanypásztorba futunk bele, vissza kell menni. Elõrelátó fogalmazás. Sikerül csak ötven métert túlmenni, már onnan is látszik a kerítés. :) Rátérünk a helyes irányra, szántó szélére kerülünk, tõlünk balra erdõ, velünk szemben pedig a Csillagó vonulata bukkan fel a párában.


Kerek repkénnyel úgy döntünk, hogy ideje kímélõ üzemmódba kapcsolni, lassan leszakadunk a fiataloktól. Betér mellénk a sárga jelzés Balatonszemes felõl, tõlünk jobbra ismeretlen tájak, a Balaton turistatérképrõl már lemaradt falvak, dombok keltik fel az ember kíváncsiságát. Éles kanyarral fordulunk Teleki felé, a falunál még eloldalgunk pár ház mögött, mielõtt megérkeznénk az apró fõtérre. Itt Szakeee-ék õrzik a pontot, mosolygós autóval, még Tincáékat is sikerül elérni, most váltottak nyári üzemmódra. Kapunk nápolyit, hármat is, elrágcsáljuk, közben lassan pezseg a kalciumos pezsgõtabletta a pohár vízben. Szükség van rá, jó lesz ez a vizenyõs ujjak ellen. A pár perces pihenõ után kitrappolunk Telekibõl. Az út mentén egy átereszre az uniós csatlakozás emlékére sajátos köszöntõt festettek: „Teleki köszönti Európát! Csak drágább ne legyen”. A felirat mellett a magyar és az uniós zászló. Aszfalttaposás következik, egyre közelebb kerülünk a mai napra jutó hegyekhez, keresztezzük a mai nap másik jól eltalált nevû patakját, a Büdös-gáti-vizet. Megérkezünk Szólád szélére, ha nem raccsolt volna a névadó, akkor most közös nevem lenne egy faluval. A bejáratnál táblatúltengésben szenvedõ faluban nem maradunk sokáig, néhány újabbnak látszó ház mellett sétálunk csak el, aztán bevesszük magunkat a sûrûbe. Rétek mellett sétálunk el, nem is oly távol Nezde házai villannak meg egy másik domboldalban, a közelben csak egy elfeledett Lada Niva parkol a házak között. Hirtelen emelkedõ mutatja meg, hogy a somogyi dombok sem viccelnek, nincs sok szintemelkedés a mai túrában, de azt mindet egyszerre kell letudni. Az itiner közben korrektül vezet, néha, mintegy megerõsítésként figyeljük a lábnyomokat: tudjuk, hogy Rushboy-ék vannak messze elöl öten, mögöttük sétáLós bácsiék négyen. Lassan megszelídül az emelkedõ, elérünk egy nagyobb falerakatot, mellette félig földbe ásott, rönktetõs kunyhó nyújt menedéket éjszakára, rossz idõre. Pár perc múlva megérkezünk a Csillagó felé vezetõ kitérõhöz, árnyas fenyves kíséri az utat. Velünk egyidõben érkezik egy kabriósított UAZ valahonnan délnyugat felõl, stramm bácsi vezeti, hátul néhány pufi tizenéves csücsül.


Porfelhõt hagynak maguk mögött, nézem, ahogy elhúznak a geotorony mellett, lassan mi is odaérünk, a sétáLós-testvérek, Tinca és Csaba épp indulnak. Repkény felvágtat a geotoronyba, közben elbeszélgetek a pont lelkes õrével, aki dianás cukorkával kínál, nem utasítom vissza. Megvitatjuk cipõszakmai tapasztalatainkat, aztán én is meglátogatom a betonhengert. A toronyból látszanak a távozó többiek, a Csillagó gerince tovább, dél felé és az Alman-tetõ dombháta északra, a távolban néhány Tanúhegy sejlik ide. A torony árnyéka éppen a magassági pontra vetül. Lemászunk a létrán, búcsút veszünk a kedves pontõrtõl, ideje továbbkirándulni. Követjük az erdõ szélét egy darabon, immár jelzett turistaúton, táblák és szép, új jelzések által vezetve. Megállunk mûvelõdni egy, az általános iskolai biológiatudást feleleveníteni szándékozó táblánál. Elkanyarodunk az Alman-tetõ felé, a dombhát kicsit a Török útra, kicsit más hegygerincekre emlékeztet, de mindenképpen úgy érzem, magasabban vagyunk, mint amilyen magasan valójában. Somogy megye legmagasabb pontját kopjafa jelzi és fémtábla a csúcskõnél, elõbbi szerint háromszáztizenhat méter és negyvenhárom centiméter magasságban járunk. Ma is okosabbak lettünk. Ballagunk tovább a ligetes erdõben, élvezve a hirtelen jött tavaszi idõt, a napsütötte táj látványát. Nyílt területre érkezünk, nyugatra kilátás, keletre vaddisznóskert kerítése, tábla figyelmeztet a fertõzésveszélyre. Ritkán találkoztam eddig az erdõben vaddisznóval, a kevés alkalommal pedig sosem a fertõzõ betegségek réme volt az elsõ, ami az eszembe jutott, de mostantól ígérem, erre is figyelni fogok. Haladunk tovább, alacsony kilátó és a mellette kiépített pihenõhely mellett haladunk el megállás nélkül, aztán a zöld háromszög tudna egy rövidebb utat Szólád felé. A térkép ide szoborparkot ígér, az úttól balra valóban látni néhány mûalkotás tetejét. Kezdek éhes és szomjas lenni, Repkény pedig ismét ujjpuffadásra panaszkodik, egy viszonylag alkalmas helyen megállunk pár percre pezsgõtablettázni, az evést késõbbre halasztom. A gerincút kezd egyre hosszabbra nyúlni, szaporázzuk lépteinket. Újra távvezeték, ezúttal remek kilátóponton: a kõröshegyi völgyhíd nyújt némi fotótémát, a szervizút hosszasan kígyózik a keleti domboldalban. Nemsokára újabb remek kilátóhely következik, itt is kiállunk pár pillanatra. Utolér egy túrázó, akiben hagyma (jól emlékszem?) topiktársat van szerencsénk megismerni, együtt baktatunk az ellenõrzõpontra, aztán tovasiet.


A térképen szereplõ betonvályú adott némi gondolkodnivalót, elõzetesen elkönyveltem, hogy betonból öntött itatónál fog várakozni a pont õre. Ismét tévedek, a minõsítés az innen követendõ útra vonatkozik. A pontõrnél másik edény, egy vödör van, méghozzá keksszel teli, megkínál belõle. Megmutatja még az információ nélküli, tehát ebben a formában szerepe betöltésére korlátozottan alkalmas táblát, aztán búcsút veszünk tõle. Leballagunk a vályúban, középen kényelmes csak a séta, nem mûködik az a taktika, hogy váltogatom az oldalakat. Nagyon hosszú egyenes áll elõttünk, eleinte csak dél felé van szántó mellettünk, késõbb mindkét oldalon mûvelt területet látni, megjelenik a szõlõ is és a tõkék között a metszést végzõ társaságok is. Metálkék John Deere traktorral jött ki az egyik társaság, õk már az elsõ szóládi elágazásnál pihennek éppen. A szöveges leírás ide ígéri az ellenõrzõpontot, a térkép viszont a faluba, mivel itt nem látni a traktorosokon kívül senkit, megyünk tovább. A szalagok a nyomásfokozó állomással átellenes oldalon, sietõsen letérítenek az országútról, ipari méretû szõlõtábla mellett kirándulunk, tõlünk balra lecsapott dombtetõ felett nézünk el. Olyan, mintha egy miniatûr meddõhányó volna, pedig ez egy természetesnek tûnõ halom, legalábbis még sosem hallottam ezen a vidéken komolyabb bányaüzemrõl. Kezdünk megint szomjasak lenni, még van egy bontatlan termosznyi teánk és némi vizünk is, utóbbiból fogyasztunk egy kicsit. Elkanyargunk egy kicsit a tetõn, majd éles kanyarral térünk a soron következõ lejtõre, ez már végigvisz Szóládig. A földút végén meredek kaptató emelkedik az országút szintjére, a túloldalon ismét köszöntenek Szóládon. Erõsen fixírozzuk a pontõri gépjármûvet, amely elsõre üresnek tûnik, meg másodikra is, azonban alig járunk ötven méterre a kocsitól, amikor a pontõr felül és már messzirõl üdvözöl. Egy szem epres nyalóka az ellátmány, a papírlapra Tegyot-Tedot bélyegzõ kerül. Elbotladozunk a faluszélrõl, egy kis berek következik, leülünk az árokparton, nem messze a Büdös-kúti-víztõl. Megnyitjuk a termoszt, jólesik a gõzölgõ tea. Elhalad mellettünk közben egy magányos túratárs, hosszú léptekkel. Lassan mi is összekapjuk magunkat, hosszú, ellenõrzõhely nélküli etap áll elõttünk.


A zöld kereszt jelzésen bukdácsolunk, itt már sûrûn járnak nehéz gépekkel, meg is látszik a talaj állapotán. Újra erdõbe érkezünk, találunk egy önmagából kifordult iránytáblát, a Fejér-kõtõl Tündérvölgyig túramozgalom kódjával. A térkép alapján mondjuk egyértelmû, hogy észak felé kell venni az irányt, elindulunk a zöld sávon, balra erdõ, majd a szõlõhegy oldala, jobbra Balatonõszöd és Balatonszárszó házai, közöttünk az egyre közelebbrõl hallható autópálya. Amikor már azt gondolnánk, túlmentünk a szõlõhegyi letérõn, pont megtaláljuk a szalagot, felbaktatunk a házak közé, keskeny aszfaltcsík vezet. Villámûzõ Szent Donát kegyhelyénél nézek vissza a Balaton felé, gondolatban átintegetek a Téli Tihany résztvevõinek, rendezõinek. Az egyik pincénél palacksokaság áll az udvaron, odabent töltik a bort, egyelõre több jut az üvegekbe, mint a töltõkbe, de jól hallhatóan önmaguktól sem vonták meg az italt. Végigérünk a rövidke szõlõhegyen, ismét erdõben vezet az út. Közeleg a naplemente, hosszúra nyúlik mögöttünk az árnyék, ahogy egyre magasabbra kaptatunk a jelzetlen ösvényen, méretes vadetetõnél elérve a lokális maximumot. Sokáig kanyargunk a kora esti erdõben, sárga sávra térünk rá, gázvezeték oszlopait kerülgetjük, majd Rádpuszta felé térít a sárga romjelzés, a már említett túramozgalom utolsó ellenõrzõhelyénél. Találó a Tündérvölgy elnevezés. Újabb bucka következik, magasles jelzi a rövidke emelkedõ végét, aztán lassan kivezet az út az erdõbõl, mindkét irányból tiltja a behajtást a tábla, ha a falucskához közelebbi sorompó önmagában kevés lett volna. Leügetünk egy alacsony domboldalon, alant trágyahalom gõzölög a hidegben. Nagy levegõt veszek, elkocogok Repkény után. Visszatérünk Rádpusztára, az állatok közül csak egy unott szürkemarha néz rám elgondolkodva. Mgruber átállította az ellenõrzõpontot, már egyedül osztogatja a bélyegzést, valamint az üdítõt és a csokoládét is. Italból bõségesen feltankolunk, az utóbbi néhány kilométeren keresztül hanyagoltuk a frissítést, tartva a készletek viharos sebességû fogyásától. Elbúcsúzunk, állva kezd erõsen hûvös lenni.


A hosszú szürkület fényeinél hagyjuk el Rádpusztát, egy rövidre fogott oda-vissza szakasz után átszaladunk a 67-esen, majd megcélozzuk a Tetves-patak partját. Ez már inkább a berek, az út mentén nádas, meg úgy általában berekebb élõhely terül el. Hosszúra nyúló gáttúra következik a vízparton, ez a kárpótlás az itinerben is megpendített HTMV kihagyásáért. A patakban földdarab csábítja a gyengébb lelkûeket az átugrásra és a gátjárás elbliccelésére, a kitaposottságból ítélve páran már kipróbálták ezt a formáját az átkelésnek. Letrappolunk a hídig, a lemenõ Nap rózsásra fényezi az ég alját, fent a növõ Hold még csak vékony sarlóként mutatkozik. A hídnál tartunk egy néhány perces fotómegállást, majd Repkény javaslatára kocogásba kezdünk. Felsétálunk egy zsilipig és az imént látott átlépõig, majd egy árok mentén derékszögben balra fordulunk, hogy utána megcélozzuk az irmapusztai halastó-birodalmat. Autentikus gátgyaloglat áll elõttünk, tõlünk jobbra láp, balra tó, középen poros földút. Néhány haltáp-raktár, pár ladik színesíti a képet, ilyenkor megállok egy-egy értékelhetetlen fényképet készíteni. Elhaladunk Irmapuszta fényei mellett, stílszerûen egy gáton lehetne odajutni, de nekünk a következõ kijárat kell. Rohamléptekkel sötétedik az ég, a Hold mellett megjelenik az Esthajnalcsillag, de még éppen akad annyi fény, hogy lámpa nélkül tudjunk haladni. Ráfordulunk a megfelelõ gátszakaszra, most mindkét oldalunkon víztükör sötétlik, két kacsa húz el felettünk, talán alvóhelyet keresnek. A távolból méltatlankodó hápogás harsan fel, majd elül. Kiépített sütögetõs-piknikezõs építmények mellett visz tovább az út, a távolban nem fehér vitorla, hanem egy autó fényszóróinak a szempárja villan fel, majd eltûnik. A távolban vonat zúg el Székesfehérvár felé, látszik az ablakok hosszú fénysora. A pontõrrel a gát lezárt bekötõútjának az elején találkozunk, a térképnek megfelelõen. Üdítõvel kínál õ is, nem utasítjuk vissza.


Megcélozzuk Balatonlellét, egyre felázottabb földúton jutunk el az élénk forgalmú autópálya mellé, ahol kihasználjuk a pihenõhely kivilágítottságát és azért sem vesszük még elõ a lámpát. Felbotorkálunk a felüljáróra, nagyon korszerû, nagyon zöld létesítmény, földút van a tetején, nagyon korszerû, nagyon zöld facölöpsor mögött bújik a drótkerítés. Néhány béna fényképért megállunk, itt rá kell döbbennem, hogy lámpa nélkül csak komoly tájékozódási nehézménnyel haladhatunk tovább. Lámpa elõ, Repkény kezében világít a kis eszköz, balra ível az út, Balatonlelle fényei felé. Lassan elhagyjuk az autópálya környékét, bekanyarodunk a házak mellé, majd a reggelrõl ismerõs úton újra megtaláljuk a nyolc fát és a rettentõ hosszú utat. Végigtrappolunk a nyaralósoron, a legtöbb ablak feketén ásítva várja a nyarat. Végre, a Berek köz nevét olvashatjuk a kiágazó kis utcán, innen már tényleg csak pár perc a cél. Benyitunk, ketten is felpattannak, megkapjuk a mai nap utolsó bélyegzését, gratulálnak, szép kitûzõ, elõre nyomtatott oklevél a jutalom. Gulyás is van, át kell menni a közeli Rudi Tanyára, Repkény már indul is, mintha húznák. A kerthelyiségben vár a lakoma, leülünk a többiekhez, akiket a Csillagó óta nem láttunk. A dupla adag, kiváló ízû gulyás közben elvetjük a tervet a túra meghosszabbításáról, az esti személyvonat valahogy vonzóbbnak tûnik. Tinca autós fuvart kap, mi maradunk a vasútnál, még visszanézünk a célba, aztán szép lassan átballagunk a vasútállomásra. Pontosan érkezik Nagykanizsa felõl a személyvonat, ugyanaz a szerelvény, mint reggel volt és ugyanannak a kocsinak ugyanabba a szakaszába szállunk fel. SétáLós bácsi sütivel és sós halfalatkákkal kínál és úgy általában csapunk még egy kis lakmározást, mielõtt elnyomna az álom, hogy aztán menetrend szerint, Nagytétényben ébredjünk. Köszönöm a túrát a lelkes rendezõségnek, a társaságot Kerek repkénynek, Tincának, Annának, sétáLós bácsinak és Átol Csabinak. A túra nevében a téli jelzõ idén csak a naptár miatt volt igaz, viszont így nem kellett a hóban botladozni és több figyelem jutott a tájnak, a számomra ismeretlen vidék látványának. Nem merek semmit mondani arról, hogy mi lesz jövõre (ha egyáltalán megrendezik még a túrát), de egy téliesebb változatot is szívesen megnéznék.


-Kékdroid-


Képek

 
 
TrigonálaTúra éve: 20112011.02.01 21:28:12

Trigonála 40 – Háromszög (?) 40


Rajka, határállomás. Tilosat mutató vasúti fénysorompó, szétesõfélben lévõ épületek, 30-as tábla, utolsó erõsen megszívlelendõ. Kanyar a víztározó felé, az út melletti szalagkorláton egy autónak csúnyán végzõdött a kûr. A segítség és a tulajdonos békésen cigarettáznak mellette. majdnem elmegyünk a Dunaszauruszig, amikor Bubu korrigál. Visszamegyünk Dunacsúnyba (Cunovo), parkolás a leendõ cél elõtt. A társaságot Hevér Éva, Vándor Csillag, Budai-H.G., Kerek repkény jelentik, csatlakozik menetrend szerint a párkányi expresszel érkezõ sétáLós bácsi, majd a pozsonyi fõpályaudvaron. 91-es busz, majd a 93-as, sötétben száguldunk át zsúfolt jármûveken Pozsony városán, egyedül a Duna mély szakadéka tûnik fel, amúgy lakótelepek, méretes csomópontok, óriásboltok kísérik az utat. Egy jeggyel per fõ megússzuk, mert az ilyen elhagyatott porfészkekben már mûködik az idõalapú jegykezelés, csak nálunk, a világvárosban ragaszkodunk a mechanikus lyukasztóhoz. A fõpályaudvaron Repkénnyel tartunk némi vonatfotózást, a 115-ös Laminátka illegeti magát pár kocsival. Megkeressük a többieket, majd a rajtot, amely egy lépcsõsoron, a szabad ég alatt foglal helyet, sétáLós bácsi és Bubu megegyezõ mértékben nagy lelkesedéssel mesélnek a Nagyszombati Százasról. Most alig néhány túrázó lézeng, el is visszük a rajtszámokat tíztõl tizenötig. A nevezési eljárás egyszerû, mint egy darab kõ: felírjuk a nevünket a rendezõ által kínált papírívre, mire õ a kezünkbe nyom egy-egy itinert. Kész. Szolgáltatás a túrán nincs, szalagozás nincs, ellenõrzõpont van három – egy a Königswartén, ez az egyetlen ep., amely a túrához kötõdik, a másik kettõ helyen, Deutsch Jahrndorfon és Rajkán ott kell pecsételni, ahol tudunk. Cserébe nevezési díj sincs. Az itiner egyik oldalát az útleírás foglalja el, a másikat a térkép, rajta rózsaszín filc nyoma jelöli hozzávetõlegesen az útvonalat. Kissé régi, 1:100000-es méretarányú (nem elírás, százezres) példány, az M15-ös autóutat tervezettként jelöli, csakúgy, mint az osztrák oldali autópályát. A Pozsony-Ligetfalu–Köpcsény–Parndorf vasútvonal pedig egy az egyben lemaradt róla. Sebaj.


Akkor induljunk. Végigbandukolunk a buszállomáson, kikerülve a tömeget, majd egy felüljáróról rögtön egy hangulatos mélyútra vezet a leírás. Szikladarabok szegélyezik a kényelmesen emelkedõ ösvényt, a kaptató jólesik, helyreállítja a hõkomfortomat, miután a -10°C-ban való ácsorgás alaposan megtépázta. Felérünk a tetõre, óriási méretû templomkolosszus kínál érdekes fotótémát. Kicsit odébb hatalmas emlékmû tornyosul a város fölé, lándzsás-zászlós emberalak áll büszkén. Házak, valóságos paloták között visz az út, megtaláljuk a piros sávot, az E8-as európai vándorútra kanyarodunk rá. Balra a pozsonyi vár sejlik fel a párában, felette a fogyó Hold sarlója hunyorog. Szép. Trappolunk tovább a trolifordulóhoz, régi Škoda húz fölfelé, elmosódott pacát sikerül fényképezni helyette. Magas panelházak között kanyarog tovább a piros sáv, majd meredek lejtõn suhan lefelé családi házak, nyaralószerû építmények mellett. A séta idilli, de legalábbis csendes szakaszának a D2-es autópálya egyre növekvõ forgalma vet véget, elõször nagy lelkesen elindulunk tovább a széles út fölött sétáLós bácsival, hiába, nekem még az õ figyelmét is sikerül rontanom. A felüljáró közepérõl megyünk vissza, a jelzés innentõl sokáig a pályával párhuzamosan vezet, jobbra aszfalt, balra beton, mindenütt autók, kamionok dübörögnek. Csomópontok alatt, mellett, között ballagunk, a jelzésfestõk dicséretesen bevisznek egy helyütt az 1-es villamos Lafranconi névre hallgató megállójáig az úton való biztonságos átkelés érdekében. Közben régi és újabb szerelvények zúgnak tova a vonalon, a túrán résztvevõ kötöttpálya-fanatikusok számára újabb és újabb fotótémát szolgáltava. Aztán vissza az autópályához, méteres átmérõjû betonoszlopok erdejében közelítjük meg a Lafranconi-hidat, ami nem szép, de legalább a gyalogos/kerékpáros átkelés egy szinttel az úttest alatt zajlik. Széles járda visz át magasan a párolgó, ködfüggönyt emelõ Duna fölött, a betonkorláton futó acél kapaszkodón szabályos idõközönként ismétlõdik a piros sáv. A túlparton végre erdõt látni, a fák zúzmarás ágai felett vörösen kel a Nap korongja. Lekanyargunk a gátra, majdnem sikerül rosszfelé fordulni, egy csapat futó pedig lelkesen Pozsony felé irányítana, hátha eltévedtünk. SétáLós bácsi szerint – és Bubu térképe szerint is – a piros sávot követve kijutnánk a folyópartra és azt követve eljutnánk Wolfsthal felé, de: a jelzés megszûnik a határon, meg aztán a térkép jelenti a hivatalos utat.


Így aztán odahagyjuk a Dunát, átkelünk az úttest alatt, a híd óriási pillérsora között átlátni a túlpartra. A kerékpárút (Vasfüggöny-kerékpárút, az ínyencek kedvéért) az úttest szintje felé emelkedik, a töltésrõl jól átlátható a csomópont. Találunk egy régi piros sávot is, majd megérkezünk a határállomásra, a szlovák oldalon kicsit szerényebb épület árválkodik üresen, míg az osztrákoknál méretes, modern komplexum jutott ugyanarra a sorsra. A kettõ között magas díszhatárkõ hirdeti a bécsi Stephansplatz pontos távolságát: 58,500 km, a pozsonyi Mihály-tér csak 7,930 kilométer innen. Tõlünk jobbra szántóföld, azon túl erdõ terül el, balra az osztrák határforgalmi létesítmények ablakai tátonganak üresen. Táblák mutatják az autósoknak a helyi KRESZ fõbb rendelkezéseit, másik tábla pedig a turisták számára szolgál információval. Egyszerre vagy három hosszútávú nemzetközi útvonalon haladunk egyszerre. Vékony hóréteget taposunk, csak gyalogosok nyomaiban járva a kerékpárúton. A látótávolság sajnos csekély, de bízom abban, hogy a felkelõ Nap lassan eloszlatja majd a ködöt és a meteorológia által ígért szép, napsütötte idõ köszönt ránk, kellemes, mínusz 1°C körüli hõmérséklettel. Közben az óra ketyeg és nagyon úgy tûnik, hogy az elsõ ellenõrzõpont zárása elõtt nem érünk már oda a Königswarte tetejére. Fõleg, hogy még nem is látjuk a hegyet. Elsétálunk egy tanya mellett, odébb gémeskút árválkodik a mezõn, az osztrák kiadás nem különbözik a magyartól. Lassan körvonalat nyer az õsrög tömbje is, sûrû erdõ borítja, az oldalában vártorony bukkan fel, felette-mögötte pedig a kilátó. Közben szembejön a nemzetközi helyijáratként mûködõ 901-es busz, utast nem sokat szállít. Elsétálunk egy mini vasmû és a wolfsthali távfûtõ mûvek mellett, megérkezünk az itiner által is említett „üzemanyag-szivattyúhoz”, szóval, a benzinkúthoz. Mivel a hegyi pontot már biztos, hogy nem érjük a helyén, kollektíve bélyegzést kérünk az itinerünkre a meglepett benzinkutastól. Céges lenyomatot kapunk a klasszikus berendezésû, inkább kocsmára, mint benzinkútra emlékeztetõ üzemegységben.


Elindulunk visszafelé, Kerek repkénnyel és sétáLós bácsival kicsit kilépünk, piros alapon fehér sáv jelzések vezetnek, ezúttal a távhõtermelõ létesítmény mögött. Betérünk az erdõbe, határozott emelkedõ visz fölfelé, majd szõlõskert mellé érkezünk, ahol hirtelen megszûnik a jelzés, de az ösvény egy kerítés megmászásával folytatódik. Havas, gyönyörû szálerdõben kapaszkodunk meredeken fölfelé, lassan elérjük a Pottenburg felé vezetõ, szintén jelzetlen elágazást. Kerek repkénnyel most úgy döntünk, hogy nem térünk ki a vár felé, Vándor Csillag pedig akarva-akaratlanul minket követ, míg a többiek várszemlét tartanak. Kissé motivál, hogy még ott érhetjük az ellenõrzõpont személyzetét, így kilépek, de a tetõn bevárom a többieket. Elõször Vándor Csillag érkezik, majd Repkény is feljut a mély völgy tetején futó gyalogútra, itt újra megjelenik a hosszútávú vándorút jelzése, és egy kék sáv is, csak úgy. Kicsit feljebb széles kocsiútra térünk rá, kényelmesen kanyarog fel a hegytetõn álló átjátszóállomáshoz, a jelzések keskeny csapáson visznek át a kilátó felé. Találkozunk két túrázóval, tanácstalanságunkat – és az itinereket – látva elõször szlovákul mondanak valamit, amikor többedszerre is az angol vagy a német nyelv használatát forszírozom, akkor hiszik el, hogy nem értjük õket. Angolra váltunk, elmondják, hogy negyedórával ezelõtt még itt volt a pontõr, õk még találkoztak vele, bélyegzést is kaptak. Megkérdezik, elmentünk-e a benzinkútig, a választ hallva mosolyogva legyintenek, hogy õk bizony nem. Nekik nincs is onnan pecsétjük. :) Továbbindulnak, mi Repkénnyel a kilátót teszteljük, csekély eredménnyel, mert a köd ahelyett, hogy felszállna, csak még sûrûbbé válik. A hegy lábánál elterülõ Wolfsthalnak már csak a szélsõ házai látszanak, a leendõ útvonalunkat jelentõ Berg pedig egyáltalán nem mutatja magát. Akkor már érdemesebb lett volna a várat megnézni, legalább lesz miért visszajönni máskor is. Megérkezik mindenki, együtt indulunk tovább a Margita magasságú õsrög, egyben Ausztria legkeletibb hegyének a tetejérõl Berg felé.


Kényelmes, széles, egyáltalán nem meredeken ereszkedõ gyalogút vezet a falu felé, kis kápolna esik útba, megszemléljük, szép. A jelzések besûrûsödnek, találunk egy fát, amelyen mind a négy fõ színbõl festettek egy-egy sávot. Örvendünk egy sort, hogy máris sikerült letudni a túra szintemelkedésének a 95%-át, betrappolunk a faluba. Bubu szeretne bélyegezni valami osztrák túramozgalom igazolófüzetébe, betérünk egy alkalmasnak tûnõ kocsmába, amely a bélyegzõ szerint pizzéria is. Repkénnyel veszünk egy-egy diplomáciai kávét pecsételés elõtt, közben Bubu szóba elegyedik a magyar pultosnõvel, aki élénken érdeklõdik a túra iránt. Felhörpintjük az igen ízletes kávét, majd folytatjuk az utat Köpcsény (Kittsee) felé, az már talán Burgenland. Almafás kertek váltanak kisebb szántókat, kicsit a Nyírségre emlékeztet a táj. Elhagyunk néhány kõkeresztet, pihenõhelyet. Magas kõkerítés mellett érjük el Köpcsényt, ipari környéken vezet a faluba a jelzés, leszámítva egy kis tavat. Itt adja elõször engedetlenségnek jelét a fényképezõgép akksija, ez a késõbbiekben odáig fajul, hogy minden második kép elõtt melengetnem kell az elemeket. Babakocsit toló anyuka méreget gyanakvó szemmel, majd besétálunk a falu fõutcájára, az egyik házon érdekes mozaik mutatja a település múltját, a széles utca közepén pedig egymást érik a kegyhelyek, Mária-szobrok. Itt Bubu megy be bélyegezni egy kocsmába, eredményesen. Kis utcákon keresztül lelépünk, párhuzamosan visz az út a vasútvonallal, piros Taurus érkezik Bécs felõl egy tartálykocsikból álló, hosszú tehervonattal. Mellettünk a mezõn hatalmas, öles oszlopok sorakoznak, a tetejük ködbe vész. Csak amikor közelebb érkezünk, akkor látszanak a szélturbinák járókerekei, a hatalmas lapátok zaj nélkül, méltóságteljesen forognak a ködben. Az út szélén tábla figyelmeztet a jéghullás veszélyére és a betartandó védõtávolságra. Átballagunk a pozsonyi autópálya alatt, az út szélén pléh Krisztus szomorkodik egy újabb kegyhelyen. Megteszünk egy értelmetlennek tûnõ kanyart, majd visszatérünk az autópálya mellé, amelyet a vasútvonalig követünk, ahol újra felvesszük a délnyugati irányt. Szóló Talent motorvonat rongyol be Bécs felõl, lassújel mutatja a pálya szélén, hogy innentõl csak 140 km/h az engedélyezett sebesség. Már az osztrák vasút sem a régi. Követjük a széles, behavazott dûlõúton a többi túrázó nyomát, de hiába haladunk a vasút mentén, másik vonat nem hajlandó felbukkanni.


Néhány kilométert haladunk így, nyílegyenesen és a sokadik, fellegekbe nyúló szélkerék után megérkezünk Lajtakörtvélyes (Pama) szélére, ahol párszáz métert a zajvédõ fal mellett bukdácsolunk. Mivel itt is jó lenne valami igazolást szerezni (a teljesítménytúrához nem kötelezõ) és nem találunk kocsmát nyitva, kitérünk a vasúti megállóhelyre, ahol a jegyérvényesítõ készülék nyom igazolópecsétet az összehajtott igazolólapjainkra. Ezzel a mûvelettel elszórakozunk egy kicsit, vicces, ahogy próbálja mindenki a megfelelõ méretûre hajtogatni-gyûrni az igazolópapírt. Közben újabb szóló Talent érkezik, valószínûleg ugyanaz, amelyiket Köpcsény bejárati jelzõjénél is láttunk. Körbefotózzuk alaposan, aztán lassan indulunk tovább. Én különösen lassan, a menetrend újabb vonatot ígér 12:51-re, de valószínûleg én néztem félre valamit, mert a netes keresõ kétórás ütemet dob ki szombatra. Várok még egy darabig a nagy semmire, aztán a falu hosszan elnyúló fõutcáján a társaság után sietek. Jóval a település szélén túl érem utol õket, a túra leghosszabb egyenes szakaszát járjuk, a térképen csaknem egyenes az út Rajkáig. A valóság ennyire nem borzasztó, egész sok ív, sõt, kanyar is kerül abba az egyenesbe. Enyhe szellõ fúj szembõl, ez pont elég ahhoz, hogy egyre jobban elgémberedjenek az ujjaim, a bergi pultosnõ szerint a kinti hõmérséklet -7°C. Nem egészen az, amit ígértek. Országúton trappolunk hosszasan, betonkarón áll a buszmegálló táblája, ez itt a Csárdahof. Balról becsatlakozik az államhatár, a túloldal felõl Pozor! Štátna hranica táblák, innen Achtung! Staatsgrenze feliratok emlékeztetnek arra, hogy voltaképpen komolyan kéne venni ezt a határosdit. Ami ebbõl egyedül feltûnik az az, hogy a határvonalig tart a kerékpárút, onnantól a határkövek olyan közel helyezkednek el az országúthoz, hogy nem férne el a biciklisták aszfaltcsíkja. A túloldalon meg gondolom a tulajdonos nem egyezett bele az építésbe. A Zeiselhof következik, újabb tanya, impozáns kápolnával, régi cselédház falán kialakított buszmegállóval. A napi egy pár busz egyikét éppen látjuk elmenni, nem sok utas érdeklõdött ma a járat iránt.


Folytatjuk a vándorlást az „osztrák Alföldi Kéken” (C) Bubu, meglepõen gyorsan érkezünk meg Németjárfalu (Deutsch Jahrndorf) szélére, ahol egy buszmegállóban az idõközben elõresietõ Hevér Éva várakozik ránk. Találunk egy szállót, ahová nem megyünk be bélyegezni, mert nem szimpatikus és egy pékséget, ahová azért nem megyünk be, mert zárva van. Nyitva van viszont egy étterem, itt Bubuék isznak diplomáciai forró csokit. Találkozunk a Königswartén látott túratársakkal is, éppen ebédet szolgálnak fel nekik. Repkénnyel csak bélyegzést kérünk, aztán ballagunk is lassan tovább. Megcsodáljuk Ausztria legkeletibb falvának a két templomát, a buszfordulót és a régebben valószínûleg határvédelmi szempontból hatalmasra épített rendõrségi épületet. Néhol jeges, de inkább behavazott murvás út vezet a hármashatár felé, fák, bokrok szegélyezik végig. Ennek köszönhetõen a szél is alábbhagy kissé, sõt, mintha a köd is feljebb emelkedne lassan. Oldalt, Ausztria felé mindkét irányból behajtani tilos tábla virít egy tökéletesen jellegtelen dûlõút kezdetén, kicsit arrébb alacsony kegyhely árválkodik a pusztában. Hirtelen arra leszek figyelmes, hogy az elöl haladók nagy fotózásba kezdenek: megérkeztünk Magyarországra. Ismerõs turistajelzések fogadnak, zöld kereszt visz ki a hármashatárra. Néhány érdekes formájú szobor hever szanaszét, középütt egy három I-vas által körbevett határkõ, kis ügyességgel az ember egyszerre lehet mindhárom országban. Repkény fényképezget, Vándor Csillag megtalálja a vonatkozó geoládát, sétáLós bácsi felül a határkõ tetejére, szóval, jó móka egy ilyen hármashatár a puszta közepén. Elindulunk Rajka felé, a zöld kereszt jelzések példaértékûen jó állapotban kísérnek végig az erdõsávon. Megérkezünk az M15-ös autóút mellé, elkanyarodunk, a jelzés a felüljáróra egy igen hosszú rávezetõ kanyaron jut fel.


A gyorsforgalmi út felett szétnézek, de olyan, mintha a kamionok alattunk a semmibõl érkeznének és a semmi felé száguldanának tovább, a látótávolság vészesen alacsony. Betrappolunk a faluba, Repkény a vasútállomás egyik mellékvágányára félretolt teherkocsit messzirõl állomásépületnek nézi. Bemegyünk a peronokig, a szinte zajtalanul tolató szlovák 363-as sorozatú mozdony vezetõje „Figyelj!” jelzéssel, diszkréten hívja fel figyelmünket a vasútüzem veszélyeire. A napi néhány vonat egyike éppen bent áll a peronon, a szóló Flirt motorvonaton sétáLós bácsi ötletére végigsétálunk, elvégre ritkán teljesítménytúrázhat az ember egy vonaton. Mivel jegykiadás nincs, a forgalmi iroda készséges dolgozóitól kapunk bélyegzést, a mai nap során a sokadikat. Még végig kell trappolni Rajkán, a kerékpárút jelzéseit követve. Meglepõ, de a régi 15-ös út és az új M15-ös mellett van egy harmadik közúti határátkelõ is, az én autós térképem nem is jelzi. Itt megállunk egy kis idõre, megnézem a tájékoztató táblákat, sikerül lefotózni a Rajkára átjáró nemzetközi helyijáratot, amely a 801-es számot viseli. A túloldalon a tábla két dologról tájékoztat, az egyik, hogy megérkezünk Szlovákiába, a másik, hogy ráadásul egyenesen Pozsonyba. Vicces látvány, elõttünk szántóföld, mellettünk egy csoffadt határsávi erdõ és a tábla büszkén hirdeti Pozsonyt. Közigazgatásilag persze abszolút korrekt. Az út mentén kalandpark épül, mindenféle kalandos dologgal kecsegtetve az idetévedõket. Rövidesen megérkezünk újra Dunacsúny szélére, majd a falu (városrész) központjába vezet a Schengeni utca, ahol már csak be kell lépni a célnak helyet adó étterembe.


Szinte kitörõ örömmel fogadnak, a díjazás egy darab oklevél, ezt anélkül kitöltik, hogy egyetlen pillantást is vetnének az igazolólapra. Addig is, bélyegezhetünk magunknak a túra saját bélyegzõjével és az egyesületével is – utóbbi volt úgyis a Königswarte ellenõrzõponton. Szintidõ nincs, csak célzárás, méghozzá 17:30-kor, abba még jócskán belefértünk. Egy úriemberrel sétáLós bácsi és Bubu nagy beszélgetésbe kezd, megvitatják a szlovák hosszútávú túrákkal kapcsolatos tapasztalataikat. Nem mellesleg azt is, hogy a túra 18 éves fennállása során mi érkeztünk elõször Magyarországról. Vacsora, aztán indulás vissza, az M1-esen váltakozó sûrûségû ködben. Köszönöm a társaságot Kerek repkénynek, Hevér Évának, Vándor Csillagnak, sétáLós bácsinak és persze Bubúrnak – neki külön köszönöm a fuvart is! Vidám túra volt, jellemzõen alföldi, valószínûleg szép tájakon, sajnos a köd sokat rontott az élvezeti értékén. Van értelme visszamenni rá.


Végül a kiírás:

18. Trigonála a TK Štart Bratislava szervezésében. Rajt: Pozsony, fõpályaudvar (Bratislava Hl. St.). Cél: Dunacsúny, Furmánka Étterem (Cunovo, Reštauracia Furmanka). Táv: 40 km (Google Maps segítségével lemértem: 44 km), szintemelkedés: kb. 350 m. Útvonal: Bratislava Hl. St./Pozsony, fõpályaudvar – Slavín – Mlynská dolina – Lafranconi-híd – Wolfsthal – Königswarte – Berg – Köpcsény/Kittsee – Lajtakörtvélyes/Pama – Németjárfalu/Deutsch Jahrndorf – Rajka – Dunacsúny/Cunovo.

Van 30 km-es táv is, ez Pozsony-Ligetfaluból (Petržalka) indul és egyenesen átmegy Köpcsénybe, (tehát a túra két emelkedõjét kihagyja), onnantól pedig ugyanaz, mint fent.

 


-Kékdroid-


Képek


 

 
 
LeFaGySzTúra éve: 20112011.01.24 17:39:06

 LeFaGySz 63 – Bükk


A 2011-es LeFaGySz a Bükkben lesz – kerül napvilágra valamikor tavalyelõtt a hír, amire felkapom a fejem a számítógép elõtt bóbiskolva. Egzotikus útvonal, járatlan, járhatatlan ösvények, majd Cam Mogó beszámolója a bejárásról. Enyhe kifejezés, ha azt mondom: izgalmas. Következõ információ, a BNP nem engedélyezi az eredeti útvonalat, nem lep meg, a labda náluk van – az utolsó bükki rendezvény óta változott a világ, változtak a lezárt utak és persze azóta már a legtöbb túrarendezõ igyekszik együttmûködni az illetékes hatóságokkal. Új útvonal, ismerõs nevekkel, végigkövetem fejben, majd otthon egy tea mellett a térképen, emlékképek kergetik egymást, meredek, végtelen kaptatókról, hóról és sárról. Répáshuta, mint rajthely nincs messze, végre kisebb a logisztikai kihívás. Távolságot, emelkedést, idõt számolok, papír, ceruza, körzõ segít. Karcos, de végig lehet menni. Lassan elsüllyed a terv a mindennapok mocsarában, csak néha villan fel az év során, majd az elõnevezéskor hív Kerek repkény, hogy nevemben is elküldte a levelet, nincs visszaút. Január elején már kézzelfogható közelségbe kerül az idõpont, a túra hetében -rafter- hív, hogy felsõtárkányi családi telelését – micsoda véletlen – pont a túrára idõzítette és szívesen lekanyarodna Felnémetig értünk. Ekkor még fel tudok ajánlani alternatívát, hogy ne kelljen szerelvénymenetben közlekedni, de végül a család 4:1 arányban einstandot kiált az autóra.


Eljön a szombat reggel, készülõdünk, termoszok telnek meg teával, kávéval, szendvicsek kerülnek szalvétába, majd a laptop helyére a táskába. Nem kell ide különleges felszerelés, kiszórom a számológépet, a MÁV-menetrendet és a számítási segédleteket. Némi gondolkodás után a vonalzók is repülnek. Az egérpad is a szoba túlvégében landol, elgondolkodom, vajon a maradék felszerelés elég lesz a túrára? Egérpad vissza. Csillagtalan, párás az éjszaka, a gyér közvilágításban kavarog a leheletem. Némán rójuk az utcák ismerõs, üres labirintusát, így is lekéssük a találkozót -rafter-rel. Berakodás, indulás, felkanyargunk a szívemhez legközelebb álló országúton a Bükköt ábrázoló térképeken többnyire kellõs középen elhelyezkedõ Répáshutára, a falu felett éles jobbkanyar térít egy meglepõen jó állapotú szerpentinre. Parkolóhely, Bubu készülõdik mellettünk, Vándor Csillag, Jámbor, DJ_Rushboy bukkannak fel szállásuk felõl érkezve a bükki hajnalban. A Vadász étterem mûintézményében a korai idõpont ellenére nagy a nyüzsgés, a rendezõi asztalnál J a a t és RitaB rajtoltatnak, impozáns, faragott kõdísz ékesíti az asztalt, az idei rendezvény emlékére. Itt van a tavalyi, zempléni történet emléktáblája és a mátrai hajlított vas is. Odébb Vajonmerre és SzLA reggeliznek, majd a rendezõséget erõsítendõ megjelenik Vándorköszörûs és Botosember is. Ismerõsök mindenütt, Tinca süteménnyel kínál, finom. Észre sem veszem, amikor meghallok egy hangot, két perc múlva rajt. S valóban: hétkor eldördül a rajtpisztoly, hajrá LeFaGySz! Paparazzo (paparazza?) követi a mezõny végét, Vándorköszörûs fényképezgeti bizonytalan elsõ lépéseinket.


Egybõl nekimegyünk a falu feletti magaslatnak, szigorúan csak azért, hogy ne fázzunk sokáig. Visszatekintve még látok egy álmos UAZ-t pöfékelni a faluban, aztán eltûnik a civilizáció a fák mögött. Innentõl Répáshutáig – nem elírás – nincs lakott település, büfé, kocsma és úgy általában az itiner által említett szinonim fogalmak nem bukkannak fel útközben. Felsõtárkány, Szilvásvárad legközelebbi pontjai is jó három kilométerre esnek az útvonal adott helyszíneitõl. A pisztrángos a Szalajka-völgyben sincs sokkal közelebb, pedig egy kis füstölt pisztráng nem lenne rossz... A Balla-bérc hátán hirtelen véget ér az elsõ emelkedõ, amelynek a nehezítése a sok összevissza ág és fatörzs a földön, lehet, hogy ez rendezõi utasításra maradt itt, ha már hó nincs? :) Elkeskenyülõ ösvényen vágtat lefelé a sárga sáv, helyenként muszáj vele szaladni, hogy ne legyen csúszás a mozdulatsor vége. Mély vízmosáson, beszakadt útszerûségen szökdécselünk végül a Pazsag-völgybe, ahol maradt még némi hó, némi jég és némi patak is zúg az aljában. Nagy lendülettel átkelünk a túlsó partjára, lefagyott szekérutat követünk egy pár percig, majd hagyjuk a patakot, hadd száguldjon egyedül a Hór felé. A fagyás elkísér egy darabon, alig néhány helyütt keveredik sár a jég alá, felettünk széles kondenzcsík húzódik az égen, rohamléptekkel világosodik. Egyre meredekebbé váló utunk hirtelen Pazsag apró telepének a szélére érkezik, látszólag néptelen a házcsoport, ahogy elsétálunk közöttük. Trappolunk tovább, a sárga jelzés emelkedõje amilyen merészen vág neki a következõ partnak, olyan hamar jutunk fel a gerincre. Jámbor kitér az út mentén sorakozó impozáns sziklacsoporthoz, majd másik ismerõs, marton4 szólít meg hátulról.


Beszélgetve érjük el a pontot, ahol kétszer kettõ vaddino ér utol és halad tova sietõs léptekkel. A pont neve „Valahol a sárga sávon”, már legalább tudjuk, hogy a „megyünk valahová” pontosan mit is jelent. Elballagunk az útjelzõ karóig, jobbkanyarral térünk a zöld sávra, van bükki túra Török út nélkül, de nem most. Hosszú, íves kaptató visz tovább, fel a Kolozs-tetõ oldalába, fiatal tölgyerdõ cseperedik körülöttünk. A tüdõm néha lemarad, ilyenkor csak lassan kapaszkodik utánam, kímélõ üzemmódra kell váltani. Kopjafa mellett haladunk el, majd végre, itt a Tamás-kúthoz vezetõ meredek lefelé. Enyhe kocogással kísérletezünk, nem elbízva magunkat. Odalent rendezõi fotózkodás zajlik, RitaB, mint fotográfus és J a a t, mint fõrendezõ lelkesítik a népet. Vízvételi lehetõség következik, meglátogatjuk Tamás-kútját, vételezünk vizet bõségesen. Repkény fémbögrét applikál, -rafter- palackot tölt, indulunk, neki a fennsíknak, a túrára jellemzõ cikornyás útvonalon. Az országútról helyesen szalagozott letérés vezet a Hereg-rét szélén, velünk szemközt a Három-kõ sziklafala emelkedik büszkén. Messze van még, nagyon messze, de nincs idõ meditálni, megérkezünk ismét valahová, ezúttal a K+ valamelyik nevezetes pontján járunk. Tovább kaptatunk fölfelé, amíg oldalt ki nem nyílik a kilátás a felhõpamacsba burkolózó Tar-kõre, majd az alattunk induló Lök-völgyre, amely Felsõtárkányig húzódik és lentebb otthont ad az országútnak. Marton4, mint írta is, elsiet, elvégre futni jött, no meg elemlámpát tesztelni. Teszünk pár kanyart, majd amint felérünk, éles balkanyar vezet az Imó-kõ felé, odalent SzLA suhan, amikor elérjük a helyet, ahol még éppen láttuk, akkor Bubu kiabál fentrõl holmi fiatalok után.


Egyre nagyobb és vadregényesebb sziklák kerítik el a völgy oldalát, figyelni kell a lépést, mert csúszik. Imó-kõnél csatlakozunk a kollektív szájtátáshoz, némi fényképészetet is társítva a történethez. A szikla aljából nagy robajjal tör ki a víz, majd sebesen hömpölyög tovább, a forrás bejárata keskeny rés, bele sem merek gondolni, milyen barlangrendszer húzódhat mögötte, keresztül-kasul a mészkõhegységen. Lentebb a patak megszelídülve, lustán kanyarog, itt találjuk a következõ ellenõrzõpontot, nem valahol vagyunk, hanem a Lök-völgyben. Amikor elindulunk, akkor viszont már nem, mert a Bükki kék (Megjegyzés: Erre mikor rendez valaki teljesítménytúrát? Hosszú, szép útvonal, kevés vízvételi lehetõség, többségében lezárt utak, nem körtúra, a miskolci végpont elég rossz logisztikájú, igazi kihívás ide túrát rendezni. :)) nagy lendülettel nekivisz a Lök-bérc oldalának, szépen, kényelmesen felkapaszkodunk. Innentõl folyamatossá válik az emelkedõ, kezdem elveszteni a térérzékemet. Mintha mennénk, de nem haladnánk, a Lambot és a Toldi-kapu hosszú, arcbakapós emelkedõjén. Néhányszor meg kell állni szusszanni, közben elhalad mellettünk a lelkesen beszélgetõ Bubu, két útitársával, majd Vándor Csillag is. Bója lengedez valami fán, ez itt a Bárhol-Bármikor térbeli és idõbeli megtestesülése. Ha valami bárhol lehet, akkor az a zöld sávon lesz, valamivel a Toldi-kapu alatt. -Rafter- megkínál pár gerezd mandarinnal, majd baktatunk tovább, becsatlakozik az iméntrõl ismerõs kék kereszt, majd távozik is gyorsan. Pár lépés után megérkezünk a Tar-kõ alatti elágazáshoz, kinyílik egy újabb kör.


Nem lepõdöm meg különösebben, hogy megint fölfelé kell menni, az Õserdõt a kerítés meredeken kikerüli. Átlépem a kidõlt, vén bükköt, kicsit szusszanok a tetõn, majd lesuhanunk a zöld sáv elágazásához. A térkép szerint valaha itt is vezetett kisvasút, mára nyoma sem maradt. Pihentetõs szakasz következik, fent vagyunk a fennsík peremén, enyhe lejtõ vezet a Vörös-kõ oldalában, éles kanyarral térünk el fölfelé a magától értetõdõnek tûnõ völgy helyett. A sziklákon felbucskázunk a Cserepes-kõ elõtti tisztásra. Odalent Felsõtárkány házai fölé magasodik a Várhegy, mögötte a Nagy-Eged tömbje kéklik, felettük a messzeségben az Ostorosi-tó tükre csillog a halvány napfényben, a távolban a Tisza-tó szalagja zárja a láthatárt. Délkelet felé nézve pedig hegyek végeláthatatlan, párába veszõ sorozata vonul. Juj, de giccses. Ennek örömére tartunk egy pár pillanatnyi fényképezkedõs-nézelõdõs megállást. Visszavisz a csapás az erdõbe, kis emelkedõ visz a barlangszállás alá, most nem térünk ki, a pihenõt odébb, a zöld négyzet elágazásához idõzítjük. A padnál leülünk, frissítõpont nyílik sebtében, Repkény zsákja teát rejt, -rafter-é nápolyit, az enyém szendvicset. Az ennél nagyobb térfogati teljesítménysûrûségû ellátmányt késõbbre kell hagyni, amikor nagyobb szükség lehet rá. Újabb szúróbélyegzõ esik útba, alkalmazzuk a papíron. Jut is eszembe: papír. Az itiner príma, sõt, használható: egyik oldala térkép, másik oldala leírás+táblázat+néhány négyzet az igazolások begyûjtésére. Nem kell több, a kiírás szerint is tudni kell tájékozódni. A zöld négyszög elnyújtott emelkedõn visz tovább, sûrû bükkösben, sziklák között. Kisebb barlang bejárata bukkan fel az út oldalán, a térkép nem jelöli, majd fenyõfák szegõdnek mellénk, hogy aztán keresztülvágjunk a fenyves sötét alján. Széles fõföldútra érkezünk, a táblán érkezésünk iránya csak a jelzéssel van feltüntetve, megnevezés nem tartozik hozzá. Pedig mi bárhonnan jöhetünk, és most pontosan onnan is jövünk. Mély töbröket kerülgetve érkezünk a Kopasz-rétre, tábla irányítja a túrázókat egyszerre két irányba: az elõször ideérkezõk jobbra, a másodszor ideérkezõk balra mennek, pont. Megvitatjuk, hogy ez mekkora mértékben oszthatja meg a teljesítménytúrázó társadalmat. :)


Mivel elõször járunk itt a mai nap során, jobbra térünk, a zöld sávon, elsétálunk a barlang mellett, megcélozzuk a Kis-Kopaszt és a végtelen lejtõ aljában röviden nyújtózó Horotna-völgyet. A lejtõ elképesztõen hosszú és érdekes módon nem esik jól: a bokám diszkréten, de jól észrevehetõen figyelmeztet, hogy õ bizony létezik még. A lábujjak sem akarnak kimaradni a jóból, de még csendre tudom inteni ezt a renitens bagázst. Inkább nézelõdök, amikor a lépés engedi és nem kell figyelni, ugyanis néhol jól indokolt kocogásra váltunk. Mellettünk rengeteg mészkõkibukkanás sorakozik, a hegyek egyre komorabban magasodnak fölénk, az erdõ egyre sûrûbbé válik. Néha átlátni a fák között, a Kelemen széke gerincén emelkedõ adótorony piros színe tûnik fel és a Millenniumi kilátó nehezen eltéveszthetõ alakja. Odalent tó tükre villan fel, az már a Horotna-völgyben van, egy meredek lejtõ végén pedig újabb ellenõrzõpont bójája lengedez a fán. Szintben sétálunk tovább, dagonya mellett pirossal festették a jelzett fára valaminek a tilalmát. A jelzést ugyanitt valakik félig leszürkítették, majd úgy is hagyták, az eredmény egy kissé csonka, de értelmezhetõ zöld sávka. Patakot keresztezünk vélhetõen mesterségesen emelt, magas töltésen, a jelzés letér balra, az erdei múzeum felé, de mi maradunk a völgy fölött a kerékpárosoknak jelzett úton. Repkény büszkén mutatja, hogy itt találta meg valamikor – amikor még ilyen szép táblák és sûrû jelzések nélkül, saját erõbõl tájékozódtak a kirándulók is, bizony – egy osztálykiránduláson a már akkor is régóta megszüntetett sárga kör jelzést. Mellettünk, mélyen a völgyben a múzeum építményei sorakoznak, néhány kiránduló lézeng a mészégetõ boksák, kunyhók között. Ráfordulunk a Szalajka-völgy tetejére, a Fátyol-vízesés óriási hanggal zúdul alá, még a fákon keresztül is könnyûszerrel felismerni a habzó víz lépcsõit. A felsõ tavat kelet felõl kerüljük meg, a víz valószínûtlenül kék színben tündököl, benne furcsa, zöld növényzet leng lustán. A Szalajka-forrásból rengeteg víz tódul ki, még itt érjük SzLA-t, aki épp távozik, valamint Vándor Csillagot és Bubut, utóbbi kedélyesen poharazgat a forrásnál. Lesétálunk mi is, -rafter- technikáját ellesve megtöltöm a palackot, hogy legyen mit cipelni fel Istállós-kõre. Nem nagyon akaródzik nekem most ez az indulás.


Összeszedjük erõnket, kiemelt hegyi szakasz jön, a mai nap fénypontja, a hab a tortán stb.. Az Istállós-kõ ebbõl az irányból egyáltalán nem viccel, már az elején, a barlangig tartó, kiépített szerpentin sem egyszerû. Módjával kapkodom a levegõt, nem kéne beégni a kisgyerekes család elõtt. Ami a barlang után jön, három felvonásban, sorra: meredek, rohadt meredek, kicsit kevésbe rohadt meredek. Eszembe jut, miért is szoktam volt kihagyni bükki kirándulásaimból ezt az utat, néhány lelkesedésbõl elkövetett sétát kivéve. Pedig szép, nagyon szép emelkedõ ez. Azért sikerélmény is ér, megelõzünk egy kiránduló párost, az úriember lelkesen jó kirándulást kíván. Viszont kívánjuk, el fog tartani még egy darabig. Lassan, nagyon lassan elérjük a szintutat, kis megnyugvás a bokáimnak, akik már a lejtõt sem szerették, itt meg egyenesen visítanak. Aztán folytatódik, mellettünk újabb hegyoldal tornyosul, az már az Ispán-hegy oldala. Még sok van hátra. Bubu és -rafter- elhúznak, majd Vándor Csillag is, találkozunk Földi Rolandékkal, nagy lendülettel õk is elsuhannak, fölfelé. A hegy meg sosem akar elfogyni. Újabb kanyar, a végében, egy fenyvesnél mintha a bója villanna fel. Tényleg az, megállunk levegõt venni és lyukasztani egy vidámat. Megint valahol vagyunk, most éppen a zöld háromszögön. Nyújtom tovább a bokámat, fáj, mint a veszedelem, beletörõdök lassan, hogy ma már nem fogunk felérkezni. Az úttól jobbra, nem messzire az erdõben egy régi vasdarab rozsdásodik csendben, nem merek rá megesküdni, de talán az egykori mészkõbánya valamilyen felvonójának lehetett a gépe. Nem térek ki megnézni, de legalább lesz miért visszajönni, mihamarább. Végezetül, bõ egy órával a forrás elhagyása után, fény villan fel elõttünk a fák között, megérkezünk a tisztásra Istállós-kõ tetején. A Bükk legmagasabb csúcsán állunk, járna egy kis pihenõ, de ezt áthelyezzük a sárga háromszög elágazásában lévõ padra. -Rafter- már itt vár, megbontok egy csomag mézes puszedlit, megérdemeljük. Étkezés és teázás után, megnövekedett komfortérzettel és önbizalommal folytatjuk a kirándulást, elõbbin csak minimálisat ront a csöpörgõ esõ, tudom, hogy nem lesz hosszú életû, a felhõt sietve kergeti a nyugati szél.


Újra megérkezünk a Kopasz-rétre, az egyik irányjelzõ papírt már eltávolította a gondos seprû. Átbukkanunk egy jellegzetes bukkanón, utána az eddigieknél is nagyobb töbröket kerülünk, sietõsre fogott léptekkel. Párhuzamos út ér mellénk, páran integetnek, õk már visszafelé, Répáshuta felé tartanak valamelyik távon. Nem térünk át a szembesávba, így is hamar megérkezünk Õr-kõ-rétre, itt már csak fel kell sietni a hegycsúcsra. Kissé botladozós az ösvény, de legalább nem esek hasra, mint az általában szokásom. Itt a túra legszebb kilátásával gyengítik az ember átlagsebességét. Kisütött a Nap, a Mátra kéken magasodik a láthatáron, mellette bõszen tüzelik a lignitet, kicsit közelebb pedig Eger és a környezõ falvak csoportosulnak. A napfény pár helyütt áttöri a dél felé nyúló felhõtömeg réseit, keskeny pászmák világítanak egy-egy nagyobb foltra. A giccsparádé közepette nem felejtjük el igazolni ittjártunkat, megígérjük, hogy majd ködös idõben vigyázunk a szikla szélén. SzLA hiába próbál házi tepertõvel átcsábítani a rövidtávra, megembereljük magunkat és egyöntetûen a plusz kör megtételére szavazunk. Kortyolunk a kávéból, lesétálunk a kék háromszög elfeledésre ítélt ágán a két táv választópontjára. Itt találjuk a mai nap egyetlen emberes-sátras ellenõrzõpontját, lelkesen fogadnak, a pár percnyi megállás után nagy lendülettel indulunk tovább.


Hárman maradunk közel s távol, -rafter- helyzetjelentést ad az otthoniaknak, közben némi szintet összegyûjtve és még többet elveszítve megérkezünk a Zöld-rétre, ahol a Messzelátó, utolsó elõtti nyolcszázasként jelzi a Bükk-fennsík közelgõ nyugati végét. Elõttünk, mögöttünk közel (s távol?) nincs senki, látszólag magunkra maradtunk a hegyen. Következik a zöld sáv hosszú, viszonylag egyhangúnak tûnõ gerincútja lefelé. Néhány éles kanyarral megkerüljük a Sándor-hegyet, néhol fantasztikus kilátásunk van az Õr-kõ, a Pes-kõ, az Oltár-kõ és a Hegyes-kõ sziklafalára, illetve ezek tetszõleges kombinációira. Nem is beszélve a Bükk összes többi részérõl. Megint meg kell állni nézelõdni, nem mehet el az ember szó nélkül ilyen látvány mellett, akármennyiszer is látta már. Egy kerítésnél tartunk némi pihenõt, nápolyit eszegetünk, nézelõdünk, megbeszéljük, hogy most aztán igazán jól bele lehet húzni. Amint azonban elkezdenénk belehúzni, érkezik szembõl néhány túrázó, aztán el is húznak északnak, mint a vadlibák. Érdekes jelenség, fõleg télen. Jönnek még néhányan, köztük Lestat és KuJoMi, akik tájékoztatnak a szomorú tényrõl, hogy vadászat miatt lezárták a gerincet. Szomorú, és nem kicsit csalódott szívvel fordulunk vissza a hegygerincen. A kerítésnél megint tartunk némi pihenõt, nápolyit eszegetünk, nézelõdünk, megbeszéljük, hogy most aztán hirtelen rengeteg idõnk keletkezett. Ekkor varázsütésre felbukkan Bubu és Vándor Csillag kettõse, elõbbinél térkép és éppen azt magyarázza, hogy egy jelzetlen úton lemehetnénk a Gyetra-völgybe és azon keresztül is megközelíthetnénk a pontot. Ez az ötlet soha eszembe nem jutott volna magamtól, viszont már elsõ látásra szimpatikus. Nyolcan indulunk így el, renitens módon szembeszegülve a vadászokkal: Vándor Csillag, Kerek repkény, -rafter-, Bubu, két sporttárs, akikkel pont találkozunk, Lestat és jómagam. A Királyszék 646 méteres teteje – ahová amúgy nem menne fel a jelzés és a túra, viszont ez egy jól azonosítható helyszín – elõtti elágazásban teszünk egy csaknem száznyolcvan fokos fordulatot és a kínálkozó széles, jól járható erdei úton észak felé fordulunk. Sietõsen haladunk a hegyek árnyékában, elõttünk az Oltár-kõ sziklafala, a térkép szerint az Angyalszárny nevû szikával, amelyet most speciel nem ismerek fel. Mellette a Hegyes-kõ tömbje kandikál ki az erdõbõl, a fehér sziklákat narancsszínûre festi a lemenõ Nap fénye. Nem megyünk sokat északnak, térképen nincs egy kilométer, amikor ismerõsnek tûnõ völgyben, kerítés szélénél egy nagyobb keresztutat találunk. Ez már a Gyetra-völgy, kicsit lejjebb, balra az úttól a Jávoros-kútnál árválkodik két pad.


Sietõsre vesszük lépteinket, a völgy elképesztõen hosszan kanyarog, Repkény és Bubu elõrehúznak, mögöttük nem sokkal Vándor Csillag szedi a lábát, mi, többiek, hátrébb haladva követjük õket. Párszor keresztezzük a patakot, van néhány szép zúgó rajta, telik az idõ, tanulom a helyesírást, szóval, semmi különös nem történik. A vadászatból halvány puskalövés sem sok, annyit sem lehet hallani. Az árnyékok megnyúlnak, az erdõ lassan narancsos árnyalatúból szürkévé válik. Menetelünk, a végére nekem is elfogy a szövegelnivalóm, csak szedem a lábaimat. Elsétálunk az Esztáz-kõ mellett, masszív vasajtó õrzi és régi, de jó állapotú tábla hirdeti a cseppkõbarlangot. Szembejön egy kiránduló, határõr egyenruhában, szép dolog este kirándulgatni az erdõben. Elõszörre vadásznak nézem, pedig nincs is nála fegyver. Már kezdeném nagyon unni a völgyet, amikor egy ház körvonalai kezdenek kirajzolódni a fák között, megérkezünk a Napsugár Pihenõhöz, a név találó, nagyjából az utolsó napsugár pihenget még a fák tetejénél. Innen már alig pár perc a Csókás-lápa aljánál az ellenõrzõpont, állathangokat hallok, elõször valami madárnak vélem, elképesztõen tévesen, mivel a vadászkutyák nyüszítenek. A réten jónéhány vadász és pár terepjáró sorakozik, nekünk speciel illedelmesen visszaköszönnek, Bubu tájékoztat a ponton, hogy már vége a hajtásnak, nem kell tartani semmitõl. Igazolunk, majd pihenés nélkül visszafordulunk, irány a piros sáv, irány Pes-kõ-lápa. Irány a fennsík, harmadszor.


Besötétedik. Az út természetesen most a legsárosabb, amikor csak a lámpára hagyatkozhatok, hiába a majdnem-telihold az égen. Néha csobbanok egy jót, ilyenkor nem vagyok vidám, néha kikerülöm a csobbanást, ilyenkor vidám vagyok. Emelkedünk, Bubuék elhúztak elõre, a két csatlakozó túratárs szintén. Újra beszédessé válunk, elvégre alig négy kilométer a Pes-kõ-ház, majd ott megpihenünk, eszünk-iszunk. Ez a négy kilométer aztán egyre hosszabbnak és hosszabbnak kezd tûnni, kanyargunk a sötét erdõben, mindig jön egy emelkedõ, aztán még egy. Kezdünk lassulni Repkénnyel, nem élvezem a sarat és azt, hogy a bokám olyan sunyin próbálja megtorpedózni a helyzetet. A többiek lámpái elõttünk egyre távolabbról és egyre magasabbról villannak fel, aztán egy helyen megállapodnak, összesereglenek a fénypontok. Megvan a Pes-kõ-ház, az épületbõl fény szûrõdik ki, az udvaron a lakók tüzet élesztenek. Visszaköszönni nem nagyon akaródzik nekik, de legalább nem ijesztgetnek. Elsétálunk a forráshoz, megvan a szúróbélyegzõ, sikerül nem elsüllyedni a dagonyában. Megállunk, pihenünk. Elfogy a maradék puszedli, meg a maradék kávé is, kell az energia. A forrás merítõs, viszont finom vizû, nagyokat kortyolok a bögrébõl. Repkény leül, várakozunk egy kicsit az indulással. Következik a mai nap második helyen kiemelt emelkedõje, a Pes-kõ-lápa, a kegyetlen.


Összekaparjuk a maradék lelkesedést, elindulunk a pontról. Meredek, visszacsúszós ösvényen kapaszkodunk fölfelé, a bokáim egymást túlharsogva üvöltik világgá az emelkedõvel szemben megfogalmazott érveiket. Mindezt nagyon modortalanul. Ebbõl szerencsére a külvilág csak annyit érzékel, hogy a szokásosnál kevésbé vagyok beszédes, amiben az is közrejátszik, hogy szaporán kapkodok levegõ után, holott van belõle rengeteg. A borzasztóan meredek kaptatón néhány enyhe kanyar adja azt az illúziót, hogy egy szerpentinúton haladunk. Néhol egyik kezemmel a fák törzsébe kapaszkodva, a másikkal a botra erõsen támaszkodva húzom fel magamat, fától fáig. Vidám. Mögöttünk, valahol lent, a sötétség mélyén Eger és Felsõtárkány jól felismerhetõ fényei pettyezik színesre a sötétséget, odafent az égen a csillagok teszik ugyanazt. Elérünk egy kerítést, ez már a Hegyes-kõ oldala, a dõlésszög hajszálnyit enyhül, majd pár kanyar után egészen elcsitul. -Rafter-nek sikerül elérnie Vándorköszörûst telefonon, tudatja számunkat, helyzetünket, útirányunkat és cipõméretünket, mielõtt megszakadna a kapcsolat. Mellettünk a hegytetõ sziklái sorakoznak, nem a mostani a leginkább megfelelõ alkalom a Bükk szirtjei mozgalomhoz tartozó kód megkeresésére. Egy utolsó hupli után ismerõs helyen, ismerõs táblánál találjuk magunkat, megérkezünk az Õr-kõ-rétre. Megint. Ennek örömére kollektív pihenõt tartunk, mindenki felajánl valamit, egyedül a Lestat-féle csokit nem merem vállalni, sósra édeset, pedig a csoki iránt meglehetõs szimpátiát érzek. Türelemjáték következik: át kell jutni a Köveken, lehetõleg nem elvétve a jelzést. A lehetõségekhez képest még élvezem is a helyzetet.


Sziklás, bukdácsolós út vezet kelet felé, elõresietünk Repkénnyel, néhol meg-megpihenve. Próbálunk összeszedni egy kis lendületet, ami a többiekhez képest igen hamar elenyészik az emelkedõkön. Leereszkedünk a Pes-kõ-kapun, nem kitérve a sziklaoromra, amely egyfajta kis-Pes-kõként nyújt némi kilátást, kárpótlásul a nem látogatható hegytetõért. Betérünk a Pes-kõ oldalába, mellettünk a hegy sötéten õrzi az utat, erõsen figyeljük az összes létezõ jelzést, nehogy rosszfelé térjünk. Újabb lejtõnél újabb ismerõs helyszínbe botlunk, megvan a tízóraizós pad, jobbra a Cserepes-kõ-lápa járhatatlan sziklarengetege tér dél felé, tõlünk balra, a barlangnál néhány fejlámpa fénye világít felénk kérdõn. Késõbb ugyanõk furcsa kiáltásokkal próbálják elûzni a jetit, ennek folyománya, hogy megijedésre kerülök és majdnem egy kõ mellé lépek. Nem a helyzet vicces oldalát veszem észre elõször. Újra megérkezünk a tisztásra, -rafter-rel megegyezünk egy megállásban, bámuljuk a holdfényben pompázó tájat, találgatjuk, melyik fénycsoport melyik településhez tartozik. Néhány fényfoltot a Bükk belsejében is fel lehet fedezni, ezeket izgalmasabb lenne betájolni, de annyi idõnk nincs. Ha már idõ: Pes-kõ-háznál még eléggé kicentizettnek tûntek a tartalékok, mostanra már nyugodtabban nézek az órára, ráérünk még 11-ig beérni. Repkény készít néhány hosszú záridõs képet, de állvány híján csak néhány fényfolt látszódik fekete háttérrel.


Felbotorkálunk az Õserdõhöz, ismét kikerüljük, a bokáim hiába tiltakoznak ocsmányul az újabb emelkedés ellen. Ezúttal a kidõlt bükk alatt lendülök át, kis híján nekicsattanva a fa túlfelén nyugodtan heverészõ kõdarabnak. Közel volt. Trappolunk tovább, lefelé, véget ér az Õserdõ, a szigorú tábla figyelmeztetõleg mered utánunk. Lentrõl egy fénypont villan felénk, nem tudom elõszörre egyértelmûen megmondani, Felsõtárkány fényei közül való-e, vagy lámpa világít? Tovasietünk az ösvényen, laza kanyarokat véve a fák között, míg egyértelmûvé válik, hogy lámpa, méghozzá a seprû, Botosember várakozik az éjszakában. Van nála egy bazi erõs lámpa és egy bazi nagy hátizsák, vár még a többiekre, minket elindít Tar-kõ felé. Az utolsó komoly emelkedõhöz érkeztünk, inkább hosszú, mint meredek (az eddigiek után legalábbis), félúton mégis tartunk pár perc pihenõt. Ezt a kidõlt fát az Isten is pihenõnek találta ki. Innentõl már könnyedén felbucskázunk a hegytetõre, Tar-kõ csodálatos hely, mint mindig, ráadásul most sokkal jobb a kilátás, mint például a Tortúrán volt. A fények mennyisége és minõsége nem kíván további ecsetelést, legfeljebb helyzetük változott kissé a Cserepes-kõ óta. Ja, innen látni lehet a TVK fénytömegét és a Tiszai Erõmû kéményein a piros fényeket is. Bubu kiharcolja, hogy igenis Tar-kõn lehessen szúrni az ide dedikált szúróbélyegzõvel, s érveinek súlya alatt Botosember beadja a derekát. Szúróbélyegzünk.


Végigbotladozunk a sziklás ösvényen, halódó fényû lámpámban az akksik kezdik érezni a hideget. Nem mellesleg én is. Elhagyjuk az Országos Kék útvonalát, hadd keljen át a többi töbör között Bánkútra nélkülünk, rátérünk a Három-kõ felé vezetõ csapásra. Ez az emelkedõ már se nem hosszú, se nem meredek, csak úgy ott van. A kopár tetõn tartunk egy pár másodperces megállást, mégsem lehet szó nélkül elmenni innét sem, a szél miatt azonban nem húzzuk túl sokáig a bámuldozást. Ideje nagyon gyorsan a célban lenni. Eme kívánság teljesülésében nagyjából mind egyetértünk és sietõsen, mégis, idõben hosszan elkanyargunk a Három-kõ gerincén vezetõ erdõben a következõ ellenõrzõpontig. Begyûjtjük az utolsó szúróbélyegzõ igazolását, innen erõs lejtmenet visz a Nagy-mezõre vezetõ lezárt mûúthoz. Ez is fáj, csak másképp, mint a felmenetel. Libasorban vonulunk, letérve a zöld sávra, elmesélem Repkénynek, meg annak a pár fejlámpának, aki még éppen hallhatja (nem hallja, fúj a szél), egy régi, vidám eltévedés történetét itten, amikor még a régi, dicsõ idõkben saját erõbõl kirándulgatott a család a Bükkben. A kis história nem okoz akkora vidámságot, mint terveztem. A zöld sáv Felsõtárkányba akarna vinni, amely megengedhetetlen most, így Répáshuta felé kanyarítjuk lépteinket, zöld négyszög a jelzés, párszor keresztezzük a mûutat, majd néhány szaladós lejtõt követõen lehuppanunk a Bánya-hegy alatti parkolóba. Elsétálunk a sötét õrház mellett, kilépünk az útra, néhol vékony jéghártya borítja, figyelni kell a lépésre. Vándor Csillag és -rafter- elõrehúznak, Repkénnyel és Lestattal enyhe lemaradásban követjük õket. Alulfejlett szociális érzékem azt súgja, hogy már egy ideje nincs hallgatóságom, de mivel nem súgja elég hangosan, folytatom a szám fölösleges jártatását. A holdfényt lefogja az út fölé nyúl faágak rengetege, de még így sincs szükség lámpa használatára – ha valami jármû jönne, sokkal hamarabb meghallanánk az erdõ mély csendjében. Elérjük közben a zöld négyszög szép, szabványos kapu-alakzatban elhelyezett jelzésekkel kifestett letérését.


Itt már csak le kell szaladni!, gondolnám, de amikor a felkiáltójel gondolatbéli elhelyezését befejezném, orbitálisan nagyot toccsanok valami lápban, ami az út közepén és szélén egyszerre tenyészik. Tehát le kell szaladni, de csak óvatosan, ha idáig sikerült megúszni a mai napot sárban fetrengés nélkül, akkor nem a cél elõtt tíz perccel kéne erre sort keríteni. Lecuppogunk Répáshutára, az alvó UAZ-ok földjére. Vándor Csillag örömtáncot jár (Repkény et al., 2011.), -rafter- telefonál, Kerek repkény trükkös módon videót készít ennek örömére. Lecsoszogjuk a sarat a cipõinkrõl, majd fáradtan, de nagy vidámsággal betérünk a Vadász étterembe, ahol J a a t-ék a miénkhez hasonló nagy vidámsággal fogadnak. Még találkozunk a kábé hat-hét órával ezelõtt beérkezõ Rudi Istvánnal és DJ_Rushboyjal, a levesét kanalazgató Börcsök Andrással és egy nagyobb társasággal. Pillanatokon belül elõttünk terem egy nagy tányér gõzölgõ gulyás, jópár szelet fehér kenyérrel. Pillanatokon belül el is tûnik, közremûködésünkkel, sérelmére. Még mielõtt nagyon eluralkodna felettünk az álmosság, elbúcsúzunk a résztvevõktõl és -rafter- segedelmével még szintidõn belül megérkezünk Felnémetre. Szeretnék gratulálni mindenkinek, hiába nem volt hó és nagy sár, a LeFaGySz még ilyen körülmények között is embert próbáló kihívásnak bizonyult számomra. A végén pedig szeretném megköszönni mindenkinek a közremûködését. A rendezést, a gyönyörû útvonalkijelölést, a valahol és a bárhol meghatározását J a a t-nak és csapatának. A vidám társaságot Kerek repkénynek és -rafter-nek – neki külön a fuvart, ami nélkül nem, vagy csak nehezen lettünk volna ott Répáshután. Bubunak a mentõötletet a Gyetra-völgy felé, valamint a társaságot az éjszakában – utóbbit Vándor Csillagnak, Botosembernek és Lestatnak is, valamint napközben arra a pár kilométerre marton4-nek. A 2012-es LeFaGySzra a kósza hírek szerint a jetik átköltöznek a Karancs Mecsek vidékére. Egzotikus útvonal, járatlan, járhatatlan ösvények? Várom a híreket.


-Kékdroid-


Képek

 
 
A Budai-hegység távoli csúcsaiTúra éve: 20112011.01.12 16:24:23

A Budai-hegység Távoli Csúcsai 


Már induláskor sötét van, a villamos harsányan kivilágított utcákon, tereken zúg keresztül, mielõtt rákanyarodna a sötétebb, csöndesebb, de szintén beépült völgyre. Sivítva veszi a vonal északi végének a kanyarjait, majd megáll, géphang köszön el az utasoktól. Jármûvet váltunk, a háromtengelyes Ikaruson határozottan tapossa a sofõr a gázpedált, hegymenetben beleüvölt a motor az éjszakába. Néha kisandítok az ablakon, de nem tudom megállapítani, hol tarthatunk éppen: legutoljára négy éve jártam Nagykovácsiban busszal, akkor ugyanilyen sötét volt és ugyanúgy nem láttam semmit az ablakból. Igaz, akkor tömve volt túrázóval a járat, most Kerek repkényen és rajtam kívül hiába keresnék másokat, akik hegycsúcsok után akarnának bóklászni ezen a szép estén. A végállomástól alig pár lépés a Plébánia, a takaros kis templom diszkrét, szép kivilágításban tündököl. Besétálunk a rajthelyre, elintézzük az ilyenkor szokásos procedúrát: lap kitöltése, saját felelõsségre, fizetés, majd az itiner és a falra függesztett térképek a szokásostól behatóbb tanulmányozása. A meglepetés hegy a Kis-Kopasz, ilyen néven hiába is keresném a térképemen: a nevet a Nagy-Kopasztól alig egy kilométerre délre fekvõ magassági pont viseli. Beszélgetünk egy kicsit Lükepékkel, de üzleti alapokra most nem helyezõdik át a hangsúly, hiába ajánlja figyelmünkbe a nála lévõ mozgalmak igazolófüzeteit. Kilépünk az utcára, pesza91-ék éppen érkezõben vannak, õk a Téli Mecsekrõl utaztak ide.


Észak felé indulunk. Elhagyjuk a zöld jelzést, amely a Zsíros-hegyen át Solymárra vezet elsõ közelítésben, nyaralók, házak mellett emelkedik folyamatosan, kitartóan az utca. Egyre jobban belesétálunk a felhõbe, a levegõt szándékosan lefelé fújom ki, hogy legalább ez a képzõdõ párafelhõ ne zavarjon. Az utca végén egy kerékpáros indul lefelé, jó utat kíván, mi pedig rátérünk az ösvényre. A látótávolság itt már alig húsz méter, lámpával csak kettõ. Mégsem kapcsolom le a fejemen viselt három LED-et, a „látni és látszani”-elv második tagja szerintem van olyan fontos, mint az elsõ. Repkény kézilámpájának a sárgás fényköre néha mellettem ugrál a fákon, köveken. Háromfõs futó társaság elõz nagy lendülettel, pár pillanat múlva teljesen belevesznek a ködbe. Nincs szükségünk nagy tájékozódási képességre, követjük a széles csapást, amelyet az elõttünk járók alakítottak. Ötletem sincs, hogy hol tarthatunk az emelkedõn, és már éppen ott tartok, hogy ezt Kerek repkénnyel is közlöm, amikor hirtelen egy álldogáló ember mellett diszkrét papírtáblával ékesített sátorba botlok. A papírtábla arról tájékoztat, hogy a Nagy-Szénáson vagyunk. Hitetlenkedve nézek, pedig tényleg ott vagyunk. A pontõr (az itineren: Peti) energiaital-ízû cukorkával kínál, érdekes az íze, de: jólesik, mert leköt. Továbbá: nagyobb, mint az átlagos keménycukorkák és egész sokáig kitart. Meredek, erõsen csúszós lejtõn botladozunk lefelé, szigorú útvonalkövetésre váltunk a kék sáv mentén, egy-két, a hó alól kikandikáló, kék sávval ellátott kõdarab tájékoztat, hogy a próbálkozásunk sikeres. Enyhén hullámzik velünk az út a ködös éjszakában. 


Elérjük a kék kereszt elágazását, követjük a többség által kijárt, biztos csapást. Emelkedõ visz fel a Kutya-hegy nyergébe, ahonnét óvatosan leügetünk, éles kanyarokat beletéve utunkba, hogy minél kevesebbet csúszkáljunk. Megpillantok egy lábnyom-párt, amely betér, elõkerül a tájoló és a térkép, de az út enyhén mintha északabbra vezetne, mint ahogy a Perem-hegy felé kell indulni. Háromfõs társaság ér utol, szerintük tovább kell még menni, majdnem egészen a sárga sávig. Igazuk van: odébb egy sokkal határozottabb csapás indul északnyugatra, amely többé-kevésbé határozottan belevezet egy másik útvonalba. Két fénypont jön szembe, megerõsítenek, hogy a jó úton járunk, ez igen kellemes, mert a köd azóta nem oszlott egy percre sem. A hang viszont ismerõs, Nagy Attila a gazdája, a másik fénykör pedig Bell Sanyihoz tartozik. Jó utat kívánunk egymásnak, a következõ pillanatban pedig már el is tûnnek. Követjük a nyomokat, a pontnál összesereglett lámpafények mutatják az irányt, ez a Perem-hegy. A pontõrök (az itineren: Dani, Zsiga) nagy lelkesedést tanúsítanak irántunk, továbbá megkínálnak valamilyen töltött keksszel, elropogtatom. Nem tartunk hosszú szünetet, a tûz fénye barátságosan hunyorog utánunk, ahogy elsietünk, vissza a kék kereszt felé. Közben összeköttetésbe lépek a Szeged környéki gátakon kirándulgató -rafter-rel, aki éppen valahol Makó és Klárafalva között küzd a sárral, Cam Mogó társaságában. Azok alapján, amit mesél a gátak járhatóságáról, úgy ítélem meg, hogy a köd ellenére is jobb nekem itt. Elbúcsúzunk, visszatérek a ködös jelenbe. Az út közelebb van, mint sejtettük, egy élesebb kanyar pedig már a sárga sávra vezetne rá, de elõtte még kerítést kell mászni, síkos, magas létrán. Kihagyom az utolsó két fokot, lehuppanok, irány nyugat. Készenlétbe helyezem ismét a tájolót és a külön nyomtatott térképrészletet. Utóbbira azért van szükség, mert a Cartographia 2005-ös kiadású mappájáról méltatlanul lefelejtették a Budai-hegység nyugati peremét (nem is beszélve a biatorbágyi piros sáv nagyrészérõl, vagy éppen a Törökbálint feletti Anna-hegyrõl).


Egyértelmû a letérés a sárga sávról, lassan elhagyjuk tényleg a színes térképet. Elkerített területre lépünk be, de lehet, hogy éppen most megyünk ki onnét, amikor beszédfoszlányok szûrõdnek fel a völgy felõl. Három túratárs érkezik, az Ilona-lak felõl jönnek, iránymenetben. Aggódva gondolok bele abba a lehetõségbe, hogy esetleg nekünk is ennyire vissza kell jönni. Búcsút veszünk egymástól, sétálunk tovább a széles szekérúton, majd annak a nyugati irányú folytatásán. Talán nem is szükséges leírni, a köd kitartóan lebeg körülöttünk. Hirtelen nagyobb társaság érkezik szembõl, némán baktatnak, csöndesen köszönnek, majd baktatnak tovább. Lépéseik hangját sokáig visszhangozza a pára. Követjük a hegygerinc vonalát, kiérünk egy nagyobb tisztásra, elvésznek a nyomok a sárban, kivágott fákat rendeztek magas kupacokba, a gallyak, kisebb ágak szanaszét szóródva beterítik a területet. Érzésre egyenesen átvágunk a réten, az ötlet jónak bizonyul, a nyomok folytatódnak: megérkezünk a Meszes-hegy peremére. Még oldalgunk egy kicsit észak felé, enyhe emelkedõvel a füves gerincen, amikor megpillantjuk az ellenõrzõpont fényeit. Megkínálnak kindercsokival, megállunk egy kicsit a tábortûz mellett, körülnéznénk, de csak a felhõ látszik, amiben vagyunk. A pontõrök (az itneren: Levi, Lõrinc) éppen kezdik ecsetelni, hogy amúgy innen milyen szép a kilátás, amikor, mintegy varázsütésre, egyszerûen megszûnik a köd. Nincs szél, nem történik semmi különös, elõször csak megjelennek a csillagok az égen, majd a körülöttünk lévõ hegyek körvonalai rajzolódnak ki feketén a fehérrel pettyezett ég alatt, végül a közelebbi falvak fényei bukkannak elõ a messzeségben. Fantasztikus látvány, az ott tartózkodók állát úgy kell felvakarni a földrõl. Megtárgyaljuk Ilona-lak irányát, amikor egy fénypont villan fel a mélységen túli elsõ hegyrõl: arra visz a mi utunk is.


Visszasétálunk a fakitermelõs rétre, ahol halvány nyomok vezetnek egyenesen az Ilona-lakot rejtõ magaslat felé. Eleinte kényelmesen ereszkedünk, kikerülve a gallyakat, kidõlt vagy kidöntött fákat, majd hirtelen nagy mélység nyílik ki közvetlen elõttünk, a sötétben elvész a lámpa gyönge fénye. Óvatosan, piciket lépkedve, fákat ölelve araszolunk. Félreállunk (ülünk) a magabiztosabb léptû túratársak elõl, majd Repkény megindul a lejtõn, ahol végül a túrabot inkább hátráltat, mint segít. A fákba kapaszkodva végül leérünk a síkos lejtõ aljába, ha nem csal emlékezetem, ez a Cseresznyés-völgy. Az elõttünk álló meredély kicsit kényelmesebb fölfelé, mint az iménti volt lefelé, sietség nélkül, lépésrõl lépésre haladunk rajta, az út egyértelmû és viszonylag kényelmesen járható. Repkény szerint Ilona lakhatott volna kevésbé magasan is, hosszan tapossuk a latyakos hóréteget. Alacsony kerítést keresztez az ösvény, elõször az emelkedõ alján, másodszor valamivel a teteje alatt, utóbbitól már nincs túl messze a hegytetõre emelt kunyhó. Az apró, fehér falú házikóban a kályha kellemes melege fogad, valamint a pont két õre (az itineren: Fanyûvõ és Balu), akik teával kínálnak. Kerek repkény fémbögréje osztatlan sikert arat, kiülünk vele, ne foglaljuk odabent a helyet. Helyet szorítanak nekünk a padoknál, Repkény le is ül, én csak támasztom az asztalt, közben puskázok a társaság térképérõl. Szóba elegyedünk, kitárgyaljuk a Budai-hegység térképkészítõinek a lelkivilágát – ne legyünk igazságtalanok, a legújabb kiadáson már rajta van ez a nyugati vidék is. Felajánlják, hogy mehetünk együtt, amíg vissza nem térünk a korlátozottabb látószögû térképek otthonába, mi azonban lassabbak vagyunk náluk, rövidesen le is maradunk. Az irányunk stabilan délkeleti, a terv szerint bele kell ütközni vagy a zöld négyszögbe, vagy a zöld sávba, onnan pedig megcélozni a Nagy-Kopasz oldalát.


Elhagyjuk az otthonos, gyertyafényes lakot, folyamatosan hullámzó, széles út vezet szinte nyílegyenesen. Néha, csak önmagam megnyugtatása érdekében ránézek az iránytûre, a korong lomhán fordul rá a bolygó mágneses erõterére. Az eredmény láttán bólintok, becsukom a szerkezetet, továbbcsúszkálunk a letaposott havon. Nagyobb fénycsoport közeledik szembõl, feketébe öltözött futók robognak el, lámpáik fénye feltûnõen egyszerre ugrál, mintha mindnyájan egy ritmusban lépnének. Széles út keresztezi a miénket, a zöld sávon járunk, az Ilona-laknál utat mutató trió éppen most tér rá egyenesen eddigi utunk folytatására, amelyet mi is követni szeretnénk. Repkény elvonul pár perc szünetre, közben egy túratárs úgy dönt, nem hagyja el a járt utat a járatlanért és inkább a zöld háromszög felõl közelíti meg a következõ hegyet. Ugyanakkor az érkezõ Szabó Elemér rutinosan, minden teketória nélkül átrobog egyenesen az elágazáson. Amikor Repkény visszatér, mi is követjük az egyenes utat. Ez eleinte erdõben vezet, egyre szélesedõ csapáson, majd csillagsütötte tisztás sarkán bukkan fel. A látvány annyira elragadó, hogy innentõl egy ideig lámpa nélkül sétálunk, majd megállunk, tartunk egy kis éji piknikezést, a zsömléket újításképpen energiaitallal öblítjük le. Ez nem feltétlen jó ötlet, ugyanis abszolút nem érzem sem pozitív, sem negatív hatását. Bámuljuk tovább a csillagoktól fényes eget, elõttünk fenyegetõn tornyosul a Nagy-Kopasz fekete tömege, a hegy tetejére vékony sárga derengést fest a túlnani fõváros közvilágításának fénye. Amikor visszakapcsolom a lámpát, hogy vessek egy pillantást a térképre, fényt látok felvillanni a hegy tömbjének északnyugati oldalán. Párszor villogunk egymásnak, nem tudom, ki lehet ott és miért, de szerintem eltájolta magát. Összeszedjük magunkat, elindulunk, végig a tisztás mentén, majd egyenesen be az erdõbe. Mellettünk kerítés, az ösvényen pedig rengeteg belógó ág. Némelyik egész hirtelen jön, kénytelen vagyok visszakapcsolni a lámpát, nem az én testmagasságomra tervezték ezt az utat. Lassan felcsúszkálunk, az emelkedõ, mintha soha nem akarna véget érni, egyre laposodva, de folytatódik. Nagy sokára megérkezünk a tetõ alá a zöld háromszögre, itt jobbra fordulunk és kihagyjuk a Nagy-Kopasz csúcsát, ugyanis kicsit megszorultunk idõvel az eddigi sétálós tempó miatt. Az út itt csúszósabb és latyakosabb, mint idáig bárhol, mûkorcsolyázókat megszégyenítõ ugrásokat produkálunk felváltva. Elballagunk a Tarnai-pihenõ mellett, az itiner abszolút korrekt leírása szerint tényleg látszik az ellenõrzõpont a Kis-Kopaszon. Továbbá mindenfelé lámpafények, ezt a hegyet sokan sokféle irányból közelítik meg. Nézelõdés közben beletoccsanok egy pocsolyába, a cipõm eddigi viszonylagos komfortja hirtelen megszûnik, a lábam csendesen fázni kezd. Lekanyargunk az írásban meghatározott vízmosáshoz, ha nem lenne kitaposva már az ösvény, akkor sem lenne olyan nehéz megtalálni. Felkapaszkodunk, fákat kerülgetünk, kibukkanva a nyílt oldalra sûrûn visszanézünk. A távolban a Széchenyi-hegytõl a János-hegyig húzódó vonulat zárja a láthatárt, alatta Budakeszi fényei vibrálnak. A pontõrök (itineren: Merse és barátai) Túró Rudi jellegû csokival kínálnak, amíg elmajszoljuk, nagyobb társaság érkezik egészen valószínûtlen irányból. Repkény elemet cserél a lámpában, a fényképezõgép elemeit kell felhasználni az elcsoffadt akksijaim helyett, ennek egyenes folyománya, hogy innentõl nincs több fotónk a túráról.


Elbúcsúzunk a pont szalonnát sütögetõ õreitõl, majd ott, ahol jöttünk, visszatérünk a jelzésre, visszamászunk a Tarnai-pihenõn át a piros háromszög elágazásáig. A Fekete-hegy következik és egy újabb tanulságos kis szösszenet az itiner olvasásának hasznos mivoltáról. A piros háromszöggel egyidõben ugyanis egy újonnan festett zöld kereszt jelzés is indul, amely egészen a Budakeszi határában álló mammutfenyõkig vezet. A leírás világosan és egyértelmûen megmondja, hogy a Fekete-hegy eme jelzés mentén is megközelíthetõ. Amit mi ennek ellenére teszünk: követjük a Szarvas-árok felé a nyomokat és a széles erdei utat. Ahol ez a széles út éles kanyart vesz, ott elindulunk az árok irányában, ám az általunk követett csapás egyre nagyobb hóba visz, míg végül arra a következtetésre jutunk, hogy rossz utat választottunk. Visszasétálunk, találkozunk még pár túratárssal, majd végül egészen az erdészeti útig visszasétálunk. Legutóbb is erre jöttem, feltételezésem szerint most is biztos lesznek páran, akik a Szarvas-árkon keresztül, meredeken le, majd fel közelítik meg a pontot. Elkanyargunk egy ideig, a szomszédos hegygerincen fel-felvillanó lámpafények kissé elbizonytalanítanak. Lehet, mégis arra kellett volna menni? - teszem fel a költõi kérdést, de már nem megyünk vissza. Repkény észreveszi a letérést ott, ahol az elõttünk haladó lábnyompárok gazdái letértek és ott, ahol a kerítésnek lennie kéne. Fától fáig haladva, mint a Meszes-hegyrõl, ledöcögünk esés nélkül a Szarvas-árok aljába. Elõttünk, szembe, szinte függõleges völgyfal emelkedik, sötéten és zordan, néhol a kerítés maradványai villannak ki a hóból. Négykézláb, gyökerekbe és fatörzsekbe kapaszkodva vonszoljuk magunkat, mire kiérünk az árokban futó gyenge földútra. Néha megcsúszom, néha Repkény csúszik meg. A kerítés maradéka és a viszonylag stabil drótok néha segítenek ott is, ahol nincsenek éppen fák a közelben, a vékony fém a tenyerembe vág, rántáskor surrogó hangot ad, de stabilan tart. Nem számolom, hányszor esek hasra a kapaszkodás közben, tíz felett elvesztem a fonalat. A nyomok ismeretlen kitaposói (talán yoyo-ék?) elõttünk viszont egészen ésszerû utat taposott felfelé. Mászunk a végtelen falon, néha visszanézek, szédít a sötét mélység, amelybõl csak néhány fatörzsre világít halványan a lámpafény. Szemben a Fekete-hegyek talányosan sötétlenek vissza, nem sokan választják ezt az irányt. Nem csoda. Végre, szelídül az emelkedõ, kényelmesebben lehet továbbsétálni, lámpák fénye tûnik át a bozóton, átvergõdünk, kiérünk a Fekete-hegy ellenõrzõpontra. Itt sütivel kínálnak a sátorral felszerelt pontõrök (itineren: Eszter és Tamás), sõt, egy elõre nyomtatott egyesületi tanmesét is kapunk arról, hogy néha süketnek kell lenni. Egy társaság arról kezd beszélgetni, hogy õk a Kis-Kopasz felé a Szarvas-árkon keresztül szeretnének eljutni, megpróbáljuk lebeszélni õket errõl a tervrõl. Itt összetalálkozunk pesza91, Koppány és Ábris triójával, innentõl Nagykovácsi széléig nagyjából együtt túrázunk.


Új irányt veszünk, nem térünk vissza a piros háromszögre, amit én amúgy tettem volna, hanem Adyligetet célozzuk meg, jól járható, széles szekérúton. Az eddigiekhez képest ez valóságos álomszakasz: nem kell figyelni a pocsolyákra, nem emelkedik az út meredeken, egyszerûen csak ballagunk kelet felé. Pesza91-gyel megvitatjuk az internetes képtárak dilemmáját, miszerint amikor valamelyikre az ember már feltöltött egy csomó albumnyi képet és úgy tûnik, minden rendben van, akkor általában az a rendszer tönkremegy. Amikor már kezdenénk beleunni a folyamatos keleti trappolásba, akkor hirtelen egy kis telepre bukkanunk az erdõ mélyén, ha jól sejtem, ez Juliannamajor. Kitrappolunk egy mûútra, cserkészparkot hagyunk el úgy, hogy nem is tudtam, hogy egyáltalán beléptünk. Hiába, a Budai-hegységben nem mozgok valami otthonosan. Kerek repkény egy régi cserkésztalálkozó tájékozódási versenyén tapasztalt élményeit meséli, közben becsatlakozik mellénk a piros sáv. Nem követjük sokáig, inkább Buda határán folytatjuk a sétát, néhány behavazott határkõ mellett. Megérkezünk Adyligetre, útirányunkat az utcanév iránti szimpátiánk dönti el, majd keresztezzük a Nagykovácsi felé vezetõ országutat és megcélozzuk a Hosszú-erdõ-hegyet. Ebbõl az irányból érezhetõen könnyebb feljutni, mint a múltkor már kipróbált csúszós gerincúton. Mielõtt a Rézsû utca elérné a lokális maximumát, egy parkolónál balra betérünk az erdõbe és iránytû után követjük a hegy lankás gerincét, amíg bele nem futunk egy széles csapásba. Kioldalgunk a bánya peremére, óvatosan körülnézünk, a völgyben már Remeteszõlõs kezdõdik, az utcai lámpák sejtelmes fénycsomókat festenek a lassan felszálló ködben. Megérkezünk az ellenõrzõpontra, itt a pontõrök (itineren: Bence és barátai) váratlanul teával kínálnak. Ez nagyon jólesik. Elmondják, hogy sokan érkeztek a nehezebb úton, ennek ellenére egyöntetûleg a kerülõ mellett maradunk. Visszakanyargunk a Rézsû utca felé, ahol a csúszós ösvények miatt nem is térünk már rá a burkolt útra, eloldalgunk a kerítés mentén a Remete-szurdok felé.


A távolban a Még Távolabbi Csúcsok tornyosulnak, a Vihar-hegy és társaik, továbbá a Hármashatár-hegy, a Kecske-hegy, köztük és közöttünk Máriaremete és Pesthidegkút lakónegyede húzódik, a közvilágítás sakktáblaszerûen hálózza be az elõttünk terülõ feketeséget. Az éjszakai enyhébb hõmérséklet újra fagypont alá csökken, ezzel még csúszósabbá válik az ereszkedõ ösvény. Egy nagy ugrással lehuppanunk a Remete-szurdokba, koromsötét van, az öt lámpa fénye ötféleképpen hasít bele. Végigballagunk a szurdokon, a patak vízállása viszonylag alacsony, a két parton nehezebb megmaradni a síkos lejtõn, mint a gázló kövein. Az emelkedõ a Remete-hegyre viszont a vártnál nehezebben megy, a helybenjárás a legjobb szó arra, amit néhány helyen mûvelek. Pedig van nálam túrabot és elég sûrûn sorakoznak a fák ahhoz, hogy ne lehessen panaszom. A kaptató felsõ, sziklás szakaszán már könnyebb stabil lépést találni a lábunknak, végül a hegyfokon megtaláljuk a bónusz ellenõrzõpontot. Nyerünk egy órát és szükség is van rá, enélkül most a szintidõn kívül beérkezõk táborát növelnénk. Pesza91 pecsétel sorra mindnyájónknak a hangulatos, karácsonyfaizzókkal kivilágított ellenõrzõhelyen, majd sétálunk tovább, megcélozva a Kéktúra és a K+ elágazását. Itt tartunk egy pár perces gondolkodást, majd Ábris javaslatára követjük az egyenesen a fák közé betérõ csapást. A Kálvária-dombra a múltkor sem volt egyszerû eljutni, most sem az, bár a hóban legalább lehet követni mások nyomait. Sárga villogó vezeti elõ az ellenõrzõpontot, ahol a pontõrök (itineren: Mária és Imre) személyében a Bakonyi Mikulás rendezõségét köszönthetjük nagy lelkesedéssel. Kapunk is pár szem tejkaramellát.


Visszafelé indulunk el, mivel a bánya miatt nem lehet egyenesen leereszkedni Budaliget északi végére. Némi bozótharcot követõen rálelünk a kék keresztre, amelyen szánkóval vagy síléccel egyszerûbb lenne közlekedni, de kocogva is sikerül. Rátérünk a Koppány vezér utcáról a Zerind vezér utcára, amely végül kivezet újra Budapestrõl, bele a hajnali, ködös erdõbe. A pára lassan, de határozottan lecsapódik, majd ráfagy az útburkolatra, néha meglepõdök az általam produkált megcsúszásokon. Keresztezzük a sárga sáv vonalát, Kerek repkénnyel folyamatosan számoljuk a szintidõ maradékát és folyamatosan arra a következtetésre jutunk, hogy az bizony nagyon kevés. Ráadásul egyre fogy. Beballagunk Solymárra, itt már újra ugyanaz a sûrû, tejfölszerû köd ül a tájon, mint a túra elején. Solymáron belül is a Vendel-dûlõ területére érkezünk, amelyet hosszanti irányban átszelve gyorsan el is hagyunk. A térkép ezúttal nem szépítette és nem is csúfította a valóságot, amikor széles szekérutat ígért, amely átvezet egyenesen a zöld jelzésre: valóban széles szekérútról van szó, ez kezdetben enyhén emelkedik, majd erõsen lejt, nyilván azért, hogy minél többet lehessen fölfelé kapaszkodni majd a zöld sávon. Néhány szerpentinszerû kanyarral végül lecsusszanunk a jelzett útra, alig egy kilométerre a Felsbergtõl. Meglepetésemre két lámpa fénye imbolyog szembõl a ködben, túrázók kérdezik, hogy messze van-e még a pont. Már messze van – mondom, de ez a poén nem túl szerencsés hajnal négy körül. Visszafordulnak, majd simán megtalálják a Felsberget, amikor mi Kerek repkénnyel éppen elsétálni készülünk mellette. Felballagunk a rövidke ösvényen, a két pontõr (itineren: János, Bálint) a bélyegzés mellett itt gumicukorral kínál, kétszer is. Nyamm.


Mivel az idõ fogytán van, Repkénnyel nem maradunk fent megvitatni a megfelelõ utat lefelé, hanem egyszerûen ott, ahol jöttünk, visszasétálunk a zöld sávra. Elõrelépek, hogy siessünk, de benézek valami elágazást és a Zsíroshegyi turistaház romja helyett valami egész másik utcán érkezünk meg Nagykovácsira, még egy tábla is áll egy kerítésen, miszerint Nagykovácsi már csak 2,5 km a zöld sávon. Már csak azt nem értem, hogy hol kereszteztük a kék és a sárga sávok közös szakaszát... Rejtély. Végül egy szimpatikus elágazásban jobbra, azaz észak felé visszatérünk a három jelzés közös szakaszára. Repkénnyel kilépünk, a lecsapódott párától síkos járdán letrappolunk, végig a nyaralók közötti telepen, majd bezárjuk a kört a piros sávnál. Itt kocogásra váltunk, rákanyarodunk a fõútra, végül tíz óra és negyvennégy perc elteltével térünk vissza a Plébániára. A rendezõk nagyon kedvesek, megkapjuk a díjazást, valamint egy tányér instant levest, sõt, egy nagy bögre forralt bort is tölthetünk. Még rengeteg ismerõst látni itt: DJ_Rushboy, Budai-H.G., R.Gellért, Lestat1758 és még jópáran ücsörögnek a célban, mi odakint foglalunk helyet, mivel bent már eléggé szûkösnek bizonyul a tér. Elkanalazzuk a levest, majd elbúcsúzunk az ittlévõktõl és újra felszállunk a kék buszra, majd a sárga villamosra, közben a Puszta télenre tartó Rushboy-jal beszélgetünk, amíg õ le nem száll. Nagyon köszönöm a túrát a rendezõknek, szerintem a Budai-hegység legizgalmasabb teljesítménytúráján járhattunk, az pedig külön kedves gesztus, hogy minden ponton megkínáltak valami aprósággal, vagy éppen nehezen felhurcolt vízbõl fõzött teával. Köszönöm a társaságot Kerek repkénynek, pesza91-nek és társainak, és természetesen gratulálok a teljesítõknek!


A villamos végállomásán leszállunk, körülnézünk. Már kivilágosodott, ronda, szürke köd lepte el a várost, amely azóta is tart. Mintha a csillagos, felhõtlen éjszaka csak egy álomkép lett volna...


-Kékdroid-


Képek

 
 
túra éve: 2010
@Éves túraösszesítőTúra éve: 20102011.01.03 20:44:24

2010


"All that is now,

All that is gone,

All that's to come,

And everything under the Sun is in tune,

But the Sun is eclipsed by the Moon."

Pink Floyd: Eclipse


Kezdjük a számokkal. Megtételre került (sérelmükre) kereken és pontosan negyvenkettõ (hmm...) teljesítménytúra, meg egy olyan, ahol fel kellett menni a hegyre és még kitûzõt is adtak érte. Az összes távot és a szintemelkedést majd kiszámolja nekem az ügyes TTT-s táblázat, ha majd legyûröm a lustaságomat és kitöltöm. Egyébként Repkény talán már meg is írta, ha nem, akkor majd megírja. Lehet, hogy ezek nem nagy számok, ami a kilométereket, a métereket és a kilométerperórákat illeti, igaz, kevésnek sem mondanám magamhoz képest. Voltunk hosszú túrán (Rockenbauer 130), meg nagyon röviden (Óbudavár 1), mentünk magasra (Mátrabérc) meg nagyon laposan (HTMV), siettünk néha (Vértesi Terepmaraton Teljesítménytúra), de legtöbbször bandukolás lett belõle (úgy általában a többi).


2010-ben átéltük, milyen félelmetesen hosszan nyúltak el a gátak a Tisza és a Maros mentén, láttunk gejzírkúpokat hófúvásban és hatalmas Köveket a fennsíkon a tél végén. Csúsztunk-másztunk, estünk-keltünk sáros ösvényeken a Dunakanyar mellett és kapaszkodtunk kilátókra a Keszthelyi-hegységben és szedtünk medvehagymát és fotóztunk vonatokat a bakonyi fõvonalon. Volt a Vértesben sok futó, akik után szorgalmasan ettük az ellátmányt két várrom elõtt, között, és után és sétáltunk dõlõs kopjafa és dõletlen tv-torony mellett Zalában. Kódokat írogatva ittunk hûs források vizébõl és ballagtunk a cél felé a tóparton, kapaszkodtunk fel és le meredek bérceken, megérve csoffadás utáni feltámadásokat. Volt szélmalom messzirõl és egykor büszke várrom közelrõl, jártunk sok megkapó templomrom körül és a világ legrövidebbjén is ugyanott. Átvészeltük a szélvihart az akkumulációs tó elõtt Hodoson és sétáltunk a tavaszi Török-úton, ezúttal elfordulva a hegyek elõl. Voltak víznyelõk és sár és elárasztott rétek és végtelen dombok Aggteleken, ahol még nem jártam teljesítménytúrán és mutattak titokzatos feljárót a veszprémi várban és harci helikoptereket a város menti mezõkön, majd itattak éjszaka somlói borral és etettek somlói galuskával a rövidke túrán a hegy körül. Megnéztük éjszaka az M3-ast alulról és felülrõl is és kerestük az olajkutatás nyomait a távoli körúton. Elsétáltunk a fõváros nyugati szélét jelzõ kövek mellett, szúnyogokkal és a hõséggel felváltva viaskodva és szalagokat kötöztünk fel és alá a Pilis és a Visegrádi-hegység árkaiban, hogy a végén rohanhassunk az utolsó buszhoz a kultikus hegyen. Gázoltunk a Bakony folyójában a nyári hõségben és sátoroztunk a határkõnél, küzdöttünk bögöllyel, jelzéssel, úttalan utakkal, szintidõvel a megnyugodás érdekében és találkozhattunk meglepetés-frissítõponttal a végtelenített tájtapéták földjén. Végigjártuk a kisvasút összes állomását a tömeg sodrásában és bandukoltunk a folyótól a szoborig túrázóval alig találkozva. Rommá áztunk a túra névadó szurdokában, de a végén már nem tudott zavarni a víz és egy kis egri bor után még a Nap is kisütött otthon, az újabb esõ után. Kirándultunk hosszú mezõkön és szõlõhegyek tetején keresztül, sok ajándékkal megrakodva és újra napoztunk Tar-kõn régi barátokkal. Az Alpok és szép kilátás helyett csak ködöt láttunk a határról és a világon elsõként tesztelhettük a teát a szõlõhegyi frissítõponton. Órákig tévelyegtünk már a rajt elõtt a nyugati Szarvaskõ várát keresve és rendeztek újra túrát, ahol találkoztunk a legfiatalabb résztvevõvel. Egykori vulkánokra kapaszkodtunk fel még hó nélkül és trappoltunk közöttük a hosszú utakon és követtük a kiszalagozott lõtéren a tankok nyomait. A Mikulást elõjelezve fagyoskodtunk a forrásnál és sétáltunk a mezõny nyomaiban és majdnem bokáig, de inkább térdig gázoltunk a Bükkös-patakban. Átsétáltunk a Bükkön, ismét túlélve a végtelen gerincutat és volt szép fenyõerdõ az autópálya elõtt és nagy köd az évzárás elõtt és elbúcsúztunk 2010-tõl a Badacsony tetején, kíváncsian várva, hogy mit sikerül kihozni a következõ évbõl.


Szeretném megköszönni mindenkinek, akivel együtt túráztam, a társaságot, a lelkesítést, a sok beszélgetést, a közös utazásokat, a rengeteg élményt. Köszönöm a notórius fényképezõknek, beszámolóíróknak, fórumozóknak és nem fórumozóknak a sok leírást, képet, az általuk megtett sok „virtuális túrát”, az élmények, kalandok megosztását. Végül, de nem utolsósorban köszönöm, hogy nagyon sokan (és egyre többen!) nagyon sok munkát (és egyre többet!) áldoznak arra, hogy ennek a teljesítménytúrázós õrületnek hódolhassak.


-Kékdroid-

 
 
Fel a Szent György-hegyre!/Somlóra!/Csobáncra!/Badacsonyra!Túra éve: 20102011.01.03 20:20:24

Fel a Badacsonyra! - A 2010-es év zárótúrája


Székesfehérvár, reggel öt óra. A szerelvény már bent várakozik a harmadik vágányon. Menjünk elõre – javaslom Kerek repkénynek, ekkor veszem észre, hogy ez a vonat bizony a veszprémi ingavonat, villanymozdonnyal. A miénk ugyanezen a vágányon áll, majdnem a jelzõnél. Nyitnám az ajtót, nem nyílik. Nyitnám a másikat. Az sem, és a többi sem, végül egy mellényes-kalapácsos ember siet segítségünkre. Felszállunk, bevackoljuk magunkat egy szimpatikus zugba. A vonal igazán izgalmas részein – Balatonakarattya és Balatonfûzfõ között – még sötétben utazunk, sõt, amikor egy pillanatra felébredek Füreden, még ott is komor, szürkés sötétséget látok kint. Balatonakali-Dörgicse állomásig alszom, a lelkesen fel s alá járkáló kalauznõ látva, hogy ébren vagyunk mindketten, újra olyan elánnal kezdi csapkodni az ajtókat, mint tette azt még Fehérváron. Megérkezünk Ábrahámhegyre, elhagyjuk a vonatot, eljutunk egészen a megállóhellyel szemközti boltig, a bevásárlás során kolbászt, szalonnát, zsemlét vételezünk. Ezek napközben annyira elfogynak, hogy Tapolcán kénytelenek leszünk pótolni a készleteket. Kisétálunk a faluból, piros sáv jeleket követünk, amelyek alatt a Salföld felé vezetõ zöld jelzések sorakoznak, esetlegesen. Elérjük a fellengzõsen két kocsiállásosként mûködtetett Ábrahámhegy – Sportpálya „buszállomást”, ennyi erõvel minden kétirányú buszmegálló két kocsiállással rendelkezik. Ballagunk tovább, meredek emelkedõre térít rá a jelzés, szépen lassan betérünk az erdõbe, zúzmarás ágak, ködbe veszõ távolságok közé. Sziklák bukkannak ki a földbõl az ösvény mentén, majd széles kocsiútra vezetnek a jelek. Tábla mutatja a Pálos kolostorrom irányát, innen már valóban nincs messze. A ködben kísérteties, félelmetes az ódon épület, amely némán emlékezik a múltra a hegyek között. Körbejárjuk, rácsodálkozom néhány épen maradt, vagy éppen restaurált részletre, íves, magas ablakokra, faragványokra. Elbúcsúzunk a helytõl, elindulnánk, jobbról kerülve a romot, de ezt a jelzés a térkép szerint is balról teszi. Szóval balról kerüljük, meredek gyalogösvény vezet a felhõbe, az ágakon vastagon ül a zúzmara. Megérkezünk a Balaton-felvidéki Kéktúra elágazásához, a piros sáv visszakanyarodik Ábrahámhegyre, nekünk most a kék kell. Éles kanyarokkal bõven tûzdelt, meredek szerpentin vezet a szõlõk közé, elbúcsúzunk egy idõre az erdõtõl.


Ránézek az órára, úgy döntünk, hogy a 970. számú gyorsvonat fotózása érdekében kihagyjuk a kék sáv kanyargását a szõlõk között. A kék kereszt a várakozásommal ellentétben nem csupán festve van nagy sûrûséggel, de az utcanévtáblák alatt külön irányjelzõ táblákon is szépen jelölték az irányát. Túl sok kilátásunk innen sincs: a Badacsony sûrû, tejfölszerû ködbe burkolózik, sõt, a völgy aljáig sem látni le. Megkerüljük a Tepincs erdõs tetejét, leballagunk Badacsonyörsre. A vonat pontosan robog át a megállóhelyen, a régi festésû M41 2143 vontatja, sikerül egy erõs közepes képet készíteni róla. A kerékpárút felé indulunk, kispistázva a mezõn át, amikor még a megállóhelyen Repkény észrevesz egy fémtáblát a közelebb lévõ sínszál mellett. Egyik oldalán Székesfehérvár, másikon Pusztaszabolcs. Úgy határozunk, hogy mielõtt olyasvalaki találná meg, aki szerint egy kohóban jobb helye volna, jobb lesz, ha a vasút gondjaira bízzuk (és majd onnan kerül kohóba...). A kerékpárúton átballagunk Badacsonytomajra, az állomáson a meglepett forgalmista kezébe nyomom a táblát. Megállunk cipõt igazítani az ismerõs iskolánál, benéznénk a pizzériába is, ma zártkörû rendezvény vagy valami más miatt, de nincsenek nyitva. Megszemléljük a Bazalttemplom impozáns, hatalmas épületét, majd a Tanúhegyek nyomában túra útvonalát híven követve kikapaszkodunk a házak közül. A reményeimmel ellentétesen a köd nem, hogy oszlani kezdene, hanem talán még sûrûbbé válik, a látótávolság beáll nagyjából száz méterre. Elsétálunk a Klastrom-kút mellett, a Kõkapunál találkozunk egy túratárssal, éppen pihenget, de õ is jön, fel a Badacsonyra. Lassan, komótosan lépkedünk a bazaltlépcsõkön, a sûrû köd egészen sejtelmes hangulatúvá teszi a sûrû erdõt. Felérünk a Badacsony tetejének apró fennsíkjára, elkanyarodunk a Kisfaludy-kilátó felé, itt benevezünk, kapunk emlékül egy kitûzõt és egy emléklapot, valamint az egyik bélyegzést is. Megkínálnak egy-két pohár forralt borral és pár szem mandarinnal is, elkortyoljuk a bort, beszélgetünk. Egy NoHAB-témájú kiállítás is szóba kerül, kár, hogy Tapolcán senki illetékes nem tud segíteni ezügyben.


Lassan ideje továbbindulni, búcsút veszünk a lelkes rendezõségtõl és a többi túratárstól, a Hertelendy-emléknél pedig annyira elmerülünk a nagy beszélgetésben, hogy simán lesétálunk a piros sávig. Aztán vissza. Elkanyargunk a meseerdõben a kilátóhelyig, ahonnan ugyanaz a homogén szürkeség látszik, mint idén olyan sok hegytetõrõl látszott már. A Ranolder-keresztnél vár a következõ ellenõrzõpont, itt megkapjuk a másik bélyegzést és müzliszeletet, valamint teával kínálnak. Ebbõl már csak egy pohárral fogadok el. Nem töltünk el valami sok idõt teázással, lefényképezem a keresztet a kilátóhelyrõl. Megbeszéljük Repkénnyel, hogy már nem megyünk el a Gulács felé, kilátás úgysem várható és az eddigi sétálós tempó miatt csak nagy sietséggel érnénk el a kiszemelt vonatot. Ahhoz most egyáltalán nincs kedvem, hogy siessünk. Inkább megcélozzuk Badacsonylábdihegyet, egyrészt, mert közelebb van, másrészt, mert ott speciel még nem jártam (Repkény már igen), a másik potenciális célponton, Badacsonytördemic-Szigliget állomáson viszont már igen. Elbúcsúzunk itt is a rendezõktõl és úgy általában mindenkitõl, elsétálunk a Bujdosók lépcsõje felé. Kiállunk egy kollektív technikai szünetre, Repkény elrongyol a bozótos felé. Az iménti beszámoló alapján pedig valószínûleg bbeledi suhan el a hátam mögött. Sétálunk tovább, lebattyogunk a lépcsõsoron, megállva, nézelõdve, majd az aljában rátérünk a piros sávra. Szembejön egy pár, õk is felfelé készülnek a Badacsonyra, az úriember, Géza, be is mutatkozik. Lesétálunk a sárga sáv felé, egy üresnek tûnõ, viszont nagyon nagy pince-étterem és egy érdekesen pozicionált kilátó mellett elhaladva érkezünk meg Badacsonylábdihegyre. Mivel a vonatig még rengeteg az idõ, megnézzük a strandot, csúszkálunk, jégdarabbal focizunk egy kicsit a Balaton jégtükrén, a klasszikus kivitelû hintát is teszteljük. Aztán vissza a vasúthoz, pár perc múlva, tûpontosan megérkezik a vonat, amellyel tapolcai, ukki és zalaegerszegi átszállással, Lentiszombathely-Lenti sétát beiktatva jutunk el Lentibe. Köszönet Repkénynek a társaságért és a BTHE-nek a szilveszteri túrarendezvényért! Méltó zárása volt ez a 2010-es évnek.


-Kékdroid-


Képek

 
 
Fóti-Somlyó 30 / Hát, ez csúcs...!Túra éve: 20102011.01.03 19:27:22

Fóti-Somlyó 30


"...hadd tudjak egy fröccsöt venni,

a bánatomat elfeledni,

hadd tudjak egy kicsit boldog lenni!"

(Kaczor Feri (és még sokan mások): Polgármester úr, csak azt kérem...)


Az utolsó pillanatban érkezünk meg Kerek repkénnyel a Nyugati pályaudvar Váci úti bejáratához, berohanunk a jegyautomatáig, bõszen pötyögöm Erdõkertes háromjegyû számkódját, közben Repkény keresi a kijelzõn, honnan indul a vonat és már majdnem felkészülnénk a futásra, hogy odaérjünk a kettes vágányhoz, ahonnan... Ahonnan indulnia kellene a személyvonatnak Veresegyház-Vácrátót-Vác felé. Igen ám, de a kettes vágány üres. Kihalt. Néptelen. Nem úgy, mint a kijelzõ elõtti rész, ahol láthatóan nagy rutinnal rendelkezõ utastársak várakoznak türelmesen. Eltelik pár perc, megjelenik a vonat leendõ mozdonyvezetõje és jegyvizsgálója, kedélyesen beszélgetnek. A kijelzõn folyamatosan váltják egymást a számok a „Késés:” felirat mögött. 10 perc, 20 perc, 30 perc. Senki többet harmadszor, marad a harminc perc. 5:20-kor beáll a railjet analógiájára „Kunjet” táblával ékesített BDVmot 015 motorkocsi által tolt szerelvény és nehézkes, óvatos gyorsítással, fél hatkor elindulunk. Félórás késésünket Erdõkertesig ötven percre hízlalja a forgalomirányítás, hogy a szembejövõ vonatok egyre kisebb késéssel közlekedhessenek, nekünk meg már úgyis mindegy. Végül megérkezünk, Laci069, Gethe, Vagdalthús, Bubu és Hevér Éva vannak jelen a rendezõség részérõl: gyorsan eligazítanak, mi Laci069 járgányának hátsó ülésérõl fogunk rajtoltatni. Komfortos ez így: Repkény intézi az adminisztrációt, én a pénzügyeket és a nyugtát. Még hideg sincs annyira idebent, nem úgy, mint a többieknek odakint, igaz, nyugtaírás közben rendszeresen merevre fagynak az ujjaim. Rengeteg ismerõs érkezik, nem sorolnék fel mindenkit, viszont vaddino-tól ezúton is elnézést kérek, amiért nem realizálom idõben, hogy õ TTT-kedvezménnyel nevez. A vonatok egyre csökkenõ, de meg nem szûnõ késése miatt a rajtzárás bõ húsz perccel elhúzódik, ekkor nekivágunk Repkénnyel mi is a távnak.


Ideje is indulni: a hûvösben való ücsörgés és a reggeli kávék hatása fokozottan érzõdik, így aztán a faluból kivezetõ emelkedõbõl szinte semmit nem érzek. Utolérjük Olahtamas-ék trióját, majd egy mérsékelten havas, ám igen jól jelzett lépcsõ vezet minket az erdõbe, szépen letaposott ösvényre. Trappolunk elõre a kanyargós csapáson, Repkény elcsörtet a bozótosba és én is találok egy alkalmas helyet félreállni, de Olahtamas-ék éppen megérkeznek. Elnézést. Baktatunk tovább a hóban, megcélozzuk a Margita hóborította gerincét, ez az út sokkal kényelmesebb hóban, mint normál körülmények között, amikor homok borítja a környék útjait. A geotoronyba még csak be sem pillantunk, pedig a felmenetel lehetséges, mert valaki éppen akkor is áll a tetõn, amikor mi felérkezünk. Kedves túratársak mutatják az ellenõrzõpontot, mielõtt nagyon elkezdenénk keresgélni: bekarikázzuk, hogy mi volt a kislány neve. Indulunk tovább, az erdõt hamarosan Szada házai váltják, a község alaposan szétterül a dombvonulat délnyugati oldalában, ott, ahol a térkép még szõlõket, néhány házat jelöl, most valóságos lakónegyed terpeszkedik. Leereszkedünk a Szurdok utcán, lehet, hogy ez amolyan bújtatott reklám Bubu részérõl? Kiérünk a házak közül, autósok kerülgetnek a nyílegyenes útszakaszon, nagyon száguldozni nem lehet, az aszfalt csúszós az összetapadt hótól. Visszatérünk Szadára, kicsit sétálunk az országút mellett Gödöllõ felé, aztán újra csöndesebb vidékre térít a szalagozás. Ez itt az Árenda-hegy, haszonbér nélkül felírjuk az utca végén a szolgáltatásait kínáló iparosember tevékenységét. Derékszögben jobbra kanyarodunk, KRESZ-anomáliát figyelhetünk meg: egyszerre lépünk be és lépünk ki a 30 km/h-val járható (max. 7,5 t megengedett össztömegû jármûvel, mellesleg) zónába. Hangulatos, viszont igen csúszós mélyúton sétálunk lefelé, markoló próbálja a beszakadt homokot eltávolítani és egyben csúszásmentesítésre felhasználni. Újra megérkezünk Szadára, és mivel kezd kicsit sok lenni belõle, gyorsan távozunk is innét, csatlakozva rövid idõre R.Gellért kollégához. Belépünk a Szõdrákosi-patak és mellékvizeinek széles völgyébe, a köd miatt túl messzire nem lehet ellátni. Erdõfoltok, félig-meddig befagyott patakok keresztezik utunkat, utóbbiból némelyik pár pillanatnyi gondolkodásra késztet. Ilyenkor ugrunk. Találkozunk a kissé morcos Hevér Évával, aki mindenféle büntetéseket helyez kilátásba Bubu sérelmére a szalagozás gyér mivolta miatt. Sétálunk tovább, egy idõre jobbról becsatlakozik a sárga sáv, amely dél felé a térkép szerint Tölgyes feltételes megállóhelyig kalauzolja a gyanútlan túrázót. Mi maradunk a szalagozáson. Elérjük a 400 kV-os távvezetéket, a zúgó, sercegõ hang már messzirõl hallatszik és el is kísér egy darabon. Ehhez képest a többi vezeték zaja elenyészõ.


Fenyõfákkal tûzdelt erdõben érkezünk fel a Homok-hegyre, ez is egy olyan emelkedõ, amely sosem akar véget érni. Az út hótól buckás, kissé nyögvenyelõsen járható, eltart egy ideig, amire megérkezünk az ide helyezett ellenõrzõpontra. Bekarikázzuk azt a monogramot, amelyik egyik rendezõre sem érvényes, majd kisétálunk egy meglepõen széles és láthatóan járt földútra. Ez vezet ki az autópálya Szada-Mogyoród-Hungaroring csomópontjához, ahol egy túlélõtúra-jellegû etûd következik. Némelyik autós ugyanis nem ismeri a „kikerülni” és a „fékezni” tevékenységet és ezeknek a gyalogosokra gyakorolt pozitív hatását. Ráadásul most nincs nálam túrabot, hogy a valamelyik õszi túránál nafe által leírt nem fair, viszont hatásosnak tûnõ technikát alkalmazzam. Megérkezünk Mogyoródra, letérünk a HÉV-állomás felé, de hiába a túra által tálcán kínált több jó fotóhely, ittjártunkkor egyetlen zöld vonat sem hajlandó erre tolni az orcáját. Megvizsgáljuk a kifõzde étlapját az itiner tükrében, a válasz felvésése után rákanyarodunk a Gyertyános emelkedõjére. A hosszú, nyílt egyenes és ennek a merõleges, szintén nyílt folytatása sokkal kellemesebb élményt jelent télen és ködben, mint nyáron a tûzõ napon. Cserébe a kilátás sokkal gyérebb így. Nem is megyünk túl magasra a Gyertyános szépen kijavított-rendben tartott kilátójában, sietünk tovább, húz minket a mogyoródi cukrászda. Csúszós, de aránylag kényelmesen járható, meredek ösvény vezet le a dombtetõrõl, hogy utána széles, tágas dûlõt kerüljünk meg. A dûlõn fiatal pár szánkózik, kutyájuk lelkesen futja le a száguldó csúszkát. Kikerülünk egy karámot, odabent néhány egykedvû paripa unatkozik, tél van, hideg van, köd van és ez a sok túrázó még csak feléjük sem bajszint. Gyalogos felüljárón keresztezzük az autópályát, megint, alant autók sokasága száguld mind kelet, mind nyugat felé. Az is jó móka.


Érdekes, hangulatos, az általam eddig látottaktól merõben különbözõ pincesoron érkezünk Mogyoród központjának a szélére. Szalag vezetne jobbra, a névtábla nélküli Dózsa György útra. Másik, megerõsítõ szalagot viszont nem látok, pedig Bubu szokott ilyet is rakni... nézzük meg a leírást: „...lesétálunk a községházához. Itt a Dózsa György utcán jobbra térünk...” Megkérdezünk egy közepesen részeg helybélit, aki erõsködik, hogy a községháza most zárva van. Nekünk mindegy, csak mutassa meg, merre van. Az úriember hangulatáról jutott Repkény eszébe a cím alatt hivatkozott nóta is. Megmutatja, aztán valamit morogva továbbáll. Lemegyünk, jobbra is fordulunk a mindegy, milyen nevû utcán, ugyanis ennek a neve sincs kiírva. A zöld sávot viszont megtaláljuk, tehát mégis erre kell menni... amikor már a református templomnál járunk, akkor veszem csak elõ a térképet, mert sehogy sem áll össze a kép. Jön a megvilágosodás, vissza az egész, visszasétálunk a szalagig, ahol néhány, szintén kissé bizonytalan túrázó kering. Nincs Fóti-Somlyó eltévedés nélkül. Egy másik pincesor mellett közelítjük meg a Gombai cukrászdát: itt pygmea és Vagdalthús fogadnak, valamint a kedves cukrászhölgy sütivel és teával kínál. Repkény a csokis verziót választja, én a túrós-rizses-gyümölcsöset, kiülünk, hogy ne melegedjünk túlságosan fel, legalábbis külsõleg. A belsõ felmelegedés már más tészta, pygmea kínál a Vagdalthús-féle cefrébõl készült csudafõzetbõl. Erõ a testnek, a léleknek. :) Még beszélgetünk egy kicsit, aztán nagy lelkesedéssel indulunk a túra névadó hegye felé. Elballagunk a fenyõerdõ szélén a Csík-völgyben, az ellenõrzõponton Kerek repkény érdeklõdve kérdezi, mi az a földkupac ott balra. Az „üdvözöllek a dögkútnál, kedves Repkény” válasz kissé kiábrándító, de lefedi a valóságot. Továbboldalgunk, széles ívû kanyarok visznek fel enyhén emelkedve a kilátópont felé. Két évvel ezelõtt itt iszonyatos nagyot kavartam, most viszont szépen sorakoznak az utat mutató szalagok. A kilátóhelyen újra karikázunk, kicsit gyönyörködünk a szürke égbolt alatti szürke kilátásban, amelyben a fóti katedrális körvonalai még éppen kivehetõk. Egy arrajáró éppen ezt a pillanatot választja, hogy rágyújtson, gyorsan továbbsietünk. Betérünk az erdõbe a kanyargós csapáson, végül hirtelen megérkezünk a tetõre.


Az itt tartózkodók között éppen egy biztosan építõ jellegû, de számomra tökéletesen érdektelen vita kezd kialakulni arról, hogy a csúcskövet védõ gúla oldalain lévõ jelzések száma most pontosan mennyi. Késõbb, a célban Optika világítja meg a megfejtést: a csúcskõ betongúlájának oldala csak egyes számban szerepel a kérdésben. Egy oldalon pedig csak egy jelzés van. Lesétálunk a tetõrõl, kényelmes kis erdõben, majd mellõzünk néhány házat, egy hajót (!?), egy szánkópályát és megérkezünk a Vörösmarty-kunyhóhoz. Földi Rolandékkal beszélgetünk egy kicsit, majd egy meglehetõsen eseménytelen, ám rövid útszakasz koptatása után végre, betérünk Fót központjába. Csengettyûvel díszített ló húz egy könnyû szánt, a csilingelés hangja elkísér egy darabon. Átkelünk a fõúton, betérünk a Gyermekközpont területére. Kikerüljük a kastélyt, kukára kötözött tábla mutatja a cél irányát, a fõhomlokzati fõbejáraton lépünk be az impozáns épületbe. Odabent nagy élet zajlik, lükepék és Gethe intézik az érkezõk adminisztrációját, a másik asztalnál padler és efemm adják oda a díjazást. Repkény átveszi helyettem is a levest, leülünk pesza91, Nagyondinnye és matus.peti asztalához, késõbb a pontról visszatérõ pygmea is csatlakozik. Innentõl célzárásig az étkezdében kibicelünk. Záráskor segítünk 2, azaz kettõ darab doboznak az autóig történõ mozgatásában, élünk a Bubu által felajánlott fuvarral, aki ajtóig szállít minket, köszönet érte. Köszönöm továbbá a társaságot Kerek repkénynek és a lehetõséget Laci069-nek és Bubunak, hogy a magunk szerény módján, de besegíthettünk a túra rendezésébe. Gratulálok a teljesítõknek! :)


-Kékdroid-


Képek

 
 
Tortúra 65 téli napforduló/Ómassa/BükkszentkeresztTúra éve: 20102010.12.23 01:09:04

Tortúra 65 téli napforduló


Az út paraméterei miatt téli idõszakban a jármûvek találkozása, kitérése balesetveszélyes! Csak CÉLFORGALOMRA vegye igénybe hólánc használatával!"

(Tábla Bükkszentkereszt központjában) 


Elõfordul, hogy néha túlzott lelkesedéssel beszél az ember a hobbijáról, szabadidõs tevékenységérõl. Elég meghallgatni pár vasútbarátot, amint egymás szavába vágva magyaráznak napivizsgáról, vágányzárról, különvonatról. Õrület. Vagy a bélyeggyûjtõket. Vagy éppen, ha már itt tartunk, a teljesítménytúrázókat. Egy késõ õszi délután, valami kávé mellett üldögélve én is elkövettem azt a hibát, hogy régen látott egykori osztálytársam kérdésére, miszerint „Amúgy, mit szoktál csinálni?” azt a választ adtam, hogy „Például eljárok néha teljesítménytúrákra.” Ezzel még nem lett volna semmi gond, a többség ilyenkor elnézõ mosollyal más témára tereli a szót, megszoktam már. Ezúttal azonban megértõbb hallgatóságra leltem és az általam elmondottak végül ahhoz a kérdéshez vezették a fenti úriembert, hogy „Mi lesz a legközelebbi túra Eger környékén?” és erre a válasz bizony a Tortúra volt. Lehet ám, hogy nem a 65 km-es távval kellett volna kezdeni a bevezetést, de a lelkesedés ereje - egy általános edzettségi szint mellett - úgy véltem, hogy elég lesz akár olyasvalakinek is a szintidõn belüli teljesítéshez, aki még harangozni sem hallott a túrázásról. 


Mint rendesen, ezúttal is baromi nagyot tévedtem. 


Eljõ a szombat reggel, Bubuék már a hajnali Eger-Füzesabony Bzmottal hasítanak a fõvonali csatlakozás felé, amikor mi Kerek repkénnyel még csak a kávénkat kortyolgatjuk kábán. Lefõ két liter tea, két félliteres és egy literes termosz nyeli el az édes löttyöt, hasznos lehet majd. Édesanyám befuvaroz a buszállomásra, itt a kissé alulöltözöttnek tûnõ Tincával és Rudi Istvánnal futunk össze az Agria Volán csudaszép és kivételesen nagy lábtérrel megáldott miskolci járata mellett. Rövidesen a szokásosan extrém útiterveket dédelgetõ sétáLós bácsi is felszáll, majd végszóra osztálytársam is befut. A busz ráérõsen döcög Miskolcig, az alacsony utazósebesség ellenére bõ tíz perccel a menetrendi idõ elõtt érkezünk a nem túl fantáziadúsan, de annál egyértelmûbben Tapolcai elágazás névre hallgató megállóhoz. Bevásárolunk helyijárati jegybõl a szombaton is nyitva tartó újságosnál, vágyakozva nézem a kávégépet a néni mögött, de az idõ sürget, majd kávézunk másutt. Vagy sem. (Sem.) Megérkezik a kettes busz, szolidan zúgó motorral kanyarog fel a végállomásra, itt a rajt. Tincáék semmi perc alatt eltûnnek, mi komótosan benevezünk, felkészülünk a hosszú hazaútra. A rendezõk a rajbélyegzõt hitetlenkedve adják: biztos, hogy a hatvanötös távon? Vicces a kérdés, láthatóan elsõsorban Repkényhez intézik, aki mosolyogva válaszol. 


Indulás. Odakint hideg fogad, továbbá szürke köd és hószállingózás. Ez a trió egészen a Tamás-kúti házon is túlig elkísér, kivéve, amikor a hószállingózás sûrû havazássá erõsödik. No, ne szaladjunk annyira elõre: most még csak apró szemekben, ritkásan hull valami kis hó, de a hideg és a köd az jelentõs. Lassan, komótosan emelkedik a mûút a Nagy-Kõmázsa oldalában, távvezetékek zizegnek felettünk fázósan, majd elmaradnak az épületek, elhagyjuk a bányához kanyarodó széles utat, csak a végtelen erdõk kísérnek tovább. Néha elrobog egy-egy csapatnyi gyorsléptû futó, amúgy teljes a csend. Osztálytársam lelkesedése töretlen, a haladásunk sebességét azonban hiába próbálunk a jól bevált módszerrel növelni (ti. Repkény halad elöl, aki ugyebár lány, és pár fiú nehezen viseli, ha egy lány jobban bírja a túrát – ez a tézis a mai nap során késõbb tovább fog erõsödni), ez most meglepetésünkre nem jön be. Felkapaszkodunk a Nagy-Száraz-völgyön keresztül a Vörös-kõ alatti elágazásba, innentõl a piros sáv a követendõ jelzés. Enyhe lejtõ következik, nyerünk némi sebességet, megérkezünk a Szederbokorhoz, legalábbis a tábla ezzel a névvel illeti azt a rétet, ahol ma néhány, a szürkeségen túl idederengõ fán kívül semmit nem látunk. Kezdõdik az igazi emelkedõ, széles gyalogúton baktatunk fölfelé, a szintvonalak szép sûrûn sorakoznak a térképnek erre a vidékre vonatkozó szelvényén. Feljutunk a Sûrû-bércre, majd szépen lassan megcélozzuk a Som-hegy oldalát. Hirtelen váltással a fiatalos eltûnik, éles a határ a bükkerdõ misztikus rengetege elõtt. Oldalt óriási sziklák merednek ki a hegyoldalból, éles, fenyegetõ fogakként. Kerek repkény hópelyheket fotózgat, miközben ránk vár. Meg-megállogatva, lépésrõl lépésre jutunk fel a hegy nyergébe, osztálytársamnak innentõl minden lejtõ, minden szintben megtett lépés ajándék. A kezdeti beszélgetõs séta már véget ért, a srác nagyon küzd, látszik az arcán, a lépései ritmusán, súlyán. A két botot pedig okosan, ésszel használja. Ránézek az órámra, gyors fejszámolás után rájövök, hogy azért éjfél elõtt még beérhetünk, ha sikerül eljutni sötétedés elõtt Bánkútig. 


Kiérünk a Bükkszentkeresztre bevezetõ, vállaltan nem takarított országútra, lesétálunk a hóesésben a faluba. Zöld teherautó száguld hegynek föl, még idõben ugrunk, mert fékezni nem hajlandó, igaz, talán a lendületvesztéstõl retteg. Mi meg tõle. A falu központjában szépen felújított, fatornyos katolikus templom emelkedik, erre vajon miért nem emlékszem? Betérünk az óvodába, szalagok, molinó mutatja az ellenõrzõpont helyét. Odabent kedves pontõrcsalád fogad és elsõrangú, finom, forró tea. Leülünk Istvánékhoz, sorra vesszük a felmerülõ problémákat. Elfogadok útitársunktól egy szendvicset, õ is eszik, közben panaszkodik, hogy ég a talpa és fáj a válla. Megemelem a hátizsákját. Én sem szoktam alulpakolni magam, aki ismer, tudja, hogy nálam általában szériatartozék a MÁV menetrend és más, hasznos és kevésbé hasznos kütyük sokasága, innivalóból is inkább többet cipelek, mint keveset. Ennek a zsáknak a súlyát érezve mégis pirulva tekintek a sajátomra, de hiába ajánlom fel a tehermentesítést, a kolléga úr elzárkózik elõle. Kerek repkény elindul, hogy hátha a faluból kifelé haladva talál majd egy boltot (nem talál), mi még csoffadunk egy kicsit. Megérkezik egy futó, aki meglepõen hasonlít marton4-re, de aztán mégsem õ lehet az, mindenesetre lelkesen köszön. Még pár percet ücsörgünk, végül szólok, ideje lassan elindulni, mert még messze van Eger. Osztálytársam úgy néz rám, mintha valami különlegesen gusztustalan rovarból fõztem volna neki ebédet. Kitrappolunk a meredeken emelkedõ Bükkszentkeresztrõl, hogy az Eger-Miskolc (Pereces) között eloldalgó Bükki kék útvonalán térhessünk be újra az erdõbe. Igen kellemes szakasza ez a Tortúrának, erõgyûjtés a Fennsík elõtt. Eleinte lejt velünk a havas ösvény, ez a táj hangulatemelõ hatása mellett azért is jó, mert végre a testi bajok helyett más téma lehet a beszélgetés tárgya. Kikerüljük a behavazott fenyõtelepet, Repkény késõbbi közlése szerint senki nem vágott át a régi úton, õ is csak onnan tudja, hogy oda tért be technikai szünetre és egy idõ után a nyomok elfogytak. 


Újabb emelkedõ következik, valahogyan fel kell jutni Hollóstetõre: szerencsére ez most rövid és kellemes dõlésszögû. Egynyomos, girbegurba csapáson kanyargunk tovább, a szállingózó havat jórészt felfogja az erdõ. Becsatlakozik a piros sáv, ma még késõbb találkozunk a Bükköt mindenféle kanyargós utakon átszelõ, hosszú jelzéssel: Bánkúton csak futólag, Völgyfõtõl pedig ez vezet majd Egerig. Osztálytársam megvizsgálja a buszmenetrendet, nincs ínyére az, amit lát. Megyünk tovább, elkezd arról kérdezõsködni, hogy hol lesz még lehetõsége Bánkút elõtt ésszerûen kiszállni. Eleinte még próbálom biztatni, csekély sikerrel. Be kell látnom, hogy pusztán a lelkesedés nem feltétlen húz végig egy embert egy túrán. Megemlítem neki a rejteki buszmegállót, ha van valaki a családjából, aki feljön érte, az közelebb megtalálja, ha viszont busszal akar menni, akkor jobb lesz Hollóstetõ. Gondolkodik, Rejteket választja és telefonon mentést kér. Akkor viszont séta tovább, a jelzés letérésénél megtaláljuk az önkéntes útbaigazítóként mûködõ Kerek repkényt, alig fél órát vert ránk idáig. Ellavírozunk a Felnémet-Lillafüred mûutat párszor keresztezõ, fel-le hullámzó turistaúton, a Bükk-fennsík tömege képzeletemben súlyosan nehezedik fölénk. Felbukkanunk a Szarvas-kút rétjén, továbbra is esik a hó és szürke, komor köd borít mindent. A felhõn keresztül kirajzolódik a Nagy-Dél egyik kiemelkedése. Búcsút veszünk osztálytársamtól, megígéri, hogy késõbb telefonon értesít, mi történt vele. Negyed egyet mutat az óra, nem fél egyet, mint késõbb gondoljuk, de az EXIF adatok nem hazudnak. 


Követjük az elõttünk haladók – gyakorlatilag az egész mezõny – nyomait, kezdõdik az igazi Tortúra, az út a Bükk szívébe. Hosszú emelkedõ, árok mentén, majd csak úgy, bent az erdõ mélyén. Elkezdünk sietni: cél, hogy Tar-kõn még világosban legyünk, de méginkább az onnan lefelé vezetõ két meredélyt jó lenne elérni a felhõkön átszûrõdõ természetes fényben, amely szürkére fest mindent. Ennek az évnek amúgy is a szürke volt a divatszíne, az idõjárás ennek mindenféle árnyalatával megismertetett. Felérünk a Sugaróhoz, amely név egy hosszú, fenyvesekkel kísért, csodaszép rétet takar. Ideje levegõt venni és jól körülnézni, fényképezgetni. A Fennsíkot dél felõl õrzõ hegyek oldalában homályosan látszik a behavazott erdõ, mellettünk pedig a fenyves örök zöld színét tompítja a ráhullott hó. Töbröket kerülgetünk, menetelünk, közben a fent már említett tétel igazolódik be meglepõen sok esetben. Mondjuk a többségnek sikerül visszaköszönni. Lassan elérjük a ma már látott Bükki kék és az általunk követendõ zöld sáv elágazását egy takaros kis pihenõnél. Mesebeli fenyvesben folytatódik utunk. szó szerint átverekedjük magunkat a jelzést követve, hogy utána újra a széles ívben kanyarodó útra térhessünk. A porhó kezd beszivárogni a bakancsom orrán lévõ hosszanti résen keresztül, de a dupla zokni egyelõre sikeresen tartja távol a vizet a lábamtól. Ahol a jelzés letér a Vadkert felé, ott az itiner útmutatásának megfelelõen maradunk a fennsíkot feltáró mûúton, néhol kerékpáros turistaút jelzései vezetnek. Egy nagyobb foltnyi fenyves következik, valahonnan ismerõs a környék, aztán meglátom a Bükki kilátások túráról ismerõs síházat. Oké, már tudom, hol vagyunk. Megállok néhány fotó erejéig, aztán Repkény friss nyomai után szaladok. Felbukkanunk a Nagymezõn, a tágas rétnek most a túlsó végéig sem lehet ellátni, a hidegtõl apró szemû hóesés crescendóban erõsödik. Bánkút felé kanyarodunk, letérünk a csúszkálós-porhavas ösvényre. Távvezeték oszlopai kísérik utunkat, egyre emelkedünk Bánkút hegyi telepe felé. A jelzések sûrûsödésével a túrázók száma is sûrûsödik: sífutókkal találkozunk, majd a Kéktúra elérésekor már a szembejövõ túratársakkal is. Egy utolsó rövid, egynyomos kapaszkodón jutunk fel Bánkútra, itt az ÉMÁSZ turistaházában vár a frissítõpont. 


Kerek repkény viszi a hírt arról, hogy társunk feladta a túrát. Itt keletkezik némi félreértés, mert az egyik rendezõ úriember úgy érti, hogy Repkény adja fel a túrát, pedig nem. Ennyire bénának tûnünk? :( Mindegy. Leülünk, iszunk pár bögrényi teát, falatozunk, elvégre hosszú még az út a vacsoráig. A tea kiváló, sõt. Egy túratárs megkérdezi, meddig megyünk, a válaszon kissé meglepõdik, de jó utat kívánunk egymásnak: õ Ómassa felé veszi az irányt. Amikor beérkezik egy nagyobb társaság, összenézünk, ne foglaljuk tovább a helyet: elköszönünk, kilépünk a hóesésbe, ideje továbbállni. Tavaly azt írtam, hogy a tél+Bánkút=forralt bor képlet nem borulhat, nos, sajnos borulhat, most valahogy nincs kedvünk még egyszer megállni. Elballagunk hát a Fehér Sas mellett, ezúttal lassítás nélkül, van itt egy minimális oda-vissza szakasz a kék sávon, néhányan jönnek szembe, jó utat kívánunk egymásnak. Irány Tar-kõ, sûrû, magas fenyõerdõn keresztül ballagunk át a Faktor-rétre, még jókor kapcsolunk, hogy nem kell továbbmenni Hármas-kút felé, visszakanyarodunk a kékre. Visszanézek, tényleg, ott a Faktor-réti Madonna szolid, szép kegyhelye. Sûrû erdõ következik, töbröket, hegyeket kerülgetünk, eleinte széles úton, majd letérve egy mély völgybe – aztán jól kimászva. Nézem a nyomokat, itt még egész sokan bejöttek a porhóval folyton megtelõ ösvényre, bucskázni, botladozni. Kikapaszkodunk, itt a fennsíkot átszelõ Szalajka-völgy – Olasz-kapu – Bányahegyi elág. feltáróút, amely szerencsére már hosszú évek óta nem közforgalmú. Újabb letérés, újabb töbör. Mintha lent még hidegebb lenne, pedig az úton sincs éppen hõség, eszembe jut valami régi elõadás a víznyelõk sajátos mikroklímájáról. El is felejtem, mert megérkezünk a szokásos szimpatikus esõházhoz, ahol megállunk pár pillanatra, hogy innen térjünk vissza az útra, amely itt már az Olasz-kapu felé kanyarog. A következõ kijáratnál azonban Tar-kõ felé térünk, átbotladozunk még pár töbrön odáig. Gyönyörû az erdõ, a hangulatot leírni nem tudom – elõttem Bibor már szépen leírta –, sõt, még a fényképek sem képesek visszaadni ezt a világot. Csak bámulunk kifelé a fejünkbõl. Egyre vastagabbnak tûnik a hóréteg körülöttünk, de lehet, hogy csak belemagyarázom. A hóesés is csillapodni látszik, de ezt is lehet, hogy csak belemagyarázom. 


Egy utolsó víznyelõvel elbúcsúzunk a Bükk-fennsíktól, hatalmas sziklák zárják le az utat, kiérkezünk a ködös Keskeny-rétre, majd a Három-kõ felé vezetõ kanyarhoz. Felbotladozunk Tar-kõre, kezdem érezni a lábamat, a tempó, amelyet idáig tartottunk, kezdi éreztetni a hatását. Néhányan éppen fényképezkednek a sziklapárkánynál, a háttér szép, összefüggõ, szürke massza, amelyben abszolút semmi nem látszik. Ezúttal csak sejteni lehet a Hereg-rétet, a Várhegy hosszú gerincét, a Nagy-Egedet az adótoronnyal, amelyek amúgy látszanának és amelyeket ma még érintenünk kell. Leereszkedünk a hegytetõrõl, búcsút intünk a Tar-kõnek is. Repkény kocogásra vált, sietségünk oka, hogy szeretnénk még odaérni legalább Hereg-rétre a sötétség leszállta elõtt. Tehát most sietünk, ahogy napnyugtakor általában ezt tenni szoktuk, elválik utunktól a Kéktúra útvonala, hogy tovább hullámvasutazzon a bükki óriások vállán. Meredek lejtõn ugrálunk nagy léptekkel, igyekszünk nem csúszkálni, elvégre jönnek még mögöttünk, nekik nagyobb szükség lesz a jó útra, elvégre jó eséllyel már tök sötétben érnek ide. Találkozunk még néhány sporttárssal, senki nincs egyedül, ehelyett párok, triók haladnak együtt, némelyikük kissé elszontyolodva, de kitartóan. Becsatlakozik a Toldi-bérc felõl a kék kereszt, pár kanyarral késõbb pedig eltér dél felé, Felsõtárkány felé a zöld sáv. Maradunk a kereszten, az út hosszabb, mint amire emlékeztem, de szerencsére váratlan emelkedõ már nincs. Lejtõ viszont van, meredeken ereszkedünk alá egy széles irtás peremén. Rohamléptekkel sötétedik, a hó ugyanúgy apró szemekkel, kitartóan esik, mint azt tette idáig. Szürkület van, az a napszak, amikor valahogy sosem érzem jól magam: nincs még sötét, hogy a Hold és a lámpa fényére bízzam magam, de már világos sincs, a színek és az alakok összefolynak. A lemenõ Nap közben halványan rózsás, világos árnyalatot ad a szürkeségnek, a táj olyanná válik, mintha régi fényképeken nézném. Már várom, hogy leszálljon az este és besötétedjen. A széles, elnyújtottan kanyargó erdei útról hirtelen levisz a jelzés, lassan megérkezünk a Hereg-rét felsõ szélére. Csak emlékeinkbõl, az esõházból és a fák hiányából lehet erre következtetni, mert amúgy semmit nem látni. Leérkezünk a parkolóba, egy elsõbbségadás kötelezõ táblánál pedig rátérünk a behavazott, alig néhány autó által járt országútra. A keréknyomokban trükkösen lehet haladni, a hó alatt tükörsima jégpáncél várja a gyanútlan errejárót, akár lábakon, akár kerekeken érkezik. 


Két autó halad el mellettünk óvatosan, lépésben, amíg a behavazott úton trappolunk. Nekik talán sokkal nehezebb itt közlekedni, mint nekünk. Végre teljesen besötétedik, amikor egy hirtelen, éles ív után barátságos, hívogató fényeket pillantunk meg: megérkeztünk a Tamás-kúti turistaházhoz. Tábortûz fogad, kedves emberek, meleg tea, finom zsíros kenyér. Megkapjuk az Agria Speciális Mentõ- és Tûzoltó Csoport saját bélyegzõjét, majd rá a túráét. Sõt, teljesítménytúrán ritka szolgáltatásként egy-egy kártyanaptárat is adnak. Megpihenünk, szusszanunk, evés közben szépen hûl lefelé a kezem. Kunyerálok még két pohár teát, a kedves pontõr hölgy lelkesen tölt mindenkinek. Megérkezik egy háromfõs társaság, egyiküknél hatalmas fejlámpa virít, mint valami reflektor. Nem semmi. Repkény biccent, hogy lassan ideje indulni, elbúcsúzunk a hangulatos ellenõrzõponton egész nap fagyoskodó társaságtól. Kikapaszkodunk a ház feletti „vödörbõl” egy meredek kapaszkodón. A tájékozódással itt már nem kell sokat foglalkozni, egyszerûen nincs több nyom, csak az elõttünk járó túrázók nyomai. Rákanyarodunk a híres-hírhedt Török útra, ez végigvezet a Várhegy mögötti hosszú gerincen. Beszélgetünk. Sietünk. 


Fel sem tûnik, de közben eláll a hóesés, a felhõk sietõsen kergetik egymást az égen. A Hold néha kikandikál a felhõk közül, ilyenkor érdekes fényáradat önti el a behavazott erdõt. Fantasztikus látvány: a felhõtömeg lassan elvonul, csuda tudja, merre, nekünk pedig marad a Holdsütötte táj. Sajnos a fákon túl nem tudunk tekinteni, a messzeségen, a Fennsíkon ugyanúgy ül a köd, mint amikor még ott jártunk. Megérkezik a sárga jelzés Pazsag felõl, hogy aztán lekanyarodjon a Barát-rétnek, elhagyjuk Gerzsény környékét. Az erdõ állandó, lassan a Hold fénye is annak tekinthetõ, akár a lámpát is lekapcsolhatnánk. Akik elõttünk haladtak, haladnak, jórészt egymás mögött tették ezt, egy nyom vezet szinte végig az úton. Lassan, elnyújtva hullámzik a Török út alattunk, sosem akar véget érni. Találkozunk néhány túrázóval, triókkal, többnyire csendben menetelnek az esti erdõben. Megpihenünk a Zsuzsa-forrás mellett, váltva egy újabb triót, akik sietõsen haladnak Várkút felé. Megbontjuk az egyik fél literes termoszt, viszonylag meleg teát kortyolunk, amíg ki nem fogy a fémpalack. Újabb behavazott mûútra térünk, ez a többé-kevésbé lezárt Bükkzsérc – Oldal-völgy útszakasz, meglepetésemre ittjártunkkor is van autóforgalom. A Völgyfõ-ház sötéten õrzi az alacsony hágót, a piros rom jelzés innen indul Ódorvár felé. Köszönöm, most kihagyjuk. Tovább trappolunk a porhóban Várkút felé, lámpára nincs már szükség, csak a lábunk elõtt néhol kikandikáló kõdarabok miatt hagyjuk õket bekapcsolva. Elcsendesedünk, kicsit mindketten befordulunk. Repkény azért biztos, ami biztos alapon nem lassít. Siet. 


Megérkezünk a Barát-rétre levezetõ elágazás elõtti irtás szélére, itt felélénkülök, végre ismét tudom, hogy hol vagyunk. Az elmúlt szûk félórát kissé megszenvedtem, most annál frissebbnek érzem magam, de erõs éhség tör rám. Elõttünk ismerõs hegyek: a Vasbánya-tetõ, a Várhegy fehér lepellel borított tömbje. Megbeszéljük Repkénnyel, hogy a Várkúti turistaházban, ha van még konyha, akkor veszünk valami levest. Enyhe emelkedõvel és hosszabbnak tûnõ lejtõvel térünk át egy kellemes, kiépített pihenõvel, iránytáblával, tehát megfelelõ turisztikai infrastruktúrával (juj) ellátott nyeregbe, ahonnét Felsõtárkány, Síkfõkút és Bükkzsérc is elérhetõ lenne, ha eltérnénk a követendõ iránytól. A Vasbánya-nyerget azonban emelkedõn hagyjuk el, amely se nem olyan meredek, se nem olyan hosszú, mint amennyire féltünk tõle. A Kövesdi-kilátótól ezúttal a nagy sötét ködfolton túl csupán Bükkzsérc fényei pislákolnak bátortalanul. Elkezdünk kocogni, át kell mozgatni magunkat a hosszú hullámvasutazás közben, erre remek alkalom nyílik Várkútig, ami ide nincs egészen egy kilométernyire. Irtás mellett haladunk el, a Hold telibe süti a Várhegy meredek oldalát. Elhagy a zöld sáv, Felsõtárkányt célozza meg a beszédes nevû Keringõ úton. Egy mélyúton megérkezünk a várkúti rétre, már a szemem elõtt gõzölög egy pohár forró tea, kiegészítve valami harapnivalóval egy jó meleg szobában, ehelyett... 


Ehelyett meg kellene tanulni végre, hogy az itinert nem viccbõl adják a rendezõk. 


Ugyanis a turistaház sötét, kísérteties épülete egyértelmûen utal arra, hogy most bizony az ellenõrzõpontot nem itt kell keresnünk. Visszakapcsoljuk a lámpát, a leírásban feketén-fehéren ott van, hogy nekünk most a Bükki Vörös Meteor SE kulcsosházában kell keresnünk a pontot. Hiszen azt én tudom, hogy melyik – mosolyodok el, s valóban, alig indulunk el, meg is találjuk a kivilágított épületet. Odabent kedves pontõrök fogadnak és néhány túratárs is épp pihenõt tart. Pár percre csatlakozunk hozzájuk, teával és zsíros kenyérrel kínálnak. Tökéletes ellátmány, ezzel kihúzzuk Egerig. Elbúcsúzunk a lelkes, de fázó pontõröktõl, odakint a szokásos kép fogad: holdfény és örökerdõ. Követjük a piros sávot, néhol laminált, régi papírlapok erõsítik a festett jeleket. Mindig próbálom megbecsülni, hogy épp merre tartunk a Nagy-Eged felé vezetõ ösvényen, de mindig elfelejtem számolni az emelkedõket, figyelni az elágazásokra. Néhány azért megmarad, de tájékozódási képességekre most sincs szükség, az elõttünk haladók nyomai egyértelmûen és helyesen mutatják az utat. Az újabb végeláthatatlan útszakaszon kezdek megint befelé fordulni, ásítozok, az órát nézem. Haladni kéne, de ennél sokkal gyorsabban nem érdemes, kell az erõ a célból hazajutásra is. Lép, lép, lép. Egymást vontatjuk, ahol Repkény érzi magát gyorsabbnak, ott õ húz engem, ahol én érzem jobban magam, ott én tartom a lépést elõtte. Ez a taktika általában bejön és most sem kell csalódni benne, lassan, de biztosan elérjük a Nagy-Eged alatti elágazást. Az írás szerint – no meg azért, mert a ködben túl nagy kilátásban úgysem reménykedhetünk – kihagyjuk a hegycsúcsot, a kerítések közé szorított úton trappolunk lefelé. 


Eger fényei haloványan, sápadtan villognak felénk a párán keresztül. Csupán néhány jellegzetes épületet tudok kivenni, a város többi részét elnyelte a köd. Enyhe nyugati szellõ támad, jobban a fejembe húzom a sapkát, nehogy most kezdjek el fázni, amikor egész nap olyan jól elvoltam. Rátérünk a szerpentinútra, kevésbé csúszik, mint féltem, de az egyik bottal ettõl függetlenül folyamatosan kitámasztom magam. Leoldalgunk a völgybe, ott személyautó gurul szembe, reflektorai elvakítanak. Nem zavartuk túlságosan a lelki nyugalmát. Átballagunk az elhagyott szõlõk között a megmûvelt szõlõk közé, felsétálunk a Kis-Egedre. Visszanézek a mögöttünk magasodó Nagy-Egedre, a holdfény visszacsillan a hótakaróról, két lámpa ereszkedik alá a szerpentin elején. Felérünk a magaslatra, ezzel vége az emelkedõknek a mai túrán. Ideje lejteni. Még azért egy utolsó pihenõt tartunk, melynek során elfogy egy újabb kistermosznyi tea. A Vécseyvölgy utcára érkezünk, áttérünk a menetirány szerinti bal oldalra, emlékeim szerint ott hamarabb kezdõdik a járda. Hókotró rohan szembe velünk, felemelt kotrólapáttal, amely éppen, hogy a tetejét elviszi az utat fedõ hórétegnek. Lehet, hogy elõírás, lehet, hogy nem, hogy nem kerülhet, de fékeznie legalábbis illendõ lenne. Visszamászunk az útra, betérünk a járdára. Innentõl eseménytelen már az út: Egervár megállóhelynél - „Várállomás” - két túratárs várja harmadik társukat, Repkény szerint egyikük TúrÁSZ volt. 


Letrappolunk a városba, öröm, hogy végre szilárd burkolatú utat taposhatunk. Szalagozást is találunk, hosszú, kék nejlondarabok lengedeznek útmutatásul azoknak, akik nem ismerõsek. Betérünk a Minaret felé, majd néhány kanyarral odébb a cél vár, kedves rendezõkkel, sok-sok ismerõssel: nem merek felsorolást ideírni, félek, hogy a készített, igen-igen homályos fotó ellenére kihagynék valakit. Kapunk egy-egy pár virslit, kenyérrel és mustárral, továbbá egy pohár prímán fûszerezett forralt bort. Elmerengek a napon, köszönöm a társaságot Kerek repkénynek és osztálytársamnak – tõle ezúton is elnézést kérek: rosszul mértem fel a helyzetet és a túra nehézségét. Köszönöm a rendezõknek a túrát, a pontõröknek a rengeteg finom teát és kenyeret, a célban a szép díjazást. Leülünk töltekezni, majd, mivel mégsem kell Bubut a szûk egri utcákon végignavigálni, elbúcsúzunk és elindulunk haza. Ez az plusz bõ öt kilométer (lemértem már :)) sokkal fárasztóbbnak bizonyul, mint a Nagy-Egedtõl Egerig tartó etap. Fõleg, hogy újabban nem divat elkotorni a járdáról a havat a turisták által már nem látogatott városrészekben. Odahaza vár a vacsora, a forró fürdõ és az ágy, megkoronázandó a napot, amikor Miskolctapolcáról hazasétáltunk. 


-Kékdroid-


Képek

 
 
Magyarországi ForrástúrákTúra éve: 20102010.12.16 11:50:37

Magyarországi Forrástúrák a Pilis-Visegrádi-hegységben – Téli 30 


Kerek repkény úgy dönt, nem hagy aludni a tegnapi Bakonyi Mikulás bejárás után. Jól teszi. Ásítozós reggeli, kávé, ásítozás tovább. Indulunk: Ganz villamos, MXa sorozatú keletnémet HÉV, a pályaszámot nem írom most fel, kattogás, zakatolás, sípolás Pomáz felé. Találkozó Nagyondinnyével és DJ_Rushboy-jal, mint a XI. kerület jeles képviselõivel, elõbbivel hirtelen ötlettõl fogva közös gyaloglat kitalálása. Megérkezünk, az állomással átellenben, a Hétvégebusz által üzemeltetett buszpályaudvaron találjuk a rajtként is üzemelõ korcsmát. Repkény indul intézni a nevezést, én odakünn maradok, összefutok Bíborral, továbbá sikerül találkozni a kicsit késõbb érkezõ négyessel, amely Varacskos Disznóból, Lükepékékbõl és Gethébõl áll. Ja, +1 Zsoli kutya is tartozik menetményükhöz. Jó dolog kirándulgatni az erdõben, na. Még szakadó hóesésben és viharos szélben is. Még egy kávé, aztán indulás, szürke égbolt alatt a szürke utcákon. Eloldalgunk a Nagy-Csikóvár felé, fiatal tölgyerdõben széles gyalogút visz folyamatos emelkedõvel. Szép, még akkor is, ha inkább a lábam elé nézek, korai lenne még aktiválni a bakancsba épített hûtõrendszert, vagyis túlságosan belegázolni a hóba. Fagyott pocsolyát kerülünk, néhol teszünk az úttal egy kanyart, majd felérünk a Hajós Ferenc-forráshoz: ez az elsõ ellenõrzõpont, ahogy az egy Forrástúrán stílszerûen várható. Az üresen álló háznak hátat fordítunk, kis emelkedõ visz egy panorámaút felé. A kilátás a Kevélyek felhõbe burkolózó tömbjével be is zárul, de az addig terjedõ táj sem éppen érdektelen. Az Oszoly és a különös nevû Messelia (Mesélõ-hegy) hirtelen kiemelkedõ magaslatai teszik változatossá a síkságot, ahol Pomáz, Csobánka és Budakalász épületei sorakoznak. Menet közben mondjuk nem lehet sokat gyönyörködni a tájban, egyrészt, mert meredeken lejt az ösvény, másrészt, mert jól csúszik és ez mindenféle vidám tornamutatványokra ad okot. Sikerül esés nélkül megérkezni a Gyopáros-forráshoz, ahol pár évvel ezelõtt Olahtamasék egy nagyon elcsoffadt Kerek repkényt és Kékdroidot találtak, amint épp a BEAC Maxin küszködtek Hûvösvölgy felé. Most azért jobb állapotban leledzünk, meg is szemléljük a forrás foglalatának viharvert díszét. A gyopár szirmainak megszámlálása a feladat az itiner szerint, ezután sétálhatunk tovább, megcélozhatjuk a Holdvilág-árkot.


Télen túrázni azért (is) jó, mert az erdõ lombjavesztett fáin túl látszanak a távolabbi hegyoldalak, gerincek. Ez most is így van, ahogy lassan közeledünk az árok mély völgye felé, egyre közelebbrõl figyelhetjük meg a szemközti hegyet. Ráfordulunk a hófúvásban még külön félelmetes, tiszteletet parancsoló Holdvilág-árok oldalára, a hidegben egyedül fagyoskodó pontõr határozott ajánlására. Odalent meglehetõs cudar körülmények uralkodnak Vinatti késõbbi elmondása szerint, õ márpedig nyilván tudja, mert Lestat1758 és Mészáros Ádám társaságában végigtörték a jeget az árok sziklái, a létra fokai közt. Masszívan emelkedõ, néhol jeges felszínû lépcsõsoron baktatunk, mindezt egyre erõsebb hófúvásban. Odafent bevárjuk Kerek repkényt, aki a szelídülõ emelkedõn valamelyest gyorsabban halad, így Nagyondinnyével kettesben törünk elõre az elemek tombolása közepette. Néha a szél elfúj pár felhõpamacsot az orrunk elõl, ekkor szabaddá válik a kilátás a távolabbi hegyekre, mély völgyekre – csak ekkor jövök rá, hogy mi voltaképpen egész magasan járunk, egészen pontosan a Nagy-Csikóvár északi nyergében. Kényelmesen lebandukolunk a széles úttal párhuzamosan egy ösvénykén, rádöbbenek, milyen régen is jártam utoljára Lajosforrásnál. Hatalmas fenyõfák õrzik az ellenõrzõpontot, ahol elágazásék pontõrködnek és vinattival, mint beugró kenyérkenõvel megerõsítve kínálnak mindenféle földi jót. Sõt, még mosolygós Mikulásos bélyegzést is kapunk a megfelelõ rovatba. Néhány zsíros-hagymás és vajas-kenõmájas-pirosaranyas kenyérrel próbálom csökkenteni étvágyamat, de jut energia a sütemény alapos tesztelésére is. Köszönet érte! Közben visszatér Nagy Attila, elsõként a 30-as táv plusz körérõl, Cuha-léptékû patakátkeléseket jelez elõre, majd elporoszkál Pomáz felé.


A bõséges ebédet meredek kaptató segít feldolgozni, néhol visszacsúszva, de rendületlenül haladunk a lokális maximum felé, ezt a Bölcsõ-hegy és a Solymos nyergében érjük el, innentõl kényelmes erdei sétaúttá változik a sárga sáv. Elkanyargunk a hegyoldalban, kisebb patakokat, sárfoltokat, dagonyákat keresztezve trappolunk a párás hidegben. Az itinerben is írt szalagozásra kell térnünk, nem tesszük meg a kurflit Tölgyikrek felé, átvágunk az erdõn a hóborította Sikárosi-rét szélére. Teszünk egy rövid kitérõt a Szilágyi Bernát-forráshoz, a pontõr felhívja a figyelmünket, hogy a túra a forrást közelrõl is érinti. A parancs az parancs, érintjük, közelrõl. Visszasétálunk, irány Sikáros, rögtön belefutunk az elsõ gázlóba. Néhányan szó szerint veszik ezt a futást, így Kerek repkény sem óvatoskodik sokat, én viszont kiszúrok egy szimpatikus fatörzset, az Isten is hídnak teremtette ide. Vinatti hiába áll készenlétben a fotógéppel, nem sikerül elcsípnie a pillanatot, amikor a patakba dõlök, mert ez – ma – nem következik be. Pedig mekkora kép lett volna... :) Tehát, megérkeztünk a Szentendre felé zúduló Bükkös-patak völgyébe, ahol számtalan gázlónál van alkalma a túrázónak csillogtatni ügyességét. Vagy éppen, például esetemben, ügyetlenségét, víz van bõven mindkettõhöz. Az errejáró, aki nem ismeri a helyszínen a normál vízállást, az igencsak meglepõdhet például a meder kellõs közepén álló fára festett kék jelzésen. Párszor átevickélünk a vízen, ugrálva, csúszkálva, van, aki nemes egyszerûséggel átfutva (nem, én biztos nem). Érintjük a Kárpát-forrást, a dagonyán túlról is nagy bizonyossággal megállapítható a foglalat ajtajának anyaga, amelyre a rendezõk kíváncsiak. Errefelé híd is áll, könnyebbé téve a késõbbi kitérõt egy mûútra, fehér alapon piros betûkkel áll a megnyugtató felirat, hogy éleslövészet nincs. Akkor vissza a mederhez, még van néhány gázló, vétek lenne õket kihagyni. Fõleg, hogy a soron következõ szélesebb az eddigieknél. Vinatti segít elkapni minket az érkezési oldalon, Nagyondinnye valamivel lentebb keres és talál terepet új bakancsa tesztelésére.


Hagyjuk elzúgni a Bükkös-patakot Dömörkapu felé, meredek emelkedõt kell, hogy leküzdjünk a tiszteletkör végéhez közeledve. Eleinte mély árok kísér oldalról, annyira elbeszélgetjük a kaptatót, hogy nem reagálok elég gyorsan és nem térek ki a menetrend szerint érkezõ sétáLós bácsi elõl, aki szintén bevizsgálta a Holdvilág-árok terepviszonyait. Elnézést kérek ezúton is! Felkapaszkodunk a Kármán-forráshoz, már elég szomjasak vagyunk ahhoz, hogy itt tartsunk egy megállással egybekötött frissítést, a fémbögre megfelelõ alkalmazásával. Egy pillanatra mintha a felhõ is odébbszállna, kilátást engedve a patak alattunk húzódó völgyére. Visszaérkezünk elágazásék pontjára, újra feltankolunk minden földi jóval és még egy mosolygós-Mikulásos pecséttel. Aztán továbbsétálunk, az út menti tanya kerítésénél kíváncsi kanca lesi a túrázókat, itt tartunk egy állatsimogatást. Nem csak mi: a kerítésnél ezen az egy helyen alaposan letaposták már a havat. Eltrappolunk az egyre vizenyõsebb, latyakosabb ösvényen a Csepel-forrás felé: a tábla szövegét kell megörökíteni, ez négy szó leírását jelenti. Van másik tábla is, ennek a lejegyzéséhez jóval több papírt kellett volna magunkkal hozni. Visszacsoszogunk a sárban a sárga sávra, erõteljes, hosszan emelkedõ út visz fel a Kõ-hegy tetejére, a végére egészen melegem kezd lenni. Kellemes meglepetést jelent, hogy míg Lajosforrásnál az imént még ronda szél és felhõ fogadott, itt már néhány bátortalan napsugár tör át a felhõkön és a hegytetõre már kellemes, késõ õszt idézõ napfényben érkezünk. A turistaházban Gyõri Péterék õrzik a pontot jó étvággyal, mi most kihagyjuk az evészetet, inkább megcsodáljuk az elõtérben õrzött vérmadarat. A hegyen végre rendes kilátás fogad, Szentendre és Pomáz terülnek el alant, a Duna kék szalagja is kivehetõ, a túlparton pedig a Gödöllõi-dombság vonulataival tûnik el a látóhatár. Csodálatos. Átsétálunk az olvadáskor tóvá váló réten, hogy a Petõfi-pihenõnél újra megálljunk pár percre, nézelõdni. Már a Kevélyek is megmutatják magukat, nevükhöz híven tornyosulnak fölénk.


Csúszós, meredek mélyút visz vissza Pomázra, nem gyõz az ember hol a túrabotra támaszkodni, hol a növényzetbe kapaszkodni. Az utolsó ellenõrzõpont a János-forrásnál vár, innentõl úgy vélem, könnyebb lesz a terep. Tévedek, mint rendesen, mert ugyanúgy csúszik, ha nem jobban. Végül sikerül nem elesni a sárban és nem is lecsúszni a mélyút túloldalán folydogáló patak medrébe. Megérkezünk Pomázra, végigsietünk a jól ismert utakon, vissza a kényelmes Bull Pub autentikus kocsmahivatalába. Gratulálnak a teljesítéshez – én is ezúton gratulálok mindenkinek, aki ott volt – és megkapjuk az impozáns fémjelvény díjazást, nagyobb és szebb, mint amilyennek a fényképeken láttam. Rajta van a dobogón, ha a díjazásokat kellene versenyeztetni. Köszönöm a rendezõknek az igen szép túrát, külön elismerés a pontõröknek a hideg, nyirkos, szeles idõben a helytállásért. Nagyondinnye meghív egy kávéra, Bubu pedig jelzi, hogy hamarost indul vissza és éppen lenne nála néhány hely az autóban. Mindkettõt nagyon köszönöm, csakúgy, mint a társaságot Kerek repkénynek és Nagyondinnyének, jó volt túrázni egyet a téli Pilisben. Még elnézegetjük a zenegép hihetetlen választékát – jól megfér egymás mellett Csóré Béla és a Pink Floyd, Kacor Feri és a Depeche Mode – aztán a Bubumobil visszasuhan velünk Budapestre.


-Kékdroid-


Képek

 
 
Bakonyi MikulásTúra éve: 20102010.12.16 11:39:55

Bakonyi Mikulás pontõrködés, bejárás


Tél: az az évszak, amikor hideg van és esik a hó. Cuha: az a patak, amelyik akkor árad meg, amikor mi át akarnánk kelni a gázlóin. Azért ezt nem ártott volna észben tartanunk.


Sétálunk Repkénnyel a veszprémi vasútállomásra, közben szépen, lassan szállingózni kezd a hó. Amire megérkezünk, a szállingózás egész derekas hóeséssé hízik, idõnk, mint a tenger, de legalábbis elég az állomáson tartózkodó V63-011 megörökítésére, amíg leérkezik Gyõrbõl a Bézé. Rég látott ismerõs szólít meg, langaléta, hosszú hajú alak, olyan, akinek a láttán az ember általában átmegy az utca túloldalára, pedig ez itt (nemsokára dr. :)) Galadh Ereb. Öltözetén látható, hogy tényleg beköszöntött a tél, mert a pólóra felhúzott egy vékony inget is, igaz, még nem gombolta be. Közben befut vasssalmos, Highlander88, DJ_Rushboy és még jónéhány túrázó, megtöltve az ott ácsorgó mellékkocsit. Amire mi is felszállnánk, a motorkocsi befejezi a körüljárást és a távvezérlés lezárja a Bzx mellék ajtaját, így Galadh Erebtõl elbúcsúzva felszállunk a motorkocsiba. A vonat kissé nyögvenyelõsen veszi a síkos pályán az emelkedõt, végül így is pontosan állunk meg a zirci fõpályaudvaron. Átkászálódunk az iskolába, Lendvai Imréék a szokásos szívélyességgel fogadnak. Még zajik némi bevásárlás, pakolászás, aztán megpróbálkozunk egy kis alvással.


Az egyesek számára meglehetõsen hányatott (khmm...) sorsú éjszaka vége közeledtével felébredünk. A pontõrfelszerelést szokás szerint a Mikulás hozta fekhelyünkhöz, elcsomagoljuk, gyors öltözködés után elindulunk. Odakint sötét van és hideg, megfelelõen a hajnal négyes idõpontnak. Zirc utcái mérsékelten havasak, láthatóan nem unatkozott a hóeltakarító brigád. A Kék sáv erdõbe történõ betérésekor aztán csak a bejárás elõzõ napi nyomai maradnak, azokra is ráesett némi hó, kezdõdik a trükkösebb szakasz. Felkapaszkodunk az annak idején erdei tornapályának is kijelölt útszakaszon, most aztán lehet tornázni, ha nem akarunk hasra esni. A túrabot azért sokat segít. Hosszú, monoton emelkedõ és hosszú, monoton, emelkedõnek tûnõ lapos szakasz után enyhe lejtõn szaladhatunk a porhóban. Ez a Pintér-árok, itt már nincs ellenõrzõpont, de van helyette hó alatti pocsolya. Jóakaróink felhívták már rá a figyelmet, kikerüljük. Újra emelkedõ, a levéltelen fák közt már látszanak Borzavár fényei. Különösebb esemény nélkül lecaplatunk a fények felé, a Csárda-patak völgyében jó nagy a hõmérséklet-gradiens, vagyis baromi hideg van és ahogy haladunk lefelé, egyre hidegebb. Ennek örömére megállunk falatozni. Reggeli (hajnali) után az eleinte csatornaszagú patak folyását követjük, immár három vagy négy ember plusz egy kutya nyomdokaiban. Lehet is haladni. Kétszer keresztezzük a patakot, nincs benne annyival több víz, hogy egy lendületes ugrással ne tudjuk mindketten abszolválni az átkelést. A sziklák elõre jelzik a Cuha völgyét, a Bakony eme ütõerét, újabb ugrás következik a víz felett. Sima ügy. A vasúti pályát keresztezzük, eljutunk ama híresen trükkös átkelésig, majd nagy egyetértéssel úgy döntünk, hogy a cipõink viszonylagos hõkomfortját megõrizendõ, most inkább kihagyjuk az úszkálást. Visszatérünk a 11-es vasútvonalhoz, a Gyõr felõl közeledõ személyvonat elõl jó korán jó távolra félreállunk, az M41 2157 és két kocsija mintha a hó fölött siklanának, zaj nélkül suhannak el mellettünk. Csúszkálunk tovább a sínkoronán, ahol már lehet, ott inkább a pálya mellett. Porva-Csesznek turistaházában Anita vendégül lát egy teára, sõt, pár perc olvadásra is, köszönet érte! Leadjuk a pontõri felszerelését – két itiner, rendezõi kitûzõk, molinó, ilyesmi – majd tovabotorkálunk a hóban.


Hamarost kiderül, hogy akik elõttünk bejárták a túrát, a 40-es távon mentek, mert a jelzések elválása után nem marad elõttünk nyom a völgybéli széles úton. Sebaj, majd csinálunk nyomot magunktól. Eljõ az elsõ átkelés, Repkény négykézláb teljesíti, a mederre dõlt ágakon evickélve. Én bízom a viszonlag hosszú végtagok jelentette elõnyben és inkább ugrálok. Még a második gázlót is viszonylag simán el lehet intézni. (Elképzelem az elnézõ mosolyt, amikor a vízen átgyaloglós technika hívei olvassák ezeket a sorokat. ;)) A harmadiknál megvan a szokásos hely a patak keresztezésére, kicsivel a gázló fölött. Az elsõ vasúti felüljáró/híd után abban a luxusban részesülünk, hogy valaki autóval hagyott nekünk két keréknyomot. Autópálya. Közben azért nézelõdni is van lehetõség, Porva-Csesznek vá. óta már egész világos van. A Cuha-völgy gyönyörû, mint mindig, az erdõ zúzmarás-havas fái télen talán még szebben magasodnak fölé, a patak valóságos folyóként zúdul, benne minden kõdarabnak, faágnak csinos sapkája van hóból. Újabb gázlók következnek, kettõt-kettõt ki tudunk kerülni támfal alján, támfal tetején csúszkálva. Az utolsó azonban megtréfál. Ha leendõ teljesítõként jönnék, kevésbé lennék izgatott a vizes lábbeli miatt – majd menet közben újra felmelegszik. Megpróbálunk stabil helyet keresni a patakon való átjutáshoz. Repkény próbál a támfalon kerülni, de az már neki is túl meredek, visszafordul és egy nem túl átgondolt módszert választ, vagyis átszalad a vízen. Közben én is átevickélek, a bottal támogatva magam, de az egyik kõ megbillen és jobb lábammal máris a patakban találom magam. Ennyit a preventív módszerrõl. Odacsoszogunk a Kõpince-forráshoz, a pontot a szokásostól eltérõen pár perccel kilenc óra után nyitjuk ki. Kisebb csoport érkezik, cr_lupinék kirándulnak erre, rájuk erõszakolok egy bélyegzést. Õket nem sokkal vasssalmos követi, aki egyedi frissítõjébõl minket is megkínál, de látva, milyen kevés van nála, inkább meghagyjuk neki mindet. Pap Gábor a következõ, majd Nagy Attiláék csoportja, aztán beindul az üzem: Rushboy-ék, Lépéshibáék, a magányosan sietõ Tinca és késõbb igen sokan még. Amikor épp nem jön senki, akkor ráérõ idõnkben fázunk egy kicsit. Frászt kicsit. Nagyon. Repkény hiába csavarta pokrócba a lábait, hiába öltözött sok réteg ruhába,mégis, szépen lilul a szája. Így jár, aki patakokon futkos át. Pedig közben sokan vidítanak minket: egy folyamatosan rongyolódó öltözetû Mikulás (aki nem azonos az este pontõrholmit csempészõ kollégájával), vinattiék triója, a végén érkezõk nagy csapata, akiknek már indulóban kreálunk lenyomatot a papírjukra. Továbbhaladásunk végig nagy kérdésként lebeg elõttünk, amelyet aztán az dönt el, hogy Repkény nem tudja visszavenni a kockára fagyott cipõjét, így félig belebújva lépked Vinye vm. felé. Egy futó sporttársnak a pont zárása után egy szûk negyedórával a hídnál adunk pecsétet, a többiekre, akár vannak, akár nincsenek, nem tudunk várni. Ezúton is szeretném az õ elnézésüket kérni, de be kell látni, hogy ez egy teljesítménytúra, ahol elõbb vagy utóbb, de be kell zárni a pontoknak, másrészt a következõ vonat két és fél óra múlva jönne... Visszavonatozunk, majd némi pihenõ (vagyis alszom, mint akit leütöttek) után besegítünk a Deli házaspárnak a teatöltögetésben, így találkozva a beérkezõk közül szinte mindenkivel. Köszönet mindenkinek, aki megtisztelte szerény ellenõrzõpontunkat a Kõpincénél és akinek teát tölthettünk, jó volt újra ennyi ismerõssel találkozni. Köszönöm Nagy Attilának a zsákbasütit, Beának a csokit, Tincának a kókuszgolyót, Mészáros Andrásnak a Mozart-kuglit! :) Köszönöm Kerek repkénynek az elszánt társaságot, a rendezõknek, hogy lehetõvé tették, hogy ott legyünk. Gratulálok minden távon minden indulónak, idén a hó miatt talán még nehezebb volt a terep, mint az elmúlt években a sárban. Eltéblábolunk egy ideig a célban, aztán alvás, majd hazaút – a vonaton megkeressük a fûtöttebb kocsit, de csak mi vagyunk zselék, mert a többi túrázó már nem teszi ezt.


Eltelik egy hét. A világ megy tovább a maga ráérõs tempójában.


A többség dolgozni megy. Néhány elszánt túrázó a Börzsönyben koptatja a vulkán kalderáját. Kerek repkény és Kékdroid Zircre vonatoznak, túrát bejárni, méghozzá a 30-as távot. Az M41-es egy mûködõképes és egy mûködésképtelen kocsival elhúz Gyõr felé, mi Zircen maradunk. Nem sokáig: reggeli és kávé vételezését követõen kisétálunk a városból a kék sávon. Az út kényelmesen járható, a befagyott pocsolyákon hangosan ropog a jég, mielõtt nagy loccsanással beszakadna. Néha elkezd szállingózni a hó, aztán meggondolja magát és mégsem. Felérünk egy tetõre, az eddigi nyomok elkanyarodnak, a kéken magunkra maradunk. Három centi hóban mégis könnyebb „törni” az utat, mint harmincban. Letrappolunk a Pintér-árokba, jókora patak okoz némi mosolygást az aljában. Alkalmas helyen átugorjuk a jéghártyás vízfolyást, meredek, rövid kaptató a jutalom. Borzavár házai hirtelen bukkannak fel a szürkeségben, itt elkezd rendesen szakadni a hó, hogy amire kiérünk az erdõbõl, el is álljon. Leballagunk az ellenõrzõpont hûlt helyéhez, a falu szélén osonunk el, mint a banditák. Irány a Csárda-völgy, az ösvény helyenként még magán viseli a múlt hét nyomait. Végre, látok is valamit ebbõl a völgybõl, még világosban sosem jártam erre. Ideje volt pótolni. A Csárda-völgy patakját háromszor keresztezi a túra, elõször könnyen átléphetõ, másodszor már kell egy kicsit gondolkodni. Harmadszorra, a Cuha és a Csárda-patak összefolyása elõtt nekifutni kéne, de a faágon nehéz, inkább nagy lendülettel elrugaszkodva veszem a kihívást. A jobb lábammal visszacsúszok a kimélyült partról a vízbe és elterülök a parton, mint egy túlméretezett béka. Nézni viccesebb, mint csinálni, ebben biztos vagyok. Repkény nyugisabb átkelõt keres és talál is, jó száz méterrel feljebb. Visszabotorkálunk a piros sávra, keresztezzük a síneket, rögvest feltûnik a Cuha hóolvadás által növelt vízhozama. Kinézünk egy szigetet, ahol a fõág alig két méter szélesre összeszûkül, a mellékágnál egy hordalékkúp jórészt elállja a víz útját. Van egy vastagabb ág is keresztbe döntve a víz felett, pont elbírna minket, egyetlen probléma, hogy tükörsima jég borítja. Elindulunk alkalmasabb átkelõt keresni, amikor Repkény kiszúr egy, a földön heverõ, bõ három méteres fadarabot. Hoppá. Pont ilyenre van szükségünk, hogy biztonságos pallót építsünk a folyócskán. Megtámasztjuk, a módszer a következõ: az újabb ág nem csúszik, de a réginek kell a terhelést viselnie. Trükkös ez így. A túrabotra akarok támaszkodni, markolatig döföm a vízbe, amire medret tapintok vele. Ezt az ötletet elvethetjük, a túlsó partra kell támaszkodni valahogy. Szárazon megússzuk, felsétálunk a romos õrház és a túrán – a közzétett fényképek alapján – a többség által átkelõnek használt széles fatönk mellett. A Cuha alattunk háborog a völgyben, lentebb már megszelídül. Néma csend ül a völgyön, két nyom halad elõttünk rendületlenül, õk is kitértek, mi is kitérünk a turistaházhoz. Munkanap van, tehát büfé nincs, a legközelebbi vonat sokára jön, nem várjuk meg.


Elhagyjuk a völgyet, mielõtt az újra vadregényesebb formáját öltené, felkaptatunk egy emelkedõn Károlyházához, csinos épületek sorakoznak az erdõ mélyén. Õszinte örömömre nem lefelé kell menni tovább a sárgán, hanem fölfelé a sárga háromszögön. Örömöm oka, hogy a sárgával jelzett mélyutat láthatóan megviselték az idõjárás gyötrelmei és kicsit magába dõlt. Hatalmas fák között kanyargunk fölfelé, az erdõn túl némi szürkés árnyalatú kilátás tárulna elénk, ha tudnánk figyelni. Felvillan néha a cseszneki vár látképe is. Egyre magasabbak a fák és egyre meredekebb az ösvény, majd felhuppanunk a talpalatnyi kis fennsíkra, ez a Zörög-hegy. A zöld sáv betérésénél tartunk egy kis ebédszünetet, feléljük a Zircen felhalmozott készleteinket, miközben az egyre bátrabban meginduló hóesésben kanyargunk lefelé a hegyrõl. Kerek repkény néha indokolatlanul elkezd futni, ilyenkor én is futok utána, pusztán azért, mert nem akarok egyedül maradni. Hirtelen, átkelve a fõút aluljáróján, Cseszneken találjuk magunkat és óriási pelyhekben hull ránk a hó. Bekukkantunk a Kõmosó-szurdokba, itt sem találkozunk senkivel, pedig mai eddigi – és késõbbi – utunk során itt van a legjobban kitaposva az ösvény. A leesett vékony hóréteg csúszóssá teszi a keskeny csapást, jól jön a kapaszkodóként beépített lánc. Odalent nagy hanggal zubog a patak, a sziklák felerõsítik a robajt. Felmászunk a temetõhöz, hogy a lefelénél érkeztemkor bemutassak egy precízen kivitelezett földetérést, hullámmozgást imitálva a talajhoz verve a térdem, a hátam, a fejem, majd a derekam és megint a térdem. Felpattanok és szerénytelenül kilenc pont hétre értékelem, Repkény csak a fejét csóválja. Visszatérünk Csesznekre, átsétálunk a hóesés nélkül is hangulatos templomkerten, a túra útvonalának megfelelõen a kocsmát is érintjük, jó a tea és a kávé is.


Odakint változatlan lelkesedéssel hull a hó, bõ egy óra alatt belepte az amúgy szépen letakarított utcákat. Kiballagunk, rátérünk a tavalyihoz képest valóban kalandosabb alakot öltött Kõ-árokra. Víz alig csordogál a patakmederben, néhány kidõlt fán inkább viccesen, mint nehezen, de át lehet kapaszkodni. Érdekes, de ezt az árkot a közeli Ördög-árok nagyobb lélektani hatása miatt általában meg sem említik (én sem nagyon), holott fantasztikus itt is a látvány, igaz, tényleg nem olyan nehéz végighaladni rajta. Pedig idén van hol bújni-mászni-kapaszkodni. A gézaházi ellenõrzõpont helyén megcsodáljuk az uniós pénzbõl épült esõbeállót és a padokat, remélem, még sokáig ilyen állapotban találhatjuk õket. Érzékeny búcsút veszünk az Ördög-árokhoz vezetõ kanyartól, most valahogy nem hiányzik az a pár plusz kilométer (sosem érnénk el a vonatot visszafelé). Kiballagunk az erdõbõl, el a rejtélyes Gézaháza mellett, ahol – általunk ismeretlen nevû forrás elmondása szerint – többek között kiöregedett versenylovakat gondoznak életük utolsó éveiben. Keresztezzük a 82-es fõutat, a forgalom valamiért minimális. Csakúgy, mint az érdekességek száma egy szántóföld szélén bakatva, a pocsolyák elkerülésére fókuszálva minden idegszálammal. Úgy tûnik, hogy végül megúszom ezt is száraz lábbal, aztán eltelik két-három másodperc és rögtön nem válik igazzá ez az állítás. Vízbetörés, mindenki a szivattyúkhoz. Tovább kanyargunk a susnyában, ezt a szakaszt még csak sötétben éltem meg, de világosban sem éppen ingergazdag. Majd, ha végre betérünk az erdõbe.


Nagy sokára elérjük a letérést, a minden körülmények között jól járható dózerutat. Ezt követjük, érezhetõen felgyorsult sebességgel pár száz méter erejéig, aztán a dózerút jobbra elkanyarodik. Szinte sajnálom, amikor újra néhány, azóta szétolvadt, de még épp felismerhetõ lábnyomot kell követni a gondolkodást nem igénylõ út helyett. Legalább van mire figyelni, ha másra nem, akkor a csúszós porhó+jég kombinációra. Végül visszatérünk a Cuha-völgybe, másik classic M41 mozdony, talán a 2108-as robog el az orrunk elõtt, ezúttal dél felé. Lecsúszunk a töltéshez, átkapaszkodunk a sínpáron, az elfagyott susnyán túl folytatódik utunk. A hószállingózás elaprózódik, sõt, havas esõvé lényegül át, éppen akkor, amikor találunk egy alkalmas helyet a páratlan irányú, tehát Gyõr felé közlekedõ személyvonat lefotózására. Még van idõ a szerelvény érkeztéig, inkább megyünk tovább lefelé a völgyben, fene fog ázni egy helyben ácsorogva az esõben. Átlendülünk két kisebb patak felett, átereszek engedik lefolyni a vizet a hegyoldal felõl a Cuha felé. Végre újabb szünetet lelünk a bozóton, jókor, mert már hallani az M41 2211 pályaszámú mozdony jellegzetes, mély motorhangját. Elhalad az egy kocsival parádézó gép, persze, sikerül elrontani a képet, sötét is van meg türelmetlen is vagyok. Látványosság kipipálva, mehetünk tovább, Zirc felé. Eseménytelen az út, néha nagyot roppan a jég a lábunk alatt, ha épp nem figyelünk oda és a nyomvályúba lépünk. Bátortalan ívû kanyarnál kinyílik a völgy, balra Kardosrét házai jelennek meg a síneken túl, elõttünk Zirc épületei, mindenekelõtt a kéttornyú székesegyház zárják a láthatárt. Rég jártam erre világosban. Átsétálunk a Cuha hídján, a máskor csupa sár célegyenes szerencsére még mindig csak hóval borított, beleértve a szennyvíztisztító szûkebb környékét is. A városon keresztülsietünk, az autósok még mindig nem engednek át a zebrán, visszatértünk a civilizációba. Elsétálunk a vasútállomásra, szûk nyolc óra alatt zárul a kör, beleértve a három nagyobb megállást (Zirc, Csesznek, megint Zirc). A két személyvonat percre pontosan érkezik a keresztezéshez, nekünk Bz motorvonat jut egy mellékkocsival, utasterhelése induláskor 20 fõ, ez Eplényben egy felszállóval növekszik. Még olyat sem tapasztaltam, hogy itt lett volna bárminemû forgalom, ezek szerint mégis van. Sõt, a maroknyi lelkes KDP-járónak az eplényi állomás adott esetben nyújthat némi logisztikai segítséget, de ezzel nagyjából kimerül az utazóközönség köre. A Bakonyi Mikulással ugyan nem találkoztunk, de szép, kellemes túrában lehetett részünk. Köszönöm Kerek repkénynek a társaságot, a rendezõknek pedig a lehetõséget, hogy a segítség fejében utólag is részt vehettünk a túrán.


-Kékdroid-


Képek

 
 
Tanuhegyek másnapi túra - UKK kisjubileumi/Haláp/Bauxit/Régi TemplomokTúra éve: 20102010.12.02 16:58:47

Bauxit 40 – A másik seprû (is) beszámol

(valaki még írhatna :))


Five miles out

Just hold your heading true

Gonna get your finest out

You're number one

Anticipating you."



Mike Oldfield: Five Miles Out


Sümeg és Tapolca vasúton 20 km-re találhatók egymástól a 26. számú (Balatonszentgyörgy-Ukk) vasútvonalon. A két várost összeköti a piros sáv jelzés, amely 40 km hosszan kanyarog a Bakony délnyugati vidékén, átkelve a környék legmagasabb pontján, az 511 m magas Agár-tetõn. Oda most nem jutottunk el, helyette láttunk mást: bányát, lõteret, romot, havat, esõt, jeget, ködöt...


Bányavidék


Bubu talán bõ egy héttel a túra elõtt megkérdezi, hogy nem akarunk-e Kerek repkénnyel söpörni a Bauxiton. Hogyne akarnánk, szalagot szedni nem olyan vészes elfoglaltság, legalább nem kell annyira korán kelni a Tanúhegyek nyomában másnapján. Vasárnap reggel Gudluking szállít át Sümegre, otthagyunk fél dézsa teát, jusson másnak is, reggelire. Érkezik Tibet és VadMalac, nem elég a hétvégén kettõbõl egy nap önszívatás, kell ez a második is. Az érkezõ 9612-es számú személyvonatról egy fõ száll le, sétáLós bácsi testvére, de õ legalább túrázni jön. Ha ez a három ember jelenti a mezõny végét, akkor nem félek attól, hogy be kell majd söpörni õket – gondolom, szerintem joggal. Már elindulunk a Repkény által is megénekelt feltûnõségi felszerelést magunkra öltve, amikor végszóra befut a Vándorköszörûs-Botosember duó. Õk sem az a társaság, akiket különösebben rugdosni kellene, hogy tartsák a szintidõt. A központban bevárjuk õket a pékségnél, automatás a kávé, de olyan, hogy megáll benne a nem létezõ kiskanál. Kirongyolunk Sümegrõl, a városból, ahol a felületes szemlélõdõ számára minden ugyanolyan már évek óta, csak a vár válik egyre újabbá. Átkelünk a temetõn, Gudluking emlékeztetett még útközben, hogy a kálváriát Tihanyról mentették ide annak idején. Elhagyjuk a várost, szorgosan kötözgetjük lefelé a szalagokat, közben otelló szõlõt szemezgetünk – olyat sem éltem még meg, hogy hóban, hidegben szõlõt falatozgatok az út szélérõl, miközben néha szalagot kötözök le a fákról. Botosemberék lassan ellépnek: a buszmenetrendet szigorúan tartaniuk kell, nekünk elég a pontzárásokhoz igazodni. Legalábbis illene.


Hétvégi házak között baktatunk tovább, párás a látkép mellettünk, a Tátika tömbje és a környék bazaltbányákkal teli hegyei zárják le szürkén a horizontot. Dombok és erdõk nyúlnak el a távolban körülöttünk. Magasfeszültségû vezeték vonala húzódik mellénk, egyre közelebb kerül. Önkiszolgáló ellenõrzõpontra lelünk egy kõbánya közelében, begyûjtjük, Repkény külön szatyrot tart fenn erre a célra. Most még. Kanyargunk kicsit, és megérkezünk Bárdiótagra, néhány, többé-kevésbé ép házból áll az egész, ahol lakik legalább egy kiabálós kisgyerek. Elhagyjuk a helyszínt. Nyílegyenes az út, amit követünk, sokáig, nagyon sokáig. Trükkös kanyarkombináció után átkelünk egy keskeny aszfaltúton, ez vezet az itiner szerint Nyírespusztára. Kutyaugatást hallok meg, Zsolira tippelek, helyesen. Lükepék és Gethe õrzik a Darvas-tói bauxitlencsét az országútról, nagy marék csokit kapunk és egy üveg bodzaszörpöt. Seprûnek lenni jó. Megállapítom, hogy sikerült idõben megérkeznünk, aztán kicsit késõbb azt is megállapítom, hogy tévedek, mert a bauxitlencse még odébb található. Bezárjuk a pontot, elkanyargunk az erdõsávon keresztül a bauxitlelõhelyre, leereszkedünk a bányaudvarba. Itt a pont, kissé behavazva, de épségben. Tizenöt perc. Ez a késésünk. Hosszú, egyenes lépcsõn mászunk ki, talán régen azért alakították így ki ezt a helyszínt, hogy minden errejáró képben legyen az alumíniumgyártás egyik jelentõs alapanyagának eredetével.


Kioldalgunk a nyirádi országútra, hogy aztán rákanyarodjunk az erdõre. Van néhány szalag, vicces helyeken. Három-négy méter magasan libeg az aljuk, kooperációban szedjük le az égbõl. Hóba írt Bauxit felirat tart az egyenes úton, lekapkodjuk a szalagokat mindenhonnan. Aztán találunk némi bauxitot megint, eleinte a hó alatt, majd felette, majd a pocsolyában is, sokat. Két bánya között elbizonytalanodunk, a 15 km/h sebességkorlátozásos táblát elõrébb mozdították, a szalagokat pedig eltüntették elõlünk. Bubutól kérek onlájn segítséget, megkapom. Gigantikus bányasüppedék mellett trappolunk el, pár éve olvastam, hogy ezen a környéken a föld nyelt el valami horgászt. Szó szerint. Egyenes utak követik egymást, derékszögû kanyarokkal, még emelkedõ sincs, lehet haladni. Megtanuljuk, hogy a betongyám az nem kõkemény nevelõszülõ, csak egy egyszerû karó. Újabb embertelen ellenõrzõpontot mentünk ki a tereprõl, itt egyre világosabbá válik, hogy a késésünk beállt egy állandó, 15 perces értékre. Telnek a kilométerek, beszélgetünk, közben hízik a szatyor Repkény táskájára kötve, szalagokat eszik rendületlenül. Pedig egy zsákkal már leadtunk Gethééknél. Kanyar, egyenes, kanyar, egyenes, kanyar... víz. Sok víz: ez a Bodó-rét, a zempléni druszájának a titkolt prototípusa. Áttocsogunk az elsõ néhány akadályon, felhívom Gudlukingot, aki felhívja Kékest, hogy nem vesztünk el a rengetegben, csak késünk egy kicsit. Vizesárok, Repkény bokáig toccsan, én nagy lendülettel, összegörnyedve ugrok a bozótban. Elkezd csepegni az esõ, már a bányánál láttuk a barátságtalan rétegfelhõket. Optimista vagyok, reménykedem, hogy ilyen hidegben inkább hó fog esni. Kis naiv.


Hadszíntér


Alsónyirádi erdészlaknál Kékessel találkozunk, aki egyrészt befogadja az összeszedett szalagokat, másrészt ellát csokival és nápolyival, ami igen kellemes élmény. Adna vizet is, megköszönjük, az van bõven körülöttünk. Pedig még alig csepereg az esõ. Széles dózerúton térünk be a katonai területre, a piros sáv már eltért az Agár-tetõ felé, ha tényleg vadásznak majd ilyen idõben, akkor úgy kell nekik. Megtaláljuk a lõteret, behavazott bunkerek, lövészárkok szabdalják a hegyoldalt, ez a Kis-Bakony kopár tömbje. Nehéz élvezni a tájat, szakad az esõ, vízszintesen fújja ránk a vizet a keleti szél. Repkény bal oldala csurom vizes, az enyém nemkülönben. A tetõn lévõ leszerelt harcállásponton összeszedjük az ellenõrzõpontot, különösen odafigyelünk a szalagok összeszedésére. Egy gyors körülnézésre azért van idõ: keleten az Agár-tetõ tornyosul fölénk, sötét tömb, fenyegetõ és barátságtalan. Alatta kopár, széles völgy, oldalán hasonlóan kopár, meredeken emelkedõ, alacsony dombokkal. Nyugaton szürkeség, de a távolban kivehetõ néhány ismeretlen magaslat. Sümeg déli végével vagyunk amúgy egy szélességen. Északon Nyirád házai sorakoznak hívogatón. Elfordulunk, lebukdácsolunk a völgybe. A levegõ víztartalma kezdi meghaladni a kritikus értéket, örülnék, ha vagy csak esõ lenne, vagy csak szél. Amikor aztán a Magyal-hegyre fölfelé az esõ jégre vált, akkor kicsit visszasírom az esõt is. Folyik a könnyem (és az orrom), de nem tudom megtörölni, a zsebkendõ pillanat alatt átázik. Újabb pont, ez a matricásdi nem túl kényelmes ilyenkor. A barátságtalan völgy ugyanolyan kopáran húzódik alattunk, mint a Kis-Bakony alatt húzódott. Látszik a Cseket-hegy, de csak a körvonalai, a tetején a vasszerkezet már nem. Meredek, csúszós ösvény vezet a mélybe, sítalppal még élvezném is. Amíg fû van a hó alatt. Újra leereszkedünk, visszanézve feltûnik egy szalag, vagy ötven méterrel hátrébb. Visszatrappolok érte, majd újra le. Kezd átázni a nadrágom, ez komolyan aggaszt, mert ha a bélelt anyag megszívja magát vízzel, akkor nehéz lesz megúszni megfázás nélkül. A bakancsom már úgyis régen beázott. Próbálok írni egy sms-t -rafter-nek, tegnap szignifikánsnak találta a túrát, úgy érzem, ez a szó megfelelõen jellemzi a mai napot is. Lassan megérkezünk a Cseket-hegyre, a parancsnoki állásról visszatekintünk a gyakorlótérre. Fényképeznék én is, de a kijelzõ fekete pacát és szürke pacát tud mutatni. A kár minimalizálása érdekében elrejtem a fotógépet, jó mélyre. Még egy ellenõrzõpontot menekítünk ki a télbõl. Indulunk lefelé, szalagtalanítunk.


Leszáll a sötétség


Kikevergünk az országútra, a laktanyából kíváncsi biztonsági ember nézi, ki ez a két láthatósági mellényes figura, ilyen idõben. Nincs kedve kijönni kérdezõsködni, ez igen jó, mert nekem nincs kedvem magyarázkodni, meg engedélyt mutogatni. Pedig van nálunk. A komfortérzet növelésére elkezdünk énekelni, mindenfélét. Tényleg segít. Eszembe jut, mi lenne, ha most, seprûi minõségünkben beérnénk valakit, akinek segítségre van szüksége... saját magunkban is alig tudjuk tartani a lelket. Átegyensúlyozunk egy hídon, patakban fürdeni most nincs hangulatom. Gépiesen szedjük le a szalagokat, idõnként kisebb-nagyobb letérõkkel a fõ csapásról. Már egészen sötétbe hajlik az ég, amikor végre betérítenek a szalagok az erdõbe, Bubu és Gudluking elbeszélése alapján itt lesz rövidesen az ódörögdi templomrom. A szürkületben különös, sejtelmes hangulata van a romnak, még ebben a pocsék idõben is megragad. Vajon hány ilyen rejtett kincs van az országban, feledésre, pusztulásra ítélve? Ehhez a romhoz nem vezet jelzett turistaút, a gyér forgalmú Sümeg-Zalahaláp mûúton fekvõ Ódörögd nincs rajta az autós térképemen. A Keszthelyi-hegység turistatérképén nekem csak úgy sikerül megtalálni a romot, hogy tudom, mit és hol keressek. Nem lamentálok tovább, lebontjuk a szalagokat, átsétálunk az ellenõrzõpontra. Végre, ide már nem késéssel érkezünk. Laci069 és Vagdalthús egyszerre pattannak ki, jólesik a törõdés, kolbászt kapok és fügét, különös összeállítás, de úgy eszem, mint aki három helyett eszik. Repkény tepertõt kap, földimogyorót majszol hozzá kísérõnek. Petami az autóból kínál üdítõvel, az az egy, amit nem kívánok, de azért köszönöm! Bezárjuk a pontot, a sárban manõverezõ elnöki jármûnek majdnem letöröm :( a hátsó ablaktörlõjét, de Laci069 megnyugtat, hogy nem jártam teljes sikerrel ebben. Az autó eldöcög Ódörögd felé, gyalogosan követjük, elõkerül a fejlámpa. Betérünk az aprócska faluba, lekötözzük a szalagokat. Itt már a hó esik. Végre.


Aszfaltút következik, a fejlámpa fényében megcsillannak a kövér hópelyhek. Elérünk egy elágazást, túl is megyünk az országúton vagy száz métert, az autósok illedelmesen fékezve, indexelve, széles ívben kerülnek ki. Visszatérünk a helyes letéréshez, lekapkodjuk a szalagozást. Innentõl a taktika a következõ: figyeljük a nyomokat és ha látunk letérõt, akkor ott lesz szalag, azt leszedjük. Hiába töltöttem direkt fel az akkumulátorokat a lámpához, ha a hóesésen nem tudok keresztülvilágítani. Hosszú mezõn vágunk keresztül, erdõ tömbje sötétlik elõttünk. Botladozunk a hóban, amire elérjük. A fák között kicsit jobban járható az út, ez már a Véndeki-erdõ, azért itt is akad néhány trükkös kanyar, letérõ. Házak fényét vizionálom a fákon túlra. Repkény segít: ez nem látomás, tényleg vannak ott házak. Diszkréten visszavált a hó esõre és a szél is újra feltámad. Megérkezünk az utolsó kihelyezett ellenõrzõponthoz, begyûjtjük a papírlapot és a zsírkrétát. A matricák – még – nem áztak teljesen szanaszét. Repkény laza mozdulattal a szalagok mellé vágja az egész csomagot, indulunk tovább. Egyre erõsebb, szélesebb utakra térünk, megjelenik a piros sáv jelzés is, majd kiérünk a Tapolca feletti pusztaságra.


Minden mindegy


Akkor nem tudom, de a térképet tanulmányozva rájövök, hogy a fénypontok oldalt Zalahalápot jelentik, kicsit közelebb az üzeminek látszó épületek pedig nem istállók, hanem egy parkettagyár üzemegységei. Elöl Tapolca fényei látszanak, az ipszilon-házak inkább még csak sejthetõk, mintsem láthatóak. Trappolunk elõre, lerántjuk a csuromvizes szalagokat a bokrokról, kisebb fákról, aljnövényzetrõl, mikor mire sikerült kikötöznie Bubunak és Gudlukingnak. A kabátom már csurom víz, nem baj, mert legalább passzol a nadrágomhoz. Meg a bakancshoz. Azon veszem észre magam, hogy vacogok, hiába igyekszünk egyenletesen gyors tempót tartani, hogy legalább valami kis belsõ hõfejlõdést produkáljunk. Tapolca az Istennek nem akar közelebb kerülni. Épületek körvonalai tûnnek fel a közelben, távvezetékek oszlopsora bukkan fel a sötétbõl és tûnik el a másik oldalon a sötétben. Tõlünk jobbra, nyugaton se fény, se semmi nem látszik, keleten valami csoffadt közvilágítás pislákol néhány ház körül. Elõttünk még mindig Tapolca és még mindig rohadt messze van. Benézünk egy elágazást (szép kis seprû az ilyen), alig megyünk húsz métert, aztán korrigálunk, vissza az utolsó leszedett szalag helyéig. A házak körvonala már kivehetõ. Andráskereszt tûnik fel, kísértetiesen. Felkiáltok, tudom, hol vagyunk: ez a zalahalápi bánya iparvágánya. Azért még eltelik bõ húsz perc, amíg elérjük Tapolca szélét, sárban, hóban tocsogva. Néha felkerekedik egy erõsebb fuvallat, a nadrág nedves anyaga rásimul a combomra. Hideg. Megváltás betérni a házak közé, holott tudom, hogy a városban is vár még ránk pár kilométer.


Kerek repkény már megírta, én csak megerõsítem: Tapolcán mindenki, aki az utcán mászkál, kitér elõlünk. Nagyon. A Tavasbarlangnál megállunk, felírni a választ az itineren szereplõ kérdésre, de a tollat csak marokra tudom fogni, úgy vésem rá a megfelelõ számot a papírra. Végigtocsogunk a szakadó esõben a városon, bejön a Kék, elénekeljük azt, hogy „Indulj el egy úton...”. A vasútállomás elõtt aluljárót találunk, amikor legutóbb itt jártam, ez még nem volt. Végül megérkezünk, este hét óra öt perckor, tehát tíz perccel célzárás elõtt. Huhh. Vándor Csillag és Bubu alkotják a célszemélyzetet, Õrsi Annáékat is itt érjük még. Fáradt vagyok és borzasztóan vizes, de valami különös, megmagyarázhatatlan vidámságot is érzek. Nem cserélnék most magammal, de nem is akarnám, hogy bárki cseréljen velem. Megkapjuk a díjazást (szép), lassan elcsomagoljuk a felszerelést, a Bubumobil Veszprémig szállít a bakonyi országutak havas-jeges útvesztõjén keresztül. Kissé nehezen megy a társalgás, remélem, megbocsátjátok.


Köszönöm a társaságot, a biztatást, a sok erõt adó éneklést Kerek repkénynek. Köszönöm a rendezõségnek, hogy seprûk lehettünk, Gudlukingnak, hogy autóval segített eljutnunk Sümegre, és a pontõröknek: Lükepéknek, Gethének, Kékesnek, Laci069-nek, Vagdalthúsnak, petaminak a sok-sok ellátmányt, az emberi szót. Ha jövõre újra ugyanígy kellene ugyanezt, habozás nélkül (de esõnadrággal ellátva) indulnék.


-Kékdroid-


Képek

 
 
Tanúhegyek nyomábanTúra éve: 20102010.12.02 16:49:19

Tanúhegyek nyomában 42 – fõleg szalagozás 


Enyhén spicces (vö. mattrészeg) leendõ közlekedésmérnökök tántorognak a környéken, miközben megközelítjük Kerek repkénnyel Bubuföldét a fagyos hajnali órában. Leltárba vesszük az álmos Petamit, a lelkes Bubut és a teherliftté avanzsált felvonóval érkezõ Hevér Évát. Indulás, alternatív útvonalon közelítjük meg a célterületet, néhol erõsen jegesedõ utakon, holdsütötte sötétségben. Badacsonytomaj a találkozások faluja, hét plusz kettõ szalagozó találkozik itt, Jámborékkal csak késõbb futunk össze: a hét fõ (pedig péntek van) Hevér Évát, Kerek repkényt, Bandrás61-et, Gudlukingot, Bubut, Petamit és engem foglal össze, a kettõ RitaB-t és Rudit. (Peremfeltétel: a nevekkel kapcsolatban a hivatalos beosztás 1. sz. mellékletében szereplõ táblázat került figyelembe vételre jelen beszámoló elkészültekor.) Megostromlunk egy pékséget – sõt, A Pékséget – legalább felerészt kávézás céljából, szép kis társaság. Bazalttemplom, bazaltlépcsõk, bazalthegy. Keskeny ösvényen kanyargunk, kegyhely, forrás mellett sétálunk tova. Át a Kõkapun, ez már az Országos Kék, bazalttal kövezett ösvényen visz fel a lapos hegytetõre.


A kilátót Repkény és Bandrás61 társaságában szemrevételezzük, a kilátás kissé korlátozott, a lépcsõk járhatóságára ügyelni kell. A Nap vörös korongja felbukkan a hajnali párából, megvilágítja a Balaton tükrét, aranyló híd húzódik köztünk és a keleten izzó tûzlabda között. A Fonyód felett magasodó dombok szigetként emelkednek ki a Balaton és a Nagy-Berek tengerébõl, mindenütt víz látszik és még több víz. Kitérünk egy fotózásra alkalmasabb kõpárkányra, szembetûz a kelõ Nap. A többiek után eredve Bubuval mi másról beszélgethetnénk, mint a következõ évre szóló vasúti menetrendrõl. Gudluking meghallja a Tapolca-Budapest Déli pu. gyorsvonat mozdonyának a hajnalt felcsörgõ hangját. Tartunk némi kollektív nézelõdést, tárgya a Ranolder-kereszt és a kilátás dél felé, a víz felé, ahol a sült hekk és a félezres papírlángosok szezonja már véget ért. Télen a legszebb a Tó. Lebujdosunk a Bujdosók lépcsõjén, a lábaim szerepét sûrûn váltogatom: az egyik a terhet hordja, a másik a koordinációért felel. Aztán fordítva. Öröm megérkezni a Rodostó-házhoz, kopott, töredezett táblák hirdetik a múltat. Autó jön szembe, kiállunk a szõlõtõkék mellé, biccentés, hitetlenkedõ fejcsóválás a reakció. Ennyi gyüttment kiránduló, kora hajnalban.


Beljebb térünk a faluba, Petami bevásárlást intéz. Visszatekintve bazalttornyok ékítik a hegyet, sok idõ eltelt azóta, hogy a kétezres vulkán oldalán lávaként lefolytak és ittmaradtak. Az ember csak az elmúlt egy másodpercben jelent meg számukra. Öt perccel maradunk le a személyvonatról, üres mindhárom vágány, vörösek a jelzõk. Talán jövõre elérjük. A társaság után sietek, aszfaltot taposunk, tõlünk balra az Eger-víz és a Malomárok torkolatának a mocsara rejti el a Balatont. Betrappolunk Szigligetre, szürkéskék az égbolt, a Nap nem tudja eldönteni, most süssön-e vagy sem. Wass Albert emlékpark, Avasi templomrom, mindkettõ gondozott, tiszta. Igyekszünk helyes orientációt kialakítani a résztvevõk számára, szalagokból. A futóknak nem kötelezõ a kitérõ, de remélem, azok sem bánják meg, akik kitérnek és megnézik. Szép. Megcélozzuk a várat, Bandrás61 néhol aszfaltra való krétával applikál egy-egy nyilat az úttestre, ezeken a helyeken Repkénnyel szalagot is kötözünk, megerõsítésképp. Kitérõ, várfok, távbeszélõn összeköttetésre kerül Pygmea és Bubu. A régiek tudták, hová kell várat építeni, próbálom elképzelni, hogyan esett erre a bazaltrögre a választásuk az áthatolhatatlan mocsárvidéken. A várépítõk újkori kollégái serényen dolgoznak most is. Várfok, körpanoráma, még világosban: tanúhegyek mindenütt, a Keszthelyi-hegység keleti pereme falként zárja le a láthatárt nyugaton. A lepkék most alszanak. Északon baljós felhõk gyülekeznek, alattuk látni a Halápot, Sümeg várán azonban megcsillan egy kósza napsugár és még a Somló jellegzetes körvonala is idekéklik a távolból. Betekintek a vár kápolnájába, fantasztikus az akusztikája a kis helyiségnek. Lesétálunk, újra aszfalton ballagunk, érintjük Szigligetnek a fõút mellé települt gyarmatát. Kerékpárútra térünk, kerékpár nélkül. Gyalog is kényelmes, ráfordulunk a Szent György-hegy felé vezetõ egyenesre. Lehet hasítani, mellettünk vizes, zsombékos mocsár. Itt bizony muszáj az aszfalton menni, mert ami nem tanúhegy és nem burkolt út, az járhatatlan.


Horváth-pince, letérés. Óriási betûk hirdetik: BOR. Sokkal célravezetõbb, mint a Magyalerdõ városrészt hirdetõ felirat valahol Észak-Amerikában. Jámbor és Csaba jelennek meg, így a túra másik résztávjának szalagozóival sikerül összefutni, ahogy arra körmönfont utalás tevõdött még az elején. Amíg a többiek a pince termését tesztelik, a trolikutya érdeklõdõn vizsgálja a bakancsomat, ki tudja, minek az emlékét hordozom szagminta formájában magammal. Kezdõdik a kaptató, közben újabb telefonos konzultációt tartunk, ezúttal Nagyondinnyével, aki hídépítési szakreferenssé lép elõ. Szalagozgatunk tovább, lassan megközelítjük a Szent György-hegyet, frissítjük vízkészleteinket az Oroszlánfejû-kútnál (egy táblán Oroszlánszájúként hivatkoznak rá, szerintem az hülyén hangzik). Még a Nap is kisüt, bátortalanul, de hosszasan. Kihelyezzük a következõ feltételes ellenõrzõpontot a hegy oldalában. Itt már szinte tavasz van, de lehet, csak a kaptató miatt érzem úgy. Repkénnyel lemaradást szenvedünk el, de lassan mi is felkapaszkodunk az oldalon át a tetõre. Útközben beírunk egy jót a csúcsfüzetbe, ami nem is a csúcson található, de biztos, ami biztos, megörökítjük ittjártunkat. Pazar a kilátás, kár, hogy északon a felhõk egyre komorabban sorakoznak, barátságtalanul szürkére festve az ég alját. Lekanyargunk, el az ég felé nyúló bazaltorgonák mellett. Pár stabil és pár talajt vesztett lépcsõ után megérkezünk a turistaházhoz. Féltáv, éppen belül járunk a szintidõn, hozzuk a papírformát.


Rövid pihenõ (nagyon rövid pihenõ) után lecsúszkálunk a lépcsõkön, a piros sáv eltér tõlünk, más irányból közelíti meg Tapolcát. Maradunk a kéken, lassan keletnek fordulunk, vigyázó szemeinket a Csobáncra vetjük. Átkelünk a mûúton, hagyjuk a kéket továbbmenni, szintén Tapolca felé, mint az imént piros színû társa. Nekünk nem marad jelzés. Vasútvonal, Bzmot 191 érkezik, Székesfehérvár felé kattog el egy szál mellékkocsival, a mozdonyvezetõ mosolyogva integet. Tisztára, mint egy mávos képeslap. Gyulakeszi ex-megállóhelyen járunk: nem csoda, hogy megszûnt, a falu innen bõ két kilométer, sáros, csoffadt úton, egy menetrend szerint megáradó patakkal útközben, amelyen nincs állandó átkelõhely. Most még legalábbis nem áll a Pelikán-híd ((C) Petami, 2010), viszont Bandrás61 és Gudluking a szalagozó társaság számára megfelelõ minõségû átkelõt eszkábálnak össze a környéken fellelhetõ fadarabokból. Repkény a maga kényelmességével még másodikként átlibeg, hogy kompromittáló fotókat készítsen rólunk, majd a provizórium elkészülte után Hevér Éva, Bubu, majd Kékdroid is megoldja az átjutást. Petami a jobb parton marad, bevárja a hídépítõ brigádot, innentõl hatan maradunk. Betocsogunk Gyulakeszire, még egész járható az út. Gyalog. Valószínûleg traktorral is. A faluban általános pihenõt tartunk, kiváló a kávé a kocsmában. Feltöltekezve indulunk tovább, eleinte csak hármasban Hevér Évával és Repkénnyel, a többiek hamar utolérnek úgyis. S lõn. Elszalagozgatunk a Csobánc aljáig és tovább, a nagy beszélgetésben majdnem túlhaladunk a vár felé vezetõ éles kanyaron. Újabb feltételes pont kerül kihelyezésre, kezdõdik a kapaszkodó.


A nyílt szakaszon kiránduló család jön szembe, megilletõdve nézik, ahogy érdeklõdõ szemmel vizsgáljuk meg a pihenõhelyen a kukát, hogy kitegyük-e reá a következõ iránytáblát. A hölgy azért udvariasan megkérdezi, mi járatban vagyunk erre. Nem tudom egyértelmûen megállapítani, hogy a válasz mennyire segíti hozzá a nyugalma visszanyeréséhez. Felkanyargunk Csobánc várához, amely évrõl évre egyre várszerûbb külsõt nyer, szorgos kezek munkájának eredményeképpen. Metszõ szél fogad, párás, borús körkilátással. Optimista énem töretlenül bízik abban, hogy a délutánra ígért csapadék elõtt célba érhetünk. A KL jelzés nyomában indulunk meg egy csapáson, lentebb, amikor már van mibe kapaszkodni, találunk néhány, szinte tegnapi jelzést. A Vár-kútnál megcsodáljuk a napelemes energiaforrásról mûködõ szivattyús kutat, nagyon divatos, nagyon fenntartható. Koktélt csapolok belõle: a víz mellé egy bolharák kerül a bögrébe, némi mohával fûszerezve. Jobbra pihengetõ birkák, az úton mûködésük mellékterméke. Megcélozzuk a következõ tanúhegyet, az a Tóti-hegy. Eleinte szõlõtáblák között ballagunk Káptalantóti felé, majd visszakanyarodunk a mûúton, feltételes ellenõrzõpont tartja vissza majd itt a résztvevõket attól, hogy engedjenek a jól járható szántó jelentette csábításnak a Kék sávval szemben. Amíg Bubuval kihelyezzük a kellékeket, a társaság halkan beszélgetve tovasétál Káptalantóti felé. Követjük õket, szürke árnyként a befelhõsödött naplementében.


A falu aprócska fõterét már kidekorálták színes izzókkal, keskeny utcákon követjük a jelzést, majd engedünk a Kamu Kék szabályosan felfestett elágazásának. Idén idõben kanyarodunk a mangalicás felé, a vérmalacok már aludni tértek. Feljebb az úton Gudlukinggal találkozunk össze, hármasban ballagunk tovább az egyre mélyülõ sötétségben. Fehér Opel közeledik, lekapcsolt fényszórókkal, álló motorral. Rákapcsolom a fejlámpát, nyomatékot adva jelenlétünknek, de a sofõr nem reagál különösebben. Felérünk a sötét erdõbe, felkötözök egy szalagot, hogy fogyjon, így lemaradok Bubuéktól is. Rájövök, hogy nem jó nekem szürkületkor egyedül: amikor már sötét van, akkor már vidám vagyok, de a szürkületet valahogy nehezen viselem. Szaporábbra fogom lépteimet, megvan Bubu, kicsit elõrébb Gudluking hátizsákján villan vissza a lámpafény. Elérjük a zöld sávot – a térkép megelõlegezi a létezését egy kék háromszögnek, elvileg idáig ezt követtük. Újra együtt a társaság, menetelünk a Tóti-hegy sötét tömbje felé. Fémtáblán zöld háromszög, itt kell felkanyarodni, meredek, de járható az út. Fent szél, pazar kilátással, apró falvak terepasztalszerû házaival. A Balatonnál kivehetõek a kikötõk bejáratánál a zöld-piros irányfények. A Gulács fenyegetõn magasodik elõttünk, a túra utolsó két hegye közt csak egy halvány fénycsoport pislákol, valahol nagyon lent. Kerek repkénnyel tartunk egy hosszabb regenerációs szünetet, teázás, csokievés a feladat, mielõtt a többiek után iramodnánk. Halkan diskurálgatva érjük utol õket, RitaB-ék példásan szalagoztak errefelé, nem kell utómunkát végezni. Körforgalmat találunk – középen megállni tilos – és rövidesen újra aszfaltot koptatunk. Nem sokáig: betérünk a Gulács, az utolsó emelkedõ felé, ágak között bujkálunk, keskeny, köves ösvényen. Az elágazásnál kihelyezésre kerül egy irányjelzõ tábla, egyike az utolsóknak. Hosszú ívet ír le a jelzés a hegytetõ felé, már most csúszik, nem is merek belegondolni, mi lesz ebbõl egy kiadós esõ/hó után: másnap azért látom az eredményt.


Esti gyorsvonat kürtje hasít bele az éjszakába, a remotorizált mozdonynak szinte semmi hangja nincs, csak a kerekek zaja hallatszik fel idáig. A szerelvény elrobog Szabadbattyánon és Székesfehérváron át Budapest felé. Hegytetõ, csúcskõ, mára az utolsó, csak le kell jutni valami módon. A kilátás a Tóti-hegyrõl ismerõs, csak a nézõpont változott, a magasság alig. Néhány hópihe hull alá, örömmel állapítom meg, hogy a tél elsõ havazása igen kellemes helyen ér utol. Párokra oszlunk, Bandrás61 és Gudluking elõretör, Repkénnyel követjük õket, Hevér Éva és Bubu mögöttünk jönnek valahol, egy ideig visszanézve még látom lámpáik fényét. Végigbukdácsolunk a Gulács alján, a hóesés a kezdeti bizonytalankodás után rázendít, majd halmazállapotot változtatva esõként folytatja, egyre nagyobb intenzitással. Amikor megérkezünk az újabb tanúhegy-alji szõlõkhöz, már kellemesen vizesek vagyunk. Le az országúthoz, fel a lépcsõkön, megkerüljük a Hármas-hegyet, mecseki névrokonának helyi, alacsony kiadását. Feltételes ellenõrzõpont kerül ki, ez az utolsó, már csak Badacsonytomajig kell visszajutni. Keresztülsietünk az erdõn, majd a városka hosszú utcáján: aki errefelé autózik, mind nagyot néz. Bevárjuk Bubuékat, érkezzünk vissza egyszerre.


Az iskolában nagy élet zajlik, lepakolunk, majd a pizzéria – sõt, A Pizzéria – étkeinek mértékadó vizsgálata után Repkénnyel visszavonulunk a társasági életbõl. Még kinézek az ablakon elalvás elõtt, sûrû, óriási pelyhekben szakad a hó. Aztán sötétség.


Iskolabüfé, kávé, kezdõdik a nap, az újabb. Levonul a rajtolók elsõ, nagy hulláma, innentõl kevesebb túrázó érkezik, de õk szép egyenletesen. Rengeteg ismerõssel találkozunk – ezért jó itt ülni – eltekintenék a név szerinti felsorolástól, mert egész biztos nem jut eszembe mindenki. A rajtból – még annak bezárása elõtt – átvezénylõdünk a konyhába, berendezzük a fõhadiszállást. Köszönet az elismerõ szavakért, szeretném ezúton is tolmácsolni a lekvárok fõzõi, zsírok sütõi felé, õket illeti a dícséret. Akik nélkül nem ment volna a konyha (megjelenésbeli sorrendben): Kimmel Judit, Oláh Annamária, Veisz Imre, pataporc, az örökmozgó Sára – kettõjüket eddig nem ismertem személyesen, de most! :) - , Vándorköszörûs, Botosember, s végül, de nem utolsósorban Kerek repkény. Idén valahogy gördülékenyebben megy minden, a nagy roham is elmarad, a túrázók egyenletesebben érkeznek meg. Továbbá: sárosabban. És fáradtabban. A nap legtalálóbb jellemzése -rafter-tõl hangzik el: szignifikáns. Jó szó. -Dilen-t távollétében Tinca helyettesíti süteményosztás terén. Suvlaj meglepetésszerûen felbukkan, aztán eltûnik a tömegben, valami gáttal fenyegetõzik. Vinatti az étlapon megtalálja az egyetlen dolgot, ami éppen elfogyott, gombalevest kér zsemlekockával. Ha egy fél órával elõbb érkezik... SzLA elõl véletlen megettem az összes szalmonellás kenyeret, pedig akartam ám félretenni, csak neki. 


Az elsõ beérkezõk és Vagdalthús, mint szellemileg örökké friss seprû megjelenése között eltelik pár óra, közben elfogy: kb. 300 liter tea; kb. 34 kg kenyér; ha jól emlékszem, hét bödön zsír: kolbászos, hagymás, szalonnás (a bolti vésztartalék érintetlen maradt ezúttal); kilenc üveg lekvár: szilvából, bodzavirágból, õszibarackból, meggybõl, szamócából...; két doboz nápolyi, különbözõ ellenõrzõpontokról.


Öröm volt találkozni konyhaszolgálat közben mindenkivel, remélem, legalább olyan jól éreztétek magatokat, mint én. :) Az esemény végén megtartásra került egy kisebb rendezõi értekezlet, a nap összefoglalására. Köszönöm Repkény nevében is a lehetõséget Pygmeának, hogy ott lehettünk, a társaságot mindenkinek, akikkel együtt mentünk, fõztünk, kenyeret kentünk. :) Jövõre? Jövõre.


-Kékdroid-


Képek

 
 
KisgyónTúra éve: 20102010.11.17 17:02:22

Kisgyón 30 


Erõs hat perc késéssel zuhan be a reggeli Ajka-Esztergom buszjárat a veszprémi pályaudvarra, ez a késés sofõrünk dinamikus vezetési stílusának köszönhetõen nullává faragódik már Zircre, onnantól csak az út minõsége és a beláthatatlan ívek sokasága teszi lehetõvé, hogy a busz a menetrendhez lassítson a sebességén. Kerek repkénnyel és szobatársával, Katával keltünk útra, egyrészt azért, mert még egyikõnk sem teljesítménytúrázott Kisgyón környékén, sõt, Kata élete egyetlen ilyen megmozdulása az Írottkõ 35 volt, szûk egy hónapja. Most pedig itt kapaszkodunk a vadul száguldó jármûvön, ahogy bõgõ motorral veszi a kanyarokat, a gyér lábtér miatt mondjuk nekem kevésbé kell kapaszkodnom, szépen szorulok az ülésben. A szombat esti láz hangulatát a csetényi diszkóból magával hozó ifjúság biztosít az útra néhány vicces percet, cserébe csínján kell bánni a levegõvétellel, a Credo busz szinte-új-szagát elnyomja a szúrós alkohol-cigaretta-izzadtság odõr. Megváltás leszállni a hûvös, tiszta hajnali égbolt alatt Bakonycsernyén – Kerek repkény gondoskodott arról, hogy a sofõr figyelmeztessen a Kisgyóni elágazás fedõnevû megállóhely eljöttére. A rajthely gyalogos megközelítése 2,3 kilométerrel növelné a napi adagot, a gyér forgalmú mûutat választjuk a kék négyzet jelzés helyett – egyrészt, mert elvileg arra fogunk visszajönni, másrészt, nem akarunk már az elején nyakig harmatossá válni. Már a telep felé vezetõ út utolsó kanyarulatára fordulunk rá, amikor ismerõs személygépkocsi kerül lelassításra mellettünk, amelyet a Transz-Vértes országutat magányosan végigutazó Budai-H.G. vezet. Fel is vesz az utolsó kétszáz méterre, ezzel teljesítve az elõnevezéskor tett ígéretét, miszerint egy autónyi embert fog a túrára hozni (igaz, nem egészen ezt az összetételt tervezte) – köszönjük ezúton is a fuvart.


Benevezünk, megkapjuk a színes térképpel ellátott igazolókartonból, útleírásból, ismertetõbõl, részletes táv- és szintadatokból, szintmetszetbõl, jótékonysági felhívásból és az egészet közösségbe formáló nejlontasakból összeállított csomagot és nem mellesleg a rendezõség jókívánságait az útra. Ha már ilyen jól összetalálkoztunk, azzal kezdjük a túrát, hogy megvárjuk Bubut, így négyessé egészítve ki a társaságot. Mivel régen jártam itt és akkor is csak a Kéktúra bélyegzõjét kerestem eszelõs tekintettel – csak annyit tudtam, hogy a kulcsosházban lelem, azok viszont itt gombamódra nõttek ki a földbõl – most jó ötletnek tûnik a körülnézés. A leltár eredménye egy focipálya és jónéhány épület, fõleg a megye közelebbi és nem túl távoli székhelyû természetbarát egyesületeinek építésében, kezelésében. (Ezt mondjuk nem ott látom, hanem másutt olvasom.) Látni egy büfét is. Az a tény, hogy a közelben nem is olyan régen még bányaüzem mûködött, abszolút nem derül ki semmibõl. Indulunk. Elhaladunk a Pentele Kulcsosház (Dunaújváros forever!) kissé elkülönülõ tömbjének a bejárati útja mellett, rátérünk az ideúton mellõzött kék négyzet ösvényére. Látszik az eredménye a nemrég történt kaszálásnak, így nem mondható járhatatlannak az egykori kisvasút nyomvonala, de elég hamar nyilvánvalóvá válik, hogy nem ez a környék legsûrûbben járt turistaútja. Pedig a jelzések sûrûn ismétlõdnek, minõségükre, láthatóságukra nem lehet panasz – és ez az egész környékrõl elmondható. Mellõzünk egy ismeretlen rendeltetésû, diszkrét faborítású, gyenge kis tizenhét szobás palotát, odébb kíváncsi kanca próbál barátkozni Repkényékkel. Tovább csörtetünk a bozótosban, papírlapon figyelmeztetnek, hogy a turistaság nem csak a láb sportja, hanem a szemé is, innentõl kezdve minden sarkon titkos ellenõrzõpontokat vizionálok. Pár percnyi magas térdemeléses járás után megtaláljuk az elsõ ellenõrzõpontot, nehéz lett volna nem észrevenni. Felvéssük a kódot, nemsokára kikeveredünk a növényzetdús tereprõl, erõs dõlésû telefonpóznák sorát követve visszatérünk Bakonycsernyére, a vasárnapi koránkelõk gyanakvó tekintettel méregetnek.


Szalagozás és egy százötven méteres halat hirdetõ tábla irányít a Balátai-horgásztavak partján vezetõ útra. A gondozott környezetû tavak tükrében a környék tájképét uraló, lustán forgó szélturbina nézegeti magát nagy magányosan. Néhány álmos szemû horgász minket nézeget, csak a változatosság kedvéért, a tó és a szélkerék egy idõ után borzasztó unalmassá válhatott nekik. A beígért 150 m hosszú halat sehol nem látom (biztos kifogták már), az elsõ ellenõrzõponton Csörgõ Robit találjuk pontõri minõségben, a minket az elején elhagyó bandrás61-nek és a nemrég elporoszkáló Lászlószilvinek már nyoma sincs. Felkapaszkodunk egy dombhátra, a nyílt területrõl a felhõtlen, párátlan ég alatt tökéletes a körkilátás a Bakonyalja ezen szegletére, sõt, a távolban a Kõris-hegy radarkupolája csillog a hegytetõn, Bubu golflabdához hasonlítja. Kivehetõ még néhány szélkerék, ez valósult meg a Tési-fennsík északi peremére egykor tervezett erõmû-parkból, továbbá megjelenik egy tekintélyes méretû Rába munkagép, ideális az idõ egy kis vasárnap reggeli tárcsázáshoz. A kilátás teljeskörû megtekintését követõen visszakanyarodunk Bakonycsernye felé, a falu temploma közelében térünk be újra Fejér megye legnyugatibb településére. A kötelezõ érintõponton Bubu visszakiabálja Repkényt és Katát, akik lazán elsétáltak a két évszámmal díszített lobogótartó, vagyis az önkiszolgáló ellenõrzõpont mellett. Hosszasan ballagunk Bakonycsernye fõutcáján, elménket a -7 Ft-os benzinárat hirdetõ reklámtábla mozgatja meg. Késõbb észreveszek egy épületet, amelynek a tervezõje merészen kombinálta a kockaház és az erõdítmény néhány jellemzõ vonását. Az eredmény figyelemreméltó. Kicsit odébb az ismeretlen bányász terméskõ talpazatú emlékmûve mereng a múlton.


A következõ ellenõrzõpontnak a falu sportpályája mellett kialakított bányász emlékkiállítás ad otthont. A focipálya nem mutat semmi eltérést hasonló rendeltetésû (megyekettõ) társaihoz képest, viszont a kiállítás láttán nagyot dobban a szívem. A kedves pontõr hölgy a bélyegzés mellett csokival és ásványvízzel kínál, de a látvány annyira megérint, hogy a csokit Kerek repkénynek úgy kell a zsebembe csempésznie, vizet pedig csak a kiállítás megtekintése után jut eszembe vételezni. Ugyanis a következõ eszközök sorakoznak itten: rögtön felvezetésként a Gyõzõ nevû, 1949-ben a Magyar Állami Vas-Acél és Gépgyárak által épített gõzmozdony fogad, egy négytengelyes, Balinkabánya-Kisgyón feliratú kocsival. Mellette a balesetben elhunyt bányászok emlékhelye áll. Ezen túl a bányászat fõleg vasúti vonatkozású eszköztárának egy jelentõs részét vonultatták fel: mindenféle csillék ácsorognak szanaszét, egy dízelmozdonyt is sikerült idemenekíteni a lángvágó elõl, van buktatós ürítõ, kötélkerék, TH egyengetõ, fronti pajzs és a frontfejtés számos eszköze. A felsorakozott mûszaki tartalom legalább annyira ismeretlen számomra, mint amennyire érdekes, úgyhogy a világot kikapcsolva itt a kelleténél talán több idõt töltök, mint amennyit teljesítménytúrán ellenõrzõponton tölteni illik. Így csak integetni tudunk a pontot épp elhagyó Bíbornak, Lépéshibának és R. Istvánnak. Visszatérünk a gõzös melletti ellenõrzõponthoz, épp bedobok egy fél pohár vizet, amikor nagy mozgolódást észlelek a bejáratnál, anyuka-apuka-kisgyerek összeállítású trió érkezik. Amikor a szembõl sütõ napfényt megszokja a szemem, akkor esik le, hogy a régen látott Dilen, a teljesítménytúrázó társadalommal korán találkozó (és a találkozás miatt néha kissé méltatlankodó) Léna és Tinca kirándulgatnak errefelé. Egy ideig együtt megyünk tovább, magyarul lelassítanak hozzánk.


Visszaballagunk a zöld jelzésre, átkelünk a bõvizû Gaján. A túra talán tudatos koncepció szerint, talán csak úgy, de sorra váltogatja a látnivalókat: volt már horgásztelep, szántóföld szép kilátással, falu fõutcája, bányamúzeum. Most következik az erdõ, a túra végéig, három felvonásban, amelyet a Tési-fennsík északkeleti peremének háromszori érintése testesít meg. Az elsõ felvonásban Dilennel és Tincával beszélgetve kanyargunk a hegyek között, folyamatosan emelkedve, lombjavesztetten is szép, méltóságteljes erdõben. Önigazoló ellenõrzõpontnál frissen aszfaltozott erdészeti útra térünk pár percre, majd újra besétálunk a rengetegbe. Nagyon meleg van, de nincs kedvem pólóra vetkõzni, annak biztosan megfázás lenne a vége – így is az lesz. Trappolunk tovább, szépen, kényelmesen emelkedve egy útkanyarulatig, ahol jobb híján az úttestre festtettek fel az iránymutató jelzések. Dilen és Léna itt a 15-ös távra térnek, hiába Bubu rábeszélési kísérlete legalább a csiklingvári kör megtételére. Öten haladunk tovább, a ritkás erdõn keresztül északra végig van némi kilátás, azon tanakodunk, hogy a távolban kisebb zöld buckán nagy fehér paca az lehet-e a cseszneki vár és mögötte a nagy zöld bucka lehet-e a Zörög-hegy? Nyolcvanhét százalékos valószínûséggel arra következtetünk, hogy lehet, lefotózni viszont nekem nem sikerül. Megtaláljuk a „Vár a Csiklingvár! (És Kisgyón 30 ellenõrzõpont is!)” feliratú eligazító papirost, a kitérõ nem nagy, igaz, a vár sem az. Tinca elköszön és innentõl nagysebességû üzemmódba kapcsol, el kell érnie a menetrend szerinti autót. Elolvasom a tájékoztató táblát és amíg Bubu a kitûzõjét intézi a Várnak a várak! mozgalom keretében, addig Repkénnyel meglátogatjuk a létesítményt. Az õsi sáncok tetjén egészen modern tûzrakás maradványát találjuk, nagyjából ez maradt Csiklingvárból. A tájékoztató tábla szerint nem annyira erõdítményként, mint inkább vadászkastélyként mûködött pusztulásáig. A Kéktúra útvonalára térünk újra, megnézem magamnak a Hamuházat, ápolt, jó állapotú, de elhagyatottnak tûnõ épület. Rátérünk a Tûzköves-árokra, avarban gázolunk, végtelen, óriási erdõben vezet az út. Repkény és Kata elõrehúznak az elágazásig, így lemaradnak Bubu boszniai kalandjairól, sõt, késõbb is lemaradnak róla. Egynyomos, susnyás ösvénnyel nyit a letérés a Tûzköves-árok és a Hosszú-kígyós találkozásához, természetesen éppen itt jön szembe egy kábé harminc fõs kirándulócsapat. Néhányan visszaköszönnek, a többieket túlságosan leköti valami más. Odalent vidám pontõrrel találkozunk, a völgy felsõ lezárásánál várja a túra résztvevõit, a farakások szegélyezte ösvény végén megnézem a völgy sziklás lezárását, amelyet átmeneti fáskamrának használnak. Összefutunk Vándor Csillagékkal, akik a 15-ös távon trappolnak a közeli cél felé.


Elsétálunk az egyszerûségében megkapó hangulatú Erdei Szentély mellett, kezdõdik a második kapaszkodó, most a Hosszú-Kígyós névre hallgató árok mentén kanyargunk egyre feljebb. Utolér DJ_Rushboy, aki tart egy kényelmes hétvégét, vagyis laza héttel sétálgat. Közben nem gyõzök ámulni, szép ez a szurdok, kár, hogy rövid. Oldalvölgyre fordulunk rá, a sûrû erdõben diszkréten megbúvó vadászház bukkan fel az ösvény fölött, mellette érkezünk fel újra a fennsíkra. A házzal szemben merítõs forrás foglalatának tûnõ építményt találni, a térkép nem ismeri, de attól még lehet, hogy mûködik. Megyünk még egy kicsit délre, majd közel derékszögû kanyarral égtájat váltunk és kelet felé fordulunk, a hosszú leszállópályát fiatal erdõ szegélyezi, egy keresztezõdésben vár a következõ ellenõrzõpont. Itt Szuper szelettel (tényleg nem rossz, de a szuper azért túlzás) és vízzel kínálnak, majd egy „Mindkét irányból behajtani tilos!” tábla mellett továbbsétálunk az erdõben. Hosszasan kanyarog a mûút, mintha nem is a domborzat miatti vonalkifejtés okozná a sok kanyart, hanem az, hogy minél többet lásson az erre járó az erdõbõl. Jól szalagozott (kb. 10 szalag) letérés mutatja a követendõ utat Kisgyónbánya felé, rövidesen megérkezünk. Ilyen egy kihalt bányatelep: egy szobor, megkoszorúzva, a feliratból arra következtetek, hogy ez már a bánya mûködésekor is itt állt; egy lámpaoszlop, tetején hiányos felirat hirdeti Kisgyónbánya létét; egy lezárt ajtó egy betontömbön. Ennyi. Pontosabban, dehogy ennyi, itt van egy újabb ellenõrzõpont, önmagunknak kell pecsétet adni.


Lesétálunk a természetbarát telepig, de az utolsó elõtti pillanatban rákanyarodunk a tiszteletkörre, vagyis a túra erdei szakaszának harmadik felvonására. Kicsit kezdek álmosodni, jól lemaradunk Repkényékhez képest. Közben elsétálunk egy alacsony feszület mellett, Krisztus alumíniumból készült mása az Inotai Alumíniumkohó Szabadidõközpontja felé néz. Így már értem a szokatlan anyagválasztást. Nyílt terepen ballagunk, határozott mélyút fordul egy ponton észak felé, vagyis lefelé, vissza az erdõbe. Mi inkább felfelé kaptatunk tovább, a távolban a Vértes nyugati letörése ül a láthatárra. Utolér Lestat1758, majd el is lép nagy sebesen, a célig nem látjuk viszont. Újra erdõbe térünk, megtaláljuk a mai nap utolsó ellenõrzõpontját, lelkesen biztatnak, hogy innen már nincs messze a cél és az azzal járó zsíroskenyér. Ez jó motiváció, innen újra lejt velünk az út, a Kéktúrát követjük, a jelszó az, hogy minden út Kisgyónra vezet. Moiwa a következõ, aki beér minket, a Cserháton szerzett tapasztalatokról beszél, majd Bubu hangos köhögéssel jelzi, hogy a lányok túlhaladtak a kék letérésén. Ha mondjuk mondaná is, amire gondol, akkor nem fulladással járó betegségek jutnának eszembe. Letérve a kör bezárásához találkozunk pesza91-gyel, aki a múlt héten még fuvart is felajánlott akár Veszprémtõl, de a létszámnövekmény miatt sajnos vissza kellett utasítani a nagylelkû ajánlatot. Megérkeznek mecseki barangolóék is, lassan lemaradunk itt a végén mindenkitõl, de ezt a lemaradást vissza is hozzuk azzal, hogy Bubu kivételével az összeverõdött társaság minden tagja határozottan bekanyarodik egy másik kulcsosház felé, ahol szintén nagy élet zajlik, de egész más apropóból. A célban aztán gratuláció, díjazás – kitûzõ, emléklap – és korlátlan zsíroskenyér, paprikakrémmel: utóbbi kettõ kombinációját alapos tesztelésnek vetjük alá. Megérkezik Mr. és Mrs. Vinatti, bemutatkozunk, igen, mi voltunk a lassító tényezõ az idei Kazinczy végén. :) Lassan elbúcsúzunk a társaságtól – Bubu ugyan ajánl fuvart a buszmegállóig, de nem akarjuk kirobbantani a társaságból, tehát szépen lassan elszivárgunk, visszasétálunk Bakonycsernyére. Útközben egy túratárs lelassít mellettünk, megkérdezi, elvihet-e, megköszönjük, rengeteg idõnk van a buszig. Az, hogy kedvessége folytán esetleg együtt utazhatnánk a buszmegállón túl is, csak késõbb jut eszünkbe. Ennyit rólunk és a gyors felfogásról...


A megállóban leülünk, autentikus bakonycsernyeiek között várakozunk, közben elrobog a Vinattimobil Budapest felé. Az Alba Volán felújított Ikarusa pontosan érkezik és pontosan is közlekedik tovább Zircig, ahol Kata busszal folytatja útját Veszprém felé, mi pedig Repkénnyel a vasútállomást vesszük célba, hogy a napi betevõ vonatozás (részeg utastársak, késés, tehát csak a szokásos) is megtörténjen. Köszönöm a társaságot Kerek repkénynek, Katának, Bubunak, a Tinca-családnak, moiwának és mindenkinek, akivel összefutottunk a túrán! Köszönet a rendezõségnek, hogy újra megrendezték a túrát a Kisgyón Természetbarát Telep harmincadik születésnapjára – remélhetõleg lesz majd még pár kerek évfordulós túra.


-Kékdroid-


Képek

 
 
Szarvas túrák - Döbröntei családi sétaTúra éve: 20102010.11.03 19:03:36

 Szarvas 27 17




Adott a túra, amelyre a túrázó szeretne eljutni, lehetõleg aznap reggeli indulással. Adott egy relatíve rossz tömegközlekedéssel ellátott zsákfalu, fõleg, ha a túrázó balga módon Veszprém városából szeretné megközelíteni. (Most visszakerestem és meglepetésemre van Pápáról szabadnapokon és tanszünetben munkanapokon 6:50-kor induló járat, amelyet gond nélkül elérhettünk volna, tapolcafõi átszállással. Ezt talán a hosszú hétvége forgalmi változásai miatt a múlt héten nem ismerte a Volán menetrendi keresõje. Ha közvetlen - nem a busz közvetlen, hanem a keresés - szombati Veszprém-Döbrönte eljutásra keresek rá, még most sem dobja ki. Vicces.) Adott tehát a feladat, megoldására sikerül is három másodperc gondolkodás után egy tervvel elõállni, amely egyszerû, mint egy bot. Íme: elbuszozunk Bakonyjákóra, átsétálunk a létezõ legrövidebb jelzett utakon Döbröntére, teljesítjük a 27-es távot és ha elég ügyesek (ti. lassúak) vagyunk, akkor nem kell sokat várni a délutáni buszra és szép kényelmesen visszabuszozunk Veszprémbe, átszállással. A társaság: Kerek repkény, mint a túra ötletgazdája, Dóri, mint lelkes csatlakozó útitárs és jómagam, mint az eljutás ötletgazdája. Nem egy agyonbonyolított terv – a megvalósítás válik majd azzá. Csak a helyzet tisztázása végett: Bakonyjákótól Döbrönte ~5 km a S+ jelzésen indulva és ~0,5 km-rel több a S- jelzésen indulva.


Már ott gyanút kellene fognom, hogy a reggeli készülõdés addig nyúlik, hogy rohannunk kell a buszállomásra, különben pompás tervünk már kezdeti, kibontakozó fázisában kártyavárként dõlne össze. Odaérünk, megvan a busz, csak a vezetõje hiányzik. Fitnessz-menüje (kávé, cigi) elfogyasztása után emberünk meg is érkezik, int, hogy jöhet az elsõ felszálló. Ekkor viszont a jegykiadó gépezet mond csütörtököt, ami szombat hajnalban nem túl szép tõle. Sofõrünk meglepõ fürgeséggel vágtázik el, leváltani a sztrájkoló masinát. Az út ezek után eseménytelenül zajlik, egyedüliként szállunk le Bakonyjákón, még sötét van, baromi hideg és erõs déli szél fúj. Az elsõ napsugarak bátortalanul lesnek ki a felhõtakaró alól keleten, majd gyengén villannak fel a Kõris-hegyi radar kupoláján. Fázom, vágyakozva nézek a fûtött busz után. Rövid tanácskozás: akkor most a sárga sávon menjünk, vagy a sárga kereszten? Ne kelljen magyarázkodni minden szembejövõ túrázónak, meg aztán, úgyis a sárga sávon kell majd visszajönni Bakonyjákóra a túrán, menjünk hát a sárga kereszten. Ekkor kellene eszembe jutnia annak a mondásnak, hogy néha a kevesebb: több.


Elindulunk, betérünk egy mélyútra, ami felvisz a temetõhöz. Valahol itt kell kitérnie a S+-nak, de nem látok egy darab jelzést sem, sõt, a temetõ nincs is rajta a térképemen. Sebaj, menjünk tovább, majd meglesz az... nincs meg, de nem megyünk vissza (jaj), elindulunk a térképen is jól látható széles földúton az állítólagos Jégvermi-földek felé. Értem már, hogy miért fázom. Megvan a térképen is egyértelmû T-elágazás, elkanyarodunk észak felé, minek aggódni, majd irányban belefutunk a jelzésbe, csak egyenesen elõre kell haladni. Egész sokáig egész jó az út, aztán ránézek az órára, negyed nyolc. Húha, sietni kell, mert a rajtidõ nyolckor lejár. Sietnénk, ám az út tragikus hirtelenséggel véget ér. Innentõl nem is untatnám a Nyájas Olvasót azzal, hogy részletezem a történteket, mert nagyjából arról szólnak, hogy lemegyünk egy vadcsapáson, felmegyünk egy másikon, szeder van és bozót és fiatal akácos és úgy általában minden szúrós növény, amit el lehet képzelni hazánkban. Amúgy sem rózsás (hmm, az nincs is, pedig szúr) helyzetünkben tovább lelkesít néhány, nem is olyan távolról eldördülõ puskalövés. Egy valószínûtlenül jól járható keresztezõdésben (ahol elõször rossz irányba kanyarodunk és így még húsz percig verekszünk a szedressel) végül felbukkan egy ismerõs jelzés: sárga pöttyök körben, az egyik valamivel nagyobb, mint a többi. Ez a Gyöngyök Útja zarándokút és ha jó az emlékezetem ezügyben, akkor jelzésnek is kell lennie valahol – odébb egy régi, de határozott sárga + virít a fán, a Bakonyjákó felé tartó úton. A mi irányunk pedig ugyanolyan susnyán vezet keresztül, mint amilyenen eddig trappoltunk, csak ez most jelzett. Felvergõdünk a Mánc-hegy oldalába, favágás, erdõgazdálkodás nyomai hevernek szanaszét, úgy, mint üres benzineskanna, sörösdobozok stb. Legalább itt van járható út, amely a lejtõn elvész a dzsungelben, a jelzések rapszodikusan kanyarogva követik egymást.


Az újabb bozótharc után végül leereszkedünk a domboldalon, majd a jelzést ismét elveszítve, vadcsapásokon át, iránymenetben lecsörtetünk egy völgybe, ahol ott kanyarog a sárga sáv, kiszalagozva, felfestve. Megtépázott lelkesedéssel és még jobban megtépázott ruházattal, plusz a Kerek repkény térdein lévõ félszáz vérzõ sebbel kanyarodunk el Döbrönte felé. Találkozunk PrInCe-szel, pesza91-gyel és SzLA-ékkal, nagyjából mindõjüknek elsírom bánatunkat, együttérzõn bólogatnak. Néhány lelkes túrázó igyekszik útbaigazítani, hogy rosszfelé megyünk, a hatodiknak is elmagyarázom, hogy igazából mi is jófelé megyünk, meg õk is. Ha kívülrõl látnám, azt mondanám, vicces. Megérkezünk Döbrönte mellé, az elsõ adandó alkalommal letérünk a falu felé, hogy ne kelljen tovább magyarázkodni. Megvan a rajt, a tisztesség kedvéért még megkérdezem, elindulhatunk-e a hosszútávon – el is engednének, sõt, megpróbálnak rábeszélni, hogy menjünk, de igazából nem motivál, hogy minden pontzárásra úgy kéne rohanni és még úgy sem érnénk oda. Maradunk egy 17-es távnál és 8:55-kor, nagy ámulatomra, hogy ezt is megérjük, végre elindulunk a túrán. Belenézek az itinerbe: térkép, útleírás, távadatok, minden szerepel, aminek szerepelnie kell. Az elsõ rész ismerõs lesz, a vár után szembe kell menni önmagunkkal.


Felsétálunk Szarvaskõ várához, amely bükki névrokonával csak annyi közös vonást mutat, hogy mindkettõ erõdítményi funkciót töltött be annak idején. Ez kicsit kevésbé van magasan a faluhoz képest, cserébe sokkal inkább várszerû és nagyon messze ellátni innen – a láthatárt egy magányos szélkerék zárja le. Kopár dombokon sétálunk tovább, távvezeték szegõdik mellénk, majd eltér valamerre, mi pedig, messzirõl megszemlélve a járiföldi gazdasági épületeket, betrappolunk az erdõbe, le a völgybe, ahonnét nem sokkal ezelõtt kimásztunk. Most a kitett szalagok és irányjelzõ papírok nyugat felé navigálnak tovább: zsombékos réten vágunk át, mellettünk óriási erdõ mindenfelé. Hirtelen elkanyarodunk, széles, járt útra térünk, egy tábla vadászterületet hirdet, minden nap 17:00-tól reggel 8:00-ig lehet szórni a golyókat. Ez megmagyarázza a hajnali lövéseket. Két fáradt siló mellett trappolunk el, lefeküdtek pihenni, talpaikra pedig élelmes természetjárók rövgest szép, bár kevésbé szabványos jelzéseket pingáltak. Elhagyjuk a jól járt utat, egyemberes ösvényen kanyargunk, patakot keresztezünk egy egész frissnek tûnõ hídon keresztül. Kisgyerekes család enged el hármónkat, ezúton is köszönöm nekik. Szép lassan megérkezünk az Ödön-forráshoz, ez az elsõ ellenõrzõpont, megkóstolom a vizet: finom. Hatalmas szelet csokis ostyát kapunk a pontõrtõl, a csomagoláson az szerepel, hogy ez nagy emberekre lett méretezve. Elindulunk Magyarpolány felé, van egy kis emelkedõ, meg némi lejtõ, de inkább emelkedõ és persze a sûrû, dús aljnövényzetû erdõ.


Magyarpolányig nem is történik semmi különleges: a táj szép, a levegõ friss, ez mondjuk már önmagában is elég különleges a hétköznapok poros, zajos világához képest. Az erdõ õszi színeit már majdnem levetette, csak néhány helyütt maradtak még sárgában játszó levelek a fákon. Az út egyébként néhány derékszögû kanyartól eltekintve csaknem nyílegyenes. Nem is igaz, hogy nem történik semmi: egy rövidke szakaszon megszûnik balról az erdõ, alacsony kerítés véd egy mezõt tõlünk kelet felé. A mezõn túl a Középsõ-Hajag tömbjét látni, a tetején kivehetõk az egykori bázis építményei. Sõt, valahol a zöld kereszt jelzéssel is találkozunk, amely igenis létezik, sárga színû kartársától eltérõen. Errõl eszembe is jut, hogy megnézzem az itiner térképén a sárga keresztet, ami nincs rajta, mert megszûnt. Így jár az, aki régi térképpel tervez utat és elõtte nem informálódik. (2003-as kiadás, emlékeimben még szinte új. Ennyire rohan az idõ?!) Megérkezünk Magyarpolányba, ahol néhány póni a falu szélén annyira jópofa, hogy itt figyelmetlenségbõl rosszfelé kanyarodunk, vagyis egyáltalán nem kanyarodunk, így elõszörre a szembeúton haladunk az ellenõrzõpont felé. Ejnye. Vissza az egész, a jó oldalról kerül megkerülésre a kápolnadomb, amely méltóságteljesen magasodik a falut rejtõ medence fölé. Az iskolában kapjuk meg a mai nap második ellenõrzõpontján a bélyegzést, kicsit ülünk, teázunk. Jópofa gyaloghíd ível át az utca felett, összekötve az iskola épületeit, elballagunk alatta. A tábla szerint az összefogás szép példájának eredményét láttuk. Irány észak, irány újra Döbrönte.


Kálvária stációi mellett ballagunk el, több tábla is mutatja az irányt a Szent-kút felé, amely mellett kegyhelyet találni, továbbá egy kisebb miséhez elegendõ padot alakítottak ki mellette a domboldalban. Csendesen menetelünk tovább, fenyvesre vált mellettünk az erdõ. Sietünk, a csoda tudja, miért, de jó lenne már megérkezni a célba. Az erdõt mocsár váltja, csak egy rövid szakaszon, és nem is mély, meg lehet találni a szárazabb lépéseket, csak figyelni kell. Nekem azért sikerül bokáig merülnöm a hideg vízben, ez jól felébreszt. Innen már közel van Döbrönte, a falu határán elõszörre megijedek, hogy ma még patakon is kell gázolni, méghozzá az itt kiszélesedõ Bitván. Szerencsére a szalagok kikerülik a gázlót, átkelünk egy pózolós hídon – azért pózolós, mert az elõttünk levõ társaság tagjai körbefényképezik egymást a híddal. Ezen felbuzdulva mi is. Betrappolunk a faluba, takaros, rendben tartott porták sorakoznak egymás mellett, most már fogékonyabb vagyok erre is, nem úgy, mint reggel. A rajt-cél éppen a vár alatt hever, besétálunk, átvesszük a díjazást: direkt kisméretû kitûzõt választok a négyfajtából. Van tombola, Dóri nyer egy USB-elosztót, mi ketten Kerek repkénnyel a nem nyert kategóriába húzunk bele, kárpótlásul kapunk egy-egy szem cukrot, iszunk egy-egy pohár mentás teát, majd átsétálunk a vendéglõbe, ahol megesszük a fejadag zsíroskenyeret.


Meditálunk egy kicsit, megint a közlekedésen: nemsokára jön a busz, kérdés, hogy elmenjünk azzal, vagy sétáljunk vissza Bakonyjákóra. A menetrend szerint ha most elbuszozunk, akkor vagy Tapolcafõn csücsülhetünk sokat, vagy Pápán, kevesebbet. A másik változat szerint Bakonyjákóra kell átsétálni, erre bõven van idõ és legalább látjuk a hosszútáv elsõ néhány kilométerét: ez a gyõztes. Sétálunk, a célbaérkezõ túrázók õszinte és leplezetlen döbbenetére nem csupán szembe megyünk a mezõnnyel, de még el is hagyjuk az útvonalat. Ismét elérjük a sárga sávot a sárga rom jelzésen haladva, de most balra, kelet felé térünk el. Megnézzük, hol bukkantunk ki a bozótból, megnézzük, hol tér be a sárga háromszög a bozótba (pesza91-tõl késõbb tudjuk meg, hogy õ megnézte, mit rejt a jelzés, nem fáj a fejem amiatt, hogy kimaradt a kitérõ), megnézzük, hol mosta ki a patak a partot annyira, hogy láthatóvá vált egy kissé illúzióromboló KPE csõ. Végül felbukkanunk Bakonyjákó északi végénél, alig párszáz métert kell megtenni a 83-as fõúton, a jelzés bevisz a faluba és pár perccel késõbb megérkezünk ugyanoda, ahonnét reggel elindultunk. Megszemlélem a sárga sáv szabályos törlõkereszttel áthúzott kezdõ jelzését, holott ez az útvonal létezik. Bõ háromnegyed órát várunk a menetrend szerint késõ Pápa-Dunaújváros buszjáratra, amelynek egyik ablakában komplett akvárium hullámzik, fékezéskor, kátyúknál jól megfigyelhetõek a gerjesztõdõ hullámok. A teljesítménytúráról csak jót tudok mondani, kedves szervezõk szép tájakon kellemes túrát rendeztek nekünk, köszönet érte. Köszönöm Kerek repkénynek és Dórinak a társaságot és azt, hogy elviselték navigációs baklövéseimet és azok eredményét.


[Zárójelben: a sárga kereszt jelzés Bakonyjákó és a Bitva völgye között a Magyar Természetbarát Szövetség honlapja szerint "Létezõ, de hosszabb szakaszon nehezen követhetõ", hivatalosan nem törölték. A Via Margaritanum (a zarándokút) honlapja szerint is létezik - ha egy zarándok tényleg elszántan követi a Gyöngyök Útját, akkor ezen a szakaszon alaposan megszilárdíthatja hitét. A turistautak.hu-n hiányosan szerepel - mi is ott vesztettük el (megint), ahol a tuhu-n vége szakad. Az itinerben lévõ fénymásolt Bakony-térképrészleten ez a jelzés már nem szerepel. Az útvonal kb. 1-1,5 km hosszan gyakorlatilag járhatatlan, a maradék szakaszon járható és követhetõ.]


-Kékdroid-


Képek

 
 
DeákTúra éve: 20102010.10.27 12:42:46

Deák 30 – Visszajátszás Zalában


Reggel van már, nem hajnal: kávé, szendvics, mintha tárgyalásra készülnénk. „Esõ lesz?” - kérdezem félhangosan magamtól. „Ne legyen.” - társalgok tovább egyedül, a nyugat felõl harántirányban felvonuló felhõket fixírozva. Mintha számítana bármit is a véleményem. Autó, száguldás, szeretem, akkor meg miért csak hetvennel megyünk? A bal elsõ lengéscsillapító kacsintva megköszöni. Elõttünk a világon egyetlen Söjtör. Idén nincs Vöröskõ: van helyette Kisebbségi Önkormányzat épülete, füvesített parkolóval, hajnali szellõben lengedezõ bójával, vagy mifene. Adatok, pontos lakcímet adok meg, nem sokan jönnek Felnémetrõl. Táv? Harmincas, megtörik az eddigi emelkedõ tendencia, ha a túra nem vasárnap lett volna, az én mesém is tovább tartott volna, a Nyájas Olvasó õszinte rémületére. Pedig még el sem kezdõdött.


Még mindig reggel van. Deák-ház, utca, trükkös jobbkanyar, ahol már csukott szemmel is, azért demonstratíve figyeljük a jelzéseket. A társaság nagy beszélgetésben, együtt menetel: Kerek repkény és Dóri és Dani és a Kékdroid. Elgondolkodom a szõlõhegy szó szerinti megtestesülésén, borzasztó sok szõlõre van szükség, hogy ekkora hegyet összehordjanak belõle. Újabb utca, újabb trükkös jobbkanyar, szalagokkal. Meg kell állnom egy pillanatra, mert nem hiszek a látóidegeimnek. Megcsípem a kézfejem, mert azt sem hiszem el, hogy ébren vagyok: szalagozás lebeg elõttünk, de még milyen szalagozás: piros-fehér sraffozású nájloncsíkoktól roskadoznak a kerítésoszlopok. Sõt, még dévajul egy szál bugyiba öltözött, A4-es papírról ránk mosolygó iránymutató nyíl is van! A tavalyi esõs túra szétcsoffadós, földreolvadós krepp szalagjai után ez olyan ugrás, mintha a gyors hetesrõl szállnánk át egy Bugattiba. Itt már tájékozódni sem fog kelleni, kérem szépen, hová lesznek így azok a jó kis eltévedések?


Felsétálunk a dombra, pontosabban a Hegyre, most Zalában vagyunk, amit én másutt „szõlõ”-ként, meg „telek”-ként, meg „föld”-ként ismertem meg, az itt a kultikus, nagybetûs Hegy, bármennyire is inkorrekt ez a megfogalmazás földrajzilag. Elkanyargunk mindenfelé a jelzés – és a szalagok! – nyomában, elõször jó magasra megyünk, hogy legyen nekünk kilátás a lábunk elõtt, távoli dombok közül kandikál ki a bazitai TV-torony. Más dombok, hegyek sorakoznak körülöttünk, szétdarabolva a tájat. Letérünk a Deák-kúthoz, a pontõr kék autónál strázsál és ajánlja a pont névadóját megtekintésre. A forrás csiszolt kõtáblája morbid módon egy sírra emlékeztet, ahol bizonyos Deák-kút nyugszik. A megrázkódtatáson túllépve megkóstolom a vizet, elsõ közelítésben hideg, másodikra nincs idõ, mert valakik nagyon sietnek. Megint felfelé megyünk, úgy látszik, nem figyeltem eddig eléggé, mert most meglepõdöm ezen a tényen. Legalább van megint szép kilátásunk, napsütésre.


Indák lógnak az ösvényre, mikor nõtt ide az Amazonas környéki dzsungel? Elõveszem a machetét és a fúvócsövet. Jaguár, bõgõmajom helyett csak néhány sárosabb útszakaszba futunk bele, néha szó szerint. Túrabotnak nagyobb hasznát látnám, most az nincs. A Vas-völgyben megcsodálhatjuk a magyar tudomány legújabb fejlesztését, az antigravitációs elven megtámasztott magaslest. A program még csak kísérleti fázisban jár, ezért a vadászati objektumnak csak az egyik lába helyett építették be az új korszak hajnalát jelentõ berendezést. A kísérlet kutatóbázisaként szolgáló vadászházban az ellenség megtévesztésére teát fõznek és lepecsételik az itiner hátoldalát. A tökéletes álca érdekében a tea finom, olyannyira, hogy az ember nem kérdezõsködik fölöslegesen. Innen emelkedõ, szurdokká mélyül mellettünk a völgy, a Nap elsõ, bátortalan sugarai a fák között átlesnek, elvakítanak, így észre sem veszem, hogy hirtelen felérünk valahová, ami magasabban fekszik, mint az a hely, ahol eddig voltunk. 


Már nem reggel van, inkább amolyan délelõtt környékén járunk. Kinyílik az erdõ, dombok hátát tapodjuk, a fák levelei kiszínezik a láthatár alatti teret, a felhõk és a narancsos-sárgás napsütés pedig a láthatár felettit. Körülnézek, sehol semmi és rajtunk kívül sehol senki. Középföldén járunk, egyedül az emlékeztet a valódi világra, hogy a hobbitok a feljegyzések szerint nem festettek turistajelzéseket – és nem is szalagoztak. Rengeteg a vad nyom, durva vidék ez, szelíddel nem is találkoztam. Ráadásul ezek szigorúan útvonalkövetõ vadak voltak, egészen a sárga sáv – zöld sáv elágazásig, mert ott csúnyán levágták a kanyart. Jelzés- és iránytáblakavalkád fogad a fent említett keresztezõdésben, ahol is éles jobbkanyarral negligáljuk a hosszabb távok adott esetben Oltárc, rendezõ pályaudvarig vezetõ hosszú kitérõjét. Helyette egy jól szalagozott vadcsapáson merülünk bokáig a sárba, a környék lakóiból összeállt Kirándulgató Szarvasok TE erre hozta az idei szakosztályi túrát. Átvágunk egy nagyobb darab erdõn, ahol tekintélyes méretû élményfürdõ-medencékben gyönyörködhetünk. Elbandukolunk egy adótorony mellett, egész sor méhkas vigyázza az objektum biztonságát, innen már csak pár lépés Pusztaszentlászló.


Érkezésünk körülbelül olyan hatással van az ellenõrzõpont békés életére, mintha Zámbó Jimmy éledt volna fel, hogy részt vegyen a tiszteletére megrendezett emlékkoncerten Csepelen. Személyesen mi kapjuk meg a mai nap elsõ zsíros- és vajaskenyereit és a tea ízesítésérõl is csak négyszer kell elmondani, hogy éppen tökéletes. A zéró tolerancia vasszigorától tartva nem is próbálom pedzegetni a forralt bor ügyét, pedig az illata nagyon csábító. A kísértés elõl menekülve gyors továbbhaladást szorgalmazok, a társaság beletörõdõ támogatásával. Pusztaszentlászlón van templom, faluház, hõsi emlékmû és a felduzzasztott Válicka, amely visszatérõ motívum a Deák tétúrán, mint nagy kedvencem. Megcsodáljuk a tavaly még nem létezõ kétcsillagos kempinget, ahol a recepció stílszerûen egy kéttengelyes lakókocsi. Közelebb megyek, megnézni az árjegyzéket, hogy aztán gyorsan visszatérjek az útvonalra, megilletõdöttségemben a saját nyomomon. Egy életre megtanulom, hogy 1 kW áram 180 Ft, nagy itt a fejlettségi faktor, ha már a kempingben is lekötött teljesítmény után kell fizetni. Alig marad erõm megcsodálni a strand kihalt, de jól bekamerázott komplexumát – nem mondhatom, hogy üres, a kamerák hû operátora fáradhatatlan tekintettel pásztázza a reá bízott ingatlant. Késõbb iránytábla navigál fel a beszántott domb teteje felé, ahonnét kellõen szakmai a rálátás Tófejre.


Kicsit nosztalgiázunk Kerek repkénnyel (vö. enyhe arcoskodás) az augusztusi zalai emlékkörsétáról, az idõjárási és terepi viszonyok csak annyiban különböznek, hogy most jobban süt a Nap, viszont alacsonyabb a hõmérséklet. Ezt a meditációt sikerül annyira elhúzni, hogy egyszeriben mindenféle gazdasági épületek között találjuk magunkat, balra kifejlett mangalica dönt úgy, hogy nem foglalkozik velünk, hanem inkább tovább tölti az idejét egy kis sárba süppedéssel. Megérkezünk Pusztaedericsre. Masszív téglakerítéses ház emelkedik a falu szélén, a kapuját frontális ostrom ellen méretezték. Késõbb egy mélykék, pótos traktor dõl be merészen a fõutca felõl a kanyarban, lefogadom, hogy a gépkezelõ még fékcsikorgást is imitál hozzá. Ízirájder, öcsém. Ennyi látnivaló elég is lesz mára, eliszkolunk a Gáni-hegy felé. Zöldessárga út, lehullott kõris- és tölgyfalevelek hevernek mindenütt. Jó dolog így õsszel kirándulgatni az erdõben. Kék sáv jelzésbe csatlakozunk be, ennek tiszteletére emléktábla avatás, koszorúzás, zászlófelvonás, díszlövés járna, minimum. Ehelyett tanácstalanul pislogunk arra a villanyoszlopra, amelyre ennek a szakasznak a világon elsõ K+ jelzését mázolták értõ kezek. Tanácstalanságunk aktuális indoka, hogy itt kellene lennie a pontõrnek és egész nyilvánvalóan másutt van. Életre kel a technika: Dóri virtuális túranaptárt varázsol képernyõre a megfelelõ telefonszámot kiderítendõ. Fõrendezõi útmutatást kérünk a helyzet harmonikus kezelésére. S imigyen szóla Joeyline: a pontõr úton van, csak egy kis logisztikai probléma támadt, indulhatunk tovább. Alig teszünk meg kétszáznegyvenkilenc métert, találkozunk is az idõközben fuvart is találó pontõrrel, nagy boldogsággal vesszük át az újabb bélyegzéssel gazdagabbá tett itinereket.


Lassan már delet harangoznak, de nem itt, mert a szompácsi kápolnában ez a funkció nem mûködik, más templom meg nincs a környéken. Elõttünk tornyosul ehelyett a pusztaedericsi gáztározó szigorúan szupertitkos komplexuma, névleges kiadható csúcskapacitása 2,6 Mm3/nap, jó lesz majd erre gondolni, amikor egyszer csak Beregdarócon H. János fõmérõleolvasó a nyomásmérõ mutatóját a nullán találja pihengetni. A Társaságot annyira meghatja ez az egyébként meglehetõsen érdektelen létesítmény, hogy inkább az üzemi út felé indulnak el, hiába libeg a szalag vidáman az erõs szélben. Lemondunk az üzemlátogatásról, átsétálunk a kábé öt házból álló Szompácson, amelyhez saját kápolna tartozik, a kápolnához pedig saját turistaút, a K+ tényleg megtesz egy föl-le kitérõt a mûúthoz képest. A rendezést dicséri, hogy feltételes ellenõrzõhely mûködik az út iránytörésénél, kihagyhatatlanná téve a kanyart: „Írd be a lapodra!!!” áll az engedményeket nem ismerõ papírlapon. Beírom az igen szofisztikált karaktersorozatot, elsétálunk a kápolna és a hozzá tartozó apró temetõ elõtt, visszatérve pár lépés erejéig az országútra. Lovaspályán folytatódik az út, gyalogos nyomát nemigen látni, lóét viszont igen, úgy a lábának, mint az emésztésének. Nem is beszélve a szabályos idõközönként elhelyezett farudakról, ezek – mivel leülni alacsonyan vannak, tornagyakorlatokhoz pedig labilisak – valószínûleg lóval történõ átugrás céljából kerültek ide. Szerencsére szalagokkal találkozunk, ha már egyszer jelzés nincs. Újabb emelkedõ, körbelátással: Rádiháza a mögöttünk lévõ dombon túl terül el, Pusztaederics egy másik domb takarásában, Tófej egy harmadikéban, Söjtörrõl meg ne is beszéljünk. Elkanyargunk az erdõszélen, annyira megfeledkezve magunkról, hogy egy feltûnõen derékszögû kanyarban is továbbmenetelünk egyenesen az erdõbe. Kétszáz méter plusz, legalább megnézzük, hogy a fákon túli szántó ugyanolyan, mint a fákon inneni.


Bezerédi-erdõnél az elsõ pont õre és az elõzõ pont szállító sofõre olvasgat a digitális fényképezés rejtelmeirõl. Ipari kémkedünk, megnézve az elõzõ pont ellenõrzõkartonját (elég szakmai ez így?) megállapítjuk, hogy egész nagy létszámban került megjelenésre a teljesítménytúrázó társadalom. Kombájn duruzsolását hallom az erdõn túlról, klassz (és tényleg!) kis zöld gépezet aratja az elszáradt kukoricást. Letér az út a völgy aljába, megérkezik néhány résztáv, egyelõre résztvevõ nélkül a Válicka mentén, hogy aztán az újraegyesített útvonal a fahídon egyszerre keljen át. Erdõsarok, méregház, Söjtör a továbbiakban a sorrend, itt már kiengedjük a fékeket, mert a falu még mindig hosszú és így is a házszámokat nézem menet közben, hogy végre mikor érkezünk már célba. Végre azért megérkezünk: gratuláció, kitûzõ, oklevél a jutalom, mert nagyon szintidõn belül érkezünk meg, ellentétben a tavalyi helyzettel. Pár szelet kenyér után már utazunk is, leírhatatlanul hosszú nevû települések követik egymást, kivéve Pákát, mert az rövid. Jót kirándultunk ma az erdõben, köszönöm a társaságot Kerek repkénynek, Dórinak és Daninak, valamint köszönöm a rendezést a Joeyline-és-segítõi társaságnak. Valami az egész túrán furcsa volt, de csak késõbb tudatosult bennem, hogy mi: a Vas-völgy bejáratától (~5 km) kezdõdõen egyetlen másik túrázóval sem találkoztunk. Hátborzongató.


-Kékdroid-


Képek

 
 
ÍrottkőTúra éve: 20102010.10.20 18:32:42

Írottkõ 70


Ich brauche Zeit

Kein Heroin kein Alkohol kein Nikotin

Brauch keine Hilfe

Kein Koffein

Doch Dynamit und Terpentin

Ich brauche Öl für Gasolin

Explosiv wie Kerosin

Mit viel Oktan und frei von Blei

Einen Kraftstoff wie


Benzin


(Rammstein: Benzin)


Vonatút, állóhely a vagon végében. Valaki mondja még egyszer, hogy kihasználatlanok, aztán próbáljon helyet találni péntek délután a szombathelyi gyorson, Kelenföldön. Vagy beül a „pálinkát ebédeltem vöröshagymával” figurák mellé, negyediknek a négyüléses blokkba, vagy romantikusan letelepíti magát a kerékpárszállító rész padlójára, vagy a vonat végében áll meg és vállalja, hogy elzavarja az ütemesen érkezõ, dohányozni vágyó utastársait az arra kijelölt kocsirész felé. Mi az utolsót választjuk, Székesfehérvárig, ott kiürül néhány ülõhely. Ajkától pótlóbusz, a katasztrófa sújtotta környék nem látszik a 8-as útról, a gépfegyverrel strázsáló, védõmaszkot viselõ rendõrök igen. Somlóvásárhelyen újabb átszállás, zavartalan az út Szombathelyre, onnan pedig Kõszegre. Nagy társaság indul meg a szálláshely felé: Kerek repkény és testvére, Dóri, RitaB és párja, továbbá R.Gellért, Lestat1758 és egy darab droid trappol együtt. Elhelyezkedés, várakozás, nevezés. Alváskísérlet.


Ébresztõ, valaki másé. A következõ fél óra arról szól, hogy csukott szemmel próbálom magamat meggyõzni arról, hogy én még alszom. Határozott léptek haladnak végig a tornatermen, a léptek gazdájának a tevékenysége fénycsövek éles, hideg fényét varázsolja hozzánk. Kényszerû felkelés,  öltözködés, rutinos pakolászás. Mellettem Kerek repkény gyõzköd arról, hogy milyen jó is lesz most kirándulni egyet odakint az erdõben. Az is lehet ám, hogy a testvéréhez beszél. Sok az ismerõs - felbukkan Rushboy, Lépéshiba, moiwa és még sokan mások -, még több az ismeretlen túrázó. Az éjszakát röhögéssel és fingós-böfögõs poénokkal végigvidámkodó néhány alak már most dobozszámra dönti magába az energiaitalt. Lassan kiorientálódunk az udvarra, a rendezõi beszéd alatt lekésetjük Tincával a tömegrajtot. Megérkezik a két elsõbálozó, Repkény szobatársa és az õ barátja, innentõl az egyszerûség kedvéért Kata és Ákos. Beneveznek a 35-ös távra, indulunk: a rövidtáv egészen hamar elválik, innentõl Kerek repkénnyel kettesben maradunk a kõszegi sötét hajnalban. Piros a szín és sáv az alak, amelyet követni kell az írás szerint. Nevezett dokumentum egyébként amolyan klasszikus egylapos itiner, térképvázlattal, érzésre helyes táv- és erõs pontosításra szoruló szintadatokkal, valamint egy 3x6-os táblázattal a begyûjtendõ pecséteknek.


Aszfaltot taposunk, késõbb ez széles, keményre döngölt földúttá szelídül, sõt, a jelzés vidáman betérít egy egyszemélyes csapásra barangolni, hogy utána visszavezessen a földútra. Repkény beizzítja a hajtómûveket, igyekszem tartani a lépést: sietségünk két indokra vezethetõ vissza: az egyik, hogy estére Ákosék valamiféle közös evészetet helyeztek kilátásba – ehhez nyilván az evészeti helyek nyitvatartási idején belül vissza kell térni Kõszegre. A másik ok pedig Murphy örök törvényére vezethetõ vissza (Ami lemerülhet, az le is merül.), vagyis Repkény lámpájában gyengélkednek az akkumulátorok, az én lámpám pedig Dórit bosszantja a 35-ös távon. Szóval, szeretnénk minél tovább jutni világosban, ergo, sietünk, amennyire és ameddig tõlünk telik. Megérkezünk a Pogányokhoz, ami most nem egyházi kategória, hanem egy borospincés-hétvégi házas környék. Némelyik házból hívogató, otthonos, meleg fény árad ki az ablakon, készülnek az õszi munkákra a szorgalmas helybéliek, innen-onnan cefreszag csap arcul, a szõlõtõkéken már csak néhol látni pár töppedt fürtöt: ez a Pogányok. A végén emelkedõ zárja a völgyet, elõtte még vetek egy pillantást a fölénk tornyosuló hegyek sokaságára. Meredeken kaptatunk fölfelé, igyekszem megjegyezni a tájat, az utat, bevésni az emlékezetembe a hangulatot, az út egy része teljesen ismeretlen számomra. A másik részére a három évvel korábbi emlékek villannak fel, amikor Vándorköszörûssel és a túra elején Petamival gyûrtük az esõs-ködös kilométereket az 50-es távon. Fényeket pillantunk meg a hegyoldalban, az már az elsõ pont, az Enikõ-forrás. Megkapjuk a bélyegzést, haladunk tovább.


Az égbolt lassan, fokozatosan világosodik ki, az idõjárás lusta ahhoz, hogy szétkergesse mára a felhõket, egész nap a szürke szín változatos árnyalataiban gyönyörködhetünk, ha felnézünk. A sûrû párában az õszi erdõ színei is fakónak, tompának hatnak, mintha egy kopott színezésû, régi filmben sétálnánk. Lassan beérjük a mezõnyt, lejtõn trappolunk, találkozunk RitaB-ékkel, nem utoljára a mai nap során, majd a többiekkel: Lestat1758-cal, késõbb R.Gellérttel, bandrás61 és Tamási Géza duójával, Joeyline-nal. Még mindig a piros színû, sáv típusú jelzést követjük, ahogy fel-le hullámvasutazik velünk: amikor már azt gondolnám, hogy közel járunk Velemhez, akkor újra bevisz az erdõbe, ismét fölfelé. Nemsokára már érdemes fényképezni, igaz, a képek életlenre, tompára sikerülnek. Egész nap. Eljutunk a Szerpentin ellenõrzõpontra, itt a fára erõsített szúróbélyegzõvel kell igazolni ittjártunkat és már csak le kell trappolnunk Velemre. Óriási, szürke épületegyüttes áll elhagyatottan az út szélén, ez az egykor állítólag szebb napokat is látott Avar szálló. Fedett fahídon sétálunk be az Alkotóház udvarára, itt az elsõ pont, ma még kétszer visszajövünk ide. Most viszont gyorsan tovasietünk Bozsok felé, az enyhén, de folyamatosan emelkedõ kék kereszt jelzésen. Néha kibukkan egy ködös kilátásféle a fák között, végül egy váratlan kis lejtõn megérkezünk Bozsok legszélére, kisteherautóból osztják a bélyegzést. Bozsokig tartott a bemelegítõ etap, innentõl jönnek a húzós, izzasztó, meghalós emelkedõk. Rögtön itt az elsõ: mélyúton trappolunk, kidõlt fák alatt bújunk át, majd eloldalgunk a hegy aljában. Ideje másik sebességfokozatba kapcsolni, nagy nyomaték, kis sebesség kell nekünk az Írott-kõre. Kiérünk egy széles útra, valaha a határõrség által vágott nyiladék lehetett, legalábbis a tetején a vezeték nélkül hagyott, magányos távírópózna erre  utal. Visszatekintek, a hegy aljában, ahol Bozsok házai sorakoznak, most csupán néhány sötétebb árny mutatja, hogy ott lakott település fekszik, ennél távolabb pedig hiába próbálok tekinteni. Felérkezik Kerek repkény, szorgosan fényképezve, kicsit könnyebb terep vár ránk, a DDK útvonaláig csupa érdekes kõalakzat mellett sétálunk el, az ösvény néhol egészen közel visz a szakadék széléhez. Itt a Kalapos-kõ, az óriási, eltéveszthetetlen kód egy fa törzsére festve fogadja a hegyre érkezõket. Körbejárjuk kicsit a sziklát, alattunk meredek lejtõk húzódnak észak és dél felé. Kisétálunk a DDK útvonalára, találkozunk a ránk váró R.Gellérttel, együtt sétálunk fel Írott-kõre, majd le onnan Velemre. Mellettünk keleten a Sötét-völgy sûrû bükkerdeje terül el, a völgy aljában, mélyen patak rohan. Nyugatra az úttól a határsáv ültetett növényzetét találni, fenyves, nyírjes nõ vegyesen. Köztük, valahol határkövek sorakoznak. Az útvonal csalóka: a völgy és a mi széles utunk közötti szintkülönbség mindkét fél részérõl csökken, vagyis jól leereszkedünk, mielõtt elkezdõdne a hosszú kaptató a hegytetõre. Kitér a zöld sáv, nekimegy meredeken az immáron bal oldalunkra kerülõ völgy túlsó felének, szorosan az államhatár mellett: ez a Vasfüggöny-turistaút – nekünk azonban nem kell, hiába térnek többen is arra az útra. Az emelkedõn lassan szétszakad társaságunk, a piros sáv beérkezésétõl bambán bámulok az irtásra, amely a múltkor még nem volt itt. Jönnek a többiek is, pihegünk egy kicsit, majd jöhet az utolsó szakasz Írott-kõre, eleinte az erdõ nemrég kialakított szélén ballagunk, majd a határmenti fenyvesen átvágunk. Erre emlékszem, ez a végét jelzi az emelkedõnek, nem is csalódom: a közös OKT-DDK bélyegzõnél megvárom Kerek repkényt. Nyer egy fogadást – én úgy véltem, hogy innen felérve jobb kéz felõl esik a bélyegzõt rejtõ fémdoboz. Rosszul emlékeztem, egy fullextrás forró csokit bukok most el.


Az ellenõrzõpont a túra szimbólumául is szolgáló Árpád-kilátó tövében vert tábort, dianás cukorkával kínálnak, elrágcsálom, amíg felkanyargunk a torony tetejére. Az erdõ egy kellõen nagy sugarú körben eltûnt innét, ez is új motívum, kár, hogy a sûrû köd miatt a látótávolság csekély, a távolabbi dombok, hegyek csak elmosódottan, homályosan bukkannak fel. Repkény megreggelizik, aztán lelimbózunk – egészen biztosan nem az én testalkatomra méretezték a csigalépcsõket. R.Gellért odalent vár, együtt indulunk, nem túl meglepõ, de sokkal könnyebben esik a lépés, kényelmesen felgyorsulunk. Rögtön Írott-kõ alatt szembetalálkozunk Tibettel, aki olyan gyorsan fordul meg a ponton, hogy már a fenyves végén utol is ér minket. Hamar vége szakad az oda-vissza résznek, elsétálunk az Asztal-kõ alatt, széles utat követünk, a tömeg így egyáltalán nem érzékelhetõ. Aranyló levelû fák között trappolunk, ismét sietõsre fogva a lépést, csábítóan hangzik a forró tea és a zsíroskenyér a velemi ponton. Egy helyütt elkeskenyedik az út, egy sziklánál bámulunk az alattunk húzódó mélységbe. Rátérünk a Hosszú-völgy széles ívben kelet felé kanyarodó irányára, mindkét oldalunkon meredek hegyoldal tornyosul: a Kõszegi-hegységben úgy tûnik, minden hegy ilyen hirtelen emelkedik. Elérünk egy víztisztítónak álcázott rakétakilövõ állomást, ez már Velem széle, az újabb házak egészen felkúsznak az erdõbe, a hegyek oldalára. A többségük egyenszürke színû, borostyán fut az oldalukon, szinte beleolvadnak a hasonlóan szürke kérgû bükkök között a tájba. Visszatérünk Velembe, a ponton megszavazunk egy hosszú szünetet, megebédelünk, teázunk, közben Kerek repkény távbeszélõn kapcsolatot létesít húgával, aki elárulja, hogy éppen felfelé kapaszkodik Kalapos-kõtõl, Kata és Ákos pedig valahol követik, remélhetõleg. Tárogató hangja búsul a ködben, eleinte – amíg csak hangol a mûvész, vagy bemelegít, vagy mi a csuda – elég hülyén úgy tûnik számomra, mintha valami reklámszlogen harsanna fel. Érdekes (inkább égõ, hmm), hogy a mostani világban elõször eszembe sem jut, hogy valaki, csak úgy, a saját örömére, hangszeren kezd játszani. Találkozunk dnvzolival, akivel a rajtban már találkoztunk egy pillanatra, most érkezett meg az 50-es távon a velemi frissítõpontra. Beszélgetünk egy kicsit, aztán mi lassan szedelõzködünk. Elhagyjuk ismét Velemet. Lestat1758-cal és Joeyline-nal együttesen elindulunk fölfelé, innentõl négy részre osztom a túrát: föl a Hörmann-forrásig, föl a Tábor-hegyre, föl az Óház-tetõre és ami utána következik.


Még Velemrõl sem érünk ki, amikor szerény létszámú lakodalmas autókaraván halad el mellettünk nagy óvatossággal. Utána következik az ismerõs kaptató, széles, jól járható út, amely kissé megsínylette az idei csapadékos idõjárást. A kápolnától alig nyílik valami kis kilátásnyi szünet a susnyában, azon át is csak fátyolosan látni valamit a nem is oly távoli dombokból, késõbbi útvonalunk színhelyérõl. Rengeteg a kiránduló, gyerekek, felnõttek, mindenki mászkál mindenfelé – mi is simán elsétálunk a Kéktúra emlékmû és a három kereszt felé. Zsákutca, a jelzett út vagy tíz méterrel mélyebben fut nyugat felé. Joeyline jön utánunk, némileg megrovón mondja, hogy õ csak minket követett. Hiába, minket követni eltévedésszakmailag rendkívül veszélyes, mert képesek vagyunk egészen egyértelmû helyeken rossz irányt választani. Kiérünk a hegységet feltáró, itt még közforgalmú mûútra, kirándulókkal teli busz érkezik éppen, utasai lelkesen lecsapnak a sült gesztenyét árusító bácsi portékájára. Trappolunk tovább, toronyiránt, törésekkel teli utunk végén egy adótorony bukkan fel. Vége a meredeknek, végre némi kényelmes szünet következik: nevezetes helyszínt értünk el, a Kéktúra elsõ, vagy, ha úgy tetszik, utolsó kilométereinél tartunk. Letérünk a Hörmann-forráshoz, megtöltjük a reggel óta kiürült palackokat friss, hideg forrásvízzel, tudjuk, most bõségesen felhasználhatjuk a tartalékokat, építve a Hét vezér-forrás biztos vízhozamára. Visszamászunk a mûútra, amelyet egy meredek, hosszú lejtõre cserélünk: óriási bükkös kíséri utunkat, zölddel vegyülõ szürkeség vesz körül, amerre nézek. Enyhe kocogásra váltunk, kímélni és lazítani a térdet, bokát. Visszacsatlakozik az éppen, hogy egy sáv széles, avaros szegélyû mûút, innen csak pár perc a Stájerházak. A szépen karbantartott épületek mellett igényes pihenõhelyet találni, az ellenõrzõpont mellett éppen épül az örök és megbonthatatlan magyar-osztrák barátság. Repkény piros kabátja elnyeri a pontõr tetszését, a ponton osztott piros alma pedig az enyémet. A bükkös marad a továbbiakban, egy idõre a mûút is velünk tart. A jelzést viszont kicseréljük a túra egyedi, fehér paca jelére, amelyet néhol Í70 feliratok támogatnak. Az út minõsége változékony, az eleinte széles csapást hamar egynyomos, csúszós ösvény váltja fel, a hosszú lejtõ tart olyan sokáig, hogy két hanyattesést is van alkalmam bemutatni rajta. Széles hegyoldalban baktatunk lefelé, a szemközti oldalon óriási sziklaomlás maradványai terülnek el a fák zöld-sárga lombjain túl. Leérkezünk egy völgybe: térkép, iránytû nélkül itt könnyû eltévedni annak, aki nem tudja, mi célt szolgálnak a rejtélyes fehér pettyek. Egy fán felirat ismerteti a Szikla-forrás irányát – népszerû név ez a források körében – és az idill közepén megcsörren a telefonom. R.Gellért jelentkezik a vonal túlsó végén, útbaigazításért, ugyanis valahogy a Nyugati Zöld jelzésen maradt, amely még mindig a Vasfüggöny-turistaút, viszont erõs rokoni vonásokat mutat Északi elõnevû társával. R.Gellértnek szerencséje van, mivel nálam speciel csak egy régi Kõszegi-hegység térkép pihen a táskában, Lestat1758 viszont vadonatúj kiadású példánnyal rendelkezik és segítséget tud nyújtani. Megbeszéljük, hogy legjobb lesz, ha visszatér az utolsó látott fehér pöttyig, mert a szolgáltatott információ alapján nem sikerül egyértelmûen megállapítani R.Gellért pozícióját. Az összeköttetés megszakad, emelkedõ aljába érkezünk közben: innentõl a Tábor-hegyig csak fölfelé van, meg némi vízszintes. A bükk uralkodása megtörik, fenyvesek, borókások bukkannak fel. Megérkezünk egy nyeregbe, kis õrház vigyázta egykor a vasfüggöny sértetlenségét, ma már csak az erdõ csendjére figyel és évente egyszer, õsz derekán nagyobb létszámú turista sétál el mellette. Kezdem megszokni, hogy az emelkedõ dõlésszöge mindig ugyanolyan nagy és a Tábor-hegy sem kivétel. Útközben érdemes visszatekinteni, az Óház-tetõ vonulata zárja le a láthatárt, az egykori bástya teteje magasan a lombkorona fölé emelkedik, észak felé pedig a Gyöngyös és azon túl a Répce völgye sejthetõ, az már osztrák terület. Sûrû borókásban vezet fel a hegytetõre a keskeny ösvény, a csúcskõnél megállunk, csokit majszolunk, miközben sorra mindhárman feljegyezzük az igazoló kódot.


A rövidre szabott pihenõ után továbbállunk, irtáson, erdõn keresztül elõször elérünk egy mûutat, majd elhagyjuk azt. Õszinte bánatomra a párás idõben még a nyílt szakaszokról sem nyílik messzire kilátás, legutóbb innen, ha tisztán látni nem is, azért körvonalakban fel lehetett ismerni az Alpok keleti vonulatait, csúcsait. Ezen lamentálva érjük el a meredek, törmelékes lejtõt, amely a Paradicsomos névre hallgató ellenõrzõpontig visz. A paradicsomra a környéken egyedül a pontõr autójának a színe utal, az viszont száz százalékban. A következõ hat kilométeren kicsit felgyorsítjuk lépteinket, kompenzálandó az emelkedõk sétatempóját. Széles földúton trappolunk elõre, lelkesít, hogy már túljutottunk a féltávon, hogy egy darabig nem lesz komolyabb emelkedõ. Aszfaltra térünk rá, az országhatár mellettünk húzódik, Rõtfalva és Rendek házai, templomai fehérlenek a párán túl a völgyben. A nyílt útról gyönyörû látvány tárul elénk, a Tábor-hegy és az Óház-tetõ tömbjeinek az oldalában ezer színben pompázik az erdõ, ha még oly fakón is. Elérjük a Kereszt-kúti pihenõhelyet, takaros kis házak között egy tekintélyt parancsoló méretû palota emelkedik, kár, hogy ablakai hiányoznak, belül pedig csak az üresség honol. Talán egyszer valakinek megéri majd életet lehelni ebbe a helybe – és talán olyan mentalitással, hogy a vékonyabb pénztárcájú gyalogos turistát is szívesen fogadják. Véget ér az irtásos szakasz, erdõben kanyarog alattunk az aszfalt, nemsokára egy tábla mutatja a határátlépõ pont irányát: kék kereszt jelzés kapaszkodik fel mellénk, egészen a Hét vezér-forrásig kísér. Már messzirõl látni a forrásnál pihenõ, tüzet rakó társaságot, egy nagyobb kirándulócsoport most indul tovább útjára. Elsétálunk a Kispista-út mellett, visszakanyarodunk a forrás felé. A pecsételés után megszavazunk egy rövid pihenõt, szendvicset majszolunk, friss forrásvízzel öblítjük le.


Erõt gyûjtünk: az Óház-tetõ következik, az egész túra utolsó komolyabb emelkedõje. Ahhoz képest, hogy erre készültünk a leginkább és talán tényleg ez a legmeredekebb, nem tûnik olyan fárasztónak. Ezúton is köszönöm annak a sporttársnak, aki elengedett fölfelé – igaz, odafent aztán kiállok megvárni Repkényt, együtt érkezünk meg a hegytetõre. Itt zsíroskenyérrel kínál a lelkes pontõr, érdeklõdöm a távon indulók száma felõl, nem emlékszem már, hogy 43-an vagy 46-an vagyunk. Lestat1758 megáll enni, mi Repkénnyel felkapaszkodunk a toronyba, itt kapjuk a hírt telefonon, hogy Dóri már beért – késõbb tudjuk meg, hogy nem sokkal ezután Kataáék is megérkeznek, még szintidõn belül. Körülnézek: alattunk Kõszeg terül el, nehezen, de kivehetõek a belváros jellegzetes épületei. Körülöttünk pedig az eddigi útvonal, a Tábor-hegy sziluettje – errõl eszembe jut R.Gellért, de hiába próbálom hívni, géphang közli, hogy az elõfizetõ nem elérhetõ. Induláskor még beépítek a szervezetembe egy gazdagon fûszerezett zsíroskenyeret. Nagy, íves kanyarral eltérünk, végre, hosszú, egyenletes lejtõ áll elõttünk, kicsit kocogunk, jólesik az eltérõ mozgás. Mellettünk gyönyörû sziklaalakzatok emelkednek ki az avarral fedett talajból szürkén, ridegen. Néhol látszik, hogy utcák indulnak ki a völgybõl, mi viszont maradunk a kevésbé civilizált vidéken. Egy utolsó nagyobb ereszkedéssel megérkezünk reggeli útvonalunk egy pontjára, a Kenyér-hegy alá. Itt halad el a 35-ös táv mezõnye Kõszeg felé, számukra ezek már az utolsó kilométerek. Újra elérjük a jelzés elválását a széles dózerútról, tehát újra betérünk kanyarogni az erdõbe. Újra megnézzük magunknak a Pogányok szõlõhegyeit, itt el is térünk a reggeli iránytól a sárga „irányított kör” (idézet a rendezõségtõl) jelzésen. Figyelem a szembejövõket, néhányukon erõsen meglátszik, hogy a túra végén járnak. Sok a gyerek – nagyon sok! – és úgy általában, több emberrel találkozunk ezen a rövid szakaszon Velemig, mint az egész túrán másutt. Cákig különösebben érdekes dolgok nem történnek: kikerülünk pár hektárnyi bekerített susnyát, amelyet semmi nem különböztet meg a bekerítetlen susnyától, leszámítva nyilván a kerítést. Elõttünk, mellettünk, a szõlõn túl pedig a ma bejárt hegyek, magas gerincek emelkednek, zöldellnek. Kicsit mintha a felhõzet is vékonyodni kezdene és egy kis halvány, fátyolos napsütésben is részünk lehet délutánra.


Megérkezünk Cákra, csak érintjük az apró falut, elhaladunk a falu végén sorakozó szépen kimeszelt mûemlék pincék mellett. Az épületek többsége laikus szemmel nézve jó állapotban van, csak az egyik ház rogyott meg, mintha oldalról nekihajtottak volna egy masszívabb jármûvel. Rövidesen ismét megérkezünk Velemre, a falu szélén még találkozunk szembejövõ rövidtávos túrázókkal. Az ellenõrzõponton ismét megállunk, eszünk pár falatot, iszunk pár bögre gyógynövényes teát. Utóbbi különösen jólesik, felmelegíti a testet-lelket. Repkénnyel és Lestat1758-cal összenézünk, egész jól állunk idõvel, így nem ülünk sokáig, még érvényes az elv: minél tovább kell jutni világosban. Elbúcsúzunk a szívélyes pontõröktõl, megcélozzuk a sárga körséta jelzést, elõször kissé bizonytalankodunk, aztán észrevesszük, hogy át kell haladni az általam ismeretlen rendeltetésû, viszont impozáns várkapuszerû építmény kapuján. Ezt követõen a jelzés összevissza tekereg velünk a Velem és Kõszegszerdahely közötti szõlõhegyen, felmegy egy erdõszélre, onnan pedig vissza lemegy egy szélesebb földútra. A kilátás legalább szép az útról – a Szent Vid-hegy és a kápolna szépen kivehetõ, a magasabb hegyek karéja védelmezõn öleli körbe Velemet. Sok kanyar után, fokozatosan, lépésrõl lépésre közelebb kerülve a faluhoz, megérkezünk Kõszegszerdahelyre. A Sanyi névre hallgató vegyesboltot elhagyva aztán távozunk is, a helybéliek élénk figyelmével kísérve. Szántók mellett sétálunk el mielõtt betérnénk az erdõbe, itt szembesülünk a túra utolsó utáni kaptatójával, amely szerencsére viszonylag hamar véget ér. Ez az Irtás-hegy, a nevével ellentétben erdõs az egész, a pontõr nem a tetõn, hanem az út iránytörésénél ül, egy aprócska tábortûz mellett. Hideg lesz este, fel kell készülni. Kezd szürkülni, nekivágunk az erdõnek, az út mindenfelé kanyarog, egy enyhén jelzett elágazásban el is vétjük a kanyart, Lestat1758 veszi észre, hogy egy ösvény nélküli, avar borította irányt kell követni, a jelek ugyanis arrafelé vezetnek. Ezek után fokozott figyelemmel trappolunk tovább, nagy sebességet diktálva, a cél, hogy még ne legyen szükség a lámpánkra a csömötei pont eléréséig. Kanyargunk tovább, már nem is próbálom összhangba hozni a valóságot az itinerrel, a lényeg, hogy jelzést lássunk. Egy elágazásra lelünk, a Szent Márton út – a táblán latinul is szerepel, mint Via Sancti Martini – sárga sávja itt tér el északon Kõszeg, délen Szombathely felé, továbbá a piros sáv is itt válik el tõlünk. Marad újra a körséta jelzés, egyre sötétebb van, a figyelmem megoszlik az úton elterülõ, néhol tekintélyesre duzzadt pocsolyák és a jelzések között. Lejtõ tetejére érkezünk, lesuhanunk: kiérünk az erdõbõl és még valamennyire világos van. Lent ráfordulunk a csömötei egyenesre, hétvégi telkek mellett visz az út, az ellenõrzõpontot képviselõ számkódot egy beton villanyoszlopon találjuk. Felfirkantjuk a lapra, már lámpafénynél, ha nem lenne felhõs az ég, akkor a „látni és látszani” elv teljesítéséhez elég lenne a „látszani” érdekében használni a lámpát, a Hold fénye átszûrõdik annyira a felhõtakarón, hogy a gyalogláshoz ne kelljen feltétlen lámpát használni.


Megérkezünk Lukácsházára. Halvány emlékeim vannak arról, hogy a Gyöngyös völgyének falvai elképesztõen hosszúak, és a Lukácsháza-Gyöngyösfalu-Gencsapáti összenövés délen csaknem szünet nélkül csatlakozik Szombathelyhez. Most is szembesülök a valósággal, Lukácsházán az a bõ egy kilométer sokkal többnek tûnik, mint amennyinek normális esetben tûnne. Ezért aztán Repkénnyel közmegegyezéssel megpróbálunk gyorsabban haladni, Lestat1758 pedig rendíthetetlenül tartja a lépést. Kiérünk Lukácsházáról, átkelünk a forgalmas 87-es úton és a kevésbé forgalmas 18-as, Szombathely-Kõszeg vasútvonalon. Szántóföld szélén baktatunk az ellenõrzõpontig, nem ez a szakasz lesz közönségdíjas nálam, annyi bizonyos. A pontõrök tábortüze már messzirõl látható, egy parázsló fénypont a sötétben. Csak érjünk már oda, érjünk ki errõl a sötét, gödrös mezei útról! Repkény próbál a lámpával nekem is világítani, néhány pocsolya után megtanulom megkülönböztetni a vízfelületet a csupasz földtõl. A lehetséges legnagyobb sebességgel haladunk, amelyet ki tudunk préselni magunkból. A fák sötétjét lassan külön tudom választani az égbolt sötétjétõl, a tûz azonban csak nem kerül közelebb. Menni tovább, menni, minél gyorsabban. Kerek repkény sietõsen szedi a lábait mögöttem, amikor a lámpa fénye kicsit hosszabb árnyékot rajzol nekem, visszább veszek a sebességbõl, hogy utána társam biztatására újra gyorsabban haladjunk. Végre, megérkezünk a pontra, a pontõrök egymás szavába vágva magyarázzák, hogy az a néhány közeli fénypont lesz Kõszegfalva, azon túl a nagy fénymaszat az égen már Kõszeghez tartozik. Igyekszem majd nem eltéveszteni. Sikeresen szabadulunk, Lestat1758 kissé lemarad, az út továbbvisz a szántó szélén, kikerülve egy erdõfoltot, éles kanyarral elõször kelet felé fordulva, majd visszatérve a mûútra. Az éles kanyarban sikerül elcsúsznom egy sárfolton, elõször még megtámaszkodom a túraboton, azonban ahová lépek, hiába tûnik stabilnak, az is híg, csúszós sár. Elvágódok, mint egy zsák cement, egészen váratlan szóösszetételeket kreálva estemben. Feltápászkodom, halkabban puffogva taposom tovább a földutat, közben egy, két Bz-motorkocsiból álló vonat robog el Kõszeg felé. Az aszfalton megnyugszom, nincs több sár, a sebességet Repkény javaslatára nem csökkentjük, a vacsora kézzelfogható közelsége elképesztõ motivációval bír mindkettõnk számára. Átballagunk a néptelennek tûnõ Kõszegfalván, alig találkozunk pár emberrel, pedig még fiatal az este. A vasút mellett rátérünk a kerékpárútra, ez már egészen Kõszegig elvisz, az állomás felõl halványan hunyorognak az álló Bzmot fényszórói. Betrappolunk a városba, találkozunk a teljes menetfelszereléssel a vasútállomás felé tartó sétáLós bácsival, aki már jó három órája célba ért.


Az elõzõ estérõl ismerõs úton sietünk végig a városon, a várfal mellett már örülünk, itt a vége. Az utcán a szállásra épp visszatérõ Lépéshibáék biztatnak egy célsprintre, egy autóból pedig az elsõ túrájukat teljesített Ákosék köszönnek ránk. Odabent nagy társasági életet találunk, a fõrendezõ úrtól átvesszük a díjazást, hagyományos, fehér alapon stilizált kilátós kitûzõt választok, Repkény hasonlót, csak zöld háttérrel. Még váltok Tincával pár szót, ajánl egy éttermet, végül mégsem oda megyünk (belezavarodok abba, ahogy elmagyarázom :)), rábízzuk magunkat Ákos helyismeretére. Ennyi lenne az Írottkõ 70, nehéz túra gyönyörû tájakon, kedves pontõrökkel. Köszönöm a társaságot Kerek repkénynek, aki elviselte a nyirmogásomat, Lestat1758-nak, aki ismeretlenül is elviselte a szövegelésünket, R.Gellértnek, aki történeteivel lekötötte a figyelmemet Írottkõre fölfelé és Joeyline-nak arra a rövid idõre a Szent Vid-hegyig. Köszönet az Olvasónak, hogy volt türelme idáig elviselni virtuális szómenésemet és természetesen köszönet a Rendezõségnek a túráért. Szeretnék gratulálni mindenkinek, a gyorsléptû hosszútávosoktól a legnagyobb táv/emelkedõ arányt leküzdõ 50 km-es távot teljesítõkön át a 35 km-es távon helytállókig!


Reggel félig üres tornaterem fogad, sokan elutaztak már újabb túrák után nézve, vagy éppen haza. Némán pakolunk össze, a hidegben sietõsen sétálunk a vasútállomásra. Alig ülnek páran a két Bzmot-on, amikor végre elindulunk, elnézek a hegyek felé. A ködben nem látni semmit, a hegyek elbújtak, de tudom, hogy ott tornyosulnak, keleti elõhírnökeiként az Alpok sokezres csúcsainak.


-Kékdroid-


Képek

 
 
Less Nándor emléktúra (Nomád terepfutás/No megállj csak!)Túra éve: 20102010.10.12 17:57:07

Nu pagagyí! - No megállj csak!


Less Nándor Emléktúra 60 – Szívós János Emlékév a túrán


Röviden csak annyit, hogy a Bükk még mindig ugyanolyan gyönyörû, Ódorvár még mindig ugyanolyan meredek, a rendezõk még mindig ugyanolyan kedvesek és Három-kõre még mindig ugyanolyan borzasztóan sokáig tart felérni, mint három évvel ezelõtt. Inkább néhány képet emelnék ki az idei túrából, amely jobban megmaradt.


Képek, most ide linkelve, mert.


Utazás, odafelé. Kicsit gyengélkedik mindkét motor. Az autóé nyomatékilag, a droidé meg reakciósebesség szempontjából. A társaság illetékes közlekedésmérnökének is ötven kilométer gyaloglás kell, hogy feldolgozza az utazás viszontagságait.


Cserépfalu, rajt. Kevés számú idén az érdeklõdõ, vagy csak jobban eloszlanak és ezért nem feltûnõ a tömeg? Moiwa, Vándor Csillag és Lestat1758 várakoznak indulásra készen, kicsit arrébb Bell Sanyival futunk össze, meg odakint Nagy Attilával. Az elõnevezés erõsen életképes megoldás, egyetlen ronda, olvashatatlan tollvonást sikerül csak produkálni egy íven a nevem mellé és máris benevezésre kerülünk. Kerek repkény, a hosszú kényszerszünetrõl mostanában visszatérõ Kisklifli és Vakond87 társaságában a hajnal elsõ fényeivel elindulunk, kirándulgatni az erdõbe. Hideg van, a kezem körbefagyja a síbotok markolatát.


Cserépváralja elõtti emelkedõ. Erre nem is emlékeztem, hogy egyáltalán itt van, pedig itt van. És meredek. És hogy siet mindenki! A fülemen veszem a levegõt, de közben arra gondolok, hogy az elalvás kényelmes, ám zselé megoldás volt tavaly a hosszútáv elbliccelésére.


Cserépváralja utáni emelkedõ. Hohó! Erre készültem, nem is érint annyira meg, mint az elõzõ. Vakond87-ék múlt héten megedzõdtek az Egyeskõn, Repkény most amúgy is szárnyal, én meg vánszorgok utánuk. Elérjük a tetõt, balra kis templom, jobbra párás, ködpamacsos kilátás a Bükkalja dombjaira. Hexasakkfigurák mutatják az elsõ ellenõrzõpont irányát, letérünk.


Kaptárkõ, elsõ ellenõrzõpont. A kaptárkõ magas és szép is, Kisklifli pedig a ponton összefut egy régi túratársnõjével és az õ fiával, az egyszerûség kedvéért innentõl Zsuzsa és Péter néven referálok rájuk. Innentõl aztán a lányok megtáltosodva elhúznak elõre, Vakond87-tel a fontolva haladás technikáját valósítjuk meg.


Dobi-rét és Oszla között. A Felsõ-szoros elõtt is adódik némi közlekedési nehézség a felázott zsombékoson, de az igazi móka a sárga sávra való visszatérés után kezdõdik. Néhány új patak keletkezett az elmúlt idõk esõzésének a hatására és most ezeken mindegyiken át kell valahogy kelni. Moiwa újra utolér és elsuhan, patakon, zsombékon keresztül, miután az elsõ ellenõrzõpont környékén véletlen a „Körbe-körbe a Mangó-tetõ körül” címû alternatív túramozgalmat teljesítette. Valahogy mi is kiérünk a lápvidékrõl, dombok sorozatán mászunk át. Piros tanösvény jelzésen is sétálunk, a növényzet állapotából úgy ítélem, nem ez a Bükkalja legnépszerûbb útvonala a földrajztanárok és az érdeklõdõk körében. Innen már csak egy kis kapaszkodás és sok ereszkedés megérkezni a Hór-völgybe, a névadó patak bõséges vízhozammal, sebesen száguld lefelé. A rendezõk elõrelátóan hidat építettek a zúgó patak fölé, a híd korlátját eredeti megoldással rögzítették a környezethez.


Oszla, globális etetõpont. Látszik Ódorvár és ez mégsem keserít el: az emelkedõn kevésbé fognak fázni átfagyott kezeim és még talán a magammal cipelt síbotoknak is hasznát veszem. Még itt érjük Vándor Csillagékat, aztán õk hamarabb ellépnek, amúgy is nagy a forgalom, erre talán minden táv elkószál. A lekváros kenyér világbajnok. Az üdítõ is.


Ódorvár, régi KL jelzés. Szerencsére erre a szakaszra csak úgy emlékeztem, hogy valami ocsmányul meredek parton kellett felmenni. A meredekség stimmel, de most igyekszem beosztani azt a kevés energiát, amely felett diszponálok, így van idõ élvezni az erdõ, a vízmosásban csörgõ patak látványát. Más kérdés, hogy közben a többiek úgy elhúznak hegynek fel, mint a vadlibák délnek. Repkény azért megvár a vödör tetején.


Ódorvár. Párás a levegõ, ennek ellenére elképesztõen szép a kilátás, a patak görbén kanyargó vonala fémszínûen veri vissza a napfényt, mintha olvasztott ezüst csordogálna a völgyben. A ponton kapunk delfines csokit, a forrásnál pedig utolér marton4. Továbbá utolér a civilizáció is, egy darab mobiltelefon formájában. A beszélgetés után kikapcsolom a masinát, majd azt mondom, hogy nincs térerõ. Ördögöm van, tényleg nincs térerõ. Loholok a társaság után, mert mindenki bekapcsolta ma a turbó fokozatot, csak én nem. A KL meredek lejtõjénél pont találkozom Kerékgyártó Petivel, majd elegánsan kiküszöbölök egy esést a síbotokkal. Mégsem volt haszontalan ötlet elhozni õket.


Tebepuszta elõtt és Tebepusztán. Leérek a völgybe, nagyjából összébb tagozódik a társaság. Megtudjuk, hogy az Egres feltételes ponton csak pontõrt találunk, pecsétet nem, így aztán az itiner kicsit hiányos marad. A leányzótól azért egy autogramot kérhettünk volna. Sétálunk felfelé a Hór-völgyben, a mocsaras szakasz óta dédelgetett föld- és iszapdarabkák a cipõmben Ódorvár alatt némi kaviccsal egészültek ki, meg kell állnom, hogy megszabaduljak a potyautasoktól. Utolér Zsuzsa és Péter, egy ideig rámbíznak egy marék ritka és értékes gombát, (amelyiknek elfelejtettem a nevét) hogy majdan ruházzam rá Kiskliflire, de végül a lányok utolérésre kerülnek és nem kell gombahordozóként funkcionálnom tovább. Elszalad mellettünk VadMalac, kiengedett fékekkel. A terepjáró tavaly lassabb volt. A túra idén a Pazsag-völgy / Pokol-völgy kombináció helyett a Balla-völgyön keresztül közelíti meg a mûutat Bánya-hegy alatt, így érintjük Tebe-pusztát is, végre látom világosban. Van mit pótolni: tó, völgy, hegyek. Vadregényes környék, valóban. A pontõrök kólával kínálnak, felhajtok pár pohárral, úgy érzem, szükségem van a cukorra.


Répáshuta. Itt található az ország talán legnagyobb, használatban lévõ UAZ-gyûjteménye, hovatovább az az érzésem támad, hogy valami helyi népszokás lehet UAZ-t tartani. Nem is igazi ember az, akinél nem áll az udvaron legalább egy UAZ. Egyébként takaros, kicsi falu, körbe mindenütt hegyekkel.


Bánya-hegyi parkoló. Hurrá, megint etetés. Kihasználom az alkalmat és megint lecsapok a lekváros kenyérbõl épített hegyre. Kerek repkény elsõ látszatra a „zsíroskenyér+alma egyszerre” trükkel próbálkozik, aztán kiderül, hogy csak helyhiány miatt állította össze a különös szendvicset. Elétkezgetünk valami húsz percig.


Három-kõ elõtt, Három-kõ, Három-kõ után. (Az már Tar-kõ.) Díjnyertes útszakasz, az év bármely szakában csodaszép, még akkor is, amikor sár van és köd. Márpedig most nincs sár, gyönyörû, tiszta az ég és kicsit kevésbé párás a láthatár is, mint reggel volt. Elõször itt van a zöld négyszög emelkedõje, ahogy levágja a nagymezõi mûút kanyarjait. Aztán az érkezés a nyeregbe, ahol a mûút megérkezik a hegyre. Aztán az egynyomos ösvény, ahogy kanyarog és közben hol kényelmesen, hogy erõsebben emelkedik. Aztán az erdõbõl hirtelen kihuppanás Három-kõre és a kilátás mindenfelé, majd visszabújás az erdõbe. Rátérés az OKT-ra és a séta Tar-kõre. Tar-kõn leülünk pihenni, nem sokáig, mert közben Vakond87 utánaszámol a szintidõnek és illene legalább azt tartani. Lelépünk.


Imó-kõnél. Ne rohanjunk ennyire elõre. Elõször még le kell ereszkedni a Fennsíkról, meredek, poros ösvényen. Kénytelen vagyok gyorsan szedni a lábaimat, ha nem akarok szánkózni egy jót. Elkanyargunk, jelzések váltják egymást, a kék kör kissé hiányos, de a szalagozás bõven kárpótol érte. Átvágunk egy közepesen hosszú csalánoson, dobok egy könnyed esést oldalra, majd a hegy gyomrából kizúduló víz egyre hangosabb moraja mellett megérkezünk Imó-kõ alá. Sosem láttam még ennyi vizet lezúdulni innen.


A végtelen zöld sávon. Elõször még jó meredeken felkapaszkodunk a gerincre, ez eléggé ingergazdag. Utána az út kezd kissé kevésbé ingergazdaggá válni: pedig visszatekintve szépen sorakoznak a Bükk kövei és a mellettünk húzódó hegyhátakra is van kilátás. Mégis, egyre csendesebbek leszünk, a végén csak menetelünk némán elõre. Vakond87-tel végsõ mentsvárként a vasúthoz fordulunk, mint ébresztésre alkalmas témához. Mûködik. :) Megérkezünk az újabb pontra, itt mézes puszedlival kínálnak, bátran vehetünk sokat.


Oldal-völgy elõtt. Leereszkedünk a Bujdosó-kövek felé, az út meredek és kissé sötét, annál jobb érzés kiérni a Barát-rét felsõ végére. Az országút mellett fakultatív frissítõpont vár, elvileg a futók frissítésére vannak kint, gyakorlatilag a maradékból bármennyit vehetünk, Tar-kõ óta nem láttunk rajtszámos futót. Megint kóla, majd irány a völgy. Itt egy sporttárs csatlakozik hozzánk, a bokáját fájlalja és nem ismeri a terepet, csak csendben sétál mögöttünk.


Ódorvár, most a PL jelzésen. Innen kicsit könnyebb. Lemaradunk Kerek repkénnyel, sok így hirtelen az emelkedõ mára. A várnál aztán megint kifogjuk a futók hazatérésre váró frissítõpontját, sõt, gyalogosként alapból jár megint egy-egy szelet csoki. Helyrehozom a múltkori hibát: kimegyünk Ódorvárra megint, Vakond87-ék már a várfokon ülnek. A kilátás a naplemente fényeinél is csodaszép. Észak felé az egész hegység, a Füzér-kõ közelebbi, és a Három-kõ távolabbi kibukkanó sziklafalaival. Nehéz, de el kell indulni innen is.


Új út Bükkzsércre. Bevallom, nem sok maradt meg a régibõl, de ez valóban gyönyörû. Szinte végig van kilátás, elõttünk Cserépfalu és a tõle délre húzódó falvak sorozata fekszik. Kikerüljük a Mákszemet, amely most egy hegy neve, majd jó meredek ösvényen megérkezünk Bükkzsércre. Egy utcában jól megfér egymás mellett a református és a katolikus templom. Örömmel látom, hogy legalább az utóbbinál nem sikerült az áramszolgáltatónak a „Hogyan tegyük fotózhatatlanná a hazai templomokat, sok kábellel és hülye helyre rakott trafókkal” kiírású feladatot teljesítenie.


Nyomó-hegy, a meredek. A papírfeliratok jól jönnek. A trollok miatt ráadásul komolyan aggódom, mert már kezd egészen sötét lenni és azért a síbot nem éppen elégséges fegyverzet néhány éhes troll ellen. Szerencsére megússzuk a támadást, odafent a pontõrök kapnak tõlünk is némi fát, nehogy megfagyjanak. Innen már csak be kell gurulni a faluba. De hogy került ide ennyi ember? Aztán rájövök, hogy a túrának az egyik nagy elõnye a rövid távok bõségesre szabott szintideje.


Cserépfalu, cél. Zsuzsa és Péter épp a falu határán érnek utol, így hatan érünk kábé egyszerre célba, ahol találkozunk az épp indulni készülõ Moiwáékkal. Közben kapunk díjazást, újságot, gulyást. Nem tudom, mire a sok kritika ez utóbbival kapcsolatban, de szerintem bõségesen jutott hús bele, ráadásul finom volt. Vagy csak én fogom ki mindig a jó kört? Mindegy. Köszönöm a társaságot mindenkinek és külön a túrát a rendezõknek, nagy feladatot vállalnak magukra és – számomra – látható hiba nélkül rendezik meg nekünk a Nu pagagyít. Nem utolsósorban, gratulálok a teljesítõknek, mindegyik távon! Még elüldögélünk egy darabig, majd kényelmes, 20 km/órás átlagsebességgel hazagurulunk. Odakint újra hideg van, ragyognak a csillagok az égen, de már elég csak a házig befutni, vár a forró fürdõ, a vacsora és a jól behûtött ostorosi bor.


-Kékdroid-


Utóhang – Szívós János emlékére. A túra után nézem meg jobban az itinert, amelyet az elején, mint általában, lazán zsebre vágok és legfeljebb a távadatokat nézem meg a hátoldalon. Amikor elolvasom a nevet, régi, gyerekkori emlékek szaladnak át a fejemen. Az emléktúrák jelentõségét akkor lehet átérezni igazán, ha személyes élmény, emlék kapcsolódik ahhoz, akinek az emlékére a túrát rendezik. Ezt én egészen addig nem értettem meg, amíg meg nem láttam az idei igazolófüzet borítóját.


Lassan kezdem megérteni.

 
 
Kanizsa 50/30/20/10Túra éve: 20102010.09.29 18:07:51

Kanizsa 30


(Ugye, nem olyan égõ, hogy már harmadszorra írok ugyanarról a résztávról? :))


Lovászi, Tornyiszentmiklós, szép a piros négyszög jelzés, lassabban a körforgalomban, Dobri, Csörnyeföld, mit keres a motoros az út közepén?, Muraszemenye – Aligvár, ezzel biztos sokan viccelnek, Murarátka, ez rövid volt, Letenye, állj már meg a stoptáblánál, Becsehely, Becsehely-Újmajor, Eszteregnye, jelképesen integess a szõlõhegynek, Sormás, Nagykanizsa, lassabban abban a körforgalomban!, be a belvárosba, _lassan_abban_a_rohadt_körforgalomban_, útfelújítás, a nyáron is itt volt, csak akkor nem tûnt fel, jobbra a benzinkútnál, vagy késõbb, ni, nem ezt a pizzériát ajánlotta SzLA?, a keresztezõdésben jobbra, platánsor, vagyis Platán sor, gimnázium, kézifék, jól van KITT, ügyes voltál.


Iskola, nagy lendülettel belépünk négyen, a háromfõs Repkény-testvériség és jómagam, odabent nagy a nyüzsgés, szívélyesen üdvözölnek. Nevezés, itiner, várakozás, mert korán érkeztünk, nyolckor rászabadítják a rövidebb távok mezõnyét is a Nagykanizsa környéki turistautakra. Ligetes lakótelepen haladunk egy ideig a kékesszürke égbolt alatt, rákanyarodunk a zöld keresztre. Felszállópálya. Egyenesen trappolunk, enyhén hullámzik az utca fel, le, fel, le, megint le. Kiszámolom, hogy a Venezia EN-t van esélyünk lefotózni az útátjáróban, de csak akkor, ha kábé húsz percet késik. Szalagozásra térünk, kimarad a Csónakázó-tó, mert elkerülõ vagy gyorsforgalmi utat építenek, nem kívánt törlendõ. Tréfás kedvû helybéliek vagy tréfás kedvû mások átkötötték a szalagokat az út túlsó felére, mintha a szalagozás visszatérne a zöld +-ra és egyetlen célja csak a túlparti járda paramétereinek a bemutatása lenne. Visszatérünk a szalagokhoz, az utánunk jövõk már nem dõltek be a csábításnak. Keresztezzük a 30-as vasútvonalat, magányos ismétlõjelzõ mutatja lehangolóan, hogy a fõjelzõn Megállj! jelzés van. (F1 Jelzési utasítás 2.21.3.) Kékbe öltözött futó poroszkál el mellettünk, utána nem sokkal mi is megérkezünk a „Kereklámpás Zsiguli Tájfutó Bójával” ellenõrzõpontra, amelyet Szõlõskert, fogadó névvel álcáznak.


Szõlõhegyre baktatunk fel, erre mondaná a DDK atlasz, hogy jellegzetes zalai táj. Szerény, pici házikók sorakoznak a dombról meredeken lebukó telkek tetején, sok telken kint vannak, gondozzák a kis szõlõt, veteményt. A háttérben északnyugaton Nagykanizsa, délkeleten másik szõlõhegy. Megérkezünk Bagolára, ellenõrzõpont, gyors továbbhaladás, elhagyjuk Nagykanizsát, megint. Hangulatos kis erdei útra térünk rá, amely hangulatosan vagy tizenkét méter széles és egy, diszkréten a tájba simuló Caterpillar markoló tolat rajta nesztelenül. Út épül, itt is, nagy piros pont az építkezõknek, hogy a jelzett fákat meghagyták. Egyelõre. Irány a rejtélyes módon Szigecskei-rétnek nevezett célterület. Útközben sok érdekes nem történik, hacsak az nem számít érdekesnek, hogy egy kunkornál útvonalkövetést hajtunk végre és közben átvágunk az útra települt tíz centi mély zsombékoson. Láb nem marad szárazon, kivéve Daniét, aki búvárcsizmában jött. Trappolunk tovább, a dombvidék szép, a felhõk alacsonyan röpködnek szanaszét az égen, a réti út alig sáros és jól járható. Valamint nyílik az a kicsi lila virág, amelyik szeptemberenként ellep erdõt és mezõt és szentimentális hangulatra hangolja a beszámolóírót. Kezd hiányozni a pontõrök általában messzirõl látható tanyája, ezért cselesen átverem a Repkény-testvéreket azzal, hogy elhintem soraik között a kételyt, miszerint már lennie kellett volna a pontnak. Kerek repkény javallatára azonban továbbhaladunk és egy szakasztott ugyanolyan kanyarnál, ahol én hiányoltam õket, megmutatja az ellenõrzõpontot, kétfõs õrségével.


Átkelünk egy kissé rozoga fahídon, egy labilisnak tûnõ deszkapallón és egy ténylegesen labilis másik fahídon, ezzel elhagyva a kicsi lila virágok rétjét. Meredek kaptató áll elõttünk, oxigénpalack azért nem kell, meg hágóvas sem. Gumicsizma inkább kellene, de a hegyi szántásnak csak egy rövid szakasza sáros. A merész, tengerszint felett kb. 200 méteres oromról Liszóra érkezünk, megcsodálva az apró falu látnivalóit, a kitüremkedésre épült templomot, a szépen gondozott sportpályát és a faluházat. A kocsma közelebbi megtekintésérõl lebeszélem magam, fõleg, mivel elkezd csöpörögni az esõ és senki nem mutat hajlandóságot arra, hogy bejöjjön velem. Felballagunk a liszói szõlõhegyre, a temetõ kerítésén zavarbaejtõ felirat tájékoztat: „Nem parkoló!” Alatta: „Parkolóhely”. Ahogy tetszik. Útközben tesztelem a szüreteletlen szilvát néhány fáról. Finom. Felérünk a haranglábhoz, a szokásjog nem érvényes ma a pontok elhelyezésével kapcsolatban: még száztizenhét métert kell megtenni a jelzett úton, ott vár a pontõr és a cukorka. Jókívánságokkal és cukorkával ellátva tovabandukolunk. 


Még hosszasan kanyargunk a szõlõhegyen, érintjük a Mórichelyi-hegyi keresztet, ahol egy hófehér kõfeszület mellett egy sötétbarnára festett szomorú római katona támaszt egy lándzsát. Na, õ Szent Móric. Kerek repkénnyel beállítunk egy kissé magas sebesség alapjelet, ezt kell tartani a testvériségnek, akik enyhén lemaradva tartják is. Hosszú, nyílt, egyenes az út, ennek megfelelõen kissé unalmas, még egy árva traktor sem szántogat a környéken. Egy elágazásnál hangokat hallunk meg, jobbról. Nem eltévedtek, rövidtávosok, itt csatlakozik vissza az út a Szigecskei-rét felõl. Felsétálunk a tópartra, sikerül a helyes irányból megkerülni, a régi piros sáv helyén masszív dzsungel burjánzik. Jobb híján az iszapbarna szín minden árnyalatában játszó tó túlfolyó csövére is festettek jelzést, eredeti megoldás. Átsétálunk a fenyvesen, a fák alatt második erdõ növekszik, gombából, az egyik boszorkánykörbõl eltávolítok egy másfél literes mûanyag palackot, mint oda nem passzoló objektumot. Megérkezünk – az 50-es távon legelöl haladó úriemberrel egyidõben – a Miklósfai parkerdõ ellenõrzõ- és kólázópontra. Én legalábbis kólát óhajtok, valamint ostyarudat, mert utóbbi finom, elõbbi meg koffein. Elõrelátóan bekészítettem az ezüst étkészlet mellé a tavalyi túrán kapott, eredeti KanizsásTM fémbögrémet is, ebbõl finom ám a kóla, csak el kell mosni, mielõtt nagyon kikezdi a fémet a foszforsav. Besétálunk Miklósfára és átsétálunk rajta és kisétálunk belõle, egy fekete tartálynál impozáns kilátás nyílik Nagykanizsa laposan elterülõ házaira. 


Hétvégi telkek között ballagunk, Romlottvár alatt most sós/sajtos kifli jár mindenkinek, szegény pontõr vélhetõen nagyon unatkozik. Elbeszélgetünk kicsit, a helyi és országos mûemlékvédelem szûkös költségvetésérõl és az ebbõl fakadó állagmegóvási nehézségekrõl, amíg megérkeznek a Repkénytesók. Azután lelépünk, újra elõkotrom a menetrendkönyvet, de a következõ másfél órában sem páros, sem páratlan személyszállító vonat nem halad át ott, ahol mi keresztezzük a vonalat. Még úgyis menni kell egy kicsit, eleinte tovább a kertek alatt, aztán valami mûúton és mindenféle utcákon is. Már a város szélén járunk, amikor éjfekete BMW fékez le mellettünk, a sofõr Gyékényes iránya felõl érdeklõdik. Ilyenkor jó, hogy van nálam térkép, színes, amelyen együttes erõvel meg tudjuk állapítani az említett község koordinátáit. BMW egyenesen el, mi pedig jobbra el, sétapark, vasút, kórház, iskola: cél. Utóbbi eseménydús hely. Gratulációk, mosolygás, ajándék turisztikai folyóiratok kilószám. Valamint tombola, sikerül nyernem egy bankkártyának álcázott pendrive-ot. Még egy ideig elbeszélgetünk Máriával, mint társfõrendezõvel, megtudjuk, hogy voltaképpen teljesítjük a Dél-Zala Bakancsosa kritériumait, aztán vérnyomást is méretünk, ha már a rajt elõtt nem mérettünk. Összegzek: lelkes, kedves rendezõk, szép útvonal, szép díjazás. Továbbá: rendkívüli esemény nem történt. (Ezt már nem tudom, melyik túránál olvastam egy beszámolóban, de nagyon bejött. :)) Ennyi nekem elég is. Köszönöm a túrát a Kanizsásoknak és a Mezõs Természetjárók Klubjának – a két társaság emblémája erõs rokoni vonásokat mutat – és természetesen a társaságot Kerek repkénynek, Dórinak és Daninak. Lassan tényleg az ötvenesre is vissza kéne jönni.


A célból visszasétálunk az autóhoz, ma is jót kirándultunk, beülünk, öv becsatol, gyújt, indít. Esõ leszakad. Kékdroid széles mosollyal az arcán kapcsolja be az ablaktörlõt. Indulhatunk.


-Kékdroid-


Képek

 
 
Eger csillagaTúra éve: 20102010.09.21 14:19:50

Eger Csillaga 50


Felkelek, kinézek az ablakon. A lendülettel vissza is fekszem. A közvilágítás lidércfénye valami híg löttyöt világít odakint bágyadtan, ahogy sûrûn, kitartóan áztatja az utcát, a kis teret az önmagában dzsungelt képzõ tamariszkusszal. Mégis fel kéne kelni, nem olyan nehéz az. Szakadt farmer, csoffadt, ezeréves cipõ, hasonló korú kabát, síbot a felszerelés. Most tényleg síbot, ez volt kéznél, na. Ilyenkor persze senki nem jön a poénnal, hogy voltunk-e síelni. Táskát keresnék, választhatok a fémvázas régi túrazsák, édesanyám sosem használt retikülje és öcsém régi, téglatest alakú iskolatáskája közül. Sóhajtok, lecsatolom a laptoptáska laptop nélküli elejét, majd vigyázok rá. Nehéz ám elindulni. Kerek repkény rutinos, õ hozott megfelelõ hátizsákot, megkap egy másfél literes palackot.


Rajthely a város szívében, ismerõs, kedves rendezõkkel, sorbanállás nélkül rajtolhatunk. Megkapjuk az új, módosított útvonalhoz járó új, módosított itinert: térkép, táblázat, adatok, miegyéb. Benne maradt a kitétel a fegyveres csõszökrõl is, ravasz. Elcsomagoljuk az egészet, az igazolások begyûjtésére szolgáló kartonlappal együtt. A fotógép is speciális, hermetikusan lezárható, polimerizált anyagból készült, áttetszõ védõburokba kerül, miután a nejlonzacsiból kirázom a morzsát. Indulhatunk végre? Igen. Akkor indulunk, irány észak!


Kitrappolunk a gyér forgalmú városból, a reggel látott lötty rendületlenül szötymörög alá az égbõl. Késõbb ez módosul, de csak annyiban, hogy olybá tûnik, hogy a föld felõl is esik. Elsétálunk a nagyképûen viaduktnak nevezett... ööö... viadukt alatt, konszolidált sorházak között trappolunk ki a városból, bejön a kék kereszt jelzés, nagy elánnal elkezdett, de talán örökre befejezetlenségre ítélt társasház-torzók között hasítjuk a ködöt. Ezzel egyidõben a szilárd talaj fogalmát próbálhatjuk visszaidézni, az elõrejutásra fordított energia jelentõs hányadát arra kell fordítanunk, hogy megõrizzük egyensúlyunkat. Amikor éppen alkalom adódik, elmerengünk a Nagy-Eged – Várhegy vonulaton és a felette átbukó felhõn. Vagy éppen a Bükk-fennsíkról leszaladó völgyekbõl felszálló párapamacsokon. Vagy éppen azon, hogy nyugat felé tekintve, a szõlõtáblákon túl, ahol a Mátrának kellene lennie, most csak egy szürke falat látni. Telnek a percek, Felnémet házai bukkannak fel a völgy végében, nem látom köztük a miénket, mindegyik egyenszürke. Fenyõcsoportot mellõzünk, régen errefelé is volt pont, most nincs, beérünk az erdõbe. Köszönést hallok meg a hátam mögül, a TTT-s beszámolókból megismert marton4 bukkan fel, az idõjárási körülményekhez képest meglehetõst alulöltözötten. Innentõl hármasban dagasztjuk az Agyagos-tetõ (nomen est omen) agyagos földjét.


Besétálunk az erdõbe, út vált ösvényt, víz terül el az úton, a leveleken, a levegõben. Utolérjük Lippai Beáékat, most kivételesen egyikünk sem eszik, aztán mégis bevallja, hogy már talált egy kis szedret. Egerlátónál elõkotrom a nejlonzacskóból a fényképezõgépet, a jó ég tudja, miért akarom lefotózni a fára rádõlt irányjelzõ táblát. Csodálatos, csodálatos fotótéma. Közben Kerek repkény és marton4 továbbhaladnak és én már csak a nyomait láthatom a marton4 által is megénekelt anyakocának és a süldõ malacoknak. Ezt bebuktam. Kiérünk a Szarvaskõ feletti nagy elágazásba, elõttünk a Major-tetõn álló adótorony köré épített fakilátó sziluettje még éppen kivehetõ. A Kéktúra ösvénye berongyol a susnyásba, berongyolunk vele együtt, útvonalkövetés kerül végrehajtásra. Az összevissza kanyargó ösvény vége szaladóssá gyorsul, egyre mélyebb a sár és egyre meredekebb a part, el is ülök egy pillanatra, hogy aztán felugorva és a mûútra leérve elgázoljak egy kiálló, hegyes fadarabot. Egyesült erõvel semlegesítjük a combveszélyes létesítményt, addigra lelibeg Kerek repkény is a susnyásból. Szilárd burkolatú úton sétálunk Szarvaskõre. Közben zárójelben eláll az esõ.


A faluban a sebességkorlátozást sok autós kötelezõ helyett opcionálisnak véli, komoly evolúciós küzdelemre kényszerítve Szarvaskõ kevéske lakóját. Átsuhanunk a 25-ös fõúton, egyelõre egy darabban át is érünk a túlpartra. Az elsõ pontõr itt fogad minket, aláírást és szúróbélyegzõs igazolást applikál a lapjainkra, közben félkilós szõlõfürtökkel tukmál. Elfogadjuk, a szõlõ élénkzöld színû és finom és jó adag energiát ad. Szükség is lesz rá, lévén innentõl a Homonnáig végig emelkedik az út, még ott is, ahol egyébként lejt. Ahogy a vár felé ballagunk, szõlõt cipelve, monoton kattogás üti meg a fülünket, a következõ pillanatban pedig lélekszakadva rohanok a vasúti átjáró felé, majd el a sínek mellett, a Bzmot után. „Elõzd meg a csehszlovák motorvonatot!” - jeligével lehetne új futóverseny-sorozatot indítani, könnyítés, hogy a Bézé sok helyen nem halad gyorsabban, mint egy jobb futó, nehezítés lehetne, hogy a futónak viszont zúzottkövön kéne mennie. Vagy a sínen. Nem érem utol a gépet, de egy gyengébb képet készítek róla, vasútfotós topikra azért nem raknám fel.


Visszatérek Repkényékhez, kezdõdik a vár felé vezetõ kaptató, amelyen lelkes önkéntesek beszélnek le arról, hogy visszavigyük a tekintélyes súlyú fadarabokat a hegyre. Volna egy tippem arra nézve, hogy miként lehetne gyorsabban lejuttatni a tönköket, de ez rontaná a mezõny túlélési statisztikáját. Felérve elbúcsúzunk marton4-tõl, belép a hipertérbe, elvégre igazából futni jött ki ma az erdõbe, mi meg zselé gyalogbékák vagyunk. Szarvaskõ várát így ismét meglátogatjuk, körbenézünk a zord várfokról, fejünk felett lobog a lobogó, alant jobbágyok hordják össze a dézsmának valót, s ihol, királyi címert hordozó vitézek poroszkálnak elõ Bél felõl, lovaikat kikötik... khmm, másik történet. Kerek repkényt rábeszélem, hogy nem is lenne olyan nagy idõveszteség, ha megvárnánk az elõzõ vonattal Eger-Felnémet állomáson keresztezõ szembevonatot, de ne itt, hanem a Tüzes-kõ oldalában, párszáz méterrel odébb. Odasétálunk, letáborozunk, hülyén hangzik, amikor valaki megkérdezi a hegytetõn, hogy mi mit csinálunk és a válasz az, hogy „Várjuk a vonatot.” Szépen érkezik a mezõny, megelõznek sokan, gyakorlatilag mindenki, még az apuka is a három gyerekkel. Érkezik egy idõsebb német házaspár, a bácsinál cirka félmilliós fotógép, a néninél ugyanolyan értékû kamera. Egymásra mosolygunk, a néni felveszi a tájat és a bácsit, ahogy fényképez, közben halkan narrátorkodik, egy szavát sem értem. Zakatolás, jön a Bzmot, sõt, két Bzmot, csatoltan. Repkény bólint, én is bólintok. Auf wiederseh'n, két meglepetten bámuló németet hagyunk magunk mögött.


Fölfelé kapaszkodunk, sûrû ködben egyre csak magasabbra és magasabbra az erdõben. Valahol elérjük a gerinc lokális maximumát, mert kicsit lefelé is sétálunk, még mindig szürke ködben. Nagy a csönd. A Gilitka-kápolnánál megállunk, hallgatjuk egy kicsit. Tényleg nagy. Még a felettünk húzódó 120 kV-os légvezeték is tapintatosan hallgat, nem zúg, nem zümmög. A kápolnával szemben ismeretlen katona sírja áll, egy félelmetes korszak mementójaként. Letérünk eddigi utunkról, irány a kék kör, amely a Gilitka-forrástól ravasz módon zölddé változik. A forrásból halkan, hidegen csobog a víz, úgy emlékszem, finom is. Tényleg az. Patak zúdul lefelé a völgyben, ahol nekünk fölfelé kell bandukolni, meglátunk néhány alakot a ködben, széles dózerúton menetelnek. A jelzés viszont egy nem várt, de látható kanyarral kitér az Antónia-vadászlak felé. Az épület kísérteties látványt nyújt, a nyitott ajtókon, ablakokon át dohos homály látványa szûrõdik ki. Végszükség esetén bemennék, ha tényleg nincs más menedék. Felsétálunk a gerincre, a tábla szerint ez az Ágazat-tetõ. Éljen, innen már közel a Homonna, onnantól végre több lesz a lejtõ. Valahogy nem megy ma a sietés, a sár sok erõt kivett az elején, hiába, hogy Szarvaskõ óta jól járható a terep. Magas, zöld ruhás alak bukkan fel hirtelen a semmibõl, a fõrendezõ manifesztálódik elõttünk, együtt sétálunk tovább. Felérünk a tisztásra, kopjafa állít emléket az itt dúló harcoknak, a zárómondat „Soha többé!”. Úgy legyen. Köves tanár úr frissítésrõl beszél, elõször nem értem, mert a hátizsákja meglehetõsen sovány. Valami bort is megpendít, elõször megpróbálom visszautasítani, kicsit félek a gyomromra gyakorolt hatásától.


Leérünk egy dózerútra. Aha, itt a terüljasztalkám. Mégis megkóstolom a bort, meg Repkény is megkóstolja, a királyleányka határozottan finom. Kicsit elbeszélgetünk itt a térképek és a jelzések közötti viszonyról, a telefonos résztvevõ-rendezõ interakció („Itt állok egy farakás mellett, meg van egy magasles, merre kell menni?”) nehézségeirõl, majd elporoszkálunk. Talán a bor teszi, de kezd egyre jobban melegem lenni. Érdekes, pedig nem ittam annyit. Akkor viszont a Nap sütött ki és tényleg. A piros sáv széles szekérútjáról csodaszép a kilátás a Mátra és a Várhegy vonulata felé. Újabb elágazás következik, aszfaltutat koptatunk és aszfaltút koptatja a lábunkat, nem sokáig, mert a P+ egy nem teljesen egyértelmû kanyarral betér újra az erdõbe. Patakot keresztezünk, óriási lapulevelek között. Repkény a síbottal gyakorolja a távolugrást. Sikerül, diadal, a következõ versenyszám a mûkorcsolya és a síelés sajátos kombinációja. A nyomvályúban békésen folydogál egy ideiglenes patak, halk csobogással kérdezi, miért fölfelé megyünk, amikor lefelé sokkal könnyebb? Õ már a Fennsík óta siet lefelé és mindjárt lent is van. Mi másik lejtõt választunk, elõttünk a távolban az Ódorvár környéki, néhol 600 méter feletti hegyek láncolata húzódik. Leérünk, még egy hupli, még egy kanyar, köves út, mûút, megérkezünk a Varróházhoz. Egy autóval érkezõ kiránduló pár néz végig rajtunk. Az rendben van, hogy combközépig sárosak lettünk, de miért örülünk ennek annyira? És miért van rajtunk kabát, amikor hétágra süt a Nap? Nehéz efölött napirendre térni. A kabát fölött nekem is.


Irány Tárkány, kisvonat sípja fütyül élesen, a falu szélén meglátjuk a szerelvényt is, a C04-404 pályaszámú mozdony cibál egy személykocsit, az viszont tele van. Integetünk egymásnak a masinisztával, aki elöl ül, õk tovapöfögnek a Stimecz-ház felé. Valami gyanús. Túl sok az autó az utcán. Vagy nagyon megszaladt a tárkányiaknak, vagy lagzit tartanak és a vendégek ott parkolnak, ahol éppen tudnak. Egyik sem, mert most bizony a Felsõtárkányi Rétesnapokba futottunk bele. Az ellenõrzõponton ennek megfelelõen zsíroskenyér és lilahagyma jár, töltekezünk, levesszük a kabátot, mert dög meleg lett, a fesztiválozók egy szál pólóban-rövidgatyában réteseznek. Elbúcsúzunk lassan a békésen sütögetõ pontõröktõl, még van elõttünk egy megmászandó hegy. Focipálya, erdõ, toronydaru, erdõ, üdülõ, erdõ, idõrendi sorban. Valami megint gyanús. Az a toronydaru eddig nem volt. Pláne a másik. Ezek párosával járnak?


Utolérünk pár sporttársat, néhányuknál vagy a királyleányka ártott meg, vagy a hirtelen idõváltozás, vagy az energiaital, vagy ezek együtt. Azt legalábbis nehezen bírom megállni nevetés nélkül, amikor egy összvissz harminc méteres hajtûkanyart – két méter szintemelkedéssel, bizony! - egy srác lendületbõl megpróbál levágni, de a lendület megtörik a meredek parton és ráhasal a földre. Nem csügged, azért is felmászik. Utána az emelkedõn elhúzunk elõlük, a távolság lassan, de határozottan növekszik, mint a lassan nyújtott rágógumi. Fõleg, mivel zenehallgatással és néhány kevéssé artikulált üvöltéssel próbálják egymásban tartani a lelket az emelkedõn. Ilyenkor nem lehet eléggé kilépni. Ennek eredménye, hogy a Vasbánya-tetõ alatti elágazásban a tüdõm úgy dönt, hogy õ mostantól passzív szemlélõje lesz az eseményeknek, levegõt meg vegyek úgy, ahogy akarok. Renitens dög. Felkapaszkodunk a Kövesdi-kilátóhoz, Repkény szorosan mögöttem halad, odafönt megállunk végre egy pillanatra. Végre, sikerül egy olyan pillanatot elkapni, amikor nem süti ki a szemünket a Nap és nem borítja pára a láthatárt. Így kivehetõ a Tisza-tó víztükre, csillogó sávként a messzeségben, a Tiszai Erõmû kéménye és persze Matyóföld falvai. Átsétálunk Várkútra, újabb ellenõrzõpont vár, Erdei Tanya fedõnevû, odabent igen vidám társasággal, csak szegény pontõr lassult már be délutánra. Olyannyira, hogy az idõpont négy számjegyének felírásához négyszer kell az órára néznie, fõ a pontosság.


A Török-úton trappolunk tovább, sûrû erdõben, sokáig. Nagyon sokáig. Még mindig. Olyan, mint amikor egy ezerszer járt úton ezeregyedszerre is végigmegy az ember és bár pontosan tudja, mikor, mi következik, mégis reméli, hogy most hamarabb vége lesz. Valóban vége lesz, már akkor, amikor úgy gondolnám, hogy sosem lesz vége. Felballagunk a Nagy-Eged tetejére, itt is igen vidám, mosolygós pontõrséggel találkozunk, õk csokiszelettel is megajándékoznak. A kilátózás kimarad, csupa sár a cipõnk és nem érezzük jó ötletnek, hogy az általunk összesározandó létrafokokon kelljen csúszkálni az amúgy is kissé labilis vasszerkezeten. Visszatérünk az elágazásba, köves úton, csodálatos panorámát bámulva ereszkedünk lefelé, elõttünk Eger, Ostoros, Novaj házai, messzebb az Alföld végtelensége, odébb a Mátra tömbje terülnek el. A szerpentinre térve elkezdünk kocogni, hogy ne csúszkáljuk ki az ösvényt, majd kihuppanunk a széles útra a hegy aljában. Végre. Még elõttünk van egy utolsó domb, még egy utolsó meredek lejtõ, és megérkezünk a városba. Eseménytelen kilométer áll elõttünk, egyedül a nemrég felépített csatorna okoz némi meglepetést, lehet, hogy mostantól nem alakul ki raftingpálya az úton? Lehet.


Egervár vasúti megállóhely, a kútnál megállunk inni, megnézem a vasút által kirakott információs táblát, kár, hogy valaki már próbálgatta a tábla szilárdsági tulajdonságait. Szomorú. Betrappolunk a városba, sok újat már nem mutat, egyszerûen jó érzés egy ismerõs közegbe visszatérni. A közeg reakciója mondjuk kissé furcsa, ha a járókelõk arckifejezését nézem. Meg azt, hogy mindenki kikerül minket, jó nagy ívben. A sár valóban szépen rászáradt a nadrágunkra, mindenhová. Besétálunk a célba, megkapjuk a díjazást, szép, fotópapíros oklevél és a szokásos kitûzõ jár. Meg bor, meg zsíroskenyér, meg szõlõ, tetszõleges sorrendben. Kicsit pihenünk a célban, aztán tûzés haza. Az Eger Csillaga szép, jó, kellemes túra maradt az új útvonalon is. Az egyik kedvencem. Köszönöm a rendezést az Egri Kárpátosoknak, a társaságot Kerek repkénynek és – azon a rövid szakaszon – marton4-nek!


-Kékdroid-

 


Képek

 
 
MeteorTúra éve: 20102010.09.14 18:47:44

Meteor 50


Hûvösvölgy, rajthely. Nem kell sokat várni, sõt, semennyit sem kell várni, a többség már régen útra kelt, a rajtidõnk megegyezik az idei BEAC Maxi tömegrajtjának az idõpontjával. Kerek repkény intézi a formaságokat. Itinert kapunk, benne csupa okos szöveggel, hasznos számokkal és vázlatos térképpel. Nagyon használni nem fogjuk, egyrészt, mert valamennyire emlékszünk még az útvonalra, másrészt, mert a papírok a túra nagyrészét egy vízhatlan kis dossziéban töltik. Kilépünk, az égbolt olyan, mintha egy bazi vödör szürke festékkel bemázolták volna. Nagy meglepetés nem ér, egész héten ilyen volt. Elindulunk a sárga köves úton.


Úton a Nagy-Hárs-hegyre. Szép ködben kanyargunk fel ide, õszintén remélve, hogy odafent hátha a felhõk szintje fölé emelkedünk. Ez nem jön be, a kilátó vigasztalanul áll a szürke masszában, a pontõrök pedig a kilátó aljában. Õk kevésbé vigasztalanok, inkább csendes beletörõdéssel várják a pontõrködésbõl hátralévõ szûk egy óra elteltét. Az erdõ zöldje ebben az idõben sejtelmesen világít, várjuk a Gyûrûk ura valamelyik szereplõjének a felbukkanását. Hiába.


János-hegy, Erzsébet-kilátó, közjáték. Az elõzõ hegyrõl békés kocogással távozunk, Repkény fej-vagy-írás alapon próbálkozik eldönteni, hogy fel akar-e menni majd az Erzsébet-kilátóba. Elvégre egyszer száz éves egy létesítmény, és az pont idén van. Szépjuhásznénál sikerrel teljesítjük a túra ügyességi fejezetét, élve átjutunk a forgalmas úton. Szerpentinút, pár hete az éjszakai Gyermekvasutas túrán itt nem sokat láttunk és íme! most sem látunk többet. Felérkezünk a hegytetõ elé, lézerfény hasít bele a sûrû ködbe a kilátóból. Nem birodalmi rohamosztagosok szállták meg a fõvárost, hanem valamiféle bornapok kerülnek megrendezésre és annak az elõkészületeibe futunk (sétálunk) bele. A pont, az nincs meg, viszont találkozunk Nagy Lajosékkal. Õk odalent néznek körül, mi a kilátót látogatjuk meg, de se pontõr, se kilátás nem fogad a legfelsõ-1. szinten. Odalent viszont friss a hír, a pontõr a Libegõhöz költözött, biztos utálja a tömeget.


János-hegy vasútállomás, megint közjáték. Megkapjuk a bélyegzést odafent, lejt az út, sûrû, ködös erdõben, a változatosság kedvéért. Megállapítom, egyelõre csak magamban, hogy az egész heti esõzés ellenére kitûnõen járhatóak az utak. Kimondani azért még nem merem. A vasúti átjárónál az Augusztus 23. Mûvek gyártotta gyöngyszemekre oly jellemzõ hangú motorzúgás üti meg a fülünket: ez most jön vagy megy? A kérdést eldöntendõ kitérünk az állomáshoz, ahol Füsti-67 topiktárssal találkozunk, aki épp szolgálatban van. Elbeszélgetünk a Gyermekvasútról, úgy is, mint túráról, közben felpöfög a hegyre az Mk45 2001 által vontatott szerelvény. Készül néhány fénykép, majd érzékeny búcsút veszünk az állomástól.


Csacsi-rét, harmadik ellenõrzõpont. Útközben csatlakozik hozzánk egy sporttárs, igazoljuk a „teljesítménytúrázók legszívesebben a teljesítménytúrákról beszélgetnek” tételt, sokadjára. Elrongyol mellettünk kutyA, körülbelül tizenhét és félszer gyorsabb nálunk. Sikerül nem eltéveszteni a sárga sáv oldalra térését, ezen az egynyomos, egyhetven felett néhol kényelmetlenül bozótos ösvényen kicsit lankad a beszélgetési kedv, majd hirtelen felbukkanunk a pontnak helyet adó esõháznál. A pontõr bácsi akkurátusan megszámol mindkettõnket, útitársunk megáll frissíteni, mi ellépünk, majd talán utolér. Indulásunk után kénytelen vagyok elõhalászni a hátizsákból a kabátot, biztos, ami biztos, hátha elijesztem az esõt.


Pikortégla-üregek, megint ellenõrzõpont. Széles út, keskeny ösvény, megint széles út váltják egymást. A jelzések is változnak. A látótávolság nem, az ugyanúgy ötven méter. A börzsönyi sarat taposó BEAC-osokra gondolunk, nem elõször, meg a mátrai patakokkal küzdõ Vadrózsásokra. Ahhoz képest nekünk itt paradicsomi állapotok állnak fenn. Az ellenõrzõpont elõtt elkezdõdik az esõ, szépen, szolidan, majd fokozatosan erõsödve. A ponton már szakad, sátorból nyúl ki egy kéz, villámgyorsan intézzük a papírmunkát. Beszélgetnénk még a hallhatóan kissé unatkozó pontõrrel, de mi éppen ázunk és álló helyzetben fázunk is, úgyhogy kénytelenek vagyunk a beszélgetést rövidre zárva elbúcsúzni. Kiérünk az erdõbõl a Budaörs fölötti kopár vidékre, az esõ varázsütésre eláll.


Esõfüggöny. A Vitorlázó-emlékmûnél egy kissé bizonytalan sporttársat erõsítünk meg a helyes irányba vetett hitében. Semmi nem látszik az alattunk elterülõ, nyüzsgõ városkából, a két autópálya közös szakaszából, az ország egyik legnagyobb teherforgalmú vasútvonalából. Egymás lépteinek a zaján és a lélegzetünkön kívül hallani sem lehet semmit. Üres, tompa csend ül a tájon, még a beszédünk is halkabb, ha néha megszólalunk. Átkapaszkodunk egy nyergen két domb között, fölfelé ritkás, fenyves ligetben, szinte száraz talajon. Lefelé már csúszik, a túrabot ment meg egy eséstõl, nem tart sokáig, és megérkezünk a Sorrentóhoz, a pontõr színes esernyõje fedezékében csücsül. Itt még sikerül fényképezni. Továbbsétálunk, meredek lejtõre érkezünk, elõttünk ügyeskednek néhányan a lejtõn. Amikor éppen nem sikerül, akkor üvöltenek. Amikor sikerül, akkor is, csak máshogyan. Odalent utolérjük õket, olyan, minhta az iszapbirkózó bajnokság versenyzõivel találkoznánk. Suhanunk, Repkény megy elöl, kíméletlenül nagy sebességget tart, én meg próbálom tartani. Eljutunk a Nagyszénászug szélére, itt leszakad az ég, sûrûn, masszívan zuhog. Nincs idõm felhúzni a kabát cipzárját és nincs értelme felhajtani a kapucnit, pillanatok alatt csurom víz a pólóm, a sapkám. Akkor már inkább szellõzzön.


Esõfüggöny, még mindig. Megelõzünk néhány társaságot, ugyanis Repkény elkezd kocogni az esõben. Letérünk a Kavics-árok felé, eszméletlen mennyiségû víz hömpölyög mindenhol és persze mind befelé folyik az árok aljába. Elég egy pillanatra kihagynia a figyelmemnek, hanyatt vágódok, bele az ösvényen szaladó patak közepébe. Mondok egy párat, olyat, hogy még asz is van benne, mogorva puffogásom tárgya fõleg az, hogy immár egyetlen felületen sem vagyok száraz, sõt. Aztán eszembe jut, hogy a fényképezõgép is lehet, hogy kapott az áldásból, ez aztán a teljes kétségbeesés feneketlen tavának örvényes vizébe taszajt. Megnézni nincs alkalmam, mert egyrészt ugyanúgy szakad az esõ, másrészt sietünk. Valahogy az elõttünk álló természeti képzõdmények szépségét sem tudom maradéktalanul élvezni, elkezdek a feladás gondolatával játszadozni, olyan, mint egy játékhajó a tengeri viharban. Felbukkan, aztán újra elmerül. Végül abban állapodok meg magammal, hogy megvárom, mi lesz Budakeszin (mégis, mi lenne...) és abban, hogy ha kiszállnék, akkor már a Moszkva térre érve vidám napsütés fogadna, így semmi értelme kiszállni. A Mária-szikláknál a pontõr trükkös mûanyag fóliás pecsételési módszert alkalmaz, megóvandó az itinereket a cafattá ázástól. Lecuppogunk Budakeszi peremére, csudálatos nagy az autóforgalom a Nagyszénászugba vezetõ úton. Termetes kutya kísér minket kissé, bundája csurom víz. Gazdái autóból sétáltatják, ilyet se láttam még.


Esõfüggöny vége, Budakeszi. A faluban (város?) vadonatúj patakok fogadnak, nagyjából mindenütt, a csatornarendszer képtelen megbirkózni a rázúdult feladattal, néhány csatornafedõn szabályosan buzog fel a szennyvíz. Van neki szaga is, igen. Megpróbálom megtörölni az orromat, de nem találok semmit, amivel megtörölhetném, az egészen már csak nevetni tudok, meg azon is, hogy néhol bokáig gázolok a csatornalében. Repkény ezalatt az olyan ember óvatosságával lépked, akinek a cipõjén centi széles lyukak biztosítják a megfelelõ szellõzést. Megérkezünk a busz végállomásáig, összeszedem a lelkierõmet, mostantól jöhet akármi esõ, azért sem adom fel. A fotógépet gyorsan bevágom a szeletelt kenyér mellé, a nejlonzacskóba, ott legalább száraz helyen van. Felsétálunk a Mammutfenyõk felé, az ellenõrzõpont – érthetõ okokból – a fáktól alig száz méterre táborozik, autóval. Az autóban a kislányok a rendezõi instrukciónak megfelelõen nem a kövér, hanem a széles bélyegzõvel pecsételnek – továbbmegyünk.


Hosszú-hajtási kõbánya felé. A túra – szerintem – legszebb szakaszán járunk itt. Elõször még ki kell keveredni Budakeszirõl, távvezetékek nyiladékát keresztezzük párszor, piros M jelek mutatják a helyes irányt, nem sûrûn, nem tolakodón, de mindig éppen jókor. Végül rátérünk a hosszú egyenesre, mohaszõnyeggel fogad az erdõ alja, neonzölden, élénken világít a ködben, amerre csak nézünk. Érintetlennek tûnõ, de legalábbis ritkán járt vidéken vándorolunk. Az esõ idõközben teljesen eláll, némi gyenge szellõt érezni a fák között, ahogy a valóságban is nyílegyenes úton talpalunk. Nyílt területet keresztezünk, új kerítését jó magas létrán másszuk meg. A távolban csak sejteni lehet a hegyeket, szürke és fehér felhõk vágtáznak elõttük. Egyre emelkedik velünk az ösvény, lassan, mintha nem akarna felérni sosem a tetõre. Azért csak megérkezünk, a pontõr hölgy egy esernyõ alatt üldögél magányosan, az esernyõt spárgával applikálta a fára, elmondása szerint szinte mindegy, hogy ott van-e vagy nincs, úgyis minden csurom vizes. A kõbányát nem nézzük meg, a múltkor már láttuk gethe, Varacskos Disznó és -ethka- társaságában. Eszembe is jut, hogy a TTB-s menetménybõl egyedül kutyA bukkant fel eddig, a többiek – úgy sejtem – jóval elõttünk járnak.


Nagy-Kopasz, kilátó, sokadik ellenõrzõpont. Kikerüljük a bányaudvart, utunk iránya változatlanul északnyugati. Az erdõ lassan változik, sûrûbbé, sötétebbé válik. A szürkeségben jobbra pillantva valahol ismerõs fehér foltot veszek észre egy fán, közepén zöld háromszöggel. Megvan a jelzés. Mögöttünk kiabálnak, nem értünk belõle egy szót sem, de visszakiabálunk, hogy erre kell menni a Meteoron. Aztán néma csend. Vállat vonunk, reméljük, nem Páty vagy Telki felé indulnak el, de szerintem ez a keresztezõdés speciel teljesen egyértelmû. Odébb mély árkot keresztezünk, valószínûleg emberkéz alkotta töltésen. Ez lehet a Hideg-völgy, az aljában meghatározhatatlan mélységû, sötétbarna trutymó tükre mutatja a nagy semmit. Kikapaszkodunk egy burkolt útra, mellettünk szigorú tábla emlékeztet arra, hogy a magas kerítésen túl a terület állami. Ide hozzák vadat lõni a baráti országok baráti diplomatáit, gondolom. Mûutat keresztezünk, tovább emelkedik az út. Álmosodom és Kerek repkény is hasonlóról panaszkodik, a Budakeszi elõtti virgonc futkosás lendülete elfogyott, megette az erdõ és az emelkedõ. A Tarnai-pihenõ kopár kilátópontját kényelmesen, sétálgatva érjük el – kilátás természetesen nincs, éppúgy lehetnénk kétezer méteren, mint kétszázon vagy akár az itiner szerinti négyszáz-valamennyin. A pontõr lelkesen fogad, pár percet beszélgetünk vele. Innen már csak fel kell sétálni a Nagy-Kopaszra, a kilátó tövében újabb ep. fogad, tõlük tudjuk meg, hogy igen sokan kiszálltak az ötvenesbõl, a többség Budakeszin.


Nagykovácsi, sokadik közjáték. A Nagy-Kopaszon is kihagyjuk a kilátózást, nem érzem úgy, hogy sokat vesztünk vele. Kellemes úton kanyargunk le a hegyrõl, az út itt is alig észrevehetõen sáros, mintha csak egy kis futó, nyári záport kapott volna egész héten. Elágazás következik, valamit magyarázott a pontõr a hegyen, hogy le szabad vágni, de nem kötelezõ. Ha pedig nem vagyunk kötelezve, akkor inkább maradunk a jól bevált úton, legalább biztosan meglesz az ötven km. Fiatalosban sétálhatunk így, a víz a levelekrõl folyamatosan pereg a nyakamba, néhol már arra is lusta vagyok, hogy elhajoljak az ágak elõl. Végül csak kiérünk a széles útra, Nagykovácsi felé kanyarodunk, a földben vidáman bomlik a talpunk alatt a tórium. (Tudom, hogy nem bomlik, de így jobban hangzik. Tórium amúgy valóban található Nagykovácsinál, méghozzá sok.) Házaspár kirándul velünk szembe, az úriember megkérdezi, hogy ugye nem a Meteoron vagyunk? De igen, az ötvenesen. Elég furcsa látványt nyújthatunk. Így trappolunk be Nagykovácsira, ahol nagy reményeket fûzünk ahhoz, hogy találunk nyitva tartó boltot, lévén egész nap csak némi kakaós kalácsot falatoztunk mindketten, jó lenne valami változatosságot vinni az étrendbe. Az elsõ lehetõséget nagyvonalúan kihagyjuk (van még kalácsunk ám), mert Repkény látja, hogy éppen most mostak fel. Végül találunk megfelelõ ábécét, méghozzá a jelzett úton ott, ahol le lehet vágni a jelzések talán nem is annyira értelmetlen kurfliját. A közjáték: a boltban egy bácsi két doboz cigaretta megvásárlása után a kint várakozó Kerek repkénynek beszól, hogy meg fog fázni, ha vizes ruhában ácsorog odakint. Jó tudni.


Hûvösvölgy, meg ami odáig még hátravan. Elhagyjuk az egyre ködösebb Nagykovácsit. Régen jártunk már a faluban, egy csomó új házat figyelhetünk meg, a 2005-ös térképem a helyüket még bõven üres területként tartja nyilván. Felkapaszkodunk a Zsíros-hegy gerincére, újra betérünk a ködbe, itt már ezen a kora délutáni órán is kellõen sejtelmes sötétszürkébe burkolt táj fogad. Lassan elhagyjuk a hétvégi és hétköznapi palotákat, megérkezünk a turistaház romjainál lévõ elágazáshoz. Itt két ifjú sporttárs pihen, láthatóan nem nagyon tudják, mitévõk legyenek. Pedig – pont szemben az érkezési iránnyal – szép nagy papírlap látható. Elég közel lépni hozzá, hogy informálódjunk az ellenõrzõpont helyzetérõl, amely a Muflon-itató néven ismert büfé, igaz, ha a srácok még nem jártak erre – és nincs térképük sem – akkor nem kell tudniuk ezt. Aztán lendületbõl elindulnak a zöld sávon, gyanús nekem, hogy mintha a kék itt másfelé térne, Repkény pedig még hamarabb visszafordul. Utánuk szólok, õk is megfordulnak. Lesétálunk a büféhez, gyors bélyegzés, indulás tovább, jó lenne minél hamarabb célba érni. Lelkesedésünket lehûtendõ, újra elkezd szemerkélni az esõ, egyre határozottabban, de már nem tud olyan intenzitást elérni, mint déltájt. Elfogyott a lelkesedése. Ismerõs ösvényeken kanyargunk a Remete-hegy felé, az esõ lankadtan kopog a sapkám siltjén és Repkény kapucniján, majd, mintha nagyot sóhajtana az ég, egyszerre eláll. Épp jókor, mert megérkezünk a Remete-hegy vidáman csúszós lejtõjére. A kilátás mérsékelt, de így is hangulatos, a Hosszú-erdõ-hegyrõl nagy pamacsokban száll fel a pára elõttünk. A biztonságos leereszkedés érdekében nagy óvatossággal és megfontoltsággal haladunk, csak a lejtõ legalján engedem ki a fékeket, hogy utolérjem a nálam jobb egyensúlyérzekû Repkényt. Odalent jól megtorpanok. A késõbbi Ördög-árok felé jó fél méter mély patak száguld, a belátható legkeskenyebb ponton is vagy másfél méter szélességben. Utolér a két ifjú sporttárs, kicsit furcsán néznek ránk, hogy miért bizonytalankodunk, õk kemény legények és átgázolnak. Mi megpróbálkozunk az ugrással inkább, Repkény egyik lába megmerül az átkelés során, de azt mondja, hogy már úgyis mindegy. Nem messze innen megtaláljuk az újabb ellenõrzõpontot, itt is jó hosszan elbeszélgetünk, pontosabban a pontõr mesél érdekes terveirõl. Végigsétálunk a szurdokon, talán túl hamar véget ér, a száguldozó szombat délutáni sofõrök között kanyargunk fel Máriaremete templomához. Útközben feltûnik, hogy a bakancs talpa minden lépésnél olajozatlan kerekû talicskához hasonló hangokat bocsájt ki, pedig nem szorult kavics a talp bordázatába. Nem csak nekem tûnik fel a jelenség: a buszmegállóban várakozók osztatlan döbbenetét sikerül kivívni. Az ilyen pillanatokért érdemes élni. :) A csodaszép templomnál megtudjuk a pontõr hölgyektõl, hogy esküvõt tartottak és azt is, hogy összesen valami harminc induló volt a hosszútávon és abból jópáran feladták. Elbúcsúzunk, végigtrappolunk a Kék hûvösvölgyi célegyenesén, ami nem is végig célegyenes. Kitérünk a Nagyrét felé, néhol belekocogunk, csak azért, hogy minél hamarabb vége legyen, mert kezd újra csöpögni az esõ. Nagyrét-Hûvösvölgy átkötés, minden összebarmolva, lefújva, megrongálva: nem anyagi válságban élünk, mert aki ezt csinálja, annak nem anyagi gondjai vannak, hanem értelmi. Tehát visszaérünk Hûvösvölgybe, a rezesbanda lelkes indulóba kezd, ünneplõk kis gyülekezete fogad... na nem a túrázóknak szól a mûsor, hanem valami ünnepség résztvevõinek. Azért jólesett. :) A célban örülnek nekünk is, megkapjuk a célpecsétet és a rendkívül szép fémjelvényt. Kisétálunk, sunyiban lefotózzuk az ünneplõket szállító különvonatot és megcélozzuk a villamost. Összegzés: szép útvonalú túra a Meteor (fõleg, ha az ember nem jár gyakran a Budai-hegységben), a rendezõk kedvesek, ellátmány csak a célban jár (2 dl üdítõ, de nem is ígérnek mást), a jelvény szép. Köszönöm a társaságot és a nyirmogásom elviselését Kerek repkénynek! Végül, de nem utolsósorban köszönöm a túrát a rendezõknek és gratulálok a teljesítõknek!


-Kékdroid-

 


Képek

 
 
LábatlanTúra éve: 20102010.09.03 00:27:06

Lábatlan 35


Lassít a piros személyvonat, kitérõn suhanunk át, elhagyjuk a fõvonalat. Megérkezünk Kerek repkénnyel Almásfüzitõre, körül lehet nézni, ilyen egy elhagyatott állomás: az egykori, vélhetõen nagy forgalmú épület, sok kiszolgáló egységgel – büfé, étterem, fodrász, kutyafüle – üresen tátong, a jegykiadás ideiglenesen évek óta szünetel. A város nagy elõnye, hogy a távolsági tömegközlekedés két eszközének az állomása egymás mellett található, a buszok pályaudvarának csúfolt néhány kocsiálláson sincs sokkal több élet, mint vasúti sorstársán. Itt találkozunk a helyszínt szintén ebbõl az irányból megközelítõ Joeyline-nal, majd a Komárom felõl érkezõ buszjárattal. Utóbbi Lábatlanig szállít minket, elõbbivel elbeszélgetünk az úton. Fordítva nagyobb mutatvány lenne. Piszkén félig kiürül a Vértes Volán ezen járata, meglepõen sokan sétálunk a rajthely felé, nagy meglepetésemben alig veszem észre a feliratot az utca túlsó oldalán: „Éhes vagy? Itt finom!” A jó ég tudja, mit adnak. Megérkezünk a rajtba, lassúságunk – amely az egész mai túra vezérmotívuma – révén a buszról velünk egyszerre leszálló Joeyline kábé tíz emberrel elõrébb tart a sorban. Abban a sorban, amely meglepõen gyorsan halad, negyed nyolc körül már a térképpel, táblázattal, leírással felvértezett itiner birtokában indulhatunk el nagy meghatottságban a KDP elsõ kilométerei felé. (KDP: úgy is ismert, mint Közép-Dunántúli Piros, amely a fizikai kihívás mellett jelentõs szellemi erõfeszítést is jelent az egyszeri turistának, különösen a jelzések követése és értelmezése terén.)


Tehát kisétálunk Lábatlan-Piszkérõl, mélyúton trappolunk fölfelé, reggelizünk, visszanézve álmélkodunk, bámészkodunk. Balra Gyõr, jobbra Esztergom és mögötte, kéken és fenyegetõn a Börzsöny tömbje, amely nem viccel. Mi azonban a Gerecsében járunk, momentán. Nagy beszélgetésben vagyunk valami rettentõen nagy jelentõségû dologról, mint például a TGV vonatok optimális szerelvényfordulója a Kisszénás-Kondoros vonalon, pusztaszabolcsi karbantartással. Ennek köszönhetõ, hogy egy beton (?) oszlopvégnél, amelyre a piros sávot szép mázolási technikával applikálták fel, simán nem vesszük észre a napfényben huncut sárga színben játszó szalagozást és éppen az ellenkezõ irányba fordulunk. Amikor határozottan lejtõssé válik az út és határozatlanul megtorpannak az elõttünk járók, mi egy laza ívben megfordulva korrigáljuk tévedésünket és visszasétálunk a beton (?) oszlopvéghez. Itt jól körülnézve éppen, hogy a szemünket nem szúrja ki a vígan lebegõ sárga szalagozás. A szalagokon túl pedig az esztergomi Bazilika tûnik fel, amint magasan a folyó fölé tornyosulva õrzi a Dunakanyar bejáratát. Kicsit közelebb a Gete és a Kék útvonalról ismerõs huplik sorozata, torzított 3D-s szintmetszetként emelkedik a folyó völgye mellett. Betérünk az erdõbe, vége a potya panorámának.


Kicsit eseménytelenebb, ám haladósabb etap áll elõttünk. Van emelkedõ, hosszú és elnyújtott, mint egy tanévnyitó, meg van hirtelen arcbakapós, mint amikor az ember a reggeli fogmosás közben jön rá, hogy elsõ órában magyarból témazárót ír. Sétálunk dél felé, mellettünk sárga mûanyaggal megerõsített vadkerítés, remélem, nem a rendezõk húzták ki szalagozás címén. Néha tisztásra érkezünk, akkor látszik a TV-torony a Gerecse tetején és mi örülünk, hogy már megint egy kicsivel közelebbrõl látszik. Aztán megint emelkedik az út, érdekes sziklák bukkannak néha ki a föld alól, kíváncsian nézelõdnek, pármillió év és elkopik róla a talajréteg, addig meg fél lábon is ki lehet bírni. Kikerülünk egy optikailag amúgy levágható susnyafoltot, néhány lelkes sporttárs eltrappolna egyenesen, de minket megedzett a beton (?) oszlopvégnél történt kalandunk és nem hagyjuk magunkat félrevezetni az érdekesen festett nyíl által. Az idõ és a jelek minket igazolnak, nemsokára távvezeték ismerõs nyiladékára fordulunk rá, ez az út vezet Szárliget felé (Tata is játszik, de az másik mese). A távvezeték el jobbra, dolga van még ma, ez a három fázis eteti a televízióadást a hegytetõrõl. Nomen est omen, a Maróti-hegy mellett halad az útvonal, mielõtt Pusztamarót apró kis telepére érkeznénk. A múltat emlékmû idézi és ismertetõ tábla, az elnéptelenedett falura a temetõ emlékeztet, a jelent üdülõként használt (és tényleg használt!) épületek jelentik. Az egykori Süttõ-Pusztamarót kisvasútra az alépítmény néhol fellelhetõ nyomain és egy-két megmaradt támfalon, pilléren kívül semmi nem emlékeztet. Itt az elsõ ellenõrzõpont is a túrán, gyorsan elintézik nekünk a bélyegzést. Irány a hegytetõ.


Szépen, kényelmesen sétálunk ki Pusztamarótról, egy ideig a Bikolpusztára kanyargó erdei utat követjük, majd hirtelen kanyarral egynyomos ösvényre térít a jelzés, kezdõdik a kaptató. Trükkösen erõt gyûjtve lassan haladunk a sorral, a méteres susnya nem teszi vonzó perspektívává az elõzést. Nem mintha nem érnénk rá. Valahol aztán ellépünk kissé, kényelmes ösvényen, sziklák között kanyarog utunk, elõttünk-mellettünk a Pisznice oldalában tátongó kõbánya fejtése vöröslik a lombon át. Utolér DJ_Rushboy, beszélgetünk egy kicsit, Repkény lemarad, mert tüskét talált a lábujjában, félcentiset, érzése szerint. Lottóznia kellene, tényleg fél centis a tüske. DJ_Rushboy ellép, a magunk kényelmes tempójával utánaeredünk. A kastélyszerû, fantasztikus kilátással rendelkezõ üdülõ – amely valóban kastély – mellett bukkanunk rá a kék háromszög elágazására. Ezen a helyen el lehetne tölteni akármennyi idõt elmélkedéssel. Kihagyjuk a meditációt, fõleg, mivel egy méretes tehén állja el az utat, keresztben. A megfelelõ szakkifejezések alkalmazásával („NE, TE!”) korrigáljuk a tehén orientációját, párhuzamost képezve a tehén és az út gerince között. Már csak az út járható közepérõl kéne valahogy beparancsolni a két keréknyomban elterülõ mocsárba, de a városlakástól exponenciálisan lecsökkent mezõgazdasági ? faktorunk együttvéve sem elegendõ ehhez az igen precíz mûvelethez. Inkább kikerüljük. A küldetés sikeres teljesítése után tovább trappolunk, ígéretes szedres mellett, a falatozást sajnálatosan kihagyva, legalább utolérjük Lippai Beát és Bell Sanyit, akik viszont majd akkor elõznek vissza, amikor kekszet eszegetünk. Újabb visszatérõ motívum a túrában az evés és utolérés sajátos kettõse. Közben, szinte észrevétlenül, tüdõnket és lábunkat kímélve megérkezünk a hegytetõhöz igen közel épített adótorony mellé. A nagyobb építmény kistestvérei is itt sorakoznak, amely sort a jellegében eltérõ geodéziai mérõtorony zárja. Itt elektronika csak akkor található, ha valaki hoz, viszont van high-tech vaslétra és frissen mázolt kerítés a tetõn. Pontõr – még – nincs, ezért Kerek repkénnyel úgy döntünk, hogy felmászunk a geotorony létráin, kilátni. Van mit, a Gerecse belseje és a Vértes felé, a Kisalföldön sorakozó szélkerekek felé, a Duna völgye felé, Esztergom felé, a Börzsöny és tõle délre a Pilis párába veszõ kék vonulatai felé. A helyzet élvezeti értékén alig ront a nagyjából 70 km/h sebességû szél. Lemászunk, pontõr még mindig nincs, ám elég elindulni, és máris van. Nagy gyakorlattal a lábán bélyegezve az itinert gyorsan leigazol minket, mehetünk tovább.


Eleinte könnyedén kanyargós utunk valami õrült, elõre be nem jelentett módon lejteni kezd, masszívan. Hogy ne legyen egyszerû, a tapadási súrlódást kivették a játékból, nagy örömömre szolgál, hogy kockáztatva a hülye síelõnek minõsítést, elhoztam a túrabotot. Visszacsatlakozunk a Kéktúrába, rét mellé érkezünk, a túlsó oldalán mászik fel a zöld jelzés Tardos felõl. Amikor csatlakozik a kettõ, akkor érkezünk majdnem meg Bányahegyre, ahol a bányát cselesen kikerüljük, a hegyet viszont nem. A ponton Sztancsik mesterék kínálnak szörppel és nápolyival, mindkettõt nagy lelkesedéssel fogadjuk. Óvodás kisgyerek módjára, jóllakottan, totyogva, de idült mosollyal kirándulunk tovább. Vértestolnáig a „néptelen” jelzõ alkalmazható a tájra, egymáson kívül senki mást nem látunk, amelyben közrejátszik a sûrû aljnövényzet is, nyilván. Eleinte még kényelmes szekérutunk kényelmetlenül benõtté változik semmi perc alatt, leendõ sudár tölgyfák és kevésbé sudárnak számító lágyszárúak csapnak arcon ágaikkal, leveleikkel. Nevetek, ez is valami? Aztán ez a valami olyan hosszúra nyúlik, hogy kezdem elveszteni a humorérzékemet, a jelek szerint a Gerecse sem viccel. Nevezetes kerítésekhez érkezünk, átmászunk, Repkény enyhe rosszallással, de elfogadja, hogy meg kell kerülni a rétet, hogy megtekinthessünk egy csoffadt kék nyilat. Távcsõvel is látszott volna. Újabb kerítés, újabb mászás, majd megint. Örvendek a lehetõségnek, hogy annyi idõm van, hogy megállhatok a létra tetején, fényképezni, ezt népesebb mezõnyû teljesítménytúrákon csak komoly kockázattal tehetném meg. Esetleg úgy, hogy sokkal elõbb ideérek, mint mások, és belefér az idõbe egy-két kattintás. Magasfeszültségû távvezetéket keresztezünk, a középsõ kábelek belógása lassan eléri a fiatal erdõ feltörekvõ lombkoronáját. Vagy az oszlopot kell megemelni, vagy a fákat csökkenteni, nemsokára. Jól járható utunkat elhagyja a jelzés, rémlik már, hogy hol is járunk, itt szokott volt lenni egy mondás az egyetlen útról meg a játékról. Kibukkanunk az országút vértestolnai bekötõjénél, bekötünk, akármit is jelentsen ez. Most nagyjából azt jelenti, hogy megérkezünk Vértestolnára, de hol van már az a kocsma?


Megvan. Elõbb még megszemléljük a „Mesterségem címere...” játékra emlékeztetõ díszobjektumot, amelybõl kiderül, hogy nagyjából mivel is keresik a kenyerüket a derék vértestolnaiak. Tehát: szarvast lõnek, kamiont vezetnek, westernlovagolnak, szobát festenek, állatot tenyésztenek, levelet hordanak, üllõt kalapálnak, discóba is járnak (borosüvegbõl sört inni), ácsolnak, fogyasztást mérnek, megint kamiont vezetnek, varrnak, hajat vágnak, zenélgetnek, tüzet oltanak és piknikeznek (ez a kettõ egy táblán szerepel), mindig gólt rúgnak, traktorral napraforgót ültetnek, takarékoskodnak, eljárnak a háztájiba (vagy azt már nem úgy hívják?), malteroznak, számítógépeznek, köszörülnek, kereket cserélnek és CNC esztergálnak. Dióhéjban. Betérünk a kocsmába, ahol Lendvai Imréék õrzik a pontot, kérünk egy diplomáciai kávét és egy üdítõt, nem fejenként, hanem külön. A kedves kiszolgálás és a rendíthetetlenül õrködõ ponttal való beszélgetés még a gyengécske kávét is feledteti. Továbbsétálunk, lassan illene melegebb idõnek lennie, de még mindig ugyanaz a szél fúj. Elhaladunk a focipálya mellett, elõttünk óriási zöld tömb, az Öreg-Kovács ül rá a tájra, képletesen. Aki unja a focimeccset, még mindig nézegetheti a hegyeket. Táblák figyelmeztetnek, hogy vigyázat, egy valamivel kisebb betûkkel írt tábla pedig arra, hogy gyerekek. Körül is nézek gyorsan, de egyet sem látok. Lehet, hogy lesbõl támadnak?


A gyerekrajtaütést sikeresen elkerülve kijutunk a faluból, újabb masszív emelkedõ áll elõttünk, úgy is, mint hegy. Megelõzünk egy kis családot, ahol a kislány menne, de anyuka-apuka próbálják visszafogni: nem verseny, csak teljesítménytúra. Így van. Kicsit késõbb másik család, másik gyerek, õ a vele kábé egy súlycsoportban lévõ csalánossal próbál dûlõre jutni. Ilyenkor áldom a szerencsémet, hogy már elmúltam száz...sok centi, amikor elõször járatlanabb utakra tévedtem. Kikerülünk néhány kidõlt faóriást, néhol ez egész nagyívû esemény, néhol csak egy kis kapaszkodásból megússzuk. Az erdõ pedig közben ott van és szép. Felérünk valahová, ezt csak onnan vesszük észre, hogy egy idõ után a stabilan emelkedõ ösvény szerény lejtõvé lényegül át. Távvezeték, ugyanaz, de most jó magasan, majd sziklás szurdok, kényelmesen járható ösvénnyel következik. Kényelmesen végigsétálunk, bámészkodunk. Odalent szembesülünk a zord valósággal, miszerint még igen meredek kapaszkodót kell abszolválni a cél elõtt. Valóságos gerincút, a hirtelen megterheléstõl sivít a tüdõm, még tüsszögni is elfelejtek, de folyamatosan haladva felérünk egy kanyarhoz. Itt egy állandósított tájfutó bójára lelünk, amely alibit szolgáltat ahhoz, hogy kifújjuk magunkat, Repkény leigazolja ittjártunkat a koros szúróbélyegzõvel. Innen már egy óvatlan pillanat kérdése, hogy felérjen az ember a Ranzinger Vince- (ex Aknatorony-) kilátóhoz, amelynek tövében a túra utolsó ellenõrzõpontja pihenget. Mivel jó masszív acélszerkezet biztosítja az építményt és mivel a lépcsõk végig körberácsozottak, különösebb tériszony nélkül sikerül fölérnem a tetejére, erõs hátrányban az ilyen objektumokat elmélyültebb barátsággal kezelõ Repkényhez képest. Odafentrõl megint pofátlanul szép a kilátás. Közvetlenül alattunk Tatabánya városa terül el, észak felé az Öreg-tó látható, Tatával a partján. Iparvidék jellegû is a táj, erõmûvek pöfékelnek halkan, itt Bánhida, amott már Oroszlány, amelyet inkább Vértesinek neveznek. No meg a Vértes, a városon túl, dombok, egymásba érõ völgyek tája. Szép.


Lemászunk, épp idõben, mert kezd növekedni a népsûrûség és a lépcsõn elég körülményes kikerülni egymást. Elfogyott a szintemelkedés, lejtõ visz a célig. Egy, a kora délutáni idõponthoz képest erõsen részeg társaságot is sikerül kifogni itt, a síelõs poént persze, hogy nem hagyják ki. Lesietjük õket, be a célba, ahol suvlajjal és fiával találkozunk a résztvevõk közül a világon elsõként, a célban pedig efemmékkel a rendezõk közül a világon elsõkként. Megkapjuk a túráért a világon elsõ teljesítõknek járó díjazást, majd a túra során többször egyeztetett fuvarral élve visszaszállításra kerülünk suvlaj által, akinek ezúton is ezer hála és köszönet jár, hogy megmentett a Turultól levezetõ másfélmillió lépcsõfoktól. :) Igen köszönöm továbbá Kerek repkénynek és mindenki másnak a társaságot, a Nyájas Olvasónak a türelmet, a Rendezõknek pedig a rendezést. Tetszetõs kis túra a Lábatlan, jópofa díjazással, össze kellene szedni belõle minél többet.


-Kékdroid-


Képek

 
 
Gyermekvasút nyomábanTúra éve: 20102010.08.23 21:43:52

Gyermekvasút nyomában – éjszakai


Nehéz errõl a túráról újat írni. Pár évvel ezelõtt voltam a nappali változaton és fõleg annyi maradt meg belõle, hogy rengeteg az ember és rengeteg az ellenõrzõpont. Meg az, hogy akármennyire sietek, csak nem sikerül rendesen haladni. De inkább a tömeg.


Most is tömeg fogad Hûvösvölgyben, a Gyermekvasutas Otthonnál, igaz, nem túl nagy. Indulásra már az. Bubu, Hevér Éva, Joeyline, Vándor Csillag, moiwa tesója, Dávid bukkannak fel. Rajtoltatás a Keleti pályaudvaron látott technika analógiájára történik: egy sor van, egy rendezõ irányítja a népet az éppen felszabaduló asztalhoz. Ügyes.


Indulunk. Hûvösvölgy vasútállomás, múzeum, egyszer már meg kéne nézni. Lépcsõn vissza, nem szeretjük a zúzottkövet. Fazekas-hegy, betonbunker, kis kilátás, meredek lejtõ. Nagyrét, szúnyogok, elõttünk magasodó Hárs-hegy. Alig jövünk valamennyit, máris újabb pont következik. Utána újabb vasútállomás, utánunk szólnak, hogy miért nem a síneken maradva haladunk tovább, miért is megyünk le a turistaútra. Mert csak. Visszamászunk, kinézek magamnak pár jó fotóhelyet, ahová, magamat ismerve, jó darabig nem fogok eljönni. Pedig tényleg jók. Kis-Hárs-hegy, banzáj, lehet kocogni lefelé vagy húsz métert. Repkény kocog. A Nagy-Hárs-hegyen is kocog, pedig az már emelkedõ. Barlang következik, utána két lépés a hegytetõ. Infósék nem szívatnak meg, nem a kilátó legfelsõ szintjén adják a pecsétet. Visszamegyünk a sárga sávra, késõbb emiatt félhangos beszólást szenvedünk el egy elmés résztvevõtõl, sérelmünkre. Amíg mi vagyunk a gyorsabbak, nem érdekel (jaj, dehogynem).


Szépjuhászné, még világosban látjuk, forgalmi szolgálat is van. A következõ hegy, aki János, jó magasan tornyosul fölénk. Nekivágunk, piros a sáv, ami felvisz, szerpentinen kanyarogva. Elbizonytalanodott túratárs, Csaba csatlakozik hozzánk, nagyjából János-hegy vasútállomásig haladunk nagyjából együtt. A kanyarok végén egyenes, majd megint kanyarok, trükkös fa-labirint az útkeresztezõdésekben - ezt még nem láttam - végül hegytetõ. Szerelmespár, magányos romantikára vágyó, ölelik egymást a kilátó túloldalán. Nem megfelelõ idõpontban vannak nem a megfelelõ helyen, legalábbis a mögöttünk érkezõ kábé ezer túrázó a magányos romantikát kissé megzavarhatja. Pontõr, az nincs. A papír szerint nem is kell még lennie, bár, kissé túlzó dolog kábé 7 km-re két órát adni. Másfelet is. A parkolóban éppen elcsípjük, elhiszi, hogy jártunk a hegytetõn, még fotó is volna róla, ha kellene.


Joeyline-nal, Dáviddal és egy futó katona leánnyal, Szandrával (aki nem fut tovább, épp a pontnyitások miatt) kibõvülve trappolunk tovább Makkosmária felé. Elõtte vasútállomás, János-hegy alatt, a pontõröknek zuhanyrózsa-szerû a lámpájuk. Megint csak visszakapaszkodunk a turistaútra, mert ott mégis kényelmesebb menni. Budakeszi fényei villannak fel néha nyugat felõl. Budaörsé és Törökbálinté délrõl. A Hold pedig odafent, tiszta égbolton süt le a tájra, olyannyira, hogy a lámpára alig van szükség. Makkosmária, kivilágítatlan templom és kivilágított ellenõrzõpont. Gyorsan továbbmegyünk, hogy ne egyenek meg a szúnyogok. Szigorúan monoton emelkedõ következik Virág-völgy vasútállomásig, különösebb esemény nélkül. Feltûnik, hogy hiányoznak a tömegtúrák ismerõs „Tibi bácsiiii, most merre kell kanyarodniiii?” jelenetei, pedig most még élvezném is a helyzetet. Az itiner szerint valami esõházat kellene látni valahol a sötéten át. Annyira azért nem erõs a holdfény, vagy én vagyok túl bamba. Az állomáson szamócás szörppel frissítünk, a váltóállító berendezést tanulmányozom, amíg lepecsételik a papírjainkat. Séta tovább, Disznófõre.


Átkelünk a hegygerincen, lesétálunk a forráshoz, a pontõrök az esti meccsek eredményeit élõ adásban közvetítik A4-es papírlapok segítségével. Visszamászunk, át a sötét Anna-réten, közben Budapest és környéke láthatárba veszõ fénytengerét bámuljuk. Lenyûgöz, még mindig. Székelykapun sétálunk be, valami ösvényt, meg a vasút vonalát és még több ösvényt követünk Csillebérc felé. Elõjelzõ, bejárati jelzõ, állomás. Két nyitott személykocsit tárolnak a második vágányon, szükség lesz még rájuk.


Összetorlódik a mezõny, mindenfelõl érkeznek túrázók. Elindulunk Normafa felé, utcákon, ösvényeken visz át a leírás a megállóhelyre. Kezdek álmos lenni kissé: a következõ szakasz felébreszt, az utat ugyanis mélyen kimosta a lezúduló víz, néhol a szokásosnál nagyobbat kell lépni, le is ülök az újdonsült árokparton, megcsúszás következtében. Kiszabadulunk a susnyásból, be az erdõbe, az árok mellé, amelyet hosszan követünk. Olyan szigorúan követjük, hogy egy kanyarnál simán le is megyünk, hogy annál kalandosabban kapaszkodhassunk vissza a helyes útra. Zöld háromszög tûnik fel, innentõl újra emelkedünk.


Az Úti Madonna elnyeri a leghangulatosabb ellenõrzõpont címet a túrán, fáklyák vezetnek fel a kegyhelyhez. Innen már csak fel kell kanyarogni a Széchenyi-hegyre, kikerülni az adótornyokat és az itiner által is említett utcán... izé... milyen utcán is kell menni? Leesik, rosszfelõl kerültük meg a tornyot és kiszolgáló berendezéseit. Ejnye-ejnye. Visszatérünk a helyes útra, megcélozzuk a Széchenyi-emléket, ahol a pontõröknek lemerült a bélyegzõpárnájuk, így aláírást kapunk a pecsét helyett. A lényeg, hogy legyen valami.


A leírás szerint izgalmasabb, lépcsõs úton trappolunk be a célba, a zöld sávot követve. Az Mk45-2006 éppen körüljár, a sor éppen nagyon rövid, a virsli pedig éppen finom, amikor Repkénnyel leülünk odabent falatozni. Útitársaink közül Dávidot éppen nem látjuk, aztán késõbb mégis, Szandra utoléri párját, aki eleinte futott, de a pontnyitások miatt sétára váltott, Joeyline pedig sietve megcélozza a Márton Áron teret az éjszakai busz miatt. Vonatra szállunk, sok-sok ismerõs ül a kocsiban, a mezõny elejének elég a két zárt vagon, ezzel döcög le a mozdony Hûvösvölgyig. Innen Repkénnyel a menetrend szerinti személyvonat két utasaként visszatérünk Csillebércig, hogy kibõvítsük kábé 7 kilométerrel az éjszakát. Lesétálunk a KFKI felé, a Buda Határán útvonalán rá a piros sávra, végül a Repülés emlékmû irányába eltérve jutunk Budaörsre. Köszönöm a társaságot minden útitársunknak és a rendezést a Gyermekvasutasoknak. Jó kis túrát raktak nekünk össze.


-Kékdroid-


Képek

 
 
Rockenbauer Pál emlékúton Zalában 130/70/40Túra éve: 20102010.08.12 20:44:05

Rockenbauer Pál Emlékúton Zalában 130 km


A Rockenbauerre vissza kell menni - nézünk össze Kerek repkénnyel. Tavaly majdnem szó szerint eszméletlenül durva volt a túra. Az összebarmolt erdei úton bukdácsolás az éjszakában, a folyamatos bögöly- és szúnyoginvázió, majd a vakítóan fehér homokos út Hosszúvölgy után és a szinte teljesen árnyékmentes utolsó öt kilométer Palinon keresztül olyan erõs hatással volt ránk, hogy Kerek repkénnyel elhatároztuk, 2010-ben legfeljebb egy kellemes klímájú, ismerõs terepen vezetõ éjszakai 70-es résztávra megyünk. Ehhez képest nem nagyon kellett egymást gyõzködni, hogy idén is ott a helyünk reggel hatkor Kanizsán. Fõleg, hogy tavaly Siményi Mikinél láttuk a négyszeres teljesítõnek járó jelvényt és nagyon szép színûnek találtuk. Péntek délután találkozunk Suvlajjal, mint sofõrrel és Vándorköszörûssel, mint nem is olyan rég látott útitárssal az Ecseri úti metrómegállónál találkozunk, egy elképesztõen nagy esõ után. A mai két felhõszakadás egyébként sem kecsegtet semmi jóval, fõleg, hogy kémeink szerint Zalában is masszív esõk járnak. Útra kelünk, suhan az autó a pályán, beszélgetünk. 


Már látszik az adótorony a Gelse melletti hegyen, ismerõs a kép, ott vezet a Thury emléktúra tavasszal. Közeledünk Nagykanizsához. Itt rutinból találjuk meg a gimnáziumot, becuccolunk a különszobába, azért különszoba, mert négyõnkön kívül senki nem talál ide. Benevezünk, átvesszük az itinert: a hetes rajtszámot kapom, remélem, szerencsét hoz. Kellemes meglepetés a színes másolat az újabb kiadású Dél-Zala térképrõl, a Hahó elgépelés Hahót helyett fel sem tûnne, ha a rendezõk nem mondanák. :) A szöveges leírás tartalmaz egy komolyabb hibát is, errõl azonban majd a maga helyén és idejében. Összefutunk SzLA-val, aki állítása szerint igen kiváló pizzériát talált, kedvünk támad tesztelni. Valóban kellemes hely, kellemes adagokkal, jóllakottan térünk vissza a szállásra. Összefutunk a koszovói nyaralásáról nemrég hazatért sétáLós bácsival, és a Dunaújváros-Nagykanizsa távot végigkerékpározó Wolfkeryvel. Utána mosdás, alvás. Utóbbi annyira jól sikerül nekem, hogy boldogan alszom át az éjszakai vihart, amelyrõl késõbb sokan beszélnek, látható nyomait pedig Hahótig követjük.


Repkénnyel kitaláljuk, hogy kivételesen nem reggeli és kávé nélkül indulunk el, rendelünk két melegszendvicset és két presszókávét a szomszédos büfében. Most nincs itt Jámbor, hogy protekciót szerezzen, így szépen végignézzük a rajtot és kb. negyed hétkor, késve, de élelemmel felszerelkezve és egy jó presszókávéval felvértezve útra kelhetünk. Áttrappolunk az ébredezõ Nagykanizsán, csekély a forgalom, hûvös az idõ, az emberek józan többsége igyekszik odahaza maradni, esetleg felkelve meglátni a borús, sötétszürke égboltot a másik oldalára fordulni. Mi meg a hozzánk hasonló huszonegynéhány õrülttel ebben a szép idõben arra készülünk, hogy... mire is? Arra, hogy elgyalogoljunk jó messzire Nagykanizsáról, aztán visszagyalogoljunk ugyanoda, kicsit másfelé. Nehéz úgy elmagyarázni, hogy ne nézzenek teljesen hülyének. Végigballagunk Palinon, látnivaló a kripta épületén kívül nincs, az viszont félelmetesen, kísértetiesen magasodik a 74-es fõút fölé, a komor felhõk elõterében. Lekanyarodunk a fõútról, utolérjük a Vándorköszörûs-Suvlaj duót, kicsit elõrébb Wolfkery sárga pólóját ismerem föl. Tyúktelep mellett vezet az út, veszettül büdös van, örülök, hogy nem valami nagyobb tenyészdét építettek ide. Kényelmesen sétálunk Zsigárd felé, a vasúti átjáróhoz közeledve ismerõs zaj üti meg a fülemet, elõreszaladok, de pont elvétem az M41 2316 vontatta Szombathely-Pécs gyorsvonatot, így a nagy semmit sikerül lefotózni. Sebaj, jövünk még erre holnap is. Remélhetõleg.


A 17-es vasútvonal túloldalán új tájelem fogad, méghozzá a 74-es fõút Palint elkerülõ szakasza, egyelõre forgalom nélkül. Tehát tavaly már ennek készítették elõ a terepet, rövidesen talán átadják és jövõre nem annyi autós fogja megcsodálni a Rockenbauer mezõnyét, mint most. Kikerülünk pár óriási teherautót, átkelünk a Principális-csatornán, belépünk a sáros utak birodalmába. Már most leszögezem: Kerek repkénnyel ellentétben én egyáltalán nem szeretem a sarat, sõt, egyenesen utálom. Most viszont lelkileg felkészültem arra, - aki esõ után túrázik, az ne lepõdjön meg, ha sáros lesz - hogy az aszfaltos szakaszok kivételével igen rusnya terepviszonyok várhatóak. Ehhez képest, többnyire kellemes csalódást jelent a terep. Többnyire. Zsigárdig, sõt, Homokkomáromig azonban egyáltalán nem kell foglalkozni a sárral. Az elsõ erdõfolton átsétálunk, élvezzük a kellemes, hûvös klímát, a tavalyi hõségre nem is emlékeztet semmi. Kiérünk a Zsigárd elõtti rétre, a kis település nem változott tavaly óta, az égen impozáns felhõalakzatok kergetik egymást, csak most tûnik fel, milyen messzire ellátni.


Elsõ ellenõrzõpont, kulcsosház. Senki nem áll meg a pecsételésnél okvetlenül hosszabb idõre, mi is csak beköszönünk, üdvözöljük SzLA-t, akivel szinte egyszerre érkezünk meg. Elhúzunk, mint a vadlibák, végig az egyenes nyiladék aljában. Pocsolyákat kerülgetünk, néhány kóbor szúnyogot elhessentek, szerencsére idén õk kihagyják a túrát, csakúgy, mint a böglyök, belõlük is csupán néhány eltévedt példánnyal találkozunk. Sétálunk, megnézem közelebbrõl az Erzsébet-emlékhelyet, egészen kitisztították a kis utat hozzá. Ez a pont az elõjelzõje a Hosszúvölgy felé forduló kanyarnak, rövidesen látszanak a falu házai, a mellettünk lévõ réten magányos gólya lépked, kényesen keres valami reggelinek valót. Hosszúvölgyet éppen, hogy érintjük, a kanyargós úton Homokkomárom felé összesen két jármû halad el mellettünk, a Zala Volán buszjárata és egy kisteherautó, természetesen mindkettõ egyszerre. :) Murphy örök.


Homokkomáromban Suvlaj úgy dönt, hogy megpróbál bevásárolni, Vándorköszörûs pedig úgy, hogy megpróbál elszaladni elõlünk. Végül egyikük terve sem valósul meg abban a formában, ahogyan szeretné. Suvlaj ugyanis nem várja meg, amíg a kocsmáros átvánszorog a boltba, Vándorköszörûs pedig nem várja meg, hogy a sáros lejtõkön-emelkedõkön egyedül essen hasra - elõttünk pedig úgysem blamálja magát ilyesmivel. :) Tehát rövidesen újra négyesben szüttyögünk tovább. Elhagyjuk a falut a kegytemplommal, az úttól elforduló kõkeresztet - inkább az út került az évek során a kereszt túloldalára, majd a mélyutat és a K+ elágazását is. Egyre nagyobb a sár, néhol jó szolgálatot tesz a túrabot. Obornakig van összesen két apró domb, nagy lendülettel vesszük az emelkedõket és nagy óvatossággal a lejtõket. Csúszik ugyanis minden, kocogni is csak óvatosan érdemes. Obornak épületei elõtt elkanyarodunk fölfelé, kicsit másutt, mint ahol a túra általában elkanyarodik, a kétméteres, bozótvágó nélkül nehezen járható susnya arra int, hogy érdemes megtenni ezt a minimális kitérõt. Ez a túra egyik legmeredekebb, ám ahhoz képest igen rövid emelkedõje, amely a lehullott vízmennyiség hatására most nagyon megsértõdött: nem engedi, hogy olyan egyszerûen felmenjek rajta, ha lépek egyet elõre, biztos, hogy közben ugyanannyit csúszok hátra. A bottal ügyeskedve lassan felérünk azért: a kör kinyílik, idáig tart az oda-vissza etap.


Filctollal igazoljuk az áthaladást a bójánál, (bóJa, kérem szépen, tudom, hogy ez nem nyelvtanóra, de akkor is) eltrappolunk a széles dombháton. A sötét felhõk alatt az erdõ üdítõen zöld, sokkal szimpatikusabb, sokkal zöldebb, élettelibb így, mint a kiégett, nyári égbolt alatt. Hopp, még egy bója, ez az Úttörés. Repkény adminisztrál helyettem is. Azt számolgatjuk, mennyire lehetünk lemaradva a mezõnytõl és arra jutunk, hogy nagyon, valamint arra, hogy ezen nem érdemes sokat gondolkodni, mert utolérni úgysem fogunk senkit. Inkább eszünk némi feketeszedret, bõségesen terem és finom, édes. Szépen leérünk az Oltárci-réthez, a Lenti-Csömödér ÁEV kisvasúti hálózatának keleti végeihez. A sínek állapotából ítélve még idén, de már elég régen járt erre utoljára tehervonat, több helyen alámosott a pálya, látható némi nyomtávbõvülés is. Eltávolodunk a vasúttól, betérünk az erdõbe, kerülgetjük a fákat az ösvényen, majd újabb rét következik és meglátjuk az Oltárci vadászházat. Mielõtt az ellenõrzõpontra sietnénk, megállunk inni egyet a vadászház csizmamosójánál, közben Repkény kapitális méretû szövõlepkét fényképez, amely az ajtón piheni ki az éjszakát. Elõször azt gondolom, csak dekoráció, de hamar rá kell jönnöm, hogy tévedek. :) Átsétálunk a pontra, almával kínálnak, egyszerre többet is vihetünk, mert kevés a résztvevõ. Már nem tudom, hogy itt adnak-e elõször csokit vagy csak Hahóton, esetleg Söjtörön, de igazából mindegy, mert a csoki finom és Repkény úgyis nekem adja a sajátját. :)))


Oltárc után hosszan sétálunk réteken, mezõkön, erdõk aljában, majd erdõben is, mielõtt újra felkapaszkodnánk a már ismerõs dombhátra, a szõlõhegy tetejére. Itt újabb bója fogad és Vándorköszörûs újra igényli a futás lendületét, úgyhogy elporoszkál Hahót irányába. Maradunk hárman, végigsétálunk a szõlõhegyen, szépen gondozott és elhagyatott telkek váltogatják egymást, szerencsére az elõbbi számaránya a magasabb. Mûúton sétálunk egy kicsit, ez a börzöncei szõlõhegy, szép kilátás nyílik a keleti völgy felé, északon pedig Hahót kelleti magát a távolban. Hullámvasút következik, erdõben, benõtt, de járható ösvényeken kerülgetjük a pocsolyák sorát. Megérkezünk Dombtetõre, újabb filctoll, újabb betû az idei itineren, Kerek repkény az egyetlen hármónk közül, aki õszintén élvezi a sárhelyzetet. Ereszkedünk, szépen lassan elérjük a zöld sáv keresztezõdését és Hahót felé fordulunk. Eleinte nincs is semmi probléma, szépen lehet haladni, néhol felbukkan egy adótorony, amelyhez képest betájolhatjuk irányunkat és távolságunkat a faluhoz képest. Még messze van, elõttünk, ez az eredmény. A hamis illúzió, miszerint sima - és gyors - utunk lesz Hahótig, hamar szertefoszlik. Masszív dagonyás kerül elénk, a zöld sáv jelzések kérlelhetetlenül arra vezetnek, ahol az utat sûrû növényzet és alatta bokáig érõ, agyagos sár borítja. Nem örülök, minden lépésnél egyensúlyoznom kell, egy helyütt elesek - minek az ilyennek túrabot - sûrûn káromkodok. Hogy ne bántsam meg két útitársamat, inkább elõresietek, magányosan szidni magamat, hogy miért kellett nekem eljönni ilyen vacak terepen egy hosszú túrára, inkább maradtam volna otthon füvet nyírni.


Lassan elül bennem a puffogás és átadja a helyét a lemondásnak, Hahóton kiszállok, ennek így semmi értelme, ha egy ilyen szakaszt az éjszakában is túl kell élni, akkor inkább menjek haza egy résztáv céljából, mint bárhonnan máshonnan. Karalábéföld szélére érkezünk, megvárom Repkényt és Suvlajt. Már Repkény sem lelkesedik annyira. Egyenesen indulunk el, egyre jobb minõségû, burkolt úton, amikor hirtelen felbukkan egy sárga + jelzés. Elõkapjuk a tájolót, majd bevillan az õszi Deák túra emléke, ez a jelzés észak felé vezetne minket, visszatérve a sárga sávba! Alig száz métert kell visszamenni, újra a sárban talpalunk az újra megtalált zöld jelzésen. Csodálatos. A régebben annyira kényelmetlennek tartott, betonlapokból kirakott mélyút szinte megváltásként kerül elénk, ez jól járható, lehet sietni, a bukdácsolástól, egyensúlyozástól, csúszkálástól elfáradt lábaimnak valóságos gyógyír most a beton. Suvlaj lelkesedése kicsit lecsökken, úgy dönt, hogy majd Hahóton kitalálja, meddig akar most eljutni a túrán.


Megérkezünk Hahótra, Vándorköszörûst még éppen ott érjük és így ott is tartjuk még vagy húsz percig, amíg megpihenünk, töltekezünk. Kapunk csokit és zsíroskenyeret, paradicsommal-paprikával a kedves pontõröktõl, a kocsmában a tavalyihoz képest most kevésbé szívélyes a kiszolgálás. Sõt, eltûnt a kimért gyümölcslé, csak üveges kepi van, aranyárban. Szerencsére kólát azért kapok korsóval is. :) Lassan elindulunk, Hahót fõutcáján lépésben jön szembe egy autó, hangosbeszélõn mondanak valamit belõle, eleinte nem értjük, aztán leesik, ahogy közeledik: "A zsákos oltott meszet, veszed, veszed, veszed!" A végén pedig felviszi a hangsúlyt. Eszméletlen. Erõlködnöm kell, hogy ne röhögjem szembe szegény sofõrt. :) Kisétálunk Hahótról, felkészülök az újabb sárdagasztó kilométerekre a következõ burkolt útig, tehát nagyjából Söjtörig. Ehhez képest - ahogy SzLA is megmondja Hahóton - semmi különös nem történik. Kényelmesen kapaszkodunk fel a dombok közé a még mindig lenyûgözõen szép mélyúton, még a Deákról ismerõs szakaszon sincs olyan sár, hogy ne lehetne tempósan haladni.


Eljutunk a gazzal bõségesen benõtt Mackó-forráshoz, nem nézzük meg, hogy mûködik-e. Inkább elhisszük, tekintve, hogy szép nagy víz folydogál keresztül a turistaúton a Vas-völgy felé. Átugorjuk, trappolunk tovább, eleinte meredeken, majd szelídülõ emelkedõn a söjtöri szõlõhegyre. A kilátás innen is csodálatos, észak felé fenyegetõ felhõk gomolyognak, néhol látszik a kékeszürke esõfüggöny. Az már a Zala völgye, azon túl pedig a Rábáé. Közelebb Söjtör és Tófej házai sorakoznak, a Zalakerámia gyára is jól kivehetõ. Elérjük az újabb bóját, filctollal rajzolunk, innen csak le kell gurulni Söjtörre. Így teszünk, lesétálunk, próbáljuk közben gyõzködni Suvlajt és a rendíthetetlen ólomkatonaként ellenálló Vándorköszörûst, hogy nem is lenne olyan rossz nekik továbbjönni velünk Nagykanizsára. Söjtör elõtt elszaladunk, hogy több idõ jusson lábápolásra és a leharcolt állapotba került cipõk regenerálására. A pontõr ismét csokival kínál, Isten tartsa meg jó szokását, mert ritka finom csokit sikerült beszerezni a túrára. Leülünk a Deák-ház elõtt, két helybéli lány nagy csodálkozására levesszük a cipõinket, hogy megvizsgáljuk a felázott, hólyagszerû képzõdményekben bõvelkedõ, mély ráncokkal barázdált talpainkat. Nem ítélem olyan veszélyesnek a helyzetet, mint amilyennek látszik, de zoknit cserélek, Repkény is így tesz. Suvlaj közben túrabotjával lepiszkálja a sarat a cipõjérõl, majd, munkájával elégedetten Repkény és Vándorköszörûs cipõjét is megtisztítja. Mehetünk tovább, vár Rádiháza és a családi depó, mert ugyebár mi már nem saját erõbõl... :)


Söjtörön valamiféle falunapot tarthatnak, ál-mulatós zene hallatszik, meg rengeteg nép nézi a fellépõket, eloldalgunk a kapu elõtt. A szokásos söjtöri kocsmázás most elmarad, fõleg, mivel zárva tart a kocsma, irány Pusztaederics. A Méregházat évrõl-évre méretesebb növényzet takarja, elsétálunk mellette, megcélozzuk a Válicka partját. Az idõjárás mintha nem tudná eldönteni, hogy most derüljön vagy boruljon, úgyhogy felváltva teszi mindkettõt. Átkelünk a gyaloghídon a feltûnõen bõvizû patak felett, a túlparton láthatóan az ösvényen folyt egy ideig a Válicka, illetve a kukoricaföldrõl ide zúdult le az esõvíz. Néhol szabályos hullámzás nyomai láthatóak az agyagos talajon. Itt megint nehézkes az elõrejutás, botladozok, néha nagy loccsanással bele találok lépni egy-egy pocsolyába. Felemelõ érzés, a frissen cserélt zokni azonnal átázik. Egyenesen örülök a hosszú, meredek emelkedõnek, visszanézve a pusztaszentlászlói strand látszik, az innen hallatszó zene sokáig kísér fölfelé. Odafent újra gyönyörû a kilátás, most ráadásul nem is fõlünk a napon a hosszú nyílt szakaszon, mint tavaly vagy akár azelõtt. Trappolunk tovább, kényelmes út vezet Pusztaederics szélére, eleinte látszik a gáztározó föld feletti üzeme, ki tudja, talán éppen most is valami óriási gázmezõ bújik alattunk a mélyben.


Pusztaederics bójáját idén sikerül nem kihagyni, a kocsmázást viszont nem ejtjük meg, nem vágyunk újabb megállásra. Átsétálunk a falu végén, újabb emelkedõ áll elõttünk, erdõben, a borult ég alatt egyre nagyobb sötétben. Traktor érkezik szembõl, félreállunk, nehogy pont mellettünk csússzon meg a hatalmas jármû, vezetõje intéssel köszöni meg a gesztust. Még egy bója és már fent is vagyunk a rádiházi hegy tetején, itt intenzív fakitermelés nyomai láthatóak. Elég összevissza a terep, viszont nekem muszáj leülnöm egy pillanatra, mert valami kavics beásta magát a felázott zokni és a nagylábujjam közé. Kipiszkálom, késõn: vidám kis vízhólyag kezd növekedni a kavics helyén, másnap délelõttre borsó nagyságúvá érik. Betrappolunk Rádiházára, útközben szilvát eszegetünk, van néhány érettebb szem is. Összefutunk Jámborral, most indult az éjszakai távon, nagy lendülettel halad tovább dél felé, miután elbúcsúzunk.


Rádiháza a féltáv, ha geometriailag nem is, lélektanilag mindenképpen. Leülünk, az Oltárcról ismerõs pontõrök zsíroskenyérrel kínálnak, a kocsmában veszek két kávét, a hölgy kihozza az asztalhoz. Nagyszerû. Befut -rafter-, azzal a nem is titkolt szándékkal, hogy visszavigye Vándorköszörûst és a kiszállási szándékát véglegesítõ Suvlajt Nagykanizsára. Miközben elbeszélgetünk, megérkezik Kerek repkény édesanyja, mint ügyeletes megmentõ: gulyáslevest kapunk galuskával és csokit is és pogácsát és egyéb aprósüteményeket és egyéb finomságokat. A kibicelõ trió elköszön, -rafter- kényelmes autója elröpíti õket a Dél-zalai metropolisz felé, mi még elvacsorázgatunk. Utána kapunk pótzoknit is, élek a lehetõséggel, gyorsan kicserélem a rajtam lévõt. Érkezik a mezõny vége lassan, elõször SzLA, aztán egy pár, akik pizzát rendeltek ide, majd Wolfkery és Mecseki barangoló és két útitársuk, közben elrajtol a 70-es távon egy pár, akik futva érkeztek valahonnan, mert a vasúti megközelítéssel valami hiba volt. Másfél órányi (!) üldögélés után elköszönünk Repkény édesanyjától, kicsit aggódva, de valahol büszkén néz utánunk.


Tiszta és száraz zokniban, jóllakottan, szinte kicserélve vágunk neki a túra második felének. Visszamászunk a szõlõhegyre, elhagyjuk a rádiházi oda-vissza szakaszt, a Kék jelzést követjük innentõl nagyon sokáig. Betérünk az erdõbe, gyönyörû naplementében, a felhõk eloszlottak, szinte teljesen eltûntek közben. Trappolunk, jó lenne Szentpéterföldére még világosban megérkezni. Átvágunk a tehéncsordán, néhány unatkozó bika megnéz magának minket, csak a rend kedvéért. Szerencsére Szentpéterföldére nem terveztünk kocsmás megállást, fõleg, hogy a helyi kocsmahivatal épp zárva tart. Még Sanyival sem találkozunk. :( Távozunk a kis településbõl, most kezdõdik az éjszaka, elõkerülnek a fejlámpák, a vadászházból ránk kiabálnak, hogy az erdõ szélén maradjunk, mert a csemetékre vigyázni kell. Valóban, egész szép sor facsemete áll a turistaút másik szélén is, reméljük, nem csak tõlünk féltik ennyire. Fölfelé talpalunk az erdõben, szépen, kényelmesen, a lokális maximumon elérjük az újabb bóját. Ráfordulunk a hosszú egyenesre Lasztonya festõi községe felé, Kerek repkény pedig elkezd panaszkodni, valami nem egészen stimmel a jobb vádlijával. Rávilágítok. Tényleg nem stimmel, valószínûleg bedurrant. Kellemetlen, de majd kimasszírozzuk, meg a kalciumos pezsgõtabletta erejével elûzzük a gondot.


Hosszas vándorlás után, melynek során az elõttünk haladó trió lámpáit egyre közelebbrõl látjuk, elérjük a soron következõ ellenõrzõpontot, amely egy minden meglepetést nélkülözõ bója. Itt érjük utol elõször SzLA-t és a Rádiházán látott két futót, akik most gyalogolnak, Évit és Istvánt. Õk egybõl tovább is indulnak, mi viszont megállunk, kezelni Repkény lábát. Rájövünk, hogy ez nem húzódás vagy más ilyesmi, ez bizony csúnyán vizenyõs lett. Ezzel nem tudunk mit kezdeni különösebben, lassan elporoszkálunk, útközben ötletelünk, mit lehetne alkotni vele. Elérjük Lasztonyát, ahol idén egyetlen tömegverekedõ sem jön szembe, viszont találkozunk egy bõsz, alattomosan hátulról támadó kutyával. Már elhaladunk mellette, megyünk vagy négy-öt háznyit, amikor Repkény egyszer csak megszólal: "Jön." Valóban jön, suhintok egyet a túrabottal és elkezdek határozottan felé lépni, erre elszalad, de tudom, ha most visszafordulok, akkor is újra utánunk jön. Így is újra próbálkozik, de abbéli meglepetésének hatására, hogy nem fordultam vissza, hanem ugyanúgy haladok felé, inkább visszamenekül a szélesre nyitott kapuk mögé. Elõny, hogy nem harapott meg, hátrány, hogy Lasztonya összes kutyája veszettül ugatni kezd, ezt hallgatjuk még a faluból kivezetõ, meredeken emelkedõ mélyúton is. Suvlaj felhív, lassan hazaérkezik és lefekhet aludni. Kicsit irigylem. :)


Odafent már nyugalom fogad, a környezõ falvak apró fénypontjai és a csillagos égbolt. Csodálatos látvány. Kezdõdik a hosszú kanyargás, majd a lejtõ a mûútig, újra fényeket látunk, ezek megint SzLA-ék lesznek, a Torhai-forrásnál mindnyájan megállunk pihenni, a bója nyugodtan lengedezik az esti szellõben. Repkény a lábát próbálja kezelni, én gumicukrot majszolok (J a a t Mátra115-ös szereplése ihletett a gumicukorra :)), a többiek szõlõvel kínálnak, elfogadok pár szemet. Érkeznek mögöttünk, indulunk tovább, nagyjából ugyanaz a helyzet alakul ki, mint tavaly, amikor Nomádék értek utol mindig. Újabb emelkedõ, Kerek repkénynek ez jobban esik, mint a lejtõk, nekem is kényelmesebb a vízhólyagok szempontjából. Feltûnik, hogy itt már alig van némi sár, az is csak réteg jellegû. Menetelünk. Sokáig. Kellene egy kávé, az vigasztal, hogy Bázakerettyére egy bõ órával hamarabb érünk, mint tavaly és talán még nyitva lesz a kocsma. Elbotorkálunk mindenféle furcsa, nehezen járható ösvényeken, már majdnem úgy tûnik, nem lesz meg a következõ bója, de megvan, innen csak le kell ereszkedni a meredek parton Lispeszentadorjánba. Megtesszük, talpalunk a sötétben, kezd újra felázni a zokni a cipõmben. Majd Bázakerettyén felhasználom az utolsó pár tartalékot. (Van egy utolsó utáni is még nálam, de az tényleg nagyon-nagyon végszükség esetére.) Mintha megtáltosodnánk, úgy suhanunk át Lispén, a megszokott emelkedõrõl áthelyezték a túrát, talán a jelzést is. Hosszú évek után ugyanis sikerült beszántani az utat, gratulálok hozzá ezúton is, biztos nagy terméshozam várható attól a plusz egy méter széles sávtól. Az igaz ugyan, hogy így kényelmesebb, nem olyan meredek. Itt történik, hogy egyszerre nagy nyivákolást hallunk meg, egy csapzott kismacska bukkan fel mellettünk, eleinte mosolygunk, milyen aranyos, aztán elküldjük, menjen haza... szegénynek nem nagyon lehet hová hazamennie, mert követ, hegynek fel, át mindenen, amikor lemarad, akkor keservesen sír. Lassan elhagyjuk, nem hallatszik tovább, arra gondolunk, hátha mégis haza tud menni valahová, csak a sötéttõl félt. Felérünk a gerincre, utolérjük SzLA-ékat, magabiztosan haladnak az éjszakában. Hirtelen fekete-fehér szõrcsomó ugrik ki mellénk az útra, a kismacska az, ugyanúgy miákol, mint az elõbb, csak mostanra csuromvizes lett a harmatos fûben. Kerek repkény megsajnálja és felveszi szerencsétlent, aki, hogy ne kerüljön ki a lámpák fénykörébõl, inkább mellettünk botladozik, többszörösen kitéve magát annak a veszélynek, hogy bele találunk véletlen rúgni. Egy ideig ez mûködik, csak szegény cica láthatóan nem kézi alkalmas kézi hordozásra, így egy szép csíkot karmolva Repkény karjára lecsúszik a földre, de kitartóan követ tovább, egészen Bázakerettyéig. Itt egy darabig megint lemarad, de a pontra érve ugyanúgy ott rohangál körülöttünk.


Bázakerettye kocsmája nem lopja be magát a szívembe, ugyanis megint zárva találjuk, a pontõr-fõrendezõ szerint úgy tíz perccel az érkezésünk elõtt elunta magát és hazament. Kár, hogy a kocsma nyitvatartása szombatonként hajnali 3-ig van a kiírás szerint. Kesergek pár sort az elmaradt kávémért. Repkény kap vizet, beborogatja a kendõjével a lábát, így megy tovább és valami csodás módon a kendõ nem lesz sáros. Befutnak a többiek, Wolfkerytõl Repkény kap egy fájdalomcsillapítót, késõbb Mecseki barangoló is ad egy szemet, köszönet érte, ez viszi végig valószínûleg a túrán. Másik két útitársuk kissé megzuhant, a fiatalabb srác rágyújt és meggondolja, hogy folytassa-e a túrát, végül úgy dönt, kiszáll itt. Az idõsebb férfi is rágyújt, majd a harmadik bunkó megszólalása után összenézünk Kerek repkénnyel és egy pillanat alatt elpucolunk a pontról. Érett már ugyanis egy visszaszólás, de azt lehet, hogy nem tette volna zsebre...


Most pedig következik a teljesítménytúrázó történetem eddigi leggonoszabb és legszomorúbb cselekedete: kifelé Bázakerettyérõl ugyanis újra megjelenik a kiscica, a szokásos szívet tépõ nyávogásával. Mi pedig otthagyjuk... :((( mivel lámpát nem kapcsolunk, nem mer követni a sötétben, de bízom benne, hogy Bázakerettyén otthonra talál, vagy reggel valahogy visszakeveredik Lispeszentadorjánba. Magunkkal vinni semmiképp nem tudnánk, ha velünk próbálna jönni, talán még meg is halna, enni ugyanis nem tudunk adni olyasmit, amit egy macska is megenne. A nyávogása még sokáig elkísér minket, a lámpát pedig Budafáig fel sem kapcsoljuk, nehogy véletlen utánunk jöjjön.


Budafától aztán újabb megpróbáltatások következnek. Meredek kaptatón mászunk fölfelé, egyre álmosabbá válok, ráadásul a frissen töltött akksik a lámpában most gondolják úgy, hogy nekik már elegük van a világításból. Lassan csak a következõ fáig tudok elvilágítani a fejlámpával. Kényelmetlen. Megint találkozunk SzLA-ékkal, Repkény elõremegy Évivel és Istvánnal, én egy ideig SzLA-val maradok, aztán õ kissé leszakad, a többiek viszont már elöl járnak. Ballagok fölfelé valami bánatos emelkedõn, borzasztó álmosan, aztán lefelé, van itt egy tó, bele ne lépjek, lassan utolérem Repkényéket, az jó lesz, mert talán szóval fognak tartani. Megrázom magam, próbálok tenni valamit, hogy ne aludjak el menet közben. Hirtelen kiérünk egy rét szélére, ez ismerõs hely, innen kell leereszkedni a kistolmácsi vasútállomásig. A lejtõn kissé felébredek, ha nem akarok seggreülni, odalent pedig a lekaszált rét látványa vidít fel. A Kozár-forrásnál megpihenünk: töltünk vizet, sokat. Iszunk is, majd, miközben SzLA elcsattog a túrabotokkal, mi is továbbsétálunk lassan.


Kistolmácson a kocsmában nincsenek helyi menõ csávók, csak a Bázakerettyén kiszállt srác alszik a sarokban. Kapunk teát, finom, aztán veszek kávét is, ami szintén finom, csak kissé gyenge. Ilyet hétköznap iszik az ember a munkahelyén, vagy két elõadás között az iskolában, de nem egy hosszú túrán, a hajnali órákban, bõ kilencven kilométer után. Sebaj, mert finomnak tényleg finom. Továbbmegyünk, a faluban tûzoltók táboroznak, már elcsendesedett a község a buli után, nem találkozunk egy teremtett lélekkel sem.


Bevallom, innentõl Valkonyáig szinte semmirõl nincs határozott emlékem a túráról. Vannak házak Valkonya után a szõlõhegyen, meg van erdõ is, az biztos. Kiérünk egy dombtetõre, ahonnan fények látszódnak a távolból, talán Nagykanizsa, talán nem. Ahol Borsfát sejtem, ott nincs semmi, ezek szerint rossz helyre sejtem. Olyan a helyzet, mint egy delíriumos rémálom: nem tudom, merre és meddig megyünk, csak követek két lábat, közben tompán beszél néha hozzám egy kedves hang, de nem tudom, honnan. Mellesleg a talpam ég és érzem, hogy a vízhólyag az eldurranás határán áll a lábujjam tövében. Hirtelen megérkezünk Borsfára, de a helyzet nem sokat javul. Leülünk a buszmegállóban, eddig itt mindig Repkényt kellett életre kelteni, most viszont nekem volna kedvem elnyúlni a padon és egy jó nagyot aludni. Kár, hogy a megálló tele van utassal, így még leülni sem tudunk. Amikor viszont kitaláljuk, hogy majd Valkonyán pihenünk, megjelenik két ismerõs fényszóró a távolban egy Ikaruson és az érkezõ busz kiüríti a megállót. Diadal! Akkor itt szabad öt percet aludni. Még lenne harminc másodpercem, amikor megérkenek SzLA-ék és tovább is mennek. Utánuk botorkálunk, Repkény navigál, miközben én többször is elalszom menet közben. Tényleg nem emlékszem rá, de állítólag olyat mondtam, hogy "Tavaly nem jött össze a Mecsekben ötszáz résztvevõ, mert nem tetszettek a képek." meg Rammsteint énekeltem, de a sor vége az volt, hogy "bicikliösvény". Szürreális.


Már egészen világos az ég, amikor egy telefonhívás riaszt fel: -rafter-rel beszélünk, kérdezi, hol tartunk. Kicsit gyanús, hogy a nyaralásán miért kel föl valaki hajnalok hajnalán, de végül csak legyintek, miért is ne kelhetne föl? Beszélünk pár szót, közben beérünk Valkonyára, etetõpont, a Kanizsa túráról ismerõs rendezõség kínál egy-egy szelet kenyérrel. Érdekes, de többet nem is kívánok, inkább tolok magamba néhány szem gumicukrot, mert az finom. Repkény nem túl lelkes, de nem is álmos. SzLA a talpa állapotáról meditál, Istvánék pedig elindulnak, mert már világos van és lehet futni. Megérkeznek a többiek, Repkény most Mecseki barangolótól is kap egy fájdalomcsillapítót: tényleg ez viszi tovább, mert lassan összeszedjük magunkat és a bátorságunkat, ideje nekivágni a híres-neves hét dombnak.


Nézõpont kérdése, mennyi ez a hét, mert amúgy tényleg hét, de lehet többnek is gondolni. Az elsõt hamar túléljük, lefelé menet viszont még egyszer hanyattesek, ez már több a soknál. Itt hív fel Vándorköszörûs, jólesik hallani a hangját, még a csekély térerõ torzításán át is. Furcsa, mindenki hajnalban kel vasárnap is? Felérünk a mûútra, majd a Szuloki-forráshoz, a térkép itt kissé hézagos, de legalábbis üvöltõen pontatlan ((C) Galaxis útikalauz...), mert valahogy egész máshogy vannak a dolgok. Jöhet a második domb, felkaptatunk, aztán le a magasleshez, ahol a réten erõs rothadásszag ül, ez fejbekólint rendesen. Legalább nyerünk némi lendületet az emelkedõhöz, itt széles út fogad és ösvény nélküli kék jelzések vezetnek a susnyás völgybe, ahonnan föltérve végre elérjük az eszteregnyei elágazást. Fehér alapon kék R jeleket követünk a tavalyi papírfeliratok helyett, nekem tetszik ez a megoldás, a térképen is így szerepel és a pecsételõs lapon is Eszteregnye, szõlõhegyet találunk. A szöveges leírásban viszont még Obornak, mûútról szól a fáma... Mi kitérünk a jelzésen, szembetalálkozunk Évivel és Istvánnal, a futó párossal, akiknek kölcsönösen bemutatkozunk, mert nem szerettem volna végig "a futó pár" megnevezést alkalmazni. Kisétálunk a pontra, itt vizet, almát és csokit is kapunk. Elsõrangú, a csokit is és az almát is hamar beépítem a szervezetembe. A víz után. Még van pár domb hátra, beszélgetünk, még kocogni is támad erõnk. Kezdek felébredni. Egy meredek lejtõ alja felé megelõzünk egy sporttársat, kissé elhalt már, mint késõbb kiderül, beletett egy kis pluszt a távba. Még egy emelkedõ. Meg még egy. Kisüt a Nap, felhõtlen az ég és mi megérkezünk az Obornak feletti dombtetõre. A kör ezzel bezárul.


Óvatosan leereszkedünk, itt fölfelé rettenetes volt jönni tegnap, mostanra száradt annyit az út, hogy kényelmesen járhatónak mondhassam még én is, aki érzékeny az ilyesmire. Odalentrõl izgatott beszélgetés hangjai szûrõdnek át a bozótoson: Wolfkery, Mecseki barangoló és harmadik társuk keresi az obornaki pontot... ami Eszteregnyén van. Nem túl lelkesen, de becsülettel visszatérnek, ezzel még kétszer megmászva a dombokat. Zord. Megteszünk egy széles ívû kanyart a mûúttal, hogy a falu felé tendálva egy ismerõs autót és még ismerõsebb gazdáját lássuk meg. El sem hiszem. -rafter- képes volt nyaralás közben idejönni, hogy összeüssön egy miniatûr depópontot. Van minden: üdítõ, kóla, édesség, sósság, meg még egy összkomfortos kempingszék is... köszönet érte! :) Elbeszélgetünk egy kicsit, majd elindulunk, a következõ domb közepéig összetagozódva azzal a sráccal, akit valamelyik dombról lefelé elõztünk meg. Aztán le is hagyjuk, egyrészt, mert ilyenkor már a saját tempónkon kívül nem tudunk máshogy menni, másrészt, mert kissé összevissza furcsaságokat beszél és nem akarjuk, hogy ebbõl késõbb bárkinek kellemetlensége legyen.


Lesétálunk az elsõ dombról, fel a következõre, itt beszélünk Suvlajjal, aki már tegnap este tudott -rafter- kis meglepetésérõl, nem mellesleg Vándorköszörûssel egyetemben. :) Szép kis összeesküvõ társaság. :) Lassan újra megérkezünk Homokkomáromba, a délelõtti mise résztvevõi már sétálnak a templom felé. Újra az országút, újra Hosszúvölgy következik, majd újra a homokos, egyenes utak. Déja vu: megint tûz a nap és megint a homokot rugdossuk, talán nincs annyira meleg. A végtelen zsigárdi egyenesnél elhúz mellettünk egy motor, két gyerekkel, nem sokkal késõbb ugyanõk visszafelé. Kösz a benzingõzt, srácok, ez hiányzott. Már majdnem Zsigárdon vagyunk, amikor két erdésszel találkozunk, kérdezik, mennyit megyünk, a válasz hallatán nem annyira meglepõdnek, mint inkább elégedetten mosolyognak. Megérkezünk Zsigárdra, pezsgõtablettát kapunk és vizet és még meg is mosakodhatunk. Egy pár új talpat szeretnék, de az nincs. Akkor inkább menjünk. Végigtrappolunk a földúton, újra elérjük a 74-es új szakaszát, de vonatot hiába szeretnék fotózni, most nem érkezik semmi. A menetrendkönyv pedig nincs nálam, üsse kavics. Kerek repkénynél múlik lassan a fájdalomcsillapító hatása, Palinba érve teljesen véget is ér. Innentõl szenvedés. Nincs árnyék, nincs légmozgás. Van viszont aszfalt és aszfalt és aszfalt és nagy forgalom, nagy zaj és meleg. Egyre melegebb. Az M7-es alatt lerogyunk a kerékpárút szélére, úgy kell összekaparni magunkat, hogy végre elinduljunk. A vége a legrosszabb, a táblák könyörtelenül mutatják a távolságot, a körforgalomtól annyit enyhül a helyzet, hogy az út menetirány szerinti bal oldalán némelyik ház kellemes árnyékot vet. Elhagyjuk a K+-ot, Repkény már a sírás szélénél tart, de jön, kitartóan, összeszorított fogakkal.


A stilizált földgömbnél már megnyugszunk. Hihetetlen, de vége van. Besétálunk az iskolába, megkapjuk a díjazást. Fürdés, elképesztõen jólesik. Telefon Suvlajnak, Vándorköszörûsnek, -rafter-nek, haza a családnak. Levélkét, csokit találunk jótevõinktõl a hálózsákunkon, köszönjük szépen. :) Még elfetrengünk pár percig, amikor befutnak Kerek repkény szülei, kivánszorgunk az autóhoz, beszállás után pedig a következõ kép már az, hogy Lentiben vagyunk és valahogy ki kellene szállni.


Köszönöm Kerek repkénynek, hogy nem hagyott teljesen elaludni a zalai éjszakában. Köszönöm Vándorköszörûsnek és Suvlajnak a vidám beszélgetéseket. Köszönöm -rafter-nek a meglepetés depót és Kerek repkény édesanyjának a finom vacsorát. Köszönöm Neked, kedves Olvasó, hogy elolvastad a beszámolómat. Köszönöm a Rendezõségnek, hogy még ilyen kevés erõforrással is megrendezik évrõl-évre ezt a túrát. Nekem így, ebben a formában nagy kedvencem.


A célban megmutatták, milyen jelvény jár a tizenhetedik teljesítésért. Nagyon messze van az még... de nagyon szép...


-Kékdroid-


Képek

 
 
Kazinczy 200 és résztávjaiTúra éve: 20102010.08.05 20:59:04

Kazinczy – Nyugodó 50


A cím átverés, a következõ pár sor nem csupán a Nyugodó fedõnevû ötven kilométeres éjszakai mókázásról szól, hanem az elõtte a Zemplén hegyei között eltelt néhány óráról is.


Sátoraljaújhely vasútállomás, gyorsvonat érkezik alig tíz perc késéssel Budapestrõl, átszállók sétálnak kényelmesen a Borsod Volán részint modern, de többségében muzeális korú jármûvekbõl álló zempléni flottájához. Ritka kivétel ez a vidék, ahol a tömegközlekedés e két eszközének menetrendjét legalább ennyire összehangolják. Megtaláljuk a füzéri buszt, alig néhányan vagyunk túrázók rajta, egy ifjú putnoki leány élete második százas túrájára készül, próbáljuk egyszerre lelkesíteni és az útvonal várható nehézségeivel ijesztgetni. Kicsit ellentmondásos a helyzet. Pálházán kétszáz fõs gyerekcsoport tódul fel a szóló Ikarusra, Füzérig csínján kell bánni a levegõvétellel. 


Füzér, plébánia: rendezõk fogadnak, Kerek repkény nevének eredetére többen is rákérdeznek, õ az egyetlen a pontõri listán, aki a fedõnevén szerepel. Néhányan arra tippelnek, hogy a Repkény név egy fiút takar, el kell szomorítanom õket. :D Kapunk egy tányérnyi kiváló paprikás krumplit, összeszedjük a pontõri eszköztárat: bója, tintapárna, bélyegzõ. Lebeszélem az igen lelkes lányokat arról, hogy kenyeret is pakoljanak a zsákunkba, kapunk rétest, sósperecet, kekszet, vizet. Ez a frissítõpont készlete, egyedül a víz miatt aggódom, keveslem a tizenkét litert, de többet nem nagyon tudnánk kivinni. Nomád testvére fuvaroz el Bodó-rétre, ezer hála és köszönet ezért, végig gyalog haladva nem érnénk oda pontnyitásra. Elbúcsúzunk, nekivágunk az elõttünk álló bõ másfél kilométeres távnak, amelyet erõs negyven méter szint nehezít, az is lefelé. Bizony. :) Amire kisétálunk a XII.18. határkõhöz, egy dolog bizonyossá válik: a Zemplén este, az alkonyat fényeinél a legszebb. A határkõ környezete kissé megváltozott tavaly óta, fürge sodrású, ám koszos patak rohan a határsávban. Kinézünk egy megfelelõ helyet, amely az útvonalon is van, meg is lehet elõtte állni pihenni és a továbbindulás sem kétértelmû a túrázóknak. Amire felverjük a sátrat és kirakjuk a tájékoztató papírfecniket, besötétedik, várjuk az elsõ érkezõket.


21:20-kor megérkezik alow, nem sokkal késõbb vasssalmos is befut, szó szerint. Eltelik némi idõ, Repkény szolidárisan elalszik, megpróbálom a Gyûrûk Urával múlatni az idõt, de most nem kötnek le a hobbitok mindennapjai. Sebaj, enélkül úgyis túl könnyû lett volna a zsák. Éjfél körül jönnek páran, Remóra emlékszem, világítós ruhában, majd Tinca érkezik, bandrás61-gyel, Bíborral és DJ_Rushboy-jal, ha valaki még volt a társaságban, akkor az õ hangját nem ismerem fel, mert a fejlámpák fényénél inkább hang alapján sikerül azonosítanom a népeket. Nem sokkal késõbb pesza91 is meglátogatja szerény pontunkat útitársával, ittjárta után lepöckölöm az óriás kaszáspókot, aki a sátor ostromával próbálkozott, majd Nagy Attiláék is erre járnak. Utánuk hosszú szünet következik, KuJoMi és útitársa érkeznek, majd Cam Mogó – akit nem ismerek fel :( - és Tamási Gézáék, végül, már világosban befut a seprû Nomád és Siményi Mikiék is. Remélem, nem hagytam ki senkit, direkt felírtam a neveket, akit tudtam, ezúton is elnézést kérek attól, akit esetleg kihagytam volna. Ahogy telik az éjszaka, lassan megszokom a neszeket is: vadak nem járnak erre, a patak zúgása viszont néha mintha emberi beszéd hangját hozná, gyerekek nevetését, vidám beszélgetést. Lehet, hogy csak félálomban gondolom így. Igyekszem mindenkihez idõben felébredni, a lámpák fénye már jó elõre kivilágítja a sátrat, a korhadt ágak reccsenése a halkan suhanó talpak alatt pedig biztossá teszik, hogy nem a Hold világít be a ponyván keresztül. Mivel az egyes áthaladók között fél-egy-másfél órás szünetek telnek el, bõven van alkalmam aludni nekem is.


Felkel a Nap, nyitjuk a következõ pontot, a Szaláncon csak 6,7 km-nél vagyunk. A hosszútávosoknak ez már valahol 110 km környékén fekszik, ki tudja, miért, nem annyira az elcsigázottság látszik az arcokon, mint inkább a lelkesedés: féltáv letudva, új nap, új szakasz következik. Újabb száz kilométer nekik. Az élre törõ vasssalmos 7:50-kor érkezik, fél óra múlva befutnak a nemrég elrajtolt frissebb sporttársak: a vinatti, lépéshiba, moiwa trió. Befut Szendrei Feri és bajnai, nem sokkal utánuk beindul a nagyobb üzem, a Füzér 20-on is ellenõrzõpont vagyunk. Erre jár a pont elhelyezését dícsérõ Joeyline; a csokival kínáló Bell Sanyi – köszönet érte :) –; Vándorköszörûs, aki hátizsákot kap tõlünk, hogy legyen hová tennie a dm-es szatyrát; RitaB-ék és Siményi Vili, nem sokkal késõbb vaddinóék triója. Már épp kezdenénk hiányolni a többi hosszútávost – Álmos már rég elhúzott – amikor megérkezik Tinca és bandrás61, kicsit álmosabban, mint az elõbb. DJ_Rushboy is meglátogat még egyszer, majd Remo is. Ebédidõ tájékán pesza91 hiányolja a talpát, amelyet éppen pecsenyének süt meg valaki. Utána nagy szünet, alow már a futók idejében érkezik, beharangoz egy futó hölgyet, akivel aztán pontzárás után, de még találkozunk. Már kezdenénk összepakolni, amikor befut a mezõnyt záró Bíbor és Tamási Gézáék. Bíbor itt kiszáll: nehéz döntés, de logikus. Összepakoljuk a sátrat, leszereljük a pontot, a K+ elágazásnál találkozunk szegény eltévedt futó lánnyal – olvasva a beszámolóját, most már tudjuk, hogy Boszi72-vel -, aki három hete még a Szurdok seprûcsapatának egyik tagja volt, most azonban benézett egy kanyart és lelkesen elindult a Nagy-Milic felé. Lelkesedése azonban még van: továbbrohan, miután nagyvonalakban felvázoljuk a XII.18. határkõnél való helyes tájékozódást. Felmászunk a Panoráma-büféhez, kávé, kóla a menü, inkább diplomáciából, mint valós igénybõl. A rétrõl a Zemplén déli hegyei kéklenek, elsétálunk Hidegkút mellett: itt még csak fölfelé jöttünk, legutóbb tavaly ezen a túrán, azelõtt pedig Cam Mogóval, két esõ között. Füzéren leadjuk a pontõri holmit, megvacsorázunk, kérünk egy-egy itinert és hozzá rajtszámot: irány a Nyugodó.


Este negyed nyolc lesz öt perc múlva.


Az elejét, jó szokásunkhoz híven elfotózgatjuk: van mit fényképezni. Mögöttünk Füzér mesebeli vára, elõttünk az úticélunk, a Sátor-hegyek és a Zemplén óriásinak tûnõ központi tömbje. Füzérkomlós elõtt kicsi sárga buszt látunk begurulni a faluba, a motorfék bömbölése egy pillanatra megtölti a völgyet, majd újra elnémul minden. Füzérkomlós kellemes kis falu, ez nem meglepõ, az itteni falvak többségérõl el lehet mondani ugyanezt. Egyedül itt van azonban kiállított Mk45 sorozatú mozdony, a néhai Hegyközi kisvasút emlékeként, amely a háború elõtti idõkben a balsai Tisza-hídon keresztül összekötötte a Zemplént a Nyírséggel. A jelen: egy éppen kivehetõ fordítókorong-rom Füzérkomlóson, a még mûködõ erdei kisvasút Pálházán és az „ideiglenesen” üzemszünetet tartó Nyírvidéki Kisvasút. No meg az elõttünk álló susnya Bózsva széléig. A kisvasút töltésén vezetõ Kéktúra ezen szakaszával már ijesztgetett Repkény (is), én nem emlékeztem ennyi szúrós ágra, igaz, én október végén jártam utoljára itt, pár évvel ezelõtt. Kicsit kellemetlen, de örülök annak, hogy még egyáltalán világosban itt vagyunk. Megelõzzük az elõttünk induló Lévay Béláékat, kezd enyhülni a terep, már több a nyitott szakasz, mint a zöld alagút a sötétben. Bózsva elõtt visszafordulunk, lenyûgözõ látvány a jutalmunk, a Nagy-Milic uralja az egész tájat, a Tolvaj-hegy és a Hársas-hegy közötti széles medencére nézve eszünkbe jutnak a többiek, akik valahol azon a vidéken érnek most a Lipovec elõtti hét árokhoz...


Bózsva fõutcáján autó fékez le mellettünk, lépéshiba és moiwa utaznak hazafelé, kölcsönösen jó utat kívánunk egymásnak. :) Vendéglátóipar, kéktúráskocsma következik, tiszta nosztalgiautazás ez nekem. Kávé-kóla-keksz, hadd ártson a cukor meg a koffein, a mérsékelten lelkes, de mosolyogni próbáló pultosnõtõl még az OKT bélyegzõt is elkérjük, színesebb lesz tõle az itiner. Bózsván a sziklánál találjuk az elsõ ellenõrzõpontot, van ananászbefõtt, meg enni-innivaló bõséggel. Megérkezik KuJoMi és Bell Sanyi és még egy túratárs, Kerek repkény közben a szikla tetejérõl nézi a tájat. Elindulunk, elõkerül a fejlámpa, kár, hogy az akksik nem töltõdnek maguktól, mert most alig látok valamit, ha magam elé nézek. Pedig biztos nagyon szép a völgy, amelyen fölfelé kell kapaszkodni, csak kicsit sáros az alja. Valamelyest feljebb, amikor már járhatóbb az út és nem azt kell figyelnem, hogy mikor lépek bokáig sárba, végre alkalmam nyílik körülnézni Repkény lámpájának a fényénél. Óriási bükkfák között sétálunk, mellettük mély szurdokvölgy nyúlik el, mi ennek az oldalában ballagunk. Lassan Kishután vagyunk, vadonatújnak tûnõ aszfaltúton sétálunk a hosszú falu központja felé. Érintjük az alvó vasúti megállót és elsétálunk a meglehetõsen éber kocsma elõtt. Az út Nagyhuta felé lapos és hosszú, cserébe gyorsan lehet haladni és közben mégis nézelõdni. Én például menet közbeni elemcsere után azt nézegetem, hogy az egyutcás falu házainak a túlsó oldalán igen komor látványt nyújt a sûrû, sötét erdõ és a házak fölé magasodó dombság-hegység.


Nagyhután titkos pontba botlunk és vinattiba, aki rövidesen tovább is indul. Eszünk pár falatot, iszunk egy korty pálinkát, majd a kék négyzetre térve vinatti nyomába eredünk, akinek bõ ötven kilométerrel több van a lábában, mégis kell vagy fél óra, amíg utolérjük. Annyira sikerül utolérni, hogy végül hármasban tesszük meg a túra második, kevésbé szép, ám talán túlságosan is eseménydús felét.


Meredek emelkedõn talpalunk fölfelé, eleinte szûk árokban, lábunk alatt - félelmeimmel ellentétesen - alig van némi sár. Ez a túra egyetlen igazán komoly, hosszú kaptatója, el is tart a Pap-hegyig, ahová már széles szekérúton érkezünk. Mellettünk falvak, városok fényei világítják be az eget a hegyeken túl, Sárospatak egészen tisztán kivehetõ. Keresztezõdéshez érkezünk, a Zemplén 50 önkiszolgáló ellenõrzõpontjának maradványai mutatják helyzetünket, kicsit keresni kell a jelzést, az irányt. Fölsétálunk egy újabb emelkedõn, beleszaladunk az Országos Kéktúrába ismét: szalagok mutatják az utat, eleinte egyértelmûen vezetnek, majd trükkösen betérnek az Eszkálai erdészházhoz. Nem is mi lennénk, ha ezt a betérést észrevennénk, így jól túlmegyünk vagy száz métert, amikor az erdészház fehér épületének falai felbukkannak mellettünk. Itt kellene lennie valahol az ellenõrzõpontnak, visszamegyünk az utolsó látott szalagig, észrevesszük az árkon átvezetõ betérést.


Az Eszkála-réti erdészház kicsit leharcolt látványt nyújt az éjszakában, sûrûn körbenõtte a növényzet. Mintha nagyobb épületre emlékeznék, de most nem érünk rá az arányokon meditálni. Mivel pontõrt változatlanul nem lelünk, pecsételünk magunknak az OKT bélyegzõjével: ha egy ilyen helyre végül nem találtak embert vagy épp nem ért még ide, az egyáltalán nem zavaró. Vinatti tanácsára Repkény az igazolás után is betintázza a bélyegzõt, hátha nem szárad ki a párás éjszakában. Tovasietünk, vissza a Kékre, irány Makkoshotyka. Ez az út kissé eseménytelenül zajlik, látnivalók nélkül, egyszerûen kellemesen sétálgatunk, beszélgetünk az éjszakában. Egy ideig. Éles kanyart teszünk ugyanis kelet felé, onnantól az út - pontosabban az ösvény - követése körülményessé válik. Kivágott fák, nehéz jármûvekkel összejárt utak fogadnak, vélhetõen még nem volt idõ a tereprendezésre. Arra gondolni sem akarok, hogy esetleg nem volt szándék rá. Megpróbáljuk kikerülni az akadályokat, néhol kényelmi szempontok vezérelnek - nem akarok fát mászni a zsákkal a hátamon - néhol pedig fizikai szempontok, ti. nem lennénk képesek átmászni az akadályokon.


Végül, egy meredek lejtõ kényelmesebb terepviszonyainak örvendve, lesuhanunk Makkoshotykára. Csöndes utcákon sétálva érjük el a fõutat, már várva a következõ ellenõrzõpontra ígért frissítést. Székelyvándorék - a hosszú szolgálat után a Nagy-Milicen - itt is pontõrök, kenyérrel, üdítõvel kínálnak. Kellemetlen sajátossága az itteni pontnak, hogy a kocsma tõszomszédságában található, ami önmagában nem lenne gond, de per pillanat egy nagyjából tízfõs, nettó részeg banda randalírozik. Az egyikük leül hozzánk, kérdezi, honnan jöttünk, de még idõben elrángatják "Te nem hozzájuk tartozol, te hozzánk tartozol, te miközülünk való vagy." Az, amikor Tarzant játszva egy másik lény megrángat egy fát, meg a kerítést, szinte fel sem tûnik. Kellemes sajátossága viszont a pontnak, hogy hosszan elbeszélgetünk, mielõtt nekiindulnánk az éjszaka maradékának.


Nagyjából hajnali kettõ óra van. Fontos.


Elhagyjuk a falut, széles földúton haladunk, felettünk a csillagos égbolt, elõttünk a Király-hegy tömbje, oda kell felmászni majd, miután elhagytuk a patakot, átkeltünk a hídon, meg egy másikon és valahol fölmegyünk. Ez az elmélet. A gyakorlat: átkelünk a hídon, megyünk elõre a földúton, amelyrõl végül szalagok és jelzés hiányában, a térképre hagyatkozva visszavágunk egy mezõn a PT jelzés feltételezett helyzete felé. Átgázolunk valami növényzeten, talptól hasig vizes leszek a harmattól, pedig nem vagyok éppen alacsony. Újabb rétre érkezünk, ahol a patakot egy egészen valószínûtlen bozótos mögül halljuk csordogálni és már majdnem úgy döntünk, hogy hiábavalónak ítéljük ezt a kellemes kis húszperces kavargást, amikor egy oldalsó betérõn kilyukadunk arra a földútra, amelyet valamikor, valahol elhagytunk. Megtaláljuk a szalagozást, a túráét is meg valami hosszú vászonszalagokat is, amelyek nagyjából egyfelé mutatnak egy darabig. El is indulunk bõszen Sárospatak felé, ma hajnalban nem utoljára, de még idõben kapcsolunk, amikor egyre több lesz az épület és egyre távolodunk a térképen igen közelre jelzett éles kanyartól. Visszamegyünk, elõször kipróbálunk egy utat, de az elvész a fiatalosban, végül rálelünk az egyébként kiszalagozott letérésre. Egyetlen probléma adódik, hogy sötétben az érkezési irányból nem nagyon látszik. Elindulunk fölfelé, meredeken, fülledt idõben, de legalább a helyes úton. Megjelenik a piros tanösvény jelzés is, egyre sûrûbben.


Odafent becsatlakozik a piros sáv, kellemes, siethetõs, szintbéli úton trappolunk, széles földútra térünk, majd hirtelen vissza az erdõbe, szalagok erõsítenek meg a helyes irányba vetett hitünkben. Nem tart túl sokáig és korlátot látunk meg magunk elõtt, mögötte ismeretlen, mély sötétséggel. Ez a Tengerszem. A szakadék korláttal határolt peremén sétálunk el a pontig, két úriember pecsétel. Elindulunk a szalagok mentén, levisznek egy nagyobb térre, tájékoztató tábla ír a hely eredetérõl és egyéb érdekes dolgokról. (Nem most állunk meg olvasgatni, erre spec régebbrõl emlékszem.) Eltûnik a szalagozás, majd a piros sáv is, mi pedig töretlen lelkesedéssel haladunk újra (!) Sárospatak felé. Nem tudom, mi van ott, ami egyszerre vonz mindhármónkat. :) Idõben kapcsolunk, visszakapaszkodunk, elvileg az eredeti iránytól egy hajtûkanyar jelleggel vissza kellett volna fordulni, de csak nem találjuk meg az utat. A pontõrök sem tudnak túl sokat hozzátenni a helyzethez, a szalagok mentén viszont nem jutunk sehová, csak a tó melletti placcra. Rálelünk egy piros sávra, az irány nagyjából stimmel, de az a fránya lejtõ csak nem akar megérkezni, pedig már megyünk egy ideje. Hirtelen földútra érkezünk.


Ejnye.


Ez nem jó.


Itt már jártunk! Közmegegyezéssel nem térünk vissza a Tengerszem Bermuda-háromszögbe, ahol szinte minden irányban rosszfelé indultunk el. Nem, ennél sokkal-sokkal nagyobb butaságot teszünk. A széles földúton indulunk el, mert véleményünk szerint annak bele kell futnia a pirosba, vagy ha nem, hát a Kalajka-völgy végébõl majd lemegyünk az elágazásba. Vissza kellett volna menni. Egy ideig nincs probléma, hajnalodik, lassan elrakhatnánk a fejlámpát, sietünk. Az út iránya ennek ellenére határozottan északnyugat felé kezd ívelni, a tájoló tûje könyörtelenül mutatja a valóságot, bármennyire is bízom abban, hogy rövidesen kelet felé térünk. Egy irtás szélén veszünk észre végül egy ösvénykét, amelyrõl feltételezhetõ, hogy levisz majd a Kalajka-völgy aljára. Az út a következõképpen fest: száz méter aránylag járható szakaszt ugyanannyi akácos-szedres benõtt rész követi, ez megy úgy negyed órán át. Végül elérünk egy patakot, a térkép világosan mutatja, a Kala(ma)jka-völgy kellõs közepén, innentõl szerencsére egyre határozottabb, könnyebben járható ösvény, majd egész széles földút vezet vissza a helyes útvonalra. Megtaláljuk a piros sávot és az ellenõrzõpontot is, közben a szúnyogok minket találnak meg és az elsõ bögölycsalád is kezd ébredezni. Romantikus. A ponton iszunk egy pohár üdítõt, közben buzgón gyilkoljuk a minket támadó szúnyogfelhõk tagjait, minden célzás nélkül elég rávágnom magamra egy tetszõleges helyen, hogy megöljek 2-9 darab kis vérszívót. Tájékoztatnak, hogy mindezidáig, iszonyatos kevergésünk dacára mi vagyunk a mezõny eleje. Ez durva, tekintve, hogy Bell Sanyiék és Lévay Béláék sem éppen lassúak, vasssalmosról nem is szólva, róluk tudjuk, hogy kábé közvetlenül mögöttünk vannak. Elindulunk a szalagozáson, bele valami iszonyatos susnyába. Hardcore útvonalkövetés, a szalagok megvannak és a piros sávot is ide festette valami lelkes õrült. Az én lelkesedésem most dönt úgy, hogy fogja a batyuját és elindul hazafelé, majd követem, ha akarom.


Lassan ötöt mutat az óra.


Sûrû káromkodások közepette végigverekedjük magunkat ezen a szakaszon is, a zsák különféle növények egész nagy sorát zúdítja a nyakamra, hogy élvezzem is a helyzetet, közben megharap pár bögöly. Végül kizuhanunk valami széles földútra, útitársaim egyszerre jönnek rá Rákóczis emlékeikbõl, hogy hol is vagyunk. Kényelmesebb körülmények között, viszont folyamatos bögölyrohamban érjük el az elágazást Pusztadélõn, majd kelet felé fordulva az OKT-n a Rákóczi-fát. Siményi Vili mosolyog ki a sátorból, gyorsan megkapjuk a bélyegzést és már zúzunk is tovább. Nem a rovarzónából való mielõbbi kiszabadulás reménye biztat. A szintidõn belüli beérkezésért küzdünk.


Mély árkokon ereszkedünk le, majd kaptatunk vissza, kanyargós, oldalazós, benõtt ösvényen trappolunk, érzésem szerint borzasztóan sokáig. Dél-délkelet felé néha rálátni a Bodrog völgyére, az azon túl elterülõ Alföldre. Mûvelt táj felett járunk, tõlünk alig párszáz méterre szõlõk, gyümölcsösök sorakoznak, belegondolok, eszembe jut, mennyire jólesne most egy szép piros dinnye, egy ropogós alma. Kalciumos pezsgõtablettás vizünk van helyette, meg csoffadt zsemlénk, elõbbit megisszuk, utóbbit nem kívánom, kibírom a célig. Amikor már kezdem rettentõen unni az állandó kanyargást és a hullámvasutat, eszembe juttatom, hogy a hosszútávosok itt már jó 200 km-nél fognak tartani és valószínûleg úgy is kevésbé fognak nyavalyogni, mint én most. Elérjük a károlyfalvi országutat, kissé csoffadt az állapota. Még egy emelkedõ van elõttünk.


Szerencsénkre az országút keresztezésével a susnyást és a rovarhadat is magunk mögött hagyjuk, szépen, kényelmesen kaptat fel az út a Nagy-Nyugodó nyergébe. Innen már nincs másfél kilométer, betrappolunk a Kovács-villába.


Hat óra negyvenhét. Húsz percet hagytunk bent a szintidõbõl.


A miheztartás végett: eredetileg úgy terveztem, hogy az elsõ, de legkésõbb a második vonatot elérjük Sátoraljaújhelyen. Ezek már réges-régen Miskolc, illetve Szerencs környékén robognak...


Wagner Laciék fogadnak, lelkesen, vidáman, pillanatok alatt megkapjuk a díjazást és egy rendezõi jellegû pólót is. :) Bedobok két pohár friss kávét, amitõl hirtelen úgy érzem magam, mintha most ébrdtem volna. Vándorköszörûs hív, még Füzéren vannak, a táskát majd egyszer megkapom (már megkaptam, khmm), váltunk pár szót. Összeszedjük a másik nagyzsákot a sátorral és - immár kettesben Kerek repkénnyel - elrohanunk a vasútállomás felé. Itt a végén szeretnék gratulálni mindenkinek, aki bármelyik távon elindult és akár végig is ment. Nehéz, hosszú túra a Kazinczy, öröm volt itt pontõrködni és jó fárasztó volt túrázni: köszönöm a lehetõséget! Öröm volt ennyi elszánt, lelkes, jókedvû túrázóval találkozni, ennyi vidám emberrel összefutni akár a résztvevõk, akár a rendezõk körében. Köszönöm a társaságot Kerek repkénynek és Vinattinak!


A vonaton hazafelé, a Tengerszemet rejtõ Megyer-hegyet nézve az is eszembe jut, hogy végre lett egy teljesített túrám a Zemplénben. Nem adta magát könnyen, az biztos...


-Kékdroid-


Képek, de minek

 
 
Cuha 25/35/50/ Bakonyalja 25/45 / (Erdőalja 25) / BakonyerdőTúra éve: 20102010.07.23 06:36:03

Cuha 50


Reggel. Hajnal. Meleg van, fölöslegesnek tûnik a kabát a táskában, de a meteorológia „Mi úgyis megmondtuk” jelleggel bõkezûen kiszórt riasztásai mellett mégsem tudok elmenni. Bubu megáll a mobillal a buszmegállóban, irány a transzvértesi mûút, majd a Bakony kanyargós, keskeny országútjai, közben a sofõr és Jávor Zoli eszmecseréje szórakoztat (szórakoztatásra kerülünk). Bakonyszentlászlón elõgyelgünk a rajtban, a hõség és a közlekedési nehézségek ellenére egész sokan jöttek el túrázni ma. Lassan letelik a rajtidõ, elindulnak a saját idõ terhére érkezõk, többségük a reggeli vonattal érkezik Gyõr felõl. A vonat továbbközlekedik Zircen át Veszprémbe, a 11-es vonalat pedig a mai nap során párszor még keresztezni fogjuk.


Fél kilenc környékén önrajtoltatást hajtunk végre, az akkurátus Bubu a polgári nevünk mellé felvési (felvésésre kerül) az itinerre a fórumos nevet is, majd, mivel már elég nagy a hõség ahhoz, hogy ne kelljen külön bemelegítõ gyakorlatokat végeznünk, elporoszkálunk a sárga kereszt jelzésen. A fehér jelzésalapon halványsárga festés telibe kapja a napsütést, amikor ránézek, csaknem kisül a szemem. Letérünk (letérésre kerülünk) a fõútról, parkban kanyargunk egyet, kiszáradt forrás és óriásira nõtt tölgy mellett, majd betérünk Bakonyszentlászló központjába. Kerek templom, iskola, hõsi emlékmû, községháza a sorrend, utána hamarosan véget ér (végetérésre kerül) a település, kilépünk a poros, homokos útra, amelyen vadonatúj festésû piros sáv jelek kalauzolnak Pápateszér felé. Hiába, hogy alig sétáltunk még pár kilométert, azt is fõleg síkon, szakad rólam a víz a hõségben, nem gyõzöm veregetni a saját vállamat, hogy elegendõ vizet töltöttünk még hajnalban, indulás elõtt. Homok váltja a port, módjával rugdosom, ne menjen sok a cipõbe. A térkép szerint errefelé ágazik ki utunkból a barátságos nevû „Szemkiverõ út”, kár, hogy ezt már csak a számítógép elõtt ülve, a térképre néha rásandítva veszem észre, különben jobban odafigyelek a terepen. Egyébként Repkény szerint az erre szálldosó böglyök verik ki az ember szemét. Egyébként, lassan lesétálunk a térképrõl, elvileg az atlaszon még szerepel ez a terület is, no meg a precízen összeállított itineren is megtalálunk mindent, ami az alapvetõ tájékozódáshoz szükséges. Tehát irány Pápateszér, kukoricáson vág át az útvonal, bár a jelzés elõrelátóan kerül egyet az erdõ felé, hátha egyszer ezt a csoffadt kis ösvényt is beszántják. (Beszántásra kerül.) Mi elõször bedõlünk a jártnak tûnõ útnak, de az itiner megfelelõ kezelése visszatérít a helyes irányra, a Kõris-hegy óriásinak tûnõ tömbje zárja a láthatárt. A párás levegõ miatt úgy tûnik, mintha több tíz kilométerre lenne a hegy, holott alig két-három óra gyalog. Fenyves váltja az akácost, Kerek repkény elhúz kissé, amikor már nem gyõzi strandpapucsával csapkodni a szüntelenül támadó böglyöket.


Rövidesen megérkezünk Pápateszér szélére, Pintér Józsiék pontját bezárni, innentõl egy ideig együtt kirándulgatunk, amíg a Hódos-ér völgyében kicsit nagyobb tempóra nem váltva el nem lépnek elõlünk. Ha idáig sokalltuk volna a kanyarok számát az útvonalban, most megnyugodhatnánk, mert Fenyõfõig talán összesen két derékszögû törés került az útvonalba. Viszont legalább fenyõfa van rengeteg, ez itt a híres-neves fenyõfõi õsfenyves, szépen trappolunk az árnyékban a falu eléréséig. Itt elsõként – jó túrázóként – a kocsmát keressük fel, igazi kultúrhelyiségbe csöppenünk, de a dohányzás legalábbis tilos odabent. Hõkomfort szempontjából érdekes megfigyelést teszünk, miszerint a kocsmában a hõmérõ szerint uralkodó 29°C is egészen hûvös lehet a kinti 36°C-val szemben, igaz, az érzékelõ direkt kapja (kapásra kerül a napsütés) a napsütést. Nem mintha nem lenne teljesen mindegy, hogy 34 vagy 36°C a hõmérséklet. Amikor már elég idõ eltelik ahhoz, hogy regenerálódjunk a nagy meleg után, újra kimegyünk, folytatjuk az utat, amelynek a következõ állomásán bezárjuk a következõ ellenõrzõpontot, ahol laci069 vár minket müzlivel és szódával, sõt, efemmel is összefutunk, aki elszállítja a maradék müzlit és szódát.


Innentõl a söpréshez csatlakozik laci069 is, így a túra elsõ igazi emelkedõjét már öten mászhatjuk meg. A Pápalátó-kõ megközelítése elõtt egy helyen még kelet felé is nyílik némi kilátás, talán a Vértes nyugati pereme bukkan fel a távolban, adótornyokkal, meredeken letörõ hegyekkel. A mi utunk meredeken fölfelé folytatódik, szép, bár vélhetõen ritkán járt mély völgyben kaptatunk fölfelé, a földbõl kibukkanó (kibukkanásra kerülõ) mészkõalakzatok között. Kerek repkénnyel érkezünk fel elsõként, ragasztunk magunknak matricát a kihelyezett készletbõl, a földön találok egy színeset is, amely ugyan már nem ragad, de ezen otthon még segíthetek, elteszem a fotógép tokjába. (Azóta is ott pislog.) Nézegetjük a kilátást, Pápa most speciel nem mutatkozik a távolban, ahhoz túl magas a páratartalom, viszont a pannonhalmi apátság – amelyet elõször eléggé bénán a Ság-hegynek vélek – körvonalai nagyjából kivehetõek. A pont hivatalos zárásakor elindulunk, szépen, kényelmesen.


Alig néhány kilométert teszünk meg a zöld jelzésen, amikor szalagokat követve (leszedve) letérünk Alízháza felé, egyre sûrûbb bükkösben, ahol egyre kellemesebb a klíma, mûködik a természetes légkondi. Maga Alízháza egy egészen kellemes környezetben lévõ házikó az erdõ közepén, olyan, mintha a világ végén járnánk, csak a térkép és az itiner tájékoztat arról, hogy a civilizáció igenis közel van. A Pápalátó-kõre felvezetõ árok inverzén sétálunk a lejtõn, keresztbedõlt fákon átmászva, vízmosást kerülgetve: ez az ösvény vezet a Hódos-ér völgyébe, már magasról látszik (látásra kerül) a megduzzadt patak kanyargó vonala. Laci069 a tavalyi söprés emlékeirõl beszél, lelkesedése õszinte, nem csak a szívünket fájdítja azzal, hogy mindenféle jeget és szakadó esõt juttat eszünkbe. Ismeretlen szalagok tûnnek fel az egyik fán, efemm határozott kérésére békén hagyjuk õket, tájfutók fognak ezek alapján valami olyat csinálni, amit a tájfutók általában szoktak.


A patak völgyében újra összefutunk egy kis családdal, akiket nagyjából a Pápalátó-kõ óta nem elõzünk meg, mert egy seprûnek ez a cselekedet meglehetõsen sportszerûtlen viselkedésre utalna. Nem mintha félteni kellene õket, meglehetõsen gyorsan haladnak. Pintér Józsiék valahol itt lépnek el, maradunk még négyen, nézelõdünk a patak állandóan alakuló völgyében, majd hirtelen jelzés kanyarodik balra, még egy tábla is megerõsíti: mûködik a büfé Porva-Csesznek vasútállomásán. Ez önmagában nagyon jó hír, egyetlen árnyoldala, hogy odáig egyrészt sok az emelkedõ, másrészt az is nyílt terepen vezet. Embermagas páfrányok szegélyezik az utat, majd széles rétre érkezünk, Bubu vaddisznós emlékeirõl mesél, laci069 pedig a tavalyi esõrõl. Vaddisznóval nem lenne jó találkozni (találkozásra kerülni), viszont egy futó zápornak még én is tudnék örülni, holott általában nem szeretek csapadékos idõben túrázni. Meredeken mászunk fel, majd még feljebb, erdõbe térünk be, ott újra emelkedõ fogad, de már csak egy kicsi, a klímaberendezést valaki visszakapcsolta.


Amikor épp kezdeném feszegetni annak a kérdését, hogy milyen messzire is kell még menni az ígért büféig, laci069 rámutat egy igen ígéretes sárga foltra az erdõben: a turistaház körvonalai látszódnak a lombokon túl. Nem délibáb, valóban ott az ország egyik legszebb környezetû vasútállomása, mûködik a turistaház is és a büfé is. Lesietünk, Bubuval zárjuk a sort, odalent pedig elfoglaljuk a kiállítóterem elõcsarnokát. Nem ámítás: valóban kiállítóterem, festett gõzössel és Bzmot motorvonattal, rengeteg újságcikkel, helyszínrajzzal és mindenféle kiállítanivalóval, amely felett az átlag vasútbarátok órákig képesek merengeni. Megnézzük a kis kiállítást, majd megcélozzuk a büfét, üdítõ, jégkrém a menü, ez kiegészül a hátizsákból elõkerülõ ellátmánnyal, laci069 még a rendezõségi májkrémes kenyerét is megosztja velünk. Elücsörgünk egy ideig, közben cserkészek érkeznek és más kirándulók is, néhányan – mivel a derék büfésnek pár pillanatra térerõt kellett keresnie – minket néznek büfésnek, ahogy a kövön ülve eszegetjük a kis ellátmányunkat, kortyolgatom a mûanyag pohárból a kávét, Repkény pedig közben a „Mentsük meg a vasutat” mozgalom keretében mûanyag strandpapuccsal próbálja szétverni a böglyöket az állomás falán.. Ezek fényében legalábbis érdekes dolog egyszerre négyõnket büfésnek nézni. Lassan elindulunk, Kerek repkény papucsra, Bubúr szandálra váltja a túracipõt és nekivágunk a sokgázlójú Cuha-völgynek. Eleinte próbálok száraz lábbal átkelni, arra gondolva, hogy késõbb a vizes zokni okozhat némi bonyodalmat, de a harmadik gázlón már egykedvûen áttrappolok, a fene fog köveken ugrálni. Menet közben – ám szerencsére még éppen fotózható helyszínen – elcsörög mellettünk az M41 2143 pályaszámú, hagyományos festésû dízelgép, némi késéssel cibálva vonatát, amelyre Porva-Csesznek állomáson már annyian vártak.


Az áradás alaposan átrendezte a szurdokot, néhány támfalat eltüntetett, néhol pedig egyszerûen összevissza kavicsos-sziklás medret hasított, öröm erre túrázni. Megérkezünk két perc késéssel Mészáros András ellenõrzõpontjára, amikor megtudtam, hogy lesz ep. a Cuha-völgyben, szinte sejtettem, hogy neki is lesz köze hozzá. Kapunk néhány szórólapot a július végi éjszakai túráról, továbbá megmérhetnénk a patak hõmérsékletét is, ha nem lenne friss mérési adat. Kellemes strandbéli hõmérsékletû a Cuha. Lassan elindulunk, a Kõpince-forrás elõtti hídnál találkozunk a jó rendezõként mindenütt elõforduló efemmel, majd a forrásnál újítjuk meg víztartalékainkat. Szükség van rá: a nálunk lévõ készlet már fürdõvíznek is elmenne, a forrás viszont jó hideg vizet ad. A Zörög-tetõre felmenni viszont több, mint kellemetlen: errefelé még csak télen jártunk, amikor még direkt kellemes is, most viszont egyáltalán nem az: Bubu elõremegy, Kerek repkénnyel követjük, majd valahol laci069 is jön mögöttünk. Odafent megállapítjuk, hogy bizony jó háromnegyed órás késésben vagyunk (sérelmünkre), megpróbálunk távbeszélõn keresztül kapcsolatba lépni a következõ ponton õrködõ Gethével. A tetõn lévõ embertelen – nem gonosz, hanem nincs ott pontõr – pont bezárása után megpróbálunk kissé kilépni, sikerül is behozni valamennyit a hátrányunkból. Addig viszont van kilátás Csesznek várára, köves-csúszós lejtõ, aluljáró a 82-es fõút alatt és néhány kissé fáradt túrázó, akiket végül nem söprünk be. Megérkezünk Csesznekre, meglátogatjuk Gethét és Zsolit a Kõmosó-szurdokban. Igen szép környezetben pontõrködhettek, kár, hogy rengeteg a hangya a környéken.


Csesznek vára felõl kürt és trombita hangja harsan, lovagi találkozót tartanak, mi viszont ahelyett, hogy valami ökörsütés vagy középkori lakoma felé indulnánk, újra az aluljárót és azon túl az erdõt célozzuk meg. Bubu betér bélyegezni egy kocsmába a nála lévõ kétszáznegyvenhét igazolófüzettel, mi valamivel odébb ülünk le, Gethe itt dönt úgy, hogy számára ennyi elég is lesz és autós mentést kér Mrs. Gethétõl. Bandukolunk tovább: széles, sötét mélyúton kapaszkodunk vissza a Bakony felé. Bükkösben sétálunk a kora esti fényekben, majd kiérünk az erdõbõl, szalagozást követünk és szedünk le a fákról, közben a kilátást bámuljuk észak felé, a lemenõfélben lévõ Nap narancsszínûre festi a távoli lankákat és a közeli erdõfoltokat.


Újra turistajelzésre érkezünk, ez itt a Pakuts-pihenõ, újra a túra névadója mellett sétálunk, még akkor is, ha a patak között és köztünk két méter magas csalános terül el. Tábla és jelzés együtt irányít a helyes út felé, megérkezünk a híres Alsó-Cuha-szurdokba. Vadregényesebb, trükkösebb és valóban nehezebben járható, mint a felsõ szurdok, viszont csodaszép. Néhány helyütt igencsak kapaszkodni kell, sziklába, földbe, ami éppen megtart. Néhol elbizonytalanodom, megpróbálom emlékeztetni magam arra, hogy épp ma reggel kaptam meg a múlt heti bejárásról az oklevelet, hogy mekkora tereprutinom van. Repkénynek persze nincsenek ilyen problémái, a táskájára visszatagozott strandpapuccsal is könnyebben közlekedik (kerül közlekedésre) a hasonló terepviszonyok között. Majd, amilyen hirtelen leereszkedtünk a szurdokba, olyan gyorsan véget is ér, a Cuha békésebb mederben folydogál tovább a Duna felé. Mi pedig az Ördög-rétre érkezünk, itt az utolsó ellenõrzõpont, kapunk némi apró sósperecet is a bélyegzés mellé.


Irány Bakonyszentlászló, az esti utolsó személyvonat mozdonyát halljuk, amint keresztüldübörög a Cuha völgyén és a mellettünk lévõ erdõn, majd elhal a hang, ahogy a vonat Gyõr felé elrobog. Széles utunkat kevésbé jártra cseréljük, újra fenyvesben sétálunk, újra érkeznek a böglyök. Keresztezzük a 11-es vasútvonalat, a mai nap már nem elõszörre, megjegyzem magamnak a helyet, jó lehet még ide visszajönni. Repkény elõresiet az ízeltlábúak egyre növekvõ koncentrációja miatt, annyira, hogy a sárga romjelzéstõl felhív, hogy merre is menjen tovább, holott kábé két perccel vagyunk mögötte. Széles, kiváló minõségû aszfaltutat keresztezünk, a falutól délre fekvõ bauxitbánya felé vezet, majd végül megérkezünk újra Bakonyszentlászlóra. A cél szerencsére már nagyon közel található, megvan az Õsfenyves turistaház, kereken szintidõ leteltére érünk be. Megkapjuk a díjazást, az utolsó kitûzõt Kerek repkény kapja, mint a seprûk egyetlen lánytagja. Eszegetünk, pihengetünk, végül újra beszállunk a Bubumobilba, ahol sikerül egészen Bakonycsernyéig ébren maradnom. Vidám kis túrán sikerült részt vennünk ebben a kellemes kis július közepi hõségben, köszönöm padlernek és efemmnek a rendezést, Bubúrnak a megmentõ fuvart, majd végül, de nem utolsósorban a társaságot Kerek repkénynek, Bubúrnak, Laci069-nek, Gethének és Pintér Józsiéknak!


-Kékdroid-


Képek

 
 
Szurdok / ÚtvonalkövetőTúra éve: 20102010.07.18 21:07:00

Szurdok 40 – pszeudorendezõi álbeszámoló


Még korán vagy talán inkább meglehetõst késõn kelünk fel, kicsoszogok a konyhába, bánatosan serceg a sebtében felkockázott hagyma a serpenyõben, nagy adag tojás fojtja el a hangot. Kávét töltünk magunkba, belapátoljuk a rántottát: kell az energia, napközben kevés lehetõség adódik majd enni, ezt már megtanultuk. Éjszakai világjáró busz visz a késõi órán is nyüzsgõ körtérre, a Bubumobilt ezer közül is kiszúrnám, beülünk, irány Pomáz. Repkény fényképezi a készülõdést, Bubu szétoszt maga közt és köztem két nagy szatyor szalagot, elindulunk, ránézek az órára: 2:40. Végigtrappolunk a szinte teljesen kihalt településen, néhány csodálkozó autós kerülget, ahogy a zöld sávot az úttest felé tendálva követjük, mivel sok kerítés mögül bõsz kutyaugatás harsan fel. Nyomóskutat tesztelünk, mûködik, finom, hideg a víz, bár a klíma egyelõre kellemesen hûvös, az emelkedõ kezdetéig az esõkabátot magamon hagyom, csak a Janda-kulcsosháznál kerül fel szokásos helyére, a táska fogantyújára. Két hete, amikor már sötétben trappoltunk Buda határán, szentjánosbogarak fényjátékát csodálhattuk meg, mostanra a szúnyogok vették át az uralmat, nem gyõzöm csapkodni õket, alacsony hatékonysággal. Pomáz felett visszatekintünk, keleten már pirkad az ég alja, mögöttünk Pomáz, Szentendre fényei festik színesre a láthatárt. Belépünk az erdõbe, lassan elérjük a Janda Vilmos kulcsosházat, Bubu megvizsgálja a forrást, de csak egy újabb hadosztály szúnyogot tud kicsalni belõle. Kezdõdik az elsõ kapaszkodó, fel kell valahogy jutni a Nagy-Csikóvárra. A fejlámpám, bár kivételesen még van benne szufla, nem világít túl messzire, nincs rá szükség, elég az elõttem lévõ másfél métert látnom. A teteje még úgyis messzire lesz, amikor feljutunk az elsõ huplira, Kerek repkény okosan figyelmeztet, hogy ez még nem a hegy, csak a kistestvére. Szerencsére a lokális maximumig már nem oly meredek az út, mint idáig volt. A csúcskõnél majdnem elmarad a fényképezkedés, nekem nagyjából a mellkasomig ér a csalán, tehát Repkénynek majdnem a feje búbjáig. Bubu dokumentálja az áthaladásunkat az ellenõrzõponton, nos, nem egy diadalmenet. Lefelé könnyebb haladni, világosodik az ég, a lámpák visszakerülnek a táskáink rejtekhelyeire, õszintén bízom abban, hogy ma nem lesz már szükségünk rájuk. Felkötözünk pár szalagot, kikerül néhány iránymutató nyíl, papírból, irányunk a Holdvilág-árok.

 


Ez az árok mind közül a leginkább félelmetes. Ahogy visszatérünk az erdõbe, újra besötétedik, a fák lombozata nem engedi át a Nap korai, görbült sugarait. Leereszkedünk a régészeti feltárásnál, az esõvíz megállt a sziklák mélyedésein, irány a létra, mivel a túra hivatalosan erre vezet, ezt az utat kell kiszalagoznunk. Bubu leér, Repkény követi, én maradok a végére, szép lassan, óvatosan kapaszkodom egyik fokról a másikra, fõleg lefelé. Hol a túrabot, hol a kabát, hol a táska akad fent, végül sikerül lejutnom, a többiek addigra kitalálják, hogy megvizsgáljuk az egyik barlangot. Régészek Árpád vezér sírját keresik a Pilis gyomrában, egyelõre kevés sikerrel, talán ez a barlang, a két szabályos járattal is hasonló tevékenység eredménye. Visszatérünk a szabad levegõre, végigballagunk a kissé átrendezõdött árkon, a forrásoknál megállunk egy rövid pihenõre. Itt jár a levegõ, kevesebb a szúnyog, ideális hely a pontõrködésre. Sok van még hátra, indulunk is: többször átbukdácsolok a patakon, a kávé hatása már régen elmúlt, most a lelkesedés hajt, hogy rövidesen elérjük a Salabasina-árkot. Megérkezünk a mai nap elõször, de nem utoljára érintett piros sávra, fölfelé indulunk, majd a szalagokat bölcsen a táskában hagyjuk, nem hiányzik, hogy lekapkodják a lelkes helybéliek. Elérjük a villanypásztort, ez már nem turistaút, a drót mellett battyogunk a susnya és a kisfeszültség határán. Késõbb sem javul sokat a helyzet, a valamikori piros kör jelzést és egy még régebbi sárga keresztet erõsítjük meg szalagokkal, míg végül egy kanyarral betérünk a Salabasinába. Az idei tavasz végi-nyár eleji viharok komolyan megváltoztatták az árok berendezkedését: szinte teljesen eltûnt az avar, az árok közepén a csalános, gazos szakaszt kipucolta a víz. A többit pedig nem tudom leírni: hordalékkúpok, kidõlt fák, leomlott partfal, odébbkerült tonnás sziklák... lenyûgözõ látvány és egyben figyelmeztetés is: olyan erõk tevékenykednek egy-egy ilyen viharban, amilyenek ellen a legjobb felszerelés sem nyújt menedéket. Felkapaszkodunk azon a ponton, ahol régebben csanya pontõrködött, most matricás szatyorkát kötünk fel a szikla oldalára, ebbõl kell megoldani az igazolást. Végigsétálunk a néhol szabályos V betût formázó árkon, kikapaszkodunk belõle, majd visszamászunk, de itt már békésebb, szinte kényelmes sétaút fogad. Néhol mély tócsák gyûltek össze, itt, ahol a Nap fénye alig éri õket és a levegõ sem mozdul, sokáig megmaradnak: felettük láthatóan emberkéz által elhelyezett fatörzseken kapaszkodunk át, egyszerre egy gyalogost még biztonságosan elbír, ketten már nem mernénk ráállni. Szépen lassan a végére érünk a Salabasinának, Bubu mutatja, melyik oldalvölgy indul a hasonló nevû forrástól. Amikor kimászunk a piros sáv kényelmes szekérútjára, meg is tesszük a kitérõt a kúthoz, kényelmesen meg lehet tölteni a bögréket.

 


Tölgyikrek: most bemegyünk végre, megnézni a fákat, elõttük különös erdészeti vontatójármû parkol, olyan, mintha egy páncélozott lovasszekérbe robbanómotort épített volna egy részeg traktoros. Rátérünk a sárga sávra, füves, egynyomos ösvényt követünk, néha kikerül egy-egy szalag, nem feltétlen egyértelmû az útvonal. Bubu meséli, tavaly itt mennyi gombát tudtak szedni a bejáráson: most akárhogy nézünk, egyetlen példányt sem látni a félméteres aljnövényzetben. Elérünk egy tisztást, jobbra Dobogókõ vonulata húzódik, balra pedig a mi utunk indul Szentkút felé. Odáig semmi említésre méltó nem történik, kirándulgatunk az erdõben, majd az irtás szélén, végül egy láthatósági mellényes kutya mellett elsétálva érkezünk meg az erdei szentélyhez. Újabb pihenõt tartunk, tízóraizunk, az induláskor töltött csapvizet kicserélem hideg forrásvízre indulás elõtt. Leereszkedünk az országúttal párhuzamos kék keresztre, jó elõre kihelyezzük a feltételes ellenõrzõpontot elõjelzõ papírkát. Az elõjelzõ talán nem is jó szó rá, már térköznyi távolságot is megteszünk talán, amire Bubu alkalmasnak ítéli a helyszínt a feltételes pont számára. Valaki a túrán meg is jegyzi, hogy nagyot kellett fékeznie, amikor megpillantotta. Az országútra egy méretes árkon keresztül kell kiugrani, nehezítés, hogy az árokban állott, zöldes víz poshad békésen. Lesétálunk a Szurdokalja parkolójáig, itt lesz a globális etetõpont, most még várnunk kell, amíg felérünk Pilisszentkeresztre. A Dera-patak szurdoka is alaposan megváltozott, a tanösvény táblái közül több hiányzik (némelyik nem a vihar áldozata egyébként), a fahidak közül is többet látni az árok alján, mint a helyén. Érdekes változás viszont, hogy az avart, a földet, hordalékot a mederbõl itt is több helyen elsodorta az áradat, a csupasz szikla kandikál ki a mélyben. A legmagasabb hídnál katonákkal találkozunk, igaziakkal, a hídépítést gyakorolják lányok, fiúk együttes erõvel. Megpróbálkoznak meghívni az építkezéshez, de most más feladatunk van. Felkapaszkodunk a meder szikláin, kövein, innentõl már könnyedén járható az ösvény. Az igazán nehezen járható szakaszt most nem is a Szurdok jelenti.

 


Ami utána következik, az több, mint kellemetlen, fõleg, amikor szembesülök azzal a ténnyel, hogy a csalán (is) magasabb nálam. Mivel hármónk közül egyedül én vagyok hosszúnadrágos – ebbõl a viseletbõl nem engedek – elöl töröm az utat egy darabig, közben Bubu hátul szalagozza a lassan kialakuló gyenge csapást, Repkény pedig valahol félúton káromkodik és csapkodja a bozótost. Jövõre machetét kell hozni vagy kivinni a túrát a Kék jelzésre a faluig. Ironikus, de egyébként ez az Isten által elhagyatott, lapuleveles, gazzal felvert mocsár is jelzett turistaút, méghozzá az ígéretes nevû „Szurdok tanösvény” útvonala. Kitérünk a patakpartra, megpróbáljuk ott vezetni az utat, ágak alatt bújunk át, Repkény cipõt mosdat, Bubu pedig reumára kezeli magát. A magam részérõl, mivel borzasztóan finnyás ember vagyok, inkább letaposom a csalánt és átugrom a patakot, közben a nyakamra potyog ez-az: faág, levél, pók, kullancs, földdarabkák. Lassan – nagyon lassan – véget ér a móka, megérkezünk Pilisszentkereszt házai közé, a kertekbõl érdeklõdõ tekintetû emberek csodálkoznak ránk. Bubu megpróbál befizetni az erdészetnél valami illeték+áfát, de már zárva találjuk az impozáns, csupa üveg-fa épületet. A cukrászda viszont nyitva áll, még ilyen retkesen, sárosan is kedvesen fogadnak, nem gyõzünk örülni a sok finomságnak. Feltöltekezve sütivel, kávéval folytatjuk az utat, a legnagyobb kora délutáni melegben vágunk neki a túra egyik leghosszabb nyílt szakaszának. Legalább szolidárisak vagyunk a holnaputáni túrázókkal. Végigsétálunk a mezõ melletti úton, már nincs trágyadomb, amit olyan jól ki lehetne szalagozni, van helyette tüskés ág, Bubu mutatja, hogy szerinte hol lenne ideális egy újabb szalag. Szegény seprû, fog majd örülni. :) Felsétálunk a Klastrom-kúthoz, harcmûvészeti tábor lehet itten, mert sok félmeztelen alak – persze, csupa fiú – gyakorolja egymás bottal való elcsépelését semi-contact üzemmódban. Minket békén hagynak, bár a visszaköszönést néhányuknak még illene gyakorolni. Igaz, ezt ott nem merem szóvá tenni. :D A forrásnál rövidke pihenõ, amúgy sétálunk tovább a füves, néhol lekaszált ösvényen, balra a Pilis masszívuma, jobbra elhanyagolt, gazzal felvert kertek, pusztuló hétvégi házak. Néhány jobb állapotú nyaraló után lejtõ jön, majd éles balkanyar: ez a Vaskapu siratófala, fölfelé egyébként még mindig jobb, mint lefelé. Szépen, lépésben, bõrlégzést gyakorolva érkezünk majdani pontõrködésünk helyszínére, készül néhány lelkesítõ fénykép, majd folytatjuk a felfelé sétálást, egyre szelídülõ gradiens mentén. Végül felérünk a Pilis platójára, fantasztikus erdõk vannak idefönt, innentõl örömtúrázóként sétálgatunk, nézelõdve, fotózgatva, eddigi átlagsebességünket tovább csökkentve. Leereszkedünk a sziklás aljú erdõben a Vaskapu-szurdok felsõ végébe, itt a szokottnál több szalagot dobálunk fel a fákra, Bubu táskájából újabb iránytábla kerül ki.

 


Bõszen szalagozva érjük el a Joci-forrás mellett is elvezetõ köves utat, a sárga kereszt jelzés errefelé csak mutatóban vagy még úgy sem létezik. Kiérünk a mûútra megint, átkelünk, a sorompó mellé még kerül egy újabb szalag, több viszont nem, mert errefelé a kiránduló-forgalom is nagyobb, meg a jelzések is elõkerülnek. Felsétálunk a Zsivány-sziklák kilátópadjához, Repkény elõttünk jár, menekül is visszafelé, mert a padnak árnyat adó fa épp virágzik és rengeteg méh aktivizálta magát itt. Én is csak pár pillanatot töltök a padnál, amíg lefényképezem a Vaskapu-sziklát, aztán visszasétálok az erdõbe. Megnézzük a Zsivány-sziklákat, a teljesítménytúra mezõnyét a régi kék sáv felé tereljük pár szalaggal. Ritkán járt úton, mohás sziklák között bukdácsolunk fel a dobogókõi parkolóhoz, ahol a mûködõ büfében újabb etetést szavazunk meg magunknak. Az inkább hosszú felén túl vagyunk, most az inkább trükkös fele következik a túrának.


Könnyen indul: kilátózunk, a megunhatatlan dunakanyari panorámában gyönyörködünk, a Börzsöny óriási gerincét bámuljuk, elõtte a Duna kék csillogását. Elengedjük a piros sávot, a sárgán trappolunk, vízmosta úton. Egy idõsebb pár a Rám-szakadék távolságát kérdezi, a válasszal kissé elégedetlenek, utána a Szívcsakra felõl érdeklõdnek. Repkénnyel csak értetlenül pislogunk, de Bubu kapcsol, a Rám-hegyrõl van szó, az nincs annyira messze. Átkötés következik, újra szalagozni kell, itt elõreengedem a többieket, hogy utána úgy kelljen loholnom utánuk. A piros sáv körül kissé megritkult itt az erdõ, amúgy is eléggé leharcolt környék benyomását keltette, így viszont szép kilátás született a Prédikálószékre és a Dunakanyar nyugati oldalára. Csodálatos. Leereszkedünk, megtanuljuk, hogy a Pilisi Parkerdõ szerint is tilos és életveszélyes felmászni a máglyákra. Ezt jó tudni. A boszorkányoknak is. Lassan megérkezünk a Fényes-forrás letérõjéhez, az út odáig meglepõen jó állapotú, még sietni is lehet, módjával, mert a szalagokról nem szabad megfeledkezni. A forrásnál rövid szünetet tartunk, majd megcélozzuk a Lukács-árkot.

 


A Lukács-árkot korábban sem tartottam könnyû etapnak, idén azonban valóban túltesz a többin. Néhány kidõlt fának a lombján még csak-csak átverekedjük magunkat, néhányszor a patakban sikerül landolni a kiszemelt kõ helyett. Egyébként, elképesztõen látványos szakasz, félelmetes bedõlt fákkal, beomlott oldalakkal. Csak az árok legaljában tudunk valahogyan elbotorkálni, egymással csak kiabálva sikerül szót érteni, nem azért, mert dühösek vagyunk, hanem azért, mert a bõvizû patak akkora zajjal zúdul le a völgyön. Ahol régebben egy jó tizenöt méteres rönk segítette a leereszkedést, most nincs semmi, csak a csúszós szikla, rajta és alatta a patakkal. Bubu itt dönt úgy, hogy visszaszedi a szalagokat, elbúcsúzunk, Repkénynek és nekem sincs kedvünk újra átvergõdni a fákon és a csalitoson. A vízben lépkedve leereszkedünk a meredélyen, köveken ugrálunk, fák alatt bújunk át és másik fákon kapaszkodunk keresztül. Végül egy medence megakasztja menetelésünket, muszáj kikapaszkodni az árokból, fel egészen a régi sárga jelzésig. Itt várjuk be Bubut, aki meglepõen hamar megérkezik, kiszalagozta a biztonságosabb feltérõ utat a szurdok feletti ösvényre és az egyik trükkösebb, de még járható feltérõt is. Megcélozzuk a Rám-szakadékot, az idõnk vészesen fogy az utolsó dobogókõi busz indulásáig. Szerencsére itt már kevesebb szalagot kell kikötni, a jelzések jók, láthatóak, az út is egyértelmû. A Rám-szakadékon – hasonlóan az eddigiekhez – komoly szerkezeti átalakítás került megvalósításra ((C) Bubu). Egész komoly erdõfoltok hiányoznak, a szakadékban gondosan felfûrészelt farönkök sorakoznak végig festõi összevisszaságban. Sajnos a nagy sietségben és a lassan leereszkedõ félhomályban nincs annyira lehetõségünk megfigyelni az apró részleteket. Azért, feltûnik, hogy a korlátok alatt hol másképp kell lépni, egy helyütt viszont a korlát kábé bokamagasságban fekszik, a hordalék itt szépen megült. Még egy dolog feltûnik: sikerül úgy végigérni a Rám-szakadékon, hogy Kerek repkényen és Bubun kívül egy teremtett lelket sem látok. Ilyen sem volt még.

 


A tereplépcsõt szépen gondozott, jó állapotban találjuk, kivezet minket a fényre, az erdõ alkonyatára. Elsétálunk a Rám-hegyig, a felmászást természetesen nem bliccelhetjük el olyan piszlicsáré ügy miatt, mint a busz indulása, becsülettel felkaptatunk. A közös kép viszont elmarad, épp elég körülnézni és legalább egy pillanatra kigyönyörködni magunkat a Dobogókõ-Prédikálószék-Dunakanyar-Árpád vára körkilátásban. Utána rohanhatok Bubu után, õ már a Miklós-forrás felé trappol: ide is lemegyünk, elvégre ez is része az útvonalnak. Rengeteg a víz a forrásban, a kifolyó mellett még pár helyen zúdul kifelé a hegybõl. Bubu frissít egyet, mi közben a szúnyogokat irtjuk, mérsékelt lendülettel. Az utolsó fejezete következik a túrának, a második dobogókõi mászás. Szerencsére a távvezeték nyiladéka üdítõen gazmentesnek nevezhetõ, csak egy pár méteres szakaszon van valami kis félmagas útszéli zöldség, igazán nem sok. Valahol itt borul el az agyam, elkezdem felkötözni mindenfelé a szalagokat, ahová csak gondolom, nem várva meg a fõrendezõi ajánlást, a szemem elõtt az utolsó víkendbusz lebeg, ahogy bõgõ motorral otthagy minket Dobogókõn.

 


A Thirring-körút elképesztõen távolinak tûnik, holott minden lépésnél próbálom fokozni a sebességet, a jelek szerint csekély sikerrel. Repkény és Bubu közel vannak mögöttem, mindhárman sietünk, ahogy tudunk, a körúton már kevesebb szalag kerül ki, egy pillanatra pedig így is megállunk Hegedûs Róbert kopjafájánál. Leereszkedünk a sziklák alá, varázslatosan szép alkonyati fényben sétálhatnánk, ha nem kéne rohanni. Elhaladunk az emlékhely mellett, a mai utolsó emelkedõ következik. Nálam elfogy a szalag, Bubu talán még kiköt párat, ellépek, mögöttem Kerek repkény szedi a lábait, mögötte pedig Bubu siet. Felérünk Dobogókõre, ahol talán az eddig általam látott legszebb dunakanyari kilátás tárul elénk. Elmosolyodok, ránézek az órámra: 20:20. Öt perc múlva indul a busz, lesétálunk, a sofõr hiszi is, meg nem is, hogy majd' 46 kilométert gyalogoltunk. Szólunk neki, hogy vasárnapra nagy tömeg várható, legyint, szabadnapos lesz, horgászni megy Pilismarótra. Mázlista. :) Lekanyargunk Pomázra, néhány megállóba korábban érkezünk, leállított motorral várjuk meg a menetrend szerinti indulási idõpontot. Példás. Pomázról a Bubumobil újra a körtérig suhan velünk, onnantól még éppen nem éjszakai busszal utazhatunk, majd szinte pontosan 25 órával az ébresztõóra csipogása után ledõlhetünk aludni, fáradtan, de elégedetten: sikerült kiszalagozni a Szurdokot. Már csak reménykedni kell, hogy nem történik semmi havária.

 


Vasárnap reggel már bõven a rajt után jelentkezünk Pomázon, minimális segítséget nyújtunk a rajtoltatóknak, ez fõleg bögre- és itinerosztogatásban merül ki. Megérkeznek efemm-ék, elvisznek Klastrom-kútig, onnan sétálunk fel a pontra, amíg én nagy szuszogva felkaptatok, Repkény szóval tartja az elsõ érkezõ résztvevõt, aki így pontosan nyitáskor, 9:40-kor érkezik a Vaskapuhoz. Egy ideig csak szállingóznak a gyorsléptû túrázók, majd dél körül beindul a nagyüzem, sok kedves ismerõs és sok kedves ismeretlen érkezik hozzánk. Idén sikerül újra tintával bélyegezni, a labello elfogyott tavaly óta. :) Próbálunk fényjeleket adni a völgy átellenes oldalán szolgálatban lévõ laci069-nek, de nem nagyon sikerül, jövõre tükröt is hozunk. Végül a menetrend szerint érkezõ Kékesék zárnak minket, mi pedig szép komótosan lesétálunk Pilisszentkeresztre, felpréselõdünk a mozgó heringesdobozra, amelyrõl lefelejtették a nyitható ablakokat, így nagy mértékû folyadékveszteséggel, de legalább késve megérkezünk Pomázra. Szép, kerek napra sikerül ez is. Köszönetet szeretnék mondani egyrészt minden résztvevõnek, aki jelenlétével megtisztelte szerény ellenõrzõpontunkat, és váltott velünk néhány szót. Köszönöm továbbá: Kerek repkénynek a társaságot, és a türelmetlenségem elviselését, Bubunak a kalauzolást, a szalagokat és a fuvart, padlernek és efemmnek az eljuttatást Klastrom-kúthoz, a pomázi rajtban vándorköszörûsnek, botosembernek, pygmeának és Laci069-nek a társaságot (no meg Bubunak a csokit), a Lükepék-Gethe ifjú párnak, hogy a rendkívüli pontõri értkezlet után még túrát rendezni is maradt erejük. Végül, de nem utolsósorban, gratulálok mindenkinek, aki eljött és túrázott a Szurdok valamelyik távján!

 


-Kékdroid-


Képek

 
 
Buda HatáránTúra éve: 20102010.07.06 06:22:10

Buda Határán 25/A és 25/B


Szalagozunk, õrködünk, túrázunk


Budatétény vasútállomásán – ami megállóhely – hiába várjuk ketten Kerek repkénnyel az egyébként busszal érkezõ Bubut és R.Gellértet, cserébe az örvendetesen sûrû vonatforgalomban nem unatkozunk a várakozás percei során sem. Végül a fordított-lekerekített duplavés, amerikai eredetû gyorsétteremlánc helyi üzemegységében áll össze a társaság. R.Gellért szorgalmasan kötözi a zsírkrétát, Bubu elpusztít egy menüt, mi Repkénnyel fagyizunk egyet és a zsírkrétás kódokon ötletelünk. Végül egy V6 (nagyjavítás) és egy B5 (szabványos papírméret) telik a fantáziánkból, az ominózus Bubu ötletgazdái sajnos nem mi vagyunk. :) Végül olyan háromnegyed négy körül elindulunk, rögtön felfelé a Tétényi-fennsíkra. A 25/A résztáv számomra egyébként is kellemes mennyiségû újdonsággal szolgál: részben még sosem jártam az útvonalán, részben pedig hiába jártam már többször is néhány szakaszán, az mindig sötétben történt. Tehát Tétényi-fennsík, néha egy-egy facsoport vagy néhány ház között kilátás nyílik Dél-Budára és azon túl a Csepel-sziget lakatlanabb részeire. Nem tagadom, de még ez az ipari jellegû táj is szép számomra a maga nemében – a Csepeli Erõmû kéményei, a lakihegyi adótorony, még messzebb a százhalombattai iparvidék csõvezetékei egyaránt láthatóak. Kényelmesen sétálunk, néha Bubu szalagot köt, elvégre ezért keltünk útra ezen a kellemesnél valamivel párásabb péntek délután. Átkelünk egy 400 kV-os távvezeték alatt, a 7-es fõút és a Szoborpark bukkan fel elõttünk, Lenin, Marx meg a többiek immár békésen rozsdásodva nézik a turisták nézelõdõ csoportjait. Elhagyjuk a beépített területet – nem a várost! – követjük Bubu emlékeit, elõször eldumáljuk a dolgot és rossz helyen bukkanunk fel, túl közel a táj fölé magasodó ormótlan víztoronyhoz. Sebaj. Visszaszedjük a szalagokat, megtaláljuk az elvétett elágazást, majd immár a Pézsmahagyma tábla mellett megfelelõ irányt választunk. R.Gellért majdani pontõri helyét nem irigylem, szúnyogból is, napsütésbõl is kijut majd neki vasárnap.


Érdekes kanyarulatot szalagozunk ki a Kamaraerdõ szélére, elõször bemegyünk a fák közé, majd visszajövünk. Gondolom a túra alapkoncepciója miatt van ez így. Kicsit sétálunk még, végre fák között, itt nincs olyan meleg, viszont rengeteg a szúnyog, a szalagkötözéssel sietni, már-már kapkodni kell. Azért is megoldjuk. Leérünk egy tisztásra, kutyasétáltatók, délutáni sétálgatók néznek meg maguknak alaposan, ahogy néhány piros-fehér szalag kikötözése után bevesszük magunkat a sûrûbe, fel a Vadász-hegy felé. Meredek, kissé benõtt, de még mindig bõven jól járható az ösvény, a tetejére egész hirtelen érkezünk fel, egy magas, cserébe lefûrészelt létrájú kilátó mellett. Bubu szerint sétáLós bácsi így is megmászta. :) Ügyes. Kihagyjuk az ipari alpinizmust, elsétálunk egy romos épületegyüttes mellett – valaha ház, talán valami raktár volt, aztán hajléktalanok húzták meg magukat benne, ma már talán nekik sem kell. Innentõl lefelé megyünk sokáig, nagyon sokáig: elõször erdõben, szúnyoghaddal kísérve trappolunk, majd végre nyílt terepen, hétvégi házak között. A 41-es villamos elképesztõen gazos pályáját egy lovascsoporttal együtt érjük el. Egyelõre a lovakkal nem a villamost pótolják. Talán. A Budaörsi Repülõtéren épp egy kisgép száll le, a kifutópálya végében burjánzó bozótosból pedig egy régi barátunk bukkan fel, aki részben pilóta, részben fûnyíró, most viszont meglepõdik nagyon, hogy itt talál minket, nejloncsíkokat kötözgetve az út szélére. Félelmetes szakasz következik, Repkény csak úgy rohan, amikor át kell kelnünk az Egér útnál az autópályáról érkezõ autók elõtt.


Az autópálya impozáns látvány egy autó vezetõülésébõl, de így felülrõl is, a túrán épp elég belõle annyi, amennyit egy átsétáláskor láthat az ember. Óriásplakátok között trappolunk be Budaörs szélére, kis viskók állnak a füves út szélén, a telek határára nem kell kerítés, mert az autópálya kezelõje fenntartja. R.Gellért leáll kecskét etetni egy kicsit, majd utolér, amikor éppen a Felsõörsöd utca kezdete ellenõrzõpontot készülünk üzembe helyezni. Ennek örömére õ kötözheti fel a kódot a kerítésre. A város és az elõváros határútján célozzuk meg a Budai-hegyeket, jobbra a fõváros házai állnak, balra Budaörsé, kontraszt nincs a kettõ között, egyformán gazdag a környék. A Tûzkõ-hegyi parkerdõ bejáratánál Bubu kiakaszt egy szalagot, a parkerdõ elnevezés nem illik az egész útra, legföljebb a felsõ szakaszára, az alján ugyanis szép magas a susnya az úton. A kilátás viszont elsõrangú, mögöttünk a Tétényi-fennsík tömbje zöldellik, alattunk pedig Budaörs épületei, házakkal, autópályával, raktárakkal. Kelet felé Buda házai, lakótelepek, gyárak, a Gellérthegy huplija, a Duna bal partján Pest épületei sorakoznak, ameddig a szem ellát. Elhagyjuk a tanösvény tábláit, felírjuk a megfelelõ választ az ellenõrzõpont kérdésére, továbbsietünk. Természetesen emelkedõn, közben, hogy szótlanságunkban se unatkozzunk, aggresszív kutyák rohannak fel és alá a rájuk bízott nagy értékû ingatlanok kerítése mentén, bõszen ugatva. Lassan, de biztosan elérjük a Frank-hegyi turistaházat, Bubu felírja a telefonszámot és készítünk néhány fényképet, önigazolásképpen. A ház nem szûnt meg és mivel túl sok vendég nem várható este hét után, már nincsenek nyitva, így pecsételni sem tudunk. Felbaktatunk a Kakukk-hegy csúcsára, vasoszlopnál helyezzük ki a zsírkrétát, szorgosan kötözzük a szalagokat. Út ugyanis csak szerényen, a növényzet által jól elrejtve létezik, a határárokhoz viszonyítunk és Bubu emlékeihez. Kerek repkénnyel kitaláljuk, hogy majd jól veszünk valami kaját Budakeszin, ezt végül tökéletesen elfelejtjük. Idõközben megérkezünk az Irhás-árok felsõ végére, innen csak néhány percig tart eljutni a csillebérci buszfordulóig. A helyszín nem cáfol rá hírére: tényleg megfordul egy busz, amíg teszteljük a nyomóskutat.


Innentõl a Budaörsi-hegy oldalában botladozunk, gazos ösvényeket váltunk gazos ösvényekkel. Olyannyira, hogy még Repkénynek is kezd elege lenni a sok nehezen járható szakaszból és örömmel fogadja a hírt, hogy egy rövidke szakaszon mûúton kell túráznunk. Ez azonban nem tart sokáig, lekanyarodunk újra a határárok felé, piros M jeleket, az õszi Meteor túra jelzéseit követjük. Kész megváltás a piros sáv ismerõs, széles szekérútjára megérkezni és azon betrappolni Makkosmáriára. Szürkülni kezd az ég alja, amikor továbbindulunk, a piros sáv elhagyja utunkat, el Dobogókõn, Dömösön át Csillaghegyig. Mi maradunk a Mária út lila M betûin, Bubu régi zöld négyszög, háromszög és sáv jelzések nyomvonalairól mesél. Nem sokkal késõbb, az orosz katonai emlékmû után stílszerûen kinyit egy csomag KA??MAP-t, valami szárított tintahalszerû finomság, a munkácsi vasúti restibõl. Nekem ízlik. :) Közben betrappolunk Budakeszi házai közé, majd ezzel a lendülettel el is hagyjuk a lakott vidéket, a Vadasparkhoz irányító táblákat követjük egy darabig. A leendõ ellenõrzõpont-játszótérre sem felejtjük el a letérést, még egy kis körhintázás is belefér az idõnkbe.


Közben szép csendben besötétedik, a lámpát viszont csak a sáros, pocsolyás részeken kell feltétlen használni, meg közben, szalagkötözéskor. A telihold lassan felkúszik az égre, mi töretlenül megyünk és szalagozunk, szinkron üzemben, amíg egyikünk kötöz, a többiek továbbmennek és ott is megáll valaki szalagot kötni. Ettõl eltekintve eseménytelen az út, pocsolyák próbálnak lassabb haladásra késztetni, csekély sikerrel. Lovastanya következik, majd kiserdõ, újabb ellenõrzõpont – igen, a Bubus – végül pedig meglepetésszerû hirtelenséggel befutunk Adyligetre. A Buda Határán elsõ 25 kilométerére is végre sikerült eljutnunk, ráadásul szintidõn belül megtörtént a szalagozás is, ráadásul alig kell pár percet várnunk a 63-as buszra, megint ráadásul a villamos is szinte azonnal az átszállás után indul. A vonatról nem is beszélve. :)


A második 25 kilométerre vasárnap, a túra napján kerül sor. Reggel, szerencsére nem túl kora reggel jelentkezünk Lükepékéknél az adyligeti játszótéren rajtpecsétért. Még idõben elindulunk, hogy a fél 11-es pontnyitásra odaérkezzünk, nagy blama lenne lekésni a saját ellenõrzõpontunk nyitását. Felsétálunk egy dombra, mindenféle kacsalábon forgó kacsalábak között, a két évvel ezelõtti beszámolómban említett sitt csekélyebb mennyiségben, de jelen van. Elõbb vagy utóbb, de talán rájönnek a környékbeliek, hogy nem menõ dolog a luxuspalota mellett az erdõben kiborítani a hulladékot. Kissé benõtt csapáson, kerítés mentén követjük a szalagozást – mint oly sokszor ezen a túrán – a Remete-szurdok bejáratáig. Ez a szakasz a sûrû erdõvel és a völgyben kanyargó patakkal igen kedves számomra, akárhányadszorra is járjak itt, nem érzem lerágottnak egyáltalán. Igaz, nem is járok túl sûrûn a Budai-hegységben. Végigsietünk Repkénnyel a szurdokon, felkaptatunk a Remete-hegy meredek, csúszós-sziklás emelkedõjén. Itt õrködtünk tavalyelõtt is, itt õrködtem tavaly is, idén azonban az itinernek megfelelõen már a kék sáv-kék kereszt elágazásig elsétálunk és pontban fél tizenegykor megnyitjuk a pontot. Alig öt órás ottlétünk alatt sok rég és kevésbé rég látott ismerõsnek és még sosem látott ismeretlennek egyaránt pecsételhetünk, neveket nem sorolnék, mert egyrészt nem emlékszem mindenkire és nem lenne teljes a lista, másrészt még véletlen beírnék valakit, aki ott sem volt. :) A lényeg, hogy õrködés közben elképesztõ számú szúnyogot lecsapunk és még több jön, amelyet még lecsapni sem tudunk. Egyedül a néha megeredõ enyhe nyári záporok jelentenek némi menedéket a vérszívók és a meleg elõl. Néhányan felajánlanak szúnyogriasztót, köszönöm ezúton is, van saját, igaz, a kenegetést kétóránként ismételni kell. Nem túlzok, hogy nagy megkönnyebbülést jelent a két seprû érkezése, valamint a Gethe úrtól kapott hír, hogy több résztvevõre nem kell várni.


Három perc alatt összecsomagoljuk az ellenõrzõpontot és a seprûk után iramodunk, lerongyolunk a K+ lejtõjén Budaligetre. Itt találkozunk velük megint, aztán lassan elnyúlunk tõlük, megérkezünk az Alsó-Jegenye-völgybe, a patak hangos zúgással kíséri utunkat. A Rózsika-forrás õrének visszük a boldogító hírt, hogy hamarosan zárhat, nem kell tovább etetnie a szúnyogokat. A túra második felének a mumus emelkedõje következik, még így is szép meredek maradt, hogy hatóságilag nem mehetünk fel a Kálvária-hegyre (inkább a kvados meg a krosszmotoros keménycsávókat szûrnék ki az erdõbõl ilyen vehemenciával). Le is lassulunk rendesen, a nyeregben õrködõ kollégának is hozzuk a jó hírt, hogy a két seprû rövidesen megérkezik és neki sem kell több vért áldoznia a teljesítménytúrázás oltárán. A Tök-hegynél még kitekintünk a Hármashatár-hegy felé nyíló kilátásra, kattintunk néhányat a géppel és megcélozzuk a lejtõt a Rozália-téglagyár felé. Itt új útvonalon trappolhatunk, szerencsére nem ragaszkodott senki a kék kerékpáros jelzés kegyetlenül köves, vízmosta útjához. A helyettesítõ ösvény alig gazos, egész gyorsan járható, le is sietünk a vasúti átjáróig, ahol a fénysorompó éppen a megérkezésünkkor vált tilosra. Megvárjuk a két csatolt 6342-es motorvonatot, amint szép komótosan elballagnak Esztergom felé, majd tovasietünk bandrás61 pontjára.


Itt találkozunk a frissítést pótló laci069-cel is, bodzaszörpöt kortyolgatunk, nápolyit, sóspereckét majszolunk, majd vérszemet kapva, hogy még aránylag korán hazaérhetünk, továbbindulunk. Szerencsére nem kell derékig, sõt, még bokáig érõ gazban sem gázolni, nemrég kaszáltak errefelé, lovak, kecskék mellett sétálhatunk tova. Azért a vasúton való átkelés trükkösségén még én is elcsodálkozom: átkelünk a hídon, majd leereszkedünk a patakpartra, hogy a híd alatt keresztezzük magát a vasútvonalat. Rafinált. :) Innen már sima ügy eljutni az ürömi fõpályaudvarra. Újra némi szintemelkedés következik, egészen a Péter-hegyig: házak között, majd susnyában, halott, feketévé égett fenyvesben, végül ép erdõben sétálunk. Visszanézve gyönyörû a kilátás, ahogy a következõ szakaszon szinte végig. Legalábbis ott, ahol nincs erdõ – szerencsére a Péter-hegyet nem engedte még senki beépíteni, így itt háborítatlan, szép fenyvesben túrázhatunk. Az ellenõrzõhelyen megválaszoljuk az itiner kérdését és már ballagunk is tovább, újra gazdagabb vidékre érkezünk, néhány túrázóval is összefutunk, mindenki rendületlenül halad a cél felé.


Megérkezünk a Róka-hegyi kõbányába, az innen kivezetõ út megnyerte nálam a túra legszebb szakasza címet: gyönyörû a kilátás – csaknem egész Budapest látszik – miközben fantasztikus sziklaalakzatok között mászunk fölfelé. Odafent újra a szokásos kontrasztot figyelhetjük meg: százmilliós házak kerítése mentén méteres, ronda gaz burjánzik. Vagy éppen a kertben, bent. Szerencsére van más néznivaló is, egészen pontosan az elõttünk magasodó Pilis vagy éppen a sokkal közelebbi Kevélyek közelebbi háta. Mi most egyiket sem választjuk, elkanyarodunk Békásmegyer északi pereménél, a városnegyed házait aranyló színûre festi a délutáni napfény. Újabb emelkedõ áll elõttünk, egész pici: drága német luxusautó és a csehszlovák jármûipar remeke egymás sarkában vánszorog lefelé rajta. Egyébként a Skoda vezetõje láthatóan ügyesebben veszi az akadályokat. Mi közben fölfelé megyünk, a kis házak, kunyhók között lassan eljutunk moiwa pontjáig, õ is számolhatja majd a szúnyogcsípéseket, lesz rajta bõven. Az Ezüst-hegyi kilátónak – amely két éve még kisebb szerkezeti hiánnyal, de állt – immár nyoma sincs. Sétálunk tovább: leereszkedünk a Sanyi&Gaby emlékkereszthez, az igazolásként szolgáló kérdésre szánt válasz egyre kevésbé látszik, de kisegítenek, sikerül ezt a rejtélyt is megoldani. Innentõl már csak lecsorgunk Békásmegyerre, a Csobánka téren sétálgató, bandázó fiatalok megbámulnak, aztán napirendre térnek felettünk. A célban rengeteg ismerõs, váltok pár szót a kenyérkenésnél szolgálatot teljesítõ Andrew79-cel, beülünk kenyeret enni Bubu háta mögé, nézzük a túra sikeres teljesítõit. Mi is kapunk pecsétet a Budapest Kupa füzetünkbe, matematikai esélyünk még van arra, hogy kupát teljesítsünk. Majd jövõre, hátha sikerül jobban odafigyelnünk. :) (Szégyen, gyalázat, de bevallom, ezek a kupák nem igazán nekünk valók. A Bükk Teljesítménytúrázója sem fog idén összejönni, meg más sem nagyon. :( ) Némi bodzaszörp eltüntetése után összeszedelõzködünk, útra kelünk, zöld vonattal és nagy piros villamossal hazafelé.


Köszönetnyilvánítás: köszönjük szépen Laci069-nek a rendezést és azt, hogy idén is részt vehettünk a túrában, ha csak egy kis részében is, továbbá, hogy teljesítõként is végigmehettünk a távokon. Köszönjük Bubunak és R.Gellértnek, hogy velük tarthattunk a szalagozáson és R.Gellértnek, hogy vele is. Végül, de nem utolsósorban köszönet mindenkinek, aki eljött és megtisztelte a rendezvényt jelenlétével.


-Kékdroid-


25A


25B

 
 
Olajos Körút 40/30/20/10Túra éve: 20102010.06.16 11:12:27

Olajos körút 30


Ugyanaz a járat, ugyanaz a busz, de Laci helyett másik sofõr, mert tavalyi Lacink szabadságon van. Utas viszont egész sok akad, bizony, öten is utazunk így reggel, igaz, Bázakerettyéig csak ketten tartunk ki Kerek repkénnyel. Bázakerettyén már ismerjük a járást, felsétálunk a térképen csak Olajbányász Kultúrotthonként szereplõ objektumhoz a dombtetõre, elmerengünk az itt parkoló autók jelentõs létszámán. Úgy látszik, az ország sok erdejében bevezetett korlátozás megtette a hatását, ha máshová nem lehet menni, akkor még mindig itt van tartaléknak Zala. (Egyébként is, erre a hétvégére valahogy leült a dömping, nem rendezhetnek mindig százast. :)) Odabent a nevezéssel nem telik el annyira sok idõ, a rendezõ nénikkel való beszélgetéssel azonban annál több. Végül megkapjuk a spártaian egyszerû itinert, van rajta fénymásolt térkép, hely az igazolásoknak és kész. Az egyes ellenõrzõpontok távadatai nincsenek feltüntetve, ez a 30-as távon mondjuk nem üti annyira szíven az embert, a 40-esen már inkább. Elindulunk, sikerül rögtön az elején majdnem rosszfelé menni, mert a naptárban lévõ kiírás szerint Báza felé kellene elindulni és én teljesen abban a hitben éltem, hogy ez a valóságban is így lesz. Pedig nem, mert Bázára a 20-as táv megy, mi levágjuk a piros sáv bázai nagy kunkorát a Meretai-erdõ felé.


A borsfai országúton átkelve nemrég felújított szõlõhegyi aszfaltúton sétálunk, a sûrûn festett P+ jelek mellett ugyanolyan sûrû szalagozással találkozunk. Érdekes, nem emlékszem tavalyról szalagozásra, legalábbis ilyen nagy gyakorisággal kitett szalagokra semmiképp. Egyre melegebb van, az ég tiszta, kék, felhõnek semmi nyoma. Vagy megfõlünk napközben, vagy bejön egy vihar és akkor ronggyá ázunk. Tõlünk nyugatra is, keletre is tökéletes kilátás nyílik a környezõ dombokra, közöttük falvak háztetõi piroslanak, még az ég alja is kék, semmi pára nem ül rajta. Majd késõbb fog. Mögöttünk óriási adótorony, ez jelöli a cél helyét is, amikor Maróc felõl visszanézünk, eléggé elkeserítõ dolog tudomásul venni a távolságát. Olajátemelõ egykor használt csonkja rozsdásodik a hétvégi házikók között, láthatóan régen használták már. A túra neve egyébként találó, a zalai dombok között Papp Simon geológus talált elõször kõolajat, valamint ennek kísérõgázaként földgázt, innen épült ki az elsõ hazai kõolajvezeték a fõváros felé, a mai napig megvan még. Végig lejtõ szekérúton ballagunk a Meretai-erdõ mentén, réten, ritkás, ligetes úton. Mellettünk kiszáradt ültetvény, nem ismerem fel a növényi torzókat, inkább a nem sokkal elõttünk várakozó ellenõrzõpontra koncentrálunk. Megérkezünk, lepasszoljuk a három csomag töltött cukorkát, amelyet a rajtból küldtek a kissé feledékeny pontõrök után. Kicsit elbeszélgetünk, majd elsétálunk, a jelzés – immár a körút piros sávja – visszakanyarodik velünk Bázakerettye északi végére. Átkelünk a Csömödéri ÁEV kistolmácsi vonalának a sínpárján, velük párhuzamosan trappolunk, mielõtt visszatérnénk Kerettyére. A kisvasút egyike az utolsóknak, amelyeken elsõsorban a teherforgalom hoz bevételt és mintegy mellékesen turistákat is fuvaroznak. Csendes, néptelen, ám szépen karbantartott házak között visz az út, mielõtt egy meredek emelkedõn felkaptatnánk a Bagoly-erdõbe, ahol ismerõs dombhátra találunk, ismerõs 20 kV-os távvezetékkel. A tetõn egy kicsit elnosztalgiázunk, a DDK-n sétálunk, amíg a kék sáv el nem tér a falu felé. Mi maradunk a dombon, méhkaptár borzolja a kedélyünket, óvatosan, a kezünket magasra emelve sietünk tova a méztermelõk kiszuperált lakókocsija mellett. Nem sokkal arrébb olajkút ácsorog magányosan, nem tudni, mûködõképes-e még, vagy már kiiktatták a rendszerbõl. Olaj mindenesetre van körülötte rengeteg. Újra lejtõn haladunk, megérkezünk az Olajos emlékmûhöz, nevével ellentétben egy szép tiszta, faragott kõtömbrõl van szó, olaj nincs rajta egy csepp sem. Amíg Repkény felírja a kódot, én megnézem magamnak az egykori átemelõ szépen lefestett maradványait. Visszatérve összefutunk az Észak-Dunántúli Kupát is teljesítõ szötskével. Megjegyzi, jó kis Észak-dunántúli vidék ez itt, a szlovén határ környékén :), majd búcsút veszünk, az útról látjuk, õ is megnézi magának az emlékhelyet.


Hosszú országúti séta következik, eseménytelen, de legalább árnyékos, egészen Lispeszentadorján széléig, onnantól az árnyék elmarad, de az országút és az eseménytelenség követ tovább. Lispén, Erdõháton, majd Szentadorjánon is végigsétálunk, az általunk látott helyi lakosság csupán egy jégkrémes szájú kisgyerekre korlátozódik. A templomnál újratöltjük a vizespalackot, szükség lesz rá: már most, kora reggel is meleg van, ráadásul a túrán a vízvételi lehetõségek igen korlátozottak. A falu határában a Markó-völgyi forrásból is tölthetnénk, most csak megkóstolom a vizet. Megállapítom, hogy finom, majd Repkény után rohanok. Nyílt, alig erdõs utakat követünk, napsütötte emelkedõn a Maróc feletti szõlõhegyig. A megfõlés kezd valószínûbbé válni, pedig még egész korán van. Házak, „lakok” között ballagunk, majd elmaradnak az épületek, csak néhány romot találunk, már a tetõn is áttört a növényzet. Lassan, de biztosan megkerüljük a völgyben fekvõ falut, tavalyról ismerõs helyszínek mellett sétálunk el. Megtaláljuk, hol tévedtünk el, megtaláljuk, hol köszöntek ránk néhányan a Maróc-hegyi kereszt ellenõrzõpontnál. Felírjuk a kódot, majd Bell Sanyi és Vidova gora útmutatása alapján megtaláljuk a ponthoz tartozó keresztet is. Igazuk volt (miért ne lett volna), ha valaki hajlandó letérni a jelzett útról (amit mi nem tettünk meg tavaly), akkor nem egyszerû eltéveszteni, sikerül pótolnunk a tavalyi mulasztást. (A kóddal szemben kell letérni az ösvényrõl a lepusztult ház felé és rögtön balra kanyarodni.) Felújított kõkereszt, szépen kialakított pihenõhely, Olajos körút információk és Papp Simon emlékpapír, pontosabban nyomtatott életrajzi ismertetõ fogad. Ráadásul a kilátás sem gyenge, csakúgy mint végig a Maróc feletti dombokról. Tényleg látszik a Bázakerettye feletti adótorony, tényleg fenemód távolinak tûnik, köszönhetõen a párás idõjárásnak. Továbbmegyünk, egyre melegebb kezd lenni, próbálunk sietni, hogy minél hamarabb túljussunk a nyílt szakaszokon. A sáv trükkösen kanyarogva követi a dombok gerincének vonulatát, hol letér egy széles útról, hol visszatér egyre, közben füves csapásokat, egykor széles, ám mára benõtt utakat követünk. Nagy sokára elérjük a P+ elágazását, a hosszútávosok itt hagyják el az aszfaltutat abban az irányban, amerrõl mi érkezünk és amely aszfaltútra a vétyemi õsbükkös felõl érkeznek meg. Ezen az aszfalton lehet levágni egy nagyot, ha valaki elmegy a vörcsöki erdészházig (+2 km, oda-vissza), valamint észak felé a vétyemi õsbükkösig (+3 km, oda-vissza). Ezen egyáltalán nem fair módszerrel lecsap egy szép hosszú, napos, aszfaltos kanyart Tormafölde felé, mégis megvan az összes igazolása. Tormaföldérõl hiányzik egy pont, na. Éppen kielemezzük ezen tényállást Repkénnyel, amikor megjelenik egy kiránduló pár szembõl. Mivel visszaköszönni még visszaköszönnek, de a „Melyik távon vagytok?” kérdésre már nem válaszolnak, feltételezzük, hogy tényleg kirándulnak és nem a teljesítménytúrán vesznek részt. Talán.


Továbbkirándulunk mi is, a mûút szerencsésen árnyékos, mondhatni, hûvös. Nem is maradunk rajta sokáig, amikor a piros sáv megérkezik kelet felõl, mi eltérünk arra, újra szembemegyünk a hosszútávosokkal. Nem túl magas dombról kell leereszkednünk, jól látszik, mi vár ránk: napos, nyílt, széles szekérút. Még mielõtt rátérnénk, érkeznek néhányan szembõl: két hölgy, mögöttük SzLA és pesza91 duója. Elbeszélgetünk pár percig, majd fel is út, le is út: számukra fel, számunkra le. Még találkozunk egy fehérvári sporttárssal, vele véget ér a szembõl érkezõk mezõnye. Leérünk az imént látott szekérútra, hosszan trappolunk rajta a hõségben, olyan, mintha soha nem akarna véget érni. Ráadásul alulról erõsen sugározza a meleget. Megérkezünk a kiscsehi mûútra, itt sem jobb a helyzet, árnyék még annyi sincs, mint idáig volt. Szerencsés vonzata a helyzetnek, hogy a napon nincsenek szúnyogok, mint eddig mindenütt az erdõben. Próbálunk sietni, de nem nagyon megy, az ad némi reményt, hogy rövidesen megérkezünk a budafai etetõpontra. Elhagyjuk a kiscsehi elágazást, nyílegyenes, poros szélû út vezet hosszan Budafa felé, néha elrongyol egy személyautó gyenge kilencvennel, minket tetõtõl talpig porfelhõbe burkolva. Sebaj. Az etetés-itatás közelsége és a nálunk lévõ víztartalék hõmérséklete megengedi, hogy a drága vízbõl egy egész liternyit hûtési célokra használjunk fel. Magyarul megfürdünk. :) Felfrissülve menetelünk tovább, a 40-es távon résztvevõkre gondolunk, akiknek sokkal-sokkal több ilyen szakaszon kell átvergõdniük, tavaly megtapasztaltuk mi is. Nagysokára megérkezünk az arborétum mellé, látszik az impozáns kilátó, a házak, majd az ellenõrzõpont, éppen akkor, amikor már elegünk kezd lenni a forróságból és a párából. Kiadósan megebédelünk zsíroskenyérbõl, csalamádé, hagyma, só a kísérõ hozzá.


A hátralévõ szakaszon néhány rövid, de velõs emelkedõ vár ránk, ismerõs már errõl a túráról is, szembõl, de ismerõs a Rockenbauerrõl is, amelyen ugyanebben az irányban kell haladnunk. Meredek kaptatók váltják egymást, néhány gyengébb lejtõvel közbeékelve, valamint érintjük a Budafai Állami Szúnyognevelde 1. és 2. telephelyét. Az erdõ legalább szép hátteret biztosít a csípésekhez. Amikor már elhagyjuk valamelyest a vérszívók otthonát, az utolsó tetõrõl mozdonysíp hangját halljuk, elkezdünk sietni, hátha ott érjük még a vonatot a kistolmácsi végállomáson. Amikor leérünk a dombról, a fák között felbukkannak az ismerõs zöld személykocsik, de a szerelvény elején valami fekete gépezet ácsorog. Elgondolkodom. A Csömödéri ÁEV-nek nincs fekete C50-ese. (A sötétzöld Mk48-asakat pedig nem sûrûn használják.) Tehát ez az Ábel névre hallgató, 490.2002 pályaszámú gõzmozdony lesz – amikor erre rájövünk, éppen újra sípol egyet és lassan megindul. Én meg elkezdek rohanni, hátha még sikerül elcsípni egy akármilyen fényképen, menet közben kapcsolom be a masinát, még éppen sikerül egy gyengébb kép. Repkény is megérkezik, a kisvonat elpöfög, mi pedig elõzõ fürgeségünket meghazudtolva elbattyogunk az esõbeállónál ücsörgõ pontõrökhöz. Elbeszélgetünk, elmondják, hogy a hosszútávon tizenkét induló van, de a harmincas résztvevõinek létszáma számukra ismeretlen. Visszatalpalunk a Dél-Dunántúli Kék Aszfaltúton Bázakerettyére. Soha nem akar véget érni, lelki szemeim elõtt egy nagy pohár hideg kóla lebeg, amelyet egyetlen húzásra felhajthatok a célban. Valahogy végül visszatérünk a faluba, felkaptatunk a mûvelõdési házhoz, újabb, ezúttal egy mûködõ olajkút mellett sétálunk el. Szépen nyikorog. A célban lepecsételik az itinert, oklevél nincs, a kitûzõ minden távon ugyanaz. Talán a mozgalom teljesítéséért is ilyen jár, még nem tudjuk, de megbeszéljük a nénikkel, hogy ha jövõre elhozzuk a kitöltött füzetet, akkor mindenféle postai adminisztráció nélkül megoldható a kiértékelés és a díjazás átvétele. Még hiányzik a bázai kis kör, ahol egyébként a mozgalomnak nincs ellenõrzõhelye, viszont a teljesítménytúra 20 km-es távja arra megy, valamint hiányzik a Tormafölde-Vétyempuszta vonaltól nyugatra lévõ karika. A ház büféje még nincs nyitva, az egyik kinti kocsmában találjuk meg az egyre erõsödõ vízióimat megszüntetõ valódi pohár kólát, aztán irány a buszállomás, ahol Repkény édesanyja éppen arra járva felvesz minket. :) Köszönöm a társaságot Kerek repkénynek és a túrát a rendezõknek. Vannak rendezési hiányosságok, de az is lehet, hogy ezt a túrát még ugyanúgy rendezik, ahogy eddig is tették, immár tizenöt éve. Nekem tetszik az Olajos körút, fel kell készülni napkrémmel, rengeteg vízzel, kajával és nem lehet gond.


-Kékdroid-


Képek

 
 
Gödöllő ÉjszakaiTúra éve: 20102010.06.07 17:49:20

Gödöllõ Éjszakai 30


Nem szeretek a szemérmetlenül közeli múltba révedni, de a mostani túrán tapasztaltak értékeléséhez szükség van rá: négy évvel ezelõtt már jártam ezen a túrán és a körülményeket nem élveztem különösebben. Pont akkor és addig esett az esõ, amikor és ameddig a túra tartott, utána a napi elsõ egri gyorshoz már csodaszép hajnali napsütésben sétáltam Gödöllõn, térdig sáros nadrágban, a bakancsomban valóságos mikro-ökoszisztémát nevelgetve. Sajnos nem sikerült akkora átélést tanúsítanom az általam különben meglehetõsen kedvelt éjszakai erdõ iránt, éppen azért, mert inkább az idõjárástól megváltozott terepviszonyokat figyeltem – ti., hogy ne essek hasra/hanyatt. Ennek eredménye, hogy nem sok jellegzetes eseményre emlékszem a 2006-os Gödöllõ Éjszakairól, legalábbis annyira biztos nem, hogy elég legyen egy beszámoló megírásához. Az emlékek helyreállítása céljából, no és persze azért, mert már nagyon régen túráztunk a Gödöllõi-dombságban, kitaláltuk, hogy ez a teljesítménytúra pont ideális lesz egy kis éji sétára egyéb teendõink közepette.


Így történik, hogy kisétálunk a Keleti pályaudvar üresen kongó vágányaihoz, ahol nincs sztrájk, de pont kifogunk egy szinte vonatmentes pillanatot, csupán a 1124-es Szili ácsorog az ütközõnél és egy szolnoki személyvonat pihen a második vágányon. Lassan megtelik élettel a pályaudvar, megérkezik a mi vonatunk is és percre pontosan tartja a menetrendet Gödöllõig. Az utascserét követõen nagy sivítással húz el Hatvan felé a 014-es Flirt, Kerek repkénnyel pedig megcélozzuk az Erkel Ferenc Általános Iskolát. Az éjszakai élet különös alakjainak hatására inkább nem vágunk keresztül a parkon, jó lesz nekünk a kicsivel jobb közvilágítással ellátott Ady Endre sétány is. Tájékozódási ösztönünk és a rengeteg parkoló autó segítségével sikerül azonosítani a rajthelyet: zászló lóg a kerítésen, odabent külön padoknál lehet fizetni, majd nevezni a túrára. Kerek repkényt külön köszöntik, mint a táv századik nevezõjét, megkapjuk a maga egyszerûségében is elegendõ itinert. Útleírás, térképvázlat, távadatok vannak, szintadatok nincsenek, de amikor a túra összes szintemelkedése csak 350 méter, ez teljesen fölösleges is. Nagy egyetértésben elindulunk, láthatósági mellénnyel és lámpáinkban kivételesen megfelelõ töltöttségû akkumulátorokkal felvértezve, bele az éjszakába.


Az éjszakai túrázást rögtön némi gödöllõi városnézéssel kezdjük, elvégre valahogy ki kell jutni a városból. Viszonylag eseménymentes utunk során azért néhány biztató kiáltást bezsebelünk jókedvû autósoktól. Lassan, de biztosan megérkezünk a város szélére, itt éles kanyarral rátérünk a turistatérképen nem szereplõ zöld sáv jelzésrõl a turistatérképen szintén nem szereplõ zöld körre, a térképen Zq a jelölése. Repkény még képes a logikus gondolkodásra: a q a német Quelle – forrás szóból eredhet, és ugyebár a kör jelzés forráshoz kéne, hogy vigyen, vagy mifene. Emelkedõn caplatunk, feltûnõen kevés a sár, pontosabban a vizes homok, elvégre az egész tájegységre inkább a homokos talaj jellemzõ. Most ezt egyáltalán nem bánom. Jobbra tõlünk házak fényei villannak fel a lombokon átszûrõdve. Késõbb ezek elmaradnak, elrobogó vonat zaja hasítja ketté az autópályán közlekedõ autók monoton zúgását. Kiérünk egy tisztásra, felhõtlen, csillagos égbolt magasodik fölénk, majd újra erdõben sétálunk, meredek lejtõn kocogunk le a Pap Miska kúthoz. Tekintélyes tömeg ücsörög szanaszét – többek között a kútnál is – a pontõröktõl egy-egy szelet csokit kapunk, a papírjaink bélyegzése után. Nem várjuk meg az iskolások indulását, gyorsan továbbállunk. Lehuppanunk a forrástól, átballagunk egy hosszú betonalagúton, felettünk az M3-ason száguldó néhány éji utazó suhan el. Hosszú mûutas szakasz áll elõttünk Babatpusztáig, utolérünk két ifjú sporttársat, egyikük mérõkerékkel számláltatja a kilométereket. Egy ideig együtt sétálunk, hol elõrébb, hol hátrébb a másiktól, majd a domonyi ponton lépünk el tõlük. Babatnál majdnem sikerül elvinnem a társaságot egy bõszen ugató kutya õrizte porta felé, végül mégis a helyes úton maradunk. Az egész jó állapotban lévõ épületeket végül egy dombtetõ felé hagyjuk el, a Magyalos névre hallgató hupliról tisztán látszanak a közeli Domonyvölgy és a messzebbi Aszód fényei. Leereszkedünk egy elkerített rét mentén, útitársaink szerint a lenti lovas komplexumhoz tartozik az egész környék.


Elérünk egy elágazást, ahol meglehetõsen sokan pihengetnek, tanakodnak, ez még nem az ellenõrzõpont, csak messzirõl tûnik úgy. Találkozunk a csapatát keresõ petamival, a fene tudja, hányadik túrája ez már ma, nem kérdezzük meg, nehogy megzavarjuk a koncentrálásban. Elindulunk, mérõkerekes útitársunk állapítja meg késõbb helyesen, hogy a jelzés velünk párhuzamosan halad vagy ötven méterre, mi beletettünk egy furcsa S-kanyart. Visszatérünk, keresztülvágva a harmatos füvön. Felfrissít a víz, pillanatok alatt átázik a nadrágom szára. Színes kavalkád fogad, fejlámpák fénye minden létezõ irányból világít, mindenki megy valahol, remélhetõleg tudják, hol. Megérkezünk Domonyvölgy ellenõrzõpontra, teával, nápolyival kínálnak. Kerek repkénnyel a gyors továbbállás stratégiáját folytatjuk, mivel a viszonylag szûk helyen hirtelen nagy népsûrûség alakul ki. Újabb domb következik, jobbos-balos kanyarral kell folytatni az utat, lehet, hogy van szalag, de mi nem találjuk. Domony felõl pedig egy egész népes csapat érkezik, tehát arra biztos nem kell továbbmenni. Kiválasztjuk az itiner szerint is logikus ösvényt, alig megyünk rajta ötven métert, amikor egy bokron egyértelmû sárga sáv vigyorog vissza a sötétben. Mi is vigyorgunk, visszakiabálunk a völgy talpánál bizonytalankodóknak.


Ellépünk a tömeg elõl, élvezzük az éji sétát, a távoli fények látványát. Az Öreg-hegyen, a Margita gerincén adótornyot pillantunk meg, piros fényû világítótoronyként jelzi leendõ útirányunkat, felettünk a csillagos ég, tõlünk keletre a Galga völgyébõl szûrõdik fel némi minimális fényszennyezés. Nyugatra a Veresegyház-Erdõkertes-Õrbottyán egybeépülés, azon túl pedig a fõváros fényei festik sárgásra az eget. Jó érzés ilyenkor éjszaka túrázni. Egymást követõen két 120 kV-os távvezeték alatt ballagunk át, egy éles kanyart követõen kétszer is. Az oszlopok ijesztõ óriásként tornyosulnak fölénk, a jellegzetes zúgás azonban elmarad. Lejtõ következik, majd hosszú emelkedõ, benõtt, egynyomos ösvényen. Itt jelentkeznek elõször komolyabb tócsák. Telefonálok, kicsöng, aztán az én telefonom csörög, végül nagy nehezen sikerül beszélnünk a vonal túlsó végén -rafter-rel, aki a Mátrában kirándulgat az éjszakai erdõben. Kicsit fájdítom a szívét azzal, hogy itt szinte egyáltalán nincs sár. :P Õ azóta festett kaviccsal tudná fájdítani az enyémet. :) Ballagunk tovább, ismerõsként üdvözöljük a két vezetéket, majd egy újabb kényelmes emelkedõ következik, fel a Margitára.


Csokit kapunk, Repkénnyel kitaláljuk, hogy jó lenne felmászni a geotorony tetejére, szép éji fényeket nézni a négy égtáj felé. A torony létrái meg is volnának, sõt, a szintek is megvannak... részben. Annyira részleges azonban az egyes szintek lefedettsége, – nem beszélve arról, hogy milyen állapotúak lehetnek a lemezek – hogy inkább eltekintünk a mászkálástól. Elbúcsúzunk a kedves pontõröktõl, majd továbbsétálunk, le a Margitáról. Éles kanyarok követik egymást, pocsolyákat kerültegünk több-kevesebb, de kivételesen inkább több sikerrel. Lehet haladni. Fõleg, miután megérkezünk a völgybe, ahol hosszú, egyenes, mérsékelten sáros utat kell követnünk, néha felbukkannak a Pest Megyei Piros útvonal szépen karbantartott jelzései. Erdõszélen, útkeresztezõdésben érkezünk a Babati templomrom címû ellenõrzõpontra, ez az utolsó a cél elõtt. Mécsesek mutatják az utat, elintézzük a papírmunkát, a kedves pontõr hölgy nagy vonalakban elmagyarázza a maradék utat. Betrappolunk Babatpusztára, ismerõs immár az útvonal, pár órája,  tegnap este itt jöttünk szembe. Éles, nem épp agyonjelzett kanyarral hagyjuk el a 3-as fõút felé vezetõ keskeny aszfaltutat, a piros magányosan halad tovább Máriabesnyõ, Gödöllõ felé. A túra utolsó emelkedõjén trappolunk fölfelé, eleinte széles, jól járható földúton, majd kevésbé széles, de még mindig jól járható vízmosásban. Az autók zaja egyre közelebbrõl hallatszik, végül kiérünk egy felüljáróra: errefelé halad egész nyomvonalán a legmagasabban az M3-as autópálya. Ennek örömére, no meg azért, mert szomjasak vagyunk, tartunk egy kis pihenõt, közben próbálunk valami fényképszerût is készíteni. Továbbsétálunk az erdõbe, nem sok idõ telik el és újra Gödöllõ utcáit koptatjuk, a már ismert útvonalon a célig. Alszik a város, csupán néhány magányos autós suhan el mellettünk, egyébként semmi zaj, semmi mozgás a túrázók mozgásán kívül.


Megérkezünk, gratulálnak a lelkes rendezõk, leülünk zsíros kenyerezni, teázni, majd ott is maradunk, így egyrészt látjuk szinte a teljes maradék mezõnyt megérkezni, másrészt a vonatot nyugodt körülmények között tudjuk megvárni. Köszönöm a társaságot Kerek repkénynek, valamint a túrát a Margitásoknak, kellemes, szép kör volt. A négy évvel ezelõttitõl ellentétben immár túlnyomóan kellemes emlékeim lettek a Gödöllõ Éjszakairól.


-Kékdroid-


Képek

 
 
Somló 15 éjszakaiTúra éve: 20102010.06.02 15:17:05

Somló 15É


A nappali Jutasi Õrmester után szinte kínálta magát a lehetõség, hogy egy könnyû duplázás keretében este ellátogassunk Somlóvásárhelyre, enni egy kis somlói galuskát, inni egy kis somlói bort és mellesleg sétálni közben egy jót a somlói szõlõk között. Bubu felajánlásával még autós fuvarunk is születik, így nem kell aggódnunk amiatt, hogy az amúgy kiszemelt személyvonat esetleg megkésik. Egyébként megkésett, ahogy elõtte a gyorsvonatok is, meg a V63-016 vontatta tehervonat is. Ahogy közeledik a rajtidõ, egyre nagyobb számú résztvevõ gyûlik össze, van alkalom szétnézni a tömegtúrák jellegzetes arcai között. Az acélbetétes bakancsos pszeudokatonák, a rajt elõtt magukat a mozgásképtelenség határáig lerészegítõk, a 15 km-es távokra félmilliós túracuccra beruházók szerencsésen kisebbségben vannak és különben is, kell, hogy mulattasson valami a várakozás hosszú perceiben. Fagyizunk, -Dilen- meghívására, összefutunk laci069-ékkel, késõbb dnvzolival, aki a Nagy László emléktúrával köti most össze ezt a kis éji sétát. Eljõ a kilenc óra, elindulunk, laza ötösfogatban.


A Somló barátságosan, szinte hívogatóan emelkedik elõttünk, a balatoni Tanúhegyek északra szakadt testvéreként az alkonyat utolsó fényeinél. Be kell vallanom, hogy még sosem jártam a hegyen, pedig elég sûrûn megfordulok ezen a vidéken átutazóban, vonattal, autóval. Most itt a nagy alkalom, lelkesen trappolok a társasággal az általam sosem járt utakon. Szõlõk, pincék között, néhány derékszögû kanyart megtéve közelítjük meg az elsõ ellenõrzõpontot, vicces, hogy még egy ilyen babatávon is látni rövidítõket – igaz, többségük sosem tudja talán meg, hogy õ most rövidített. Egy elágazásban elválik tõlünk a sárga borospohár turistaút, ez össze-vissza kanyarog a Somló oldalában a pincék közt – Magyarország legkisebb területû borvidékét elég jól feltárják a turistautak, és mindegyik sárga. Mi most épp a sárga kereszten sétálunk egy kicsit, kerülõvel jutunk fel a Taposó-kúthoz, ahol az elsõ ellenõrzõpont fogad. Megköszönik, hogy lekapcsolom a lámpámat, igaz, sok különbség nincs a lámpa mûködõ és kikapcsolt állapotban leadott fényereje között. Meredek, köves-rögös emelkedõ áll elõttünk, dnvzolival kicsit ellépünk a társaságtól, a tereplépcsõket fáradtan számoló tinilányokat elõzünk, majd még néhány elcsigázott túratársat. Aránylag hamar felérünk a kilátóhoz, nagy a tömeg, nem megyünk fel a kedvezményes belépõ ellenére. (Ide úgyis vissza akarok jönni valami embermentesebb idõszakban.) Befutnak a többiek: Kerek repkény és -Dilen- elöl, Bubu és az idõközben megérkezõ Marosi Attila pedig utánuk, Attila gyorsan tovább is suhan. Iszunk pár korty vizet, majd továbbmegyünk, csúszós lejtõn, egykori lépcsõk kitámasztó szögeit kerülgetve. Könnyebben járható úton közelítjük meg Somló várát.


A vár az általam véltnél sokkal jobb állapotban van és sokkal nagyobb is annál, mint amire gondoltam. Magas, masszív falak között visz be az ösvény, kivehetõek az egykori helyiségek, van egy magas kúp is. Ide tényleg érdemes lesz visszajönni nappal. A pontõröktõl csokit kapunk, majd Bubut megvárva továbbsétálunk, szembejövõk trappolnak el mellettünk nagy zajjal. Utána mi döntünk úgy, hogy az elõttünk tébláboló, a hangjukból ítélve erõsen beivott tinédzsereket ideje lenne megelõzni. „Né' má', ilyen igazi turisták jönnek! Hová mentek, nem arra kell menni!” Pedig nem is sietünk annyira, és de, arra kell menni. Legalábbis a kiírás szerint. :) Kiépített úton kanyarogva sétálunk le a Szent Márton-kápolna felé, még egy rövidke eltévedés is belefér, Bubu nagy bánatára, holott csak kb. kétszáz métert teszünk bele az útvonalba. A bánaton talán enyhít valamennyit a valóságos hegynyi zsíroskenyér és a málnaszörp. Valamint a jóféle somlói bor, poharakba porciózva. Kihasználom az alkalmat – nem én vezetek – és megkóstolom. Finom. (Elképzelem, ahogy a borhoz értõ Kedves Olvasó a szívéhez kap, hogy egyszerûen annyit mondok egy borról, hogy finom... :)) Továbbsétálunk Doba felé, de csak érintjük a falut, mivel a hegyet körbevevõ út felé kell elkanyarodnunk. Bubunak köszönhetõen nem maradunk a mûúton, a jelzés ugyanis betér rövid idõre a szõlõk közé, majd vissza.


Elérjük az utolsó ellenõrzõpontot, ez az ötödik pecsételõhely 10 kilométeren, igaz, idáig szükség is volt ennyire, innentõl pedig csak egyenesen be kell sétálni a célba. Igaz, odáig még vár minket némi szintemelkedés, Repkény és -Dilen- el is húznak, alig bírjuk õket követni dnvzolival, szegény Bubu pedig még tõlünk is lemarad kissé. A Sédfõ forrásig még egészen biztosan haladunk, onnantól is biztosak vagyunk – ha a térkép nem hazudik – csak éppen jelzések nincsenek. Egyáltalán. Az itinerben írt „Kõkép, S, Spohár elágazást” nem találjuk, egy „Magánterület” táblát, sorompóval és néhány csekély barátkozási hajlamot mutató rottweilerrel viszont igen. Visszafordulunk, találunk egy utat, ez lehet a leírásban szereplõ második Y elágazás, sõt, több túrázó határozottan állítja, hogy mi a jó úton megyünk. Igaz, van olyan is, aki szerint a helyes út a rottweiler-tanya felé vezet, késõbb a mérges kutyaugatásból ítélve valóban megpróbálták az átkelést arra. :) Rátérünk a cél felé vezetõ jelzetlen, hosszú egyenesre, innentõl már nincs sok hátra és megérkezünk újra Somlóvásárhelyre.


Itt megint szerencsénk van a sorállással, néhány perc alatt elintézik az adminisztrációt, majd egy kávé elfogyasztása után csatlakozom az odakint somlóit eszegetõ lányokhoz. Dnvzoli elbúcsúzik, jó utat kívánunk neki, majd megvárjuk a kissé rosszkedvûen visszatérõ Bubut, akinek a kedélyén sokat javít a szolgáltatás. :) Közben -Dilen- jóvoltából váltunk pár szót a Baji vadászház környékén kirándulgató Tincával, csak mellesleg elkottyintjuk neki, hogy milyen jót eszegetünk errefelé. Utána a Bubumobil visszarepít Veszprémbe, ahol még igen kalandos útvonalon érkezünk vissza szálláshelyünkre. Igen kellemes, jópofa kis túra ez a Somló 15É, már a helyszín különleges mivolta miatt is érdemes eljönni – nem sok teljesítménytúra vagy túramozgalom köthetõ ide. Köszönöm a társaságot mindenkinek, valamint külön köszönöm a fuvart Bubunak!


-Kékdroid-


Képek

 
 
Jutasi hagyománytisztelő vándor / Jutasi Őrmester Benedekhegyi kŐrjárata 25Túra éve: 20102010.06.02 15:06:04

Jutasi Õrmester 2010


Napsütés, pattogós katonazene – hangszóróból –, néhány egyenruhás és néhány civil rendezõ, rövidke sorbanállás, igaz, ebbõl rögtön három is. Õk fogadnak nem túl korán reggel a veszprémi várban, a Tûztorony alatti kertben. A kilátás bámulása most nem vesz el értékes perceket a szintidõbõl, mivel rajtidõt és bélyegzést csak odakint, a Hõsök Kapujánál kapunk. Kihasználjuk a lehetõséget, a toronyból nézve közvetlen alattunk fekszik a macskakõvel kirakott Óváros tér, körülöttünk a város a reggel halvány fényeiben. Észak és nyugat felé pedig a Bakony hosszan elnyúló vonulatai kéklenek, Herend felett szivárvány ível az égen. Kigyönyörködjük magunkat, elindulunk: Hevér Éva, -Dilen-, Kerek repkény, Bubu, Dénes és én. Leballagunk a hangulatos térre, szûk sikátorban ereszkedünk le egy lépcsõn. Ódon hangulatú utcákon, kertkapuból nyíló ösvényen, felújított parkon, gyér vizû patak szegélyezte járdán: Veszprém rejtett zugain keresztül jutunk el az Aranyos-völgybe. Ez a Fenyves út, a Séd folyik erre, bõvizûbben, mint ahogy valaha is láttam. Mi elhagyjuk a völgyet, enyhén benõtt, meredek, de egész rövid kaptatón érkezünk meg a Jutasi útra, erre járnak a helyijáratok a vasútállomás felé és erre találjuk a Megyei Levéltárat is, az elsõ ellenõrzõpontot.


Bemegyünk, kapunk egy-egy pecsétet, megnézzük az elõtérben berendezett kiállítást – a Veszprém megyei németajkú lakosság történetével foglalkozik. A szellemi utánpótlást némi fizikai utánpótlás követi, a kirakat felirata szerint igazi fõzött fagyot eszegetünk az utca túloldalán. :) Lakótelepen sétálunk tovább, alacsony, néhányemeletes panelépületek, nemrég felújított burkolattal, szigeteléssel. Elérjük a körgyûrût, legalábbis az északi ágát, a 8-as fõút dél felõl kerüli meg a várost. A szalagok az út túloldalára hívnak, betérünk a bozótos, sûrû aljú erdõbe, megérkezünk a Rab Mária-forráshoz. Az egykori kegyhely pompája mára megkopott, de lelkes embereknek köszönhetõen a betonakna környéke legalább tiszta, rendezett, néhány virágcsokor is került a kereszthez. A forrás maga nem mûködik, legalábbis a foglalat száraz, az aknafedél elcsúszott, de nem nézek le a sötétbe. Sétálunk tovább, ligetes erdõben, magasfeszültségû távvezetékeket kerülgetve. Egészen pontosan csak egyet, a Litér-Hévíz 400 kV-os vezetéket, ezt viszont jó sokszor látjuk még ma. Kiérünk egy tisztásra, elõttünk a 20-as vasútvonal töltése zárja a közelebbi láthatárt, mögötte az Eplény feletti hegyek emelkednek a távolban. Kicsit kevésbé távol egy M41-es mozdony kapaszkodik fel a vonalon Zirc felé, Bubu helyesen állapítja meg, hogy nagyon megkésett személyvonatról van szó. Elérjük a töltést, itt néhányan felkapaszkodnak, hogy a sínek mentén érjenek be az állomásra és itt jövünk rá, hogy korábban el kellett volna kanyarodni a leírásnak megfelelõen. Visszasétálunk, néhányan a pályán maradnak, nekünk így jobb lehetõségünk van biztonságos távolságból, bár ellenfényben fotózni a 030-as Gigantot, amint lassan gördül be laza húszkocsis tehervonatával. Besétálunk az állomásra, a váróteremben vasúti életképek, bentebb mindenféle relikviák, igazolványok, táblázatok sorakoznak az ellenõrzõponton, szép vitrinbe rendezve. Van mit bámulni. :) Továbbsétálunk, Jutaspuszta felé elhagyjuk az állomást, a megfutamodás elleni védelem jegyében minket még átenged a váltókezelõ, de a mögöttünk érkezõ két sporttársat már megállítja, ha megszaladna, nehogy elvágja õket az amúgy megálló gyorsvonat.


Az itiner szerint „csúnyaságával már szinte festõi képet mutató vastelep” mellett érjük el az egykor önálló falut. (Veszprém mostani vasútállomásának a neve is Jutas, késõbb Veszprém külsõ volt; a Veszprém nevû állomás az alsóörsi mellékvonalon állt.) Besétálunk a szellõsen épült házak között, egészen a Spion Tanyáig, amely nem kémbúvóhely, hanem kocsma, méghozzá alagsori, viszont igen finom, meleg teával kínálnak a pontõrök. Melegben márpedig meleget kell inni. Az ivó után jön a könyvtár, ez most nem kulturális metafora, hanem tényleg a könyvtárnál van a következõ ellenõrzõpont, nagyjából kétszáz méterre az elõzõtõl. Itt csokit kapunk, finomat, de van játszótér is, le lehet ülni egy kicsit hintázni. Tovasétálunk, irány az ejtõernyõs emlékmû, itt kapunk választ arra is, miért változott meg az útvonal és mi is az az Okos menyét.


Láttam már olyat, hogy eltereltek teljesítménytúrát megáradt patak miatt. Láttam már olyat is, hogy eltereltek teljesítménytúrát vadászat miatt. Sõt, olyat is, hogy eltereltek teljesítménytúrát természetvédelmi okokból. Olyat azonban még sosem láttam, hogy hadgyakorlat miatt lett volna szükség útvonalmódosításra. Senki ne értsen félre – én örülök neki, enélkül szegényebb lennék egy élménnyel. Az emlékmûnél katonai ellenõrzõpont vár, másokat, továbbá egy túrázós is, minket. Az itt pontõrködõ alezredes úr elõadását az emlékmûrõl még éppen lehet hallani a rotorzaj mellett. A hely elõnye, hogy kiváló katonaszakmai rálátást nyerünk a felszállni készülõ Mi-24 helikopterekre. Megvárjuk, ahogy szépen, egyesével felemelkednek, teljesítménytúrán ritka látvány. Lenyûgözõ.


Továbbsétálunk, immár az elterelt úton, újra keresztezzük a vasútvonalat, itt -Dilen-nel elszakadunk kissé a többiektõl, pontosabban a többiek szakadnak le tõlünk. Az erdõben a szalagokat prímán lehet követni, még a távvezeték nyiladékát is megússzuk, ugyanis a leírással ellentétben a szalagozott út közelebb halad a vasúthoz. Sebaj, még a sár is jobb, mint a kábelek sercegését hallgatni (hû, ez nekem valamikor vizsgakérdés volt, hogy miért is serceg a kábel). Azért, hogy ne érezzem annyira kényelemben magamat, egy pocsolyán való átugráskor az utolsó pillanatban megcsúszik alattam a talaj és szépen seggreülök, majd a kikászálódás során belelépek teli talppal a pocsolyába. A szép, színes térképem csupa sár, az itiner kicsit kevésbé. Ez az én formám. A Doni-kálvária elsõ néhány stációja után leülünk megvárni a társaság mögöttünk érkezõ tagjait, néhány percen belül meg is érkeznek, Repkény szorgosan fotózza a kálvária tábláit. Dél felé battyogunk tovább, elõttünk félelmetesen komor az égbolt, nagyon reménykedem abban, hogy ha lesz is vihar, gyorsan elvonul felettünk. A reményeim valóra válnak, egy csepp esõt sem kapunk egész nap.


Murvabánya mellett vár a következõ pont, kitölthetünk egy tesztet a kálvária tartalmából, hatan csak összeokoskodjuk a helyes válaszokat, ha Tinca itt lenne, még trükközni sem kellene. :) Otthagyjuk a kitöltött kérdõívet, átkelünk a 8-as út fölött, leereszkedünk újra a Séd völgyébe, elõttünk a Csatár-hegy és egy feltûnõ, kiemelkedõ kõalakzat. A hegyre nem egyenesen kell felsétálni, elõtte még érintjük a Csatár vízellátását biztosító kártyás vízvételi állomást. A mágneskártyát egy leolvasó elé kell tenni, ha van rajta egyenleg, akkor folyik víz a csapból, ha nincs, vagy nincs kártya, akkor nem. Mindenképpen közelebb van, mint a Laczkó-forrás. A túra szervezõi jóvoltából idekötöttek egy kártyát, a rajta álló szöveg szerint a túrázóknak és minden errejárónak. Szép gesztus. Átkelünk a bõszen robogó Séden, elkezdjük a hosszú és nyílt kaptatót a Csatári kápolna felé, ez a túra egyetlen komolyabb szintemelkedése. Elég is mostanra. :) A kápolnában újabb ellenõrzõpont vár, pogácsával és édes kiflivel kínálnak, jólesik. Nem idõzünk sokat, kitaláljuk, hogy a kilátónál jobb lesz megállni pihenni. Felsétálunk, a kápolnától már alig van emelkedõ, szándékosan nem nézek nagyon körül, amíg el nem érjük a Cholnoky-kilátó legfelsõ szintjét. Van mit nézni: kelet felé Veszprém házai sorakoznak, a húszemeletes csúfság szinte uralja a látképet, de ellensúlyozzák a templomtornyok, a Tûztorony, a Vár. Dél felé már a Balaton feletti hegyeket nézhetjük, északon a Bakonyt és az elhúzó harci helikoptereket. Nyugaton már nincs szivárvány, sõt, a Kab-hegy jellegzetes adótornya sem bukkan fel a felhõben.


Csatár hétvégi telkei között egyszer nézzük be az utat, természetesen én tévesztek, természetesen akkor, amikor Dénes már megdicsér, hogy eltévedés nélkül képes vagyok elöl menni. Elhagyjuk a lakott vidéket, belépünk a Terekes-völgybe: kiszáradt patakvölgy fogad és számtalan érdekes sziklaalakzat. Az egyik tövében ellenõrzõpont vár, õk egy fénymásolt ismertetõt adnak a szikákról az igazolás mellett. Találunk néhány habszivaccsal fára erõsített jelzést, nagyon kreatív megoldás, bár, nem túlságosan idõtálló. Elkanyargunk a völgyben, hosszan, végig lejtõn, kivéve, amikor a hegy felé kerülünk ki néhány kidõlt faóriást. Az Ördögrágta-kõnél érkezünk ki a völgybõl, az itteni pontõr gyümölccsel kínál, kettõvel fejenként, legalább. Elfogadok egy almát és egy narancsot, szükség van mindenre, ami élelem is és folyadék is egyben. A túra egyetlen komolyabban sáros másfél kilométere következik, amikor újra átkelünk a fõúton, akkor már járhatóbb terep fogad. Megússzuk a gázolást, besétálunk a Gulyadomb alá, ahol a Laczkó-forrás és a Kiskuti csárda is szerepelnek egy Kresz-táblán. Utána egyszerûen beülünk a csárdába, elfogyasztani a szervezõk jóvoltából kapott virslit – mivel rettentõ hosszú sor alakul ki mögöttünk, fröccsöt kérni már nincs pofám. Leülünk, eszegetünk, Hevér Éva és Bubu pont akkor érkeznek, amikor mi indulnánk. 


A túra vége következik, a régi vidámparki út felújítása miatt lakóövezetben talpalunk el az Állatkert bejáratáig, onnan átkelünk a viadukt alatt és újra a Sédet követjük a Benedek-hegyi kanyar felé. Látnivaló mindenütt van, itt például a Margit-romok, õket szépen újítják most; valamint egy sokkal prózaibb objektum – még sosem láttam, hogy a kiskert egy hídon közelíthetõ meg a hozzá tartozó lakásból, ráadásul a kert hátsó kerítése a Benedek-hegy húsz méteres sziklafala. Megkerüljük a Várnak alapot adó impozáns sziklatömböt, a piarista gimnázium egykor sokkal szebb napokat látott épületénél kell betérni. Kicsit kanyargunk a romos külsejû épületek mellett, majd egy hirtelen kezdõdõ lépcsõn mászunk fel a Vár falának nagyjából a közepéig. Itt egy masszív kapu nyílik, be a várba, majd a gimnázium használaton kívüli, üres épületében bukkanunk fel, alig pár percnyire a céltól. Csoda gondolta volna, hogy ilyen titkos útvonalak is léteznek, de most már gyanús minden rés a sziklák között. :)


Addig ott a Szent György-kápolna, átverekedjük magunkat az esküvõre érkezõ társaságokon, megnézzük a város egyik legrégebbi épületét, amely még nagyjából egyben maradt. Szép, bár kissé steril a bemutató, éppen tele van emberrel. Pecsételést követõen gyorsan kihátrálunk, Bubuékat kissé hátrahagyva, négyesben érkezünk a célba. Megkapjuk az igen ötletes díjazást, az oklevélen egy baka gratulál a kemény helytállásomért. (Közben kapjuk az információt a Kinizsizõktõl, hol tartanak. :)) Kitûzõ jár még, aztán nagyjából nyolcvan méter sétát követõen – és vagy négy menyasszonyt kikerülve – megérkezünk a Repkény-palotába, ahol némi pihenõ jár, egészen az esti, következõ túráig. Köszönet a túra rengeteg szervezõjének, hogy ilyen színvonalas, kellemes útvonalú túrával nyûgöztek le. Itt mindenki megtalálta a számítását, akár a természetben való kirándulásra vágyott, akár építészeti-történelmi emlékeket szeretett volna látni. Kaptunk részletes útleírást, táblázattal a megtett távokról (szintrõl nem, de az alig van az útvonalon) és kaptunk egy szép, színes-leírásos térképet, a szolgáltatás pedig átlagon felüli volt. Köszönöm továbbá a társaságot Kerek repkénynek, -Dilen-nek, Hevér Évának, Bubunak és Dénesnek, gratulálok a táv minden teljesítõjének.


-Kékdroid-


Képek

 
 
Karszt teljesítménytúrákTúra éve: 20102010.05.26 17:48:06

Karszt 70


Prológus


Aggtelek. Osztálykirándulás, családi kirándulás. Valamivel késõbb Kéktúra, rá két évre magántúra, csak úgy, mert kedvem volt. Néha a kezem ügyébe akad a vidék térképe, nézegetem, kitalálok útvonalakra lehetõségeket, kapcsolódó logisztikát. A Karszt út a határ túloldalán, a Csengõ-tetõ, a tornanádaskai szárnyvonal beutazása és valami túra utána, ezek fordulnak meg a fejemben. Ehhez képest tavalyig semmi, akkor teszünk egy barlangi sétát, utána vágyakozva nézegetem az ismeretlen és ismerõs irányok felé induló turistautakat. Jön a hír, hogy lesz itt teljesítménytúra: vidámság, öröm. Kerek repkény még annyiszor sem járt az Aggteleki-karszt területén, mint én. Elmegyünk, hajt a kíváncsiság.


Indulás


A kávé Ózdig sem tart ki, a kátyúk kerülgetése tart ébren. Bánrévén megússzuk az öröksorompót. Aggtelekre érve ismerõsökkel találkozunk, rögtön a parkolóban: Nagy Attiláék készülõdnek, összefutunk még SzLA-val és cr_lupinnal. Elintézzük a papírmunkát, kedves, lelkes rendezõk írnak fel egy nagy papírra, késõbb tudjuk meg, a hosszútávon ma tizennégyen indulunk el. Feltûnik a rendezésben résztvevõk nyakában lógó igazolvány, SzLA homályosít fel, hogy a Gyalogtúrázók XVII. Országos Találkozójának része ez a túra is. TúrÁSZ odajön hozzánk, gyorsan felírja a papírról hiányzó 10-es ellenõrzõpontot, lemaradt a Szalamandra-ház, most megvan. SzLA ránk néz: indulunk? Indulunk. A barlangtól kapaszkodunk fel a tetõre, csodaszép kilátás nyílik a falu körüli rétekre, szántókra, az azon túli dombokra. A messzeségben a Bükk vonulata kéklik. Egy ideig Aggtelek házaival párhuzamosan botladozunk a karros terepen, majd belépünk a sûrû, sötét erdõbe. Széles, jól járható gyalogút vezet Jósvafõig, jelzések térnek le a kékrõl, mi kihasználjuk a rendezõség ajánlotta kerülõutat, nem megyünk le a Kecsõ-völgybe, nem szeretnénk rögtön az elején csuromvizesek lenni. Szépen lassan megérkezünk az áthelyezett elsõ ellenõrzõpontra, amely így vagy két kilométerrel elõrébb került. Kapunk bélyegzést, lesétálunk a barlang bejáratához.


Megint az Északi Zöld


Érintjük az ébredezõ Jósvafõt, Tengerszemestül, majd meredek ösvényen kapaszkodunk ki, mellettünk az aggteleki országút szerpentine kanyarog, batár turistabusz szuszog fel a parton. Mi is szuszogunk, kicsit odébb a mûút hágójánál magasabban sétálunk a sziklák között. Vörös-tó következik, elõször a talaj miatt valóban vöröses színû állóvízzel, másodszor a barlang itteni bejáratával. Pontõrök várnak, Csocsó szeletet kapunk tõlük. Finom. Visszasétálunk a tó mellett a jelzések elágazásához, rátérünk a zöldre. Természetesen emelkedik, néhol a fától-fáig elvet követi az erdõben. Szép vidék. Megérkezünk a Béke-barlang egyik bejáratához, sehol egy lélek rajtunk kívül, csak egy benõtt víznyelõ és egy lezárt épület. A jel balra kanyarodik, követjük az elmocsarasodó, dagonyás utakon. A dagonyát szó szerint kell érteni, vaddisznók, szarvasok nyomait lehet észrevenni a bokáig érõ, feldagasztott sárban. A haladás is éppen, hogy megy valahogy, leginkább lassan. Amikor már kezdeném unni, akkor erõs balos kanyart vesz az út, zöld négyszög jelzés visz egyenesen az Éger turistaház felé, nekünk nem arra kell menni, hanem fel, az újonnan festett sávon és a néhol még megtalálható régi háromszögön a Pitics-hegyre. Egészen barátságosan meredeken kapaszkodunk egyre feljebb, végig erdõben, a fák hol sûrûbben, hol ritkábban szegélyezik a csapást. A hegytetõn ellenõrzõpont, a Borház-tetõ távolságát kell fölírni egy olyan irányjelzõ tábláról, amelyhez hasonlót utoljára a Zemplénben láttam... ez itt az Északi Zöld, õt követjük egészen hosszan.


Kerek repkény felmászik a rozsdaette kilátóra a hegy tetején, lelkendezve jön le, dél felé csodaszép a kilátás szerinte. Most zselé vagyok, nincs kedvem kilátózni, látva a létrák közti fordulókat. Lebattyogunk a hegyrõl, a turistaház már látszik, amikor kiszalad a lábam alól a talaj, ma elõször, de nem utoljára. Rendkívül elegánsan a kezemet a nadrágom szárába törölgetve érkezem a pontra, kis lemaradásban a többiektõl. Terüljasztalkámmal fogadnak a rendezõk: van zsíros, vajas, lekváros kenyér, nutellás háztartási keksz, savanyúság, inni pedig limonádé. Megállunk falatozni, közben megérkeznek azok a túratársak, akikkel a hegyen találkoztunk, hozzák Kerek repkény túrabotját. Ezúton is köszönet érte! :) Jóllakunk, indulunk. A jelzés réteken, ligetes erdõn vezet keresztül, nagyszerû kilátás nyílik minden égtáj felé. Délen a Bükk vonulata kísér, északon az Érchegység csúcsai sorakoznak, SzLA mutatja, melyik a Kloptány. Elõttünk a Szalonnai-hegység legmagasabb hegyén, a Csengõ-tetõn álló adótorony mutatja az irányt, kicsit közelebb a következõ ellenõrzõpontot látni. Trükkös kanyarhoz érkezünk, a precíz irányjelzõ táblát játékos kedvû helybéliek vagy hasonlóan játékos kedvû turisták 90°-kal elforgatták, így a kanyar ténye nem lesz mindenkinek egyértelmû. Nekünk az, továbbhaladva a bozótosban találunk is egy rejtõzködõ jelzést, megérkezünk Tornakápolna szélére. A faluba most nem megyünk be, a következõ dombtetõrõl látszanak a háztetõk, saccra harminc épületet számolok meg. Fenyvesben sétálunk tovább, már éppen kezdeném hiányolni a hegytetõt és sokallni a lejtõt, amikor megjelenik az adótorony, szinte az orrunk elõtt. Felsétálunk.


Vissza a Karsztvidékre


Körpanoráma fogad az adótoronynál. A látvány ugyanaz, mint a dombok gerincútján, csak sokkal teljesebb: kelet felé kiegészül a Rakaca-víztározó és az Esztramos látványával, odébb a megáradt Bódva völgye húzódik. Észak felé a közelben észrevehetõek a Jósva-völgy apró falvai: Szinpetri, következõ úticélunk, Szin és kicsit arrébb Szögliget. Felírjuk az aktuális kódot az itinerre, elhagyjuk a zöldet, hadd kanyarogjon tovább, Perkupa felé. Sétálunk lefelé, erdõben kanyarog az út, egészen hosszan, majd egy patak felázott talajú völgyében lyukadunk ki. Átkelünk, majd rövid kavarás, keresés után megtaláljuk a jelzett utat, amely a változatosság kedvéért tiszta dagonya, teheneket hajthatnak erre. Vele párhuzamosan gyalogösvény kanyarog a domb oldalában, ezt követve bukkanunk ki a Szinpetri feletti dombháton. Innen csak le kell gurulni a faluba, én ezt annyira komolyan veszem, hogy újra dobok egy hátast valami vizes fûcsomón. Megint. Szépen, sárosan trappolunk be az aprócska faluba, ahol megrohanjuk az elsõ nyomóskutat, vizet töltünk, megmosakszom. Helyreállított komfortunkkal elindulunk az ellenõrzõpontra, megszemléljük a kocsmát, sajnos csak kívülrõl, a négy órai nyitást nem lenne jó megvárni. Hiányzik egy kávé. A ponton megint kedvesek, aranyosak, begyûjtünk egy szelet kókuszos rudat. Szegényes, de rendezett porták között sétálunk ki a faluból, frissen felújított, meredek aszfaltút vezet a temetõ felé, rátérünk, hogy vízmosta, sziklás, hasonlóan meredek szekérútra térjünk le róla. Tõlünk balra, nyugat felé Szinpetri temetõje terül el a domboldalon, a sírhelyek között széles hézagokkal. Helyi szokás.


Az elõttünk álló emelkedõ kiérdemli a túra legcsoffasztóbb emelkedõje megtisztelõ címét. Meleg van, áll a levegõ és folyamatosan fölfelé kell menni, sokáig. Visszafordulva egy óriási foltos szalamandrát látunk meg a szemközti dombtetõn, nem messze attól a dombháttól, ahol az útvonalunk is vezetett. Nem kell megijedni, nem egy B kategóriájú horrorfilmbe csöppentünk, nevezett kétéltût kõbõl rakták ki szorgos kezek. :) Valahol itt elõz meg egy gyorsléptû úriember, ötletes védekezést talált a tarkójára a nap ellen. Menetelünk tovább, éles kanyarok követik egymást, majd erdõben emelkedhetünk egyre magasabbra, töbrök, óriási víznyelõk szegélyezik az utat. Olyan, mint a Bükk-fennsík, de mégsem egészen olyan. Jelzés érkezik balról, a Kéktúra széles útjába csatlakozunk, a széles úton még szélesebb pocsolyák nehezítik kissé a haladást, az erdõbõl kiérve lápos, zsombékos terepen mehetünk tovább. A haladást nehezíti a gyönyörû panoráma, a képeslapszerû táj. Mennydörgés szakítja meg az idillt, nemsokára a villámok is látszanak, Rozsnyó környékén jó kis vihar lehet. Bízunk abban, hogy nem látogat ide, vagy legalábbis ezt akkor teszi, amikor mi már a szelcepusztai esõházban, védett helyen pihenünk.


Hegyek között, völgyek között


Szelcepusztát egyébként innen már nagyon hamar elérjük, az esõházban a pontõr hölgyek várnak kedves szavakkal, zsíroskenyérrel, nutellás keksszel, sok-sok limonádéval. Szükségünk is van az élelemre, eddig nem sokat álltunk meg enni. Újra utolérnek Nagy Attiláék, Derenkig kísérgetjük egymást, majd Szádvár környékén végleg ellépnek tõlünk. A pihenõ után végre lejtõs úton haladhatunk, az út mellett az aggteleki Jurassic Park üzemel, a betongerendák közé sûrûn rakott, ujjnyi vasrudak félelmetes jószágok kitörését kell, hogy meggátolják. Leereszkedünk a Ménes-völgybe, megnézzük a Kéktúra egykori útvonalának a bejáratát: SzLA még arra teljesíthette a távot, amikor én jónéhány évvel késõbb erre jártam, már komoly tábla figyelmeztetett a terelésre. Elsétálunk a Puska Pál-forrás mellett, bõven zúg a víz a kifolyón és mellette mindenütt. Késõbb elhagyjuk a völgyet, Derenk felé tartunk a fenyvesben.


A romfalu megnevezés nem teljesen helytálló, ugyanis romjai csak az egykori iskolának vannak, a házakra csak néhány helyen utalnak az egykori alapozás nyomai, valamint néhány tábla, messzirõl veszélyes anyagra figyelmeztetõ jelzésnek tûnnek. Közelebbrõl már látszik: a táblák azt mutatják, kinek a háza állt itt és hová telepítették át. Derenkbõl nem sok maradt. A Kéktúra bélyegzõhelyénél megállunk felírni az itinerre a szükséges információt, sõt, még bélyegzünk is rá, ha már van nálunk tintapárna. Elhagyjuk a szomorkás hangulatú helységet, nem sokkal késõbb útkeresztezõdést találunk, észak felé eljuthatunk a Csempész-barlang felé, azon túl pedig Szádalmás felé ereszkedik a köves út. Innen már percek kérdése elérni Szádvárat, már messzirõl látni a falmaradványokat a hegy tetején. Felmászunk a romhoz, tartunk egy kis pihenõt, a kilátás miatt megéri. Repkény kinéz a falak felé is, én addig újabb adag kalciumos vizet készítek elõ. Dél felé a Csengõ-tetõ és a Szalonnai-hegység tornyosul, keleten Kassa kéményei ontják a füstöt. Körülöttünk pedig hegyek mindenütt, dél felé nyílik meg a völgy, ahol Szögliget házai sorakoznak. Lesétálunk a várból, a sziklák felé annyira elbambulok, hogy újra hanyattvágódom, a mai napon harmadszor. Felpattanok, mehetünk tovább, hosszasan a lejtõn, immár nagyon odafigyelve. Erdészeti utat találunk, éles balkanyart kell venni, ez az út visz le a Szalamandra-házhoz. Elsétálunk a biztató nevû Tetves-forrás mellett, most nem kell attól tartani, hogy kiszáradt lenne, de nem állunk meg vizet tölteni: van bõven nálunk és a ponton is kapunk inni. A pontõrök a félliteres gyümölcslén kívül (nem valamilyen ízû lötty, hanem minõségi gyümölcslé) újra kókuszos édességet adnak, Isten tartsa meg jó szokásukat. :) Nagy lelkesedéssel besétálunk a turistaházba, hátha adnak kávét. Szerencsénk van, óriási, ugyanis a büfében nincs kávé, a recepción viszont van és hajlandóak is fõzni nekünk. Nagy örömmel kortyoljuk el, majd érzékeny búcsút veszünk a hölgyektõl és a két pontõrtõl. Idáig elfelé jöttünk Aggtelekrõl, innentõl visszafelé talpalhatunk Aggtelekre. Talpalunk, szembõl két túratárs érkezik, õk is a hosszútávon vannak, de náluk nincs táska, meg úgy általában semmi cucc. Húú, de laza, gondolnám, aztán kiderül, hogy Szelcepusztán hagyták. Ügyes. ;)


Visszasétálunk a Ménes-völgyön keresztül, mellettünk patak rohan, majd egy felduzzasztott tó partján találunk szépen kiépített szúnyogetetõ helyet. Bezárul a kör, visszatérünk a kék jelzés elágazásához, ahol pár órával ezelõtt elkanyarodtunk. Újra érintjük a forrást, most iszom pár kortyot belõle, finom, jéghideg a víz. Felsétálunk Szelcepusztára, nagy örömmel fogadnak, megtudjuk, hogy a Szelce-völgy felé is bátran mehetünk tovább, nem jobb és nem is rosszabb, mint a terelésre kiírt kék jelzés. Ránézésre rövidebb, viszont sokkal látványosabb: ezt választjuk. A két srác mögöttünk ugyanígy tesz, mint azt késõbb meglátjuk, a nyomokból ítélve mi sem az elsõk között járunk erre ma. Hosszan kanyargunk a völgyben, mellettünk sziklás, karsztos hegyoldal észak felé, sûrû erdõ dél felé. Elõttünk pedig a délutáni, lemenõfélben lévõ Nap korongja és jó sok víz. Az út állapota egyébként nem sokkal rosszabb, mint a mai nap során bármelyik útnak volt, sõt, néhány trükkösebb gázlótól eltekintve még jobb is. A második ilyen gázlónál nem tudunk kerülni, vagy a zsombékban ellépkedni: tényleg gázolni kell, bokáig merülünk a hideg vízben. Gyorsan elszüttyögünk, hogy valamelyest száradjanak a cipõink. Közeledünk Jósvafõhöz, ezt nem a templomtorony, vagy háztetõk látványából lehet tudni, hanem a hucul ménes látványából. A lovakat most nem látogatjuk meg, éles kanyarral letérünk a sárga jelzésen, majd egy meredek, igen látványos parton leereszkedünk a Tohonya-patak szurdokába. Ez az útvonal egyik leginkább hatásvadász szakasza: mély, sötét szurdokvölgy, szikás úttal és a mindenütt folyó patakkal. Ügyességi szakasz következik, ki tudja úgy átugrani a vizet, hogy nem ázik be bokáig újra a lába. Megoldjuk, párszáz méter után kikapaszkodunk a szurdokból, éppen ott, ahol már a patak amúgy sem az úton folyik. A Szabó-kút nyelõje következik, mellesleg ellenõrzõpont, mellesleg az utolsó a túrán. Felírjuk a kódot, elsétálunk pár víznyelõ mellett. Aztán egy víznyelõn át, legalábbis a tanösvény táblája szerint, majd egy kissé susnyás lejtõt követõen megérkezünk Jósvafõre. A buszmegállóban várakozó két rendezõ segít abban, hogy ne az eddigi sárga jelzést kövessük, mert csak egy szép, ám fölösleges kört tennénk meg vele, hanem menjünk tovább, ki a faluból. A térkép nekik ad igazat: a mi utunk majd késõbb következik. Ismerõs hágóba kell felkapaszkodni, majd ismerõs út vezet a Baradla Vörös-tói bejáratához.


Sárga, de melyik?


Errefelé a térkép szerint a tanösvények és a sárga sáv jelzések szoros kapcsolatban állnak egymással. Ez itt például a papírforma szerint a Baradla-tanösvény. Egészen a Borókás-töbörig minden rendben is történik: szép erdei úton ballagunk a lemenõ Nap fényében. A barlangnál Kerek repkény felolvassa a követendõ irányelvet: „most már végig a S– a vezetõd.” Itt következik a „Szövegértés és az itiner helyes értelmezése” címû fejezet, a kezdõ teljesítménytúrázó kézikönyvébõl. Ugyanis a szöveg folytatása leírja a követendõ utat, mi viszont a térkép szerinti sárga sávra hagyatkozunk. Ezzel nem is lenne gond, ám a térképem hat éves és azóta bizony történtek változások, például ezen az úton is. Mi lelkesen továbbmegyünk a sárgán – miután meggyõzõdünk arról, hogy a másik úton csak K+ jelzés van eleinte. A töbörbõl egy õz néz mereven, füleit néha hátracsapva. Magában biztos visít a röhögéstõl, nem mi vagyunk az elsõ túrázók ma, akik erre tévednek. Mi követjük a kissé régi, majd feltûnõen régi sárga jeleket és a távvezeték térképen is jelzett elágazásánál tartunk, amikor rájövünk, merre is lett volna a helyes út. A térkép alapján viszont prímán követjük az itt már egyáltalán nem létezõ sárga sávot és visszatérünk a helyes útra, ahol az megérkezik az országút felõl. Ezt is láttuk, még csak nem is volt csúnya az út, bár, ha egyenesen maradunk, elõbb-utóbb eljuthattunk volna Trizsre, esetleg Imolára is. Szép vidék a Galyaság. :) A korrekció után már minden különösebb esemény nélkül követjük a nyomokat a letaposott fûben, egészen az Aggtelek tábláig, onnan pedig bekevergünk a szalagok mentén a célba. Néhány lelkes túrázó a Tó-hegyi-karrmezõn bóklászik, élénk színû pólók virítanak a fehér sziklák között. Kikerüljük a színpadot, a sörsátrat és az édességes pavilont, feliratok sokasága mutatja a célt. Itt némi bizonytalankodást követõen megtaláljuk a tényleges célt jelentõ asztalt, lelkes rendezõ ír nekünk oklevelet, kapunk kitûzõt is. Ipari kémkedés címén lefotózom a 70-es táv nevezõinek listáját, amikor éppen beérkezik egy pár, õk is a 70-esen. Kapunk némi paprikás krumplit, finomat, meg jó meleg teát. Megvacsorázunk, majd búcsút veszünk SzLA-tól és a rendezõktõl. Még szerzünk egy kávét a találkozgató, (bõszen cigarettázó, khmm) gyalogtúrázók között sorbanállva a büfébõl, majd visszasétálunk a parkolóba. Vidám kis túra volt, köszönöm a társaságot Kerek repkénynek és SzLA-nak és Nagy Attiláéknak, amikor éppen találkoztunk. :) Köszönet továbbá a rendezõknek, néhány apróságon még lehetne javítani, de voltaképpen semmiben nem szenvedtünk hiányt: gyönyörû útvonal, bõséges szolgáltatás, szép díjazás. Néhány plusz ellenõrzõpont (akár bója vagy valami kód) még talán belefért volna, fõleg az utolsó szakaszra, valamint néhány helyen egy-két szalagot elviselt volna az út, fõleg ott, ahol várható volt, hogy a mezõny vége már sötétben érkezik. Külön szeretném ezúton is megköszönni Tibetnek az elõjelentkezés intézését. Hazafelé azon spekulálunk, hogy jövõre vajon mekkora esélye lesz egy következõ rendezésnek...


-Kékdroid-

 


Képek

 
 
Egri BükkTúra éve: 20102010.05.26 17:36:10

Egri Bükk 30


Öten érkezünk a túrára busszal Felsõtárkányba, a busz többi utasa jórészt a péntek esti lázból erõs másnapos tüneteket produkáló gyerek. Felsétálunk a rajtba, a szállóból kíváncsian figyeli az érkezõket az álmos tekintetû recepciós. Benevezünk a közepes távra, délutánra még sok tennivaló vár otthon, egy kényelmes 30-as azonban belefér. Megkapjuk az egyesített 30-as és 50-es itinert egy eléggé vázlatos térképpel az útvonalról, amelyet némi szöveg támogat meg. Szerencsére a jelzések végig tökéletesen követhetõek és még szalagozást is találunk néhány trükkösebb ponton – annak, aki elõször jár a Bükkben, szüksége lehet valami támpontra. Rögtön az elején, ahol a P+ a tábor fölé kanyarodik, mi is elsétálunk rosszfelé egy kanyarban, nagyjából harminc métert. Kerek repkény még idõben kapcsol, emlékezve a tavalyelõtti tévesztésre ugyanitt. Baktatunk tehát tovább a jelzett úton, dagasztva az agyagos sarat, amelyen az elmúlt napokban népes csoport járhatott: rengeteg nyomot találunk a Török út eléréséig. Ami emellett feltûnik, az a mellettünk húzódó mély árokban lezúduló rengeteg víz. Felérünk, a pihenõhelyen megállunk, két kalciumos pezsgõtablettát dobunk fél liter vízbe, hogy kicsit visszafojtsuk az allergiát. Irány a Völgyfõ-ház, a tarvágásoknál csodaszép kilátás nyílik a Bükk-fennsíkra, a Kövekre, páramentes, tiszta idõben, felhõtlenül kék ég alatt. A gondolatom a hegység túloldaláról, Miskolcról induló Kohász Kékezõk felé vándorol, bízom abban, hogy jó idejük lesz végig. (Akkor ugyanis nekünk is jó idõnk lesz. :)) Végigsétálunk a gerincen, néha megállunk a kilátásban gyönyörködni, mögöttünk Felsõtárkány, Felnémet házai villannak fel. Völgyfõ-háznál vár az elsõ ellenõrzõpont, aszalt sárgabarackkal kínálnak, bedobunk néhány szemmel. Séta tovább.


Természetesen fölfelé kell menni, attól, hogy ez rövidtáv, még van benne bõven szintemelkedés. Elhaladunk egy forrás mellett, a lezúduló víz nem csak a foglalattól ásott mederben folyik le, hanem nagyjából mindenütt, ahol csak lehet. Felsétálunk, sûrû erdõben, hullámvasutazunk, kerülgetjük a pocsolyákat. Hangokat hallunk meg, mögöttünk, a lépések gyorsan közelednek, Nagy Attila ér utol, egy idõre lelassít hozzánk, zalai MATT-os élményeirõl mesél. Közben folyamatosan emelkedik az út, én közben azon gondolkodom, hogy mintha Pazsagra lefelé kellett volna ereszkedni annak idején. Kívánságom valóra válik, lejtõre vált az út, lesietünk a kanyargón, le egészen az erdészházig. A már szembõl érkezõ Attiláék erõsen ajánlják az uborkás kenyeret, a ponton beigazolódik, hogy egyáltalán nem alaptalanul. Elbeszélgetünk a kedves pontõrökkel, még a kovászos uborka receptjét is megkapjuk, kár, hogy nem írjuk fel ott helyben. Néhány szelet kenyeret követõen továbbsétálunk, fel a kéken a Pazsag-völgyben, pont szembe a Bükki kilátások útvonalával. Felérkezünk a megyehatárhoz, szalag lengedezik a bokrok között, mutatja a feltérõ utat a Keskeny-bükk felé. Továbbsétálunk, sûrû bozótosban, lesétálunk, majd egyre feljebb, míg végül egy sátor ponyvája tûnik fel a fák között. Két srác õrzi a pontot, még csokival is kínálnak, eligazítanak a további útvonalat illetõen. Lerongyolunk, a Hárs-kút felé, betérünk a forráshoz, de a víz itt is minden elképzelhetõ helyen zúg lefelé, ahogy feltör a hegy gyomrából. A lejtõn kocogni kezdünk, bár nem sokáig: ahol a K+ jelzés beérkezik, hirtelen felismerjük a helyszínt: itt érkezik meg a Tortúra a Tar-kõ felõl. Ez azt jelenti, hogy a Toldi-kapuig fölfelé haladunk. Meredeken, nyílt terepen, vakító napsütésben kapaszkodunk fel a keresztezõdésbe, onnantól indulunk vissza Felsõtárkány felé.


Ismerõs a terep: régen, amikor még többet túráztam egyedül a Bükkben, ez gyakran kézenfekvõ irány volt Felsõtárkány és így a buszmegálló felé. Most is ezen haladunk, sietünk lefelé, a lejtõ dõlésszöge szinte csábít a kocogásra. Egy kiránduló pár áll az úton, köszönnek, megállítanak, a Vörös-kõ-forrást keresik, nem feltétlen a legjobb helyen, de eldöntik, hogy most már lemennek a Stimecz-házhoz és onnan sétálnak fel. Jó utat kívánunk, tovasietünk. Víz zúgása, majd a tanösvény táblái jelzik elõre, hogy rövidesen megérkezünk a következõ pontra. A háznál embereket ugyan nem találunk, de bója és papírfelirat jelzi, hogy megvan az önkiszolgáló pecsételõhely. Gyorsan önkiszolgálunk, elnézünk a kút irányába, de még van vizünk bõven, nem térünk ki. A menetrend szerint idefönt kellene lennie egy szerelvénynek – annyit azért gondolunk, hogy a víz alámosta a pályát és nincs közlekedés. Elindulunk a vasút mentén, amikor lehet, kihagyva a talpfákat és a vasbeton keresztaljakat. A Varróház elõtt összefutunk a felsõtárkányi ÁEV pályafenntartó csapatával és a C-04-403 pályaszámú mozdony húzta néhány teherkocsival. Nem mindennapi látvány, megkérdezzük, szabad-e a fényképezés. A beleegyezõ válasz után fotózunk párat, majd tovasietünk a sínek mentén. A pályát valóban alámosta pár helyen a víz, húsz-harminc centis hézagok tátonganak a sínek alatt, ezeket a hézagokat foltozzák be szorgosan. Kiérünk Varróházhoz, innentõl aszfaltút a célig, különösebb esemény nélkül. A falun átsietünk, Kerek repkény megnézi a menetrendet: megegyeztünk még a Stimecz-háznál, hogy ha harminc percnél több van hátra a buszig, azt el kell érni, ha kevesebb, akkor nem érdemes rohanni. Pech: kerek fél óra múlva jön egy busz, utána bõ egy órán át semmi. Sietünk. Feltalpalunk a célba, megkapjuk a díjazást. Szép jelvény, ötletes emléklap. Enni is adnának, de sietünk, szinte futunk a buszhoz, amikor kifelé megyünk a táborból, éppen akkor érkezik szembe az elsõ futó az 50-es távon. Nem semmi. Jól eltalált túrának bizonyult az Egri Bükk 30, köszönet érte a rendezõknek és a társaságért Kerek repkénynek!


-Kékdroid-

 


Képek

 
 
Őrség (- Vendvidék) 75/50/30Túra éve: 20102010.05.26 17:28:11

Õrség 50


Hiányzott már az Õrség. Nem csupán a teljesítménytúra, hanem maga a tájegység, az óriási erdõk, a bükkösök, fenyvesek. Az apró falvak a világ vége felé félúton. A napi egy buszjáratot jelzõ menetrendek. A világvége hangulatot a szeles, felhõs, barátságtalan idõjárás csak fokozza – ennek ellenére igen nagy lelkesedéssel vágunk neki a túrának négyen: Kerek repkény, két testvére és jómagam. A rajtban sok ismerõssel futunk össze: Lükepék, Sir Dan, b_feriék, a bejáratnál SzLA akarja ránk csukni az ajtót, kicsit késõbb Vakond87-ék érkeznek szembõl, rajtolni. Elindulunk, szokásomtól eltérõen a kabátot meghagyom a táska belsejének egészen Kondorfáig. Ennek eredményeképp még most, bõ egy héttel késõbb is náthás vagyok. Kisétálunk Õriszentpéterrõl, most kihagyjuk az Árpád-kori templomot, pedig itt az elsõ ellenõrzõpont, lenne alkalom megnézni. Ballagunk tovább, rétek, legelõk között, majd elhagyjuk az országutat, megérkezünk a Zala völgyébe. Meglepõ, de kisüt a Nap, legalább tíz percre. Ez a Zala még nem a Balaton mellékének bõvizû Zalája, csak egy szerényen, megfontoltan csordogáló patak. Elsétálunk egy híd mellett, füves úton gyûjtjük a harmatot a nadrágunkra, amikor rádöbbenünk, hogy csúnyán benéztük az elágazást. Vissza a hídhoz. A jelzés és a tanösvény elkerített területen halad tovább, a túrázókat lekényszerítették a patak közelébe, biztos nagyon hiányzott az a plusz másfél méternyi beszántható sáv. Sebaj, mi elférünk itt is. Újabb híd következik, újabb réttel, újabb ellenõrzõponttal. A pontõr szerint még másfél órán át ki fogja bírni esõ nélkül. Repkény öccse szerint amíg kitart az optimizmusa, addig nem lesz esõ sem. Bízom benne, hogy másfél óránál tovább fog kitartani. Trappolunk tovább, irány Szalafõ, széles erdészeti úton, jórészt erdõben.


Szalafõ, focipálya, játszótér. Megtekinthetjük a tradicionális építõanyag, a mûanyag fólia és az igen modern zsúpfedél harmonikus együttes alkalmazását. Kicsit odébb óriási májusfa hajladozik a szélben, új étteremre figyelünk fel, odébb modernnek tûnõ tejüzemre. Próbál élni az Õrség. Átsétálunk Pityerszerre, közben néhány nagyértékû német személygépkocsi elõz, jó gyorsan. Biztos sietnek. Pityerszeren dnvzolival futunk össze az ellenõrzõponton, a vidámságát láthatóan nem csökkenti, hogy kábé 50 km/h sebességû szélben álldogál, társaira várva. A kedves pontõröktõl átvesszük a reggelinket, itt Dóri elbúcsúzik, õ a 30-as távon indult, meg is ússza az esõt. Irány a határ. Sárga virággal teli rétet kerülünk meg, mielõtt betérnénk az erdõbe. A fák lefogják a szelet, ennek igazán örülök, a kabát pedig továbbra is a táskában kuksol. Némi kanyargás után elérjük a szlovén határt, átkelünk a fapallókon, a túloldal már egy másik ország, viszont ugyanaz a tájegység. Kimászunk a határ völgyébõl, megkerüljük a hodosi ifjúsági tábort, idén nincs nyitva a hátsó bejárata. A pontõr igen precízen bélyegez az itineren meghatározott helyre, jó utat kíván, mi pedig elsétálunk a szembeszélben. Most nem állunk le pihengetni, a tavalyi hõségnek csak az emléke él, Repkény jobban is érzi magát. Lesétálunk Hodos északi csücskébe, néhány sporttárs a falu felõl érkezik, lehet, valami kocsmát kerestek, esetleg a pályaudvart akarták megtekinteni. (Már kész a villamosítás az országhatárig, lezajlottak az elsõ villanygépes próbamenetek. Még néhány hónap és lehet menni szakadt V43-ast és szlovén 1216-ost fotózni az Õrségbe. :)) Felsétálunk a felduzzasztott kis tóhoz, én kitekintek a zsilipre is, lefotózom a tanösvény kétnyelvû tábláját, majd Kerek repkényék után szaladok. Innentõl sûrû erdõben baktatunk egészen Dolányig, különösebb esemény nélkül. Megyünk, beszélgetünk, nézzük a fákat, élvezem a fák susogását a szélben és azt, hogy ez a szél nem a nyílt terepen ér minket. Örömöm egészen a faluig tart, onnantól ugyanis változó irányból, de végig szélben menetelünk. Fatábla köszönt a keresztezõdésben: Dobrodošli. Innen már csak néhány perc a templom, ahol messzirõl elõszörre a pihengetõ laci069-gethe duót nézzük pontõrnek. Az igazi pontõrök védettebb helyen vannak, vízzel kínálnak, de valahogy nem kívánok inni. Nem idõzünk sokat itt, csatlakozunk a két Lacihoz, ötösben kirándulunk tovább.


Az idén is gondosan lenyírt csapáson elõreszaladok, legyen egy olyan képem is, ahol szembõl érkeznek az útitársaim. Gyönyörû, szelíd tájon haladunk, olyan szélben, hogy ha nem beszél valaki elég hangosan, akkor nem értem a szavát. Elhalad két autó mellettünk, mindkettõben közös vonás a hátsó szélvédõn meglepetten kinézõ kislány. Megérkezünk egy kápolnához, tavaly itt már meg kellett állni egy pihenõre, túlmelegedés ellen. Most túlmelegedésrõl szó sincs, sõt. Igyekszünk visszatérni az erdõbe, amely nem csak a nevében sûrû. Néhány kidõlt fa kikerülése/átmászása után érkezünk meg a soron következõ ellenõrzõpontra, a ponyva alatti menedékbe húzódó két hölgynél hagyok egy diplomáciai öngyújtót, én is úgy kaptam valakitõl. Irány Farkasfa, természetesen az etetõpont elõtt egy órával kell elkezdeni evésrõl beszélni. Orfalu határában tábla mutatja, hogy „Rendes ÚTT Erre van.” A rendes útt nagyjából a piros sávval párhuzamosan halad, két méterrel arrébb, bent a susnyásban. Szembõl „STOP Saját terûlet” a mondás. Minden tiszteletünk a telektulajdonosé, de mivel szándékai nem túl világosak, ezért nem is tartjuk be szigorúan a táblák utasításait. Inkább sietve továbbmegyünk Farkasfa felé. Erdõben kanyarog a jelzés, néhány helyen út vagy ösvény nélkül, a valahol-mégis-vigyük-át-a-túrázókat elv alapján. Ettõl válik a túra egészen vadregényessé, kalandossá.


Végül csak megérkezünk Farkasfára. Az út bal oldalán óriási villa, tolómérõvel ellenõrzõtt méretû gyep, házi kacsaúsztató. Vele szemben vakolatlan vityilló, az ablakkeret részben ellátja a feladatát, részben nem, bentrõl mulatós techno üvölt. Kontraszt helyett kontúrt mondok, hiányzik a reggeli kávé, ha máson nem, a kifejezõkészségemen érzõdik. Az italboltban helyreállítom a borulófélben lévõ egyensúlyt. Bedobok néhány, SzLA által készített zsíroskenyeret, kísérõnek a jól bevált kávé+kóla párost. A helyi közönség pedig némi aprópénzt, a zenegépbe, akkor már indulóban vagyunk. Nem túl fair módon meredek emelkedõ vezet ki a faluból, mögöttünk a meteorológiai radar kupolája fehérlik a távolban. Megint erdõbe térünk, kicsit szétszakad a társaság, majd újra összeáll. A jelzés néhol megint fától fáig vezet, majd megint széles erdészeti úton, végül kiérünk a Kondorfa határában elterülõ széles rétre. Virágkavalkád fogad, a rét túlsó végén megmutatjuk Daninak a vidék legnagyobb piros sáv jelzését. A faluban egy néma kacsa-család fürdõzik, az anyakacsa biztonságba tereli a kicsiket, közben az apakacsa mogorván fújtat és rázza a faroktollait. Javaslom a bõszen fotózó Kerek repkénynek a gyors továbbállást, mert a végén még kacsatámadás áldozataivá válunk. Elsunnyogunk a túlerõ elõl. Szépen csendben elkezd csöpögni az esõ, a kocsmáig azonban már nem kezdek öltözködni. Odabent tartunk egy rövid pihenõt, egészen rövidet, majd áttörünk a törzsvendégek által generált füstfelhõn, ki a változó intenzitású esõbe. Annyi eszem azért van, hogy innentõl már kabátban sétáljak.


Kibattyogunk a faluból, hosszú réten vágunk keresztül, közben egy lelkes úriember suhan el mellettünk aprócska Fiattal, majd a rét közepén elkezd ásni valamit. Bízom benne, hogy nem dönt úgy, hogy nincs szüksége tanúkra. :) Elérjük a Lugos-patak átkelõhelyét, megmásszuk a meredek partot. Ispánk még négy kilométer a tábla szerint, errõl az egyébként kétségtelenül hasznos információról szívesen lemondtam volna. Felkaptatunk a mûúthoz, majd rátérünk a hosszú leszállópályára a falu felé. Laci069-cel sétálunk, elõttünk vagy száz méterre baktat Kerek repkény és gethe úr, mögöttünk szintén száz méterre a vízhólyagjait nevelgetõ Dani jön. Már rendesen esik, amire megérkezünk Ispánkra. Itt szódavíz és fejenként három darab nápolyi az ellátmány a bélyegzés mellé. Nem túl egyszerû továbbmenni, de muszáj. Bárkás-tóig szépen átázik a cipõm és a nadrágom, amíg mozgásban vagyunk, ez nem is akkora gond. Országutat keresztezünk, a pocsolyákra nézve kezdem felfogni az esõ mértékét. Messze nem akkora, mint velünk egyidõben a Bükkben, de már eléri azt a szintet, amikor otthonról kinézve azt mondom, hogy most nem akarok kint lenni. Bárkás-tónál behúzódunk pár pillanatra a pontõrökhöz, nekik rosszabb, mint nekünk, mert eléggé kevés lehetõségük van mozogni a hidegben. Ennek tudatában térünk vissza az útra, az erdõt már szépen átáztatta az esõ ahhoz, hogy ne nyújtsanak menedéket a fák. Nagyobb sebességre kapcsolunk, ez már a célegyenes. Pontosabban a célkanyargás, néhány derékszögû törés van az útvonalban. Édesanyám hív, attól félek, megint le kell fordítani valami újságcikket vagy tönkrement a mosógép vagy olyan hasonló probléma, amilyennel természetesen sokat nem tudok kezdeni az ország túlsó végébõl. Kiderül, egyikrõl sincs szó, viszont odahaza olyan felhõszakadást kaptak a nyakukba, hogy a hátsó kert bokáig vízben áll, reméli, nekünk jobb idõnk van. Megnyugtatom, hogy nálunk csak amolyan csendesen áztatós esõ esik. Visszaérkezünk Õriszentpéterre, még itt is van egy trükkös jobbkanyar, végül az iskola. Megkapjuk a soron következõ díjazást, kicsit alkalmunk adódik beszélgetni a -Dilen- - Tinca párossal, õk már egy ideje bent vannak. Befut Dani is, megkapja a kitûzõt, aztán érzékeny búcsút veszünk mindenkitõl, majd indulunk, szakadó esõben visz az autó Lentiig. Köszönöm a príma rendezést, a gyönyörû útvonalú túrát a TTT-nek, valamint a társaságot Kerek repkénynek és testvéreinek, laci069-nek és gethének.


-Kékdroid-


Képek

 
 
ÓbudavárTúra éve: 20102010.05.13 19:20:07

Óbudavár 40


Veszprém, buszpályaudvar, az esti zánkai járat sofõrje láthatóan nem szívbajos ember, nem kapkodjuk el az indulást. Általában nem élvezem a buszozást, már pusztán fizikai paramétereim miatt sem, ez a járat viszont olyan hangulatos tájakon gurul végig, hogy hajlandó vagyok feledni a kényelmetlenül kevés lábteret a látnivalók miatt. Óbudavárra érve Kerek repkénnyel ketten vagyunk csupán leszállók, ennek tiszteletére elkezd szakadni az esõ, szerencsére a szállás- és rajthelyként szolgáló Vilmos-ház alig van pár lépésnyire a buszmegállótól. Nem mintha Óbudaváron akármi is túl messzire lenne. :) A fõrendezõk fogadnak, eligazítanak a sátorhelyhez, gyorsan összerakjuk szállásunkat, pontosan szemben a másik sátorral, amelynek lakóival nem találkozunk, annál sokkal korábban eldõlünk aludni.


Ébresztõ még rajtidõ elõtt, reggeli, majd benevezünk. Közben ismerõs hang szól alá a fellegekbõl, egészen pontosan a ház tetõtere felõl, ahol pesza91 kukucskál ki az egyik ablakon. :) Közben kapunk szöveges leírást, fénymásolt térképet kihúzóval bejelölt útvonallal és egy külön lapot a bélyegzésre, mindezt nájlon iratlefûzõben. Ez, kiegészítve a rengeteg szalaggal, gyakorlatilag lehetetlenné teszi az eltévedést a néhány kevésbé jól jelzett szakaszon is. Tehát elindulunk, kisétálunk Óbudavárról, majd földútra térünk a szalagozáson, irány Mencshely. Visszanézve máris a Balaton víztükre kandikál a dombokon túl, tisztára olyan a látvány, mint egy idegenforgalmi szórólapon. Átballagunk Mencshelyre, itt sikerül kávéhoz jutni, a tegnapi sok napsütéstõl még ma is kába vagyok kicsit. A faluban három templommal képviselteti magát a nyugati kereszténység három ága (református, katolikus, evangélikus), a túra mindhárom mellett elhalad, lehet válogatni. Elhagyjuk a falut, megcélozzuk a Halom-hegyet, jobbra szõlõ, balra szántó, elöl hegy, azon túl a Balaton. Ez utóbbi felsorolás az egész túrát végigkíséri, nyilván mindig már irányok érvényesek és igazán úgy válik széppé, ha hozzáképzeljük a Balaton-felvidék álmos nyugalmát, a borospincéket és a nagy sûrûségben elõforduló templomromokat.


Nagyokat kanyarodva felkapaszkodunk a Halom-hegyre, kis kilátó áll a tetõn, ez a második ellenõrzõpont is egyben. A panoráma hibátlan, dél felé a fákon és a tavon túl Somogy dombjai, nyugaton a Tanúhegyek sorakoznak, észrevenni a Csobáncon a várromot. Észak felé a Kab-hegy burkolózik ködbe, csupán az adótorony teteje jelzi ottlétét. Lemászunk, ballagunk tovább, a Balaton-felvidéki Kéktúrát (Pétfürdõ-Badacsony) követjük, most éppen Pétfürdõ felé haladva. Egy erdõszélen a jelzés trükkösen betér a fák közé, a szalag viszont levágja a kis kitérõt és másutt visz be az erdõbe. Nem keveredünk meg. Nyíltabb területre érünk ki késõbb, tehénfürdetõt kerülünk, majd egy tábla veszélyes üzemre hívja fel a figyelmet. Veszélyt szerencsére nem érzékelünk, szagot viszont annál inkább, az egyenes, jól járható úton igyekszünk minél gyorsabban elhúzni a szag forrásától, a szép sorba hordott, rothadó... biomasszától. A Vászolyig tartó egyenes szakaszt fasor, fenyves, majd repceföld kíséri, némi távolságtartással, ám határozottan. Ezen a szakaszon ér utol egy gyenesdiási sporttárs, akivel egészen Hegyestûig kerülgetjük egymást, amikor épp nem együtt megyünk. Vászoly és Dörgicse között kiegészülünk továbbá a rendezõ egyesület egyik tagjával is. Vászolyon a Vazulról elnevezett mûintézményben kapjuk a soron következõ bélyegzést, itt némi diplomáciai ropit is vételezünk, majd ballagunk tovább. 


Most épülõ és frissen felépült paloták mellett elhaladva érünk ki a faluból, távvezeték nyiladékában kell újra sétálnunk, természetesen fölfelé. Visszatérünk az országútra, az itinernek megfelelõen hamar végigbaktatunk Kisdörgicsén. Jobbra templomromot hirdet a tábla, balra mûemlék kõhidat, utóbbit meg is vizsgáljuk menet közben. Szép. Továbbmegyünk a mûúton, beérünk Dörgicsére, a templom órájának a számlapja egészen érdekes: kék körben fehér virág, a virágban szív, a szívben pedig kereszt. Ez is szép. Kicsit odébb a Szent Péter-templom romjai dacolnak az idõvel, a falak még viszonylagos épségben állnak. Ez is szép. Elsétálunk mellette, majd a szalagozás mentén átvágunk egy réten, eleinte csodálkozom, hogy miért kell otthagyni a jelzett utat, aztán feltûnik, hogy az szinte teljesen járhatatlanná vált. Nem mellesleg a rét felõl príma kilátás nyílik a Balatonra, valamint Zánka néhány épületére. Kiérünk a Boldogasszony-templom romjaihoz, ez kevésbé maradt épen, mint iménti társa, viszont sokkal-sokkal nagyobb, mondhatni, monumentális. Ez is ellenõrzõpont, önmagunk ellenõrizzünk önmagunkat, hogy itt vagyunk-e. Miután megállapítjuk mindketten, hogy a másik is jelen van, továbbmegyünk, nagy lelkesedéssel lecsapva az elsõ, útba esõ nyomóskútra. Nem járunk sikerrel, azonban nem csüggedünk, még Repkénynél van fél liter víz, nálam meg majdnem kettõ, így nem érint érzékenyen a kút passzivitása. Visszatérünk Dörgicsére, majd szépen elhúzunk a faluból, nyugat felé, fel a Balázs-tetõnek. Hosszabb, de nem meredekebb annál, mint amire számítottam – volt idõ felkészülni erre a kaptatóra, már régóta szemeztünk ezzel a dombbal. Nem mellesleg a Halom-hegy óta nem volt számottevõ emelkedõ, tehát épp itt az ideje, hogy legyen valami szintemelkedés útközben.


Átérünk a dombon, hasonló látvány tárul elénk, mint amilyet magunk mögött hagytunk: apró falvak, fehér templomtornyok, mögötte újabb dombok. Újabb ellenõrzõpontra érkezünk, ez a Szent Balázs-templom romja, amely mellett kellemes kis pihenõt találunk három pontõrrel és önkiszolgáló zsíroskenyér-ellátóhellyel. Betermelek két nagyobb szeletet, Repkény hasonlóan tesz, közben sorra érkeznek a rövidtávos résztvevõk, mi – most épp hárman – lassan elszállingózunk, legyen hely a többieknek is. Szentantalfa következik, ahol nem nézünk templomromot, viszont sikerül prímán legyalogolni a jelzésrõl és csak a faluközpontban észrevenni. Erre vezet, ha sokat jártatom a számat. :) Visszatérünk a helyes útra, következik is az újabb pont, a Mosó-kút, egy igen érdekes objektum: a víz valóban egy kútból tör fel, a talajszint alatt két méterrel. Egy rövid kifolyón kerül át egy kb. 3x4 méteres medencébe, amelyhez lépcsõ vezet le és a medencét odalent deszkapallón lehet körüljárni. Töltök a kiürült palackunkba vizet a kútból, hideg is, tiszta is, finom is. Széles mezõn sétálunk át, tõlünk a domb felé emlékhely, túl távol ahhoz, hogy kedvem legyen odaszaladni megnézni, a térkép viszont nem jelöli. Ezért már önmagában is érdemes lesz visszajönni máskor. :)


Erdõ következik, újra, majd szõlõhegyen, szépen rendezett pincék között kanyarog az út, ismét kilátással a Balatonra. Egy hirtelen feltörõ kanyar után sûrû, szúrós bozótosba térünk, az itiner szerint borókás, ez vezet a Hegyestû felé. Meg kell szenvedni a felérésért, majd odafent okoz némi fejtörést az egyébként kitûnõen festett jelzések iránya és pozíciója, lévén a mi térképünkön még egészen másként szaladnak a jelek, mint a valóságban. Úgy döntünk, hogy a térkép helyett a szemünknek – és a kevés maradék józan eszünknek – érdemes hinnünk, így aztán eltévedés helyett megérkezünk a Hegyestû alatti bemutatóhelyre. Itt ér utol Mecseki barangoló és társa, átveszik az elöl haladó hosszútávosok pozícióját. Újabb etetõpont vár, távcsövet is adnak kölcsön, ha felmegyünk a hegyre, külön köszönet érte. Ilyen ajánlatnak nehéz ellenállni, nem beszélve arról, hogy a túra résztvevõinek kedvezményes belépõ is jár. Megnézzük az ásványokat, a szabályos bazaltoszlopokat, odafent pedig a kilátást a hegytetõrõl. Sajnos annyi blõdséget hallunk az odafent kirándulóktól, hogy szellemi épségünk megóvása érdekében egész rövidre kell fognunk a távcsöves nézelõdést. Pedig van néznivaló rengeteg, a Tanúhegyek is közelebb kerültek reggel óta, mögöttük hosszú, egyenes vonalnak látszik a Keszthelyi-hegység keleti pereme.


Letrappolunk a hegyrõl, visszaadjuk a távcsövet, trappolunk tovább, kék sáv, sárga sáv, Monoszló. Aránylag eseménytelennek mondhatnám ezt a szakaszt, fiatal erdõben sétálunk, erõs napsütésben. Monoszlóra érve két akác alatt érdekes emlékhely tûnik fel, kívácsi vagyok, ezt most azért is megnézem: a község és a környék térképét találjuk ott, nem semmi környezet nekik. A faluban a sportpályán vág át a szalagozás a templom felé, sétálunk, hallgatjuk a harangszót. Monoszló után kiserdõ és szántóföld határán baktatunk Balatonhenye felé, kék traktor szántogat békésen mellettünk. A faluban templom, buszforduló (az itteni telefonfülkében vészeltem át egyszer egy vihart valami öt éve), kocsma: utóbbiban pecsét és üdítõ és fagyi, mert borzasztóan meleg van. A faluból kifelé találkozunk az utoljára a Hegyestû után látott pesza91-ékkel, pont egy fagyizásnyi idõ van köztünk. Kikapaszkodunk Balatonhenyérõl, megint kék jelzést követünk, ez azonban már az OKT. Birkalegelõn trappolunk át, bár birkát egy darabot sem látunk, elég egyértelmûen árulkodó nyomok maradtak utánuk. Valóságos aknamezõ. Megelõzünk egy rövidtávos csapatot, ezzel akkora lendületet nyerünk, hogy nem is lassítunk a célig. Egy idõre elbúcsúzunk a távolban kéklõ Balatontól és erdõbe térünk be. Elhagyjuk a kéket, hadd menjen Nagyvázsony felé, nekünk szinte pontosan kelet felé kell haladnunk. Ligetes, hangulatos tájon sétálunk, óriási, magányos fák kísérik az utat, néhol nagyobb mészkõdarabok bukkannak ki a fûbõl. Olyan, mintha a Bükk-fennsík egy mediterrán, szelídített változata lenne ez a környék. Találkozunk a pihenõt tartó eboláékkal, már messzirõl integetnek. Kiérünk egy rétre, tõlünk észak felé már a Bakony hegyei magasodnak, a Kab-hegy, jellegzetes adótornyával, amely reggel alig látszott ki a ködbõl, most minden részletében élesen kivehetõvé vált. A mellettünk lévõ szántó túloldalán, nagyjából a 120 kV-os távvezeték tövében birkanyáj legel. Ha nem tévedek, ez a Láz-föld. Újra emelkedõn haladunk, utolér minket a veszprémi spottárs, akitõl még reggel, Kisdörgicsén váltunk el. Hármasban érünk vissza a reggelrõl ismerõs országútra, elõttünk a Balaton, mellettünk a dombok. Visszaérkezünk Óbudavárra. 


Kitûzõt választhatunk, majd benevezünk az 1 km-es távra, tehát technikailag itt új beszámolót kellene kezdeni – a rajtban a kedves hölgy elmondja, merre érdemes menni, aztán útra enged. Kisétálunk észak felé, majd az elsõ utcán betérünk a kertek alatt futó, kecsketerelõ útra. Elsétálunk a porták mögött, (legalább megnézhetjük a sátrat) összefutunk a kört szembõl teljesítõ PrInCe-ékkel, majd egy lejtõn megérkezünk az itteni Mosó-kúthoz. Pont itt kezd el nagy cseppekben esni, aztán két perc után eláll – utóhûtés a túrázóknak? A forrást és környékét nagyon szép rendben tartják, van még itt két emléktábla is: az egyik a falu nevének helyesírásáról szól, a másik Óbudavár mind a 61, bejelentett állandó lakosát sorolja fel. Kimegyünk még a település déli végéig, majd visszasétálunk a célba, átvenni jól a megérdemelt díjesõt, majd leülünk gulyásozni. A két túráról csak pozitívan tudok nyilatkozni: friss útleírás, jól követhetõ szalagozás, sok ellátmány, a célban elsõrangú babgulyás. Az útvonal alig halad országúton, a táj pedig gyönyörû, de errõl már írtak nálam sokkal jobb tollforgatók is. Röviden szólva: Bõsz Imréék kitettek magukért, köszönöm a túrát! Kerek repkénynek és másik két útitársunknak pedig köszönöm a vidám társaságot. :) Még elsétálunk, immár teljesen távon kívül a falu határából induló „Házasok útjára”, amely majdnem tanösvény, viszont a jelzése fehér alapon két sárga, fonódó kör, amely akár jegygyûrûket is jelenthet. Nem volt rossz ötlet végigjárni. Éjszakára még a sátorban maradunk, csak a reggeli busszal térünk vissza Veszprémbe és ez a visszatérés olyan, mintha egy idõutazást tennénk egy egész más világból a szürke jelenbe.


-Kékdroid-


Képek - 40


Képek - 1

 
 
Tési-fennsík 50/25Túra éve: 20102010.05.13 19:10:16

Tési-fennsík 25


"Várpalota, Várpalota állomás..." Ez az a város, amelyen az elmúlt évek során meglehetõsen sûrûn átutaztam: autóval, vonattal, busszal. Hajóval csak azért nem, mert az nem jár Veszprémbe, Várpalotán keresztül pedig fõleg nem. Konkrétan Várpalotán azonban még sosem jártam, éppen ideje volt tehát ide is eljönni. A Celldömölkrõl érkezõ személyvonatról néhány mûszakba érkezõ vasutason kívül ketten szállunk le kora reggel: Kerek repkény és jómagam. Keresztültrappolunk a városon, különösebb nehézség nélkül megtaláljuk a rajthelyet.


Rajt, mûvelõdési ház, civil ház, kinek mi tetszik: lelkes rendezõk, nevezés, itiner színes térképpel. Kávézás ötlete merül fel Kerek repkény részérõl, végül az esemény elmarad, mert Várpalotán még nincs kedvünk megállni, aztán a következõ település a túrán Várpalota lesz, mint cél. Felsõváros, a legbiztonságosabb városrész, jó tudni. Vár-völgy, hosszan és nyújtottan emelkedik, soha nem akar vége szakadni. Ez egyrészt jó, mert oldalt gyönyörû sziklák magasodnak fölénk, másrészt viszont szeretnék már kiérni a szabad, nyílt levegõre a völgy szaunája után. Elválik egy jelzés, meredeken kaptat fel a sziklák között, mi még lent maradunk. Tábla jelzi a kanyart a Vár-berek felé. Medvehagymaillat ül a légben, töményen, mintha füstölõt égetnének, rengeteget. A légzésem félgõzzel üzemel, a másik fele TMK-ra ment, jó messzire. Repkény sincs sokkal jobb formában, kárörvendenék egy kicsit, ám õ csak a fotózás miatt marad le néha. A papír szerint az elágazástól csak másfél kilométer az ellenõrzõ pont, sokkal többnek érzem, talán az álmosság miatt.


Bója bukkan fel, széthajtogatva. Akkor innentõl nincs emelkedõ? Dehogynem van. Figyelmeztetnek, hogy lehet némi dagonya, elvigyorodok, éppen ezért húztam bakancsot. Jelzés nincs, szalagozás van, szépen, konkrétan, semmi karácsonyi vásár-hangulat. Megint fölfelé ível az út, nagyszerû. Dél felé sejthetõ, hogy meredek völgyek indulnak meg, a névadó Tési-fennsík peremén járunk. Az n+1-ik hupli után kiérünk az erdõbõl, északra kinyílik a láthatár, Tés házai sorakoznak, felismerhetõ egy szélmalom. A falun túl pedig újkori nagytestvérének a lapátjai forognak lomhán. A Márkus szekrényérõl szétnézve a Vértes tömbjét látjuk mögöttünk, azon túl talán a Gerecse és a Budai hegyek kéklenek. A Gerecsében biztosabb vagyok, még a párában is látszik az adótorony a hegytetõn. Egyre melegebb az idõ. Egyre párásabb is, már nem is próbálunk úgy tenni, mint akik sietnek, szép ráérõsen baktatunk a széles úton. Tés házai lassan egész közel kerülnek. El kéne már térni balra, böngészem a térképet, valami piros négyzet elágazásánál. Szalagok jelennek meg, határozottak, szinte ordítva mutatják a letérést. Valamint egy tábla, idézem: „Belépni tilos! Intenzív vadászat miatt állandó életveszély! Magánterület!” Ímigyen szóla a tábla. Mögötte egy alig kijárt csapáson pedig vagy öt szalag. Megnézzük, ugyanolyan szalagok, amilyeneket eddig is követtünk, ráadásul arról eddig nem hallottam, hogy a vadászok szalagoznák a mûködési területüket. Akkor arra megyünk, von vállat Repkény. 


A szalagok hûségesen kitartanak akkor is, amikor már az ösvénynek csak a halovány maradékát tapossuk, duónk néhány száz méterre trióvá alakul, egy kerékpáros leendõ ifjú teljesítõ csapódik mellénk. Beérünk az erdõ ritkásabb, szélsõ övezetébe, találunk egy már-már antik piros négyzet jelzést. Eszerint mégsem néztük be. Olyannyira nem, hogy innentõl a jelzések állapota rohamos javulásnak indul, sûrûségük pedig szépen növekszik, majd a második ponton belefutunk a híres-neves Közép-Dunántúli Pirosba, errõl a pontõr bácsi is informál, miközben felragasztja az igazolást jelentõ matricát. Ez a Kis-Futóné. Hangulatos szálerdõben haladunk, idáig elfelé jöttünk Várpalotáról, innentõl visszafelé ballagunk Várpalotára. Visszatérünk az elsõ oda-vissza szakaszhoz, a mezõny egy jelentõs része most érkezik szembõl, néhány túrázót sikeresen megzavarunk. Egy úriember nagy határozottsággal, bár jóindulatúan elkezdi megmagyarázni, hogy mi most nagyon eltévedtünk, pedig nem. :) Összefutunk Mészáros Andrásékkal, megnyugtatnak, hogy már nemsokára eltérhetünk eddigi utunktól, ugyanis õk odafigyeltek, hogy hol csatlakozik be a piros a jelzetlen szakaszba. Számunkra mondjuk inkább fordítva: hol válunk el a széles út jelzetlen szakaszáról.


Ahogy a tájékozódáson tûnõdünk, rovarraj keresztezi utunkat, idegesítõek, de legalább nem csípnek. A napos szakaszokon megritkulnak, árnyékban viszont olyan sûrûn jönnek, hogy letüdõzök párat. Nem jó érzés, örülök, amikor végre nyugodtabb tájakra érkezünk. Követjük a piros sávot, egynyomos, kissé benõtt csapásokon kanyargunk, végre-valahára lefelé. Legalábbis több már a lejtõ, mint az emelkedõ. Pókháló keresztezi az utat, méltatlankodó alkotóját nagy ívben lesöpröm magamról. Hirtelen meredek lejtõ kerül elénk, visszatérünk a Vár-völgybe, legalábbis megtaláljuk a harmadik és egyben utolsó ellenõrzõpontot, Bátorkõ vára alatt. Az egyik pontõr matricát ragaszt, a másikuk kipipál a papírján, megvagyunk, nem bóklásztunk el a lõtér felé. Közben lelkesen ajánlják, hogy látogassuk meg a várat is. Felkapaszkodunk – nem mintha különösebb bátorításra szorulnánk – és körülnézünk. Meglepõdök, mert sokkal leromlottabb állagú és sokkal kevésbé egyértelmûen várszerû képzõdményre számítottam. Ehhez képest a torony óriási falmaradványa egészen lenyûgözõ. Visszatérünk az útra, sétálunk Várpalota felé, sok csoport, jellemzõen idõsebbek jönnek szembõl, várják õket a várak. Egy helyütt oldalra nézek, a sziklafalon a növényzeten túl régi-régi felirat, talán régebbi, mint a mozgalom, amelyet kiírtak erre az útra: „Márkusszekrény Öregfutóné Pere Eplény”. Piros, kissé kopott betûk, a sorok alatt egy piros nyíl. Ha sötétben világítanék rá, lehet, kitörne a frász. Odébb barlang, megnézzük a bejáratot, nemrég tüzet rakhattak itt, még egész friss a nyoma. Visszatérünk a reggel már végigjárt szakaszra, mégiscsak próbálunk sietni egy kicsit.


Végigtalpalunk újra a Vár-völgyön, ismerõsen nézünk már a sziklákra, az utat keletrõl hosszan kísérõ vaskerítésre. Mégis hirtelen szakad vége az egésznek, újra átbújunk az elejérõl ismerõs bokrok közötti úton, újra végigsétálunk a Felsõvároson. Újlaki-vár, templom, sok köztéri szobor, hopsz, megérkezünk. Megkapjuk a díjazást, leülünk enni, az ellátmány szép színes – szó szerint! - és finom is, majd átbattyogunk a buszállomásra. Köszönöm a korrekt rendezést a várpalotaiaknak és természetesen a társaságot Kerek repkénynek, aki sokadszorra sem hagyta, hogy nagyon elcsoffadjak. :) Babona miatt kissé félve, de ideírom, hogy jövõre jó lenne eljönni a hosszú távra is.


-Kékdroid-


Képek

 
 
Mátrabérc / Hanák Kolos / MúzslaTúra éve: 20102010.04.29 20:33:25

Mátrabérc 2010

 


„Welcome back my friends to the show that never ends”


(Emerson, Lake and Palmer: Karn Evil 9) 


Remélem, ezt a címet már senki nem érti úgy félre, mint szegény Bükki Kilátások '10 beszámolóm címét. :) 


Elõzmények


Két évvel ezelõtt irtózatos erejû pofont adott a Mátra. Nem nagypofájúságból és nem kishitûségbõl mondom, de megérdemeltem. Úgy indultunk el akkor a Bércen Kerek repkénnyel, hogy na, akkor most végigmegyünk egy teljesítménytúrán, épp úgy, mint bármelyik másikon, aztán lesz, ami lesz. Az lett, hogy Kékestetõn lila szájjal, átfagyott végtagokkal vártuk a felmentõ sereget, amely édesapám és az õ autója személyében érkezett meg. Most tehát igyekszünk a lehetõségekhez képest felkészülni, ez nálunk a következõkben merül ki: sokat nézegetem a Mátra térképet; Repkény kiteszi háttérképnek a túra szintmetszetét; elmegyünk legalább egy szintes túrára, ez épp a Bükki Források; de legfõképpen kialusszuk magunkat.


Ezek után Sirokon mégis úgy állok a rajtban, hogy: tök álmos vagyok; nem tudom, mikor, melyik hegy következik a másik után; a szintmetszet felõlem akár szivattyú-jelleggörbe is lehetne és a Bükki Forrásokból inkább a szép táj maradt meg, semmint az, hogy mennyi volt az átlagunk hegynek fel. Ennyit a felkészülésrõl.


Rajt


Kerek repkény nálam sokkal élénkebb, rögtön azután, hogy kiszállunk az autóból, elintézi a nevezést, mielõtt én kettõt pisloghatnék. Azt azért észlelem, hogy még rajtidõ elõtt megérkezünk. (Apukám talán beteg?) Találkozások valóságos sorozata következik: suvlaj, az eddig személyesen általam ismeretlen marton4, pesza91, sétáLós bácsi... miért van az, hogy mindenki ébren van, csak én alszom? Éles sípszó riaszt fel és egy hang olyasmit kiált, hogy öt perc múlva történik majd valami. Gondolom, a rajt. Addig is, készítek néhány nyílt vonali fényképet, igaz, vonat helyett legfeljebb túrázók koptatják a sínek... helyett a vasbeton keresztaljakat. Hirtelen újabb sípszó, suvlaj és marton4 elköszönnek, beállnak a futók közé lendületet venni. Mi ketten a szélárnyékban maradunk, együtt azzal a kábé kétszáz emberrel, aki most rajtol.


Gazos-kõig


Az erdõbe való betérés után az elsõ sárfolton megcsuszandok és szegycsonton döföm magam a túrabottal, szerencsére csak a tompa végével. Ez rossz. Kerek repkény ebbõl semmit nem észlel, fõleg, mivel már ötven méterrel és huszonhét emberrel elõttem jár, késõbb utolérem, addigra viszont már nem fáj, nem kell vigasztalni. :) Az elejét önmagunkhoz képest aránytalanul gyorsan tesszük meg. Emelkedõ, kis vízmosás, még több emelkedõ, üde, napsütötte tölgyerdõben. Kár, hogy a Mátrabérc nem kifejezetten nézelõdõs túra. Kerítések következnek, elfelejtem megnézni, megvan-e még a „Jó utat, turisták!” feirat valamelyik létrafokon. Az egyiknél, egy irtás tetején visszatekintek kissé, az egri Bükk hegyei kéklenek a láthatáron. Gyönyörû. Újdonság számomra, hogy szalagok is jelzik az utat, meg a talajra fújt rózsaszín nyilak is, néhány ívesebb kanyart mégis levágnak nagyon-nagyon sokan. Ez mondjuk az a túra, ahol a többség nem azért rövidít, mert olyan a kedve, hanem azért, mert megy a tömeg után és nem is figyeli a jelzéseket. Lassan felérünk a Kalapos-tetõre, majd a Gazos-kõre, megelõz botosember, aki vándorköszörûst jelzi elõre, majd DJ_Rushboy suhan el nyugat felé mellettünk. Megállunk inni és a kabátokat eltenni a zsák mélyére. Közben kilátást nézünk, de sajnos a szem megakad a Heves-Borsodi-dombság közeli lankáin, távolabb nem enged látni a pára.


A Mátra keleti gerincének három hágója


Sétálunk tovább az erdõben, kerülgetjük a sûrûn elõforduló sárfoltokat. Sokan megelõznek, néhány túrázót pedig mi elõzünk meg, utóbbi, érezhetõen ritkább. Széles, vélhetõen erdészeti jármûvek által is láthatóan sûrûn járt földutat taposunk, a Jóidõ-nyakban katonás rendbe állították a rönköket. Elsétálunk a Mária-képesfa mellett, elõttünk a Kisnána felé nyíló völgy. Elsétálunk a Jóidõ-kút felé, az út arra visz és a szalag is, meg persze arra van a Mátra leginkább felázott talajú ötven métere. Áttocsogunk, iszunk a most épp bõvizû forrásból. Rákanyarodunk az emelkedõre, az elsõ hágón túlestünk, most a Szederjes-tetõre kapaszkodunk fel, sûrûn nõtt, óriási fák között. Ahogy kaptatunk, az emelkedõ egyszerre megszelídül és hirtelen elérjük a csúcskövet. Kilátás nincs, meredek ereszkedés hívja fel a figyelmet magára, nem olyan hosszú és nem is olyan csúszós, mint emlékeimben él. A Jagus elõtt az irtáson magasra nõtt már a fû, a nyeregben a zöld erdészház látványa pedig megnyugtat, hogy most egy egész kilométeren nyugodtabbak lesznek az ív- és lejtviszonyok. Nem kerüli el a figyelmünket az észak felé nyíló kilátás. Recsk az egykori munkatábor kõbányája mögé rejtõzik, a bányától nyugatra a távvezeték nyiladéka szeli át az erdõt, hogy éles töréssel felkapaszkodjon a Domoszlói-kapuba, összekötve a detki OVIT-alállomást Nagybátonnyal. Leérünk a nyeregbe, itt az elsõ frissítõpont, elõhalászom a táskából a kabát alól a fémbögrét, fél liter elfér benne. Kerek repkény megkeresi a szolgálati menetrendben, hogy miként állunk idõvel és láss csodát, tartjuk azt a tervet, amelyet elõzõ este tisztáztunk le egy négyzetrácsos (azértiskockás!) füzetlapra.


A szolgálati menetrendrõl


Csak néhány sort. Általában nem készítünk idõtervet meg más ilyesmit, most viszont jólesett, hogy van egy kapaszkodó, amely közelebb áll a valóságos lehetõségeinkhez, mint a rendezõi tervezet. Részben a 2006-os itiner, részben pedig Repkény 2007-es ideje alapján lõttük be az idõpontokat, az elejére meredekebb menetvonalat téve, a végére nagyobb tartalékot hagyva. Röviden ennyi.


Elõttünk áll az Oroszlánvár, ám tudom, emlékszem, sõt, a szintmetszetbõl is jól látható, hogy ez csak az elõjáték, a felvezetés az enyhébb meredekségû, ám sokkal hosszabb következõ két hegyhez. Kerek repkénnyel megbeszéltük a taktikát: a meredek emelkedõkön nem várjuk egymást, legfeljebb a tetején, akárki is legyen a gyorsabb. Felérek, ám alig kötözöm fel a pulóvert a táska tetejére, társam már fent is van, gyorsan igazoljuk ottjártunkat és elsétálunk, helyet hagyva az utánunk érkezõknek a szûk ösvényen. A Cserepes-tetõre fiatal tölgyesben mászunk fel és még feljebb, azonban nem legfeljebb, mert a tetõre kivételesen nem visz fel a Kék. Lefelé kocogunk kissé, az egykori kunyhó és a pottyantós épülete útban lehetett valakinek, mert mostanra csak néhány deszka árulkodik arról, hogy itt valaha állt valami. Nincs idõ lamentálni, újabb hegy emelkedik elõttünk, újabb meredek, a végén kanyargós emelkedõvel. Ez a Nagy-Szár-hegy, dél felé nyíló kilátással: a párából a Mátrai Erõmû hûtõtornyai emelkednek ki, sokkal messzebb erre sem kalandozhat a tekintetünk a pára miatt. Megállunk, eszünk néhány szál ropit, iszunk. Kell az energia. Utolér lepeshiba_boy és el is suhan Kékes felé, még a Markazi-kapu elõtt még vajonmerre, pár perccel késõbb pedig Tamási Géza elõl lépünk oldalra az ösvényen. Jó látni ennyi ismerõst, még úgy is, hogy fõleg a hátukat nézzük. :)


Némi oldalazás után elérjük a Markazi-kaput, a Mátra keleti gerincének az egyik turistaút-csomópontját. A zöld jelzés az Ilona-völgy és Parádfürdõ felé, illetve Markaz felé vezet, párszáz méterrel késõbb a sárga csatlakozik szintúgy Parádfürdõ felõl. A Kéket pedig nem kell különösebben magyaráznom.


Kékestetõig


Egynyomos, meredeken oldalazó, sziklás ösvényen kapaszkodunk fel Disznó-kõhöz, ahol megint nem nézzük meg a kilátást. Majd legközelebb, remélhetõleg. Az ösvény hasonló stílusban folytatódik, mi pedig hasonló spórolós erõbeosztással folytatjuk rajta a túrát. Kezd feltûnni, hogy a régebben tapasztaltakkal ellentétben most valahogy nincs akkora tömeg, pontosabban mindig kifogunk egy ritkásabb szakaszt a mezõny egymástól eltérõ sebességû bolyai között. Sas-kõn leülünk, bedobunk pár szem almát, miközben utolér Budai-H.G., õ is kap almát, ha már mással nem tudtuk felköszönteni. Amíg Repkény pihen, én felsétálok az emlékmûhöz, körülnézek, bár csak két fa között van némi párás kilátás Salgótarján hegyei felé. Innentõl kényelmes az utunk a Sötét-lápa-nyeregig, az pedig már nagyon jól ismert terep. Felkaptatunk Kékesre, az utolsó, laposabb szakaszt megnyomjuk, a menetrendünkhöz képest kis csúszással, de még jó idõben felérünk. Érdekes, hogy mennyire megváltozik az ember hozzáállása, ha figyelni kell az órát, mégis úgy érzem, ugyanannyit nézelõdünk, fotózunk, mint más túrákon.


Szusszanás következik. Megállunk levesezni a síházban, de a levegõ a kintinél is sûrûbb, úgyhogy inkább elsétálunk a csúcskõhöz, az ország tetejéhez. Nézegetem az ajándéktárgy-árusokat, a kiránduló családokat, baráti társaságokat. Vajon õk mit gondolnak most errõl a sok sietõs léptû emberrõl, akik papírpohárral a kezükben igyekeznek nyugat felé? Nem mintha a többség egyáltalán tudomást venne rólunk. Megisszuk a porlevest és lassan elindulunk, vége a beugró szakasznak, jogosulttá váltunk a Szurdokpüspökiig tartó szakasz megtételére.


Az út Galyatetõig


Nem is olyan egyszerû. Nem éneklem meg újra, milyen jó érzés is egy Oroszlánvár-kaliberû lejtõn lecsorogni egy olyan cipõben, amelynek már két éve is kopott volt a talpa és azóta csak rosszabb lett. Odalent szendviccsel jutalmazzuk magunkat, hogy valami tartalmas étket is fogyasszunk a túrán a sósropi és a rendezõség által biztosított szolgáltatás mellett. Bubu újra utolér és leelõz a Som-tetõ felé, nem is látjuk viszont egy darabig. Lassan csak megérkezünk az egyenesebb szakaszra, a mûút melletti Kék-piros közös jelzést sokan elvétik és az országúton korrigálnak. Egy kis demagógia: ha most autós/buszsofõr/motoros lennék, biztos örülnék annak, hogy a turisták itt kolbászolnak, amikor ott van nekik a jelzett ösvény az erdõben. Demagógia off. Megérkezünk a Mátra-nyeregbe, a 24-es útból itt ágazik ki a Mátrát átszelõ másik, alacsonyabb rendû országút, amely egészen Pásztóig vezet. Mi pedig itt kezdjük meg a Mátrabérc számomra leginkább álmosító szakaszát. Pedig az eleje egészen jól indul: felsétálunk a Csór-hegyre, egy kicsit beszélgetek odáig Bubuval, akinél alig valamivel lassabb a menetdinamikánk, ám a megállásokat pont eltérõen ütemezzük, így õ szépen ellép, míg mi kicsit kényelmesebbre vesszük a sétát. Csór-hegy után tûnik fel, hogy újabb álmossághullám csapott le rám, lesbõl és a Galyatetõre ütemezett kávé végtelenül távolinak tûnik. Többnyire inkább nyitott, mint erdõs úton hullámzunk egészen a rudolftanyai elágazásig, útközben semmi említésre méltó nem történik, nézünk nagyokat észak felé, mert éppen arra szép a kilátás. Valamint visszafelé is, egészen jól megfigyelhetjük az eddigi utunk néhány állomását. Egy helyütt egy srác üldögél kempingszékben, társa zakóban, napszemüvegben áll mellette, õk a titkos pont. Nem akarom kérdezni, hogy nincs-e melegük, annyit azért tudok, hogy egy helyben ácsorogni közel sincs olyan meleg, mint ahogy azt menet közben érzi az ember.


Menetelünk tovább – fel-le-fel-fel-kicsit le-fel-nagyon fel. Rudolftanya, elágazás, frissítõpont: öröm, hogy van ez a hely, nyomunk egy bögrényi szódát, némi málnaszörppel a tetejére. (Lehet kötekedni, hogy igazából a szörp feloldódik a vízben és nem a tetején marad.) Itt utolérjük Bubut, Galyatetõig elbeszélgetünk a lassan megszelídülõ emelkedõn. Szerencsére a hõmérséklet is csökken kissé, az ég befelhõsödik és az enyhet adó borulás egészen Mátrakeresztesig kitart. Addig viszont útbaesik Galyatetõ, kávépont, Bubu továbbmegy, elõre az övtáskáért. Egészen finom az eszpresszó, mûanyag székeken ülve kortyoljuk el, nézegetjük a hátralévõ szakasz adatait. A szintidõ ketyeg, mi még bízunk a végére tervezett tartalékban – „Az elsõ cél, hogy odaérjek, a második cél, hogy rendes legyek.” (Moldova György: Akit a mozdony füstje megcsapott...). Összeszedjük magunkat, visszacsatlakozunk a mezõnybe, elvégre a hegytetõre még föl kell mászni, betonlépcsõn kaptatunk, három kisgyerek aláz az emelkedõn. :) Igazolják, hogy ott vagyunk, a kilátó kívülrõl történõ megszemlélése után pedig már indulunk is tovább, nyugat felé.


Ágasvárról


Ágasvárig próbálunk egyenletesen haladni, ez többé-kevésbé sikerül is, köszönhetõen a hûvösebb idõnek és az egyenletes, kissé lejtõs terepnek. Az a néhány kiemelkedés, amelyre fölfelé kell gyalogolni, inkább jólesõen megmozgat, semmint komolyan megterhel. Elhagyjuk Galyatetõt, majd mellõzzük a Piszkés-tetõn magasodó csillagvizsgálót, lekocogunk a teázós pontra és felbandukolunk Vörös-kõre. Kissé fáj a szívem, de ez a kilátó is kimarad, igaz, a levegõ még mindig olyan párás, hogy messzire nem látnánk el róla. Ezt aztán megcáfolja késõbb, hogy Ágasvár elõtt a Mátra-bércrõl látszik az Alacsony-Tátra gerince, ha nagyon ködösen, sejtelmesen is. Menetelünk tovább, beszélgete, gyönyörködve a tájban, kicsit kisebb lassabban, kicsit nyugodtabban, mint idáig. Meglep, de ezen a szakaszon sem találkozunk nagyobb tömeggel, pedig kissé tartottunk attól, hogy a késõn rajtoló Muzslások itt nagyobb létszámban lesznek jelen. Ehhez képest Ágasváron egész kényelemesen elférünk, ki kell pihenni az idáig tartó kaptatót valahogy. Elõttünk a homályból kivehetõ a Hasznosi-víztározó, kicsit odébb pedig már Pásztó és a Tepke gerince. Az ágasvári lejtõt is egészen könnyedén vesszük, csupán egyszer csúszik meg a cipõm lapos talpa, egy optikailag is csúszós, lapos kövön, a fenének kell mindenre rálépnem. :) A turistaháznál sorbaállunk vízért és megint bedobunk pár kockányi felszelt almát.


Muzsláról és az odáig tartó útról


Ágasvártól lefelé belefutunk egy megelõzhetetlen konvojba, kicsit lazábbra vesszük a lépteinket, majd amikor az elsõ olyan lehetõség adódik, hogy a többi túrázó személyes terét nem sértjük meg, ellépünk mellettük. Már majdnem lent vagyunk a Csörgõ-patak völgyében, amikor – micsoda véletlen – újra találkozunk a minket utolérõ Bubuval, akit még Mátraszentlászlón hagytunk ott, szendvicsevés közben. A patak völgye csudaszép, mint mindig, télen-nyáron. Most hamar kiérünk belõle és le a mátrakeresztesi ellenõrzõ állomásra, ahol szörppel és kis oszlopokba rendezett háztartási keksszel fogadnak, utóbbiból be is termelek két kupacnyit. Az indulás Mátrakeresztesrõl kicsit nehezen indul és még nehezebben folytatódik. Repkény néhányszor idõt kér az emelkedõn, amely sokkal meredekebb, mint amilyenre én emlékeztem. Hiába ideális a terep, már foltokban sincs sár, mégis, valahogy nem húznak a lábaim, erõtlen vagyok. Elhaladunk a Nyikom-forrás alatt, de ez sem deríti jobb kedvre Repkényt, igaz, a foglalatlan, dagonyás csobogó valóban nem túl lelkesítõ. Lehet, hogy csak azért nem, mert õ még nem tudja, hogy a Nyikom-forrás a Nyikom-nyerget jelzi elõre, az pedig már a Muzslát? Lehet. Nyikom-rét elõtt leülünk, kevéske vízkészletünkbõl pár kortynyit Repkény fejének hûtésére használunk fel. Ennyit megér. Néhány sporttárs, aki itt megelõz minket, nagy reményekkel mondja, hogy lassan felérünk a Muzslára. Nem a felhõtlen örömet látom rajtuk, amikor szembesülnek odafent a ténnyel, hogy ez még csak az Ólom-tetõ, a Muzsla az a másik hupli, ott. A következõ negyedórában lassan jelentkezik a fejmosás eredménye: alig néhány erõgyûjtõ szünettel megérkezünk a Muzslára, ott megszemléljük a pontõr kislányok díszes alkotását és eszünk mézes puszedlit.


Szurdokpüspöki felé a lejtõn


A Muzslától kocogunk. Sõt. Néhol futunk. Még szintben és fölfelé is. A fáradtságomnál erõsebb a megdöbbenésem, bár, már többször tapasztaltam Repkény érdekes erõbeosztásának a lehetõségeit, ám egy Mátrabérc végén nem számítottam erre. Néhol lelassítjuk lépteinket, ahol esetleg elõzni kell vagy épp kilépni a kerékpárosok elõl – nekik külön köszönet, hogy udvariasan, korrektül elõztek másokat. Ez a lejtõ egyébként fantasztikus kilátóhelyekkel van teli. Nyugat felé a Zagyva völgye, keleten pedig ellátni Gyöngyösig, sõt, azon bõven túl. Dél felé pedig Hatvant veheti észre a figyelmes szemû, már annyit, amennyi a párás idõben látszik belõle. A Koncsúrok most nem viselnek meg annyira, mint azelõtt, egyedül a Diós-patakon való átkeléskor adódnak nehézségeink a sár miatt. A vége pedig a vége. Célegyenes, a falu elõtt Repkény rádöbben, hogy a vége 12 óra alá mehet, így ott is futunk meg a faluban is.


A célról


Hatalmas tömeg mindenütt, lelkes rendezõk gratulálnak nulla perc sorbanállás és várakozás után. Odakint töltünk némi vizet a palackunkba, majd elhagyjuk a helyszínt, hogy tudjunk még babgulyásozni egyet a vonat elõtti idõszakban. Találkozunk a Mátrabérc-trailt (te jó ég, hogy lehet ezt rendesen kimondani?) teljesítõ pesza91-gyel, odaül hozzánk, megosztja élményeit a futós változatról. Végül lassan elbúcsúzunk, kisétálunk az állomásra, ahol még egy kissé álmos Joeyline-nal is összefutunk, majd jön az Uzsgyi és elröpít Hatvanba. Onnan a hazaúton a Mátra körvonalait nézzük a száguldó villamos motorvonatból, az ismerõs hegyeket. Nem legyõztük õket, hagytak minket végigmenni...


Utóhang


Néhány nap kell, hogy feldolgozzam az élményeket és leüljek beszámolót írni. Ez a túra még megmaradt ugyanannak az erõpróbának, amelyrõl régen azt hittem, soha nem fogok eljutni, pláne megcsinálni. Gratuláció illet mindenkit, aki nekivágott bármely távon a Transz-Mátra útvonalnak. Köszönet illeti a Hanákosokat a szokásos profi rendezésért. Kerek repkényt azért, mert végig mellettem maradt. Édesapámat pedig azért, mert kivitt hajnalok hajnalán Sirokra és még este is értünk jött a vasútállomásra.


-Kékdroid-


Képek

 
 
Bükki forrásokTúra éve: 20102010.04.20 19:54:10

Bükki Források 50


Lillafüred Hbf.. Álmos rajt, álmos rajtolókkal az álmos faluban. A kisvasút is alszik, igaz, kényszerbõl, mivel a héten a víz elmosta a pályát néhány száz méteren. Megkapjuk a spártaian egyszerû itinert, amelyen szerepel az összes pont összes adata – ez nagyon pozitív – és egy nem túl részletes, viszont félreérthetõ leírás az útvonalról – ez kevésbé pozitív. Utóbbin a térkép nagy figyelemmel való tanulmányozásával lehet segíteni, mérséklendõ az eltévedési lehetõségeket. Mivel az útvonalon szinte végig jól követhetõek a jelzések, nem is feltétlen baj, hogy kissé rászorítják a résztvevõket az önálló tájékozódásra. Néha viszont elkélne, hogy pontosabb legyen a leírás, mert aki elõször jár errefelé, az belefuthat néhány trükkös helyzetbe. Tehát elrajtolunk.


Szeleta-tetõ. Elsuhan mellettünk az elõttünk rajtoló hármasfogat, az egész túra hátralévõ részében nem találkozunk többé velük: a 30-as távon vannak, eltévedtek, esetleg kitértek mozgalom/geoláda miatt. Mindegy. Kerek repkénnyel megállunk kilátást nézni. Csodaszép – vagy négy éve jártam erre utoljára, akkor is télen, így mindkettõnkre az újdonság erejével hat a látvány. Alattunk terül el Felsõhámor, nyugat felé pedig Lillafüred a kastélyszállóval és a mellette lezúduló óriási vízeséssel. A barlanghoz most nem térünk ki, felírjuk a kódot a Bükk Szirtjeihez és pucolunk tovább, egy darabig a gerincen, majd le, a Forrás-völgy felé. Megelõznek ketten, ezzel ötre emelkedik az általunk látott hosszútávosok száma, amely a túra legvégére sem lesz nagyobb tíznél. Baktatunk fölfelé az enyhén sáros völgyben, az elsõ pont, a Flóra-forrás felé, ahol a piros kör jelzés nehezen átjárható mocsarát szalagozáson kerüljük, amely szépen visszacsatlakozik a jelzésre egy kicsit följebb. A forrásnál felírjuk a vonatkozó kódot, szemrevételezzük a merítõs vízvételi lehetõséget és úgy döntünk, hogy köszönjük, nem élünk vele. Visszaszüttyögünk a völgybe, újra át a patakon, amely errefelé is – mint oly sok társa most a Bükkben és másutt – néhol az utat választja a meder mellett. Itt szúrnám közbe, hogy az elõzetes félelmeimmel ellentétesen szinte végig jól járható az út, nem csúszkálok, nem morgok sem halkan, sem hangosan az általam egyébként nagy ellenszenvvel kezelt sár miatt. Nem én lettem türelmesebb, hanem az ösvények állapota ilyen jó. :)


Felsõ-forrás. Itt ugyan nincs pont, sõt, a túrához hasonló nevû mozgalomhoz sincs kód, mégis érdemes megnézni a forrás köré emelt építményt, amely elõl nagy robajjal árad kifelé a víz. A foglalat antik templomra hasonlít, ha nem lenne rajta a rikító kék vasajtó, kis ferdítéssel el lehetne adni régi római emléknek. Még a forrás elõtt Repkény majdnem a futóhomok áldozatává válik, amikor egy stabilnak gondolt talajrészen hirtelen bokáig merül a sárba. A forrástól jó meredeken kell kikapaszkodni a völgybõl, mellettünk a patak apró vízesések sorozatán bucskázik le a hegyrõl. Hatásvadász egy látvány. Odafent kifújjuk magunkat, majd megcélozzuk Andó-kutat. A szürke égen még szürkébb felhõk kergetik egymást, a Nap csak néhány rövid pillanatra süt ki, akkor sem melegít, a kabátot itt még sokszor összehúzom magamon. Ettõl eltekintve tökéletes túraidõt fogtunk ki mára. Az Andó-kútig tartó szakaszon, két bükkfa között Repkény hirtelen rámszól, hogy ugyan indítsam el a parkolás kifizetését, nem lenne kellemes ajándékcsomagot találni a szélvédõn.


Andó-kút. Messzebbre tippelem, mint amennyire tényleg esik, így meglepetten veszem tudomásul, hogy a sárga jelzést keresztezve már hallani lehet a pontõrök beszélgetését. A forrás elõtt kis tó terül el, szigettel, rajta egy pavilonnal. Idilli környezet. Kitérünk Andókút megállóhelyre is – a pontõröktõl állomást kérdezek, amikor kijavítanak, hogy megállóhely, akkor jövök rá, hogy egy vasutas egyesület által rendezett túrán illene pontosan kezelnem a fogalmakat. Egy ideje nem jár erre a kisvonat, ez a szárnyvonal a garadnainak csak mostohatestvére. Egykor egészen Farkasgödör-Örvénykõ állomásig felkanyargott, majd Mahóca lett az ideiglenes végállomás, szombatonként egy-két vonatpárral, idén pedig már ez is szünetel. Sic transit gloria mundi. Visszatérünk a pontra, majd szépen visszamászunk a sárga sávig, a kaptató nem szûnik meg, széles ívû kanyarral kapaszkodunk ki a völgybõl, fel, a Kis-Fennsík felé. Töbröket, mély, sûrû gyeppel benõtt víznyelõket kerülgetünk, az erdõ olyan csöndes, hogy a mi szavunk is elhalkul. Utolér egy sporttárs, majd megelõz valahol, az biztos, hogy Magos-kõre már elõttünk ér fel. Egy elõzés általában nem esemény, azonban ezen a túrán annyira kevés emberrel találkozunk, hogy már egy ilyen találkozást is érdemes leírni. Elsétálunk a Sólyom-kút mellett, már keresném a kódot, amikor Repkény szól, hogy itt éppen nem kell fölírni semmit, lévén nincs is semmi, amit fölírhatnánk.


Magos-kõ. Újabb szemérmetlenül hatásvadász kilátóhely, alattunk több völgy is összeszalad, velünk szembe, délre pedig már a Fennsík tömbje húzódik, a tetejét hegyek sorozata teszi hullámossá. Leballagunk, újra keresztezzük az országutat, kirándulók jönnek szembe két keservesen köhögõ kutyát sétáltatva. Nem is sokkal késõbb piros háromszög jelzés invitál jobbra. Gyanús az ügy, viszont az itiner szerint és emlékeim szerint is itt észak felé kell kanyarodni a piros háromszögön, hogy feljussunk Örvény-kõre, ahol a csúcson reflexbõl írom a kódot az itinerre.


Ez a piros háromszög azonban nem az a piros háromszög. Már majdnem a hegytetõn vagyunk, amikor rájövünk, hogy ez egy újonnan felfestett ág, amely a hegyet szinte megkerülve kapaszkodik fel a csúcsra, viszont a térképemen még nincs is rajta. Erre persze már csak akkor ébredünk rá, amikor megtaláljuk az egyébként mindkettõnk által ismert „régi” piros háromszöget. Kisétálunk a kilátóhoz, megnézzük a Jókai-emlékmûvet és az alattunk elterülõ kilátást. Az Upponyi-szoros már csak sejthetõ a távolban, elõtte a Lázbérci-tározó víztükre mintha higanyból lenne, szürke és komor. A fák miatt a kilátás eléggé behatárolt, elõttünk alig látni rá Tardonára, Mályinkára, a Buzgó-követ és az Odvas-követ, ezt a két jellegzetes csúcsot is úgy kell megkeresnem. Gyors továbbindulás, a szintidõ vészesen ketyeg.


Mária-forrás, Magyarország legtisztább vizû forrása, itt is kódot írunk, ahogy még sok helyen. Emlékszem a híradásokra a viharról, mégis megdöbbentõ a látvány, amely a forráshoz érve fogad minket. Az erdõ egyszerûen szinte megszûnt, csupán néhány erõsebb szál bükkfa alkot szomorú kis csoportokat, a többiek hosszan elterülve hevernek szanaszét a földön. Mintha óriások szórták volna szét fogpiszkálóikat. Az ösvényt, a Kohász Kék jelzését ennek megfelelõen nem éppen egyszerû dolog megtalálni, sokat segít, hogy az erdészek nem vágták ki a jelzett facsonkokat, valamint az, hogy egész hamar megtaláljuk a Csondró-völgy felé vezetõ kacskaringós csapást. A kidõlt fákon egész gyorsan túljutunk, viszont itt újabb nehezítés áll elõttünk: maga a völgy, a benne rohanó bõvizû patakkal. A szurdok amilyen trükkösen járható az átkelések, kidõlt fák miatt, olyan nagyszerû is. Az Ámor-forrásnál sokadszorra kelünk át az ekkorra lelassuló vízen, itt is ellenõrzõpont fogad, pontosabban egy újabb felírandó kód. Innentõl kifelé megyünk a völgybõl, amely egyre szélesebbé válik, az út pedig a völgy oldalában marad és szépen kikanyarodik belõle.


Mályinka, autóbuszforduló. Méteres TTB-színû szalagok erõsítik a Kohász Fehér Alapot, így sikerül kikerülnünk a falu határában álló tanyát, majd a Borsod Volán felújított Ikarusa mellett érkezünk meg a túra második õrzött pontjára. A kedves úriember szõlõcukorral kínál, nem aprózza el, mert rögtön egy egész csomaggal akar adni. Nem fogadjuk el – mi jutna a többieknek? - Repkény inkább udvariasságból, mint tényleges információszerzés céljából megkérdezi, hol juthatnánk kávéhoz. Megszavazzuk a rövidke oda-visszát a kocsmához, ahol legnagyobb meglepetésemre mi ketten vagyunk az egyedüli vendégek. Pecsételünk, önszorgalomból a Kéktúra bélyegzõjével, közben szemügyre veszem a félig már kiürült, literes „Matróz jellegû szeszesital”-os és hasonló palackokat. Ez a rész inkább kimarad. Felhörpintjük az igen ízletesre sikerült kávét, majd visszatérünk az útvonalra, kárnak, mert így csak az aszfaltot taposhatjuk, míg az OKT-n azért látványosabb emelkedõben lenne részünk. Elhagyjuk Mályinkát, rákanyarodunk a Vár-völgybe vezetõ útra: Kerek repkény a világon elõször szembesül Dédesvárral. Pedig a várba most föl sem kell menni. :) Különösen trükkös a helyzet, mivel a Kék elõször jól levisz, majd egy szép támfalnál kezdünk elõször fölfelé kapaszkodni. Elválik a híres-hírhedt KL, amely nyílegyenesen tör fel a várrom felé, nem állítom, hogy nincs az országban hosszabb vagy meredekebb kaptató, ám ez is benne van az élbolyban. Néhány perccel késõbb megérkezünk a Vár-forráshoz.


Vár-forrás. Erõgyûjtés, rutinos kódírás. Kezdek kíváncsi lenni, vajon ellenõrzik-e a célban ezt a rettenetes sok kódot (igen). Kezdõdik a tánc, a sárga sáv néhol szerpentinezõ emelkedõje – egy kidõlt fán való átkeléstõl eltekintve nem is tûnik oly vészesnek amíg felérünk a Kisvár alatti nyeregbe. Innen már tényleg csak egy ugrás a Vásárhelyi-kõ, a következõ pont és a túra következõ pofátlanul szép kilátóhelye. Megpihenünk pár percre, alattunk húzódik a Bán-völgy, a szemben lévõ vonulaton jól kivehetõ egy széles, határozott vonalú erdészeti út. Hogy meglegyen a beszámoló visszatérõ motívuma, újra felírunk egy kódot. Épp indulunk, amikor újabb utolérés következik be, végre egy ismerõs, Zsotyek bukkan fel és nem sokkal késõbb el is suhan mellettünk. Kellemes szintúton ballagunk végig Dédes vára felõl eleinte Bánkút felé, majd a kék rom jelzés mára megszûnt ágán folytatódik a túra. Ez például kissé félreérthetõ az itiner alapján, mivel a KL nem egyértelmûen folytatódik, fõleg, hogy a térképeken már több, mint tíz éve nincs rajta, jelzés pedig az elágazás után egy ideig nincs. Végre egy alkalom, hogy kamatozhat a kissé megkopott helyismeret. :)


Nyír-kõ. Újabb kilátópont, szerencsére az idõjárás is kegyessé vált hozzánk, mivel szép napsütésben bámulhatjuk a panorámát. Murphy örök törvénye szerint a fotógépeinkben az elem váltásban gyengélkedik, úgy kell kikönyörögni belõlük egy-egy kattintást, legalább megtanuljuk megbecsülni az itt készült képeket. Itt kivételesen emberes pont van, éppen ebéd után érjük õket, sõt, a futó hölgy, aki már egyszer elsuhant mellettünk, most hirtelen újra megelõz. Továbbindulunk, lassan elérjük a Farkas-nyaki elágazást, kezdek megnyugodni a szintidõvel kapcsolatban. Még az elágazás elõtt megállunk, végigkövetjük az itinerrel összhangban a térképen az elõttünk álló utat a célig. Ismeretlen szakaszok várnak, néhány ismerõs ponttal, régi magántúrákról köszönnek vissza régen olvasott hegyek, völgyek, források nevei. A Meteor-forrás nincs köztük, meredeken ereszkedünk alá hozzá, az úton patak robog mellettünk, nálunk sokkal gyorsabban. A forrásnál (hmm, kód) palackot töltünk, a túra – jellegébõl adódó – nagy elõnye, hogy a folyadék pótlása gyakorlatilag végig megoldott. Leérünk a Száraz-völgybe, nevével ellentétben egész komoly vizek mozognak benne, kicsit odébb egy lusta foltos szalamandrával találkozunk, aki csak hosszas nógatás után hajlandó félreállni az útból. Elsétálunk egy erdei focipálya mellett, az egyik csapat számára nehezítés, hogy a kapusnak bokáig a sárba süllyedve kell védenie.


Jubileumi-forrás. Idáig semmi említésre méltó nem történik, a Budai-hegységbõl ismerõs Antónia-árok helyi megfelelõjén, a Farkas-nyak-völgyön kapaszkodunk fölfelé: távvezeték mentén széles út, éles kövekkel. A forrásból széles sugárban ömlik a víz (milyen meglepõ...) és itt is szépen kiépített pihenõ várja a megfáradt turistát. Minket nem, hiába vagyunk fáradtak is, turisták is, mert még elég sok van hátra elõttünk. Így marad a megszelídülõ emelkedõ, a szürkésfehér törzsû, lombtalan fák koronáján át nézve szürreálisan kék éggel. Felérünk a kolostorromhoz, az állványzat és a védõövezetet jelzõ szalag kissé rontja a hangulatot, ám vigasztal a tudat, hogy legalább foglalkoznak a rommal és remélhetõleg még hosszú éveken át lesz hol elmélkedni a régmúlton. Hiába, a szerzetesek, apácák mindig is tudták, hol érdemes építkezni. :) Odébb, a büfénél egy fagyizó diákcsoport pihen, néhányan errefelé kirándulgatnak még. Gondosan festett bádogtábla mutatja a kék kör irányát, fenyvest kerülve, utána magas bükkösben kanyarogva jutunk el rajta a túra kitûzõjén szereplõ Köpüs-forráshoz. Miközben a kapott csokit majszoljuk, elbeszélgetünk a láthatóan nagyon lelkes pontõrökkel, elmesélik, hogy a Hámori-tónál kerülnünk kell, vagy ki tudja, mi lesz, mert ott bizony átkelni nem lehet. Lelki szemeim elõtt valami áthatolhatatlan mocsár terül el és még egy Gollamunk sincs, hogy átvigyen a lápon. Már épp indulni készülünk, amikor nagy meglepetésünkre újra megjelenik Zsotyek, aki valami módon mögénk került. Lefelé menet megtárgyaljuk az itiner által az Erõben keltett zavart, majd Zsotyek újra belép a hipertérbe, mi pedig szüttyögünk tovább, völgybõl völgybe, majd egy újabb völgybe.


Garadna fõpályaudvar. Sajnos a fent részletezett okokból a kisvasútnak a frekventáltabb vonalán sincs forgalom, így nem találkozunk vonattal, viszont itt van a túra útvonalán az egyetlen komolyabb etetõpont. Be is termelünk némi zsíroskenyeret, pokolian erõs lilahagymával, még egy órával és egy liter vízzel késõbb is érzem az ízét a számban. Közös kép is készül, majd lassan tovaballagunk, trükkösnek gondolt szakasz következik, ám az itiner minden bonyolultsága ellenére simán követhetõ az útvonal. Rögtön a bánkúti elágazásban megáll mellettünk egy autó, velem kábé egykorú sofõrje bizonytalanul kérdezi, tudjuk-e hol találnak valami Garadna vasútállomást. Elmagyarázzuk a koordinátákat és azt is, hogy azért nem egy Diósgyõr szintû rendezõ-pályaudvart kell keresni. Elsuhannak, mi pedig felkanyarodunk a Helyiipari-forráshoz, megnézzük a szobrokat és a forrást – minõ véletlen, fel kell írni itt is a kódot.


Csókás-forrás. Kényelmes emelkedõn kapaszkodunk fel újra a völgybõl, a bánkúti országúton baktatunk a kiváló szalagozást követve, majd szintén szalagok vezetnek el a Csókásnál lévõ táborig, ahol a következõ ellenõrzõpont fogad, két alma maradt nekünk, egyet elviszünk ketten, hogy az utánunk érkezõknek is maradjon még valami. Ha már itt járunk, megnézzük a forrást is, majd, mivel nem érezzük teljesen egyértelmûnek a követendõ irányt, visszamegyünk a ponthoz, hogy betájoljuk magunkat. Bár még bõven nem alkonyodik, kezd kissé sötét lenni az erdõben, völgyek, víznyelõk kísérik utunkat, hirtelen mély gödör jelenik meg mellettünk, ez az Udvar-kõi-barlang. Védett is, félelmetesen is néz ki, no és a lefelé vezetõ csapást is elmosta a víz, úgyhogy többszörösen is indokolt, hogy nem megyünk le. Elhagyjuk a barlang sötéten tátongó gödrét, megérkezünk a Lencsés-nyeregbe, a térképre nézve rájövök, hogy reggel egész közel jártunk már erre, pár tíz méter lenne csak visszatérni a Felsõ-forráshoz.


Lencsés-forrás. Inkább erre indulunk, egy utolsó elõtti emelkedõ után egy meredekebb lejtõn bukkanunk rá, a foglalata külsõleg a 60-as évek szocreál formavilágát idézi. Sosem fogja senki kitalálni, úgyhogy leírom, hogy itt is volt egy feljegyzendõ kód. Lerongyolunk a völgybe, közben útbaesik egy trükkös hajtûkanyar, ahol a jelzések értelmezése elõször nem úgy sikerül, ahogy sikerülnie kellene, aztán rájövünk a megoldásra. Megérkezünk a Hámori-tóhoz, ahol állítólag a gáton kellene átkelni, de járhatatlan. Ahogy közeledünk, kiderül, hogy nem a gát járhatatlan, csak egy átfolyó mûködik rendeltetésének megfelelõen, és abban is vígan szaladgál egy kisfiú. Ha a gyerek átmegy, akkor mi is átmegyünk – nézünk össze Repkénnyel, de csak utána tûnik fel, hogy a fiún térdig érõ gumicsizma van. A víz amúgy nem mély, alig ér a bokám fölé. Kerek repkény a tõle megszokott hanyag eleganciával cipõstül sétál át a Hámori-tavon, én kényesebb vagyok és öltözködöm, nem ez fogja lerontani az átlagsebességünket. Már. ;)


Eszperantó-forrás. Alaposan kiszalagozott szerpentinút vezet föl a kisvasút pályáján át a forrás felé, felkaptatunk a forráshoz, amelybõl három kifolyón is dõl a víz, hogy aztán látványos vízesésen hulljon alá a tó felé. Naná, hogy kódot kell itt is írni. Leereszkedés közben találkozunk még két túrázóval, innentõl az egyik leginkább látványos célegyenes következik, ami teljesítménytúrán következhet. Balra a Hámori-tó, elõttünk a kastély, mindez naplementekor. Giccses, juj. :)


Lillafüred, vasútállomás, megint. Beérkezünk, kapunk kitûzõt, oklevelet, van ellátmány is. Beszélgetünk pár sort a Zalai MATT-ra készülõ Nagy Attiláékkal, végül elbúcsúzunk tõlük is, a rendezõktõl is és hazadöcögünk. Elõször voltunk ezen a túrán, remélhetõleg nem utoljára: az útvonallal a Bükkben amúgy sem lehet nagyon mellélõni, ez pedig különösen jól összevadássza a szép helyeket. Az, hogy nincs sok emberes pontõr, engem nem zavar, kódot írni nem olyan nehéz dolog. Ellátmány nincs sok, viszont Mályinkán is és Szentléleken is lehet pótolni a saját készlet fogyását, sõt, Ómassa sem olyan nagy kitérõ. (Bánkút már inkább.) A források többsége bõvizû és ha jól tudom, mindegyik iható, tehát víz is van bõven. Alapvetõen remek kis túra a Bükki Források, jól éreztük magunkat. Köszönet a társaságért Kerek repkénynek és a rendezésért a Vasutas Természetjárók Bükki Egyesületének, végül, de nem utolsósorban gratulálok minden teljesítõnek!


-Kékdroid-


Ha valaki még nézegetne képeket

 
 
Thury György emléktúraTúra éve: 20102010.04.07 19:54:41

Thury György Emléktúra 30


Kerka, Lendva, Mura – így követik egymást a folyók, ahogy lassan elhagyjuk Lenti környékét, majd kiérünk a fõútra, itt már nem követünk vizeket, viszont tõlünk északra ismerõs dombhátak sorakoznak, a Zalai-dombság déli lankái. Nagykanizsa következik, északra fordulunk, párhuzamosan haladunk a vasútvonallal és egészen Gelséig elõzgetjük egymást a reggeli Pécs-Szombathely gyorsvonattal, végül a vonat nyer. Gelsén roppant igényes kis fürdõben van a rajt, gyorsan benevezünk, négyen: Kerek repkény, két testvére és egy droid, kék. Két papírt kapunk, egyet leírással és hellyel a pecséteknek, egyet térképpel és táv-szint adatokkal, menetrendi kivonattal. Gelsén még a gyorsvonat is megáll, állapítom meg, miközben elpakolom az irodát. Kifelé menet a pénztárnál kapunk rajtbélyegzõt, ugyanakkor a rajtidõ kérdését kissé rugalmasan kezelik, magunknak írjuk fel.


Kilépünk a fürdõbõl, irány Gelse, majd a falut elhagyjuk egy korrektül helyreállított (rekultivált) egykori szemétlerakó mellett – nem véletlen írom le, mert ez is hozzátartozik a tájhoz, az emberi tevékenységhez. Lassan emelkedõ úton intünk búcsút a Murát a Zalával összekötõ Principális-csatorna völgyének. Betérünk az erdõbe, mindenfelé kanyarog az ösvény elõttünk, de legalábbis van néhány trükkös, hirtelen kanyar. A jelzések azonban prímán tájékoztatnak, követjük is õket szorgalmasan. Kiérkezünk egy rétre, elõttünk néhány épület, kerítés mentén kell felbaktatnunk az elsõ ponthoz, a dombhátra. A pont neve, nem túl fantáziadúsan, viszont nem eltéveszthetõen: P P+ keresztezõdés. Megkapjuk az elsõ bélyegzést, körülnézünk, mert van merre. A tiszta idõben tökéletesen kivehetõ a csillagvizsgáló kupolája a Pogányváron, egyébként a piros sáv elvezetne odáig (és még messzebb is), ha arra támadna kedvünk menni. Tõlünk délkelet felé vízmosásokkal szabdalt, leirtott domboldalt látunk, odalent látjuk is a megfáradt fakitermelõket pihenõjük közben. A keresztnél lekanyarodunk a dombhátról, egy sporttársnak is szólunk, igen gyorsan halad, rövidesen már a hátát sem látjuk. Megérkezünk Kerecseny szélére, ritkás, összevissza házcsoport áll az úttól úgy száz méterre, némelyiknek alig áll a fala, vakolatot sem láthattak az elmúlt ötven év során, de a tányérantenna mindegyiken kötelezõ tartozék. Vállat vonok, megyünk tovább. Dani nemsokára megáll cipõt igazítani, mindkettõ lábbelijének a sarka beszakadt, úgy nem túl kellemes túrázgatni. Közben elhalad mellettünk egy platós kis traktor, a platón utazó odakiált, hogy nem megyünk-e velük az erdõre. Most kihagynánk... Besétálunk inkább a kis faluba, az egyik háznál brit rendszámú autóval áll odébb egy gentleman, valószínûleg tényleg külföldi, mert erõsen töri a „jó napot!”-ot. Kiballagunk egy kis emelkedõn, ennyi és egy nagyobb rét választja el egymástól ezt a falut a szomszédos Orosztonytól. Temetõt kerülünk meg, majd nyílegyenesen besétálunk a településre, ahol a villanyoszlopok érintése is halálos. Orosztonyban találjuk a következõ pontot, az italbolt elõtt, megszavazzuk, hogy inkább a turistaházban költünk pénzt, ha már mindenképpen kávéra áhítozunk Repkénnyel.


Zöld jelzésen sétálunk tovább, hirtelen jobb kanyarral a faluban, már hiába kiáltunk a rossz irányba távolodók után, csak a falubeliek néznek furcsán ránk. Kisétálunk Orosztonyról, árnyat adó fenyves kíséri utunkat, majd elérjük a túra névadója, Thury György, az egykori kanizsai várkapitány emlékére emelt kopjafát. A patak hídjánál Repkénnyel megállunk cipõt igazítani, bevárjuk Dórit és Danit, majd eleinte újra négyesben elindulunk a túra egyetlen igazán komoly emelkedõje, az Öröm-hegy felé. Jelzést váltunk, meredeken kapaszkodó mélyúton sétálunk fölfelé, Repkénnyel elszakadunk a többiektõl, lassan beelõzünk pár sporttársat, jó látni, hogy egész sokan jöttek el a túrára. Egy utolsó kaptató után hirtelen kibukkanunk a Postás kulcsosháznál, itt magunknak bélyegzünk, kint van a ház saját bélyegzõje és a DDK-bélyegzõ is, mindkettõvel bélyegzünk, ha egyszer van rá mód. Közben elkortyoljuk a kávét, jólesik. Sûrû erdõben haladunk ezután, egy-egy valamikori szõlõhegyi épület romja bukkan fel néhol, a természet már szinte teljesen visszafoglalta a valamikor mûvelt területet. Szélesebb útra térünk egy kegyhely mellett, kicsit arrébb Rockenbauer Pálra emlékezik egy kopjafa. Elértük a Kéktúra Dél-dunántúli kiadását, Szekszárd felé trappolunk néhány kilométert rajta.


Magas fák között vezet az út, süt a nap és alig jár valami kis szellõ, egészen tavaszias az idõ, a kabátom már Gelsén rákerült a hátizsákom fogantyújára egy erõsebb csomóval kötve. A Gesztenyeháznál elhagyjuk a Kéket, irány Nagybakónak, lassan elérjük az újabb ellenõrzõpontot. Addig azonban még átvágunk két szántóföld között, elsétálunk a szõlõhegy gerincén, már messzirõl látszik a bója és az ott pihenõ túrázók körvonalai. Megérkezünk, ismerõs pontõrök kínálnak zsömlével és teával, sõt, még pesza91-gyel is összefutunk, éppen indulóban van. A ponton kicsit megpihenünk, ám nagy sietségünkben (lol) a zsömle végét már menet közben faljuk fel. Látványos szakaszra térünk, választhatnánk a K+ jelzést is a szurdok felé, de úgy döntünk, azt majd inkább kéktúrázás közben vizsgáljuk meg, most maradjunk az eredeti kiírás vonalán. Így alattunk terül el Nagybakónak és az egész völgy, amelyben a falu fekszik, felette pedig õrzõen magasodik a TV-torony. Az egyik hétvégi háznál egy macska sétál ki elénk, kis kajáért kuncsorog, megszánjuk, kap egy darab fasírtot. Az állatsimogató után lesétálunk Nagybakónakra, sikerül nem benézni a jelzett letérõt a fõutcáról, majd kisétálunk, fölfelé. Ez az emelkedõ sem rossz, fõleg, ha néha visszanéz az ember – egész jól látszik az elõzõ pont. Karalábéföld mellett visz az út, nagyjából a falu szélétõl a pontig, az adótorony egyre hatalmasabbnak tûnik, ahogy közeledünk felé. A ponton bélyegzés, rövidke beszélgetés, a rendezõ úriember elmeséli, hogy annak ellenére, hogy húsvét van és nem jósoltak túl szép idõt, a tavalyinál is többen jöttek el a túrára. Dicséretes.


Továbbhaladunk a föld mentén, szerencsére alig néhány száz méterrel odébb jól jelzett betérõ hív az erdõ felé. Be is megyünk, meredek lejtõn suhanunk, mellettünk mély, vízmosta szakadék tátong. A völgy lábánál a Csibiti-tó kicsi, felduzzasztott vízfelülete terül el, a partján egész sok kiránduló pihenget, fõleg idõsebbek, hatalmas túrazsákokkal. Egy ideig szintben ballagunk tovább, egy pillanatra kizökkent a nyugalomból egy magányos piros + jelzés, nem tudom mire vélni, azért elõveszem a térképemet, amely szintén nem tudja mire vélni. Megyünk tovább, újra kék + jelek követik egymást, az Erõ egyensúlya helyreáll. A következõ dombra felfelé Danival ellépünk egy kicsit, majd felérve lassabb sebességre kapcsolunk, a lányok így nagyon hamar utol is érnek. Ezen a szakaszon már végig szõlõhegyen, kis telkek mentén halad a túra, hangulatos, rendezett környék, még a tájat sok helyütt elcsúfító rejtett, mégis fel-felbukkanó szeméthalmok sincsenek. Végül egy derékszögû kanyarral leereszkedünk Gelsére, éppen a termálfürdõ mellé, besétálunk a célba. Itt némi sorállás után megkapjuk a díjazást – új kitûzõsorozat készült, Repkény, háromezer-nyolcszázhuszonadik teljesítése alkalmával kér újra egy elsõ teljesítõst, én azonban nem hátrálok és másodikossal folytatom a tavaly kezdett szériát. Regisztrálunk tombolához, nyerek egy fa túrabotot, túrázni ugyan kicsit alacsony, de jó lesz a falra, otthonra. Még megiszom egy újabb kávét, pesza91-ék társaságában, aztán kanyargós, összevissza utakon visszatérünk Lentibe. Köszönöm a társaságot Kerek repkénynek és Dórinak és Daninak és természetesen a rendezõknek, hogy megrendezték ezt a kellemes, tavasz elejére kiváló túrát.


-Kékdroid-


Képek

 
 
Vértesi Maraton/Félmaraton/MinimaratonTúra éve: 20102010.04.07 19:46:48

Vértesi Terepmaraton – Teljesítménytúra


Reggel Kerek repkénnyel nem kapkodjuk el az indulást Szárra, az óraállítás miatti álmosság így talán kevésbé kíséri végig a napot. Meg aztán ki kell használni az alkalmat, hogy még zenei aláfestés nélkül alhatunk. Kelenföldön pattanunk fel a 060-as Flirtre, a tegnapról ismerõs jegyvizsgáló széles mosollyal üdvözöl, majd rövidke utazást követõen máris Száron vagyunk. Különösebb nehézség nélkül érjük el a sportcsarnokot, a mezõny jelentõs része már bõven elrajtolt, a futók közül a fürgébb minimaratonosok már sorra érkeznek a célba. Benevezünk Bobeknél, üdvözöljük a rövid kört épp teljesítõ Tincát, biztatjuk, ha utolér – úgyis utolér – akkor csatlakozzon hozzánk. Ezzel elindulunk, még a faluban megnézem az itinert, csodálkozom a táv hosszúságán, amikor az elsõ rendezésen voltam, mintha rövidebb lett volna. Utólag kibányászom a papírok közül a régit, valóban rövidebb volt és egy kicsit az útvonal is megváltozott, elõnyösen.


Szár álmos, széles fõutcáját magunk mögött hagyjuk, közben rengeteg futó érkezik szembõl, mindenki visszaköszön, még az is biccent vagy int egyet, aki már láthatóan kifulladtan teszi meg az utolsó kilométereket. Korrekt. :) Fiatal erdõben haladunk, lassan emelkedõ úton, Repkény meg is jegyzi, hogy legalább a visszaúton itt végig lejtõn mehetünk. Néhány éles kanyar tarkítja az utat, beszélgetünk, nézelõdünk és ezalatt a reggel még napos, tiszta égbolt szépen csendben elkomorul, feltámad a szél. Átvágunk egy susnyásabb, lejtõs nyílt részen, mûútra térünk egy kis ideig, a térkép szerint régen vasút vezetett erre. Következik a Körtvélyes, széles ösvényen, óriási fák között bandukolunk fölfelé a hegyre, hol meredekebb, hol lankásabb emelkedõn, végül széles gerincen. A túrához tartozó narancsszín pöttyök és nyilak, valamint a Vértesben nagy gonddal megépített irányjelzõ táblák is mutatják a letérést a csúcs felé, ahol Lutakkal és Píttel futunk össze. Megkapjuk az elsõ pecsétet, felmászunk a toronyba a saját felelõsségünkre – anno ezt kihagytam, így most új látvány tárul elém: északon a Budai-hegyek és azon túl a Pilis, sõt, a Börzsöny hegyei kéklenek, kelet felé Százhalombatta ipari létesítményei ugrálnak ki a láthatár egyenes vonalából, nyugaton pedig a Bakony uralja a tájat, a Kõris-hegyen lévõ lokátor fehér félgömbjén megcsillan a napfény. Fantasztikus látvány, még az erõs szél sem zavar, sõt, a tériszonyomat is legyûröm egy idõre. Azért lefelé néha erõsebben kapaszkodom egy kicsit a létrába, mint amúgy indokolt lenne. :) Odalent összefutunk Lépéshibával, innentõl együtt tesszük meg a táv hátralévõ, jó nagy részét, elbeszélgetünk, mi másról, mint teljesítménytúrákról. Így hamarabb telik az idõ, elérjük a K+ letérését Körtvélyespuszta felé, majd rövidesen a Mária-szakadékot kerülõ szakaszon csodálkozom rá a sûrû, vén erdõre. Nem emlékeztem, hogy a Vértes ennyire szép. Az újabb ellenõrzõponton újra ismerõsökkel futunk össze, cejasék pecsételnek és egy kisebb étteremnek is becsületére válna az az étel- és italválaszték, amellyel kínálnak. Vagy húsz percet elidõzünk itt, megérkezik Vándorköszörûs is, kár, hogy nem beszélgethetünk sokáig, mert még vagy öt kajapont van és közben gyalogolni is kéne. Már lassan indulunk, amikor berobog Tinca, õ még most láthat neki a korai ebédnek.


Elindulunk fölfelé a Mária-szakadékon, meredek kaptatón visz az út, mellettünk mély, mégis valahogy barátságos szurdokvölgy. A faragott-festett képesfákról valahogy lemaradok, kár. Elsétálunk visszafelé is a valamikori Körtvélyespuszta erdei temetõje mellett, a sírok között egy kerékpáros kiránduló pár csókolózik. Fura egy gusztus. Trappolunk tovább, egyértelmû, határozottan vezetõ jeleket követve egészen a Vitányvár kitérõjéig, ahol is a széles útról keltikékkel határolt ösvényre kell térnünk. A Vitányvárat Zsotyek õrzi, mint elmondása szerint eddig mindegyik alkalommal ezen a túrán. Most nagyon erõs szélben kell ezt tennie, itt nem maradunk sokáig, néhány fotó az északon sorakozó szélkerekek felé és már suhanunk is le az idõközben távozó Lépéshiba után. Meg persze azután, hogy Zsotyek megmutatja, merre is kell suhanni, mert elsõre nem vesszük észre az irányt. Odalent megint megállunk egy pillanatra, most Vajonmerréék töltenek belénk némi ellátmányt, megfejelve valami vizeskannák cipelésének perspektívájával. Lehet, nem kellett volna elsütnöm ugyanazt a poént, amit már az elõttem járók fele elsütött? :) Távozóban is viszek még pár maréknyi (több nem fér) ropit, elrágcsálom menet közben.


Sétálunk tovább, ismerõs helyek következnek, még a Nap is kisüt rövidebb-hosszabb idõszakokra. Szarvas-kút, Mátyás-kút, a kettõ között emelkedõ, elkerített irtás, elterelt jelzés, majd visszatérés. Utolér Tinca, innentõl nagyjából négyesben gyûrjük a távot. A második forrásnál sincs egyetlen kiránduló sem, bár kicsit odébb találkozunk néhány intenzíven tanácskozó kéktúrázóval. Megközelítjük Várgesztest, rövidke meredek lejtõn suhanunk le a Zsigmond-kõ mellett és hirtelen kibukkanunk a falu szélén az erdõbõl. Végigbattyogunk a fõutcán, Talán felesleges leírnom, hogy itt is hatalmas mennyiségû ennivalóval várnak, fogy rendesen a májas-zsíroskenyér, Repkény zsebre vág egy félliteres izoitalt. (Ezt aztán én iszom meg este. :)) Nagyjából ez történik végig: megyünk, beszélgetünk, néha kedves emberek ennivalóval kínálnak (Kínálnak!? Tömnek! :)) aztán hirtelen véget ér a történet. Közben erdõ, minden mennyiségben. Most is ez utóbbi van soron, Várgesztest emelkedõn hagyjuk el, majd a Bodzás-árkon leereszkedve kanyargunk egy mély, sûrû erdõvel szegélyezett völgyben. Hiába tudom, hogy alig egy-két órányi gyaloglással bármelyik irányban találnék települést, mégis úgy érzem, sokkal jobban elvesztünk a rengetegben. A világvége-hangulaton kicsit javít, hogy megérkezünk a Hirczy-emlékmûhöz, ahol újra ismerõsök várnak, sz_zsu és b_feri õrzik a pontot. Lépéshiba javaslatára itt már kevesebbet kajálunk – azért még lecsapok az összes maradék sajtra – és ezt a javaslatot meg is fogadjuk. Irány Kapberek-puszta, az útról nem is tudnék sokkal többet, vagy másfélét írni, mint eddig, sûrû erdõ, ahol a beszédünkön és a lépteink zaján kívül semmiféle más emberi forrású hang nem hallatszik. Itt ráadásul annyira igaz már ez, hogy kezd feltûnni, hogy a rövid távtól való elválásunk óta a pontõrökön kívül nem nagyon találkoztunk senkivel a túráról.


Kapberek-puszta annyira nem méretes hely, hogy az irányjelzõ táblán kívül semmi más nem jelöli az év 364 napján keresztül, ma pedig pontosan egy ellenõrzõponttal van itt több. Ryanék pecsételnek és töltögetik szorgosan a vizet, mást már egyszerûen el sem tudok fogadni, annyira telítõdtem az eddigi pontokon. Innentõl kezdõdõen gyakorlatilag nincs szintemelkedés a túrán, ennek tudatában igyekszünk az eddiginél is gyorsabban haladni. A reggeli szakasszal, a Körtvélyes gerincével párhuzamosan haladunk az ellenkezõ irányban, Repkény fel is fedezi valahol fent a geotornyot, amelyrõl olyan szép kilátásunk nyílt a nap elején. A völgyön lefelé haladva egy-egy nyíltabb területen szép kilátást látunk délkeletre, az etyeki dombok felé, de még itt is többségben van a zárt, erdõs szakasz. Végül megérkezünk az utolsó ellenõrzõpontra, ahol egyrészt sancimanó és speti, másrészt az idõközben ideérkezõ Lutak és Pít kínálnak mindenféle földi jóval. No és persze bélyegzõvel. Rövid pihenõ után követjük az idõközben induló Lépéshibát, cél az este hat elõtti érkezés, ezt jó lenne tartani. Szépen gondozott vadászházak mellett sétálunk el, jó lehet ilyen helyen lakni, csak munkába, meg iskolába járni nem valami egyszerû. Pedig régen (nagyon régen) még vasút is járt erre, Szárliget felé vitte az erdõben kitermelt fát, követ. Mára csak a térképen szereplõ felirat tanúskodik errõl, de ha értõ szem végigjárná a nyomvonalat, talán még egy-két érdekességet fel is fedezhetne. Mi azonban megérkezünk a reggeli közös szakaszra, ahol a piros sáv felfelé húzott a mûúttól. Szembe megyünk a korábbi önmagunkkal, újra átvágunk az egynyomos ösvényen a susnyásban, ami nem is annyira susnyás, majd újra végigsétálunk a fiatal erdõn.


Végül megérkezünk Szárra, a sportcsarnok parkolójában alig látni már autót, odabent berzso keni sorra a mindenféle finom kenyereket. Megkapjuk a nagyon szép díjazást, egy bónusz impregnáló sprét, bedöntünk pár pohár szörpöt, majd élve Lépéshiba felajánlásával, autóval utazunk Budapestig. Egyszerûen nagyszerû túra a Vértesi Terepmaraton, mesebeli erdei tájakon, rengeteg szolgáltatással, kitûnõen jelzett útvonallal – külön öröm, hogy sok ismerõssel lehetett találkozni, mind a pontokon, mind a résztvevõk között. Köszönet a túráért a Csanya&Lupus csapatnak, a fuvarért – és a bevásárlós kitérõért – Lépéshibának és a társaságért Kerek repkénynek, Lépéshibának és Tincának!


-Kékdroid-


Képek

 
 
Bakony 50/25/10Túra éve: 20102010.04.07 19:37:08

Bakony 25


Röviden, erõsen fékez a V43 3222 pályaszámú gép három kocsijával, hogy a szállított két utastól mihamarabb megszabadulhasson Herend állomáson szombaton reggel. Ez a két utas Kerek repkény és jómagam, ha jól számolom, akkor az egész vonaton tartózkodó négy személyre (mozdonyvezetõ + jegyvizsgáló + mi ketten) 555 kW névleges teljesítmény jut, húha. Mivel szûk egy órával a rajtidõ elõtt érkezünk, van egy kis idõnk, amelyet például (vonat)fotózással is el lehet ütni, és persze a túrához szükséges ellátmány beszerzésével. Találunk is egy apró ABC-t, zárva, viszont amint visszatérünk az útra, a boltos néni szólal meg mögöttünk, hogy rögtön kinyit, ha a boltot keressük. Készleteink feltöltése után visszatérünk az állomásra, gyorsan lezavarjuk a nevezést, elrendezzük a nem csekély tömegû felszerelést a hátunkon. Meglódulunk.


Rögtön az elsõ útátjáróban keresztezzük a vasutat, gondolom a szervezõk – nagyon helyesen – rájöttek, hogy nem túl szerencsés gondolat átzavarni a teljesítménytúra mezõnyét egy biztosítatlan átjárón a Bakonyt átszelõ, aránylag forgalmas fõvonalon. Tehát átkelünk a fénysorompós átjárón, egy ideig aszfaltot koptatunk, majd – követve a rendezõi instrukciókat – balra térünk, megcélozva a sárga sávot. Ez a jelzés kissé ritkásan festett, jól jönnek a régebbi emlékek, különben okozhat némi fejtörõt a helyes irány fellelése. Visszafordulva csodaszép kilátás nyílik Herendre és kicsit odébb Szentgál felé, a háttérben a védett Szentgáli Tiszafás, délnyugat felé pedig a Kab-hegy zárja a láthatárt. Szinte kivehetõek a TV-tornyot kifeszítõ drótkötelek, annyira tiszta az ég alja is. Délkeleten Veszprém városának az épületei sorakoznak, a húszemeleteshez prímán betájolhatjuk a többi jellegzetes épületet. Elõttünk pedig a Középsõ-Hajag tornyosul, a táv egyetlen komolyabb emelkedõjével. Baktatunk tovább, elhagyjuk a dombhátat, az elkerített legelõrõl betérünk az erdõbe, a „kaput” gondosan visszacsukjuk magunk után. Fel-le hullámzik utunk, a két évvel ezelõtti helyen most nem találunk szúróbélyegzõs pontot – a mezõny jelentõs része nem is jön el erre, hanem az általunk elhagyott mûúton marad. Néhányan azért lelkesen jönnek mögöttünk, néha hallani a beszélgetésüket. Elérjük újra az aszfaltutat, itt kezdõdik a meredély, medvehagyma borítja az erdõ alját, elrágcsálunk pár levelet, hogy erõre kapjunk. Szükség is van rá, a cipekedésben kissé elcsoffadok, Repkény viszont mintha jobban bírná a strapát. Trappolunk tovább a téli álmából ébredõ bükkös-tölgyes erdõben, szinte észrevétlenül érünk fel a nyeregbe, ahol a szokásos katonai sátorban táborozik az elsõ ellenõrzõpont. Teát kapunk, vehetünk hozzá citromot, valamint szõlõcukorral kínálnak a kedves, vidám pontõrök. A meleg ital jólesik a kaparó torkomnak, a szõlõcukor erõt ad, tudom, hogy csínján kell bánni vele, ezért csak két szemet dobok be belõle. Kezdõdik az ereszkedés, hatalmas fák nyiladékában sétálunk, a terhelés által megengedett legnagyobb sebességünkkel, motivál a minél korábbi vonat elérése. Kanyargunk egy mély árok oldalában, majd hirtelen kibukkanunk az erdõbõl, elõttünk a Kõris-hegy hatalmas tömbje, alatta pedig Bakonybél ismerõs házai. Jobbra gulya legelészik békésen, viszont a két pásztorkutya már kevésbé jámbor, nagy ugatással futnak felénk, így elsietünk szépen, Öreghálás felé. Visszakanyarodunk dél felé egy hosszú, elnyújtott íven, sokan egyenesen célbaveszik az öreghálási házat, mi elbattyogunk a zsákkal az elágazásig, ahol is néhány kiránduló bukkan fel szembõl. Pontosabban csak mi hisszük azt, hogy kirándulók, õk is a túrán vannak, csak tudtak egy rövidebb utat. A pontig lassan megelõzzük õket, a mai napon nem utoljára.


Elérjük az ellenõrzõpontot, amely ezen a túrán PH névre hallgat – PecsételõHely – itt egy felettébb jókedvû pártól kapjuk meg az újabb bélyegzést, elválik a két táv, az ötvenesek innen térnek a Pápavár alá, mi pedig innen indulunk Csehbányára. Kicsit kilépünk, egy leirtott részre érkezünk, messzire látni a napsütötte tájon, menetelünk a széles, jól járható erdõgazdasági úton. Csak bízom benne, hogy a kitermelt farönkök nem az ajkai erõmûben végzik. Kezdem érezni a vállamat, Repkény is hasonlót tapasztal. Megelõzünk egy idõsebb sporttársakból álló kis társaságot, láthatóan nagy lelkesedéssel üdvözölnek, örülnek, hogy más is túrázik. Elérjük lassan Csehbányát, az apró falu gondosan rendezett és ápolt házaival nagyon kellemes összhatást nyújt. Átsétálva a kis helyiségen újra az erdõben találjuk magunkat, innentõl teljesen ismerõs az út, Repkényék még terepgyakorlaton is jártak erre, mintát venni. Most az algavizsgálat kimarad, inkább felvonszoljuk magunkat egy újabb dombra, szelíd bükkerdõben folytatódik az út, leereszkedve a következõ völgybe az utolsó ponton találjuk magunkat, az Országos Kéktúra útvonalán. Az ebédre készülõ pontõrök szerint mi vagyunk az elsõ áthaladók, ez az a tény, amely nem jelent az égvilágon semmit, mégis jó érzés. Az egyik pontõr a fejszével mutatja a helyes irányt, felfelé haladunk a Torna-patak mentén, egészen a Kéktúra éles töréséig, ahol is fel kell kaptatni egy rövid, de meredek emelkedõn. Kiérünk a mezõre, az égen nagyobb felhõk kergetik egymást, mi pedig elindulunk a cél, Városlõd felé. Szinte meg sem kellene lepõdnöm, hogy az Öreghálásról ismerõs társaság robban ki a bozótosból alig egy kilométerre a kék éles kanyarától, most sem kell különösebben felgyorsítanunk, hogy elhagyjuk õket. (Cserébe hallgathatjuk a burkolt kis beszólásokat késõbb, a vasúti megállóban, majd' egy órán keresztül – mégsem kellett volna annyira sietni.) Elõttünk lassan kibontakozik Városlõd teljes látképe, felbukkan egy helyütt a Kab-hegy is, majd elérjük az országutat és a Várnak a Várak! mozgalom kiírását. Most nem motivál a Hölgykõ-vár, annak idején is majdnem visszacsúsztam az ösvényen, amikor megpróbáltam felkapaszkodni nagy hátizsákkal, majd egyszer eljövünk és megnézzük külön. Felüljárón keresztezzük a 20-as vasútvonalat és aluljárón a 8-as fõutat, utóbbitól alig néhány percre van a sportpálya és így a cél. Kétféle kitûzõ közül választhatunk, sõt, még matrica is jár, fejenként egy, sõt, valami nápolyiszelet is jár, Repkény késõbb nagyvonalúan lemond a javamra az övérõl. Elsétálunk a vasúthoz, jönnek szembe a 10-es táv résztvevõi, rengeteg a gyerek, a többség lelkesen, vidáman trappol a cél felé.


Korrekt kis túra a Bakony 25-ös távja, gyönyörû és jól követhetõ útvonallal, kevés emelkedõvel, szép erdõkkel – rétekkel. Köszönet a rendezõknek érte és a pontokon való szíves fogadtatásért, valamint köszönet Kerek repkénynek a társaságért.


-Kékdroid-


Képk

 
 
Lepke (Vasas nagy 8-as)Túra éve: 20102010.03.25 19:06:36

Lepke 40


Elõhang


Álmosan kevergetem a kávét, miközben körülöttem mindenki lázasan készülõdik a túrára. Azért remélem, még megvárnak az indulással. Lássuk, mi kell egy ilyen túrához... kéthetes újság, Budapest térkép, összecsomagolhatós szatyor, az nem. A csavarhúzón gondolkodom egy kicsit, aztán a táskában hagyom, ki tudja, még elfelejteném visszatenni. Fel kellene öltözni: amúgy sincs kifejezetten túraruhám, most azonban még a szokásosnál is alább adom, amikor a szokásos utcai holmimat veszem fel. Bedobok négy liternyi löttyöt a zsákba, felõlem mehetünk.


A nevezés


Vonyarcvashegy felé utazva a Suzukiban Kerek repkény széles mosollyal meséli a Lepkén elõször induló öccsének, hogy mi már ilyen meg olyan sokszor jártunk ezen a túrán és csukott szemmel is eltalálnánk... illene már tudnom, hogy ilyenkor kapitális méretû eltévedéseket szoktunk mûvelni, vagy legalábbis agyonjelzett elágazásokat, kanyarokat benézni. Rövidke sorbanállás, kitöltött nevezési lapokkal – Repkény édesapjának a papírján elnéznek valamit, besorolják a 40-es távra, holott a 25-ösön indul. Sebaj, majd magyarázkodunk a pontõröknek, hogy hová tûnt a köztes rajtszám. Ja, idén új itinert kapunk: színes térképpel, alatta a jól bevált útvonalvázlattal, a lap túloldalán éppen annyi információval, amennyire szükség lehet. Érdekesség, hogy nem az egyes pontok közötti szintemelkedést írják le, hanem az adott pont tengerszint feletti magasságát.


Elsõ szakasz: Vonyarcvashegy – Büdöskút I.


Furcsa név, de ha egyszer így hívják szegény Büdöskutat, amely ráadásul a Keszthelyi-hegység egyik jelentõs csomópontja a turistautak szempontjából. Kisétálunk a faluból, a szokásos Balaton-menti vityillók között, néhányuk árát összeadva már egész csinos használt villanymozdonyt lehetne venni. Lassan elszakadunk Repkény édesapjától, elérjük a fenyõerdõt, szinte észrevétlenül emelkedik az út velünk a Petõ-hegyre, ahol a pontõrök a kilátó lábánál unatkoznak, kapunk egy kettest a pecséten. Fellátogatunk a kilátóba, ha már erre járunk, ez a mai elsõ ilyen létesítmény: hibátlan körpanoráma tárul elénk, alig párás az ég alja, dél felé jól látszanak a Balatonszentgyörgyön túli dombok, az már Somogy. Olyan jól elbeszélgetünk, hogy elindulunk szembe a mezõnnyel, Repkényék édesapja érkezik szembe és nem érti, miért adjuk fel a túrát – nem égõ, ááá, nem. Két futó sporttárs minket követve szintén belesétál a csapdába, nagy elánnal húznak el újra mellettünk. Elkezdünk enyhén ereszkedni, nincs különösebb látnivaló, elég az erdõ, a csend és a nyugalom. Rövid idõre zökkenünk ki a nagy harmóniából, amikor megelõzünk három leányzót, egyiküknél egész diszkréten szól a mobilról a zene. De gustibus non est disputandum, tartja a mondás, én azért ezt mégsem nevezném zenének. Haladás viszont a tavalyi évhez képest, hogy nem mindhármuknál szól egy-egy telefon, hanem összesen szól egy. Gyorsan elõzünk, visszaáll a csend. (Személyes megjegyzés, nem csak errõl a túráról, hanem úgy általában a túrákon való zenehallgatásról: ma már olyan jó minõségû, kicsi, könnyû fej- és fülhallgatók vannak elérhetõ áron, hogy aki mindenáron zenét akar a természetben hallgatni, az vegye a fáradságot és használjon ilyet. Ezzel mást sem zavar és a zenét is hallja. Tényleg, énekelni ér? Az is zene, valamilyen szinten és lehet, az is zavar másokat.) Amíg a zenés témán tanakodunk, lassan kiérünk a Büdöskút elõtti réthez, balra a Köves-tetõn lévõ adótorony emelkedik a táj fölé, elõttünk fenyves sötétlik, azon túl már az ellenõrzõpont vár. Két pontõr pecsétel, mosolyogva, kedvesen.


Második szakasz: Büdöskút I. - Büdöskút II.


Innen elvileg nagy nyugalomban haladunk lefelé a Bélap-völgyi pontig. A gyakorlat ezzel szemben azt mutatja, hogy simán elhúzunk kelet felé a piros sávon, ahol egyébként a rövidebb táv halad. Alig ötszáz méter után kapcsolunk, Repkény bevallja, hogy õ tehet róla, nem kellett volna olyan magabiztosnak lennie a rajtban. Visszamegyünk a keresztezõdéshez, közben medvehagymát rágcsálunk, lelki sebeinkre gyógyírként. Irány dél, szépen ereszkedünk is a következõ pontig, ahol három lelkes ifjú adja a pecsétet és az útmutatást a barlang felé.


Közjáték: Szoba-kõ-barlang


Szépen kitisztított, poros csapás visz a völgy aljára, széles nyiladék vezet tovább felfelé, de nekünk az most nem kell. Inkább nehezen járható, alig kitaposott ösvénymaradékot követünk egy magas sziklahasadékhoz, ez a barlang, amelyet a fiúk odafent olyan lelkesen ajánlottak. A hasadék aljában nem olyan régi tûzrakás maradványai, oldalt sziklamászók által ütött lyukak, nyomok figyelhetõk meg. Megfigyeljük, nyugtázzuk, sziklát nem mászunk, visszakapaszkodunk az útra – utóbbit csak képletesen, amibe kapaszkodni lehetne, az mind szúr, csíp, harap.


Vissza a második szakaszhoz


Trappolunk tovább az úton, elõttünk fel-felbukkan a Balaton víztükre, szépen ereszkedünk, elérünk egy mûutat, egy idõ után elkezdek aggódni, hogy elfogyott a jelzés. Nem fogyott el, csak ritkás, különben is, a letérõnk nyugat felé eléggé egyértelmûen jelzett lesz – nyugtat Repkény. A legutóbbi benézés óta azért vannak fenntartásaim. :) El is érjük nevezett letérõt, valóban nem lehet eltéveszteni, de ellenõrzõpont most nincs, sõt, hivatalból nincs, a barlangos pontot a Szépkilátó követi. Felkaptatunk a Szerelemdombra, megelõzünk egy jólszituált társaságot, majd lebattyogunk a felhagyott dolomitbánya mellett Szépkilátóhoz. Sosem értettem, mitõl lehet ilyen nevet adni egy országúti pihenõhelynek, most már tudom – az út túloldalán van egy kilátópont, valóban szép kilátás nyílik a tóra és a Tanúhegyekre. Ehhez a felismeréshez elég volt valahol egy pillanatra visszanézni még a következõ emelkedõ eleje tájékán. Trappolunk tovább Pele apó tanösvényén, ez a part a bemelegítõ a Márványkõfejtõ-hegyre, ennek a túrának a hangulati (és földrajzi) csúcspontjára. A Batsányi-kilátón újra találkozunk a Szerelemdombon megelõzött társasággal, egy hölgy lelkesen magyarázza, hogy a Szent György-hegy a Somló. Ki kell ábrándítanom, alig tévedett 35 kilométert, légvonalban. Beszélgetni kezdünk, elmondja, hogy õk bizonyos Tõzike-túrára jöttek, ami nem indult, helyette valaki mások legalább 25 kilométert akartak megtetetni velük. Kellemetlen. Lentrõl vonat kürtje hangzik, a 9632-es személyvonat döcög Becehegy megállóhely felé, tisztán látszik a megálló kis, fehér kockaépülete, elõtte két piros téglatest: egy Bz motorkocsi és a hozzá tartozó Bzx mellékkocsi. Továbbindulunk, menetelünk egy ideig az impozáns gerincúton, aztán egyszerre Kerek repkény elbizonytalanodik – biztos, hogy nem kellett még elhagyni a piros sávot? Hirtelen mindhárman gyanút fogunk, még szerencse, hogy utolérnek a Fantom Tõzike-túra résztvevõi és kisegítenek némi helyismerettel. Nem tévedtünk el, csak túlságosan gyanakvóvá váltunk. :) Emelkedõ következik, alig érünk fel rá Danival, amikor a kissé lemaradó Repkény megnyugtat, hogy még kétszer ilyen meredek lesz a következõ.


Nevezett kaptató valóban meredek, mégis felérünk egy szuszra, szép óvatos léptekkel, a hegytetõtõl már lehet tempósabban lépkedni. Azért tartunk egy pár pillanatnyi szünetet, csodás a kilátás dél felé, a nyiladék szép keretet ad neki. Visszatérünk a zártabb erdõbe, nyílegyenesnek tûnõ út visz a következõ ellenõrzõpont felé, amelynél már messzirõl látszik, ahogy a rövidtávosok érkeznek a piros sávon, szép nagy csoportokban. Szerencsénkre éppen két nagyobb társaság között futunk be a pontra, elintézzük a formaságokat, aztán indulunk tovább.


Egészen harminc méter után Repkény kinéz magának egy szimpatikus kis fatönköt, hogy õ ott most zoknit akar cserélni. Rekordgyorsasággal végez, indulunk, fiatal fenyves, aztán irtás kíséri az utat, továbbá elképesztõen sok magasles, ahogy valaki már írta elõttem. Pap Gábor szokás szerint elrepül mellettünk, egyikeként a kevés általunk is látott futónak a túrán. Nem sokkal távolabb egy farakásnál pihengetõ gyerekcsoportot próbál indulásra bírni a tanító néni. Eltrappolunk mellettük. Aztán megelõzünk egy négyfõs társaságot, fetûnik, mennyire felöltöztek egy laza 25-ös túrára, ilyen cuccal legalábbis a Kilimandzsáróra indulnék el. Kellõen sérti is az önérzetüket, hogy meg merjük elõzni õket, a beszólásaikat még halljuk egy ideig. Kíváncsi vagyok, hogy aki ennyire nem bírja ki, hogy megelõzik, mit szólna egy Mátrabércen, vagy egy Kinizsin? Lassan, kanyarogva, ereszkedve megérkezünk a Szent Miklós-forráshoz, iszunk pár kortyot Repkény bögréje segítségével sorbanállás közben. A pontõrök itt is mosolygósak, vidámak. Kerek repkény vízmintát vesz az egyik pocsolyából, borzasztóan sajnálva, hogy a tavaly még vígan tenyészõ mocsár eltûnt. Késõbb derül ki, hogy ebben is voltak mágneses bacik, de nem olyan márkájúak, mint amilyet keresett. Haladunk tovább, keresztezzük az adótornyot ellátó távvezeték nyiladékát, majd elérjük a Kutyasírokat, szolgálat közben elhunyt rendõrkutyák nyugszanak itt. Széles utat követünk egészen Büdöskútig, megint.


Harmadik szakasz: Büdöskút II. - Vonyarcvashegy újra


A quadosok eddig sem voltak a kedvenceim és félek, már nehéz lesz megváltoztatni a véleményemet róluk. Amikor visszatérünk Büdöskútra, éppen egy népes szlovén quados társaság pislog tanácstalanul – késõbb tudjuk meg Mészáros Andrástól, hogy egy természetvédelmi õr megbüntette õket kemény tízezer forintra. Kíváncsi vagyok, Szlovéniában mennyi lenne a bírság, ha quaddal közlekednének egy nemzeti parkban, fogadnék rá tíz tolárban, hogy több, mint 40€. Visszatérve a puffogásról a túrára, a ponton elsõrangú zsíroskenyérrel fogadnak és hasonlóan elsõrangú a tea is, még egy repetát is kuncsorgunk a vidám pontõröktõl. Újabb emelkedõ következik, immár Pad-kõre, ahol újra elõvehetjük az itinert és újra kilátót mászhatunk. Különös, hogy ide nem nagyon akar feljönni senki, pedig az építmény távolról sem olyan ingatag, mint amilyennek tûnik. Körülnézünk, innen is szép a kilátás, ha kicsit magasabban lennénk a fák koronája fölött, az egész túra útvonalát szépen végig lehetne követni. Lesietünk a hegyrõl, Repkényt hívja az édesapja, hogy merre tartunk, mert õ most érkezik a célba. Késõbb még ránk telefonál néhányszor, erõsítendõ a motivációnkat. Mi azonban még a Z+ jelzés hosszú egyenesét tapossuk, tölgyerdõben és néhol fenyvesben.


Még a Csereze-hegyi pont elõtt megelõzünk egy néhány fõs diákcsapatot, nekik például borzasztóan elegük van már a túrából, bár ezt másképpen fogalmazzák meg. Annál nagyobb öröm lesz majd nekik célba érni, kitûzõt, oklevelet kapni – szól az egyik, türelmesebb énem. Minek kellett õket túrára hozni, elvégre a plázában megtalálnak mindent, ami õket érdekli, itt csak idegenül, kényelmetlenül érzik magukat (mint én egy plázában) – szól a másik, cinikusabb énem. Elhallgattatom õket/magamat, megérkezünk a pontra, ahol sokkal fontosabb dolgaink is adódnak, mint a tudathasadásos vitatkozás. Egészen pontosan meg kell kóstólni a pontõrök által oly kedvesen kínált házi fehérbort, igen ízletesnek bizonyul, köszönet érte! Így feltuningolva talpalunk lefelé, nem kihagyva a felhagyott bánya megcsodálását és a fiatal fenyvesen való átkelést sem. A trükk az, hogy kb. ötven méter után, amikor már csak alacsony fenyõfák vannak tõlünk keletre, figyelni kell a jelzéseket, egy szakaszon sûrûn festették fel õket a vékony fatörzsekre. Egy meredek, csúszós vízmosáson vezet le a jelzés, oda kell figyelni a lépésekre, hogy ne a fenyõ fogjon meg és lehetõleg én se a fenyõt. Nagy nehezen leverekedjük magunkat, a mezõny többsége a falu felé kerülve teszi meg ezt a szakaszt, nem hibáztatom õket.


Negyedik szakasz: Vonyarcvashegy széle – Vonyarcvashegy vasútállomás


Átszaladunk a 71-es úton, melyen kora tavaszhoz képest eléggé nagy a forgalom, majd ráfordulunk a part felé vezetõ keskeny mûútra. Népes csoport mellett megyünk el, a vasúti átjárónál Mészáros Andrásékkal futunk össze, itt még elhagyjuk õket, késõbb csatlakozunk egymáshoz. Keresztezzük a 26-os vasútvonalat is és nem figyelve a közeli padon ülõ két leányzóra, felkaptatunk a meredek, benõtt csapáson a Szent Mihály-dombra. Feltûnik, hogy senki nem jön utánunk, sõt, senki nincs a tetõn – a pont a fára ragasztott papír szerint leköltözött a szél miatt. Aha! Megvan, miért ültek lent a lányok. Néhányan becsületbõl felmásznak azért a tetõre, itt kapunk cukorkát Andrástól, bónusz szolgáltatásként, ha már nem jutottunk el a februári vasútmentõ túrára. Lesétálunk a ponthoz, megkapjuk a túra utolsó elõtti bélyegzését, a pontõrök azért igyekeznek mindenkit a domb megmászására buzdítani. Remélem, már csak a kilátás kedvéért is. Ballagunk tovább, újra vasúti átjáró, újra házak. Visszatérünk Vonyarcvashegyre, majd, sûrû forgalomban szocializálódott emberek módjára nem merünk lelépni a zebrára amíg erre egyértelmû lehetõségünk nem nyílik. Várhatunk egy darabig. Az utolsó emelkedõ van elõttünk a túrán, a falu névadójaként is mûködõ Vas-hegy. Jó meredek, a tetõn András mester most csokival örvendeztet meg, valamint egy ajándék kitûzõvel, hogy Repkénynek is legyen (az UKK Kisjubileumin én kaptam). A kilátóból megint megpróbálkozunk a „kompakt géppel távolról vonatot fotózni” címû mutatvánnyal, aránylag jól sikerül a mûvelet. A kilátó alján rápillantunk a pontõrök irodájára, tudjuk a résztvevõk számát és azt is, hogy hányan haladtak már át elõttünk. Nem mintha különösebben számítana. Leballagunk a hegyrõl, vissza az utcára, ismét át kell jutni valahogy a fõúton, egy nagyobb lélegzetvételni autómentes idõszakban ez sikerül is. Rákanyarodunk a célegyenesre, megérkezünk, lefékezünk. A rendezõktõl átvesszük a szokásos, szép díjazást, újításként mosolyognak hozzá. :) Köszönet a túráért nekik, és a társaságért Kerek repkénynek és tesójának.


Utóhang


Lentiig a szemembe tûz a nap a kocsiban, hiába variálok a napellenzõs és a manuális eltakarással, mindkettõ eredménytelen, ahogy kanyargunk a zalai dombok között. A beszélgetésbõl kiderül, hogy Repkény öccse is csatlakozik azok táborához, akiknek tetszett a Lepke. Vagyunk már néhányan.


-Kékdroid-


Néhány kép

 

 
 
Dél-Börzsönyi kilátásokTúra éve: 20102010.03.17 20:41:20

 Dél-börzsönyi Kilátások 40


A dunakanyari települések vasútállomásai és megállóhelyei kivétel nélkül kiváló panorámával rendelkeznek, így Zebegényben is elütheti azzal a T. Utas a vonat érkezéséig tartó idõt, hogy bámul ki a fejébõl a környezõ hegyekre. Amikor megérkezünk, ebbõl a bámészkodásból még nem jár sok, viszont sikerül még egy fotón elcsípni a 025-ös Flirtet (nem flört, mielõtt kirobbantok egy vasútbuzi vs. nyelvész háborút), amint elsuhan Szob felé. Kerek repkény sürgetésére átsétálunk az iskolába, ez a mûvelet körülbelül két percet vesz igénybe, sok ismerõs nevez, beszélget, készülõdik éppen, itt még több a régen látott sporttárs, mint egy hete a Bükkben. Nevezés, rajtolás, irány a hegy: a túra elsõ felére összpontosul az emelkedés kétharmada, ráadásul micsoda kétharmada! Elhagyjuk Zebegényt, a kellemes fõteret a templommal, a Trianoni Emlékmûvet, az idõjárás ráerõsít a helyszín szomorú hangulatára. Mi kaptatunk tovább, elengedjük a K+ jelzést Nagymaros felé, az útvonalról néha látszik a Duna, a Visegrádi-hegység a túlparton. Mellettünk a 70-es vasútvonal egyik legszebb mûtárgya, egy terméskõ viadukt, kár, hogy vonat épp nem jön. A folyón megrakott uszály pöfög lefelé, nálunk látszólag alig gyorsabban, mégis, hamar elveszítjük szem elõl. Még mindig fölfelé megyünk, a térképen nem tûnik olyan magasnak, viszont annál meredekebbnek a pont, ameddig kapaszkodni kell. Végül elérjük a Bodzás-pihenõt, majd néhány méterrel odébb V63-152 sporttársékat, akik minimális késéssel érkeznek a pontra – gyorsan kapunk tõlük bélyegzést, aztán ki-ki megy tovább a maga útján. Suhanunk vissza a part felé, meredek lejtõn, vén erdõben kanyarog le velünk az ösvény. A hegyoldalban futó szûk utak és az olvadás elõrevetítenek már bizonyos elõre várható nehézségeket, mint a csúszós, lassan járható út, amelyeket eddig egy laza vállrándítással elhanyagoltam. Egészen pontosan egyáltalán bele sem gondoltam. Egyelõre azonban még nem kell semmiféle nehézséggel szembesülnünk, leérünk a forráshoz, kisétálunk a vasút mellé, elrongyol mellettünk egy 5341-es motorvonat, de alig látszódik belõle valami a sûrû növényzettõl. Rövidesen újabb emelkedõ következik, újra fel kell kapaszkodnunk magasra, egyre magasabbra. Közben a túlparti hegyeket bámuljuk, amikor erre lehetõségünk van és nem a csúszós utat kell figyelnünk, ahol egy rossz lépés hirtelen pár méter ereszkedést is jelenthet. Trükkös.


Elérjük a következõ ellenõrzõpontot, egy kis peremre lehet kisétálni, a túra nevéhez méltón szép kilátás nyílik a Dél-Börzsönybõl a Visegrádi-hegységre. Emelkedünk, tovább, egyre meredekebb úton, szerencsére a terep is egyre sziklásabb és nem kell attól tartani, hogy visszacsúsznánk a hegyoldalban. Körülöttünk egyre alacsonyabbak, vékonyabb törzsûek a fák, talán az állandó szél miatt nem tudnak sudárabbra megnõni. Felérünk a Szent-Mihály-hegyre, ahonnét egészen a nyeregig szaladunk, nem sportosak vagyunk, hanem egyszerûen így könnyebb lejutni csúszkálás nélkül. Végre, megint emelkedõ, irány a Hegyes-tetõ, ahol újabb ep. van, és a Julianus-torony, amelyet vétek lenne kihagyni. Nem is okoz csalódást a kilátás és az, hogy akármerre nézek, zord felhõk alatt zord hegyeket látok, egyfajta misztikus hangulatot ad a helynek. Leérve a toronyból szaladunk majdnem egészen Köves-mezõig, itt a frissítõponton opcionális kiegészítõket – sör, forralt bor – lehet vásárolni. Utóbbira szavazunk, jólesik. Szükség is van rá, mivel a következõ szakasz a Gerendás büféig tart és odáig még egész sokat kell emelkedni, ami a kisebbik gond. A nagyobbik gond az, hogy az ösvény járhatósága az olvadás miatt érdekes helyzeteket produkál – elõnyben vannak azok, akiknek alacsonyan van a súlypontjuk. Nekem speciel nincs és ez komikus helyzeteket tud teremteni – ilyen például, hogy egy helyütt szabályosan egy álltó helyemben indul el velem az ösvény lefelé, amikor valakire várunk, hogy túljusson egy trükkösebb tíz méteren. Nemsokára kibukkanunk egy nyíltabb helyen, megint kilátópont, megint egy csomót fényképezünk, hogy elengedjünk (jó messzire) egy sporttársat, aki láthatóan nem tudja rendeltetésszerûen használni a túrabotjait. Az idõnk véges, így most kimarad a Zamenhof-kilátó, pedig az út szépen jelzett odáig – majd, egyszer, ha nagyok leszünk és nem szorít a szintidõ, kitérünk oda is. :) Lebattyogunk az egyre mélyülõ sárban, mellettünk úgy suhan el Pap Gábor, mintha tíz centivel a felszín felett közlekedne. Újra kiérünk a vasút mellé egy rövidke szakaszra, egészen a büféig, ahol bónt kapunk, ezt a változatosság kedvéért megint forralt borra váltjuk, ki kell használni, amíg tart a szezonja. Belekukkantok a menetrendkönyvbe, elvileg rövidesen van egy páros személyvonat, szerencsére Repkényt nem kell sokáig gyõzködnöm, hogy megvárhassuk, fényképezésre. Nem is kell sokáig várni, pontosan elhalad, mi pedig megcélozzuk a következõ meredek emelkedõt a Só-hegy felé. Nehezítésképpen sáros is, így hiába az újabb hatásvadász kilátás a hátunk mögött, meglehetõsen morcos hangulatban érjük el a hegytetõt. Megváltás kiérni a szalagozással jelzett mûútra, itt újabb Dél-börzsönyi kilátás fogad, méghozzá körbe mindenfelé. Impozáns.


A mûút súlyosan sérült állapota miatt a legtöbb errejáró autós nagy óvatossággal közlekedik, szerencsére, mivel így kisebb esélyük van elütni szegény gyalogos turistákat. Elhagyjuk a kátyúkerülgetõket, felsétálunk az országútra, ez jobb állapotban van, szerencsénkre most nem jár erre egyetlen önjelölt ralipilóta sem. A Rózsakunyhónál vidám pontõrök (mint mindenütt), elmesélik, hogy innentõl csak még több sár lesz, meg Morgónál egy meredek, amit nem fogunk szeretni. Lottózniuk kellene, tényleg több sár lett (igaz, késõbb) és tényleg nem szeretjük a meredeket Morgónál (nagyon nem). Odáig azonban még igen sokat kell menetelni, eleinte fölfelé, aztán fölfelé és még egy kicsit föl. A rövidke szakaszon, ahol a 40-es táv szembemegy önmagával, Nagy Attila (immár szembejõve) figyelmeztet, hogy jó lesz, ha tudunk úszni. Megfontolandó. Az út állapota innentõl erõsen ingadozó, néhol könnyen és gyorsan járható, néhol viszont a kelleténél vendégmarasztalóbb. Hogy ne csak arról írjak, hogy hol mekkora sárral találkoztunk, leírom, hogy ez a szakasz egyébként igen hangulatos, néhol egy-egy magányosan álló hétvégi ház csempészi a közelbe a civilizációt, no meg a kör keresztmetszetû fém villanyoszlopok. A Gál-hegy után már lehet hasítani, Repkénnyel ki is lépünk egy kicsit, aztán megpillantjuk a kilátást. Eláll a lélegzetünk, olyan szép, elõttünk terül el az ezüstösen csillogó Duna egészen Vácig és még azon is túl. Tõle balra a Naszály tömbje tör a magasba, tõle jobbra pedig a Dunabogdány fölé magasodó hegyek. A távvezeték nyiladékában viszont lehervad a mosolyunk. Hódara szakad ránk, amíg ereszkedünk, az egyébként egészen leirtott susnya alattomosan beleakad a nadrágunkba, a cipõnkbe, próbál kigáncsolni, belénkg vágni. Repkénynek kicsit felhasad a nadrágja, hogy ne hasadjon tovább, megragasztjuk, jobb híján celluxszal. Végre leérünk, elõttünk kanyarog a 317-es keskeny nyomközû vasútvonal, amely Kismarost köti össze Királyréttel. Morgónál van a pont, csokit adnak és mindenféle földi jó innivalót, le is döntünk két pohárnyit. Közben megérkezik a vonat, két kocsit rángat az Mk48 2014 pályaszámú mozdony, mindkét kocsi zsúfolásig tele van. Elköszönünk a kedves, örökvidám pontõröktõl, újabb etap áll elõttünk, a kisvonat látványa még a morálomon is javít egy kicsit. Hangulatos.


Mély völgyben folytatódik utunk, patak kanyarog az aljában, jónéhányszor át kell kelnünk rajta, vagy éppen felette-mellette kell kanyarogni az úton. Ez a szakasz nagyon csöndes, egészen a hurok zárásáig nem találkozunk egy teremtett lélekkel sem. Követjük a patakot, hol az egyik, hol a másik parton trappolunk, egész hosszan benyúlik a hegység felé a nyaralóövezet, most azonban a házak némák, elhagyatottak. Lassan elhagyjuk a völgyet és kikapaszkodunk belõle, széles utunk egy mezõn bukkan ki az erdõbõl. Elõttünk, északnyugat felé félelmetesen magasodik a Magas-Börzsöny a sötét felhõk alatt, de ha délre tekintünk is ugyanolyan zord az ég. Két hegy között, a távolban hirtelen felbukkan az esztergomi Bazilika, fantasztikus látvány. Egy darabig battyogunk még a nyílt, szeles réten, majd elérjük újra a zöld sávot, a 40-es táv mezõnyének a vége még most igyekszik Morgó felé. Újra hódara kezd el szakadni, ez azonban most nem zavar, mert az út annyira sáros, hogy nem tudok foglalkozni a csapadékkal. Túlságosan leköt annak a kivitelezése, hogy megálljak a lábamon, sõt, haladjak is elõre. Ez utóbbi tevékenységet egész Zebegényig kell ûzni, innentõl erõs dagonya jellemez majdnem minden útszakaszt. Pusztatoronynál háromfõssé emelkedik a létszámunk, Tinca ér utol és lassít le hozzánk, ami igen jó, mert így megoszlik a figyelmem a sáron való egyensúlyozás és a beszélgetés között. Pusztatoronyról jó meredeken visz le az út, elhaladunk a minden oldalról erõsen védett tó mellett, irány immár Törökmezõ, mint utolsó pont. Átvágunk a Békás-réten, felcaplatunk a Kéktúra útvonalára, immár megint tudom, merre járunk, hurrá. Törökmezõig kényelmetlen sárdagasztás következik, ott viszont kapunk narancsot és/vagy almát, tetszés szerint. Most valahogy nincs kedvem enni – annál nehezebb az egyensúlyozás – elrakom a gyümölcsöt és megyünk tovább. Párszor ránézünk a térképre, hogy Tinca megtalálhassa a Czerovszki-követ, ám a számításainkat keresztülhúzza a friss fakitermelés, amely megszüntetett minden tájékozódási pontot, amelyhez viszonyíthatnánk. A kõ kimarad és belehúzunk, trappolunk a néhol enyhébbé váló sárban, végül megpillantjuk Zebegény szélsõ házait. Felemelõ.


A faluban nem is megyünk olyan sokat, mint azt a térkép sejteti, de lehet, hogy a lendület visz be – ugyanakkora erõkifejtéssel sokkal gyorsabban lehet haladni mûúton, mint a ragadós dagonyában. Egy nyomóskútnál megállunk, lecsapatjuk a bakancsról a sarat a lehetõségekhez képest. Repkény továbbmegy, én követem, majd végül Tinca is utolér, így érkezünk meg a célba. A díjazás szép, az oklevél nagy (nálam viszont van dosszié, hohó! :)), a virsli finom, a tea még finomabb. Elüldögélünk még egy kicsit, majd elbúcsúzunk Tincától, elindulunk az állomásra, jegyet venni. Összefutunk még az éppen érkezõ Tibettel és VadMalaccal, majd -rafter- érkezik, rajta csudálatos módon nincs is annyi sár. Végül a menetrend szerint késõ vonat, amelyre 35 perc késést mond a forgalmista, percre pontosan érkezik a megállóba és percre pontosan áll meg a Nyugati pályaudvaron. Köszönöm a társaságot mindenkinek – Repkénynek külön azért is, hogy elviselte a sár miatti morgolódásomat – és köszönöm a túrát a BTHE-nek, látványos útvonalat sikerült összerakni.

 


-Kékdroid-


flic.kr/s/aHskS9FBM1

 
 
Bükki kilátásokTúra éve: 20102010.03.10 19:10:21

Bükki Kilátások '10


A menetrendi mezõben 87-es számot viselõ vasútvonal 68 kilométer hosszan, a Bükk keleti és északi peremének legszebb részein átkelve köti össze Eger városát Putnokkal. Személyforgalom 2009. december 13-tól csak a vonal alsó szakaszán, Eger és Szilvásvárad állomások között, 34 km hosszan zajlik, jellemzõen Bzmot motorvonatokkal. A 87-es vonal Eger és Eger-Felnémet állomások között, 8 km hosszan villamosított, ezen a szakaszon rendszeres a teherforgalom is. A vonal jelentõsebb személyforgalmú állomásai Egervár, Szarvaskõ, Bélapátfalva, Bélapátfalvi cementgyár és Szilvásvárad-Szalajkavölgy. Utóbbi megállóhely a vonalon díjszabás szempontjából 31,5 km-nél található, idõszakosan jegypénztár is mûködik. Szilvásvárad-Szalajkavölgy megállóhely arról is nevezetes, hogy innen indul a Bükki Kilátások elnevezésû teljesítménytúra.


Amelyre idén sikerült újra eljutnunk Kerek repkénnyel.


Egész sokkal a rajtidõ és egész kicsivel Gethéék után érkezünk meg, édesanyám hathatós közremûködésével, aki gyorsan hazasiet, hogy a kedvenc filmszínészével kapcsolatos eseményekbõl egyetlen momentumról se maradjon le. (Milyen hasznos is, ha az ember szülei megtanulják az internetet használni... :)) Benevezünk gyorsan, elkallódott az elõnevezésünk, de elhiszik, hogy kaptunk visszaigazoló levélkét, gyorsan kitöltjük a papírokat. Induláskor egy igen ismerõs autóból igen ismerõs túrázók integetnek: Tibet és VadMalac érkeznek meg. Csatlakozunk az éppen induló Lükepék-Gethe-RitaB-Jámbor négyeshez egy idõre, aztán szétszakadunk, ez az a túra, ahol az elején mindenkinek érdemes a saját tempójában menni, mert a hegy erõs és csak kellõ tisztelettel szabad közeledni felé. Bekanyarodunk a Kelemen-székére vezetõ Z+ jelzésen a Bácsó-völgybe, rögtön az elején megelõz a nem sokkal utánunk rajtoló KuJoMi. Nem sokkal késõbb sétáLós bácsi lassít le mellénk egy pár szóra, akit sikerül egy kis közlekedésszakmai hírrel megörvendeztetni, efölött érzett örömében – vagy más miatt – aztán besétál a hipertérbe. Ballagunk tovább a fagyos talajon, néha egy-egy erõsebb vízfolyásnál enyhe sárfoltok fogadnak. Ébredezik az erdõ, délkelet felõl egyre több napsugár világít be a völgybe, de mi otthagyjuk a völgyet és a napsütötte tisztásokat, ahogy lassan elkezdõdik a kaptató az elsõ hegyre. A réges-régi földsánc mellett érünk ki a gerincútra, itt fogad az elsõ bükki kilátás, mellettünk fut a Horotna-völgy, balra, kelet felé másik hegyvonulat tornyosul a völgy fölé. Óriási bükkfák között kaptatunk fel a Kelemen székére, a hegytetõn lévõ tisztáson találjuk az elsõ bóját, rajta a szúróbélyegzõt. Itt kellene megemlíteni az igazolókartont: nem az itiner hátuljára kell pecséteket gyûjteni, hanem egy külön igazolólap oldalát kell sorra kilyuggatni. A lap nagy elõnye, hogy éppen elfér rajta egy vázlatos, áttekinthetõ rajz az útvonalról, amely szinte fölöslegessé is teszi a szöveges leírás használatát. Lesietünk a meredek, kissé csúszós kaptatón a Katonasírokhoz, örömmel látom, hogy szépen gondozzák, rendben tartják õket. Újabb meredek part következik, nem kapkodjuk el a mászást, szépen, az erõt jól beosztva jutunk egyre magasabbra a kanyargós mélyúton. Elhagyjuk a Bél-kõ felé törõ jelzéseket, sûrû fenyves mellett érjük el az Õr-kõ-rétet, ahol már néhányan lefelé igyekeznek a hegytetõrõl. Felsietünk a sziklás ösvényen, a tetõn szép kis tömeg gyûlt össze, az elsõ nagy mászás után jólesik egy kis pihenõ.

 


Körülnézek, alattam az egész Bükk, elõttünk messze a Várhegy tömbje, azon túl a sort záró Nagy-Eged, azon is túl az Ostorosi-tó és talán a Tisza-tó tükre csillan meg a láthatár szélén? Kelet felé a Pes-kõ emelkedik majdnem velünk egyforma magasra, nyugaton pedig a Mátra kék tömbje zárja a látnivalók sorát. Visszatérve is nagyszerû látvány. Felér Kerékgyártó Peti, köszönünk egymásnak, igazol, aztán lesuhan a hegyrõl. Mi is elindulunk Repkénnyel, szépen lassan, mert erõsen csúszik az út, amely visszavisz a rétre. Szembejön Jámbor, újabb találkozásunk örömére precízen koreografált hanyattesést mutatok be, a nagyobb hatás kedvéért kétszer is. RitaB azonban már hiába készíti a fotógépet, ott már nem sikerül elesni, viszont a lejtõ alján Repkénynek kell megfognia, akinek fejlettebb egyensúlyérzéke révén könnyebben mennek a hegyrõl lekapaszkodós bûvészmutatványok. Irány a Kék jelzés, most Bánkút felé vesszük az irányt a tábla szerint. Leereszkedünk a Pes-kõ-kapunál, elhaladunk a Pes-kõ mellett, óriási bükkösben követünk egy sporttársat, így igen szépen eltévedünk, és majdnem visszakapaszkodunk Pes-kõre. Ejnye. Ilyenkor nem sikerül mindig olyan higgadtnak lenni, amilyennek szívesen álcázom magam, ezért aztán jól nem szólok semmit, amíg Repkény fel nem vidít azzal, hogy megpillant egy terepszínû nadrágos úriembert, aki szintén nem a jó úton van, de legalább a jó irányban. Leérve oda – ahol õ már nincs ott, mert megtalálta közben a helyes utat – elindulunk megint rosszfelé, de legalább nem vagyunk egyedül, mert jónéhányan fordulunk vissza immár a teljesen helyes ösvényre. Repkény szerint a Körbe-körbe a Pes-kõ körül címû mozgalmat teljesítettük, ezzel feloldja az én morcosságomat is.


Bandrás61 újra megelõz, mivel õ is megnézte, hogy milyen érdekes a Pes-kõ alja, nem sokkal késõbb pedig megérkezünk végre a Cserepeskõ-barlangnál lévõ újabb ellenõrzõpontra. Igen finom almával és ropival kínálnak, amíg Repkény az igazolólapokkal bajlódik, én gyorsan pecsételek egyet a Bükk Szirtjei füzetbe, ezt a mozgalmat is jó lenne idén (újra) megcsinálni. Elhagyjuk a pontot és barátságos õreit, átsétálunk a hegyoldalon, ahonnét újabb látványos kilátás lassítja a bámészkodásra hajlamos túrázókat. Eme bámészkodás közben elõz meg Csanya, aki bemutat Futóbogárnak, majd elporoszkálnak, ahogy ez a futóknak általában szokása. Menetelünk tovább, nézelõdve, nem elkapkodva a lejtõket és az emelkedõket sem – az Õserdõhöz érve pihenõt iktatunk be, iszunk pár kortyot. Maga az erdõ most kopár és csendes, hiányzik egy kicsit az a légkör, amit itt megszoktam, talán a tél miatt van ez. Felkaptatunk a következõ hegyre, jó meredeken kell a kerítés mentén feljutni a következõ bójához, ahol újra rendeltetésének megfelelõen alkalmazzuk a szúróbélyegzõt. Megint lejtõ, aztán az elsõ szakasz utolsó emelkedõje: Tar-kõ. Itt érjük utol a meglepett Gethééket, akik nem teljesen értik, hogyan is kerültünk mögéjük, aztán megmagyarázzuk a rejtélyt. Felérünk Tar-kõre, a Nap néhány sugara átverekszi magát a felhõk közötti réseken és megvilágít egy-egy foltot az alttunk elterülõ hegyek oldalán. RitaB megkínál egy kis csúcs-csokival, megint szúróbélyegzünk, majd irány a síház. Lükepék figyelmeztet, hogy nem egész négy óra alatt sikerült a túra nem egész egyharmadát megtennünk, ez minden, csak nem túl nagy sebesség. Sebaj, innen lehet jól feljönni, mint a talajvíz.


Neki is vágunk a Bükk-fennsíknak, hosszú, kényelmes fejezet következik, amelyet az elején néhány hóborította töbör díszít. Nemsokára elérjük a fennsíkot átszelõ mûút egyik ágát, rögtön egy erdészeti jármû ijeszt meg, mivel lopakodó üzemmódban közlekedik mögöttünk. Elengedjük, megköszönik. Ballagunk a lefagyott, néhol jeges úton, erdõk, rétek váltják egymást, nem gyõzünk nézni, közben RitaB mesél a múlt heti LeFaGySz rendezésrõl és arról, hogy a Yeti jövõre a Bükkbe látogat. Nos, arra már igazán nem lehet majd kifogás, hogy messze van... :) Elérjük a Nagy-mezõt, látjuk a bóját, amelyet majd csak visszafelé kell meglátogatni, az elágazásban a másik irány a két kút: Csipkéskút és Bánkút felé vezetne. Mi inkább elballagunk a síházig, ahol a pontõrség egyik ifjú tagja profi fotógéppel fotózza az érkezõket (lehet kapni a képbõl egy másolatot?). Odabent csupa finomság várja az éhes túrázót: meleg tea és zsíroskenyér, hegyekben, valamint hagyma, piros arany, gulyáskrém – ilyet még nem ettem, de ízlik – tökéletes az ellátás. Le is ülünk Repkénnyel az egyik asztal mögé, hogy ne legyünk túlságosan útban a fel-alá mászkáló többi túrázónak, elköltöm szerény, nyolc-tíz szelet kenyérbõl álló ebédkémet. Rövid szusszanást követõen indulunk tovább, ideje kicsit meghajtani a futómûveket, kicsit kilépünk a fennsíkról lefelé vezetõ úton, ami elõször persze emelkedik, ahogy a Kis-Kõhát alatti nyeregbe kapaszkodunk. Innen jön a túra egyik legkényelmesebb szakasza, sok a lejtõ, némi emelkedéssel megspékelve, hogy ne unjuk el nagyon magunkat a földbõl kibukkanó sziklaalakzatok bámulása közben. Rejtett pont következik, vagyis, annyira nem is rejtett, de erre nem emlékszem, hogy régen is lett volna. Pedig két évvel ezelõtt már biztos volt, megnéztem otthon. Mellettünk, párhuzamosan mûút követ minket, csak tudom, de autó most nem jár erre, nem veri fel zaj az erdõt, hacsak nem a mi lépteink, lélegzetünk zaja.


Megérkezünk a pazsagi elágazáshoz, ahol a lányok nem hagyják, hogy a zöld sáv felé vigyem õket rozsdálló emlékezetemmel, elvégre a Bükki Kék jelzést kell követni, amely egy kis ideig a mûutat követi. Rövidesen elérjük Pazsagot, két emu, mint õshonos bükki madár figyeli kíváncsian, ahogy odasétálunk egy fura, narancssárga-fehér jószághoz és papírral etetjük, de nem ízlik neki és inkább visszaadja. Rövidke emelkedõn gyaloglunk tovább, a kék-sárga fonódott jelzés sörösdobozra festve pislog vissza ránk egy fán, ha van eredeti módja a jelzések felfestésének, ez mindenképpen különdíjas köztük. Leereszkedünk a Hosszú-völgybe egy hosszú, benõtt lejtõn, ezt az utat nyáron lehet, hogy nem választanám, fõleg nem rövidnadrágban, így is kissé vendégmarasztaló. Odalent egykor jobb állapotú kocsiút fogad, gyalogolni azonban tökéletesen jó, ez vezet le a Hór-völgybe, amelyen egy régi térkép tanúsága szerint egykor rendszeres buszjárat közlekedett. (Ez az a szöveg, amelyet sok beszámolóban el lehet sütni, nem kerestem vissza, de biztosan írtam már. :)) A két völgy összefutásánál a Hór-patak fogad, a változatosság kedvéért az úton, mivel az árkot a törmelék betömte és a vizet felduzzasztotta. Próbaképpen keresek egy elég hosszú botot és leengedem az árok mellett, majd' másfél méternyit kell nyomni, amíg eléri az ideiglenes tó fenekét. Kicselezzük a patakot egy jól irányzott ugrással, aztán nézzük a parton álló, függõ különös jégalakzatokat, amelyek idáig megúszták az általános olvadást. Nemsokára megérkezünk az Ódorvárra vezetõ emelkedõ alatti pontra, ez a vége a kényelmes etapnak, innentõl a célig újabb adag szint örvendezteti meg a hosszú lejtmenetben megfáradt túrázót. Elindulunk, majd rövidesen szét is esik a társaság, Kerek repkény is és RitaB is és én is a saját tempónkban próbálunk felérni az egyre meredekebbé váló parton. Végül kibukkanunk a dózerúton, nagyszerû, innentõl már nincs messze a forrás, a házikó, majd a hegytetõ, ahová tökéletesen beillik a vár romja. Elképzelem, ahogy a marcona rablók annak idején hosszú leereszkedés után kifoszthatták a Miskolc felé igyekvõ kereskedõket, majd egy jó kis hegymászás után visszatérhettek a várba. Nekik sem lehetett egyszerû dolguk. A tetõn engedélyezünk magunknak még egy pihenõt, újabb adag csokival kínálnak minket, eszünk, iszunk, továbbmegyünk. Természetesen fölfelé, miért is ne, egy hegyrõl egy másik hegyre a legjobb felmenni – persze, nem megyünk fel a hegyig, csak egy nyeregbe, onnan pedig hosszú lejtmenet következik majdnem egészen Völgyfõig.


Itt a szokásos szíveslátás fogad, lelkesítõ szavak, meleg tea, nápolyi, ropi, banánkarikák, miegyéb. Perfekt. Irány az utolsó fejezete a túrának, a Török út, az idegölõ. Pedig ennek is megvan a maga szépsége és így, hogy elbeszélgetjük a távot, nem is olyan veszedelmes – fõleg, hogy errõl az útról is sok látnivaló vár, ha nem menetelünk el mellette, és a kilátás a Bükk Köveire csak egy ezek közül a látnivalók közül. A Vasbánya-tetõ alatti elágazás után a túra utolsó emelkedõjén kell már csak felérni, még éppen, hogy világos van, nincs még szükség a lámpáinkra, mégis, jó érzés, hogy ott vannak a táskában. A Kövesdi-kilátóról már a közvilágítás fényében fürdõzõ Bükkzsérc, Noszvaj és a távolabbi falvak terülnek el alattunk, elõttünk. Az utolsó lejtõn még lekocogunk, majd a turistaházban kedves szavak fogadnak, Imaroék gratulálnak, megkapjuk a szép, igényes oklevelet és a hasonló mintájú kitûzõt. Leülünk, eszünk egy-egy tányér meleg levest, aztán elbúcsúzunk mindenkitõl, irány az országút, levezetõ kis séta a sötétben, a csillagos ég alatt. Köszönöm mindenkinek a társaságot, Kerek repkénynek, RitaB-nek, Lükepéknek, Gethének, Jámbornak és nagyon köszönöm a rendezést az Egri Spartacus SE-nek, kiváló túrát kaptunk tõlük, a Bükkben pedig láthattuk, hogy gyönyörû tájak rejtõznek hazánkban.


-Kékdroid-


Képek, utólagosan

 
 
Téli TihanyTúra éve: 20102010.02.20 12:11:39

Téli Tihany 20


A hó az arcomba csap, rögtön, ahogy kiérünk a Belsõ-tó mentén futó turistaútra. Nem rossz. Elborzadva gondolok arra, hogy a Bakony felõl lecsapó légtömegek folyamatosan szembõl fognak érkezni, szünet nélkül, amikor majd nem sokkal az elsõ ellenõrzõpont után északnak kanyarodunk. A következõ gondolatom, hogy milyen jó kis kezdõ teljesítménytúra lesz ez így Kerek repkény szobatársának és az õ barátjának: Reninek és Gergõnek. Nos, most belekóstólnak a jóba, lehet, a célban majd meg kellene pendíteni, hogy akkor most menjünk tovább, Kemencére, mert nemsokára rajtol a Börzsöny Éjszakai. :) Lefotózom a Belsõ-tó hófödte partját, majd sietve elrakom a gépet és a többiek után eredek. Még nagy a vidámság, a sebességünk annál kisebb, igaz, ennek nincs sok köze a kedélyállapotunkhoz, sokkal inkább ahhoz, hogy a szél folyamatosan visszapótolja a letaposott ösvényre a hiányzó havat. A rajtoláson olyan hamar túlestünk, hogy nem gyõztem csodálkozni: beneveztünk Vándor Csillagnál, beszéltem pár szót Tincával, akinek utólag úgy tûnik, mégis lett kedve Börzsöny Éjszakaira menni (ugye-ugye :)), majd Repkény már integetett is, hogy miért nem indulunk.


Az itinert nem sokáig volt alkalmam tanulmányozni, mert ha nem Kerek repkény vágja zsebre, akkor a szél tépte volna ki a kezembõl egy óvatlan pillanatban. Itt jegyezném meg, hogy az itiner vérprofi, de a szalagozás – és az egynyomos ösvények – miatt nem sokszor volt szükségünk a térképvázlatra. Betérünk az erdõbe, irány az Aranyház-gejzírkúp, nincs messze, felmenetel közben ér utol Tinca és Budai-H.G., majd rövidesen Hevér Éva is. Tinca bevallása szerint nem sietnek, megnyugtatom, hogy mi még annyira sem, a gejzírkúpon még együtt nézzük a hóban, szélben is lenyûgözõ kilátást, de õk hamar ellépnek. Mi utánuk eredünk, mérsékeltebb sebességgel, gyakran félreállunk elengedni a nálunk gyorsabban haladókat. Teszünk egy kis kitérõt az Átjáró-barlanghoz, az elsõ pont itt fogad minket, biztató szavakkal és szintén biztató hatású dianás cukorkával. Nagyszerû. A Tihanyi-félszigetre oly jellemzõ kõalakzatok megint – mindig – lenyûgöznek, ahogy elhaladunk mellettük. Visszatérünk az Aranyház alá, egy pinceszerû épületben mindenféle kõalakzatokból kerítettek ide egy gyûjteményt, megnézzük, a társaság ügyeletes környezettudós-jelöltje gyors elõadást tart, de odakint hiába folytatná, a szél messzire viszi a szavait. Most következik a túra neheze: nem a szél zavar igazából, hanem az, hogy nincs rendes út. Hiába húztam a számomra túrázáshoz legkedvesebb és leginkább alkalmas lábbelit – nagy, nehéz bakancsot – ennek most nincs nagy jelentõsége. A bakancsba is bejut a hó és az ösvényt úgyis újra ki kell taposni, majdnem szó szerint. Azért valamennyi nyom még van. Gyakran kiállunk, elengedni a nálunk fürgébben haladó sporttársakat, sokan megköszönik, sokan csak lehajtott fejjel menetelnek tovább a szembeszélben. Megelõznek Mészáros „Túrázz a vonatért!” Andrásék, akikkel egy jó ideig kerülgetjük egymást, amíg valahol a Csúcs-hegy gerincén végleg el nem lépnek. Elérjük a Külsõ-tó szélét, a sûrû nádas némileg lefogja a szelet egy rövid idõre, majd újra telibe kapjuk az áldást. Páran egy balra térõ, emelkedõ dózerúton próbálják ki, milyen lehet rövidebb úton eljutni a pontra, szerintem arra nem rövidebb, legfeljebb hamarabb érnek az erdõbe. Majdnem két órával az indulás után újra autózajt hallok, amelynek egyetlen szempontból van jelentõsége: a 71-es út közelsége most egyben az Apáti-templomromot is jelenti és a szembeszél végét is. Végre.


A frissítõpont is ide települt ki, mivel traktornál gyengébb eszközzel nem egyszerû megközelíteni a jópár kilométerre a félsziget belseje felé álló erdészházat. Itt ráadásul a körülmények miatt nagyobb szükség is van rá, nekem legalábbis szinte megmentõ érzés forralt bort inni, meg pogácsát majszolni, utóbbiból el is tüntetek vagy hatot. Van még édes péksütemény is, meg piskótatésztás valami, ebbõl Repkény eltesz egyet, nekem jobban esik a sós étek. A két elsõbálozó lelkesedésén a hófúvás nem rontott sokat, ez jó jel, mert most az emelkedõk következnek. Nem meredekek, nem magasak, viszont jó sok van belõlük és hosszan hullámvasutazunk innen gyakorlatilag az utolsó pontig, a Kálváriáig, ahogy az az itineren szereplõ szintmetszeten is jól látszik. Elindulunk, fölfelé, szépen, komótosan haladunk. Az ösvény itt szintén egyemberes, mégis sokkal egyértelmûbb, járhatóbb, mint eddig volt. Felmászunk a Nyereg-hegyre, újra megállapítást nyer, hogy a Tihanyi-félsziget és a Balaton csodaszép. Alattunk a tó fodrozódva befagyott vize, néhány helyen kör alakban, mintha egy-egy óriási bögrét tettek volna le, elvékonyodik a jégpáncél. Készül néhány csoportkép, nézelõdünk, szemlélõdünk, ahogy az itiner is írja. Nemsokára felkapaszkodunk a Csúcs-hegyre, gyors pecsételés után továbbállunk, a ponton kitett papírlapokon rajta van, hol tartunk most a távban és mennyi van még hátra. Leereszkedünk a meredek parton, vissza az ösvényre, amely jól csúszik. Megnézzük a Gejzír-forrásbarlangot, pihenünk egy kicsit az elsõ nagyobb emelkedõt túlélve. Ez különféle mókás helyzeteket teremt, fõleg, hogy a két lány a társaságban inkább szánkózik a már amúgy is kicsúszkált úton, Gergõ már ügyesebb és a hóban ereszkedik le, én meg a bakanccsal vágok magamnak lépcsõket, oldalazva az úton. Az elengedjük-a-gyorsabbakat-elv továbbra is él, kihasználom a lehetõséget a fotózásra és a bámészkodásra. A Balaton túlpartja, a somogyi dombok már ködbe vesznek, nyugat felé a Tanúhegyeket is inkább csak sejteni, mint látni lehet. Újabb emelkedõ, majd újabb lejtõ következik és hamarosan megérkezünk a Nemzeti Park õrházához, ahol érdekes módon valamit nejlonba csomagolva téliesítettek, de ötletem sincs, mit rejthet a kék fólia. Itt még a nap is elõbukkan egy kis idõre, addig süt le ránk, amíg felérünk a Hálóeresztõ ponthoz. Magán-frissítõpont: elõkerülnek a szendvicsek, a tea a termoszból, egy kis csokoládé. A két elsõbálozónk lelkesedése töretlen, lassan kezdenek fáradni, ami nem csoda, tekintve a terepviszonyokat és a bakancsaik okozta lábfájdalmakat. Majd belerázódnak. :)


A Kerek-hegy a következõ állomásunk: sûrû, fiatal erdõben kanyarog az ösvény, nehezebb kiállni, mert nemigen van hová. Odafent a szélben sír a sok acélszerkezet és az õket kipányvázó sodronyok. Lejtõ, kevésbé csúszós, kevésbé meredek, mint az eddig megszokottak, majd újra elérjük a lakott vidék határát, egy kicsit újra mûúton haladunk. Hirtelen kanyarral felkaptatunk az Akasztó-dombra, az emelkedõ folyamatosan egyre meredekebbé válik, odafent kedves szavakkal és almával/mandarinnal kínálnak a pontõrök. Repkény megnyugtatja útitársainkat, hogy innentõl sokáig nem lesz emelkedõ, akkor viszont nagyon. Addig viszont igen príma kilátóhely következik, most Balatonfüred látványában gyönyörködhetünk, sokkal messzebbre nem látni, a déli partból már semmi nem mutatkozik. Óvatosan leereszkedünk, vissza Tihanyra, megtaláljuk a 15-ös táv letérését az iskola felé, de erõsek vagyunk, elõször a hajóállomást vesszük célba. Repkény beáll néhány hóember mellé, de az álcázása lehetne jobb is. :) Lesétálunk a hajóállomáshoz, a pontõrök itt igazi Utas rolóval és meleg teával kínálnak, csoda tudja, hol találtak még ilyet, de szerencsére még létezik. Elbúcsúzunk, továbbmegyünk, el a hullámzón befagyott tó mellett, újabb emelkedõ következik, fel az Óvárra. Ez már csúszósabb, mint az eddigiek, néha elesünk (esnek a többiek, valami csoda folytán én most nem, de érzem, hogy meglesz még ennek a böjtje), de már nem okoz akkora derültséget, mint eleinte. Felbattyogunk a Barátlakásokhoz, a pontõr odakint veszi el a papírt és beadja egy, az ablakon kinyúló kéznek, majd a kéz már lepecsételve adja vissza az itinereket. Mit nem tud a régi technika! Elköszönünk, tovább emelkedik velünk az út, mi pedig megadóan emelkedünk vele. Az Óvár-hegy tetején csodaszép körkilátás fogad: jószerivel az egész eddigi útvonalat végig tudjuk követni, a felhõkön túl lassan lefelé ballagó, délutáni Nap sejtelmes fényében. Mellettünk a Tihanyi-félsziget egyetlen kiemelkedõ pontja, amelyre a mai túrán nem kellett felmenni: a Kis-erdõ-tetõ. Nem mintha nagyon hiányozna. Elsuhan mellettünk egy feketébe öltözött árny, Marosi Attila tesz még egy kört a 10 km-es távon, a 20-as után. Elérjük a Kálváriát, az utolsó pontot egy utolsó utáni emelkedõ végén. Emlékmû, elõtte három kereszt. Lefelé elõttünk hever Tihany és a fölé tornyosuló Apátság, Magyarország kevés fennmaradt királysírjainak egyikével.


Visszatérünk újra a faluba, elsétálunk az Apátság elõtt – a túra résztvevõjeként ingyen megnézhetnénk, de ez most kimarad. Végigballagunk a falun, majd, körülbelül semennyi tartalékkal a szintidõben (amúgy célzárás van) bezuhanunk a célba. Az éppen távozóban lévõ Mészáros András készít rólunk egy célfotót, majd besétálunk az iskolába. Odabent az elsõ, akivel összefutunk, a túranaptárakkal pózoló Gethe úr, de ott van a közelben Olahtamas, Annamária és Vagdalthús, kicsivel (sokkal) arrébb Lükepéknél lehet túranaptárhoz jutni. Beállunk a sorba, mind a négyen, megkapjuk a szép nagy kitûzõt és az emléklapot, valamint egy nagy adag kupont és egyéb szórólapot. Repkény beáll a sorba virsliért, közben én beszerzem az éves naptáradagot, aztán leülünk, eszegetünk. Megkérdezem a két elsõ teljesítménytúrázót, hogyan érzik magukat, de a Börzsöny Éjszakait nem merem megemlíteni. Meglepõen vidámnak bizonyulnak egyébként. Lassan összeszedjük magunkat és visszatérünk Veszprémbe. Köszönettel tartozom útitársaimnak, akik elviselték a szövegelésemet, Gergõnek, hogy biztonságban elvitt minket Tihanyba és vissza, és természetesen a BTHE-nek és v63 152-nek, hogy megrendezték ezt a túrát. Köszönet az olvasónak a türelemért, hogy elviselt egy ilyen hosszú írást egy ilyen rövidke túráról!


-Kékdroid-


Képek

 
 
A híd túl messze van...Túra éve: 20102010.01.20 18:57:17

A Híd túl messze van... 90 km


Nem is akartam elmenni erre a túrára. Most még nem. Aztán suvlaj, a gátak nagy szerelmese addig biztatott engem is (nem kellett sokáig) és Kerek repkényt is (õt kicsit tovább), amíg hirtelen azon kaptam magamat, hogy el szeretnék menni idén erre a túrára. -rafter-, az alföldi túrák másik gyûjtõje, egyenesen azt írta, hogy ebbõl nem lesz kedvem logaritmust számolni és milyen igaza lett! A mentális felkészülés jegyében jól lementettem magamnak az eddigi összes beszámolót és unalmas estéken végigolvastam mindet. Ezáltal kissé fellelkesültem, azzal áltattam magam, hogy jól bírom a monotóniát és a síkvidéki túrázást, elvégre voltam már Sóút Extrán is, vagy mi. Nem lövök le semmiféle poént azzal, hogy már most elárulom: mindkettõben tévedtem, méghozzá nagyot. Megnéztem továbbá a térképen: Szeged egészen közel van Algyõhöz, meg Makóhoz is, nem tûnik olyan soknak az a táv. Autóval. A fizikai felkészülést azzal tudtuk le, immár kettesben Repkénnyel, hogy egy szép éji sétát tettünk Székesfehérvár környékén, kevés szinttel, sok aszfalttal.


A túra elõtti napon aztán elutazunk szépen Budapestre, ahol a metró szerencsére hajlandó közlekedni és elszállít minket a megadott találkozási pontra, ahol suvlaj és -rafter- már vár ránk egy ideje. Hosszú és eseménytelen út következik Szeged általában napfényes városáig, melynek során fõleg ködöt látunk és néha más jármûvet, de fõleg ködöt. Ez intõ jel kellene, hogy legyen a jövõre nézve, de nem foglalkozom vele. A napfény városában elsõ utunk hová máshová vezethetne, ha nem egy nagy-nagy áruházba, feltankoljuk készleteinket, ezután következik a szállás felkutatása – közben elhatározom, hogy ha legközelebb Szegeden járok és lesz elég idõm, beutazom a város egész villamos- és trolibusz-hálózatát. Az ATIKÖVIZIG épületénél belebotlunk néhány ismerõsbe: Vaddino, petami87, Vándor Csillag, vasssalmos is itt várják a lehetõséget, hogy benevezzenek és elfoglalják a szállást. A túra adminisztrációs gyengeségei itt ütköznek ki elõször, nevezetesen az elküldött nevezési lapjainkat a másik rendezõ kapta meg és a jelek szerint Makó és Szeged között semmiféle kommunikáció nem zajlik. Szépen lassan azért elrendezõdnek a dolgok, feljutunk a szobába, amely kollégiumokhoz edzõdött szemem számára egészen magas komfortfokozatot mutat. Egyetlen dolog nem tökéletes, a zuhanyzó; szerencsére már eleve úgy készültünk, hogy fürdeni itt úgysem fogunk, különben komoly megpróbáltatás lenne a tisztálkodás. Elkezdjük a vacsorát, közben Vándor Csillaggal bõvül társaságunk, aki egy pótágyon kénytelen aludni, középen. Evés után még ijesztgetnek egy darabig, gátakkal és unalommal, majd a kinti beszélgetés monoton morajára elalszom.


Reggel a rajtolás korántsem zajlik olyan nehezen, mint vártam. A várakozás közben találkozunk a Moiwa – e b o l a – Lépéshiba trióval, erõsen kocogva tervezik a távot, hajrá! Rövid várakozás után megkapjuk a kitöltött itinert, szegény Repkény nevét elírták, sebaj, a korrekció gyors, alapos és ugyanolyan szép szabványbetûkkel íródik. Hivatkozott itiner egyébként egyszerre szórakoztató és hasznos, sõt, esztétikus is: szórakoztató a pontokra írt szolgáltatás (tea-csoki-bély); hasznos a térkép és esztétikus az egész egy darab, kétoldalas, A/5-ös lap tömör átláthatósága. Ezzel felvértezve kell nekimenni a gátnak, rögtön az épület mellett és ezzel kell végül leereszkedni a gátról (esetünkben inkább zuhanásról lehet beszélni) ugyanott. Fel is sétálunk nevezett árvízvédelmi létesítményre és balra kanyarodva megkezdjük a hosszú vándorlást, nagyjából végig a következõ ötösfogatban: Kerek repkény, Vándor Csillag, suvlaj, -rafter-, Kékdroid. Az elsõ dolog, ami feltûnik a hajnali sötétben az, hogy a Tisza kicsit kintebb látogatott a mederbõl, mint ilyenkor szokása neki, így majdnem végig az elárasztott ártéri erdõt láttuk az egyik oldalunkon. Az ártéri hétvégi telkek tulajdonosai persze többnyire tisztában vannak a folyó ezen képességével, de olyan megoldást, mint itt, még semelyik folyó mentén sem láttam: a telek szabályos négyszög alakú kis szigetet foglal el, egy házilag barkácsolt híd vezet a gát tövéhez. Repkény lefotózza a képzõdményt. Nem sokkal késõbb egy buszfordulónál leszaladok a gátról, hogy az ottani kukánál megszabaduljak a vacsora során keletkezett hulladéktól, majd ugyanott visszaszaladok a gátra és utolérem Repkényt. Ezzel a plusz 4 méter szintemelkedéssel komoly lélektani elõnyre teszek szert. Menetelünk tovább, lassan elmaradnak a város fényei jobbra mellettünk, kiérünk a pusztába, csak a gát marad és a mellettünk nagyon lassan folydogáló víz. -rafter-rel megyünk együtt egy darabon, kettesben, suvlaj és Vándor Csillag elõrehúztak, Kerek repkény szintén, de nem annyira, hogy utolérhesse õket. Mellettünk balra komoly dolgok épülgetnek, kõolajat, földgázt keresnek, nem sokkal arrébb hasonló építmények sorakoznak. Késõbb is, a Tisza mellett nagyon sok nyomásfokozó és egyéb gázüzemi telepet látunk, a gázvezetékek nyiladékai az ártérben is látszanak. Az algyõi MOL-telep viszont nem látható a ködben, megvagyok nélküle valahogyan. Elérjük az M43-as autópálya (autóút?) építkezésének a helyszínét, a gát eddigi kellemes harmóniáját megtöri a feltúrt föld, elhagyjuk, visszaáll a nyugalom. Nemsokára talán megépül ez a gyorsforgalmi út is és akkortól a makóianak nem kell üvöltözve beszélniük a fõutcán, hogy meghallják egymás szavát a kamionok állandó robajától. Maradunk továbbra is a gáton. Elsuhan mellettünk idõnként egy-egy futó, többnyire többen mennek együtt, de elõfordul néhány magányos harcos is, le a kalappal elõttük.


Lassan felbukkan elõttünk Algyõ települése, a gátõrház rögtön a falu déli csücskében foglal helyet. Utolér két sporttárs – vagy mi érjük õket utol? - elkezdünk beszélgetni, megismerjük Radiánt. Lemennek a pontra, én még fotózok egy kicsit. A kis házcsoportot fenyõvel ültették körül, lesétálunk. Odabent kedvesen fogadnak, megkapjuk a bélyt, egy-egy szelet Vadász csokit. Korlátlan mennyiségben vételezhetünk továbbá teát, rögtön kezdésnek tele kérjük a termoszt, legyen késõbbre is valami, ami felmelegít. Kifelé menet megcsodáljuk a helyi kommunikációs állomást („Zivatar idején a csatlakozót ki kell húzni!), ámuldozunk. A teraszra nyíló ablakon két kislány integet a túrázóknak, mosolyogva, visszamosolygunk – hátha pár év múlva õk is itt fognak menetelni, gátõrné nagymama és gátõr nagypapa legnagyobb csodálkozására. Irány az elsõ híd. Elsétálunk a templom mellett, a falon tábla mutatja a 2006-os árvízkori vízszintet: 1055 cm. Kegyetlen. Összehasonlítás céljából: a tábla kb. olyan magasan van, mint a templom körüli házak ajtajainak teteje... Kicsit késõbb aszfaltút vezet át a gáton, belemegy a Tiszába, az itineren lévõ kistérkép ide utat jelöl, át a Tiszán, az országtérkép viszont nem. Ennek még utána kell járni.


Lassan kiérünk a 47-es (Szeged-Debrecen) országútra, ennek a hídján kelünk át a félelmetes, sötétszürke, száguldó Tiszán. Mellettünk a 135-ös vasútvonal hídjának szép, kecses vasszerkezete zöldellik. Átérünk. Lekanyarodunk a fõútról, a mellékút Nagyfa és Maroslele felé visz, egy ideig a gáton. Tanyavilágban járunk, tõlünk kicsit odébb már Hódmezõvásárhely területén lépkednénk, legalábbis a közigazgatás szemszögébõl. Repkény megint elhúz, most Vándor Csillaggal, -rafter- és én alkotjuk a hátvédet, késõbb suvlajt is összeszedjük. Nemsokára elhagy minket a mûút, jól járható, füves gáton ballagunk tovább. Ez a környék annyira nyugodt, annyira nem sietõs, hogy még a gátra felvezetõ földutak is a gáttal párhuzamosan, hosszan, ráérõsen érkeznek fel – egyrészt, erõsítik a gátat, másrészt, így alapjáraton is felpöfög a Niva. Elhagyjuk a Györpölési Szivattyútelepet, a gépházat száz éve idetették, azóta talán csak festeni kellett, a szerelvények is hasonló korúnak tûnnek. Közeledünk a nagyfai Állami Kiolvashatatlan Nevû Objektumhoz – a börtön külsõ védvonalát a Tisza alkotja, maga az épület a ködben nem látszik, a kinti kapunál autók, kisbuszok gyülekeznek, teli látogatókkal. Egy ideig „Zárt terület” táblák kísérik utunkat, majd elmaradnak, újabb szivattyútelep következik, hajókormány méretû elzárókkal. A táj, amely kísér, monotonnak tûnik, pedig valójában nem az: mindig van valami érdekesség, amelyre felfigyel az ember, és a ködös végtelenbe veszõ gáton az „érdekesség” fogalma kiterjed mindenre, ami nem szántó, ártéri erdõ, vagy éppen gát. Újra találkozunk az M43-as épülõ Tisza-hídjával, itt jobban látszik a híd jelleg, odébb lánctalpas daru áll a gát kellõs közepén. A monstrum fel sem tûnne egy Budapest belvárosi építkezésen, de itt ez a legmagasabb objektum a 400 kV-os hálózat oszlopai után. Ballagunk tovább. Köd, gát, mégsem unalmas, igaz, ez nagyban köszönhetõ a folyamatos beszélgetésnek. Nemsokára jobbra tõlünk kovácsoltvas kerítés, -rafter-rel lemegyünk, megnézzük: õ a Porgány-foki zsilip, épült 1885-ben, befalazták 1896-ban. Szépen feltárták, a masszív kõtömbök és a téglák a régi idõk betonkorszak elõtti építményeit idézik. Menetelünk, lassan a ködben felsejlik a következõ házcsoport, körülötte fûz, fenyõ, néhány tuja. Ez a Holt-Tiszai gátõrház, a második pont, 31 km. Második ellenõrzõpont: tea, mandarin, bély. Itt is kedvesek, lelkesek, pihenünk, feltöltõdünk teával. Aztán újra ki a melegbõl, fel a gátra és irány a Maros gátja. Itt van a tápéi rév túlpartja, szépen festett piros négyszög jelzés vezet arra, kár, hogy víz alatt áll az egész. Megtudjuk, hogy a piros sáv, amelyet egy ideje követünk a gáton, az E7 európai hosszútávú vándorút része és talán Mindszenttõl Makóig a gáton halad. Durva. Sétálunk tovább a távírópóznák tövében, már nem zajonganak, mint Nagyfa környékén tették, ahol hallani lehetett az információ áramlását a vezetékekben. Irány a Maros gátján Makó, el sem lehet téveszteni, legalábbis a gátat. Jobbra víz, most éppen a Maros, balra puszta. Néha egy-egy tanya, néha felbukkan valamiféle gázbányászati objektum, majd újra odaér mellénk a maroslelei országút, az út szélén kegyhely, kereszt. Maroslele nem látszik, eltakarja a köd és a távolság.


Utunk még mindig nem mondható unalmasnak, ide-oda kanyarog, követi a folyóból levágott holtágak szélsõ vonalát. Nemsokára azonban kiegyenesedik, ráfordulunk Makó irányára és eljutunk a következõ pontra, íme a Feketecsárdai gátõrház. Marosi Attila érkezik velünk egyidõben, majd tova is siet, a pontõrök csodálkozva figyelik, mint általában a futó, sietõ embereket. Mi inkább a leülést választjuk, Balaton szelet az ellátmány és az elmaradhatatlan tea. Útra kelünk, suvlaj és Vándor Csillag szokás szerint szépen lassan elhúznak, most -rafter- is csatlakozik hozzájuk, õk még bírják a nagyobb sebességet. Mi már kevésbé, a bal combomba valaki mintha beinjekciózott volna pár kiló cementet, amúgy más bajom nincs. A köd miatt nem teljesülnek azok a rémképek, amelyekkel a beszámolók is és útitársaink is ijesztgettek, miszerint Makó templomtornya már órákkal az odaérkezés elõtt látszik. A térképen nyílegyenesnek jelölt úton is van egy-két trükkös jobb-bal-jobb kanyar, a levágás megtiltásáról a megáradt Maros gondoskodik. Elérünk egy emlékmûvet, földbe szúrt vasgerendákon szép tábla, amely az 1970-es árvíz elleni hõsi védekezésre emlékeztet. Szépen lassan sûrûsödni kezdenek az épületek, nagyon érdekes, egy-egy zsebkendõnyi földdarabhoz tartozik egy kis házikó.


Megérkezünk Makóra, a város határában Repkénnyel megállunk pihenni. Fáj a lába, az enyém inkább fáradt és beállt, nem elõször és nem is utoljára nyújtok egyet, jólesik hallani a roppanásokat. A gátról való letérésnél felirat fogad, köszöntenek Makón, már csak 1500 méter az ellenõrzõpont. Nem mérem le. A fõút mellett csak kiabálva tudunk társalogni, a forgalom mértéke elképesztõ. Pláne, hogy az átrobogó gépszörnyek nem zavartatják magukat a fékberendezés túl gyakori használatával. Amúgyan Makó igen szép város, legalábbis, az a kevés, amit látunk belõle, nagyon megnyeri a tetszésemet. A kitûnõen követhetõ szalagozás mentén elérjük a József Attila Gimnáziumot, jó a megérzésünk, miszerint oldalról kell támadni az épületet, meg is találjuk az iskola hangulatos menzáját. Elõször bélyt kapunk, az úriember megkérdezi: „Továbbmennek?”. Tovább. Azért pihenünk bõ háromnegyed órát, a többiek, ránk várva, ennél többet is. Nagyon finom a zsíros kenyér, a hagyma és a süti is, két pofára tömöm magamba, mintha egy hete nem ettem volna. Kerek repkény sósborszeszes krémmel tuningolja megfáradt tagjait, a szer hat, mert úgy pattan fel, mintha most indulna el a túrán. Indulásunk idején futnak be Vaddinoék, majd cr_lupin és petami. Kicsit arrébb -rafter- még bemegy a boltba, mi pihengetünk Vándor Csillag és suvlaj addig tovahaladnak, de késõbb még találkozunk velük. Addig azonban túl kell élni a következõ hidat és az odáig vezetõ utat. Repkény és én felapplikáljuk a láthatósági mellényeket, nem mondom, hogy emiatt, de némelyik kamionos egészen kulturáltan lelassít, a többi változatlan sebességgel és közelségben dönget el mellettünk. A Maros alattunk sötét masszaként folyik a Tisza felé, nem látunk sokat belõle, csak amennyit a közvilágítás sárga fényû lámpái látni engednek. Mellettünk megint vasúti híd, a 121-es vonalé, amely Újszeged állomást köti össze Makón, Mezõhegyesen és Kétegyházán át Békéscsabával.


Elérjük újra a gátat, szalag leng a behajtani tilos táblán, itt várnak suvlajék, együtt indulunk tovább. Ez a halálszakasz, legalábbis az elbeszélések és a krónikák tanúsága szerint: 20 km ellenõrzõpont nélkül. Eleinte csak mosolygok: friss vagyok és jóllakott, erõre kaptam a makói pihenõtõl és az ételtõl. Jó ideig követ minket a fõút, sûrûn követik egymást a jármûvek. Egyszerre ismerõs zaj üti meg a fülünket, vonat zakatol a távolban, Repkény még videóra is veszi az elhaladó Bz-t, az esti Békéscsaba-Újszeged személyvonatot. Ballagunk tovább a sötétben, a szelvénykövek stabil, állandó kísérõinkké válnak, megjelölik minden 100 méter megtételét. Ez eleinte mókás. Késõbb már nem az. Egyáltalán nem. A nagy lendület valahol Ferencszállás környékén törik meg, amelyet -rafter- majdnem leferencvárosoz. Csuda hosszú egy falu, az bizonyos. Itt állunk meg elõször egy hosszabb pihenõre, hogy erõt gyûjtsünk a deszki ellenõrzõpont megközelítésére. Az elbeszélések szerint odáig kell kibírni, onnan már könnyebb lesz. Felkelünk a sorompóról és battyogunk a gáton elõre, lefelé a folyón. Az út minõsége ezen a parton sokkal gyengébb, mint a túlsón volt, több a sár, a mély keréknyom a gát tetején. Az is lehet, hogy csak azért érezzük rosszabbnak, mert nem látjuk tisztán az utat, botorkálunk, néha nagyot csobbanok egy pocsolyában, nem zavar, a bakancs megvéd a víztõl és a sártól. Sötét van, csak Klárafalva távolodó fényei mutatnak némi támpontot a haladásunkkal kapcsolatban. Nem tudom, mennyit megyünk ezen a szakaszon a következõ pihenõig, csak ballagunk, egyre csökkenõ lelkesedéssel beszélve. Ekkortájt kezdek el egyre kapitálisabb ostobaságokat és közhelyeket pufogtatni, ezúton is elnézést kérek érte – ezután a néma csend jön. Klárafalva merõleges utcájánál – a fõútra merõleges – Kerek repkény úgy dönt, hogy õ annyira fáradt, hogy ráfér egy kis fekvés a gáton. Így is tesz, közben csipszet és csokit zabálunk, jólnevelt fogyasztó módjára. A zsemlét már nem bírnánk befogadni. Leguggolok, majd amikor felállok, meglepve tapasztalom, hogy a lábaim jó tíz kilóval megint nehezebbek lettek. Megbeszéljük, hogy a következõ pont már csak öt kilométerre van, Repkény pedig kijelenti, hogy soha többé nem jön HTMV túrára, sem hosszúra, sem rövidre. A 90-es szelvénykõnél én is aláírom ezt a kijelentést. Visszagondolva, ez még inkább a hiszti, mint a józan belátás megtestesülése, sõt, amikor a 80-as kõnél megismétlem, még az is inkább csak a lelkesedés hiányát jelenti.


Talpalunk elõre, egyenesen elõre, mintha a gát belevinne a folyóba: az ártéri erdõ fekete tömege egyre jobban fölénk magasodik, míg végül hirtelen balkanyart teszünk, megcélozzuk a Deszk-Fehértói gátõrház pislákoló fényeit. Megtippeljük a távolságot, egész pontosan, majd lassan, de biztosan megérkezünk. Ezen a szakaszon már nem nagyon szólal meg egyikünk sem. A pont maga a mennyország: meleg van, ágyakra telepedhetünk, teát kapunk és almát és bélyt is, sõt, egy Playboy is van. Lehet, hogy egy kör kanasztába is be lehetne szállni, de nem tudok kártyázni, ellentétben a pontõr hölgyekkel, akik szorgosan verik a blattot. Suvlaj és -rafter- úgy gondolják, ideje indulni, Repkényt és Vándor Csillagot sem kell nógatni, hogy jöjjenek. Induláskor érkeznek meg Vaddinoék. Megint felmegyünk a gátra, ez már az utolsó etap, ez már sima ügy kell, hogy legyen. Másoknak. A következõ két óra számomra nagyjából arról szól, hogy hárman megyünk egymás mellett Repkénnyel és Vándor Csillaggal szótlanul, a fejlámpám fénye kb. három méterre világít el és a környéken sehol nincs egy fénypont sem, amelyet be lehetne tájolni. Csak a sötétség és a köd. Nem a nyári alföldi sötétség, melegben, holdfénnyel és csillagokkal az égen, amikor a környezõ falvak lámpáinak fénye pettyezi színesen a láthatárt. Ez a téli, ködös sötét, amelyben a lámpa a saját lehelletemet világítja meg, a távolban legfeljebb csak a sötét sötétet tudom megkülönböztetni a falu, város feletti kicsit halványabb sötéttõl. Deszk és Szõreg mellett úgy megyünk el, hogy egyáltalán nem érzékelhetõ belõlük semmi. Emellé társul a teljes és tökéletes csönd, amelyet csak a saját lélegzetünk sóhaja és a lépteink sárban cuppanó vagy éppen kövön, aszfalton koppanó zaja tör meg. Az út nem esik jól, sem a sáros, pocsolyás, sem a köves-aszfaltos. Utóbbi talán még rosszabb is. Nem beszélünk, nem olyan a hangulatunk. Néha Repkény megjegyez valamit, én talán válaszolok rá két szóval, de az is lehet, hogy ez fordítva történik. A szelvényköveket nézem, akaratomon kívül. Nem akarom látni, de ha nem nézek oda, az agyam a félelmetes ingerszegénységben akkor is tudatja velem, hogy melyik kõ következik, csak néha téveszti el a számolást, amikor valami miatt kikerüli a figyelmemet egy-egy távolságjelzõ. A gáton egyszeriben burkolt utat találunk. Nem örülök neki, a lábaim nyüszítenének a fájdalomtól, fõleg a térdeim, de legalább ez is valamilyen változatosságot jelent a sötétben. A számok lassan csökkennek mellettünk. Nulla-nulla. Ez a vége, innentõl megint a Tisza gátja következik, éljen! Nem, a táj maga nem változik közben. Vagy talán mégis? Fénypontok jelennek meg balra tõlünk, holott már egy órája lámpákat vizionálok az erdõn túlra. Ezek a fénypontok viszont valódiak, Újszegedet jelzik, családi házak, üdülõk mellett haladunk el, eleinte távolról kísérnek, majd egészen közel kerülünk hozzájuk. A gát marad, nincs jobban kijárva, mint eddig volt, sõt, itt már nincsenek meg sem az idegesítõ keréknyomok, sem az aszfaltozás feltöredezett maradványai.


Megérkezünk egy magasfeszültségû vezeték tartóoszlopához, már éppen csak a vezeték nincs rajta, az új nyomvonal kicsivel arrébb halad. A tövében megpihenünk, a legutolsó fejezet következik, a szegedi. A híd már csak egy kicsit van túl messze, nem látni, csak sejteni lehet. A térkép alapján megtippelem a távolságot odáig, de nem számszerûsítem, hanem inkább általam megtett, hétköznapi sétákkal vetem össze. Ennyi lehet otthon kisétálni a felnémeti állomásra. Ennyi lehet a Keleti pályaudvaron az elsõ vágány vége a metró régi lejárójától. Ennyi lehet talán az út... abbahagyom. Mindegy. A Bertalan-híd végül hirtelen, a fák mögött bukkan fel, teherautók robognak át rajta, a hídszerkezet megremeg mindegyik alatt. Felmászunk a lépcsõkön, elhagyjuk a Tisza bal parti gátját, lefényképezem a Hidat, amely valóban túl messze van. Átkelünk a hídon, majd a lefelé vezetõ lépcsõ aljában tartunk egy utolsó pihenõt. Egy ideje újra beszélgetünk, a fény és a cél közelsége visszaadta az életkedvemet. A trolibusz vonala elhagyja a parti utat, mi követjük a gát városiasított, civilizált vonalát, amelyet erõs kõkerítés választ el az ártértõl. Néhol különös vasszerkezet nyúlik be a folyó felé, nem tudom, milyen célt szolgálhat, de nem is gondolkodom rajta. Egy sporttárs, akivel már a deszki pont elõtt is kerülgettük egymást, a cél közeledtével végleg ellép, elsiet mellettünk. Megpillantjuk a vezeték nélküli oszlopot, Repkény szívébe remény költözik és igaza van: a cél ott áll az orrunk elõtt. Elbúcsúzunk a Gáttól és ugyanazon a lépcsõsoron, amelyen tegnap reggel felsétáltunk, végleg elhagyjuk.


Bemegyünk az épületbe, odaadjuk a jókedvûbbé vált fõrendezõnek és segítõjének az igazolólapot, mondják, nyugodtan üljünk le odabent, együnk, majd beviszik. Apró gesztus, mégis nagyon sokat jelent. Odabent suvlajék lelkesen integetnek, már majdnem túl vannak a vacsorájukon – miattunk lett idén az eddigihez képest gyengébb idejük, számomra azonban még ez az idõ is bõven tökéletes egy 90 km-es túrához. Leülünk, kapunk egy nagy tál levest, már csak langyos, de nem zavar, betermelek egy nagy tányérral, majd még egy kicsivel, sõt, még egy kocka meggyes pitét is adnak. Õszintén gratulálunk egymásnak – ezúton itt is gratulálok mindenkinek, aki ott volt, ott küzdött a gáton valamelyik távon. A túrán idén ideális körülmények voltak: nem nehezítette a menetet semmiféle csapadék, nem fújt szél, nem borította a gátat hó és nem kellett a sárban dagonyázni (ami volt, az nem nevezhetõ dagonyának), mégis, igen nehéznek éreztem, fõleg az utolsó szakaszt. A HTMV-nek alaposan megnõtt a szememben a becsülete, mégis tartom magam a 90-es szelvénynél tett elhatározásomhoz: ennyi elég volt belõle. Visszaúton suvlaj rendületlenül nyomja a gázpedált (néha a másik kettõt is :)), sõt, még sorra letesz minket, Vándor Csillagot elõször, majd hármunkat a Déli pályaudvaron, ahol hirtelen nagyon idegenül, kényelmetlenül érzem magam. Érdekes, hogy annyira nem fáj a lábam, sõt, másnap, amikor felkelek, szerveim közül csak a feldagadt lábfejem emlékeztet a túrára. Nagy köszönet jár a társaságért útitársaimnak: Kerek repkénynek, Vándor Csillagnak, -rafter-nek és suvlajnak – neki a fuvart még egyszer külön is köszönöm. Továbbá köszönöm a túrát a rendezõknek, pontõröknek, akik mindenütt kedvesen, jó szóval fogadtak a túrán. A kitûzõn és az oklevélen a budapesti Lánchíd szerepel... remélem, ez nem egy baljós elõjel egy olyan túrára, amely a Tisza gátján lemegy Titelig és onnan a Duna mentén vissza Budapestre...


-Kékdroid-


Remélem, működik a link

 
 
túra éve: 2009
@Éves túraösszesítőTúra éve: 20092010.01.05 15:13:57
2009

Sokszor futottam neki az idei évértékelõnek. Elõször valami komolyat és szépet írtam, de nem volt elég komoly és egyáltalán nem szép. Töröltem. Próbáltam valami vicceset is írni, de töröltem azt is, mert inkább sírnivaló volt. :) Összeraktam egyfajta rejtvényt is, de rájöttem, hogy a meghatározásokat csak azok értenék, akik ott voltak az adott túrán. Tehát rejtvény sztornó*. Egyáltalán, mit lehet összefoglalni ilyen kevés teljesítménytúrán? Úgy döntöttem végül, hogy a megtett utat és legyûrt szintemelkedést illetõen megpróbálok valószínûtlen meghatározásokat kitalálni, hogy megerõsítsem a Kedves Olvasókat abban a sejtésükben, hogy ennek a Kékdroidnak megbomlott az elméje.

Tehát:

Rendezõi bejárás keretében teljesített túrák száma: 3.
A maradék túrák számának természetes alapú logaritmusa: 2,83321.
A megtett összes távot az idei Tour de France mezõnye ennyi idõ alatt tette volna meg, az idei etapok átlagos hosszával számolva: kb. 4 nap.
Ugyanez a Forma-1 mezõnyének az idei átlagsebességével: kb. 4 óra.
Ha a 80-as troli olyan lassan menne, mint idén mi, akkor ennyi ideig tartana a Kerepesi út – Pillangó utca távolság megtétele: 22 perc, a lámpák miatt.
Ha a megtett szintemelkedésnek megfelelõ helyzeti energia növekedést (η1=)99%-os hatásfokkal villamos energiává alakítanánk, akkor ennyi bögre kávét tudnék belõle fõzni vízforralóval (η2=99%): 52,07 bögre.
A befizetett nevezési díjak összegébõl ennyi km autópálya épült volna: nagyon kevés.
Ugyanebbõl kerékpárút: kicsit talán több.
A beszámolók megírása során ennyi tábla csokoládé fogyott el: 7.

Komolyra fordítva a szót: köszönöm mindenkinek, akivel idén túráztam, a megtisztelõ társaságot, valamint köszönöm mindenkinek, aki idén lehetõvé tette, hogy túrázzak, a nagyszerû teljesítménytúrákat!

-Kékdroid-

*Mégsem tudtam megállni, itt van:
A rejtvény feladványai ellenõrzõpontok az idei túrákon, ahol valamilyen formában megjelentünk:
1. Ladomány.
2. Pisztrángos-tó.
3. Porva-Csesznek vasútállomás.
4. Meglepetés Ep. a P jelzésen.
5. Vékony-cseri putrirom.
6. Öröm-hegy, kulcsosház.
7. Hálóeresztõ esõház.
8. Almár.
9. Dolány, templom (Dolenci).
10. Vörcsöki erdészház.
11. Katka Teázó (Èajovna Katka).
12. Remete-hegy.
13. Vaskapu.
14. XVII. 18. határkõ.
15. Úttörés a gerincen.
16. Vadaskert, K-Z elágazás.
17. Romlottvár.
18. Dobi-rét.
19. Zalaszentbalázs.
20. Eger-víz, patakátkelés.
21. Kõpince-forrás.
22. Bükkszentkereszt, ifjúsági tábor.
:)
 
 
Tortúra 65 téli napforduló/Ómassa/BükkszentkeresztTúra éve: 20092009.12.23 16:07:55
Tortúra 30

Az utazás semmiféle különlegességgel nem szolgál, leszámítva talán, hogy a busz hiába ragad be egy hókotró mögé Mályi után, bõven a menetrend szerinti idején belül érkezik a Tapolcai elágazáshoz. A kényelmes, gyors és üdítõen üres 2-es busszal megérkezünk Miskolctapolcára, nulla perc sorállással benevezünk a 30-as távra és már indulhatunk is. Átevickélünk a gyerekeken, akik iskolába jöttek - szegények - és kijutunk a parkolóba. Újra Tortúra, még szoknom kell a gondolatot. Sõt, ez most a Tortúra Light, ha szabad így fogalmaznom, sem nekem, sem Kerek repkénynek nem volt most kedve órák hosszat bandukolni a Török úton. Az itiner nem valami komplikált, a rendezõk nagyon kedvesek és lelkesek, az oklevél szép, a kitûzõ hiányzik, a rendezésrõl nem tudok rosszat mondani. Beállítom a túrabotot és elindulunk, összetalálkozunk a parkolóban Siményi Mikiékkel, azt mondják, Tar-kõn találkozunk. Õk bemennek nevezni, mi nekivágunk a folyamatosan emelkedõ zöld négyszög jelzésnek.

Hihetetlen, de végre félig-meddig tisztességes mennyiségû havat látok a Bükkben, efeletti örömömet csak növeli, hogy ebben a hóban csinosan kitaposott ösvényen járhatunk, köszönhetõen annak a kb. 200 embernek, aki már elindult elõttünk. Az erdõ egyszerûen lenyûgöz, még a barátságtalan, szürke égbolt alatt is. Olyan, mintha egy fekete-fehér filmben járnánk, amelyben az embereket utólag kifestették színesre. Menetelünk egyfolytában fölfelé meredeken és lankásabban, a Bükk nem viccel. Szépen, gondosan jelezték ki az elágazásokat, nyomon tudjuk követni nagyjából, hogy mennyire tudunk haladni: a cél, hogy a bánkúti célbaérés után még kisétáljunk Tar-kõre, lehetõleg még világosban, onnan pedig majd leereszkedünk a hazatérés szempontjából elõnyös Felsõtárkányba. Sietünk is, ahogyan a lábaink és a hó engedi, a terepviszonyok sokkal jobbak a LeFaGySz-on tapasztaltaknál. Az emelkedés szinte teljesen folyamatos az elsõ érintett településig, Bükkszentkeresztig, legfeljebb a dõlésszöge más néhol. Nem ismerõs az út, aztán rájövök: két éve Bükkszentlászló felé kanyarodtunk, ez most kimarad. Helyette sûrû erdõ és sûrû felhõ az útitársunk Bükkszentkeresztig, ilyen magasan már kissé ritkább a felhõzet, de messzire így sem lehet ellátni, a Kõlyuk-galya tömbjének csak az oldala sejthetõ. Leereszkedünk a falu közepére, ahonnan a szalagozás szépen kerül egy nagyot az ifjúsági tábor felé. Szerintem ez a szakasz az egyik leghangulatosabb volt a túrán, egyáltalán nem bánom, hogy idekerült ez a kitérõ. A táborban egy bögre meleg teát iszunk, jólesik.

Kifelé térve váltunk pár szót Lendvai Imrével, aztán elbúcsúzunk, vár a Bükk és szorít a korai sötétedés szabta szintidõ. Visszatérünk a településre, arra a kis idõre, amíg Repkény betérhet az itinerben is említett boltba ellátmányért. Amíg ezzel foglalatoskodik, elolvasom a helybéli étterem szilveszteri menüjét - lesz "óldalas". :) Le akarom fényképezni, de a masina megmakacsolja magát és nem akar bekapcsolni. A bevásárlás után nekilátunk egyszerû, párizsis zsömlébõl álló reggelinknek, ennél finomabbat momentán nem tudnék kitalálni. (A párizsiból marad néhány szelet, amikor kivesszük este otthon, merevre fagyott állapotban van. A gyümölcslé pedig jégkásává alakul, erre édesanyám le is csap, hogy õ azt mennyire szereti. :)) A soron következõ szakasz rögtön belopja magát a szívembe, elvégre nem fölfelé kezdõdik, hanem lefelé, ez komoly elõnyt jelent evés közben. Különben is, számomra ismeretlen ez a szakasz, eddig még csak egyszer jártam Tortúrán, akkor pedig a mûútra terelték a túrázókat a vadászok. Lassan eljutunk egy fenyvesig, jól kikerüljük, aztán felkapaszkodunk újra az országút magasságáig, Hollóstetõ apró üdülõtelepére. Egy ideig a Lillafüred-Felnémet országúton sétálunk, egy kicsit jólesik az aszfalton lépkedni, kiszámítható, egyenletes léptekkel. Szinte melegem van, fõleg, ha belegondolok, hogy most jön a Szarvas-kúti part, ahol a S+ jelzésen nem lesz egyszerû felérni a fennsíkra.

Tényleg nem egyszerû. Ez az emelkedõ két éve sem lopta be magát a szívembe, csak akkor, amikor a felhõ fölé érkezve megláttuk a Nap elsõ sugarait. Most nem látszik a napsütés, masszívan benne járunk a felhõben. Ebbõl nem lesz napozás, meg üldögélés. Hiába a meredek emelkedõ, alig érzem odafönt melegebbnek az idõt, igaz, nem is nagyon fázom - következik a hosszú menetelés a hegyi befutóig, Bánkútig. Megelõz valahol egy terepjáró, a hátsó részben sok-sok fegyveres ücsörög, láthatósági mellényben, kicsit késõbb néhány gyalogos fegyverest látunk közeledni, rajtuk is mellény, vállukon szépen tisztított acélcsövû puska. Jobb nem beszólogatni. :) Megszólít egy sporttárs, megkínál a pálinkájából - tiszta almapálinka, nagyon finom - egy korty erejéig, köszönet érte. Egy ideig együtt ballagunk a hóban, de érezzük, hogy ennél azért valamivel gyorsabban is tudunk haladni, úgyhogy amikor elõvesz egy cigarettát, lassan elszakadunk elõre. Különben sem nagyon értem, hogy miért kell az ország talán legtisztább levegõjû vidékén cigizni. A mellettem piros kabátban talpaló növény ennél markánsabb véleményt fogalmaz meg, majd leírja, ha akarja. Sietünk tovább az erdõben, kanyarogva, utat váltva ösvényre, majd vissza széles, kijárt útra. Megint olyan szép vidéken járunk, hogy errõl csak nagyon hosszan lehetne írni és fényképeket nézegetni, de egyik sem adná vissza a töbrök, víznyelõk egymást váltó erdõk hangulatát.

Lassan megérkezünk Nagymezõre, be van havazva az egész, a fölötte elnyúló randa szürke felhõbõl szállingózik ritkásan, kitartóan a hó. Innen már nincs messze Bánkút, odáig már nem állunk meg enni-inni, de ott majd feltétlen. Battyogunk az ösvényen, a párhuzamosan futó útról szólít meg egy kiránduló, hogy jófelé tart-e Nagymezõ felé. Visszakiabálunk, hogy igen, aztán kapkodjuk tovább a lábainkat, ráérünk majd pihenni a célban. Bánkút elõtt feltámad a szél, alaposan beterít hóval, mi azonban jól megérkezünk, felengedünk. Megkapjuk a bélyegzõt, az emléklapot (kitûzõ nincs :((( ), találkozunk az éppen útra kelõ Jámborral, a terem legvégében Nagyondinnye üldögél, kicsit közelebb pedig sétáLós bácsi és Vakond87. Leülünk hozzájuk, kérdezik, hogy miért nem megyünk tovább - továbbmegyünk mi, csak már nem a túrán. Ha már nincs sífelvonó, hogy levigyen. :) Egy ideig még elücsörgünk, eszünk pár szelet kenyeret, iszunk a rendkívül finom citromos teából, aztán nagy lelkierõrõl téve tanúbizonyságot, átmegyünk a Fehér Sasba, forralt bort inni - a tél+Bánkút=forralt bor képlet nem borulhat fel. :)

Itt még talákozunk a meglepetésszerûen felbukkanó Tibet+VadMalac párossal, õk is betérnek egy kis magán frissítésre, aztán õk indulnak a pontra, mi pedig Tar-kõt célozzuk meg. Átkelünk a fennsíkon, már egyszerû kirándulóként, érdekes módon nem találkozunk egy lélekkel sem sokáig. Tar-kõ elõtt nem sokkal elõzünk meg egy roppant fiatal csapatot, nagyon rákapcsolnak, késõbb megkérdezik, hogy vannak-e még mögöttük. Megnyugtatjuk õket, hogy vannak. Újfent megállapítjuk, hogy a Bükk még mindig gyönyörû és Tar-kõn még mindig félelmetes lenni akkor, amikor apró jégszemcséket fúj az arcunkba a szél. Azért pecsételünk egyet-egyet az itinerünkre a Bükk 900-as csúcsai bélyegzõjével, a minket itt utolérõ ifjú sporttársakat pedig megnyugtatjuk, hogy itt igazából nincs ellenõrzõpont, mi csak úgy kirándulgatunk az erdõben. :) Leérve a zöld sávon már egész jó idõ van, aztán elhagyjuk a Tortúra útvonalát a K+ kedvéért, amely ugyan egyáltalán nincs kijárva, de legalább jó rövid úton visz Felsõtárkány felé. Alig teszünk meg pár lépést, amikor valaki utánunk kiabál, kedves gesztus, nekünk azonban éppen erre van dolgunk. :) Még alig érjük el a Toldi-kunyhót, amikor elkezd sûrûn szakadni a hó, ez végig elkísér Felsõtárkányig. Önmagunk bátorítására végigénekeljük az utat, hogy a buszmegálló viszonylagos védelmében szurkoljunk azoknak a túrázóknak, akik még valahol a Bükk rengetegében dacolnak az elemekkel.

-Kékdroid-
 
 
Bakonyi MikulásTúra éve: 20092009.12.10 13:49:57
Bakonyi Mikulás 50 + Kõpince-forrás õrzése

Sûrû a levegõ, amikor Kerek repkénnyel leszállunk a zirci állomáson a szóló Bz motorvonatról, amely többé-kevésbé részeg utazóközönségével egészen Gyõrig cammog a Bakony rengetegében. Célba vesszük az iskolát, útközben összefutunk a Vaddino-Vassalmos-Petami trióval, akik lelkesen készülnek a másnapi túra elõtti alapozásra. A túra bázisán megbeszéljük az aktuális teendõket Lendvai Imréékkel, elmesélik a túrával kapcsolatos ötleteiket a jövõre nézve, igen szimpatikusak. Átvesszük a szokásosan sûrûn megrakott pontõri zsákot: Mikulássapka, itiner, bélyegzõpárna, bélyegzõ, molinó, ilyesmi, még egy kis ellátmány is. Elvontatunk a szokott helyünkre egy matracot, leheveredünk és egész korán el tudunk aludni. Álmunk az eddig megszokotthoz képest szinte tökéletesen zavartalan, én legalábbis nem emlékszem semmiféle zajongásra vagy zörgésre, ellentétben az eddigiekkel. Így reggel fél ötkor mi vagyunk a zörgõk, igyekszünk minél kisebb zajjal felmálházni magunkat és útra kelni. Biztonságba helyezzük a pontõri kitûzõt, amelyet az éjszaka rakhatott ki nekünk a korán érkezõ Mikulás, kézbe veszünk egy-egy szendvicset és útra kelünk a hideg, ködös zirci utcákon.

Végigballagunk az alvó Zircen, elkezdjük a meredek kaptatót a Pintér-hegyre, nem tudom leírni az afölött érzett örömömet, hogy bakancsban vagyok és nem folyik be unos-untalan mindenféle sáros lötty a lábamba, jelentõsen növelendõ a diszkomfort-érzésemet. Egy pillanatra megállunk, még tart az éjszaka, az erdõ sötétjébe csak kettõnk halvány lámpásai próbálnak meg erõtlen fénycsíkot hasítani, meglehetõsen csekély sikerrel. Leereszkedünk a Pintér-árokba, az elsõ ellenõrzõpont helyére, Repkény készít egy fotót, hogy tudjuk, mikor is járunk itt. Amikor felérünk a tetõre újra, Borzavár fényei pislákolnak barátságosan, hívogatón a távolban, de hiába ereszkedünk le a domboldalon és hiába közelítjük meg a szélsõ házakig a falut, az utolsó pillanatban elfordulunk az otthonos településtõl, vissza a sötétség felé. Követjük a szalagokat, besegít az eddigi éveken megtanult rutin: a patakot nem szabad elhagyni. Repkény ezt olyannyira komolyan is veszi, hogy a patak egyik mellékágából levált pocsolyán keresztülgyalogol és megnöveli a cipõje belsejének is a nedvességtartalmát. A Csárda-völgybõl kiérve az M41 2112 és néhány kocsiból álló szerelvénye fogad, pontosabban csak átrobog az átereszen, ami a völgy bejáratát ékesíti. Mint késõbb megtudjuk, ezzel a vonattal érkezik a túrára sétáLós bácsi és még néhány gyõri sporttárs. Ennyire korán még nem értünk ennyire elõre az úton, megengedünk hát magunknak egy kis pihenõt és megbeszéljük, hogy ennek az ideális helyszíne Porva-Csesznek vasútállomás lesz.

Kitérünk a turistaházig és még le sem tudunk pakolni, amikor egy hölgy jelenik meg a turistaház ajtajában. Beszédbe elegyedünk, közben teával (és némi fûtõanyaggal) kínál, elmeséli, hogy komoly adminisztratív nehézségek leküzdése árán sikerült újra megnyitniuk a csodaszép környezetû házat. Közben, amíg a forró tea iható hõmérsékletûvé hûlésére várunk, körbevezet a szobákon, mutatja, hogy az emeleti rész már elkészült, még néhány földszinti szobán dolgoznak. A szobák barátságosan berendezettek, el sem tudnék képzelni jobbat erre a helyre és ez most nem ingyenreklám, hanem tényleg. Itt is szeretném megköszönni a kedvességét és a teát, erõt adott a napra. :) Továbbhaladunk, pihenõnk alatt kivilágosodott az ég, látjuk a sûrû felhõzetet odafönn, reménykedem, hogy nem lesz esõ belõle, legalább délig. Belépünk a Cuha szurdokába, a patakon fokozottan óvatosan ugrálunk át, néha kisebb-nagyobb kitérõket téve az útvonalra. Tavaly elég volt vizes cipõben ácsorogni, idénre nincsenek ilyen szándékaink. :) A völgyben télen jártam utoljára, meglep a frissen kiépített „aluljáró”, de a látvány és a hangulat a régi. Kissé késõre jár az idõ, amikor végül megérkezünk a Kõpince-forráshoz, az újhoz, mint tudjuk, de a réginél nem lenne elég nagy tér pihenni a pontra érkezõknek.

Kitesszük a molinót szegény kidõlt bükkfa oldalára, letelepedünk és ünnepélyesen megnyitjuk az ötvenes táv harmadik ellenõrzõpontját, fél kilenckor. Bélyegzõpárnát ki, bélyegzõt ki, kaját elrejtjük, az itt felépített melegedõt lebontjuk és leúsztatjuk a Cuhán, direkt csúszóssá tesszük az utat. 155-en haladnak át a pontunkon, ebben benne vannak azok is, akik eltévedtek a másik két távon. Kerek repkény azóta készített róla egy szép, szemléletes diagramot, a neveket nem sorolnám fel, nem tudom garantálni, hogy nem hagytunk ki valakit a nyüzsgõ pillanatokban. :) Végül az ezredik (!) túráját taposó Budai-H.G. és Gudluking is megjelenik, ekkortájt jönnek többen, akik amúgy a 30-as távon vannak. Majd legvégül még egy páros, akik saját bevallásuk szerint nagyon lassan haladnak, ehhez képest egész végig nem érjük utol õket. Ahogy az utolsók is elindultak, éppen elérkezik a pontzárás ideje: Repkény egyeztet a központtal, hogy nagyjából mennyien vágtak neki a hosszútávnak, a szám egyezik azzal a számmal, amennyit õ írt fel. Sõt. Nekünk többen vannak felírva, legalább tízen vannak, akik valami módon idekeveredtek és így automatikusan átnevezõdnek az 50-es távra, de legalábbis bélyegzést kapnak. :) Tehát pontban záráskor megérkezik a felszállási engedély is, összeszedjük a felszerelést, elbúcsúzunk az öreg bükkfától és elkezdjük a kapaszkodást fel a Zörög-tetõre. A kilátás pazar, még a fák kopár ágain keresztül is, fölfelé menet például tökéletesen látni, milyen sok van még hátra az emelkedõbõl. A hegyen Földi Rolandéktól kapjuk a következõ igazolást, átvágunk a kicsiny fennsíkon és szépen lesétálunk Csesznekre.

Rögtön el is hagyjuk a falut, a Kõmosóhoz vezetõ út elején néhány kedves sporttárs elenged az úton, a szurdok bejáratánál egy szomorú gombóc hanyattvágódása figyelmeztet a valós veszélyre. Felmászunk, a láncot óvatosságból inkább fogva a partfalban, a hatalmas sziklák peremén. A ponton Laci069-nél most nincs pléd, viszont tõle is kapunk egy-egy stemplit a papírunkra, aztán tovább is libbenünk, mert közel van a többek közt káposztás-szalámis kenyérrel kecsegtetõ korcsmahivatal. Átballagunk Csesznek impozáns vára alatt, ahová egyszer látogatóként is jöhetnénk immár, végig a templomkerten és fel az ellenõrzõpontra. Itt alapból jó az ellátás, amíg én a kávét és a tearumot várom, Repkény még több káposztát présel a kenyerembe, miközben Gudlukinggal, Gethével és Bubuval vitatják meg a Felfedezés Csatorna mûsorait. Amikor elkezdem enni az ellátmányt, a Gethe társaságában lévõ Zsolibéla szinte kinézi a kezembõl a szendvicset. Megvárnak, mert õk ritka türelmes túrázók, így immár öten talpalhatunk tovább, ráadásul Gethe urat is sikerül rábeszélni a 40-es távban rejlõ kihívásra.

Az elsõ ilyen kihívás a folyamatosan, hosszan, de elég kis szögben emelkedõ Kõ-árok, szépséges mészkõalakzatokkal és leomlott sziklákkal. Néhol át kell kelni a vízmosáson, meredek és kevésbé meredek partokon, vidám. Szinte sajnálom, hogy véget ér, ráadásul idén nincs is kint a „Közeledik a Mikulás” stb. feliratú tábla, sõt, még az énekléshez sem ragaszkodnak, így el is marad. :( Feltankolunk szaloncukorral és csokimikulással, irány a Töbör-hegy, Gethe hiányolja az ellenõrzõpontot. A jelen lévõ kb. 20 teljesítés ekkor egymás szavába vágva kezdi kitárgyalni, hogy hol és mikor és meddig mûködött itt pont. :) Valahol itt futunk össze egy lelkes háromfõs csapattal, akik rosszfelé kanyarodtak a Mikulás után, mert õk is másik távon vannak. Bubu ajánlja nekik, hogy akkor már teljesítsék a hosszabb távot, jöjjenek el a Gizella-átjáró felé, egy ideig jönnek is, aztán lemaradnak és további sorsukról nem tudok. Miután a jelzés újra megközelíti velünk Cseszneket, megkerüljük a Töbör-hegyet, irány az Ördög-árok, általános a vidámság és a jókedv, fõleg, amikor már tényleg az árok bejáratához érkezünk. Kerek repkény a jelzés végsõkig való követését gyakorolja, amíg mi az árokban maradunk, õ a csúszós, oldalazó ösvényt választja, valami négy méterrel a fejünk fölött. Zsoli megfürdik minden létezõ vízben, fene a gusztusát, mi pont, hogy próbáljuk kikerülni a tócsákat. Közben Repkény ösvénye drámai hirtelenséggel megszûnik, valahogy vissza kell térnie közénk, ami nem megy teljesen egyszerûen. Innen már nem is érjük utol a többieket a Gizella-átjáróig, amely Ördög-gát néven is fut.

A megszokott ferde vaslétra helyett kiépített lépések és kifeszített kötél fogad, a felkapaszkodás azonban nem is olyan egyszerû, öt emberbõl egy statisztikailag megcsúszik, nálunk én vagyok az az egy, le is horzsolom az öklömet. Fent a ponton gyorsan kapunk bélyegzést és már mehetünk is, a szurdok nehezebb fele következik, itt ugyanis igen sok víz folydogál és ezen az igen sok vízen igen sok átkelést kell valami módon teljesíteni. Végül, egy utolsó trükkös átcsusszanás után nem sokkal megérkezünk a zöld sávhoz, amely a Rómer Flóris turistaút nevet viseli. Ezt követjük Gézaházáig, a Mikulás ABBÁ-t harmonikázik többek között, a Nap pedig csendben, diszkréten lemegy, elõkerülnek a lámpák. Itt csatlakozik menetünkhöz egy sporttárs, két vizslával, akivel majdnem a túra végéig közel együtt haladunk. Megkerüljük Gézaházát, átsietünk a 82-es fõúton és folytatjuk utunkat az erõsen felázott szántó szélén. Ez a hely most sem a kedvencem, világosban egész biztos, hogy másképp érezném, de egyrészt nem látok, másrészt a sár néhol még a bakancsot is megpróbálja elnyelni. A lelkesedésem érezhetõen csökken, de azért próbálom ezt kifelé nem kommunikálni. A pontra érkezve az jólesik, hogy az ifjú pontõr néha villant a lámpával, hogy õ ott található, az viszont nem esik jól, hogy bõszen dohányozva teszi ezt. Gyorsan tovább is megyünk, az eddigivel megegyezõ viszkozitású sárban, amely elveszi a kedvemet attól, hogy a sötét erdõ hangulatára összpontosítsak. Minden nyiladékot és elágazást a hõn áhított murvás út elágazásának vélünk és alaposan megnézzük, hogy melyik nem az. Nevezett utat ugyanis egy terepjáró jelöli, itt elkanyarodunk és egy ideig kényelmesen – és kissé gyorsabban – járható utat kapunk lábaink alá. Repkény kissé hátramarad, megvárom, itt marad alkalmunk a sötét erdõ hangulatát átélni, mivel kettõnk lámpáinak az egyesített fényereje valahol egy fél raj szentjánosbogáréval ér fel.

Még szerencse, hogy útitársaink mind felkészültebbek, mint mi, így megmenekülünk a majdnem teljes sötétségben való botorkálástól. A piros négyszöggel jelzett út állapota idén messze felülmúlta a várakozásainkat, csakúgy, mint az amúgy zord emlékû Cuha-völgyi út Zircig. Megérkezünk az utolsó pontra, ennek a neve igen fantáziadús módon: Cuha-völgy. Átbotorkálunk a sínpáron, nagy csobbanást hallok: megérkeztünk a völgybe. Ennek az útnak mintha soha nem akarna vége szakadni, a városka fényei már messzirõl sárgára festik az ég alját, mi mintha mégsem érnénk közelebb a fények forrásához. (Igaz, Tápiószele megközelítését nem tudják túlszárnyalni. :)) Kardosrét mellé érve már jobban érezhetõ, hogy rövidesen megérkezünk, Gethe be is mondja a hangosbemondóba, aztán némi zenehallgatással pótolja az esti Kispál koncertet, ha már élõben nem lehet ott. A szennyvíztisztítónál orbitálisan sáros szakasz következik, alaposan feldagasztotta az erre sétáló néhány ember, aki eddig megúszta viszonylag tisztán, az itt úgyis ráfázik. Besunnyogunk Zircre, fejenként plusz egy kiló sarat cipelve, az iskolába viszont már vidáman érkezünk. Megkapjuk a díjazást, számomra külön öröm, hogy idén egy M41-es orra leskelõdik a kitûzõ alsó sarkában. Bubunak nagy gratula az ezredikhez: pezsgõ, pohár, torta, nem viccelünk, ez jár! :) Lükepéknél TTT tagság-hosszabbítást intézünk, elgondolkodom a pólón, ha sikerül eljutni még valamilyen túrára idén és ott lehet majd kapni pólót, már be lesz tervezve a költségvetésbe. Gudluking elvisz minket Repkénnyel Veszprém belvárosáig, nagy köszönet érte! Buszra várva még két órát elbóklászhattunk volna Zircen, így viszont még szintidõn belül ehetjük a vacsoránkat.

Köszönöm mindenkinek, akivel együtt túrázhattam, a társaságot, a TTT-nek a rendezésbe való besegítés lehetõségét és Gudnak külön a fuvart. Szép, hosszú, kerek nap volt ez is.

-Kékdroid-
 
 
Tanúhegyek nyomábanTúra éve: 20092009.12.02 17:40:47
Tanúhegyek nyomában 42 szalagozás, miegyéb

Álmatagon nézek körül a Kisfaludy-kilátóból, mellettem Kerek repkény fotózza a tájat, Budai-H.G. pedig a Nyugati pályaudvar mindennapjait meséli, ahogy kapaszkodik felfelé a lépcsõkön. A lábunk elõtt hever az egész Balaton-felvidék és a Tapolcai-medence, sõt, a Balaton felé is csodaszép a kilátás, kár, hogy igen sûrû felhõréteg takarja el elõlünk a napfelkeltét. Amikor elindultunk Badacsonytomajról, még tökéletesen sötét volt, ahhoz képest már most is fényárban úszik a táj. Felfelé semmiféle érdekes dolog nem történt, kivéve talán, hogy tökéletesen jelzett úton haladhattunk, Bubu mesélte is, hogy a BTHE felújította a Badacsony összes létezõ jeleit. Szép munka volt, nem is nagyon kellett kirakni csak néhány irányadó jellegû szalagot. Átsétálunk a Ranolder-kereszthez, megcsodálom a régebbi idõk embereinek a kézügyességét, õk is szerették volna megörökíteni a nevüket az utókornak. Dél felé fantasztikus a kilátás, még az enyhén szemerkélõ esõben is, legalább most némi empátiát is tanulunk, másnap a túrán sokkal erõsebben és hosszabban fog lezúdulni az égi áldás. Óvatosan leoldalgunk a Bujdosók lépcsõjén, majd besétálunk Badacsonytördemicre. Kissé csalódottan veszem tudomásul, hogy öt perccel érkezésünk elõtt ment el egy vonat, amelyet akár fotózni is lehetett volna. Sebaj, marad elég téma így is. Kiteszünk néhány szalagot, hogy a seprûk se unatkozzanak másnap, majd elhúzunk Szigliget felé.

Itt az Avasi templomnál kell sûrûbben kitenni az iránymutató szalagokat, mint késõbb kiderül, ez nem sikerül valami fényesen. :( A templomrom és az elõtte lévõ kis emlékpart még mindig igen szép, most nem állunk meg pihenni, irány Szigliget vára, Bubu elkeserít, hogy a pontõr odafent ül. Belépõjegy nincs, így viszont OKT pecsét és a Vártúrák mozgalom pecsétje is hozzáférhetetlenné válik. Megint megtekintjük a „négy nyelv – négy helyesírási hiba” mottójú információs táblát is. A várban pihenünk egy kicsit, majd megcélozzuk a Szent György-hegyet. Folytatódik az aszfaltszaggatás, lévén errefelé a jelzett turistautak is a mûútra kényszerültek települni. Ennek oka meglehetõsen prózai: ami nincs leaszfaltozva a környéken az vagy szõlõ, vagy mocsár, így a turistának marad az országút. Illetve a 71-es fõút mellett a kerékpárút. A 71-est elhagyva még egy ideig tapossuk az aszfaltot, majd következik a Horváth-pince, az elsõ olyan feltételes pont, amelyet nekünk kell kirakni. Egy kicsit habozunk, hogy hol legyen: bevigyük, ne vigyük? Végül nem visszük be, ez valószínûleg rossz ötletnek bizonyul a másnapi esõ függvényében. A pince után elkezdõdik a kaptató a túra második legmagasabb hegyére, a Szent György-hegyre és hosszú kilométereken át csak emelkedünk, illetve talán kétszer ereszkedünk is. Az elsõ emelkedõs szakasz végén hangulatos kápolna uralja a tájat, nyitva van, elõtte néhányan egy kopjafa helyreállítását végzik, õk is javasolják, hogy nézzünk be, ha már egyszer itt van. Hevér Éva mondja is, hogy õ már sokadszorra van itt, de még ezt a kápolnát nem látta nyitva, kissé felesleges lenne megjegyeznem, hogy én sem, aki nem is sokadszorra jár erre. :)

Elsétálunk az Oroszlánfejes kútig, Repkénnyel töltünk vizet az épp kiürülõfélben levõ palackunkba, hurrá, újra három liter vizet cipelhetek, mint késõbb kiderül, nem is fölöslegesen. Eltalpalunk a hegy oldalában, kikerül egy következõ félautomata ellenõrzõpont, késõbb Bubu mutatja, hogy régen melyik szõlõn keresztül vágták le az emberek a turistaút kanyarát. Hosszas kapaszkodás után elérjük a hegy „csúcskönyvét”, jól be is írjuk magunkat, örülve annak, hogy itt még megvan ez az okmány. Kitérünk a hegytetõre, kötünk néhány szalagot és örülünk a kilátásnak, majd a bazaltorgonák mellett óvatosan lesunnyogunk a turistaházhoz. Négyfõs társaságunk igen jó kedvében találtatik itt az éppen érkezõ pygmea-Nagyondinnye páros által, akik a turistaház autós megközelíthetõségét vizsgálják és ha már itt vannak, minket is meóznak. Indulás lefelé, a távolban elhúz Tapolca felõl egy gyorsvonat, aztán nem sokkal egy Bzmot egy szál mellékkocsival, bõszen fényképezünk, mintha még nem láttunk volna hasonlót. Itt egy kicsit besûrítjük a szalagozást, amely az Eger-vízen való átkeléskor éri el a csúcspontját. Ismételten bocsánatot kérek Vagdalthústól. Átbotorkálunk a bürün, írok egy üzenetet pygmeának a patak állapotával kapcsolatban, kikötünk még pár szalagot Gyulakeszi határáig. A faluban a Hevér família jelenlévõ tagjai frissítést tartanak, mi Repkénnyel a tavalyi rossz emlékek miatt most hanyagoljuk a kocsmát, a pár perc ücsörgésnek viszont annál jobban örvendünk.

Irány Csobánc vára, illetve elõbb még a Rossztemplom, amelynek az oldalára valami módon fel kell applikálni egy irányjelzõ táblát. Ez nem kis feladatnak minõsül, mivel a célra rendszeresíthetõ eszközeink száma véges, sõt, jelenleg nincs is ilyesmink. Valamit azért alkotunk, aztán elmormogok egy rövid imát, hogy a laminált papírlap kibírja a szelet, legalább holnapig. Elballagunk a szerpentinút felé, kirakjuk az újabb feltételes pontot, aztán a következõt is, a kukára erõsített megoldás nem túl elegáns, de hirtelen ez a leginkább stabil tereptárgy a környéken. Megszámoljuk a tavaly tévesen talpfaként aposztrofált vasbeton keresztaljakat, amelyek száma két prímszám szorzatával egyenlõ. Most talán lépcsõnek nevezi õket a kérdés. Felballagunk a várromhoz, elképesztõ mértékû az állapotának javulása, nagyon igényes munkát végeztek a rajta dolgozók. Megbámuljuk a kilátást, kétségbeejtõ megállapítást teszünk: a Tóti-hegyre már nem érkezünk világosban. Épp lefelé indulnánk a várból, amikor Asciimo-ék jönnek szembe: velük idén másodszor találkozom, illene már megismerni õket, vagy legalább Asciimo-t, szerencsére Repkény gyorsabban kapcsol. :) Leballagunk az igényesen kitisztított forráshoz, irány Káptalantóti, kicsit elkezdünk sietni a naplemente narancsos színeibe öltözött égbolt alatt. A faluban megnézzük a Kalóz Kék elsõ jelzését, amely egy KL jelzés fölé van föstve és egy balos kitérõre invitálja a gyanútlan, de legalábbis térképtelen kéktúrázót. Mi is bedõlünk neki, de csak annyira, hogy a faluban kicsivel tovább követjük a jelet, mint kellene, jutalmul egy +500 méteres kis sétát kapunk.

Rálelünk a helyes útra, a Nap már lement, de még világosban menetelünk monoton módon a magas m... Tóti-hegy felé. Itt Bubu terepismerete alapján találjuk meg a helyes utat a sok közül, némi fejvakarást követõen, ugyanis a sok szalagkötés közben tökéletesen besötétedik. Felkaptatunk a meredek, csúszós parton a Tóti-hegyre, csodaszép a körkilátás, délnyugaton, a Balaton felé még egy halvány napsugár felcsillan és a hegyen ér minket az éjszaka. Körülöttünk a Balaton-felvidék apró falvaiból csillognak az utcai lámpák fényei. Fantasztikus. Az élmény megismétlésére megcélozzuk a Gulácsot, itt már testületileg csoffadtak vagyunk mind a négyen, még Bubu tûnik a leginkább frissnek, de már õ sem áraszt el annyi vasutas történettel, mint a túra elején. Menetelünk, átkelünk az országúton, elkezdõdik a hosszú emelkedõ, mára az utolsó a Gulácsra. A sötétség egyhangúságát a kanyargós, néhány helyen trükkösen kanyarodó ösvény és az avar alatti kõgörgetegek törik meg, nem éppen örömünkre. Felkanyarodunk a kék háromszög jelzésen, Repkény reflexbõl megy tovább ott, ahol a zöld sáv is, Bubu úgy kiabál vissza, hogy az az út nem lesz jó nekünk, már ha a Tanúhegyek nyomában túrát járjuk még be. :) Tehát vissza, fel a kényelmetlen járhatóságú ösvényen, amely szépen körbejárja az egész hegyet, végül a tetõre egy trükkös kanyarral ugrik fel. Bell Sanyitól kaptam képet, hogy milyen innen a naplemente: nagyon szép. Ottlétünkkor viszont be kell érni azzal, amit a Tóti-hegyen is láttunk, csak kicsit más szemszögbõl. Tavasszal, nyáron ugyanez a kilátás rögtön egy éjszakai balatoni fürdõzést kívántatna meg velem, most a jeges víztömeg sötétségének láttán csak megborzongok. Közös kép, önigazolásnak, hogy legyen még egy ilyen, aztán lecammogunk ugyanazon az úton, amelyen fölfelé sem volt jó jönni. Most lefelé sem az. :) A hátralévõ szakaszon az országútig nincs semmi érdekes, bukdácsolunk a sötétben, hajolgatok az ágak elõl, lámpát viszont nem vagyok hajlandó kapcsolni, ugyanis tökéletesen látni a Hold erõs fényénél, olyannyira, hogy a lámpám halvány, pislákoló fénycsóvája csak minimális mértékben erõsít rá. Elérjük a 71-es utat, rutinosan balra kanyarodunk, Bubu pedig valami lehetetlen helyeket szalagoz ki, hiába kiabálunk neki hárman is.

Felmegyünk a szép kapujelzéssel díszített lépcsõsoron, elballagunk az OKT elhagyásának a pontjáig és innentõl hosszú, egyenes, a sötétben nem valami ingergazdag úton battyogunk be Badacsonytomajra. Az iskola meglátogatása elõtt betérünk a pizzériába, mert szükség van valamire, ami kicsit is kalóriadúsabb, mint a hideg forrásvíz. Még a betérés elõtt találkozunk Vándorköszörûsékkel, betérés után pedig Gyõri Péterékkel és idén abban a szerencsében részesülünk, hogy a furcsa emberke, aki írásos megerõsítést kért az õ elsõségérõl, nem bukkan fel. Táplálkozás után az iskolában rengeteg sok rég látott ismerõs fogad, Vagdalthús rögtön meg is kínál Kemencei Körtepálinkával. :)

--------------------------------

Néhány szót a rendezési részrõl:
Reggel mindenféle külön ébresztõ nélkül kelünk (szegény pygmeát nagyon megijeszthettem tavaly), kiülünk rajtoltatni a 20A távot. Indítunk sok kedves ismerõs és ismeretlen túrázót, illetve mi csak az elsõ állomása vagyunk kálváriájuknak, amely PrInCe-ékkel folytatódik és a szakadó esõben teljesedik ki. A rajt 10:30-kor bezár, kivonulunk kávészünetre, majd visszatéréskor már a konyhát célozzuk meg. Némi útmutatás kiegészülve Ebola tesójával, illetve azokkal-a-kedves-rendezõtársakkal-akiknek-meg-akartam-kérdezni-a-nevét-de-valahogy-mindig-elfelejtettem, után nekilátunk az elõkészületeknek, becuccolunk az iskola konyhájába. Teafõzés, kenyérkenés a program, utóbbi akkor indul meg rohammunkában, amikor Olahtamas bejelenti, hogy már jönnek az elsõ beérkezõk. :) Késõbb csatlakozik még Maku Laci és Vándorköszörûs, a végén Morcsi is bekukucskál, -Dilen- pedig sütivel kínál. Sokan érkeznek, most nem sorolnám fel mindnyájukat (nehogy kihagyjak valakit), örülök, hogy jelenlétetekkel megtiszteltétek a túra céljának második legfontosabb helyszínét is. :) A statisztika kedvelõinek a fogyasztásról:
220 liter tea
30 kg kenyér (becsült adat, igazából fogalmam sincs...:))
7 bödön zsír: kolbászos, hagymás, apróra vágott szalonnás, libazsír, malaczsír
10 üveg lekvár: barackból, bodzavirágból, meggybõl, szilvából...
1 üveg zöldparadicsom-mártás
3 doboz margarin
sok savanyúság
Nem panaszkodhattunk az étvágyra. :)
Elnézést kell kérjek azoktól, akiknek egy idõszakban csak vajaskenyér jutott, akkor már nagyon szûkében voltunk az ellátmánynak, szerencsére Nomádék hamar pótolták.

Végül, de nem utolsósorban szeretnék köszönetet mondani útitársaimnak, Kerek repkénynek, Hevér Évának és Budai-H.G.-nek a társaságért és a fuvarért. Mindenkinek köszönet a társaságért és a nem várt pillanatban jött nagy segítségért (elvégre Ebola tesójának, pl. nem ez lett volna a feladata, mégis, szó nélkül besegített, amikor csak tudott), akivel együtt kentük a kenyeret és fõztük a teát, igaz utóbbi folyamatban én maximum a gázégõt gyújtottam be, amikor az sztrájkot jelentve kialudt. Pygmeának a rendezésért, valamint azért, hogy megengedte, hogy részt vegyünk ennyi mindenben. Leinkább viszont Mindenkinek, akivel találkoztunk, a vidám pillanatokért. :)

-Kékdroid-
 
 
DeákTúra éve: 20092009.10.27 13:08:41
Deák 40

Vigasztalanul zuhog az esõ, miközben a kis Suzuki halvány fényszórója látható sávot próbál hasítani a kora reggeli sötétségben. Ennek ellenére a mellettem ülõ Kerek "Sárimádó" repkény arcán töretlen a mosoly, próbál valamiféle döntést kicsikarni a hátsó üléseken kuporgó testvéreitõl, hogy az idõjárás függvényében melyik távot is szeretnék választani. Elérjük a festõi Bak községet, ahol szomorú balesetek mementói emlékeztetik a sofõröket az óvatosságra és seregnyi LED világítja ki az út szûk kanyarulatát. Az apró fénypontok tükrözõdnek a szélvédõre felverõdött vízpermeten, majd átkelünk a falun és irány Söjtör. Immár harmadszor érkezünk a túra névadójának szülõfalujába, legalábbis autóval, Repkény navigál el egy optimális parkolóhelyre. Besétálunk a Vöröskõ Étterembe, Joeyline, úgy is, mint fõrendezõ, széles mosollyal fogad, Kerek repkény ellentmondást nem tûrõ hangon jelenti ki, hogy azért is a 40-es távra megyünk. Magamban elfojtok egy halvány mosolyt, nem hagyjuk, hogy az idõjárás megtörje az emelkedõ tendenciát a táv kiválasztásában. Repkény testvérei beletörõdõen vállat vonnak, szinte kollektíve: ha negyven, hát negyven. Megkapjuk a tavaly óta jelentõsen megkarcsúsodott itinert, nincs szöveges leírás, nekem nem is nagyon hiányzik, egy jó térkép bõven elég kell, hogy legyen. Egy dolgot hiányolok, az pedig a szintemelkedések összesítése, de ezt is csak késõbb veszem észre.

Nevezés közben találkozunk Laci069-cel, elhatározzuk, hogy akkor akár együtt is mehetünk és együtt is megyünk. Kisétálunk a házak között, gondosan kitûzött fa iránytáblák mutatják a helyes irányt itt és még sok helyütt. Felkapaszkodunk az elsõ komolyabb dombra, ez a söjtöri szõlõhegy, még mérsékelt sárban. Eszembe jut a nyári hosszú út idáig, megborzongok a nagy hõség emlékére, máris sokkal elviselhetõbbnek tûnik a mostani zord idõ. A szokásos szép kilátás helyett most komor, ködös táj tárul elénk, a távoli párában azért enyhén kivehetõ a környék néhány faluja. Eljutunk a Deák-forrásig, a pontõrök a felzárkóztatási alapból épített kis esõbeállóban várakoznak, a forrás kicsivel arrébb van. Nagyon lelkesek, megkapjuk a bélyegzést és húzunk is vissza az útra. Eloldalgunk még egy kicsit a szõlõhegyen, aztán nagy óvatossággal leereszkedünk a csúszós sáron a Vas-völgy bejáratához. Végignézek a társaságon, mindenkin kialakult már a lábszárközépig érõ védõréteg, nem érdemes rajta bánkódni, mert ennél még sokkal rosszabb is lesz. Mit ad Isten, valóban rosszabb lett.

A Vas-völgy azonban még kényelmes, jól járható úttal fogad, ráadásul az esõ sem esik, még nem, a szél viszont láthatóan alaposan nekifekszik a völgyet határoló dombok tetején magasodó fáknak. Végigballagunk a szép szurdokok és komor erdõk között kanyargó úton, egészen a vadászházig, ahol egy nagy pohár tea vár minket, még mielõtt elõkészíthetném a bögrémet. Felhörpintjük a meleg italt, félig-meddig újnak nevezhetõ szakasz vár ránk, szembe megyünk a Rockenbauerrel, nem is emlékszem, hogy ilyen sok lejtõ lett volna azon a túrán. Ezen a túrán ugyanezen lejtõk viszont jó kis emelkedõket jelentenek, kell mászni rendesen, kicsit irigylem a kitartóan mögöttünk haladó hölgy sporttársat, az õ túrabotjai ugyanis itt vannak. Az enyémek meg Egerben... A sár itt azért egészen elviselhetõ, sõt, fel sem tûnik különösebben, Repkény kitartó munkával próbál nevelni az elviselésére. Ugyanezt teszi testvéreivel is, akik az elemekkel dacolva tartják a lépést.

Valaki odafönt úgy tûnik, eldöntötte, hogy senki nem érezheti jól magát ezen az útvonalon. Nyáron füllesztõ hõséget parancsolt ide, most pedig, látva, hogy beszélgetve, vidáman haladunk, úgy gondolta, egy kis esõvel próbálja lehûteni a kedélyeket. A kapucnit nem dacból nem hajtom fel, inkább azért, mert zavar, ahogy a látóterem beszûkül tõle. Az út meglehetõsen változatos: néha kiszélesedik, néha egy trükkös iránytörés van benne (úttörés a gerincen, hmm?), egy helyütt az útra zuhant faóriást kell kikerülni. Majd szinte váratlanul, ápolt, gondozott szõlõhegyen bukkanunk ki az erdõbõl, ez már Börzönce. A javított minõségû úton már gyorsabban haladhatunk, elérjük a keresztezõdésben magányosan ácsorgó pontõrt. Az úriember nincs épp beszédes kedvében, gyorsan próbálja végigikszelni a rajtszámokat a papírján. Innét lefelé haladunk sokáig, jelzés híján a térképre hagyatkozva követjük az utat. Ez a S+ jel nem túl sûrû felfestésnek örvend, a szalagozást pedig jórészt elmosta az esõ, bár, itt még nincs is szükség rá. Leérünk Börzöncére, megcsodáljuk a haranglábat és a buszmenetrendet, nagyon más nincs is.

Elhagyjuk a falut a sötétedõ égbolt alatt. Az idõjárás változatosságára nem lehet panasz: az eddig szemerkélõ esõ helyett most erõs szélben talpalhatunk Zalaszentbalázs felé, Laci069-cel kissé elõrehúzunk, biztat a kocsma ígérete. Útközben az egyetlen látnivaló egy kékre festett, bukókerettel is megerõsített traktor. Más nincs, csak a szél és a szurkáló esõcseppek. A következõ település már lakottabb benyomást kelt az üdülõtelepként is csak vegetáló Börzönce után. Olyannyira, hogy a Zalaszentbalázs szélén álló házak valóságos palotának számítanak, bármilyen mérce szerint is. Leérünk a lépcsõzetesen kialakított vízelvezetõ árok mellett a fõútra, meglepve tapasztalom, hogy ez azonos a 74-es úttal - ennyire eljöttünk volna nyugatra? Ennyire. A pontnál utolér a Repkény testvériség, a pontõr a buszmegálló mellett parkol egy kocka Ladával, a jármû kényelmes melegét elhagyja a kedvünkért. Elmondása szerint még ezidáig egyetlen hosszútávos sem járt itt elõttünk, viszont az összes 40-es rajtszám megvan, aki elõttünk rajtolt. Laci069 a kocsmahivatal felé veszi az irányt, engem majd' kettétép a szívem, ugyanis sem Kerek repkény, sem a testvérei nem kívánnak semmit, csak továbbmenni. Úgy döntök, hogy elkísérem õket, nehogy eltévedjenek, Laci069 pedig majd utolér, elbúcsúzunk. Megtanulhattam volna, hogy ilyenkor szoktunk olyan helyekre elkavarni, ahol még a madár is csak kiküldetésben jár...

Elhagyjuk Zalaszentbalázs gyér forgalmú fõútját, felkapaszkodunk a templomhoz, majd lesétálunk, egészen ki a faluból. Nagy beszélgetésben vagyunk a sár és az idõjárás összefüggéseit illetõen, amikor is valahol - a jó Ég tudja, hol - elhagyjuk a gyéren jelzett S+-t. Leereszkedünk valami istentelenül sáros lejtõn, majd egy völgyben jövünk rá a hibára, amikor az érzés szerinti helyes irányt felülbírálja az iránytû lomhán forduló észak-jele. Kiérünk egy völgybe, ahol helyes kis szekérút kínálja magát egy alacsony dombon: gyere fel és láss! Látom is: az általunk oly nagyon elérni kívánt szõlõhegy pontosan az eddig követett úttal párhuzamosan halad, csak valamivel - sokkal - odébb. Elbõdülök: Tudom, hol vagyunk! Összesen kettõ darab, tájékozódást segítõ eszközünk van: az iránytû és az itinerként szolgáló fénymásolt térkép, valahogy betájoljuk magunkat. Valóban tudjuk, hol vagyunk, és végre azt is, hogy nem jó helyen vagyunk. Kerek repkény nevet, vissza az egész, az utolsó látott... jelig? Szalagig? Jelzés gyakorlatilag nincs, a szalagokat pedig elhervasztotta az esõ. Minden eltévedésbõl tanulunk, most azt sikerül megtanulni, hogy iránymenetben nem egyszerû visszajutni egy olyan helyre, amirõl nem tudjuk, hogy hol van. Nagy sokára, sok karcolással és a ruhán, táskán megtapadt növényi maradékkal gazdagabban elérjük a vélelmezett S+ jelzés útját. Felkapaszkodunk a vélelmezett szõlõhegyre és láss csodát, megvan a turistaút, hurrá. Csak remélni tudjuk, hogy Laci069 elég sokáig itta a kávéját.

Eloldalgunk a gerincúton, kényelmesen járható, különben is, a cipõm rég beázott. Danival észreveszünk egy házat, az oldalára Tunézia felirat van festve pálmafákkal, tengerparttal, homokkal. Késõbb a hegyi stadionnál iránytáblát is találunk: <-- Tunézia. :) Elértük a "jóléti parkot" (sic!), kis erdõsáv után további szõlõskertek következnek, balra, nyugat felé látjuk a dombot, amelyen észrevettük a tévedésünket. "Ennyit kavartunk volna?" - teszem fel a költõi kérdést, miközben valamikor ekkor vígan, nyílegyenesen elgyalogolunk az amúgy szalagozott letérés mellett. Akkor kezdünk rájönni újabb hibánkra, amikor a hegy gerincén haladó út kezd megszûnni és járhatatlan bozótossá átlényegülni. Eleinte még követjük a szûkülõ csapást, azzal a jelszóval, hogy valaki már járt itt. Valóban, elõttünk friss taposásnyomok torzították el az ágakat, indákat, valaki már valóban járt itt. Csakhogy nem ezen a túrán. Az oda-vissza kitérõ negyed órát vett el, visszaúton csörtetünk, mint a vaddisznók, szúrós szemmel figyelem a szalagokat, amelyek végül megkerülnek, az esõ lemosta õket. Danival számolni kezdünk, hogy a kezdeti elõnyünk beleragadt a sárba és ez a túra bizony szintidõ-kihasználással kerül majdan abszolválásra.

Sokszorozott figyelemmel követjük a sûrûbben felbukkanó szalag-maradékokat. Megfigyelhetõ, hogy ahol hosszabb kreppcsíkok kerültek felkötözésre, ott jobban meg is maradtak. Nagy nehezen elérünk egy zöld sáv jelzést, amelyen kicsit Hahót felé megyünk. Nosztalgiával gondolok vissza a tavalyi nyárra, amikor Kerek repkény, Vándor Csillag és Tinca társaságában koptattuk ugyanitt a lábunkat a csontszáraz talajon, keseregve a hõségen. Kissé megnyugszom, az idõjárás most kellemesebb, az esõ elállt, szél sem fúj. Csak az a sár... Elhagyjuk a zöld sávot, megint szalagok jönnek és megjelenik néhány csoffadt és néhány újabb jelzés is. Nem olyan rossz ez a Zala megye jelzésszakmailag. Csak oda kell figyelni. Nagyon. Végül, általános örömünkre elérjük a sárga sávot, ez már nagyon jó, közel van a Mackó-forrás, a következõ ep. Odáig viszont minden eddiginél nagyobb sártenger vár ránk, terepjáró nyomait vélem felfedezni néhol. Az ügyességi szakasznak is beillõ talajon mindenki a saját tempójában, a saját módszerével próbálja megtartani az egyensúlyát, a követési távolság szigorú betartásával. Leérünk a forráshoz, igen vidám pontõrök fogadnak, teával, pálinkával, müzliszelettel kínálnak. A pálinkát vissza kell utasítanom, :( mivel már aránylag közel van a cél és valakinek vezetnie is kéne. A lelkes pontõrtõl megkérdezem, hogy hol is találom azt a híres Mackó-forrást, mert már n-edszer vagyok itt és még nem láttam. Megmutatja. Kiszáradt, a természet pedig lassan kezdi visszahódítani, de korántsem akkora a susnya körülötte, mint vártam.

Elbúcsúzunk, elindulunk, fölfelé a lépcsõzetesen emelkedõ úton, újra a sárga sávon. Itt mindenki úgy halad, ahogy tud, de leginkább nehezen. Az idõjárás immár kímélni látszik minket, nem esik és nem is fúj, de haladni nehéznek bizonyul az agyagos sárban. Utolér Groba és útitársa, töretlen lendülettel mennek fel a hegyi úton, mi mögöttük, fokozatosan lemaradva igyekszünk belül maradni a szintidõn. Meglátok egy adótornyot, ez már jót jelent, a tornyon túl Pusztaszentlászló szõlõhegye várható, étellel és itallal. Dani kezd kissé morcos lenni a sár miatt, Dóri pedig egykedvûen ballag tovább, én is kezdek magamba fordulni. Egyedül Repkény mosolya töretlen, õ jól bírja a sarat, ami itt nem épp haszontalan tulajdonság.

Megérkezünk az etetõpontra, forralt borral és teával kínálnak, nem mellesleg zsíros kenyérrel és minden egyéb földi jóval. Lakmározunk, közben elbeszélgetünk Grobával, mesél kicsit a hosszútáv bocskai kanyarjáról. Nem irigylem, még sok-sok sár van elõtte. Repkény még barátkozik egy kicsit a helybéli macskaállománnyal, aztán továbbsétálunk, mert a szintidõ, bár kicsit hoztunk a lemaradáson, még ketyeg. Elérjük a Válicka partját, ez a legkedvesebb része számomra a túrának, a felduzzasztott kis tó, az öreg, vízbe érõ lombú fák még az ólomszürke égbolt alatt is hangulatossá teszik a tájat. Átsétálunk a fahídon, el az immár felépült strand elõtt. A Válicka keskeny, fák övezte medre mentén északra fordulunk, újra egy átkötõ szakaszon és megcélozzuk immár Söjtört. Elsietünk az újabb hídig, el a Méregház mellett és végül újra be a faluba. Az autójánál pakolászó Laci069 elképedve bámul, kiderül, hogy sokáig azt hitte, elõtte járunk. :) A Vöröskõ Éttermet 19 perccel a szintidõ letelte elõtt érjük el, Joeyline hitetlenkedve hallgatja a történetet az eltévedésrõl. Leülünk, iszunk egy kávét, Joey beszél a rendezés viszontagságairól. Itt is szeretném megköszönni a túrát az igen lelkes rendezõcsapatnak és gratulálni minden táv résztvevõjének, nem volt egyszerû menet, annyi szent. Szép lassan összeszedjük magunkat és útra kelünk Lenti felé. Az autó távolsági fényszórója bevilágítja a 70-es táv útvonalát a szompácspusztai keresztezõdés és Rádiháza között, de túrázóval most nem találkozunk, az aszfalt pedig nem õriz nyomokat...

-Kékdroid-
 
 
Less Nándor emléktúra (Nomád terepfutás/No megállj csak!)Túra éve: 20092009.10.14 10:17:27

?? ??????!


Less Nándor Emléktúra 35


Ébresztõ szól kora reggel, jóval korábban, mint kellene. Hmm, öcsém ma megy valami erdei iskolába, vagy mi... na, elbúcsúzom tõle. Hmm, még korán van, mi legyen... például felnézek topikra, olahtamas már meg is elõzött. Vissza kéne feküdni, de csak egy kicsit... A következõ, amit hallok: „Akkor most mentek túrázni, vagy mi lesz?” Mindezt reggel kilenckor. Tízig van rajt, az is csak a rövidebb távokon. Kerek repkénnyel rekordsebességgel elkészülünk, édesanyám rekordsebességgel eljuttat minket Cserépfaluba, ahol az autók sûrûségének növekedése indikálja a rajthely pozícióját. Gyorsan benevezünk, az utolsók között, megkapjuk a sok részletre kiterjedõ itinert, leginkább a térképvázlat bizonyul hasznosnak, valamint az, hogy a pecsétek helyénél ott van a vonatkozó résztáv és részszint adat. Három perccel, de lehet, hogy néggyel az érkezés után már úton vagyunk, Cserépfalun belül szalagok navigálnak, no meg M. szomszéd az utcából, akivel kölcsönösen rácsodálkozunk egymásra. Én nem tudtam, hogy neki itt van víkendháza, õ meg nem tudta, hogy én ilyen fura jeleket hajkurászok az erdõben, hogy estére visszajussak oda, ahonnét reggel elindultam. :) Tehát kiérünk a faluból, borús az idõ, reménykedem, hogy a hátizsákban maradhatnak a kabátok, néhány kósza esõcsepp elbizonytalanít reményemben. A sûrû fenyvesben már az esõ helyett a sûrû aljnövényzet piszkál, hõsiesen töröm az utat Repkény mögött haladva. Összefutunk Berzsóékkal, õk most a 26-os távon mennek. A dombtetõrõl gyorsan leérünk Cserépváraljára, ahol a piacot már csak egyetlen árva virágárus képviseli, hiába késõre jár. Az érdekes formájú templom mellett kapaszkodunk a Mangó-tetõ felé (jó lenne tudni, mirõl kapta a nevét, lehet, hogy a környék régi mangóültetvényeirõl?) A kilátás a Várhegy tömbjére pazar, mögötte a Bükk-fennsík körvonalai látszódnak a felhõalapszint alatt. Addig jó, amíg a felhõ le nem száll rájuk – gondolom, aggódva latolgatva a ronggyá ázás esélyeit. Repkény elképesztõen siet, valószínûleg õt is az esõ gondolata hajtja. Elérjük az elsõ pontot, a Kaptárköveket, gyönyörûszép kõképzõdmény, a pontõrök kedvesek, még közös képet is alkotnak rólunk, gyorsan lepecsételik a papírokat és már suhanhatunk is tovább. Felkaptatunk egy sziklapárkányra, az út alattunk érkezik fel, úgy vájhatták régi idõkben a puha tufába. A párkányon egy kisebb csoport pihen, elkapok egy mondatfoszlányt, amely a sietés okát firtató kérdésre adott válasz lehet: „...mert egy teljesítménytúrán vagyunk, azért!” Mosoly, tájfotó, indulás. Csodaszép erdõben haladunk, át a Felsõ-szoroson, élvezem az erdõ hûvös, párás levegõjét, a csendet, amelyet csak néha törünk meg egy-egy mondattal. Ha nem is az egész túrának, de ennek a résztávnak az egyik leginkább megkapó szakasza ez a néhány kilométer a ponttól a Dobi-rétig. Itt a pontõrök a rét kellõs közepén ücsörögnek, még van szûk fél óra a pontzárásig, addig reméljük mindnyájan, hogy nem áznak meg. A rét elején találkozunk még egy szembejövõ családdal, akik valamit morognak, hogy milyen sok ma a „kiránduló”, apukánál egy íj és néhány nyílvesszõ van. Hûha, jobbnak látom nem szólni semmit, mert az önjelölt Legolas még a végén célba vesz. Letérünk a piros sávról, hadd menjen tovább Kács felé, mi a szalagokat választjuk, át egy dombon, le egy völgybe, ahol szürkemarha-gulya legel békésen, a pásztor vizet mer a kútból a gulyának. Ebbe a bukolikus idillbe alig tud belerondítani a épp itt megelõzött ifjú sporttársak által hallgatott hip-hop zene, sietve növeljük a távolságot hegynek fölfelé is. Aztán gyönyörködünk egy kicsit a panorámában, ami a soron következõ dombról nyílik, elõttünk már a Hór-völgy sejteti magát. Addig azonban le kell jutni egy sietõs lejtõn, amelynek az alján már a régi ismerõs egykori országút (nehezen járható – mondja a térkép; akkor menj gyalog – mondom én) fogad. Észak felé kanyarodunk a völgyben, sétálunk, húz az etetõpont ígérete, meg a másik mobilos-zenés trupp, két tízévesforma lányka, náluk a death metal a nyerõ. Elõzünk, csendben. Találkozunk RitaB-vel, vele is régen futottunk össze, most a völgyben sétál visszafelé, váltunk pár szót, elbúcsúzunk, irány a reggeli. Vagyis, az ebéd. Itt legurítunk pár pohárral a gyümölcslébõl, valamint eltûnik Repkény által egy zsíroskenyér, jóvoltomból pedig egy nagyobbforma vajaskenyér, hagymakockákkal. A pont felõl a Füzér-kõ masszív orma tornyosul a völgy fölé, ahonnét alig néhány helyrõl látni, az erdõ jótékonyan elfedi az eget az út fölött. Alig öt perc tartózkodás után elsietünk, Ódorvár nem viccel és még itt is nagy az esõ valószínûsége. Tavaly a Bükki Kilátásokon elég volt szembemenni a KL jelzésen a hömpölygõ sárral, most nem kellene megint ugyanez. Elérjük az Egres feltételes pontot, elõször enyhe hidegrázást kapunk, amikor azt hisszük, hogy a sok ott pihenõ túrázó éppen sorbanáll. Pedig nem, szerencsére nem, villámgyorsan megkapjuk a pecsétet és már suhanhatunk is felfelé. Suhanás, az hál'Istennek nem sok van, attól, hogy nem a régi útvonalon kell felvánszorogni az erõsen erodált úton, még mindig nem ölben viszik fel az embert Ódorvárra. Meg kell érte szenvedni így is. Felfelé van néhány mókás pillanat, a legjobb, amikor egy hatodikos-forma srác így szól: „jövõre tíz másik hülyét küldünk ide, én vissza nem jövök!” Felérünk a szekérútra, aztán ott is hagyjuk, le a forráshoz, szinte egyedüliként a környéken, mert mindenki csak furán néz fentrõl ránk. Az ösvény kényelmesen kapaszkodik vissza az útra, csak a végén tör fel meredeken és már meg is érkezünk a vár alatti esõházhoz. Kapunk egy-egy csokit, kimászunk a szirtre, a kilátás még a régi, olyan, mintha az egész Bükk déli része a lábunk elõtt heverne, és valóban ott hever. Nyugat felé fordulunk, úgy megyünk le Ódorvárról, hogy voltaképpen felfelé megyünk, szembõl már a 60 km-es távon érkeznek a futók, köztük VadMalac, kicsit késõbb LászlóSzilvi és még sokan mások. A lejtõn hamar leérünk, az õszi színorgia minden elképzelhetõ árnyalata megtalálható az erdõben. A Völgyfõ-háztól rátérünk a szinte végig emelkedõ Török-útra, a piros sávon elsétálhatnánk Egerig, a zöldön meg Felsõtárkányig, de most elég a Kövesdi-kilátóig eljutni, errefelé már lassítunk, szépen süt a Nap, nem hajt a tatár, a pontzárást még csak nem késsük le. Észak felé szépen megszámolhatjuk a Bükk Köveit, megvan még mind, nagyon helyesen, elõbb-utóbb oda is újra eljutunk. A ponton még mindig lelkes pontõrök kínálnak zsíroskenyérrel, hagymával, eltüntetünk néhányat, itt indulóban még van vagy tíz percünk pontzárásig, nagyon jó. Összeszedjük maradék erõnket, lesétálunk az elágazásig, onnan pedig a Novaji-kunyhóhoz, amely magába roskadtan várja az egykor elkövetkezõ jobb idõket, közben pedig csendben mélázik az elmúlt jobb idõkön. Jelzést váltunk, Bükkzsérc felé terel a sárga sáv, széles szekérútra érünk ki, hirtelen küllõsurrogást hallok, még idõben lépünk ki a lezúduló kerékpárosok elõl. Értem én, hogy hülyén szól a csengõ, meg cikin néz ki a többszázezres bringán, de ha már nincs (a KRESZ-rõl nem is merek szólni), akkor legalább annyit kiáltson, hogy „jobbról/balról jövök!”. Sajnos, sem csengõ, sem kiáltás nem jellemzi ezt a társaságot. Leporoszkálunk egy völgybe, a völgybõl kifelé már széles, gyakran járt út vezet, Kerek repkény az út túlfelén lévõ pulykákkal áll le beszélgetni, egész addig, amíg a tanya mogorva tekintetû Vahurja el nem csendesíti az õrizeteseket. Bükkzsércen hamar átérünk, kedves, csöndes kis falu, a szalagokat pontosan követjük a falun túl a karalábé-föld mellett. Megérkeztünk a Nyomó-hegy aljába, mókás feliratok fogadnak a fákra erõsítve, az egyiken tûzifát kérnek a pontõrök, a másikon atomkísérletre, valamint trollokra hívják fel a figyelmet. Nyilvánvaló marhaság, trollok nappal? Aggódjanak a hosszútávosok, akik majd sötétben érnek ide! :) A tetõn hatalmas tömeg, jókora csoport tagjai várják épp be egymást, sietõsen elslisszolunk a pecsétek megszerzése után. VadMalac megtévesztõ hadmozdulattal szembejön a hegyrõl lefelé vezetõ úton, kibõvíti a távot kissé. Végül leballagunk Cserépfalura, a szélsõ házak egyikénél idõsebb bácsi kérdezi, hogy melyik távon voltunk – a válasz hallatán elégedett mosollyal bólogat. Lesétálunk az iskolához, Vándorköszörûsék érnek utol, aztán el is tûnnek, mielõtt még többet tudnánk beszélni. Megkapjuk az igen szép oklevelet, a kitûzõt, a kajajegyet, amit aztán épp egy üres idõszakban sikerül beváltanunk. Összefutunk még sok-sok ismerõssel, de sietnünk kell, mert már jön is a telefon, hogy hol vagyunk, mert itt a fuvar, megérkezett. Hazaúton aztán az jár a fejemben, hogy milyen jó is, hogy kijöttünk, mert nagy hiba lett volna kihagyni egy ilyen napon egy ilyen túrát. Köszönöm a szervezõknek a szokásosan jó rendezést, Kerek repkénynek a lelkesítõ társaságot és természetesen gratulálok minden teljesítõnek, futósnak, gyalogosnak, mindenkinek!


-Kékdroid-

 
 
Kanizsa 50/30/20/10Túra éve: 20092009.09.29 14:58:43
Kanizsa 30

Ébresztõ hajnalok hajnalán, Kerek repkény megy és testvéreit kirugdossa az ágyból, amíg én bambán kevergetem a kávémat. Gyors reggeli után irány Nagykanizsa, a Kerka-völgyi országút kátyúi helyett most a Lovászi-Tornyiszentmiklós-Letenye útvonalon közelítjük meg a helyszínt, Letenyétõl a gyér forgalmú 7-es utat preferálva az autópályával szemben. A Mezõ Ferenc Gimnáziumnál nem jártunk olyan régen, hogy elfelejthettük volna az odavezetõ utat, így még bõven a rajt elõtt sikerül megérkezni. Az iskolában szépen benevezünk, megkapjuk a térképes pecsétgyûjtõ lapot és külön füzetben az útleírást, mindenféle hasznos tudnivalóval kiegészítve. Jár továbbá fejenként egy fémbögre, a talpán a túra - és a város - címerével, impozáns, ezzel háromra emelkedett a teljesítménytúrákon kapott ivóeszközeim száma. :) Odakint már szép sor áll a rajtbélyegzõt adó srác elõtt, nyolcig senki nem rajtolhat. Addig is, a Szív világnapja, vagy mi a csoda keretében mûködik egy mérõállomás, lehet vérnyomást, BMI-t (ez mi lehet?), testzsírszázalékot méretni, nagyon lelkesen lemázsálnak. Elteszem a papírt, hogy majd a célban is kérek egy vérnyomásmérést, de fájdalmamra addigra hazamennek. Repkény és testvérei addig elhaladnak a sorral, még a bélyegzésnél utolérem õket, elindulunk, kimegyünk a jelzett (Z+) útra. Sokan, fõleg helybéliek, mindenféle bevásárlóközpontok parkolóin keresztül találnak egyenesebb utat, hiába, a megszokás nagy úr. :) Gyorsan átéljük a túra összes kellemetlenségét: egy négyfõs lánycsapat üvölteti a zenét a mobilról (nem recseg, fejlõdött a telefongyártás!); eldobott bögrésdobozt találunk két méterre egy kukától; két középiskolás-forma fiú bõszen füstölve túrázik (és ötöst kap a teljesítést igazoló oklevélért testnevelésbõl?). Ezek után tökéletesen zavartalan az út, végig a maradék 28 kilométeren. :)

Elérjük a Csónakázó-tó elõtti vasúti átjárót, a menetrendbõl már kinéztem magamnak a 8510-es személyvonatot, lefotózni. Legnagyobb meglepetésemre egészen pontosan érkezik, de éppen valahol az útátjáró elõtt érhet véget egy lassújel, mert a 3313-as Cirmos alaposan felgyorsít és a kép enyhén bemozdul. Egy szintén ott várakozó sporttárs szintén kiéli a vonatfotózási vágyát, kilépek, mert a Kerek repkény&co. már az ellenõrzõponton vár. Elsétálok a reggeli fényben igen impozáns tó mellett, az ellenõrzõponton gyorsan megkapom a pecsétet, Repkény vár, testvérei már elléptek, de még a Bagolai-hegyre vezetõ úton utolérjük õket. A szõlõhegy a szokásos szüreti-szüret utáni állapotban van, sokan munkálkodnak már a "hegyükön", néhányan kíváncsian nézik, ahogy elsétálunk. Mind nyugat, mind kelet felé szép a kilátás, Nagykanizsa házai tornyosulnak az egyik oldalon, a háttérben a Rockenbauer túráról ismerõs, szép emlékû dombok sötétlenek. Kelet, délkelet felé már a somogyi dombok látszanak a távolban, az ország számomra még jórészt ismeretlen csücskében. A következõ pont Bagola elõtt vár minket, még a hegyrõl való leereszkedés elõtt, pecsét, indulás tovább. Valahol talán ezen a szõlõhegyen fotózunk egy csúnyán megrongált kõkeresztet. (Nem tartozik szorosan ide, de amikor végignéztük délután a fotókat, sem a Repkény által készített kép, sem az én képem többszöri próbálkozásra is csak sokára töltõdött be, holott a többi gond nélkül, egybõl feljött, ahogy lapozgattuk. Amikor beforgattuk, akkor meg ezeket csak nem akarta elmenteni - nem vagyok egy babonás ember, de gyorsan töröltem mindkettõt. :)) Bagolán rátérünk a P+ jelzésre, elhagyjuk Nagykanizsának ezt az apró külterületét, betérünk az erdõbe.

Irány a Szigecskei-rét, hosszan sétálunk az erdõ mellett, a táj egyszerûen szép, fölösleges lenne túlragozni. Fogynak a kilométerek, megint ellenõrzõpontot találunk, majd átkelünk egy fahídon és irány a túra leghosszabb emelkedõje, amelynek a végén szabályos, bár kissé megdõlt csúcskövet találunk. Szép a kilátás Liszóra, illetve a keletre a közeli tóra, meg lehet számolni a parkoló autókat. :) Liszó egy szépen gondozott parkkal (kissé fellengzõsen parkerdõnek írja a tábla odébb) fogad, vén fák között sétálunk a község központja felé. Az ellenõrzõpont a tavalyihoz hasonlóan nem a faluban, hanem a szõlõhegyen van fönt, a kocsma négyõnk közül csak rám van némi vonzerõvel, kávészakmailag, de társaság hiányában nincs kedvem betérni. Különben is, reggel megmondták, hogy magas a vérnyomásom. :) Az ep. elõtti emelkedõn egy dülöngélõ bácsit érünk utol, elmeséli, hogy tavaly ugyanitt egy tanárnõ pihent a ponton, õ pedig mindenféle ajánlatot tett neki, hogy mit csináljon, amíg az osztálya odaér. Nekünk is ajánlja, hogy ha elfáradunk a túrán, hát húzódjunk be a bozótosba és rajta! Alig dõlök a röhögéstõl. :) Ellenõrzõpont, szponzor által felajánlott nápolyival, meglepõen finom, csak picike. Elhagyjuk a szõlõhegyet, megint megtapasztaljuk azt az igénytelenséget, ami itt az árokba borított szeméthalom formájában ölt testet. Rövidre zárva az 50-es táv körét (jövõre megint arra kéne menni, huszadik rendezés lesz) elérjük a Miklósfa elõtti hosszú rétet, amely mintha nem nagyon akarna véget érni.

Itt megelõzünk néhány, a 20-as távon induló ifjú sporttársat, akik elõször vígan elindulnának Murakeresztúr felé, de aztán nem hagyjuk õket. A rét felett két nagyobbforma ragadozómadár kering, széttárt szárnyakkal róják köreiket. Aztán Kerek repkény majdnem belegyalogol az egyik áldozatba, egy, a nyakánál jól látható folytonossági hiányban szenvedõ macskába. Elérjük a parkerdõ déli végében lévõ halastavat, az itinernek, emlékeinknek és a földre fújt nyílnak megfelelõen nyugatról kerüljük az állóvizet. Holott keletrõl kellett volna, a jelzés mindkét úton megvan, de a miénk valamelyest susnyásabb. Vicces, amikor visszanézve a piros sáv elágazásában háromfelé is el lehet indulni. :) Elsétálunk a fenyves mellett, sajnos most a kevés csapadék miatt csak kevés gombát lehet látni, de ez legyen a legnagyobb gondunk. Elérjük a parkerdei ellenõrzõpontot, itt kapunk ízlés szerint kólát vagy narancslét, édességet, ilyesmit. Repkény és húga felavatják az új bögrét, Repkény öccse inkább poharat kér, én meg a Szurdokos bögrét applikálom. Szûk negyedórás pihenõ után elporoszkálunk, végigsétálunk Miklósfán, ahol egy kisfiú büszkén játszik az úton a távirányítós Ferrarival, majd még büszkébben hagyja, hogy Repkény lefotózza az impozáns jármûvet. Miklósfáról már csak be kell sétálni Nagykanizsára, ez a szakasz nem rejt már különösebb látványosságot, hacsak nem a szépen gondozott városi parkot. Valamint egy templomot, amelyet éppen esküvõre díszítenek fel, a színes ablaküvegeken beáramló fény nagyon hangulatossá teszi a belsõ teret.

Megérkezünk a célba, nem sokan vannak még itt, megkapjuk a kitûzõt a második teljesítésért (ez sárga), húzunk a tombolán - a nyeremények sorban: esernyõ, térképtartó, sapka, lufi, meg még más ajándékok. Repkény megemlíti, hogy nekem ez a századik sikerült túrám, széles mosoly kíséretében kapok egy szép, Kanizsa címeres laposüveget. :))) Köszönet mindezért, és a túra megrendezéséért, jövõre kis szerencsével újra el tudunk jönni. Visszafelé eseménymentes út, érkezés után bableves ipari mennyiségû fogyasztása zajlik.

-Kékdroid-
 
 
Eger csillagaTúra éve: 20092009.09.21 19:02:36
Eger Csillaga 25

Pénteken a kollégiumi létbõl hazaszakadván édesanyám így köszönt kedves szülõvárosom pályaudvarán: "Vidd el túrázni az öcsédet, mert megõrülök!" Nevezett személy örömmel veszi tudomásul, hogy immár második alkalommal vehet részt teljesítménytúrán, annak minden pozitív hozadékával (kitûzõ, oklevél stb.). Így fordulhat elõ, hogy szombat reggel kivételesen nem én keltem fel a család legifjabb tagját, hanem engem keltenek és rugdosnak, hogy siessek, mert nem érünk oda rajtidõ elejére. Nagy bánatunkra Kerek repkény vezetésszakmai okból nem tud eljönni a túrára, mert Lenti igen messze van egy ilyen kiruccanáshoz. Nem is késünk sokat, fél nyolc elõtt sikerül elindulni, ráadásul még rég látott ismerõsökkel is összefutunk: Moiwa, Jámbor és Lépéshiba_boy készülõdnek, még elõttünk útra is kelnek. Igen gyors adminisztráció után igen sietõsen mi is elrajtolunk, a tesó adja a sebesség alapjelet, én meg alkalmazkodom. Átsétálunk a régóta járt egri utcákon, csendben nosztalgiázom egy kicsit, ide jártam ezért, oda jártam azért, amoda meg amazért. Helyszíni sorrendben Ifjúsági ház, Kálvin-ház, régi kórházépület, Minaret, várállomás (Egervár mh.), LPG töltõállomás, mindegyikhez kapcsolódik valami vicces vagy vicc nélküli emlék. A városból kifelé utolérjük Bell Sanyit, aztán Jámbor kerül újra mellénk, aki a készleteit töltötte fel útközben.

Szépen gondozott szõlõskertek között sétálunk fölfelé, hogy aztán az Eged megmászása elõtt még jól lemenjünk. Az égbolt valószerûtlenül kék, csak a messzeségben, az Alföld felé gomolyog némi pára a láthatáron. Lefotózom a hegyoldalt a szõlõvel, amit magas drótkerítés véd az illetéktelen kezektõl. Elérjük a tanösvényt, de elkanyarodunk jobbra, majd egy elhagyatott háznál szépen elkezdünk emelkedni. Az út éles hajtûkanyarokat tesz, magyarázom, hogy nem szép dolog levágni még a végénél sem a kanyart. Öcsém válaszából kiderül, hogy ezt már elsõben, kábé négy éve is megmondták neki, én fölöslegesen tépem itt a számat. Gondolatban beírok egy piros pontot a tanárnõnek. Sétálunk tovább, kiérünk a széles, köves útra, még mindig kényelmetlen a haladás rajta. Végül beérünk az erdõbe, megtesszük a rövidke kitérõt a hegycsúcsig, a jókedvû pontõr ellát minket csokival. A kilátónak a második szintjéig jutunk fel, a korhadt deszkák és a labilis létrák elveszik a kedvünket a továbbmászástól. Visszatérünk a piros sávra, napsütötte erdõben sétálunk át Várkútra, nem is történik semmi különösebb esemény, megelõz néhány futó, fotózok néhányat az erdõben, fölöslegesen, mert mind bemozdul.

Várkúton az ellenõrzõpont nem az eddig megszokott helyen, a padoknál van, hanem kicsit odébb, szalag és papír is mutatja, hogy tovább kell menni. Ez az eddigi legmókásabb hely, ahol ellenõrzõpontot látok, amolyan évek óta félkész hétvégi telek benyomását kelti. Aláírják a papírunkat és kiküldenek, hogy a bejáratnál van szúróbélyegzõ, azt mindenki kezelje saját ízlése szerint. VadMalac itt ér utol minket, megegyezünk, hogy a sportszakmát bizony fiatalon kell elkezdeni. :) Aztán egy másik futóval elporoszkálnak a hipertérbe. Tesó kezd éhes lenni, a bátyja nemkülönben, megegyezünk, hogy (csalunk) elhagyjuk az útvonalat a Kövesdi-kilátó kedvéért és majd ott tízóraizunk. A kilátás a szokásos szép, délelõtt fényképezhetetlen, pont szembõl süt a Nap, az ég alja teljesen párás a messzeségben. Elköltjük két rész téliszalámiból és egy rész kenyérbõl álló tízórainkat és visszatérünk a 25-ös táv útvonalára. Felkapaszkodunk a Várhegy gerincére, hogy jól lesiethessünk a Kerengõ úton. Útközben megcsodáljuk a Bükk Köveire nyíló kilátást, még mindig nagyon szép, kanyargunk tovább, megtaláljuk a trükkös kis letérõt a széles útról, teljesen jól festették fel. A ponton megkérdezik, hogy hol tévedtünk el, mert már majd' egy órája igazoltak le minket Várkúton. :)

Eltrappolunk a Tiba-kút elágazásáig, nem túl látványos, de kényelmes és árnyas úton, és újabb szünetet tartunk. Még egy adag téliszalámis szendvicset letolunk egy-egy fatönkön ülve, aztán irány Eger. Ezen a szakaszon még sosem jártam, jó nyílt, de megvan az az elõnye, hogy szép kilátás nyílik majd' minden irányba, fényképezünk is jó sokat. Utolér itt is két futó, öcsém irigykedve néz utánuk és sietõsre fogja a lépést, alig gyõzöm tartani. Az út maga nem rejt különösebb meglepetést: szõlõk között megyünk a városig, ahol a tehetõsebbek által felhúzott kacsalábon forgó kacsalábakat vehetjük szemügyre. Innen már pillanatok alatt eljutunk Egervár megállóhelyig, bezárul a kör, a reggel megtett úton sétálunk be a célba. Néhányan megnéznek minket, szakadtas benyomást kelthetünk melegítõalsóban, öcsém szétfocizott cipõben (na, az enyém se szebb), valami régi, rossz pólóban. :) A célban megkapjuk a sapkajelvényt és az oklevelet. Megkérdik, nem lenne-e baj, ha a kitûzõt késõbb vinnék házhoz, mert jó sokan jöttek, nem fog jutni mindenkinek. Nem baj, ráérünk megkapni a kitûzõt késõbb is. Iszunk pár kortyot, testvérem a hatályos gyermekvédelmi elõírásoknak megfelelõen visszautasítja a bort, pedig én kínálom lelkesen. Elköszönünk és kibõvítjük a túrát egy laza 25-ösrõl egy laza 30-asra, kb. öt kilométerre lakunk a céltól és a helyijárat úgyis ritka.

Köszönöm a társaságot mindenkinek, akivel együtt mentem, nem mellesleg gratulálok a teljesítõknek! Köszönöm még a rendezõ Egri Kárpát Egyesületnek a túrát, kíváncsian várom, jövõre milyen változtatások lesznek.

-Kékdroid-
 
 
Rockenbauer Pál emlékúton Zalában 130/70/40Túra éve: 20092009.08.04 21:42:48
Rockenbauer Pál emlékúton Zalában 130

Elöljáróban: ennyi bajom teljesítménytúrán már régen volt. (Mikor is, két hete? :)) Tikkasztó meleg, eszméletlen sok szúnyog és bögöly, felszaggatott, alig járható erdei utak jellemezték a túrát és ahol épp nem volt az egyikbõl, ott volt bõven a másikból. Épp emiatt nagyon köszönöm mindenkinek, akivel együtt mentem, a társaságot és a beszélgetéseket: Kerek repkénynek, Suvlajnak, -rafter-nek, OT Gyurinak, pesza91-nek, GPS Zolinak, Siményi Mikinek és mindenkinek, akivel csak egy kis ideig is találkoztam. Egyedül nem ment volna, komolyan. Köszönöm Kerek repkény édesanyjának, Mártinak és Repkény tesójának, Dórinak a Szentpéterföldére kihozott gulyást, kávét és csokit, mert nagy szükségem volt már valami rendes táplálékra. Köszönöm Székelyvándornak az õszibarackot Valkonyán és köszönöm annak a háromfõs társaságnak a kólát, akikkel egész sokáig kerülgettük egymást, de végül valahol beléptek a hipertérbe. :) Köszönöm Galadh Erebnek és Tincáéknak a biztató sms-eket, lelket öntenek az ilyenek az emberbe. :)
Ami pedig történt: Nagy sokára sikerül megérkeznem az Ecseri úti metrómegállóhoz, ahol a velemszületett tájékozódási képességeim révén rosszfelé indulok el elõször. Ezen a pár percen már nem múlik, Suvlaj elnavigál telefonon, majd bedobom a táskát a Skodába és irány Zala! Hármasban utazunk, Suvlaj, mint sofõr, Gyuri, mint elsõ nagyon hosszú túrájára készülõ és én, mint a társaság kissé túlságosan is bõbeszédû tagja. Estére érkezünk meg Nagykanizsára, ahol az idõközben már régen megérkezett Kerek repkény vár ránk. No meg elõtte Petami és DJ_Rushboy, akik elfoglalták az iskola elõtti lépcsõt és némi, khm, vízzel kínálnak, megköszönöm, de nem élek most vele. Ledobálom a holmit Repkény holmija mellé az egyik szimpatikus tanteremben, irány valami pizzéria, négyes társaságunk Németh Ibolyával ötös társaságra bõvül. Jóllakás után visszatérünk a Dr. Mezõ Ferenc Gimnáziumhoz, zajlik az élet odakünn a lépcsõn, odabenn pedig sétáLós bácsi dicsekszik el az Erdõszél-Eternitgyár (és milyen útvonalon!) viszonylatú jegyével. Aki tud, az tud. :)

Másnap reggel megesszük kettesben a Repkény sütötte palacsintát, komótosan felöltözünk, töltünk vizet és kitaláljuk, hogy idén azért sem késsük le a rajtot és korábban megyünk kávézni. El is indulunk, de az elsõ kísérlet balul végzõdik és ha nincs Jámbor, akkor nem jut nekünk kávé aznap reggel. Jámbor viszont van, és ügyeletes õrangyalként intéz nekünk kávét, amelyet ráadásul félliteres mûanyag pohárban szolgálnak fel. :) Így még idõben visszatérünk a rajthoz, hagyjuk a sietõket elsietni, az utolsók között kapjuk meg a rajtpecsétet.

Nagykanizsa házai között igyekszünk kifelé a városból a K+ jelzésen, amelynek nincs túl fantáziadús vonalvezetése, mivel végig a 74-es fõutat követi a városközponttól a DDK-val való találkozásig. Ebben az irányban az út kifejezetten kellemes, mondhatni, szép. Keresztezzük a 7-es fõutat, ezen sincs még nagy forgalom, keresztezzük a Nagykanizsa Izzó iparvágány-kiágazást, keresztezzük a szép csendben ácsorgó M7-es autópályát. Végre megvan a kék sáv, balra kanyarodunk és elhagyjuk az ébredezõ (értsd: egyre zajosabb) országutat. Elérjük a 17-es vasútvonalat és Repkénnyel rögtön tartunk egy fotómegállást, hiszen a 9852-es személyvonat érkezik Zalaegerszegrõl a 193-as Bzmottal. Azért megegyezünk -rafter-rel arról, hogy egy M40-es vagy egy M41-es jobb lett volna. Megérkezik Beugró lány és Zsotyek, akik vélhetõen sétatempóban haladnak körülbelül 2-9-szer gyorsabban, mint mi. :) Innen rövidesen Zsigárdmajorra érkezünk, a harangláb aljában a táblát szépen benõtte már a dísznövény, de aki tudja, hogy hová jön, annak úgysem kell a tábla, más pedig úgysem nagyon jár itt. A ponton megkapjuk az elsõ pecsétet a szokásos lepedõnyi igazolólapra, majd a túra elejére jellemzõ laza ötös társaságban (Kerek repkény, Suvlaj, -rafter-, OT Gyuri, meg egy droid) haladunk tovább. Itt szólnék az itinerrõl, amely inkább térkép, mint leírás, ennek minden elõnyével, valamint a régi útvonalmetszet hátoldalára nyomtatott táv- és szinttáblázatról. A térkép tökéletesen kezelhetõ, alig néhány helyen kavartunk el, ott is inkább fáradtság vagy figyelmetlenség miatt és egybõl ki is javítottuk magunkat. Az útvonalmetszet még a régi nyomvonalra készült, de jellegében így is teljesen használható. A táblázat pedig pont jó volt arra, hogy nagyjából tudjuk, hol tartunk, de szerintem 130 km-nél már +/- néhány kilométer igazán nem jelent sokat, legalábbis a Zalai-dombságban.

Zsigárd után következik a szokásos eseménymentes homokrugdosás Hosszúvölgyig, az erdõ az elején eléggé rendetlen képet mutat, de legalább árnyékot ad. Nem úgy, mint a falu elõtti bõ kilométer, ahol némi ízelítõt kapunk a sivatagi körülményekbõl, pedig még nincs is igazán meleg. Hosszúvölgyet csak érintjük, Homokkomáromban rutinosan kihagyjuk Repkénnyel és Gyurival a kocsma-bolt jellegû kulturális központot. Suvlaj és -rafter- betérnek, nem is látjuk õket viszont az Obornak feletti lejtõig. :) Elsétálunk a kegytemplom mellett, betérünk az erdõbe, eszembe jut, hogy holnap ilyenkor talán már szembe fogunk ugyanitt jönni. Tévedek, nagyot, mert késõbb fogunk szembejönni, sokkal késõbb. Elhessegetem a jövõre vonatkozó dolgokat, közben két dologra jöttem rá a Rockenbauer 130-cal kapcsolatban: Hahótig csak bemelegítünk; valamint Bázakerettyétõl mindig csak a soron következõ pontig kell eljutni. Számomra így "túlélhetõ" a túra, nagyobb trauma nélkül. Obornaki mûút után a szokottnál is susnyásabb a terep, de Zsotyek mutatja az utat és már rá is térünk a meredek kaptatóra. Középtájt szünet, majd újult erõvel tovább fel, kezdek örülni a fejemre kötözött fehér pamutpólónak - ha már olyan hülye vagyok, hogy nem hoztam sapkát.

A gerincen vár az elsõ filctollas pont, egy számmal is ellátott bója, Repkény kiszámolja, hány betût kell egy-egy négyszögbe írni, hogy a végére kijöjjön a "Tüzesen süt le a nyári nap sugára". Innentõl sietünk, aki idõt nyer, életet nyer, de legalábbis tovább fagyizhat Hahóton. Következik az Úttörés, amit valaki végre elmagyarázhatna, hogy micsoda, mert a harmadik alkalommal sem vettem észre semmi különöset. Úttöréstõl lesétálunk az Oltárc feletti rétre, ahol még mindig van valamennyi a kisvasúti hálózatból, bár nem tûnik túl jó állapotúnak a pálya. Vicces lenne egyszer Lentitõl idáig zötykölõdni kisvonattal, ha már a hálózat nagyrésze járható. Teszünk egy nagy kerülõt a rét szélén, megérkezünk az oltárci vadászházhoz, ahol a csizmamosóból kiváló frissítõpontot kerekítünk. Itt érjük Spotot és -rafter-t, akik idõközben elléptek kissé. Átvizezem mindkét pólót, ami rajtam van, Repkénnyel elkortyolunk egy nagy bögre pezsgõtablettás vizet. Az ellenõrzõpont itt van a szomszédban, nagyon kedvesek, almát is adnak és jótanácsot is, velük találkozunk majd Rádiházán, úgyhogy nem is búcsúzunk el nagyon.

Hahótig innentõl nem sok említésre érdemes dolog történik. A táj szép, a levegõ hõmérsékeletébõl kiindulva inkább valami pincében lenne jó csücsülni, vagy a strandon dögleni. Kár, hogy klausztrofóbiás is vagyok, a strandolást meg egyszerûen nem szeretem, úgyhogy mégis jó dolgom van itten nekem. Éppen elmélkedésben vagyunk Repkénnyel az élet, a világmindenség, meg minden dolgairól, amikor csörög a telefon és Galadh Ereb üdvözöl minket a "Nappali 2" teljesítménytúra útvonaláról. Annyiban maradunk, hogy lehet, hogy kijön az éjszakai 40-esre, de lehet, hogy nem. (Nem jön és milyen igaza van!) Tehát: Szõlõhegy széle, ahol a tavalyival ellentétben nem sétálunk el a bója mellett; Dombtetõ, ahová a tavalyihoz hasonlóan jól fel kell menni. Itt kapunk egy üzenetet Tincáéktól, a Kis-Kõhátról, mit mondjak, a Bükkben legalább hûvösebb van, mint itt. Elérjük a zöld sáv letérését, nem ejtek túl sok könnycseppet azért az útért, még akkor sem, ha valamivel hosszabb lett tõle a táv. Nem emlékszem jól arra az útra, de a betonlapokból kirakott mélyút valahogy mégis megmaradt bennem, nem túl szép emlékként. Úgyhogy irány a Mackó-forrás, onnan pedig Hahót. Kerek repkény alaposan elhúz, ami régi szokása kajapontok elõtt neki, engem meg belassít egy telefonhívás, édesanyám érdeklõdik elmeállapotunk iránt. Megnyugtatom, hogy nem vagyok még mindig olyan hülye, mint amilyennek látszom, elbúcsúzom és Repkény után iramodok.

Hahót hosszú fõutcáját a kocsmában pihenjük ki, hideg üdítõt kérünk és fagyit is és megint hideg üdítõt és az egyik palackba hideg vizet is. A pultos leányzó lelkesen adja a dolgokat a túrázóknak, olyannyira, hogy a szemem hallatára koptatja le az egyik törzsvendég-szerû helybélit. Ülünk egy darabig a kocsma teraszán, esszük a bõven megsózott zsíros kenyeret és a fejenként 1 db paradicsomot. Tovább kellene menni lassan, hiába, hogy nagyon meleg van már és a hátam közepére sem kívánom. Suvlaj kollégája, Gyuri itt mondja azt, hogy neki eddig tartott a Rockenbauer, felelõs döntés, méltányolni kell, hiszen nem egyszerû dolog feladni egy túrát sem. Mi pedig indulunk, arconcsap a hõség, újra végigcaplatunk fél Hahóton, majd el a szántóföldek mentén hosszan a Mackó-forrásig. Kezdek ismerõsként tekinteni a környékre, elvégre nem elõször vagyunk itt, vagy mi. Egy szép, nagy, böhöm kutya kísér el minket egy darabon, hiába kiabálunk rá, hogy menjen haza, õ csak jön és jön és jön. Amikor már kezdene zavaró lenni, akkor lepihen az árnyékban és felhagy a kísérettel. Örvendetes. Lassacskán elérjük a K+ jelzést, hogy azt kövessük Söjtörig, amely egyrészt Deák Ferenc szülõfaluja, másrészt pedig tavaly igen finom jégkrémet ettünk itten. Addig viszont még sûrû eseménysorozat veszi kezdetét, egyfelõl elkeverünk a K+ tavaly oly bravúrosan megtalált letérésénél még a szõlõhegyi pont elõtt. Másfelõl találkozunk megint Spottal és Petamival, Petami közli, hogy Söjtör lesz számára az a pont, ameddig elmegy ma és nem egy másik. Megint csak azt tudom mondani, amit az elõbb is: nem könnyû döntés.

A faluba érve újra megnézzük a Deák-házat, újra kívülrõl, mert megint szorít az idõ. Majd õsszel valahogy csakazértis eljövünk és megnézzük rendesen magunknak. A ponton nem idõzünk soká, lentebb, egy kocsmában már inkább, de sajnos jégkrémet már nem kapunk, másik helyet felkeresni meg nem megyünk vissza. Marad az üdítõzés, megint. Szükség is van valami hûvösre, mert a szombati nap legmelegebb szakasza áll elõttünk: a Méregházig még elviselhetõ, de a Válickán való átkeléstõl már iszonyú a hõség. Ahogy haladunk a patak partján, feltûnik két hölgyemény, amint éppen bõszen tanulmányoznak mindenféle apró rákokat. Repkény persze rögtön felismeri egyiküket, kicsi a világ stb. :) Itt meg is állunk pihenni, felkészülni a rondán csoffasztó emelkedõre, itt ér utol GPS Zoli, aki nagyjából Valkonyáig csapódik hozzánk. Ahogy kaptatunk fel a domboldalon, Repkény szomorú szemmel néz vissza a pusztaszentlászlói strand felé, ahol biztos jó sokan vannak és biztos van jó hûvös medence. Mi viszont sokkal jobban szeretünk a saját izzadságunkban úszni, tehát talpalunk inkább tovább, irány Pusztaederics, ahol annyira belefeledkezünk a malacok megfigyelésébe, hogy simán elmegyünk az ellenõrzõpont mellett. Késõbb tudjuk meg Spottól, hogy helyben volt a bója, csak éppen jól álcázva várta a nálunk figyelmesebb túrázókat. Mivel csak késõbb vesszük észre a pont hiányát és mindenki biztos benne, hogy nem látta a narancs-fehér bóját, megegyezünk, hogy nem megyünk vissza. Repkény készít fotót igazolásképp, sõt, a kocsmába is bemegyünk, töltekezni. Kifelé jövet elcsípünk egy mondatfoszlányt: "ezek meg síelni mennek, vagy mi a f...?", adni kellett volna neki egy sítérképet a "Rádiháza Snow Park" felvonóiról. :)

Ahogy megyünk ki a faluból, feltûnik, hogy sok díszes, masnis szalag lóg az erdõben, a sorompón, meg úgy általában sok helyütt. Repkény szerint esküvõ volt, szerintem valakik tévesen értelmezték a "kiszalagozás" fogalmát. :) A következõ pontot már sikerül meglelni, irány Rádiháza. Enyhén megrogyasztott a Nap, ahogy elnézem magam, de tudom, vagy inkább remélem, hogy nem Rádiháza lesz az a hely, ahol véget ér számomra a Rockenbauer. Repkényt figyelem nagy intenzitással, fájlalja a talpát meg általában a közérzetét, de úgy vélem, hogy az este majd kissé feldobja és onnantól minden nagyon jó lesz. Elsétálunk az egyik hegyi kis ház mellett, vidám, szakállas bácsi érdeklõdik utunk iránt. Rádiházán Repkény letelefonálja édesanyjával, hogy majd inkább Szentpéterföldére jönnek ki a levessel, addig én veszek egy-egy csésze kávét a felújított Csikós Csárdában. Kedélyesen eluzsonnázgatunk az árokparton, finom a zsíros kenyér, van rajta piros arany is, a kedves pontõrökkel megtárgyaljuk az 1997-es, elsõ szériás Fiat Puntók tulajdonságait, meg a Renault-ét is. Vidám látványt nyújthatunk: Suvlaj fekszik, Repkény másutt, de szintén fekszik, -rafter- gubbaszt, én meg guggolással álcázom, hogy próbálok nyújtani, GPS Zoli meg eltûnt, ki tudja, hová. Összeszedjük magunkat és lassan tovadöcögünk. Felkaptatunk az emelkedõn, nagy köszönet annak a kedves sofõrnek, aki fékezés nélkül rongyol el mellettünk. Véget ér a túra második oda-vissza szakasza, a DDK útvonalán sétálunk a lemenõ Nap fényében. Egészen élvezhetõ az idõjárás. Megérkezünk az Erdõszél pontra (ez nem az az Erdõszél, ahonnan sétáLós bácsinak vonatjegye van :)), még lámpa nélkül mehetünk tovább, szerencsére nem botlunk el a szögesdrót-darabokban. Rövidesen megpillantjuk Szentpéterfölde halvány fényeit, itt vár ránk a frissítés.

Kerek repkény édesanyja ugyanis nagy lelkesedéssel készült az idei Rokira és hozott nekünk gulyást és kávét és csokit és még több csokit és pogácsát is a gulyáshoz és üdítõt is. Életmentõnek bizonyul számomra, fõleg, hogy így legalább nem éhezem meg a Valkonyáig tartó hosszú szakaszon, ahol legközelebb rendes élelemhez lehet jutni. Ahogy falatozunk a forró levesbõl, hirtelen egy helybéli fiatal bukkan fel. A következõ fél óra pedig azzal telik el, hogy Sanyit - mert ez a becses neve barátunknak - megpróbáljuk rávenni, hogy jöjjön velünk Nagykanizsára, de legalább Bázakerettyére. Vagy arra, hogy ne igyon annyit és ne csak internetezni járjon könyvtárba. -Rafter- még azt is felajánlja, hogy Bázakerettyéig korrepetálja irodalomból, de jön a szentpéterföldi éjszakai élet többi képviselõje (átlagéletkor 14 év) és elrángatják Sanyi barátunkat a züllés felé. Ily módon testileg-lelkileg feltöltekezve, Repkény édesanyjának és testvérének a jókívánságaival felvértezve vágunk neki a zalai rengetegnek.

A kisvasútnak egy egészen üzemképesnek tûnõ szárnyvonala mellett sétálunk ki a faluból, megcsodáljuk a "Lassúmenet vége" táblát, így is elég gyorsak vagyunk, tehát nem kezdünk el futni. A vadászház melletti rét érintése után kezdõdnek a bonyodalmak. Ha futni akartunk volna, akkor most igencsak vakarhatnánk ott is, ahol nem viszket, mivel a terep alaposan átrendezõdött legutóbbi ittjártunk óta. Buckák, kátyúk, nyomvályúk, széthagyott ágak és gallyak, néhol nekem is térden felül érõ vájatok az egykor jó állapotú földúton. Félreértés ne essék, nem autópályát kívánok és egyáltalán nem panaszkodnék, ha vihar törte volna le az ágakat, vagy vadak túrták volna össze az utat. Ez viszont egyáltalán nem az igényes erdei munkának a nyoma, legalább valamennyire illett volna összekotorni a nyomokat. Ha másért nem, hát azért, hogy egyáltalán õk vissza tudjanak térni - bár, a lánctalpas úgyis átmegy mindenen, akkor meg úgyis mindegy nekik. A Nyiladék nevû ellenõrzõpontig nem is vagyok az a régi vidám. Itt ér utol megint a Renáta-Székelyvándor-SzLA1-Pesza91 csapat, egészen sokáig elõzgetjük oda-vissza egymást innentõl egész Valkonyáig.

Kámaházi erdészlak fõpályaudvarnál Kerek repkény kér pár pillanat pihenõt, de a szúnyoghad szabotálja a kezdeményezést és alig ülhetünk tényleg pár pillanatot. Ez viszont elég arra, hogy a többiek eltûnjenek és elõszörre a rossz irányba próbáljam elvinni Repkényt. Szerencsére észnél van és mielõtt végleg eltérnénk a DDK-ról, visszafordulunk és elérjük Lasztonya kies faluját. A kápolnánál ül az egész társaság, egy mattrészeg helybéli érkezik és mindenfélét beszél. Irány a következõ Erdõszél pont, meredek emelkedõvel nyit és meredekkel folytatódik, no meg némi nehezebben járható szakasszal. Ez viszont már egyáltalán nem olyan zavaró, a ponttól ráadásul lefelé kell menni. Következik a Torhai-forrás, itt is megállunk egy kicsit, amíg Suvlaj és -rafter- vizet vételeznek, nekünk még van valamennyi. Utat törünk a gerincen, leereszkedünk Lispeszentadorjánra, eljött a túra általam legkevésbé szeretett szakasza, a "Kerengjünk Bázakerettye körül összevissza" címû epizód. Pedig a térképen alig van néhány kanyar, ami minimum durva torzítása a valóságnak. Ha viszont azt is figyelembe veszem, hogy az én érzékelésem szintúgy durva torzítása a valóságnak, különösen ebben a fizikai és szellemi állapotban, akkor lehet, hogy a két torzítás kioltja egymást és valójában a Lispe-Bázakerettye szakasz a világ legnyugisabb sétaútja. :)

Bázakerettye elsõ írásos említését meghagynám másnak, nekem elég most annyi is, hogy itt elvileg a fáradt vándort kocsma várja és kávé és hideg üdítõ. Pedig nem, mert a kocsma legnagyobb jóindulatával is csak éjjel 1-ig volt nyitva, most pedig éjjel 2 a pontos idõ. Itt is fekszünk egy darabig, mert az jó érzés, a többiek sem néznek ki túl vidámnak. Még elõttünk az éjszakai 40-es, ami nehéz, mert szintes és hosszú és már mentünk majd' 90 kilométert. De most már menni kell és kész, különben hiába volt az összes eddigi menetelés. 45 perc pihenõ után indulunk tovább, nagyjából akkor, amikor Siményi Mikiék megérkeznek. Elsétálunk az Olajos emlékmû bekötõútja mellett, mûúton egészen Budafáig, ahol betérünk az erdõbe. Szerencsére az Olajos körútról meredekebb és hosszabb emelkedõket hoztam magammal emlékként, így nem visel meg annyira ez a néhány, amúgy valóban meredek és hosszú domb. Az egyik tetején ellenõrzõpont, filctollas rajzolgatás után az egész társaság elhúz a gerincen jobbra, Repkénnyel gyanút fogunk és elõkotorjuk a térképet. Amire szólhatnánk a többiek után, már jönnek is vissza, csak az egymás mellett lévõ lámpák fényeit látni, fantasztikus. Kistolmácsra innentõl már sima az út, a túra utolsó elõtti eltévedését már kipipáltuk nem sokkal Budafa után, az sem tartott sokáig.

Kistolmács rendezõpályaudvar mellett elsétálunk, a Kozár-forrásnál feltöltekezünk friss, hideg vízzel. Nem tudok hirtelen ennél jobb vizû forrást a Rábától délre és a Balatontól nyugatra. Egyáltalán, más mûködõ forrást sem nagyon tudok. :) Kistolmácson a szokásos mennyiségû részeg alak lófrál a kocsmánál, minket most nyugton hagynak, de így sem ülünk sokáig, elkezdjük számolgatni, mennyi van még a szintidõbõl. Nem sok. A falut viszont rögtön rossz úton, egy kanyarral hamarább hagyjuk el, ezzel kicsit csökken a morál, de mindemellett innen már hamar Borsfára érkezünk. Idõközben felkel a Nap, fényes, vörös korong az ég alján, fenyegetõ tekintettel, mintha tudná, hogy újra szét fogunk égni a nap során. Borsfán odaül mellénk Suvlaj és -rafter- is, eléggé szétesve közlekedünk már mindnyájan, de nagyjából-egészébõl még együtt haladunk. Borsfán történik, hogy egy kedves néni kezd el beszélgetni velünk, hogy Kistolmácsról jöttünk-e. Elmondjuk, hogy igen, sõt. Elképedve hallgatja a történetet, majd amikor elindulunk Valkonya felé, még halljuk távolodóban, hogy a néni elkezdi mesélni a buszmegállóban várakozó másik néniknek a hírt. Legalább sikerült valami üde színfoltot csempészni egy átlagos nyári vasárnap reggelre Borsfára. A mosoly Valkonyáig az arcunkra fagy, pedig nincs is olyan messze.

Repkény Valkonyán az asztalra rogy, pedig a pontõr hölgy nagyon lelkesen felismeri a Kanizsa túráról. -Rafter- telefonos helyzetjelentést ad Vándorköszörûsnek, Székelyvándor õszibarackkal kínál, köszönöm szépen, Suvlajjal pedig csak csöndben esszük a zsíroskenyeret. Finom. Ennek a pontnak van a legszebb bélyegzõje a túrán, külön örömünkre, legalábbis utólag, mert a túrán nincs sok kedvem vidámkodni fölötte. Szinte már szokásos, hogy a pontról a Siményi Miki - Nomád - Tamási Géza - Corradi Surd - +1 sporttárs, akinek nem tudom a nevét érkeztekor indulunk tovább. Siményi Miki még ellát egy tanáccsal, miszerint ha innen futunk, akkor hamarabb a célba érünk. :) Most következik viszont a híres-neves hét domb Valkonya és Obornak között. Ha csak fölfelé kellene menni, az nagyon jó lenne, de van lefelé is, így már sokkal kényelmetlenebb. Még egyszer mondja nekem valaki, hogy a Zalai-dombság milyen lapos, végigfuttatom párszor oda-vissza csak ezen a szakaszon, hátha jobb belátásra tér. Az eszteregnyei szõlõhegy mintha soha nem akarna következni, és hiába szép az erdõ, hiába van viszonylag kevés szúnyog, már egyáltalán nem élvezem a túrát. Az hajt, hogy valahogy érkezzünk már meg, mert ez létezhetetlen, hogy lassan 28 órája megyünk és még ilyen sok van hátra. Végül, az ötödik domb után meglátjuk a fára tûzött papírokat és meglódulunk a kitérõn a pont felé. Ez a pont szerény véleményem szerint kicsit messzebb van, mint ahogy az a térképen kijelölésre került, de lehet, hogy én látom rosszul.

A szõlõhegyen személyesen a fõrendezõ pecsétel, elmondja, hogy miért gondolta jó ötletnek, hogy itt legyen a pont. Nem biztos, hogy egyetértek vele, de: õ a rendezõ, nem én; ha itt van, hát itt van, ha nem tetszik, nem jövök legközelebb. (Akkor ezt is gondolom, a beszámoló írásakor pedig már számolom vissza a napokat. :)) Van víz is, nyugodtan tölthetünk, majd irány a következõ két domb - ezek közül a legfájóbb az utolsó - és végre megérkezünk az obornaki mûútra. Itt most nincs ellenõrzõpont, mégis kapunk egy félliteres kólát az itt pihenõ hármas csapattól (sajnos csak az egyikük ismerõs, õ is csak arcról), köszönet érte! Nem ülünk sokáig, indulunk Homokkomárom felé, még elõttünk van egy emelkedõ, az is három részletben: egy nyílt, napos, döglesztõ melegben; egy lassan, megfontoltan kapaszkodó part az árnyékban és egy utolsó, ami megint meredek, de legalább árnyas. Mindezeket követõen még van egy kaptató, majd becsatlakozik egy K+ jelzés észak felõl és újra megláthatjuk a kegytemplom épületét.

A faluban immár megpihenünk a kocsmánál, egy egész doboz gyümölcslevet kérek, ez legalább jó hideg, a pultos a boltból hozza át. Közben megérkezik Suvlaj, aki lepihen mellénk, hõsokkot kapott, egy ideig ápolja magát. Pisztáciáért szõlõcukrot cserélünk vele, jó üzlet, mert nekem sósra van szükségem, neki édesre. Repkénynek meg innivalóra, veszünk is még egy palack vizet (ha már nyomóskút nincs). A következõ szakasz szinte teljes egészében kiesik az emlékeimbõl. Valahogy menetelünk a mûúton Hosszúvölgyig, egy helyütt arra ébredek, hogy az út tengelyébõl Repkény ránt vissza a szélére. Még nem aludtam ennyire el túrán. A homokos út Hosszúvölgytõl semmivel sem jobb a betonnál, sõt, sokkal rosszabb. Az ember már azért is összehúzza a szemét, hogy ne menjen bele a por és ne süsse ki a Nap. Viszont így egész könnyen el lehet aludni, ez sikerül is, legalábbis amíg el nem érjük a kanyart Zsigárd felé. Nomád valahol itt köszöni meg, hogy felébresztjük, legalább nem csak nekünk vannak ilyen gondjaink. :)

Zsigárdig visszaelõzzük -rafter-t, aki nem állt meg Homokkomáromban, meg is lepõdik, mivel nem láthatott, ahogy a kocsma falánál döntöttük magunkba az almalevet. :) A ponton megint a fõrendezõ úr adja a pecsétet, itt is pihenünk egy kicsit, egészen pontosan két és fél óránk van a hátralévõ 7,9 km-re. Itt már kezdem elhinni, hogy beérhetünk, Valkonyán még nagyon necces volt, fõleg, hogy nem tudtam, mennyi tartalékidõre lehet szükség. Szerencsére az idõ elégnek bizonyul végül. Zsigárdmajortól még újra ki kell jutni a 74-es fõúthoz, újra átkelni a 17-es vasútvonalon. Itt megint látunk egy Bz motorvonatot, de sajnos csak egy elsuhanó foltot, mert túl messze van ahhoz, hogy értékelhetõ fénykép készüljön. Nem beszélve arról, hogy a fotómasina Repkény táskájában van mélyen. :) A kerékpárúthoz közeledve hirtelen ismerõs sporttárs bukkan fel: Petami az és messzirõl kérdezi, kólát kérünk-e avagy fantát? Jámbor küldi ugyanis és õ kihozta - megható gesztus, köszönet érte mindkettejüknek. Petaminak mondjuk, hogy még -rafter- van mögöttünk, késõbb látom õket jönni valahonnét az autópályától. A 74-es úton megtett utolsó kilométereket már közel delíriumos állapotban élem meg: soha semmi nem akar közelebb kerülni, hiába megyünk, Repkény néha pihenõt kér, Suvlaj utolér, aztán hirtelen a belvárosban vagyunk. Hûha. Akkor pedig már hirtelen az iskolánál is vagyunk, még a könyvtár épülete elõtt leülünk egy utolsó pihenõre és végül besétálunk diadalmasan a célba. Gyuri célfotót készít, a rendezõk akkurátusan elvégzik az adminisztrációt, bekerül a pecsét az oklevélbe, sorban a harmadik. Akik ott vannak, mind gratulálnak - én is szeretnék itt õszintén gratulálni Mindenkinek, aki ott volt, aki elindult valamely távon és aki teljesítette azt, vagy elindult, de valami oknál fogva fel kellett adnia.

A célban még megfürdünk, pihenünk egy kicsit, majd Repkényért érkezik édesapja (csak úgy sugárzik a büszkeségtõl az arca: ez az én lányom!) és húga, mennek Lentibe. Mi pedig Suvlajjal és Gyurival szintén autóba ülünk, irány Budapest, majd nekem Eger. Ez az utazás sem unalmas (baleset az M7-esen szó szerint az orrunk elõtt, késõ vonatok hada, hazaérkezés este fél 11-re stb.), de közben végig azon gondolkodom, hogy ezt a túrát sem szabad sosem elfelejteni...

-Kékdroid-
 
 
Kazinczy 200 és résztávjaiTúra éve: 20092009.07.20 12:06:47
Kazinczy – Tövisek és virágok (feladtuk 40-nél, de ha csak egy ember is okul belõle, már megérte feltenni)

„Okos ember más kárán tanul, a buta még a sajátján sem.”

Szakad az esõ, suhanunk az autópályán hazafelé és próbálom lebeszélni édesanyámat az idõjáráshoz nem egészen illõ 120-as tempóról. Kerek repkény alszik mellettem, néha felriad, aztán alszik tovább. Reménykedem, hogy ez az esõfelhõ jól kiengedi magát itt, a Bükkalján és már nem éri el a Zemplént, mert sok kedves ismerõs van még úton, vagy éppen ponton. Aztán arra gondolok, hogy mi történhetett napközben velünk, mert reggel még minden olyan vidám és kényelmes volt. Aztán 12 óra múlva már egyáltalán nem éreztem magamat kényelmesen, pláne nem voltam vidám. Rá kellene jönni, hogy hol párolgott el a nagy melegben a vidámság.

Ébresztõ négykor, lázas készülõdés, bõséges reggeli. Eseménymentes út Füzérig, Vándor Csillag mutatja a rajt koordinátáit, különben sosem találnánk meg. Találkozás DJ_Rushboyjal, -Dilen-nel, Tincával, sétáLós bácsival, Nagy Attiláékkal. Lehet, hogy kevésbé frissek, mint általában? SétáLós bácsi és Tinca mindenesetre nem tûnik annyira fáradtnak, de lehet, hogy csak az arcukon nem látszik. Nevezünk, nyomtatás után kapunk itinert, adnak még mûanyag poharat is és pólót is, amire végre rá van írva, hogy miféle túrán adták. :) Rajtidõ fél kilenc, Füzéren még mosdunk egy kék kútnál, mert már most olyan meleg van, hogy folyik a homlokomról az izzadság. A K+ ösvénye nem éppen barátságos, megállunk pezsgõtablettázni, hogy ne a pollen üssön ki már a túra elején. Végre beérünk az erdõbe, az emelkedõ is megszelídül, a hõmérséklet is esik valamelyest. Elérjük a leírásban is szereplõ forrást, szépen csordogál, megnézzük, majd irány Bodó-rét. Kedves pontõrök vannak, pecsét itt nem jár, kapunk viszont vizet és ropit (és kisírunk egy pecsételést egy „semleges” papírra). Odabent kávé, nagyon finom, jusson majd eszembe, ha OKT-n majd erre járunk. Odakint még mindig pára, egyre nagyobb meleg, de újra bemegyünk az erdõbe, irány a híres-hírhedt Északi Zöld. Az úton látszanak a tegnapelõtti vihar nyomai, letört ágak mindenütt. Nemsokára elérünk egy papírlapot, mutatja az irányt az ellenõrzõpontra, itt két kislány pecsétel, mutatják, merre kell menni. Reméljük, nem eszik meg õket a szúnyogok napközben.

El is hagyjuk a határsávot, majd szépen elsétálunk az amúgy jól szalagozott letérés mellett, kereken tizenkét percig tart a visszaút. Eldumáltuk, na. :) Nagy Attiláék itt elõznek meg elõször, õk még száz km-en túl is jobban figyelnek a jelek szerint. Felkapaszkodunk egy vízmosáson, kiérünk egy enyhén susnyás, de szépen letaposott rétre. Elágazás, nagyon jó, lehet viszonyítani a kalauzidõkhöz, kicsit jobban megyünk, mint a szlovák papírforma. Gyerekcsoport jön szembe, elõttük pedig egy kerékpáros, aki angolul kérdezi, milyen messze van az Izra-tó. Nincs szívem azt mondani, hogy nem tudom, hát mondok egy kábé 5-6 kilométert, hátha bejön. Nem telik el sok idõ, amikor átkelve egy magasfeszültségû távvezeték alatt meglátjuk elõször Szalánc várát, kicsit kilépünk, elérjük a mûutat és mellette, földúton végül a falut is. Két dolgot veszek észre magamon: az egyik, hogy nagyon érzem a lábamat, pedig még alig jöttünk valamennyit, a másik, hogy álló helyzetben, árnyékban is szakad rólam a víz. Valami nem stimmel a futómûvekkel, de még nem tudom, mi. A faluban megleljük a kocsmát, van bója, a pontõr hozza ki a kért csapolt kofolát, nagyon finom és kellõen hideg. Repkény lefotózza Nagy Attila itinerébõl a távadatok táblázatát, mert olyat véletlen nem kaptunk a nagy sietségben a rajtnál. Eszerint kb. 16 km-nél járunk, három és fél óra alatt. Nem valami gyors tempó, de nem számít, majd este tudunk sietni, amikor már nem lesz meleg. Persze, ha megérjük az estét.

Éppen kifelé tartunk a faluból, amikor ismerõs fehér sapkát pillantunk meg közeledni és halálmegvetõ bátorsággal cikázni az autók között. A sapka gazdája Tinca, beszélünk egy kicsit, aztán megyünk tovább, sajnos nem tudunk együtt haladni, pedig alig vagyunk elõrébb tempóban, mint õk. Felkaptatunk egy nádas tóhoz, majd a Szalánc váránál õrt álló Nád Bélához, aki vízzel kínál, de meghagyjuk azoknak, akik nálunk rosszabbul állnak tartalékkal. Kisétálunk kilátást és romokat nézni, a hegyeket próbáljuk beazonosítani, nem sok sikerrel. Ez az oldal még annyira sem ismerõs, mint a túlsó. :) Lefelé kicsit meredekebben érkezünk, valami kanyar benézése után, de legalább van egy kis ügyességi szakasz is a túrában. (Lesz még, hohó, de mennyire, hogy lesz!) Visszatérünk a faluba, egy bácsi kérdezi, hogy merre tartunk, mutatjuk, hogy Kalsára, áthidaljuk a nyelvi szakadékot. Még jó utat is kíván, ha jól értem a dolgot. Vagy azt, hogy forduljunk fel. :) Következik a túra legmelegebb szakasza, innentõl egészen az Izra-tóig, nyílt, napos úton, szántóföld, meg valami repülõtér mellett sétálunk, van egy érdekes objektum is, sok szögesdróttal elkerítve, a földalatti gázvezetéknek lehet valami nyomásfokozó állomása. Kalsára érve fellelkesülünk, hogy majd a kocsmában milyen jó hideg üdítõ vár ránk. Nevezett vendéglátó létesítmény azonban mindenki nagy bánatára zárva van, a pontõr kínál vízzel, egy pohárkát elfogadunk, mert gyorsan fogy a saját készlet. Indulás tovább, még mindig nagyon meleg van. Ha itt tudom, hogy mi vár ránk a végén, akkor kisétálok a falu szélén húzódó széles nyomtávú vasútvonalhoz, vonatot fotózni, bár állítólag megcsappant az ércszállítás az utóbbi idõben.

Ehelyett nekivágunk a folyamatosan emelkedõ útnak Izra-tó felé, eleinte aszfalton járunk, majd letérünk egy nem létezõ ösvény létezõ jelzéseit követni. A helyiek láthatóan nem sûrûn jönnek erre. Más sem. Szerencse, hogy a susnya egészen csekély, a böglyök helyett is inkább szúnyogok vannak, de út, az nem sok akad. Emelkedõ annál inkább, néhányszor meg kell állni, a hõségben szakad rólunk a víz, inni kell folyamatosan, mert csúnya lenne kiszáradni egy százas túra elsõ harmadán is innen. Nagy Attiláék, akiket Kalsán hagytunk el, visszaelõznek, még Izrán találkozunk egy pillanatra. Némán kaptatunk felfelé, Repkény néha kér egy kis megállást, pihenõt, ez a meleg még nekem sem fekszik, pedig én jobban tûröm a napot, mint õ (cserébe õ esõ- és sárálló, én meg azt nem szeretem annyira). Amikor elérjük az esõházat, megörülünk, mert a befotózott táblázat alapján innen már nagyon közel van az Izra-tó, ráadásul szint is kevesebb van odáig, mint Kalsától idáig. Izránál aztán van minden: pygmeáék pecsételnek (aláírnak), a büfében pedig jó hideg a kofola. Belelógatjuk sajgó lábainkat a tó vizébe, közben chipset rágcsálunk, sópótlás céljából. Kellemes hely ez.

Induláskor egész vidámak vagyunk, énekelgetünk, valahogy a határig kellemes, hûvös a levegõ. Amikor Tilalmasnál elérjük újra az Északi Zöldet, még mindig tart a nagy jókedv, követjük a határköveket, még a Rákóczi 150 néhány kint felejtett szalagja is felbukkan itt-ott. Lefotózzuk a Tolvaj-hegyet, nagy boldogság, hogy most nem kell sem felmenni, sem lejönni nekünk azon a bizonyos emelkedõn. Elérjük a nevezetes árkokat, megvan mind a hét és végre bizonyosságot nyer, hogy jól tettük, hogy sötétben nem vállaltuk tavaly az átkelést. Némelyik árok egészen jól átmászható, némelyiknél eléggé le kell guggolnom, hogy egyáltalán valamilyen lépést találjak magamnak. Végül elfogynak az árkok és hirtelen ott állunk a Hársas-hegy alján. Már kevésbé volna meleg és szerencsére az emelkedõn az ízeltlábúak támadásától sem kell tartanunk, mintha õk sem szívesen repülnének errefelé. Így is elég nehéznek bizonyul a Lipovec, határkõtõl haladunk határkõig, a tavalyi krónikák leírása, miszerint ez a hegy egy piramis, teljesen helytálló. Meg is elõznek itt jópáran, köztük két sporttárs az ötvenes távon, a tetõn utolérjük õket, beszélgetünk, készítünk csúcsfotót, de a lelkesedésünk már enyészik elfelé.

A pontõr csapat egy heggyel arrébb vár, mondják, hogy nagy vihar készülõdik, remélem, lejutottak a hegyrõl, mielõtt odaért. Lelkesek és vidámak, mondják a követendõ irányt, mi pedig elhúzunk, immár egészen lefelé. Késõbb szalagok jelzik a mi utunkat, odahagyjuk az Északi Zöldet, elérjük a Dávid-ortás ep-t, kapunk némi vizet a kedves pontõröktõl és jókívánságokat az út folytatásához. Nemsokára kezdõdik is az emelkedõ a Bába-hegyre, találkozunk Siményi Mikivel, aki az elsõ százat söpörte, most is épp az utat keresi. Repkény megpendíti neki, hogy feladni készülünk, de biztat, hogy menjünk el legalább Füzérig, meg, hogy lehet, hogy szintidõt emelnek, akármi lehet, csak menjünk. Aztán továbbindulunk Bába-hegy felé, de le is szakadunk, reménytelenül fáradtak vagyunk és a meleg is alaposan lehúzta a lelkesedésünket. Pedig most jön az este, a hûvös, alig van a második ötvenesen szint, az elsõn is már „csak” Bába-hegy és Vaskapu. A 100-as teljesítése már elméleti lehetõségként sem merül fel, Repkény azt mondja, hogy kikészült, még meglátja, mennyire bírja az emelkedõt. Nekem meg nincs kedvem még az ötvenest se behúzni nélküle, pláne, ha ideér a vihar a következõ két órán belül. Körülbelül itt van a válasz a kérdésre: elfogyott a kedv és az erõ. Megette a nap. A hegyre felfelé utolér a két Szaláncos sporttárs és sétáLós bácsi és a -Dilen- - Tinca duó is. Tincáékkal megbeszéljük, hogy megkapják a túrára az idáig ballasztként cipelt esõkabátokat, mert Tincának csak Füzéren van kabátja, -Dilen-nek pedig még ott sincs, az átadás helyszínéül pedig Pusztafalut nevezik meg, mert még 100 km elõnnyel is sokkal lassabbak vagyunk, mint õk ketten. Bába-hegy tetejére öröm felérni, mert innen látszik, hogy mennyire jön a vihar – nagyon. A széle már elérte a Hegyközt, a messzeségbõl mennydörgés hallatszik halványan, fenyegetõen. Nem szívesen lennék kint, amikor ideér – gondolkodom, és megbeszéljük egymás között Repkénnyel, hogy Pusztafalun kiszállunk, történjen akármi is. Ezen felbuzdulva lesietünk – még így sem érjük utol Tincáékat – és 12 óra gyaloglás után megérkezünk Pusztafalura, az itiner szerint 42 km-hez.

A pontõrök kedvesek, bár az úriember kissé morcossá válik, amikor bejelentjük, hogy innen mi nem folytatjuk a túrát. SétáLós bácsi útra kel, átpasszoljuk a kabátokat ígéretünk szerint és megeszünk egy-egy szelet dinnyét. Már éppen azon meditálunk, hogy vajon a hosszabb, de nem erdõben vezetõ mûúton menjünk-e át Füzérre, avagy a K+-on, amikor a Lipovecen utolért két sporttárs (itt szintén kiszállnak) felajánlja, hogy átvisznek kocsival, nagy köszönet nekik! Egyikük felesége és két gyermeke teljesítették a Füzér 20 résztávot, nagy lelkesedéssel mesélik az ereszkedést a Tolvaj-hegyrõl, amíg átérünk Füzér szép falujába. A ponton zajlik az élet, fel sem tudom sorolni, kik voltak éppen ott, nem akarok kihagyni senkit. Kapunk egy 20-as kitûzõt, emlékül, azóta felírtam a hátuljára vékony filccel, hogy „feladásra”, vagy valami ilyesmi, a gesztus nagyon kedves. :) Leülünk, eszegetünk (háromféle meleg étel van és pizza a kísérõ!), beszélünk Joeyline-nal, majd amikor már kint várjuk a mentést, GPS Zolival is összefutunk. Egy sporttárs megkérdezi, hogy melyikõnk a Kerek repkény, kissé szomorúan mondja, hogy õ is kiszáll itt, 50 km után, pedig szerintem már az is nagy szó, hogy idáig eljutott. Végül, valami fél 12 körül csörög a telefonom, itt van édesanyám (aki amúgy öcsémért volt Simán, valami karate-táborban, vagy mifene), mehetünk.

Itt írnék néhány sort a rendezésrõl. Hallottam pár szót, hogy volt, ami nem klappolt teljesen, én ezeket személy szerint egyáltalán nem éreztem. A pontok megfelelõen voltak elosztva, ahol kértünk volna, mindenütt tudtak volna inni adni, Füzéren valóságos terüljasztalkám fogadott. Az útvonal jól volt kijelölve, bár néhol a szalagoknak csak a csonkját lehetett látni – lehet, hogy „kedves” kezek leszedték. A távok lemérésénél lehetett esetleg némi pontatlanságot érezni (a szinteknél viszont nem!), de ez bõven benne volt az elfogadható hibaszázalékban, különben is, nincsen mérés hiba nélkül, ezt mindenki tudja. A pontõrök mindenütt segítõkészek, vidámak, lelkesek voltak, mutatták, merre kell továbbmenni. Én személy szerint nem érzékeltem semmiféle hiányosságot, sõt, meg szeretném köszönni Nekik, hogy megrendezték ezt a túrát.


Végszó: lehet, hogy meg tudtuk volna még csinálni az 50 km-es távot. Az is lehet, hogy nem. A 100-as biztos, hogy szintidõn belül nem sikerült volna. Mégsem bánom, hogy elmentünk a túrára (azért néhány helyen, a 35°C-os melegben bántam), mert nagyon szép az útvonala, és ahogy a rendezõség mondta, egy igazán kemény, nehéz túrát akartak rendezni, amire joggal lehetnek büszkék azok, akik teljesítik – ez sikerült is. Nagy gratuláció és fõhajtás azoknak, akik megcsinálták a túrát (200-as, 100-as, 50-es, 20-as), és azoknak is, akik neki mertek vágni és küzdöttek a Zemplén meredek emelkedõin-lejtõin. Õszinte elismerésem mindenkinek!

Száguldunk a pályán, elhagytuk Mezõkövesdet és vele együtt az esõt is, a következõ lehajtó a miénk. Odakint 17°C-ot mutat a hõmérõ. Még mindig nem tudom eldönteni, hogy irigylem-e azt a maroknyi túrázót, akik a terepen vannak még bármelyik távon, vagy ha az õ helyükben lennék, irigyelném-e magamat, hogy itt ülök a melegben...

-Kékdroid-

(u.i.: Megígértük a két sporttársnak a Lipovecen, hogy elküldjük a fényképeket. Ha olvassák, legyenek szívesek küldjenek egy e-mailt, hogy hová küldhetjük, mert a képtáram lehalt.)
 
 
Szurdok / ÚtvonalkövetőTúra éve: 20092009.07.14 19:52:03
Szurdok 40 – bejárás, pontõrködés

Sikerült annyi mindennek történnie ezen a hétvégén, hogy még most is próbálom megtalálni az események sorrendjét. Most csak néhány érdekességet írnék le, az útvonalat már sokan méltatták, velem együtt, annak minden szépségével és nagyszerûségével. A Nagy-Csikóváron az erdõ, a Tölgyikrektõl a hangulatos, nyugis út, a Szurdok a düledezõ fahidakkal, a Vaskapu meredek kaptatója, Dobogókõ hitbéli kavalkádja, Lukács-árok a csúszós fatörzzsel, a Rám-szakadék a mérhetetlen sok kirándulóval, a Rám-hegy kõtömbjei a csúcson, a Thirring-körút félelmetes, magas sziklái – ez mind (és még sok más, ami most hirtelen nem jut eszembe) olyan élményzuhatagot jelentenek, amelyet eltart egy ideig feldolgozni. Jöjjenek a szemelvények:

Sikerül a Máv-Start vendégének lennem Füzesabony és Bp. Keleti között. Van érvényes menetjegyem, de senki nem kíváncsi rá.

Vándorköszörûssel megváltjuk a világot az elsõ 22 kilométeren. Tényleg. Közben még felsétálunk a Nagy-Csikóvárra, megint felsétálunk Tölgyikrekhez és felsétálunk a Dera-patak szurdokán is. Ezen a túrán csak felfelé kell menni? - teszem fel a költõi kérdést. Aztán Pilisszentkereszten Vándorköszörûs elbuszozik, én meg Gollamként elbeszélgetek magammal, de unalmas társaság vagyok ezért inkább a tájat nézem.

Salabasina lábkímélési céllal kimarad, de Repkénnyel úgyis be akarjuk járni megint.

A Vaskapu-szikla emelkedõje nem viccel. Másnap sem. A Zsivány-szikláké sem.

Rájövök, hogy ez a fotógép nem mondja meg, hogy õ most makrózik-e vagy sem. Amire rájövök a trükkre, már van 80 tökéletesen értékelhetetlen képem. (Mennyivel jobban figyelt az ember a filmes fényképezõgéppel!)

Dobogókõn még mindig jólesik a nyomós kút vize. Jó látni a sok kiránduló családot, társaságot, nyugalom van és béke. Most.

Fényes-forrás felé kétszer is elindulok. Egyszer nem találok szalagot, másodszor elhozom és felkötözöm az utolsó látott szalag egy csonkját a mûútról való betéréshez. Reménykedem, hogy a kicsivel odébb mulató népek nem kapkodják le.

Lukács-árokból nem tudom, hogy nézek ki, amikor kijövök, de nem lehetek valami bizalomgerjesztõ látvány, mert a sárga sávon sétálók nagy ívben kikerülnek.

Az emberek elképesztõ bátor mutatványokra képesek: egy apuka vietnámi papucsban nyomul a Rám-szakadékban. A családja is, de az elsõ korlánál kitör a hiszti és visszafordulnak. Õk viszont legalább felfelé igyekeztek, nem úgy, mint kicsit késõbb a kb. 30 fõs gyerekcsoport, a tanár néni még csak nem is hallott az egyirányúsításra való törekvésekrõl...

Rám-hegyen jövök rá a fotómasina újabb csodájára: nem a 32 MB-os kártya van benne, hanem a 64 MB-os. Hurrá, szabad a vásár! Hirtelen körbefotózom a körbepanorámát. Lenyûgöz.

A Thirring-körútra felfelé üdítõ újítás a tavalyi és az azelõtti állapotokhoz képest, hogy csak egész rövidke szakaszon van komolyabb susnya. Így sokkal barátságosabb.

Dobogókõn megint rájövök, hogy mindennek megvolna a maga helye. A kifúrt kipufogójú motoroknak például a versenypályán. Nekem pedig az erdõben: irány Pilisszentkereszt, odáig már csak lefelé kell menni.

Kerek repkény akkor indul a Réldzsettel Gyõrbõl, amikor én gyaloggal Rám-szakadék felsõ végérõl és egyszerre érkezünk Pomázra.

Most leírom százszor, hogy soha többé nem hagyom otthon a bélyegzõpárnát. A L@bello azért aránylag jó pótléknak bizonyul. Szerencsére a résztvevõk túlnyomó része vidáman fogadta. :) Itt kérek elnézést azoktól, akiknek valamilyen erkölcsi, eszmei, anyagi vagy egyéb kárt okoztunk a rendhagyó bélyegzéssel, de hirtelen nem volt jobb ötlete egyikõnknek sem.

Vajonmerrének, mint elsõ érkezõnek még rajzolok is a lapjára.

A sziklamászók is vidámak és jó fejek, nem érzékelek súrlódást közöttük és a ponton áthaladó több, mint 300 túrázó között. Az erdõ mindenkié, megint bebizonyosodik.

Egy fõ megkérdezi, hogy van-e víz a ponton. Mondom, hogy van kb. 3 liter és azt is megkérdezem, hogy kér-e, mert szívesen adunk belõle. Kinevet, nem értem. :(

Megérkezik néhány régi ismerõs: Tinca, -Dilen-, pesza91, mecseki barangoló és még sokan mások, valami jövõ heti zempléni túráról beszélnek. Fogalmam sincs, mirõl lehet szó. :)

Galadh Ereb egész jól tartja magát egy Epica koncert, párszáz km vezetés, néhány óra pontõrködés és 24 km söprés után. Szötske megint kap tõlem egy írótáblát, egy molinót és egy bélyegzõt. Déja vu. :)

Lükepék akciófilmbe illõ jelenetben megment a víkendbusz karmai közül, miután a 18:30-ra ígért mentesítõ 18:40-kor még csak fölfelé tartott Dobogókõre. Aztán marad mégis a busz hazafelé és Egerben még 5 km séta a HÉV pár perces késése miatt.

Nagy köszönet jár: Vándorköszörûsnek azért, mert istápolt minket a hétvégén és fájós lába ellenére is eljött bejárni a túra elejét; Kerek repkénynek a társaságért és a bélyegzõpárna kreatív pótlásáért; Lükepéknek és Laci069-nek az esti és a reggeli fuvarért; a fõrendezõségnek azért, hogy lehetõvé tették a túra bejárását és még oklevelet is adtak róla. :)

-Kékdroid-
 
 
Érchegységi 100-asTúra éve: 20092009.06.22 10:55:20
Érchegységi Százas
Rozsnyó – Kassa

Integetek még egy kicsit a távolodó autó felé, aztán követem Kerek repkényt és Vándor Csillagot a rozsnyói magyar iskola hátsó bejárata felé. Némi bizonytalankodás után találtuk meg csak a rajthelyként és szállásként is funkcionáló intézményt, de a túra sárga papírra nyomtatott emblémája rávezetett a helyes megoldásra. A három jelenlévõ rendezõ közül az egyik hölgy enyhe akcentussal, de beszél magyarul, rögtön tanácsolja is, hogy a kommunikációs problémákat leküzdendõ, töltsük ki magunknak a pecsételõs lapot és arról fognak beregisztrálni – a többiek adatait õk veszik fel maguknak. Így is teszünk, kiszemeljük a tornaterem bejárattal átellenes sarkát, lepakolunk és gyorsan elintézzük a papírmunkát (név, ország, város, születési év). Kimegyünk, amíg sorban állunk, Vándor Csillag lepecsételi a magával hozott igazolófüzeteket mindenféle mozgalmakhoz, Rozsnyó ebbõl a szempontból ideális rajthely. Sorra kerülve Repkénnyel együtt nevezünk, kérdezik, kérünk-e a célban majd meleg ételt, tombolát. Igenlõ válasz után átírják az adatainkat, aztán vissza az alvóhelyre. Negyed tízkor jön a hölgy, hogy rövidesen lámpaoltás, reggel ébresztõ negyed háromkor. Alig bírok elaludni, fülledt, meleg a levegõ, ráadásul a biciklisek lámpaoltás után térnek vissza betevõ kocsmázásukból és felébresztik majd' az egész tornatermet.

Miután alszom vagy két másodpercet – ennyinek tûnik, de próbálom azt a látszatot kelteni magam elõtt, hogy több volt – felkapcsolják a hideg, fehér fényû lámpákat. Felrángatom magamra a nadrágot, a cipõt, Repkénnyel megreggelizünk. Közben kíváncsian nézem, hogy az ottalvók többsége, rajtunk és a kerékpárosokon, valamint néhány, még jóízûen durmoló sporttárson kívül már fél háromkor kimegy a terembõl, indulásra készen. Mi is elkülönítjük a túraholmit a depózandó dolgainktól (azt mondták este, hogy a csomagjainkkal Stószfürdõnél találkozni fogunk, ez amolyan rendezõi depó), megkapjuk a rajtidõt és útravalóul egy pohár teát. Itt jegyezném meg, hogy pohárként joghurtosdobozokat használnak és miután megittuk a teát, visszakérik, jó lesz legközelebb is. Helyes hozzáállás. Három óra öt perckor aztán kilépünk az iskolából, kint párás, fülledt meleg van, itt még örülök is, hogy a depócsomagba raktam a pulóvert, legalább nem cipelem fölöslegesen. Tipp alapján lemegyünk a patak mellé, egyetlen iránymutatónk az, ami megmaradt a fejünkben az efemm által küldött térképrõl, valamint a rendezõi útmutató: Szkaliszkóig a zöld sávot, onnan a célig a piros sávot kell követni. Térképet nem adnak, útleírás nagy vonalakban van, felsorolva kábé annyi pontot, amennyi a túranaptárban van. Viszont mindezt magyar nyelven, nagy piros pont jár érte. Fel vannak írva az ellenõrzõpontok nyitvatartási adatai is, ebbõl kiderül, hogy a szintidõ 22 óra, a cél bezár 01:00-kor, legalábbis a papír szerint. Érdekesség, hogy az egész túrán van 4, azaz négy darab ellenõrzõpont, de a résztávokat, szinteket nem írták oda, sõt, amikor kérdeztem Stószfürdõn, hogy körülbelül hány kilométernél járunk, azt a válasz kaptam, hogy körülbelül a felénél. Jó, legyen a fele. (Kicsit elõrébb van, mint a fele.)

Tehát patak, itt látjuk meg az elsõ zöld sávot, példásan vannak a jelek felfestve, eltévedni, ha nem is lehetetlen, de legalábbis nehéz. Kisétálunk az alvó Rozsnyóról, át a szintén alvó Csucsmán, csak néhány álmatlan kutya ugat meg, õk is csupán a tisztesség kedvéért. Csucsma után kezdõdik a folyamatos és helyenként elég masszív emelkedés Nagy-kõ (Szkaliszkó) felé, csodaszép bükkerdõben hajnalodik ránk, óriási, vén fák között visz a szürkületben kísérteties út. Kell is kapaszkodni rendesen, örülök, hogy Kerek repkénnyel mindketten hoztunk túrabotot, a kar besegít a lustaságban eltunyult lábaknak. Ahogy egyre magasabbra megyünk, úgy tárul fel némi halvány kilátás nyugat felé a hegyoldalból, a levegõ párás és nehéz, de látszik, hogy már egészen magasan vagyunk. Sajnos az is látszik, hogy a hegygerinc, amire éppen kapaszkodunk, a széltõl kavargó felhõgomolyagba bújt és vélhetõen semmit nem fogunk látni fentrõl. Az egyhangúvá váló mászást kicsit színesíti, hogy becsatlakozik egy sárga sáv jobbról, innen már csak fel kell lépdelni néhány nagyobb kövön és egy meredek parton és már meg is érkezünk a Volovec menedékházhoz. A fedett teraszon minden helyen ülnek, az egyik résztvevõ mutatja a bélyegzõt, önkiszolgáló ponton vagyunk, mert pontõr nincs. Mivel üres széket nem látunk és fáradtak sem vagyunk, nem pihenünk meg, hanem kimegyünk és folytatjuk a kapaszkodást a Nagy-kõ csúcsa felé és belegyaloglunk a felhõbe. A hegytetõ elõtt megelõz egy hölgy sporttárs, akire „kutyás lány”-ként hivatkozunk, a kutyája fajtáját nem tudnám megmondani, mert egyáltalán nem értek hozzá, de érdekes módon az eb Repkényt és engem békén hagy, pedig nálunk bot is van, de Vándor Csillagra fenyegetõen morog, a gazdája úgy rángatja tovább. Innen rövidesen felérünk a Nagy-kõre, rettentõ erõs szél fúj, mindannyian felvesszük a kabátot, ami idáig csak pihent a táskáinkban. Ez a túra legmagasabb pontja, 1285 méteren vagyunk fent, kár, hogy ilyen ronda az idõ. Iszunk néhány kortyot a megérkezés örömére, megállapítjuk, hogy a tényleges csúcsra, ami egy két-három méter magas sziklaalakzat, semmi értelme felkapaszkodni. Rátérünk a piros sávra, a „cesta hrdinov SNP”-re, a szlovák hosszútávú vándorútra, ezt kell követni a célig. A gerincen továbbmenve fenyvesbe érkezünk, az ösvény a gerincen vezet, széles nyiladékon, áfonyásban, kár, hogy még nem érik. Kerek repkény valahol itt tér ki elõször technikai jellegû szünetet kérve, ezt megismétli a következõ pár órán keresztül még sokszor. Egy ilyen pihenõnél elõz meg, még ezen a hegygerincen egy kis csapat, akiket még sokszor látunk az út során. Négyen vannak, ebbõl hárman debreceniek, egyikük kassai. Kérdezik, hogy mikor elõztük meg õket, mert õk háromkor indultak és nem is láttak a rajtban. Mondjuk, hogy nem sokkal utánuk indultunk és a háznál elõztünk, beugrik, hogy láttam a társaság hölgy tagját és a kassai sporttársat is. Amikor megérkezik a bozótos felõl Repkény, gyorsan köszönnek neki is és elszaladnak a lejtõn.

Iszunk pár kortyot, hideg a víz, de muszáj, mert a tizenöt fokos idõben is veszít folyadékot az ember, csak nem olyan feltûnõen. Aztán megyünk tovább, irány a Dénesi-hágó (Úhornianske sedlo), itt találkozik a túra elõször mûúttal és innen lehet jó sokat rövidíteni Stószig. A hágó elõtt, ahogy folyamatosan hullámzó úton, lassan ereszkedünk lefelé, kisüt egy kicsit a Nap és csodaszép kilátás tárul elénk észak felé, amikor néha átvágunk egy-egy mezõn. Két helyen is van útelágazás, egyszer a Rozsnyó-Korompa közötti kék sávval, egyszer a Szomolnok felé vezetõ sárga sávval találkozunk. Az elágazások jelentõségét az adja, hogy itt tudjuk ellenõrizni, hogy mennyi idõvel számoljunk. Érdekes, hogy a terepen megadott kalauzidõ általában kevesebb, mint amennyi a térképen szerepel, valamint, hogy ha lefelé haladunk, akkor éppen, hogy tartani tudjuk, de felfelé inkább hozunk rajta. A hágó elõtt megelõz a kerékpáros csoport, jó utat kívánnak, kedvesek, vidámak még akkor is, amikor az egyik társuk nagy lendülettel beledõl az áfonyásba. A hágónál aztán utolérjük õket, sõt, a piros sávon hamarabb tovább is indulunk, de nem látjuk viszont egyiküket sem, nem elõznek vissza. Újabb emelkedõ következik, örülünk, hogy aránylag kitisztul az ég, halványan süt a nap, de a szél annál erõsebb lett. Olyannyira, hogy kénytelen vagyok felhajtani a kabát kapucniját, mert már kezdem nem érezni a fülemet. Folyamatosan felfelé megyünk, elérünk egy-egy lokális maximumot az úton, aztán hirtelen lemegyünk egy nyeregbe, hogy újra felmehessünk egy magasabb pontra. Ennek a hullámvasútnak a tetõpontja a Pipitka oldala, az út nem visz fel a csúcsra, de egy tábla megemlékezik a magasságunkról, újra 1200 méter fölé érkeztünk. A táj jellege nem változik, fenyves vált fenyvest, néhol bükkfával vegyítve, valamint az út szélén az elmaradhatatlan áfonyás. Még a tetõ elõtt volt egy trükkös jobbkanyar, a fára festett nyilat 90°-os kanyarnak kell értelmezni, mert bár az odáig követett földút is enyhén jobbra kanyarodik, mégsem azt kell követni, hanem át kell menni az alig letaposott susnyáson. A Pipitka után végül mégsincs vége az emelkedõknek, újra kaptatóra érünk, Repkény néhol pihenõt kér, kár, hogy kevés sós étek van nálunk, legközelebb jobban figyelünk majd erre. Rövidesen újabb hegytetõre érünk, itt még szép idõnk van, kár, hogy a csúcs sûrû erdõben áll, alig vesszük észre a táblát, hogy mi bizony felértünk az Osadník tetejére. Vicces látni, ahogy a debreceni csapat, ahogy közeledünk feléjük, gyorsan felcuccol és továbbsiet, „Jajistenem-csak-nehogy-megelõzzenek”-felfogást követve, ahogy késõbbi mondandójukból kiderül.

Az Osadníkon gyors számolásba fogunk, hogy mennyi idõnk van leérni a Stószfürdõ feletti Mária-kápolnához, mert a pont bezár 12:30-kor és mi éppen, hogy oda fogunk érni, ha nagyon sietünk. Úgyhogy elkezdünk nagyon sietni, szerencsénkre innen majdnem végig folyamatosan lejt az út és csak egyetlen helyen bizonytalanodunk el, egy erdõirtásnál, ahol hirtelen megszûnik az ösvény is és sem jelzést, sem csapást nem látunk. Repkény felderítõ ösztönei szerencsére jól mûködnek és sikerül meglelni a helyes utat, sietünk tovább a pontra. Ahogy megyünk, kezd beborulni az ég és felerõsödik újra a szél, sõt, elkezd esni az esõ, ami eléggé lelohasztja a jókedvemet. A pontra érve halljuk, hogy „Megérkeztek az utolsók is!”, ez különös, mert akkor a Volovec-házban megelõzött bácsik és a hágónál megelõzött bicajosok vélhetõen teleporttal jöttek. A rajtból ismerõs rendezõ néni mondja, hogy a csomagokat már továbbvitték (nem lesz pulóver, úgy kell nekem), de ami enni- és innivaló még kint van, az csak ránk vár. Feltöltekezünk csupa egészséges dologgal, van kóla és chips és akad valami mézes-rizses csoki is, ez utóbbi nagyon finom, két pofára tömöm magamba. Repkény elkunyerálja a sajtot is a rendezõktõl, nagyon kedvesek, mert a doboznak még tetõt is kerítenek, hogy kényelmesen tudjuk vinni. :) A zabálás közben megnézem a kápolna belsejét is, zarándokhely lehet, van sok felirat és tájékoztató tábla, érkezik egy néni, gyertyát gyújt, imádkozik és továbbmegy. Kicsit elszégyellem magam, hogy mi meg itt eszünk-iszunk. Bõven pontzárás után továbbmegyünk, a rendezõ hölgy ellát csupa okossággal („Innen biztos lassulni fogtok”), elsétálunk egy piknikezõ társaság mellett. Mosolyognak, egy úriember mond valamit szlovákul, mutatom, hogy nem értek egy szót sem, elvigyorodik, mutatja, hogy inni akarunk-e. Megköszönöm, de elmutogatom, hogy Kassa még messze van és az idõnk kevés, úgyhogy most nem kérnénk pálinkát. Leereszkedünk Stószfürdõre, annak is a felsõ végébe, impozáns villa tornyosul a kis falu fölé. Itt, a falu egyetlen utcájának a végében újabb tájékoztató táblát találunk, valamint egy térképet, Repkény befotózza, kár, hogy ez az Érchegység nyugati részét ábrázolja és nem a kassai felét.

Újra emelkedõ következik, jó meredek út visz fel a mûúthoz, ezt keresztezzük és még feljebb mászunk. Az emelkedõ a vége felé közeledve egyre szelídebbre változik és ott, ahol a tábla szerint a Lastovièi vrch felé tehetnénk kitérõt, megállunk uzsonnázni és gyönyörködni a kilátásban. Alattunk a Bódva völgye és azon túl Szlovák-karszt lapos fennsíkja terül el, azon is túl pedig már az Aggteleki-karsztvidék hegyei látszódnának, ha nem ülne rajtuk sûrû felhõ. Felettünk sem éppen tiszta az égbolt, de szerencsére szélvédett helyet találtunk a pihenõhöz. Evés után indulunk is tovább, leereszkedünk a Jedlovec-hágóhoz, innen pedig egy kis emelkedõ után még lejjebb, oldalt tálka jelzés mutatja a forrást. Ott, ahol a piros sáv nekimegy egy emelkedõnek, ahol 290 métert megyünk fölfelé olyan 1500 méter távolságon, újra találkozunk a debreceni sporttársakkal, a társaság hangosabbik tagja nagyon forszírozza a lábfájás témakörét, de megint el kell, hogy keserítsük, mert igazából egyikõnknek sincs semmi baja. Inkább nekivágunk a kaptatónak, sûrûn megállókkal, levegõ utáni kapkodással. Az egyik pihenõnél diadalmas mosollyal újra megelõznek, mi inkább elmajszolunk néhány darabka sajtot, mielõtt követnénk õket. A Zsivány-sziklára felérni viszont nem akkora öröm, mint amekkorának vártam: nagyon erõs szelet kapunk az arcunkba, ráadásul, szokás szerint, semmit nem látni, elkezd esni az esõ a felhõben. Ebben az esõben talpalunk tovább a Kloptány csúcsára (1153 m), kerülgetjük a kidõlt fákat, ha nem lehet rajtuk átmászni, csurom víz minden, pillanat alatt átázik a vékony nadrágom. A komfortérzetem valahol egy bánya mélyén pihen, fõleg, hogy a vizes aljnövényzet jótékony hatására a cipõm is csurom vizessé válik, benne a zokni szépen felduzzad, várom, mikor köszönnek be a vízhólyagok – nagy meglepetésemre aztán ez az egy dolog nem következik be. A Kloptányon kilátó magasodik a fák lombkoronája fölé, ez nem annyira érdekes most, hogy a látótávolság nincs száz méter, de a kilátó aljában egy kicsi esõház áll, fedett, szélvédett, és pont belefér hét ember: mi hárman és a minket elõzgetõ négyesfogat.

Itt hosszabban beszélgetünk, a csapat kassai tagja, Julián rutinos túrázó, õ kíséri a három elsõbálozó debrecenit, akik bevallásuk szerint még nem gyalogoltak eddig 10 km-nél többet egyhuzamban. Ahhoz képest, nagyon jól mennek (végül 22 óra 15 perc alatt érnek be, szerintem csudajó idõvel), kár, hogy egyikük azt hiszi, hogy ez valami verseny és láthatóan szörnyen irritálja, hogy egy Kerek repkénybõl, egy Vándor Csillagból és egy Kékdroidból álló társaság mosolyogva utoléri õket. Kérdezi, hogy szoktunk-e Szlovákiában túrázni, nos, én most vagyok elõször itt teljesítménytúrán, Repkény volt már egy Kojsói 25-ösön, Vándor Csillag pedig a két évvel ezelõtti Érchegységin, ami akkor körtúra volt. Azért Vándor Csillag megjegyzi, hogy annyira rutintalanok nem vagyunk, mert szoktunk néha hosszú túrákra otthon is menni. A srác láthatóan elképed, hogy Magyarországon is vannak hosszú teljesítménytúrák. :) A pihenõ alatt rájövök, hogy a mindenhol jelen lévõ vízmennyiség ellenére semmi bajom, lábam, hátam, fejem nem fáj, izomlázam nincs, csak az esõ, csak az ne esne. Fél ötkor indulunk tovább a hangulatos esõházból, még mindig szakad a víz, ha nem felülrõl ázunk, akkor alulról, a növényzet hathatós közremûködésével. Julián eligazít, hogy innentõl nagyon sokáig lejtõn megyünk és valóban, egy órán keresztül egy centi emelkedõ sincs, ráadásul az esõ is eláll. A szél viszont megint fúj, jó erõsen, olyannyira, hogy megszárad a kabátom és jórészt a nadrágom is, viszont ezalatt rendesen átfázom. A jól járható, néhány helyen példásan kitisztított úton lassan, de biztosan elszakadunk a Julián vezette társaságtól, sietségünk oka, hogy állítólag a Katka teázó bezár hatkor és arra, hogy odaérjünk idõben, nagyon kicsi az esély. Pedig tényleg kilépünk, próbáljuk visszahozni az elején elvesztett idõt, kicsit keveslem, hogy ekkora szintkülönbségekkel kb. 70 kilométerre 14 órát adnak, de ez van, a rendezõ szava szent. Nem is nagyon figyelem a tájat, fõleg, mivel nem látszik semmi érdekes, fenyõerdõben haladunk, többnyire széles földúton, majd az Erika menedékház elõtt már aszfalton. A mûútra való kiérésnél van egy emlékmû, a Szlovák Nemzeti Felkelés tiszteletére, lefotózom, aztán igyekszünk tovább, lélekben felkészülve arra, hogy a teázó már nem lesz nyitva. A jó állapotban levõ, de mégsem üzemelõ Erika háznál készítünk néhány fényképet igazolásképpen, hogy valamivel mégis bizonyítsuk, hogy legalább itt jártunk. Továbbmegyünk, a Kojsói-tetõ felé vezetõ úton, de a hegycsúcsot most kihagyjuk, egyrészt a látási (nemlátási) viszonyok, másrészt az idõhiány miatt. Már szinte nem is reménykedem, hogy pihenhetünk, amikor Repkény megszólal, hogy lát két autót és fény is van. Diadal! :) Nyitva érjük a házat, pedig a pont már háromnegyed órája bezárt hivatalosan, bemegyünk, õszintén lelkesen fogadnak, teát kapunk és amikor kérdezzük, hogy valami meleg étel van-e, szinte sírunk az örömtõl, hogy van lencseleves. Még akkor is, ha fizetni kell érte. Levesnek utoljára ennyire Galyatetõn örültem, a LeFaGySz-on, az állapotom is hasonló, csak akkor hidegebb volt kint (igaz, hogy cserébe nem volt köd). Bekanalazzuk, az egyik bácsi kérdezi, hogy ugye, ilyen jót még Pesten sem adnak? Biztosítjuk, hogy nem, aztán szûk félóra elteltével továbbindulunk, mert még világosban – már ha nevezhetõ az ég világosnak – oda akarunk érni a következõ pontra, ami a kalauzidõ szerint még két óra.

Kifelé menet találkozunk az éppen érkezõ debreceniekkel, biztatjuk õket, még a nagyhangú srácot is megviselte kissé az idõjárás, már csak egyszer kérdezi meg, hogy fáj-e a lábunk. Innentõl Vándor Csillag elmondása szerint szinte végig lejt az út a Lajos-menedékházig. Lesietünk a sípályán, örülünk, hogy leérünk a felhõ alsó szintje alá, mert a mellettünk lévõ hegyoldalra így csodaszép kilátás nyílik. A távolban elkezdem keresni Kassa fényeit, mert tévesen úgy emlékszem, hogy már nagyon közel vagyunk, ekkor emlékeztet Repkény, hogy Julián elmondása szerint a teázótól nagyjából 25 km még a cél. Arra hat órát számolva pedig beérünk még szintidõn belül, még a sötétedés miatti lassulást is beleszámítva. Nagyszerû. Addig is, gyönyörködöm a néhol megnyíló erdõn túli kilátásban, ahogy a láthatár keleti vége lassan szürkéssé válik, de a besötétedésre még jó sokat kell várni. Ezt az idõt ki is használjuk, némán baktatunk elõre, lassan már csak az eligazító tábláknál fotózva, vagy ahol váratlan-véletlen szebb kilátás bukkan elõ a fák közül. Így érkezünk meg a chata Lajoškához, ami a Volovec-házhoz hasonlóan önkiszolgáló pont, a ház saját pecsétjét kapjuk meg, és végre, ide már úgy érkezünk, hogy benne vagyunk a hivatalos pontzárási idõben. Ennek örömére veszek egy csokit, Repkénnyel ketten elmajszoljuk, aztán sietünk tovább. Nem sokkal azután, hogy elindulunk, egy borz bukkan fel valami ötven méterre elõttünk az úton. Csak reméljük, hogy hárman elég sokan vagyunk ahhoz, hogy elszaladjon, nem hiányzik, hogy a hátralevõ távot borzpermettõl „illatosan” tegyük meg, nem is beszélve a hazaútról. Szerencsére, ahogy közeledünk, bemegy az út menti csalitosba, majd amikor már közel érünk hozzá, egyszerre átszalad az úton a túlsó bozótba. Ekkor kezdünk el beszélni a medvékrõl, csak azért, hogy hangulatot teremtsünk, ennek az az eredménye, hogy már látom, hogy néhány újság gyorshírben lehozza: „Három magyar turista medvetámadás áldozata lett”. Elhessegetem a gondolatot, inkább sietek a lányok után, Vándor Csillag megy elöl, õt az a gondolat gyorsította fel, hogy nemsokára beérhetünk.

Azért annál még többet kell menni, nézzük a sötétedõ égbolt alatt a szélben hajladozó fákat és a törzseiken fel-felbukkanó jelzéseket, elõkerülnek a lámpák, leszáll a sötétség. Van valami hátborzongatóan izgalmas abban, ahogy menetelünk az éjszakában, néha elhaladunk egy tábla mellett, ahol a turistajelzések színe fényesen világít, aztán megyünk tovább és a lépteink, légzésünk zaját elnyomja a lombok hangos zúgása. Néhány magasabb ponton fények látszanak a távolból, felteszem magamnak a kérdést, hogy az már vajon Kassa-e, de mindig csalódnom kell, mert még mindig messze vagyunk. Próbálok visszaemlékezni a térképre, amit efemm küldött Kerek repkénynek, de már túl álmos és fáradt vagyok, az emlékek összekuszálódnak, úgyhogy csak követem a piros sávot és próbálok nem gondolni a távolságra. Hirtelen kiérünk egy rétre, sífelvonó, adótorony bukkan fel, jobbra térünk, majd rögtön balra, a sípályával párhuzamosan ereszkedünk egy meredek, de jól járható, enyhéní szerpentinezõ lejtõn. Jahodnán vagyunk, halványan emlékszem, hogy valamikor, valaki mesélte, hogy volt itt síelni és milyen jó volt. Az erdõbõl kiérve, mivel másutt jelzést nem látunk, átvágunk a réten – jól tesszük, mert a következõ piros sáv ott van felfestve egy póznára, majd látjuk a figyelmeztetõ táblát, hogy óvatosan kell közlekedni, mert golfpálya is van. Még jó, hogy az éjszakai golfozás még nem divatos. Elsétálunk a síközpont házai felé, a buszmegállóban leülünk, eszünk néhány falatot, felkészülünk a folytatásra, az utolsó szakaszra. Továbbindulás helyett inkább szundítanék egyet, de muszáj menni, mert akkor legalább bent leszünk valahol, ahol nincs szél. Ez meggyõzõ érv, eltrappolunk egy darabig a mûúton, a jelzések néhol az út mentén, oszlopra, néhol a szalagkorlátra vannak festve. Aztán elhagyjuk az országutat és a várt lejtõ helyett megint fölfelé megyünk, aztán kicsit többet lefelé, majd megint fölfelé. Minden egyes fölfelé után abban reménykedem, hogy majd onnan már látszanak Kassa fényei, hogy onnan már az utolsó lejtõ következik, hogy olyan gyorsan megyünk, hogy már rögtön beérünk. Aztán már csak abban bízom, hogy nem alszom el, Repkény hasonló állapotban van, csetlik-botlik a köveken, elöl Vándor Csillag úgy megy, mintha kilõtték volna, amikor egy útkeresztezõdésben meglátja a kiírást, hogy Felsõ-Bankó már csak 34 perc (megjegyzés: ugyanezt a térkép 40 percnek írja), elkezd nevetni, hogy rögtön bent vagyunk. Azért odáig még menni kell. Valahol keresztezzük egy magasfeszültségû vezeték széles nyiladékát, erre speciel emlékszem a térképrõl, innen már tényleg közel van a cél.

Végül szinte váratlanul érünk le Felsõ-Bankóra, fél tizenkettõkor. Vándor Csillag mutatja, merre van a bisztró. Az egyik rendezõ viccelni próbál, hogy ez nem az a hely, még sokat kell menni és elsõre még komolyan is vesszük, Repkény valami olyat kérdez, hogy az még hány kilométer. Aztán leesik, hogy ugratnak, bemegyünk a célba, díjazást, gulyást kapunk, érdekes, hogy a díjazás kitûzõ, nem pedig oklevél. Annál jobb. :) Elkanalazzuk a gulyást, Vándor Csillag lecsap a chipses tálra, közben odakint elkezd zuhogni az esõ, tíz perccel azután, hogy beérünk. Megkérdezzük, hogy hogyan lehet eljutni a vasútállomásra, felajánlják, hogy levisznek autóval, mert az még hét kilométer. Ez a táv esõben nem tûnik valami szimpatikusnak, még akkor sem tûnne annak, ha most indulnánk, kipihenten. Negyed kettõkor beérkeznek a debreceniek is, gratulálunk nekik, a hangos srác hitetlenkedve néz, hogy mi már itt vagyunk, Julián viszont odajön, gratulál, e-mail címet kér, hogy el tudja küldeni a képeket. :) Aztán, ígéretükhöz híven, az egyik rendezõ, Babják Nóra – akinek a neve szlovák alakban van megadva a naptárban, így aztán angolul írtam levelet neki, pedig magyar :) – levisz a vasútállomásra, nagy köszönet érte! Itt még várakozhatunk jó ideig, legalábbis amíg meg nem érkezik a Cracovia nemzetközi gyorsvonat (ja, Hidasnémetitõl Füzesabonyig Kistokaj kivételével minden állomáson és megállóhelyen megáll, szép kis „gyorsvonat”), amelyen, ha nem állítanánk ébresztõt, Lõkösházáig biztosan elvinne. :)

Most, hogy visszagondolok a túrára, kettõs képem van róla: gyönyörû útvonal, hatalmas hegyek, végtelen fenyõerdõk egyfelõl, másfelõl pedig esõ, köd, néha viharos szél. Örülök, hogy ott lehettem, de ha a józan eszemre hallgatok, akkor ilyen körülmények között nem megyek máskor. Nagyon köszönöm a társaságot Kerek repkénynek és Vándor Csillagnak, jó volt együtt menni, ázni-fázni, legközelebb remélhetõleg naposabb idõ vár ránk. Köszönöm a fuvart Egertõl Rozsnyóig édesanyámnak, aki, amikor kérdeztem, azonnal rábólintott, hogy elvisz minket, valamint köszönöm a fuvart Babják Nórának, aki megmentett még másfél-két órányi esõben gyaloglástól Kassán. :) Végül, de nem utoljára, gratulálok mindenkinek, aki a hivatalos úton teljesítette a túrát!

-Kékdroid-
 
 
Olajos Körút 40/30/20/10Túra éve: 20092009.06.18 21:00:29

Olajos körút 40


Párbeszéd reggel 6:20-kor Lenti buszállomásán. Résztvevõk: Kerek repkény és az információs néni.


K.r.: - Jó reggelt kívánok! Indul ma a 6:15-ös bázakerettyei járat?


Inf.: - Már elment!


K.r.: - Még nem mehetett el, mert hat óra óta itt vagyunk és nem láttuk elmenni.


Inf.: - Hmm... (hátrafordul, kiabál) Itt van a Laci? (vissza, széles mosollyal) Mindjárt megy.


Így történik, hogy a Bázakerettyére közlekedõ járat, ha két utassal is (Repkény és jómagam), de elindul és a késés ellenére a menetrendben adottakhoz képest két perccel korábban megérkezik a magyar szénhidrogén-bányászat szülõhelyére. Mivel halvány fogalmunk sincs, hogy hol keressük a rajtot, megkérdezünk egy szimpatikus, idõsebb házaspárt, hogy merre találjuk a kultúrházat. Nagy meglepetésünkre teljesen érthetõen, világosan magyarázzák el (nem úgy, hogy „forduljon a Kati telkinél balra, aztán a Jóska régi házánál meg jobbra”), még nagyobb meglepetésünkre a K+ jelzést kell végig követni. A Déryné kultúrháznál belebotlunk az éppen az autóból kikászálódó -Dilen-&Tinca duóba, kemények nagyon, mert õk a 40-es távra egy laza tízessel melegítenek. Benevezünk, a kapott itiner kissé spártai, de Repkény tapasztalatára támaszkodva bõven elég kell, hogy legyen. Van fekete-fehér térképvázlat, van néhány négyszög igazolni és némi szöveg az útvonalról. Tincáék az épületbõl kilépve jobbra indulnak el, mi balra kanyarodunk és lesétálunk az Olajos körút piros sávján Bázakerettye fõutcájára, ahol rövidesen el is hagyjuk a mozgalom útvonalát a DDK kék sávjáért, egészen Kistolmács fõpályaudvarig. Már most, viszonylag korán reggel egészen meleg van, furcsán is nézek ki a nagy, hosszú kabátomban, leveszem és felkötözöm a táskára. Kistolmácson, a kisvasút végállomásán várnak a nagyon kedves pontõrök, cukorkával kínálnak, egy kicsit beszélgetünk velük, megdícsérnek, hogy fiatal létünkre nem a számítógép elõtt ülünk.


Besétálunk az erdõbe, innentõl szembe haladunk a Rockenbauer 130 útvonalával, nappal sokkal szimpatikusabb a sok emelkedõ. Még úgy is, hogy az ember éppen felér az egyikre és már éppen örül, hogy fent van, amikor még feljebb kell menni. A zalai dombok sem viccelnek. :) Budafa felé félúton újra találkozunk Tincáék duójával, olyan tempóban jönnek, hogy tényleg úgy tûnik, hogy simán utolérnek. Alaposan megjegyezzük az utat, hogy abban az esetben, ha augusztus elején egy éjszaka véletlen erre járnánk szembõl, akkor végre ne kelljen kavarogni. Megcsodáljuk az arborétum óriási fenyõit, majd feltalpalunk a bejárathoz. Itt még nem kell kódokat írni (mint az összes további ponton), bója is és aszfaltrajz is mutatja, hogy az egyik háznál ellenõrzõpont mûködik. Nagyon kedvesek a pontõrök, csak úgy diktálják belénk a zsíros kenyeret, meg a mindenféle üdítõket, sõt, két kenyeret összeborítanak és elcsomagolnak nekünk az útra! Ahhoz képest, hogy Repkény nem biztatott túl sok jóval, nagyon lelkesen fogadnak mindenkit. A ponton hagyjuk a 40-es táv eddig legelöl haladó résztvevõjét, õ még eltáplálkozgat egy kicsit. Budafáról kifelé annyira belemerülünk az arborétum szépen gondozott kertjének a bámulásába, hogy nem vesszük észre a prímán jelzett jobbkanyart és elkolbászolunk vagy kétszáz métert, amire észrevesszük a hibát. Visszasietünk a helyes útra, ez egynyomos, néhol faágakkal teleszóródott ösvényeken kanyarog az erdõben, amíg ki nem érünk egy nagy rétre, valahol Kiscsehi határában. Feltûnik egy érdekes magasles, amelyet egy használaton kívüli villanyoszlopra szerkesztettek fel, új értelmet adva az újrahasznosítás kifejezésnek. Innentõl nyílt terepen haladunk sokáig, mellettünk hatalmasra nõtt fák mutatják a tarvágás határát. Nem sokkal a Vörcsök-völgyi vadászház nevû pont elõtt térünk újra be az erdõbe, nem kis megkönnyebbülésünkre, mert kezd roppant meleg lenni, elvégre nyár van, vagy mifene. Sebaj, innivaló van bõven, készültünk – ilyen egyszerû ez, ha nyár van, az ember visz magával innivalót. Ha tudja, hogy ritkán van vízvételi lehetõség (ezen a túrán pedig pláne), akkor sok innivalót visz magával.


A fent nevezett vadászházat egy ideje nem használhatják túl sûrûn, mert méteres susnya veszi körül és természetesen arra kell menni a ponthoz, legalábbis a jelzések így hívogatnak. Felírjuk a kódot, Repkény lefotóz vele, de a mosolyom nem túl õszinte, ugyanis a susnyán való átkelés miatt rettentõen viszket a lábszáram. Eszembe is jut, hogy miért szoktam általában hosszúnadrágban túrázni. :) A háztól szalagozott úton sétálunk, felkapaszkodunk egy hegygerincre, kerülgetjük a vélhetõen ritkán járt, gazos, törmelékes utat. Viszont cserébe látszik a szlovén Alpok a láthatáron, tiszta, felhõ- és páramentes égbolt alatt. Egy kisebb kanyar után feltûnik egy gazzal benõtt telek, kidõlt-bedõlt falú házzal, de legalább villany van. Kisvártatva már jobb állapotú porták mellett sétálhatunk, érik a meggy, kicsit még savanyú, de már ehetõ. Kerek repkény figyelmeztet, hogy mostantól sok lesz az aszfalt, emlékeiben mindig innentõl volt idegesítõ a túra. Lesétálunk a hegyrõl egy árnyas mélyúton és egy veszélyes útkeresztezõdésnél kiérünk az M70-es autóúttal párhuzamos országútra. Szerencsére a mi utunkon jóval gyérebb a forgalom, mint a gyorsforgalmin, így nem ér minket nagy megrázkódtatás emiatt. Viszont a nagy hõségben egyre csábítóbbnak tûnik a tormaföldi kocsma, vagy bolt, vagy akármi, ahol hideg innivalót adnak. Hosszú menetelés után érkezünk a faluba, ahol egy teremtett lélekkel sem találkozunk, úgy tûnik, senkinek nincs kedve a késõ délelõtti hõségben sétálni idekint. A kocsmahivatalnál viszont meggondoljuk magunkat a betéréssel kapcsolatban, meglehetõsen zord arcokkal van tele, ráadásul mindannyian nagy sportolók lehetnek, mert mez is van rajtuk. Legalább nem viccbõl cipeljük ezt a sok vizet. :)


A kis község után még mindig mûutat kell követni, mérsékelten árnyékban, de csak azért, hogy feledzõdjünk a túra végére. Vétyempusztáig nem is történik semmi érdemleges, azon kívül, hogy megelõz minket egy sporttárs, jó gyors léptekkel halad. Amikor elhagyjuk a magasfeszültségû vezeték nyiladékát, akkor már felkészülök, hogy megérkezünk Vétyempusztára, ahol majd óriási nagy bükkfák hajladoznak... ehhez képest magán Vétyempusztán semmi különös nincs, csak egy kolduló kutya, akinek azonban semmit nem tudunk adni. Néhány szerencsétlen kutya viszont szívszaggatóan sír, amikor meglát, csak úgy ugrálnak a kerítésnél. Mi viszont elhagyjuk a két-három házból álló telepet, belépünk az õsbükkösbe. Érezhetõen hûvösebb a levegõ és az erdõ alja is jóval tisztább, mint a táj többi erdejében. Hatalmas, vén fák között kanyarog a piros sáv, Repkény meg is öleli az egyiket, amelyiket különösen szimpatikusnak találja. :) Elérünk két táblát, mindkettõn az erdõ adatai láthatóak, az egyik tábla az 1977-es, a másik az 1995-ös állapotot mutatja, valamint megtudjuk, hogy a „Tormafölde 11D erdõrészleten” járunk éppen. Következik a Marócot kikerülõ szakasz, ami egyfelõl pozitív – nincs annyi mûút – másfelõl viszont már az erdõben is van olyan meleg, mint a nyílt terepen, ez megmutatkozik a vízfogyasztásunkon is. A pont viszont nem egészen ott van, ahová az itiner írja és ha nincs ott egy háromfõs túrázó társaság, mi bizony úgy elmegyünk mellette, mint a szél. Ez is vicces helyzet:


Srác 1: - Ti tudjátok, hogy hol van az a valamilyen hegyi kereszt?


Kékdroid: - Nem tudjuk, de reméljük, hogy nemsokára odaérünk, mert szerintem már itt kellett volna lennie valahol.


Srác 2: - Jó, itt van. (a fára mutat)


S valóban! Igaz, hogy kereszt, az a környéken sincs (De, van. Elnézést kérek az érintettektõl, Bell Sanyi is és Vidova gora is jelezte a kereszt létezését. Javítva 2010. június 16-án), de a kód ott pihen a fán. Felírjuk, majd észrevesszük, hogy bizony szedni kell a lábunkat, hogy a tervezett idõnket tartani tudjuk. Sõt, a szintidõt, ami igencsak érdekes, abból a szempontból, hogy azért 42,3 kilométeren (ennyi van az itineren és a térképen is kb. ennyit mérek késõbb) nem illene ennyire közel kerülni hozzá. A fene nagy sietségben viszont szépen benézünk még egy kanyart és elhúzunk egyenesen egy hegygerincen, a kilátásért mondjuk megéri. Elõttünk, de inkább alattunk Páka és Kányavár, messzebb pedig a Kerka völgye. Amikor már nagyon feltûnik, hogy nincsenek jelzések, visszafordulunk és egész pontosan negyed óra alatt érünk vissza a rendes útra. Ezen elkanyargunk egy ideig, a völgykatlanban Maróc apró faluja terül el és végül megtalálunk egy keresztet is, ahol viszont nincs pont, de ha innen pont nyugatra nézünk, akkor körülbelül ott van a kód. Három kilométerre légvonalban. :)


Leereszkedünk egy füves úton, majd ahelyett, hogy szépen a völgyben jobbra kanyarodnánk, egy újabb dombra kell felkapaszkodnunk, mielõtt megérkeznénk Lispeszentadorjánra. Az érdekes tornyú templom elõtt már messzirõl kiszúrjuk a kék nyomós kutat, amit azonnal el is foglalunk fürdés, ivás és a készleteink újratöltése céljából. Bevizezzük sapkáinkat a hátralevõ szakaszra, szinte hiába, mert úgyis azonnal megszárad. Némi ücsörgés után továbbsétálunk, újra találunk közös keresztmetszetet a Rockenbauer Emléktúrával, lévén itt egy kicsit újra a DDK útvonalán megyünk. Még Lispeszentadorjánban megállunk egyet uzsonnázni, aztán eseménytelen, de legalább jó árnyas úton besétálunk Bázakerettyére, ahol a reggeli élmények után már tudjuk, hogy merre visz az út. Még a falu elõtt nem sokkal megtekintjük az Olajos Emlékmûvet, ami a magyarországi kõolaj- és földgázkitermelés 80. évfordulójára épült. Nemsokára lehet avatni azt a táblát, ami a készletek kimerülésének állít emléket... :( Éppen keresztezzük a kisvasút pályáját, amikor arra gondolok, hogy meg kellene nézni, mikor jön egy vonat, hátha le tudnánk fotózni. Ebben a pillanatban pedig varázsütésre megjelenik egy szép zöld C50-es mozdony, egy zárt és két nyitott személykocsival. Megvárjuk, amíg elhalad a szerelvény Kistolmács felé, aztán felcaplatunk a mûvelõdési házhoz. Itt nagyon örülnek nekünk, gratulálnak, kapunk 1-1 kitûzõt, nincs rajta táv, de éppen ettõl érdekes. :) Elüldögélünk egy kicsit, ez azért válik hasznunkra, mert éppen kinyit a büfé és tudunk venni jó hideg kólát. A rendezõ hölgy szól, hogy az itiner felmutatásával féláron mehetünk be a strandra, de sajnos nincs nálunk semmiféle fürdõcucc, nudistaként pedig érdekes lenne bemenni. :P


Kerek repkény édesanyja mondta, hogy szívesen eljön értünk, még mielõtt befutna, találkozunk Tibettel és VadMalaccal, amint éppen megérkeznek. :) Viszont Tinca és -Dilen- párosát nem csípjük el, vélhetõen pont akkor mennek fel a K+-on, amikor mi lefelé az autóval a piros sávon. Viszont Bell Sándoréknak tudunk integetni, meg a többi, éppen beérkezõ túrázónak is, mert az autóval éppen szembemegyünk a túra útvonalával. :)


Végszó: az Olajos körút nem egy agyonszervezett túra – csak két helyen vannak pontõrök a hosszútávon, nem nagyon van szolgáltatás – de éppen ezért különleges. Nekem legalábbis tetszik. Innivalót sokat kell vinni, mert csak Budafán (kajapont, ~6 km), Tormaföldén (kocsma/bolt, ~24 km, de nem biztos) és Lispeszentadorjánon (kék kút, ~ 37 km) lehet vízhez jutni. Esetleg még ha valamelyik pincénél megkínálnak borral. :) Köszönöm a társaságot Repkénynek, a fuvart Repkény édesanyjának és a túrát a lelkes rendezõségnek!


-Kékdroid-

 
 
Őrség (- Vendvidék) 75/50/30Túra éve: 20092009.05.20 09:55:05
Õrség 50

Kora hajnali ébresztõ, pakolászás. Tegnap esett Lentiben, ebbõl – tökéletesen helytelenül – arra következtetek, hogy biztosan esett az Õrvidéken is, úgy harminc kilométerre észak-északnyugatra légvonalban. Ráadásul a meteorológia szerint mára 1 mm esõ van elõirányozva, úgyhogy jó lesz vinni a kabátot, gondolom. Az út során Kerek repkény édesapja megmutatja a Kerkafalva – Szatta országutat, ami már nagyon régen volt útnak nevezhetõ. Így a tervezett 6:00-ás rajt helyett 6:40-kor sikerül elindulni, a rajtnál SzLA1 is úgy fogad: „Elkéstetek.” :) Azért benevezünk Laci069-nél, váltunk néhány szót Borbély Katával, aki még vár egy keveset az indulással, majd elrajtolunk. Sietünk, hogy ledolgozzunk valamennyit a hátrányunkból, de rögtön az elején elbizonytalanodunk, mert tavaly még a mezõn át vitt a túra. Idén inkább a református templom mellett sétálhatunk el, ez amiatt is jó, hogy nem lesz csupa víz a cipõnk a harmatos fûben. Templomszeren megkapjuk az elsõ pecsétet az új, kihajthatós térképû itinerre. Ahogy már többen írták, mind az igazolófüzet, mind a pecsétek kivitele súrolja a tökéletesség határát, ehhez csak csatlakozni tudok. A pont után átvágunk Keserûszeren, egy pár felegyenesedett kacsa hápog az út mentén méltatlankodva. A DDK útvonalát követjük a Zala völgyében, hosszú rét kísér jobbról, néha érintjük az erdõt, a táj szépségét nem lehet leírni. (Megjegyzem, a mûszaki rajz tanáromnak is az a kedvenc mottója, hogy amit nem lehet leírni, azt le kell rajzolni. Mondjuk õ tengelykapcsolókra gondolt.) A második pont után besétálunk a sportpálya mellett Szalafõre, utolérjük PrInCe-éket, valamint Vakond87-et és útitársát, Attilát. Kettejükkel megyünk tovább, rögtön a Pityerszeri múzeumfaluig, most nincs alkalom jobban körülnézni, pedig érdemes. A régebbi kiadású térképemen nem jelzett – az itineren annál inkább – sárga sávon ballagunk tovább, ez elhagyja a K+ jelzést dél felé, átvágunk keresztbe egy völgyön, majd még egyen, ez jelzi Szlovénia határát.

Kezd nagyon melegre fordulni az idõ, alaposan befûtöttek odafönt, ezért aztán kézben cipelem a kabátot egy ideje. A határon fahídon kelünk át, olyasmi, mint a Naszály alatt a Gyadai-rétnél, csak rövidebb és van határkõ. Amelyen az MNK feliratot ügyesen átvariálták MK-ra az N betû lemalterozásával, csak azt nem tudom, hogy az RS felirat, az hogyan került rá. Nem Jugoszlávia volt ez az N betûs államforma idején? Vagy tagköztársaságként már akkor is Rep. Slovenija voltak? Ezen morfondírozunk, ahogy felkaptatunk egy rövid emelkedõn az Õrihódosi (Hodoš) Ifjúsági Szálláshoz. Itt nápolyiszelet jár és szörp, valamint megtudjuk, hogy az ifjúsági szállás árai az otthoniakhoz képest kissé magasak, viszont a környezet igencsak megkapó. Maga Õrihódos község (Hodoš) még meglehetõsen messze van ide, hosszú, nyílegyenes út vezet odáig, szinte teljesen árnyék nélkül. Egy helyen furcsa magasles van ráépítve egy fára, Kerek repkény is és Vakond87 is kipróbálják, jól fel kell kapaszkodniuk, de csak váltva, mert két embernek már kissé ingatag az építmény. Leérünk egy mûútra, majd felkaptatunk a Hodosi-tó gátjára, békés kis tározó, az ellenõrzõponton kapott prospektus szerint: „Akkumulációs tó”. Innen már a túra saját táblái vezetnek egészen a Sûrû-erdõ elõtti szakaszig, ahol újra jelzett úton talpalhatunk. A táblán felirat: Pohod – Õrség – Teljesítménytúra, valamint feltûnik egy leragasztott szó: peši. Összeolvasva a peši pohod cukorrépa-kampányt jelent, a pohod önmagában gyaloglást. Aha, így már értem – gondolom, amikor utánanézünk Repkénnyel a dolognak. A tó elhagyása után betérünk az erdõbe, hosszan sétálunk benne, látunk néhány elkerített magoncot, mind vörösfenyõ, gondolom, próbálják újra meghonosítani. Egy kicsi, négyszög alakú irtáson pedig szabályosan körülkerített búzamezõt találunk, valami feldereng az Õrségrõl olvasott írásokból, hogy itt bizony ez volt régen az egyetlen módja a földmûvelésnek. Megérkezünk Dolányra (Dolenci), rendben tartott porták, szabályosan nyírt gyep, tisztaság és kiváló minõségû utak jellemzik a falut. Nem semmi, fõleg, hogy Szlovéniának sem a leggazdagabb táján járunk. Azért fekete pontot is kiosztok egyet, mert a buszmegállóban még nyomát sem leljük menetrendnek, itt is szokásjog alapján közlekednek a buszok. Ha egyáltalán közlekednek.

A pont a Szt. Miklós templomnál van, Talpalóék kínálnak itt vízzel és õk adnak bélyegzést a lapunkra, ez stílszerûen a templomot ábrázolja. A kilátás az ellenõrzõpontról egyszerûen csodaszép, gondozott, nyugodt táj terül el elõttünk. Lesétálunk a rétbe vágott ösvényen, majd nemsokára kiérünk újra egy mûútra, sehol egy kátyú, egy repedés rajta. Hogy ne legyen teljes a boldogságunk, iszonyat meleg van, fõlünk a hõségben, kevés az árnyék az úton. Viszont a táj határozottan szép, ahogy eddig is volt, kár, hogy a magas páratartalomnak köszönhetõen már nem látni el olyan messzire, mint reggel lehetett volna. A határnak és vele együtt az erdõnek roppantul örülök, az országút elhagyása után rövidesen, szinte feltûnés nélkül hagyjuk el Szlovéniát. Ha belegondolok, hogy itt határzárról, meg mindenféle határsáv-engedélyekrõl volt szó szüleim gyermekkorában, én meg itt kolbászolok és azt se mondják, hogy menjek arrébb... Tetszik ez így. Megérkezünk a Sûrû-erdõ ellenõrzõpontra, aszalt gyümölccsel kínálnak, jólesik, mert kezdünk éhesek lenni. Ez abban is megnyilvánul, hogy kajáról kezdünk beszélni, mit ad Isten, öt kilométerrel a kajapont elõtt. Bár, ha jobban megnézem, van az hét is, kicsit kilépünk. Elhaladunk Orfalu szélén, bemegyünk az erdõbe, hogy már csak Farkasfa elõtt bukkanjunk ki belõle. Itt Kerek repkény ellép, hogy kávéhoz jusson a kocsmában, de nem jár szerencsével, mert az orra elõtt csaptak le az utolsó adagra. Megebédelünk, közben SzLA1 jótanácsait hallgatjuk az úttal kapcsolatban, szól, hogy Kondorfa után az erdészet nemes egyszerûséggel az útra döntötte a fákat és azóta is úgy van, de párhuzamosan, öt méterre, megy egy ösvény is, azon lehet kerülni.

Kerek repkény itt ránéz az órára és kiadja a parancsot: sietni kell, mert nem érünk vissza ötre Õriszentpéterre, pedig akkor kezdõdik a Kresz-tanfolyam és égõ lenne lekésni. Úgyhogy elbúcsúzunk Vakond87-tõl és Attilától, hogy mi most aztán sietünk. Morgok valamit Repkénynek, hogy a Fóti-Somlyón én is így búcsúztam el Vagdalthúséktól, aztán ott is mi lett belõle... :) Azért elindulunk, felhúzunk a Farkasfa utáni emelkedõre, mögöttünk a radarállomás kupolája húzza meg magát békésen egy másik dombháton. Újra erdõben haladunk, a lendület azonban fogyóban van, ráadásul Hosszú-rétnél olyan sok a virág a réten, hogy Kerek repkény nemes egyszerûséggel elkezd fulladozni. Ezt én heves tüsszögéssel egészítem ki, szép kis pár lehetünk, ahogy az egyikünk levegõ után kapkod, a másikunk meg másodpercenként kettõt tüsszent. Kondorfán leülünk a nyomóskútnál, megmosdunk, iszunk egy kis hideg vizet, valóságos áldás ez. Utolér egy háromtagú csapat, találtak egy lila fejpántot, de nem a miénk. Annyira kómás vagyok itt, hogy elõször azt válaszolom, hogy mi az ötvenesen vagyunk. Mondják, hogy õk is, meg a fejpánt is, de nem ez volt ám a kérdés. Kell egy kis idõ, amire felfogom a helyzetet. :) A kocsmában leülünk kávézni, hátha az segít, közben befutnak Vakond87-ék is, ennyit a sietésrõl. A DDK útvonalát követjük kifelé a faluból a Lugos-patak völgyében. SzLA1 nem túlzott, az út tényleg járhatatlan, készítek néhány képet róla, aztán kikerüljük az utat a réten. Amire elérjük a zöld sáv elágazását, beborul az ég, a páratartalom miatt valóságos esõerdõn vágunk át itt az Õrségben. Átkelünk a Lugos-patakon, amely szép, mély szurdokot vájt magának a kavicsos talajba. Nagyrészt fölfelé megyünk itt, elérjük az ivánci országutat, amelyet egy hosszú, barátságtalanul egyenes földútra cserélünk Ispánk felé. A Béke-liget öreg fenyvese mellett áll a pontõrök kocsija, Repkény itt elfekszik és elkezdi a regenerálódást. A pontõrök nagyon kedvesek, adnak fejfájáscsillapítót és töménytelen mennyiségû csokit, a lelkesedésüket az sem töri le, hogy a szél rendre megpróbálja elröpíteni a felszerelésüket a motorháztetõrõl. Vagy negyedóra pihenést követõen Kerek repkény felpattan, és mint akit kicseréltek, hatos átlaggal kezd el rohanni a cél felé. Elbúcsúzunk a pontõröktõl, aztán elhúzunk a piros sávon Bárkás-tó felé.

Itt rengeteg béka szól a nádasban, de nem ez köti le a figyelmemet, hanem az, hogy a felhõk szinte olyan alacsonyan ülnek, hogy úgy tûnik, létráról meg is lehetne érinteni az aljukat. Azért jó magas létra kéne, de tényleg erõsen a nyakunkok van a vihar itt. A ponton még csak a szél fúj, jó erõsen, itt sóspereccel kínálnak, veszek egy marékkal. Repkény a pont után spontánul elkezd kocogni, alig bírom követni, mert nem akarom, hogy a kabát leessen a táskáról. Az esõt eleinte még lefogja felettünk az erdõ, de miután áthaladunk egy réten, már minden mindegy alapon nem veszem fel a kabátot, hagyom lengedezni a táskán. Utolérjük – megint – Vakond87-éket, Vakond szinte gurul a nevetéstõl, amikor meglát. Bekocogunk Õriszentpéterre, a város határára el is áll az esõ. Besétálunk az iskolához, jó vizesen, majd átvesszük a nagyon igényes díjazást. Aztán még a szolgáltatást sincs alkalmunk tesztelni, mert Repkény siet tovább, tanfolyamra, így is fél óra késésben vagyunk.

Köszönöm a túrát a TTT-nek, egyetlen kifogást, egyetlen „jó, de azért...” kezdetû mondatot sem tudnék felhozni. Ez a túra úgy nagyszerû, ahogy van. Köszönöm továbbá a társaságot és a vidám utat Kerek repkénynek, Vakond87-nek és Attilának!

-Kékdroid-
 
 
Szarvaskői Öko-Park túraTúra éve: 20092009.05.14 13:04:29
Szarvaskõi Öko-Park túra 15É

Fél nyolckor állunk meg Szarvaskõn, ez a korai idõpont annak tudható be, hogy otthon már mindenki a túra lázában égett: Kerek repkény és öcsém, Bese indulni akartak végre, a család többi része pedig valami horrorfilmet akart nézni (így aztán õk is örültek a túrának). Bezárom a kocsit, elsétálunk a rajthelyre. Szarvaskõ olyan pici falu, hogy öt percen belül úgy vagyunk ott, hogy szinte mindent látunk, amit nem, azt majd a túrán fogjuk. Találkozunk váci ismerõseinkkel, éppen megérkeztek és éppen indulnak is haza, mi pedig a maradék idõt holmi lengõtekézéssel ütjük agyon. Nyolc órakor benevezünk, kedvesek a rendezõk, kezünkbe nyomnak egy-egy itinert és útnak engednek. A leírás korrekt, benne van minden szükséges adat, egy térképen a túra útvonala a jelzés színének megfelelõ filccel kihúzva, valamint bejelölve az egy darab ellenõrzõpont.

Némi szerelvényigazítás után elindulunk, egészen a kemping kapujáig jutunk, ahol értékes másodperceket veszünk el az éppen beérkezõ Tincától. :) Az Eger-patak hídján még összefutunk Budai-H.G.-val és Gudlukinggal, õk is a célba érés utolsó fázisában járnak. Újra hármasban két útitársammal kisétálunk a faluból az OKT útvonalán, a trükkös kanyarnál észrevesszük a betérést a bozótosba, ahol a csalit bõven túlnõtt rajtam, nem gyõzök hajolgatni, hogy átférjek az ágak között. A dzsungelharc után még kapaszkodunk egy kicsit, majd felérünk az Egerlátóra, amelynek a neve átverés, Egerbõl semmi nem látszik. Újra erdei utat taposunk, testvérem egyre jobban szeretne lámpát kapcsolni, erre a K+ elágazásánál nyílik lehetõsége, addig semmi értelme nem lenne, nem lévén elég sötét.

Az elágazás után egyre nagyobb sötétben, de már lámpával talpalunk dél felé, néha elbizonytalanodom, hogy jó-e az irány, de mindig felbukkan egy-egy újabbnak kinézõ jelzés. Rövidesen megérkezünk a piros sáv keresztútjához, amely út Egerbaktán végzõdik nyugaton és jó sokat kanyarog a Bükkben keleten. Keletre fordulunk rajta, kiérünk egy tágas rétre, ahol szalag mutatja a letérést az erõsebb földútról. Ezt még sikerül észrevenni. Kicsit késõbb újra elbizonytalanodunk, nagyvad csörtetését hallani egész közelrõl, de hangunkat meghallva eltûnik a valami a bozótban. Nemsokára újra kivisz a jelzés egy szélesebb útra, egy ideig talpalunk rajta, különösebb esemény nem történik, látnivaló, így éjszaka nincs. Viszont sokat éneklünk, fõleg a fokozott vadtevékenység miatt, valamint, hogy ne legyünk annyira álmosak.

Almár szélén van a túra egyetlen ellenõrzõpontja, itt kapunk egy-egy banánt, tetszõleges mennyiségû szõlõcukrot és vizet, szintén kedvünk szerint. A pontõrök kedvesek, vidámak és jó sokáig kint kell állniuk, elmesélik, hogy tavaly valakik hajnal háromra lettek meg. A biztonság kedvéért megkérdezik, hogy eltalálunk-e Szarvaskõig, valamint, hogy voltunk-e már éjszaka túrázni. :) Megnyugtatjuk õket, majd folytatjuk utunkat. Átsétálunk a 25-ös fõúton, majd felkapaszkodunk az almári Fehér-hegyre, ami inkább meredek, mint magas, de legalább az út jó kényelmetlen, vízmosásos, csúszós. Felérünk, Eger fényei szikráznak délen, a város fölé magasodik a Várhegy és a Nagy-Eged, fantasztikus látvány. A 120 kV-os távvezeték elérése elõtt elkanyarodunk észak felé, hangulatos erdei úton, mellettünk néha vadak motoszkálnak az erdõ aljában, néha egész nagyok. Tõlünk balra, a völgyben, illetve a völgy túloldalán pedig a bervai mészkõbánya gépei zúgnak mély, morgó hangon az éjszakában.

A Les-réti elágazástól már közel van a cél, lekocogunk az alkalmasabb partokon, majd a vasúton átkelve a patakkal párhuzamosan sétálunk a célig. Még a vasútállomás elõtt látunk két tanakodó sporttársat, öcsém teljesen megdöbben, hogy velük hogyhogy nem találkoztunk. Felvilágosítom, hogy nem találkozhattunk, mert õk a 70-es távon vannak, mi pedig az éjszakai 15-ösön és a kettõ útvonalában nincs sok közös keresztmetszet. :) Besétálunk a célba, összefutunk az épp induló Vaddinóval, õ is a 70-esen volt. Majd némi várakozás után (a rendezõ hölgy egyedül intézi a meglehetõsen körülményes adminisztrációt) megkapjuk az igényes oklevelet és a fa jelvényt, igazi ritkaság a gyûjteményben. Elbeszélgetünk az egy ideje beérkezett DJ_Rushboyjal és némi pihenés után hazautazunk. Köszönöm a túrát a rendezõknek és a társaságot Repkénynek és Besének, valamint gratulálok minden teljesítõnek!

-Kékdroid-
 
 
Tihanyi Gejzírit 33/20Túra éve: 20092009.04.30 15:29:12
Tihanyi Gejzirit 20

A busz letesz minket Aszófõ, vasútállomás bejárati út megállóhelyén és valóban, innen már alig néhány méter a nevezett létesítmény. Ahogy sétálunk az állomásra, elõttünk fekszik a Balaton, a Tihanyi-félsziget nyugati, meredek dombjai és messze, kékes árnyalatban, a somogyi emelkedõk közé épült völgyhíd. Kerek repkénnyel és szaktársával, Dénessel hármasban érkezünk meg a rajthelyre, ahol az ott tartózkodók száma nagyjából nyolc fõ, úgy, hogy ebbõl kettõ vasutas, hárman mi vagyunk, a többiek pedig szintén túrázó kinézetûek. Talán. Pár perc várakozás után begördül a rendezõket szállító autó, elkezdenek pakolászni, valamint megérkezik a 199-es Bzmot Székesfehérvár felõl, természetesen nem lehet ellenfény nélkül fotózni. Eltelik még várakozással néhány eseménytelen perc, már kipakoltak a rendezõk, gyûlnek a túrázók, de nevezni még nem lehet egy ideig. Ez 8 óra elõtt néhány perccel kezdhetõ meg, gyorsan kifizetjük az elõnevezéssel igen méltányosan alacsony nevezési díjat és megkapjuk a dobogós rajtszámokat, valamint a térképvázlattal és a minimálisnál is minimálisabb leírással ellátott itinert. Kereken nyolc órakor a rendezõség egyik tagja rövid szöveggel útnak indít minket és mi útra kelünk. Sokan a vasúti ûrszelvényben kolbászolnak, mi a kerékpárutat választjuk, ott legalább nem töri az ember lábát a zúzottkõ ágyazat. Átkelünk a sínpáron és irány Tihany. Kisétálunk a faluból a furcsa nevû Kües utcán, utána pedig már a kerékpárúton, hársak és néhány juharfa árnyékában. Aztán eltérünk az Apáti-templomrom felé, amely szerencsére egyáltalán nem romos állapotban ácsorog Sajkod bejárati útjánál. Itt belépünk az erdõbe, elkezdünk szépen kényelmesen kapaszkodni a szûk, egynyomos ösvényen, a növényzet nem tartja be az ûrszelvény megtartandó méreteit függõlegesen, így aztán folyton hajolgatnom kell. Kiérünk egy rétre, csupa csillagvirág az egész, majd újra bemegyünk az erdõbe, itt már szolidabbak a járhatósági viszonyok.

Némi plusz szintemelkedés után megérkezünk a Nyereg-hegy ellenõrzõpontra, amelynek a neve kissé képzavaros, lévén a Nyereg-hegy nyergében van. Megkapjuk utunk elsõ pecsétét, továbbsétálunk és kitérünk egy kis kilátópontra, van tájékoztató tábla és alattunk a nádas-mocsaras Külsõ-tó. Mögötte látszanak utunk következõ állomásai, a Kis-erdõ-tetõ és az Óvár-hegy, nem mellesleg az apátsági templom. A soroltak között pedig néhol felbukkan a Balaton. A fotómegállás után lefelé suhanunk egy ideig, aztán mindenféle szõlõsorok mellett szintben folytatjuk a sétát. Már kezdenénk felgyorsulni, amikor újabb emelkedõ következik és máris a Kis-erdõ-tetõn vagyunk, onnan pedig a Szélmarta-szikláknál. Olyan, mintha valaha, valakik kitalálták volna, hogy pihenõhelyeket építenek kõbõl, csak elméretezték és inkább hagyták a fenébe, azóta pedig a köveket csak pusztítja, koptatja a szél és a víz. Átkelünk valami országúton, szélén példásan széles kerékpárút díszeleg, mintha frissen aszfaltozták volna. Felkapaszkodunk a soron következõ dombra, mellettünk mélynek tûnõ szakadék, oldalt magasnak tûnõ sziklafal, elõttünk meredek, de egészen rövid emelkedõ. A tetõn szép kilátás, Balatonfüred nevezetességeit tárgyaljuk, van néhány egészen oda nem illõ toronyház és egy még kevésbé odaillõ narancssárgára mázolt házcsoport. Ja, hogy az a híres-neves görög falu, nos, elég ocsmányul néz ki. Szerencsére bõven lehet másfelé is bámészkodni, inkább ezt teszem és a hatalmas vízfelületet nézem. Aztán, amikor majdnem legurulok a domboldalon, kicsit több figyelmet fordítok az útra is. Némi ereszkedés után az itt is egyszemélyessé váló úton megérkezünk a Barátlakásokhoz, az egyiket egész közelrõl megvizsgáljuk. Nem túl nagy, viszont az északi tájolás miatt egész biztosan sötét és hideg. Nem irigylem a középkori bencéseket, na. A tájékoztató táblánál újabb ellenõrzõpont, gyorsan letudjuk és inalunk tovább. Elsétálunk a Ciprián-forrás mellett, éppen nagy a tolongás, különben is, Kerek repkény zsákja tele van hideg vízzel, nem lenne fair, ha nem tõle kérnék inni. Elérünk egy jó meredek ereszkedõt, valaha itt tereplépcsõ vezetett, most a nyomai vannak inkább meg, mint a lépcsõ maga, méretes zsákommal keresem egy darabig az egyensúlyt.

Még egy darabig ballagunk a fák között, aztán a jelzés átvezet az országúton, kiérünk a civilizált tájra, Dénes kissé megkönnyebbül. Sétálunk a hátán hosszú hullámokat hordozó Balaton kiépített sétányán, egészen a kikötõig, a távolban feltûnik néhány fehér vitorla. Közmegegyezéssel elsétálunk a lángosos-sörözõs intézmény elõtt, hogy inkább majd fent fagyizunk. A fent eléréséig azonban eltelik néhány perc és néhány kanyar a szerpentinezõ jelzésen a kacsalábon forgó és a lerobbant villák között. Legalább addig adódik idõnk megtárgyalni a régi és az új építésû házak fûtéstechnikai kérdéseit és még alig jutunk el az eredõ hõátbocsátási tényezõ kiszámításáig, amikor sokkal érdekesebb dolgok tárulnak elénk. Az egyik maga az Apátsági Templom, a másik a meseszép, messzire nyúló kilátás a Balatont keleten lezáró néhány dombig, valamint délen Somogyországig. A harmadik pedig az, hogy a fagylaltunk elérhetõ közelségbe kerül („Igyál fiam, Bendegúz, úgyis egyszer élünk!” a jelmondat), olyannyira, hogy leülünk és elmajszoljuk ott helyben. Jó húsz perc ücsörgés után már csak rám várnak, mert még Kerek repkény is hamarabb végzett, mint én, így értékes másodpercek elvesztegetése után folytatjuk az utat.

Kikeveredünk Tihanyból, szép, széles úton baktatunk, elõttünk, mögöttünk senki a túráról, a Belsõ-tó tiszta tükre kísér közvetlen északon és néhány magasabb domb délen. Újra erdõbe térünk, felkapaszkodunk az elsõ, útba esõ gejzírkúpra, kilátást fotózni és meglepve találunk egy gyerekcsoportot a fák felett, alig száz-százötven méternyire délre. Nincsenek rejtélyek, õk egy másik gejzírkúpra másztak fel, tanárostul, mindenestül. Amikor arra megyünk, éppen ereszkednek le, cselesen elállva az utat, de mi még cselesebbek vagyunk és a fûben, meg ahol tudjuk, kikerüljük õket. Annak érdekében, hogy még kevésbé lehessen belelendülni a menetbe, ellenõrzõpont állít meg, õk pecsételnek az Átjáró-barlanghoz tartozó négyszögbe (nem, juszt sem írok „kockát”, pedig elõször azt akartam :)). Megtesszük a kitérõt a barlanghoz, pont a tetejénél virít a bója, fellépünk lyukasztani, közben megérkezik az imént megelõzött gyerekcsoport. Nem nehéz észrevenni õket, körülbelül akkora zajt csapnak, mint egy teljesen lerészegedett vándorcirkusz társulata. Szerencsére a barlang felprédálása jobban leköti õket, mint a továbbhaladás, mi pedig a szabaddá váló pályát teljes sebességgel használhatjuk ki. Innentõl szó szerint minden sarkon találunk egy újabb gejzírkúpot, van lyukas gejzírkúp, tömör gejzírkúp, szögletes gejzírkúp, de lehet, hogy keverem egy másik történettel. A gejzíreket jól megfigyeljük, némelyikre emlékszem tavalyról, némelyik pedig szinte újként köszön rám, pedig most nézem, hogy tavaly is lefotóztam. Viszont mindegyikre igaz, hogy nagyjából 2-9 méter magas kitüremkedés a talajból, a tudományos hátterét a két környezettudomány szakos hallgató nem meséli el, fõleg, hogy, nem is kérdezem. Ennek oka, hogy kellõ közelségbe kerülünk a zsíroskenyeres ponthoz és természetesen az étkezésre terelõdött a beszélgetés.

Addig azonban még kérünk néhány pecsétet a Hálóeresztõ Esõház (ezt végképp nem tudom, mi lehet) nevû helyen, megérdeklõdjük, hány induló lehet a túrán, de még nem szóltak nekik errõl. Megállapítjuk, hogy menni már egész meleg van, de egy helyben állni és pontõrködni még egész hideg, tehát mi is tovasietünk. Feltûnõen szép kilátásban gyönyörködünk a továbbvezetõ úton, nyugat felé tiszta az ég, a Tanúhegyek, mint megannyi felkiáltójel tornyosulnak a láthatáron. Nemsokára leereszkedünk a magas útról és végre megérkezünk az etetõpontra. Itt pecsétet adnak és zsíroskenyeret és finom, langyos teát. Repetázunk, hátha nem marad a mezõny végének :P és némi pihenõ után indulunk a túra hátralévõ néhány kilométerére. Meredek kaptatók követik egymást, néha oldalra nézünk, mert nyugat felé még mindig lenyûgözõ a kilátás, az út keleti oldalán pedig vagy erdõt, vagy mindenféle erodált sziklaalakzatot, vagy az Apátság látképét találjuk. Elõttünk pedig a Balaton-felvidék és a Bakony hegyei emelkednek a messzeségben, kivehetõ halványan a Kab-hegy magas, de ilyen távolságból törékenynek tûnõ adótornya. Az utolsó emelkedõ után megérkezünk a Nyereg-hegyhez és bezárul a kör, innentõl szembe megyünk a reggeli etappal. Sõt, a 33-as táv résztvevõivel is, jönnek néhányan, ha nem is annyian, mint tavaly. Páran kérdezik, hogy messze van-e még a pont, egyre inkább ki kell õket ábrándítanunk. :) Majd leérünk újra a templomhoz, elõttünk a kerékpárút és a távolban vár Aszófõ. Nemsokára beérünk, az enyhe oldalszél sokat segít az amúgy nagy meleg elviselésében. Átkelünk a vasúton újra, megint a kerékpárutat választjuk és máris megérkezünk a célba. Itt megkapjuk a díjazást, most normál méretû kitûzõ van többféle, én egy hársleveleset választok (Hárslevelû, hmmm... :)), Repkénnyel együtt. Dénes is erre szavaz, kapunk még oklevelet, idén rendes papírra nyomtatva, valamint egy csomó szóróanyagot a Balaton-felvidéki Nemzeti Parktól, tök jó, most már tudom, hogy a kék vércse és a vetési varjú évét írjuk. Megvesszük a vonatjegyet Balatonfüredig és a kiváló idõzítésnek köszönhetõen alig tíz perc várakozás után felszállhatunk az érkezõ Bzmot 225-re, természetesen most Tapolca felõl süt a Nap, megint ronda sötét képeket készítek.

Köszönöm a társaságot Kerek repkénynek és Dénesnek, valamint a túrát a rendezõknek. Köszönöm továbbá Neked, kedves Olvasó, hogy egy 20 km-es túráról volt türelmed végigolvasni egy kétoldalas beszámolót. :) Kifejezetten élveztem a menetet, szép a táj és jók az utak, a szervezésben pedig semmi fennakadást nem tapasztaltunk. Jövõre jó lenne megnézni a hosszú távot is, de jobb, ha nem tervezek ennyire elõre.

-Kékdroid-
 
 
Thury György emléktúraTúra éve: 20092009.04.15 14:24:41
Thury György Emléktúra 30

Sûrû ködben kerülgeti a Suzukival Kerek repkény édesapja a nem éppen kiváló minõségérõl híres Kerka-völgyi országúton a kátyúkat, ahogy Lenti környékét magunk mögött hagyjuk. A ködös völgybõl megérkezünk Letenyére, majd irány a szinte néptelen fõúton Nagykanizsa és onnan Gelse. A faluban nincs agyontáblázva a rajt helyéül szolgáló fürdõ, mégis könnyedén megtaláljuk. Parkolóhely van bõven, kiszállunk, nevezünk, kerek 9 órai rajtidõt kapunk az itinerre. Nevezett papírt jobban megvizsgálom, van rajta minden, aminek lennie kell: térképvázlat, rövid leírás az útvonalról és még rövidebb a túra névadójáról (még annál is rövidebben: Thury György nagy hírû bajvívó vitéz volt, Kanizsa várának kapitánya, akit 150 emberével Orosztony közelében a törökök tõrbe csaltak és megöltek). Valamint egy egyszerû táblázat a távokról és szintekrõl, néhány rubrika a pecséteknek és egy menetrendi kivonat. Elindulunk hármasban a faluból, a piros + jelzést követjük, az utat a falun túl az erdõ széléig leaszfaltozták. Rögtön fel kell kaptatni egy rövid parton, hogy onnét már le is zúzhassunk, immár bent az erdõben. A jelzések tökéletesen követhetõk, fel-le hullámvasutazunk. Majd kiérünk egy lapos völgybe, ahol az elágazásban egy család éppen a térképet böngészi, hogy merrõl merre is haladjanak tovább. A következõ szõlõhegyre jó meredeken felsétálunk, a tetõn ellenõrzõpont és fantasztikus panoráma fogad. Mellesleg, egy radarállomás kupoláját látom a távolban észak-északkeleten, talán Sármellékhez tartozik, a térképem nem erõsít meg és nem is cáfol ebben a hitemben.

A pontõrtõl megkapjuk az elsõ pecsétet, elmondja, merre is kell továbbmenni, ha a hosszútávon vagyunk – a többség ottjártunkkor a 20 km-s táv résztvevõje, õk itt a piros sáv másik ágán mennek tovább. Mi megcélozzuk Kerecsenyt, annak is a szélét, legurulunk egy lejtõn, ami meredekebb, mint az emelkedõ volt fölfelé. A völgyben kis házak, egyikrõl sem süt a nagy jólét, mégis rendben, tisztán tartottak – már amelyik még lakott. Kerecsenyen átvágunk, a következõ falu a következõ dombháton már Orosztony, csak el kell haladni a távvezeték alatt és már meg is érkezünk. Itt találunk egy Thury György utcát, valamint egy villanyoszlopot, amelynek az érintése halálos (sic!). Társam nem is fogdossa, én azért nekitámaszkodom, mert tudtommal a beton villamosságszakmailag szigetelõ anyag. Nos, lassan két hete, hogy megérintettem, mégis itt írom a beszámolót. Azért lekopogom, ki tudja, miféle oszlop az... :) A pontõr egy kocsma elõtt csücsül, nagy szerencsénkre sikerült egy nagyobb csoport után, illetve a minket követõ nagyobb csoportok elõtt érkezni. Gyorsan tovasietünk, a faluból kifelé menet látunk egy sámli méretû macskát a járdán heverni és a világ összes fájdalmával az utunkból kitérni. Miután ezzel kipipáljuk a napi gonoszságot, elhagyjuk a községet és egy nem túl eseménydús, de szép kilátással bíró úton jutunk el a Thury-kopjafához, amely az évente változó útvonalú túra egyik fix pontja. (Bár, most itt nincs ep., nincs is rá nagyon szükség.) Repkény lefotóz, majd én is õtet, a Zalai Ferde Kopjafával, szegény Thury, lassan kidõl az emlékmûve. Átkelünk a hídon, a szembõl érkezõ IFÁ-t azért elengedjük, mielõtt szembemennénk vele, majd rövidesen elhagyjuk a falu óta követett zöld sávot és felkapaszkodunk az Öröm-hegyre.

A nevét valószínûleg onnan kapta, hogy öröm ide felérni, a pontot a kulcsosházban találjuk, a két idõs úriember lelkesen kínálja a ház portékáit (mûködik a büfé). Kerek repkénnyel egy-egy kávét iszunk, Repkény édesapja pedig egy sört kér. Nem egészen tíz perc pihenõ után, ami alatt jól megbámulom közben a falra kitett egész éves meteorológiai elõrejelzést, már indulunk is, hogy aztán a Rockenbauer kopjafánál újra megálljunk. Itt érjük el a Dél-Dunántúli Kéktúrát, megvárom Repkényt, aki alternatív pihenõhelyet keres magának, amíg épp nincs senki mögöttünk. A Kéktúrát követjük hosszasan, a táj nem túl változatos, de szép és barátságos. Az erdõ alja tiszta, még alig nõtt ki valami kis aljnövényzet, néha egy-egy völgy indul el a dombból, látjuk, ahogy messzire kanyarog. A Gesztenyeháznál hagyjuk el a Szekszárd felé húzó DDK-t, mi most Nagybakónakot vesszük célba. Az erdõt egy tágas rétre cseréljük, elõttünk magasodik a falun túli óriási adótorony, majd nemsokára Nagybakónak is, egészen apró házakkal, aztán nemsokára elérjük a következõ pontot. A pontõrök a harangláb alatti kis pavilonban ütöttek tanyát, megkínálnak mindenféle enni- és innivalóval, ez jólesik, mert élelmet alig hoztunk. Leülünk a fûbe elkölteni az ebédet, élvezzük a napsütést, az idei év számunkra elsõ, igazán tavaszi túráját.

Megcsodáljuk a terepasztal-falut, majd lesétálunk a dombtetõrõl a házak közé. Még rajta van a terméskõ burkolatú kultúrházon a „Filmszínház” felirat, kész idõutazás egy ilyen túra néha. Nagybakónakról majdnem olyan meredek úton mászunk fel, mint amilyenen lemásztunk az elõbb, egy idõre felhõ takarja el a Napot, pont jókor, mert egy darabig mindenféle szántóföldek szélén haladunk. A TV-torony elõtt van a következõ pont, ahol meglepetés-ellátmánnyal kínálnak, a rövidebb távosok hagyták. :) Nem utasítjuk vissza az enni-, de az innivalót sem, megkérdezem, hány résztvevõ van. Egész családias a túra (már elfelejtettem a számokat, kb. 80-90 túrázó indult a 30 km-s távon), de pont ez a szerencsénk, különben nem jutna potya dínom-dánom.

Rövidke beszélgetés után tovasietünk az erdõ felé, búcsúpillantást vetünk Nagybakónak házaira, jövünk mi még erre, remélhetõleg. Visszatérünk az erdõbe, lesétálunk egy jó meredek falú völgy oldalába vájt úton, egészen a Csibiti-tóhoz. Azt vártam, hogy valami elláposodott, szöttyedt, hínáros belvizet fogunk találni, ehhez képest egy barátságos, kellemes erdei tó terül el tekintetünk elõtt, pihenõhellyel, kis esõházzal. Ritka szép. Még egy ideig innen a völgyet követjük, hogy aztán egy újabb dombhátra felkapaszkodjunk. A táj és a környezet félelmetesen emlékeztet a Rockenbauer tt. dombjaira Valkonya és Obornak között, némi minimális különbséggel. Valami módon csak felérünk, innentõl kényelmes, szép kilátásban bõvelkedõ utunk van a célig, az utolsó lejtõn beelõznek jópáran, amíg Kerek repkénnyel a világ dolgait tárgyaljuk. :) A strandon megkapjuk a teljesítés számának megfelelõ díjazást, emléklapot, valamint kapnánk kedvezményre jogosító kupont is a fürdõbe, ha lenne nálunk fürdõruha. Jövõre feltétlen lesz. :) Egy pár percig még ülünk az uszoda fala mellett, olvasgatjuk a szórólapot, aztán hirtelen megjelenik Repkény édesapja is, gyorsan átveszi a díjazást és már zúzunk is vissza Lentibe.

A szervezésrõl egészen jókat tudok mondani, kellemes útvonal, szerencsés rajt/cél helyszín, világos itiner. Köszönöm a társaságot Kerek repkénynek és édesapjának, valamint a túrát a rendezõknek. Azért, estefelé gondoltunk a Csata Kupa résztvevõire, amikor Repkény gesztenyés tortáját faltuk, hogy õk bõven benne vannak a mókában. :)

-Kékdroid-
 
 
Lepke (Vasas nagy 8-as)Túra éve: 20092009.03.23 16:35:22
Last Minute! Lepke 40 Vonyarcvashegyrõl!

A program:

Szombat, kora reggel: indulás Lentibõl, rácsodálkozás a behavazott tájra, õzek és egyéb vadállatok számlálása. A vonyarcvashegyi érkezéskor az éppen jelenlévõ vonatmennyiség fotózása. Nevezés a túrára, rég látott kedves ismerõsök üdvözlése és indulás együtt.

8 óra körül: kapaszkodás a Berzsenyi-kilátó felé, aktuális jubileumok megtárgyalása, Kerek repkény (10 év ttúrázás) vidámabban, Joeyline szótlanabbul (15. Lepke 40 teljesítés), Laci069 pedig sehogy. Kékdroid elmeséli, hogy õ még csak másodszor van itt, de elnézik neki. :)

Negyed kilenc: Berzsenyi-kilátó, fotómegállás, hóemberépítés, bambulás a tájra, indulás tovább, mert szoros a program.

Valamikor kilenckor: érkezés Büdös-kúthoz, étkezés (zsíros kenyér, portea). A még mindig havas táj csodálása, a nyugodt erdõ csendjének hallgatása. Kerek repkény szomorúan konstatálja, hogy még nem találunk medvehagymát.

Öt perccel Büdös-kút után: Kerek repkény boldogan konstatálja a hatalmas medvehagyma-lelõhelyek meglétét. Medvehagyma üzemi mértékû betakarítása.

Fél tíz: fotómegálló, a tavaly máshol levõ pont megtalálása. A helybéli, tapasztalt pontõrök megmutatják, merre van a barlang, ajánlat megköszönése és továbbhaladás. (Majd nyáron, amikor kétszer ekkora lesz a susnya!)

Negyed 11: a héten lecsapolt fél liter vér hiányolása, a Szerelemdomb megmászása. Pele apó tanösvényen való mosolygás, mert a magyar feliratokat frappáns tömörséggel fordították angolra.

Kicsivel késõbb: a felhagyott dolomitbánya megtekintése, általános álmélkodás Kékdroid részérõl. Programon kívül: általános döbbenet, hogy tavaly Kékdroid is fotózta a fent nevezett bányát. Leereszkedés a Szépkilátóhoz.

Fél 11 körül: fakultatív frissítés, a presszókávé minõségének dicsérete, az ár rezzenéstelen arccal való tudomásulvétele. A Keszthelyi-hegység idõalagútjainak megtekintése, átlépés egyetlen pillanat alatt a télbõl a nyárba. Batsányi-kilátón általános bámészkodás: Balaton, Tanúhegyek, Keszthely. Bz motorvonatra való várakozás, mindhiába.

11:16: gerincúton kétütemû német klasszikus megtekintése üzem közben. Pele apó tanösvényének újabb táblái. (Laci069 fejbõl elmondja, melyik következik!)

Fél 11-tõl: kapaszkodás a Márványkõfejtõ-hegyre. Levegõkapkodás, csúcs-csokoládé elfogyasztása, általános rácsodálkozás az újabb és újabb emelkedõkre.

Nem sokkal ezután: érkezés a Vékony-cseri putriromhoz, a csalitosban heverõ rom megcsodálása. Igazolás, mielõtt megérkeznek a folyamatosan özönlõ rövidtávosok. Továbbhaladva az erdõ bámulása, fakultatív medvehagyma-szedés. Étkezés a szedett medvehagymából.

Háromnegyed egy felé: érkezés a Szent Miklós-forráshoz, a forrásnál pihenõk üdvözlése és gyors továbbhaladás az etetõpont felé. A pontig a tájban való gyönyörködés, fényképezés.

13:15: érkezés Büdös-kúthoz, újra találkozás az idõközben teljesen felébredt Joeyline-nal. Tea vételezése, a reggeli hómennyiség hiányolása. Felkaptatás a Pad-kõre, itt a népes gyermeksereg miatt a kilátónak nevezett magasles kihagyása.

14:00 elõtt és után: folyamatos haladás a néhol fenyvesekkel tarkított gerincúton, az ellenõrzõponton a panoráma megcsodálása.

Fél három körül: leereszkedés az alacsony növésû fenyvesen keresztül, Kerek repkény "a fenyõ szúr, de legalább megfog"-elvének bizonyítása több példa segítségével. Átkelés a mûúton, a csatornázási telep környékének megtekintése.

14:45 elõtt és után: érkezés a Szent Mihály-dombra, a kápolna megtekintése, gyönyörködés a kilátásban és Somogy megye túlparti magaslataiban.

14:55: az útátjárónál áthaladó Bz motorvonat fotózása, Kékdroid nagy-nagy örömére.

Pár perccel ezután: a következõ emelkedõ kényszerû tudomásulvétele, indulás a túra utolsó emelkedõjén.

Fél négy elõtt nem sokkal: a hiányzó oxigénmennyiség pótlása, közben a táj bámulása a Kitaibel-kilátóból.

Háromnegyed négy: érkezés Vonyarcvashegy vasútállomásra. Díjazás átvétele, búcsúzkodás útitársainktól. A padon alvó Kerek repkény fotózása. Este visszaút Lentibe, jelentõs mennyiségû vad újraszámlálása.

Mûegyetem, D épület, 1. emelet: túrabeszámoló rögzítése. Köszönetnyilvánítás Kerek repkénynek, Laci069-nek és Joeyline-nak a társaságért, Kerek repkény édesapjának a fuvarért, valamint a rendezõségnek a túra lebonyolításáért. Gratuláció kinyilvánítása minden résztvevõ felé.

-Kékdroid-

(ui.: Elnézést a stílusért, ígérem, nem lesz több ilyen.)
 
 
LeFaGySzTúra éve: 20092009.02.23 18:31:49
LeFaGySz 47 - Mátra

Hatvan, vasútállomás: Kerek repkénnyel elhagyjuk a mérsékelten fûtött hajnali vonatot, nélkülünk szeli tovább a kilométereket Budapest felé. Gethe úrral rövid konzultációt tartok, hogy befér-e egy Animanó42 még a kocsiba, de aztán nevezett személy leteszi a telefont és mondja, hogy már van neki fuvarja. :) Megérkezik Gethe, mellette Németh Ibolya, és már suhanunk is Mátrakeresztes felé. Útközben néhány tankcsapda és két négysávos szakasz a 21-es fõúton.

Mátrakeresztes, Óvár Sörözõ: rajthely, hatalmas tömeg, Gethe mellett parkol b_feri és sz_zsu és itt van rengeteg rég és nem oly rég látott kedves ismerõs. Vagdalthús és Zsotyek rajtoltatnak, RitaB adja a pecsétet a papírra. Az itiner egyszerû, de nagyszerû, nincs rajta fölösleges sallang: térképvázlat, világosan bejelölt útvonallal, valamint a pontok vonatkozó adataival. Ennyi elég is. Gethe megszólal: "Akkor kiránduljunk!" és elindulunk kirándulni, a fõrendezõ jókívánságaival. :)

Óvár, emelkedõ: kicsit havas, kicsit karcos, de még nagy a lendület. Még nagyjából a faluban titkos pontra lelünk, a piros sáv szigorú követésére int a trükkös elhelyezéssel. Felfelé az út egyszerûen gyönyörû, egynyomos ösvény oldalazik a hegyen, alattunk meredek lefelé, elõttünk meredek fölfelé, jobbra a felkelõ Nap sugarai növelik az entrópiát. A vár kódjának elérésétõl aztán csökken a dõlésszög és növekszik a hómennyiség, egészen az ellenõrzõpontig, ahol másik tollat kell keresnem, mert az egyik elbújt a kabátom bélésében.

Ágasvár, turistaház: a bácsi egyénileg bélyegez nekünk, odakint macskák néznek szúrós szemmel. Lehet, hogy õket is J a a t szervezte be? Érkezik Lutak, majd Vándorköszörûs és Sir Dan. Amíg némi vízzel pótoljuk az elsõ emelkedõn vesztett folyadékot, egy úriember mellettünk gyújt rá, ez okoz némi diszharmóniát. Megoldjuk gyors továbbhaladással.

Csörgõ-szurdok, meredek lejtõ: nyikorognak a fékberendezések, ahogy igyekszem nem rázuhanni senkire a meredek parton. Eddig melege volt a kezemnek az emelkedõkön, most a kesztyû levétele után hirtelen nagyon hidege lett. Kerek repkénynek könnyû, pillanatok alatt leügyeskedi magát és kompromittáló fotókat lõdöz a mezõnyrõl. Itt ér utol elõször Cam Mogó, emlékeztet egy másik túrára, valamikor a nyáron. Nem is tudom, mirõl beszélhet. :)

Fallóskút elõtti emelkedõ: a völgy túloldalán fakitermelõ jellegû traktor próbálja elvonni a figyelmet a hóborította, masszívan emelkedõ útról. Gethe szerint azzal dózerolja bele J a a t a hóba a kispistázókat.

Fallóskút: Tinca utolér minket, aztán el is tûnik valahol elõttünk, mert most éppen nem siet annyira. Hûha. A kegytemplom a Szent-kútnál kissé kiábrándító és nem csak a hosszú sornyi kegytárgyárus pavilon miatt. Aztán minden újra nyugodt, csak az erdõ van és a hó és a Mátra hosszan elnyújtózó emelkedõi.

Mátraszentimre: a falu határában kiállunk egy futó elõl, közelebbrõl megnézve Vajonmerrét üdvözölhetjük. Itt még aránylag vidámak vagyunk, innen lefelé vezet az út a Narád-patak völgyébe, jókat derülünk az itiner szövegezésén, melyet Gethe tolmácsolásában hallgathatunk. A felfelén aztán elvész a móka, próbálom visszatartani a kizuhanó tüdõmet.

Mátraszentistván, sípálya: Hevér Éva megüzeni, hogy kiszáll majd Galyatetõn. Ezek szerint még kinézi belõlünk, hogy utolérjük Bubut? Megtisztel. :)

Valahol a Vörös-kõ és Galyatetõ között: Elvis hangolja a gitárt, általában jó kedélyûnek és lelkes beszélgetõnek megismert társaságunk mély kussban kaptat az állandóan emelkedõ úton. Alapvetõen nem élvezem, hogy a bakancs tapadási súrlódási együtthatója körülbelül az elméletileg lehetséges minimum környékén jár. Azért, észak felé fantasztikus a völgy és a kopár fák között is élvezhetnénk némi kilátást.

Sárga sávról szalagozásra való letérés: nem, nem, nem akarok felmenni. Pedig ott van az ellenõrzõpont. Mondjuk, jobb ez a hirtelen arconcsapós emelkedõ, mint a sunyin elnyújtott.

Galyatetõ, kilátó után a lépcsõn lefelé: egy napszemüveges férfiú megszólal: "Hajrá, Gethe!" Asciimo az és becses családja, azon gondolkodom, hogy a kényelmes babakocsiban fekvõ kisgyermekével gondolkodás nélkül helyet cserélnék. :)

Galyatetõ, utolsó érintkezés a civilizációval: találkozunk Budai-H.G.-val, Gudlukinggal, Joeyline-nal és még sok sporttárssal. Betolunk egy-egy tányér levest Repkénnyel, Gethe hamburgert és palacsintát választ. Muszáj valamivel helyreállítani megtépázott lelkesedésünket, most tartunk a táv harmadánál. Öt óra elteltével. Lefelé megújult erõvel és vidámsággal zúzunk, egy kanyarban Tibet õrzi a titkos pontot, valamint némi kólát, amivel megkínál. Köszönöm megint!

Nyesettvár elõtti rész: Gethe mutatja, hogy ott van a Várak a Mátrában mozgalomhoz a kód. Majd legközelebb.

Szalajkaház: most elhagyjuk a völgyet, ahol a patak különleges jégpáncélt növesztett. Irány a Téli Mátráról ismerõs szakasz, megint felfelé. Olyannyira fel kell menni, hogy az már fájdalmas, ráadásul az út igen nehezen járható. A bakancsom oldaláról lerúgok egy jégdarabot, majd rájövök, hogy nem kellett volna, mert a jéggel együtt a külsõ borítás egy jelentõsebb darabját is eltávolítom. Beizzadni ebbe a bakancsba már nem fogok.

Kis-Átal-kõ alatti farakás: Gethét megvárjuk, azt mondja, rosszul érzi magát, menjünk tovább nyugodtan, majd meglátja, mi lesz. Kicsit nehéz szívvel, de elindulunk. Remélem, hogy nem adja fel.

Bagolyirtás, mûút: száguldás, végre. Még a jelentõsnek mondható autóforgalom sem tudja letörölni a vigyort az arcomról - ami aztán ráfagy a Tót-hegyes felé. :) A kilátás pedig csudaszép az irtástól, alattunk terül el a fél Mátra, a panorámát masszív, magas hegyek határolják le. Ide is vissza kell jönni.

Kaszab-rét: félreállunk inni, megelõz két hölgy sporttárs, kirándulónak túl gyorsak, egyiküknél meg táska sincs... ja, mégis van, a kabát alatt. Innentõl megint alig járható út, a porhó alatt tükörjég lapul, az emelkedõ a szokásos hosszan elnyúló. Némileg kárpótol a mesebeli fenyõerdõ a sûrûn behavazott ágakkal.

Tót-hegyes oldala: megállunk enni-inni, mert muszáj. A teafilter szétázott a termoszban, kissé sûrûvé téve a még mindig meleg italt. Az út minõsége vajon tényleg kezd javulni, vagy csak hallucinálok?

Závoz: az ott a Havas? Nem, az ott még "csak" a Káva. Kicsit korábban húzott el Sistergõ, fellelkesülve attól, hogy rövidesen a két táv szétválása következik. El sem tudom mondani, mennyire megkönnyebbülök, hogy az út már régóta tökéletesen járható és nem hûti a hó a lábamat. Erõsen alkonyodik, az erdõ aljában már csak az emléke él a napsütésnek, a kirakott láthatósági mellény-csíkok jól tájékoztatnak a követendõ útról.

Hideg-kúti-nyereg: tábortûz, tea? Egymásra nézünk Repkénnyel: jó helyen járunk? Ez mondjuk nem ellenõrzõpont, csak regisztrálják ittjártunkat, ha nagyon akarnánk, még a hosszútávon is mehetnénk. Nem akarunk. A kedves pontõr hölgy elmondja, hogy már alig van hátra némi szintemelkedés. Írunk üzenetet Gethének a hóba, hogy mikor jártunk itt. Utolérnek azok a sporttársak, akikkel Galyatetõn ültünk egy asztalnál, mondják, hogy Gethe utolérte õket Závoznál. :)

Valahol felfelé a Vörös-kõ-bércre: az elõzõ hegyrõl még csodálatos, szürkületi kilátást bámulhattunk. Körbe a hegycsúcsok körvonalai, alant Mátrakeresztes fényei. Félelmetes volt és egyben lenyûgözõ. Még élveztem is. Most viszont véget soha nem érõ kaptatón próbálunk haladni, alig talál kapaszkodót a bakancsom a havon, a terhelés alatt pirosan villog a fejemben egy lámpa. Elvis nagykoncertje a Muzslán áthallatszik ide is.

Valahol lefelé a Vörös-kõ-bércrõl: végre, lehet menni. Repkény a Mátrabérces emlékeit meséli, én elharapom a számat a nagy sietségben. Hull a hó, a lámpa fényénél mintha minden megcsillanó hópehely egy-egy távoli fejlámpa fénye lenne. Pedig nem az.

Mátrakeresztes, Csörgõ-patak: még egy kis móka, nem vesszük észre a letérést és kapaszkodhatunk vissza az úton. Két hete bõven elég volt a jeges patakon átkelésbõl. Beérünk végül a célba. J a a t lelkesen üdvözöl, itt is, most is nagy köszönet jár a rendezõségnek a túráért, mert profi módon sikerült lebonyolítaniuk. RitaB és Lutak szorgoskodnak a gépnél, Tibet írja az okleveleket. VadMalac mesél a hosszútávon szerzett élményeirõl, látszik a szemén, kissé elfáradt. :) Bell Sándorék megüresedõ asztalához ülünk le, a pincérnõ Repkénnyel közösen, kettõnknek hoz egy hatalmas dézsányi levest, felfaljuk. Közben megérkezik Gethe úr, alig tíz perccel utánunk, majd odaül hozzánk Vándorköszörûs is, õ a legvidámabb. RitaB odacsempész egy kis kekszalámit ;), meg nem engedett szolgáltatás címén. Aztán Gethe úr vezetésével, SzLA1 és Szendrei Feri társaságában útra kelünk.

Hatvan, vasútállomás: gyorsvonat érkezik Budapest, Keleti pályaudvarról a negyedik vágányra. Felvánszorgunk rá, Repkény cipõjében és az én bakancsomban tocsog a víz. Forgatom a díszes jelvényt a vonaton és arra gondolok, hogy jövõre is el kell jönni...

Köszönöm szépen a társaságot Kerek repkénynek és Gethének, továbbá elnézést kérek, amiért nem voltam kellõen szórakoztató útitárs. Nagy köszönet jár megint Gethének, amiért lehetõvé tette az eljutást a túrára és a visszajutást onnan, nélküle ez szinte megoldhatatlanul nehéz lett volna. :)

-Kékdroid-
 
 
Túrázz a vonatért!, Túrázz a Cuha-völgyi vasútért!Túra éve: 20092009.02.09 16:43:37
Túrázz a vonatért! 12 km

A Cuha sem viccel

Reggel lesétálunk Kerek repkénnyel a veszprémi vasútállomásra, egykori szobatársaimat várjuk, eljött a félévzáró túra idõpontja. Megérkezik névrokonom a fehérvári személyvonattal, majd többi útitársunk a Szombathely és Budapest irányából érkezõ gyorsokkal. Közben pedig felbukkan Galadh Ereb mester is, nyitó kérdése: "Szerintetek hülyeség a 15+20?" :) Kis várakozás után beáll a 4 kocsis szerelvény is, a csonkavágányra nem fért volna be, a többi sínpár pedig kellett a vonatkeresztezés lebonyolításához. Felszállunk, az M41-es gép irdatlan hangerõvel felpörgeti motorját és feldöcögünk az ország egyik legszebb vasútvonalán. Porva-Cseszneknél sok leszálló, ekkor mi még úgy állunk, hogy a hosszútávon indulunk. Vinyén Galadh Ereb elhúz, hogy idõben nevezhessen, hatfõs csoportunk is megérkezik a büféhez, kitöltjük a nevezési lapot. Amikor már majdnem odaérünk az asztalhoz, gyors tanácskozás után úgy döntünk, hogy a 20-as mérõszámot átírjuk 12,0-ra. A társaságból ugyanis ketten még nem nagyon (egyáltalán nem) jártak túrázni. Ketten már elsõ óta lelkesen eljönnek velem minden félév végén valamilyen kirándulásra - sõt, tavaly sikeresen abszolváltak egy Szent Iván Éji Sóutat, lásd ott. Kerek repkényrõl pedig nem kell bõvebben nyilatkoznom. :)

Fél tízkor indulunk el az úton, nagy sorok alakulnak ki rögtön a Kõpince-forrás elõtt, a Cuha hihetetlenül megáradt, nem a mostani vízállásra gondolok, hanem arra, amire a meder állapota utal. Azért még most is van víz bõven. Megyünk lelkesen, Repkény jellemzõen elöl, õ határozza meg a sebességet nagyjából, Bandi kolléga kicsit lemaradva, velem, a többiek pedig még egy kissé lemaradva. Így legalább van idõnk fotózni bõven, a Zörög-tetõ emelkedõje fantasztikus, a zöld-sárga sávok eleje járhatatlan, a kerülõ utat viszont szépen kijelölték. Külön tetszenek a kiakasztós kivitelû szalagok, mintha karácsonyfadíszek lennének. A hegy tetején levõ ellenõrzõpontot kicsit több, mint egy óra alatt érjük el, addig tartunk néhány megállást, szusszanni. A ponton felírjuk a számot, Repkénnyel ketten teázunk, a többiek tízóraiznak. Innen jórészt lejt az út, szerencsére kevesen választották ezt a távot és már nem tartunk fel annyi túrázót. :) Ismerõsnek tûnik a térképrõl a környék, Repkény világosít fel, hogy itt jön fel a hegyre a Bakonyi Mikulás néhány távja, de azon én még nem voltam. Akkor viszont nem lehet ismerõs. Mindegy.

Lassan leérünk a Cuha völgyébe, megcélozzuk Porva-Csesznek vasútállomást, a csapat fele felrohan az emlékmûhöz, valószínûleg itt veszik el Dezsõ fényképezõgépe, de még most sem biztosak benne. Az állomáson ellenõrzõpont, a pontõrök nyomatékosan figyelmeztetnek, hogy _ne_ a Cuha-szurdok felé menjünk, mert nagyon sok a víz és veszélyes. Adnak kiegészítõ lapot is az itinerhez, ez nagyon korrekt gesztus, látszik, hogy felkészültek az esetre. Viszont Repkénnyel direkt erre akarunk menni, a többiek számára pedig sokkal vonzóbb az úszás, mint a +170 méter szint. Így megtesszük az iménti szakaszt visszafelé, majd egy vaddisznók által jól kijárt résznél Dezsõ elkezdi hiányolni a fotógépet. Mivel lemaradtak már egy ideje, csak odakiabálnak, hogy visszamennek a vasútig, sõt, körülnéznek mindenütt, ahol lehet, de mi menjünk csak tovább.

Továbbmegyünk, eljõ az elsõ patakátkelés. Kerek repkény "nekem minden mindegy" ábrázattal közönyösen átgyalogol a patakon, a gumicsizma itt még megvédi. Bandi barátom ugyanígy tesz, pedig rajta bakancs van, be is ázik rettentõen. Én is átgázolok, szintén bakancsban, de mivel elég magas a szára és a nadrág is rálóg, nagyjából vízmentesen érek a túlpartra. De a vidámság még csak most kezdõdik. Kidõlt fákat kerülgetünk, elég durva vihar lehetett, a következõ három gázlónál pedig Repkény is és Bandi is átzúznak a patakon, én komótosan leülök, leveszem a bakancsot, leveszem a zoknit, átgázolok a vízen, felveszem a zoknit, felveszem a bakancsot. Utána megunom, meg különben is, szolidárisnak kell lenni Repkénnyel, a gumicsizma szára fölött már a második átkelésnél átcsapnak a hullámok és gázlónként és csizmánként fél liter víztõl kell megszabadulnia. :) Néha megállunk, kicsavarjuk a csuromvizes zoknikat, nagyokat derülünk egymáson. Bandi láthatóan élvezi a helyzetet, fõleg, hogy a többiek nem is jöttek erre. A völgy pedig egyszerûen csodálatos, még így, rendezetlenül is, pedig sok fát a vihar fogpiszkálóvá tört a sziklákon. A patak vízhozama pedig sokszorosa a múltkorinak (Bakonyi Mikulás), a széles gázlóknál is nagyjából fél méter mély a víz, másutt vélhetõen mélyebb.

Végül megérkezünk Vinyére, csuromvizes nadrágszárral. A rendezõk lelkesen fogadnak, kérdezik, tetszett-e a túra - persze, hogy tetszett. Megvesszük Padlertõl a túranaptárt, beülünk a büfébe, életem legrosszabb forralt borát iszom. Valószínûleg el voltam eddig kényeztetve. :) Aztán még elücsörgünk egy kicsit, kisétálunk a vonathoz, a négy személykocsi alig fér be a kis megállóhelyre. A többiek felszállnak Porva-Cseszneken, odáig útközben Repkény még megpillantja a völgyben Galadh Erebet, integetünk neki, próbáljuk hívni, de nincs térerõnk. Aztán ledöcögünk Veszprémbe, többiek el Szombathely és Budapest felé, mi pedig kiegészítjük a napi gyalog megtett távot 20 km-re. (Reggel a vasútig, illetve délután a vasúttól összesen +8 km. :))

Köszönöm a túrán a társaságot Kerek repkénynek, Bandinak, Norbinak, Márknak és Dezsõnek (kár a fényképezõgépért :( ) és köszönöm a túrát a rendezõségnek, szép az útvonal, ötletes a díjazás, tetszik a mosolygó Bz motorvonatos pecsét. Nem utolsósorban hátha sikerül így életben tartani a Cuha-völgyi vasútvonalat.

-Kékdroid-
 
 
Téli MátraTúra éve: 20092009.02.02 15:33:06
Téli Mátra XL

Megint.

Nem hiszem, hogy meg lehetne unni. A Téli Mátrához hozzátartozik, hogy sokan vannak. Esetenként _nagyon_ sokan. Az is hozzátartozik, hogy sokan gyorsan mennek. Esetenként _nagyon_ gyorsan. Õk nyilván szeretnének elõzni. Ilyenkor pedig igyekszem félreállni, ha pedig ne adj' Isten én elõznék, akkor megköszönöm, hogy más félreáll. Szerintem nem túl bonyolult. Az pedig óvoda kiscsoport óta nem szabadna, hogy meglepõ legyen, hogy télen, hóolvadáskor sár is van. A másik dolog, amit a túrán (is) néhányan természetfeletti csodának tituláltak, hogy jég volt. Nahát! Télen? Jég? Hihetetlen. Mit meg nem ér az ember... :)

Ha pedig már beszámoló:

Kora hajnalban virnyog a telefon, hogy már bizony négy óra van, ideje kelni. Kerek repkény súlyos köhögõroham közepette bizonygatja, hogy õ pedig jól van, majd az arcomba kapcsolja a villanyt. A kompakt fénycsõ felébreszt, megyek. Transzfer a buszállomásra, sétáLós bácsi és testvére szállnak még fel a buszra. A sofõr nem szívbajos ember, kíméli a jármûvet. Ha kell, azon az áron is, hogy a szembesávban furikázik, egész hosszasan. Gyöngyösön kávé, majd tanakodás: melyik busszal menjünk? A 6:30-kor induló menetrendszerinti járat vezetõje 6:31-kor bukkan fel, a sor pedig óriási. 6:38-kor még mindig van rá sor, ekkor a mentesítõ (Téli Mátra Expressz) egy elegáns mozdulattal megbénítja az egész sávot, három busz áll mögötte indulásra készen, köztük a 6:30-as is, de senki nem megy sehová. Amíg mi el nem indulunk. :) Végre megérkezünk Mátrafüredre, rögtön összefutunk Vasssalmossal és Cam Mogóval és valahol feltûnik a színen DJ_Rushboy is. Gyorsan nevezünk, fennakadás nélkül kezelik a tömeget, Repkénnyel egymásra nézünk, hét óra van? Hét óra van. Akkor indulás.

Elhúzunk a zöld kereszten, rettentõ sok ember megy rajtolni és rettentõ sok ember van már terepen. Ez utóbbival kapcsolatban elkezdek gondolkodni, fõleg, amikor még Lajosháza felé menet is bõven sétálnak elõttünk. Fõleg, amikor elõzés közben hallok egy illetõt azzal büszkélkedni, hogy õ már 6:45-kor elindult. Vagy siet a buszra/vonatra, vagy át akar verni valakit. (Vagy nem 7:00 a hivatalos rajtidõ?) Elõbbit meg tudom érteni, a másodiknál meg úgyis csak önmagát veri át. Tehát elindulunk. Át a parkon, át Mátrafüred csinos utcáin. Majd irány a fiatal erdõ a zöld sávon, itt lehet a legjobban beszorulni mások mögé, itt kérek a legsûrûbben elnézést és itt szedünk össze egész sok idõtartalékot. Az út szép, nagyon szép és mi képesek vagyunk elrohanni rajta. Pedig ott a bánya, amely felett a háttérben halványan kéklenek a Mátra nyugati hegyei (hmmm, ott megy majd a LeFaGySz?). Ott az Ilona-kút, amelybõl még mindig nem ittam. Ott van Lajosháza - már itt vagyunk? -, ahol nem állunk meg teázni, megszemlélni, mennyit haladt a kisvasút továbbépítése. (Semennyit.) Cam Mogó a pont elõtt ér utol, lelassít kissé a tempónkra, beszélgetünk, majd a hegyre felfelé kilép. Mi a kilépés helyett a fontolva haladás taktikáját választjuk, az emelkedõn pótoljuk a kihagyott teázást és sûrûn szuszogunk. Repkény légzése néha kihagy, megjegyzi, a nyári Irány Markaz éjszakain azért könnyebb volt ugyanitt. Fõleg, hogy akkor lefelé mentünk. :) Felkapaszkodunk végül a hegygerincre és egyre gyorsuló tempóban haladunk tovább. Mendegélünk, még nincs sár, süti a Nap a hátunkat, kezdjük élvezni a túrát. Aztán kitérõt teszünk a sárga sáv + jelzetlen út felé (ahol már elég sûrû az aljnövényzet), visszatérve arról beszélgetünk, hogy most mekkora csalónak látszunk. Pont ekkor érkezik meg Vajonmerre és J a a t, lelkesen üdvözölnek, majd nemsokára már csak a lábuk nyomát figyelhetjük.

A piros + emelkedõje Mátraszentimre felé nem hagyott mély nyomokat bennem tavalyról, most itt elõz meg Beugró lány és Vaddino. Azért emlékszem egy kis házra, díszítésnek magas fenyõkkel. Ez a ház az elõjelzõje a falunak, innen már pillanatok kérdése, amire kijutunk az útra, onnan pedig fel a településre. Valahol itt ér utol RitaB és rövidesen Gudluking is, RitaB-vel jól megbeszéljük, hogy akár együtt is haladhatnánk. A fair play kedvéért megemlítjük, hogy nagyon a halálunkon vagyunk, ha emelkedõrõl van szó és lejtõn sem vagyunk gyorsabbak, mint egy sánta poloska. Ez nem szegi kedvét, így innentõl kb. a Sötét-lápa-nyeregig jókat beszélgetünk. Mátraszentimrén a turistaházban Kerek repkény kikéri a teámat, amíg én a kedves nénit kérem meg, hogy töltsön a palackunkba is. Nincs megszabott határ, annyi teát viszünk, amennyi belénk fér. Elindulunk a Darázs-hegy felé, de a piros sáv valahogy most másutt megy fel, mint eddig. A faluban mindenesetre többet megyünk, aztán már ereszkedünk is le a keresztezõdésbe. A fákat figyelem, sokszor az út helyett is, az ágakat vastagon lepi a zúzmara, lefagyott a táj. Ezen a szakaszon egészen szétszakadozik a mezõny, van úgy, hogy senki nincs a száz méteres körzetünkben. Az emelkedõn kapaszkodva Piszkés-tetõ felé a csendet csak a légzésünk (fuldoklásom) és a lépteink zaja töri meg. A magasabb gerinc környékére felérve azért egész sok kirándulóval találkozunk, egy bácsi kérdezi, hányan vagyunk, mert már egy órája folyamatosan csak jönnek az emberek. Addig nyilván szakaszosan jöttek. :)

A Galyatetõ környéki útszakasz a legszebb része a Téli Mátrának, észak és kelet felé pompás a kilátás, a Bükk jellegzetes északi letörései kelletik magukat a távolban. Még messzebb pedig keressük az Alacsony-Tátra havas ormait, de csak néhány felvillanó foltot engednek a felhõk látszani. A havas, jeges fák a Mátrában pedig fantasztikus aláfestést jelentenek. Galytetõn kihagyjuk a kilátót, majd nyugodtabb idõkben bevizsgáljuk. A forralt bornak viszont most van szezonja, Repkénnyel fel is hajtunk egy-egy pohárnyit, RitaB pedig érdekes, finom gyümölcssûrítménnyel kínál. Irány Nyírjes. Elhagyjuk a Galya-csurgót, célba vesszük a Csór-hegy oldalát, közben nagyszerû kilátás vonja el a figyelmet a néhány jeges foltról. Elõttünk a Kékes, a Csór-réti tározó, mellettünk mélyen kanyarog az országút, jól kivehetõ a szalagkorlátról. Csodaszép. Megállunk fotózni, Repkény különösen felélénkül, elõször van ezen a túrán (végre, van egy ilyen is! :)). Lejutunk a völgybe, elkezdõdik a hosszú, elnyújtott emelkedés, melynek végén a Kékes tornya vigyorog. Célbavesszük, de addig sokat kell mászni, menetelünk némán, a botok segítségére támaszkodva. Átkelünk az országúton, mutatom Repkénynek, hogy valahol messze a fejünk felett már egészen vízszintes úton mennek a népek. A mosoly, amit erre kapok, minden, csak nem õszinte. Azért végül felérünk, a pontõröknek jópofa, álló sátruk van, azért álló, mert szerintem feküdni nem lehet benne 150 cm magasság felett.

Átsétálunk a Vörösmarty-turistaházhoz, itt újra összefutunk Gudlukinggal, aki még jóval elõttünk továbbsiet. Megisszuk a leveskocka+zacskós leves+víz összeállítású löttyöt, egész finom, de valami szilárdra vágyom. A következõ 3 km számomra maga a kínszenvedés, pedig az út kifejezetten szép, de mintha soha nem érnénk oda a Pisztrángos-tóhoz. Végül megtörténik ez is, köszönjük a sporttársnak a zsíroskenyeret, mert ha nem lett volna, akkor meg kellett volna enni a saját ellátmányt: egy csomag keksz, fél tábla csoki, néhány szendvics, némi szõlõcukor, valami péksütemény és egy fél pogácsa, amit öcsém nem evett meg pénteken. Ha ebbõl ettünk volna, akkor mi a bánatot cipeltem volna tovább? Tehát meguzsonnázunk a kihelyezett zsírosbödönbõl, elpakolom a bicskát és nekivágunk a nagybetûs Emelkedõnek. Az eleje meredek, aztán cselesen ellaposodik és egész kényelmes sétaút alakul ki. Majd a végéhez közeledve bedurvul és meredeken nekimegy a Sötét-lápa-nyeregnek. Mindehhez aláfestésnek óriási, sûrûn nõtt bükkös és hóval borított hegyoldal jár. Az utolsó szakasz szerpentinein feltûnik, hogy bizony sûrûbben vannak kijárva a rövidítõ csapások, mint a jelzett szakaszok és a környékünkön nem sokan követik az utóbbit. Azért mi megtesszük, de kissé bántó az egyik ifjabb túrázó diadalmas vigyora az elsõ emelkedõ végén. A másodikon - a nyeregig - viszont már hiába vágja le az utat, hamarabb érünk fel. A nyeregtõl Kékesig Repkénynek is teljesen ismerõs az út. Itt RitaB kilép, Pintz úr utolér és elhúz, Németh Ibolya pedig megáll beszélgetni egy idõre, aztán õ is felsuhan az emelkedõn.

Repkénnyel mi is felsietünk, közben meg-megállunk fotózni a jég és a hó csodaszép formáit a fák oldalán, ágain. Végül megfejtjük, honnan vették a Mátrabérc kitûzõjére a mintát, és onnan már csak pár lépés a pont. Itt RitaB elbúcsúzik - nem tudjuk még, hogy csak kis idõre -, mi teázunk, Kerek repkény pedig zoknit is cserél, mert a cipõjén tátongó ujjnyi lyuknak nem kedvezett az utolsó pártíz méteren a hókása. Kis melegedés után abban a hamis illúzióban kelünk útra, hogy innentõl sima ügy lesz a célbaérés, de lehet néhány csúszós szakasz. Szerencsére a nagy tömegek már lementek/még nem értek oda, amikor mi a kritikus helyekre értünk, ezért alig kellett sorbaállni. Az azért nem tetszett, hogy az L és az XL/S távok csatlakozásánál a Kékes felõl érkezõk nagyrésze valami dózerúton a derékszögû háromszög átfogóját választotta a hivatalos két befogó helyett. Az elsõ kötélnél aránylag könnyen vesszük az akadályt, aztán, amikor már úgy tûnik, megússzuk, Repkény elnyúlik a földön. Nem nevetek túl hangosan, mert vagy fél kilométerrel korábban sokkal szebben vágódtam hanyatt. A szurdokos rész után azonban sokkal trükkösebb, alattomosan csúszós út jön, itt a túrabot sem jelent valami nagy biztonságot. Most visszagondolva, nem volt adrenalinhiányom. :) Végül eljutottunk a mumusnak számító fiatalos, nyílt részre, ahol egész nagy sor torlódott fel a második kötélnél. Itt egy hölgy sporttárs lehet, hogy nem akart megelõzni, de eléggé jól megvizsgálta a lehetõségeket. Aztán lemondott szándékáról. A kötél végétõl az utolsó ellenõrzõpontig vicces terpeszjárást valósítottam meg, hogy biztosítsam a kellõ úttartást. Repkény elõttem sokkal izgalmasabb módját választotta a leereszkedésnek, aztán mégsem esett el. A pontnál megelõzünk jópár túrázót, akik megállnak erõt gyûjteni a hátralévõ szakaszra. Kerek repkény viszont úgy dönt, hogy innentõl sietünk.

Ez azt vonja maga után, hogy átgázolunk az összes sárfolton, ami csak útbaesik, minden mindegy alapon. Nem állunk meg nézelõdni, mert úgyis erõsen szürkül az ég és jó lenne világosban beérni. A nagy sietésnek végül az a vége, hogy a mátrafüredi aszfaltra kiérve már futunk, kis pihenõvel egészen a célig. Nagy Attila valahol ránkkiált, csodálkozom, mit keres még a pályán, de hamar rájövök a megfejtésre. Végigsietünk a falun újra, letérünk Abasár felé és onnan már egész közel van a cél. Itt a szokásos gyors és profi ügyintézés (nem tudom, mi a baj a kiabálással), piros szegélyû kitûzõ, pohár. Vándorköszörûs integet, majd meglátjuk Szucsatit és G(Dzsí)-t, akik élénken mondják, hogy ha szeretnénk, levisznek Gyöngyösig, vagy akármeddig. Amíg várunk RitaB-re, addig elbeszélgetünk Vándorköszivel, majd Szucsati lefuvaroz a gyöngyösi vasútállomásig. A vonaton pedig elégedetten olvasom el az itinert és remélem, hogy jövõre is lesz lehetõségem újra megtenni a kört...

Köszönet illet sok-sok embert: Kerek repkényt, aki végig és RitaB-t, aki részben útitársaim voltak és nem hagytak unatkozni; Szucsatit, aki nagyban segített a sikeres logisztikában hazafelé - RitaB-t megint, hogy szólt az érdekünkben -, és végül a rendezõséget, akik gördülékenyen megcsinálták a túrát. Egyetlen hiányosságot azért megemlítenék: miért maradt ki a menetrendi kivonat az itinerbõl?

-Kékdroid-
 
 
BartinaTúra éve: 20092009.01.20 12:38:37
Bartina 30

Az üvöltözõ fiatalság "Bosnyák tér, végállomás!" felkiáltással leszáll Várpalota buszpályaudvarán, de sajnos Székesfehérvárig már nincs idõ aludni. Átszállás, jéghideg buszon fotóz jégvirágos ablakot Kerek repkény, testvére békésen szundikál mögötte már szinte az induláskor. Én is követem a jó példát, a következõ kép, amit észlelek az a napkelte a 63-as és 6-os utak csomópontja felett, innen már rögtön Szekszárdon vagyunk. Egy sporttárs a buszállomáson megkérdezi, merre találjuk a különbuszt, ennek folyománya, hogy öt percenként bemondják: "A túrára utazók szíveskedjenek a 18-as kocsiállásnál gyülekezni!", vagy valami ilyesmit. Busz, gyors utazás, leszállás, sok ismerõs: Lükepék, Gethe, Nagyondinnye, Morcsi, Siményi Vili és még jópáran, Gethét még hallom, amint szól, hogy próbáljuk meg õket utolérni, aztán elsodor a tömeg. Másik iskola, sok asztal van, nevezés elõtt befizetjük Repkény tesóját (az egyszerûség kedvéért innentõl Dóri), utána kikerestetjük magunkat az elõnevezettek hosszú listájából.

Az itiner nincs túlragozva, a szép, színes térkép pont eléggé informatív, a távadatok a helyükön vannak (bár, mintha néhol kicsit kevesebbek lennének, mint a térképen látható távok). Épp elérünk egy buszt, amely elsuhan velünk Kakasd szép központjába. Megcsodáljuk a faluházat, szép nagy, talán kicsit túl nagy is, kérünk rajtidõt és máris nekiindulunk. Csúszós út visz ki a faluból a fiatal erdõ felé és nemsokára elkezdünk mászni a Várhegyre. Vékony hóréteg ropog a lábunk alatt, a fák gyengébb ágait jég borítja, a levegõ frissítõen hideg. Várhegy elõtt tartunk egy kis pihenõt, Dóri cipõt cserél, a nagy kapkodásban ez eddig kimaradt. Megnövelt tapadási súrlódási együtthatóval kapaszkodunk tovább, Várhegyen most nem érintjük a kilátót, az elsõ ponton szúróbélyegzõt találunk. Kis társaság azon tanakodik, hogy melyik bója melyik távhoz tartozik, tájfutó reflex lehet, de a kérdés itt irreleváns. Elsétálunk a dombháton egy darabig, az elsõ nagyobb szántó szélén kortyolunk a még szinte ihatatlanul forró teánkból. Aztán lecsúszkálunk a Sötét-völgyben futó DDK jelzéshez (ej, de sokára érünk még majd ide ezen a mozgalmon...), ismerõs a domboldalban oldalazó egynyomos ösvény a tavalyi túráról. A körülmények viszont idén összehasonlíthatatlanul jobbak, havat taposunk, elérjük a világ legjobban jelzett kék háromszög leágazását (négy nyíl mutatja a letérést egy tízméteres szakaszon). Átsétálunk a térképen Fekete-híd névvel illetett téglaalkotmányon, amelyrõl azt hittem, hogy csak áteresz, itt leelõznek az általunk látott elsõ futók, csodálom, hogy nem esnek el vékony cipõjükben a jégen. A második ep. elõtti emelkedõn tartunk egy szusszanásnyi pihenõt, itt Ebola húz el mellettünk. A tetõrõl visszanézve csodaszép a táj, a felszálló pára misztikussá teszi a távolabbi dombokat, erdõket, a felhõk fehérjébe vegyülõ sötét sávoktól pedig olyan érzésem van, mintha Tolna megye 3000-es csúcsai állnának a felhõtakaró mögött.

Második ep., forralt bor és alma a menü, Kerek repkénnyel legurítunk egy nagy bögrényivel ketten, dalolászva haladunk tovább, de még látjuk, ahogy PrInCe-ék megérkeznek a pontra. Idõvel egész jól állunk, amin a Ladományig tartó, néhol nagyon göröngyös-csúszós út sem tud rontani. Jobbra tõlünk a párába burkolózó táj, elõttünk pedig házak kis csoportja, az lesz Ladomány. A sokat sejtetõen "Börzsönyi magaslat" nevû dombról mély falú szurdokon kell leereszkedni, a rendezõség elõre figyelmeztet, hogy az út le van fagyva. Ennélfogva nagy óvatossággal sétálunk le, de áthaladtunkkor a körülmények pont ideálisak. Lent a Natura 2000-es védelem (vagy mi a szösz) alatt álló gyepterület mellett haladunk el, mókás papírcetlik vannak a kerítésre akasztva, megszívlelendõ tanácsokkal az autós közlekedésre és a falopásra vonatkozóan. Ladományban pecsételnek, sietünk tovább Grábócra. Kis emelkedõn talpalunk a Honigpuszta felé vezetõ dûlõúton, mellettünk befagyott halastavak, a jégen különös formára fújta a havat a szél. Az elõttünk levõ házakról már majdnem azt mondom, hogy az Grábóc, de Repkény megvigasztal, hogy az még csak egy puszta, mert Grábóc mellett nincsenek tavak. Valóban.

Ezen elmélkedünk, amikor utolér Lépéshiba és útitársa, egy ideig hozzánk igazítják tempójukat, idei tervekrõl, túrákról beszélünk. A néhány házból álló Honigpuszta érintése után át kell vágnunk néhány lankán, zöld gyep és összefüggõ hólepel jól megfér egymás mellett, látszik, mely részeket süti a Nap és melyeket nem. Az utolsó itteni dombról különösen tetszik a kilátás, meg is állok fényképezni, amíg a két lány továbbmegy. Hamarosan beérünk Grábócra, itt a pont melletti szalagkorláton pihenjük ki a féltávnyi út fáradalmait és gumicukorral segítünk pótolni az energiahiányt. Sz Zsu és B_feri érkeznek, pár mondatra megállnak hozzánk beszélgetni, ahogy ott gubbasztunk a korláton, elmondják, nehéz volt elõzni az egynyomos utakon. Miután indulnak, mi is követjük õket, elsétálunk a tehenészet mellett, kisborjak lépnek hátra riadtan, amikor megállunk elõttük fotózni. A hosszú rét után az erdõben kicsit hidegebb van, a fákról pedig hangosan esnek le az olvadó jégdarabok. Itt ér utol Tinca és Betti, elõbbi egy ideig lemarad beszélgetni, elmeséli a karácsonyi menüjét, ettõl az amúgy is üres hasam hangos morgással tudatja jelenlétét. :) Ahogy beszélgetünk, Repkény és Dóri kissé lemaradnak a lejtõn, a romos erdészháznál bevárjuk õket, Tinca pedig továbbindul, a mi tempónk most kissé alacsonyabb a szokottnál. Az újabb emelkedõ végén újra vár a forralt bor és az alma, Dóri megint az almát, mi megint a meleg italt preferáljuk. A 30-as távot már teljesített Beurgó lány bemutat a 30-as távot már szintén teljesített Vaddinónak, második, 15 km-s körükön vannak. Nem semmi.

Innen lesétálunk a csodabogyó-bokorral teli erdõben a Haramia-forráshoz, a vize sokkal melegebb, mint amilyenre számítottunk. Dóri meg is tölti kiürült palackját, aztán átsétálunk az újabb ponthoz, itt Balaton szelet a jutalmunk. Továbbá egy olyan emelkedõ az Óriás-hegyre, amely büszkén megállná a helyét bármelyik hegységünkben, különösen az utolsó szakasz. Itt nem tudok megállni útközben, a bot segítségével egyensúlyozok, szólok Repkénynek, hogy a tetõn majd megvárom õket, mert ennél lassabban nem tudnék menni. Rövid pihenõt tartok a hegyen, majd csatlakoznak a lányok is, kis lazítás után talpalunk tova. Az idõjárás az eddigi barátságos, halvány napsütésesbõl itt éles határvonalon megváltozik, köd van és rettentõ hideg, alig látni el párszáz méterre, néhol százra sem. Így érintjük a tavalyról ismerõs elágazást és késõbb a kilátópontot, ahonnan most a nagy semmire vethetünk pillantást. Repkény folyamatosan próbál életet lehelni testvérébe, akit az utolsó emelkedõ kissé váratlanul érintett és ezen a szakaszon néma küzdelemmel haladt elõre. Kis idõ múlva elérjük a tavalyról már ismerõs szurdokot, akkor a sár csúszott benne, de ahhoz legalább hozzászoktunk addigra. Most a hó és a homok alatt sem lehetünk biztosak a stabil útban, sok érdekes piruettet vágunk le, de valahogy sikerül esés nélkül megúszni. Repkény Dórit támogatja, én meg magamat a túrabottal, valahogy végül csak leevickélünk. A mögöttünk levõ kisgyerekes családból a kisgyerek hozzám képest feleannyit se bénázott, tanulhatnék tõle. :) Az utolsó ep. õrei már nincsenek meg, bója és lyukasztó maradt igazolásnak, épp pontzárásra érkezünk, van kemény 40 percünk a szintidõbõl.

Azt remélem, hogy a ponttól a lejtõn már sima ügy lesz a haladás, de ekkorát már régen tévedtem. Még a szurdoknál is csúszósabb az út, érdemesebb a töltésen menni mellette, de ez sem mindig lehetséges. Itt már majdnem sikerül elesnem, két kézzel markolok a hóba, hogy megfogjam magam, végül megúszom a nagyobb zuhét. Repkény és Dóri hozzám képest megint jóval ügyesebbek, megússzák a csúszkálós részt. Aztán már csak egy emelkedõ van hátra, átkelünk az úton, felmegyünk a szõlõk között, érintjük a bunkermaradványt, majd a kacsalábon forgó építményeket. Végül lebattyogunk a lépcsõkön a szalagozás mentén, megcsodálom a malacrózsaszín paneltömböt és nyolc percet hagyva a nyolc órás szintidõben, beérünk a célba. Kedvesen gratulálnak a teljesítéshez, az oklevél szép, a jelvény pláne, a póló pedig már a hab a tortán. Innen még el kell sétálnunk a vasútállomásra, helyijárat csak ritkán van, de végül oda is épp idõben érkezünk, Repkény még a Bz motorvonatos mozgalomhoz is kap pecsétet. Visszaúton még a Máv-Stop meglep némi izgalommal, de este tízre már kényelmesen majszolhattuk a vacsoránkat. Köszönöm a társaságot Kerek repkénynek, Dórinak és mindenkinek, aki lelassított hozzánk egy idõre. Nem utolsósorban köszönöm a túrát a rendezõknek, a Bartina nem véletlen lopta magát a szívembe. Kedvesek a rajtban/célban és a pontokon, szép - és számomra egzotikus - a táj. A hosszú rajtidõnek köszönhetõen pedig a tömeg eloszlása is nagyon kedvezõ, nem éreztem egy percig sem, hogy tömegtúrán lennénk.

-Kékdroid-
 
 
túra éve: 2008
@Éves túraösszesítőTúra éve: 20082009.01.02 16:11:50
2008 "leg"-lista

Bartina - legsárosabb, legjobb forralt bor, legszebb jelvény
Téli Mátra - legtöbb túrázó, legnagyobb sebesség - köszi Vándorköszörûs!, legkevesebb fotó
Zöld - legnagyobb kavarás a rajtban, legkevésbé emlékszem, merre is jártunk
Bükki Kilátások - legnagyobb kedvenc, legjobb idõjárás-változás, legszebb alkonyati fények
Lepke - legtisztább ég, legtöbb megmászott kilátó, legtöbb várakozás a célban
Bakony - legtöbb összeszedett medvehagyma, leghosszabb utazás a célból
Julianus - leglogikátlanabb pontnyitások, legszebb mozdony a célnál (egy 424-es!)
Isaszegi csata emléktúra - legkényelmesebb pontõrködés
Mátrabérc - legnagyobb bukás, legnagyobb fagyás (ezt feladtuk Repkénnyel, Kékesen)
Tihanyi Gejzirit - legtöbb fotó, legbarátságosabb táj
Sárga - legtöbb benézett szalag, legnagyobb rohanás a vonathoz
Mátrai Csillagok - legkevesebb túracucc, legtöbb futás a célig
Õrség - legtöbb virágos rét, legnagyobb valaha látott piros sáv
Egri Bükk - legnagyobb kitérõ az útvonalhoz képest, legnagyobb vihar, ami a túra után tört ki
Ultramonoton Ultramaraton - legnagyobb õrültség, legtöbb megtett kör életemben :)
Monoton Minimaraton - legrövidebb
Falasok(k) - legnagyobb lehûlés, legnagyobb pára
Szurdok - leghosszabb bejárás, legvidámabb pontõrködés
Sóút - legnagyobb elfekvések az éjszakában
Buda Határán - leghosszabb pontõrködés, legnagyobb rohanás a teljesítéshez
Rákóczi - legmeredekebb emelkedõ, legszebb tájak a legeldugottabb vidékeken, "leginkább úgy éreztük, hogy feladjuk, aztán mégsem"-hangulat Kékeden, legtöbb biztatás - köszi OT Édesanyám & Suvlaj!, legnagyobb élmény - köszi Kerek repkény & Cam Mogó & Tinca! (ezt is feladtuk Repkénnyel, a Lipovec elõtt)
Irány Markaz - legnagyobb szél, leghangulatosabb kávézás, legnagyobb tévesztés a cél elõtt 700 m-rel
Rockenbauer - legnagyobb hõség, legnagyobb napsütés, legdurvább leégés, kidörzsölõdés, vízhólyaggyûjtés... legnagyobb öröm, hogy beértünk
Válicka - legkellemesebb csalódás, legfurcsább jelzések
Eger Csillaga - legfinomabb zsíroskenyér, leginkább hazai pálya
Kanizsa - legtöbb mindenféle, amit hozzánk vágtak a célban, legkényelmesebb teljesítés
Bakonyi Barangolás - legtöbb nevetés, legtöbb ködös rét, legszebb holdfényes táj
Deák - legjobban hiányzott egy kávé, leghangulatosabb patakátkelés
Tanúhegyek nyomában - legfélelmetesebb bejárás, legtöbb megmászott tanúhegy egy nap alatt, legtöbb megkent zsíroskenyér életemben a ponton
UKK kisjubileumi - legnagyobb ronggyá ázás a cél elõtti 5 km-n, legtöbb vasútfotó egy túrán
Bakonyi Mikulás - legtöbb vízbemerülés, leghosszabb sáros szakasz (azér' nem üti a Bartinát), leghidegebb pontõrködés
Fóti-Somlyó - legnagyobb késés a rajtból, legvidámabb elkavarás

Néhány szám, hogy olyan is legyen:

Megtett lépések indiánszökellésben: kb. 50 darab
Dízel motorvonattal megközelített túrák száma: 4
Olyan túrák száma, amelyeken sötétben (is) mentünk: 13
Ponton adott pecsétek száma: kb. 1300 db (Kerek repkénnyel együtt)
Rettentõ nagy elkavarás miatt megtett plusz táv: 7 km
Inkább-fel-se-keltem-volna-aznap túra: 1 db (Mátrabérc)

Ennyi lett volna 2008 a túrákat tekintve. Köszönöm mindenkinek, akivel együtt túrázhattam, a társaságot és minden rendezõnek a megrendezett túrákat!

-Kékdroid-
 
 
Fóti-Somlyó 30 / Hát, ez csúcs...!Túra éve: 20082008.12.31 02:47:28
Fóti-Somlyó 30

Szilasliget, rajt. Nem kicsit vagyok mérges magamra, amikor belépek a Hörpintõ nevû mûintézménybe, legalább húsz perc késéssel a tervezetthez képest. Gyorsan a kezembe nyomják a szükséges felszerelést a pontõrködéshez, valamint kapok egy itinert is, majd a következõ pillanatban már rohanok felfelé a sárga sávon, de nem sokáig, mert hamarosan már lefelé kell rohanni. Elérem Kerepes központját, majd jól elhagyom a falut, követem a szalagokat, mint a hülye, nem nézek sem itinert, sem térképet, ami nem túl helyes magatartás, de igyekszem nagyon sietni, hogy ne nyissak késve. Ennek eredményeképp csúnyán eléhezem és majdnem elfelejtem bekarikázni a helyes választ az elsõ ellenõrzõponton. Mindkét problémát igyekszem megoldani és a második pontig már sokkal vidámabban taposom a havat a Bolnokáról a régi 3-as út felé haladva. A lovasközpontból két marcona külsejû eb ront ki nagy ugatással, de néhány erélyes kiáltásra megtorpannak és kicsit tisztesebb távolságból próbálnak elfelé üldözni az általuk õrzött objektumtól. Különösebben nem törõdöm velük, úgyis megunnak követni és ez így is van, az országúton már nem jönnek át velem. A gázvezeték viszont igen, ha nem is a 30-ason, de alatta valahol erre folytatja útját, de hamarosan eltér az irányunk és csak én érem el Tölgyest. Lefotózom az épp érkezõ HÉV szerelvényt, aztán a tavalyi FS útvonalát követve sétálok el Mogyoród állomásáig.

Itt alig van idõm kipakolni és elrendezni a dolgaimat, amikor az elsõ érkezõnek pecsétet kell adni - sõt, információt is a további irányról. Itt elnézést is kell kérnem tõle, mert tökéletesen rosszfelé navigálom (igazából fogalmam sincs, hogy merre kell menni) és már messze jár, amikor a két, 20-as résztávot teljesítõ sporttárs végül kihámozza az itinerbõl a helyes irányt. Õk így már jófelé indulnak és utánuk indítok minden késõbbi érkezõt. A ponton sok említésre méltó esemény ezután nem történik, majd' mindenki (nagyon helyesen!) a kocsmát keresi, sokan megszámolják az ablakokat belülrõl is. :) Néhány dolog azért történik: egy sporttársnõtõl csokit kapok, Siményi Vilitõl pálinkát is kapnék, de a zéró tolerancia elve miatt ezt sajnos vissza kell utasítanom (csakúgy, mint késõbb Vagdalthúséktól és Pygmeától is :(). Gethe úr sokkal prózaibb ajándékként egy csomó igazolólapot hoz, ebbõl mindenkinek adni kell, aki térképre kér pecsétet. Közben érkezik egy úriember, aki érdeklõdik az egész rendezvény felõl. Nagy naivan kölcsönadom a saját itineremet, tájékoztatásként, majd miután az érkezõ túrázóknak adok pecsétet és bekarikázom a számukat a saját kis papíromon, felnézek, hogy megkeressem a bácsit. Aki persze már sehol nincs, az itineremmel együtt. Ez nem túl szép dolog, de az sem, amit ekkor gondolok (és mondok). Egy idõ után már csak a késõn rajtolók jönnek, majd nem jön senki és egyedül várom a seprûket.

Amint meglátom a pontosan (sõt, a kelleténél hamarabb) érkezõ Vagdalthúsékat, nagy sebtiben elkezdek összepakolni, adok nekik fénymásolt igazolólapot (maradt néhány), aztán egy idõre csatlakozom hozzájuk. A seprûk csapata - név szerint Vagdalthús, G(Dzsí), Petami és ZE így a következõ pontig kiegészül szerény személyemmel, seprûi minõségemben lekötözök vagy öt szalagot és unalmas történetekkel fárasztom azokat, akik fogékonyak ilyesmire. Átkelünk az átlagos forgalmat mutató M3-as autópálya felett és megcsodáljuk a hétvégi telkek átlag feletti minõségû panorámáját, melyet a Budai-hegység és a Pilis csúcsai zárnak le nyugaton, az autópálya fölé tornyosuló Gyertyános délen és a Naszály északon. Az sem zavarja meg a kedélyünket, hogy vélhetõen letértünk a megfelelõ útról és az velünk tökéletesen párhuzamosan vezet 50 méterrel odébb. Ezt a kis tévedést azonban kijavítjuk, majd egy 220 kV-os távvezeték nyiladékában a szalagozást követve elkanyarodunk balra. Ha nincs szalag, akkor ez a letérõ egyébként tökéletesen eltéveszthetõ.

Elérjük a következõ, igen hangulatos módon "Csík-völgyi elágazás (dögkút)" névre keresztelt ellenõrzõhelyet, ahol a társaság aktív pálinkakóstolást hajt végre, én pedig érzékeny búcsút veszek tõlük, késõbb kiderül, nem elõször a nap folyamán... Lekocogok a lejtõn, ezt a bakancs úgy reagálja le, mint gonosz támadást büszkesége ellen és csúnyán elkezdi törni a bokámat bosszúból. Ezért aztán a lábamra figyelve elkavarok egy magasles környékén, ahol mégis inkább fel kellett volna menni a gerincre az elsõ adandó alkalommal, mert így bár a helyes úton, de sok bénázás és visszafordulás árán jutok csak oda, ahová kell. Sok túrázó már a túra visszatérõ ágán jár itt, köztük sétáLós bácsi és testvére, akik megnyugtatnak, hogy még nem kellett elkanyarodni a Fáy-présház felé. Alig száz méterre észre is veszem az útvillát, ahol balra kell térnem (a mezõny jobbról érkezik) és követem is a helyes utat még egy ideig. Aztán megállok, se jelzés, se szalag, se itiner (ez utóbbit még a mogyoródi bácsinak köszönhetem). Visszamegyek. Aztán egy kicsit elõre. Aztán még visszább, annyira, hogy a vidám seprûk épp szembejönnek, széles mosollyal arcukon.

Kiderül, hogy jófelé mentem az elõbb, és (negatív energiákat összegyûjtõ jelenlétem révén) sikerül még egyszer eltévedni és a présházat végül jó nagy kitérõvel megközelíteni. Itt Gethe már majdnem a mezõre fagyva várakozik, mandarinnal kínál, ami hihetetlenül jólesik. G(Dzsí)-ék bemennek a présházba is, tesztelni a felhozatalt, ezt én nem teszem és újra egyedül folytatom a túrát. Egészen addig, amíg a nagy sietségben be nem nézem a szalagozást és a jelzést is, és ha nincs a pontot idõközben bezáró Gethe úr, akkor bizony legyaloglok egészen Alagi majorig. :) Így viszont szépen visszatérek a helyes útra és így jutok el Fótfürdõre, majd szépen megkerülöm a Fóti-Somlyó oldalát, folyamatosan emelkedõ úton. Ez talán a legszebb szakasza a túrának (szoros versenyben a bolnokai szakasz hangulatos erdejével), fõleg a kilátás a gerincrõl. A lemenõ Nap fénye a felhõk között pont a Duna szalagját világítja meg, a hegyek a távolban valóságos óriásnak tûnnek. Fantasztikus. Kicsit sietek, a világosban célbaérés már nem jön össze (pedig nincs lámpám...), de Szilasliget szélét még elérhetem.

Végigtalpalok a Fóti-Somlyó hátán, egészen Mogyoródig, ahol az idõközben beújított itiner segítségével már nem tévedek el és bõséges lakomát kapok a cukrászdában, ahol Pygmea a túra alapellátása (süti+tea) mellé átadja Tincáék meglepetés-csomagját. :) Itt csatlakozom Jazzkedvelõhöz, akivel a hátralévõ kb. 6 kilométert együtt tesszük meg, sietõs tempóban, beszélgetve. Újra keresztezzük az autópályát, felsétálunk jó csúszós ösvényen a Gyertyánosra, ahol még idõben fordulunk vissza felírni a választ az ellenõrzõponthoz. Aztán megcsodáljuk a Damon Hill rajongók örökbecsû alkotását :S, majd Szilasliget forgalmát a kora esti órákban. Végül beérünk a célba, ahol Vándor Csillag és Budai-H.G. vár díjazással és az elkészült Ultramonotonos pólóval. :) A rendezõség tagjaként nem kellene ilyet írnom, de számomra nagyon kellemes túra volt a Fóti-Somlyó, méltó befejezése az idei évnek. Köszönöm az indulás lehetõségét Gethééknek, a társaságot a ponttól a présházig G(Dzsí)-nek, Vagdalthúsnak, ZE-nek és Petaminak, valamint Mogyoródtól a célig Jazzkedvelõnek és az ajándékot Tincáéknak! :)

-Kékdroid-
 
 
Bakonyi MikulásTúra éve: 20082008.12.08 12:39:43
Bakonyi Mikulás 50 – pontõrködéssel

„Napfény járja át a szívem újra,
kétszeresére felduzzadt a Cuha...”

Veszprémben jól lesétálunk a belvárosból a vasútállomásra, hogy még idõben odaérjünk a gyõri személyvonathoz, amelyen rajtunk kívül nem látunk más, a túrára igyekvõ egyént. A rendkívül szép 11-es vonalon bõ fél óra alatt vontatja fel a Bz motorkocsi egy szál mellékkocsiját Zirc állomására, ahol kis várakozás után Repkény kap egy pecsétet a motorvonatos mozgalom igazolólapjára. Elsétálunk a megváltozott kerítésû iskoláig, még zajlik a kisiskolások fociedzése, mi letelepedünk a folyosóra és várunk türelemmel. Lassan megérkezik a rendezõség, elpakolunk ezt-azt, majd visszatérünk kellemesen punnyadt állapotunkba. Estefelé megkapjuk a másnapi felszerelést, kitanulmányozzuk, összepakolunk.

Éjjel kábé arra alszom el, hogy kicsit elcsitulnak az alkohol bolygatta kedélyek odalent, hajnalban kelt a telefon, az ébredést fél órával elnapoljuk közös megegyezéssel. Azért muszáj valamikor elindulni, gyorsan összekapjuk magunkat, elcsomagoljuk a felszerelést Kerek repkény táskájába és irány a Bakony. Kitocsogunk a parkolón keresztül Zirc kihalt utcáira, sehol egy lélek, pedig már öt óra van. Sikerül nem kéknek néznem a zöld jelzést, Repkény felvilágosít, hogy ez nem a Barangolós, hanem a Mikulásos túra, ne keverjem a kettõt. Fõleg, ha már pontõr vagyok rajta. :) Tehát Írott-kõ felé vesszük az irányt az OKT-n, elhúzunk a hegy felé, ki a városból. Rengeteg kutya üvölt hajnal alkalmából, az õ hangjukat egy bagoly huhogása váltja, ahogy haladunk befelé az erdõbe. Felettünk csillagos még az égbolt, ennek megfelelõen kellõen hûvös is van. A lábaim hõmérsékletét konstans hidegen tartandó belegyalogolok egy kedves pocsolyába, ami az avar alatt húzza meg magát. Kicsit morgok, aztán megyünk tovább. Elérjük a Pintér-árok ellenõrzõpont leendõ helyét, itt egy darabon szilárdabb a talaj, de felfelé már most is csúszik (mi lesz még azokkal, akik majd a rajtidõ végén indulnak?). A dombtetõn elkezd ködössé válni az idõ, ez addig fokozódik, hogy nem látok semmit a lámpa fényénél, csak a szikrázó vízpárát a levegõben. Szerencsére Repkény rutinja révén rajta maradunk az úton még Borzavár után is és hiba nélkül megtaláljuk a Csárda-völgyben vezetõ utat. Eléggé sáros, kicsit elkedvtelenedek miatta, de ahogy kel a Nap, úgy kezd javulni a kedvem.

A Csárda-völgy ellenõrzõpontnál, pontosabban annak helyén kanyarodik rá a túra a Cuha völgyére és el sem hagyja a 3. pontig. Ez a völgy igen kedves nekem, a patak által kivájt meredek sziklafalakkal, a legkülönösebb helyen is a kõben megkapaszkodó fákkal és nem utolsósorban a kanyargó, hegyi vasútvonallal, ami egyedülálló az országban. Valamint a nyolc patakátkeléssel, melyk közül vagy kettõ nem kis fejtörést okoz, hogy úgy vergõdjünk át, hogy utána órákon keresztül ne kelljen fagyoskodni egy helyben ácsorogva a ponton. Az egyik különösen emlékezetes marad, mert Repkény kitalálja, hogy át kellene gázolni mezítláb, de amire leveszem a cipõmet, õ visszaveszi a sajátját és talál egy egész stabil átkelõhelyet. :) Ha már úgyis mezítláb vagyok, akkor viszont belegázolok a patakba (még térdig sem ér), olyan érzés, mintha millió tûvel szurkálnák a lábamat, viszont utána a néhol beázott cipõm egész melegnek tûnik. Azért ilyet többet nem játszom, nincs is rá szükség, mert a többi helyen már gond nélkül jutunk át a túlpartra. Végül elérjük a Kõpince-forrást, pontõrködésünk színhelyét, letelepedünk, Kerek repkény leveszi a cipõjét, mert az utolsó átkelésnél kissé beázott és megpróbálja megszárítani, nem sok sikerrel. Kitesszük a dekorációt, elõkészítjük a pecsétet és az ikszelõs papírt, majd kényelmesen megreggelizünk – vagyis megnyitjuk a pontot, alig több, mint egy órával a hivatalos nyitás elõtt. Alig végzünk ezzel, már meg is érkezik az elsõ futó, majd szépen sorban a többiek is, sok kedves és régen látott ismerõs, valamint sok kevésbé régen látott is, sõt, van, aki még csokit is hoz. :) A mezõny annyira jó tempóban halad, hogy egy rajtszám sem hiányzik már 11 órakor a listából, telefonos egyeztetés után a fõrendezõ engedélyt ad a felszállásra, mindenki áthaladt, akinek itt kellett áthaladnia, söprû nincs, elindulunk.

Megtöltjük a palackokat a forrás kellemes ízû vizébõl, majd a szemeteszsákot erõsen markolva nekivágunk a Zörög-hegy izzasztóan meredek oldalának. Kapaszkodás közben néha visszanézünk, le a Cuha-völgy rengetegére. A hegytetõn Földi Rolandék pecsételnek, náluk egy kivételével az összes táv áthalad, õk adják nekünk a plusz két rajtszámot is. Irány Csesznek kies vára, pontosabban elõször a Kõmosó-szurdok, még pontosabban az azt megelõzõ zöld sávval jelzett út, amelyrõl egész vadregényes kilátás nyílik a Bakonyaljára. A szurdok aljánál útbaigazítunk egy bizonytalankodó sporttársat, majd újnak tûnõ láncba kapaszkodva sétálunk át a völgy oldalában. A ponton Laci069 ad pecsétet, nem maradunk sokáig nála, vár a cseszneki frissítés, ahol Tzh-ékkal futunk össze, õk indulnak, mi érkezünk. Feltuningoljuk a teát némi rummal, megiszunk egy-egy kávét, megesszük a párizsis-káposztás vajaskenyeret és örülünk, hogy az Ördög-árkot kis szerencsével méginkább világosban fogjuk elérni, mint tavaly. Elindulunk a faluból, sietünk a következõ pontra, jó sokan jönnek szembe a Kõ-árokban, és ugyanitt jó nagy a sár is.

Impozáns sziklák és néhány megúszott esés után érjük el Gézaházát elõször, a Mikulás szájharmonikán kíséri énekünket, a Krampusz megtapsol és bõven kapunk szaloncukrot. :) Ez nagyon jó, mert a pontõri ellátmányként kapott édességet már feléltük (mondjuk most kivételesen bõven van ennivalónk), a következõ párszáz méteren elfoglal az édesség tesztelése. A Töbör-hegytõl következik a túra legélvezetesebb szakasza, ami majdnem olyan szép, mint a Cuha-völgy, csak könnyebben járható és van ideje az embernek gyönyörködni a tájban. Kikerüljük néhány völgy bejáratát, szép íves kanyarokkal és elérjük az Ördög-árok száját. Ez a korona az egészen, ráadásul most víz is csordogál benne – mit csordogál, hömpölyög. Kerek repkény gyermeki örömmel lelkesedik, teheti, már kilenc éve jár ide és – hosszú idõ után – újra sok víz van a patakban. :) Odafigyelve, óvatos duhajként sietve vesszük az akadályokat, mászunk, ahol mászni kell és ugrunk, ahol ugrani és nem megyünk fel magasan a partra ott, ahol tavaly felmentünk, mert odalent kényelmesebb. Ennek következtében egész hamar megpillantjuk a Gizella-átjárót, még sikerül néhány egész értékelhetõ képet is készíteni.

A szoroshoz közeledve ismerõs alakot látok meg a létrán, Jámbor integet egy túrabottal, Nagyondinnye pedig ott áll a létra elejénél, vacogva, egy szál vékony technikai öltözékben és csurom vizes cipõkkel. Azt mondja, beleesett a GPS a sziklák között a vízbe, ami rossz. Pláne, hogy a létrára hasalva is hiába tapogatózok a készülék után, a túrabot vakon kalimpál a vízben, még a katlan fenekét sem éri el. Két cipõfûzõ segítségével valóságos dárda készül két botból, azzal már egész mélyre lehet nyúlni, de az árok alattomosan befelé egyre mélyebb és a szikla alatti részre már ez az extended túrabot sem ér le. Kezd már engem is idegesíteni a dolog – mármint, hogy vaktában tapogatózunk és levetkõzöm, hátha begázolva a vízbe jobban átlátom a dolgokat. Nos, nem jön be a taktika, a katlan a létra alatt befelé hirtelen nagyon mélyül, nem érem el az alját, ahol meg elérem, ott csak köveket találok, valamint egy nagy sárga nejlondarabot. A víz gyõz, kijövök, gyorsan felöltözöm. Repkény nem gyõz aggódni, én meg vacogni, sajnos ettõl a szerkezet még nincs meg. Keresztet vetünk rá, felmászunk a ponthoz, mi Repkénnyel gyorsan pecsétet kérünk, majd elbúcsúzunk Jámbortól és Nagyondinnyétõl és tovasietünk. Az árok hátralevõ részén egész könnyen átjutunk, tavaly itt a kevesebb víz ellenére valahogy nehezebben ment a haladás, mint most. Újra kiérünk a zöld jelzésre és újra célba vesszük a Mikulást.

Mire újra megérkezünk a pontra, már kezd egészen sötétedni, a Krampusszal jól bemutatkozunk egymásnak, jólelkûen megkínál saját teájukból két bögrével is, köszönet érte! Készít rólunk pár közös képet a Mikulással, aztán már indulunk is, kiballagunk a 82-es fõúthoz, átkelünk és elbattyogunk a sárban a Gesztenyés ellenõrzõpontig. Deli Vincéék pontján kicsit beszélgetünk, elmondjuk, kiket várhatnak még, aztán elbúcsúzunk, még vár ránk némi sártaposás. Az eddig szalaggal jelzett útra került egy piros négyszög jelzés, ez nagyon örvendetes, szerintem sokkal kényelmesebb dolog egy adott jelzést követni, mint egy akármilyen jó vagy rossz szalagozást. Pláne sötétben. Épp eléggé megvisel, hogy a sár kezdi jócskán túllépni tûréshatáromat, de Repkény acélsodrony jellegû idegeivel elviseli a nyirmogásomat, ami az erdõbe való betérésig tart. (Meg az itt lévõ jóféle köves út végétõl a vasútig.) Mielõtt lekanyarodnánk az erdõhöz, egy bizonytalan fényû lámpát látunk közeledni felénk, nyílegyenesen Gézaháza és a fõút felõl. Három igen lelkes sporttárs érkezik, egyetlen, nem túl mûködõképes lámpájuk van és nem találták az utat, visszaküldjük õket Gesztenyéshez, alig tíz perc innen. A Cuha-völgy újbóli eléréséig már-már bartinai mértéket kezd ölteni a sár, eléggé lehangoló és eléggé le is hangol. Annyira, hogy már nem is tudok örülni az ellenõrzõpontnak teljes szívvel, csak battyogok elõre, minden lépésnél bokáig merülve a trutyiban. Aztán valahogy felvidulok, Repkény életet ver belém és Zircre már úgyszólván beszáguldunk, amennyire a lehetõségek engedik. A célban gratulálnak nekünk, leadjuk a pontõri felszerelést – jövõre ugyanitt, ugyanígy! :) - megiszunk egy-egy pohár teát és kisietünk a régi buszállomásra. Bizony, Zircnek van két buszállomása is, egy régi a belvárosban és egy új a vasútállomásnál. Veszprémbe busz viszont egyikrõl sem indul még egy darabig, tehát áttalpalunk a vasútállomásra és szépen ledöcögünk Veszprémbe.

A Bakonyi Mikulásról csak pozitívan tudok beszélni, még akkor is, ha félreteszem az elfogultságomat. Jól eltalált útvonal, vadregényes és változatos táj, néhány egészen technikás szakasszal. Köszönöm a társaságot Kerek repkénynek és mindenkinek, aki jelenlétével megtisztelte szerény ellenõrzõpontunkat! :)

-Kékdroid-
 
 
Tanuhegyek másnapi túra - UKK kisjubileumi/Haláp/Bauxit/Régi TemplomokTúra éve: 20082008.12.03 12:38:35
Ukk kisjubileumi túra - pontõrködéssel

Vasárnap reggel arra ébredek a badacsonytomaji iskolában, hogy Bubu bökdösi a vállamat, miszerint jó lenne kicsit korábban elindulni, meg, hogy már negyed hét van. (Mindez 6:05-kor. :)) Felrázom Kerek repkényt, összedobáljuk a holminkat, majd Gethe úr elfuvaroz minket - Zsolibéla társaságában - Ukk vasútállomására. Megkapjuk a pontõri holminkat és a kihelyezendõ gógánfai ep. matricáit, majd útra kelünk. Ukkon már sokszor szálltunk át különbözõ irányokban, de a környék turistaútjaiból még csak az OKT vonatkozó szakaszán jártam, pár éve. Ideje változtatni ezen és Repkénnyel elindulunk a vasúttal párhuzamos irányban dél felé. Elõttünk a sümegi vár, csodaszépen világítják meg a felkelõ nap felhõkön átszûrõdõ sugarai. Nevezett felhõk viszont nagyon alacsonyan szállnak, állítólag délutánig megússzuk esõ nélkül - vagy sem. A Gógánfa elõtti vasúti átjáróban már tilos jelzés villog, elkezdem számolni, melyik vonat jöhet ilyenkor. Amikor viszont megjelenik a Bz Tapolca felõl, fedélzetén néhány gyanúsan túrázó küllemû egyénnel, aktívan aggódni kezdek a pont kinyitása miatt, vagyis inkább amiatt, hogy utolér egy fürge lábú résztvevõ. Nekiállunk Repkénnyel futni, gyorsan odakötözzük a gógánfai ep. papírjait (8:04, ep. nyit: 8:20, huhh) a kereszt vaskerítésére, majd sietünk tovább. A második útátjárónál már nyugodtabbak vagyunk, elsétálunk a szalag mentén a szántóra való letérésig, majd áthuppanunk az árkon - bele a frissen trágyázott szántóföldbe. Kellemes. Visszatérünk a vasút mellé, majd fel a töltés oldalába, megpróbáljuk lekoptatni a nem túl kellemes szagú matériát a cipõinkrõl. Ezzel meg is érkezünk Zalagyömörõ vasúti megállóhelyére, ami szépen rendbe van téve, sõt, a 25-ös vonal vágányzári menetrendjét is kiragasztották - kár, hogy az itt megálló vonatokról nincs semmi papír.

Kipakolunk a kis épület melletti padra, megpróbáljuk kikötözni a papírt, de késõbb lefújja a szél és inkább eltesszük. Negyed órával korábban kinyitjuk a pontot, megérkezik Gethe úr, hoz egy nagy doboz nápolyit, szolgáltatásként. Nem sokkal azután, hogy eltûnik a kocsival, jönnek a túrázók, eleinte szélben, majd esõben. Elücsörgünk a ponton szûk 3,5 órát, egyáltalán nem unatkozunk, mindenki örül a nápolyinak, mi örülünk, hogy õk örülnek. Itt is felbukkan sok régen látott ismerõs, nem sorolok neveket, nehogy kihagyjak valakit véletlen. :) Egy sporttárstól a bélyegzõk hatására még egy Túrázz a vonatért! kitûzõt is kapunk, egy pár pedig egy bögre meleg teával kínál, ismeretlenül is köszönjük! Eleinte Repkény kínálja a nápolyit és én pecsételek, félidõben cserélünk. Végezetül jönnek a söprûk, Laci069, Cejas és egy általam eddig nem ismert sporttárs. Együtt haladunk tovább a furcsa katicabogár jelzésen, szedjük lefelé a szalagokat. Jódarabig a vasúti töltésen kell menni, Nyírlak megállóhely környékén jön szembe az M41 2317 pályaszámú gép a Pécs-Celldömölk szuperexpresszel. Érdekes látvány, ahogy az öt túrázóból négy az útátjáróból fotózza az elhúzó vonatot. :) Elhagyjuk a vasút környékét, kényelmesen járható úton megyünk tovább, szép erdõben. Irány Sümeg, kiérünk egy nyílegyenes országútra, elõttünk a környék fölé magasodó, szépen felújított vár.

Felérve a várba búcsút veszünk a seprûcsapattól, a várra több idõt szeretnénk szánni, mint amennyi most belefér. Lesietünk a kockaköves úton, elhaladunk a bezárt bazársor mellett és elkezdjük a kapaszkodást a Fehér-kövekhez. A meredek, köves gerincút akár a Bükkben is megállná a helyét, a Csúcsos-hegy és környéke a túra valóságos fénypontja. Felérve találkozunk a várra vezetõ emelkedõn már megpillantott Gethe úrral, aki Zsoli társaságában pontõrködik a nem éppen csúnya kilátással bíró sziklaszirten. Kapunk csokit és sietünk is tovább, hangulatos erdõ kíséri utunkat. A felfeléhez hasonlóan meredek ereszkedés közben elkezd esni az esõ, így érünk be Csabrendekre, ahová Laci069 már elõrevetítette, hogy nincsenek utcasarkok - és valóban, az egész falu egymásba kapcsolódó kis terek láncolatából áll. A szalagok szerencsére elvezetnek a pizzériáig, ahol Petami õrzi az ep-t és pizzával és teával kínálnak. Kérünk még egy-egy kávét is, beszélgetünk egy ideig Petamival, aztán húzunk tovább. Repkény sietõsre fogja, fõleg, amikor Vándorköszörûs telefonál, hogy célbaértek. A szántóföldek között menetelve azért meg-megállunk nézelõdni néhány pillanatra, a láthatár szélén csodaszép alkonyati fényeket látni. A cél elõtt vagy négy kilométerrel végül ránk szakad az ég, a nadrágunk és a cipõnk ronggyá ázik, ahogy Ukkon kínunkban már inkább futva tesszük meg a távot. Szembõl Tincáék biztatnak a kocsiból, hogy már alig van hátra. :) A felhõszakadás pedig pont akkor ér véget, amikor célbaérünk. Megkapjuk a díjazást és a csokit, majd Vándorköszörûs elvisz Veszprémig - hálás köszönet érte!

Útközben pedig azon jár a fejem, hogy ennyi mindent egy hétvégébe zsúfolni nem egyszerû, de megoldható feladat. Köszönöm Kerek repkénynek az állandó társaságot és mindenkinek a sok élményt!

-Kékdroid-
 
 
Tanúhegyek nyomábanTúra éve: 20082008.12.03 11:52:22
Tanúhegyek nyomában 40 - bejárás, szalagozás, kenyérkenés, miegymás

Péntek hajnalban lemondok a gyaloglásról és az éjszakai 7-es buszt választom Budai-H.G. mester lakhelyének megközelítésére. Röpke várakozás után megérkeznek Jámborék, majd Bubu is lejön, bepakolunk a kocsiba és irány Veszprémen keresztül Badacsonytomaj. Veszprém szép belvárosában csatlakozik hozzánk Kerek repkény is, teljes a csapat és megtelik az autó, mellékutakon suhanunk tovább. Megérkezünk, mindenki magához veszi a túrához szükséges eszköztárat és végre elindulunk. Rögtön induláskor kikötözünk néhány piros-fehér csíkos szalagot és az elsõ adandó helyen Repkénnyel feltöltekezünk kávéval, egész jutányos áron.

Még a falu határában érjük utol a többieket, bõszen szalagoznak, majd Bubu a kezembe nyomja a szalagtekercset, valamint Jámbor ollóját. Oké, innentõl majd én. Nem sok helyen van szükség szerencsére a színes nejloncsíkok kirakására, a jelzések többnyire kiválóan követhetõk. Azért néhány keresztezõdésbe kerül szalag, hadd lobogjon a szélben. Talpalunk felfelé a Badacsonyra, az út meredek, de még nem csúszós, ráadásul gyönyörû, napos idõnk van. A hegytetõn kilátót mászunk, csodaszép a körpanoráma (húúú, mit fogok én ezért kapni... a túra napján masszív köd, nulla méter látótávolság... :P), a párában éppen sejthetõ a Balaton túlpartja. Ledöcögünk a falépcsõkön, majd irány tovább, teszünk egy szép félkört a hegytetõn. A Ranolder-keresztnél újabb kollektív fényképezkedés, panoráma csodálás, valamint megnézem a réges-régi véseteket a kereszt oldalában. Népi graffiti. Irány a Bujdosók lépcsõje, sikerül megúszni a gurulást a hegyrõl, a végén némi susnyás után kiérünk a szõlõk közé.

Elhagyunk egy ivóvíz/nem ivóvíz feliratú kutat, mindenki eldöntheti, mit szeretne, úgyis le van zárva. Némi kanyargás után megérkezünk Badacsonytördemicre, átzúzunk a falun, közben hallgatjuk Bubu kommentárjait a régi Tanúhegyek túrákról. Igen sok, nem túl izgalmas aszfaltos szakasz után (valahogy össze kell kötni a hegyeket, ha már nem egymás mellé nõttek) megérkezünk Szigligetre, újra elõkerül a szalagtekercs, bejelöljük az utat a templomrom felé. Példásan rendben van a környezet, kis Wass Albert emlékhelyet is kialakítottak a kertben. Legjobb emlékem szerint amikor utoljára erre jártam, nem tudtam bejutni a romhoz, akkora volt a susnya (nem is beszélve arról a párezer szúnyogról). Elnézelõdünk a valahai templom megmaradt tornyánál, majd célba vesszük Szigliget várát. A vár alatti büfé, ahol pedig forró csokoládé meg hasonlók vannak beígérve, nincs nyitva, õszinte bánatunkra. Viszont a várba ingyenesen fel lehet sétálni, itt nem teszünk szalagot, egyrészt nehogy leszedjék, másrészt a pontõrök pontos helyét nem tudjuk. Azért felsétálunk a legmagasabb torony legfelsõ szobájába, Repkény szétfotózza a tájat, én pedig csak nézek ki a fejembõl. A Keszthelyi-hegység keleti peremének a tetejét mintha vonalzóval húzták volna meg, északra és keletre pedig túránk állomásai látszanak sorban: Szent György-hegy, Csobánc, Tóti-hegy, Gulács, Badacsony, távolabb a Haláp, még távolabb pedig Sümeg vára. Fantasztikus látvány. Lefelé a vár pénztárának feliratánál kicsit nyelvészkedünk, mindegyik nyelven van egy kis elírás. :)

Kicsit kilépünk, elérjük a 71-es utat, a szalagozást a párhuzamos kerékpárútra tesszük, szerintem érthetetlen, hogy a felújításkor is a forgalmas országúton hagyták az OKT-t. A turista hagyományoknál elõbbre kellett volna venni a biztonságot. Szerencsére túránk a fõút mellett halad és ott sem túl sokáig, erõs szembeszélbe fordulunk, hogy mielõbb elérjük a Horváth-pincét. Itt Jámbor és fia megállnak egy kicsit borozni, mi a pont kihelyezése után továbbmegyünk, mert az idõ sürget és még féltávnál sem járunk. Elkezdünk kapaszkodni a Szent György-hegy oldalában, Bubu akkurátusan pakoltatja ki a szalagokat, ahol úgy érzi, hogy szükség van rájuk, Repkény pedig szorgosan vágja le az újabb csíkokat a tekercsrõl. Kis megállót tartunk az Oroszlánfejû-kútnál, mászunk tovább, kiteszünk még egy feltételes pontot, sok-sok szalaggal. Itt nem rakunk ki bóját, még van némi gyalogosforgalom, reméljük, nem nyeri el senki tetszését a matricákkal teli papír sem. Felbaktatunk a hegytetõre, az elágazásban még írunk pár sort a csúcskönyvbe. Fent érzékeljük igazán az idõ múlását, szerencsére a szalagozás számunkra lassan véget ér, a túra második felén már kint vannak a sárga mûanyagok.

Lesietünk a bazaltorgonák között, már emiatt is megéri eljönni, lenyûgözõ látvány, félhomályban, némi párában. A kulcsosháznál mély csend és nyugalom, nyoma sincs a másnapi nyüzsgésnek. Letrappolunk a lépcsõkön, már most is csúsznak, majd lesietünk az Ürgelyuk fantázianevû buszmegállóhoz. Újabb átvezetõ szakasz következik, sietünk, ahogy tudunk, Repkénnyel rettentõ éhesek vagyunk és bízunk abban, hogy Gyulakeszin valahol találunk nyitva levõ boltot. Átkelünk az Eger-vízen egy farönkökbõl és EUR-raklapból kreált hídszerûségen. Már majdnem a falu határában vagyunk, amikor Bubunak elkezd dõlni az orrából a vér, megállunk, pihenünk. Közben bezár a bolt, gondolok bele és mit ad Isten, igazam van. Szegény Bubu meg ott áll a hídon és csöpögteti a vért a fûre, egy darabig nem fogad el zsebkendõt sem. Amint szalonképes állapotba hozza magát, elindulunk, Kerek repkénnyel betérünk a kocsmába (jobb híján), mert már alig bírunk járni az éhségtõl - Bubu pedig megy tovább. Itt nagyon jóllakni nem tudunk, azért eleszegetünk némi sósmogyorót, csokit. A pultos eléggé mogorva, Budai-H.G. igazolófüzeteibe nem ad pecsétet (konkrétan elküld a francba), pedig igazán udvariasan, szépen kérjük mindketten. A hölgyemény viszont jobban el van foglalva udvarlóival. A fogadtatástól kissé rosszkedvûen, a hirtelen utánpótlástól (fõleg a kávétól) viszont frissebben eredünk útitársunk után, amikor utolérjük a Rossztemplomnál, már teljesen sötét van.

Kihelyezzük a feltételes pontot és a bóját, majd irány a Csobánc. Meredeken, de nagyon jól járható úton visz fel a zöld rom jelzés, a kanyarban is jár egy bója, lehetne számolni a vasúti talpfákat, amibõl nincs is, mert betonalj van. Viszont eltévesztem a számolást, pláne, hogy némelyik betonalj keskenyebb, nem tudni, hogy az félnek számít avagy egésznek. :) Odafent pazar kilátás az éjszakai Tapolcai-medencére és a névadó Tapolca fényeire. A várrom alaposabb vizsgálatát viszont kénytelenek vagyunk kihagyni, Bubu lenavigál a hegyrõl, az OKT-ba csatlakozó ösvény meredek, poros, csúszós, nem gyõzök kapaszkodni. Borospincék között visz az út tovább, egy helyen furcsa szempárok verik vissza fejlámpáink fényét, nem kutya, nem macska, szerencsénkre csak néhány bárányt riasztottunk fel. Meglehetõsen kísértetiesek a sötétben. :) Innen már nem kell sokat menni Káptalantótiig, a falu elõtt némi mûút, de alig van forgalom, aki erre jár, példásan nagy ívben kerül ki.

Lent nem térünk be sehová bélyegezni, hanem célba vesszük a Tóti-hegyet, ezt speciel Repkény is és Bubu is ismeri, én még sosem voltam fent. Egy darabig csak kapaszkodunk felfelé az erdõben, aztán az Északi Zöldet idézõ meredek oda-vissza szakasz következik, csak nem kell olyan magasra menni. Fent csúcsfotó, gyorsan, mert elég nagy a szél, nem irigylem, aki itt lesz pontõr másnap. Óvatosan leereszkedünk, célba vesszük a Gulács tömbjét, ami amellett, hogy meredek, még magas is, az út pedig az eddigieknél nehezebben járható, sok a faág, a bizonytalan út, de a hegy alatti elágazásig utolérjük Bubut és együtt kaptatunk fel a tetõre. Ez az út szerintem mindegyik közül a leginkább nehéz, bár, lehet, hogy csak a sötét miatt mondom ezt. Az ösvény csúszós, keskeny és még csúszós is, nem árt odafigyelni. A hegytetõn megint csúcsfotó a csúcskõnél, nem a "Tanúhegyek Tövében" (Bubu) bejárásán vagyunk. Itt Repkény kapcsolatba lép Vándor Csillaggal, akit kényelmes szállásáról ugrasztunk ki, hogy érdeklõdje meg a pizzériánál, vesznek-e fel rendelést még fél tízkor is. (Nagyon köszönjük, Csillag! Már vártak minket. :))

A Gulács erdejébõl kiérve még leereszkedünk a mûútig, átkelünk és kirakjuk a sokak által kihagyott utolsó ellenõrzõpontot. Majd Repkénnyel elhatározzuk, hogy kilépünk, szegény Bubúrt otthagyjuk, viszont kikérjük a pizzáját, nehogy éhen maradjon estére. Fél tíz után néhány perccel érünk oda a pizzériába, ahol egy iszonyúan megpakolt kerékpárt toló egyén szólít meg, hogy merre találja az iskolát. Mutatjuk, hogy rögtön ott van a szeme elõtt, de csak áll az út közepén. Késõbbi viselkedését most nem kívánom taglalni. Evés után elfoglaljuk helyünket az egyik rendezõi teremben és mélyen alszunk reggelig. (Vándorköszörûs és Moiwa már aludtak bent, remélem, nem keltettük fel egyiküket sem.)

-------------------------

Szombat hajnal, arra riadok, hogy Pygmea megböki a vállamat. Innentõl felgyorsulnak az események: utazunk, pakolászunk, még többet pakolászunk, pavilont állítunk, Repkény beáll kenyeret kenni, nevezési lapot osztok az érkezõ 20B résztáv leendõ nevezõinek, sok kedves ismerõs õrzi a pontot és még több kedves ismerõs jön résztvevõként. Amikor lejár a 20B résztáv nevezési ideje, beszállok kenyeret kenni Repkény és Lutak mellé és ott is maradok végig. Nap végén lecuccolás, kevés lámpa fényénél, majd Wehner Géza kisbuszában utazunk vissza a szállásra. Leteszteljük a levest (szerintem nem rossz), megpróbálunk aludni, a forgalom miatt nem túl sok sikerrel, másnap UKK kisjubileumi túra...

Köszönöm mindenkinek a társaságot, jó volt hosszú idõ után találkozni, együtt menni, pontõrködni, kenyeret kenni (és enni :))!

-Kékdroid-
 
 
DeákTúra éve: 20082008.10.27 17:01:59
Deák 30

Pár napos kényszerû pihenõ (az Olajos Körút mozgalom vagy Írottkõ tt. dilemmát megoldotta egy komisz vírus: egyik sem) után kissé félve ébredek, kis önvizsgálat, hogy minden rendben van-e. Igen. Nagyszerû, akkor keltjük Repkényt. Pár perc után sikerül ez is. Kávéfõzés, indulás egybõl, megfontolt száguldás Söjtörig. Itt nevezés, Joeyline üdvözöl minket, fizetünk, papírt töltünk, máris a kezünkbe nyomnak egy-egy itinert, pedig még fel sem ébredtem.

Majd felébreszt a párás, hideg reggel, gondolom és valóban. Ahogy elindulunk a Deák-ház felé, úgy kezd kiszállni a szemembõl az álmosság és rögtön az elsõ kanyarnál visszakiabálunk az útra két sporttársat, akik nem vették észre a kék + hirtelen jobbra kanyarodását. :) A túra eleje (is), a hirtelen dombmászással és a szõlõheggyel mindkettõnknek a Rockenbauer emléktúrát juttatja eszünkbe, az idei nyár katlanját. Nem mellesleg örülünk, hogy nem ismétlõdik a tavalyi Deák idõjárása, mert azért szélbõl és esõbõl is megárt a sok. Elsétálunk a Deák-forráshoz, a pontõrök jókedvérõl elég jelentõs borkészlet gondoskodik. Itt elõz meg Lépéshiba és útitársa, már felfelé kapaszkodnak a forrástól, amikor mi még csak lefelé igyekszünk.

Irány a túra legszebb szakasza, a Vas-völgy, fehér köves úton ballagunk az enyhe ködben, sûrû, változatos erdõ kísér minket, a legkülönbözõbb színekben ragyognak a levelek. Repkény néha fényképez párat, nálam most nincs gép. A vadászháznál lelkes pontõr kínál teával, utolér Tibet és VadMalac, utóbbi lemarad hozzánk jónéhányszáz méteren át, megosztjuk az Írottkõvel kapcsolatos élményeket egymással. Aztán Tibet nyomába ered, még a két táv elválása elõtt. Mi is felkaptatunk a dombra - talán kicsit kisebb lendülettel, :) irány Pusztaszentlászló. A sûrû erdõt felváltja a gondozott táj, adótorony büszkélkedik elõttünk, mi kikerüljük, hogy az erdõsáv után szõlõhegyen találjuk magunkat.

Mélyút, szembejön egy traktor, az összképet vidámabbá teszi, hogy a traktoros ölében ülõ kisgyerek minden arrajárónak mosolyogva integet. Innen hamarosan elérjük a soron következõ pontot, ahol a roppant lelkes pontõrök szinte megtömnek zsíroskenyérrel. :) Megiszunk egy-egy pohár teát is, a borkóstoló viszont kimarad, egyrészt a nulla tolerancia miatt, másrészt a bevezetõben említett elõzmények miatt. Viszont jól feltankolva indulunk tovább, átsétálunk a falun, ki a tópartra és át a hosszú fahídon. Ha a Vas-völgy a túra legszebb szakasza, akkor a híd a leghangulatosabb, legalábbis szerintem. Nem sokkal ezután elválik néhány résztáv, fatáblára erõsített papír mutatja a megfelelõ irányokat. A soron következõ domb a nyár óta mit sem változott, a jelenlegi idõjárásban viszont sokkal könnyebben vesszük. Irány Pusztaederics, lassítás nélkül áthaladunk a falu szélén, felkaptatunk az újabb dombra, itt is fantasztikusak az erdõ õszi színei, ha Repkény nem figyelne, belegyalogolnék az egész utat elfoglaló tócsába. :) Szerencsére õ legalább figyel.

Kiérünk a DDK nyomvonalára, aztán el is hagyjuk azt, az elágazásnál ellenõrzõpont, a pontõr morog valamit a jelzésekrõl, hogy kevés lesz. Sebaj, tévedtünk mi már itt el (akkor is miattam... :)), most legalább meglátjuk, hová visz ez az út. Szompácspusztára. Egy darabig a mûúton megyünk, a kis telep házai között, megcsodálom a menetrend nélküli, viszont példásan rendben tartott buszmegállót. Erre szokásjog alapján járnak buszok. Mielõtt nagyon elmeditálnék ezen, feltalpalunk meredeken a Szompácsi kápolnához, ahol a várt ellenõrzõhely helyett egy meglehetõsen mogorva kinézetû csõszt látunk. Utóbb megtudtam, nem csõsz: az itt zajló valamiféle felmérés párezer méternyi kábelét õrzi. Tehát mégiscsak csõsz. (Hoppá, ilyen kábeleket láttunk nyáron is errefelé!)

Az impozáns kilátással bíró kápolnától lemehetünk újra a mûútra, majd egy másik dombra újra fel, a domboldal csak úgy világít a szalagoktól. Szántón, majd erdõ és szántó szélén érjük el a következõ pontot, nem irigylem õket, majd' este 11-ig itt ülnek. Zord. Innen már egész közel a cél, lesétálunk a domboldalon, elhúzunk a Méregház mellett - tavaly itt már nagyon utáltam az arcunkba csapó jégdarát, most viszont süt a Nap és alig fúj valami szellõ. Hiába, puhány vagyok. :) Kerek repkény visszakapcsol egy sebességfokozatot és elkezd sietni, így aztán egész hamar túléljük a hosszú aszfaltjárást.

A célban némi sorállás után megkapjuk a díjazást, a rajtban már átadott emlékkitûzõ mellett elfér a túráért járó is. Még megiszunk egy-egy kávét, aztán útra kelünk.
Köszönöm a társaságot Kerek repkénynek és VadMalacnak - a ponttól az elágazásig -, valamint köszönöm a túrát a rendezõknek, tetszett az útvonal, a pontok elosztása, meg úgy általában az egész.

-Kékdroid-
 
 
Bakonyi BarangolásTúra éve: 20082008.10.12 17:06:38
Bakonyi Barangolás 70

5:50, buszindulás. Még sehol egy kósza napsugár, sötétben teszi meg a busz az amúgy nagyon szép utat Veszprémbõl Zircre. Az iskolában már feltûnik néhány ismerõs: Laci069, Tinca, DJ_Rushboy, rögtön utánunk érkezik Vándorköszörûs, Gethe úr, Krysta, Tzh, sétáLós bácsi is. A mezõny jelentõs része már rég elrajtolt, mi meglehetõsen késõi indulóknak számítunk. Gyors nevezés, rákukkantok az itinerre (nagyon szépen megszerkesztett füzet, benne minden lényeges adattal), aztán elpakolom jó mélyre.

Zircrõl kifelé menet utolér sétáLós bácsi, megosztja jellemzõen vasúti tartalmú híreit, aztán a város határában ellép, szeretne sietni, mivel nem mûködik a lámpája. :) Én leállok fotózni a Zirc feletti égboltot a felkelõ nap párás korongjával, a várost az apátsági templom két, felhõk fölé magasodó tornyával. Az idõközben érkezõ Kerek repkény, Gethe, Tinca és Laci069 ugyanezt teszi, ezt még eljátsszuk néhányszor az útvonalon lévõ összes ködös, párás mezõ mellett, ahogy erdõbõl ki, erdõbe be haladunk a zöld sávon. Amely néha piros, néha pedig egyszerre mindkettõ. :) Valahol egy újonnan lekerített erdõrésznél érzésre próbáljuk követni az utat, szerencsére helyesen, a kerítés után 30 méterre újra elõkerül a jel.

Jópár ködös réttel arrébb elérjük a Zoltay-forrást, mint elsõ ellenõrzõpontot, itt ér utol Vándorköszörûs, OT Zita és -Rafter- triója. Felírjuk az aktuális mozgalom kódját is, aztán indulás tovább, Vándorköszörûs lelassít egy rövid ideig a tempónkra. A következõ pontot a Nagy-Som-hegy oldalában kell megközelíteni, de senki nem tudja a társaságból megmondani, miért nem látogatható a hegy. Mellettünk szántás zajlik, békésen szántogat vagy négy traktor a ködben. Eloldalgunk az erdõ aljában, átkelünk egy mûúton, lassan bejutunk a Kertes-kõi szurdokba. A ponton két fiatal sporttárs pecsétel, kapunk ostyaszeletet is. Kicsit félve írom le, hogy itt négyen (Repkény, Gethe, Tinca, Droid, a többiek mennek tovább) elhagyjuk a túra útvonalát az Oltár-kõ kedvéért, ahol kódot és kilátást nézünk, majd a zöld háromszögnek ugyanazon ágán visszatérünk a pontra. (Remélem, ezért még nem kövez meg a teljesítménytúrázó társadalom.)

Irány a szurdok, jó csúszós sziklákon egyensúlyozva kell átkelni, sikerül csak egyszer elesni, azt is a kioldódott cipõfûzõnek köszönhetem. A szurdokot viszont érdemes felkeresni, nagyon hangulatos hely. Talpalunk tovább az õszben, kisüt a nap - ezzel megszûnik a ködös rétek fényképezésének a további lehetõsége. Feltalpalunk a Csúcs-hegyhez, innen pár perc alatt már a bakonybéli Szent-kút kápolnájánál tarthatunk egy rövid pihenõt, a faluban pedig egy hosszabbat. A pontként mûködõ Pikoló presszóban (ez a fõútra kiérve jobbra van, az itiner balt ír, de jobbat rajzol) korlátlan tea, valamint 100 Ft értékû (=3 dl üdítõ) fogyasztás jár a bélyegzés után. Gethe úr a Túra TV különkiadásával jelentkezik, Bakonybélben elõször. A rövid megálló után elindulunk Gerencepuszta felé, jellemzõen a Gerence völgyében, a bõvizû patak mellett néha csúszós, keskeny ösvényen. Gyönyörû hely, csak nagyon figyelni kell, ha elbambulnék, belecsúsznék a patakba és már kevésbé lennék vidám. Gerencénél nem állunk meg, megyünk a Tábor-helyen át felfelé, a 70-es táv plusz kerülõjére. Találunk egy emlékkövet, amely nagyon szép, de nem értem, miért kell emlékmûvet állítani annak, hogy gróf Széchenyi Zsigmond itt lõtt ki x szarvast és még nem tudom, mit. Mindegy.

Elérünk egy csúnyán meredek kaptatót, amely csúnyán be van nõve susnyával, de ami igazán zavar, az a megrekedt, fülledt levegõ. Odafent Tinca már vár ránk egy farakásnál, szerencsére innen már alig kell fentebb mászni, viszont nagyon jó kilátással rendelkezõ úton sétálunk le Királykapura. Itt jól rácsodálkozom a néhai Városlõd - Franciavágás kisvasút néhai épületének a maradványaira, ettõl kicsit odébb ülnek a pontõrök, pogácsát és narancsszörpöt adnak. Repkénnyel és Tincával meglátogatjuk a Király-kutat, benõtt, susnyás ösvény vezet a benõtt, ivásra momentán nem alkalmas vizû forráshoz. Tinca így lemond az utántöltésrõl, mi viszont felírjuk az itteni kódot is. Gethét összeszedjük a pontra visszatérve, majd a kisvasút pályáján nekivágunk a Gerence pihenõnek. Az õszi erdõ, az avaros út, a sárguló lombú fák hangulatát úgysem lehet leírni, ott kell lenni, saját szemünkkel megnézni. Kicsit lemaradunk útközben, Repkény megmutatja, hol kavartak le az útról két évvel ezelõtt és azt is, hogy hol kavartak vissza. :)

Gerencénél kicsit leülünk, eszünk némi csokis kekszet Gethe úr jóvoltából, a pontõr elmeséli, hogy a legelsõ nagyon hamar ideért már. Hitetlenkedve megemlíti, hogy azért sietett a srác, mert nem volt lámpája. Szerintem sejtem, ki lehetett. :) Indulunk tovább, újra együtt Rafterékkel. Odvas-kõ barlangjánál megmásszuk a végtelen lépcsõsort, teszünk egy tiszteletkört a barlangban, majd elszörnyedünk a rettentõ sok fentrõl érkezõ láttán. Irány a Kõris-hegy hosszú, kanyargós emelkedõje. A Boroszlán tanösvény tábláiról érdekes következtetéseket kezdünk levonni, amikor a vegetáriánus ragadozómadarakhoz érünk, az már kezd nagyon meredek lenni. :) El is kell ütni az idõt, mert a lokátor megpillantásától a lokátor eléréséig sok kanyart kell megtenni. A sokadik ilyen kanyarnál Repkény mérgében felüvölt, derültséget váltva ki a társaság ott tartózkodó tagjaiból. :) Azért szép lassan felérünk a kilátóhoz, kapunk inni, korlátlanul, a kilátóból pedig nézegethetjük a naplementét a Bakony felett.

Elbúcsúzunk a kedves pontõröktõl (Sztancsik úrék), lerongyolunk a kék barlang jelzésen, lepillantva a mély Ördög-lik barlangba. Leérve a lejtõ meredek szakaszán megcélozzuk az Öreg-Séd-völgyet, a térképen követve az útvonalat, itt látszik, micsoda oda-vissza cakkozást mûvelünk a Bakony belsejében. :) A völgyben leülünk még néhány percre, aztán igyekszünk tovább a sötétedõ erdõben, egyre nagyobb szükség lenne a lámpára, de addig húzzuk a világítás bekapcsolását, amíg csak lehet. Amikor elérjük az elágazást Bödön-kút felé, már roppant lement a Nap. Tinca jól ránkijeszt a sötétben üldögélve, pedig csak mutatni akarta a letérõt, nehogy túlmenjünk rajta. Egy cseles kanyarnál majdnem eltûnünk a susnyásban, de Tinca és Gethe sporttársak jól megtalálják a helyes utat. Az etetõpont elõtt még néhány lápos szakaszon át kell verekedünk magunkat, ezt kicsit kevésbé élvezem, az ellenõrzõpont viszont bõségesen kárpótol minden fáradságunkért. Lilahagyma, zsíroskenyér, lekváros kenyér és rengeteg tea a menü, a pontõrök fáradhatatlanul hozzák a friss ellátmányt.

Bõségesen feltöltekezve indulunk tovább, sokkal lelkesebben. Szépalmapuszta felé a Kék jelzés útját járjuk, nyílt terepen, mezõkön át, nagyon szép, tiszta, holdvilágos ég alatt. Lámpáinkat lekapcsoljuk, csak a Hold egyáltalán nem halvány fényénél igyekszünk a következõ pontra. Szépalmapusztán megismerkedem a pontõrködõ Asciimoval, de nem idõzünk sokáig, jó lenne minél hamarabb beérni. Ezt elõsegítendõ egészen jól sietünk, utolérjük megint Rafteréket, innen végig nagyjából együtt haladunk, kiegészülve két katonaruhás sporttárssal, akik nagyjából szintén együtt haladnak velünk. Gethe úrral elénekeljük a társaság felvidítására a "Van egy pontõr a fák alatt..." kezdetû örökbecsû szerzeményt, valamint ennek egy másik verzióját. :) Leérünk Pálihálásra, sok a kutya, de nem tudnak kijönni, úgyis elhagyjuk a kis települést és megérkezünk az utolsó pontra.

Kínálnak innivalóval és almával is, utóbbira nincs nagy szükségem, a narancsszörpöt viszont elfogadom. Innen már nagyon sietünk, irány végre Zirc, kicsit kavargunk a város határában, majd jól lesietünk. Sõt, lerohanunk, kocogva érünk már a Rákóczi térre is, onnan pedig az iskola kapujáig sprintben érkezünk, amelyen Tinca nyer, utána szorosan Gethe úr és nagy lemaradásban a Repkény és a Droid. :) Besétálunk, találkozunk a célban beszélgetõ Moiwával és sétáLós bácsival, átvesszük a díjazást. Nagyon tetszik, fõleg a jelvény. :) Gethe úr pedig felajánl egy fuvart Veszprémig, Krysta és Tzh társaságában, köszönet érte!

Vidám, szép túra volt a Bakonyi Barangolás, köszönöm minden útitársamnak és a rendezõknek. :)

-Kékdroid-
 
 
Kanizsa 50/30/20/10Túra éve: 20082008.09.29 10:44:55
Kanizsa 30

Nem kis tömeget látunk indulni a túrának otthont adó iskolából, ahogy megérkezünk Nagykanizsára, viszont a nevezéskor már nem kell sorba állnunk, rögtön érkezéskor kezünkbe nyomnak egy kis, színes füzetkét. Késõbb nézem meg, ez az itiner, színes borítóval, benne az összes távról leírással, a nevezetességek rövid felsorolásával. Korrekt. A megfelelõ asztalnál nevezés után a kezünkbe nyomnak egy A/4-es térképvázlatot, hátoldalán a pontok adataival és a pecsételésre szolgáló négyzetekkel. (Nem is kell több a tájékozódáshoz, a jelzések – papírra kitûzött és fluoreszkáló festékkel felfújt nyilak teljesen elegendõek.)

Ahogy kilépünk a kapun, le is fényképez egy rendezõ mind a négyünket – Kerek repkényt, két testvérét és jómagamat. Elindulunk, rögtön megelõzünk egy egész nagy csoportot, akik a jelek szerint majd késõbb kanyarodnak le a zöld kereszt jelzésre – nem is látjuk õket többet. Elsétálunk a 61-es út mentén, majd letérünk a Csónakázó-tó felé. A fák kezdenek õsziesre váltani, de még többségében inkább zöldek a levelek, kiérve a tóhoz viszont barátságtalan, felhõs, valóban õszre jellemzõ égbolt fogad minket. Tavaly egyetlen kósza felhõ tükrözõdött a tó vizében. Pecsételünk, átkelünk a fõúton és irány Bagola, emelkedõ úton kaptatunk ki, szõlõhegyre fel. Diákcsoportot elõzünk, lelkesen fényképezkednek a Nagykanizsa vége táblával – jaj, de ismerõs helyzet. :D Bagolán kapunk még egy pecsétet, megyünk tovább, immár a P+ jelen. Az idõ nem válik szebbé, néhol szeles, mindig felhõs, elõny viszont, hogy nem esik, nincs sár és nem égünk szénné a napsütésben sem.

A táj nem változik túl sokat: szálas bükkerdõk, dombvonulatok, amelyek magasabbnak tûnnek, mint amekkorák valójában, széles, kijárt utakkal, amelyek között csak ritkán van egy-egy egynyomos ösvényen való átkötés. Egy ilyen dzsungelszerû szakasz elõtt elõzünk meg egy újabb, nagy létszámú diákcsoportot, három mobiltelefonból négyféle „zene” üvölt, ezért aztán igazán érdemes volt túrázni jönniük. Kilépünk, elhagyjuk a zajforrást, Repkény testvérei viszont egy idõre beragadnak mögéjük, aztán jönnek õk is. Kiérünk a Szigecskei-rétre, nagy kanyart tesz az út és a rét közepe felé megtaláljuk az újabb pontot, cukorkát adnak, aztán irány tovább. Felcaplatunk egy meredekebb parton, kimegyünk az erdõbõl, beszántott dombhát kellõs közepén magassági ponton készítünk csúcsfotót. (~200 m tszf., tyû!)

Liszó következik, itt nekünk nincs ellenõrzõpont, elválik viszont a hosszútáv Nemespátró felé. Mi a P+-on maradva felsétálunk a soron következõ szõlõhegyre, ahol újabb pecsétet gyûjtünk be. Elkanyargunk a telkek között, egy rettentõ vézna macska állít meg keserves nyivákolással. Kap valamelyik szendvicsbõl egy szelet felvágottat, felkapja és elinal vele a bokrok közé. Mi sétálunk tovább, szemétlerakóval búcsúzik tõlünk a hegyi telep, nem túl barátságos látvány. Megérkezünk a hosszútávval újra közös szakaszra, hosszú egyenes út, az erdõhöz még épp látótávolságban, a szántás közepén, szembeszélben.

A jelenlegi idõjárásban ez a szakasz nem is tart olyan sokáig, beérünk a fák közé, néhol fenyves foltok jelennek meg, aztán a miklósfai pont következik. Itt üdítõitalt kapunk és rövid pihenõt szavazunk meg magunknak. Olyan rövidet, hogy épp van idõm elmosni a kék szurdokos bögrémet és már indulunk is. Szinte rohanunk, amit azzal tudok csak magyarázni, hogy már aránylag közel van a cél. Áthúzunk Miklósfa házai között, a buszfordulónál elhagyjuk a falut, innen Kanizsa határáig hétvégi házak között talpalunk. Romlottvár, ellenõrzõpont. Vár sehol („állagmegóvása nem megoldott...”), óriás sajtos pogácsa kompenzálja a mûemlékhiányt. Rögtön rossz irányban, a zöld sávon próbálunk elindulni, a minket szorosan követõ sporttársak kiabálnak ránk, sajnos én már hiába eresztek el egy Hahó-t, az elõttünk levõ pár messze jutott már. Remélem, azért idõben kapcsoltak még.

Elõttünk van még egy nem túl jellegzetes útszakasz, amelyet egy hangulatos sétakert próbál színessé tenni (közvetlen a vasúti felüljáró elõtt), feledtetve a monoton menetelést. Besétálunk a célba, a bejáratnál kapunk célbélyegzõt és célidõt (ezért piros pont jár egy olyan túrán, ahol nagyobb csoportok érhetnek be egyszerre). A tanteremben pedig lelkes fogadtatás, igényes oklevél, kitûzõ, szatyorban mindenféle ajándék (toll, prospektus, mittudomén). Tombolán négyen a következõket nyerjük: láthatósági mellény, notesztömb, autós kulcstartó, autóablakra sötétítõ. Pólót nem, pedig szurkoltunk nagyon. (Kár, hogy ezer pénz volt az ára, olcsóbb lett volna, vettünk volna.) Még beszélgetünk egy kicsit a rendezõkkel, aztán irány Lenti. Letenyéig a 7-es úton, onnan az M70-esen, Szlovénián keresztül kell menni egy csomópont lezárása miatt – jobban járunk, mert jó minõségû úton suhanhatunk egész a határig.

Köszönöm a társaságot mindenkinek és a túrát a rendezõknek, kellemes útvonal, összeszedett szervezés jellemzi, jövõre újra kéne jönni. (Ezt csak óvatosan kívánom, amire tavaly azt írtam, hogy a következõre mindenképp megyek, idén szinte mindet kihagytam…)

-Kékdroid-
 
 
Eger csillagaTúra éve: 20082008.09.18 11:04:26
Eger csillaga 25 --> 50

Miért is kelnénk fel hatkor, amikor lehet rajtolni sokáig, különben is, csak egy kényelmes, sétálós 25 km-es túrára megyünk? Tehát testületileg lenyomom a hajnali ébresztõt, így egy bõséges reggeli után, majd' nyolc órára érünk oda Kerek repkénnyel a rajthoz. Nevezünk, kapunk itinert (azóta sem olvastam), külön pecsételõs (szúróbélyegzõs, itt nincs is pecsét) kartont, jókívánságot az útra. Irány a várállomás, majd a noszvaji országút mentén a Nagy-Eged. Addig egy alkalmas helyen viszont megállunk, életmentõ jellegû kávét inni, közben utolér néhány gyorslábú kolléga. Kisétálunk a városból, szõlõk közt megy az út, idén sikerül nem eltévednünk. Sokan választják a tanösvényt, mi maradunk a kicsúszkált út helyett a jelzésen, kicsit hosszabb, de kevésbé meredek. A reggeli hûvösben jólesik az emelkedõ, pihenésként Kerek repkény köveket nézeget, hátha talál valami érdekeset. Hegytetõ, kilátó, ellenõrzõpont. A ponton csokit kapunk, a kilátón pedig szelet. Utóbbi korlátlanul jár, de legalább nagyon szép, tiszta kilátás nyílik a Mátra, a Bükk és az Alföld felé is. Lent ismerõsnek tûnõ kontúrvonalak mozognak, mire leérünk, eltûnnek. A piros sávra visszatérve Tincát látjuk felfelé érkezni.

Séta Várkútig, közben megelõz VadMalac, mint a villám, sõt, az ismerõs kontúrvonalak gazdája is utolér, Vakond87 személyében. A paradoxont - láttuk Nagy-Egeden a kilátóból és mégis õ ér utol minket - feloldja, hogy közben megtalált egy geoládát. A ponton leülünk, beszélgetünk, közben megérkezik Tinca, aki rábeszél a hosszú távra, Repkénynek sem kell nagyon a lelkére beszélni, hogy jöjjön. :) Egyeztetünk a pontõrrel, a szervezést dicséri, hogy innentõl minden ponton tudnak az érkezésünkrõl. Induláskor Tibet húz el mellettünk, hegynek felfelé. Vakond87 még elkísér a Kövesdi-kilátóig, ahol is megint geoládát keres és talál, segítségünk kimerül a bámészkodásban. :) Ezután elbúcsúzunk tõle, megyünk tovább a Török-úton, észak felé a Bükk Kövei büszkélkednek sziklatömbjeikkel. Völgyfõ-háznál egy darab alma jár, elmajszoljuk, lesétálunk, az útra nem nagyon kell figyelni, visz magától.

Barát-rét végén átsétálunk, a Bujdosó-kõnél menetrendszerinti fotómegállást tartunk. Felsétálunk a dombtetõre, onnan irány a felsõtárkányi kisvasút pályája és a Varróház megálló. A pontõrök vízzel kínálnak, elmondják, hogy Felsõtárkányban valamiféle rétesfesztivál van, a hírre eléggé megéhezem. Repkény a ponton sülõ csirkeszárnyakat bámulja, éhségünket menet közben csillapítjuk valami kis étellel. Átkelünk a Bükk-fennsík lenyúló dombhátain, van belõlük néhány. Egy helyütt, a piros + jelet majdnem elveszítjük, jól elhagyja az egyértelmû földutat valami gazosabb csapáson, még idõben megyünk vissza, szerencsére. Kiérünk egy rétre, nem sokkal a piros sáv elérése elõtt, itt két éve hatalmas susnyás volt, idén ennek nyoma sincs. Rövid mûutas szakasz után jelzést váltunk, bámuljuk az erdõt, a környezõ hegyeket. Hosszú ereszkedés után elérjük a Les-rét elõtti részt, ahol is eldumálva az utat jól túlmegyünk a nem épp túljelzett elágazáson. Javítunk és máris kiérünk Les-rétre, kis csoportosulás piknikezik a rét végében, õk még nem a pont.

Nevezett pont ugyanis a Les-háznál van, itt jól belakmározunk zsíros kenyérrel és lilahagymával. (Talán itt jár az egyik legjobb zsíros kenyér teljesítménytúrán.) Leülünk, jóllakunk, majd lesétálunk Szarvaskõre, kimegyünk a fõútra és onnan fel a várba, jó meredek, csúszós, sûrûn járt úton. Fent megint csokit adnak, a várra jól kimegyünk, még mindig príma a kilátás a kis településre. Lemegyünk újra a faluba, az OKT-n pedig kimegyünk belõle, egész az Egerlátónak nevezett elágazásig (jó rég lehetett már, hogy innen látszott Eger). Kerek repkény egy erdõsebb résznél kiáll, amikor utolér, már sokadszorra az a kép fogadja, hogy Tinca épp kirázza a követ a cipõjébõl, én meg állok és magyarázok valamit. Itt jó elõre beharangozom, hogy rögtön elágazik a kék kereszt, ezért aztán jó messzinek tûnik. :)

Lekanyarodunk, ez már a jó hosszú célegyenes kezdete. Végigtrappolunk az erdõn, Agyagos-tetõnél érünk ki belõle, nagyon hangulatos alkonyati fények vannak és jó erõs szél. Az utolsó ponton még megkínálnak vízzel, megköszönjük, de nem kérünk. Végigkövetjük a mai útvonalat, a városból a Nagy-Egeden át a Török-út vonaláig, majd "valahol arra" a Felsõtárkány feletti hegyeken át. (Szarvaskõ pont nem látszik.) A hosszú egyenesen aztán visszatalpalunk Egerbe, a célban enni-innivalóval kínálnak, lerendezzük az átnevezést. A díjazásként járó sapkajelvények közül sikerül a hiányzót is összegyûjtenem. Tinca felajánlja, hogy hazavisz, nagy köszönet érte! Még biztonságos utat kívánunk neki (reméljük, kitalál Felnémetrõl), aztán irány a gulyás. Köszönöm a társaságot Repkénynek, Tincának és Vakond87-nek, valamint köszönöm a túrát a rendezõségnek, remélem, még sokszor részt tudunk rajta venni.

-Kékdroid-
 
 
Göcsej / Válicka teljesítménytúrákTúra éve: 20082008.09.08 17:23:21
Válicka 30

Régi túra, új névvel – ez ugrik be, amikor meglátom a lepedõt a túra nevével, amelyen a Göcsej gondosan felül van ragasztva Válickával. Kerek repkény a családból magával hozta édesapját és húgát, így négyesben nevezünk, díjat nem kérnek. A kapott itiner áll négy rubrikából a négy bélyegzõ számára, ebbõl kettõ a rajt és a cél, van fekete-fehér térképmásolat és egy szûkszavú, de eléggé informatív leírás. Kisétálunk Zalaegerszeg Csácsbozsok nevû részébõl, családi házak sorakoznak, nem sokat nézek 10 évnél régebbinek. Ráfordulunk egy erdei ösvényre, a jelzések meglepõen jól mutatják a meglepõen jó állapotú ösvényt. Azért van kivétel, szélesen mosolygok, amikor az élen haladva meglátok egy mûanyag jelzést egy farakás tetején lévõ rönkre erõsítve, rögtön a Rockenbauer emléktúra jut eszembe.

A társaság sorrendje hamar változik, Repkény édesapja ellép, maradok a lányokkal, Repkény testvérének hosszú idõ után ez az elsõ teljesítménytúrája, ennek ellenére egyenletes sebességgel menetelünk végig, alig néhány pihenõt tartva. Kiérünk az erdei ösvényen egy szõlõhegy gerincén futó útra, nemrég aszfaltozhatták le egy sávon, legalábbis úgy tûnik. Kelet felé majdnem egész Zalaegerszeg látszik, a bazitai TV-torony magasodik a város és a táj fölé. Sok az eladó hegyi kis telek, üdülõ, talán kevés idõ, energia jut rájuk. Nemsokára elhagyjuk a gerincet, erdei úton ballagunk tovább, szálas bükkök között, ezek Zalában a klímának köszönhetõen már 200-300 méterrel a tengerszint felett megjelennek. Fenyõerdõ váltja a bükköt, majd újra lombhullató. Egyre melegebb kezd lenni az idõ, még egyszer befûtenek odafent nekünk szeptember elején. Megint hétvégi telkek következnek, aztán már bent is vagyunk Nemeshetés kis településén.

Megtekintjük a mûszaki cikkek ideiglenes kirakodóvásárát – árokparton, pokrócról Sokol rádió helyett már DVD-lejátszó is kapható tán. Kisétálunk a faluból, fel egy dombra, a földúton meglátjuk Repkényék édesapját, kicsit gondolkodik, integetünk, mutatjuk, hogy a jelzés nem követi a dombhátat, hanem lemegy a szántó szélére. Lekanyarodik õ is, mind botorkálunk a nehezen járható, viszont példásan jelzett erdõszélen. (Lehet, hogy itt volt még út, de nemes egyszerûséggel beszántották.) Egy hirtelen kanyar levisz az erdõbe, a túloldalán Búcsúszentlászló van, az elsõ ellenõrzõpontot a kocsmában találjuk.

A pontõrök figyelmünkbe ajánlják a templomot, valamint a kocsmát, kérhetünk valamit a rendezõség kontójára – ez igen! Kólázunk, majd elbúcsúzunk és indulunk is. A lányok nem kíváncsiak a templomra, továbbmennek, én elszaladok megnézni. Impozáns, szépen felújított épület, kis parkkal. Jól lefotózom, benézek, aztán már futok is a többiek után, a falu utolsó házainál érem utol õket. Ennyi futás elég is az egész hétvégére, eszembe jutnak a Börzsöny emelkedõit/lejtõit járók, nem irigylem õket, nagyon meredek vidék az. :) Elérjük ugyanazt a dombhátat, amelyrõl nemrég letértünk, itt már teljesen nyílt az út, sülünk a szántóföldön, szerencsénkre viszont olyan erõs szembeszél van, hogy alig hallani egymás hangját.

A távolban a Corvinus IC robog Bécs felõl Pécs felé, sajnos nem sikerül lefotóznom, de vigasztal, hogy elég messze van ahhoz, hogy ne látsszon. Végre elérjük a szántó szélét, itt is van jelzés, igényes, mint eddig és ezután is mindegyik. Patak völgyében kanyargunk, majd megkerülünk egy meredek dombot és a háta mögött felkapaszkodunk egy mélyúton, ahol szinte áll a levegõ és egyre magasabb a hõmérséklet. Szépen fogy az innivalónk, számítunk a következõ pontra, de még igen messze van. Itt fõleg erdõben vagy annak a szélén visz a túra, szerencsénkre többnyire úgy, hogy pont kapunk árnyékot.

Megérkezünk lassan Csatárra, nyílt, frissen burkolt úton battyogunk, süti a talpunkat az aszfalt, amikor a következõ beszélgetés zajlik. Háttérzenének az „A csitári hegyek alatt” kezdetû népdalt dalolgatom, kedélyesen, Kerek repkény pedig azt mondja: „bár érnénk már a kocsmához, hülyére isszuk magunkat!”. Testvére válaszol: „én biztosan”. Az út szélén álló fa takarásából a beszélgetést végighallgató bácsik pedig leesett állal bámulnak. :) A kocsma sem várat magára sokat, pecsételnek és palackos jeges teát adnak a rendezõk, azért a kocsmába is benézek, veszek némi ropit, a pultos pedig készségesen teletölti vízzel az üres palackunkat.

Innen hivatalosan is két utat választhatunk: egy jelzettet, ami nehezen járható és egy jelzetlent (kiszalagozva), ami kicsit hosszabb, viszont nyílt terepen halad. Maradunk a jelzetten, egy ideig nagyon jó, aztán egy kicsit benõttre vált. Utána pedig valami elvadult vetés peremén baktatunk, nyílt úton, szó szerint nyakig a susnyában. Hardcore útvonalkövetés. Szerencsére az egész alig több, mint egy kilométer, amíg kiérünk egy földútra, amely bevisz minket Botfára. Botfáról egy életre megjegyzem, hogy sem árnyék, sem ivókút nincs, viszont fene hosszú falu, amelynek a végén meredek kaptatón kell felmenni a Karácsony-hegy vonalára. Ráadásul hátulról tûz a Nap.

Az elsõ adótoronynál megállunk pihenni, innen már szinte csak lefelé megyünk, kicsit elcsoffadtunk a sok nyílt szakaszon. Azért a lefelé vezetõ úton, a célhoz egyre közelebb kerülve kicsit felgyorsulunk, elérjük azt az elágazást, ahol reggel rákanyarodtunk a sárga kereszttel jelzett útra. Újra bemegyünk az erdõbe, újra elmegyünk a jelzett farakás mellett, Csácsbozsokon pedig a nyomós kútnál kicsit megmosdunk. Innen már csak pár perc a cél, a szervezõk nagyon kedvesek, nagyon örülnek nekünk (a 30-as távon 11 induló van), kérik, vigyük jó hírüket. A díjazás kitûzõ, a szolgáltatás pedig zsíros zsemle, paradicsommal és paprikával, valamint szódavíz. Príma. Bónuszként egy helybéli figura ott téblábol a rendezõség – és a beérkezõk – körül, azt hangoztatva, hogy õ gyalog leér Zalaegerszegrõl Nagykanizsára 4 óra alatt. Inkább idegesítõ, mint vicces, de valahogy elhallgattatják.

Nagyon jó túrát szerveztek, jól eltalált útvonallal, bõséges szolgáltatással, friss, követhetõ jelzésekkel. Ami kicsit hiányzott, az néhány plusz ellenõrzõpont, akár zsírkrétás megoldással. Köszönöm a társaságot Kerek repkénynek, édesapjának és húgának, vidám séta volt, épp elég hosszú egy késõ nyári hétvégére.

-Kékdroid-
 
 
Rockenbauer Pál emlékúton Zalában 130/70/40Túra éve: 20082008.08.30 12:03:18
Rockenbauer Pál emlékúton Zalában 130 km

Furcsa egy társaság ez a Zala Volán; Letenyére van meghirdetve a busz, mégis Nagykanizsára megy, nekünk ez kész szerencse. A nagy hõségnek köszönhetõen átalszom az út jó háromnegyedét, így Kerek repkénynek egyedül kell nézegetnie a tájat. A közvetlen járat révén természetesen a tervezettnél jóval elõbb érkezünk meg, az iskolánál viszont már így is találunk egy várakozó álláspontot elfoglaló Vasssalmost. A rendezõkre sem kell már sokat várni, hogy megnyissák elõttünk a Dr. Mezõ Ferenc Gimnázium kapuit, ezen várakozás közben viszont szörnyû felismerést teszünk: Repkény fényképezõgépe, amely nélkül amúgy egy lépést sem tesz, otthonmaradt. Így aztán, amint lecuccolunk és jól szétpakolunk, hárman nekivágunk a Dél-zalai metropolisznak, hogy Repkény neve napján kaphasson egy szép, sárga dobozú egyszer használatos, filmes gépet.

A küldetés sikeres teljesítése után eldöglünk a matracainkon, nézegetem a térképet, termünk pedig újabb lakóval gyarapodik, SzLA1 személyében, aki egy finoman cizellált és választékosan megfogalmazott kérdéssel nyit be a tanterembe. Ahogy tovább folytatjuk a túrára való mentális felkészülést (értsd: a Dél-Zala turistatérképpel legyezem magam), megérkezik Vándor Csillag, valamint Székelyvándor és társa és befoglalnak egy-egy helyet. Beszélgetünk, közben telefonon megtudjuk, hogy Vándorköszörûst nem üdvözölhetjük a túrán személyesen (logisztikai természetû gond támadt), -rafter-t viszont igen, de rá még kell várni egy kicsit. Addig is beszélgetünk Vándor Csillaggal, sõt, KuJoMi is megérkezik, elõrevetíti, hogy nagyon kemény túrának nézünk elébe. Nem is tudhatom, mennyire igaza lesz.

Estefelé fut be –rafter-, egybõl el is rángatjuk vacsorázni, találunk egy egész tûrhetõ árú pizzériát, ahol jól megtömjük bendõnket. Kivéve Vándor Csillagot, õ ugyanis hamburger helyett töltött pizzát kap, ebbõl alig eszik pár falatot, cserébe neki bõséges reggeli jut. Visszadöcögünk a szállásra, lezuhanyozunk (van melegvíz), aztán jól elhelyezkedünk és alvás. Nem túl sok, nehogy megártson, ráadásul nem is tudok elaludni, amíg nem teszem a kabátom a lábfejem alá, utóbbi ugyanis lelóg a polifoamról.

Reggel nem óra ébreszt (a sajátomat fél hatra állítottam, de kikapcsoltam, ötkor már mindenki fent van úgyis), hanem a „We’re not gonna take it”, SzLA1 kisrádiója jóvoltából. A kisrádiót nem szeretem, akárkié legyen, ezt a számot viszont igen, 1:1 az állás, egye kutya. Nagy nehezen talpra rángatom a félig kómás Kerek repkényt, összedobáljuk az úti felszerelést. Aztán a nevezni készülõ tömeget (kb. 50 ember, mindenestül) kikerülve elsétálunk kávézni. Még van négy és fél perc a rajtig. Miközben megkapjuk az éltetõ nedût, a mezõny elrajtol, ezt végig is nézzük, Vándor Csillag pedig ott vár ránk a rajtbélyegzõs embernél.

Így aztán hat óra valahány perckor vágunk neki a hosszú-hosszú túrának. Végighúzunk fél Nagykanizsán, a végtelen kerékpárúton Palinon. Kész az autópálya, tavaly ilyenkor még javában épült, ma már járható állapotban van, UAZ-nál kevésbé terepbíró jármûvel is. Végre elhagyjuk a civilizációt, átkelünk a 17-es vasútvonalon, az egykori Déli Vasút egyik ékességén. Homokos utat rugdosunk, nem túl könnyû haladni rajta, azért így is megérkezünk Zsigárdra, a helyi televízió lelkes operatõre felveszi, ahogy megkapjuk az elsõ ellenõrzõpont bélyegzõjét. Folytatódik a sivatag, egészen Hosszúvölgy széléig, itt a sivatagi érzés szinten tartásáról a Nap kezd gondoskodni, túlbuzgón.

Homokkomárom vegyesbolt/kocsma nevû fakultatív frissítõpontján (azért fakultatív, mert a túra rendezésének az égvilágon semmi köze hozzá) észreveszünk pár gyorsabb lábú sporttársat, valamint betagozzuk a csapatba Tincát, aki úgy látszik, nem akar kimaradni semmi szívatásból a nyáron. Elbeszélgetve kisétálunk a faluból, felballagunk egy huplira, aztán le Obornak határába. Majd megint fel, az oda-vissza szakasz külsõ végére, jó meredek, napsütötte úton. Folyik rólam a víz és ez még semmi. A gerincút már barátságosabb, mint a kaptató, erdõben, illetve annak a szélén megyünk, Oltárcon paradicsom helyett almát adnak, finomat, apró szemût. Mivel ide lefelé kellett menni, ideje újra emelkedni, szõlõhegy szélén ballagunk, a hasonló nevû ellenõrzõponton 9 perccel túl. A 9 percet onnan tudjuk, hogy ennyi telik el attól kezdve, hogy OT Ibolyáék szembejönnek, addig, amíg visszasietve a sárga sáv másik ágán megtaláljuk a kábé bokamagasságra helyezett bóját. Nagyszerû, most legalább újra borzolhatjuk az út mentén mûködõ favágók amúgy is labilis idegeit, harmadszor is elhaladva mûködésük helyszíne mellett.

Az út cselesen helyenként úgy halad, hogy pont ne kapjunk árnyékot, ennek a tetejébe valaki odafönt játékosan még feljebb tekerte a termosztátot, dõl rólam a víz, teljes testfelületemen. Sebaj, a többiek sem néznek ki sokkal jobban, kivéve Vándor Csillagot, aki valósággal megtáltosodik a hõségben. A nagy önsajnálatban azért próbálok odafigyelni az útra és a tájra. Tavalyhoz képest nem sokat változott, viszont sok mindenre új elemként csodálkozok rá, mintha tavaly másképp lett volna, sõt, mintha tavaly nem is láttam volna. Ilyen elem a rettenetes forró nyílt szakasz Hahót elõtt is. A falu határán leereszkedõ betonlapos út mellett új villanyoszlopok ácsorognak, a szürkésfehér beton szinte vakító, csakúgy, mint a párától fényes égbolt. Repkény elkezd kocogni lefelé az elsõ árnyas fáig, ott bevár hármunkat.

Végre Hahót. Eltépünk a kocsmába, itt legalább fél óra hosszú szünetet tartunk, belakmározunk a szolgáltatásként járó igen finom zsíroskenyérbõl és uborkából, vételezünk sok hideg kólát és szódavizet. Szükség is lesz rá, az a termosztát odafönt biztos el van kalibrálva, még mindig felfelé tekerik. Az indulás elõtti pillanatban toppan be –rafter-, nem tudni, hol elõztük meg, hiszen utánunk csak két futó indult ezen a távon.

Tovább gyûrjük a kilométereket és az itinert. A 74-es fõút keresztezése után egy terepjáró beterít az út finom, fehér porával, ropog a fogam alatt egy darabig. Aztán végre erdõbe érünk, az öröm nem tart sokáig, tipikus zalai szõlõhegyen bandukolunk, hol árnyékban, hol napon, de inkább napon. Repkény hívja fel a figyelmünket a Deák túrával közös szakasz kezdetére, Tinca rávilágít a K+ furcsán jelzett (kivágott rönkök út felõli végén van a jelzés) elágazására. Nemsokára Söjtör. Nemsokára. Hamarosan. Mindjárt…

Végre bent vagyunk, kicsit megint kint, aztán megint bent. A Deák-házban a mosdóban tudunk vizet tölteni, a pontõr mondja, hol keressük. Egy pihenõ sporttárs kérdezi, hogyan járnak innen buszok Nagykanizsára. Leginkább sehogy, Zalaegerszegrõl viszont már egész sûrûn eljuthat. A pihenõ után lebaktatunk a fõútra, ahol egy igen szimpatikus kocsmát meglátva Tinca általános fagylaltozást javasol, egyhangúlag megszavazzuk. Így a Méregház mellett elhaladva finom hûvös jégkrémet nyaldosunk, elõsegítve szervezetünk hûtését. Valahol itt térek ki egy jól eltakaró magaslesre, a futómû súrlódó alkatrészeinek kenése céljából, nem sajnálom a fülzsír állagú körömvirágkrémet. A boxkiállás után szaporázom lépteimet, hogy utolérjem a többieket, ezelõtt találkozom Csiba és GPSZoli duójával, akikkel már jó ideje elõzgetjük egymást. Repkényt, Vándor Csillagot, Tincát és még Siményi Mikit is végül egy fa árnyéka alatt találom (megvártak, mert nem értem volna utol õket, rohannak).

Szántó követ szántót, meg randa emelkedõk is vannak, mindenkirõl szakad a víz, kivéve Vándor Csillagot, aki még mindig élvezi a szaharai körülményeket. Pusztaederics elõtt egy önigazolós pontnál, amely a számos bóják egyike (azért a többes szám, mert ezen is van egy kétjegyû természetes szám, míg némelyiken nincs), találkozunk a pihengetõ Wolfkeryvel. Láthatóan õ sincs különösebben oda ezért a klímáért. A faluban reményteljesen tekingetünk körbe valamilyen kocsmahivatalt keresvén, ezt meg is találjuk, alig 50 méter plusz. GPS Zoli utánunk kiált, amikor látja a túra útvonaláról való nyilvánvaló letérést, Vándor Csillag válaszol neki: „Kocsmába, hát hova mennénk?!”. Bent találkozunk SzLA1-gyel, feléljük a kis csehó szinte teljes üdítõital-készletét. Ráadásul aránylag olcsón. Kint a kútnál tartunk némi mosdást, aztán elhúzunk, hegyre fel, a lélektani félútnak számító Rádiházát megcélozva. Tinca mutat rá a mai idõjárás fontos elemére: a felhõk folyamatosan körülvesznek, de felettünk nincs egy sem.

A vadonatúj ellenõrzõpontot, a szõlõhegyet és a meredek lejtõt végre magunk mögött hagyva érjük el Rádiháza nem túl méretes települését. Papírforma szerint játszóteret kell keresni, sportpálya van inkább, meg egy libikóka; az itteni ponton megint kenyér, zöldség, víztöltési lehetõség, de mivel vizünk van rengeteg, utóbbit nem használjuk ki. Cserélek zoknit, késõbb derül csak ki, hogy káromra (szép vízhólyagtenyészetet alakítok ki). Elücsörgünk egy ideig a fûben, örülünk, hogy a fenti párarengetegbõl egy egységesebb felhõ is kialakul, így végre csak 30 fok van. Alig fél órányi pihenõ után újra útra kelünk, irány Szentpéterfölde, ahová kávészünetet irányzunk elõ. Visszakapaszkodunk a szõlõhegyre, majd végre irány az erdõ, enyhén csepegni kezd az esõ, azon morfondírozunk, milyen kényelmetlen is lenne az egész napos fõlés után éjszaka ronggyá ázni. Szerencsére az utóbbi nem következik be. Siményi Miki mesél a Torockó és Jókai túrák látnivalóiról, egészen meghozva a kedvemet hozzájuk. Szentpéterfölde elõtt az erdõ végénél hosszabb kiállást tartunk, a többiek elhúznak, fáziskéséssel követjük õket. Megismerem a vidéket, tavaly ugyanitt tehéncsorda legelészett. A rét funkciója a jelekbõl ítélve nem változott semmit, a szögesdrótot is ugyanott találjuk.

A faluban pedig ugyanaz a kocsmáros, ugyanabban a kocsmában, ugyanazzal a 60-as évekbõl itt felejtett berendezéssel. Ha csatos Bambit kérnék, talán még azt is kapnék. A kávé is szinte ugyanaz, mint tavaly volt. Lehuppanunk egy padra, elkortyoljuk a langyos löttyöt, sok van még hátra, erõt gyûjtünk hozzá. Tovább már sokan indulunk, eddigi négyesünk kibõvül Siményi Mikivel, Csibával és Zolival, és ha nem is szorosan együtt, de egy laza alakzatot tartva haladunk így egészen Bázakerettyéig. Ahogy elhagyjuk a falut, az egyik portától egy néni kiabál, hogy merre visz a helyes út, kedves. :) Elsétálunk a temetõ, a kisvasút szárnyvonalának végállomása, majd az épp felújítás alatt álló vadászház mellett, újra erdõ, újra emelkedõ út. Menetelünk a sötétedõ ég alatt, hol beszélgetünk, hol csak lépteink zaja zörög bele a csendbe. Bója követ bóját, néhol megpihenünk, majd hosszú erdei úttaposás után kibukkanunk Lasztonya szélén (Kámaházi erdészlak v. m.) egy nagyon leülésre csábító farakásnál. A társaság nagy része innen hamar továbbáll, Repkénnyel még egy kicsit maradunk töltekezni, cipõt, bakancsot igazítani. Ezek után a nagy szél miatt (na és persze az északnyugatról látszó villámlás miatt mi is tovasietünk. Annyira, hogy nem sokkal a Torhai-forrás elõtt sikerül is utolérni õket, a forrásnál legalább valamennyi víz csepeg.

Irány Lispeszentadorján, itt megint jól leülünk, rögtön az üdvözlõ tábla alatt. Egész addig ülünk, amíg fel nem villan Bázakerettye közelsége és botfeltartással szavazunk az indulás mellett. Eme falu az emlékeimben és reménykedõ fantáziámban azonosan egyenlõ egy csésze forró kávéval és egy nagy pohár kólával, így egymás után. Addig viszont szépen cseperedõ vízhólyagjaimat sétáltathatom egy darabig. Elõször némi aszfaltrugdosás, aztán egy kellemetlenül beszántott út, ami ráadásul emelkedik is. A szántásnak elég hamar vége szakad, jön a susnya, jön a távvezeték nyiladéka, jön a lejtõ, távvezeték el valamerre, már bent is vagyunk Bázakerettyén, a magyar olajbányászat õshazájában. Végre. A pont nem a tavalyi helyen van, hanem egy jóval lentebbi kis kocsmában, ahol a következõ események zajlanak le: megiszunk Repkénnyel egy-egy kólát; a pontõr Tincát, Repkényt és jómagamat megszán egy-egy kolbászos szendviccsel; Vándor Csillag kivág magából egy tenyérnyi vízhólyagot, fél vödör vizet kilöttyintve belõle sokak nagy ámulatára; Siményi Miki reményvesztetten várja, hogy összekaparjuk magunkat és induljunk.

Fontos momentum, hogy a pontõr jelzi szándékát a továbbjövetelre velünk 1:00-kor, amikor is megérkezik a leváltója. Továbbá fontos, hogy elmutogatjuk neki a térképén (ez ránézésre velem lehet egyidõs), hogy merre is az arra (K+ Kistolmácsig, kék sáv Palinig, ott meg jobbra). Ez gyanús, mert egyfelõl elvileg kellene, hogy legyen nála egy 40 km-s résztávról itiner, másfelõl annyira azért nincs sok jelzésváltás, hogy túl sokat kell belõle megjegyezni. Kicsit furcsa a stílusa, elmondja, hogy futni fog, elkezd ugrálni, kicsit mintha be lenne rúgva. Pedig nincs szegény… Egyelõre azonban hagyjuk függõben ezt a szálat, majd késõbb folytatódik.

Valamikor elindulunk tovább, elhagyjuk a kéket a Budafa felé vezetõ K+ kedvéért, az arborétumnál megvárjuk Siményi Mikit, aztán bevesszük magunkat a sûrûbe. Nagyjából az maradt meg bennem errõl a részrõl, hogy úgy megyünk le Kistolmácsra, hogy közben majd’ folyamatosan felfelé talpalunk. Végül aztán kibukkanunk a kisvasút végállomásánál, a Kazár-forrásnál össznépileg vizet töltünk. Jobb is, hogy itt pihenünk és nem Kistolmácson, mivel a ponton elképesztõen részeg arcok ülnek és viccesnek szánt megjegyzésekkel szórakoztatnak bennünket. Odébb tûzoltóünnepség zenéje kiabálja szét az éjszakát, megihlet néhányunkat a zene, Tinca kis örömtáncot lejt, Repkény RP-130 remixet készít. A vigasságnak nincs vége, a faluban még egy házból hangos üvöltözés és egy ordító rádió szól. Itt sem lennék szomszéd. Átkelünk valami dombon Borsfa felé, felébresztjük a szundikáló Wolfkeryt, pedig volt neki beállítva ébresztõ, nekem itt van egy nagy mélypont a falu elõtt, csak dobálom a lábaimat egymás után. A buszmegállóban Repkény rázuhan a padra, elég rossz bõrben van, a többieknek intünk, hogy menjenek nyugodtan, ez a megálló nem egyszerû erõgyûjtõ pihenés.

Pezsgõtabletta, ropi, mindenféle szilárd ételnemû kerül terítékre, egy kis szõlõcukor, fél óra pihenõ. Utóbbi lehet, hogy több. Innen felkelve (Vándor Csillag lealázta szegény vízhólyagjaimat, ezért extra gyorsan kezdenek növekedni) kicsit még sántikálunk, átsétálunk Valkonyára, motivációnkat a várható lakoma javítja. Amire átérünk, el is tehetjük a lámpákat, megvirradt. A háznál barátságos pontõr, elsõrangú ellátás, kérdezõsködés a többiek felõl (48 indulóból eddig kb. 6 feladó, de nem tudják biztosan; a leggyorsabb sporttárs már rég beért, a többiek már rég eltûztek). Közben elfut a ház mellett Csiba, mögötte szorosan a pontõr, kiabálunk utánuk egy ideig, amíg rájönnek, itt kell keresni a pontot. A valkonyai pontõr kérdezgeti bázakerettyei társát, hogy hány 40-es induló volt, hol van a 6-os számú, értelmes választ nem kap. Az útra kelt pontõr vigyorog, mint a vadalma és egészen össze-vissza beszél, kezd megint gyanús lenni, hogy talán részeg.

Beérkezik GPS Zoli is, lassan viszont mi útra kelünk. A futós pontõr ránk száll, amikor Csibával utolérnek, mögöttünk marad, mondván, nincs térképe, de majd jól követ minket. Miért nem kérdezi meg, hogy jöhet-e velünk, gondolkodom magamban, engem nagyon zavar, hogy azt magyarázza, mennyire ismer itt mindent, közben ott szuszog a hátam mögött. Viszont valamivel lassabb nálunk, kezd lemaradni, leülünk egy magaslesnél, pihenünk, amikor jön és csont nélkül elkanyarodik dél felé, utánaszólunk, hogy arra nem lesz jó.

Ez hiba. Odajön, elkapja a kezembõl a térképet, azt magyarázza, hogy a K+ az országos kéket jelöli (ja, meg a piros háromszög is), nem tudom, milyen kék keresztrõl beszél, arra nincs is turistaút, viszont ha kitartóan megy, elõbb-utóbb eljut a horvát határra. Repkény végtelen türelemmel elmondja, hogy õ emlékszik erre a rétre, a helyes út kijön az erdõbõl, a csapáson átkel a réten és a csapás egyenes folytatásánál kell bemenni az erdõbe. Ha nem tetszik a csapás, ki lehet kerülni szekérúton és ugyanúgy be az erdõbe. Van jelzés is, de talán télen festhették, mert nem látszik a lelógó lombozattól. Erre a válasz: arra biztos nincs. Vállat vonunk, elindulunk, bemegyünk, mit tesz Isten, ott a jel, valamint az út a következõ huplira.

Ezután csak szépen csendben menetelünk. Saját tempóban. Néha megjegyzem, milyen szép itt ez a fa. Kerek repkény fél perc után válaszol, hogy a nap is jól süt. Tartalmas társalgásunk közben észrevesszük, hogy egyre inkább nem kívánt útitársunk egyre messzebb kerül, majd annyira lemarad, mint a borravaló. Ha másképp állt volna hozzá a helyzethez, ti., hogy nem nagyon van képben, akkor szívesen segítenék, de ez a viselkedés hihetetlen. A tudat, hogy ott van mögöttünk, és akár utol is érhet – hiszen futni indult – komoly sebességnövelõ. A híres hét dombot aránylag gyorsan vesszük, Obornak elõtt engedünk öt perc pihenõt, aztán tovább. A ponton megkérdezzük, hogy Vándor Csillag mikor ért ide, mert csak az õ rajtszáma jut Repkény eszébe.

Összeszedjük magunkat, irány az utolsó domb. Valahogy felkaptatunk, beszélünk egy kicsit Csibával, aztán õ ellép, mi elmajszolunk egy-egy almát. Homokkomárom kegytemplománál lehuppanunk pihenni, közben egy gyönyörû németjuhász somfordál hozzánk, szagolgatja a táskámat. Aha, valóban van még egy szendvicsünk, lelkesen befalja. Amikor viszont jön a pap, odasiet hozzá is. :) A faluban tartunk még egy reggelizõs szünetet, a kocsmában kávét, a boltban ennivalót veszünk, szintidõ van bõven, különben is, éhesek vagyunk. Hosszúvölgyig, sõt, Zsigárdig énekelgetünk, mikor mi jut eszünkbe.

Zsigárdmajoron jéghideg tea a jutalmunk, ezzel adnak erõt a hátralevõ bõ hét kilométerre. Kell is, mert a termosztátot csesztek megjavítani, kezd megint cudarul meleg lenni. Átkelünk újra a vasúton, Palinban vár a hosszú, egyenes, unalmas, szinte teljesen árnyékmentes kerékpárút. Jár erre néhány békésen kerekezõ honpolgár, van, aki kevésbé bámul meg. Az autópálya felüljárója alatt leülünk pihenni, amikor egy enyhén ittasnak tûnõ biciklis rajtunk elbambulva teljes lendülettel nekicsattan oldalról a fémkorlátnak, de nem esik el. Újra elindulnia elég nehézkes, nagyon kicsi a pedál, amit el kell találni. A mosoly az arcunkra fagy, vagyis inkább sül, amikor kilépünk a napra. Odébb, megint árnyékban tartunk egy utolsó pihenõt, aztán végre beérünk Kanizsára, elhagyjuk a jelzést, felérünk az iskolához. Az utolsó 20 métert sikerül befutni, bent gratulálnak, én is gratulálok személyesen mindenkinek, akinek csak tudok és itt internetesen, akinek ott nem tudtam. Kicsit beszélgetünk még Ibolyával, Mikivel, KuJoMi-val, Wolfkeryvel, illetve mindenkivel, aki még ott van, majd lezuhanyzunk (nincs melegvíz, de nem is kell). Repkény szülei eljönnek értünk, az úton nem vagyunk valami beszédesek, eldõlünk és alszunk Lentiig.

Még egyszer gratulálok mindenkinek és nagyon köszönöm a társaságot azoknak, akikkel együtt mehettem, osztozhattam a vidámságban és a szenvedésben. :) Jó túra volt, végeredményben jó rendezéssel, sokáig emlékezni fogok rá.

-Kékdroid-
 
 
Együtt a Magyar Családokért / Összefogás tt. a Mátrában / Via DolorosaTúra éve: 20082008.08.26 20:08:49
Irány Markaz 45É - Via Dolorosa

Szurdokpüspöki, nevezés. Itiner, mókás szövegezéssel, távadatokkal, térképvázlattal, helytörténeti kivonattal. Ismerõsök a rajtban, Tinca, Nagy Attila, DJ_Rushboy, Vasssalmos. Sok ismeretlen is. Mindnyájan a hosszútávon, mindenki örül a dinnyének, páran az energiaitalra is rávetik magukat. Hívjuk Vándor Csillagot, Cam Mogót, nem járnak közel, aztán úgy döntünk, indulunk, erre biztatnak õk is és a pontõrök is. Elhatározásunkat segíti a pont környékére érkezõ, nem enyhén zajos mulatócsoport. :) Nekivágunk hát az éjszakának. A sok esõ ellenére egész enyhén sáros csak a terep és ez érvényes marad az egész túrára. Ráadásul a felhõk is eltávoztak más tájakra, élvezhetjük a csillagok és a hold fényét. Ez az út követéséhez még elég is lenne nyílt helyeken, de a jelzést – és néha az utat – keresni már kevés. Mivel nem találtam otthon tartalék elemet, tölteni meg elfelejtettem, édesapámtól kuncsorogtam el a kézilámpáját, így csak egy botot tudok vinni, a lámpa fényereje viszont bõven kárpótol ezért.

Tehát némi várakozás után elindulunk, felkaptatunk a Diós-patak feletti szekérútra, amikor hátunk mögül tompa puffanások hallatszanak. Tûzijáték fényeit pillantjuk meg, valahol a Cserhátban. A hegyek akusztikáját dicséri, hogy akkor is hallatszanak a puffanások, amikor már bõven bent járunk az erdõben. Elhagyjuk a Múzsla felõl érkezõ piros sáv elágazását, sétálunk az éji erdõben, bámuljuk a hegy holdfény vetette árnyát. Kiérünk egy magassági pontra, kicsit továbbsétálunk, Hatvan és a környezõ falvak fényei látszanak a messzeségben, fantasztikus látvány így messzirõl, éjszaka. (Nappal sem csúnya város Hatvan, nem azért. :)) Innen egy kicsit még kanyargunk a gerincen, aztán valami kitalált útszerûségen lecikkcakkozunk az aktuális patak völgyébe. A kitalált út nagyjából azt jelenti, hogy valaha valaki, amikor kijelölte a zöld sávot, toronyiránt levitte a jelzést. Azóta fordult párat a világ, az erdõ elkezdte visszahódítani a környéket. A turistaút pedig – még – próbál a helyén maradni, több-kevesebb sikerrel. A patakon könnyen átugrunk, elkezdünk kúszni János vára oldalában felfelé. Itt elõznek valahol meg Nagy Attiláék. Hamar felkapaszkodunk az emelkedõ maradékán, innentõl össze-vissza vezetnek a jelek az erdõben, olyannyira, hogy elveszítem a maradék irányérzékem és csak azt észlelem, hogy lassan, de biztosan megyünk valamerre a fák között szlalomozva.

Az út határozott emelkedésbe kezd, amikor elfogy az út, utóbbi akkor is megmarad. Sziklákon, gyökereken lépdelünk, szinte ugyanolyan a helyzet, mint bõ két hete, másutt. Azért rendes utat is jelöltek ki a jelzés egykori kitalálói, széles dózerút vezet holdsütötte irtás szélén, ezen közelítjük meg a Hidegkúti turistaházat. Egész sokan összeverõdünk erre a szakaszra, ahogy ballagunk a széles úton. A hosszútávosokon alig látszik a fáradtság, minden látható erõlködés nélkül mennek meglehetõsen fürgén. A turistaház (sõt, házcsoport) nagyon szépen gondozott helyen áll, a pont nem a házak egyikében vár ránk, hanem egy kis pavilonban, olajlámpások segítenek rá a világításra, tészta és tea a menü. Ritka, hogy egy túrán az elsõ ponton már meleg ételt adjanak (tudom, hogy a nagytávosok miatt van így), nagyon jólesik a kései vacsora, ráadásul finom is. Induláskor a pontõrök ellátnak pár tanáccsal az útvonalat illetõen.

Elhúzunk az éjszakában, frissen, jóllakottan. Erdõben vezet az út, sok nem marad meg belõle, csak annyi, hogy a középiskolai emlékeket tárgyaljuk meg. Egyszerre füttyszó hangzik balról, Nagy Attiláék közül jelez valaki, hogy bizony a jelzés elkanyarodott egy ideje. Köszönjük most is, ki tudja, mikor vettük volna észre a tévedést. :) Ez az utóbbi még párszor megismétlõdik a közeljövõben: megyünk valamerre és kiabálnak, hogy nem arra. :) Egy helyen egészen messzire túlmegyünk, sátrazókat látunk, aztán kezdünk magunktól is rájönni, hogy valami nem stimmel, amikor megint felhangzik a füttyszó. Visszamegyünk a helyes útra, elhaladunk egy kunyhó mellett, teljesen olyan, mintha egy mese illusztrációja lenne. Rémmeséé. Késõbb kiérünk a bagolyirtási mûútra, szemem-szám eláll a kilátástól, amely dél felé nyílik. Rengeteg falu fénye világít fel hozzánk, valamint Gyöngyösé és még ki tudja, melyik távolabbi városé is. Nincs pára, nincsenek felhõk, a távolban talán Heves és a jászsági városok sejthetõek, felettük és felettünk a csillagos égbolt. Aztán beérünk az erdõbe, majd elhagyjuk az országutat Bagolyirtás felé. Végigsétálunk a kacsalábon forgó üdülõházak mellett, majd elhagyjuk a települést. Itt sem jártam még eddig, ezt a hiányosságot most legalább részben sikerül pótolni. Innen már hamar átsétálunk Mátraszentimrére, sûrû erdõben, de nagyjából szintben. Itt vár ránk a második ellenõrzõpont, a csokinak különösen örülök, az mindig finom. :) Kis pihenõ után lépünk tovább, immár Attiláék társaságában. Az idei Téli Mátráról ismerõs úton érjük el Lajosházát, néha beszélgetve, néha viszont csendben, csak lépéseink zaja zavarja meg az erdõ csendjét.

Közben mindenféle feltûnés nélkül lassan kivilágosodik, ahogy Lajosháza elérése elõtt lesietünk a meredélyen a patak mellé. Kõhídon kelünk át, jobbra elhagyjuk a kisvasút jelenlegi végállomását (nincs sok hír arról, hogy éppen most hogyan halad a vonal meghosszabbítása), majd beérünk az újabb pontra. Tincát még épp itt találjuk, kérdezi, mikor indultunk, majd elhúz hegynek fel. (Remélem, nem tõlünk ijedt meg. :)) Itt is dinnyét adnak, ez kicsit kásásabb, de jó hûvös, édes. Elmajszolunk egy-egy szeletet, nem pihenünk olyan sokat, nekivágunk a Kékesig tartó masszív emelkedõnek. Mátraháza eléréséig egész szépen kivilágosodik, ahogy talpalunk fel a meredek ösvényeken, elsétálunk a Bükkfa-kút mellett, melyet egész véletlenül egy vénséges vén bükkfa jelez. A faluval azonban még nem ér véget a mászás, az OKT-n talpalunk innen a Markazi-kapuig. A kékesi út mentén, majd letérve az erdõbe jutunk ki Veronika-rétre és az esõházban szépen berendezett pontra. Ezúttal fokhagymás-zsíros kenyeret adnak teával, korlátlanul (a nem épp alacsony nevezési díj a szolgáltatásokban vissza is jött), leülünk reggelizni. Kicsit álmosodunk, hiába, hogy nem gyalogoltunk egész nap elõtte. Evés után már „csak” fel kell jutni Kékestetõre. Egész sokáig megyünk megállás nélkül, az emelkedõ végéhez közeledve viszont muszáj párszor kifújni magunkat.

Az ország tetején tartunk egy pár perces fotózást, jó erõs hajnali szél süvít, megmozgatja a masszív adótornyot is, Repkény videóra is veszi az oszlop lengését, ahogy egyik kábel a másik után tartja vissza az építményt. Egy sporttársat veszünk észre, nagyon a zöld sáv felé tendál a mozgása. Szólunk neki, hogy ez a zöld sáv még nem az a zöld sáv, amely levisz majd Markazra. Megköszöni, elhúz keletnek. Mi még megszavazunk egy kávészünetet, behúzódunk a szél elõl a síház teraszához, majd a termoszból vett forró vízzel készítünk egy-egy adag instant kávét, a hatása egész sokáig kitart. :) Lefelé utolérjük az imént bizonytalankodó úriembert, innentõl végig együtt megyünk. Érintjük az ismerõs pontjait a Mátra gerincének, Sötét-lápa-nyereg, Sas-kõ, Disznó-kõ, majd a Markazi-kapu következnek sorra. Az utolsónál végül lekanyarodunk a cél felé, ereszkedünk lefelé, az idõ közben egészen esõre kezd hajlani. Sõt, egy kis esõ megpróbál még ránk ijeszteni, nem túl sok sikerrel. :) A Mária-képesfánál az utolsó ponton néhány pihenõ sporttársat találunk, úgy tûnik, hogy az éjszakai távon vannak. Pecsétet kérünk, majd nekilátunk az utolsó néhány kilométernek.

Belemerülünk a beszélgetésbe, olyannyira, hogy egy kellemes gerincútról elfelejtünk lekanyarodni, megnézzük, mi van a végén. Mivel jelzés nincs, ezért inkább visszamegyünk, megint elered az esõ mielõtt újra elérjük a jelzett ösvényt. Jól benéztük, de idõnk, mint a tenger, úgyhogy nem zavar ez a kis kavarás (a közvetlen egri busznak most intek búcsút lélekben… :)). Leereszkedünk egy egész hangulatos patakvölgybe, vadászházat kerülünk a kényelmetlenebb úton, végre megpillantjuk a falut, mögötte hátteret a Markazi tó, a Mátrai Erõmû, a lignitbánya és az azon túl elterülõ Alföld szolgáltat. Nekem tetszik. :) A füves út után egészen szinte megváltás az aszfalton menetelni, leérni a templomhoz. Itt pedig elkanyarodunk balra. Nem tévedés, Kedves Olvasó, egész a Markaz szélét jelölõ tábláig fel sem tûnik, hogy valami nem stimmel. Szegény útitársunk is csak les, hogy vajon miért nem jutott eszébe, holott már járt Markazon, ha mást nem, akkor, amikor elindult tegnap. Sebaj, visszasétálunk, közben szembejön a busz, amit nem lett volna rossz elérni. Amikor elsétálunk a templom elõtt, Repkény továbbénekli a miseéneket. Ügyes. Immár a helyes útra térve bemegyünk végre a célba.

Kapunk oklevelet, pontgyûjtõ füzetet, gratulációt helyben, kitûzõt postán ígérnek (azóta is várjuk türelmesen). Utóbbit azért nem tudnak adni, mert túl sokan voltak. (13-as és 14-es rajtszámmal indultunk el, meg nem elõzött senki ezen a résztávon, inkább mi elõztünk. Lehet, hogy ekkora érdeklõdésre sem számítottak?) Találkozunk néhány ismerõssel, Siményi Vili, Tinca, DJ_Rushboy, Vasssalmos, vannak bent a célban, nem számolva az alvókat, akikkel nem találkozunk. Eszem egy tál lecsót, a néni megmelegíti a kedvemért, mert már kissé kihûlt. Repkény nem kér lecsót. Megeszem, beszélgetünk még egy darabig, majd kiballagunk a buszhoz. Abasáron ez még vagy háromszor lefullad, a sofõr úgy próbál elindulni, mintha egy tojás lenne a gázpedál és a talpa között, amelynek nem szabad eltörni. Egerben még vár ránk négy-öt kilométer séta, amíg kellemesen elfáradva hazaérünk.
Az éjszakai résztáv útvonala szerintem igen jól eltalált, kétszer nagyobb emelkedõ szakasz és köztük két nagyobb lejtõ szakasz váltotta egymást. A rendezõk a Szigethalmiaktól megszokott módon kedvesek voltak, az itiner minden lényeges dolgot tartalmazott. Köszönjük a túrát, gratulálunk mindenkinek, mindegyik távon!

-Kékdroid-
 
 
Buda HatáránTúra éve: 20082008.07.08 20:34:28
Buda Határán 25/B - pontõrködéssel

Lebotorkálunk a szolnoki vonatról, fél nap sem telt el azóta, hogy ugyaninnen, a Keletibõl elindultunk a Sóútra. Kerek repkény és én Adyligetet célozzuk meg, volt szobatársam visszatér a kollégiumba, Tinca pedig Budatétény felé indul. A metróról villamosra pattanunk, keresünk egy boltot, ami vasárnap kora reggel is nyitva tart. Budagyöngyénél sikerül feltölteni készleteinket, szalámi, virsli, kenyér, paprika, csoki alkotja az ellátmányt a hosszú õrködésre. Kirándulásra készülõ nyugdíjascsoport tölti meg a 63-as buszt Hûvösvölgyben, lehet, hogy nem értik, miért nézünk ki úgy, ahogy kinézünk. :) Adyligeten jól körbenézünk a játszótéren, indulási idõt írunk, igazolásképpen fotózunk, rajtolunk. A szalagozásra szavunk sem lehet, nem kell nézni az itinert, hogy tudjuk, melyik utcákon kell kanyarogni. Kútnál töltünk sok-sok vizet, hogy legyen mivel kihúzni délutánig. Borjú módra bambulok a sok új kapura, nem egy lepukkant környéken járunk, a gazdagság mellett viszont észrevenni a magas kerítést, a kamerákat, nem beszélve a jellegzetesen nagyfokú igénytelenségrõl. Utóbbit bizonyítja az erdei földút elején leborított sitthalom - is.

Még a Remete-szurdokba való leereszkedés elõtt körülnézünk egy-egy jó kilátású ponton, a Hármashatár-hegy, János-hegy és rajta, elõtte, körülötte a város, alattunk Pesthidegkút, Máriaremete. Némi susnyában leereszkedünk a völgybe (már ez is szurdok? :)), énekelgetõ, kutyasétáltató ember ballag az úton mögöttünk. A Remete-hegy emelkedõjén slamposan felbattyogunk, kinézünk egy szimpatikus helyet ott, ahol a két ösvény - a jelzett és a másik - összeér, nehogy valaki emiatt anyázzon, hogy másutt ment fel és kihagyta pontunkat. Nem beszélve arról, hogy egész jó a kilátás és itt tudunk csak a forgalom akadályozása nélkül leülni, aránylag vízszintes talajra. Leterítjük a számomra a hétvége szimbólumává váló habkönnyû fekhelyet, nekiállunk a reggelinknek, a hangyák pedig nekünk. Elõbbi hamar elfogy, hangyából viszont végig van utánpótlás, akárhová is helyezzük át õrhelyünket. Evés után elbóbiskolunk, elvégre van még idõ nyitásig, vagy mi. Ehhez képest az elsõ túrázók ébresztenek, nem sokkal pontnyitás után, még szerencse, hogy Andrew79 adott TTT-s molinót, így láthatja mindenki, hogy nem csak úgy fetrengünk a hegytetõn. :)

Kicsit kapkodva pecsételek, Repkény visszadõl aludni, néhány megszakítással ezt teszi a nap során, én is düledezek, jó nagy feliratot szerkesztek egy A/4-es lapra: "Ébressz fel!". Ennek köszönhetõen aztán néhány átbóbiskolt perctõl eltekintve végig ébren maradok, számolom a hangyákat, elég hamar ráunok. Ezután kitalálom, hogy a résztvevõket fogom számolni, de vagy elfelejtem, vagy eltévesztem a számolást. A kirándulókat/sétálókat/kéktúrázókat is számolnám, de oly kevesen vannak, hogy egyszerûen nincs kit számoljak. Bekenem Repkény lábát és a sajátomat is szúnyogriasztó csodaszerrel, hátha távoltartja a hangyákat. Diadal, egyre kevesebb mászik ránk. Hirtelen ötlettõl vezérelve bekenem a szivacs széleit is. Príma. Néha jön egy-egy elcsigázott ember, a kupásokat a karikás szem különbözteti meg a nem kupásoktól. Illetve az, hogy néhányan ismeretlenül is ismerõsként köszöntenek. :) Déltájban áthelyezzük három méterrel a pontot, mert az elsõ helyen kezd túl erõs lenni a napsugárzás. Várunk tovább. Az elsõ 50-es túrázók ekkortájt érnek hozzánk, jó nehéz a túra eleje, fõleg ebben a hõségben. Jönnek ismerõseink is szép számmal, pár szót váltunk mindenkivel, aki megáll.

A Nap pedig lassan elvándorol nyugat felé, Repkény felébred, eszegetünk, beszélgetünk. A résztvevõk sûrûsége tovább csökken, megjelenik Tibet és VadMalac, Jazzkedvelõ, majd a végén Sánta Kutya (SK). Még várunk egy kicsit, hátha megjönnek Moiwáék. Hátha. Töprengünk. Már zárni kellett volna egy ideje. Még töprengünk. Öt óra van, írunk egy üzenetet, összeszedjük magunkat, indulunk. Illene még idõben beérni, nem a teljesítés motivál annyira, mint inkább az, hogy még emberi idõben érjünk Vándorköszörûshöz. Nem kis lelkiismeret-furdalásom van, de muszáj menni, reménykedem, hogy Moiwa és DJ_Rushboy - a két seprû - megérti. Repkény kilép, én pedig követem, igyekszünk nagyon haladni, persze egy futó röhögve otthagyna, de a tõlünk telhetõ maximumot préseljük ki magunkból. Célunk a pontokat legkésõbb záráskor elérni - ez éppen sikerül is. Le Remete-hegyrõl, át Budaligeten, végig a patak melletti ösvényen, még elérjük a pontõröket. Indulás Kálvária-hegyre. Kapaszkodunk, izzadunk, mint hat másik. Aztán visszafordulunk, csodaszép a panoráma. Nem egy csúnya helyen voltak egész nap Vajonmerréék, az egyszer biztos. Kapunk pár szem cukorkát, ezzel foglaljuk el magunkat a gerinc enyhén susnyás útján.

Végre elérjük a Tök-hegyet, legális a Kék szerpentinjének a levágása, sõt, az a kijelölt útvonal. Rozália téglagyárnál eszébe jut Repkénynek, hogy Õ is járt már a környéken, méghozzá a Beacon. :) Talán éppen ezért elkezd szaladni. Így gyorsan elérjük a soron következõ pontot, szörpöt szürcsölünk és lecsapunk a ropira. Egy poharat meg is töltök sok szál sós rudacskával, eleszegetjük a soron következõ, szép kilátású, de nagyon susnyás egy kilométeren. Elhúz egy Desiro motorvonat Esztergom felé, még mielõtt elérnénk Ürömre. A dzsungel után, a lámpás átkelõnél utolérjük Jazzkedvelõt, együtt töltünk vizet a kék kútból, mosakszunk. Majd kaptatunk fel mindenféle utcákon, egyre meredekebben a hegyre. Erdõt érünk el, sûrû aljnövényzettel, szalagozás nélkül esélyünk sem lenne eltalálni itt. A távvezeték után nem sokkal bukkanunk fel a tanösvényen, hirtelen hangulatváltás van az úton, élvezem a fenyõerdõt, a tekergõ csapást. Igazoljuk magunkat, rövidesen újra házak között baktatunk. Kõbánya, kedves pontõr, kedvünkre vehetünk barackot, meggyet, vizet, amennyit csak akarunk. :)

Feltöltõdve energiával futunk neki a hátralévõ etapnak. Nagyon jó lenne már beérni. Egyre szellõsebbek a házak, fantasztikus innen a kilátás a nagyvárosra és a felette tornyosuló hegyekre, vagy ha elõre nézünk, akkor a naplementében sütkérezõ Kevélyekre. Elérjük a piros sávot és rosszfelé fordulunk rajta, szerencsére hamar kapcsolunk, hogy épp Csillaghegyet vettük célba. Jelzésünk eltér a Kevély (majd Dömös, Dobogókõ, Kopár-csárda, Budaörs :)) felé, mi a szalagozást követjük szorgosan. Nem sûrûn fotózunk, a rövidesen elkészülõ, impozáns Megyeri-hidat azért jól megbámuljuk menet közben. Végre elérjük a kilátót, fel lehet rá menni, csak nem könnyû, nem most próbáljuk ki. Következik a kereszt, elõttünk-alattunk Békásmegyer, utunk a szalagokat követi és követi és követi és valahogy valami kõbányában vagyunk, vagy hol. A szalagok meg eltûntek. Pedig voltak és egyértelmûen erre hoztak. Térképet, itinert vizsgálunk, de már nagyon eljöttünk, nem kapaszkodunk vissza. Inkább átmászunk a szögesdróton (Kaland! Játék! Kockázat! :)) és észrevesszük, hogy mi bizony alaposan kint vagyunk Budapestrõl. Visszaloholunk a városba, meglátjuk annak az utcának a tábláját, amelyre leér a szalagozás.

Felmegyünk, vissza a helyes útra. Aztán újra le, könnyen lehet, hogy valami vicces kedvû erre járó átkötötte a szalagokat. Mindegy, rohanunk innét egészen a célig, megcélozzuk az iskola kapuját, ami zárva van. Ösztönösen jobbról akarjuk kerülni, ott árválkodik egy szalag is, a kanyar után pedig a cél. Éppen beérünk. Leadom a pontõrholmit, Andrew79 és Bubu gratulálnak a kupához mindkettõnknek. Alig töltünk pár percet a célban, felmarkolunk néhány szelet kenyeret, elbúcsúzunk és sietünk a HÉV állomásra. Ott végre tényleg megállunk, lepihenünk. Vége a számunkra négy napos hétvégének, bár a SzuSóBuHát nem a klasszikus értelemben teljesítettük, eléggé el vagyunk csigázva. Gratulálok ezúton is Mindenkinek, aki valamelyik verzióját megcsinálta a hétvégi triplának, valamint a Buda Határán minden teljesítõjének! Kemény túra, több szép szakasszal, egyáltalán nem szokványos vonalvezetéssel, örülök, hogy a pontõrködés mellett még végig is mehettünk a második részén.

- Kékdroid -
 
 
Szent Iván éji sóútTúra éve: 20082008.07.08 00:07:23
Szent Iván éji sóút

Rohanunk Kerek repkénnyel a Keletibe. Ej, de ismerõs helyzet. A nagy rohanás közben azért veszünk egy-egy szelet pizzát, standard étek nálunk ez túrák elõtt-közben-után. A túrára két volt szobatársamat is sikerült elhívni, ez lesz elsõ ttúrájuk, egyikük, Supi már a vonatnál vár minket. Útközben elbeszéljük Szurdokos pontõrködésünk eseményeit, Újszászon felszáll másik útitársunk. Elsétálunk a szolnoki nagyboltba, ahol sikerül jó sokáig sorbanállni a pénztárnál, amire visszaérünk az állomásra, már szinte rajtolhatunk is. Vakond87 sporttárssal egészül ki még csapatunk. Nevezés, pontban kilenckor indulás. Átkelünk a felüljárón, szoktatjuk magunkat a hosszú egyenesekhez. Valahol végre lekanyarodunk a fõútról, szépen sötétedik, amire elérjük a vasutat, leszáll az éj. Irány Abonyi út vasúti megállóhelye, ahol talán már csak a hatvani személyvonatok állnak meg. Vagy lehet, hogy azok is csak lassítanak. :)

Itt van az elsõ ep. és itt fordulunk rá a tulajdonképpeni Sóútra. Hosszú, egyenes út, a szolnoki átkelõhelyrõl vitték régen a sót Budára, ma már csak a helyi gazdák járják traktorral, néhány környékbeli, aki rövidebb utat tud a másik faluba és persze a túra résztvevõi, évente két alkalommal. Most éppen mi is itt vagyunk, megyünk, szántás-vetés mellett, elõre Tápiószelére. Beszélgetünk, féltávig nem is állunk meg, ott viszont nagyon jól jön, hogy Kerek repkény elhozta a polifoamot, így legalább nem kell a vizes fûben ücsörögnünk. Átkelünk a jó öreg 750 kV-os távvezeték alatt, rendkívüli látvány, de most egyáltalán nem hallatszik a zúgás. Jön a hosszú országúti szakasz, nem történik semmi különös egészen a kutyás tanyákig, ahol elég elnézni a házak felé és máris sok-sok világító szempár köszön vissza a sötétben. Jó kis látvány. :)

Talpalunk tovább, lassan fogynak az ellenõrzõpontok, csoki, nápolyiszelet, innivaló is jár ellátásként. Valahol egy pontõr kérésünkre lefényképezi kis társaságunkat. A mûút után az utolsó valahány kilométer viszont nagyon nyögvenyelõsen megy csak. Tápiószele fényei ott vannak elõttünk, nagyon messze, de számok tekintetében egészen közel. Vakond87 itt dönti el, hogy hagyja a SzuSóBuHa kupát, inkább hazamegy, nem ér annyit az egész, hogy még egy nap szívassa magát. Kartársaim arcán is látszik a fáradtság eléggé, de nagyon lelkesek, és mivel Repkény is itt van velünk, nem szólnak egy szót sem, hogy fáradtak. Viszont amikor megállunk pihenni, egybõl dõlnek, mint az õszi búza. :) Nagy sokára elérjük az utolsó ellenõrzõpontot, tartunk egy utolsó pihenõt. Aztán becsoffadunk a célba, Repkény csak álmos, Supi és Norbi álmos és fáradt, Vakond87 fáradt és kidörzsölõdött, én szintén csuda álmos vagyok.

Minden álmosság ellenére teljesen vidáman érünk be, leültetnek, hogy majd adják a díjazást, megesszük a virslit, eltesszük a sütit ínségesebb idõkre. Majd várunk egy ideig, aztán rájövünk, hogy így elmegy a vonat, amivel még elég jól visszaérünk a pontõrködésre (úgy, hogy elõtte még enni is tudjunk venni). Vakond87 segítségével mindnyájan megkapjuk a díjazást (nem semmi molyolás megy az asztalnál, pedig már beérkezõ sincs egy ideje), utána irány a hosszú út Tápiószelén keresztül. Találkozunk Cejassal, nem egészen õszinte a mosoly az arcán, amikor mondja, mi vár még rá Nagykátáig. Aztán sietünk, az utolsó párszáz métert megfutjuk és éppen elérjük a vonatunkat, amelyen mély álomba zuhanunk a Keletiig. Az idei Sóutat nehezebbnek éltem meg, mint az eddigieket, pedig az idõ ideális volt, a társaság lelkes - köszönöm mindenkinek: Kerek repkénynek, Vakond87nek, Supinak és Norbinak -, a pontõrök kedvesek, mint mindig. Nem tudom, hogy bírtam volna, ha a Szurdokon nem csak pontõrködöm, hanem szombaton csinálom meg.
A hétvégének pedig még mindig nincs vége...

-Kékdroid-
 
 
Szurdok / ÚtvonalkövetőTúra éve: 20082008.07.07 23:08:07
Szurdok 40 - Rendezõi bejárás + pontõrködés

Éjjel állítólag volt valami vihar. Állítólag fel is ébredtem rá. Fél négykor ébredünk fel az ébresztõ csipogására, ekkor már hallom az esõcseppek monoton dobolását a sátor tetején. Én kihajigálom a holminkat az esõre, Kerek repkény két szakavatott mozdulattal összecsukja a sátrat, János-forrástól bõven beérünk a buszállomásra Vándor Csillag és Bubu érkezése elõtt, még egy kávé is belefér. Begurul egy busz a megállóba, majdnem felszállunk rá, de a sofõr még idõben szól, hogy õ bizony Csobánkára megy, Dobogókõt esze ágában sincs felkeresni. A mi buszunk hátrébb várakozik, általunk megmásfélszerezõdik az utasszám, legalábbis a végállomásnál. Felzötyögünk Dobogókõre, fotózunk, töltünk vizet, hogy legyen mit cipelni s legyen honnan pótolni a kiizadt folyadékot. Lefotózzuk a pipáló hegyeket, a Börzsöny sejtelmes tömbjét, a hömpölygõ Dunát valahol 600 méterre a lábunk alatt. Csodaszép látvány, az idõjárásnak pedig még örülünk is, hogy nem fogunk megfõni már az elején a szurdokokban. Elsétálunk a Rezsõ-kilátóhoz, eddig semmi különbség nincs köztünk és bármely hétvégi kiránduló között, kivéve talán, hogy Bubu fél mázsa szalagot cipel (és végül ez is elfogy).

Leslattyogunk a sárga jelzésen, mindenféle ösvényeken, fõleg Budai-H.G. végzi a szalagozás áldozatos munkáját, néhány magasabb ágnál besegítek. Elérjük a Fényes-forrást / Árpád vezér-forrást, szalagok kint, iszunk a hûs vízbõl, mostanában jubilál a kék bögrém (is). :) Kezdõdik a Lukács-árok, zúgás jelzi elõre, hogy az idei nyár esõsebb volt, mint a tavalyi, a kis patak jóval bõvizûbb. Kapaszkodunk, csúszunk, mászunk, a kidõlt fákat inkább kikerülöm, vagy átmászom, alattuk csak akkor bújok át, ha máshogy nem tudom megoldani. A mindenféle apró lényekkel kissé meggyûlik a bajom, a szúnyogok nem érdekelnek anniyra, amikor beletenyerelek egy meztelen csigába, az inkább vicces (szegény csigának nem annyira…), de amikor vádlin csíp egy darázs, akkor bizony elfojtok pár cikornyás szólamot. Repkény belém is diktál egy pohár kalciumos pezsgõtablettával tuningolt vizet, legalább nem dagad fel annyira a csípés helye. Közben lassan kiérünk az árokból, nézzük, ahogy egy-egy erõsebb fuvallat zuhanyként zúdítja az esti vihar vizét a levelekrõl az útra. Kisétálunk a parkolóhoz, irány a méltán népszerû Rám-szakadék.

A nyílt betonúton már jó meleg van, az erdõ hûs levegõje megváltást jelent, most kezdõdik a mászás, eleinte kényelmes ösvényen, majd kényelmessé alakított létrákon, korlátok mentén. Az óriási sziklák varázsát azonban nem lehet megszüntetni, a jól járható úton még jobban meg lehet õket csodálni. Ráadásul az egész szakadékban négyõnkön kívül nem találkozunk senkivel, nem kell kerülgetni, szalagozáskor nem kell magyarázni, hogy ezeket legyenek szívesek nem lekötözni (igaz, Rám-szakadékba nem is nagyon kerül szalag). Fölfelé csak Vagdalthús majdani pontjánál állunk meg, inni a forrásvízbõl. Valahol a teteje környékén bokáig cuppanok a nyúlós sárban, ennek nem teljesen örvendek. A pihenõhöz felfelé, a tereplépcsõknél – illetve maradványainál - Bubu mutatja, hol ment elõzõleg a jelzés. Jól beszakadt, szó se róla. Fent Repkénnyel megállunk pár pillanatra, legalább tudjuk tesztelni a szalagozást, ahogy Vándor Csillag és Bubu elénk kerül. Az út kijelölése nálunk jelesre vizsgázik, kanyargunk az ösvényen a Rám-hegy felé. A díszes kapu elõtt egy kicsivel érjük utol õket, ahol Bubu épp telefonál valakivel. Hármasban úgy gondoljuk, hogy ha már várakozni kell, tegyük ezt valami jellegzetes helyen – felmászunk hát a hegytetõre. Sokkal tisztább lett az idõ a reggelihez képest, bámuljuk a Prédikálószék és Dobogókõ felénk tornyosuló masszívumát. Kilessük, hogy hol fogunk majd felmászni, az emelkedõ dõlésszögérõl eszembe jut, hogy ez príma gyakorlás lesz a Rákóczira. Remélem.

Bubu érkezése után nem sokkal lesietünk a Miklós-forráshoz, kirakjuk a szalagokat, majd nekivágunk a mocorkás kaptatónak. Úgy tûnik, Magyarországon törvény van rá, hogy a távvezetékek nyiladékában levõ utakon minimum 70%-ban csalánt kell nevelni, esetleg szedret, de mindenképpen olyan növényt, ami szúr vagy csíp. Megkönnyebbülés beérni az erdõbe, még akkor is, ha az emelkedõ még mindig nagyon meredek. Kiérve a Thirring-körútra a bal oldali ágon indulunk el (nem úgy, mint sokan a túrán, akiknek valahogy hiányzott az itteni bélyegzõ), szálas bükkerdõben, fenyegetõ, hatalmas sziklák alatt. Megállunk pár percre a Hegedûs Róbert kopjafánál, majd lent, az emléktáblánál is. Szomorú emlékhely ez. Felmászunk Dobogókõre, megint feltûnik a hely túldekoráltsága. A Matyi büfét zárva találjuk, pedig Repkénnyel már régen megszavaztunk magunknak egy újabb kávét – ezt végül egy másik büfében leljük meg, a parkoló túlvégében. Az aranyárban mért kávé mellett eszünk egy-egy szelet hibernálásból felengedett pizzaszeletet is.

Kényelmesen továbbsétálunk, elvégre ez most bejárás (ne izgulj, Kedves Olvasó, fogunk mi még héttel gyalogolni hegynek felfelé :)), szalag kerül fára, bokorra, Zsivány-szikla kilátópontjára. Ahol találunk tavalyról szalagot, Bubu tesz mellé másikat. Szegény Cejasék, biztos nagyon fognak neki örülni. :) Rövid holtidõ következik, átkelünk az országúton, néhány óriási szikla mutat olyan látványt, mintha a hegy ruhája szakadozott volna fel. Felfelé, felfelé, felfelé, majd meredeken lefelé, leendõ pontunkhoz, a Vaskapu-sziklához. Még meredekebben lefelé, még nincs kicsúszkálva az út. Lent, kiérve az erdõbõl, az orrom emlékeztet jelenlétére és a faluig végigtüsszögöm az utat. Közben érintjük a Klastrom-kutat, Bubu pedig a Téry-emlékút újabb bélyegzõjére hívja fel a figyelmet. Pilisszentkereszten Bubu továbbmegy, hárman pedig feltöltekezünk csupa egészséges dologgal a helyi boltban: kóla, csoki, sóskifli a menü. Nem szoktam kólázni – amúgy – de itt rettentõen jólesik. Kifelé a faluból követjük a szalagozást, át a patakmedren és a lapuleveleken. Legalább csalán nincs. A Szurdokban érjük utol Bubut, újra négyesben haladunk, amikor a lehetõ legvalószínûtlenebb helyen elterülök a földön. Mégsem ez zavar, hanem az, hogy szegény túrabotom kap még egy görbületet. Következik Szent-kút, ahol még egy pihenõt szavazunk meg, vagy egy litert iszom a finom, hûs forrásvízbõl. Repkény kettõt is, valamint jó sok sósrudat eszünk, kínáljuk a többieknek is.

Innen felkapaszkodunk a sárgával jelzett hosszú gerincútra, hosszú és velõs emelkedõn, de mivel idén már felkészülten vártam rá idáig, nem okoz akkora sokkot, mint tavaly. :) Fent újra utolérjük Repkénnyel a társaság másik felét, technikai szünet miatt álltunk ki egy elrejtõzésre alkalmas helyen. Tölgyikrek, Salabasina-kút kitérõje, majd az árokhoz vezetõ út következik, az eddigi tempóhoz képest gyorsabban. Tudjuk, hogy a Salabasina rengeteg idõt elvehet, szalagozás nélkül is. Az elsõ meglepetés, ami lent ér, az az erdõ hiánya mindkét oldalon, néhány fa megmaradt, de így is nagyon meleg, fülledt idõ van lent, mindenféle mozgás nélkül is izzadnánk. Kapaszkodunk kõrõl kõre, kanyargunk az árokban idõnként felbukkanó ösvénymaradékkal, bújunk át a kidõlt fák alatt, felett, között. Szúnyogok hada döng körülöttünk, mégsem szedünk össze sok csípést – a kullancsok nagyrésze viszont könnyen lehet, hogy itt mászik ránk. Egy hatalmas példányt Repkény lát meg a nadrágom szárán, még mielõtt belém mászna. Nagy sokára elérjük az ellenõrzõpont helyét, mindenki a sziklalyukon át csúszik le, én a klausztrofóbiám miatt felmentést kapok, inkább leugrom, mint azon a résen kelljen átkapaszkodnom. Bubu kihelyezi a matricákat, kötünk egy kisebb célszalagot is, hogy biztos észrevehetõ legyen a pont.

Nem sokkal odébb kikapaszkodunk a Salabasinából és úgy nagyjából belõve az irányt, elindulunk. Aztán eltévedünk. Aztán visszaszedjük a szalagokat. Végre megtaláljuk a helyes utat, át mindenen, a kerítés mentén elsétálva majdnem az üdülõházakig. Onnan végre újra jelzett úton megyünk, irány a Holdvilág-árok. Ezen Repkénnyel igyekszünk gyorsan felmenni, a szürkülõ ég alatt az árok sejtelmes, félelmetes hangulatot kap. A térkép õsi kultuszhelyet jelöl (egyes feltételezések szerint erre van Árpád vezér nyughelye), az árok végében a barlang szája sötéten, zordan tátong ránk. Felkapaszkodunk a létrán, ott várjuk meg Vándor Csillagékat, közben apuka érkezik kisfiával. A gyermek lehet vagy ötéves, akkora, mint egy-egy létrafok között a távolság, apuka pedig próbálja rávenni, hogy másszanak le. Már épp azon vagyunk, hogy szólunk, szerintünk nem jó ötlet egy apró, szandálos gyerekkel leereszkedni, amikor meggondolják magukat. Huhh. Megérkeznek Bubuék is, megyünk tovább. Felfelé, irány a Csikóvár, elõbb a Nagy, majd a Kis. A hegyoldalból visszanézve életem egyik legszebb naplementéje mutatkozik, a vöröslõ Nap hosszú felhõsávba bukik le. Elképesztõen szép látvány, feledteti szomjúságomat, talpam nyûgjét. Jóval Bubuék elõtt érünk fel a tetõre, itt Kerek repkény begyújtja az utánégetõt, kezdõdik a száguldás, hupliról le, huplira fel, meredek lejtõn, kicsi emelkedõn egyaránt. Célunk, hogy elérjük a Janda-kulcsosházat lehetõleg még sötétedés elõtt. Rohanunk a szürke erdõben, végre elérjük a hegy lábát jelentõ zöld forrás jelzés elágazását, innen csak pár lépés a ház.

Ahol pedig egyáltalán nem vagyunk egyedül, diákcsoport és tanáraik töltenek itt két éjszakát, hellyel, zsíros és vajas kenyérrel, vízzel kínálnak. Kedvesek, nyíltak, érdeklõdõek, elkérik a túrabotot, felváltva próbálgatják. :) Megmutatom a térképen az útvonalat, az idõközben megérkezõ Bubu, úgy is, mint egyik fõrendezõ, elmondja, mi járatban vagyunk mi itt. Pár perc pihenõ után elbúcsúzunk, jó táborozást kívánunk. Irány Pomáz, sietünk a város széléig, onnan már kicsit kényelmesebben térünk vissza a kocsihoz. Bubu befogad kettõnket éjszakára, ezúton is szeretném megköszönni. :) Nagyon jól éreztem magam a bejáráson, bár sokkal jobban elfáradtam, mint tavaly, amikor csak résztvevõként voltam ott. Köszönöm a társaságot és a lehetõséget, hogy ott lehettem.

Most pedig pár szót a pontõrködésrõl. Pomázon alvás, Vándorköszörûs vendégeként, nagy köszönet érte! :) Reggel a budapesti busszal utazunk Pilisszentkeresztig, Cejasék társaságában, a sofõr táncoló játékcsirkével szórakoztat. Döbbenetes, de komolyan élvezi, ahogy szerencsétlen szárnyas idétlen hangokat ad ki, miközben ugrál. A kultúrsokkot a buszról leszállva heverjük ki, felsétálunk a pontra, nagyjából fél órával a hivatalos nyitás elõtt érkezünk. Príma kis helyet nézünk ki magunknak, leterítjük Repkény polifoamját és várunk, beszélgetünk. Pontban nyitáskor érnek hozzánk az elsõ fürge lábúak, utána folyamatosan, nagyjából egyenletesen haladnak át a leendõ teljesítõk. Érkeznek kirándulók is, kisgyerek jólirányzott rúgásával mindkettõnket beterít hamuval, anyukája végignézi, annyit szól rezignáltan: „Bocsánat.”. Kisgyerek vigyorogva el. Apuka megkérdezi, miféle rendezvény ez, majd foghegyrõl odaveti: „Milyen jó, hogy ennyien vannak.”. Feje fölött szövegbuborékban látom a gondolatot: „hogy zuhanna le az összes, amiért idejöttek a sziklámhoz”. Ez azért nem semmi.

Szerencsére ez csak egy apró fejezet, jön nagyon sok kedves ismerõs és lelkes ismeretlen, mindenki élvezi a kilátást, sokan fotóznak, megállnak pihenni. Végül szép lassan elfogy a nép, menetrend szerint jön Cejas és Pít, bezárnak minket. Még Repkény készít egy közös képet egy kiránduló párról (nagyon lelkesek :)), aztán összecsomagolunk, indulunk. Sietünk. Amikor rájövünk, milyen kevés idõnk van, már szaladunk. Amikor meglátjuk a buszt elhúzni a keresztezõdésnél, már rohanunk. Sikerül, elérjük, lemegyünk Pomázra, a célba, beszélgetni, majd Vándorköszörûs kíséretében fagyizni. :) Eddig tart a Szurdok története, de a hétvégének még közel sincs vége...

- Kékdroid -
 
 
RákócziTúra éve: 20082008.07.07 22:32:48
Rákóczi

„Enter the realm, don't stay awake
The dreams remain, they only break
Forget the task, enjoy the ride
And follow us into the night.”

Nightwish: Nightquest

Határkõ. Határkõ. Határkõ. Határkõ. Határkõ. Határkõ. Nem, nem a szlovák jelzés kell. Még mindig a határkõ. Határkõ. Határkõ. Obeliszk. Határkõ. Határkõ. Határkõ. Határkõ. Határkõ. Ott a füzéri vár, nagyon szép. Határkõ. Határkõ. Határkõ. Határkõ. Határkõ. Ez még mindig nem a Tolvaj-hegy. Határkõ. Határkõ. Határkõ. Wolfkeryék ellépnek. Határkõ. Határkõ. Határkõ. Határkõ. Határkõ. Igen, az a nagyjából fényes sáv az alja, ugye, milyen közel van? Mármint légvonalban. Határkõ. Határkõ. Határkõ. Határkõhatárkõ. Csúszunk, még megvagyunk. Határkõ. Hahózás, õk a pontõrök, mennének már nagyon, több, mint fél órával kívül vagyunk a zárásukon. Nem vállaljuk sötétben a Lipovecet, kiszállunk. Nincs különösebb bajunk – olyan bajunk semmiképp, ami ne lett volna már meg Kékeden – de nem hiányzik a folytatás.

De mi történt odáig?

Álljon hát itt a Rákóczi túra hiteles története Kerek repkény és Kékdroid szemével nézve:

Elõzmények

Kerek repkény az Eger-Budapest gyorsvonaton egyszer csak rámnéz és megszólal: „Rákóczi.” Nem kell sokat gyõzködnie. Elkezdünk tervezgetni, nézzük a térképet, próbáljuk kisakkozni, nagyjából merre megy majd az útvonal. Igen, ott van a hírhedt Északi Zöld, igen, lesz benne két éjszaka, de azért is el kell indulni. Ha nem leszünk ott, egy életre bánhatjuk. Jön a vizsgaidõszak, élni nincs idõnk, nemhogy fejben felkészülni. A Hárs-hegyi hétvége és a SzuSóBuHa tapasztalatai egyszerre biztatnak és intenek óvatosságra, ki kell hozni a maximumot az átéltekbõl. Az idei Mátrabérc feladás, a Bakony 50-en való botorkálásom, a kevés igazán hosszú túra mind intõ jelként áll, összeírjuk a lehetséges kritikus pontokat, hogy tudjuk, miért és hol jöhet majd a baj. Készülünk.

Aztán pillanat alatt eljön a csütörtök, már ott is vagyunk Sárospatakon, keresünk bankautomatát, majd elbattyogunk nagy csomagunkkal a város szélére. Szállásunk kis turistaház, vannak még vendégek rajtunk kívül, kedvesek, aranyosak és enyhén részegek. :) Kimentjük magunkat a buliból, alszunk, hogy reggel arra ébredjünk, hogy csendes, áztató, hosszúnak ígérkezõ esõ esik. Vissza is alszunk gyorsan, ne is lássuk. Kitaláljuk, hogy délre odamegyünk a tornateremhez, hátha nyitva lesz már. Nincs nyitva. Felhívom az egyik rendezõt, megmondja, mikor nyit (a telefonálás a szálláson is eszembe juthatott volna...), addig is elmegyünk enni – pizzát. A túra rajtjába amolyan jóllakott csecsemõként botladozunk vissza, kiválasztunk egy matracot és eldõlünk, alvással kísérletezünk. Nehezen, de megy egy darabig, amikor felébredünk, még volna idõ, de az izgatottságtól nem jön álom szemeinkre. Jönnek az ismerõsök, nehéz lenne felsorolni mindenkit, beszélgetünk Vándorköszörûssel, majd Katával, Cam Mogóval, Vasssalmossal, Vándor Csillaggal. Cam Mogó meghív egy kávéra a nagy út elõtt, köszönöm szépen, most is. A kávé hihetetlen jó találmány.

Indulás

Visszamegyünk a rajthoz. Utolsó igazítások, depócsomagok leadása Hollóházára és Bózsvára. Lelkesek vagyunk, csoda egy hangulat van a rajtnál. A fõrendezõ rövid beszédet intéz a jelenlévõkhöz, nagy megkönnyebbülést vált ki az a része a közlendõjének, hogy a túra 110 km-ig ki van szalagozva. Beszéde végén még van 2 perc indulásig. 1 perc. Indulunk. A futók fénysebességgel elhúznak, Sétálós bácsi megkérdi, mire fel ez a nagy sietség egy túra elején, közben kábé héttel gyalogolva állva hagy minket. :))) Nem is látjuk többet a túrán. A várhoz van némi oda-vissza szakasz, itt az elsõ pont, pecsét, indulás, az egyébként gyönyörû várat ráérünk máskor megnézni. Kigyalogolunk a városból, négyes kis bolyban, Kerek repkény, Cam Mogó, Tinca és jómagam. Az itiner esetleges autóforgalmat ír a 37-es fõútra. Esetleg van olyan, hogy 20 másodpercen át sem jön autó, amúgy igen. A piros sáv lekanyarodik, irány Hercegkút, közben ballag le az égrõl a Nap vörös korongja, a felhõk pedig más égtájakra takarodnak. „Ne féljetek!” - búcsúznak. „Jövünk mi még a Zemplén fölé!”

Hercegkútra Hobbitfalva mellett megy be az út, kedves, szép pincesor áll a falu határában. Átsuhanunk a kis településen, kezdõdik az elsõ emelkedõ, közben pecsételünk az elsõ ellenõrzõponton, Pogány-kút, 6 km, 1 óra alatt. Nem is rossz, nézünk egymásra Repkénnyel. Toljuk tovább, erõsen, kaptató kaptató után, de jó lenne Komlóskára még valamelyest világosban érni. Fent a gerincen szép kilátás nyílik a környezõ hegyekre, ilyen fényviszonyok mellett pláne. A falu felé az út átvezet egy törpe tölgyerdõn, nagyjából egy magasságban vagyok a fákkal, de õk sokkal többen vannak, gáncsolnak, ütnek, vágnak. Végül leérünk a faluba, sárga ízû szörppel kínálnak, elfogadok 3x1 pohárral. Idõvel még mindig jól állunk, épp ezért nem is pihenünk sokáig, irány Pusztavár. Szentjánosbogarak fényénél baktatunk fölfelé, az igazán meredek részen leszegett fejjel, de mégis sietõsen. A nyereg után már csak a lépcsõket kell túlélni, jönnek páran szembõl, kedvesek, kiállnak. Fent Tinca már fényképezget, mi megint kiszolgáljuk magunkat pecséttel a tanösvény táblájára kitett bélyegzõvel.

Az éjszaka

Lemenni szerintem sokkal rosszabb, mint felmenni, nem is kapcsolok lámpát egészen Erdõhorvátiig, jobb is, hogy nem látom a sziklás lejtõt és az azt követõ masszívan sáros utat. Különben is, még egész világos van. Amíg látom a hegyek körvonalát, nincs is igazán sötét. :) A mûúton talán egy kicsit túl sokat is jártatom a számat, utólag visszagondolva valószínûleg kompenzáltam, hogy késõbb egész keveset beszéltem. A faluban drága német személygépkocsi elõl mentjük árva kis életünket, a sofõrnek vélhetõen derogál az irányjelzõ használata (pedig milyen egyszerû mûvelet lenne). Elõkotrom a saját lámpámat, mégsem élõsködhetek végig mások fényénél, így megyünk ki Erdõhorvátiból, a végtelennek tetszõ útra Regéc felé. Amellett, hogy hosszú, elnyújtott emelkedõk, nagy sár és egy helyen kellemetlenül nehezen járható utak vannak, egészen élvezetes szakasznak bizonyul ez, igaz, amikor ököllel sikerül megfognom magam egy csúszásnál, nem egészen ez a véleményem. (Már alig gennyes a seb. :)) Valahol kiérünk egy tisztásra, romos épület darvadozik az úttól balra, a hideg rázna ki amúgy, de most erre készültem. Itt vagyunk az éjszakában Magyarország egyik legeldugottabb vidékén, felettünk mindenütt csillagok, körbe komor vonulatok, elõttünk, mögöttünk túrázók lámpái fénylenek. Nagyszerû.

Király-kútnál a pontõr az úton csücsül, állítása szerint addig ketten mentek le a forráshoz (vagy csak nem figyelt eléggé). Javítjuk a statisztikát, lemegyünk mind a négyen, nem túl gusztusos látvány a forrásban álló poshadt vízmaradvány. Irány Regéc, még mindig. Eljön a sziklán bukdácsolás ideje, Repkény belegyalogol egy kidõlt fába, megállunk ápolni egy kicsit. Sokan elhaladnak mellettünk, kérdezik, komoly-e a baj, segíthetnek-e, megható gesztus, komolyan. Rövidesen indulunk, sietünk, négyesben talpaljuk át az éjt. Meglepetésszerû fordulattal elérjük az OKT becsatlakozását, lám-lám, itt vagyunk a vár alatt, de a ponthoz még valahogy fel kell jutni. Pár perc és ezt is kipipáljuk, megállapítva, hogy lefelé sem lesz jobb. Fent végre szusszanunk egyet, ki vagyok dörzsölõdve elég csúnyán, de annyira azért mégsem. Kapunk kenyeret, paradicsommal, nagyon finom. A víz körüli mizéria miatt inkább a saját készletbõl iszunk, a pontõr kissé be van lassulva. Melegedünk a tábortûznél – annál rosszabb elindulni – suhanunk le a lejtõn, Repkény technikai szünetet kér, közben Tinca és Cam Mogó továbbhaladnak, de mivel egyikõnk sem vette észre a jelzéseken a nyilat, jó messzirõl kell õket visszakiabálni. Lent a faluban vizet és szenet vételezünk, kicsit odébb alvázkenést tartok, végre. Fura érzés, de egy ideig nem fáj.

Hosszú, véget nem érõ emelkedõt taposunk, körbe komor hegyek nézik kapkodásunkat. Cam Mogóék egyre jobban elhúznak, fõleg, amikor valahol megállunk pihenni egy percre és a jelzést alaposan benézzük rögtön ezután. Valami kerítés mentén kóválygunk össze-vissza, nagyobb csoportosulás jön utánunk, Borbély Katáék is köztük mennek, KuJoMi-t is mintha látnám. Sietünk, hogy utolérjük útitársainkat, akik egy keresztezõdésben várnak ránk. Rövidesen elérjük a Fehér-kúti vadászházhoz vezetõ mûutat, örvendek a szilárd burkolatnak. A háztól pedig újra felfelé haladhatunk, egész Sólyom-kõig, az út nem hagy bennem mély nyomokat, Repkény emleget valami meredek felfelét a kilátóhelyre, valahogy csak felérünk. Ezt megünnepelni leülünk egy fára és nézzük a hajnal pislákoló fényeit, a halványodó csillagokat, a falvak, városok vibráló világítását. Tinca hosszú záridõs képekkel kísérletezik. Indulunk, Repkény és Cam Mogó hátrébbmarad, Tinca és jómagam elõrébbkerülünk, az Amadé-vár romjaihoz vezetõ kitérõnél várjuk be egymást. Repkény és én kicsit lassabban vesszük a lejtõt, mire leérünk, kivilágosodik. Kezdem újra élvezni a túrát, de hiányzik egy kávé, valamint jó lenne valami meleg étel vagy egy tea. Talán Telkibányán lesz valami, tavaly ott virslit adtak. Patak csörög utunk mentén, mi megyünk, mendegélünk, kolostorromnál fényképezünk, továbbmegyünk, faluszélén nem pihenünk, szemem elõtt egy pár gõzölgõ virsli van papírtálcán, hatalmas adag mustárral, omlós, fehér kenyérrel.

Apró falvak a Zemplénben

Ez az álomkép húz végig Telkibánya elhagyatottnak tûnõ, mégis takaros fõutcáján, a ponton egy szelet csokit és vizet kapunk. Virsli sehol. Most nézem, hogy nem is járt volna, Füzér 1-re írt az elõzetes táblázat meleg ételt. Repkény táskájából elõkerül viszont egy doboz, benne konzervált hal, jobb híján kanállal esszük ki. Mivel nem kellene sokáig várni, én már menet közben étkezem, Repkény lantként játszik a négy túraboton, énekel, Tinca az országút közepén áll meg felöltözni. Vicces látvány lehetünk. Betérünk a földútra, majd az erdõbe, itt jól lemaradunk megint, Tinca megtáltosodva ellép, Cam Mogót is majd Hollóházán látjuk viszont, mindenki megy a saját tempójában, nagyon helyesen. Nekem hosszabb szünet kell az erdõ magányában, Repkény közben pihenget valahol az úton. Nagyon szép szakaszt járhatunk be Hollóházáig, ahol a porcelánmúzeum elõtt dinnyével kínálnak, a boltban vett kólával pótoljuk koffeinhiányunkat. Kávé reményében benézünk egy iszonyatosan lepukkant kocsmába is, eredménytelenül, mivel úgy tûnik, semmi alkoholmentes nincs a kínálatban. Majd Füzéren. Ahogy kiérünk a földútra Füzér felé, elkezd csepegni az esõ, majd abban a percben, ahogy meglátjuk Füzér várát, átvált záporba. Gyorsan felkapjuk esõkabátjainkat – még Repkény is, inkább szeret ázni, de úgy sejlik, hogy ez még az Õ ingerküszöbét is meghaladja. Betocsogunk Füzérre, felgyalogolunk a fõútra, veszünk Kerek repkénynek öt pár zoknit 200 forint áráért. Egy törzsvendég segítségével elérjük, hogy még kapjunk kávét az OKT bélyegzõhely kocsmában, kérünk Cam Mogónak is egyet, de csak nem akar felbukkanni. Várakozásunk közben Katáék is megállnak frissíteni, mi pedig úgy döntünk, hogy elmegyünk a pontra, hátha Cam Mogó is így tett egy másik úton.

Sejtésünk beigazolódik, az épp szûnõ esõben jutunk el a pontra, ahol meleg étel ugyan nincs, de finom kenyérrel kínálnak, olyasmi stílusúval, mint a regéci várnál. Cam Mogó után cammogunk, amikor utolérjük, kunyerálok Tõle egy kis neogranormont. Életmentõ. :) Bodó-rétig jó sok szintet ír az itiner, nem csalás, nem ámítás, tényleg sokat kell felfelé menni, de az elsõ pár km után egyre szebb erdõben, montán bükkösben. Fent a rétnél kis kitérõ az OKT bélyegzõhöz, minimális pihenés, majd irány Hollóháza. Megint. Itt Kerek repkény kilép, Cam Mogóval beszélgetve sétálunk le a faluba, mesél sokat bükki élményeirõl, gyermekével tett túrákról. Így nagyon hamar eltelik az idõ a falu széléig, ahol Cam Mogó kiáll a boxutcába, én pedig kicsit felpörgetem a hajtómûveket, hogy hamar túllegyek a hosszú aszfaltos szakaszon. Még a pont elõtt beérem Repkényt (egy darabig úgy gondoltam, megvár majd valahol, de azért ment elõre, hogy tudjon kávét venni :)), együtt ülünk le még egy-egy szelet dinnyével. Útitársunkkal kiegészülve még egy kávé mellett voksolunk, jégkrémre hív meg, köszönöm. :) Irány a Kéktúra emlékmû, majd a hiányosan festett sárga sávon a Hálaisten-tetõ. Itt szalagozás nélkül nem lett volna egyszerû tájékozódni. Fent a tetõn örvendünk annak, hogy vége a sunyi, hosszú mászásnak. Megbámuljuk a tájékoztató táblát, eszerint a Szurok-hegy nincs már olyan messze. Persze, de az egy másik út, nekünk valamiért le kell menni Kékedre. Rögtön azután, hogy innen elindulunk, újra elkezd szakadni az esõ, ez jóval hosszabb és intenzívebb, mint az elõzõ. Országút, majd újra földút következik és hirtelen beérünk Kékedre. Itt igazolás után beülünk a buszváróba és tanakodunk.

Északon, Zöldön

Meditációnk tárgya az, hogy érdemes-e továbbmenni, vagy inkább itt szálljunk ki. Repkény és Cam Mogó többé-kevésbé a kiszállás mellett van, én úgy érzem, van még bennem talán annyi, hogy végigérjek, de tudom, hogy mi van még hátra és nem tartom én sem túl vonzónak. Addig-addig hümmögünk és gondolkodunk, amíg eláll az esõ és egy emberként felállunk, hogy folytassuk a túrát. Végigcsobogunk Kékeden, elhúzunk a Melczer-keresztig, ahol a pontõr szerint a kereszt mögött van a pecsét. Igen ám, de a „mögött” szó itt azt jelenti, hogy a kereszt után valahol az úton, nem pedig a kereszt háta mögött. Mi viszont a kereszt körüli fákat vizslatjuk szorgosan, végül önigazolásként Repkény fényképet készít, hogy legalább elhiggyék, hogy itt jártunk. Nagy lélegzetet veszünk és irány az Északi Zöld. Hosszú, unalmas, lassan emelkedõ földút, már az államhatáron, szabálytalan idõközönként határkövekkel. Elõttünk a Szurok-hegy tömbje, olyan, mint a Naszály, csak mégsem. Cam Mogó a hegy lábánál indul meg, nem is próbáljuk tartani a lépést, Repkény kicsit magába fordul, igyekszem helyrezökkenteni a lelkivilágát. Szépen, szinte határkõtõl határkõig, megállogatva, megpihenve vontatjuk fel egymást a hegyre. Bár barátságtalanul meredek az emelkedés szöge, az erdõ és a táj gyönyörûséges, a moha borította sziklák és az öreg, magas fák között gombaként sorakozó piros tetejû kõoszlopkák a szalagokkal megerõsítve pedig biztosan mutatják az irányt. Nagy sokára felérünk a tetõre, nem jelzi különleges tábla, oszlop, ilyesmi, egyszerûen csak fent vagyunk. Lefelé sem jobb az út, néhol a térdem felsikít a terhelés alatt, pedig a két túrabot is 100% körüli kihasználtsággal dolgozik. Lent aztán az eszkárosi határátlépõnél rég várt ellenõrzõpont fogad, kapunk egy-egy pohár pezsgõtablettás vizet, leülünk a padra, földimogyorót, ilyesmit rágcsálni. A pontzárásig még több, mint egy óránk van, pihenünk, zoknit cserélek, a talpam úgy néz ki, mint valami domborzati térkép.

Amikor Wolfkery és társa befutnak, lassan továbbtalpalunk, az elõzõekben megismert módszerrel „suhanunk” fel a Hrabóra, Wolfkeryvel és Judittal innentõl Tolvaj-hegyig kerülgetjük egymást. A Hrabó után hosszabb, nyugodtnak mondható szakasz következik, csodaszép kilátásokkal, erdõkkel, meredek és trükkös patakátkelésekkel. Halkan énekelgetek, dalokat költünk át, csak egyszer állunk meg Oláh-rét elõtt hosszabb pihenõre, a hátteret messzi magashegység kontúrja adja az elénk táruló látvány mögé. Hazánk legészakibb pontját elmulasztjuk megörökíteni, lefoglal az emelkedõ és az a tudat, hogy nemsokára újra sötét lesz. Repkényt hajtanám, de magam sem tudok sietni, minden emelkedõt a Milicnek vélek, pedig tudom jól, hogy elõbb még az OKT útvonala is bekapcsolódik hozzánk. Végre, nagy sokára ezt is megérjük, szlovák oldalon tábla mutatja több jelzés irányát, köztük a mi kék sávunkét is. Nagy-Milicre pedig életemben másodszor érek fel, de most sokkal jobban örülök, mint akkor. Itt újra összefutunk Wolfkeryékkel, mi kicsit hamarabb indulunk – vagy õk állnak kevesebbet? Nem tudom. Összeszedjük magunkat, baktatunk lefelé, néhol emelkedõkkel színesedik az út. Az itiner szerint 40 métert szedünk össze a következõ pontig, szerintem sokkal többet. Repkény valahol bejelenti, hogy nem képes még egy éjszakát a terepen tölteni, egy darabig gyõzködöm, de lassan belátom, hogy igaza van. Amikor viszont még csak Orita-hegyre érünk fel, elég sok emelkedés mellett, akkor kezdek én is magamba zuhanni. A pontzárás hirtelen nagyon közelinek tûnik, a pont maga pedig nagyon távolinak. Kis nosztalgiával gondolok a Sóútra. :) Ott Tápiószele tûnt távolinak, de ha sietett az ember, odaért. Itt ha siet az ember, kitörik a lába.

A vége

A sokadik emelkedõre hiszem azt, hogy fent vagyunk Tolvaj-hegyen, amikor megint elõbukkan még egy hupli, valamint felhív Cam Mogó, õ már a ponton van, a pontõrök kíváncsiak, hogy merre járunk. Alig van térerõ, szinte semmit nem hallok, beleüvöltöm a telefonba (a szél miatt üvöltök) a koordinátáinkat és azt, hogy ott kiszállunk mindketten. Amikor leteszem a telefont, hirtelen nagyon megkönnyebbülök. Repkény kérdõen néz rám, miért adom fel. A térdem kicsit sipákol még, de annyira nem veszélyes. A zoknim még egészen száraz. Annyira még nem vagyok álmos sem. Viszont erõs csúszásban vagyunk és a fenének hiányzik Lipovec sötétben, örülök, ha a nagy lejtöt megússzuk, ott már majdnem 100 km-nél járunk, ennyivel ennyi lesz. Ahogy ezt túltárgyaljuk, fel is érünk a várva várt Tolvaj-hegy tetejéhez, van egy szép szikla és egy barom meredek lejtõ. Ezt kell túlélni, 700 méteren 270 méter lejtést. Beletelik vagy húsz percbe, amire leérünk, csúszva-mászva, pókjárásban és leülve, mindenbe belekapaszkodva, ami csak egy kicsit is stabil pont a talajon. Elõttünk látszik az a föld, ami a lejtõ aljának a szintjét jelzi. Nagyon mélyen van és egyre sötétebbre vált az ég. Végre, hosszas botorkálás és sok csúszás után, leérünk. Sötét van. A pontõrök hahóznak az erdõ szélérõl, odamegyünk, kérünk még pecsétet és bejelentjük, hogy eddig tartott számunkra a túra. Próbálom hívni Cam Mogót, de semmi térerõt nem talál a telefonom. A két pontõr felajánlja, hogy elvisznek Sárospatakra, de még érintjük Füzért és Bózsvát is. Megkérnek, hogy Pusztafaluig próbáljunk még saját lábon eljutni, ez mindannyiónk meglepetésére minden nehézség nélkül megy.

Füzéren megállunk, felmegyünk a pontra. Látjuk társainkat, sok ismerõst, õk még küzdenek, harcolnak az álmossággal, a maradék távval, szívbõl drukkolok Nekik, hogy még valahogy beérjenek, ne adják fel. Tinca lepasszolja megõrzésre a fotógépét, Repkény vigyáz rá. Aztán újra autó, Bózsván Bogi még ki tud szállni a depócsomagért, én csak egy pozícióban nem üvöltök, hirtelen elkezdett fájni a kidörzsölt rész. Innen a továbbinduláskor már bealszom, Sátoraljaújhelyen felriadok, de aztán megint teljes a sötétség. Ez a kis alvás pont elég arra, hogy Sárospatakon egész jókedvû legyek. A célban leljük Vándorköszörûst, az elsõ nõi teljesítõt, gratulálunk Neki, váltunk vele pár szót, miközben kanalazzuk a gulyáslevest. Fürdünk, lefekszünk, még mielõtt elaludnánk, megérkezik Cam Mogó, aki még a Lipovec elõtt, de az árkok után szállt ki, váltunk pár szót viselt dolgainkról. Aztán mély álom reggelig.

Epilógus

Csak gratulálni tudok mindenkinek, aki nekivágott, még jobban gratulálni azoknak, akik végig is nyomták a túrát. Akár suhanva az elején, akár az utolsó csepp erejüket is beleadva szintidõnél, akárhogyan. Szép volt, mindenkitõl. Köszönöm a biztatást és a társaságot Kerek repkénynek, Cam Mogónak, Tincának, a szurkoló üzeneteket Édesanyámnak és Suvlajnak, mindenki nagy lelki segítséget adott sok helyütt. Köszönöm a rendezõségnek a túrát, a szalagozást, a pontõröknek a lelkesítõ szavakat és a fuvart vissza Sárospatakra.

Reggel még elcsípünk néhány beérkezõt: Vándorköszörûst, aki otthagy nekünk egy pár banánt :), Sétálós bácsit, neki épp csak integetni tudok, Wolfkeryéket, akik Füzéren kiszálltak, Katát, aki szintén, Ibolyát, aki végignyomta, Vasssalmost és KuJoMit, akikkel kávézás közben vitattuk meg élményeinket – õk végig is mentek –, Tincát, akit nagy nehezen sikerül azonosítanunk alvás közben, de végül sikerül visszaadni neki a Nikont. Kisétálunk a vasútállomásra, felmérjük erõinket, valahol elégedetten konstatáljuk, hogy 100-as túrához képest semmi bajunk nincs. A 150 kifogott rajtunk, de már várom, hogy jövõre ott legyünk a 110-es távon, nappal láthassam Sólyom-követ és Pusztavárat...

- Kékdroid -
 
 
Falasok(k)Túra éve: 20082008.06.17 00:45:53
Falasok(k) 50

Avagy a Hárs-hegy Hülyéje cím kiérdemlése

Reggel van. De jó. Aludni kéne még. De ott a túra. Ne lenne ilyen messze az ébresztõ, könnyebben le tudnám nyomni... megvan. Csend. Na, keljünk fel. Ááá, esik. Na és? Hadd essen. Kicsoszogok a mosdóba, mehetek vagy gyök 2-vel. A bal térdem kétszer akkora, mint a jobb. A bal bokám is. Kerek repkény 2-9-szer fittebb nálam. Induljunk el, majd a buszon kitaláljuk, melyik táv lesz a nyerõ. Móricz körtér, kikanyarodó 56-os villamos, DJ_Rushboy integet széles mosollyal az arcán, az olyan ember mosolyával, aki elõtte nap ment 150 km-t. :) Végül még a villamoson eldöntjük, hogy legyen akkor az 50-es táv, mert az felmegy a két Nagy hegyre, a Kopaszra és a Szénásra, és persze szép a jelvény.

Szépjuhásznénál már hellyel-közzel ébren is vagyok. Vlaszijnál nevezünk, leadunk pár használt elemet is, találkozunk VadMalaccal, ze11-gyel, Jámborékkal is. Pont a rajtidõ végén aztán elindulunk, az útvonal kísértetiesen ismerõs valahonnan, az emelkedõ, ami tegnap lejtõ volt, lentrõl fölfelé sem jobb. Az idõjárás viszont egészen átváltoztatta a tájat, párás, nyirkos idõ van, lehet vagy 15°C, június kellõs közepén. Megsülni nem fogunk. Megfagyni még lehet. Az elsõ pontig kicsit több, mint 1 km-t megyünk, elkezdünk távolodni a Hárs-hegytõl. Lefelé. Meredeken lefelé, köves, csúszós út, én pedig Repkény idegeit teszem próbára, de hiába, az acélsodrony jól bírja. :) Közben lezúz mellettünk két futó, egyikükben megismerem Vajonmerrét, megjegyzi, mintha darabos lenne a mozgásom. :) Leérünk a mûútra, kockáztatjuk kicsit az életünket, de hamar feltérünk a Fekete-fej felé. Kapaszkodom a túrabotokba, most tényleg rengeteget segítenek, a teljes terhelést nem lehet átvinni, de érezhetõen könnyebb a haladás, lefelé, síkon és felfelé is velük.

A hegytetõn iszunk pár korty vizet, lefelé pedig alig csúszkálunk. Elindulunk a piros sávon a Kecske-hát, majd a Fekete-hegyek és a Nagy-Kopasz felé. Itt rögtön, alig néhány km után elér egy holtpont. Hihetetlenül zavarni kezd a sár, hogy nem tudok benne haladni, elcsúszik a cipõm majd' minden lépésnél. Aztán ahogy felérünk a gerincre, kezdek jobban lenni, visszatér a beszédes kedvem a ponttól. Rögtön ezután találkozunk Nagy Attiláékkal, õk szembõl jönnek, szerinte arra szebb. :) Talpalunk felfelé az egyre inkább ismerõssé váló utakon, elérjük a piros, majd nagy sokára a zöld háromszög jelet is. Aztán végre a Nagy-Kopaszt, megbeszéljük, hogy most az egyszer kihagyhatjuk a kilátózást. Vagy mégsem: papír tájékoztat arról, hogy az ep. bizony odafent van. Fel is megyünk, közben találkozunk DJ_Rushboy és Petami duójával, odafent pedig Cejassal, mint pontõrrel. Nem volt szerencséje az idõjárással, errõl a láthatóan átázott, kiteregetett ruhái tanúskodnak. Beszélgetünk egy kicsit, majd további kitartást kívánunk neki. Lefelé kicsit elszégyellem magam, másnak még rosszabb volt feljönni, én meg ott nyirmogtam.

Innen viszont már egész közelinek érzem Nagykovácsit, fõleg azért, mert megbeszélünk egy kávézást a faluban. Némi simogató susnyáson való áthaladás után kiérünk egy földútra, majd a Szabad Nagykovácsi Kavicsozóra ismét rácsodálkozva érjük el a falut. A pont a plébánián van, itt bodzaszörpöt kapunk, Petamiék egy sört kortyolgatnak ketten, mi a közeli cukrászdába ülünk be, jó erõs kávét és marcipánepret kérünk. Ily módon feltuningolva magunkat elkezdjük a kaptatót a Nagy-Szénásra. Inkább hosszú, mint meredek. Viszont onnantól, hogy beérünk az erdõbe, nagyon szép, hangulatos út, a Budai-hegység egyik legjobb része ez - és ez vonatkozik az egész Nagy-Szénás tömbre. Kerítésmászás és még egy jó masszív emelkedõ után fent is vagyunk a gerincén, erdõben megyünk, eszembe jut a BHTCS, még tavalyról. Elérjük az OKT-t, feltalpalunk a hegytetõre, Jámbor és fia a pontõrök, beszélgetünk, körbefotózzuk a panorámát - szerencsére a felhõk elvonultak.

Elindulunk lefelé, irány a Pirosról nem túl szép emlékû Hosszú-árok, ebben az irányban valóban könnyebb bejárni. :) A meredek lejtõt viszont nehezen tolerálja a bokám, meg kell szorítani a cipõfûzõt. Megörülünk a lejtõ végének, észrevesszük a titkos pontot, felírjuk a számát. Rögtön utána kikerülünk egy óriási tócsát és elkezdünk felfelé caplatni az Antónia-árkon. Repkénynek tetszik. :) Nekem is, mert most felfelé jólesik menni. A hosszú emelkedõn megelõznek Rush-ék, Repkénnyel megállunk szamócát enni, vizet kortyolni. Fent újra becsatlakozunk a Kéktúrába, Rush és Petami el is térnek a Muflon itató felé, mi pedig szépen baktatunk az Ördöglyuk-barlanghoz. Szép völgyfõnél kell letérni, a túra útvonala példásan ki van szalagozva. A ponttól megbámuljuk a Kevélyeket és a Pilist, elindulunk lefelé, aztán Kerek repkény fejjel nekiront egy belógó faágnak, pár perc pihenõ kell, amíg helyreáll.

A jelzetlen, de mindenképp nagyon szép úton elérjük Solymárt, idén legalább nincs akkora hõség, mint amekkorában tavaly volt itt részünk. Azért a templomnál nem hagyjuk ki a kutat. Igyekszünk Solymáron hamar túllenni, szerencsénk van a fõúton való átkeléssel, türelmesen átengednek. Megnézzük a patak hídjára felfestett eligazító jeleket, aztán felkapaszkodunk a Szarkavár ormára, a torony aljában a pontõr csokival kínál, a tetején pedig jól körülnézünk, még sosem voltam itt fent. :) Innen hamar elérjük a frissítõpontot, ahol egy jó félórás pihenõt tartunk, egyik zsíroskenyeret a másik után eltüntetve egy liter bodzalével leöblítve. Innen a Tök-hegy felé jókedvûen, tempósan folytatjuk az utat, a hegy aljában pecsétet kapunk a lapra és egy durva emelkedõt az arcunkba. A Repkény-féle 50-50 taktikával aránytalanul gyorsan felérünk rajta, irány a Virágos-nyereg. Egyszer megállok lefotózni az utat, valaki megkérdezi, mégis minek fotózom. Ezzel a kérdéssel annyira meglep, hogy semmi értelmeset nem tudok válaszolni.

A Virágos-nyeregtõl igyekszünk a sok út között a jelzettet meglelni, méghozzá a sárgát, ez majdnem sikerül is, hosszabbítunk egyet. Visszakapaszkodunk a sávra, elindulunk az Újlaki-hegyre, odafent RitaB kínál csokival, beszélgetünk, nézzük a kilátást. Lefelé csak bénázok, a botok visznek és a társammal való folyamatos beszélgetés. :) Szerencsére a Határ-nyeregtõl egészen laposan visz az út, egy helyen így is le kell ülni. Itt kérdezi meg két robogós gyerek, hogy miért bottal túrázunk. Repkény visszakérdez, hogy õk meg miért motorral. :D Átsétálunk a Libanoni cédrushoz, még megvan szerencsére, impozáns, gyönyörû fa. A ponton itt kapunk almát, ezt majszolva indulunk tovább. Beérünk újra az erdõbe, "agyonszalagozott" ösvényen kelünk át az Ördög-árkon, innen már felfelé kell talpalni egészen a Hárs-hegyig. Villamost, majd forgalmas utat keresztezünk (itt is elengednek, elképesztõ :)), felmegyünk újra a Hárs-hegyi körútra, majd az Örökerdõ tábla következik, ezt is volt alkalmunk látni néhányszor a hétvégén.

Végül még elérjük a hegytetõt, kedves házaspár pecsétel, innen már csak le kell döcögni a célba. A meredeken már inkább kocogást imitálunk, csak érjünk be. Ott érjük b_feri, Budai-H.G. és Pintz úr sporttársakat, Vlaszij gratulál, átadja a túra nagyon szép jelvényét, és a Hétvége a Hárs-hegyen kitûzõt is. Megérkezik Rush is, elérve a 200. kilométert a hétvégén. Segítünk Bubunak összehajtogatni a sátrát (vagyis mi hajtogatjuk össze :)), felajánl egy fuvart egészen a kollégiumig, köszönet érte, nagyon jól jött, hogy nem kell átszállogatni. A kezdeti nehézségek ellenére jól éreztem magam a túrán, köszönöm Kerek repkénynek a vidítást és a sok szamócát, Vlaszijéknak pedig a túrát! Gratulálok a teljesítõknek! :)

-Kékdroid-
 
 
Monoton Maraton, FélmaratonTúra éve: 20082008.06.16 23:35:16
Ultramonoton Ultramaraton

Endlos Endlos...
(Kraftwerk)

Figyelmeztetés: a leírás idõrendisége instabil, a szövegben idõbeli sorrendet keresni teljesen felesleges!

Leszállok a 22-es buszról, azt gondolva, hogy még bõven megelõzöm a rendezõket is. Ehhez képest az elsõ ember, akit meglátok, az Vasssalmos sporttárs, kicsit odébb pedig Lükepék igyekszik vízért. Ha már itt vagyok, próbálok segíteni odavinni a kannát a rajthelyre, ahol már Gethe, Sz Zsu, Petami és még néhányan jelen vannak. Várom Kerek repkényt és Galadh Erebet, ahogy állok a keresztezõdésben, megérkezik a fél mezõny, majd szinte végszóra õk is. :) Tíz perc múlva indulás, mindenki nevez, üdvözlések és beszélgetések, a négy táv résztvevõi várják az este hat órát. Galadhot valahogy elveszítem szem elõl. Repkény megengedi, hogy kétkörönként odamehessek hozzá. :) Majd hirtelen Gethe úrra összpontosul a figyelem, elkezdi a visszaszámlálást az idei év talán legõrültebb túrájának a rajtjára, tíz... öt, négy, három, kettõ, egy, rajt! Ellódul a mezõny, mindenki a saját tempójában. DJ_Rushboy mellé sikerül felzárkóznom (lelassít hozzám :)) két körre.

A kör rövid ismertetõjét most le is vésném: szélesnek számító gyalogösvény, kisvasút átjárója, emelkedõ egynyomos ösvény, kiérés a sárga sávhoz, letérés a sárga sávról egy enyhén köves csapáson. Érkezés a Hárs-hegyi körútra, nyílt szakasz, erdõs szakasz, emelkedõ, ellenõrzõpont, kicsi emelkedõ, naaagy lejtõ. Egyenes út, jobbra irtás, balra benõtt aljú erdõ. Emelkedõ, a táblától pedig lejtõ, kisvasút, egyenesen a cél, át a zöldön.

Ez ismétlõdik változó fényviszonyok, változó társaság, változó lelkesedés és változó erõnlét közepette 42-szer. Budai-H.G.-t és édesanyját utolérjük, épp szalagozzák az útvonalat, aztán Petami ad bélyegzõt, mellette az éjszaka átvészeléséhez szükséges fûtõanyag. Lassan véget is ér a kör, pecsét, aztán irány tovább. A következõ körben aztán leszakadok Rush-tól, de még elmondja, hogy elõször lefut egy félmaratont és azután csinálja meg az ultrát. Nem semmi. :) A kör végén Repkénnyel beszélek kicsit, figyelmeztet, hogy el ne fussam magam. Pedig nem futok (az túl merész kijelentés lenne). :) Még megteszek egy kört, részben Tinca társaságában, aztán beállok Galadh Ereb szélárnyékába és uzsgyi tovább, zúzunk, Galadh nem hazudtolja meg magát és matematikáról mesél (én meg a tüdõmet tartom vissza a kizuhanástól). Körözgetünk szép sorban, útitársam tempója jó masszív, alig gyõzöm tartani. Két dolog tartja bennem a lelket, az egyik a 3 km-enkénti frissítési lehetõség - Repkény ad csokit, Padler segít szörpöt tölteni, az UKK-s bögrét alkalmazom. Utóbbi nem is veszik el, nem úgy, mint Galadh poharai, sorra tûntek el nyomtalanul. :)

Úgy 8 kör után úgy érzem, hogy ennyi futás nekem aztán bõven sok egyszerre, meg is állok, kapok egy szendvicset Repkénytõl. Pihenés közben Galadh Ereb is megteszi az utolsó futós körét, már nem lassítom be. :) Gethe mester is csatlakozik egy körre, aztán Kerek repkény is megteszi a Minimaratont, már sötétben valamikor RitaB-vel és Vándor Csillaggal is együtt haladunk jónéhány kört. Párszor megelõzzük Siményi Vilit, az éjszaka magányos lovagját, egyikét azon keveseknek, akik jól megfelelnek a Monoton szigorú kiírásának, reggel felé aztán már inkább õ elõz meg minket. :) A rajt/cél ponton kialakulnak a személyzetfordulók. Repkény valamikor éjjel lefekszik aludni. Sancimanó egy lefutott éji félmaraton után elkísér minket egy darabon, mielõtt hazamenne. :) Petamit Olahtamas és OT Laci váltja a csípõs hajnali hidegben. Kettesben rójuk a köröket és nagyjából ekkor gondolok arra, hogy jó lett volna minden körben felírni a lényegesebb eseményeket, mert össze fognak mosódni. A sötét éjszakában lefotózom az andráskeresztet a kisvasút átjárójában, Repkényt a ponton (még amikor ébren van). Galád módon útitársamnak viszont csak a láthatósági mellénye látszik, a gépem nem képes megbirkózni a sötéttel.

Szép lassan, körrõl körre megvirrad, kivilágosodik, a felmelegedésre azonban várni kell egy kicsit. Olahtamasék pogácsával kínálnak, de sajnos cserébe nem tudunk nekik radiátort vinni. Megbeszélt taktikánk szerint nem veszünk tudomást a megtett körökrõl, nálam van mindkettõnk itinere, próbálok nem odafigyelni arra, hogy épp hányadik pecsétet ütik be. :) Ezen aztán jól elcsodálkozik Vasssalmos, amikor valamikor elhúz mellettünk. Repkény egyszer csak ott terem valamelyik kör végén ébren, pont egy körrel alhatna volna többet, mert ébreszteném lassan. :) Lutak váltja RitaB-t és megkínál saját bodzaszörppel (nagyon finom!), valamint Bubu is elfekszik aludni. Aztán úgy Koldusszállás környékén (pontosan két maraton után) megállunk egy hosszabb pihenõre. :) Galadh megjegyzi, mennyi ideje megyünk és még nem pihentünk. Itt az ideje. Kerek repkény megetet szendviccsel, csokival, banánnal. Folytatjuk a körözést, immár hármasban. A ponton Vajonmerre szép vastag könyvet használ pecsétalátétként, csak egyszer kapjuk rajta, hogy belelapoz, de lehet, hogy csak a szél fúj bele a könyvbe. :)

Az idõ elõrehaladtával kezdünk fáradni, a félórás körök lassan a múlté lesznek, Repkény lelkesedése tartja a lelket bennem. Valamint a többi résztvevõ jelenléte, akármelyik távról, nagyon jó látni, hogy jönnek kisgyerekkel is végigsétálni akár egy körön is. Felbukkan Summer Comfort, Szucsati, Repkényt üdvözli Rappakos, de nagyon gyorsan eltûnik a láthatáron. Megjelenik OT Dóri, aki Galadhot istápolja egy darabon. Minden körben történik valami. Még reggel például - talán Repkény ébresztõje elõtt egy körrel? - felbukkan egy fotós a rajt melletti kolostorromoknál. A következõ körben már az a hír járja, hogy arrébb kell menni, mert itt bizony lagzi lesz, meg területfoglalási engedély van, meg 200 fõs násznép. Végül az egészbõl szinte semmit nem érzékelünk - az esemény jóval arrébb zajlik. Utunk során kétszer is látunk a gyermekvasúton gõzöst, videó, fotózás, vidámság.

Öt-hat körrel a vége elõtt aztán kezd minden fájni. Pintz úr csatlakozik hozzánk, Galadh lemarad kissé, a rendelt pizzához fûzök komoly reményeket, hogy felélesszen. Eltöltünk jó fél órát azzal, hogy elnyammogok fölötte, Repkény sokkal hamarabb megeszi, mint én. Az indulás elképsztõen szerencsétlenül megy, nagyjából a 2k+1-ik pontra érem el az utazósebességet. Itt már Sz Zsu õrzi a pontot, Vajonmerrét váltva, késõbb b_feri is beszáll a pontõrségbe. Kezdem újra élvezni a túrát, vagy inkább azt, hogy nemsokára véget ér. S valóban. Vége. Kicsit hirtelen, de vége. Nem érzek akkora eufóriát, de azért nehéz lenne letörölni a vigyort az arcomról. :) Az utolsó körében, újra kiegészülve OT Dórival, beszállunk Galadh Ereb mellé (ezzel én még behúzok egy Minimaratont, halmozom az élvezeteket :)), Repkény majdnem végig videóra veszi a kört. Aztán indiánszökdelésben Galadh besüvít, én inkább csak betotyogok a célba, most már teljesen vége van, le lehet rogyni. A díjazás jó, eszmei értéke számomra igen-igen magas, most jut eszembe, hogy a teljes palettából a sima Maraton hiányzik (novemberben voltam Félmaratonon). Kerek repkény segít fel, nagy köszönet jár neki, nagyon sokat segített abban, hogy túléljem a túra utolsó sok körét. Köszönöm Galadh Erebnek a társaságot és a sok elmesélt történetet, jó volt együtt körözni, végül, de nem utolsósorban köszönöm Gethééknek a rendezést, mindenkinek, aki ott volt, a bíztatást, a szurkolást és a segítséget! Gratulálok a sok táv minden teljesítõjének! Külön gratula a duplázó-triplázó-sokszorozó sporttársaknak! :)

-Kékdroid-
 
 
Egri BükkTúra éve: 20082008.06.05 18:41:50
Egri Bükk 50

Úgy kezdõdik a nap, hogy a reggeli elsõ felsõtárkányi busz öt perccel megelõzi magát Felnémeten, ahol Kerek repkénnyel fel szerettünk volna szállni. Sûrû pislogások és a buszvezetõ nevének imába foglalása után édesapám segítségét vesszük igénybe fuvarozásszakmailag, még szerencse, hogy nem kezdett addig el a kertben tenni-venni. Ily módon pont rajtidõben sikerül neveznünk, elsõre megijedünk a kirakott „CÉL” molinótól, hiszen még el sem indultunk. :) Nevezünk, elvisszük a 10-es és a 11-es rajtszámokat egy hosszabb sétára, külön lap van a bélyegzéseknek és külön lapokon találjuk az itinert. Utóbbi esztétikailag nem egy komoly alkotás, de a szükséges információ mind rajta van, csak tudni kell olvasni. A túra rögtön egy hosszú, meredek emelkedõvel kezd, valahogyan fel kell jutni a Török útra, amely a Nagy-Eged – Várhegy vonulat északi nyúlványának többé-kevésbé a gerincén futó utat (is) jelöli. Ez az emelkedõ egészen könnyen megy, a bükkösben kellemesen hûvös van, néhol fotózunk, de hamar a Vasbánya-tetõ alatti elágazásban találjuk magunkat. Innentõl ismerõs utat taposunk, jó sok túra hoz el erre, amit egyáltalán nem bánok, pár helyen elsõrangú a kilátás a Bükk Köveire és a feléjük vezetõ kanyargós vonulatokra.

A kilátás megörökítése után ellépünk, sietünk, amíg nincs olyan csuda meleg. Késõbb sem annyira a hõmérséklet, mint inkább a levegõ páratartalma növeli a hõérzetünket, többször is felemlegetjük, milyen jó lenne egy 15-30 perces kis esõ. Még nem tudjuk, hogy este azt emlegetjük majd, hogy milyen jó volt, hogy a bekövetkezett t perces esõbõl alig kaptunk valamit. :) Egy majdnem benézett keresztezõdésnél egy sporttárs csatlakozik hozzánk, Lépéshibát van szerencsénk megismerni, már egy ideje elõzgetjük egymást, amikor elkezdünk beszélgetni. Együtt is haladunk egészen Bánkútig. Pazsagig elkövetünk néhány szerencsés jelzésmegtalálást, útközben rácsodálkozva a burjánzó nyári erdõre. Önkéntelenül is összehasonlítom a látványt a Tortúra vonatkozó emlékképeivel, ugyanaz az erdõ és mégis mennyire más. Akkor kísértetországként láttuk, most inkább valami dzsungel. Pazsag kis telepén ellenõrzõpontot találunk, zsíroskenyeret, hagymát és vizet vételezünk. (Nem is említettem, az ezt megelõzõ, Völgyfõ-háznál lévõ ep-n almát kaptunk.) Repkénnyel készítünk néhány fotót, majd nekivágunk az aszfaltos fejezetnek.

Egészen a megyehatárig tart a mûút koptatása számunkra, itt belevetjük magunkat a sûrûbe. Az aljnövényzet simogatja a lábszáramat, egy darabig ez kellemes, késõbb viszont véresre vakarom viszketõ végtagjaimat (lábaimat, de az nem v-vel kezdõdik :)). Vakarózásom közepette elérjük a 30-as és az 50-es táv elválását jelzõ pontot, itt a pontõrök müzliszeletet adnak, jól ellátott túra ez, annyi bizonyos. Folytatjuk a kapaszkodást felfelé, a Kõkapu elõtt egy nagyobb irtásfolton Repkény találja meg a helyes utat, miután az én vezetésemmel elindultunk egy szimpatikus, ám odébb bozótosba veszõ csapáson. :) Innen már alig kell emelkedni és elérjük a fennsíkra vezetõ, mára szerencsére közforgalom elõl lezárt országutat, majd az ellenõrzõpontot. Itt ásványvíz jár, iszunk bõven, a legközelebbi vízvételi lehetõség a túra útvonalán Bánkút lesz, ami még egészen arrébb van. A Három-kõre egy szerintem nagyon hangulatos kis egynyomos csapáson kúszik föl a zöld háromszög jelezte ösvény, fent a hegytetõn a Bükk 900-as csúcsai mozgalom bélyegzõjével igazoljuk ottjártunkat. Megállunk egy kicsit, nézelõdünk, fotózgatunk, bámuljuk a párás láthatárt, Felsõtárkány házai még csak-csak kivehetõek, de Eger már egy szürke masszaként jelenik meg, a távolabbi látnivalókról pedig csak tudjuk, hogy amúgy látszanának.

Induláskor sikerül rögtön rossz utat választani, de ezt az állapotot rövidesen megszüntetjük és visszamászunk a hegytetõre. Tehát a másik – amúgy kiválóan jelzett – csapás az igazi. Hamar elérjük rajta az OKT-t, Bánkútig rácsodálkozunk minden töbörre, víznyelõre, dús füvû rétre. Ezen a szakaszon kap el Repkénnyel mindkettõnket egy rövid holtidõ, már csak azért sietünk, hogy Bánkúton mihamarabb megállhassunk pihenni. Ennek örömére a nagy turistaút-csomóponttól egy kilométerre még egy elágazást benézünk, szerencsére nagyon hamar visszatérünk a helyes útra. Fent a ponton aztán csoffadunk egy kicsit (nagyon kedvesen eligazítottak a mosdó felé :)), Lépéshiba megcélozza a korábbi buszt, elbúcsúzunk, nagyon jó tempóban halad. Kerek repkény technikai kitérõt tart, én pedig magam elé bambulok. Majdnem elfelejtem kirázni a bakancsomból a többletterhelést. Mielõbbi továbbindulás helyett megszavazunk egy-egy kólát, kortyolgatása közben a Bükk domborzati térképén követjük szemünkkel az útvonalat. A Bálványra amolyan hétvégi kirándulós tempóban indulunk el, aztán Repkény csatakiáltással felrohan a hegyre. :) Itt megint bélyegzést tartunk, aztán feltornázzuk magunkat a kilátó legfelsõ szintjére. A Bükk-fennsík lankás dombságként hever a lábaink elõtt, de elég észak felé tekinteni, hogy felidézzük, a dombok mindegyike 900 méter feletti hegycsúcs.

Betájoljuk Dédes várát és a Kisvár sziklatömbjét, megállapítjuk, hogy a Lázbérci-tározó tiszta idõben sem látszana, a Tátra jó eséllyel igen. Tériszonyomat félretéve lemászok a létrán, majd letalpalok a lépcsõkön és már suhanunk is a Huta-rét felé. Eleinte jelzetlen úton megyünk, a Csurgó erdészháznál teszteljük a kutat, még szerencsére mûködik, mosdok egy kicsit a hûvös vízben. A túra egyik legszebb szakasza következik, réteken, erdõkön át, meredek völgyek sejtetik magukat jobbra az úttól, megpróbálom megörökíteni, de a kép úgysem adja vissza a hangulatot. A sárga háromszög elágazásánál kerékpáros résztvevõk pihennek az ellenõrzõponton, itt is vízzel kínálnak a pontõrök, egy keveset elfogadunk. Istállós-kõre talán innen vezet a legkönnyebb jelzett út, kényelmesen felmászunk, egyetlen pihenõt tartva, azt is szükségbõl. Fent viszont nem állunk meg hosszan, itt is önellátó bélyegzés van, már majdnem teljesen száraz a pecsétnyomó, pedig nemrég járt itt egy sporttárs, találkoztunk vele, amikor lefelé igyekezett a rövid oda-vissza szakaszon. Fényképezgetünk, majd nagy lendülettel nekivágunk – innen már csak lefelé kell menni a Tar-kõ alatti elágazásig.

Gondoljuk ezt egészen az Õserdõ eléréséig, amikor szembesülünk azzal a ténnyel, hogy nem egészen ott vagyunk, ahol gondoltuk, hogy majd leszünk, hanem egy kicsit odébb. Pontosan egy heggyel odébb, amire még fel kell menni, a védett erdõt határoló kerítés mentén. Felküszködjük magunkat a lokális maximumra, hogy legurulhassunk a Kék sáv elválásához, ebben a gurulásban kicsit lelassít egy, az útra dõlt óriási vén bükkfa, nem szívesen lettem volna itt, amikor úgy döntött, lefekszik ide aludni. A keresztezõdésben valóra váltjuk elõzetes tervünket, miszerint akkor is felmegyünk Tar-kõre, ha ez nincs benne a túra útvonalában, legyen akármilyen izzasztó a kaptató. Érdekes módon, ez az emelkedõ sokkal könnyebbnek tûnik, mint az Õserdõt kikerülõ út. Fent úgy döntünk, hogy mivel a szintidõben bõséges tartalékunk van, tarthatunk egy negyedórás napozást. :) Lent, a messzeség már egyáltalán nem látszik, Eger felé csak szürke pamacsok ülnek a völgyben. Dél felé nézve azért kivehetõ Ódorvár szirtje és a többi hegy. Repkény megemlíti, hogy ebbõl vihar is lehet, akár.

Lesietünk, vissza a túra útvonalára, le a meredélyen a Toldi-kapuhoz, majd a végtelennek tûnõ kék kereszttel jelzett gerincutat követjük. Sokáig. Itt társam mondanivalója tartja bennem a lelket, elsztorizgatunk mindenfélérõl. A tanösvény becsatlakozásakor már elõre örülök, hogy rövidesen a Stimecz-házhoz érkezünk. Itt valami nagy össznépi mulatság zajlik/zajlott/fog zaljani, nem tudjuk eldönteni, melyik a helyes idõ. A pontõr a kisvasút sínjeinek legvégén is túl épült esõházszerû építményben vár, elmondja, hol van a kút (a ház mellett), elszaladok, töltök, visszaszaladok. Elindulunk, tikkasztó meleg van, de legalább nem tûz a nap, sõt, alig teszünk meg párszáz métert, dörgést hallunk. Egyre többet. Rájövünk, nem biztos, hogy élveznénk, hogy ronggyá ázunk az utolsó etapon, tehát társam beizzítja az utánégetõt, én pedig követem. :) A kisvasút töltésén töltött idõt így sikerül valamelyest redukálni, a varróházi megállótól már aszfalton talpalunk, szemerkélõ esõben.

Felsõtárkányt már valahogyan túl kell csak élnünk, a rövid és enyhe esõ hatására szinte harapni lehet a párolgó vizet a levegõben. A focipályánál azért még derülünk néhány érdekes pályagörbét leíró helybélin, hiába, nagy meccsre készülnek. :) A már valóban célként szolgáló üdülõhöz felbaktatunk, itt összefutunk Ebolával és a cél pavilonjánál Tinca-val. (Aki felajánlja, hogy elvisz minket egy darabon, köszönjük itt is, testvérem valamivel korábban jelentkezett, hogy kijön értünk.) A díjazást alig néhány perc sorállás után kapjuk meg, szerintem nagyon eltalált oklevél és szép fémjelvény jár. Megvárjuk húgomat, hogy még szintidõn belül, de már megfürödve, vacsora közben, otthonról nézhessük a lezúduló vihart. Köszönöm a társaságot útitársaimnak, a jól szervezett túrát a rendezõknek, nagyon jól éreztem magam, de hiszen a Bükk felé elfogult is vagyok… :) Gratulálok minden távon minden teljesítõnek!

-Kékdroid-
 
 
Őrség (- Vendvidék) 75/50/30Túra éve: 20082008.05.19 15:20:14
Õrség 50

Megint a messzi Nyugaton

Azért megint, mert tavaly nyáron voltam erre DDK-n, amelynek egyik következménye a sokból az volt, hogy nagyon megszerettem ezt a vidéket (is). A rajtot Kerek repkény édesapjának köszönhetõen kocsival érjük el, mindenféle külön asztalok vannak: nevezés, bevásárlás (igazolófüzet Repkénynek, póló nekem :)), sorra látogatjuk õket, mielõtt Laci069 sporttárstól indulási idõt kérnénk. Mi ketten indulunk, Repkény édesapja a 30-as távot választja és még vár egy kicsit a rajttal. Rögtön egy cipõvizezõs szakasszal kezdõdik az út, az utcák helyett egy darabig a mezõn bandukolunk. Amikor a szalagozás visszavezet a városba (bizony, Õriszentpéter Magyarország második legkisebb városa), találkozunk Joeyline-nal és kis csapatával, pár méterrel odébb pedig az Árpád-kori templom bejárati útjánál vár az elsõ ellenõrzõpont.

Az országutat elhagyjuk a Zala (Szala) völgye kedvéért, az amúgy sem túl nagy folyó itt még csak néhol kiszáradt árokként kanyarog. Vele nagyjából párhuzamosan, a patakot többször keresztezve a Dél-Dunántúli Kéktúra ösvényén visz utunk, szerencsére hamar beérünk az erdõ mellé, mert már most, reggel is érezhetõen meleg van. Más okból is örvendek az erdõs szakaszoknak - végig a túrán -: a tavasz robbanásszerû eljövetele miatt most mintha minden egyszerre virágozna, a számomra túl magas pollenkoncentráció jelenlétét sûrû tüsszögéssel hozom kényszerûen nyilvánosságra. A réteken pedig létezhetetlenül sok virágpor van a levegõben. Két tüsszentés között azért néha fényképezgetek is.

A második pont után röviddel kiérünk egy focipálya mellé, jobbra Szalafõ - Templomszer házai, balra erdõ, elõttünk hosszú mûutas szakasz. A túra elsõ komolyabb emelkedõjén elhúz mellettünk gyors egymásutánban két traktor, fent pedig egy harmadik, szembõl. Csúcsforgalom. Fent pedig Pityerszer múzeumfalujának takaros, gondozott házai, még nincs nyitva a múzeum pénztára, a pontõrök viszont már kint vannak egy ideje, kekszet kínálnak. Egyenesen nyugat felé indulunk tovább, széles út vezet régi-régi fák tövénél, elágazásban kis táblák irányítanak. Nagyon hangulatos, hogy bár nincsenek meredek falú szirtek, hosszú, izzasztó kaptatók, mégis a végtelen rengetegben érzem magam. Orfalu váratlanul bukkan fel elõttünk, Repkény javaslatára az elsõ kék kútnál nagy fürdést és ivászatot tartunk, majd lekocogunk az apró helység központjába. Megvizsgálom a haranglábat, majd Repkény után sietek, szinte feleslegesen, mert megvár. :)

Visszakapaszkodunk egy dombhátra, az eddiginél jóval keskenyebb ösvényen követjük a piros négyzeteket egészen a Sûrû-erdõ nevû pontig. Itt apró korong alakú csokit ajánlanak figyelmünkbe, ki is szolgáljuk magunkat egy-egy marékkal. :) Aztán tovasietünk, irány Farkasfa, de addig még látunk: út szélén feszületet, Orfalu-Andovci fatáblát, néhány összkomfortos magaslest. Majd Farkasfa házait, elõttünk az utcán háromfõs társaságot magunk elõtt: Borbély Kata, Duracell Gyuszi (Repkényék tavalyi útitársa) és társuk, akinek a nevét sajnos elfelejtettem. Ötösben érünk oda a pontra, informálódunk a résztvevõk számáról, elkortyoljuk az üdítõjegyen vett "színes cukros víz"-variációkat. Búcsúzóul az egyik pontõr még felhívja a figyelmünket egy késõbbi részen várható széttúrt földútra. Felfelé a túra legmeredekebb emelkedõjén elbúcsúzunk sporttársainktól, újra kettesben járjuk az erdõt. Visszanézve a dombtetõrõl látszik Farkasfa és a szemközti domboldalban szolidan megbúvó radarkupola.

A nap elõrehaladtával egyre jobban érezzük a meleget, fogy a vízkészlet, szakad rólam a veríték. De elmúlik a tüsszögés, ez jó. Vízmosást követünk a dombról lefelé, majd hatalmas réten vezet át utunk, amelynek követését a világ egyik legnagyobb piros sáv jelzése hivatott megerõsíteni. Nem messze mellettünk pedig szarvasok iszkolnak be a bozótosba, kivételesen nem gyorsabbak a fényképezõgépnél, pontosabban messzebb van az erdõ. Kondorfán jégkrémezést tartunk, "nincs ám minden a tábláró'", de valahogy csak megegyezünk. Kint a kanyarban egy termetes kossal játszik gazdája, Repkény lelkesen kéri, hogy megsimogathassa. :) Kiérünk a faluból, átkelünk megint egy sportpálya melletti réten, majd megleljük a farkasfai pontõr említette szétbarmolt utat. Tényleg nehézkes rajta járni, de sokkal csúfabb az a friss tarvágás, ami az út menti egykori erdõre utal. Ez van.

A 30-as táv mezõnyét kerülgetjük a széles úton, amikor hirtelen távoli puffanást hallunk, majd egy derékszögû kanyarban a rendezõség a piros sáv helyett kiterel a mûút felé. A puffanások ugyanis a nevezett kanyar környékén már egész konkrét lövésekként lettek azonosíthatóak. Késõbb tudjuk meg, hogy agyaggalamb-lövészetet tartottak. Nem kell sokat az aszfaltot koptatnunk, rövidesen elérjük a Bárkás-tó elágazását és az Ispánkra vezetõ jelet. A Békeligetnél Talpaló sporttárs a pontõr, õ nápolyival ÉS csokival lát el minket, hogy ne maradjunk éhen a hátralévõ néhány kilométeren. :) Kerek repkény kiszúrja magának a kék kutat és tartunk egy kis hûsítõ pihenõt, mert a fel-feltámadó szél ellenére nagyon meleg van még mindig. Bõ húsz perc ücsörgés után még megvizsgáljuk a fém haranglábat, a napi két pár busz menetrendjét (csak munkanapokon, amúgy semmi), néhány valóban impozáns lakóházat és elhagyjuk Ispánkot.

A sûrûsödõ felhõk miatt újra kilépünk egy darabig, vihargyanús idõ van, de pár - talán elképzelt - vízcseppen kívül semmi nem esik. Néhány kis huplin átkapaszkodunk, kikerülünk egy friss favágást és a favágókat, valamint három rondán összefirkált fenyõt. :S Innen alig kell már menni a Disznós-tetõig, ahol megint elücsörgünk a fûben pár percig, nézelõdünk, találok a karomon egy kullancsot, még idõben. Végül lecsorgunk a célba, díjazás, zsíroskenyér (van piros arany!), szörp, kis pihenés a jutalmunk, mielõtt Repkény édesapja jelezné, hogy ideje indulni.
Köszönöm mindenkinek a társaságot, a rendezõségnek a túrát, ritka szép útvonal, ritka sok szolgáltatás, igényes itiner, kedves rendezõgárda várt minket. :)

-Kékdroid-
 
 
Mátrai Csillagok éjszakai teljesítménytúra 40/25/15Túra éve: 20082008.05.13 23:31:51
Mátrai Csillagok éjszakai teljesítménytúra 15

Nem Karancs-Medves 50, nem Zemplén 50. Mátrai Csillagok, mert megérdemeljük, és mert tavaly is tetszett, és mert a többire nem lett idõ - sõt, ennek a hosszabb távjára sem, ilyen ez az idei tavasz. Kerek repkény igazat mond, tényleg tudom, hol a rajt, csak a hagyomány kedvéért kanyarodunk be egy utcával korábban. ;) Pár perc múlva pedig már a rajtban töltjük ki a nevezési lapokat, közben összefutva Vakond87 kollegával (akit már rég láttam :)). Egy asztalnál lepecsételtetjük a két, igen terjedelmes itinert (mindenféle okos dolgok vannak benne) és nekivágunk szerényen a 15 km-es távnak. Repkénynél táska sincs, nálam is csak dísznek, hogy a benne hurcolt esõköpenyek elriasszák az esõfelhõket.

Iskola elhagy, irány a Sár-hegy gurulós köves emelkedõje, itt derül fény arra, hová lett a tavaly tapasztalt nagy tömeg a rajtról. Megállás nélkül suhanunk fel az emelkedõn az elsõ olyan pontig, ahonnan már érdemes visszafordulva fényképezkedni. Ezen tevékenységgel elfoglalatoskodunk egy darabig, majd követjük a sárga sávot tovább, fölfelé. Az emelkedõ Repkény szerint emlékeztet kissé Oroszlánvárra, csak lankásabb és barátságosabb. Vagyis minden, ami nem Oroszlánvár, de Õ tudja. :) Egyébként van benne valami, mert sok a túrázó és nincsenek fák az út mellett. Fent lebeszélem társam azon szándékáról, hogy pecsétért zaklassa a pihenõ társaságot, inkább elindulunk lefelé. Jobbra (khm, kb. kelet felé) a Mátrai Erõmû teljes kivilágításban pompázik, egyelõre csendben ereget némi füstöt. Figyelmünket egy idõ után a táj helyett az úton leskelõdõ kövek és a kevésbé sietõs sporttársak kötik le, nagyon sok Köszönömöt mondunk elõzés közben, sokan állnak félre. :)

A Szent Anna-kápolnánál fantasztikus látványt nyújt az épület és az emberek kontúrja a sötétkék éggel a háttérben, nem lehet megörökíteni, ott kell lenni, át kell élni. Kékestetõ adótornyán a fények mintha cinikusan kacsintanának felénk: "Ti ma ide nem jöttök!" A pontõrök villámgyorsan igazolják ottjártunkat, mi pedig már menet közben váltunk éjszakai módra. Felgyorsítunk, elmaradnak sokan és azt vesszük észre, hogy sem elõttünk, sem mögöttünk nincs senki látó- és hallótávolságon belül. Nyílt részen próbálkozunk még a lemenõ Nap utolsó sugarait lencsevégre kapni a Mátra vonulatát beleszõve a képbe. Kis családot elõzünk, Repkény megdícséri a kisgyereket, aki jobban figyeli az utat, mint szülei. :)

Mátrafüreden keresztülsietünk, tavaly itt egyenesen kellett menni, most a Téli Mátra útvonalán mehetünk egy kicsit. Sokan jönnek szembõl és még többen haladnak velünk egy irányban, páran hörögnek, morognak, farkasüvöltést utánoznak. :) Fent a kilátónál gyors igazolás, a kilátóból sok bemozdult fotó készítése - ehhez bizony vagy állvány kéne, vagy letenni a gépet a peremre. A Hold fényében még kilátásban is gyönyörködhetünk, elõttünk terül el Gyöngyös és a környezõ falvak, mögöttünk a Mátra csúcsán Kékes hivalkodik a piros fényoszloppal, az eget csillagok pettyezik, felhõt foltokban sem észlelünk. A kõtoronytól visszasietünk a fõútra, ahol elkanyarodunk Gyöngyös felé. Épp szembetalálkozunk Pintz úrral, majd Vakond87-tel, Vasssalmossal és útitársukkal, jó utat kívánunk Nekik és megkezdjük a kerékpárút taposását a városig.

Kiérve a faluból ez az út azonban eléggé hosszúnak és monotonnak tûnik ahhoz, hogy kicsit kilépjünk, sõt, végül elkezdjünk kocogni. Még útbaesik egy ellenõrzõpont, a harmadik és egyben utolsó nekünk. (Az itiner háta pedig szinte üres, jövõre a 40-esre kell jönni megint!) A kerékpárút mentén pihenõhelyeket hagyunk el, páran megálltak szusszanni, kisgyereket pihentetni vagy egyszerûen csak megállva bámulni a csillagos eget. Mi itt már szinte végig kocogunk, bakancsban próbálom Repkénnyel tartani a sebességet. Keresztezzük a Mátravasút lajosházi vonalát, a tábla szerint is már lakott területen. Megérkezünk a célba, rajtszámot kérnek, célidõt írnak és a gép már villantja is fel az idõt és a számolt átlagsebességet. Egy asztallal arrébb megkapjuk az igényes, szép díjazást, a hölgy mutatja a zsíros- és egyéb kenyerekbõl álló kínálatot. Eszünk, iszunk, majd irány Eger. Nagyon jól éreztem magam a túrán, még ha rövidtáv is volt! Köszönöm Repkénynek a vidítást és a sebesség alapjel beállítást, a rendezõknek pedig a barátságos és profi rendezést.

-Kékdroid-
 
 
SárgaTúra éve: 20082008.05.05 22:13:44
Sárga 30É

A hátul álló motorkocsi ottmarad a Nyugati pályaudvaron, elõrébb lévõ társa pedig hihetetlen menetidõvel vánszorog elõre az éjszakában - fedélzetén utasként rengeteg túrázó és kicsit kevesebb hazatérni igyekvõ ember. A társaságban kicsit gyorsabban telik az idõ, de épp ideje megérkeznünk, mert már kezdek épp álmos lenni. Beállunk Kerek repkénnyel a formáját még csak éppen bontó sorba (vagyis a rengeteg ember közé valahová) és várunk. Rengeteg rég - és kevésbé rég - látott ismerõssel futunk össze a vonaton, a rajtban és késõbb a túrán is, a felsorolástól csak azért tekintenék el, mert félek, hogy valakit kihagynék. :) Elindul a nevezés, egész hamar elfogy a sor és már ott állunk, fizetünk és leadjuk a két utazózsákot, nekik könnyebb utuk lesz Pilisvörösvárra. 23:10-es rajtidõ kerül itinerünkre (szöveges leírás, lesz mit olvasni, táblázat a résztávokkal), az állomási óra pont ennyit mutat, amikor ellódulunk.

Kisvártatva megelõzzük Siményi Viliéket, majd Budai-H.G. mellé társulunk be, aki pont jókor tudja, hogy hol tolták a mérõkereket. :) A kellemesen emelkedõ esztergomi utcákon aztán szép lassan kettesben maradunk Repkénnyel, igyekszünk nagyon, jó lenne elérni a 6:00-ás vonatot Zalaegerszegre. Ehhez legkésõbb fél ötre célba kell érni, de még jobb lenne a negyed ötös vonatot megcélozni, hogy ne legyen rohanás. Lett.

Visszatérve a túrához: emelkedõvel folytatódik az út, próbálok visszaemlékezni, ez tavaly is itt volt, valóban. Aztán kiérünk egy szép nagy rét szélére, ahol megkapjuk az elsõ pecsétet, összefutunk Jámborral és nem sokkal ezután megejtjük az elsõ kisebb eltévedést (birkaeffektus). Ezt korrigálandó az elsõ adandó lejtõn lekocogunk, közben bámuljuk a Pilis óriásnak tetszõ vonulatát, melynek kontúrját a nagyváros fényei festik vörösre. Jódarabig gyaloglunk ezzel a látvánnyal magunk elõtt, közben a felhõk is eloszlanak az égrõl, hogy zavartalan, csillagokkal teli égbolt kísérhesse utunkat. Ezt az érzést nem sikerül megörökíteni semmiféle fényképpel, ott kell hozzá lenni, hogy megértsük. A történeti hûség kedvéért készül viszont útközben néhány videó, melyeknek fõleg a hanganyaga érdekes, Repkény jóvoltából. A helyenként elfüvesedõ szekérutat egy ponton erdei út váltja fel, örülök a változatosságnak a hosszú mezei séta után. Igaz, legalább kimaradt a kutyaugatástól zajos tavalyi szakasz a nyaralók között.

Az erdei úton kihasználjuk azt, hogy momentán kevésbé van szükség tájékozódási készségünkre. Ballagunk, figyeljük a terepet, néha rápillantunk a jelzésekre, szalagokra, hogy jó helyen járunk-e, amikor hirtelen lövést hallunk a nagy éjszakában. Ez meggyõz arról, hogy a láthatósági mellények felvételének épp itt az ideje, világítós öltözetben talpalunk tova. A második ponton néhány sporttárs pihen, Repkénnyel gyors pecsételés után továbbállunk. Épp kezdek azon meditálni, hogy Pilisszentlélektõl milyen távolságra lehetünk, amikor kiérünk egy mezõre, lent a falu fényei hívnak. Lekocogunk a lejtõn és már bent is vagyunk, vízvételi céllal megnézek két kék kutat, de a nyele mindkettõnek hiányzik. Kerek repkénynél szerencsére még van tea (nálam is van még két liter víz, csak lusta vagyok elõvenni :)), iszunk mindketten, majd nekivágunk a Pilis-nyereg emelkedõjének.

Lassú kanyargás a szerpentinúton, kis séta az éjszakai országúton, utána még néhány meredek kaptatón izzadás - és máris az elhagyatott, sötét Pilis-nyereg fogad minket, fejlámpáink fényével próbáljuk otthonossá tenni. Aztán rögtön nem vesszük észre a kis csaliösvényt - a szalagozást rosszul értelmezzük -, jutalmul egy bõ negyed óra kavargás jár, másokat is visszafordítunk, nem ez a helyes út. Hogy hozzunk hátrányunkon, belesietünk a lejtõbe, majdnem végig, közben majdnem az árkot választva. :) A pontõrök Klastrompusztán készségesen megtöltik Repkény fémbögréjét, kétszer is. A táv felét kipipálhatjuk, most kevésbé szintes szakasz következik.

Ez azonban nem azt jelenti, hogy nincs több emelkedõ, hiszen a ponttól a kolostorromok mellett felfelé kaptatva kell indulnunk. Széles szekérutat követünk, 120 kV-os távvezeték szegõdik útitársul mellénk, hogy aztán mi otthagyjuk és magányosan zümmögjön tovább az éjszakában. Néhány helyen már elõbukkannak a pilisi falvak fényei, mögöttük a láthatáron Hármashatár-hegy tömbje tornyosul, Budapest közvilágítása sárgásra festi az eget körülötte. A Csévi-nyeregben Repkény készít egy gyors videót, dokumentálandó áthaladásunkat. Nem sokkal odébb, az egynyomos ösvények környékén elbizonytalanodunk, amikor két sporttárssal futunk össze: Vasssalmosék érnek utol, majd lépnek el sietve. Aztán megint csõdület támad, már egész sokan keressük a helyes utat, egy határozottan kirakott szalag jelezte útnak keressük a folytatását. Jó negyedóra kavargás után visszamegyünk az utolsó látott (de eddig meg nem figyelt) jelig, Repkény észreveszi, hogy a régi jelzés nyilat formáz, Vasssalmos rögtön el is kezd futni a jelölt irányban.

Mi ketten szorosan utána, keresésünk eredményesen zárul, kiáltunk a többieknek is, hogy megvan a jelzés. (Most haladok át itt negyedszer, égõ kissé, hogy nem emlékeztem... :)) Aztán a futás folytatódik, elöl Vasssalmos diktálja a tempót, Kerek repkény utána, közvetlen mögötte én, kicsit késõbb Vasssalmos társa is utolér. Az Iluska-forrásig töretlen a lendület, utána az emelkedõn Repkénnyel inkább tempós gyaloglásra váltunk. A Fehér-hegy nem viccel. A bekerített rész után párszor már meg kell állnunk felfelé, de így sem túl hosszú a fölfelé vezetõ út. Felértünket hatalmas orraeséssel ünneplem meg, társam ver lelket belém. :) A kanyargós ösvényen ezután figyelem a terepakadályokat, amikor hirtelen találkozunk a pontõrökkel, elmondják, hogy a gázvezetéknél majd figyelni kell. Rendben.

Nevezett gázvezeték meglehetõsen sokkoló hatással bír mindkettõnkre ezen a hajnali órán, nem egészen ebben a volumenben gondolkodtunk. Hirtelen telemegy homokkal mindkét cipõm, még jó, hogy enyhén nedves a talaj. A sötétben óriásinak tûnõ munkagépeket kerülgetünk, aztán a szalagokat követve hátrahagyjuk a létesítményt, reméljük rövedesen csak a megszokott oszlopok fognak emlékeztetni a vezeték nyomvonalára. Szinte észre sem vesszük, hogy a látottakon elmélkedve már be is érünk Pilisvörösvárra. A házak között kutyagolva meghalljuk az elõzetesen kiszemelt vonat zakatolását, már régebben tudtuk, hogy errõl lemondhatunk. A Kálvárián feltételes pontõrök, innen egészen a célig futunk, a buszt el kell érni jelszóval.

A számunkra célként szolgáló pilisvörösvári ponton már ott vannak Álmosék, Animanó42 és DJ_Rushboy, valamint még két sporttárs, mindnyájan a hosszútávon. Megkapjuk a díjazást (szép a kitûzõ), elköszönünk a többiektõl, felmarkolunk néhány szem kekszet és a kiküldött csomagokat és elhúzunk a buszmegálló felé. (A déliben az utolsó pillanatban - de még teljesen szabályosan - sikerül még felpattanni a vonatra. :))
Hangulatos, vidám túra lett idén is a Sárga, köszönet mindenkinek érte, gratulálok minden távon minden teljesítõnek!

-Kékdroid-
 
 
Tihanyi Gejzírit 33/20Túra éve: 20082008.04.28 21:46:11
Tihanyi Gejzirit 20

Kora reggel van, a szombat délutáni vihar nyomait kerülgetjük Kerek repkénnyel Keszthelyen a buszállomás felé igyekezve. Pár perc után megérkezik a Lazavolán összkomfortos busza (ez számomra azt jelenti, hogy kicsit kevésbé amortizálja a térdemet), az egész úton nincs rajta 10-nél több utas. Aszófõn a parkolóban igen sok autót számolhatunk meg, sor viszont nincs a rajtban, szerencsére. Gyors adminisztráció, kétoldalas, nem túl komplikált, viszont átlátható itinert kapunk. Indulunk is gyorsan, hogy az elején a mûutas szakaszon hamar túllegyünk. Kisétálunk Aszófõrõl, át a Tihanyi-félszigetre, jól látszik a ránk váró útvonal, legalábbis Repkény azt mondja, hogy azokra a huplikra mind fel fogunk majd menni. Helyes, gondolom.

Ahogy elhagyjuk a mûutat, egy autóból dudálnak, integetnek az útról, visszaintegetünk, bár nem látjuk, ki lehetett az. :) Az Apáti templomromot viszont jól megnézzük kívülrõl, egyszerûségében is méltóságteljes kõépület. Innen erdõben megyünk, jellemzõen egynyomos ösvényen, ahol elég nehéz elõzni, sokan udvariasan kiállnak az útból, köszönöm nekik itt is. A Nyereg-hegy alatt van az elsõ ellenõrzõpont, a pecséten valamilyen kristályszerkezet látható, igazolás után zúzunk tovább. A bucka (hegy) tetejére érve oldalt kilátópont vár ránk, ahonnan az egész félszigetet be lehet látni, a Külsõ-tó óriási lápként terül el az lábunk elõtt. Fotózunk, sokat. Én most járok itt elõször, a látvány egyszerûen lenyûgöz. A lejtõn leérve szõlõtõkék közt talpalunk tovább, a jelzések festése elsõrangú, azon gondolkodom, valószínûleg azért, hogy a turisták ne térhessenek le a védett területek felé olyan egyszerûen.

A Szélmarta-szikláknál (is) jó sokat fotózunk, innen a Külsõ-tó más szögbõl látszik. Én inkább a tájat nézem, Kerek repkénynek viszont van szeme az apró dolgokhoz is, mutatja a nyíló virágokat, mindenféle növényeket, amelyek felett magamtól szégyen gyalázat könnyen elsiklana tekintetem. Az Óvár-hegy (domb) oldalából megint csak bámuljuk a panorámát, az eddigi enyhe emelkedõt felváltja a kicsit meredekebb lejtõ, beérünk a Barátlakások erdejébe. Az út mentén bõvizû forrás kínál vízvételi lehetõséget. Az elsõ kõfülkénél felirat figyelmeztet az omlásveszélyre, azért bemegyünk megnézni közelebbrõl. Nem egy luxuslakosztály, de a célra annak idején biztos megfelelt. Késõbb látunk még pár üreget a sziklafalban, a következõ ep. is egy ilyennél várja a túrázókat. Nagyon kedvesek, igazolják ottjártunkat, beszélünk pár sort. Rögtön utána ránküvölt egy túratárs, hogy álljunk ki a képbõl. Lehetett volna kérni is, legalább egy "légyszi"-t hozzátéve.

Hagyjuk ellépni a párocskát, inkább lelassítunk egy ideig. Rövidesen így is kiérünk az országútra, a Balaton jó nagy hullámokkal üdvözöl. A hajóállomásnál még áll az élet, alig lézeng erre pár ember, az is jórészt a tt. résztvevõje. A kanyargós kaptatón felfelé azt vesszük észre, hogy megfogyatkoztak az emberek, felérve az Apátsághoz viszont jó nagy tömeget látunk, rengeteg a turista. Megcsodáljuk a templomot, a kilátást, a szépen gondozott parkot és már úton is vagyunk. Mivel Tihany nem túl nagy település, hamar a Belsõ-tóhoz vezetõ útnál találjuk magunkat. Ahogy haladunk elõre, az útmenti fák alatt egy fiú játszik furulyán, csak úgy, magának, csendben hallgatjuk az egyszerû kis dallamot.

Utunk a Gejzírmezõ felé vezet, a táblák és a jelzések itt is kiválóan követhetõek, megérkezünk az Aranyház gejzírkúphoz, különös kõképzõdmény, kis ösvény kapaszkodik ki a tetjére. Onnan más szögbõl, de még mindig hihetetlen szép látvány tárul elénk: a két tó, az Apátság és a Balaton-felvidék hegyei a távolban. Repkény elmeséli nekem az Aranyháznak, mint vallási kifejezésnek az értelmét. Alig lépünk néhányat, amikor ellenõrzõpontot találunk, itt pecsét nem jár, de a rajtszámot felírják, a szúróbélyegzõ kicsit odébb van az Átjáróbarlangnál. Mellette táblán olvashatjuk (mint még jó sok helyütt a félszigeten) a barlang kialakulásának körülményeit. Tantúra. Visszatérünk a "fõútra", irány a panorámaút, feltûnik, hogy a levegõ egészen megrekedt és kezd igazi tavaszi meleg lenni. Hiányzik egy fagylalt vagy valami jégkrém. Érintünk néhány gejzírmaradványt amire eljutunk a Hálóeresztõ esõház pontig. Innen kezdõdik a hullámvasutazás, majd a vártnál számomra korábban látjuk meg a frissítõpontot, a Nemzeti Park valamilyen helyi épülete mellett.

A fémbögrémbe töltünk teát, jó meleg, de iható és nagyságrendekkel veri a Bakony 50-en kapottat. :) Zsíroskenyérrel is kínálnak, feltûnik, hogy csak egy tálca van kitéve, de én még erre sem számítottam. (Pedig Kerek repkény mondta, hogy ezen a túrán adnak enni is, csak az én eszem rövid. :)) Elkezdünk felfelé menni, a szint jelentõs része az innen a Nyereg-hegy újbóli érintéséig tartó szakaszra összpontosul. Ezáltal sikerül jól leizzadni, de a nádasban alant elrejtett kis kikötõ, a távoli párában felbukkanó Tanúhegyek, a végtelennek tetszõ Balaton és Somogyország dombjai délen mindenért kárpótolnak. Jó sokat megállunk a tájat bámulni és fényképészkedni. Utunkat különös sziklaalakzatok, meredek kaptatók, és a mindig felbukkanó panoráma kísérik. A távolban éppen, hogy kivehetõ a Kab-hegy két adótornya, közelebb pedig az aszófõi vasútállomáson parkoló rengeteg autó. Kényelmesen megyünk, kiélvezzük az utat, hiszen a vonat csak tizenkét óra ötvenvalahány perckor jön. (Most már tudom, hogy 12:37-kor... :))

A Nyereg-hegy újbóli érintésekor még sajnálom is, hogy a túra vége felé közeledünk. Innentõl jönnek szembe a 33-as táv résztvevõi, rengetegen. Találkozunk Börcsök Andrásékkal még az erdõben, ahogy továbbmegyünk, egyre többen jönnek az ellenkezõ irányból, páran kicsit megviselt állapotban. A kerékpárút kicsit kevésbé élvezetes így déltájt, a fák most a mûutra vetik árnyékukat, mi napfürdõt veszünk. Futó lépteket hallok mögülünk, mondom Repkénynek, hogy húzódjunk le, közben fordulunk hátra, megnézni az érkezõt. Aki nem más, mint Galadh Ereb, erélyesen tiltakozik lefotóztatása ellen, viszont csatlakozik hozzánk a hátralévõ nem egészen két kilométerre. :) Õ is a rövid távon van, éppen két órával indult késõbb utánunk, jól nyomja nagyon. A faluban találkozunk a hosszútávon induló Gudlukingékkal, elárulja, hogy õk integettek reggel az autóból. :) Megyünk tovább hármasban, már a vasút utcájára fordulva, amikor berongyol egy vonat az állomásra. Hümm, gondolom elõször. Arra gondolok, hogy keresztre vár, akkor viszont sietnünk kell. Kerek repkény is, Galadh Ereb is megpendíti, hogy talán futni kéne, hogy elérjük. Éppen tiltakoznék, hogy ötvenvalahánykor... amikor a forgalmista már meneszti is az amúgy tûpontos vonatot, felpörög a dízelmotor, a szerelvényt pedig lefotózni sincs idõm.

Ha lekéstük, hát lekéstük (mekkora blama ez nekem...), az állomáson átvesszük a díjazást, kedvesen hívnak a következõ túrájukra (valamikor decemberben lesz). Gratulálnak, a kitûzõ, oklevél duó mellé jár két ismeretetõ füzet és egy kedvezményfüzetke a Balaton-felvidéki Nemzeti Park néhány látogatóhelyére. Galadh Ereb némi szervezés után felajánl végül egy fuvart - nagy köszönet! - Balatonfüredre (ott megáll egy gyorsvonat), a Berzsenyi-forrásnál szállunk ki, iszunk az ott csobogó ásványvízbõl. Repkénnyel újra kettesben megcélzunk egy boltot, vásárlásunk eredménye egyebek közt egy 6-os csomag jégkrém, amelyet sikeresen felfalunk a belvárosban sétálva. :)
(Azt a sort, amit a gyorsvonat ablabából látunk Aszófõn, jó, hogy sikerült kikerülni...)
Nagyon köszönöm a társaságot mindenkinek, a túrát a rendezõségnek, jól éreztem magam a túrán, szép volt, jó volt, jövõre vissza kell térni.

-Kékdroid-
 
 
Mátrabérc / Hanák Kolos / MúzslaTúra éve: 20082008.04.22 20:33:06
Mátrabérc (eleje) 2008

Hétközben nézegetem a Mátra térképet, mintegy kikapcsolódásképp: ide majd fel kell menni, itt majd kapaszkodni kell, amott lesz egy meredek lejtõ, hú, itt mi is van? - ja, tudom már, itt megy a Téli Mátra is, csak szembõl, emitt meg ugyanúgy... szóval, legalább fejben készülök a Bércre. Szombat reggel pedig egész hamar ott vagyunk a rajtban, éppen látjuk a tömeget elindulni, ahogy Kerek repkénnyel és sétáLós bácsival igyekszünk a vasúti megállóhoz. Közben összefutunk Zsotyekkel, valamint Gudlukinggal is, nevezünk, majd ketten szépen elindulunk Repkénnyel. Kicsit hûvös van, párás a levegõ. Bekanyarodunk az erdõ felé, irány az elsõ emelkedõ, szerencsére nincs nagy sár, lehet haladni, így is teszünk, kilépünk, ahogy lehet. A terv a 12 óra környéki érkezés Szurdokpüspökire, még örülünk is annak, hogy nincs valami nagy meleg, legalább kevésbé izzadunk és az út sem poros.

Kapaszkodunk fölfelé, irány a Gazos-kõ, az elsõ konkrét kilátópont a túrán, most ellátunk egészen 10, talán 15 méterre is. Tavaly itt a Magas-Tátrában lehetett gyönyörködni, ködben sem csúnya, egész más a hangulata. Itt fényképezek útközben elõször, összehasonlítás végett. Megyünk tovább, egy kanyarban ismerõs túratárs vár meg minket, Cam Mogó, együtt haladunk egy ideig, közben elkezd szitálni valami kis esõ. Legyintek, "nem kell még a kabát, mert az emelkedõn csak beleizzadnék", ez az elsõ hiba a mai nap során. Átmászunk pár kerítésen, Cam Mogót elhagyjuk egy idõre (hogy utána a Cserepes-tetõ emelkedõjén vissza is elõzzön). Irány a Jóidõ-nyak, kerítés mentén talpalunk a sárban, itt sokan elõznek, azért tartunk egy egyenletes tempót. A Szederjes-tetõre felfelé meg-megállunk párszor, lefelé pedig megállapítjuk, hogy sokkal kényelmesebb sárban, mint porban menni itt. Valahol errefelé találkozunk elõször Suvlajjal, vele is együtt haladunk egy ideig.

A Domoszlói-kapu felé közeledve egyre zordabbá válik az idõ, a nyílt részeken erõs szél fúj, az esõ pedig váltakozó intenzitással jelenik meg, hol szelíden, már-már barátságosan csöpög, hol egyszerûen zuhog. Oroszlánvár tömbje pedig felhõbe burkolózik, így még nem láttam, fél percre meg is állok fényképezni, Kerek repkény közben elkezd kocogni lefelé. Utánaeredek és amire leérünk, pont összefutunk Nagyondinnye sporttárssal, sorbaállunk a frissítõponton egy-egy bögre vízért. Ezt az igen hangulatos kis pillanatot választja az esõ, hogy komolyra forduljon, elkezdünk kapaszkodni felfelé, hogy addig se foglalkozzunk vele. Fönt az ellenõrzõhelyen megvan a szokásos kihelyezett toll, idõt írni, jó vastagon fog a tinta az elázott itinerre. Megbeszéljük, hogy itt nem állunk meg, mert akkor csak elkezdenénk fázni, inkább megyünk tovább. A kabátot - hülye módon - még mindig nem veszem fel, tekintve, hogy emelkedõn úgyis satöbbi. Repkény mindenesetre felveszi a polárját. Helyesen.

Azt gondolom, hogy az Oroszlánvár inkább amolyan beijesztés, a távolról látszó nyílt, meredek emelkedõjével, a rákövetkezõ két hegy (a Cserepes-tetõ és a Nagy-Szár-hegy) nehezebb. Az elsõ emelkedõn, miután az esõ csak nem akar szûnni - hol vannak azok a kedves kis tavaszi záporok...? - felveszem a kabátot, valamint Kerek repkény kérésére megállunk egy pohár pezsgõtablettás vízre. Közben elhalad mellettünk a fél mezõny, legalábbis azok, akik eddig nem értek utol, köztük Vajonmerre, majd a Julianus céljában megismert K. Robi. Ahogy elfogy a víz, indulunk is tovább, de a lelkesedésem kezd egyre csökkenni. Sõt. Amikor a Nagy-Szár-hegyen az arcunkba kapjuk a jeges esõt a széllel, én pendítem meg Repkénynek a lehetõséget, hogy nem sok kedvem lesz továbbmenni Kékestetõrõl, legalábbis gyalog. A kilátás viszont elképesztõ, a visontai erõmû körvonalai szürreális szürke tömbként dobják felénk a civilizáció jelenlétét, az erdõk fölött párafoltok gomolyognak. Indulunk, szerencsére az erdõben kisebb a szél és az esõ is mérséklõdik.

Repkény verset szaval és még énekel is, visszajön az életkedvem, megbeszéljük, hogy ha az elõírt kalauzidõre (4:25) fent vagyunk Kékesen, akkor akárhogy is, de végigmegyünk. (Most veszem észre, hogy ez a régi kalauzidõ, az idei itinerben többet hagynak Kékesre.) Tehát fellelkesülten trappolunk a Markazi-kapu felé, lopva ránézek az órára, hogy lássam, a tervünk véghezvitelére egész sok esélyünk van. Aztán a Sas-kõre vezetõ emelkedõn Kerek repkény kezd elbizonytalanodni, de legalábbis erõs fáziskéséssel válaszol a mondókámra. :-) Kicsit csöpög az esõ, amit igazán akkor érzünk meg, amikor kiérünk a gerincre. Itt ez az imént még csak csöpögõ esõ nagy sebességgel süvítõ széllel párosul és az eddig csak fel-felsejlõ gondolat a kiszállásról elhatározássá növi ki magát. A Sas-kõ kilátójára nem is kapaszkodunk ki, leszegett fejjel caplatunk fel a Sötét-lápa-nyeregbe. Itt beszéljük meg, hogy ha elállna teljesen az esõ, kisütne a nap és hipp-hopp felszáradna a sár, na, akkor továbbmennénk.

Kékesre már úgy indulunk el, hogy ott számunkra véget ér a túra, és bár nem adtam fel tt-t a 2004-es Börzsöny Éjszakai óta, most egyáltalán nem bánt a gondolat. Egyszerûen se kedvem, se motivációm nincs még 7-8-9 órán át szívatni magamat a sárban, esõben. Utolér egy sporttárs, elõreengednénk, mondjuk, hogy mi csak Kékesig megyünk, õ visszakérdez: "szerintetek én meddig?" Kicsit késõbb utolér Beugró lány és társa, Beugró lány is bejelenti szándékát a feladásra, bõven 4 órán belül van, de neki sincs kedve továbbmenni. Az ellenõrzõponton szólunk, hogy kiszállunk, az igen kedves pontõrök kicsit mintha búsan vennék tudomásul ezt. Kint még összefutunk Suvlajjal, kínálgatjuk mindenfélével, õ továbbmegy, minden tiszteletem Neki és Mindenkinek, aki hasonlóan döntött. Megcélozzuk a Tetõ éttermet, bent Wehner Géza és Siményi Miki pihen a továbbindulás elõtt, pár asztallal odébb Vasssalmos és Petami üldögél, elõbbi enyhén lila szájjal, utóbbi pedig enyhén véres pólóval.

Veszünk egy-egy teát, némi sültkrumplit, az étterem telt házzal van, megérkezik egy népesebb TTB-s csapat, Lutak, -Aleszka-, Sancimanó. Sir Dannel nem találkozunk, de mondják, hogy továbbment. Közben igyekszem elérni az otthoniakat, nagy sokára Édesapám veszi fel a telefont, segélyt kérek fuvar vagy legalább egy menetrendkivonat formájában, egy óra múlvára ígéri magát. Üldögélünk, közben bekukkant Melák is, õ továbbmegy, valamit megérkezik Pít, õ a mentésben vesz részt. :-) Az egy óra még el sem telik, amikor csörög a telefon, elköszönünk a többiektõl, kint futunk a ködben a parkolóba, de Édesapám a szanatóriumot találta meg elsõre, telefonon navigálom vissza. :-) Ahogy melegedünk a hátsó ülésen és suhanunk a Mátra szerpentinútjain, arra gondolok, hogy akik most kint vannak és dacolnak az elemekkel, azok az igazi hõsök. Gratulálok minden indulónak, végigmenõnek és feladónak és nagyon köszönöm a társaságot Kerek repkénynek, valamint mindenkinek, akivel találkoztam!

-Kékdroid-
 
 
JulianusTúra éve: 20082008.04.08 20:26:39
Julianus 20 helyett 50

Kora reggel a szokásos program fut le: ébredés, öltözés, cucc összehajigálása, nem feledkezve meg a menetrendkönyvrõl sem. :) Aztán hirtelen ötlettõl vezérelve felpattanok egy éjszakai járatra, amely egyenesen a Nyugati pályaudvarhoz repít. Itt az éjszakai élet néhány szánalmasan züllött figuráját ki kell kerülnöm, hogy bejussak a gyéren kivilágított csarnokba. Itt rögtön rég látott ismerõssel, Vakond87 sporttárssal futok össze, együtt utazunk Vácig, õ a Telekit tervezte mára. Nagymaros-Visegrád megállóhelyén elõször jól megreggelizem, közben kapok egy sms-t Suvlajtól, õ is a Telekire utazik. Én mára ekkor még csak egy laza, esetleg belekocogós 20 km-t tervezek, megtoldva egy Márianosztra-Szob privát sétával, erre a fõ indíttatásom a valamivel egyszerûbb logisztika volt.

Fél hét környékén megjelenik a rendezõség, kapunk nevezési lapot, állítása szerint minden táv nevezési díja egységesen 400 Ft. Nevezek, megkapom a 2-es rajtszámot, rögtön ekkor gurul be egy újabb vonat. Leszálló utasai között üdvözlöm Vándor Csillagot és Sagabit, nemsokára mindenki nekivág a túrának, a templom harangozása közepette lehet útra kelni. Kilépek, hegynek felfelé, úgy érzem, jót tesz, ha sietek egy kicsit. A Templom-völgy a szokásos hangulatát hozza, ahogy a botokra támaszkodva igyekszem fölfelé. Néhol megállok egy-egy fotó erejéig, aztán talpalok tovább. Ezt a stratégiát követve gyorsan felérek a Julianus-toronyhoz, ahol a pontõr már jóval nyitás elõtt ott ül. Igazolás után felmegyek a kilátóba, gyönyörködni a párás hajnali napkeltében, a Duna csillogó szalagjában és a Visegrádi-hegység völgyekkel szabdalt tömbjében. Hegyes-tetõrõl lefelé nem bírok ellenállni egy kis kocogásnak, egészen Köves-mezõig visz a lendület és a gravitáció. :) Innen gyaloglásra váltok vissza, telefonbeszélgetünk egyet Kerek repkénnyel, aki édesapjával a Thury emléktúrán vesz részt éppen.

Amikor leteszem a telefont, akkor döbbenek rá, hogy hosszú idõ után elõször indultam el egyedül egy teljesítménytúrán. Gondolataim kísérnek, van belõlük elég, közben a lábak robotpilóta üzemmódban, maguktól vesznek fel egy alapsebességet, a tájékozódásra a prímán festett jeleknek köszönhetõen nincs semmi gondom. Így jutok el Törökmezõre, ahol az általam eddig megismert nyüzsgés helyett síri csend fogad. Pontõrök sehol, ránézek az itinerre, csak 8:30-tól kell itt lenniük. De ha egyszer most sietnék... eszembe jut az OKT bélyegzõje, de még nem vagyok biztos magamban. Kéktúrázó pár érkezik, beszélgetünk pár sort, majd utolér egy sporttárs, aki gyorsan igazol a Kék itteni pecsétével, majd továbbáll. Pár perc habozás után követem példáját, elvégre 8:35 van, nekem pedig nincs kedvem várakozni. Indulás elõtt még körbefényképezem a tisztást és környékét. Utolérem fent említett túratársat, egészen Nagybörzsöny széléig együtt haladunk. Követjük a Kék országutat, egészen a Kóspallag elõtti elágazásig, itt a pontõr csodálkozva hiányolja a törökmezei pecsétet, mutatjuk az általunk szerzett bélyegzõt.

Jelzetlen út felé irányít, mondja, hogy az majd becsatlakozik a piros sávba, rövidítést gyanítok, de a térképvázlaton bejelölt útvonal is kihagyja a falut. Megyünk tovább, több próbálkozás után sikerül beszélnem Kerek repkénnyel megint, azt mondja, hogy a pontok és a cél nyitása miatt felnevezett a 30-as távra, mert semmiképp sem érné el a korábbi vonatot. Ezzel nekem is ötletet ad az 50-es távra, elvégre miért ne mennék arra, tanulni úgyis tanultam péntek délután is. Közben érdekesen összetákolt deszkapallón kelünk át egy árok felett. Márianosztrán kocsma elõtt vár a pont, itt jelentem be átnevezési szándékomat, a pontõr beleegyezõen hümmög szakálla alatt. Kapunk finom kolbászzsíros kenyeret és zsebrevágok egy szem almát is. Kisétálunk a faluból, mellettünk a lassan átadandó kisvasút remélhetõleg ideiglenes végállomása (azért remélem, hogy ideiglenes, mert hátha meghosszabbítják :)).

Szép lassan kezdõdik az emelkedõ a Koppány-nyeregbe, komolyabb hegyek veszik körül utunkat, fent a pontõrök már ott ülnek, pedig csak visszafelé érkezõknek kell pecsétet adniuk. Azért kérünk odafelére is, a térképes részre. Megelõznek az elsõ futók, mi pedig szép lassan utolérünk valakit, aki nem a túrán van, de jó gyorsan megy. Utunk kényelmesen kanyarog a hegy oldalában, egyre lentebb ereszkedünk, ahogy közeledünk Nagybörzsönyhöz. Elkattintok pár fényképet itt is, valamint lent a halastónál is. Ahogy pakolom el a gépet, meglátok az úton egy göröngyöt, kicsit furcsa alakja azzal magyarázható, hogy igazából nem is göröngy, hanem béka. :) Aztán még egy és még egy, méltatlankodva ugrálnak le az útról. Itt elköszönök útitársamtól, mondja, hogy nyugodtan menjek gyorsabban, ha úgy érzem. Én pedig kilépek, köszönöm társaságát, jót beszélgettünk. A fõútra kiérve automatikusan kanyarodnék jobbra, a pontõr kiabál vissza a Szent István-templomhoz, kapok egy pecsétet, bemegyek körülnézni a kõkapun. Kisebb idõutazásban volna részem, ha az útról nem szûrõdnének be a motorizáció zajai. :) Roppant hangulatos hely.

Innen a 30-as táv céljául szolgáló következõ pont pár percre van csak, itt megint kenyér és alma is jár, sõt, egy nagy pohár tea is. Nem ácsorgok sokáig, a falu szélsõ házainál pedig megszaporázom lépteimet, kíváncsi, barátságtalan szempárok figyelmének kereszttüzében. A tavaly nyári Börzsönyi Kék tt-rõl ismerõs már a táv egészen Szobig, a navigálással megint nem lesz gondom, ennek örülök. :) Egy darabig felfelé kaptatok, aztán kényelmes, kocogásra csábító, szintben haladó földút következik. A betonozott szakaszon újra gyaloglok, a völgyben van pár jó fotótéma. A mûút elhagyása után emlékszem valami komolyabb emelkedõre, ezen emlékeim hamar frissülnek, fõleg, amikor a bõrlégzéssel is próbálkozom már. Valahogy csak felzuhanok a megváltást jelentõ gerincútra, az ellenõrzõpontra érve már alig zihálok. Itt szembesülök azzal a ténnyel, hogy nincs elõttem senki, ezek szerint aki eddig ott volt, az a 30 km-s távon indult. Az ideúton felfelé megtett szakasz lefelé sokkal szimpatikusabb, jó sokan jönnek szembe, mindenkinek köszönök, jó utat kívánok, találkozom rég látott Tûzszerész sporttárssal is. A két jelzés szétválásától pedig egyáltalán nem találkozom a túra résztvevõivel a célig.

Hosszú lejtõ után az utolsó komoly emelkedõn még felkaptatok, a Nagy-Galla tárt karokkal vár, lefelé sokkal könnyebb haladni, gurulós, de szerencsére nem csúszós az út. A borús idõ viszont lassan kedvem szegi, eszembe jut, hogy tavaly júniusban itt már igencsak kimerült voltam, a mostani állapotom pedig kezd hasonlítani az akkorihoz. Hangulatomon sokat javít az, hogy eszembe jut, hogy a Márianosztrán kapott almát csak zsebre vágtam, ideje megenni. Ez kissé feldob. Közben kiérek a régi kisvasút töltésére, nagyhangú társaság jön szembe, kérdezik, hogy van-e barlang a környéken. Erre semmi választ nem tudok adni, finoman próbálom javasolni a térkép használatát (egyiküknél volt). Megyek tovább, a jelzésrõl viszont csak sejtésem van, egy elhagyatott ház mellett látok egy régi kék sávot egy villanyoszlopon - a patak túloldalán. A botok aktív használatával átlendülök a patak felett és kikapaszkodom az országútra. Itt már csak lesétálok az utolsó ellenõrzõponthoz, a pontõr egészen örül jöttömnek, mondja, hogy már több, mint másfél órája kinyitott, de még senki nem járt nála eddig.

Mondom neki, hogy rövidesen biztos jönnek majd futók, aztán elköszönök tõle. A következõ szakasznak örülök, egész addig, amíg erdõben lehet haladni. Aztán már inkább annak örülök, hogy nincs nagyon meleg a teljesen nyílt földúton. A nyílt út egyetlen elõnyét - szépen látszanak a környezõ hegyek - kihasználom, fényképezek párat. Elérem a szépen gondozott Sukola-keresztet, innen már közel van Szob, besétálok, kocogni már semmi kedvem. A vasútállomáson pedig szembesülök azzal a ténnyel, hogy a cél majd csak 4-kor nyit ki. (Ezzel semmi baj nem lenne, oda kellett volna figyelnem erre, de az elõzõ pontõrt akkor miért kellett kizavarni 13:00-ra? A táv az utolsó ep. és a cél között nincs 6 km...) Körbejárom az állomást, óriási meglepetésemre bent áll a 424-247 pályaszámú gõzös egy nosztalgiavonat szerelvényével... gyönyörû :D. (A 424-334 pedig a rajtam levõ pólón volt. :)) Jól megnézem magamnak, aztán kiülök az állomás elé, hogy szemmel tudjam tartani az esetleg érkezõ rendezõséget.

Várok, telefonálok, közben futók érkeznek, láthatóan nem zavartatja õket, hogy nincs még meg a cél. Megérkezik a busz Márianosztráról, a pontõrökkel együtt, udvariasan igyekszem megtudakolni, hogy mikorra várhatóak a rendezõk. Választ nem nagyon kapok, csak némi hümmögést, azt hámozom ki, hogy várni kell türelemmel - de nekem vissza kellene érnem a fõvárosba. Felhívom a fõrendezõt, káromkodik pár sort, közben ismerõs sporttárs érkezik, felajánlja, hogy ismerõsei elvisznek kocsival, õ visszajön Nagymarosról a saját jármûvén és elintézi a díjazásomat. Ezer hála és köszönet érte, elõre is! Köszönöm továbbá a kedves párnak, aki visszahozott Budapestre! A rendezõktõl mondjuk annak azért örültem volna, ha megjelennek rendesen a célban a saját nyitási idejükre. Sebaj, ez van, túráztam egy jó nagyot, ez a lényeg.

-Kékdroid-
 
 
Bakony 50/25/10Túra éve: 20082008.03.30 20:52:27
Bakony 50

Kora reggel van, süt már a nap és Kerek repkénnyel a 4-es buszon zötykölõdünk Veszprém központtól távoli vasútállomása felé. A túra rajtját egy oldalsó váróteremben leljük meg, itt gyorsan kitöltjük a nevezési lapunkat, fizetünk. Még leadom a kettõnk váltóruháit és mindenféle cuccait tartalmazó utazózsákomat, kérünk rajtidõt és nekivágunk a távnak. Kiérve a forgalmas Házgyári útra Repkénynek hirtelen telefonhiánya támad, a táskájában nincs, a zsebében nincs, nálam nincs a készülék, tehát visszarohanunk a rajtba, hátha ottmaradt. A rendezõk megértõen néznek, de telefon, az sehol nincs, következtetésünk eredményeképp a buszon eshetett ki társam zsebébõl. (Az eset jelenleg szerencsésen alakul, hála a becsületes megtalálónak és Galadh Ereb sporttársnak. :)) Lesz, ami lesz alapon, új rajtidõvel megint kilépünk a vasútállomásról. Beszédtémánk egyelõre a telefon, aztán sikerül megnyugtatni a kedélyeket, közben érdekes kõfal mellett haladunk, tetején üvegcserép védelem. A Séd mellett sétálunk, elérjük a Szerelem-szigetet, majd a Margit-romokat, a vár impozáns dolomittömbje mellett. Szép város ez a Veszprém. A viadukton túl, de még az állatkerten innen megkapjuk az elsõ pecsétet.

Meredek emelkedõn talpalunk fel a Gulya-dombra, mellettünk két darab kétpúpú teve rója köreit a karámban, kiérünk a kilátóhoz, de nem megyünk fel, pedig szép látvány tárulna elénk. Késõbb egy - régebbrõl is ismerõs :) - kilátóponton pótoljuk a nézelõdést, itt veszem valahol le a kabátomat, felkerül a táskámra. A forrásnál Kerek repkényt továbbindítom, én iszom egy fél fémbögrényi vizet, egy bögrényivel pedig utánaszaladok. Alig lötyög ki valamennyi. :) Kicsit ingerszegény szakaszon megyünk, átkelünk a 8-as úton, pocsolyákat kerülgetünk, reménykedem, hogy nem lesz sok belõlük, meg sárból sem, mert a cipõm egy az egyben beenged mindennemû vizet. Az Ördögrágta-kõ érdekes sziklaalakzatát megnézem magamnak, nem mászunk fel rá, sietünk (itt még úgy érezzük, van esély a korábbi vonatra). Egy nagyobb rétre kiérve sok túrázót látunk mindenfelé menni, a jelzés valóban ritkás, kevés helyre lehet festeni, mégis megtaláljuk. Elsétálunk a magasfeszültségû hálózat alatt, nemsokára messzirõl meglátjuk a következõ ep-t, gyorsan pecsételnek, aztán lépünk tovább. Felfelé valahogy a szokásosnál nehezebb menni, nehéz, fojtogató a levegõ. A kápolnánál meg is állunk egy kis pihenõre, visszanézünk Veszprém felé, ott süt a nap, felettünk viszont egyre borúsabb az ég.

A Séd mellé érkezünk a Csatár-hegyrõl, kellemes, kanyargós erdei úton gyaloglunk. Fahídnál kapjuk a következõ igazolást, az út mellett komoly méretû, tujákkal szegélyezett kertû létesítmény. Ezután majdnem benézzük a jelzést, de még idõben kapcsolunk, sokan elmennek egy egyértelmûbbnek tûnõ úton, emellett a domboldalon csorda legel. Én eleinte, messzirõl nézve kecskéknek mondanám a legelészõket, Repkény más véleményen van, szerinte birkák, igaza is van. Észreveszek két szamarat is, útitársam leint, hogy szamarat nem is lát, aztán irtózatos hangerõvel megszólal az egyik, mégis igazam van ebben. :) Némi fatörmeléket felhasználva átkelünk a patakon, elkanyarodunk a tiszafák felé, a hegyoldalban nõnek, és a fantáziadús Szentgáli Tiszafás nevet viselik. A feléjük vezetõ piros háromszög jelzés vélhetõen megszûnt, erre a két méter magas, kapu nélküli kerítésbõl és a rendkívül sûrû aljnövényzetbõl következtetek. Innen már látszanak Bánd házai - igen takaros falu ez a Bánd - és az Esseg-vár tornya. Herend vasútállomásáig két esemény válik megemlítendõvé: az egyik, hogy elered az esõ, megfelezzük a kabátomat, így megyünk tovább; a másik, hogy utolér b_feri, együtt érkezünk a pontra.

Herend vasútállomásán megállunk szusszanni, itt döntjük el, hogy az egy órával késõbbi vonat is jó lesz, hiába kell hozzá kimenni a távolabb esõ Városlõd-Kislõd állomásra. Eszünk pár szem kekszet, Repkénnyel kalciumos pezsgõtablettát itatok, aztán továbbállunk, ekkor érkezik az állomásra Sétálós Bácsi. Párszáz méter után találunk egy nyomóskutat, 1:1 arányban hígítjuk a hátizsákomban lévõ gyömbérlöttyöt, amely már úgysem szénsavas. Furcsa íze van így, de megteszi. :) Amint elnyeli a hátizsákom a palackot, elered az esõ megint, most egy kicsit hosszabban, mint az imént. A sárga sáv egy helyen hirtelen felindulásból átkel a vasúton, az elõttünk masírozó párfõs társaság után hiába kiabálok, nem figyelnek. Követjük a jelzést, még egy birkanyáj mellett megyünk el, majd egész frissen beszántott utat vizsgálhatunk meg közelebbrõl. Az elkövetõ száz méterre sincs, ott pöfög békésen. :) Nemsokára önkiszolgáló ellenõrzõpont, két kihelyezett szúróbélyegzõvel, igazolunk, megyünk, itt nem sietünk. Két kanyarral odébb utolér Vándorköszörûs és Berzso, egy darabig megfelezik sebességüket, hogy tudják velünk tartani a lépést :), beszélgetünk. A sárga sáv emelkedõjén lépnek el, ott, ahol mi nekiállunk medvehagymát szedni (krémleves lett belõle :)).

A sûrû levegõben itt talán még nehezebb az emelkedõ, fáradunk, álmosodunk. Aztán, éppen azért, hogy elterelje a gondolatainkat, elered az esõ, pont, amikor megérkezünk a frissítõpont sátrához. Teázunk, aztán elkezdjük a sárdagasztós szakaszt, a lejtõn aktívan használva a túrabotokat. Érdekes látvány tárul elénk, valaki éppen ápolja túratársa térdét, ez messzirõl egészen félreérthetõ jelenetnek látszódott. Utolérjük a 25-ös táv mezõnyének egy jelentõs hányadát, elõzünk, ahol tudunk, és ahol biztonságos. A sár egyre nagyobb méreteket ölt, a hóolvadásban kell keresni az okát, ennyi esõtõl nem lehetne ekkora. Egy nagyobb hófoltot le is fényképezek, aztán folytatjuk a tocsogást, egészen Bartinás hangulat kezd úrrá lenni rajtam. :) Annyira azért nem veszélyes a helyzet, csak néhány helyen merülünk bokáig a sárba, majd szerencsére kiérünk egy mezõre, ahol sokan mennek mindenfelé, megint. Elmegyünk a piros sáv derékszögû kanyarához, nagyon szépen látszanak a hegyek, eláll az esõ, de a levegõ páratartalma csak lassan kerül közelebb az optimálishoz. A következõ komolyabb emelkedõn alig bírok felmenni, minden lépésnél visszacsúszok vagy tíz centit, a tetõn a pontõr viccelõdésére így kevésbé vagyok fogékony, inkább megadóan tûröm.

A következõ szakaszon, meredek árkok mellett talpalva érezhetõvé válik, hogy a hosszútávon kevesebb induló van, sokkal kényelmesebben járható az út, még a sáros részeken is. Kis patakon kelünk át vagy háromszor, egyik alkalommal nem tudok rendesen kapaszkodni, majdnem hanyattesem a patakba, Repkény ment meg, õ másik utat választott. :) A következõ ponthoz, Pápavár aljához még fel kell érni, sûrû, sötét fenyvesben haladva. Nagyon szép, és az OKT vonalának nem tudunk eléggé örülni, a szilárd burkolatú út most nagyon jólesik. Ezen jutunk el a pontra, itt nézünk rá az órára, gyors fejszámolás eredményeképp újra kitûzzük célnak a 16:12-es vonatot. Még van néhány emelkedõ, ezeket legyûrjük, aztán Jáger-rétre valahogy eljutunk. Kicsit odébb Kerek repkény úgy dönt, hogy éhes és ezt orvoslandó leülünk az árokparton, egy hangulatos kis láp nézegetése közben eszünk kekszet. Közben megelõz Tibet és VadMalac, jó utat kívánnak, õk is igyekeznek a vonathoz. Még üldögélünk, erõt gyûjtünk egy ideig, aztán mi is nekivágunk. Sietõs és szenvedõs szakaszok váltják egymást, én a sár miatt vagyok mogorva (hol van ilyenkor a bakancsom?), Repkény az emelkedõk miatt. Valahogy mégis egyenletes tempót tartunk, néhol muszáj megállnunk fényképezni is, a valaha volt kisvasút töltése csodaszép erdõn halad keresztül. A felhõk is oszlanak az égrõl, a túra végét jellegezetes kora tavaszi napsütötte délutánban éljük meg. :)

Az utolsó ponton utolér megint Sétálós Bácsi és útitársa, nagyon sietnek. Még ülünk pár percet a ponton, a vonat elérésének 50% esélyt adva. Aztán Repkény megtáltosodik és kilépünk, még egy patakátkelés és még egy meredekebb (egész rövid) emelkedõt kell leküzdeni. Utána szántóföld szélén haladva, Városlõd és a környezõ erdõk, hegyek látképével a szemünk elõtt gyalogolunk egy ideig. A képet valami motorhang rontja kissé el, nem gyõzünk hátrafelé tekintgetni, hol lehet a zaj forrása. Szerencsére nem kerül elõ, mi pedig egyre jobban eltávolodunk tõle. Kiérünk a csehbányai országútra, átkelünk a 20-as vasútvonal felett, nem futunk, de nagyon sietünk a célhoz, a vonat elérésének egyre biztosabb reményében. A 8-as fõutat most aluljáróval keresztezzük, amint kiérünk, tehervonat elõz jobbról. A sportpályához érve már nagyon vidámak vagyunk, átvesszük a díjazást: kisméretû, de takaros kitûzõ és egy összedobott oklevél. Valamint átvesszük a csomagként feladott táskát és kisétálunk a vasútállomásra, ahol a vonat egy kényelmes 12 perces késéssel fékez le mellettünk. :)

Minden résztvevõnek gratulálok a túrához, köszönöm Repkénynek a társaságot és a bíztatást! Valamint köszönöm a rendezõknek a túrát, az útvonal találó és jól követhetõ, a tea finom volt.

- Kékdroid -
 
 
Lepke (Vasas nagy 8-as)Túra éve: 20082008.03.18 20:51:27
Lepke 40

" - Akkor most oda toronyiránt felsprintelünk.
- Muszáj, tanárnéni?
- Nem muszáj, de ha nem futsz, visszagurulsz!"
(Párbeszéd a Szent Mihály-domb elõtti úton.)

Napsütés, enyhe szellõ, hatalmas gyerekcsoport a keszthelyi vasútállomáson. Amíg Kerek repkény õrzi a felszerelést, gyorsan megveszem a reggel kiadott n-edik jegyet Vonyarcvashegyre, jön a Bz, felszállunk. Gyenesdiás után már bekészülünk az ajtóhoz, amint megálláskor hallom a zár oldását, már rántjuk is ki az ajtót, berontunk a váróba. Így csak 10 percet kell sorbanállni, már itinerrel a kezünkben üdvözölhetjük Vándorköszörûst és a kicsit hátrébb várakozó Laci069 és Gethe sporttársakat. Pár percig még keressük Kerek repkény édesapját, aki elméletileg velünk jön, gyakorlatilag viszont nem látjuk, tehát lesz, ami lesz alapon elindulunk. Vonyarcvashegy utcáin szaggatjuk az aszfaltot néhány km erejéig, a végén palotának beillõ házak között. Az út mentén eladó telek, meg sem merjük tippelni az árát, remélhetõleg az erdõ felé már nem akar terjeszkedni a villanegyed.

A fenyvesbe érve nem kis meglepetésemre tökéletesen járható, sármentes út fogad, Repkény szerint ez itt így szokott lenni. Kényelmesen emelkedünk jó sokáig, sûrûn elõzünk, a korai indulásunk ellenére egész nagy a tömeg. Annak összetétele pedig igen vegyes, engem kissé zavar, hogy sok középiskolás korú "sporttárs" a telefonján kihangosítva üvöltet valami zenének szánt zajt. Szerencsére azért nem ez a jellemzõ. A sok elõzés miatt megnövekedett sebességgel érjük el a Berzsenyi-kilátó szimpatikus faépületét, aljában a pontõrök sebesen osztják a pecsétet. Felsétálunk, elvégre én még nem jártam ezen a túrán, sot, a Keszthelyi-hegység ezen szegletében sem. Odafent elõször felvakarom az állam a padlóról, aztán nézelõdök tovább, közben pedig bõszen fényképezek. A Tanúhegyek keletre, a Balaton dél felé mindenütt, Keszthely kicsit odébb, távolabbi falvak pedig a párába vesznek. Északon pedig hegyek mindenütt (tudom, földrajzilag dombok, de akkor is :)). Ez a látvány pedig minden útba ejtett kilátóra érvényes, különbözõ szögekbõl és távolságokkal. Hatalmas élmény, nem tudom, miért hagyták ki olyan sokan azt a pár létrafokot. (Igaz, így nem volt torlódás sehol. :))

Ledöcögünk a lépcsõkön és irány a következõ pont, a útvonal alkotta nyolcas közepének számító Büdös-kút. Napsütötte erdõben, medvehagymát eszegetve haladunk elõre, élvezem a számomra új tájat, beszélgetünk, haladunk. Ezen a szakaszon a tömeg is ritkább, a hangosan zenét hallgatók elmaradtak (illetve majd késobb lesznek). Kisebb-nagyobb kaptatók váltanak inkább meredek, mint hosszú lejtõket, egy irtás szélén járunk, amikor utolér Sz zsu, az elso futó, akivel van szerencsénk találkozni. Kicsit lelassít a tempónkra, váltunk pár szót a pontig, aztán nagy sebességgel elhúz. Az ellenõrzõponton nincsenek sokan, a tisztásról és a pihenõrõl készítünk pár képet, aztán mi is indulunk. Friss fakitermelésen át visz a jelzés, botladozunk, aztán kitisztul az út egy lejtõre. Medvehagymát rágcsálunk még mindig, sõt, teszünk el a táskámba is, hogy legyen majd a zsíroskenyérhez.

A mûúton kilépünk egy kicsit, a Bélap-völgy aljában a pontõrök épp zenét hallgatnak az autó segítségével. Irány a Szerelemdomb, Ámor mutatja az utat. Valamint minden irányban el lehet jutni egy Kilátóba, a táblák szerint, van egy túrabotos jelzés is felfestve, ez tetszik :). Meredek emelkedõ után jutunk a dombtetõre, kilátó nincs, viszont van egy kis pihenõhely és itt érjük utol Joeyline-t és társaságát. Lefelé menet teszünk egy kis kitérõt egy elhagyott bányához, érdekes domború sziklák állnak függõlegesen a hegyoldalban. Visszatérünk az útra, elmegyünk egy darabon a többiek után, de Kerek repkény máshogy emlékszik, másfelé vitt az út, és valóban, megkerül a piros sáv is. Igaz, benõtt, nehezen járható úton, de lejutunk a Szépkilátó nevû ponthoz. Innen kezdodnek a túra nehezebb kaptatói, rögtön az elsõ a Batsányi kilátóhoz. Még az elején leveszem a kabátom, feleslegesen van rajtam már jó ideje.

Tényleg meredek ösvényen érünk fel, dolgoznak a túrabotok, egyet kölcsön is adok Repkénynek, a tetõ felé közeledve visszaadja. Fent valaki lepapagájozza a pecséten repülõ sasmadarat :), a pontõr kicsit sértodötten magyaráz. A kilátóból körbefényképezzük a tájat, Joeyline-tól kérünk közös képet magunkról. Leérve egynyomos, kanyargós ösvényen haladunk tovább, mindenfelé virágok: ibolya, hérics, útitársam magyaráz, én pedig igyekszem megjegyezni :). Elérjük a Márványkõfejtõ-hegy emelkedõjét, amelynek az elsõ szakasza meredek, a második pedig függõleges. Õszintén szólva, nem számítottam ilyen kaliberû emelkedõre ezen a tájon. Ahogy talpalunk fel, összetorlódott sorban több túratárssal, hirtelen nesz hallatszik jobbról, majd szarvasbika vágtat el mellettünk, kb. 50 méterrel elõrébb pedig átvág az úton. Még magunkhoz sem térünk a meglepetéstol, amikor még egy szarvas jön, õ többet habozik, de végül követi az elsõt, lefotózni persze nem sikerül. Megyünk tovább, érezzük a szagukat. Az élmény megbeszélése közben elérjük a Vékony-cseri putriromot, amit sikeresen nem veszek észre, késõbb mondja Repkény, hogy ott volt jobbra a susnyásban. Amit helyette észlelünk, az a 25-ös táv becsatlakozása, csak úgy özönlenek ki a túrázók jobbról. Igazolás után egymásra nézünk, meg sem kell szólalnunk, egyszerre lódulunk meg, még mindig gyalogosan, de egy kicsit magasabb sebességfokozatban.

Az útvonal egész sok magaslest érint itt, éjszaka lehet, hogy nem szívesen járnék erre megfelelõ kivilágítás (120 W-os lámpák :)) nélkül. Valamint sok a derékszögû kanyar, egyik ilyennél méreten felüli jelzés mutatja az utat, ennek ellenére az elõttünk járó csipet csapat elhúz az ellenkezõ irányba, de mielõtt mi tudnánk szólni, szólnak nekik mögülünk. Valamint elkapunk egy mondatfoszlányt ("dehát õk mennyivel gyorsabbak már mint mi"), ezt a társaságot megelõztük már a Berzsenyi-kilátó elõtt is :). A nyílt szakaszról mindenesetre szép körkilátásban mutatkoznak a Keszthelyi-havasok :). Az erdõben pedig a már megszokott medvehagyma-szõnyeg, meg is eszünk néhány levelet, ha már ilyen közel nõnek. A Szent Miklós-forrásnál amíg Repkény elintézi a pecséteket, töltök a Szurdokos bögrébe vizet, jéghideg, de ízletes vize van, iszunk mindketten és tovasietünk. Felérve az emelkedõn, kis fejfákra leszek figyelmes, ezek a kutyasírok, szolgálatteljesítés közben elhunyt rendõrkutyák nyugszanak itt békében, távol a világ zajától. Megható.

Kényelmes úton talpalunk tovább, egy úriember jön szembe, láthatóan több fényképet is készít rólunk, a célban is viszontlátjuk még. Pár kanyarral odébb "érdekes" látvány tárul elénk: 14-15 éves forma fiú csépel egy bokrot egy husánggal, miközben egy másik srác veszi telefonnal, a társaság leánytagja pedig ott vihog. A vérnyomásunk hirtelen nagyot ugrik. Közelebb érve, amikor már kiabálás nélkül is hallanak, csak annyit mondok, a lehetõ legkevesebb indulattal, hogy ezt nem kéne. A fiú abbahagyja, lesüti szemét, amikor elhaladunk, de amikor visszanézek, találkozik a tekintetünk, az övébõl nyílt gyûlölet sugárzik. Minek jön ez az ember erdõbe? Meg egyáltalán, ártott neki az a bokor? Mindenesetre azért sem hagyjuk, hogy elrontsák a kedvünket. Nemsokára újra Büdös-kút ellenõrzõpontjának vendégszeretetét élvezhetjük, kedvesen zsíroskenyérrel, teával és almalével kínálnak. Valamint lehet venni mindenféle földi jót, reális árakon. Be is fizetünk egy pár Vadász szeletre, mert az finom :). Pihenünk vagy tíz percet, a forró teából leiszunk pár kortyot, úgy viszem tovább a bögrében a maradékot, szerencsére nem löttyen ki.

Energiával feltöltve könnyen vesszük az emelkedõt Pad-kõre, a pontõrök a szoborcsoport melletti pihenõnél várnak, még borral is megkínálnak, de nem kérünk. A kilátó szerény, egylétrás építmény, felsétálunk, nézelõdünk, fényképezünk sokat. Innen hosszú, feltûnõ emelkedõ nélküli szakasz vezet a következõ ellenõrzõhelyre, érdekes, ahogy egyre közeledünk a Balaton felé, úgy vált át az erdõ fenyvesbe. A ponton teszünk egy kitérõt a volt kõbánya felé, nem merészkedünk közel a pereméhez, ezért van zoom a fényképezõgépen, majd az optika közelebb megy. Ezután nem sokkal friss jelzés hív a fiatal fenyves felé, a következõ szakaszt pedig emlegetni fogom egy ideig. Csúszós, göröngyös lejtõn megyünk, tûlevél szurkálja a fejemet és végtagjaimat, de nem tart sokáig. Lent - Repkény szerint valaha ez is bánya volt - találunk egy csapást, kiderül, ez a jelzett ösvény, rajta kijutunk a 71-es fõútra. Nem sokáig kell itt menni, elkanyarodunk a Szent Mihály-domb felé. A nyílegyenes aszfaltúton utolérjük azt a gyerekcsoportot, amelyet sportos tanárnénije a fent idézett módon igyekszik nagyobb tempóra (ezáltal a szintidõ tartására) sarkallni. Szándékának komolyságát az mutatta, hogy tényleg futva(!) indul el a hegyre, ráadásul a jelzett részen (nem a könnyebb, szerpentinezõ úton). Ki is állunk elõle, a csoportot is elengednénk szívesen, ha jönnének :). Azért igyekeznek szépen.

Fent körülnézünk, gyönyörû innen a kilátás a Balatonra, ezen a ponton lehet talán a legjobb pontõrködni (ezen a túrán). Lefelé megint sietünk, azért közben belefér egy megállás virágokat fényképezni (nem jut eszembe a neve, pedig mondta Repkény). Leérve megint átkelünk a 26-os vasútvonal sínpárján, megint mûút következik a Vas-hegy aljáig. Kellemes falu Vonyarcvashegy, arról meggyõzõdünk. Az utolsó kaptató már nem esik olyan nagyon jól, ennek ellenére megállás nélkül felhúzunk rajta, az elsõ, köves utas szakasz után már kényelmesebb, könnyebben járható a terep. Fent a két pontõr világosít fel arról, hogy azért nincsenek itt a rövid táv résztvevõi, mert nekik ezt a plusz kanyart nem kell megtenniük :). Ezt a kilátót sem hagyhatjuk ki természetesen, fent kis társaság csücsül, mi pedig nem bírunk betelni a látvánnyal. Innen a célig már megállás nélkül lesietünk, az erdõ aljában vezetõ úton égetnek valamit, nem tudom kitalálni, hogy éppen mit és miért. Haladunk, itt már néhol belekocogunk, mert kitaláltuk még a kápolnánál, hogy legyen szép kerek idõnk.

Repkény javaslatára tehát az utolsó egyenesen kocogunk is vagy 100 métert, aztán visszaváltunk tempós gyaloglásra. A célban Sz zsu várja a TTB-s csapatot (Vándorköszörûs, Lükepék, Gethe, Laci069, valamint Zsolibéla), mi pedig belépünk diadalmasan a váróba. A rendezõk visszaköszönni elfelejtenek, három-négy perc várakozás után észre is vesznek, az egyik néni komótosan elteszi a számológépét, kitöltenek nekünk egy-egy oklevelet (nem számítottak még 40-es résztvevõre), odaadják, megköszönjük. Összeszedem a reggel megõrzésre lerakott táskáinkat, kint pedig leülünk, a hátralevõ idõben Kerek repkény édesapjának érkezéséig (jóval késõbb indult, mint mi, a 40-es távon) Sz zsuval beszélgetünk. Felbukkan Sétálós Bácsi, késõbb megérkezik a TTB menetmény is, végül Repkény apukája. Köszönöm a fuvart! Ezalatt van szerencsénk a mezõny jelentõs részének az érkezését végignézni :). Tanulságos. Ja, a Büdös-kúti pont visszaérkezésekor újra megkínáltak zsíroskenyérrel :).
Nagyon jól éreztem magam a Lepkén, jó volt a társaság :), tetszett, hogy ilyen sok kilátót felfûztek az útvonalra, eltévedni pedig nem lehetett, olyan jók a jelzések. Gratulálok minden teljesítõnek!

-Kékdroid-
 
 
Bükki kilátásokTúra éve: 20082008.03.04 19:32:30
Bükki kilátások

Rajtidõ után jó sokkal érkezünk Szilvásvárad-Szalajkavölgy megállóhelyre, testvérem húz haza a kocsival, Kerek repkény felhõket néz, rendezõség profi módon dolgozik, az elõnevezésnek köszönhetõen elég egy-egy aláírást kanyarítanunk a lapokra. Imaro sporttárs ad rajtidõt, nekivágunk a Bükknek. Szürke massza hömpölyög a levegõben, esõre számítunk (elõnevezést visszaigazoló levélben: "Esernyõt hozzatok." :)), nem is kell csalódnunk. Gyorsan elhagyjuk a falut, különös varázsa ennek a túrának, hogy innentõl nem ejt útba lakott települést. A Bácsó-völgyben eleinte tartok némi sártól, de ez még nem mennyiség, sietünk felfelé. Távvezeték kíséri utunkat, majd elkanyarodik a hegygerinc felé, hogy energiát adjon az adótoronynak fent. Rövidesen mi is elkanyarodunk balra, az út jól jelzett, jól járható, az emlékek folyamatosan jönnek arról, hol lesz a következõ kanyar, emelkedõ, lejtõ. Néha azért átver a memória, ilyenkor Repkény figyelmeztet, hogy a jelzés az orrom elõtt van. :) Levesszük a kabátot, én a pulóvert is, van még rajtam két póló, hideg nincs, valami csapadék szemetel, elhanyagolható. A Kelemen-székén még aktuális a túra elnevezése. Csodaszép kilátás nyílik észak felé, délen a fákon túl a Fennsík tömbje óriás masszívumként tornyosul fölénk.

A hegytetõre felérve megleljük a bóját, szúróbélyegzõ van kirakva (mint végig a túrán, praktikusabb, mint régebben a pecsét, fõleg, mert nem maszatolódik el :)). Háromfõs diákcsoport elõz a meredek lejtõn a Katonasírokig, onnan fölfelé mosolyogva elõreengednek. Két túratársat elõzünk valahol itt meg, egészen Ódorvárig kerülgetjük egymást, ahol végül ellépnek. De az még messze van. A Három Jelzés Emelkedõje eleinte durva, aztán megszelídül, a piros sáv ezen párszáz méterérõl pedig mindketten tudjuk, hogy nem tart sokáig feljutni rajta Õr-kõ-rétre. Ahol is telibe kapjuk a felhõt, nem látni az erdõt, a kisebb-nagyobb víznyelõket, csak az utat. Azt is csak nagyjából. Õr-kõre felfelé szembetalálkozunk Sétálós Bácsival, odafent Kerek repkény lefotózza a sûrû páratömböt, ami kilátás helyett fogad. Közben igazolok, észreveszünk egy kék háromszög jelzést, ami vagy újra lett festve, vagy elfelejtették kiszürkíteni. A lejtmenetben félreállunk két futó elõl, Summer Comfort szokásos "Hajrá, TTB!" kiáltással üdvözöl minket :). Nem sokkal késõbb meg is elõz, még bõven Cserepes-kõ elõtt. Mi pedig talpalunk a sziklás ösvényen, éppen megbeszéljük, hogy nem sietünk innen különösebben, amikor Repkény hirtelen elkezd kocogni. Következik Pes-kõ ma már nem használt letérõje, Pes-kõ-kapu, majd a hupli fel a barlangszálláshoz, ahol szusszanunk egyet. Itt kapunk egy-egy szép piros almát, ropi is jár, ez pozitív újítás.

Elindulunk vissza a Kéktúra vonalára a zöld négyszögön, az utánunk érkezõk elõször azt gondolják, visszamegyünk valahová. Pedig pontosan tudjuk, merre kell továbbmenni, menet közben elropogtatjuk az almákat. Következik az Õserdõ széle, itt már mintha komolyabban foglalkozna az esõ velünk, az emelkedõk viszont lekötik a figyelmünket. Tar-kõ most nem fogad semmiféle panorámával, emlékezetbõl sejtjük, hogy mit látnánk, azért egy kicsit itt tisztulhatott volna a felhõ. Innen sokáig nincs komoly emelkedõ, bekanyarodunk a fennsík felé, elhagyjuk a Kövek vonulatát. Egyre zordabbra vált az idõ, sok látnivaló nincs, a jobb minõségû utakról többször letérünk a víznyelõk felé, szorgalmasan követjük a jelet, néhány hófolt látványa a jutalom, hogy elmondhassuk, minden volt a túrán :). Nagy-Mezõ elõtt ér utol Csanya, mi sem vagyunk túlöltözve, de õ is, meg a futók úgy általában, még durvábban nyomják. A réten, az oda-vissza szakasz elején bója kelleti magát, de még nem térünk ki hozzá. Utánunk is kiáltanak (köszi!), de mi tudjuk, hogy csak visszafelé kell lyukat applikálni a megfelelõ négyzetbe. Üdvözöljük a már szembõl kocogó Tibetet, kicsit késõbb VadMalacot is, aztán leereszkedik a felhõ, egyre jobban elkezd esni.

Már nincs messze a síház, kisebb tumultus fogad, amikor érkezünk. Ismerõsöket is látunk szép számmal, Lükepék és Gethe úr teszik le az asztalra a sportszakmai zsíros/vajaskenyeret, résztvevõi oldalról Sétálós Bácsi, Kata, Zsotyek és még jó sokan vannak jelen. Keresünk egy alkalmas padot, ahol megpihenhetünk, eszünk, iszunk kényelmesen. Valami húsz perc pihenõt tartunk, szükségünk is van rá, aztán alkalmasnak ítéljük az idõjárási helyzetet arra, hogy innentõl kabátban menjünk tovább. A síház kényelmes melegét elhagyjuk, természetesen esik, örömünket csak fokozza a szembeszél. Kerek repkény így is megáll fotózni, a hirtelen megnövekedett látási viszonyok közepette. Érintjük a bóját és nemsokára végre beérünk az erdõbe, némi emelkedõ után megkezdjük a többé-kevésbé folyamatos lejtõzést. Az ebédre elfogyasztott jelentõsebb mennyiségû kenyér annyira feldobott mindkettõnket, hogy egy idõ után nem is zavar annyira az esõ. Átsétálunk Kõkapun, a Keskeny-bükkön újra lyukasztó vár, majd hirtelen meredélyen pottyanunk le a Felnémet-Lillafüred közötti (2505-ös számú, ha valakit érdekel :)) országútra. Ahonnan hosszabb mûutas fejezet vár, majdnem végig Pazsagig.

Itt malacokkal folytatunk rövid diskurzust, láthatóan õk sem élvezik az áldatlan idõjárási viszonyokat. A ponttól kissé beljebb, az erdõ felé hóvirágszõnyeg terül el, még sok ilyen van a túrán, de talán ez a leginkább összefüggõ. Pazsagtól felfelé sáros úton talpalunk, elengedjük a Bükk kék jelzését, egy pillanatra kitisztul a levegõ, ami annyit jelent, hogy pár messzebbi hegy is felsejlik a láthatáron. Egy lejtõ végén hiába keressük többen is az egykori Hosszú-völgyi pontot, az elköltözött Ódorvár alá. Tehát kényelmesen lesétálunk a Hór-völgybe, aztán a patakot lefelé követjük a vár alatti elágazásig. Éppen befejezem annak az elmesélését, hogy tavaly itt ért utol minket az esõ, amikor Kerek repkény felhajtja a kapucniját, szolidan utalva arra, hogy most is hasonló élményben lesz részünk :). S lõn, elkezd zuhogni, hogy Ódorvár inkább meredek, mint hosszú emelkedõjén végigkísérjen minket a víz, külsõleg is, ez komoly rombolást végez a lelkivilágomban.

Felérve az esõházhoz új jelenség tûnik fel: valami melegíti az arcomat. Nyugat felõl a nap néhány bátortalan sugara tör át a felhõkön, kisietünk a vár szikláira, mégis vannak bükki kilátások, erõs szél fúj, ami pillanatok alatt kitakarította a környéket és ennek a hatását érezhetjük fent állva. Csodálatos látvány, pedig már felkészültünk, hogy végig esõben kell menni Várkútra - és most mégsem. Esõ helyett van azonban szél, ez annyiban elõnyös, hogy valamennyire megszárítja a ruháinkat. Ódorvártól a maradék emelkedõn felzúzunk, sûrûn visszanézve a Hór-völgy hosszú vonala felé. Aztán szó szerint sikítós lejtõn kapaszkodunk a túrabotokba, inkább elkezdünk futni, így könnyebb lejutni. Völgyfõ-háznál éppen valami rendezvény lehetett, jónéhány autó parkol bent. A pontõrök pavilonja a ház mellett áll szorosan, meleg teával és mindenféle jóval kínálnak. Megköszönjük, nekigyûrkõzünk az utolsó etapnak. A Tortúra után üdítõ megint világosban járni a Török-utat, még akkor is, ha a nyílt részeken szó szerint el akar fújni a szél. A Mátra tömbjének, a Bükk köveinek, a távolabbi hegyeknek a látványa bõségesen kárpótol az idõjárásért.

Végül Kövesdi-kilátónál még egyszer kigyönyörködjük magunkat és lesietünk a turistaházba. Megkapjuk a díjazást, kedvesen gratulálnak, Sz Zsu odaadja a vacsorához a jegyeket - nem volt rossz megérzés, hogy elõre kértünk meleg ételt, nagyon jólesik. Összefutunk Nagyondinnyével is, kicsit beszélgetünk, majd leülünk, megesszük a paprikás krumplit, ami határozott fejlõdésen ment keresztül tavaly óta. Amikor úgy érezzük, hogy már eleget melegített rajtunk a kályha - vagyis este hat körül -, nekivágunk az országútig tartó kis kiegészítõ szakasznak, Imaro is felajánlja, hogy levisznek, valamint minden autó, amelyben van még hely, megáll mellettünk, hogy szívesen elvisznek, nagyon köszönjük ezúton is! (Úgy éreztük, miért ne sétálnánk még egy kicsit. :)) Végül még összeakadunk a Bükköt kalandos úton megkerülõ Gethéékkel, nem sokkal, mielõtt megérkeznénk a buszmegállóba, ahol már vár testvérem, hogy hazavigyen. Gratulálok mindenkinek, aki eljött a nem épp barátságos körülmények ellenére is! Nagyon köszönöm a társaságot Kerek repkénynek, végig nagyon vidám volt, még akkor is, amikor engem kezdett letörni az esõ. Köszönöm a rendezõségnek, hogy megcsinálták nekünk ezt a túrát, amely elvitt a Bükk legszebb tájaira. Jövõre havat és szikrázó napsütést kérek szépen a túrára, köszönöm. :)

-Kékdroid-
 
 
Zöld túrák (Budai-hg)Túra éve: 20082008.02.25 15:33:14
Zöld 45

"Ebbõl bizony nem lesz rajtidõ elõtti érkezés" - gondolkodom hangosan, miközben szépen serceg a tojásrántotta a serpenyõben, hajnali valahány órakor. Viszont tisztességes reggelit eszünk, Kerek repkény prezentálásában. Némi városon belüli tömegközlekedés (jó is az) után a rajtnál nyomoroghatunk, kérek két nevezési lapot a 45-ös távra. Kapok is kettõt, a 30-asra, mert elõttem a hölgy is ilyet kapott, és a rendezõ úr enyhe idegességében kártyapakliként cserélgette a két csomag papírt, így összekeverhette, hogy éppen melyikbõl ad. Pedig szépen, hangosan mondtam a 45-öt. Valószínû mások is így jártak (aki 45-re megy, biztosan nem kér 30-as lapot), kapunk egy meglehetõsen mogorva le......t. Betudom a nagyszámú nevezõ okozta sokkhatásnak, bár, a tömegre ne mondja senki, hogy nem lehetett volna legalább fejben felkészülni, a körülmények figyelembe vételével. (Összesen kettõ tt. volt szombatra meghirdetve.) Ennyivel abba is hagyom a negatívumok felsorolását, hiszen nem is volt több. Volt viszont szép útvonal, kedves pontõrök, jól elosztott szolgáltatás.

Az itiner (bõséges leírás, szintmetszet, táblázat a lényeges adatokról) birtokában nem várunk egy pillanatot sem az indulással, felbukkan Berzso és Zilaci, akik majd valahol az út során szépen el is futnak mellettünk. Alig haladunk valamennyit a házak között, máris indulhatunk az Ördög-orom felé, zsebre vágom az itinereket, mert úgyis sûrûn szükség lesz rájuk, sok ep. van az elején. Hirtelen kell sokat menni felfelé, meglepõdöm, sosem jártam még ezen a kis szakaszán az útvonalnak. Most pótoljuk a hiányt, nagyon tetszik ez a kis hegyi jellegû ösvény, a tetejérõl párás kilátás nyílik Dél-Budára és a Tétényi-fennsíkra. Valamint gyorsan megkapjuk az elsõ bélyegzést. Húzunk tovább, még egy ideig kicsit fel, aztán többet le, erdei úton, gyalogösvényen érjük el a kis kápolnát, ami már ismerõs kellene, hogy legyen a Gyermekvasút túráról. Régen voltam, na. Találkozunk egy nagyszámú ELTÉs csapattal - Joeyline, Petami az ismerõsök, utóbbi "Hajrá, TTB!"-t is kiált. :) Aztán, pont, amikor kiérünk az adótorony melletti tisztásra, kivillan pár kósza napsugár a felhõk közül, szép látvány. A kisvasút felvételi épületének ajtajánál kapunk gyorsan pecsétet megint, irány Normafa, kár, hogy még nincs ilyen korán vonatközlekedés (a gyerekvasutasok nagy örömére :)).

A következõ pont környékén egy apuka böngészi az itinert a Budai-hegység egy részletét ábrázoló makett mellett, mi a kilátást lessük észak felé, meg a zöld papírokat, amelyek innét irányítják a ponthoz a mezõnyt. Bélyegzés, indulás. Innen megint van néhány ismerõs részlet, emlékfoszlányok, megyünk lefelé, át a Libegõ alatt, el a Tündér-szikla mellett. Tetszik. Kerek repkény is így van vele, gyakrabban is kattog a fényképezõgépe, mint az enyém. :) Lezúzunk valami forgalmas úthoz, átküzdjük magunkat rajta, könnyû dolgunk van, mert épp nem jön sehonnan semmi. Aztán megint kényelmes utakon sétálunk, elérjük a Ferenc-halom alját, itt kérés nélkül ír idõt a pontõr. Ügyes. Fent meg kerítés és lakópark, mi más is lehetne. Kicsit felfelé megyünk, aztán kicsit többet lefelé, Fekete István emlékautó ep., jól besûrûsödtek a pontok itt. Alig száz méterrel odébb, a szalagozást éppen egy néni próbálja leapplikálni a kerítésrõl, igyekszünk nagyon tapintatosan szólni, hogy ez egy ilyen kirándulós rendezvény fontos kelléke, a végén majd jön egy ember, aki ezt leszedi és hazaviszi. Kicsit zsörtölõdik, hogy sok a szemét, de látszik, hogy elfogadja a dolgot, még meg is kérdezi, hová lesz a séta. :)

A villamos aluljárója után indul a mókás része a túrának, Vajonmerre elõz meg valahol itt, felsuhan a lépcsõkön és kikerül a látóterünkbõl. Kerek repkény éneklõs kedve nem törik le az emelkedõn sem, kicsit sûrûbben szedi ugyan a levegõt, mint általában. Apáthy-szikla elõtt kinézünk egy oromra, háromfõs társaságot fényképezünk le, megadnak egy címet, hogy hová kérik a fotókat, cserébe rólunk is készül közös kép. A kilátás pedig elsõrangú, egyre tisztább az ég. Az erdõbe visszatérve hamarosan utolér Tibet is minket, majd VadMalac hagy le egy emelkedõn. Kaptatunk felfelé, megbeszéljük, hogy egyrészt régen jártunk már teljesítménytúrán, másrészt pedig, hogy milyen jól tettük, hogy nem öltöztünk túl, mert ugyancsak melegünk kezd lenni az emelkedõkön. Árpád-kilátónál csokit kapunk és engedélyezünk egy rövid fotómegállást, ekkor ér utol DJ_Rushboy. Kicsit odébb találunk egy kutat, gyorsan palackot töltünk, innen hamar feljutunk a Hármashatárhegyet keletrõl kerülõ szakaszra, rengeteg a futó. Jobbra nézve pedig tetszetõs a kilátás a faágak sûrûjén átnézve. Mivel végigbeszéljük a túrát, fel sem tûnik, hogy Virágos-nyeregben vagyunk, a Boróka büfében levõ ellenõrzõhely viszont igen, most nem iszunk semmit, megyünk. Elsétálunk a Csúcs-hegy eddig számomra ismeretlen oldalán, megcélozzuk Solymárt. Amint leérünk a lejtõn, utolér egy népes TTB-s gyorsvonat, a 45-ös táv egyik menetvonalán haladva. Vándorköszörûs egy idõre lelassít a mi tempónkra, aztán a többiek után siet.

Sétálunk tovább, kényelmesen, saját tempónkban. Kezdem érezni a jobb térdemet, amire két hete roppant ügyesen ráestem. Kiérünk az erdõbõl, jobbról motorosok zaja hallatszik, idegesítõ, de legalább a saját kis pályájukat csapják szét és nem az erdõben randalíroznak. Elõttünk pedig Solymár és a Szarkavár terül el, a vár most kimarad, lesz még alkalom meglátogatni. Solymáron egyetlen forgalmas út van, naná, hogy át kell kelni rajta, utána megérdemelt zsíroskenyerezést tartunk. Siményi Viliékkel itt találkozunk elõször, innen hosszas elõzgetésbe fogunk velük. :) Még fene sokáig kell a faluban talpalni, emelkedõn. Viszont annál jobban sietünk, az erdõbe visszaérni élményszámba megy, pedig nem emlékszem többre, mint arra, hogy megyünk, szép az út, emelkedik és folyamatosan beszélgetünk. Aztán Kerek repkény pihenõt kér a Zsíros-hegyi romoknál, eszünk megint, saját készletbõl. Talán még többet ülünk itt, mint az elõzõ frissítõponton. :) Nagykovácsi utcáin megtesszük az értelmetlen kerülõt, aztán teázunk a ponton, saját bögrébõl, öt kilométeren harmadszor pihenünk és még így is bõven idõben vagyunk.

A község határában megcsodáljuk a Szabad Nagykovácsi Kavicsozó címû intézményt, értetlenül állok a tábla elõtt. Aztán lefényképezem. Haladunk tovább, utolérjük Xuhanát, majd hosszú, elvadult földek közötti földúton bizonytalanodunk el egy pillanatra, a térkép segítségét kell igénybevenni. (Sokan mennek mindenfelé.) Magabiztosabbá válva jutunk el az erdõszélig, ahol elhagyjuk a névadó sáv jelzést egy ugyanolyan színû háromszög kedvéért. A túra utolsó igazi emelkedõjét könnyen vesszük, nagyon szép erdõben, lankásan emelkedõ úton túrázunk. A Nagy-Kopaszra mintha a múltkor máshonnan kellett volna felmenni, eléggé újnak tûnik a jelzés. A ponton kedvesen csokival kínálnak, annyival, amennyi jólesik, biztatnak, hogy van náluk elég. Ily módon feltankolva vizsgáljuk be a kilátót, gyorsan körbefényképezzük a tájat, aztán húzunk le, akkora a szél. A látvány viszont nagyon tetszetõs, kár, hogy eléggé elmosódott már a láthatár. Továbbtalpalunk, fenyvesben visz az út a Tarnai-pihenõhöz, megörökítjük azt a helyet, ahol a Meteoron döglöttünk szeptemberben, most viszont nem pihenünk le.

Lentebb érdekes fenyõre hívom fel Repkény figyelmét, nem is fenyõ, hanem adótorony, kiszúrja hamar a trükköt. Átkelünk egy országúton, sietõsre vesszük a tempót, aztán annyira belefeledkezünk a beszélgetésbe, hogy simán elhúzunk a jól szalagozott letérõ mellett. Egy réten eszmélünk rá, hogy valahol errefelé kell új irányt venni és szépen visszamegyünk (késõbb mindenki, aki az elágazás elõtt mögöttünk volt, mondta, hogy kiabáltak utánunk :)). Kerek repkény még meg is jegyzi, hogy látta a szalagokat, el is raktározta az információt, hogy szép zöldek és lobognak a szélben, aztán jött velem tovább. :D Innen már nem bízzuk a véletlenre, újra utolérjük Vilit és útitársát, majdnem végig együtt megyünk a célba. Ami közelebb van, mint gondolnánk, még igazoljuk az áthaladásunkat a kõbányánál, aztán szemtanúi lehetünk két termetes kutya kerítésen való átjuttatásának. Szegényeknek nincs ínyükre a repülés, de jobb, mint bent maradni.

Végül átmegyünk még egy távvezeték randán kitakarított nyiladéka alatt, aztán bezúzunk Budakeszire. A célban gyorsan kiosztják a díjazást, nekem tetszik, összességében jó benyomást tett rám a túra, nem volt agyonszervezve, az útvonal pedig ötletes, változatos (vö. egy újszülöttnek minden vicc új :)). Nem is maradunk sokáig a Fülcsi sörözõ padjain, elhúzunk a 22-es buszhoz. Gratula mindenkinek minden távon, vidám túra volt, köszönöm Repkénynek és mindenkinek, akivel csak találkoztunk, a társaságot!

-Kékdroid-
 
 
Téli MátraTúra éve: 20082008.01.26 23:06:54
Téli Mátra XL

Az eddigi 42 idén megkapta az XL nevet, valamint újramérték, így névleg kicsit kevesebb lett a táv, az eddigiekhez képest viszont csak az változott, hogy egy igen jó esemény (meghosszabbítják a Mátravasút lajosházi ágát) miatt más útvonalra terelték a túrát, nem éppen hátrányára. Ennyire ne szaladjunk (most) elõre. Tehát megint reggel van és éppen Csanyát várom, aki négy utasát – Vándorköszörûs, Summer Comfort, -atros- és jómagam, ezúttal Kerek repkény hiányával - vállalta kocsijába, ezúton is köszönet a fuvarért. Hasítunk a hajnal felé, az autópályán ismerõs lehajtók, helységnevek, Gyöngyöstõl csökken a tempó, irány észak, a következõ kép, hogy aránylag kevés autó parkol (még) a környéken. Irány az iskola, rengeteg ismerõs és ismeretlen, hamisítatlan tömegtúra, ez viszont nem befolyásolja azt, hogy újra járhatjuk az erdõt, újra mehetünk egyet. Vándorköszörûssel megyünk ma, terv szerint néhol belekocogva, nevezünk, kapunk egy rajtidõt és hirtelen ott vagyunk rengeteg futó között, DJ_Rushboy köszönt, de nem futóként jöttem. A Terep Ultra kupa résztvevõi elsuhannak, utánuk megindulunk mi is, elõre a nagy körön. Elérjük a 24-es utat, átkelünk a parkerdõn, újra be a házak közé és megint az erdõbe, ahonnan hosszú idõre nem is mozdulunk ki. Fák, bokrok kapnak hozzám az egynyomos ösvényen, köveket kerülgetek, hogy ne essek hasra bennük. Közben megyek Vándorköszörûs után, illetve néha elõtte.

Utolérjük Siményi Vilit és lányát, majd Mikit is, õt nem egyszer a túra során. Kiérkezünk a bányához, lelátni az aljára, egész érdekes látvány, megnézzük, aztán továbbsietünk. Újra visszaérünk az erdõbe, hullámvasutazunk, forrás, lejtõ, emelkedõ, erdõ. Lajosháza, elsõ ellenõrzõpont. Innen az újabb emelkedõ gyorsan visszavesz a sebességünkbõl, mellettünk kis vízmosást bámulok, aztán követem útitársam. Nemsokára felérünk az emelkedõn, kicsit kifújjuk magunkat, rövidesen széles dózerútról tévedünk le, a társaság egyik része egyenesen megy a gerincen (a helyes úton), a másik viszont lefut, a fene tudja, miért. Mi is utánuk megyünk, de valahogy nem stimmel, ennyit nem lejthetünk a távon. Térképrõl nézzük ki a helyes irányt, alig tíz percet sem kavartunk és visszatérünk a dózerútra. Hosszú emelkedõ szakaszon mehetünk tovább, néha kicsit talán túl sok az avar az úton, mert idõnként belerúgok egy-egy fadarabba. Aztán hirtelen fent vagyunk a mûút magasságában, onnan már nem kell messzire menni, hogy beérjünk Mátraszentimrére. Innen sem jutottam még fel ebbe a faluba, a piros sávot követve hamar megérkezünk a régi útvonalra, egész közel az étteremhez, ahol hirtelen bedöntök vagy négy pohát teát, nagyon lelkesen töltik ki. Aztán nyomás tovább. Felfelé a Darázs-hegyre, majd lefelé róla, majd a túra szerintem legszebb szakasza következik, a Piszkés-tetõtõl Galyatetõig, sõt, egészen Nyírjesig tartó rész. A hegygerincen szép fenyves, iskolás csoport tagjai erõltetik a szánkózást, de valahogy nem megy a kövek között nekik. Próbálom fotózni a kilátást (eddig készült vagy három fénykép), de a gép sztrájkba lép és új elemet követel. Mivel nincs nálam tartalék (meg amúgy is, csak fázik szegény), kénytelen vagyok eltenni a masinát.

Galyatetõhöz közeledve egyre nagyobb a szél északról, nehezen viselem, fõleg, hogy csak egy vékony sapka van a fejemen. A kilátó aljában úgy döntünk, hogy ez most kimarad, a pont viszont nem, ez a lényeg, gyors pecsételés után elhúzunk, leérve a parkolóból át kell vészelni egy enyhén jeges szakaszt. A nyílt lejtõn sokáig bámulhatom a panorámát a Kékesre és a Csór-réti tározóra, néha azonban muszáj a lábam elé nézni, mert nem esne jól egy hasraesés a köveken. Nyírjestõl újra emelkedik az út, az OKT bélyegzõhelye mellett csak elmegyünk, most nem bélyegzünk. Az erdõ szép, bár hó nélkül eléggé kopár, különös hangulatú így a túra, se hó, se falevelek, tudom, hogy tél van, de nem érzem ezt. Az idõjárás pedig rájátszik erre (aztán majd márciusban lesz olyan hó, hogy csak nézzük). A Csór-hegy oldalánál a jelzés a lehetõ legkényelmesebb feljárókhoz van festve szerencsére, fel is megyünk, a Vörösmarty-turistaház ellenõrzõhelyét ide helyezték át a hosszútávon már tavaly is. Megköszönjük a bélyegzõt és húzunk tovább, Mátra-nyereg felé, már itt nincs sok emelkedõ, viszont már a mûúton való átkelés után komoly sokaság jön szembe, amire kapcsolnék, hogy mondom, hogy vélhetõen egyik távon sem kell arra menni, már messze járnak.

Amikor kibukkanunk a turistaházhoz vezetõ elágazásnál, elválnak egy idõre útjaink, az én fantáziámat komolyan foglalkoztatja már egy ideje az ígért leves, Vándorköszörûs pedig megígéri, hogy addig egy centit sem fut, amíg én ezt a kitérõt megteszem, de õ nem jön. Kiruccanok a turistaházhoz, ahol a fémbögrémbe kérek levest, kétszer is, szerencsére a sûrûje is jár hozzá (az eddigiekhez képest nagyon jó leves van!). Gyorsan felhörpintem, aránylag legalábbis, mert a bögre az fél literes, majd eddigi útitársam utolérését tûzöm ki célul. A Kékes oldala most igazán különleges látványt nyújt menetelésem kísérõjeként, nézem, hová is kell majd felmenni. Ahogy kanyarog velem az út, utolérek sok sporttársat, mindenki visszaköszön ismeretlenül is, elengednek, ha látják, hogy gyorsabb vagyok. Utolérem Vándorköszörûst, kicsit kifújom magam, elhaladunk a befagyott, de látható (nem havas) víztükrû Kõris-mocsár mellett. Aztán újra nagyobb sebességre váltunk, amíg elérjük Pisztrángos-tó ellenõrzõpontját, itt zsíroskenyér a jutalom, én most nem élek vele, viszont iszom pár korty vizet. Majd irány Kékes, az emelkedõt fejben három részre osztom.

Az elsõ, a S+ jelzéssel való keresztezésig egészen könnyen megy, szépen felsétálunk, a második a Sötét-lápa-nyeregre fel már kicsit nyögvenyelõsebb, viszont csodálatos a kilátás északra, Parád felé, a messzebbi panorámát elhomályosítják a felhõk. Az emelkedõ utolsó, harmadik szakasza innen Kékesig tart, ez megint nem túl egyszerû, idén külön trükközésre kényszerít az utolsó, lankásabb szakaszon a jég, amelyen haladni nehéz, elesni viszont könnyû. A hegyen tea is jár a bélyegzõhöz, ebbõl csak másfél pohárral kérek, Vándorköszörûs így is vár rám egy kicsit, aztán suhanunk tovább, fel a csúcskõhöz, aztán le a lejtõn. A tömeg úgyis erre a részre koncentrálódik, a Kékestetõig tartó, hosszan kígyózó sorok most kimaradtak nekünk. A K+ lejtõjén viszont gyakorlatilag folyamatosan elõzünk, el is esek a nagy igyekezetben és az utolsó csigolyámat oda is vágom így egy szolid kis kõhöz, a reakciómat a kimondása pillanatában már szégyellem is. A piros sáv kapcsolódásától már rengeteg ember van megint, néha jégfoltokon kell átcsúszkálni, néha sár nehezíti a haladást (hehe, már ez is sár? :-)). Kis fahíd, egyemberes ösvény, ahol hárman háromfelõl mennek, idén nincsenek kihelyezett kötelek, szerencsére nincs olyan hely, ahol szükség volna rájuk.

Tarvágáson kelünk át, fantasztikus a táj, a hegyoldal, a következõ ponttól pedig már egészen közel van a cél. Megyünk is, hadd ne várjon ránk senki, patakon kell átkelni, meg néhány dagonyás részen, ahol a cipõm annak rendje és módja szerint beázik. Még jó, hogy süt a nap és nagyon enyhe idõ van. Hirtelen két ismerõs igyekszik szembe, VadMalac és J a a t, hátha tesznek még egy kört. Mátrafüredre már várom az érkezést, a betonon kicsit kényelmetlenebb a menet, viszont gyorsabb is, mivel nincs sár. A végére utolérjük Börcsök Andrást, együtt jutunk be a célba, közben már kifelé jön Rush és utána régi szolnoki ismerõsöm. Bent pillanatok alatt nyomtatják az oklevelet, adják a kitûzõt és egy darab poharat, nincs erõm tiltakozni, hát ebbõl iszom a teát. Találkozom Szolyka Péterrel, akit még a tavalyi Lemaradáson ismertem meg, futotta a távot, a csomagoknál, amikor átöltözöm, pedig Nagy Attila fogad. Még maradok a célban egy darabig sok ismerõs társaságában, Varacskos Disznó csokis keksszel kínál, Vándorköszörûs bemutat Qvicnak, hallgatom a nagyok tapasztalatait a túráról. Aztán, mivel valahogy haza kellene még jutnom, elköszönök, akitõl hirtelen el tudok és kimegyek az idõszerû buszhoz. (Gyöngyösön meg fél órát kóválygok, hogy nekem megfelelõ bankautomatát találjak, de nem sikerül.)

Köszönöm a túrát nem volt agyonszervezve, de mégis korrektül ment minden, gratulálok minden résztvevõnek! Köszönöm a társaságot és a sebesség alapjel beállítást Vándorköszörûsnek, örülök, hogy ennyi mindenkivel találkoztam.

-Kékdroid-
 
 
BartinaTúra éve: 20082008.01.20 16:07:10
Bartina 30 – Sártenger Tolnában

Bluggy, placcs, bluggy, csobb, toccs, placcs, francba, bluggy, toccs, a jó francba, placcs, bluggy: nagyjából ez írná le a legjobban a túra egy jelentõs szakaszát. :) Addig viszont sokminden történt. Például amikor még ránéztünk volna a topikra Kerek repkénnyel este, akkor hirtelen elment az áram a kollégiumban, a folyosóra kétségbeesett arcok tódultak ki, a világ összes fájdalmával („mikor lesz internet?”). :) Tehát az utolsó kapott információ alapján abban maradtunk, hogy reggel fél hatkor találkozunk Sancimanóval. Két és fél óra alvás után (szomszéd srác felébresztett hóttrészegen, hogy visszahozta a teafõzõmet :)) letámolyogtunk és alig vártunk pár percet Sancimanóra és táltos Nexijére, ezúton is köszönöm szépen a fuvart, enélkül a logisztika sokkal nehezebb lett volna. Útitársaink Olahtamas és G(Dzsí) voltak, vidáman telt az út, Pakstól a helyi érdekû rádió reggeli kívánságmûsorán avatódtunk be a sosem hallott „slágerek” világába. :) Szekszárdon a GPS profi kezelõi megtalálták a rajtot, felszerelkeztünk és búcsút is vettünk egymástól, mivel Repkénnyel megcéloztuk a 14:12-kor induló vonatot Székesfehérvárra. Akkor, ott ez egészen reális célkitûzés volt.

Külön asztalnál neveztünk a hosszútávra, másutt kaptuk meg az itinert/térképet, ott mondták, mikor és honnét indul a túra különbusza. Éppen elkaptunk egy induló járatot és szûk húsz perc alatt ki is értünk a Sötétvölgyi-tóhoz. Sikerült a tömeg elõtt elrajtolni, kicsivel Beugró lány és Moiwa sporttársak után, akik olyan jó egyenletes tempóban haladtak, hogy megpróbáltuk õket követni, ez egészen Grábócig – hellyel-közzel – sikerült is. A rajthely környéke igen kellemes, fagyos vizû tó mentén sétálunk egy darabig, majd inkább meredek, mint hosszú emelkedõn suhantunk fel az elsõ ellenõrzõponthoz. A Várhegy oldalában álló kilátóból szép panoráma bontakozott ki elõttünk, sosem járt még egyikõnk sem ezen a vidéken. Kerek repkény el is kattint néhány fotót, miközben próbálok a szúróbélyegzõvel a megfelelõ rubrikába igazolást kreálni, miután ez nem sikerül, marad a lap teteje. Lebotladozva a lépcsõn újabb emelkedõn talpalunk fel, ez már majdnem a Várhegy. Kényelmes, nagyon jól járható utak következnek, sietünk, ahogy tudunk, végre újra járhatjuk az erdõt, beszélgetünk, ahogy leérünk a völgy oldalában futó egyszemélyes ösvényre. Örvendetes, hogy nem az erdészeti útra van felfestve a jelzés, mert van rajta néhány dagonyás rész, át is fut a fejemen, hogy mennyire nem szeretem a sarat.

Két lejtõn belekocogunk a távba, amúgy inkább sietve gyaloglunk, megbeszéljük, hogy addig sietünk, amíg van esély a vonatot elérni, ami még mindig nagyon teljesíthetõ célnak tûnik. Utolérjük Siményi Vilit és társát, majd lassan beérjük Beugró lányékat, valamint egy elõzésnél beszólós, zajos társaságot. A Haramia-forrás ellenõrzõpontja kisebb találkozóhelyként szolgál, itt van Laci069, Budai-H.G. és Joeyline is. A pontõrök beköltöztek az esõházba, ennek csak az a hátránya a túrázók számára, hogy vagy kifelé vagy befelé lehet menni, de egyszerre a két irányban nem. Innen szép réten haladunk tovább, enyhén párás az idõ, néha van egy kis ködszitálás, de lehet, hogy már itt is az esõ csepereg. Eléggé emelkedik az út alattunk, de lehet haladni, itt már van némi sár, de ez még mindig nem veszélyes. A harmadik ponton hatalmas, édes almát és fejenként két szelet nápolyit kapunk, valamint a ponttól indulva találkozunk Zsotyekkel. Megint emelkedünk, most egy fokkal meredekebben, mint az imént, szõlõk közé érünk be, majd újra erdõ következik, nagyon tetszik a táj, nyugodt, békés.

A negyedik ponton gyorsan bélyegzünk, a pontõrök magyarázkodnak, hogy itt nem tudnak frissítést adni, mert nem tudták felhozni. Gondoljuk, semmi gond, majd lesz másutt, biztos valami technikai zûr volt. Nos, a technikai zûr oka az a sártenger lehetett, amiben a következõ hét kilométert eltöltöttük. Haladni alig tudunk, eleinte próbálunk valamelyest járható részeket keresni az úton, viszont késõbb a minden mindegy alapon Kerek repkény ötlete alapján belegázolunk az összes pocsolyába, mivel ott kevésbé csúszik a talaj. Utolér Borbély Kata, kicsit lelassul a tempónkra, fényképészeti szakbeszélgetést folytatunk, mit érdemes fotózni a Bartinán címmel. Például rögtön megjelenik egy szántóföldrõl a Mecsek vonulata, távoli, kékes hegyek látszanak, keresem a Misina TV-tornyát, de nem látom. Utolérünk egy ismerõs hátizsákot, hordozója Nagyondinnye, egy ideig vele és Rafterrel dagasztjuk a sarat. Meglátjuk Szálka házait, messzebb a halastó is mutatja magát, mi viszont nem megyünk le a faluba. Inkább tapossuk még a sarat, olyan jó mulatság úgyis. :) A cipõknek már úgyis mindegy, a nadrágunknak szintén, nincs az a kamásli, ami kivédené ezt. Útelágazáshoz érkezünk, balra mûút, jobbra ugyanaz a latyakos-sáros valami, amit eddig is követtünk, a szalag természetesen jobbra mutatja az irányt, ha arra, hát arra, megyünk.

Grábócra hirtelen jobbkanyar után futunk be, feltûnik, hogy eláll a szemerkélõ esõ, ami most egyáltalán nem volt zavaró, annyira lekötötte figyelmünket a sár. A ponton leülünk, szemlét tartunk, kapunk pecsétet és nápolyit, idõt nézünk, de tudjuk, hogy a vonatnak körülbelül akkor inthettünk búcsút, amikor elõször merültünk bokáig a sárban. Mellesleg, a helyzetet néhol egy kis jég színesítette, ami legalább megmagyarázta, miért van ekkora dagonya. A faluból kifelé egy sereg libát sikerül magunkra haragítani, kicsit sajnáljuk az utánunk jövõket, akiket nyilván szét fognak tépni a vérszomjas baromfik. :) Az útnak ez az ága sokkal kényelmesebben járható, emelkedik kicsit az út, majd hirtelen lejtésbe kezd. Páran mindenféle alternatív útvonalakat próbálnak ki, páran pedig szembejönnek velünk. A szalagok romos vadászházhoz vezetnek, rövid technikai szünetet tartunk, közben utolér az idõközben kissé lemaradt Nagyondinnye. Méreten felüli Kék sáv jelzés hív az emelkedõ felé, fentebb kevésbé romos háznál iszunk pár kortyot és tovább emelkedünk. Repkény lába kezdi megmakacsolni magát, néha megállunk kicsit pihenni. Visszaérünk arra a szakaszra, amelyiken már Grábóc felé sem volt egyszerû menni, de azóta végigtrappolt az úton az összes résztvevõ mögöttünk a 30-as távon.

Visszaérve a pontra két jó hír is fogad minket, az egyik, hogy közelre ígérik a frissítõpontot, a másik, hogy állítólag innét sokkal járhatóbb az út. Viszont ígérnek egy szurdokot is, amelyen eléggé nehéz lesz lemenni. Ezek után is nehéz? Hahaha, létezhetetlen. A forralt bor viszont határozottan csábítóan hangzik. Haladunk tovább, caplatunk a különbözõ fokozatú sárban, kilátóponton háromtagú kis társaságtól kérünk közös fotót magunkról, cserébe mi is készítünk egyet róluk. Odébb fenyves, Repkény megjegyez valamit a fenyõillatú illatosítókról, nem értem a célzást, de észreveszem én is a kis bódét a szõlõtábla végében. :) Utolérnek, majd meg is elõznek Sétálós Bácsiék és nemsokára a nevezett szurdokba lépünk be, nem annyira túlzó a név, bár inkább mélyútról, mint szurdokról van szó. Az elnevezés lényegtelen, a sár az aljában lényegesebb, fõleg, hogy nincs hol megkapaszkodni, nem gyõzök hálálkodni Kerek repkénynek, hogy mégis rábeszélt a túrabotokra, pedig úgy voltam, hogy minek vigyünk, alig vannak szintek a túrán. A sárlavina jellegû szakaszon így mégsem esünk el, az aljától pár lépésre pedig ott vár egy nagy bögre forralt bor. :) Nagyon jólesett, fõleg, hogy az utóbbi pár kilométeren nem álltunk meg inni. Pecsétet itt nem adnak, megisszuk a bort és megyünk is tovább, eleinte kisebb, majd nagyobb hétvégi telkek között túrázunk, rövid lejtõ után újra felfelé. Utunk mellett valahol furcsa betontorony magasodik, nem tudom, mi célt szolgálhat (lövegtorony talán?). A szõlõk után már házak között túrázunk, csodaszép a kilátás kelet felé, Szekszárdon túl az Alföld terül el a párában.

A kilátó pedig közelebb van, mint gondolnánk, az emelkedõ nem olyan meredek, mint amilyennek tûnik, a pontõröknél igazolunk és leülünk pár percre, nézzük a kilátást és Tolna megye székhelyét a lábunk elõtt. Majd összeszedjük magunkat és lépcsõsorokon sétálva lemegyünk a belvárosba. Szekszárd alapvetõen jó benyomást tesz rám, kellemes sétálóutcán megyünk a cél felé, a DDK utolsó (vagy éppen elsõ?) néhány száz métere csatlakozik utunk végénél. Platánokkal szegélyezett úton érkezünk meg a célhoz. Az iskolában kedves rendezõk és nagy tömeg fogad, elõbbiektõl megkapjuk a díjazást (szép jelvény) és egy kérdõívet a túráról. Utóbbit kitöltjük, megeszünk egy-két szelet kenyeret, nézzük, ahogy sok ismerõs érkezik, végül kisétálunk a vasútállomásra. A rendezéssel maximálisan elégedettek lehetünk, ahol nem volt véletlenül jelzés, ott mindig volt szalag vagy kirakott nyilak, eltévedni nem lehetett, a szolgáltatás tökéletes volt. Aki pedig eljött és nekivágott a dagonyának, annak pedig nagy gratula és minden elismerés, jobban elfáradtunk, mint máskor egy 50-60 km-s túrán. :)

Kékdroid
 
 
túra éve: 2007
@Éves túraösszesítőTúra éve: 20072008.01.02 02:18:45
2007 - távok és szintek nélkül

Január
Hosszú éjszaka a Budai-hegyekben, meredek hegyoldalban karácsonyfával. Minimális hó és maximális tömeg Kékestetõn. Kitalálom, hogy idén havonta két teljesítménytúrát jó lenne megtenni.

Február
Még hosszabb éjszaka a Börzsönyben, mégis végig lehet menni, pedig Csóványoson még el akarok dõlni a sáros hóban. Fel a geotoronyhoz a Gerecsére, mert éppen ehhez van kedvem, utána Kékezés. Kitalálom, hogy idén okosabban kellene felkészülni túrákra, például éjszakai túra elõtt többet aludni.

Március
Esõ elõl sietni kell a hazai pályán, Tar-kõ még minket igazol, de Ódorvárnál már elkezd szakadni. Biatorbágy térképrõl méltatlanul lefelejtett piros jelzését is végigjárjuk, tavasz van és napsütés. Kitalálom, hogy lehetne például futni néhány lejtõn.

Április
Isaszegrõl Isaszegre jutok, csak elõtte jól megnézem a köztes dombokat, ezeken kel át a vonat, a busz és az autó velem évek óta amikor a fõvárosba megyek, ideje már itt is túrázni. Annyira nem telek be velük, hogy Lemaradok egy hétre sem késõbb, de Vajonmerre tudja az utat. Egészen magas hegy a Mátra, fõleg, hogy ilyen sokat kell menni benne, de a még magasabb Tátra kelleti magát a távolból. Éjszaka szép a kilátás a Sárga sávon Fehér-hegytõl. Kitalálom, hogy ezen a hosszú hétvégén már csak elmegyek túrázni és nem sikerül.

Május
Esõben is el kell indulni a furcsa, állítólag zergét ábrázoló jeleken, fõleg, mert inkább járatlan, mint járt utakon haladok. Másnap pedig miért ne menjek fel a Naszályra a meredekebb oldalról, csak kicsit könnyebb, mint a K2. A tömegiszony miatt kicsit kilépek a nagy eseményen, alkonyatkor úgysem láttam még a Gerecsét. A Mátrában pedig mindig van Pünkösdkor valami csapadék, most villámok színesítik a mûsort. Kitalálom, hogy legközelebb is viszek diákcsemegét a túrákra, innentõl sorra otthonhagyom.

Június
Végre valaki megadja a kezdõ lökést ahhoz, hogy megkerüljem a Börzsönyt egy kék jelzésen, ami nem az a kék jelzés. Másnap pedig a futók lábnyomát üthetjük bottal a Vértesben, de gyalog sem keseredünk el, fõleg, amikor a kerékpárt elõzgetjük minden emelkedõn. Még egy nagy kört teszünk a Budai-hegységben, megint néha kocogva, és végig beszélgetve. Sóúton pedig igenis megyek, mert sok a csillag az égen és nem kell lámpa. Kitalálom, hogy elmegyek a Szondira, mert ekkora szívatásból nem szabad kimaradni.

Július
Még gombócból is sok az öt, nem Szurdokból, viszont olyan szép a túra, hogy akkor sem szabad kihagyni, ha a célban a külvilágot már kissé elmosódottan érzékelem. Utána aszfalt és földút a dombok között, melegebb is lehetne, mert kihagyok egy nyomóskutat, amikor fürödhetnék. A következõ héten Magosfára felfelé nem egészen õszinte a mosolyom, fent már igen, de a lejtõn megint az arcomra fagy. Egy túrán móka utolsó utániként indulni és majdnem minden kilátóra felmenni, de nem móka lábgörccsel lejönni a határról. Kitalálom, hogy beszámolókkal ölöm a fórum olvasóinak az idegeit.

Augusztus
A híres állandó legesleghosszabb túrán sikerül addig beszélnem, amíg mégis eltévedünk kissé, de így is finom a tea Kistolmácson és igenis jólesik az indiánszökdelés az út vége felé is. A nagy augusztusi vándorlást pedig az ország túlfelében kell befejezni különbözõ Kõrösök gátjain, eleinte tartok tõle, de mégis nagyon szép. Kitalálom, hogy legközelebb nem viszek túrabotot alföldi túrára, mert nagyon kényelmetlen cipelni.

Szeptember
Dobogókõn majdnem három, de lehet, hogy négy méterre is ellátunk, utána már azért is bemegyünk a célba, de a Lajosforrás-Hûvösvölgy távon valami idõtorzító berendezés lehet, mert sosem akar véget érni. Mindenütt jó, de otthon sem rossz, finom a szõlõ és nincs sok emelkedõ. Megint a Budai-hegységben megyünk, kerítést is bandában mászunk és elképesztõ arcok jönnek szembe a cél felõl Hûvösvölgyben. Logisztikai fejvakarás után mégis elutazom Kanizsára, hogy Kerek repkénnyel lápokon tocsogjunk át, az úttól csak 50 méterre. Kitalálom, hogy fényképezni nem is olyan nehéz túrákon sem, legalábbis olyan minõségben, amilyenben én teszem.

Október
Gombák a ködben és gyönyörû erdõk, fánk, mert éhesek vagyunk, a visszaúton alvás az autóban. Másnap pedig napsütés és ezerszínû õszi erdõ, hajrá Vasas és méltatlanul szidott Dunapart, pedig micsoda körkilátás van onnan is. Elkaparnak a lábak Ódorvárra felfelé, késõbb Tar-kõn már csak állunk és bámulunk, ülünk és bámulunk, fekszünk és bámulunk. Írottkõn minden lejtõt megfutunk, mert sietnem kell a vonathoz, az Alpok is mutatja magát a messzi távolban. Másnap újra a rengetegben Zalában, mert vissza kell térni, a rövidtávon is esik egy ideig. Kitalájuk, hogy lassan szétesõ bakancsommal valamit muszáj kezdeni, mert a cipõ a Deákon megmutatta, hogy nem szereti a vizet.

November
Csak azért futom le a félmaratont, meg még egy kicsit, mert családi program van és elvisznek, különben még kaptak volna a rendezõk tûzifát csokiért. Két nap múlva felhõtenger junior a Kevélyrõl, cukrászda a Pilisben, tönkremenõ zseblámpa János-hegyen és stabil köd a Piros sáv végéhez érve. Kitaláljuk, hogy tartunk egy kis szünetet, mert tanulni kell.

December
Hajnali indulás és pontõrködés után is világosban érjük az egész Ördög-árkot, ami nehezebb, mint vártam, a Mikulás pedig még csak csomagol, amikor újra odaérünk. Ellátunk a végtelenbe és tovább Tar-kõrõl a homogén felhõmassza felett, visszük a hírt azoknak, akik lent vannak, hogy még létezik napsütés, az utolsó emelkedõ mégis jobb a tetejérõl nézve. Veresegyház reggel, jégtüskék, zúzmara és felhõ az úton, sütemény féltáv elõtt kicsivel és külön díjazás Alsógödön. Kitaláljuk, hogy jövõre vagy nagyon durva vagy nagyon laza túrákra fogunk elmenni, vagy mindkettõre vegyesen.

Szép év volt 2007, köszönöm mindenkinek, aki ilyenné tette.

-Kékdroid-
 
 
Fóti-Somlyó 30 / Hát, ez csúcs...!Túra éve: 20072008.01.01 22:55:04
Fóti-Somlyó 30 - Búcsú az óévtõl

Reggel hatalmas hõség fogad Kerek repkényt és jómagamat a közepesen szétvert állapotú motorvonaton, kompenzálandó a kinti hajnali fagyos idõt. Még a vonaton rájövünk, hogy egy egész órával korábbi vonatot találtunk meg, mint amit eredetileg megcéloztunk, de így bõven a tömeg elõtt érünk oda. Veresegyházon még ezen a korai órán is öten vagyunk már jelen, várva a rajtot. Kávélelõhelyet keresünk, de amit találunk, az már távolról sem túl bizalomgerjesztõ. Visszatérve a vasútállomásra még beszélgetünk egy kicsit, amikor rendezõi minõségben megjelenik Gethe úr, majd rövidesen Lükepék, Sz Zsu és Zsolibéla, mint rajtoltatók. Nevezési lap/díj, itiner, térkép, pillanatok alatt elintézzük az irodát. Idén is a pontok többségén kérdéseket kell megválaszolni, két helyen van pontõr a túrán, átnézzük az elsõ néhányat. Még megvárjuk kettesben a fél nyolcas rajtidõpontot és kilépünk a veresegyházi télbe.

Menet közben olvassuk az itinert, nézzük a térképet és némi kanyargás után az utcák között, megtaláljuk az elsõ ellenõrzõpontot, vagyis egy darabig még nézelõdni kell, amíg az igazoló kérdésre adandó válasz harsány ugatásba kezd. Bekarikázzuk a megfelelõ kutyafajtát a papírokon és ellépünk, kellemes fenyvesben sétálunk, még a szokásos homokkal borított utak is kényelmesen járhatóak fagyott állapotban. A különös formájú emlékmûvet gyorsan körbesétáljuk, megtaláljuk a választ, tovasietünk, ez most nem a megállós-nézelõdõs teljesítménytúrának van kinevezve, pláne, hogy ilyen hideg van. Elhagyjuk a település környékét, erdõsáv, erdõ, mezõ, teljesen befagyott csermely, megint erdõ, motorospálya. Ellenõrzõhely, legalábbis van egy fa, amely teljesíti a kiírt követelményeket és már eléggé jó ideje megyünk ahhoz, hogy az legyen a kiszemelt fa.

Dupla távvezeték alatt sétálunk el, többször éles kanyart vesz utunk, majd újra erdõsávot érintünk. Már hallani a közeli országút nem is olyan enyhe forgalmának a zaját (aztán rájövök, hogy az autópálya zaját hallom), amikor megelõznek az elsõ futók, innentõl õk haladnak legelöl a mezõnybõl, eséllyel pályázva Gethe úr Tortúrán feladott barchobafeladványának a megfejtésének lenni (az elsõ célbaérkezõ a Fóti-Somlyón). Még kicsit több, mint egy napunk van arra, hogy legálisan gyalogoljunk láthatósági mellény nélkül ezen a szakaszon, élünk is a lehetõséggel. Rövidesen lakóparkba érünk, láttunkra nem reagál a sorompó éber õrzõje, egy kifelé érkezõ autóból pedig még mutatják is, hogy merre kell továbbmennünk, mert éppen az itinerbe nézek bele :). Következik az elsõ komolyabb emelkedõ, zúzmara és jégtûk szegélyezik ösvényünket, kiérünk a HÉV aluljárójához, ahol egybõl sikerül a vízmû (?) valami állomását gázosnak nézni, persze, hogy az aluljáró utáni kerítésre van szükségünk. Sebaj, fénykép is készül mindkettõrõl. Innen megint emelkedõ következik, majd 400 kV-os távvezeték, melynek épp a szélsõ kábelcsoportja alatt terperszkedik egy kis hétvégi telek. Azért megnézném, aki engedélyezte.

Eszembe jut, hogy éppen szembe megyünk most az április eleji Isaszegi csata emléktúrával, tehát nekem ez a környék ismerõs kell, hogy legyen és néhol tényleg az. Ráadásul akkor is beteg voltam és most is van egy kényelmetlen megfázásom, ami miatt kicsit ritkásabban beszélek. Elérjük a mogyoródi állomást, karikázzuk a kérdésre a helyes választ, legközelebb hátha a jelzõket kell megszámolni, abba jól bele lehet zavarodni :). Még mielõtt továbbindulnánk, utolér sétáLós bácsi, aki közlekedésszakmai hazajutást tervez és elbeszéli a Tortúra és a Fóti-Somlyó közötti túráit (hiába, aki megy, az megy :)), így szinte észrevétlenül érünk fel a Gyertyános csúcsára, masszív ködben. Viszont helyrehozták a kilátó lépcsõit, ezek szerint vannak még örvendetes változások is. Lefelé nemzetközi díjszabásból okosodunk ki, majd annyira sikerül elbeszélgetni az idõt, hogy se szalag, se jelzés, se út nincs már a környéken, viszont alig száz méterre járunk az autópályától távban és vagy húsz méterre szintben. Felülrõl. Gyanút fogunk, hogy valami esetleg nem stimmel és visszaballagunk a helyes útra, majdnem tíz percet, van szalag is.

Újra a túra útvonalán volnánk, nemsokára el is érjük a nevezetes felüljárót, majd lesuhanunk a falu központjába, azon belül is a frissítõpontnak helyet adó cukrászdába. Itt Berzso és RitaB pecséttel vár, valamit jegyet válthatunk sütire és teára, sõt, még a fõrendezõséget is itt érjük. Kerek repkénnyel egy ideig elüldögélünk, sétáLós bácsi korai vonatot céloz meg és továbbindul. Moiwa és Jenõ toppan be éppen amikor indulni készülünk, majd a túra névadó hegyén találkozunk velük legközelebb. Feltöltõdve lépünk ki újra a télbe, feltalpalunk egy kisebb emelkedõn és hosszú, egyenes úton közelítjük meg a Fóti-Somlyót, sok futó elõz. Oldalt pedig halovány kilátásban gyönyörködhetünk, Fót mûemlék temploma éppen látszik. A présházhoz kitérõn érkezünk, lefelé kell menni egészen sokat, nyilván azért, hogy késõbb lehessen még többet gyalogolni felfelé :). Itt Laci069 pecsétel és mi felsuhanunk a hegyre (288,2 m tszf., azért hegynek még gyerek).

A tetõn megbeszéljük, hogy nem a két rendezõrõl nevezték el a csúcskövet, viszont sikerül bekarikáznom a saját lapomon a rossz választ is, Repkényét már nem rontom el. Megint :). Nemsokára viszont meredek ösvényen kell enyhén oldalazva lejutnunk a hegyrõl, lent éppen vonat robog Vácrátót felé (BDV, megint), de nem jutok el odáig, hogy lefényképezzem. Az egyensúlyozási gyakorlat végén mûúton kelünk át a szalagokat követve, majd újra erdõben túrázhatunk. A két évvel ezelõtti útvonalat járhatjuk újra, ez nagyon kellemes momentum, akkor is tetszett ez a táj. Egyszer csak Repkény megszólal: kocogunk? És kocogunk, nem elõször, de most síkon, sõt, néha egészen enyhe emelkedõn. Hûha. Alig bírom követni, komolyan. Azért a haldoklásom megenyhíti és néha gyaloglunk is. Eltalpalunk az iszaplerakó telep mellett, régóta nem jött el mellettünk sem senki és mi sem elõztünk senkit, ezt ellensúlyozandó hirtelen néhányan felbukkannak majd elsuhannak. Rövidesen a túrán utoljára keresztezzük a 400 kV-os (Göd-Munkács) vezetéket, naná, hogy éppen futva. A következõ ellenõrzõpontnál, a gázvezetéknél vesszük észre mögöttünk a Sz Zsu, B_feri, Zsolibéla triót, akik rövidesen meg is elõznek.

Eszembe jut, hogy ez volt tavalyelõtt az a rész, ahol egy nyom volt kitaposva a hóban, de éppen kevésbé fújta a havat az arcunkba a szél. Most ehhez képest egészen konszolidált az idõjárás, csak hideg van, annyira, hogy hátizsákjainkban jégkásássá vált a víz. Nyáron igencsak élveznénk, most valahogy nem esik olyan jól. Átsétálunk még a 2-es fõút felett és még egy utolsó belesietünk, aztán kényelmesebbre vesszük a tempót. Göd (Alsógöd) elsõ általunk érintett utcáján számomra oly kedves közvilágítási megfigyelést kell végeznünk. Végigkanyargunk még pár utcán és két elhaladó vonatot is megnézhetünk a célbaérés elõtt. Végül a célban villámgyors ügyintézést láthatunk (borítékban kitûzõ, oklevél, rajtszám szerint rendezve), gratulál Gethe úr és kapunk üdítõhöz jegyet is. A plusz meglepetés számomra (nem is annyira meglepetés) az Útvonalak Követõje 2007 megtisztelõ cím :), amit a négy UKK-s túra valamely résztávjának megtételével lehetett kiérdemelni. Még egy darabig melegedünk a jó meleg cserépkályha mellett ülve, majd újra motorvonattal utazva visszatérhetünk a fõvárosba, majd Vándorköszörûshöz, akinél vendégeskedtünk elõzõ este is. Köszönöm szépen a társaságot Kerek repkénynek megint :), aki végigvontatott betegen is, köszönöm a szokásos príma rendezést az UKK-nak. Szép volt, hideg volt, tetszett.

-Kékdroid-
 
 
Tortúra 65 téli napforduló/Ómassa/BükkszentkeresztTúra éve: 20072007.12.24 00:01:22
Tortúra 65 - Hazaséta az év végéhez közeledve

Szerencsénkre a kettes villamos nem hagyott cserben, amikor szimpatikusabbnak találva a régi szerelvényt, hagytuk elmenni az elõbb induló 1-est és így is elérhettük a buszt Miskolctapolcára. A végállomáson megkérdezek egy szimpatikus anyukát az iskola hollétérõl, de elég lenne megfordulnom, a "Tortúra 65" egy kb két négyzetméteres lepedõre van csak felírva. Kerek repkénnyel így elfoglaljuk szállásunkat, birtokba veszünk még egy-egy matracot késõbb érkezõ társainknak, valamint nagy számtani bonyodalmak árán elintézzük a papírmunkát. Ülünk egy darabig még a tornateremben, sorra érkeznek ismerõsök: Gethe úr, Lutak, Sir Dan és Gudluking, sõt, amikor már majdnem alszunk, befut Vándorköszörûs is. Majd alszunk, mint akit agyonütöttek, egészen 5:12-ig. Mivel nevezéssel már nem kell tölteni az idõt, hamar elkészülünk, elbúcsúzunk csomagjainktól, nekik idõben biztosan rövidebb lesz az utazás Egerbe.

Az itiner tanulmányozásával nem kell sok idõt tölteni, azt is megtettük még az este folyamán Repkénnyel, hosszú várakozásunk közepette. Van összesen öt ellenõrzõpont, azok között pedig egyértelmûek többnyire a jelzések. (Vagy sem. :-)) Pontban reggel hatkor ki is lépünk az iskola melegébõl és az utcai lámpák fényénél elkezdünk emelkedni az úton kifelé Tapolcáról. Eszembe jut, hogy jó lenne felvenni a kesztyûmet, ami egészen jól érezheti magát otthon a szekrényben. Errõl ennyit. (Nem mintha nem ajánlanának fel kesztyût, de ha már hülye voltam, hát viseljem. A következményeit. :-)) Emelkedõn így sem fáznak a kezeim, annyira. A hajnali erdõben haladva inkább álmosít a hideg és a nagyon lassan szûnõ sötétség. Sikerül nem eltévesztenünk egy trükkös jobbkanyart egy fémbódénál, így az idõközben magasabb sebességre kapcsolt TTB-sek elé kerülünk újra :-). Hosszú emelkedõt követõ szakasz után már kezd kivilágosodni, amikor elhagyjuk a jelzést és megcélozzuk Bükkszentlászlón a Cimbora presszót. Egész sokat haladunk a túra elején mûúton, a faluban pedig eredeti disznóvágást, eredeti miskolci helyijáratot és eredeti füstös kiskocsmát találunk. Ez utóbbiban gyorsan fordulunk, begyûjtve az elsõ pecsétet.

Hamarosan megtaláljuk az elsõ igazán komoly emelkedõ alját, Kerek repkénnyel kissé lemaradunk fotózni, majd a többiek után sietünk. Szépen, nyugodtan. A fák ágai fehérek a zúzmarától, egyre téliesebb a völgy hangulata. Beszélgetés közben észre sem vesszük szinte, hogy megérkezünk a lokális maximumra, ahonnan már csak lefelé vezet az út, Bükkszentkeresztre. Kerek repkény és Vándorköszörûs éveket õszülnek a Tortúrán, mindkettejük haja fehérbe hajlik :-). A következõ ellenõrzõpontig legalábbis, ahol szépen felengednek, valamint teát is kapunk, sõt, feltûnik, hogy a pontõr nevet és rajtszámot is ír a saját papírjára, ezzel kreál némi plusz várakozási idõt. De legalább közben meleg van, tehát szinte mindegy. Még a faluban Vándorköszörûs és Gethe is meglátogatja a helyi nagyáruházat, utóbbi pedig feléli a teljes készlet péksüteményt. Ily módon megerõsödve továbbhaladunk a mûúton, mivel egyikõnk sem óhajt hajtóvadászaton részt venni, fõleg nem a vad szerepében. Errõl az itiner mellett a kihelyezett, érdekes helyesírással megfogalmazott papírtáblák is értesítenek.

Hollóstetõig, sõt még kicsivel utána is országúton túrázunk, négyes kis csapatban, néha mélán az út kellõs közepén. Szarvas-kútnál, miután szerencsésen túléltük a mûutas szakaszt, hirtelen véget ér a kényelmes világ, elkezdõdik a hosszú, monoton emelkedés a szürkeségben. Egyre több a hó a zúzmara mellett, varázserdõben járunk, kristályos havon, ki kell nyitni egy csomag diákcsemegét, hogy el lehessen viselni. Aztán hirtelen elõttünk egyre fényesebb lesz az ég a fák csupasz lombján túl, Gethe egészen fellelkesül a napsütés reményére. Nem csalódunk, a felhõhatár felett szinte tisztán kék ég és napsütés kísér végig a fennsíkon, ahol a déli fekvésû domboldalakon, víznyelõkön kívül mindenhol van még hó. Hihetetlen, valószínûtlen, hogy itt, a masszív szürkeség felett ilyen szép látványban van részünk. Néha megállunk fotózni, reménykedünk, hátha visszaadják a képek ezt a hangulatot. Hátha. Még Nagymezõ elõtt benézünk egy elágazást, némi plusz szintemelkedés a jutalmunk, de ez bizonyul az egyetlen navigációs bakinak az egész út során. Nagymezõn magán kissé égeti már a nap a retinánkat, nem bánom, hogy észak felé kell továbbmenni. Messzirõl megcsodáljuk a Bálvány tetején álló Petõfi-kilátót és a mellette tornyosuló adótornyot, korábban még messzebbrõl úgyis láthattuk a bánkúti katonai objektum tetejét.

Elérjük az OKT-t, majd Bánkutat, ahol impozáns kõépület melléképületében kapott helyet az ellenõrzõ-/frissítõpont, zsíros és vajas kenyér, hagyma, tea az ellátmány, valamint sorban ülünk pár percet mindannyian. Sorra vesszük, ki, hogyan áll fáradtság terén. Aztán továbblépünk, épp érkezik Sétálós Bácsi és Petami, kicsit odébb Zsotyekék, majd Jámbor. A fennsík hóborította útjain, erdein keresztül végigsuhanunk, gondosan figyelve minden töbör mellékútjára való letérésre. Észreveszem, hogy alig használom a túrabotokat (khm, síbotokat és most valóban), fõleg, mivel rájuk fagynának a kezeim, így többnyire a hónom alá szorítva cipelem. Folyamatosan tesztelem továbbá a hóálló tulajdonságát a bakancsom új varrásának, elégedett lehetek vele. (Mint az már a Bakonyi Mikuláson kiderült, a sarat bírja.) Az Országos Kék útja szépen kanyarog végig velünk a Bükk magas fennsíkján, mi pedig már kisgyerek módjára várjuk Tar-kõt, ahol kilátásba helyezzük azt a csokit is, amelyet Vándorköszörûs már Bánkúton szeretett volna megenni. Mellesleg, Kerek repkénnyel közösen valami kilogrammnyi csokoládét hordoztunk végig a túrán :-).

Tar-kõre való kiérésünk elõtt már készülünk a látványra, tavaly ütemesen vertem a fejem a falba, amikor láttam a fényképeket a kilátásról (és nem voltam ott). Idén remélni sem mertem, hogy hasonlóban lehet részünk, és mégis. Kilépve a sziklapárkányra, dél felé nézve látszik a végtelen. Nyugat felé Kékestetõ és Galyatetõ, mint két távoli sziget bukkan fel a felhõtengerbõl, kelet felé Három-kõ alatt hullámzik a pára. Messze, két felhõcsúcs jelenik meg, egyik a Mátrai Erõmû, másik a Tiszai Erõmû hatására. Mi pedig ott állunk és bámulunk. Gyorsan kapcsolunk és össze-vissza fotózzuk a tájat, egymást, mindent, az idõközben megérkezõ, nálunk aig három órával késõbb rajtoló DJ_Rushboyt is bevonva az általános fényképezkedésbe. Még elfogyasztunk némi csokoládét, mert az jót tesz a léleknek, valamint némi teát a Kerek repkény által idáig kihasználatlanul hurcolt termoszból, aztán búcsút intünk a hegynek. A kék háromszög becsatlakozásánál a lábnyomokból észrevenni, hogy van, akinek lerágott csont Tar-kõ, õ tudja.

Lassan (gyorsan) visszaereszkedünk a felhõbe, sõt, a felhõhatár alá. Közben végre komoly hasznát veszem a két botnak, ugyanis egész nagyot tudnék esni néhány helyen, ha nem lennének a kezem ügyében. A Toldi-kaput elhagyjuk, impozánsan kanyargó úton túrázhatunk Hereg-rétig, ahol utoljára kelünk át a Lillafüred-Felsõtárkány-Felnémet országúton, persze, miután eljutottunk rajta Tamás-kútjáig. Szerencsére itt megint kapunk teát, sõt, enni is, Beugró lány és Moiwa érnek utol minket, majd továbbindulásunk után le is elõznek. A házat követõ emelkedõ szerencsére egészen rövid, de ennyire éppen szükségünk van ahhoz, hogy bemelegedjünk. Vajonmerre is itt száguld el valahol. Eljön a szürkület, verset mondunk, Gethe barchobafeladvánnyal köti le figyelmünket, Kerek repkény és Vándorköszörûs pedig énekel :-). Közben, szépen lassan leszáll újra a sötétség, de majdnem Völgyfõ-házig várunk a lámpák használatával, tartunk egy étkezési szünetet is, a végtelen hosszú Török úton szükség van erre. A társaság minden tagja járt már legalább egyszer az innentõl következõ útszakaszon, a rutin megvan, de az emelkedõk már kezdenek feltûnni, hiába tudom, hogy nincs már sok.

A jellegzetes tarvágás kanyarában visszapillantunk és mögöttünk néhány lámpást veszünk észre, amint egyenletes tempóban haladnak mögöttünk. Mindenfelé tekintve a fények megcsillannak a havon, ha nem lennénk ilyen fáradtak, kicsit jobban élveznénk. Kövesdi-kilátóban még úgysem jártam éjszaka, így ködben nem valami nagy élmény, a Bükk szirtjei mozgalomhoz a kódot meg sem próbáljuk keresni. (Pedig nem kellene sokáig.) Várkút turistaházánál mondja Vándorköszörûs, hogy õt innen bizony másnap délig ki sem rángatjuk, aztán mégis rááll arra, hogy ne itt töltse az éjszakát. Odabent felengedünk kissé, enni már nem eszem, de a tea nagyon jólesik. Repkénnyel összenézünk, megbeszéljük Vándorköszörûssel és Gethével, hogy úgyis utolérnek minket, de el kell indulnunk, mert ha tovább állunk, akkor tényleg ott alszunk. Énekelve, dudorászva talpalunk tovább a jégkristályos fák között, néhány laminált piros sáv jelzés kelti fel néha érdeklõdésünket. Nagy-Egedet jobb tempóban érjük el, mint valaha gondoltam volna, de kihagyjuk a hegycsúcsot, hiszen masszívan benne vagyunk a felhõben, ilyenkor semmi nem látszana.

A szõlõk közötti szakasz fölfelé sem túl kényelmes, most megvizsgáljuk és megállapítjuk, hogy lefelé sem az, pláne, hogy Kerek repkénynek elkezdett fájni az Achilles-ínja, ennek ellenére szó nélkül jön. Utána a szerpentinen már ismerõs hangokat hallunk a fejünk felett, majd leérve bevárjuk (kb. 30 mp) Vándorköszörûst, Gethét és a meglepetésszerûen felbukkanó Sétálós Bácsit, nem sokkal odébb Zsotyekék jönnek. Még felkapaszkodunk valahogy az utolsó huplira, majd onnan már csak a kényelmetlenül hosszú aszfaltutat kell kibírnunk a célig. Közben rövid helytörténeti bemutató, vár, minaret, mindet láttunk :-). Végül megérkezünk, 14 és fél órával azután, hogy elindultunk Miskolctapolcáról. Megkapjuk a díjazást, jár mellé egy pohár forralt bor és egy pár virsli, szép komótosan leülünk és megesszük.
Nagyon köszönöm ezt a túrát minden útitársamnak, a rendezõknek a rendezést, a hangulat és a csodálatos tájak miatt bekerült a kedvencek közé.

-Kékdroid-
 
 
Bakonyi MikulásTúra éve: 20072007.12.10 02:42:23
Bakonyi Mikulás 50, pontõrködéssel

Hajnalok hajnala, sötét, nyirkos idõ. Caplatunk felfelé az elsõ emelkedõn Zircrõl kiérve. A páradús levegõben hármónk két lámpája közül a mûködõképesebb próbál legalább a legközelebbi jelzett fáig elvilágítani, vegyes sikerrel. Kerek repkény és Csicskenye, mint rutinos (Repkény, mint abszolút rutinos) ismerõi a túrának szerencsére emlékbõl is navigálnak, ettõl függetlenül is követhetõ az útvonal. Az emelkedõn felfelé érzem az elõzõ esti pizza súlyát (van pizzéria is Zircen! :)), valamint a komoly három óra alvás, vagyis inkább a nem alvás hatását. Bükkerdõben talpalunk, néhol mélynek is mondható sárban, ez azonban csak a bemelegítés. Túl sok minden nem is történik a Borzavár széléig tartó szakaszon, ha eltekintek attól, hogy Csicskenye egy csúszást követõen nemes egyszerûséggel elfekszik a sárban valamelyik emelkedõn. Borzavárnál beleteszünk egy kis pluszt a távba, hiába, a ködben és a sötétben nem lehet annyira kivenni a szalagozást. A Csárda-völgyön lefelé haladva egyre világosabbá válik az égbolt, patak folyik utunk mellett, szépen, diszkréten, zajt alig csapva igyekszik a Cuha völgye felé.

Útitársaim tavalyi pontõrségének színhelyén megállunk rövid italozást tartani készletünkbõl, felmérjük a biztonságos továbbhaladás esélyeit, majd hosszabb eseménytelen szakasz után elérjük Porva-Csesznek állomásának vidékét (a vendégház állítólag két éve üresen áll, kihasználatlanul...). Ez már bõven a Cuha-völgy, rövidesen belépünk a Cuha-szurdokba is, miután a rövidebb távok számára letérést jelentõ jelzések elválnak tõlünk. Rögtön az elsõ patakátkelésnél bebizonyosodik a Kerek repkény által kitalált gázlótechnika (nejlonszatyor, Csicskenyénél nejlonzacskó) elõnye :), szabadalmaztatni is lehetne. Az utat szerencsére jó sokszor keresztezi a patak, mindnyájónk nagy örömére, sokkal kevésbé egyhangú. Mellettünk pedig mûszakilag figyelemre méltó létesítmény: a 11-es számú vasútvonal, amelyre csapnivaló menetrendet sikerült szerkeszteni 2008-ra... A haladás amúgy nem könnyû, fõleg, mivel nézelõdésre, fotózásra csábít a rengeteg szikla, a rohanó patak völgye. Nem mellesleg az átkeléseknél nem árt odafigyelni, nem lenne jó úgy pontõrködni, hogy szép lassan felázik a talpunk.

Az utolsó néhány gázlót már rutinosan vesszük, közben elhaladunk két piros barlang jelzés mellett is, az egyiknél látni a barlangot az út mellett, a másiknál meg látni a hegyoldalt, meg a közepén valahol megint a jelzést, szép emelkedõ, de most kihagyjuk. Rövidesen kis fémhíd és pihenõ tûnik fel, közeledünk a Kõpince-forráshoz. Maga a Kõpince-barlang az útról jól látható kõüreg, a végében kürtõvel (megnéztük!). 8:25-kor nemhivatalosan megnyitjuk a pontot, ünnepélyes szalagátvágás, hordógurítás, miegymás :). A forrásnál a Repkény által cipelt pokróc kerül az éppen szolgálatos pecsételõs ember alá, kikötjük a pontõrzászlót (zászló? egyszerûbb leírni, mint azt, hogy transzparens), valamint elsietek megnézni a közeli Pokol-csárda nyitvatartását. Ide végül nem térünk be, viszont visszafelé jövet meglátom az elsõ futókat. Nem is olyan nagy meglepetésemre ismerõsök is vannak köztük: az általam utoljára a R130-on látott Szolyka Péter és még a Bükki Kilátásokon megismert Nagy Attila sporttársak. Kapnak idõt, utánuk majdnem egész pontzárásig majdnem folyamatosan érkeznek a túrázók, számunkra egész kényelmes ritmusban. A lányok váltva bélyegeznek, én ikszelem a rajtszámokat és aki kér, annak igyekszem idõt is írni, van, akinek kéretlenül is jut. A Szurdokos bögrét Kerek repkény ötletére kitesszük a forrás foglalatára, hadd igyon belõle, aki szeretne, kényelmesen.

Az idõ haladtával egész sok ismerõs áthalad nálunk, van, aki éppen csak elsuhan, a menetszél majdnem kitépi a kezembõl az ikszelõs lapot, van, aki marad kicsit beszélgetni: sorban Vasssalmos és Petami duója, a Vándorköszörûs (aki mégis eljutott a túrára :)), RitaB, Siményi Vili és Cejas alkotta négyes és még igen sokan, mindenki lelkes (vége a patakátkeléseknek, egy idõre), Jámbor egy pillanatra Mikulássá változik. Van néhány átnevezõ 30-as és 40-es távon induló, kapnak õk is pecsétet és idõt, a rajtszámot felírjuk, ha kedvük van és erejük, nyugodtan átnevezhetnek így (fõleg, hogy az 50-es távnak ez az egy plusz ep-je van, visszamenni értelmetlen, a következõ pontot pedig úgyis érinti a két középtáv is). A végefelé érkezik Wehner Géza, 7 éves fiával, õk majd még a Cuha-völgy ep.-nél elõznek meg újra, véglegesen, szép teljesítmény! A pontzárást kitoljuk vagy tíz perccel, mivel azonban végig szeretnénk menni mi is, nem ártana a többi ep-t is még a helyén érni. Tehát elcsomagolunk, összeszedjük a szemetet, a zászlót, a bögrét és a holminkat. Nekivágunk Zörög-hegynek, éppen világosabb kicsit az idõ, ahogy felfelé haladunk, úgy válik egyre érdekesebbé a táj, az erdõ. Egy hete megtanultam, hogy a Bakonyra igen jellemzõ a bükkös, most ezt a gyakorlatban is láthatom. (Itt be kell ismerenem, hogy a hegységben eddig még teljesítménytúrán nem jártam.) Meredek és kevésbé meredek kaptatók váltják egymást, míg felérünk a fennsíkszerû tetõre, ahol az út menti fenyõkrõl lehullott tûlevélszõnyeg fogad. Valamint az ellenõrzõpont, akikkel gyorsan egyeztetünk, hány ember lehet még mögöttünk. Õk késõbb zárnak, innen együtt halad három táv is.

Lefelé príma ösvényeken, szép sziklák között indulhatunk el, néhol átlátunk a fák ágai között Csesznek várára. A falut egész hirtelen érjük el elõször, nem is maradunk sokáig, elfordulunk a Kõmosó-völgy felé. Ahol is leesik az állam. Óriási sziklahasadék szélén kapaszkodunk fel, néhol visszacsúszom, de csak azért, mert inkább a tájat figyelem, nem az utat. Laci069 fogad a ponton, bélyegzünk és tovasietünk az alig egy kilométernyire lévõ frissítõpontig. Ahol is saját bögréinkbe kérünk teát (nem várt sikert aratva) és elfogyasztjuk a káposztás-felvágottas-vajas szendvicseinket, dupla adag káposztát kapok (nem, nem a rendezõktõl) :). Innen egész vérszemet kapunk, hogy még sötétedés elõtt odaérhetünk a Gizella-átjáróhoz. Tehát növeljük kicsit a tempót, mûúton talpalunk egy érdekes szabadtéri színpad mellett, visszanézve a vár komoran magasodik a táj fölé. A Zörög-hegy pontõrei járnak erre kocsival épp, mondják, megvan néhány induló, akik késõbb érkeztek meg. Nyugtázzuk, majd lesétálunk a Kõ-árok aljába, amelyen viszont felfelé kell sétálnunk. Járható, néhol alig észrevehetõen sáros és igen szép völgyet jelent ez az árok, mi pedig sietünk (sötétedés!) az ide-oda kanyargó ösvényen a völgy aljában. Szerencsére víz, patak éppen nem lelhetõ fel a mederben, ezzel jócskán megkönnyítve dolgunkat.

A Mikulás-pont közeledésére (nem is õ közeledik, mi közeledünk hozzá :P) külön papír figyelmeztet, itt tesz egy hurkot az utunk, kétszer kell érintenünk ezt a helyet, Zsotyekék a második érintést abszolválták, éppen találkozunk. A Mikulásnak és két segítõjének elõadjuk a Hull a pelyhes kezdetû klasszikust, alig néhányszor hibázok :D. Jutalmul egy-egy marék szaloncukor jár, valamint a jelenlévõ Mikulás csokiból való kiadása, több példányban. Innen szép, hullámzó út visz Töbör-hegy felé, Kerek repkény szerint itt már egész régen is volt ellenõrzõpont, most nincs, viszont a lejtõket valami különös sugallatra megfutjuk. (Hogy utolérjük Csicskenyét. :)) A piros sávon kanyargós, fel-le-fel-le szakasz következik, az erdõ külsõ szélén, de még pont annyira a fák között, hogy ne a mezõn érezzük magunkat. A legnagyobb ívû kanyar tetején, ha nem lenne ekkora a növényzet, egész magashegységi is lehetne a hangulat. Magasfeszültségû távvezeték alatt kelünk át, alig hallhatóan zúg, örömömre. Majd elérjük az Ördög-árok bejáratát, erre készültem fejben végig, szerencsére nincs (sok) víz az alján, viszont a kisebb-nagyobb kövekben folyton megbotlok, mert tekergetem a fejem, hogy minél többet lássak. Útitársaim szerint nincs egyértelmû út az árokban, mert úgyis változik minden évben. Mindenesetre egy helyen felmászunk valami hat méter magasra a medertõl, hogy át tudjunk menni. Közben persze igyekszem fényképezni is. A Gizella-átjáróhoz egész jó idõben érkezünk, sziklák között kell felkapaszkodni egy létra, egy kifeszített kötél és a pontõr hathatós segítségével.

Amint felzuhanunk a pontra, egészen örülünk magunknak, még sötétedés elõtt itt vagyunk, a teljes sötétség beálltára megcélozzuk a Mikulás-pontot megint (Gézaháza 2). Azért nem hagyunk ki egy kis pihenést, kölcsönösen megkínáljuk egymást csokival a pontõrökkel. Elmondják, hogy még nincs vége a vidámságnak, ami a völgyet illeti, lesz pár trükkös szakasz. Sebaj, idõvel jók vagyunk (Repkénnyel papírunk is van a tereprutinról :D) és különben is, mindkét útitársam járt már itt nem egyszer. Valóban trükkös szakaszok jönnek el, többet haladunk a meder felett, mint lent, ha lent vagyunk, akkor pedig egész érdekes pályagörbét írunk le. Kalandos, és még szép is az út, kár, hogy itt már semmi értelme fényképezni. (Szerencsére mások is megtették ezt elõttünk.) Rövidesen búcsút intünk az ároknak, sietünk a Mikuláshoz újra, oda ígérünk magunknak némi pihenõt. Majdnem egyenesen, kevés kanyarral haladunk a szürkületben, ez a napszak számomra a holtpont, gyorsan át kell esni rajta. Végre meglátjuk a fényeket, kis tábortûz ég, a pontõrök már pakolásznak, pecsét azért még jár, valamint megkínálnak némi teával is. Elfoglalom magam a magnéziumos pezsgõtabletta megkeresésével, az elemcserével és a bakancsom kavicsmentesítésével.

Mire mindezzel végzek, alig marad idõm felkapni a láthatósági mellényt :), indulunk is tovább, lehetõség szerint egymás mellett, mert a lámpáink száma idõközben egyre apadt (honnan ismerõs a helyzet... :)). Ja, Repkénynek kéznél volt a telefonja, világítani, Csicskenye lámpájába viszont nem találtunk laposelemet. Igaz, nem is nagyon kerestünk. Kiérünk a mûúthoz, átkelünk, üdvözöljük a szembeszelet és meg-megállunk. Ezt az utóbbit csak azért, hogy kikapcsoljuk a lámpát és felnézzünk a csillagokkal borított égre. Nincs fényszennyezés, nincsenek felhõk, varázslatos látvány... Átérünk a fasor mentén vezetõ úton, észrevesszük a jelzésváltást, majd a szalagozást. A pont viszont sehogy sem akar közeledni, a térkép és az itiner szerint már el kellett volna érni. A lányok vesznek észre egy érdekesen néha felvillanó lámpát a messzeségben, ami szerintük nem a fõúton haladó autó, hanem az ep.. Eleinte nem akarok hinni nekik, aztán amikor elkezd újra villogni, visszavillogok neki, hogy jelezzem, jövünk. Még éppen ott érjük õket, ha nem fordulnak vissza körülnézni, elmentek volna. Szerencsére még jár pecsét is nekünk, aztán búcsúznak, mennek a kocsijukhoz, mi pedig derékszögû kanyarral az erdõbe.

Eleinte jól haladunk a nyílegyenes úton, viszont az elsõ négyes elágazáson lendületbõl túl is megyünk, nem vesszük észre a szalagozást, viszont még aránylag idõben vissza is megyünk. A szalag pedig meglesz, sõt. Viszont ebben a sötétben nem látszik messzirõl, inkább óvatosak lettünk innentõl a tájékozódással. Lefelé sietünk tovább az úton, megállni nem nagyon lehet, sõt. Kerek repkény sapkájának a villogós fényei mutatják az irányt, az elsõ helyen bevár, ahol fizikailag meg lehet állni egy helyben. A csúszós, nyálkás sár különös útvonalat járat be velünk a mélyúton, majd utána is, megkönnyebbülés leérni az ep-re. Itt a pontõrök javasolják a síneket, az út nehéz járhatósága miatt és mi ezt most el is fogadjuk. Elhúz egy, a vonalra oly jellemzõ Bz motorvonat, még sikerül lefotózni. Innen majdnem a célig énekelünk (ezzel jelentõsen javítva a morált), belerúgok néhány síncsavarba, majd bokáig merülünk a sárba. A vidámságot viszont már nem lehet letörölni az arcunkról, végre újra Zircen vagyunk, sötétben indultunk, sötétben érkezünk, legalább már nincs köd. Betrappolunk az iskolához, elõször rossz helyen keressük a célt (elölrõl kellett volna), megkerüljük az iskolát és bezuhanunk. Oklevél még igen, kitûzõ már nem jut, annyian voltak résztvevõk (megjegyzem, szerencsére!), majd küldik postán. Kapunk teát és szendvicset is, jó sok káposzta van benne. Begyûjthetjük az elsõ két ep. pecsétjét is, még ülünk egy kicsit, majd indulás elõtt megkérdezik, hová megyünk vissza. Veszprémet hallva az egyik kedves rendezõ felajánlja, hogy elvisz kocsival, akár indulhatunk is, az autóban pedig sikerül nem elaludni... :)
Köszönöm a túrát a rendezõségnek, élmény volt pontõrködni, és megtenni a távot is, köszönöm Kerek repkénynek és Csicskenyének, hogy elviselték társaságomat :), a fuvart a célból, örülök, hogy újra sok kedves ismerõssel találkozhattam.

-Kékdroid-
 
 
Piros túrák / Magyar VándorTúra éve: 20072007.11.05 17:32:35
Piros 85

Kis csapatunk vidáman haladt fel a hegyekre, majd le a völgyekbe, közben sokat nevettünk, beszélgettünk, majd végül célba értünk, ahol a kedves rendezõk... na, itt azért még nem tartunk.

Kora hajnali ébresztõ utáni HÉVezés (még mindig khm, furcsa a pálya állapota), az ajtó becsukására figyelmeztetõ sípoló hang távozásának ugyancsak örülök. A rajthelyül szolgáló Rómaifürdõ mh. két fedett teraszának két különbözõ funkciója van, a déli teraszon nevezhetünk, az északin itinert és rajtbélyegzõt kapunk, így vélhetõen csökkent a tumultus. Azért írom a vélhetõent, mert nem láttunk túl nagy tömeget. Elõttem nevez Kerek repkény és Vándorköszörûs, majd megérkezik RitaB és kicsivel késõbb Gethe úr, sõt Vagdalthús sporttárs is. Így, hatosban indulunk el a helyiérdekû pályája mentén, gyorsan elérve a névadó piros sávot, Csillaghegyen. A meredeken emelkedõ utcákon Kerek repkénnyel elõre számûzzük magunkat, közben a táska fogantyújára számûzöm a pulóvert. Ismerõs fenyves, majd ismerõs, "csendélet magasfeszültségû távvezetékkel és a Kevélyekkel" címû látkép következik. Keresztezzük a mûutat, majd hirtelen felindulást követünk el a hegy irányában, közben elõz: Sétálós bácsi, Feri és Álmos. Az eligazító táblától válik igazán érdekessé a szakasz, kényelmesen emelkedik és nem mellesleg szép is.

A nyílt részre kiérve Kerek repkény elkezd ipari mennyiségû fényképet készíteni, elég elnézni dél felé, hogy rájöjjek, miért. A Budai-hegység tömbjének a hegycsúcsai bukkannak fel csak a ködbõl, majdhogynem magashegységi a hangulat. A hegytetõ elõtt további általános, nyíltvonali fotómegállást tartunk, kicsit megállunk kigyönyörködni magunkat, megérkeznek a többiek is, aztán tovalépünk az elsõ ellenõrzõpontra, ahol Petami és Cr_lupin adnak bélyegzést. Innen enyhén barátságtalan lejtõn kocogunk lefelé, azért a jelzõ, mert itt menet közben nem tudom a tájat figyelni, viszont kiosztok magamnak egy ügyességi pirospontot, mert nem vágódok orra. A Kevély-nyeregben hirtelen szembe megyünk magunkkal, Kerek repkénnyel és RitaB-vel nosztalgiázunk egy sort a Beacról, nem sírjuk annyira vissza az akkori állapotunkat. Gyorsan eljutunk a mûútig, ott Gethe terel minket a szabályos oldalára az útnak, valamint kinyit egy csomag hobbit-kekszet.

Rövidesen forgalmasabb országútra térünk át, ahol is a szembejövõk közt Olahtamas-t és Annamáriát véljük messzirõl felfedezni, akik Depo Expert Superiorként segítik utunkat minden létezõ földi jóval, valamint mennek leitatni Petamit a Kevélyre. A biztonságosabb útpadkáról, ahol megálltunk a kevésbé barátságos, viszont nagyon forgalmas úton még megyünk 364 métert a Csikóvár alatti turistaház bekötõ útjáig. Lidérces emlékeinket itt hátrahagyjuk, Kiskovácsi felett talpalunk eleinte egynyomos ösvényen, alapfokú patakátkeléssel egybekötve. Az õszi erdõ fái lassan kezdik elveszíteni leveleik maradékát is, az avar pedig több helyen a múltkori tiritarka helyett egységes rozsdabarnává alakul. Útközben párszor bevillan egy-egy kép a Szurdok túráról, akkor mintha melegebb lett volna, de most sincs okom a panaszra az idõjárás felé, süt a nap és egyelõre a felhõket közvetlenül a fõváros felett hagytuk.

Tölgyikrek egyfajta fordulópont, idáig nem esett jól az emelkedõ, talán mert fejben sosem készülök rá fel. Itt Budai-H.G. sporttárs adja körbe a bélyegzõt, valamint feljegyzi a rajtszámokat, szolgáltatásként T...O-s cukorkával kínál, ami nem túlságosan finom :), viszont folyamatossá teszi az ellátást, ugyanitt futunk össze Cejasszal. Továbbmenve kiérünk Bükkipuszta mellé, nem elõször idén, a réten túli erdõ már kevésbé színes, a környezõ hegyek viszont még mindig gyönyörûek. Erdei szakasz következik megint, a Szõke-forrás völgyével, amelyrõl még mindig nem tudok épkézláb fényképet készíteni. (Érdekes, minél hosszabb egy túra, fajlagosan és abszolút értékben is kevesebbet fotózom rajta.) Egy mûút elágazásánál hölgyek jobbra, urak balra, én most maradok középen, addig is eltüntetek egy csokit, ami valahogy csütörtökrõl felejtõdött nálam. Megérkezik Krysta, akivel párszor már elõzgettük egymást az úton. Avarrugdosós, elbújt köves utakon, ösvényeken jutunk el Dömösre (megint). A Rám-szakadék felé pedig rengeteg kiránduló megy a mûúton (megint) és a turistaúton (megint), egy kisgyerek olyan keserves hangokat ad ki, hogy akármi is legyen a baja, már nekem fáj.

A faluba érkezve megtaláljuk az elsõ komoly frissítõpontot, Larzen pecsétel, Pygmea pedig a zsíroskenyéren túl gumicukorral kínál minket. Itt elég szerencsétlenül viselkedem, elõször Kerek repkénynek adom át úgy a kenyeret, hogy a parizer a földön köt ki, majd régi ismerõs sporttárs kezébõl rázom ki a csalamádét. Ejnye. Rövid pihenõt iktatunk be, delet harangoznak indulásunk elõtt, valamint Aleszka tart rövid tájékoztatót, temetõrõl, ravatalozóról és egy kerítésrõl. Kintebb érve megvilágosodunk, a piros átvezet ugyan a temetõ szélén, de az új kerítés fölé még nem épült létra, vissza kell menni. Ezt csak részlegesen bánom, fantasztikus kilátás kárpótol azért a plusz egy-kétszáz méterért, a Börzsöny és a Dunakanyar felé. Most kezdõdik a tánc, mondja Kerek repkény és belehúz az emelkedõbe, úgy kapkodom utána a lábaimat. Aztán kicsit alábbhagy a lendületünk, így egy kicsit a többiek mögött érünk fel Szakó-nyeregbe, ahonnan gyors igazolás után már együtt sétálunk fel Dobogókõre.

Fent szokásos kép, óriási tömeg, motorosok a turistaúton, giccsparádé, ilyesmi, a kilátót azért sem hagyjuk ki. A turistaháznál Moiwa és pontõr társa pecsétel és banánt ad nekünk, tavaly alma volt, nálam (is) a banán kap magasabb pontszámot. A Matyi-büféhez Vándorköszörûs elõremegy, amíg mi vizet töltünk, de alig halad a sorral, így Gethe javaslatára Pilisszentkereszt cukrászdáját tesszük meg a következõ egyéni frissítõpontnak. RitaB közben utolér minket, Vagdalthús viszont megáll még a hegytetõn, ennyit változik a társaság. A lefelé vezetõ út kényelmessége néhol vitatható, nem kocogunk, inkább kényelmes tempóban gyaloglunk. Beérünk a faluba, majd a cukrászdához, itt jelentõs mennyiségû szénhidrátot fogyasztunk, kávéval és kólával leöblítve. Tovább. Magas, hosszúhajú sporttárs csatlakozik egy ideig, nem mond semmit, csak jön mellettünk egy ideig, aztán valahol ellép. Pilisszántó felett Gethe pecsétel a nagy égi bélyegzõvel, ez jelzi elõre a következõ ep.-t, ahol Csanya igazolja ottjártunkat, valamint megajándékoz némi csokoládéval is sötétedésre :).

Újra ismerõs szakasz következik, csak itt nincs túl sok jellegzetes pont. Haladunk az erdõben, közben szép lassan beszürkül az ég, az eddigi néhány kósza felhõ is egyre inkább besûrûsödik. Eljutunk Iluska-forrásig, ahol annyira belefeledkezünk a beszélgetésbe, hogy valamilyen módon engedünk egy fenyves csábításának és beleteszünk oda-vissza max. 500 métert az útvonalba, csak gyakorlásképpen. Elõkerül az éjszakai felszerelés: lámpa, mellény (már nem csak én hordok jólláthatóságit, kérem szépen :)) A helyes útra való visszajutásban (vissza az utolsó látott jelzésig) sincs sok vigasz, mert a Fehér-hegy emelkedõje nem kis mértékben veszi ki az erõmet, fõleg, hogy észreveszem, a két túrabotom közül egyik sincs nálam :). Kerek repkénnyel becélozzuk Gethe irányfényét, õ a csúcskövön gubbasztva vár ránk. Rövid tanácskozás után megyünk tovább Kopár csárda felé, már messzirõl hallva a 10-es út forgalmának zaját.

Levonatozunk a csárdához, elhaladunk mellette a sátorral fedett etetõponthoz, gulyás vár minket és különféle szörpök. RitaB bejelenti, hogy kiszáll, Siményi Vili pedig beszáll, legalábbis csatlakozik hozzánk, ahogy továbbindulunk. Megérkezik Vagdalthús is, neki itt van a cél, most még nem irigylem õket, ahogy Ritával eszik a levest, amikor mi elbúcsúzunk. Átkelünk az úton (szabályos "Megállj!" jelzést kéne leadni, hátha bedõlnének az autósok), majd felsétálunk a Kakukk-hegyre, a peremérõl itt-ott szép kilátás nyílik, viszont innentõl kissé ingerszegény úton túrázunk. Pilisszentiván szélén ballagunk, el a helyi focipálya mellett, fel a Hosszú-árokhoz, nincs különösebb látnivaló, inkább csendben vagyunk, ki-ki a maga módján készül a hátralevõ szakaszra. Az ellenõrzõpont most nem a völgy közvetlen bejáratánál vár, hanem kicsit kintebb, ez legyen a legkisebb gond. Végre iszunk egy kis teát, a filter hajnal óta ázik a vízben, mert elfelejtettem kivenni, így elég erõs mellékíze lesz a löttynek. Hosszú-árok bejáratánál "ahol vidám történetekkel szórakoztatjuk útitársainkat" megint benézünk egy elágazást, rövidesen korrigálunk (alig mentünk elõre 200 métert, szerintem), viszont a vidám történetekrõl lemondunk.

Ez az emelkedõ eléggé kényelmetlen fejezete a túrának. Inkább hosszú, mint meredek, mégis, pont nem esik jól, fõleg a gulyás súlyát is cipelve :). Viszont felérni az emlékfalhoz nagy öröm, kedves pontõrök fogadnak, leülünk Repkénnyel pihenni. Vándorköszörûs, Gethe és Vili továbbindulnak Nagykovácsiba, ahol reményeink szerint Lükepék vár palacsintával. Nem várjuk meg a teát, pedig nagyon kedvesen kínálnak, próbálom lebeszélni útitársamat a kiszállásról, tudhatnám pedig, hogy csak hülyéskedik. Induláskor még van egy kicsi emelkedõ, majd a hosszú, szaladós lejtõ a falu felé (most nem futunk, inkább tempósan gyaloglunk). A hegység szemközti magaslatai látszanak, viszont az ég a korábbi csillagos helyett már inkább borult. Lent a plébánián általános megálló, pecsét, bodzaszörp, magán-palacsinta (köszi, Lükepék!) és magán-kávé (köszi, Pygmea!). Gethe vidáman bejelenti, hogy õ itt most bizony kiszáll, apelláta nincs, pont jól érzi magát, de nem lenne kedve továbbmenni. Õt már kicsit irigylem, de végig akarok menni. Kerek repkény is hasonlóképp érezhet, de õ is a "tovább" gombot nyomja meg, indulunk gyorsan, megújult lelkesedéssel.

Tehát négyesben tovább, Vándorköszörûs és Vili, Kerek repkény és jómagam, nagyjából ilyen bontásban, majdnem végig innen a túrán. Vörös-pocsolya emelkedõjén aránylag hamar túlesünk, itt már inkább haladunk, mint akármit is nézegetünk, sietünk a cél felé. Közben ismerõs érzés fog el. Ez a ködszitálásnak köszönhetõ, tavalyi horrorisztikus emlékek törnek fel, amikor csontig fagytam a János-hegyen. Nem kellemes érzés, de hamar rájövünk, hogy ez nem hó, még csak nem is esõ. Pedig Repkény direkt havat kért. Kiérve Petneházy-réthez, próbálunk találgatni, hogy melyik lehet a János-hegy, nem látni a kilátó jellegzetes alakját, viszont az egyik tetõt fénygömb veszi körül. Köd van fent, dekódolom az üzenetet. Ha köd, akkor legyen köd, nekünk olyan mindegy, megyünk tovább. Fekete-fejre felfele nem is tûnik annyira veszedelmesnek az emelkedõ, a tetõn zoknicsere, megvárjuk Vándorköszörûséket, aztán letalpalunk. Majd a mûutat elhagyva, fel, egészen a Hárs-hegyi körútig, útközben Kerek repkényre rábízom a pótlámpám megszerelését :).

Fent kis nosztalgia a Monoton Maratonról, akkor még igen frissen róttam a köröket, most kissé kevésbé vagyok lelkes, de azért nekivágunk a szerpentinsorozatnak János-hegy felé. Nem tévedtünk semmit, valóban köd van fent, leülünk pár pillanatra, közben egy úriember lép hozzánk és tétován kérdezi: "Valami... valami éjszakai túra?" A válasz láthatóan meglepi, csendben eloldalog. Kis éji jelzéskeresést hajtunk végre, majd lebotorkálunk Makkosmáriához, két csoportban, a fent írt felállás szerint. A helyzeten már nem ront sokat, hogy közben kettõnk három lámpájából csak egy maradt életképes. (Érdekes, de elfelejtünk kérni mind útitársainktól, mind a pontõröktõl.) A templomnál megint Larzen pecsétel, de ezt már úgy tudom meg késõbb, csak egy autót érzékelek, ahonnan egy kéz beveszi az itinereket, valamint kiadja õket két tábla csoki társaságában. Kerek repkény egy padnál vár, leülünk és alszunk, közben Vándorköszörûsék is áthaladnak a ponton, kérem, hogy ne várjanak, majd megyünk.

Valami tíz perc elteltével kezdek fázni és kis itinerolvasás után rávetjük magunkat a piros maradék hat-hét kilométerére. Rögtön párszáz méter után el is bizonytalanodunk, a fiatalosban már régen láttunk jelzést, vissza az utolsóig, ellenõrzés, majd újra elõre. Ha továbbmentünk volna húsz métert, ott lett volna a táblán a jel, legyintünk, inkább ez, mint egy esetleges eltévedés. A Végvári-sziklát megbámuljuk (sziklaaaaaa......), majd felgyalogolunk a ködbe, ahol a látótávolság néha tíz, néha három méter, de az utóbbi a jellemzõ. Hirtelen felébredünk, a helyzet nem hagyja lankadni a figyelmet, nem hagyhatjuk el magunkat. Néha a lábunk elé nézünk, de inkább botladozunk és figyeljük a fákon a jelet. Megváltás, amikor pár elágazás után végre elkezdünk ereszkedni és kitisztul a levegõ. Már látjuk a város fényeit és hegyeit, de még elõttünk van a meredek, csúszós, nyirkos vízmosás, esés nélkül megússzuk, de az adott helyzetre nem mondjuk, hogy élvezetes. Elérve az elsõ igazi utcát, megállunk, összeadjuk, hány méter még a cél, fellelkesülünk és elindulunk.

A fõúton, éppen a cél elõtt Álmosék jönnek szembe, mutatják, hol keressük a célt, és valóban, ott is van, nem vízió. Megérkezünk. Útitársaink gratulálnak, mi is nekik, Moiwa adja át a díjazást (jelvény, oklevél és egy 85 (!) grammos Piros mogyorós, áá, semmi nyílt utalással), Vándor Csillag ad teát és virslit, ott találjuk DJ_Rushboyt és Petamit is. Vili pedig felajánlja, hogy elvisz minket Pomázra (indulás után vissza kell menni egy táskáért, találkozunk Sancimanóval és az épp beérkezõ Aleszkával és Krystával), nagy köszönet neki!

A túráról a magam részérõl igen pozitívan tudok nyilatkozni, nagyon szép útvonalon jártunk, segítõkész rendezõkkel és pontõrökkel. Köszönöm a társaságot mindenkinek, aki csak velem túrázott, a bónusz depókat, amelyekrõl nem is tudtam :), és természetesen a rendezést! Gratulálok mindenkinek, aki nekivágott bármely távnak!!

-Kékdroid-
 
 
Monoton Maraton, FélmaratonTúra éve: 20072007.11.05 09:59:21
Monoton (9/14-ed) Maraton

Tiszta ég fogad hajnalban, valamint az a tény, hogy kis híján odafagyok a villamosmegállóba, amíg végre jön egy olyan járat, amely hajlandó a Moszkva térig elröpíteni. Itt a rajt megközelítését ideális módon lehetõvé tevõ buszon máris ismerõs sporttársakba botlok, Vajonmerre és Cejas vár ugyanezen busz indulására, õk most a rendezõségi oldalon vannak. A rajthelyre érkezve még több régen vagy kevésbé régen látott túrázót látok, hirtelen nem is tudnék mindenkit felsorolni, mert egyrészt borzalmas a memóriám, másrészt nem akarok kihagyni senkit. A pavilon elkészültét mégsem fotózom le, inkább nevezek Gethe úrnál, itinert (leírás, szintmetszet, térkép) kapok és pontban hét órakor ellépek a kiszalagozott úton Budaszentlõrinc kolostorromjának tisztásáról. Van okom a sietségre, hiszen egyéb program miatt 10-11 óra között jönnek majd értem, addig annyi kört tervezek megtenni, amennyire csak képes vagyok.

Csodaszép napfelkeltével köszönt minket az erdõ, az úton Petamival kerülgetjük egymást egy darabig, átkelünk a kisvasút pályáján és hegynek fel elhúzok. Egészen a dombtetõig, ahol a sárga sáv jelzésrõl nem veszem észre a prímán jelzett letérést és kissé továbbhaladok a nevezett úton. Aztán vissza :), a kezdés már semmiképp sem monoton. Lefelé kocogok tovább, kényelmes ösvényen, a fû még éppen harmatos egy kissé, de nem zavar, viszont kezdem érezni, hogy lassan elérem az üzemi hõfokot, a kabátot ki lehet gombolni. Szintútra érek ki, ez már a Hárs-hegyi körút nyomvonala, szép erdõ jobbra, ellenõrzõpont a piros sáv betérése elõtt, Vajonmerre és Csanya is adhat bélyegzõt, még néhányszor felbukkannak a délelõtt folyamán. Vagy inkább én bukkanok fel náluk :). Eztán lépés tovább, rövidesen becsatlakozik a várt piros sáv, ezen még van némi emelkedõ és egy suhanósabb lejtõ is. Az erdõt nézem menet közben, kikapcsol az agyam, egyszerûen élvezem a kora reggeli csípõs idõt, az õszi tájat és a kényelmesen járható utat. Megint a kisvasút, balra az állomás és a szalagok segítségével elérem a 2k+2-ik ellenõrzõpontot, ez esetben k=0.

Sok sporttárs nevez most a túrára, én az asztal pecsételõs végében kapok lapomra igazolást és máris indulok tovább. Eredeti tervem szerint két kör kocogást/futást vált egy kör gyaloglás, ez végül nem teljesül, egyáltalán nem bánom meg. Tehát futogatok tovább, az emelkedõn gyalogolva, a lejtõn jobban sietve. Elhatározom, hogy a következõ körben már legalább úgy teszek, mintha fényképeznék, egészen tetszik az útvonal. Emelkedõ, kisvasút kanyargós gyalogátkelõje, emelkedõ, tetõ, lejtõ. Aztán megint pont, Csanya ad pecsétet, elõttem ismerõs fizimiskájú túrázó, közelebbrõl nézve kiderül, hogy Sétálós bácsi. Csatlakozom hozzá, beszélgetést imitálunk (csak imitáljuk, mert beszélgetni a kiírás szerint tilos :)), aztán hogy, hogy nem, futunk együtt, hogy jobban teljen az idõ. Elérjük újra a rajt-ep.-cél helyet, RitaB innivalóval kínál, a megõrzésre lerakott táskámban van a Szurdokon kapott bögre, ideje használni, otthagyom az asztalon, jó helye lesz ott. (Este aztán észreveszem, hogy olyan jó helye volt, hogy ott is maradt, remélem, nem tetszett meg senkinek napközben. A Piros 85-ön vissza is kapom, köszönet érte Ritának.)

Továbbindulva, immár kettesben, még hallunk egy olyan hírt, hogy aki hoz rõzsét a tûzre, annak plusz szolgáltatás jár. Ez szöget üt a fejünkbe... megtéve az újabb kört, termetesnek szánt fadarabbal érkezünk a pontra, megdolgozva a jutalomért. Útközben feltûnik több ismerõs, akik késõbb vagy máskor neveztek, komoly elõnye ennek a túrának, hogy gyakorlatilag szinte minden indulóval találkozik az ember elõbb-utóbb. Ezen elgondolkodom egy kicsit, majd telefonálok egy kicsit, aztán sietünk egy kicsit. Nem is lehet megunni, pedig ugyanazt a kört tesszük meg újra és újra, futásra, de legalábbis kocogásra csábít az út, a 2k+1-es pont elõtt lassítunk, sormintában kérem a pecsétet, pont egy kör hiányzott ahhoz, hogy kijöjjön, sebaj :). Újra és újra elhaladunk ismerõsök mellett és ismerõsök haladnak el mellettünk, szánom-bánom, de nem tudnék mindenkit felsorolni. Még egy alkalommal teszünk fát a tûzre, cipelés közben mit ad Isten, pont jön egy vonat és pont nem elérhetõ a fényképezõgép :). Tesztelem a kínált müzliszeleteket, ikszeltetek a lapra, amikor egy darab kipróbálásra kerül, ropi és innivaló viszont korlátlanul jár (bögre, el ne felejtsem...).

Az utolsónak bizonyuló szakasz vége elõtt csörög a telefonom, eltévedtek szüleim, sebaj, kicsit több idõnk van így. Legalább be tudjuk várni a kisvonatot, hallunk valamit a felcsendülõ MÁV szignál után, de nem értjük, viszont sejtjük, hogy vonat jön, Sétálós bácsi szerint ráadásul jó eséllyel fogunk ki egy vonatkeresztezést. Xuhana sporttárs is fényképezésre készül, útitársam tippje pedig beválik, mindkét irányból jön szerelvény, végül nem is sikerül olyan rosszul a kép, mint gondolom. Innen még stílszerûen besuhanunk a célba, elköszönünk egymástól, futótársam végigmegy a teljes maratonon, nekem kilenc kör fért bele az idõmbe, ennek is nagyon örülök. Megkapom a félmaraton kitûzõjét, az oklevélre pedig a megtett körök száma kerül :). Átveszem a maradék szolgáltatást, sietve átöltözök "civilbe", majd kisétálok szüleimhez, akik már várnak rám.

Nagyon jó ötletnek tartom a túrát, szép kört választott az UKK, köszönet érte és a jó szervezésért, valamint köszönet Sétálós bácsinak a társaságért. Nagyon jól éreztem magam, pláne, hogy belegondolok, hogy az út jelentõs részén valami rejtélyes oknál fogva futottam, elõször egy túrán :). Gratulálok mindenkinek, aki teljesítette bármely résztávot!

-Kékdroid-
 
 
DeákTúra éve: 20072007.10.24 01:05:16
Deák 20

Esik. Nem túl meglepõ tény, annak fényében, hogy egész éjjel esett és az idõjósok szerint ez így is kell, hogy maradjon. Így Kerek repkénnyel és a túrán hirtelen ötlettõl vezérelve induló édesapjával a 20-as távon nevezünk, ez pont elég ilyen idõben. Söjtörre autós logisztikát alkalmazunk (itt is köszönet a fuvarért!), nevezünk Joeyline-nál, átvesszük az itinert (leírás, térkép, táblázat), majd az éppen enyhe szemerkélést megvalósító esõben elindulunk a Deák-ház felé. A túrán párszor elfog az "én már jártam itt valamikor" érzés, Kerek repkény világosít fel, hogy a Rockenbauer Pál emléktúrán éppen szembejöttünk néhány szakaszon. Most viszont õszi színekben játszanak az erdõk, valamint változó intenzitással esik az esõ. Az elsõ emelkedõ a Deák-forrás elõtt még könnyen járható, a lejtõkkel több a probléma, fõleg cipõben, mégis sikerül nem elesni egyikõnknek sem. A Deák-forrásnál az elsõ ponton szép tüzet raktak a pontõrök, gyorsan pecsételnek, kevés esõt kívánunk nekik (a fák tompítják valamelyest) és tovasietünk.

Rövidesen elérjük a Vas-völgy köves útját, amelyen a sárhoz képest nagyon jól lehet haladni, igyekszünk is ezt kihasználni. Sejtelmes erdõ van a völgy két oldalán, néha fenyves keveredik a többi fa közé, kisebb-nagyobb foltokban. Kis házra figyelmeztet útitársam már messzirõl (nem hiába, a rutin :)), az egyetlen szoba kényelmesen befûtve, kedves pontõrök kínálnak meleg teával, elkortyoljuk, majd mielõtt kimelegednénk, elbúcsúzunk és továbbhaladunk. Megteszünk néhány éles kanyart, újra nosztalgiázunk egy kicsit, örülünk, hogy éppen nincs esõ. Pusztaszentlászló elõtt, az Újhegyen pincében vár a frissítõpont, Csicskenye sporttárs kínál zalai borral és teával, valamint zsíroskenyérrel. Itt elidõzünk majdnem fél órát, a fényképezõgép lencséje viszont végig párás, így a képek olyanok, mintha valami szaunában volnánk. Elhagyva a jól befûtött pontot (jó sokáig nyitva kell lenniük), lesétálunk a faluba, majd kifelé tértünkben megcsodálhatjuk a majd egyszer elkészülõ strandot a különös stabilitású villanyoszlopokkal az elõtérben (ez utóbbi érthetetlen számomra...:)).

Hamarost újra ismerõs úton haladunk Söjtör felé tovább, komfortérzetünket kissé rontja a jeges esõdarabokat az arcunkba fújó oldalszél a földeken. A nyáron még igen romos állapotú kis fahídnak már csak a nyomai vannak meg, szerencsére ez példás minõségû felújítást jelent, nem a híd eltûnését. A faluba kissé sárosan, az esõtõl kissé csapzottan érünk vissza, végigsétálunk a fõúton és meg is érkezünk a rajtot/célt jelentõ Vöröskõ vendéglõbe. Átvesszük a díjazást (diplomata jellegû fotózással :)), kapunk meglepetés-csokit, beszélgetünk Joeyline-nal egy darabig, amíg megérkezik Kerek repkény édesapja is, utána indulunk.

Kellemes, szép túra a Deák rövidtávja, kíváncsivá tett a hosszabb táv iránt, most az esõ miatt viszont fenntartom, hogy ennyi pont elég volt :). A rendezõség, a pontõrök kedvesek, a szolgáltatás bõséges, köszönet a túráért. Gratulálok mindenkinek, aki ebben az idõben vállalta bármely távon a részvételt!

-Kékdroid-
 
 
ÍrottkőTúra éve: 20072007.10.24 00:34:41
Írottkõ 50

Suhanunk az autópályán, Suvlaj kocsijában kényelmes helyem van a jobb elsõ ülésen, hátul Vándorköszörûs és Petami ülnek. Beszélgetés közben lassan lemegy a nap a tiszta égbolton, sötétség borítja a tájat, ahogy átutazunk a Kisalföldön. Kõszegen metszõ hideg fogad minket a Jurisich Miklós Gimnázium kapuja elõtt kiszállva, besietünk a tornaterembe. Itt a tömeg nem éppen jelentéktelen, legalábbis a terem méreteihez viszonyítva, nekünk már csak a középsõ folyosón marad hely, itt terítünk meg éjszakára. Kivéve Vándorköszörûst, aki szerencséjére még kap helyet az egyetlen nagy matracon. Petami tavalyi emlékeire hagyatkozva még felkeressük étkezési céllal a Bécsi kapu éttermet, emberes méretû adagot raknak elénk, de azért gyõzzük szusszal :). Visszatérve szálláshelyünkre igyekszünk minél hamarabb lefeküdni, az elalvásban két társaság próbál gátolni, együttes erõvel - az egyik hülyéskedik, a másik visszaszólogat az egyiknek, ezzel természetesen pont a kívánttal ellenkezõ hatást elérve.

Reggel öt órakor egyszerre ébreszt több telefon is, a sajátomat ebben bízva be sem állítottam. Ahogy az ajtó felé botorkálok, nevezni, felbukkan DJ_Rushboy is. A kinti viszonyokat látva Suvlajnak sajnálattal kell közölnöm, hogy nem fogok tudni vele tartani a 70-es távon, nem tartom biztosítottnak, hogy sikerülne elcsípnem a kinézett vonatot - így egy korábbi járat elérése lett a cél. Nevezünk, megvárjuk a tömegrajtot és a fõrendezõ rövid útbaigazító beszéde után nekivágunk a túrának. Suvlaj, DJ_Rushboy és a többi, hosszútávon induló sporttárs útvonala rövid közös szakasz után elválik a miénktõl, mi hárman - Vándorköszörûs, Petami és én - Óház-tetõt célozzuk meg, elsõ ellenõrzõpontként. Még szükség van a lámpára itt-ott, benézünk egy elágazást, majd egy másikat, ezt már a tornapályán kaptatva felfelé. Visszapillantva néhány helyen tiszta rálátásunk van Kõszeg fényeire, nem pirkad és szerencsére köd sincs - még. Rövidke eltévelyedéseink korrigálása után suhanhatunk újra hegynek fel a zöld sáv jelzés kényelmes útján, nem bánom meg, hogy az utolsó pillanatban a cipõt választottam.

A hegytetõ elõtti utolsó nyeregbe felérve már világos az ég, viszont éppen egy kisebb felhõfoszlány vendégeskedik fent, a kilátóba nincs sok értelme felmenni, a látótávolság száz méter körüli. A pontõr közli, hogy szívesen ír nekem idõt, ha megmondom neki, mit írjon, így lemondok arról, hogy megtudjam, mikorra értünk fel. Lefelé magasabb fokozatba kapcsolunk, elkocogunk néhány lejtõn, elérjük és megnézzük a Vörös-keresztet, innen a sors iróniájaként a piros (vörös) kereszt jelzést követjük egész sokáig, sietõsen. Közben ugyan a hûvös idõ megmarad, de legalább kivilágosodik némiképp, mindjárt barátságosabb arcát mutatja az erdõ. Velemre meglepetésszerûen hamar eljutunk, itt Petami közli, hogy megvár egy mögöttünk haladó társaságot, Vándorköszörûssel együtt igyekszünk tovább Bozsok felé, tartva az eddigi tempót. Még Velemen, a falu elhagyása elõtt iszom egy fél bögre vizet a nyomóskútból, el is kezd kaparni a torkom hamar.

Rövid életû napsütésben, egészen felszakazodott felhõréteg alatt érintjük Bozsokot, a pontõrök jó fejek, a falut pedig tényleg csak súroljuk, megkezdõdik a hosszú emelkedõ, az itiner (egy lapon táv-/szintadatok, térképvázlat, bélyegzésnek helyek) szerint 6,6 kilométeren van 710 méter emelkedõ. Sebaj, ide nekünk azokat a hegyeket! Felfelé haladva azért elkattintok néhány fotót, nagyon hangulatos az õszi erdõ a felhõk alatt, visszanézve egy nyiladékból pedig igen messzire ellátni a Kemeneshát felé. Hosszan kapaszkodva jutunk el Kalapos-kõhöz, ahol néhány vidám sporttársat közös fényképhez segítünk hozzá, valamint én is megnézem, mit hagytam ki, amikor nem tettem meg a kitérõt ide tavaly nyáron, amikor erre jártam. Impozáns méretû és alakú sziklacsoport, valamint egy ellenõrzõszám, amit lefotózok és megjegyzünk, azzal a jeligével, hogy majd késõbb felírjuk. Elérjük a határsáv közelében haladó Dél-Dunántúli Kéktúra útvonalát, amelyen fel kell jutni Írott-kõre. Ez az útszakasz számomra az egész túra fénypontja, még elég jó idõ van, csodálatos színek vannak az erdõben, kényelmesen járható az út és még az emelkedés szöge sem olyan veszedelmes egy darabig.

Ahogy egyre fentebb jutunk, úgy válik egyre vizesebbé az avar, valamint a víznemálló cipõm szokása szerint beázik az elsõ cseppektõl, ehhez szoktatni kell magam. Rövidesen DJ_Rushboy igyekszik velünk szemben lefelé a túra egyik oda-vissza részén, mondja, odafent már hó van, és valóban, 2007 õszén most látok elõször havat. A fenyves már a tetõ közelségét jelenti, megcsodáljuk a Kéktúra bélyegzõjét, majd a kilátótornyot, alulról és belülrõl, a köd miatt nem megyünk fel, majd máskor. Dianás cukorral kínálnak a pontõrök, pár lépés erejéig átsétálunk a határon (a határõrök bódéja lelakatolva ácsorog), megnézzük Írott-követ (vagy legalábbis azt a követ, amirõl nekem azt mondták :). Visszatérve hazánkba - milyen furcsa, csak így, lazán átléptük az államhatárt és vissza... - elkezdünk kocogni újra a lejtõkön, ezt egészen Velemig mûveljük, most a piros sáv jelzésen, vízmosások, meredek és kevésbé meredek lejtõk és színes avarszõnyeg teszi változatossá az elrohanó tájat. A faluban az alkotóház (mit alkothat egy ház?) udvarán teával és zsíroskenyérrel várnak a rendezõk, a bögrémnek nagyon örül a teatöltõ úr.

Itt sem pihenünk túl sokáig (egy repeta a gyógynövény alapú teából azért belefér), elindulunk a soron következõ komolyabb emelkedõ felé. Még a pontról látszik is a Szent Vid-kápolna, amelyet egész rövid, de annál meredekebb úton érünk el, útközben néhány kirándulót látunk, akik a nem túl fényes idõjárás ellenére kijöttek a szabadba. A kápolna példás állapotban van, mögötte az ösvénytõl rövid kitérõt teszünk a Kéktúra emlékmûhöz, amely a vasfüggöny megszûntéig az OKT nyugati végpontját jelölte. Még mindig fölfelé kell talpalnunk, megint meredeknek mondható ösvényeken, közben az idõ szomorúbbra változik. A Hörmann-forrás vizét megkóstoljuk, egy futó sporttárs még a palackját is megtölti a jéghideg vízbõl. Innen Stájerházakhoz sietünk le, egy idõ után elérve a mûútnak az államhatárral nagyjából párhuzamosan haladó szakaszát. Az erdõ színorgiáját az idõközben eleredõ esõ szürkesége tompítja némileg, az esõbeállóban várnak a kissé odaégett kolbászt majszoló pontõrök. Minket inkább almával kínálnak, örömmel elfogadjuk, jólesik az édes gyümölcs.

Kicsit odébb a túra saját, fehér pont jellegû jelzésein baktatunk elõször lefelé egy név nélküli patak völgyében, majd felfelé a Tábor-hegyre. Maga a hegytetõ nem szolgál különösebb élménnyel, nincs kilátás, az utat benõtte valami tüskés kúszónövény, viszont Vándorköszörûs csokival kínál, a hegy gerincén pedig szép panoráma van az egy pillanatra kitisztuló idõben az Alpok vonulatai felé. Rendkívül szép utunkat rendkívül meredeken letörõ, sípályaként inkább elképzelhetõ csapás (inkább nyiladék) zárja a Paradicsomos nevû ellenõrzõpontig, ahol paradicsom egy darab sincs, viszont kaphatnánk vizet, ha nem lenne még bõségesen a saját készletbõl. A mûutat nemsokára újra megtalálja a túra, nem is engedi el majdnem öt kilométeren keresztül, viszont ahol tisztás kíséri utunkat, lenyûgözõ a kép a színes erdõvel borított hegyekkel és az alattunk elnyúló völggyel. A Hét vezér-forrásnál a barátságos pontõrök valami finomat sütnek, mi az egyik forrás vizét teszteljük, kis megállót tartva.

Itt egy kilométeren belül 183 m emelkedõ jön az itiner táblázata alapján, ez nem biztat sok jóval, a botok segítsége nagyon sokat jelent. Óház-tetõt kell újra megmászni, a botok jelentette idõtöbblet pont elég arra, hogy felsiessek a kilátóba, készítsek néhány felejthetõ képet a környékrõl :), a kilátás fantasztikus kelet és észak felé, visszafordulva Írott-kõ irányába azonban csak a felhõ mutatja magát, ahogy ráült a hegyre. Visszafelé megnézzük az idevezetõ útvonal érdekességeit, lévén most világos van, reggel pedig még sötét volt. Már a város utcáit tapossuk, amikor ránézek az órára és rájövök, hogy nem árt egy kicsit sietni. Ennélfogva a célt futva érjük el, gratulálunk egymásnak, gratulálnak a rendezõk, színes jellegû üdítõvel és téliszalámis zsömlével kínálnak. Hamar átöltözöm, kipakolom Petami zsömléit a zsákból és elrohanok a vasút felé, pont elérve a Bz-t, mint Szombathelyen kiderül, hiába...

Nagyszerû õszi túra az Írottkõ, tisztább idõben még jobb lehet, de errõl igazán nem tehet a rendezõség. Gratulálok minden sporttársnak minden távon, köszönöm a társaságot Vándorköszörûsnek, Suvlajnak (neki külön a fuvart is!) és Petaminak.

-Kékdroid-
 
 
Less Nándor emléktúra (Nomád terepfutás/No megállj csak!)Túra éve: 20072007.10.16 11:47:30
НУ ПОГОДИ! Less Nándor emléktúra 60

Sötét hajnali égbolt, telepettyezve csillagokkal, a láthatáron pedig a Bükk kontúrja. Ilyen látvány mellett jutunk el Cserépfaluba Kerek repkénnyel, ahol már rajtoláskor találkozunk ismerõsökkel: RitaB, Suvlaj, Nagyondinnye, valamint a majdnem meglepetésszerûen felbukkanó Vándorköszörûs. Sorállás nélkül tudunk nevezni, ami nem azt jelenti, hogy protekciónk van, hanem egyszerûen nem volt elõttünk senki :). Igényes itinert kapunk, térképvázlat, szintmetszet, táblázat, valamint rengeteg ismertetõ olvasható benne, igazán hasznosnak a táblázatot és a szintmetszetet tartom. Szalagozott úton kelünk át Cserépváraljára, egy kisebb emelkedõn való feltalpalással. Kicsit sajnálkozunk, hogy nem tér ide vissza a túra, mert akkor biztosan vennénk néhány mutatósabb ruhadarabot :). Érdekes modern kori "templomrom" mellett hagyjuk el a falut az emelkedõn, amely egészen a Cserépvár dombjának a gerincéig. A vár felé nem térünk ki, az igen gyéren felfestett, szintén szalagozással megerõsített piros háromszög jelet követjük a Dél-Bükkre igen jellemzõ kaptárkõnél lévõ ellenõrzõpontig. Maga a kõ impozáns méretû, magányos szikla, hasonlót találhat az ember bõven Szomolya, Bogács, Noszvaj környékén.

Itt a pontõrök két irányt is mutatnak, ahol fel lehet kaptatni, mi a szalagozott utat választjuk, az kevésbé tûnik meredeknek, kiérve az útra bizonytalankodunk egy sort, mivel a többiek a fenti iránnyal ellentétesen indultak el, végül úgy döntünk, hogy legkésõbb a következõ ellenõrzõponton bevárjuk õket, ha nem érnek utol addig. Legkorábban ezt Suvlaj teszi meg, nekivágunk a Felsõ-szoros sziklarengetegének, még elõtte ér utol a terepfutó táv mezõnyének jelentõs része, köztük Csanya és SC, valamint sok más ismerõs sporttárs. Kis réten átkelve, a jelzést mégsem annyira eltévesztve érjük el a szoros bejáratát. A szurdokvölgy nem olyan nehezen járható, mint amennyire emlékeimben élt, csak néhány, az ösvényre merõleges fa segíti tereprutinunk fejlõdését. Valamint az egynyomos ösvényen néhol félreállunk a gyorsabb lábú futók elõl. Enyhe emelkedõ után kiérünk a szurdok végét jelzõ völgybõl, feltûnik az egyre felhõsebb ég, hirtelen erõsen remélni kezdem, hogy nem kezd el esni az esõ. A Dobi-rétre érve pedig a névadó rajzfilmbõl ismerõs farkas jelzi elõre az ellenõrzõpontot, ahol kis étkezési szünetet tartva bevárjuk a társaság hátramaradt tagjait.

Rövidesen elkanyarodunk nyugat felé, néhol feltûnik egy-egy régi sárga sáv jelzés, erdõben, mezõn gyaloglunk, az egyik emelkedõ tetején a táskába számûzöm a pulóvert, még én is kezdem kimelegedve érezni magam. Ez részben az emelkedõnek, részben pedig a tempónak köszönhetõ, lévén a fent említett második ponton némi idõzavarba kerültünk, amit feltétlen korrigálni kellett :). Az egyik réten megmutatom Ódorvárat, hogy a Hór-völgybõl hová kell majd felkapaszkodni, nem úgy tûnik, hogy osztatlan a lelkesedés. Oszlát az eddigiekhez képest igen hamar elérjük, ez az összes táv számára frissítõpontnak számít, rengeteg a túrázó és ennek megfelelõen rengeteg a szolgáltatásként kirakott zsíros-/vajas-/lekváros kenyér, valamint a gyümölcslé. Gyorsan vételez mindenki ízlésének megfelelõ mennyiségû és fajtájú ellátmányt, majd nekivágunk a várnak. Ez az emelkedõ a túra egyik fénypontja, de csak miután elhagyjuk a kényelmesen kanyargó földutat és rátérünk a szalagozott kaptatóra. Itt mindenki körülbelül egy tempóban próbál feljutni a csúszós, nagyon meredek csapáson, nehezítésképpen néhol le kell térnem az útról, hogy ne huppanjon rám az elõttem feljutni igyekvõ úriember.

Fent lelkes gyerekek és kevésbé lelkes szülõk fújják ki magukat, a gyerekek már indulnának is tovább. Mi megvárjuk a sorrendben Vándorköszörûs - Kerek repkény duót, majd átsétálunk Ódorvárra, ahol Suvlaj már épp befejezte a romok meglátogatását. Repkénnyel körbefotózzuk a panorámát, éppen tisztul az ég, elõttünk az egész Dél-Bükk, észak felé pedig kicsit kapaszkodva még látszik Tar-kõ, valamint Három-kõ és a fennsík attól keletre elnyúló kiemelkedései. Hihetetlen látvány mindig, pedig nem elõször járok itt (teljesítménytúra keretében elõször:)). Sietve elindulunk a várról lefelé, érintjük a forrást, amelynek a térkép sem ír nevet, viszont szépen csorog a víz belõle. A következõ lejtõt pedig óvatos kocogással vesszük, a hajtûkanyarnál pedig igyekszünk nem kisodródni és már vissza is térünk a völgybe, amelybõl majdnem másfél kilométerrel délre másztunk ki. A teljesen száraz patakmeder mentén kapaszkodik az út - egykori országút, állítólag még menetrend szerinti busz is járt erre - a völgyben, hangulatos õszi erdõben.

A Pazsag-völgy bejáratánál a ponton megkínálnak csokival, pár kockát elfogadok, azt mondják, eddig összesen hat futó járt ott, ami eléggé meglepõ annak fényében, hogy mennyien suhantak el mellettünk. Nem morfondírozunk sokáig, indulunk fel a (jelzetlen, tehát szalagozott) völgyben, hátrahagyva a sziesztát tartó Nagyondinnyét. Többnyire járatlan völgyben talpalunk felfelé, avarral, faágakkal befedett úton, ösvényen. A Pokol-völgybe való letéréskor (feltérés, lévén emelkedik :)) pedig egy gyér vizû patak is néhol az ösvényt választja lejutásra. Répáshuta szélét érjük el, itt Kerek repkény és Vándorköszörûs jobban képben vannak helyismeretlieg, errefelé valahogy sosem jutottam el. Jelzett úton érjük el a hegységet gyönyörû vonalvezetéssel átszelõ fõutat, szerencsére nincs túl nagy forgalom, ezt kell követni egészen a Bánya-hegy alatti parkolóig, ahol megint frissítõponttal, kész lakomával vár a rendezõség. Készül egy közös kép is, amelyen Kerek repkény kivételével mindenki kissé nekibúsult arccal néz az optikába :), a pontõr bácsi pedig nem egészen veszi a lapot ;).

A kövek vonulatára kényelmes úton, szép erdõben lehet feljutni innen, egyetlen komolyabb kaptatóval találkozunk útközben, valamint érdekes sziklaalakzatokkal. A hely minden útitársam számára teljesen ismerõs, kicsit igyekszünk kilépni, hogy Tar-kõn legyen némi idõnk megpihenni és a kilátásban gyönyörködni. Közben elhatározzuk, hogy mégsem lesz szükség az "Itt pihent meg Vándorköszörûs" emléktábla avatására. Elõször azonban még útbaesik Három-kõ fennsíkszerû teteje, ahol a szél miatt csak néhány fotó erejéig állunk meg, továbbsietünk a magasabb hegyre, ahol az ellenõrzõpont mellett csodálatos kilátás vár. Nem lehet se leírni, se lefényképezni, nagyon hatásvadász hely ez a Tar-kõ, állunk (ülünk, fekszünk :)) is itt majd' húsz percet, de megéri. Alattunk az eddigi és a további útvonal részletei, egy festõi jellegû tisztás (Vándorköszörûs szúrja ki, késõbb éppen ennek a szélén megyünk majd lefelé), továbbá a Nagy-Eged - Várhegy gerinc, az Egerbaktai-tó, a Mátra tömbje, a Visontai erõmû... a pára mögött Eger, kicsit közelebb Felsõtárkány. Elképesztõ. (Ja, és ez a háromezer-kilencszázhuszonötödik alkalom, hogy itt vagyok. :))

Lefelé nem is olyan szaladós az út, mint amilyennek tûnik ugyanitt felfelé, elhagyjuk az Országos Kék jelzés útját, többszöri jelzésváltással igyekszünk eljutni az Imó-kõ pontja felé. Az erdõ õsszel szerintem ilyenkor, kora délután a legszebb (természetesen napsütésben), hangulatos fények, színek kísérik az utazót. Csak lefelé kell mennünk nagyon sokáig, igyekszünk is ennek megfelelõen belehúzni egy kicsit és csak néha állunk meg fényképezni. A ponton forralt borral kínálnak, egy faágra ülve elkortyoljuk, éppen észrevéve, hogy ez a faág pontosan a továbbhaladók útját is jelenti. Nemsokára vége szakad egy idõre a kényelmes lejtõs suhanásnak, "rövid, de velõs" emelkedõ veszi kezdetét a Lök-bércig, ahol újra beállhatunk üzemi sebességre. Itt még majdnem utol tudjuk érni az idõközben utazásügyileg ellépett Vándorköszörûs-Suvlaj kettõst, de muszáj tartani egy technikai szünet jellegû megállást. Bujdosó-kõ felett megint pontõrök várnak, gyorsan pecsételnek és itt is kérés nélkül írnak áthaladási idõt - mint eddig mindenhol.

A köveknél most meg sem próbálok fényképezni, az Eger csillagán itt bemozdult a kép, most pedig már túl sötét van egy rendes fotó elkészítéséhez. Nem mellesleg még sietünk is, közben azért megmutatjuk RitaB-nek a köveket (nem mintha nem lennének eléggé feltûnõek). Leérünk az országúthoz, majd nekivágunk az emelkedõnek az Oldal-völgyi halastó mellett. Nagy kedvencnek mondható út nekem ez, fõleg, miután letérünk a betonról és az erdõben talpalunk fel Völgyfõ-ház felé. Eme háznál meg kell állnunk egy pillanatra egyéni frissítõpontként szõlõcukrot vételezni, majd mehetünk is tovább, Ódorvár újbóli érintéséhez. Ebbõl az irányból ez egy rövidebb emelkedõt és egy hosszabb lejtõt jelent, közben muszáj megállni, az általunk éppen megmászott hegy vet árnyékot a szemközti hegyre, de annak a tetején az erdõt még éppen, hogy süti a nap, elképesztõ módon kiszínezve a tájat. Ódorvárnál a kissé átfagyott pontõrökkel beszélgetünk pár sort, megtudjuk, hogy kb. 1600 indulónak kellett pecsétet nyomni az igazoló lapra - ebbõl a hosszútávosoknak kétszer is. A vár fokára most nem megyünk ki, lassan kezd besötétedni, erre a gondolatra - és persze a hideg miatt is belehúzunk, igyekszünk még a teljes sötétedés elõtt leérni legalább a bükkzsérci mûútra.

Ez többé-kevésbé sikerül is, nagyjából tíz perccel az út elérése elõtt kell feltenni a fejlámpákat. Szerencsére az aszfaltkoptatás nem tart sokáig és a Nyomó-hegyre felfelé sem tévesztjük el az utat. Ez a hegy viszont még egy utolsó meredek emelkedõvel vár minket, de legalább távban rövidnek bizonyul. Fent az adótorony tövében sütkéreznek a "sugárzásban" a pontõrök. Pecsételünk, majd haladunk tovább, csak egyszer bizonytalanodunk el lefelé menet, útközben pedig újra a csillagos ég és a Bükk vonulata kísér minket a cél felé. A faluba leérve rosszfelé fordulunk el, hamar korrigálunk, a célban Vándorköszörûs levele (és "Kajajegy"-e (sic!)), valamint a kedves rendezõség vár, gratulálnak és mutatják, merre kell megközelíteni a babgulyás lelõhelyét. Itt vacsora közben pontosan öt perces követési idõkkel megérkezik RitaB, majd Nagyondinnye is, a vacsora után még befut az idõközben két sporttársat Mezõkövesdig elfuvarozó Suvlaj is. Eger felé minket pedig szinte ugyanaz a kép kísér, de már jó alaposan elfáradva figyeljük csak az utat...

Remek túrán vehettem részt, köszönöm útitársaimnak a szórakoztató társaságot és a rendezõknek a profi, de mégis kedves és figyelmes rendezést, jövõre remélem újra erre járhatunk.
 
 
KozmaTúra éve: 20072007.10.08 23:54:12
Kozma 40

A Lükepék vezette autó fényszórói hasítják ketté a hajnali sötétséget, ahogy kanyargunk Csákvár felé letérve az 1-es útról, az utasokat Sz_Zsu, Kerek repkény, Gethe és jómagam jelentettük. Sz_Zsu kivételével, aki a 60-as távra indult – futva – mindnyájan a 40 km-es távot céloztuk meg. Az álom kiûzését a szemeimbõl segíti a hideg, harapható levegõ a csákvári iskola udvarán, ahol a parkolást láthatósági mellényes rendezõk irányítják nagy létszámban. Az iskolában gyorsan nevezhetünk is, látunk pár ismerõst, illetve ismeretlent, bemutatkozom Rafternek. Indulás 6:25-kor, irány Gánt, illetve elõször a Barácházi-barlang.

Lükepék és Gethe sokadszorra járják már ezt a túrát, mi Kerek repkénnyel elsõbálozók vagyunk rajta, sõt, a Vértes ezen részén is. A kelõ nap sejtelmes színeket fest az égre, látszik, hogy nem lesz meleg napközben, már csak azt remélem, hogy esõt sem hoznak a felhõk. Egyelõre azonban szép sziklák, dombok, hegyek sorakoznak a láthatáron, még a nap is süti õket néhol. A város peremén gyaloglunk, a jelzések jól láthatóak és követhetõk, végig a túrán, hiába, elkényelmesedünk tájékozódásilag :). A barlangot jól megnézzük magunknak, fõleg a kimerítõ kaptató után, ami felvezetett. A pontõröktõl csokit is kapunk, hozzáragad a szájpadlásomhoz, úgy kell lekaparnom, de a gesztus kedves. Nemsokára elérjük a zöld sáv jelzést, ahol kerékpáros teljesítõk jönnek – szembõl, mert eltévesztették az irányt. Mellesleg MTB-s sporttársból rengeteg volt, viszont nem volt zavaró a két táv gyakori együtt haladása.

A Gém-hegy fennsíkján, ligetes, erdõs utakon talpalva b_feri ér utol minket valahol, majd rövidesen tovafut. Gánt apró falujának házai is feltûnnek, mögötte a Vértes egybefüggõ tömbjét egybefüggõ pára borítja, a kilátás gyönyörû, de nem látunk nagyon messzire. Gyorsan legurulunk Gántra (hiányoznak a túrabotok, de valahogy csak kibírom:)), ahol a Vértes Csárdában (itt már mintha jártam volna egyszer rég) ellenõrzõpont mûködik, elsõrangú fánkkal szolgáltatásként. Itt robban be Vándorköszörûs, fénysebességgel, reggeli közben üdvözöljük egymást, majd együtt folytatjuk az utat. A faluból a kivezetõ úton nem a K+ útját kell járni, viszont a villanypásztor alatt a kiírás szerint “úgy” kell átbújni. Ezzel értelmezési problémáink támadnak, lévén nem tudjuk, hogyan is van az “úgy”. A réten antiszociális tehenek legelésznek, Kerek repkény hiába próbálja õket szóra bírni, csak néhány méla pillantásra méltatják. A következõ villanydrótos kapunál Lükepék és Vándorköszörûs még átmásznak, de Gethe rájön a titok nyitjára és szakszerûen kitárja, majd visszazárja a kaput. Becsatlakozunk a K+ korábban meditálósnak nevezett pályájára, nem is olyan veszélyes, ráadásul valóságos gombarengeteg nõtt az esõ és a kedvezõ idõjárás hatására.

Kõhányáspusztát távvezeték nyiladéka jelzi elõre, beérve a kis településre megcsodálhatom az egyetlen nevezetesség kápolnát, valamint a falu elején a turistaút felõl érkezõknek is kitett üdvözlõ táblát. A ponton nem maradunk sokáig, indulunk tovább az egyre ködösebb, párásabb erdõben. Gethe teljesen váratlanul óriásit ugrik, bizony, nem kellene fogdosnia a 120 kV-os bokrokat :). Nemsokára ipari méretû gombatelep teszi érdekessé az utat, hozzá nem értõként csak bámulom, hogy lehet ennyire átlátni korra, fajtára a különbözõ fajokat. Nemsokára Gesztes vára tornyosul elõttünk, az aszfalt még jól járható, de a köves úton kissé botladozom. Fent leülünk, pihenõt tartunk, Vándorköszörûs ropival kínál, elfogadunk pár szálat. Éppen jókor járunk a várban, rengeteg biciklis sporttárs tolja fel a meredek úton kerékpárját indulásunkkor. Megjegyzendõ, hogy a várban mûködött a vendéglátóegység és a turistaszálló is, igen helyesen.

Várgesztesen megbámuljuk a napi néhány pár busz egyikét, felfelé és lefelé menõben is, valamint a már a Lowe Alpine Maraton idején sem mûködõ díszkút hûlt helyét. Majd a Zsigmond-kõ emelkedõje lassít kissé tempónkon, de nem tart valami sokáig és gyorsan megérkezünk Mátyás-kúthoz, ahol fél liter ásványvízzel leszünk gazdagabbak, valamint pár perc pihenõtõl frissebbek. Leválunk a hosszabb távok útvonaláról, majd nemsokára csodaszép völgyben kerülgetjük rövid ideig a sártócsákat, nem ázik be a cipõm, aminek igencsak örvendek. A köd kezd felszállni, több látszik az erdõbõl, de az ég eléggé sötét marad, a nap nem mutatja magát. Mi pedig köves úton, majd szántóföldek közt érjük el Vérteskozma inkább hosszú, mint nagy üdülõfaluját. Takaros házak, fák mögé bújt templom és egy megfordulni igyekvõ busz a fõ látnivalók, majd a rengeteg túrázó a Meteor kulcsosháznál. Itt van a fõ etetõpont, zsíros kenyér ecetes hagymával az ellátmány. Lükepék talál magának elfoglaltságot egy hagymaszeletelõ formájában :), besegít a rendezõknek. A teát saját bögrémbe kérem, ebben ugyanis nem égeti meg az ujjaimat a forró ital.

Innen parkerdõben visz utunk, szelíd tájon, a szintemelkedéssel tarkított útszakaszokat magunk mögött hagyjuk, nem emelkedik és nem is lejt a követendõ ösvény/földút. Vándorköszörûs óriási sárga sáv jelzést lát meg a horizonton, lefotózom, közben remélem lesz olyan kép is, amelyik nem mozdult be. Sportpályák mellett érjük el Csákvárt újra, nem kell sokáig menni az iskolához, ahol külön asztalnál intézik az érkezõ túrázók idejének a rögzítését és a díjazás átadását. Szép emléklap és kitûzõ a díjazás, nem mellesleg itt említeném meg, hogy színes térképmelléklet járt az itiner mellé, valamint két táblázat is a táv/szintadatokkal, de már nem emlékszem, melyik volt a helyes :). A célban nem kell sokat várni Sz_zsu befutására, találkozunk Attilával – Bükki kilátások óta ismerõs - is, már beért a célba érkezésünkkor. Négy órakor pedig már úton vagyunk visszafelé, azt veszem észre, hogy elfáradhattam, hiszen egyik pillanatban még a régi 1-es úton gurulunk, a következõben pedig már az M1-M7 bevezetõ útján, nem teleportáltunk, én aludtam el :).

Köszönöm a társaságot útitársaimnak, külön a lejutás lehetõségét is, valamint a túrát a rendezõknek. Jövõre meg kellene nézni a hosszútávot, kíváncsi vagyok rá. Gratulálok minden teljesítõnek!

-Kékdroid-
 
 
Vasas MaratonTúra éve: 20072007.10.08 14:39:37
Vasas Maraton

“Akkor itt most a zöld csíkon megyünk.”

Pomáz, vasárnap hajnal. Vándorköszörûs vendégszeretetét élvezve mégsem kellett annyira korán felkelni, így rajtidõ eleje+negyed óra elteltével már indulhatunk is – Kerek repkény, Vándorköszörûs, RitaB, Kékdroid, valamivel utánunk rajtol Anita és Sétálós Bácsi is. A város szinte üres utcáit koptatjuk kellemesen gyors tempóban, mire elérjük a hétvégi telkeket, már egyáltalán nem zavar a hûvös idõ. Közben megtekintem, hogy a Szurdokon meddig jutottam el félkómásan a rossz irányban – pedig az utcanévtábla jól olvasható. Közben figyelmeztetnek, hogy inkább meredek, mint hosszú emelkedõn kell majd felkaptatni a Kõ-hegyre, de most nyomatékrásegítõkkel (túrabot) keltem útra, készülve a hegyekre. János-forrás elõtt Kerek repkény ismerõst vél felfedezni elõttünk, jobban megnézve valóban Petamit érjük utol, éppen a János-forrás vizét kóstolja meg. A forrástól komolyabb szinteket kell leküzdeni, szerencsére nem túl hosszan. A Petõfi-pihenõnél Vándorköszörûs mutatja, merre mi látható, szorgosan fényképezünk is. Nem kell sokat talpalni a Czibulka János-menedékházig, amely az elsõ ellenõrzõpontnak ad helyet, teát kapunk a pecséthez.

Innen kicsit belekocogunk, Kerek repénynek logisztikai természetû létszükséglete, hogy elérjük legkésõbb a három órakor induló buszt Dobogókõn, nem ácsorgunk sokáig sehol sem. A sárga barlang jelzés oda-vissza szakaszán mi az oda ágon haladva találkozunk a szembejövõ Krystával, Tzhval, Sancimanóval, valamint több ismerõs sporttárssal. A Vasas-szakadéknál sosem jártam még, lenyûgözõen szép képzõdmény, az itinerben található leírás is megemlékezik róla. (Melyik fénykép mozdult be a legjobban? Naná, hogy a szakadékos.) A pontõrökön túl, de a túra keretein innen Vagdalthús éppen dobozkát keres, rövidesen elköszönünk viszont tõle, sietnünk kell. Lajos-forrásig utolérjük a fent említett topikos társaságot, együtt érjük el a pontot, itt szõlõcukor jár, valamint belémhasít a felismerés, hogy a pezsgõtablettás dobozomat bizony kitettem a hét elején a táskámból. Innen Kerek repkénnyel ellépünk a többiektõl, sietõsre vesszük a tempót. Meredek lejtõkön kocogunk itt-ott az õszi erdõben, lassan kitisztul az égbolt és a nap bevilágít a fák tarka lombján át. Utolérjük Siményi Vilmos sporttársat, egészen Dömösig elõzgetjük ide-oda egymást, majdnem Kárpát-forrásig együtt is haladunk. Néhol kilátás nyílik a letörés tetején oldalazó útról a szemközti hegyoldalra és az alattunk elterülõ völgyre. Közben a Dömör-kapunál ellenõrzik áthaladásunkat, a pontõr hölgyek Hajrá Vasassal búcsúznak tõlünk :).

A Bükkös-patak völgyében sietünk tovább, rövidesen letérve a mûútról (végre:)), majd szerencsésen száraz lábbal átkelve magán a patakon. Az erdõ olyan szép itt, hogy az önmagában megér egy-egy gyors fotómegállást, nem tudom, mennyire adja vissza ugyan a hangulatot, de emléknek mindenképpen érdemes fényképezni. (Fõleg ha még értenék is hozzá.:)) Rácsatlakozunk az Országos Kék útra, suhanunk a fák között, néhol nem értem, miért nem találtam meg a világosban teljesen egyértelmû ösvényt pár hete a Beacon. A Lenkó-emlékmûnél Pygmea pecsétel és kis ajándékot is kapunk tõle, de nem idõzhetünk nála sem sokáig. Útitársamnak nem is rémlik a Sikárosi-vadászház, igaz, a múltkor éjszaka nem is láthattunk sokat belõle. A réten követjük a Kék szépen jelzett útját, Bükkipusztánál megint ep. vár minket. Innen rákészülhetünk kicsit a rövidesen megrendezendõ Piros tt-re, hiszen a piros sávon kell ballagnunk egészen Dömösig. Újra bemegyünk az erdõbe, irány a Király-kúti-nyereg, egészen emberi mértékû szintemelkedés van a túrának ezen felében. A pihenõhelyen Csanya és pontõr társa vár igazolással, most nem kérünk levest :), megállapítjuk, hogy Dömösig eléggé bele kell húzni még a mostanihoz képest is.

A Szõke-forrás völgye azonban nem engedi el csak úgy az embert, gyönyörû hely, szakítani kell kis idõt a körülnézésre is, aztán lehet megint zúzni. Egy ponton a jelzés vagy öt méterrel magasabban folytatódik, nyíl mutatja a letérõt (feltérõt :)), felmegyünk, hogy aztán lemehessünk. A szurdokszerû völgyben kidõlt fák, óriási kövek színesítik a tájat, az ösvény azonban jól járható, sõt, kocogható. Patakátkelés után hirtelen, lesbõl bekapcsolódik a zöld sáv jelzés is Rám-szakadék felõl, ez nagyobb mennyiségû kirándulót jelez elõre, kis megkönnyebbülésünkre nincs nagy tömeg, elfér mindenki a turistaúton. Kisgyerekes család jön szembe, elhaladva mellettük még hallom, hogy a fiúgyermek kéri édesanyjától a botját :). Kiérve a jelzésen a mûútra elénk tornyosul a Hegyes-tetõ tömbje, már a Duna túlsó partján, kár, hogy a távvezeték oszlopa pont belelóg a képbe. Dömösön végigsuhanunk egészen a szalagozott letérõn megközelíthetõ frissítõpontig, itt sütemény, zsíros kenyér, hagyma, különféle pezsgõtabletták és persze víz a kínálat a rendezõség részérõl, hibátlan minõségben. Éppen indulóban van az egy bottal túrázó sporttárs (amilyen hülye vagyok, elfelejtettem a nevét, pedig a Lemaradáson bemutatkozott) is, Vilmos is rövidesen útra kel, nem érjük utol késõbb.

Még várunk, pihenünk, majd Kerek repkény üzenetet hagy a pontõrnél Vándorköszörûsnek, hogy negyed 12-kor továbbindulunk, majd elõbb-utóbb utolér, tudjuk, hogy minket a Pilismaróton kezdõdõ emelkedõ eléggé le fog lassítani. Duna-parton talpalunk tova, jobbra a Börzsöny pereme, a folyón uszály tolja nem kis terhét felfelé, vonatot pont nem látunk, pedig teljes lenne az összkép :). Mi v=vmax sebességgel igyekszünk haladni Pilismarót felé, a szalagozás jókor van jó helyen, a kukoricás pedig sok sporttársnak kínálja magát technikai jellegû szünet beiktatására. A faluban a fõút járdáján elhullott kandelábert kerülünk ki kegyelettel, fogalmam sincs, mi teríthette le. Emlékmûvet látunk fentebb, a pontõrök itt adják a túrán a cél elõtti utolsó igazolást. Itt hangzik el továbbá a címsorban említett mondat is egy futóöltözetû sporttársnõtõl. Eleinte mûúton bandukolunk, majd a zöld sáv egy trükkös, de nem észrevehetetlen kanyarral nekivág a hegyeknek, mi pedig követjük. Napsütésben, szép erdõben, néhol kissé lelassulva haladunk felfelé, Pilismaróttól Dobogókõig jó sok emelkedés zsúfolódik össze, de szerintem a hegyi befutó teszi a túrát külön érdekessé.

A Szakó-hegyhez való közeledésünket a kirándulók, túrázók számának kissé megnövekedõ száma jelzi, föntrõl nem nyílik kilátás, viszont a fölvezetõ út az óriási fákkal és a meredek hegyoldallal elsõrangú vizuális élménynek számít. Szakó-nyeregbe még le kell gurulni, majd innen még Dobogókõre felmenni. Itt már (viszonylag) sok ember jön szembe, kirándulók, futók, túrázók vegyesen. A hegyre – fennsíkra – már sebesen feljutunk, nem állunk meg pihenni. A célban Cejas és rendezõtársa gratulál nekünk, találkozunk Moiwával, megismerem Nagyondinnyét, majd sorban érkeznek Vándorköszörûs, Anita, Sétálós Bácsi és még sokan mások. A buszra kalandos körülmények között sikerül felszállnunk, ülõhely még jut, a sofõr pedig Pomázra érve megkapja az Év Buszsofõrje kitüntetõ címet, sikerült ugyanis lejutni a hegyrõl többszörösen túltelített jármûvével :).

Nagyon örülök, hogy mégis megrendezésre került a Vasas túra, kár lett volna érte, szép – számomra - sok helyütt ismeretlen tájakon vezet, profi rendezéssel, remélem jövõre jöhetünk a második teljesítés díjazásáért is:). Köszönöm minden útitársamnak a közös utazást, Vándorköszörûsnek a szálláslehetõséget, kiemelten köszönöm Kerek repkénynek, hogy siettetett és nem hagyta, hogy andalogjak :).

-Kékdroid-
 
 
Kanizsa 50/30/20/10Túra éve: 20072007.10.01 13:26:42
Kanizsa 50

(Éjszaka. Vörös kijárati jelzõk minden irányban, alszik a vasúti határállomás, amely nem is abban a faluban van, amelynek a nevét viseli. Meglepetésemre nem egyedüli utasként szállok le az alig tíz percet késõ személyvonatról, ismeretlen utastársam hazafelé veszi az irányt. Tiszta, holdsütötte éjszaka áll elõttem, valamint néhány kilométer gyaloglás a mai teljesítménytúra rajtjába. Kutyák ugatnak, fák lombja zúg az alkalmanként felerõsödõ szélben. Néha elhúz egy-egy autó, a szembejövõk példásan félrehúzódnak, általában még a reflektort is lekapcsolják. Élvezem az éji menetet, hiába a térdnek, bokának eléggé kellemetlen aszfalt, az óriási fák az útszélen, a holdsütötte dombvidék magával ragad. Zákány, Zákányfalu, Surd, Miklósfa. Végül hosszú, nem túl barátságos érkezés Nagykanizsára, átkelek a vasútállomás aluljárója alatt, innen ismerõs a környék. A buszmegállóban bóbiskolás, pihengetés, végül egy kávé...)

...amelyet elkortyolva és a poharat visszatéve éppen felbukkan Kerek repkény, õ sincs alulöltözve, eléggé hûvös a hajnal. Megint a Dr. Mezõ Ferenc Gimnázium ad helyet a rajtnak, sõt, ezúttal rendezõ intézményként is jeleskedik. Alig néhányan állunk sorba nevezési lapjainkkal, elõttünk ismerõs sporttársak, rendezõségi fényképezõgép kattog sûrûn, majd felírják nevünket a menetlapra. Ennek hátulján térképvázlatot, az elõlapon pedig távadatokat találunk, valamint a pontok nyitvatartási idejét.

Aránylag kései indulás, irányunk kifelé vezet a városból, megcsodálhatunk egy érdekes, henger alakú építményt - talán víztorony. Rövidesen pedig a Csónakázó-tó vizében nézhetjük a felhõket az égen, tisztán tükrözõdik alakjuk a vízen. Az elsõ ponton kapott pecsét a szemközti dombon álló kilátót ábrázolja, itt leveszem a kabátot, de már nem fér be a táskámba, kézben kell hordoznom. Átkelünk a forgalmas 61-es fõúton, amely ott éri el Nagykanizsát, ahol mi éppen elhagyni készüljük. A nap elsõ komolyabb emelkedõjén jellegzetes zalai szõlõhegy gerincére jutunk, kicsit visszanézve tisztán látszik a szinte alattunk elterülõ város. Bagolán útkeresztezõdésben kapunk újabb pecsétet lapunkra, immár a P+ jelzést kell követnünk. Hosszan sétálunk a dombos tájon, többnyire erdõs, ligetes úton, az út néhol nincs feljavítva, itt eléggé komoly sárfoltokat kell kerülgetnünk.

Szigecskei-réten kapunk egy cukorkát, repeta azonban nem jár belõle. Kérdezik a jelzések láthatóságát, követhetõségét, nincs panasz rájuk. Indulás után átkelünk egy kissé rozoga hídon, majd észrevesszük szemben a jelzést. El is indulunk a csapáson felé, látva, hogy az erdõsávot elérve majd balra kell tartanunk. Azonban komoly akadályba ütközünk, ugyanis a lápossá vált úton nem tudunk tovahaladni. Kerüljük meg jobbról, arra tisztábbnak látszik - nem nyert. Balról kerülve az ingoványt még rosszabb a helyzet, a jel pedig ott van, arra kell tehát menni. Kerek repkény javaslatára lekapunk cipõt, zoknit és elkezdünk átgázolni a pocsolyarengetegen. A Gyûrûk ura Holt-lápja jár a fejünkben, miközben néhol térdig/lábszárközépig merülünk a hideg vízben :). A vicces viszont az, hogy 50 méterre tökéletesen járható földúton mehettünk volna párhuzamosan a jelekkel :D. Ezen nevetünk majdnem végig Liszóig, viszont az idõveszteséget behozandó, társam pattogósan gyors tempót diktál. A faluban megdicsérjük az igényes bélyegzõket, mint kiderül a pontõr hölgy tervezésének gyümölcsét. A kocsmában pedig szénsavas cukros vizet veszünk, ismertebb nevén kólát.

Amikor rátérünk a sárga sávra, néhány, az elágazásban pihenõ sporttárs somolyog magában, nem értjük, de nem is érdekel. Mûúton, késõbb köves, hamar száradó erdészeti úton túrázunk az erdõben, egy-egy irtott domboldalon szép kilátás nyílik a környékre. Rengetegen jönnek ki gombászni, másutt éppen favágás zajlik, reméljük, legálisan. Már megyünk egy ideje, Kerek repkény közben palacsintával kínál tízóraira, pillanat alatt eltüntetem :). Egy helyen a zöld sáv érdekes trükkel letér az addigi irányról, de nem hagyjuk átverni magunkat, valahol itt húz el két futó mellettünk. Nemespátró házai közé érve nemsokára feltûnik a következõ kocsma... vagyis az ellenõrzõ pont helye. Azért csak a helye, mert vagy hat perccel pontnyitás elõtt érkezünk, pedig nem vittük túlzásba a száguldást, sõt. Ami még érdekes, az a Liszóban somolygó sporttársak jelenléte, akiknél hamarabb indultunk és nem elõztek meg sehol. Sebaj. Az ep. pontosan nyit ki, éppen akkor, amikor elfogy az újabb kóla, tehát indulhatunk. Surdra fõleg szántóföldek között kell átballagni, néhol erdõsávok között. Éppen a falu felett azonban valóságos szelídgesztenye-óriás áll õrt az úton, legalább három ember kellene, hogy átérjék a törzsét. Útitársam gyûjt némi gesztenyét is, egészen konkrét utalásokkal egy serpenyõre :).

Surdon a Süsü névre hallgató mûintézmény teraszán vár a pontõr, akit még nyitás elõtt érünk a helyén. Pedig ide még talán kényelmesebben sétáltunk át. A kocsmában kérdezgetik, kik a pontõrök, tanít-e még X és Y, tanácstalanul tárom szét karjaimat :). Innen kényelmesen, vidáman lépkedünk tova, jó sokáig egy faiskola kerítése mellett, odabent szép rendben sorakoznak tuják, gyümölcsfák. Megint beérjük a somolygó sporttársakat egy kis erdei tónál, ideális horgászhelynek tûnik, de ez még nem a Halastó nevû ellenõrzõhely, mint kiderül. Szép erdei utakon haladunk elõre, meg-megállva, fényképezgetve. A ponton észrevesszük, hogy a kitûzött vonat elérése kissé veszélybe került, tehát erõsen kilépünk a mûúton, de a következõ, tökéletesen nyílt szakaszon megcsappan a lelkesedés, hiszen voltaképpen ráérünk :). Fõleg, hogy ez az útszakasz a "nem túl jellegzetes 3 kilométer" címmel büszkélkedhet. Jobbra-balra szántóföld, kicsit bentebb erdõ, nem értjük, miért nem arra visz a túra. Mellesleg sár is van néhol. Odébb azonban kis tó nyújt felüdítõ látványt, majd fenyvesbe érünk. Itt leesik az állam, ennyi légyölõ galócát még biztos nem láttam egyszerre, az egész erdõalj gombákkal van tarkítva, mindez sejtelmes fenyvesben, a délutáni nap átszûrõdõ fényében.

Innen kiérve pillantjuk meg a parkerdõ szélén álló pontot, itt üdítõvel és ropival kínálnak, kicsit megállunk, kérdezõsködünk az indulók létszáma felõl. Miklósfán ismerõst említünk meg ;), de csak a település szélén húzunk át. Innen szõlõk, hétvégi telkek között vezet utunk egészen Nagykanizsa széléig, Romlottvárnál begyûjtve az utolsó bélyegzõt. A városban pedig egészen hangulatos utcákon érünk vissza az iskolába, ahol nagyon kedves rendezõk gratulálnak, kapunk cukorkát (korlátlanul :)), sõt, Kerek repkény strandlabdát nyer, én pedig láthatósági karkötõt :). Még pihenünk egy kicsit, majd elköszönünk és irány a pályaudvar.

Nagyon pozitív benyomást tett rám a túra, jó rendezés, jól követhetõ, ráadásul szép útvonal - kivéve a szántóföldes szakaszt. Köszönöm a társaságot :) és a rendezést, gratulálok minden teljesítõnek!

-Kékdroid-
 
 
MeteorTúra éve: 20072007.09.23 20:56:52
Meteor 50

Megint egy túra, amelynek kedvéért nem kell gyarapítani a különbözõ távolsági tömegközlekedéssel foglalkozó vállalatok bevételét. Ez lefordítva annyit tesz, hogy nem túl korai felkeléssel, átszállás nélkül sikerül kijutnunk Kerek repkénnyel a Gyermekvasút hûvösvölgyi végállomásához, mindenféle furmányos (bár sokszor igen hangulatos, sõt, kalandos) vonat és/vagy busz kombináció igénybevétele nélkül. Nincs rettenetesen sok induló, így nem nehéz megtalálni a jelen lévõ TTB-s sporttársakat, Krysta, Tzh, Cejas, majd a röviddel utánunk befutó - éppen 9 éves jubileumát ünneplõ - Gethe (valamint mi ketten, persze) vannak jelen ismerõsök. Pillanat alatt nevezünk mi is, majd négyesben vágunk neki a túrának, Kerek repkény, Gethe úr és jómagam az 50-es, Cejas a 21-es távon, rövid ideig Krystával és Tzh-val. A kora reggeli hûvösben jól jön az elsõ emelkedõ, rá is csomózom a kabátot a táskámra, nem akarok beleizzadni. Idén már gyakran járt úton kell felsétálni a kelõ nap sugaraitól vidám hangulatú erdõben a Nagy-Hárs-hegyre. A kilátót nem hagyjuk ki, közben rövid eszmefuttatást tartunk arról, ki hányadszorra, melyik túrák keretében járhat fent :-). Körkilátásunkat nem zavarja a sûrû pára, amely a Duna pesti oldalát borítja, valamint a Budai-hegység nyugatra elterülõ tömbjét. Szépjuhászné felé haladva történelmi esemény keretében keresztezzük a Monoton Maraton útvonalát, kicsit odébb meglátjuk a Falasok(k) és a Budai tt-k rajtját, majd elindulunk felfelé a Piros ösvényén János-hegyre. Néha megpróbálok elõreszaladni, hogy lefényképezzem a többieket érkezõben, felfelé azért még ezt gyakorolni kell.

A János-hegyen megint kilátót mászunk, tiszta idõben látszana a Mátra tömbje, a Dunai Vasmû (meg Írott-kõ, meg a Lomnici-csúcs, meg... :-)), a kilátás kicsivel teljesebb, mint a Kaán Károly-kilátóból az elõzõ tetõn. A Gellért-hegy zátonyként emelkedik ki a párából, kicsit magashegység-utánérzésem van, de azért ez mégsem az. Viszont szép. Lesuhanunk, Kerek repkényt rávesszük, hogy próbálja meg kitörni a bokáját a játszótéren, de nem tesz ekkora szívességet. Erdõ, erdõ és erdõ, ez az oldala nagyon szimpatikus a hegynek, kis fantáziával az ember jóval messzebbre képzelheti magát a civilizációtól, mint amilyen messze fizikailag van. A Csacsi-rét ellenõrzõpontján pillanat alatt kapunk pecsétet, itt közbeszúrnám, hogy a pontõrök végig korrektek voltak, a túrán a szolgáltatás viszont kimerült a célban kapott dobozos narancslében. Erre készültünk, ez ilyen, legalább nem teljesen hiába csücsült a hátizsákomban a három és fél liter víz, ez alkalommal szépen fogyott a mennyiség, nem mellesleg köszönhetõen a tiszta egû, napos idõnek. A Piktortégla-üregek egyikének bemutatnak a tapasztaltabbak, érdekes objektum, magamtól lehet, hogy szó nélkül elhúztam volna mellette. A táj itt egészen megváltozik, cserjék, alacsonyabb fenyõk, köves ösvények a jellemzõek. Valamint egy széles, poros út, ennek mentén csupa szürke minden levél, ág és fûszál. Szürreális. Itt ér utol valahol Prince és barátnõje, szépen el is lépnek tõlünk. Kicsit késõbb a Sorrentót láthatjuk, Gethe mester megjegyzése révén teljesen új megvilágításba kerül a környék. Kellemes tempóban haladunk, követve a túrát kijelölõ M jelzéseket, miután megcélozzuk a Mária-/Meteor-szurdokot. Még megállapítjuk egy érdekesen viselkedõ társaságról, hogy õk bizony nem ezen a túrán vesznek részt. Eleinte nem kapcsolok, hogy eme természeti jelenség valószínûleg nem viccbõl kapta a szurdok nevet. Elnézést kérek. Tényleg szurdok :-). A Mária-szikla viszont impozáns, az egész völgy pedig jól járható. Itt suhan el mellettünk Summer Comfort és egy sporttársnõ, hangos Hajrá, TTB! kiáltással :-). Enjoy-t mondanék, de már csak egy távolodó pont látszik belõle.

Budakeszire egy nem túl jellegzetes, de eléggé forgalmas úton battyoghatunk be, Cejasnak innen már alig pár lépés a cél, de nem orrol meg nagyon azért, mert kisbevásárlást tartunk a zöldségesnél. Kerek repkény ráveti magát egy gigantikus õszibarackra, nem a barack áll nyerésre. Épp a 22-es busz járatsûrûségén kezdenénk morfondírozni, amikor a nevezett buszról Varacskos Disznó és -ethka- száll le, mindenféle teljesítménytúrázós szándékkal. Ily módon rövid ideig ötfõssé bõvül a társaság, a Mamutfenyõknél (2 db) Cejas (akinek a feje köré Kerek repkény glóriát szerkesztett fényképezõgéppel) teljesíti a távot, újsütetû útitársaink pedig neveznek és a ketyegõ szintidõ ellenére türelmesen megvárják, amíg végzünk a pihenõnkkel. Innen nemsokára (van közben magasfeszültségû távvezeték, ugyanaz, kétszer is, mint amit a cél elõtt is keresztezünk) újra erdõben túrázhatunk. Alig van aljnövényzet és a jelzett utak (a túra amúgy korrektül felfestett saját jelzései nincsenek rajta a térképen) hiánya miatt zavartalan nyugalmú a táj. A Hosszúhajtási kõbányánál elmorzsolunk néhány könnycseppet a gyönyörû látványtól megrendülten. (Olyan szép, hogy most billentyûzetet kell cserélnem, az emlékektõl is elsírtam magam és a könnyektõl zárlatos lett a régi. :-))

Az emelkedõ a következõ útszakaszon egészen barátságosnak tûnik, viszont elég hosszú is ahhoz, hogy kellemesen megmozgasson. A Tarnai-pihenõnél a quados dal meghallgatása után (írta Gethe L. Verse :-)) mégis megleljük az ellenõrzõpontot és csúcscsokit is kapunk Kerek repkény elemózsiáskészletébõl. Fantasztikus kilátást fotózhatunk a pihenõrõl, a láthatárt a Tétényi-fennsík zárja le. Az elfekvés után utunk emelkedõvel folytatódik, ezt a piros háromszög elérése után nem sokkal végre szintben haladó széles csapás követi. Megcsodálhatjuk Varacskos Disznót is természetes közegében. Majd a következõ nagy csomópontban Emgergo sporttársat találjuk egy kis csoporttal, a mai nap soron következõ meglepetéseként :-). Itt válik el utunk Varacskos Disznótól és -ethká-tól, akiknek a 21B útvonala a Maraton nevû távéval közösen halad. Immár hárman innen nemsokára leereszkedünk Nagykovácsi túrák által frekventált szép községébe. Kerek repkény talál egy optikailag leülõs helyet egy nyomóskút közelében. Ezt a leülést kollektív tonik-gyömbér-gyümölcslé fogyasztással folytatjuk a jubileumra való tekintettel :-). A kocsma jellegzetessége a megörökített plüssállaton kívül a megrakott könyvespolc. Érdekes. Eztán megtekintjük a helyes útvonal abszolút értelmetlen kanyarát, majd felkaptatunk a fantáziadúsan Zsíros-hegyi út nevû aszfaltcsíkon a Zsíros-hegyi turistaház nyomaihoz, ahol a pontõr békésen ül a kõkerítés (kõfal?) maradékán.

A délutáni nap fényében sétálunk immár az Országos Kék jelzésen Máriaremete felé, hamar elhagyva Nagykovácsi üdülõtelepét, majd elérve a Remete-szurdokba levezetõ meredek ösvényrendszert. Innen (megint) látszik útvonalunk néhány fontosabb állomása, valamint a Hosszú-Erdõ-hegy meredek gerincútja, amelyen így látva az utat, lehet, hogy legközelebb nem akarok majd felmenni (és le is jönni). Nemsokára búcsút inthetünk a nem túl bokabarát lejtõnek és végigballaghatunk a Remete-szurdokon, amelyben már érezhetjük a közelgõ õsz hûvösét. Máriaremete kegytemplománál most (az elmúlt évek gyakorlatával útitársaim szerint ellentétesen) éppen nincs esküvõ. A templomtól már csak végig kell érni a szintén Zsíroshegyinek nevezett úton, a Nagyrét felé. Itt éppen a Schönherz qpa résztvevõi melegítenek, erre utalnak legalábbis a szembejövõ egyenpólós társaságok, az enyhén becsípettõl a masszívan részeg, de még járni tudó kategóriáig. A pontot az i-re a céltól úgy 50 méterre teszi fel egy figura, aki arcunkba röffenti a költõi kérdést: "Vége a bulinak, vazze?".
Nevezett célban Kerek repkénnyel egy-egy elsõ teljesítõs jelvényt kapunk, Gethe úr pedig egy hatszorost, ha nem tévedtem. Valamint jár szolgáltatás címén 2 dl narancslé, de ezt már úgyis említettem.

Köszönet jár minden útitársamnak a társaságért, ennyit túrán régen nevettem :-), a rendezõknek pedig köszönöm a túrát. Gratulálok minden teljesítõnek!

-Kékdroid-
 
 
Eger csillagaTúra éve: 20072007.09.15 23:24:08
Eger csillaga 50

Reggel van. Ezt vagy tíz percig kell tudatosítani magamban, mielõtt fölkelek. Sikerül, gyorsan össze is kapom magam, eszek pár falatot és indulok is a rajt helyszínére. Hiszen alig háromnegyed óra, még nagyon sietni sem kell. Gyalog, természetesen :-). Ahogy megyek, nézem a felkelõ nap világította Nagy-Eged-Várhegy tömböt, éveken át ez a látvány fogadott iskolába menet. Hamar elhagyom a patak menti utat, majd a tervezett idõ alatt oda is érek a rajthelyre. Itt a rendezõk már készülnek, megjelennek az elsõ sporttársak, ismerõsök mondják, el ne tévedjek :-). Nemsokára befut a Vándorköszörûs, OT Szilvia, Sancimanó, OT Miklós és OT András alkotta csapat, csatlakoztam, többé-kevésbé végig együtt haladt a társaság. Rövid nevezés után indulunk is, el a Kálvin-ház, a kórház, a Minaret mellett, fel a Várállomáshoz (Egervár mh.). Rövidesen kiérünk a városból, megkezdjük utunkat a Kis-Eged labirintusszerû útjai közt. Ez rövidesen csúnyán benézett kanyarba torkollik, rögtön itt az elején, eljutunk a régi kõfejtõhöz legalább. Aztán vissza. Ejnye-ejnye, ezt nem lett volna szabad, mérges vagyok magamra. Viszont következik a szerpentinút a fenyõk között, majd a köves út a szõlõk mellett. Elõbbirõl Egerre, utóbbiról a Bükkalja falvaira, távolabb az Alföldre nyílik hangulatos kilátás. Majd beérünk az erdõbe, ahol az elágazásról kis kitérõ a Nagy-Eged csúcsa.

Indulóban elfogyasztjuk a rummal ízesített, darált bohócot tartalmazó csokit ((C) Sancimanó), végigtalpalunk a tölgyerdõben futó gerincúton. Mint általában, most sem tûnik hosszúnak az út Várkútig, így nemsokára már ott ihatjuk a rendezõk által biztosított vizet, a kapott pezsgõtablettával. Kövesdi-kilátónál jó ellenfényes kép születik Síkfõkútról és a környezõ dombokról-hegyekrõl, majd a többiek után sietek. Az irtásoknál tökéletes kilátás nyílik a Bükk-fennsík déli oldalára, a Kövek vonulatával és az alattuk elterülõ kisebb gerincekkel. Ilyen úton jó tempóban érjük el Völgyfõ-házat, ahol a szúróbélyegzõn innen, de már a pontõrön túl sok-sok édes feketeszõlõ várja a túrázókat. Letérünk a P+ jelre, ezt követjük sok-sok kilométeren át. Kis patakvölgy felett, majd átkelve rajta, újra mûúton haladva jutunk ki Oldal-völgybõl, a halastó mellett. Átkelünk a miskolci országúton, majd a túra egyik igen impozáns szakaszán (elõresietek, fényképezni, aztán a többiek után sietek, ezt még bizony gyakorolni kell) kaptatunk át a felsõtárkányi kisvasút Egeresvölgy-Varróház megállójához. Az úton lefelé érdekes közjáték egy érdekes párocskával :-D aki ott volt, tudja, mi volt. Annyi a tanulság, hogy figyelni kell mindenkinek a turistajelzéseket, mert sosem tudni, mikor bukkan fel egy tt. mezõnye. Akár. :-D

A ponton vizet kérhetünk, élek az alkalommal (bögre :-)), majd nyílt, köves úton követjük a jelzést. Ez rövidesen erdõre, majd erdõben lévõ emelkedõre vált, most jobbra - észak felé - nyílik néhol panoráma. A P+ jelet egy mûutas szakasz után elengedjük a Berva felé, mi a P sáv lejtõjén hagyjuk magunkat kis kocogásra késztetni. A völgy aljában megint mûút, amelyet rövid hosszantolás után a Les-rétre vezetõ ösvényen hagyunk el, majd a nevezett réten - még mindig az egyik legkellemesebb kirándulóhely a környéken - át is vágunk, egészen a Les-házig, amelyet a rendezõ Kárpát Egyesület Eger gondoz. Itt jelentõs zsíroskenyér-készlet várja lelkes elfogyasztóit, a rendezõk rendületlenül készítik az utánpótlást, szükség is van rá, én egyedül eltüntetek vagy hatot, úgy, hogy nem is voltam igazán éhes. Rövidesen búcsút veszünk a pontszemélyzettõl, megcélozzuk Szarvaskõt, rövid, lejtõs úton hamar oda is érünk. Kis ücsörgés a kocsmában, ki-ki ízlése szerintiben ízlése szerint fogyaszt, jómagam kólával próbálom ébren tartatni magamat. Felrobogunk a várba, a pont ugyan a lentebbi tisztáson várja látogatóit, végül én is kimegyek a bástya maradványára, ha másért nem, a fényképezésért. Szarvaskõ, mint egy terepasztal terül el alattunk, vonat azonban éppen nem jön, de a kilátás így is nagyszerû.

Visszasuhanunk a faluba, innen jön az utolsó komoly emelkedõ az Országos Kék úton, de ez sem nevezhetõ nagyon meredeknek, inkább hosszúnak mondanám. Itt hármasban megyünk Vándorköszörûssel és Sancimanóval, mindenféle történetekkel vidítjuk egymást, fáradtság ellen jót tesz. A Kék egy helyen - már alaposan kijelezve - tér le az aszfaltútról, kis susnyásban kell feltalpalni, de nem okoz különösebb gondot. Az Egerlátó tetejétõl pedig már emelkedõ sincs igazán. Ez nekem teljesen hazai pályának számít, ha szabad ilyet mondanom, erre jöttem ki sétálni, gyalogolni, amikor még a jelzésekrõl is csak azt tudtam, hogy vannak olyanok. Nyugat felé az õszi délután fényeit nézhetjük, néhol erdõben, néhol ligetes utakon jutunk el Agyagos-tetõig (itt még tavaly állt a volt kilátó/katonai torony, idén már nyoma sincs). Megint kaphatunk vizet, majd haladunk tovább, hiszen már közel a cél. Elmellõzzük a volt Gyerekvárost, a még létezõ mentõállomást, majd leereszkedünk újra a belvárosba, be a célba. Itt bõséges ellátás (bor (!), kenyér, ilyesmi), kedvesen gratuláló rendezõk, kitûzõ és sapkára varrható jelvény + oklevél.

Egyik kedvenc túrám marad, mert bár kihagyja a legmerészebb hegyeket, sziklákat, mégis vannak szép kilátások, hangulatos erdõk, jól járható utak. Köszönöm a társaságot minden útitársamnak és a korrekt, készséges rendezést. Gratulálok minden teljesítõnek!

-Kékdroid-
 
 
BEAC Maxi / Turista KékszalagTúra éve: 20072007.09.10 13:04:27
BEAC Maxi 110

Nem tudom, voltam-e valaha ennyire felkészületlen fejben egy teljesítménytúra elõtt. Az viszont biztos, hogy elõször péntek este gondolok igazán bele abba, hogy nem egy könnyed séta következik, hanem valami igazán fárasztó, nagy kihívást jelentõ esemény. A fejbéli felkészülés ilyen elhanyagolása mellett ráadásul fizikailag sem mondható, hogy nagyon friss vagyok. Ennek ellenére szombat reggel azon kapom magam, hogy ott állok egy vonatjeggyel a számomra szokatlanul zajos formáját mutató Nyugati pályaudvaron. Rövidesen megjelenik Kerek repkény és Vándorköszörûs, felszállunk a túrázókkal igencsak telített vonatra. Sok ismerõs - és még több ismeretlen - sporttárs tûnik fel, amíg elérjük egy átszállással és némi sétával a rajthelyet. Érezni némi bizonytalanságot, várakozást, esetleg egy kis feszültséget a levegõben, nálam fõleg a várható sár és a megjósolhatatlan idõjárás számít mumusnak, természetesen a megmászandó hegyek, emelkedõk után. A fõrendezõ tart némi beszédet, amelynek csak foszlányait hallom, de feltûnik, hogy megvárnak mindenkit, aki másnap délután kettõig beér. (Figyelem, ennek az információnak a késõbbiekben még lesz jelentõsége!)

Fél kilenc elõtt nem sokkal el is rajtolunk, a kissé zavaros nevezés miatt a mezõny vége környékén. Kerek repkénnyel nemsokára elõrébb sietünk, az "addig kell gyorsan menni, amíg tudunk" elvet követve. Sáros, eléggé vendégmarasztaló úton érjük el az Országos Kék jelzést, amelyet Dobogókõig kell követni, ezzel igencsak megkönnyítve a tájékozódást, hiszen a nemrég történt felújítás miatt szinte tévesztés nélkül követhetõ. Jelzésünk a Nagy-Kõ-hegyre vezet elõször fel, nem túl nehéz emelkedõn, a fákon túl szép kilátás vár. Most azonban pár fotó elkattintása után tovasietünk, lefelé szinte futunk, most még azért, mert jólesik. Kis árok feletti, majdan elkészülõ híd már meglévõ szerkezete okoz némi torlódást, itt ér utol valahol Petami, aki a késõbbiekben egy-két szakaszt leszámítva szintén útitársunk lesz. Nógrádra ugyancsak hirtelen jutunk el, tekintve, hogy az egész túra legsárosabb szakasza a tapadós, ragadós emelkedõ volt a vasút völgyébõl felfelé. A várat csak messzirõl csodáljuk most meg, visszanézve az elsõ ellenõrzõpont utáni rétrõl, nagyon megkapó látvány tárul elénk (mögénk).

Tovasietünk, elõzgetve, mások által megelõzve vegyesen, kellemes úton, néhol szintben, néhol emelkedõn érjük el az elsõ meglepetés-pontot, Saj-kút környékén valahol. Itt reggelivel várnak, zsíroskenyérrel, kávéval, ez utóbbiból Kerek repkény fémbögréjét felhasználva szép adagot iszunk. A pontot elhagyva kezdjük meg a kapaszkodást Csóványosra, eleinte Foltán-keresztig, majd onnan tovább, szerintem az elsõ szakasz a nehezebb. Kerékpáros teljesítõk küszködnek mellettünk részint az emelkedõvel, részint a nekik jóval nagyobb gondot okozó sáros utakkal, le a kalappal elõttük. Foltán-keresztnél megállunk, újságot adnak ajándékba, el is teszek egy napilapot és egy régi Magyar Turistát, legalább nem fog csörögni a porcelán étkészlet :). Kerek repkény érmet is kap, a hátoldalon lévõ írás szerint valamiféle síversenyrõl származik. A Börzsöny talán legszebb erdõs gerincútján haladunk tovább Csóványos felé, óriási fák között, tõlünk balra alig eltakart gyönyörû kilátással. Megunhatatlan látvány. Csóványos most jóval barátságosabb hegynek tûnik, mint az idei eddigi túráimon :). A hegytetõn Petami vállalja a táskáink õrzését, amíg mi a tájat fényképezzük a geodéziai torony tetejérõl, köszönet érte! Fent régen látott fantasztikus panoráma, a létrafokok viszont szép mintássá tették tenyereinket. Találkozunk a létrákat számoló Budai-H.G. sporttárssal is, váltjuk egymást a kilátó tetején.

Nagy-Hideg-hegyre igen hamar átérünk, az úton tartott sok fotómegállás ellenére is jó tempóban halad a társaság. Pedig van miért megállni fényképezni, kezdem bánni, hogy régebben nem volt nálam gép. Átérve a turistaházhoz, tartunk egy hosszabb töltekezõs szünetet, eszünk-iszunk és közben megérkezik pár TTB-s csapat is: Zsotyek és csapata, Vándorköszörûs, -Aleszka-, - akivel most mutatkoztunk be egymásnak, és még jópáran. Két pezsgõtablettányi idõ után továbbindulunk, innen nincsenek nagy emelkedõk, sõt, egészen Törökmezõig nagyon jó tempóban tudunk haladni. Az Inóci-vágás lejtõje sem bizonyul sártengernek, sõt, a kissé vizes talajon sokkal kényelmesebb a haladás. A hosszú lejtõn talán csak egy rövid fotómegállást tartunk. Kóspallagon ellenõrzõpont, rövid futómûigazítást kell tartanom, mielõtt feltörné valamelyik kis kavics a talpam. Még a faluban megállunk Kerek repkénnyel egy kólára, megint ketten gyaloglunk tovább. Ennek a szakasznak a legjobb jelzõje, hogy hangulatos. A környezõ hegyek vonulatai, az erdõk, a rétek a délutáni fényben. Elsõrangú látvány. Így sétálva jutunk Törökmezõre, ahol a gulyásban pont kissé keményebb a krumpli, de az összhatás kiváló, jóízûen megebédelhetünk. Budai-H.G. csatlakozik rövid idõre, via ferratás élményeket hallhatunk tõle a kényelmes szekérúton bandukolva.

Néhány meredek emelkedõ következik, visszanézve a kilátás szépségét nem is lehetne elmondani, a fénykép is csak részben adja vissza (fõleg, hogy még nem tudtam feltölteni). Hegyes-tetõ mindenesetre nem adja könnyen magát, Köves-mezõtõl az emelkedõn Zsotyekék vissza is elõznek. A hegyre felérve elõször dinnyével kínálnak, ezután még kapunk egy kis dinnyét is, külön öröm, hogy hibátlan szeleteket kapunk, nem esett össze a gyümölcs közepe. A kilátó pedig nem maradhat ki, számomra a bükki Tar-kõ után talán a leglenyûgözõbb körpanorámát jelenti, el is idõzünk itt egy kicsit a fotózással, késõbb úgysem nagyon lehet a sötétben. Leérve, a nagyon kedves pontõrtõl búcsúzóul kérünk még egy szeletke dinnyét, majd megcélozzuk a háromnegyed nyolcas kompot. Budai-H.G. a hegy nyergében ellép, Kerek repkény némi futómûigazítást tart, én pedig fényképezem a szép, precíz eligazító táblát. A kellemes meglepetésnek számító, oldalazó ösvényen odafigyelve haladunk, de a völgybe leérve már ugyancsak sietõs sebességre állunk át, fõleg, miután hallunk egy irdatlan reccsenést az erdõbõl. Így száguldunk át Nagymaroson is a révhez, ahol rengeteg sporttárs pihen, eszik, várja a kompot és pont elfogy a zsíroskenyér. A "Zala" nevû tolóhajó pedig rövidesen befut, mi az ellenõrzõ lap felmutatásával ingyen kelhetünk át a Dunán.

Átkelés közben éjszakásítom felszerelésem, közben nézelõdöm, amott a Fellegvár, a Visegrádi-hegység, mögöttünk a Börzsöny, lábunkban pedig már 50 kilométer. Kikötés után elbúcsúzunk Vándorköszörûséktõl, még kell egy kis pihenés, a túlparton csak egy pillanatra volt idõnk megállni. Petaminak úgyis meg kell keresnie a polár felsõjét, amit a depókocsi áthozott a túlpartra. A Fellegvár emelkedõjérõl, illetve annak meredekségérõl eléggé negatív emlékeim voltak, most sem bizonyult könnyû menetnek, de legalább nem volt olyan hosszú. A vár alatti parkolóban rövid szünetet tartunk, majd átsétálunk a Nagy-Villám alatti ellenõrzõponthoz, ahol egy autó motorháztetõjén kapjuk a pecsétet lapjainkra. Következik a hosszú emelkedõkkel tarkított szakasz, amelyen hol siettünk, hol nem az egyre erõsödõ szélben. Egy ideje már gyalogolunk, amikor egyszeriben felbukkan elõttünk néhány lámpa, Csanya házi készítésû ellenõrzõpontja, falevél alakú bélyegzõvel ("A becsületes játék az egyetlen út.", szabad fordításban). Ezen a helyen is köszönök mindent, fõleg a teát! Itt csatlakozik társaságunkhoz RitaB, akinek az igazolólapját két sporttárs felhozta utána. Immáron négyesben talpalunk tovább a még igencsak távoli cél felé, nappal nagyon szép erdei úton, most viszont nagyon szép éjszakai erdei úton, a különbség csak az, hogy ilyenkor az összes kilátás a falvak fényeit jelenti. Pap-rét után érünk utol két lámpás alakot, akiket még megkérdezünk, hogy õk-e az ellenõrzõpont, pedig ha elolvassuk az itinert, kiderül, hogy semmiféle pont nincs Pap-réten :). Kis jelzéskeresés után megleljük a Kék és piros sávval jelzett utat, amelyen szépen leereszkedünk Pilisszentlászlóra.

A falu központjában zajló élénk társasági élet (az úri közönség táncol) helyett a Kisrigóban kapott levesre szavazunk, bent még találkozva a 70-es távot teljesítõ Vándorköszörûssel. Bekanalazzuk a levest, valamint ki-ki ízlésének megfelelõ módon és mennyiségben fogyaszt koffein tartalmú italokat. Hajnali egy óra után pár perccel nekivágunk az éjszakának, a hátralevõ 40 kilométernek. Alig hagyjuk el a mûutat, feltûnik egy kialudt mécses az ösvényen. Vállat vonok. Alig száz méter múlva egy másik. Felvonom a szemöldököm, de nem erõltetem a dolgot. Amott elöl úgyis fényeket látok, biztos pihen néhány sporttárs - de itt, a Kisrigó után alig valamivel? Ekkor vesszük észre, hogy az utat mécsesek, töklámpások sora kíséri, fantasztikus hangulatot ad, ahogy ott vigyorog egy kifaragott sütõtök egy 110-es túrán az erdõ közepén :). Kis fahídon is végig mécsessor jelzi az utat, a híd alól pedig a frászt hozzák rám a rendezõk, amikor megkérdezik, hogy mi már a 20:45-ös komppal mentünk-e. Nem a kérdés ijesztett meg, hanem az, hogy egy vadidegen hang kiált ránk lentrõl :). A Kéket követjük továbbra is, egy helyen elvétem az utat, igyekszem gyorsan javítani, bekerül vagy 20 méter táv és 2 méter szint plusz a túrába. A Kárpát-forrásnál túramozgalmat reklámozok, miközben várjuk a két bögrében a pezsgõtabletták oldódását. A pihenõ után alig több, mint negyedórával már a Sikáros-réten bámulhatjuk az eget, még néhány csillag is felbukkan a felhõk között, csalóka reménnyel tölt el a gondolat, hogy Dobogókõrõl micsoda kilátásban lesz majd részünk.

A réten való hosszú átkelés után érjük el az elterelt - és így ide, a P sáv/P háromszög jelek mellé is felfestett Kéket, így a Piros teljesítménytúra útvonalával közös szakaszon haladhatunk Király-kútig. Itt megint rövid pihenõt tartunk, a Dobogókõre való meredek kapaszkodás elõtt. Eleinte nincs is semmi gond, szépen feljutunk a hegygerincre, kanyarogva, a jelet el nem vétve. Fent viszont leszáll a köd, már a mûúton vagyunk, tehát a közvilágítás miatt nem annyira zavaró tényezõ. A turistaháznál három sporttárs mondja, hogy éppen kicsúsztunk a pont nyitvatartásából, õk pedig kiszállnak, sérülés miatt :(. Mi ülünk egy kicsit a buszmegállóban, Kerek repkény vidáman, RitaB és Petami kissé fáradtan, de minden különösebb gond nélkül, én egy kicsit egykedvûen. Eszegetünk, nézzük a nagy semmit, amelyet az utcai lámpák fénye próbál több-kevesebb sikerrel elûzni. Aztán elindulunk, hogy a következõ pontot még elérjük Lajosforrásnál. Az elindulásból rögtön egy kis körséta lesz, hiszen lámpa nélkül semmit nem látni, lámpával pedig még annyit sem. Valahogy csak eljutunk a helyes, jól követhetõ útra, amelyen minden megtalált jelzésnek örülök, mint valami kisgyerek. Nagyjából egy órán át haladunk ebben a trutymóban, amikor kezd kitisztulni, a sárga trükkös betéréseit Tölgyikrek felé már gond nélkül vesszük. (A Szurdok tt. emlékei jól jönnek.) Tölgyikreknél pihenõ, majd nem sokkal ezután, továbbindulva Kerek repkénnyel megbeszéljük, hogy õ elõresiet, hogy szóljon a ponton. Petami saját tempóban követi, én bevárom RitaB-t, de öt-hét perc hátránnyal, jó tempóban megérkezünk az éppen csomagoló ep-re.

Itt Kerek repkénynek van egy kis holtpontja, Petami mp3-lejátszóval mûködve továbbmegy, hogy Csobánkán valahol tudjon kólát tankolni. Hárman indulunk tovább, a pontõr útmutatása szerint figyelve a jelzésváltásokra. Figyelni is kell, mert nem éppen fõjelzéseken haladunk, de valahogy mégsem tévesztünk, mindig megvan a helyes útvonal. RitaB úgy tûnik, túlvan a holtponton, elég vidáman bandukol, Gyopár-forrásnál Kerek repkénnyel megállunk egy idõre, próbálom biztatni, egyen-igyon, majd jobban lesz. Nekem érdekes módon nincs különösebb bajom, ha nem számítok ide egy éppen cseperedõ vízhólyagot. Éppen az indulást tervezzük be, amikor egy nagyobb csoporttal együtt haladva érkeznek Olahtamas-ék, teljesen meglepõdünk egymáson. Egészen felvidulva megyünk tovább Csikóváraljáig (9:00-kor, ha valakit érdekel), ott RitaB vár ránk, nagyon rendes tõle, pedig mondtuk, nyugodtan menjen, haladjon. A mûúton szerencsére hamar túljutunk, már nem fog meg annyira a táj, csak menni kell, ez a fõ gondolatom. Csobánkánál elkezdõdik az emelkedõ, Repkény nagyon siet felfelé, RitaB-nek mondjuk, hogy legkésõbb a Kevély-nyeregben megvárjuk. Valahol már a nyereg alatt érjük utol a bóbiskoló Petamit, majd nemsokára felérünk a tetõre, ezzel letudva az utolsó elõtti nagy emelkedõt. Itt már esélyünk sem volt az ep. elérésére, az OKT pecsétet használjuk bélyegzésre.

Lefelé köves, kényelmetlen úton baktatunk a cél felé, megbeszélve, hogy itt már nem lehet kiszállni. Erõs szél fúj, nyugat felé pedig alig tíz kilométerre esik az esõ is. Nem hiányzik, de szerencsére elkerül minket a felhõ, éppen a szélébõl kapunk egy kicsit. A Bécsi útra levezetõ lejtõ elõtt kis pihenõt tartunk még, majd lebotorkálunk. Kezd nálam is beütni valamiféle holtpont, de nem szabad hagyni eluralkodni, inkább csak úgy megyek, nem szólok semmit. Átkelünk az országúton, a patakon, késõbb a vasúton. Itt kezdõdik a Kék hosszú szerpentine a Csúcs-hegy nyergéig, itt néhány megállással felvágtatunk az úton, a lassabb haladás itt fárasztóbb lenne. Végül csak elérjük a 120 kV-os vezetéket tartó oszlopot, innen legalább egyenes az út a Virágos-nyeregbe. Petami megvár, majd RitaB-t is megvárjuk. A kirándulók némelyike csak néz ránk, nem tud hová tenni :). A sárgát követjük, majd a számtalan kis ösvény közül az erdõhöz legközelebbit a Határ-nyeregig, ahol megint benézem a jelzést, elnézést érte, végül megtaláljuk. Éppen mindenféle átköltésekkel, teljesen vidáman szórakoztatnak, amikor feltûnik Vándorköszörûs, innen bekísér a célba. Rövidesen oda is érünk, röpke 30 és fél órányi gyaloglás után. A rendezõségtõl nagyon kedves, hogy megvártak, pedig bõven az eltörölt szintidõn túli idõn értünk be. Megkapjuk a díjazást, valamint kenyeret és Vándorköszörûstõl egy-egy pohár levest. Vége van. Teljesen. Még eldöcögünk a villamoshoz, aztán ki-ki amerre lát...

Szeretném megköszönni minden útitársamnak a társaságot, nagyon jó volt együtt gyalogolni, a rendezõknek a türelmet a célban és a sok-sok szolgáltatást, Vándorköszörûsnek a levest és a bíztatást, Csanyának a bónusz ep-t. Jövõre... ááá... legfeljebb egy 70-es...

-Kékdroid-
 
 
Mályvád / SzanazugTúra éve: 20072007.08.27 00:12:06
Mályvád 55

Békéscsaba, este kilenc óra. A kalauz szerint eddig minden csatlakozás megvárta a Keletibõl is erõs késéssel induló vonatot, ezek szerint Békéscsaba az elsõ kivétel. Itt ugyanis a Kerek Repkény, Vándorköszörüs, Szucsati és jómagam által alkotott kis társaság nem találja a Gyula felé induló kis vicinálist, ez nem túl meglepõ annak fényében, hogy csatlakozó vonatunk már jó régen elment. Sebaj, célba véve a buszpályaudvart, sikerül újabb késéssel induló jármûvel eljutni Gyula szép városába, ahol hangulatos tereken, utakon közelíthetjük meg a szállás és rajt céljául szolgáló Implom József Általános Iskolát. Közben szerencsére belefér némi élelem tankolása mindenféle hamburgerek formájában, ez örvendetes esemény. Elõkerül DJ_Rushboy sporttárs is, és némi beszélgetés után ki-ki nyugovóra tér, a hálózsákok most majdnem szükségtelennek bizonyulnak a fülledt melegben (az ablakok természetesen nyitva voltak).

Szombat reggelén gyors készülõdés után útra kész a csapat, pillanatok alatt nevezünk, egy lapot kapunk, amely tartalmazza a pecsétek helyének való táblázatot, illetve egy két részletbõl álló térképet, amelyre igen öteletesen kis feliratok formájában kerültek fel az útvonal jellegzetességei, nevezetességek, valamint néhány fontosabb vízvételi hely. Részletesebben nem tanulmányozom, inkább követem a többieket, indulunk, hogy minél több jusson a hajnali, nem olyan iszonyúan meleg idõbõl. Gyula több fotótémát is kínál, a téglavár fog meg igazán, két oldalról csodálhatjuk meg, kitûnõ állapotban van. Észreveszünk továbbá egy rendkívül furcsa piros sáv jelzést (dupla piros sáv). Kissé odébb magán-frissítõpont következik, némi innivalót kell fogyasztanunk. Eléggé álmosan követem az utat át a Parkerdõn az elsõ gátig, nevezetesen a Fehér-Köröséig, itt igen érdekes duzzasztómû fotóztatja magát, háttérben a gyulavári híddal. A faluban éppen, amikor Vándorköszörüs pedzegetni kezdi, hogy ideje lenne elérni az elsõ pontot, kívánsága szerint felbukkan a ep. árnyékolásának szerepét betöltõ buszmegálló. Gyulaváriból a kút tesztelése után (mûködik) szép, hosszú egyenes mûút vezet ki minket a túra útvonalán, ezen kissé kilépve jutunk a második pontra, talán itt kapunk müzliszeletet, a kedves pontõr szerint a marcipános fogy jobban, meg is értem :). Vízvétel is történik, megint jól jön a két hónapon belül elmaradhatatlanná váló kék bögre, majd indulunk tovább, kicsit a gáton és többet az erdõben.

Néhány töréssel változatosabb az irány, az erdõ viszont nagyon szép így is, kis csatorna halad mellettünk, néhol még egy-egy tócsa is van az aljában, amúgy teljesen száraz a vidék. Egy nyiladéknál õzeket/szarvasokat veszünk észre, nagyjából 200 méterre, sikerül néhány fényképet készíteni róluk, mielõtt nekiiramodnának a bozótnak, amely ápol és eltakar. Mi a közeledõ pontnak iramodunk neki, ez itt a nevezetes Mályvádi Õstölgyes, amely mindenképpen megéri a pár perces kitérõt. A pár perces kissé nyúlik, Vándorköszörüs elkíséri Szucsatit egy geoláda (geobefõttesüveg, ha jól emlékszem) irányában, Kerek Repkény pedig az egész heti nagyzsákcipelés révén kissé fáradt bokáját ápolja. Én pedig egyszerûen álmos vagyok, fõleg a meleg miatt. A geoláda sikeres megtalálása után újabb hosszú egyenes út következik, ez viszont nem jelenti azt, hogy unalmas lenne, részben a társaság miatt, részben a táj miatt. Az Alföldrõl biztos, hogy nem ez a kép élt bennem, az ország ezen szegletében ráadásul még alig jártam, most mindenesetre pozitív csalódás ér. Vándorköszörüs felajánl megevésre egy kis pilótakekszet, köszönettel elfogadjuk, kell némi tuning. A Fekete-Köröst lassan elérjük, egyre nagyobb hõségben. A ponton nem állunk sokat, éppen iszunk egy kis vizet és veszünk némi rendezõségi pogácsát, ez utóbbi szintén nagyon jól jön.

A folyó lustán hömpölyög a két gát között, néha feltûnik egy horgász, egy strandoló társaság. Szucsati megméri a távot két szelvénykõ között GPS-szel, majdnem száz méter. A kerékpáros mezõny utolsó néhány résztvevõje talán itt hagy le minket, nagyon sokan indultak biciklivel, szerintem mégsem volt zavaró a jelenlétük, való igaz viszont, hogy a széles utakon jól elfér egymás mellett a két mûfaj közönsége. A gát egy ponton érdekes módon változik, megbontási pontot figyelhetünk meg, szükségtározót lehet itt nyitni. Lefényképezem. (Csak zárójelesen: vittem fotómasinát, ritkaság ez nálam, de úgy tûnik, érdemes.) Õszinte örömünkre a Városerdõ szélén lévõ ponton kapunk zsíroskenyeret is és vizet is, pedig Szanazugra készültünk fel. Só, paprika, hagyma jár a kenyérhez, Kerek Repkény vize pedig felforr a túlhevült fémbögrében ;). A príma ebéd után elhagyjuk a pontot, nem jutunk messzire, ugyanis Robi kocsmája bukkan fel a gát tövében az itiner szerint, ez így igaz, sõt, az is, hogy szeretik a túrázókat. Természetesen meg kell futni a lejtõt, a kocsmában viszont zsenge koromra való tekintettel csak kólát kapok, :) az legalább felébreszt. Kicsit odébb átkelünk a gáton, a táskámba kerül az üres sörösüveg, mert abban fér el, az esõkabát, a tizenhét térkép és a porcelán étkészlet mellett. A folyóban strandolókat figyelhetünk meg, Kerek Repkényt lebeszéljük a feladással egybekötött fürdés gondolatáról is és gyönyörködünk a jobbra elterülõ Madárfoki-erdõben. Ez utóbbi el van zárva a halandó turisták elõl, az itiner alapján ráadásul felháborító okok miatt. Szomorú, mert igen szép fák között lehetne haladni.

Sok-sok kanyar után, néhány motorcsónakkal késõbb, legalább 40°C hõmérséklet mellett jutunk Szanazug kellemesen árnyas, mondhatni, hûs településére. Itt valahol van egy személykomp is, ha jól emlékszem, de a túra nem ejti útba a folyó azon szakaszát, sebaj, az ellenõrzõpont melletti kútnál jólesik a hideg víz fürdésre és mosdásra is. Megint alkalmazom a júliusi túrákon már bevált pólómosást, egy órán át tart majdnem a hatása. A csapat állapota a meleg és a megtett táv viszonylatában átlag feletti, fõleg, hogy kiderül, mennyi idõ van még az esti vonatig. Ez intenzív tempónövelést jelent, de az idõbe belefér Sámson várának - legalábbis a szépen rekonstruált kaputoronynak a megnézése, jó lesz majd utánanézni a várnak. (Itt szúrnám közbe, hogy az itineren is van egy kis leírás az útbaesõ lényeges nevezetességekrõl.) A vártól pillanatok alatt elérjük Dobozt, Kerek Repkény halad többnyire elöl, néha Vándorköszörüs. A faluban lecsapunk az elsõ kék kútra, sõt, néhány szem szilva is kelleti még magát egy-egy fán. A ponton almával kínálnak, ülünk is pár percig, pihengetünk, majd a fõút mentén kiballagunk immár a Kettõs-Körös hídja felé. Még feltûnik a P+R rendszer helyi alkalmazása: kerékpárral a buszmegállóig, busszal dolgozni, majd este kerékpárral haza. Az egészben a csodálatos az, hogy a kerékpárok ottmaradnak, ez az ország sok részén lehet, kevésbé mûködne.

A híd után le is térünk az országútról az erdõ felé, az út járható, de kicsit olyan, mintha be lett volna nemrég szántva, utána pedig kijártak volna rajta két nyomot. Az erdõ viszont hangulatos és a levegõ itt végre hûvösebb, mint eddig bármelyik szakaszon. Eltalpalunk a tapasztaltabb társaink által már említett fácános mellett, elõször azt hittem, ez csak afféle tájnév, "errefelé gyakori a fácán" jelentéssel, de egészen igazi fácánok rohangálnak fel-alá az úton, különösebben nem zavartatva magukat a túrázóktól. Kicsit késõbb nem hagyjuk magunkat a régi nyíl által a régi úton tartani magunkat, hiszen az új jelek észrevehetõen mutatják az új utat. Több kanyart teszünk ezen úton, egészen felgyorult a tempónk a dobozi pihenõ után. Feltûnik az egykori kastély egykori kapujának a maradványa, majd a borostyánnal benõtt törzsû faóriások. A pósteleki pihenõnél enyhén szólva is zajos esemény zajlik, az ep. a jelzésváltás helyén vár minket, lehet vizet venni, sõt, megint van müzliszelet is. Innen megint a gyorsabb tempó mellett szavaz a társaság, kertek, földek, erdõrészletek váltják egymást. Egy magaslesnél elõreszaladok fényképezni. A trükkös kanyarokat igyekszünk hasonlóan trükkösen bevenni, egy villanyoszlop betonfoglalatán óriási méretû "zöld sáv iránymutató nyíllal" típusú jelzést fotózunk hárman, én pedig fotózom a fotózókat is :).

Itt már hallani a vasút közelségét, tudni tehát, hogy rövidesen visszaérünk Gyulára. Ez meg is történik, sõt, Kerek Repkény feszegetni kezd valamiféle futást is a cél elõtti szakaszra, de lehet, hogy Vándorköszörüs mondja. A Béke sugárút általam eddig ismeretlen szakaszára fordulunk rá és tényleg bekocogunk - mit kocogunk, besuhanunk a célba, videó is készül a jeles eseményrõl. Itt nagyon kedvesen díjazást (szép jelvény), gulyást, jégkrémet, egyszóval minden földi jót kínálnak. Kapunk továbbá fejenként egy jegyet a közeli edzõterem zuhanyzójába, itt kedvesen fogadtak késõbb (két és fél tányér gulyással késõbb :)). Még itt értük Rush-t, aki röviden beszámolt a táv futva való megtételérõl. Éjjel a tornateremben pedig várt a pihentetõ, kiütésszerû alvás. Nagyon köszönöm a társaságot mindhárom társamnak és a profi, korrekt rendezést a rendezõknek, valamint természetesen gratulálok minden táv minden teljesítõjének!

- Kékdroid -
 
 
Rockenbauer Pál emlékúton Zalában 130/70/40Túra éve: 20072007.08.08 00:26:10
Rockenbauer Pál emlékúton Zalában 130

Kora délután van és nézem a haragos Balaton hullámait, ahogy kellemesen alacsonyan telített vonatom utat hasít magának az egyre kövérebb esõcseppek között. Nagykanizsán már ennek az esõnek csak a kistestvére fogad, nem veszem fel a kabátot, pólóban vágok neki a városnak. A városnak, amelyrõl viszont nem tudom, hol találom meg benne a rajthelyként - és szállásként szolgáló Dr. Mezõ Ferenc Gimnáziumot, viszont a fõtér környékén kedves helybéliek segítenek (nézd, a srác síbottal van!). Aránylag hamar érem el az iskolát, közben szépen elzsibbad a nagyobbik táskát hurcoló karom. A rendezõség jelen lévõ képviselõje megnyugtat, hogy nem ott kell megvárnom az adminisztrációért felelõs személyt, hanem elfoglalhatok egy számomra szimpatikus zugot az egyik tanteremben. Az iskola állapota a várthoz képest kellemes meglepetést jelent, egy teremben ismerõst fedezek fel, Ferit, aki mondja, menjek egy teremmel tovább. Az egy teremmel továbbként jellemzett szoba mindenféle ismerõst rejt, alig gyõzöm üdvözölni õket, nagyon jólesik, hogy találkozunk. A teljesség igénye nélkül (elnézést, ha kihagyok valakit): Kerek Repkény, Vándorköszörüs, RitaB, Vándor Csillag, Zsotyek, Sétálós Bácsi, Petami, valamint Suvlaj, aki hirtelen másodszor is bemutatkozik, pedig a Kinizsin mintha már láttuk volna egymást :))). Becserkészünk egy pizzériát, ahol a pincérnõ vélhetõen maga süti a pizzát és személyesen intézi a házhozszállítást is, végül mindenki kap valamiféle étket, az én tésztakorongomon mozzarella helyett szalámi kínálja magát, annyira azért nem nagy hiba.

Az iskolában még megjelenik DJ_Rushboy és még jópár ismerõs (Péter sporttársat is mintha láttam volna). Elõkerül némi erõsen koncentrált szénhidrát, sütemények formájában, ha jók az emlékeim, volt kókuszos sütemény Kerek Repkénytõl, kexalámi RitaB-tõl és marcipános muffin á la Zsotyek. Mértékletesebb fogyasztás után rövidesen mindenki próbál aludni, én próbálok nem gondolni a holnap várható eseményekre, a melegre vagy esõre, a jelzésekre, illetve hiányukra, most csak az alvás és a nyugalom kell, hogy betöltse gondolataimat. Ezzel el is szundítok, egy pillanaton belül azonban ébresztõórák (telefonok, már az óra fogalma lassan, de biztosan átlényegül) különféle dallamai hasítják szét el sem kezdõdött álmomat, reggel van. Pillanatok alatt összedobálom az útiholmit, nem kihagyva a vasalót és a hajszárítót sem, valamint keverek egy kis izolöttyöt másfél liter eredeti kanizsai csapvízbõl. Ily módon felkészülve minden létezõ megpróbáltatásra, csatlakozom a fent már írt tagokból (kiv. Sétálós Bácsi, Feri és egy idõ után Suvlaj) álló, reggel Galadh Erebbel kiegészülõ kis csapathoz, megtiszteltetés volt, hogy velük túrázhattam, most is köszönöm, hogy elviselték néha mogorvába átlépõ hangulatomat. Az este már végrehajtott nevezés révén csak egy rajtbélyegzõt kell kérni a feltûnõen méretes igazolólapra, amelyen a rajtidõ mindenkinek azonos, reggel 6 óra. A bélyegzõlapon kívül mindenkinek jár egy szintmetszet, résztáv adatokkal, valamint egy A3-as méretû térképvázlat, amely az itiner szerepét is betölti. Az itiner szerepében Zsotyeket tisztelhette testületileg társaságunk, néha Vándorköszörüs asszisztenciájával. Immár lebélyegzett papírokkal nekivágunk a hosszútávnak, kissé szétszóródva, mindig más és más felállásban, de sosem nagyon eltávolodva egymástól.

Nagykanizsa ezen városrésze nem teljesen ismeretlen számomra, de autóból mintha rövidebbnek tûnt volna. Még Palin elõtt áthaladhatunk az épülõ autópálya alatt, a mellettünk futó 74-es fõút forgalma éppen csak éledezik, azonban már így is várom, hogy eltávolodjunk tõle. Palinon majdnem teljesen végigtalpalunk, amire elérjük a Kék sáv jelzést. Átkelve a zalaszentiváni vasútvonalon és a nem túl bõvizû Principális-csatorna vashídján eszembe jut, holnap már remélem várni fogom, hogy ezt a két jellegzetes pontot elérjük. Homokkal borított földutakon, eleinte nyílt területen, majd erdõbe érve jutunk el Hosszúvölgyre, végig beszélgetve (ez utóbbi az egész túrát jellemezte, szerencsére :)). Közben bójánál igazoljuk áthaladásunkat az ellenõrzõhelyen. Itt tûnik fel elõször kölcsöntáskám elsõ hátránya: nehézkes a papírmunka intézése, nem lévén megfelelõ közelségû és méretû zseb rajta. Közben elérünk Homokkomáromba, még igen vidáman elsétálva a kegytemplom mellett és a következõ emelkedõkön. A helyi erõ (Kerek Repkény, illetve Galadh Ereb) megnyugtat, hogy itt visszafelé is kell még jönni. Obornakot csak messzirõl csodálhatjuk meg, innen felfelé kell menni a hegygerincig, amely inkább dombgerinc, viszont elég meredek ahhoz, hogy megint jó szolgálatot tehessenek a túrabotok. Itt megint bóját látunk, filctollal kiegészítve, csakúgy, mint késõbb az ún. Úttörésnél. A kilátás, amikor felbukkan, lenyûgözõ, csakúgy, mint az erdõk. Ez utóbbinak mindenféle fajtáját megfigyelheti az errejáró, az idõs, méltóságteljestõl a fiatal, aljnövényzettel sûrûn benõttön át a mindig ködösnek tûnõ fenyvesekig. Elképesztõ, fõleg ilyen távon, hogy az út aránylag nagy hányadát erdõben tesszük meg.

Oltárc vadászháza elõtt kisvasút sínei tûnnek fel itt-ott, nem tudom, mûködik-e még ez a szárnyvonala Magyarország legkiterjedtebb keskenynyomközû vasúthálózatának. Remélem, igen. A vadászház elõtt kapunk némi innivalót és egy szem paradicsomot, fentebb, a háznál a csapból bõvebben töltekezünk, valamint egy állapotfénykép is készül. Rendkívül fantáziadús nevû ellenõrzõhelyek követik egymást az egyre jobban tûzõ nap alatt, ilyen a "Szõlõhegy széle" és a "Dombtetõ". Egész gyakran pótolhatjuk gyümölcshiányunkat az út szélén sorakozó szilvafákról, közben szép tempósan szedve a lábainkat a kitûnõen járható utakon, végül kellemes lejtõn eljutva Hahótra, túránk elsõ jelentõsebb állomására. Még a falu határában kollektív lábnyújtásra kerül sor, kíváncsi vagyok az erre utazó autósok gondolatvilágára, a faluban néhány fiatal kíván jó utat :). A rajzfilmsorozat-nevû vendéglõben az extra méretû pecsét mellé jár némi zsíros-/vajaskenyér, sokak nagy örömére, bent pedig egész olcsón mérnek mindenféle üdítõt és a számomra lassan elmaradhatatlan fagyit. Nem idõzünk túl sokáig a ponton, továbbmenve felbukkan Csanya, ezúttal utcanévtábla formájában. Hosszabb idõre búcsút veszünk a 74-es fõúttól, szõlõhegyet keresztez utunk ismét, mindössze egy jelzésváltás jelentene némi változatosságot, ha útitársaim nem tartanának szóval. Még egy bóját érintve érjük el Söjtör nevezetes faluját, Deák Ferenc szülõhelyét, egészen pontosan a szülõházat, amelynél kisebbfajta lakomát csapnak páran Galadh Ereb elképesztõ méretû szendvicskészletébõl. A falut elhagyva Zsotyek egy hídnál koordináták nélkül elhelyezett geoládát (inkább geo-nejlonzacskót) talál, még Kerek Repkényék hagyták ott a Deák tt-n, az üzenet igen jó állapotban vészelte át a telet.

Pusztaedericsrõl nem sok marad meg bennem, éppen, hogy a falu szélén vágunk keresztül, az azért feltûnik, hogy elég nagy a drága német személyautók aránya. A változatosság kedvéért újra szõlõhegyre visz utunk, amelyen egy oda-vissza 400 méteres kitérõt is teszünk, mert arra szebbnek tûntek a szilvafák. Gyors korrigálás után az elsõ lejtõt megfutva (lejtõt, szigorúan), valamiféle szálloda mellett jutunk Rádiházára, számomra ez a lélektani félút, legalábbis így készültem. Petami itt válik ki a társaságból, helyére - heten vagyunk, mint a mesterlövész - RitaB áll be, a 70-es táv résztvevõjeként. A helyenként sejtelmes hangulatú délutáni erdõ azonban hív minket, így nem tartunk túl hosszú pihenõt a nagyon kedves pontõrök és a többi sporttárs társaságában, hosszú út áll még elõttünk. Az imént futva egész kellemes lejtõ egész kevéssé kellemes emelkedõbe csat át, a gerincre felérve üdvözlöm legutóbb a Börzsönyben látott Pétert (akkor mégis õt láttam elõzõ nap az iskolában). Nemsokára megint - számomra - új utakra lépünk, amikor a rádiházi csiki-csuki véget ér és nagyon szép úton haladhatunk Szentpéterfölde felé (errefelé divat a minél hosszabb falunév, aki nem hiszi, nézzen rá a térképre), mellõzve egy méltatlankodó tehéncsordát. A faluban DJ_Rushboyt és Prince-t (akit eddig szintén nem ismertem) látjuk az ÁFÉSZ kocsmánál, ez utóbbi forgalmán a túra elég nagyot lendít. Kóla, csoportkép, csoki, ekkor jut eszembe, hogy nálam van valamiféle másik igazolófüzet is, nem ártana bélyegzést kérni, szívesen adja a pultos. A már említett kisvasút helyi ága mellett tovasétálunk, majd impozáns vadászlakot láthatunk, bekerített tóval. A sejtelmes jelzõt egyre inkább kiérdemli az erdõ, ahogy gyalogolunk bele az estébe, a sötétedésbe. Egy jellegzetes kanyar környékén éjszakai üzemmódba kapcsolunk, ki-ki a maga ízlése szerint: sapka megfordít (nem csak én), lámpa bekapcsol (mindenki), láthatósági mellény felkerül (tudom, idegesítõ, de látnak). A jelzésekre nem lehet panasz, tökéletesen követhetõ az út, néha, egy-egy letérésnél kell figyelmesnek lenni. Amire Lasztonyát elérjük, már teljesen sötét van, úgy kérdezem meg, melyik faluban járunk éppen, mert az ep. - kezdem megszokni - nem településeken fordul elõ ezen a szakaszon, hanem csupa izgalmas helyen, mint amilyen az "Úttörés a gerincen", az "Erdõszél" - ebbõl kettõ is van, vagy a "Nyiladék". Az egyik ponton mindenféle zümmögõ nagydarab lények kóvályognak a sötétben, többször nekiütközve valamelyikõnknek, ez nekik sem jó és nekünk sem, érthetetlen ez a magatartás. Másutt kedélyes társaság borozgat a nyaraló teraszán, én pedig talán kezdek szomjas lenni.

A Torhai-forrásnál eszmélek, hogy az atlaszom mindig bõvizûnek titulálja, nos, biztos régen írták, hiszen most alig szivárog némi víz belõle. Sebaj, rögvest beérünk Lispeszentadorján érintésével Bázakerettyére (a szöveg jórészét a falunevek fogják kitenni, elnézést érte... :)), még valami helyi érdekû távvezeték nyiladékát is megcsodálhatjuk, nappal nagyon idegesítene a nyílt szakasz. Ami még feltûnik, hogy az idõ a nappali meleghez képest jócskán lehûlt, igencsak fázom, pedig rajtam nem is rövidnadrág van. Jólesik Bázakerettyén a kocsma fedett helyisége, még ha oly büdös is van. Ami még jólesik, az a 2x3 dl kóla és a frissen fõzött kávé, ennek is a feladata, hogy átsegítsen az éjszakán. Ropi is van, Vándorköszörüs támogatásával összehasonlíthatom a szezámmagos változatot a sóssal szemben. Tovahaladunk, momentán aszfaltúton, egészen Budafáig, amely arborétumáról nevezetes, amely pedig éppen nem tart nyitva, még a mi kedvünkért sem. Így a látogatást késõbbre halasztom, kicsit odébb a bójánál viszont szépen felírom a számot is, most nézem, ez bizonyul az utolsó filctollas ellenõrzõpontnak. A kisvasút személyforgalomra nyitott, egyik fõ ágánál jutunk ki az országútra, hideg van és a mellettünk lévõ tó csak erõsíti a hidegérzetemet. A forrás vize viszont nagyon finom, táskámra kapcsolt bögrém megint jókor van kéznél. Kistolmács hangulatos falujában hangulatos ellenõrzõpont van, teát kapunk, leülünk és már várom a beharangozott sûrû emelkedõs szakaszt, legalább nem lesz ilyen cudar hideg. Aztán eszembe jut, hogy Valkonyától ígérték a huplikat, de a szintmetszetrõl valami most is rémlik. Néhány kanyar után meg is érkezünk Borsfára, ahol megint pihenõt kell tartani, javítani az antiszociális hangulaton némi evészettel. Elzúg néhány autó, némelyikük lekapcsolja a reflektort is. Továbbsuhanunk Valkonyára, egészen hamar elérjük a túra névadójáról elkeresztelt turistaházat, ahol a kedves pontõrök nem gyõznek magyarázkodni az ittalvó társaság által hagyott rumli miatt. Viszont megkínálnak mindenféle kenyérrel, még Piros Arany is van, nálam ez egy nagy piros pontot jelent. Viccmeséléssel próbálunk lelket verni egymásba, többé-kevésbé sikerrel, rajtam a hideg jobban fog, mint az általános hajnali fáradtság, legalább megoszlik a figyelmem a kettõ között.

Valkonya után aztán meglátom, mire is gondoltak, amikor a dombtetõket említették. Vándorköszörüs, Kerek Repkény, korábban Petami is csupa jót mondott a tereprõl és az eltévedési lehetõségekrõl, el nem tévedünk, de dombokból azért megárt a sok. Huszonnyolcnál talán eltévesztem a számolást, de van még több is. Némelyik völgy egészen szépnek bizonyul, némelyiket logikátlan útvonalon kell keresztezni, némelyik lejtõ pedig egyszerûen nem ér véget. A Szondin bevált taktikával lefut... kocogok az aljába, onnan figyelem meg az érkezõ társaságot, állapotfotót készítve fejben, nem is olyan vészes a helyzet. Zsotyek, RitaB, Vándorköszörüs egyáltalán nem látszik fáradtnak, Kerek Repkény, Vándor Csillag is jobb állapotban van, mint azt mondták még Borsfán, Galadh Erebnek pedig ha nem fájna a térde, nem mondanám meg róla, hogy annyit ment, amennyit. Következik a technikás fejezet, itt könnyû eltévedni, kicsit összetorlódik a mezõny. A jelek azonban mégis megkerülnek, csakúgy, mint a majdnem egy napja (kb. 2x órája) látott bója, amelynél most nem kell irkálni, a pont a nappal kellemetlen emelkedõ, most hasonlóan kellemetlen lejtõ aljában vár, víztartállyal. Észreveszem, hogy a tájra egy ideje, mintha kevésbé figyelnék, inkább a lépteim kötnek le, továbbá próbálok valamit beszélni. Azt tudom, hogy mintha ismerõsnek tûnne az út, illetve, hogy Homokkomáromtól már alig lesz némi jelentéktelen szintemelkedés. A templomnál leülünk várni egy kicsit, erõt gyûjteni a hátralevõ szakaszra, illetve napelemeket tölteni :).

Innen Galadh Erebbel - íjászati szakreferens - talpaltunk együtt, beérve Kerek Repkény édesapját, akit elõször maga Kerek Repkény sem ismert fel, ezt betudhatjuk a kedvezõtlen fényviszonyoknak :). Már Hosszúvölgynél járunk, amikor népesebb társaságot elõzünk, megismerem a gyomaendrõdi sporttársat a Szondiról. Zsigárd meg csak nem akar közelebb jönni. Azon kezdünk filozofálni, hogy nem hagytuk-e ki a pontot, de a térképvázlat végül is a kanyarhoz írja, valóban, kis ház udvarán várnak Zsotyekék, bent pecsét és tea fogad, Galadh Ereb leül, én kimegyek, mert ott jobb idõ van. Várunk, meglepõen keveset, Vándor Csillag gumicukrot kínál és vízszintesbe helyezi magát, Kerek Repkény és Vándorköszörüs is befut, igazolás, indulás, az elsõ buszmegállóig. Megbeszélünk valami futást a célig, nem kell túl sokat alkudni, hogy az 50 méter inkább 5 legyen. A buszmegállóban megcsodáljuk a kamerás megfigyelésre utaló feliratot, bevárjuk a többieket és az elképesztõen hosszú Palinon keresztül talpalunk a cél felé. Elképesztõ és hosszú utunk kísérõjeként Bz motorvonat zakatol Nagykanizsa pályaudvara felé, az autópályánál látni. Igen, amit látunk, az a fõtér. Mégis. Itt RitaB és Galadh Ereb ellép, elõbbi a szintidõ miatt, utóbbit várják a célban, elbúcsúzom, örülök, hogy megismerhettem. Hárman leülünk valami bolt lépcsõjére, küzdünk a szemhéjak belülrõl történõ nézegetésének kényszerével, nem érzem magam fáradtnak, a lábam sem fáj, de rettentõ álmos vagyok. Társaim is hasonló állapotúnak tûnnek, de mégsem sikerül elérni, hogy a beérkezõ Kerek Repkény és Vándor Csillag egy teljesen alvó Vándorköszörüs - Zsotyek - Kékdroid triót fotózhasson :). A célnál RitaB jön elénk, Sétálós Bácsi tapsol, mégis sprintelünk a célhoz. Gratulálunk egymásnak, itt én is még egyszer gratulálok mindenkinek és szintén még egyszer köszönöm a megtisztelõ társaságot!
Még tartok egy kis pihenõt, közben megjelenik a színen Suvlaj is, õ sem néz ki egészen frissnek, pedig már beért :), bent mindenki dõl, amerre lát - vagy éppen már a fáradtságtól nem lát, kapok még némi süteményt, legvégül búcsút véve mindenkitõl elsétálok a vasútállomásra, mert valami stílszerûvel kellene befejezni a hétvégét...

 
 
Kilátó Maraton+ / Kilátó 25Túra éve: 20072007.07.28 23:02:52
Kilátó Maraton+

Csorna, minden percben kétszer nézek rá az órámra, de ugyanúgy mutatja a hét perc késést, ami a vasútnál manapság nem is rossz eredmény, de pontosan ennyi idõm van Sopronban a helyi buszra átszállni. Végül a zöld-sárga bezzegvasút megmenti a napomat, lefaragja a késést, én pedig már a 12A jelû buszon várom a végállomást. Elvégre saját idõ terhére rajtolok, így is nagy köszönet jár a kissé kihalt Lõvér Kempingben üldögélõ rendezõknek, hogy 9:15-ös rajtidõvel is elengednek a hosszú távon. Indulás elõtt még rábeszélek egy kisgyermeket, hogy a túrabotjaim közül legalább az egyiket hagyja meg nekem, végtelen jószívûségében mindkettõt visszaadja :).

Nekivágok az érdekes (nem egészen szabványos, de többnyire jól látható) jelzésekkel telizsúfolt Soproni-hegységnek. Esõre áll az idõ, a kabát viszont inkább a táskában pihen, némi önuralom gyakorlásával még akkor sem veszem fel, amikor jobban elered az égi áldás. Csodálatos parkerdõben, nagyon jól járható úton indul a túra, néha erdei tornapálya tábláit hagyom el. A piros sáv szépen emelkedik, egy-egy keresztezõdésben kisméretû, de precíz fatábla igazít el és már el is érem a Bögre- majd a Csalóka-forrásokat. Utóbbinál iszom saját készletbõl, nem állok neki a foglalatot keresgélni. Párszor rápillantok térképemre (nincs rajta rácsozás, sokszor csalóka a táv, õrület), a helyes út ugyanis olykor trükkös éles kanyarokat vesz. Van idõm mindenfélén gondolkodni, egy lélek sem járja az erdõ ezen tájékát, legalábbis úgy tûnik. Gondolataimba merülve érem el a Hét bükkfát, tényleg hét és tényleg bükkfa, még egész fiatalok. A Hármas-forrásig tartó, nagyjából szintben haladó szakasz nyeri el így utólag a túra legszebb fejezete címet nálam, kissé alpesi beütésû az út és sok a fenyõ. A forrást és egyben az elsõ ellenõrzõpontot meredek lépcsõsoron leereszkedve érem el.

Egy ideig beszélgetek a pontõrrel, megtudom, összesen 33 induló van a két távon, ebbõl a hosszútávon 11, én vagyok az utolsó, de a pontzárások miatt nem kell aggódnom. Ez jó hír, indulok is tovább, kikapaszkodva az árokból észreveszek néhány túrázót, kicsit közelebb érve kiderül, hogy családilag jöttek a rövid távra. Jó utat kívánok és elporoszkálok az éppen adódó lejtõn. Szalag vezet bele a susnyásba, amely nem bizonyul olyan veszélyesnek, mint véltem. Közben szép lassan eloszlanak a felhõk, kisüt a nap, átkelek egy hegy, a térkép alapján a Muck gerincén, majd a néhol süppedõs avarral borított úton leereszkedem a Köves-árokba. Innen fölfelé menet kis társaságot hagyok el, ketten veszedelmes méretû husángokat cipelnek túrabot gyanánt. Az emelkedõ a hegy felé közeledve megszelídül, szép gerincúton érem el a Béke-kilátót, ahol gyümölccsel kínálnak, a szilva még kicsit korai, de az alma, az hibátlan. Felnézek a fatoronyba is, csodaszép, általam még nem látott panoráma tárul elém. Elbúcsúzom a pontõröktõl és néhol belekocogva érem el a két táv különválását, ahonnan a "fekete ló" jelzésen talpalok tovább, eleinte széles dózerúton, késõbb szalagozott ösvényen, végül mindenféle utcákon (itt is volt szalag) érem el Brennbergbánya híres templom-kocsmáját.

Pár évvel ezelõtt voltunk családilag az itteni bányászati emlékmúzeumban, itt folyt Magyarországon elõször mélymûvelésû szénbányászat. A kis gyûjtemény gondnoka, egy idõs bácsi, még fejtett kézzel szenet az "Égõ hegy" gyomrában, meg-megbicsaklott a hangja, ahogy vezetett minket a tárlaton. Ez jut eszembe, ahogy itt gyaloglok, meg az, hogy néhány évtizede még határsáv-engedély kellett idejönni, most meg mindjárt éppen a határvonalon fogok túrázni. Azért a nagy gondolkodás közben betérek a boltba, némi könnyen fogyasztható élelmet vételezni. Megszakítás nélküli emelkedõn érem el a határon haladó piros sávot és az idõközben felfestett vasfüggöny-menti turistaút helyi szeletét (zöld sáv). Megvan az elsõ általam látott hosszútávos pár, még négy túrázóval találkozom a gerincen, továbbá Ilonaaknánál átnézek, mi újság a túloldalon, az osztrák határõr fel sem nézve mormol valami köszönésfélét. A Magas-bérc kilátóját sem hagyom ki, messze, távol az Alpok hegyei sejlenek kéken. Fényes napsütésben jutok el az Asztalfõig (Urak asztala), ahol kétféle müzliszeletet kapok a kedves pontõröktõl, továbbá megállok igazítani a bakancsomon.

Rögtön rossz irányt veszek, vagy kétszáz méter után eszmélek és visszatérek a piros jelzésre, a lejtõn szépen elkezdek kocogni, amikor hirtelen begörcsöl a vádlim. Ez kellemetlen, még lejutok a lejtõn a mûútig, ott meg kell állnom, kinyújtani, kimasszírozni a lábamat, mert innen még messze a cél. A rendkívül fantáziadúsan Elsõ- Második- stb. nevekre hallgató halmokon átbucskázom, majd a túrát a különös, Terv névre hallgató, néhol igen nyitott köves úton folytatom. Pár kilométer után megint megállok nyújtani, ilyen még sosem történt velem, elgondolkodom, mi válthatta ki. Közben a jelzés otthagyja az utat, késõn kapcsolok, visszamegyek, korrigálok, Ágfalva meg csak nem akar közelebb jönni. Aztán szép lassan, még két túratársat megelõzve, itt-ott mindenféle kanyargós, benõtt ösvényeken elérem Agendorf-ot, azért írom a német nevet, mert jódarabig magyar rendszámú autót nem is láttam. A pont a falu felett, a Ház-hegyen tanyázik, a nyomóskút az elágazásban nyilván csak dísz. Aztán beugrik, vízkorlátozás is lehet. Fent a ponton mindenesetre életet ment a kapott pohárnyi hideg víz, közben a kilátásban gyönyörködöm.

Visszatérve a faluba megnézem a templomot és nem hagyom ki az imént ajánlott fagyizót sem. Fagyit nyalogatva, a templom harangjátékát (nem harangjáték, valami gép játszott) hallgatva sétálok tovább, elég hamar elérem a soron következõ ep-t. Innen szépen lesétálok Bánfalvára, a görcs örvendetesen enyhült, ha odébb nem is állt teljesen. Az útra kiérve minden autósra rácsodálkozom, hogy lassítva, indexelve, példásan lehúzódva kerülnek ki. Vagy nagyon jó itt a morál, vagy nagyon rosszul nézhetek ki :). A túra legmeredekebb emelkedõje MTB pálya nyomvonalával halad közösen néhány helyen, de egy kerékpárost sem látok. Utolérem az egyetlen, még pályán lévõ sporttársat, aki elõttem van, (egy futó ért már célba) kicsit beszélgetünk, észreveszem, hogy még elérhetem a hatórás vonatot, elköszönök és kilépek. A Várhely kilátója így kimarad, a kedves pontõrök kínálta szóda azonban nem, jó szolgálatot tesz az idõközben állandóra rendszeresített bögre.

A Tacsi-árok nem válik a kedvenc szakaszommá, szederbokor van minden mennyiségben, ahogy az távvezetékek nyiladékában sokszor elõfordul. Pedig eleinte egész kellemes, barátságos, aztán átvált mindenféle tüskésbe, de lehetne rosszabb is, ráadásul egész hamar átérek rajta. A Szalamandra-tó felé közeledve két gépesített "természetjáró" jön szembe, ha tudnák, mennyire rühellem ezt a módját a közlekedésnek... De a pontõrök kedvessége, a kínált zsíroskenyér és a bõvizû, igényesen foglalt Természetbarát-forrás feledteti õket, én pedig szép lassan elindulok az utolsó kilométereken. Még van némi emelkedõ, beborul az ég, de az esõ még csak valami komolytalan szemerkéléssel próbálkozik, miközben fentebb átvágok egy szépen kaszált réten. Megint a jelzésekkel sûrûn átszõtt környéken járok, figyelnem kell, el ne tévesszem itt a végén. A Károly-magaslatra felvezetõ aszfaltcsík megint próbára teszi a türelmem, valamint a lábaimat. A pontõr hirtelen a célbélyegzõ helyére adja az igazolást, semmi gond, legalább különleges lesz. Innen lejtmenet következik, lassú, megfontolt kocogásra váltok, amíg elérem a szállodákat, hadd higgye a sok nyaraló, micsoda sportos vagyok. Pedig nem is.

Az Ojtozi sétány széles útja a túra utolsó szakasza, megnézem az emlékmûvet, onnan már pillanatok kérdése a cél, ahol kedvesen gratulálnak, átveszem a díjazást, kis borítékban. Innen a lassan eleredõ esõben már csak le kell sétálnom a vasútállomásra, a vonaton aztán hagyom magam elringatni a nyílegyenes pályán.
A túráról igen pozitívan tudok nyilatkozni, követhetõ, szép útvonalon mehettünk, az idõjárással is szerencsém volt. Ahol szalagozni kellett, ott voltak szalagok, néhány helyen esetleg a jelzést megerõsítendõ, elfért volna egy kicsit több. Ahol eltévedtem, ott mindenesetre nem a hiányos jelzések/szalagok miatt tettem :). Külön jó pont, hogy engedtek rajtolni, igyekeztem helyrehozni a dolgot :).
Köszönöm a túrát és gratulálok minden teljesítõnek!
 
 
Szondi György EmléktúraTúra éve: 20072007.07.23 12:30:25
Szondi György Emléktúra 100

Rögtön az elején teszem meg, amit máskor a végére szoktam hagyni: csupa nagybetûs GRATULÁLOK! mindenkinek, aki akármeddig eljutva küzdött ezen a túrán, minden eredmény szép, a feladóké, a szintidõt átlépõké és természetesen a teljesítõké. A résztávok résztvevõinek szintén nagy gratula, ebben az idõben egyik táv sem volt egyszerû történet, ráadásul ezek is túltesznek szintben a legtöbb túrán.
Itt szeretném megköszönni minden útitársamnak a társaságot, azt, hogy elviseltek és hogy együtt túrázhattunk; nagy köszönet és gratuláció a rendezõknek, hogy gond nélkül, profi módon lebonyolították a túrát.

Nyugati pályaudvar, iszonyú hoség a pénztáraknál, szakad rólam a víz, amire végre kilépek. Nemsokára indul a vonatom Vác felé, bõven van még idõ. DJ_Rushboy, Álmos, Laci és egy általam ismeretlen nevû sporttárs alkotta kis társaságunk némi idegölõ várakozás után átkényszerül egy másik vonatra, arra ugyanis jutott mozdony. Így Vácott bekerül a programba egy bõ félórás pihenõ, de talán éppen ezzel elõzzük meg, hogy Drégelypalánkon elkapjon a vihar. Leszállva a csodás szépségû vonalon zötyögõ Bzmot-ról friss, hûvös levegõ fogad a faluban, ahol némi térképböngészés után megleljük a szállást is. Ezen felbuzdulva elindulunk páran valamilyen étkezdét keresni. A falu szélén van olyan kocsma, ahol adnak némi meleg ételt is (pizzát, jellemzoen), az adag elég jó és olcsó. A szállásra visszatérve nincs túl sok kedvünk a meleg, szobában leheveredni, így ezt odakint tesszük meg. Körbebástyázom magam táskával, hogy ne világítson semmi a szemembe és ritka pihentetõ alvás a jutalmam. Másnap kiderül, szükség is volt rá.

Reggel hatkor már talpon vagyok, de legalábbis ébren, két részre osztom a nálam levõ holmit: az egyik rész feltétlenül szükséges a túrához, a másik nem. Ez utóbbit a nagyobbik, elõbbit a kisebbik zsákba dobálom, töltök vizet és indulok nevezni. Közben köszöntök igyekezetem szerint minden ismerõst, van jónéhány. Nevezés után bevárom Vajonmerrét, akivel együtt vágunk neki a távnak.

A távról, illetve a körülményekrol itt kell néhány szót ejtenem: száz kilométer sosem mondható kevésnek, a szintemelkedés (5200 m körül) pedig önmagában is elég brutálissá teszi ezt a túrát ahhoz, hogy komolyan fontolóra vegye mindenki, mit vállal el. A kettõ kombinációjára még rátett egy lapáttal az egész hétre jellemzõ napi 39-42 °C körüli hõmérséklet csúcsérték. Minden adott volt tehát ahhoz, hogy komoly kétségeim lehessenek a túra teljesítésével kapcsolatban, de a feladás gondolatát igyekeztem végig magamtól távol tartani.

Visszatérve az úthoz: 7:13-kor elindulunk és rögtön Drégely megállóhelyre akarnánk menni, egy idõs néni kiabál rá minket a helyes irányra. Valóban, a jelzés is elõkerül, a 2-es fõutat alulról "csodálhatjuk" meg, a vasutat pedig utoljára a Schaffer-kút megállójánál keresztezzük. Innen indul az emelkedés, egyelõre barátságosan. Az erdõben itt még nagyjából olyan meleg van, mint a faluban volt reggel, reménykedem, hogy késõbb is érvényesül a hegyek, völgyek, erdõk hûsítõ hatása. Drégely vára elõtt nem sokkal beérjük Budai-H.G. sporttársat, aki még a meredek emelkedõn is fényképeket készít. A várrom sokkal jobb állapotban van, mint amennyire én elképzeltem, még sosem jártam itt. Megkapó látvány a vár és a kilátás is kelet felé. Most azonban nincs sok idõ emlékezni, mert így is majdnem lefejelem a "várkaput", ahol leereszkedünk. Ellenõrzõpont, ahol késõbbi útitársak (is) pihennek épp. Továbbhaladunk, kocogunk a lejtõkön és elérjük a mûutat, amely, várakozásainkkal ellentétben sokkal hangulatosabb, erdõsebb. A kék négyszög késõbbi letérõjének megtalálásában segít az, hogy pont elõttünk kiabálnak vissza egy, az úton tovasétáló sporttársat. Megállapítjuk, hogy valóban nem egyszerû észrevenni, csakúgy, mint késõbb a sárga jelzés miindenféle kanyarulatait. Hiába, olvasni kellene az itinert. A sárgán is majdnem benézünk egy elágazást, nem gondoltam, hogy a Kámor felé még lejtõ is lehet. Pedig van, valahol itt húz el egy kisebb futó társasággal DJ_Rushboy. Aztán megkezdõdik a hegytetõre felvivõ emelkedõ is, amely a vártnál hamarabb ér véget, a kissé benõtt ösvény ellenére igen jól haladunk. A pontõrök profi módon, kérés nélkül írnak idõt és egy nagy K betût, pedig egyikük sem idõsebb kb. 10 évnél.

Lejtõ, végre. Vagyis közben azért van egy technikás szakasz, figyelni kell, nehogy megcsússzon a láb, mert csúnya zuhanás lenne belõle. A kilátás, ahol van, még mindig fantasztikus, ráadásul már nem olyan párás a levegõ, mint reggel. Ezen a sárga jelen találkozunk Petami sporttárssal, akinek Vajonmerre mutat be, Diósjenõig pár szakaszon együtt megyünk. A jelzést a vártnál jobban lehet követni, ahol nem volt, ott a fákra festett S (mint Sondi :)) jelek erõsítenek meg, hogy a helyes úton járunk. Diósjenõn teszünk egy kitérõt az elsõ boltig, másfél liter folyadékot majdnem egy húzásra eltüntetek. Van mûködõ nyomóskút is, a póló/sapka/fej megmosása most is beválik. Visszatérünk a zöld sávra, megkezdjük az általam talán leginkább félt emelkedõt Csóványosra. Már menet közben is feltûnt, hogy nem olyan veszedelmes, útitársamnak ez a kedvenc Csóványos-mászó útvonala. Csehvár környékén elhagyjuk Petamit, zúzunk hegynek fel, kicsit félek, ne vegyen ki túl sok erõt a hegy belõlünk, de Vajonmerre helyismerete némileg megnyugtat. A szalagozott letérõt könnyen megtaláljuk, gyönyörû völgyek felett visz a kitûnõen járható út, amelyen itt-ott feltûnik egy régi zöld háromszög jel. Majdnem végig szintben haladva érjük el a túráról "Elrettentõ ajánlatot" író Nád Béla sporttárs feltételes ellenõrzõpontját, ahol kapunk vizet (!) és egy kis javítást a leírásban. Kezdõdik tehát a Pogányvár számomra nem túl szép emlékû emelkedõje, most végre világosban. Így sokkal barátságosabb, az utolsó durva emelkedõtõl eltekintve. Ráadásul sokkal szebb, de az egész Börzsöny szép, tényleg nem lehet leírni, de még fényképezve sem az igazi, ott kell lenni, személyesen látni, átélni. Csóványosra fel már jutalomjáték a menet, a barátságos pontõröktõl itt is kapunk vizet (!) a Szurdokos bögrét félig kérem tölteni, az van nagyjából annyi, mint egy szabv. mûa. pohár. Elbúcsúzunk a Hegytõl, irány a kék háromszög ... érdekesen jelzett ereszkedõje. Vajonmerre mutatja, hogy a helyes út a szerpentinen vezet, míg az új jelzések egyenesen zúgnak lefelé. A szerpentinutat választjuk, elvégre ép lábakkal kellene befejezni a túrát, így sem könnyû az ereszkedés, egy botot kölcsön is adok. A patak völgyében aztán csodaszép úton érjük el a Fekete-rét ellenõrzõpontját, ahol a Lemaradás rendezõi írnak bélyegzést.

A feketeleves pedig innen következik. A Rakodóig nagyon durva az emelkedõ, 100% körüli terhelésen hajt minden, lesütött fejjel, éppen néha a jelzésre felpillantva, tényleg droid üzemmódba kapcsolva haladunk felfelé. Rakodó után pedig a fülledt, valahogyan tavaly nyárról ittfelejtett levegõ készít ki minket, nagy nehezen azért felérünk a napsütötte Nagy-Hideg-hegyre. Itt a turistaházban a segítõkész pontõröknek gyakorlatilag folyamatosan adom a poharat utántöltésre, úgy a hatodik után már úgy érzem, némileg pótoltam a vízhiányt. Vajonmerre után megyek a házba, levest vesz, de nagyon nehezen eszi, itt egy kicsit megijedek, hogy magába zuhan, mert nekem adja a sûrûjét a levesnek, nem akarja megenni, köszönöm szépen megint. Összekapjuk magunkat, elindulunk. A tervezett menetrendet így is simán tartjuk, abban pedig innen következnek a nagyobb idõtartalékok. Kék, majd sárga négyszög jeleken haladunk, összefüggõ erdõben, egyszer végig kellene járnom a Szondi útvonalát fényképezõgéppel, de az vagy egy hétig eltartana. (Nálam a fényképezés majd' öt perc megállót jelent és még csak nem is értek hozzá.) A sárga + jelen érjük el a nagybörzsönyi kisvasút kisirtási fordítóját, itt térképes segítséggel találunk rá a helyes útra, amelyen Nagyirtást pillanatok alatt elérjük. Itt megint ep. vár, a paradicsom jó ötlet, a fokhagymás zsíroskenyér eleinte szokatlan, de nem olyan rossz. Az energiaitalt elteszem, jó ötlet, de egyelõre nem kell a koffein. Továbbindulunk, emelkedõ úton, amelyen néha elég nehéz járni. Vajonmerre valami buszt emleget, gondolom, hülyéskedik, fejben én is megállok egy kicsit, csak a lépteimet nézem, elég röviden válaszolgatok. A panoráma azért kicsit helyrerak, látszik az egész Pilis, balra a Naszály, alant, messze pedig talán Esztergom? A Kopasz-hegy elágazójánál reméljük, hogy a feltételes pont nem valami matrica, vagy hasonló, amit egy vicces kedvû arra járó kiránduló hazavitt emlékbe. Ezen meditálva érjük el a Márianosztra szélén álló (ülõ) pontot, ahol rengeteg vizet iszunk, én próbálom bekenni magam kidörzsölõdés ellen, de a krém megfolyósodott. Tartunk egy kis pihenõt, majd a falu felett vezetõ ösvényen indulunk tovább. Én most látom Márianosztrát elõször, furcsa látvány a csodaszép templom melletti szögesdrótos-betonkerítéses börtön... aki odatette, az nem volt észnél.

A kis kõhíd után mindenféle alattomos, nem túl nagy, de elég hosszú emelkedõk sora vár, útitársam kezd mogorva hangulatban lenni, igyekszem mindenfélét mesélni, de egy idõ után engem is elfog némi pesszimizmus. Elérjük, majd elhagyjuk Nagyirtást, kinyitom az energiaitalt, adok belõle Vajonmerrének, hátha jót tesz. A S+ jel hasonlóan hullámvasutazva visz el minket Nagybörzsönyig, a két falu közötti szakasz lesz az, amely inkább a monotónia miatt marad meg bennem, mintsem a természetjárás szépségei miatt. Nagybörzsönyben megmosdunk a nyomóskútnál, sporttársamat telefonon keresik, remélem, ez eléggé feldobja. A pont a faluban van, az ígért K-P elágazás helyett, megértem õket, hiszen amott rengeteg a bögöly és minden egyéb aprójószág, én sem szívesen ülnék ott. Ellátnak minden földi jóval és egy kis útbaigazítással. A nemrég megrendezett Börzsönyi Kék tt. emlékei jól jönnek, de a jelzések alapján is prímán meg lehet találni az utat. Csupa reménnyel vágunk neki a hátralevõ távnak, mondván, két emelkedõ nem a világ, ha azok megvannak, akkor minden megvan. A piros sáv ezen szakasza viszont emlékezetes marad. Örökké fölfelé, nem volt sík, vagy akár egy kicsit lejtõs szakasz sem. Kaptam egy üzenetet otthonról, ez nagyon jól esett, felolvastam hangosan is, hátha. Viszont a Magyar-hegy sosem akart véget érni, ráadásul pont szürkületkor jártunk itt, amely morális szempontból nem egyszerû idõszak - legalábbis számomra. A pontõrök lámpáját elõször szembejövõkének nézem, a pontot abszolút nem ide vártam, de az indoklásukat elfogadom. Azért a hegytetõig felmehettek volna.

Vajonmerre itt eléggé kikészült állapotba került, reméltem, a hegycsúcs után kissé rendezõdik az állapota, de onnan már nem is káromkodott, csak küzdött önmagával, hiába próbáltam eleinte biztatni, magamról is tudom, hogy amikor elhagyja magát valaki, akkor a legjobb szándékú szavak is iszonyú idegesítõek. Valahol itt húz el mellettünk Álmos, a fáradtság legkisebb jele nélkül. Megyünk tovább, szépen, lassan, útitársamnak mondom, a Vilatiig legalább behúzom, ott összeszedi magát és az utolsó emelkedõ már meglesz valahogy. Salgóvár elõtt viszont leül, nem jön, engem is elindít, már régóta próbálta, de nem akartam otthagyni. Azzal gyõz meg, hogy ha vele maradok, akkor egyikünk sem ér be, legalább én menjek végig, én pedig szégyellem magam, de a teljesítés miatt otthagyom õt, lelkére kötve, hogy ne csináljon semmi ostobaságot. Továbbindulok, immár egyedül, felpörgetve a kissé beálló hajtómûveket. Aztán rájövök, hogy ez a tempó ezen a hegygerincen csúnya és rövid befejezést jelenthet, kissé visszaveszek, inkább nézem a falvak fényeit, amikor egyszercsak megjelenik egy borz elõttem. Elõször valami sziklának nézem, de a sziklák nem néznek vissza és nem tartják felfelé a farkukat. Két dolgot tudok a borzról, az egyik, hogy miként támad, a másik, hogy a jólnevelt vadállatoktól eltérõen nem rohan el az ember elõl. Ez sem el, hanem felém rohan, amikor szépen csendben hátra akarok lépni, hogy valami csapáson kikerüljem. Nem bántom, inkább rákiáltok, de így is a lábamnak ront, aztán beiszkol a bozótba. Kissé megindulva folytatom utamat - mi van, ha ez nem borz, hanem egy vaddisznó? Utolérem Álmost, együtt találjuk meg nagysokára a piros négyszöget, amely eleinte egy tanösvénnyel megy közös úton. Aztán a tanösvényt követjük, gondolva, hogy a pirosat nem újították fel, de úgyis közös úton haladnak. (Amúgy a tanösvény a legújabb kiadású térképemen nincs rajta...) Elérünk egy furcsa sífelvonót, amelynek az aljában fények és zaj van, elindulunk rajta lefelé, hirtelen ötlettõl vezérelve. Aztán valahol féltávnál ránézek a térképre, rájövünk, hol is vagyunk és megyünk tovább lefelé, kibõvítve kissé a távot. Lent megnyugtatjuk a bulizókat, majd a kisvasút sínei között talpalunk fel a Vilati üdülõig, útitársam diktálja az iramot, nem hagy idõt elmerengeni, ha tartani akarom vele a lépést. Az ellenõrzõponton megint megjelenik Nád úr is, kérdezzük a feladókról, a beérkezõkrõl, az elõbbibõl már van, utóbbi még nincs. Dinnyét eszünk, sokat iszunk és a táv legkegyetlenebb hegyét vesszük célba.

Felmenet a zöld négyszögön, majd a zöld sávon: meredek, ahol nem, ott sokkal meredekebb, a botok megcsúsznak a poron, ismerem pedig az utat, de most, nemtudomhány kilométerrel a lábamban sokkal rosszabb. Eleinte követem Álmost, aztán mondom neki, hogy nyugodtan menjen tovább, nem bírom tartani a lépést vele. Emlékszem, hogy a hegytetõn van egy kõrakás, na, amikortól ez eszembe jut, minden kõrakást a Magosfának gondolok, mindig nagyot csalódva. Aztán egyszer végre felérek, kis csoport indul éppen tovább, egy nagyon ismerõs pólóról ismerem föl Rush-t, aztán egy hang megkérdezi, ki vagyok, nem is tudok felelni. Továbbmennek, mi leülünk egy kicsit, vizet kapunk, nagyon barátságosan kínálnak, õk voltak a Csóványoson is nappal a pontõrök. Itt megint tudom tartani útitársam sebességét, beérjük a fenti kis csapatot, remélem, mindenkit felsorolok: Kerek Repkény (aki "csak" beszállt a végére lelkiekben segíteni), Vándorköszörûs, Vándor Csillag, Zsotyek (akit mindenféle poliötvözetnek hallottam) és DJ_Rushboy sporttársak, innentõl nagyjából velük haladok, köszönöm a társaságot, sokat jelentett. Álmos is bevár minket egész sokszor, aztán ellép, még valahol késõbb látom, minden elismerésem. Nagy-Mánát megint sötétben élem meg, egyszer már tényleg meg kellene nézni világosban. Rush-sal haladunk tovább, mondván, majd a ponton bevárjuk a többieket. Hosszú, durva lejtõn megyünk, aztán beérünk az erdõbe, egyszer-kétszer lekapcsoljuk a lámpát, semmi fény nincs, félelmetes. Királyházára érve kihasználom az idõt, kirázom a kavicsokat a bakancsomból, lekváros kenyeret majszolok. Továbbmenve majdnem eltévesztjük a jelet, úgy esünk be az erdõbe egy patakon átkelve. A hátralevõ két erõsebb emelkedõbõl itt az elsõ, Zsotyek a végén ellép, Álmos ellép, mi maradunk, aztán késõbb én ellépek, Rush kikapcsol és megy, Zsotyek is jön és valahol a többiek is jönnek.

A Solymár-forrást Rush-sal ketten érjük el, õ elfekszik, de nem várunk túl sokat, innen ketten végig megyünk, szinte pihenõ nélkül. Emelkedünk, aztán a kiérünk a Börzsöny saját Kék jelzésére, kicsit kezdek felébredni, a lámpát már egy ideje nem kell használni. Kellemes szél fúj a gerincen, ebben haladunk, a Jelenc-hegyen kódot ír útitársam, nemsokára pedig a K+ és a szalagozott úton baktatunk. Láb1 elõre, láb2 elõre, ez a program fut, a többi néma csend, a talpgyilkos, köves úton. Már minden bajunk van, amire elérjük a csodatévõ vízrõl híres kápolnát, müzliszelet, víz, indulás, csak érjünk már be. Beton, földút, elmulasztjuk a lámákat. Szántóföld, akác, ez a vége, aztán beérünk a faluba, nyomóskútnál mosakszunk, hogy szép kulturáltan érjünk a célba. Keresztezõdés, az utolsó hat méter szinten meghalunk :), végül az iskola: taps, ott van RitaB, Petami (mindketten 50-es táv teljesítõk, ott maradtak szurkolni, nagy köszönet érte!), ott van az egy bottal induló sporttárs a sátornál... hihetetlen, itt vagyunk, végigértünk. Megkapjuk a díjazást, leülünk enni, tapsolni az érkezõknek, enyhén kómás állapotban. Érkezik Vándor Csillag és Zsotyek, a terminátor, érkezik Vándorköszörûs és Kerek Repkény, érkeznek ismerõsök és ismeretlenek, végül Budai-H.G. és Cam Mogó, akit eddig szintén nem ismertem. Beszélgetünk még egy jódarabig a célban, végül a dél körüli vonattal visszazötyögünk Vácon át Pestre... ahol még mindig nem hiszem el, hogy ott voltam és végigmentem...

- Kékdroid -
 
 
Corvin János EmléktúraTúra éve: 20072007.07.16 12:11:34
Corvin János Emléktúra 80

Hajnal van, a busz neve még éjszakai járat, a hétköznap reggeli csúcsforgalom méreteit meghaladja a tömeg. Az elsõ Veresegyházon át Vácra induló motorvonat ajtajai többségükben nem nyílnak, mégis sikerül beszállni, belülrõl oldja valaki a zárat. Veresegyház nevezetes vasútállomásán nosztalgiázhatunk majd' negyedórát, ugyanis nem engednek továbbmenni, Erdõkertesre erõs késéssel érkezünk. Helyismerettel rendelkezõ sporttársak nyomában baktatok a rajt felé, elhaladva egy kissé gondozatlan benyomást keltõ kis díszkert mellett. A rajtnál ismerõsök, van, aki már indul, van, aki még nevez, vár. Jómagam nevezés után nem akarok várni, minél többet szeretnék a reggeli, hûvösebb idõben gyalogolni. Belenézek gyorsan az itinerbe, megszemlélem rajta a térképet, utóbbit használom majd többet. Az ajtóban pecsételnek, nagy levegõt veszek és nekivágok életem elsõ Corvinjának. Sokszor, sokat olvastam a beszámolókat, így nagyjából sejtem, mire kell számítani.

Kiérve az elsõ burkolat nélküli útra, eszembe jut, mi is volt az egyik fenntartásom: a várható sok homokos útszakasz - végül nem okoztak különösebb problémát. Elõzgetek, köszönök mindenkinek és már el is érem az elsõ pontot, ahonnan gyors bélyegzés után már indulok is tovább. Kellemes erdõben haladok itt, nagyon barátságos, reggeli idõben. Az imént megelõzött sporttárs pedig elkocog mellettem, õt nemsokára beérem, egy idõ után pedig együtt haladunk, beszélgetünk. Váckisújfalu elõtt gyönyörû völgybe ereszkedik le az út, van szerencsénk észrevenni az erre ritkán járó vonatok egyikét (V43+Bhv+BDt összeállítás, akinek ez mond valamit). Útitársam taktikája a következõ: emelkedõn meghalni, lejtõn futni, jó terv, magam is szoktam követni mindkét felét, a másodikat némi fenntartással. A falu után elhaladunk a horgásztó mellett és a Gödöllõi-dombságban már megismert 400 kV-os távvezeték alatt, közben balra a Visegrádi-hegység és a Börzsöny vonulata látszik, kiegészülve a Naszállyal, amelyet ebbõl a szögbõl sem láttam még. Ahogy beszélgetünk és közben haladunk Püspökszilágy felé, útitársam történeteibõl arra következtetek, hogy Spottal haladok együtt, rákérdezek, valóban így van.

A faluban csodálatos szép templom mellett gyaloglunk el, érkezünk az elsõ frissítõpontra, kedvesen adnak még repetát is az italból, érzem, szükség van a folyadékra. Innen több az emelkedõ, komolyabbak is egy kicsivel. Egykoron a honvédség használta ezt a területet, a lõtérbõl egész sok maradt meg, arra gondolok, hogy még mindig járhatnak ide gyakorlatozni. Az egyik emelkedõ hangulatos gerincútra visz fel, itt elválnak útjaink, kicsit gyorsabb tempót diktálok hegynek fel, így jó utat kívánunk, én pedig ellépek. Nemsokára gyönyörû kilátás nyílik elõször a Börzsöny déli részére és a Naszályra, majd kibontakozik a teljes börzsönyi panoráma, hihetetlenül szép. Erdõbe érek, emelkedik az út, én pedig lassan várni kezdem a geodéziai tornyot, amelyet mindenáron valamilyen magaslat csúcsán képzelek el, ez így is van, csak nem ott, ahol én sejtettem. Ezen a szakaszon szalagok tájékoztatnak az útról, nincs túl sok, de egyszer sem bizonytalanodok el, ahol kell szalag, ott van, ennyi pont elég. Végre a geotoronynál vagyok, ahol Kerek Repkény és Gethe sporttársak pontõrködnek akiknek nincs sapkájuk, viszont adnak pecsétet és mindenfelé fényképeznek :). A toronynak a létrái viszont drasztikus mértékben megcsappantak, így lemondok a mászásról.

Innen többnyire lejtõs úton haladok, néha tényleg belekocogok a távba, így hamar elérem Penc szép faluját, ahol is kihagyom a Gethe úr által ajánlott kocsmát, viszont megvizsgálom a vegyesbolt hûtött kóláját, valóban kóla és valóban hûtött. Elõtte még egy nyomóskútnál megmosakszom, egy futó sporttárs példáját követve, a helybéli nénik csak néznek. Pencrõl kifelé betonút visz, többek között egy kis kápolna mellett, amelyet éppen festenek, jó munkát kívánok, õk pedig nekem jó utat. Kedves vidék a Cserhát. A mûútról a letérést prímán észre lehet venni, a csapás is majdnem eléggé lejárt, láttam már nagyobb susnyást is. Felérve a Mónika-pihenõhöz azért nem bánom a földutat. Itt szénsavas és mentes ásványvizet kínálnak, az elõbbit választom, majd legurulok a dombról és feldöcögök a másikra. Egy ideig itt is eléggé benõtt jellegû az ösvény, de jól követhetõ és szép kilátás nyílik jobbra. Csõvárra viszont még nem ez visz fel, le kell menni egészen egy patakvölgyig, onnan pedig felkaptatni meredeken a várba. Ezt meg is teszem, sokszor látott sporttárs mondja már a nyeregben, hogy ide 150 méter már csak. Ez az emelkedõ már könnyebben megy, felkaptatok, köszönök egy családnak, akik kissé meglepetten nézik az érkezõ futókat, gyalogosokat. A ponton gyors bélyegzés, a kilátás szemrevételezéssel történõ ellenõrzése, búcsúzás, majd rövid kocogás a nyeregig vissza. A Vas-hegyrõl talán még szebb panoráma nyílik, de a rákövetkezõ lejtõn ugyancsak oda kell figyelni. A lejtõ legvégén pedig Nézsa vár, szép fák között kastély, átellenben, a nyomóskútnál pedig ellenõrzõpont. Pecsételés után mindenféle vízvételezést és póló-, sapka-, fejmosást tartok.

Hosszú országúti szakasz következik, sok dícsérõ szót olvastam már róla, most mégsem olyan veszélyes, néha leng egy kis szellõ és egész sok az árnyék. Arányaiban, persze. Nógrádsápon majdnem besétálok a faluba, úgy kiabálnak utánam, köszönöm itt is. A ponton zsíroskenyér készül, van hozzá uborka, savanyúság és só. Valamint víz, ebbõl is kérek. Kisgyermek tölt a poharamba, nagyon kedves tõle :). A pont után csatlakozom Zsolt nevû sporttárshoz, akivel együtt tesszük meg a túra hátralevõ szakaszát. A Patay-kastély gyönyörûen felújított épülete mellett elhaladva érkezünk Acsára, ahol a ponton szilvát, a kocsmában kólát, a nyomóskútnál mosakodást kapunk. A pontõr elmondása szerint is ez a Rózsa-kút elõtti utolsó hely, ahol vizet lehet venni. Továbbmegyünk, közben kitárgyaljuk a BME gépészkart, majd mindenféle túrákat. Nagysokára elérjük a fent nevezett forrást, nagyon finom, hideg vize van, de a piknikezõ társaság által ott hûtött dinnyék megkóstolását inkább mégsem ejtjük meg. Futó/kocogó sporttársnõvel leõzgetjük egymást az Ecskend dûlõin, az ellenõrzõpontra érve nagyon örülünk az ott kínált víznek. Az itiner innen nem ír emelkedõt Galgamácsáig, amit látunk, az optikai csalódás. Szántók között, majd mûúton érünk be a faluba, keresztezzük a vasutat, majd felkaptatunk a templomhoz, ahol megint zsíroskenyér vár és pezsgõtabletta a vízhez. Itt utolér megint a sporttársnõ, de már késõ a figyelmeztetés, miszerint nekünk nem jár semmi :). Kis pihenõ után a faluban egy plusz kanyart beletéve a távba eljutunk a cukrászdáig, ahol életmentõ fagyizást tartunk.

Új erõre kapva folytatjuk az utat, eleinte megint sok mûúton, majd mindennemû földek peremén, a szalagozást erõsen követve, mivel jelzésbõl nincs túl sok. Az Öreg-hegy kerülõjén felírjuk a kódot, lerajzolva az alatta levõ jelzések képeit is, még jó, hogy van egy tollam, mert zsírkrétát nem találunk. (Bár a kód bonyolultsága nem is indokolja, elég lenne megjegyezni.) Vácegresen a helybéliek igazítanak el meglepõen pontosan, a játszótérnél kis kitérõt teszünk a nyomóskúthoz, majd nem túl hosszú gyaloglás után már meg is érkezünk a Egres-pataknál levõ "meglepetés-ponthoz". Itt az elõzetesen írt és általunk számított kód helyett rendes ep. üzemel, mindenféle innivalóval, üdítõvel és péksüteménnyel vendégelnek meg. Itt én zakkanok meg fejben egy kissé, utunk folytatásában egy motokrossz-pályán kell átkelni, majd a szalagokat követni... hová is? Benézzük az elágazást, késõbb korrigálunk, visszajutunk a piros sávra. Ezen nagyon sokáig fölfelé megyünk, majd a P+ jelet követhetjük - lefelé. Ez még több kapaszkodást jelent majd az ellenkezõ irányban, de a pont - szerencsére elég közel van, limonádéval kínálnak, nagyon jólesik.

Itt Moiwa sporttárssal kiegészülve, hármasban baktatunk fel a Margitára, már talán sosem jutok fel a toronyba, gondolom én, mondják, sokat azért nem veszítek vele. Még egy susnyás, kellemetlen emelkedõ van hátra, ez hasonlóan benõtt, kellemetlen lejtõvel folytatódik, majd hirtelen megjelenünk Erdõkertesen. Sok-sok utcanévtáblát nézünk reménykedõn, csupa író és költõ mind. Nemsokára változik a helyzet és végre befordulunk a Rákóczi utcába, a célban jó társaság (pár kedves ismerõs), kedves célszemélyzet, finom virsli és jégkrém (!) vár ránk. A jelvény nagyon szép, az oklevél kicsit egyszerûbb, de sebaj. Kicsit elidõzöm a célban, majd elköszönök útitársaimtól és mindenki mástól, végül, némi szervezés után autóval jutok haza, Egerbe. Szeretném megköszönni a túrát a szervezõknek, a társaságot útitársaimnak, a biztató szavakat a pontõröknek. Gratulálok minden táv minden teljesítõjének!
 
 
Szurdok / ÚtvonalkövetőTúra éve: 20072007.07.01 21:01:49
Szurdok 40

Még nagyon hajnal van, amikor felszállok a hét perccel korábban érkezõ villamosra, nagyon hajnal van, amikor átülök a HÉV-re és még mindig eléggé hajnal van, amikor kicsit késõbb a busz, mint egyetlen megmaradt utasát tesz le Dobogókõn. Örömmel állapítom meg, hogy a tömeget sikerült kijátszanom, viszont lett egy óra szabadidõm, ezt túlnyomórészt a kilátóban töltöm, a Dunakanyar és a Börzsöny panorámájának abszolút zavartalan bámulásával. Fél hét - háromnegyed hét körül már emberi tevékenységet hallok a hátam mögött, odaballagok és valóban, már készülnek az indításra ismerõsök és kevésbé ismerõsök, kitöltök egy nevezési lapot. Gyûlnek a túrázók is, magam elé akarnék engedni néhány embert, de nincs nagy tolongás, így én kapom az egyes rajtszámot, ilyen sem volt még :).

Hétkor szabad jelzést kapunk, páran már elindultak, nekik siet az órájuk. Én is elindulok egy kellemesnek vélt kezdõ tempóval, de ez megakad a Rezsõ-kilátónál, pecsétet kapunk, a kilátásra csak egy röpke pillantást vetek. Lejtõvel folytatódik utam, illetve utunk, egy hármas csoport elrobog mellettem, késõbb még össze-vissza elõzgetjük egymást, nagyjából a Rám-szakadék felsõ végéig. Néhány helyen az itiner segítségéhez folyamodok, pedig kint vannak a szalagok. A hajnali erdõ közben átváltozik reggeli erdõvé, így érjük el a Fényes-forrást (Árpád vezér-forrás van a fába vésve), ahol is saját pohárból iszom a tiszta vízbõl. Tényleg, a poharat el is felejtettem: minden induló kapott egy szép, színes, füles bögrét, saját használatra a túra/más túrák során. Ez több szempontból is csudálatos ötlet: egyrészt, kevesebb szemét termelõdik, másrészt, nem kell a forrásoknál szerencsétlenkedni, elég odatartani a poharat, ráadásul a fülénél fogva prímán a hátizsákom egyik fogantyújára lehet erõsíteni.

A Lukács-árokba ereszkedik le a szalagozás, követem, majd nemsokára utolérek két sporttársnõt. Ezt szavaznám meg a túra egyik legjobb szakaszának, nagyon vadregényes, nehéz terep, viszont nincs zavaró aljnövényzet. Pár alkalommal segítenek a túrabotok, egyikük kap is egy szép ütést, ezáltal kissé elferdül, én viszont ép és sértetlen maradok. Rövidesen kiérek a Malom-völgyi parkolóhoz, megint van okom a vidámságra: egy autó sem áll bent, nincsenek még itt a kisebb-nagyobb kirándulócsoportok. A Rám-szakadék örök kedvenc marad, félelmetes érzés a mindenféle sziklaalakzatok között követni a mindenfelé ugráló ösvényt. Közben megint kapok pecsétet, a pontõr sporttársnõnek mutatom a bögrét, az õ ötlete volt és íme, megvalósult. Jár egy kis szûrt szilvalé, szigorúan optikai tuningnak megfelelõ mennyiségben, köszönöm itt is :).

A szakadék belsejében észreveszem, hogy nem is olyan nehezen járható az út, valamint, hogy néha egészen sötét van, pedig felettem nincs egy fia felhõ sem. Nemsokára egy meredek kaptatón kiérek újra a fényre, indulok a leírás és a szalagok nyomán a Rám-hegy felé, amelynek aljában díszes faragott kapu fogad, be is megyek rajta, majd egy még meredekebb, poros emelkedõn felsétálok a hegytetõre. Pazar kilátás és kedves pontõrök fogadnak, kérek egy kis útbaigazítást és indulok is tovább, pontosan hét perc múlva már a Miklós-forrásnál kapok bélyegzést és iszom pár pohárral a hideg vízbõl (miközben az ínyem ki akar esni a számból). Ezt a pontot követi a túra szerintem legkegyetlenebb emelkedõje. Addig nehéz, amíg a távvezeték nyiladékában kell menni, mindenféle susnyásban. Azután meg még nehezebb. A Thirring-körút mintegy megváltásként következik. Lefelé kell sokat menni, gyönyörû ösvényen, míg elérem Hegedûs Róbert sporttárs tavalyi tragikus balesetének emlékhelyét. Leveszem a sapkámat, megnézem a kissé nehezen olvasható emléktáblát, beszélgetek egy kicsit a pontõrökkel, majd továbbindulok, nemsokára újra emelkedõ ösvényen, a Mária-kegyhelyet érintve, újra fel Dobogókõre.

Itt még éppen folyik a rajtoltatás, de pecsét nem jár a lapunkra, továbbsétálok eleinte a mûút mentén, késõbb a Kéktúra régi útvonalán be az erdõbe. Rövidesen elérem a Kék mostani pályáját, egészen a Zsivány-sziklákig követem, ahol egy kilátóhelyen megmutatják nekem a Vaskapu-sziklát, jó sokat kell még odáig menni távban is és felfelé is. Ja, mindezt a pontõrök mondják :), valamint elújságolják, hogy én volnék az elsõ negyvenes. Na, ilyen meg még fõleg nem volt. (Tudom, ez semmit nem jelent, hiszen a futók általában késõbb rajtolnak, de akkor is jó érzés volt. :)) Legurulok a S+ jelzésig, itt páran afelõl tanakodnak, hogy esetleg a kék körséta jelzés nem lenne-e vonzóbb, szerintem a sárga kereszt a nyerõ, el is battyogok rajta. Átkelve az országúton, egészen más jellegû tájon folytatódik a jelzés, nagyon hangulatos szálerdõben haladok, eleinte szintben, némi lejtõvel, késõbb folyamatosan emelkedve. Szalagozáson érem el a P+ útját, amelyet elõször - pár méter erejéig - rossz irányban követek. Lentebb pár túratárs éppen a Vaskapu-szurdok felõl kapaszkodik fel, nem vették észre a szalagokat, pedig van belõlük egy pár.

Néhány szép szikla mellett gyaloglok el, már éppen unni kezdem az emelkedõt és a szintben való sétát, amikor hirtelen irányváltással és egy rövid, de meredek lejtõvel elérem a Vaskapu-sziklát. Vajonmerre és párja pontõrködnek itt fent, beszélgetünk pár percig eljövendõ túrákról, majd az útmutatás alapján elindulok és az elsõ kavicsos résznél csúszok vagy két métert lefelé. Ezt csúnyán benéztem, még örülhetek, hogy némi horzsolással megúszom az esetet, visszakapaszkodom és a lépcsõ maradványait követem lefelé. Nyílt részen kell továbbmenni, Hutaiúttelep házai mellett, erõsen tûz a nap, de a hûvös szembeszél segít egy kicsit elviselni a hõséget. Megelõzök egy kis csapatot, majd azonnal rosszfelé indulok el, õk követnek, de vagy tíz méternél javítunk, innen pár perc alatt pedig elérjük a Klastrom-kutat, az egykori pilisi ciszterci apátság területén. A pontõr szörpöt is kínál a forrásvízhez, elfogadom, jólesik. Még be kell jutni, majd át kell sétálni Piliszentkereszten, mielõtt az egyszerûen Szurdoknak nevezett - ööö, szurdokba jutnánk. Közben felejthetõ patakátkelések és egy kis susnyás színesíti az utat, de a Szurdok nevû szurdok látványvilága hamar feledteti ezt.

Elérem a 25-ös táv céljaként is szolgáló terüljasztalkám-pontot, ahol minden földi jóval várnak, van édes és sós, ki mit óhajt. Én májkrémeset óhajtok, abból is mohó módon mindjárt kettõt. Újdonsült szendvicsemmel vágok neki a hátralevõ távnak, a szendvics egész sokáig elkísér, egyre fogyatkozó lelkesedéssel. Szent-kútnál máról (is) ismerõs a pontõr, hát nem õt láttam reggel a Rezsõ-kilátónál is? Most a forrásvizet ajánlja, kell is kísérõnek a kenyér után, nagyon finom vizet ihatok, értem, miért állt ott egy néni jópár palackkal. A következõ útszakasz jellemzése "Rövid, de velõs emelkedõ", copyright Moiwa. Szerintem a rövidsége vitatható, a velõssége már nem, viszont a sárga sáv jelzésen a gerincen kerékpárverseny zajlik, sûrûn ugrálok félre eleinte a biciklisták elõl, késõbb inkább a fûben haladok. A verseny és a teljesítménytúra rövidesen külön utakon haladnak tovább, a sárga barátságos erdei ösvényre tér át, ha nem lenne ilyen rekkenõ hõség, nagyon méltányolnám. A Tölgyikreknél a T100-as pólós pontõr beérkezõ fotót készít rólam, pedig nem lehetek olyan szép látvány. Elbeszélgetünk, közben megszabadulok a bakancsom néhány nemkívánatos potyautasától.

Elmondása alapján a Salabasina-árok kitérõje ki lesz szalagozva, ez így is van, én még azért elballagok a Salabasina-kútig, a lassan csordogáló, de nagyon finom vízbõl egy fél pohárnyit várok meg. Következhet a rettegett Salabasina, még a neve is különös hangzású. Másik túrán útitársam mesélte, hogy rendkívül nehéz volt benne tavaly haladni, el sem merem képzelni az idei után, hiszen idén szinte nem volt benne víz. Nem mellesleg az árok gyönyörû, félelmetes és még így is iszonyú lassú a haladás benne, legalábbis számomra. El is kap egy holtpont, éhes vagyok, melegem van, elegem van. Lendületesebben jön a Bükki Kilátások túrán megismert Attila sporttárs, aki gyors tempóban veszi az akadályokat. El is érjük Csanya ellenõrzõpontját, bemutatkozva és megkapva az árok áttöréséért járó bélyegzõt. Én leülök, el kell majszolnom legalább egy szendvicset, mielõtt továbbmennék. Szerencsére ezt nem a gyökéren felkúszva kell tenni, egy utólag szolid huppanás után már ki is lehet kászálódni, vissza az erdõbe.

Lélektelen elektromos kerítés eléggé keskeny védõövezetében kell nemsokára gyalogolni, ez még megy is, elérem a piros jelzést (a mai nap folyamán már másodjára kell szembemenni a Piros 85-tel), majd a Holdvilág-árok bejáratának figyelmeztetõ tábláját. Eleinte csak néhány patakátkelés és a domboldalak "összepréselõdése" mutatja, hogy már most is az árokban járok. Ezt pihenõhely és az ott kapott csoki feledteti pár pillanatra, kicsit feljebb a Ramsas- (Ramszesz??) forrásnál egy futó sporttárssal iszunk pár kortyot rá. Én nagy lelkesen (az árokban kell maradni) hirtelen nemlétezõ sziklamászó tudományomat mutatom be, teljesen feleslegesen, ugyanis mégsem itt kell az árokban maradni :). A nevezett hely ki van szalagozva, fantasztikus úton érem el az árok egyfajta lezárásánál emelkedõ vaslétrát. Az elsõ négy létrafok után jut eszembe, hogy nekem amúgy tériszonyom van. Sebaj, nem szabad lenézni, megpróbálkozom a felnézéssel, az még talán rosszabb. Marad az elõrenézés, így is feljutok szép lassan.

Fent aztán kifújom magam, még hátravan egy komoly hegy, fel kell jutni a Nagy-Csikóvárra, szurdokból viszont már nincs több. Komolyabbnak bizonyul az erõpróba, mint gondoltam, azért-sem-megállva valahogy felvergõdök a tetõre, kicsit elõtte van az ep., érthetõ, hiszen maga a csúcs eléggé csalános. A lemenet a hegyrõl kicsit olyan, mint a Muzsláról a Mátrában, minden lejtõ után van még egy kisebb-nagyobb bucka, de elég hamar elfogynak és szépen lekocoghatok a Janda Vilmos-kulcsosházig, itt a pontõrök felét ismerem, ez Varacskos Disznó sporttárs :). A másik fél érkezésemkor (talán RitaB?) fotót készít, pedig itt ha lehet, még ramatyabbul nézek ki, mint Tölgyikreknél. Beszélgetünk, kapok egy pohár életmentõ vizet, saját készlet már nincs. Innen már csak be kell sétálnom Pomázra, gondolom. Ez így is van, de a besétálás kicsit tovább tart a tervezettnél, fõleg mivel a zöldrõl való letérésre nem figyelek oda, csak arra, hogy még mindig párhuzamosan haladok a fõúttal és ez számomra nem lesz üdvözítõ. Visszatalpalok a megfelelõ kanyarba és éles elmémmel felismerem, hogy innen a szalagok bizony el lettek távolítva.

Sebaj, elõ a térképet, van rajta egy kis Pomázról szóló részlet is, azt figyelem. Eléggé érdektelen a szakasz a célig, de még mindig jobb, mint Õrbottyán és Veresegyház, ha azt kibírtam, ez gyerekjáték. Nemsokára meg is jelenik a cél, majdnem elsétálok mellette, pedig elég feltûnõ a TTT zászlaja a kapun. Szerintem - hosszú érdektelen séta ide vagy oda - nagyon jó ötlet a cél ilyen formátumú megoldása, külön köszönet jár érte Vándorköszörûs sporttársnak (remélem jól jegyeztem meg, Vajonmerre mondta), elvégre mégis a saját házának a saját kertje szolgált célul. Kaptam egy szép oklevelet - most olvasom, hogy van tereprutinom és tudok egyensúlyozni a kidõlt fákon :))); továbbá egy másik oklevelet a Salabasina-árok meglátogatásáért, valamint egy elõs teljesítõs kitûzõt (láttam a világon elsõként átadott harmadik teljesítõset is), mindezt Kerek Repkény spt. adta át, õt sem ismertem eddig :). Még egy darabig néztem ki a fejembõl, újra kellett indítani a rendszert, ha nem szólnak, szerintem elalszom egyálltó helyemben :). Még elsétáltam a zöld vonatig, azon pedig szépen visszautaztam a nagy mai valóságba.

Értékelés: ötös, csillagos ötös, hibátlan túra, felfûz öt olyan természeti képzõdményt, amelyeket egyenként sem egyszerû meglátogatni, mindezt kedves és profi szervezéssel. Köszönöm a túrát, jövõre megint jövök!
 
 
Szent Iván éji sóútTúra éve: 20072007.06.25 11:12:09
Szent Iván Éji Sóút Extra

Ugyan nincs kora reggel, én mégis kissé álmosan nyújtom át vonatjegyem a peronzár õrének, aki fontossága teljes tudatában, igen aprólékos munkával nyom pecsétet jegyemre. Régen utaztam már Szolnok felé, figyelem az alföldi tájat, amelyen keresztül éjszaka gyalogolni fogunk. Útitársammal megállapítjuk Szolnokon, hogy aki most leszáll a vonatról, az jó eséllyel a túra résztvevõje lesz és majdnem igazunk van. Az állomás óriási csarnokában könnyû észrevenni a rajt helyét, ahol pillanat alatt nevezünk (600 Ft volt a nevezési díj az elõzetes kiírással ellentétben), én pedig a szervezõk által biztosított láthatósági mellényt veszem fel, ezért a gesztusért külön köszönet nekik.

Pontosan kilenc órakor a fõrendezõ úr meneszti a mezõnyt, ezzel egy sor "világítós" öltözetû ember lép ki az állomásról, köztük mi is. Szolnokról aránylag könnyedén kijutunk, egy helyen bizonytalankodva, ahol egy sporttárs mutatja meg a helyes irányt. A 32-es utat rövid ideig követjük, majd mindenféle gazdasági épületek mellett elhaladva megközelítjük a Szolnokról észak felé vezetõ vasútvonalak (120a, 82, 85) közös szakaszát. Ennek mentén érjük el az elsõ ellenõrzõpontot, Abonyi út telepét, ahol is ostyaszeletet kapunk a pecsét mellé. Menet közben feltûnik, hogy milyen szép az alföldi napnyugta, amelynek a teljes folyamatát láthattuk, valamint, hogy a magasfeszültségû távvezetékek is jól mutatnak egy-egy beállításban.

Az egykori sóút nyomán haladunk tovább, meglehetõsen jó tempóban. Fasor kíséri utunkat egy darabig, néha még szabályosan felfestett piros kereszt jelek is feltûnnek. Ami még feltûnik, az a távolban szépen fejlõdõ vihar, most nem lehet szó vakuzásról, vagy mindenféle szórakozóhelyek fényeinek villogásáról. Ez bizony vihar és lehet, hogy nem lenne szerencsés, ha erre kanyarodna. Végül nem jut el felénk, viszont impozáns fényjelenségekkel színesíti az éjszakát. Lámpát csak néha használunk, azt is inkább a terepviszonyok miatt, mert a nyílegyenes út követése nem okoz nehézséget a hold és a csillagok fénye mellett. Második ellenõrzõpontunkon ásványvizet kapunk, a pont kivilágítását itt a fáklyák fénye mellett az autó néha felvillanó lámpája jelenti. Innen lámpa nélkül lehet gyalogolni, az út minõsége enegdi végig, hogy elég legyen az éjszakai tájat figyelni. Itt mutatkozik meg, hogy az éjszakai túrázás nem csak azt jelenti, hogy az ember a körülötte lévõ árnyakat látja, messzebb falvak, tanyák fényei jelzik a láthatár peremét. Mûszakilag figyelemre méltó létesítmény alatt is elsétálunk, ha jól vetem össze más térképekkel, akkor ez a Zapadnoukrainszkaja-Albertirsa közötti 750 kV-os távvezeték.

A hármas számú pont már messzirõl látszik, mi rövidesen oda is érünk, az igazoló bélyegzõ mellett itt egy olyan francia nevû péksüteményt kapunk, amelynek a nevét úgyis elrontanám, mindenesetre jólesett. Hosszú betonúton kell továbbsétálni, ez eléggé megviseli kollegám talpát (ezért húztam én cipõ helyett bakancsot, na meg a végén lévõ homokos utak miatt), kissé visszaveszünk a tempóból. Néha autó húz el mellettünk, mindig szépen lelassítva (talán a mellény miatt? :)) Pokoltanyáig ezentúl nem sok említésre méltó esemény történik, esetleg az, hogy átlépjük a megyehatárt és Pest megyében talpalunk tovább. Az ellenõrzõponton gyümölcslé vár, túratársam rövid futómûigazítást végez, ennek eredményeképp még rosszabb lesz neki, de hõsiesen tûri. A mûutat itt elhagyjuk, karóba húzott láthatósági mellény is mutatja az irányt, de elõtte a pontõrök is elmondják, merre van a helyes út. (Egyenesen.) A Tápiószele elõtti utolsó pontig még mindig eltéveszthetetlen az út, itt nekem van egy rövidebb holtpontom, de a Dózsatelep határában õrködõ ponton kapott csoki gyorsan feledteti ezt. A kedves pontõröktõl magyarázatot kapunk az egy ideje hallható mulatós jellegû zene (?) forrásáról.

Tápiószele innen már csak pillanatok kérdése, hamar elérjük a falut, azon belül is a Faház bisztrót. Itt útitársam, talpa állapota miatt kiszáll, pontosabban teljesíti a klasszikus, 32 km-s távot. Nagyon szimpatikus az ötlet, miszerint elég itt eldönteni, melyik távot választja az ember, a hosszútávosok is megkapják a rövidebb táv díjazását, valamint egy plusz lapot, leírással, térképpel. Sporttársak jönnek, kedves ismerõsök: Peták tanár úr, a Mátrai Csillagok csapata: Zoli, valamint Anita és Bálint, utóbbi ketten Erdélybe menet "beugrottak" túrázni egyet :); megérkezik a minket a Falasok(k) túra után elfuvarozó sporttárs is a feleségével. A szolgáltatásként kapott virsli és tea mellé még iszom egy kávét, elbúcsúzom mindenkitõl és amint lehet, elindulok. (A pontnyitás miatt kicsit várni kellett a továbbindulással.)

Sikerül rögtön Tápiószelén egy kis elkavarást vinni a dolgokba, megtéveszt a kettõs villanyoszlopnál való balra kanyarodás, pedig egy ott lakó hölgy még szól is, hogy zsákutca. Két sporttársat is sikerül magammal "vinni", ezúton is elnézésüket kérem. A helyes útra rátérve már semmi gond nem volt a tájékozódással, a Tápió partja megvan, a híd is, kicsit késõbb pedig (jó magas náddal benõtt szakaszok után) a zöld jelzésre is pont jó helyen sikerül rátérni. Tápiószentmárton üdülõtelepén elõször dalolva elsétálok a kiírás szerinti pont helyén, tavalyelõtti emlékeim figyelmeztetnek, hogy a buszmegálló már az ep. után következett. Visszamegyek, már több érkezõ túratárs is ott van, egyikük épp mondja, hogy ha az éppen odaguruló autó nem a pont, akkor megnézi, hátha a strandnál van. Nem kell kitérnie, éppen a pontõrök jönnek, éppen fél ötre, azaz pontnyitásra. Kapunk bélyegzést, üdítõt és egy kis eligazítást is az útvonalról.

Közben szépen lassan egészen világos lett, elrakom a fejlámpát, már Tápiószele óta nem használom, csak lóg a nyakamban. Hosszú aszfaltozott útszakasz után letérek a zöld kereszt jelzésre, homokos út, cserjés, ritkás erdõben. Az a benyomásom, hogy ez mûveltebb táj volt valaha, de hagyták kissé elvadulni. Az út mindenesetre teljesen járható, bár homokon kell gyalogolni (még egy érv a bakancs mellett, persze ez teljesen egyéni). Kicsit kilépek, sietek, hiszen nyolcra Pestre kell érnem, megígértem volt szobatársaimnak. Ehhez korán ott kell legyek Nagykátán, a strandon, ha még fürdeni is akarok. Ez a gondolatmenet sarkall sietségre, közben kisebb tanyák mellett haladok el, mindegyiknél kutyák ugatnak meg, egy helyen bele is "írom" a homokba, mert két borjúméretû példány áll elõttem vagy száz méterre. Õket nem látom többet, Erdõszõlõre beérve viszont egyszer csak két kutyát hallok mérgesen csaholva mögém jönni, gyorsan megpördülök, látom, egyikük sem nagyobb egy kisméretû sámlinál.

Ilyen "kalandok" után nemsokára kiérek Erdõszõlõrõl, errõl a Nagykátához tartozó kis településrõl, némi aszfaltkoptatás után földutakon követem a szalagozást. Túrázó nyomát nem látom a homokban, sõt, gyalogos nyom sem nagyon van, az is kisméretû és valahol elkanyarodik. A szalagok kitûnõ helyen vannak, nyugodtan bízhatok bennük. Nagykátára érve még kanyarogni kell egy nagyobb nyílt területen, a nap már régen felkelt, de még nem tûz, nagyon kellemes idõ van. (Egész este ideális túraidõ volt, néha kissé hûvös.) A városban képzeletbeli célegyenes, észreveszem a strandot, befordulok, és ... és ... és nincs ott senki, a strand személyzete bent beszélget. Hoppá, hogy egy klasszikust idézzek. Korán jöttem, ránézek a telefonomra, 6:08. Nézelõdök jobbra, balra, egyszerre megjelenik egy hölgy, mintha tavalyelõtt is láttam volna ugyanitt. A szomszédban lakik és mondja, hogy meglátott, miközben kávét fõzött és egybõl jött ki, köszönet érte! (Bár, a cél nyitási idejét jó lett volna feltüntetni a lapon.) Kapok tõle bélyegzõt és beenged a strandra, egybõl a gyógyvizes medencét nézem ki, nagyon jólesik a fürdõ, nagyon kedves gesztus a rendezõk részérõl. Viszont a vonatom megy, úgyhogy negyedóra elteltével gyorsan átöltözök, közben jönnek a gyorslábú sporttársak.

Az igazolólapot odaadom a hölgynek, azt mondták neki, ne adja át a díjazást senkinek, nem is akarom elfogadni, majd küldik postán, ezt külön köszönöm, én pedig sietek a vasútállomásra, pont elérem a vonatot.

Köszönöm a túrát, nagyon jó a rendezés, szép az útvonal (fõleg ilyen tiszta idõben) és külön jó ötlet a fürdõzés a célban (jövõre nem ígérkezem el vasárnap reggelre :)), továbbá gratulálok minden táv minden teljesítõjének.

(Kiegészítõ megjegyzés: utólag levél kíséretében megkaptam a díjazást, köszönet érte!)
 
 
Falasok(k)Túra éve: 20072007.06.17 19:48:16
Falasok(k) 50

Kora reggel van és mivel nincs jobb dolgom, szép kerülõvel jutok csak el a Moszkva térre, ebben benne foglaltatik egy késõ motorvonat, egy késõ, majd végül kihagyott villamos, de nem foglaltatik benne a bankautomata meglátogatása, így aztán évfolyamtársam, Ádám hitelez nekem egy nevezési díjat. A rajtban szolid sor, amely szépen fogy, hiszen többen is rajtoltatnak. Leadunk még néhány lemerült elemet, majd szépen útra kelünk, egy nagyon rövid ideig kettesben, majd egy csatlakozó sporttárssal kiegészülve, hármasban térünk le a piros sávra.

Beszélgetünk, kiderül, hogy Varacskos Disznóval van szerencsénk együtt túrázni (fórumon így ismerik:)), nagyjából tisztázzuk egymás kilétét. Utunk elsõ ellenõrzõpontja és az összes többi is így beszélgetve még közelebb kerül, gyors pecsételés, indulás. Az ösvény ebbõl az irányból jóval barátságosabb, mint szembõl, viszont még lejtõként sem nevezhetõ egyszerû terepnek. Lent a mûúton a forgalom szerencsére csak árnyéka önmagának, alig tíz autó halad el. Letérünk róla és felbaktatunk a Fekete-fejre. Szerintem ez a hegy (kiemelkedés, domb, akármi) csak a teljesítménytúrák kedvéért termett ide, hogy fel lehessen rá menni és le lehessen róla jönni. Ellenõrzõpont most nincs a tetején. Már készülök arra, hogy a piros jelzést fogjuk követni, de a szalagozás kihagyja a kerülõt, pontosan úgy, ahogy az itiner írja. Visszatérünk késõbb a jelzésre és némi emelkedõ után a Kecske-háton kapunk bélyegzõt és tejkaramellát Vajonmerre és párja sporttársaktól. (A túra változik, a pontõrök állandóak. :))

A következõ szakasz nagyjából állandó emelkedéssel szolgál lábainknak, de itt még frissek és fittek vagyunk, szépen menetelünk, kanyarogva a Nagy-Kopasz kilátója felé. Még a piros háromszög ösvényén észreveszem, hogy a bõ egy hónapja még erõsen ingadozó létra helyett egy kis lyukon kell átvergõdnie magát a gyalogos utazónak. Nem is tudom, melyik a jobb megoldás, ha lehet, inkább erre szavazok. A hegytetõn beérünk néhány ismerõst, illetve minket is beér néhány másik ismerõs. A kilátót most nem hagyom ki, közben VD befújja magát kullancsriasztóval, Ádám pedig örül, hazáig ellát. Lefelé néhol belekocogunk, Nagykovácsi elõtt a futómezõny jelentõs része elhúz mellettünk, ismerõs, ismeretlen is van köztük, rutinosabb útitársunk mondja kicsoda kicsoda.

Nagykovácsiban alvó kisbaba az egyik pontõr, szülei pecsételnek és kínálnak mindenféle ellátmánnyal, veszek is pár szem mazsolát. A pont helyett elõször simán a plébániához mentünk be, erõsen félreértve az ep.-t jelzõ nyilat :). Kisétálunk a faluból, megint emelkedõ következik és tart egészen a Nagy-Szénás csúcsáig. Itt még mindig elképesztõ a kilátás, sok teljesítménytúra útvonalát lehet nyomon követni. A pontõröket VD itt is ismeri, nekem is beugrik, hogy megint érvényes a pontõrök állandóságára vonatkozó tétel. Kapunk sütit is, nagyon finom, köszönöm itt is. Közben utolér az a sporttárs, akivel már mindenféle túrán találkoztam, és aki egy darab hosszú vándorbottal megy, most megelõz minket, de nem rögtön a hegy után nem tudjuk, hogy most ki megy helyes úton. Mi találunk jelzést balra lefelé, szólunk is. A turistaház emlékfala után nem sokkal önkiszolgáló ellenõrzõhely, egy kódot kell felírni.

A Hosszú-árkon végig kocogva jutunk le, jólesik a másféle mozgás, még szintben is. Az Antóina-árok viszont annál kellemetlenebb, törmelékes út, a látképet egy vélhetõen 20 kV-os távvezeték színesíti. Hosszú, kényelmetlen kaptató után megint ismerõs helyen vagyunk, most a zöld jelzést kell egy darabon követni, majd Nagykovácsi telkeit elhagyva lesétálunk az Ördöglyuk-barlanghoz. Illetve fel. Maga a barlang nem túl nagy látványosság, lévén a bejáratot egy fémlap zárja el. Kedves pontõr, ad pecsétet, majd elképesztõ sziklák felett sétálunk tovább Solymárra. Jó sokat kell jelzetlen úton gyalogolni, a szalagozásnak viszont mindig van legalább nyoma. (Néhol letéphették, mert csak csonkot láttunk.) A templom elõtt tartunk egy frissítési szünetet, palackot töltünk, mosakszunk, ilyesmi. Majd a zöld sáv jelzésen baktatunk át a Szarkavárhoz, sokáig a kényelmetlenül zajos fõút mellett.

A várat prímán felújították a lehetõségekhez képest, egyszer kijövök és szépen körbefényképezem, most csak körbenézünk, miközben a pontõr által kínált piros pöttyös típusú csokit esszük. Lefelé még kicsit elbizonytalanodunk, de kiolvassuk a helyes utat az itinerbõl, mielõtt bárkit megtévesztenénk. A közeli etetõponton sokan pihennek, esznek-isznak, bõséges a választék: zsíros és vajas kenyér, hagyma, kovászos uborka, lekváros kenyér, valamint mindenféle italok. Mi is beiktatunk egy hosszabb pihenõt, majd tovaballagunk, megtalálva a zöld + jelet. Mindenfélérõl beszélgetünk, többek között az evés fontosságáról, majd hirtelen a következõ ponton mutatják a leendõ emelkedõt. Ezt egy szóval lehet jellemezni: nehéz. Elég nehéz ahhoz, hogy mindenféle mátrai és bükki és börzsönyi emelkedõkkel lehessen egy helyen emlegetni. Viszont nem olyan vészesen hosszú és a sárgán megint ismerõs úton jutunk el a Virágos-nyeregbe.

Itt kis család quaddal próbál sárkányt eregetni, egy másik úriember ugyanezt kézzel teszi, sokkal jobb eredménnyel. Továbbmegyünk és nemsokára megkezdjük az utolsó elõtti nagy hegy megmászását. Sokkal jobban hangzik ez így, mintha azt mondanánk, hogy felugrottunk az Újlaki-hegyre :). Fent még mindig csodás a panoráma (a hegy állandósága feltételezi a kilátás minõségének állandóságát, 2. tétel), kapunk egy müzliszeletet, lecsorgunk a hegyrõl, egészen a Határ-nyeregig követve a sárgát, ahol átváltunk a prímán jelzett piros körtúra jelzésre. Ezen érjük el a túra jelképéül szolgáló, óriási Libanoni cédrust. Elképesztõ fa, kár, hogy nem tudom lefényképezni. Sebaj, kapunk egy-egy nagy almát és folytatjuk jellemzõen lefelé vezetõ utunkat. Az itt csak enyhén elhanyagolt Ördög-árkon átkelve pedig az utolsó komoly emelkedõ vár ránk, szerencsére jól elosztva.

A Hûvösvölgyi úton szép szalagokat és hasonló színû reklámot látunk, valamint jó sokat várunk, amire valaki kegyesen a fékpedálra lép és átenged az út túloldalára. A hegyen felfelé araszolva gõzmozdony jellegzetes hangja üti meg fülünket, de nem jutunk el a pálya látótávolságába. A szembejövõ, dízelgép vontatta vonatkát viszont már teljes valójában csodálhatjuk meg a turistaút átjárója elõtt. A kilátóban megnyugtatnak, hogy már valóban alig kell menni a célig, szépen kényelmesen lesétálunk.

A célban gratulálnak, nagyon szép jelvényt és oklevelet kapunk. Sok az ismerõs és az ismeretlen túrázó, beérkezik egy másik, szintén a Lemaradás tt-n megismert sporttárs, nagyon jó idõvel, már a buszmegállóban várakozunk, amikor ugyanõ felajánl egy fuvart a Déli pályaudvarig, ezúton is nagyon szépen köszönöm!
Köszönet jár a túráért a rendezõségnek, örülök, hogy vidám, jó társaságban mehettem az egész úton és természetesen gratulálok mindkét táv minden teljesítõjének!
 
 
Börzsönyi kék (Börzsöny Barátai)Túra éve: 20072007.06.10 23:27:49
Börzsönyi Kék

Még tavaly, a rendezõ egyesület honlapján figyeltem fel a Börzsönyi Kék jelzés útvonalán rendezendõ teljesítménytúrára. Felvontam szemöldökömet, ugyanis már régen végig szerettem volna járni ezt az utat, de sem túramozgalom, sem teljesítménytúra nem volt kiírva rá és valahogy mindig eltolódott az ügy. Most azonban itt volt a kiváló lehetõség, nem volt szabad elmulasztani. A Börzsöny kevésbé ismert helyeit köti össze az útvonal, Diósjenõtõl Szobig, mintegy "kikerülve" a Magas-Börzsönyt, ettõl függetlenül csodaszép útvonal, némi tájékozódási kihívással (bár ezt a szalagozás megoldotta, mi legalábbis nem tévedtünk nagyon el).

A túra napján a villamoson az éjszakai élet megfáradt törzsközönségével együtt (némelyikük kinézett 16 évesnek is, bizony) robogok a Nyugati pályaudvar felé. Az állomás csarnoka a nyugalom és béke világát nyújtja az utca után, örülök, hogy kiléphetek a városból, el a "pörgõs" élettõl. A vonaton nem sikerül aludnom, allergiás roham segít az ébrenlétben. Váctól Vajonmerre és párja sporttársakkal utazom, beszélgetünk, így a közel egyórás út egész rövidnek tûnik. Nem így a sor az állomás várójában, ahol nevezni kell a túrára. Találkozom egy régi ismerõssel, Jenõvel, együtt megyünk végig a távon, késõbb kiegészülve a Lemaradáson megismert sporttárssal, Péterrel. A nevezés egész gyorsan halad, igényes itinert kapunk, útleírással, táblázattal az útvonalról, valamint egy nagyon összetolt szintmetszettel.

Indulunk, a faluból kiérve Vajomerrééket látom ellépni, nem is találkozom velük a célig. Az elsõ pocsolyánál rögtön eszembe jut, hogy sokmindenre felkészültem fejben, de a sárra nem. Pedig sár az volt, nem is kevés, errõl a cipõm tudna rengeteget mesélni, ha hagynám :). A kék jelzés néha felbukkan, ahol nem, ott szalagozás segíti utunkat, egy helyen kék szalag is van, az nem jó nekünk, szerencsére útitársam észreveszi a megbújó jelzést. Felfelé megyünk sokat, rövidesen észreveszem azt a helyet, ahol egyszer kegyetlenül eltévedtem, most erre nem kerül sor. Elérjük a Szondi-kulcsosházat, elhagyatva, egyedül szomorú látványt nyújt a ház az erdõben. Nem sokáig töprengünk az ügyön, emelkedik az út, fogy a lélegzet és közben lassan, de biztosan melegszik az idõ. A drégelyvári turistaút-csomópont után az elsõ ellenõrzõponton pecsétet kapunk, megismerem, irattári iktató bélyegzõ, egy fél nyáron át hasonlókkal foglalkoztam.

Lefelé kell menni egy kicsi, utána megint felfelé, hullámvasút visz hosszasan, közben, a nyílt részeken rálátni a Magas-Börzsönyre dél felé, megpróbálok találgatni, melyik lehet a Nagy-Mána, a Pogányvár gerince, de aztán rájövök, hogy még nem is azokat a hegyeket látjuk, azok egy fokkal bentebb vannak. Néha elmegyünk egy oszlop mellett, valakinek a szõlõje, valaki másnak a földje. Az ellenõrzõponton a barátságos erdész elmondja, ezek afféle emlékek a múltról, régi idõk embereirõl mesélnek, egy eltûnt korból. Továbbhaladunk, nyílt terepen, enyhe lejtõn visz az út, megint oszlopokat hagyunk el. Az út itt jól követhetõ, a minõségével sincs semmi gond, egyre jobban kezd lejteni. Elõttünk az Ipoly völgye terül el és nemsokára bejutunk Bernecebarátira. Átkelünk a falun, közben találunk egy nyomóskutat, mosakodni, inni kiváló lehetõség.

Kifelé menet utolér Péter, akivel egészen a Koppány-nyeregig együtt túráztunk. Továbbsétálunk Kemencére, van egy nagyobb nyílt szakasz, egész hamar túljutunk rajta, be a falu fõútjára. Az ellenõrzõponton - az Idõsek Otthonával szemben - kisebbfajta terülj-terülj asztalkámmal fogadnak, kedvesen kínálnak csokival és kenyérrel és innivalóval. Az utóbbiból jó sokat vételezek, elvégre Nagybörzsönyig nem várható megbízható vízvételi lehetõség. Az egykori vármegyeszékhelyt ismerõs úton hagyjuk el: erre kell menni egy bizonyos téli, éjszakai túra rajtjába, most, nappal sokkal barátságosabb a környék, szép a kilátás a környezõ hegyekre. Elérjük a börzsönyi fõalappontot, elkanyarodunk a kisvasút nyomvonala felé, ezt követjük igen-igen hosszan. Az ideiglenes végállomást már látszik, hogy nemsokára a Vilati üdülõig viszik (ha már nincs ott), fentebb már nem ilyen rózsás a helyzet, a patak áradásának az erejét szinte el sem tudom képzelni. Néha átkelünk egy patakon, néha bele is lépek teli talppal.

A Hamuháztól megint ismerõs a terep, elhagyjuk a vasutat, megkezdjük a túra legmagasabb pontjára való feljutást. A völgy alattunk és a hegyoldal fentebb mellettünk szédítõ látványt nyújt, de közben figyelni kell az útra is. Néha megbotlom, belegondolok, hogy jó lenne a bakancs, aztán az is eszembe jut, hogy a bakancsban már régen megfõtt volna a lábam, már csak tálalni kellene. Hirtelen elérjük a tetõt, innen le kell jutni Bányapusztára. Ez a lejutás némi dzsungelharccal kezdõdik, egy bokagyilkos lejtõvel folytatódik és egy romos kerítésen való átkeléssel ér véget, itt vár a pontõr is. Egy erdészeti UAZ hátrál elõlünk, biztos megijedt, pedig igazán nem akartuk megfogni. Lejtõ után kis emelkedõ következik és a piros jelzés becsatlakozása után már kérhetjük is a pecsétet a Bogár-kert pontõreitõl, itt ásványvízzel kínálnak, megköszönjük, elfogadjuk.

Nagybörzsöny hangulatos kis település, egy padnál megállok egy kis zoknicserélõ szünetet tartani, közben túratársaim megcélozzák a fagyizót, rövidesen én is követem õket. A fagyi után egy alapfokú utcai csapkezelõi tanfolyam elvégzésével tudunk vizet tölteni és megint mosakodni is. Ez utóbbira nagy szükség van, a hõségben szépen olvad az aszfalt is. A faluból kijutva egy aszfaltútra térünk, nagyon sokáig kell követni, ráadásul közben emelkedik az út. Ez az emelkedõ azonban csak a bevezetése a Koppány-nyeregre felvezetõ ösvénynek, amely egy rettenetesen izzasztó út. Közben jelzésfestõkkel találkozunk, felújítják ezt a szakaszt, jó munkát kívánunk nekik. Egy jobb minõségû földúton gyaloglunk végül fel a nyeregbe, itt is kapunk pecsétet. Péter itt ellép, futva megy be a célba, meghagy egy telefonszámot, hogy majd hívjuk fel, amikor Szob elõtt járunk.

Kis pihenõ után szépen továbbutazunk gyalogszerrel, lefelé. Gyönyörû a táj, ráadásul az idõ is enyhül egy kissé. A lába viszont mindkettõnknek fáj, nekem a talpam, Jenõnek a csonthártyagyulladása kezd elõjönni. Ettõl függetlenül még mindig erõs tempót diktál, néhol alig gyõzöm követni. Egy utolsó emelkedõ van még hátra, a Nagy-Galla aljára kell feljutni. Ennek a sikeres megtörténtét két kód felírásával ünnepeljük, az egyik öt pötty és egy (talán) BKT betûsor, azt gondoljuk, ez a pont. Egy kanyarral odébb meglátjuk a túra igazi pontját, AIR van írva valami címkékre, kis pihenés még jár a rendes kód felírása után. Szinte végig lejtõ, szép utat járunk be az egykori kisvasút egyik szárnyvonalának töltéséig, egy idõ után útitársamnak tûnnek fel a nyomvonal jellegzetességei. Egy elágazást nézünk még félre az országútra való kijutás elõtt, de voltaképpen csak legfeljebb 600 métert teszünk bele a távba.

Átkelünk a szépen épülõ új kisvasúton, egy utolsó emelkedõ visz minket a Sukola-keresztig, sajnos valami gond van az autóval, így nem tudják felhozni a frissítõpontot. Pecsétet azért kapunk, majd az utolsó szakaszra térünk rá. Ez nem a legszebb emlékeket hagyja bennem, nehezen járható, kényelmetlen köves úton trappolunk le, a volt téesz elõtt telefonálok, Péter pedig, aki közben teljesítette a túrát, cseresznyével kínál, lévén ott lakik a turistaút mellett, arrafelé, ahol az bemegy Szobra, ezúton is nagyon szépen köszönöm :).

Szobon még besétálunk a vasúthoz, de a cél nem az állomáson van, hanem egy épülettel arrébb, itt mindenféle enni-innivaló jár mindenkinek, valamint a díjazás, egy nagyon kedves rendezõtõl. A Börzsönyi kék a nem mindenhol egyszerû követhetõség ellenére egy nagyon szép túra, korrekt és kedves rendezéssel. Gratulálok mindenkinek a teljesítéshez, köszönöm útitársaimnak a társaságot - és a navigálást, valamint a rendezõknek a túrát!
 
 
Vértesi Maraton/Félmaraton/MinimaratonTúra éve: 20072007.06.10 20:55:55
Lowe Alpine Maraton 2007

A történet egészen május elején kezdõdik, amikor egy hirtelen ötlettõl vezérelve elõneveztem erre a vegyesen teljesítménytúra/futóversenyre. Az elõnevezõs csomagban egy szemüvegtartót, egy újságot, némi reklámanyagot és egy szép, színes itinert kaptam, térképpel a közepén.

Nagy ugrással az idõben máris a mai reggelen folytatódnak a vonatkozó események. Enyhén kómás állapotban szállok fel a vonatra a Déli pályaudvaron (szép, új, zajos motorvonat), a következõ kép a szemem elõtt pedig már a bicskei állomás, még jó, hogy nem Szárliget. Száron leszállva üdvözöl Rush_2006 sporttárs, aki elõtte nap a Galga 50-en ment, ma pedig futni indul. A falun átsétálva érem el az iskola épületét, átellenben a templommal. Feltûnik, hogy rengeteg a rajtszámos futó, beugrik, hogy nekik korábbi indulás van. Megvárom évfolyamtársamat, akit autóval hoznak, majd a futók indulása után, kicsit korán, elrajtolunk mi is.

Még csak reggel nyolc óra van, de már látszik, hogy megint alakít az idõjárás, fényes napos meleg idõ lett végül egész nap. Kisétálunk a faluból, közben bekapok néhány szem cseresznyét. A jelzések állapota itt nem teljesen kielégítõ, a szalagozás viszont jól láthatóan és követhetõen mutatja az utat (késõbb is). Erdõben megyünk, majd kiérünk egy nemrég irtott, lejtõs részre, amit egy betonúton való séta követ. Hirtelen emelkedõ indul jobbra, észak felé, itt ér véget az a közös szakasz, ami a túra elejét és végét jelenti. A piros sáv és a sárga "Hírközlõ kábel" szalagokat követve egy nem túl hosszú, de annál meredekebb, a végén megszelídülõ emelkedõn jutunk fel a Körtvélyes gerincútjára. Egy elágazásnál a túra táblája hirdeti, hogy ellenõrzõpontot találunk balra letérve az útról, a hegytetõn. Kimegyünk, pecsételünk, kapunk egy szelet almát és útitársam felmászik a geodéziai toronyba.

Továbbhaladunk, örülök a szép erdõnek és annak, hogy még nincs túl meleg, bár ez nemsokára megváltozik. A gerincútról néha kilátás nyílik egy-egy völgyre, másik hegyoldalra. Szép a Vértes, ráadásul eszembe jut, hogy itt (sem) jártam még teljesítménytúra keretein belül. Beszélgetve, néha csak nézelõdve, elérjük a Szép Ilonka-forrásnál lévõ pontot. Itt megint nagyon kedves pontõrökkel beszélgetünk egy sort, kapunk enni-inni mindenfélét. A forrástól vissza kell kapaszkodni egy kicsit, majd a zöld sáv jelzésen a Vitányvárat célozzuk meg. Átvágunk egy másik irtáson, visszamegyünk az erdõbe, megnézzük a Rockenbauer Pál emlékfát, majd egy nehezen járható árkon leereszkedve érjük el a vár alatti ellenõrzõpontot, ami nem is az.

Itt Vajonmerre és társa kínált mindenféle finomsággal, nálam fõleg a víz volt a nyerõ, na meg a csoki. Vitányvár ezután a nap legdurvább kaptatóját adja a lábunk alá, megállás nélkül mászunk fel, néha megcsúszik a bot a talajon, a cipõm nemkülönben. A vár impozáns látvány, egészen sok maradt meg a falakból, itt érjük utol elõször azt a sporttársat, aki kerékpáron teljesítette a távot. Kapunk bélyegzõt is, nézelõdök, miközben legyezgetem az igazolólapot, hogy megszáradjon a pecsét. Az emelkedõhöz hasonló dõlésszögû lejtõn gurulunk le a várból, hamar visszaérünk az Országos Kék jelzésre, amelyet Várgesztesig kell követnünk. Egy helyen találkozunk egy túratárs hölggyel, aki nem is ezen a túrán vesz részt, hanem turistautakat vesz fel GPS-szel. A következõ egy hosszabb szakasznak bizonyul, hangulatos erdõben sétálunk, érintve a szupertitkos ellenõrzõhelyet (kitáblázták, akkor viszont mitõl titkos? :)); a Mátyás-kutat, ahol kerül némi víz az egyik palackomba, hogy aztán rögtön el is tûnjön; végül kitérõt teszünk a Zsigmond-kõre, itt csodaszép kilátás fogad, alattunk Várgesztessel, kicsit messzebb Oroszlánnyal.

Hamar lejutunk a faluba, forró aszfaltúton gyaloglunk fel az ellenõrzõponthoz, ami egyrészt a távnak majdnem a fele, másrészt a barátságos pontszemélyzet itt eredeti Lowe Alpine márkájú zsíroskenyeret gyárt kézzel, mondhatni manufakturális formában. Ráismerek Gethe úrra, mint az Isaszegi csata emléktúra egyik rendezõjére. Ezen a ponton némi pusztítást végzünk étel- és fõleg italügyben, a hõségben számomra valahogy az utóbbi kedvesebb, az elõbbi viszont legalább olyan fontos. Vidáman sétálunk tovább, észrevéve egy narancssárga pólót és a hozzá tartozó, rajtszámmal rendelkezõ futót, aki rövidesen ellép elõlünk. Egy bevágásban emelkedünk egy kicsit, a többi szintet csak apránként szedjük össze a következõ pontig, az erdõ még mindig nagyon szép, ráadásul kevésbé van meleg a fák között. A Hirczy-emlékmû tövében lelünk rá az újabb pontra, kedvesen kínálnak itt is, megint iszom vagy egy liter vizet.

A túra utolsó komoly szintemelkedését kell még leküzdenünk, ezen a szakaszon jóideig egy széles völgyben gyaloglunk, ezt hosszú, néha meredekebb, de többnyire lassú emelkedõ követi, közben távoli zörejeket hallunk, elõször teherautóra, majd késõbb már viharra gyanakszunk. Az utóbbi látszik beigazolódni, a tetõ felé közeledve látszanak a nagy felhõk az égen, de szerencsére távol maradnak tõlünk. Kicsit kezdek fáradni, ráadásul érzem, hogy a nyakamat eléggé megfogta a Nap, de a fáradtságon sokat segít egy hirtelen ismerõs útelágazás, megint a Szép Ilonka-forráshoz érünk. Itt megint sokat iszom (és keveset eszem), tartunk egy rövid pihenõt, megpróbálunk egy sporttársnõ túrabotján segíteni (a teleszkópos bot beragadt és nem lehetett kinyitni), de gyengék vagyunk, ráadásul csúszik a kezünk.

Az utolsó szakaszra való mentális felkészülést követõen útra kelünk, immár a cél felé, elbúcsúzva a szimpatikus pontõrségtõl. Innen kevés emelkedõre kell számítanunk, az is szépen eloszlik, menet közben egy szakaszban gyönyörködöm igazán: völgy felett halad az út a domboldalban, alattunk tisztás, de a völgyön lefelé haladva ott az erdõ. Még érintünk egy egészen jó állapotú vadászházat, majd egy ismerõsnek tûnõ mûúton haladva elérjük a piros sáv jelzést, ahonnan már ismerõs a terep a célig. Még lebeszélem útitársam a faluban a futásról, így is beérünk kényelmesen sétálva a célba.

Kedves hölgy gratulál, megkapjuk az igen eredeti díjazást, majd bevesszük magunkat az "étteremként" mûködõ osztályterembe, beszélgetünk a rendezõkkel, idõközben megérkezett pontõrökkel, több sporttárssal, közben évfolyamtársamért jönnek, hazaviszik. Még beszélek pár sort a tombola nyertesével ;), végül kisétálok a vasúthoz. Gratulálok a túra minden teljesítõjének, gyalogosnak és futónak egyaránt!

Összegzés: jól eltalált, nem túl nehéz, de nem is egyszerû túra (a hõség most komoly nehezítõ tényezõ volt) a maraton, profi (a pontok elhelyezése, a szalagozás, a táblák, a díjazás és a szolgáltatás minõségére gondolok ezzel), de mégis barátságos, mondhatni, családias rendezéssel. Jövõre remélem megint eljöhetek rá.
 
 
Mátrai Csillagok éjszakai teljesítménytúra 40/25/15Túra éve: 20072007.05.28 12:27:59
Mátrai Csillagok Éjszakai Teljesítménytúra

Tervezett és véletlen találkozások következtében pontosan este nyolc órakor vágunk neki hatodmagamban a távnak - a társaságban két "száz százalékos", eddig minden MCSÉT 40-et teljesítõvel, egyikük barátnõjével, évfolyamtársammal és a Sárga ttúrán megismert fiatal sporttárssal. Az iskolát még egy rövid városi szakasz követi és utána nekivághatunk a Sár-hegy meredek emelkedõjének. Néha visszapillanthatunk a naplementére, sokkal barátságosabb látvány, mint a keleten tornyosuló, sokasodó felhõk tömkelege. A kettõs hegytetõre felérve szép körkilátás fogad, az egész Mátraalja látszik, dél felé pedig az Alföld terül el. Ha már itt van, beszélgetünk egy kicsit a Mátrai Erõmûrõl is, amely alig tíz kilométerre van útvonalunktól. A tömegtõl kissé elszakadva, egynyomos ösvényeken haladunk és rövidesen elérjük a Szent Anna-kápolnát. Itt természetesen rám kell várni, kirázok egy potyautas kavicsot a bakancsomból. Igyekszem hamar végezni, majd csatlakozom a többiekhez és indulunk tovább Mátrafüred felé. Utolérünk egy nagyobb csoportot, de nem kezdünk elõzésbe, úgyis nemsokára elérjük a települést. A repülõtér után van néhány cseles kanyar, de a rutinos útitársaknak köszönhetõen nem okoz gondot a tájékozódás és pillanatokon belül Mátrafüred utcáit járhatjuk.

Nem tart sokáig a városnézés, a K+ jelzésen megkezdjük az emelkedõt Kékes felé. Az elsõ emelkedõ szakasz nehéz, rövid távon küzd le egy nagyobb falatot a szintkülönbségbõl, a végén, Benevár romjainál ellenõrzõpontot találunk, szõlõcukorral kínálnak. Ezen útvonal a hegyre útitársam szerint a választható legjobb emelkedõ, igazat adok neki, tényleg nincs több látványosan erõsen kapaszkodó útszakasz, egy futó el is süvít mellettünk. Egyszer-másszor felbukkannak a környezõ falvak fényei és a tetõn lévõ adótorony is egyre közelebbinek tûnik. Elérünk egy nagyon hangulatos fenyvest, innen már tényleg nem tartott sokáig az érkezés. A csúcskövet megszeméléljük, az ellenõrzõpontot valamivel arrébb találjuk, nagy, ropogós almát kapunk a pontõröktõl. Megemlíteném, hogy majdnem minden ponton járt valamilyen szolgáltatás, kisebb vagy nagyobb mértékben, én nagyon méltányolom az ilyesféle gesztusokat. Induláskor figyelünk fel a közeledõ viharra, látványos villámok rajzolódnak ki az égen. Annál jobban sietünk tovább Mátraházára, itt magnéziumos pezsgõtabletta is jár a vízhez az ellenõrzõ állomáson.

Egyik kedvenc utam következik a Mátrában, a sárga sáv jelzés Mátraházáról le Mátrafüredre, érintve néhány fantsztikus panorámájú kilátópontot. Menet közben megfigyelhetjük, hogy legalább két vihar jár a környéken aznap éjjel, egy valahogyan a hátunk mögött, azaz északra, esetleg keletre, egy pedig messzebb, délen. A távolságuk miatt kevéssé kell aggódnunk, hiszen a villámokhoz tartozó dörgés itt egyáltalán nem hallatszik. A Hanák Kolos-kilátót a Muzsla követi (érdekes, hogy ugyanazon hegységben két magaslat is viseli ezt a nevet), közben érintjük a rendkívül bõvizû Rákóczi-forrást. A Muzsláról kissé kellemetlen köves úton ereszkedünk alá Mátrafüredre, itt bezárul egy kör és elindulunk a Kozmáry-kilátó felé, ahol megint ellenõrzõpont vár, valamint a kilátó impozáns épülete a sötétben. Itt már egyáltalán nem látszanak csillagok - nem úgy, mint túránk elsõ szakaszában, amikor sokszor egészen tiszta égre tekinthettünk fel. Az esõ itt kezd el szemerkélni, ezt változó intenzitással folytatja utunk végéig, Sástóig legalább egyszer felveszem az esõkabátot, aztán az amúgy kellemes idõre való tekintettel vissza is teszem a hátizsákba. Sástón, remek idõzítéssel bõséges enni- és innivaló ellátmányban részesülünk, van mindenféle kenyér, tea és üdítõk.

Az esõvel dacolva továbbmegyünk (rajtam megint kabát) és némi emelkedés után hosszan és kényelmetlenül sáros úton ereszkedve érjük el Lajosházát. Közben van néhány jelzésváltás is, csak a változatosság kedvéért. Lajosházán már tisztességes, csendes esõ esik, a viharnak viszont már a fényei sem látszanak. Direkt ennek a túrának létrehozott jelzésen talpalunk tovább, már régen levettem a kabátot, inkább ázzak el egy kicsit, minthogy belesüljek az emelkedõkön. Többször keresztezzük a Mátravasút lajosházi vonalát, nemrégiben újították fel, ennek keretében aszfaltozott útátjárók kerültek az erdei útra, elég mulatságos, amint egy erdõbe menõ, késõbb egynyomossá szûkülõ ösvény a vasúton kétsávos úton kelhet át (a záróvonal is fel van festve). Az õrlõmûnél közelebbrõl is megnézzük az egyik elhagyatott, kibelezett épületet, ez már kevésbé kellemes látvány, de nemsokára elfeledteti a házat a csupa sár emelkedõ és az azt követõ hullámvasutazás. Szerencsére sok tereplépcsõ van lerakva, legalább nem négykézláb kell feljutni a várba, amely inkább sáncnak nevezhetõ. A pontõr gondosan a karton fölé hajolva pecsétel, mi pedig indulunk tovább.

Innen már nincs tényleges szintemelkedés és érdekes módon az esõ is szépen eláll, mi pedig beballagunk Gyöngyössolymosra és végiggyalogoljuk az egész falut, hosszában. Közben kivilágosodik, lekerülnek a lámpák, leveszem a láthatósági mellényt (érdekes, nagyon sok túrázón figyeltem meg), végül pecsételés közben elropogtatok néhány Molnár-kalácsot. Nem túl szép és fõleg nem túl kényelmes földúton folytatjuk a túrát a szalagozást követve, majd letérünk a kisvasút töltésére. Ezt meglehetõsen kényelmetlennek tartom, minden második talpfára már túl nagyot kell lépni, minden talpfára lépve pedig érdekesen tipegni kell. Sebaj, már közel van a pont, itt is pecsét, közben nézzük (vagy inkább sejtük) a napfelkeltét a tegnap megmászott Sár-hegy mögött. A vasutat elhagyjuk, füves földút következik, végül a várost elérve hamar megérkezünk az iskolába, bezárva a teljes kört.

A célban gyors adminisztráció (a monitoron mindenki láthatja, mennyi idõ alatt, milyen átlagsebességgel tette meg a távot), szép díjazás és bõséges ellátás. Eszegetünk egy kicsit, majd indulunk a vasútállomás felé. Köszönet jár a rendezõségnek a túráért, útitársaimnak pedig a társaságért és a navigációért. Nem nevezhetõ könnyûnek a MCSÉT, de nem is teljesíthetetlen, jövõre érdemes lesz rá eljönni megint...
 
 
KINIZSI SZÁZAS és Terep Százas (2006-2008)Túra éve: 20072007.05.20 17:25:56
Kinizsi Százas - Amikor minden újabb lépés ajándék


Mint azt egy útitársam igen találóan jellemezte Bányahegy magasságában, a Kinizsi túra legjobb egy szavas összefoglalása a következõ: "A Kinizsi fáj." De ne szaladjunk ennyire elõre az idõben. Szombaton korán reggel kinéztem az ablakon és nagyjából ugyanolyan jellegû égboltot láttam, mint egy héttel korábban, a Budai tt-re készülõdve. Éppen ezért került a lábamira túrabakancs a sportcipõ helyett, valamint a kamásnit is felhúztam, elsõsorban az esetleges sárra készülve. Évfolyamtársammal már a HÉV végállomáson találkoztam, Csillaghegyen leszállva pedig megkerestem a leesett államat a tömeget látva. Beálltunk a sorba - társam a 40-es távra ment, arra pedig nem lehetett elõnevezni (én már kedden nevezhettem), ez a sorállás viszont elég rövid életûnek bizonyult, fél órán biztosan belül voltunk.

A rajtban sok ismerõs embert lehetett látni, Vajonmerre sporttársat üdvözöltem, majd a 6:55-ös idõt gyorsan megkapva már indulhattunk is. Kezdtem tudatostani magamban, hogy már megint egy 100 kilométeres túrát készülök teljesteni. Akkor pedig fékszelep kinyit, menetszabályzó kar feltol 100%-ra és mehetünk is. Rögtön az elején elõzésbe kezdtünk, hegynek fel. Az esõkabátot a növekvõ testhõmérsékletnek megfelelõen hagyományosan a táskámra kötöztem (tudom, hülyén néz ki). Beértünk az elsõ erdõs részre, ahol a fákon mindenféle vicces feliratokat olvashattunk, némelyiket értettem, a sportszakmához viszont semmi közöm, azzal nem tudom, mire akartak kilyukadni... Mindenesetre az elõzõs sebességfokozat miatt hamar kiértünk a nyílt területre, majd megkezdõdhetett a hegymászás a Kevélyekre. Csodás kõalakzatok és egynyomos, hangulatos ösvények jellemezték a szakaszt, útitársam a hegytetõn pecsétet is kapott.

Lejtmenetben azt a kevés maradék fékerõt is sikerült kikapcsolni, rettenetes tempót diktált útitársam és az út. Néhány ismerõs is feltûnik (arcra legalábbis), innentõl Szárligetig még sokat láttuk egymást. De itt még nem is gondoltam ennyire elõre, inkább szóltam, hogy ne fussuk el magunkat, elvégre végigmenni kell a túrán, nem pedig meghalni már az elején. A Hosszú-hegy emelkedõje nem volt olyan meredek, viszont jó sokáig tartott, tetején ellenõrzõpont, immár nekem is. Kellemes erdei utak voltak errefelé, jól járhatóak, szépek. A Szántói-nyeregnél volt egy kis büfé, most ez kimaradt, viszont elméláztam a sok depókocsi láttán, arra gondolva, milyen jó is lehetne csak úgy, kevés holmival gyalogolni. Legyintettem, most ez máshogy esett. Gondolataim elterelésében sokat segített a kezdõdõ emelkedõ is, amely szépen csökkentette a sebességünket is.

A Terep Százas egyik ellenõrzõpontjánál éppen csomagoltak a pontõrök, éppen a kanyarok levágásának feleslegességét kezdtem volna elõadni túratársamnak, de észrevettem, hogy nem volna kinek beszélnem, kicsit várni kellett rá. A szerpentin sok szép kilátóponttal szolgált, a tetõt elérve pedig jól járható szintutat kaptunk. Pilis-nyeregre már kezdett szétszakadozni a mezõny, nem volt folyamatos tömeg. A ponton vettem egy félliteres pohár õszibaracklét, a következõ pillanatban pedig csak néztem, hogy hová tûnt a tartalma. Nos, legalább helyre került a folyadékháztartásom. Innen laza, nyugodt utunk volt egy pontig, ahol bevártam a pecsételésre kitérõ útitársam a Kétágú-hegyen. Bocsánatot is kértem tõle, hogy sürgettem az emelkedõn, hiszen bõven idõben voltunk az általam betervezett menetrendhez. A zöldet szépen követve sétáltunk le Kesztölcre, ahol a szokásos depósokat és a Terep Százas éppen pakolászó ellenõrzõpontját találtuk. Továbbhaladva egy utcában kirakott slagot vettünk észre, "Ivóvíz" kiírással, én töltöttem egy kicsit, ezúton is köszönöm szépen a kedves gesztust.

Még átkeltünk a csodálatos 117-es úton, az izgalom kedvéért pont egy kamion orra elõtt, majd kényelmes séta után elértük Dorog szélét. Itt tehát elváltak útjaink, ráadásul kisütött a nap, ennek kapcsán még a fel-feltámadó szélben is kezdtem megérteni, miért nevezik ezt a szakaszt katlannak. Ezen meditálva és a szalagozást a mezõn követve - a minden jobb, mint a beton elvén - lassan elértem a frissítõpontot, ahol lelkesen kínáltak ásványvízzel. Ez is valahogy eltûnt egy szûk százméteres távon, én pedig szomorúan tettem a palackot a zsákomba. (Szemetelni nem szabad, meg amúgy sem szeretek vizespalackot eldobni, hátha jó lesz majd tölteni. Jó lett.) A Gete emelkedõje a hûvös erdõben nem is esett rosszul, a másfajta izommunka kicsit felfrissített. Volt pár magasfeszültségû kábel alatti átkelés, ezeket nem tudom, honnan hová tartanak. A hegyrõl megint szép kilátás nyílt, a ponton pedig ünnepélyesen kinyitottam egy csomag ropit a készletembõl.

Pontosan hét órája voltam úton és még nem fájt sem a lábam, sem a hátam. A lejtõ lefelé a Getérõl és az emelkedõ a Hegyes-kõ hátára azért segített az elfáradásban. (Egy fán ragasz: "Mezei halála", megmosolyogtam.) Az impozáns mészkõszikla felé haladva kicsit csatlakoztam két sporttárshoz. Nem sokkal késõbb, még legalábbis a Tokodi Pincevölgy elõtt felhívott édesanyám, hogy vírust talált a számítógépen. Jó fej, mit tudnék én innen csinálni vele. Telefonálás közben köszöntem a Lemaradás túrán megismert úrnak, a frissítõponton is találkoztunk késõbb. Ez a pont nagyon jó helyen volt és nagyon jó, hogy volt. A helyiek teljesen önkéntesen, a túrázókat mindenben segítve hozták létre, nagyon jólesett a kézbe kapott pohár víz, amelyet aztán térülve-fordulva már töltöttek is újra. A zsíroskenyér és az uborka - fõleg ez utóbbi - hasonlóan csillagos ötöst kap tõlem.

A barátságos ponttól búcsút véve újabb meredek emelkedõ borzolta kedélyemet, de hamar felértem a tetõre, onnan szépen kocogtam Mogyorósbányáig (egy rövid technikai szünetet beiktatva), ahol elsõ dolgom volt kicsit mosakodni a nyomóskútnál. Onnan besétáltam a Kakukk vendéglõhöz, itt egy kólával próbáltam javítani az energiamérlegen. Idõmet és rajtszámomat számítógépbe rögzítette egy úriember, én pedig már indulhattam is tovább. Az elsõ emelkedõn túlesve megelõztem egy rendezõi egyenpólót viselõ, babakocsit toló kis csoportot. Nem kellett sok idõ és már Péliföldszentkereszt templomának tornyát tájolhattam be. Itt már kevesebb depóautó várakozott, egyiküknél szép, topikos zászló. A hátralévõ komolyabb emelkedõket vettem éppen számításba és meglepõen jó eredményre jutottam, amikor is a Bika-völgy felé ereszkedve egy sporttárssal kis kavarás után csatlakoztunk egymáshoz.

Lajosnak (útitársamnak) köszönhetõ az elején említett tömör összefoglaló is a túráról. Beszélgetve, de gyors tempót diktálva jutottunk el Pusztamarótra, ahol nekem meg kellett állnom zoknit cserélni, ugyanis a bal talpam kezdett rakoncátlankodni. Itt csatlakozott még egy sporttárs is, aki nevezés nélkül indult, ennek ellenére végigment a túrán, csak a vásárolható szolgáltatásokat használva. Nem semmi teljesítmény, csakúgy, mint Lajosé, akinek eddig a Mátrabérc volt a leghosszabb túrája (igaz, a Mátrabércnek szintén van mire alapoznia a hírnevét, itt pedig, fõleg a végén inkább az idõ és távolság okozta monotóniatûrésrõl van szó). Pusztamarót emlékhelyétõl elbúcsúzva jó erõs emelkedõn kapaszkodtunk fel a Kéken az üdülõig. Talán az egész túra egyik legkellemesebb szakasza következett: alkonyati fényben játszó erdõ, jól járható úton, aláfestésül madárdal. Giccsesnek is mondhattuk volna, ha nem lett volna a lábunkban már hatvanvalahány kilométer.

Bányahegy egyfajta megváltásnak számított mindhármónknak volt valami nyûgje, én pédául rettentõ szomjas voltam, a teából jó sokszor kértem repetát, de töltöttem vizet is a palackjaimba (milyen jó, hogy voltak). Egyszerre láthatóan csak egy telefonnak volt elég a hálózati kapacitás, ezt kísérleti úton bizonyítottuk. Fél óra pihenõ után (idõ ekkor: 19:30, fél napja voltam úton) indultunk kettesben tovább. Ekkor kezdtem számolni, hogy még a reális sebességcsökkenéssel (éjszaka, fáradtság, futómûproblémák stb.) számolva is beérünk 20 óra alatt. A vértestolnai útig útitársam Gerecse 50-es tapasztalatai navigáltak, precízen, szépen. Az úton körbementünk, megcsodálva néhány feliratot az aszfalton, egyet le is fényképeztem, sajnos csak telefonnal. Itt elõkerült az éjszakai szakasz néhány kelléke: láthatósági mellény, fejlámpa. Monoton, egyenes úton meneteltünk, fáradófélben, itt még aránylag jókedvû voltam. Egész sokára (idõben még mindig jól) egy kellemetlen köves lejtõ után értünk Koldusszállásra. Itt is kaptunk citromos teát és csoki is volt kirakva.

Kis pihenõt engedélyeztünk magunknak, majd egy nagyobb bolyban indultunk tovább. Ez a társaság - különbözõ változatokban - a célig nagyjából együtt haladt. Útitársam bejáráson szerzett rutinja nagy segítségnek bizonyult, vakon rábíztam volna magam, sehol sem tévedtünk el. Megközelítettük az autópályát, azon tanakodtam, vajon mire gondoltak azok az autósok, akik ezen az éjszakán látták az út "felett" (hiszen a pályához képest magasabban voltunk) imbolygó fényeket. A következõ gondolatom arra vonatkozott, amit egy hete beszéltünk a Budai 50-en a túrázás élvezetérõl, miszerint ha megkérdezek valakit a Kinizsin Koldusszállás után, hogy élvezi-e a túrát, az biztosan orrbaver. Ennek ellenére volt, aki azt mondta, hogy élvezi a helyzetet és még az orrom is megúszta.

A völgybõl kisétáltunk a mûútra, ahol a csoport végén haladtunk ketten, Tornyópuszta mellé viszont már a mezõny eleje felé voltunk. Nem mintha nem lett volna teljesen mindegy. Somlyóvárra már a jókedvem eléggé megcsappant, tartásom sem volt már a régi délceg, ráadásul még volt hátra tizenegynehány kilométer. Itt is pihentünk egy sort, de menni kellett, mert a lábaknak nem szabadott beállniuk. A Somlyóról lefelé már kezdtem elveszteni a fonalat, nem emlékeztem, mikor indultunk, elindultunk-e egyáltalán, vagy csak menetelünk itt a végtelenbõl a végtelen felé? Egy gyorsan haladó sporttársat kiabált egyszer vissza Lajos, még idõben. Sok gyaloglás után, elhagyva mindenféle vizenyõs területet, sok békával, hirtelen megjelent az autópálya aluljárója. Közben egy kis szemerkélõ esõt is kifogtunk, ráadásul ekkor talált meg az allergiám is (egész nap semmi bajom nem volt), úgyhogy bõ tíz percnyi tüsszögéssel is sikerült borzolnom a közelben haladók idegeit.

Az M1-es után (az aluljárónál szalagkorláton a felirat: "Hajrá zombik!") hosszú aszfaltúton haladunk, aztán betértünk az erdõbe, egy utolsó emelkedõ erejéig. Már lefelé haladva egy kis menetoszlopot értünk utol, de még volt annyi tartalékunk, hogy gyors elõzésbe kezdjünk. A csoport elején tûzszerész ismerõsömet üdvözölhettem, de nem vettem fel a tempójukat, mentem tovább. Még egy helyen meg kellett állnom kis igazításra, itt ért utol Lajos. Ez már a befutó szakasz volt, végig a vasút mellett, le az aluljáróba, majd be az iskolába. Megérkeztünk, fékszelep zár, menetszabályzó szépen 100..75..50..20..10..5 %-ra visszavesz. Véget ért az idei Kinizsi Százas, legalábbis számunkra. Kereken 19 órán át utaztam - pihenõkkel együtt.

Leírhatatlan, hihetetlen érzés, tapsolnak az érkezõknek, gratulálnak mindenkinek. Ezúton én is szeretnék gratulálni mindenkinek, összes útitársamnak és ismerõsömnek, azoknak, akiknek ez volt az elsõ százasuk, elsõ Kinizsijük, de akár a többedik is. A rendezõknek köszönöm a túrát, az önkéntes és a rendezõi frissítõpontoknak a segítséget (Tokod, Bányahegy, Koldusszállás, Szárliget). Jövõre esetleg újra el kellene indulni...?
 
 
Fel a Naszályra!Túra éve: 20072007.05.13 17:07:39
Fel a Naszályra!

A címben szereplõ teljesítménytúrát már az elmúlt évben is nézegettem, hogy milyen jó kis csillagtúrát lehetne tenni. Idén a csillagtúra átadta a helyét egy szép vonalvezetésû, könnyûnek viszont nem mondható fix útvonalú teljesítménytúrának. Egy héttel a túra elõtt e-mailben jelentkeztem elõre, majd vártam és reménykedtem, hogy jó idõ lesz.

Az idõjárásra végül nem lett panasz, sõt, a nagy meleghez még jelentõs páratartalom is társult. A túra most is a Nyugati pályaudvaron kezdõdött (jelképesen, persze) kora hajnalban, mert még a rajtidõ elején ott szerettünk volna lenni. Évfolyamtársammal együtt teljesítettük a túrát, nagyon gyorsan ment a kolléga, alig gyõztem néha utánaloholni. Vácott találkoztunk egy sporttársnõvel, elõre vettünk buszjegyet, és vártunk a buszra. Összesen öt túrázó választotta ezt a reggeli buszt Cselõtepusztáig, a sofõr készségesen szólt a megállónál. Innen bõ két km séta következett a kulcsosházig, közben egy magaslatról szép kilátás nyílt a párába burkolózó Dunakanyarra és a Visegrádi-hegységre.

Neveztünk a fõrendezõnél, nagyon barátságosan elmagyarázta, merre kell menni, majd - egy konzervnyitó kölcsönadása után egy ottalvónak (igen, a kulcsosház mûködik, ott is lehetett volna aludni elõzõ este) - elindultunk. Túratársnõnktõl itt elköszöntünk, majd az elsõ kanyarban rosszfelé mentünk (szégyen gyalázat, hiszen a jelzés világosan ott volt), kb. 200 m után korrigáltunk. Enyhén sáros úton jutottunk el Kosdra (ismerõs hely...), végigjártuk a falut és egy nagy esõháznál, immár a zöld körtúra jelzésen az eddigi piros négyzet helyett, megtaláltuk az elsõ pontot. Matricát kaptunk az igazolólapra, megemlíteném, hogy a füzet nagyon korrekt volt, szint- és távadatokkal, leírással, menetrendi kivonattal. A Naszályról készülõ(-t) új turistatérkép fénymásolt verziója is helyet kapott benne (ezt majd valahonnan be kell szereznem).

Kosdot elhagyva kezdõdött meg a rettenetes emelkedés a Naszály csúcsára. Az Országos Kék jelzésig köves, kissé kényelmetlen úton haladtunk, menet közben megálltunk egy pillanatra a Bányász emlékmûnél. A Kék - együtt a zöld körtúra jellel - hihetetlenül meredek (de semmiképp sem egyszerû) ösvényen kaptat fel a Naszályra. Elõször néztem is a füzetben a szintadatokat és csóváltam a fejem, hogy ezt bizony elmérték. Pedig nem, sõt, én gondoltam eléggé tévesen. Az elsõ pihenõt, ahol útitársam fotózott is, a Kopasz-tetõn tartottuk, innen egy darabig szintben haladtunk, de még elõttünk állt egy komoly emelkedõ. Ezt is leküzdve, egyszerre a geodéziai torony lábánál találtuk magunkat, ahol gyorsan felírtuk az igazolásul szolgáló kódot, majd körülnéztünk a toronyból. Megérte a létrázás, fantasztikus, párás, felhõpamacsos panoráma fogadott, szinte minden irányban elég messzire el lehetett látni.

A toronytól futottunk egy kicsit a lejtõn, majd megtettük a Látó-hegyre (igazolókód) a kitérõt. A keresztet valami vandál durván megrongálta (Ki a bánat megy fel egy hegyre, hogy ledöntsön egy keresztet? Egyáltalán, ki dönt le egy keresztet?), a kilátás azonban megint elsõrangú. Visszamentünk a Kék jelzésre és a csúszós, helyenként nehezen járható ösvényen bemutathattam, mi mindenre jó egy pár túrabot: például nem gurul le az ember olyan könnyen a hegyoldalon. Igaz, útitársam sem gurult le. Viszont a lejtõkön futott, ezt a tempót most nem tudtam laza eleganciával tartani. Viszont így bele-belekocogva hamar elértük a Bik-kutat, ahol a pontõr hölgytõl megint matricát kaptunk. Innen kellemes erdei úton talpaltunk tovább az erdõbe beszûrõdõ napfényben.

Katalinpusztának (pontosabban a 2-es fõútnak) jóval hamarabb meghallottuk a hangját, mint ahogy odaértünk volna. Az igen forgalmas úton úgy tûnik, még mindig nem érdekel senkit a lakott területet jelentõ tábla. Így siettünk otthagyni az utat, a Gyadai-rét tanösvényéhez vezetõ jó minõségû aszfaltcsíkon már elviselhetõ mértékû volt a forgalom. Itt volt a túra célja is, egy 5 km hosszú kör megtételével késõbb. A tanösvény jelentette ezt a kört, örömmel tapasztaltam, hogy sokan végigsétálják a teljesítménytúra résztvevõin kívül is. Szépen kijelzett ösvényen mehettünk, erdõben, mezõn, mocsárban - ez utóbbiban afféle hosszú rönkhídon vezetett az út, egy helyen még leágazó pihenõ is volt. Nem is beszélve a billenõ hídról, hatalmas ötletnek tartom. A pont az Óriások pihenõjénél volt, itt még egy matricával gyarapodott a gyûjtemény.

Az erdõben még megállapítottuk, hogy a kék kereszt jelzés az nem egy elrontott zöld T, hanem egy nagyon jó K+, majd visszamentünk és helyesbítettünk a pályánkon. Még egy árkon kellett átkelni és már majdnem el is értük a célt. Ott végül megkaptuk az elsõ teljesítõknek járó díjazást (mindkettõ nagyon szép) és bõ félóra várakozás után pompás vaddisznógulyást ehettünk, tûzforrón. Érkezõ sporttársakkal való beszélgetés miatt természetesen én fejeztem be utoljára az ebédet, majd szépen visszasétáltunk hármasban - az MVTE titkárával kiegészülve Katalinpusztára a buszmegállóba. Még megérkezett a reggel megismert túratársnõ is, éppen elérte a buszt, ahol kellemes huzatban utazhattunk - állva - Vácig.

Még egy dolog: a Naszályra és környékére nagyjából úgy emlékeztem, hogy néhol van esetleg egy-két jelzés. Ehhez képest az összes érintett turistaút tökéletesen követhetõ volt, mindenféle szalagozás nélkül is. Szeretném megköszönni a túrát, remek szervezés volt, jól kitalált útvonalon, a célban remek szolgáltatással és barátságos pontõrökkel; remélem jövõre is jöhetünk, akár még többen is.
 
 
BudaiTúra éve: 20072007.05.12 17:53:59
Budai 50

Korán, nagyon korán kelek fel reggel, hogy a rajtidõszak elején ott legyek és valamikor az elsõk között indulhassak. A villamoson felfigyelek a szélvédõn sokasodó esõcseppekre, ennek ellenére a Moszkva téren semmiféle csapadékot nem észleltem. A busz sok megállót kihagyva éri el Szépjuhászné megállóhelyet, ahol már készülõdnek a rendezõk és néhány sporttárs is megjelenik. Amint ezt megengedik, nevezek, hat órás rajtidõt kapok, addig legalább van idõ megvizsg álni az itinert: az útvonal leírása, ellenõrzõ pontonként; térképvázlat; rövid ismertetõ a látnivalókról (ez nagyon jó ötlet); táv- és szintadatok, végül a pecsétgyûjtõs oldal.

Amire átnézem, szépen el is érkezik a hat óra, ideje nekivágni a papír szerinti 51,8 kilométeres távnak. Rögtön szép nagy emelkedõvel indít a túra, fel kell jutni a Nagy-Hárs-hegyre, ez még megy is. Közben ahelyett, hogy szépen kivilágosodna az ég, egyre inkább beborul. Még a végén igazuk lesz a meteorológusoknak és esni fog az esõ. A hegytetõn megelõz két sporttárs: egy anya, leányával, akit olyan 10-12 évesnek nézek. Ennyire fáradt nem lehetek. A lejtõn még utolérem õket, de nemsokára visszaelõznek, én lejtõn még csak-csak elszaladgálok, de síkon már kevésbé. A terep amúgy ismerõs, három hete a Sárga 70 teljesítménytúra ugyanezen a sárga sáv jelzésen jött, csak éppen ellenkezõ irányból. Hûvösvölgy, Vadaskerti-hegy, Határ-nyereg, mindet ismerõsként látom viszont. Még utolérem a fent említett két sporttársat az Újlaki-hegyen, ahol én megállok még a kilátásban gyönyörködni (illetve a felhõtömbök közeledési sebességét számolni), õk ellépnek. A Virágos-nyeregig elmélázva sétálok, ott pedig ellenõrzõ pont vár, egy idõpontot is kérek a pecsét mellé, aztán távozom.

Egy alagút jellegû szakasz következik, díjnyertes kullancsgyûjtési és hegyoldalon való lecsúszási lehetõséggel, most mindkettõt megúszom. Aztán kicsit nyugodtabbra vált az ösvény, enyhén hullámvasutazik, én pedig a három héttel ezelõtti kilátás borús idejû megfelelõjét nézegetem. Nemsokára egy futásra csábító lejtõn lejutok az Alsó-Jegenye-völgybe, itt kezd el szemerkélni az esõ, egyelõre nagyon enyhén. A Rózsika-forrás vizébõl kortyolok egy párat (pedig nem ivóvíz...), ezután egy nagyobb kirándulócsoport kikerülésével már el is érem a pontot. Nagyon kedvesen kínálnak lilahagymás-zsíros kenyérrel, még póréhagyma is van, sõt, még a félliteres palackomba is kapok szörpöt.

Mialatt falatozom, barátságtalan, bár csendes esõvé fejlõdik az iménti szemerkélés. Annyi baj legyen, egyedül a sár miatt aggódom kissé, mint kiderül, eléggé feleslegesen. Hosszú emelkedõ vezet a Zsíros-hegyre, én pedig nem nézem a túra saját jelzéseit, hanem megteszem a sárga érdekes értelmû kunkorát. Itt kell közbeszúrnom, hogy az egyik pontõr hölgy szerinti zerge, szerintem inkább valamilyen B betû kinézetû jelek a Budai tt. saját, különbejáratú jelei, az úton végig szépen, jól követhetõen voltak felfestve, legalábbis szerintem. Csodálkoztam is, hogy egyszerre eltûntek, de a lapon a sárga volt feltüntetve útvonalnak, igaz, a leírás engedi a levágást, meg kellett volna jegyezni.

A Zsíros-hegy ellenõrzõpontján ér utol két futó, innen az esõ is enyhül, sõt, a Felsõ-Zsíros-hegyre el is áll. A Nagy-Szénás turistaházának emlékfalánál a két idõs pontõrrel (az ötvenes táv indulóinak itt nem járt pecsét) beszélgetek egy kicsit, majd továbbmegyek a hegytetõre. Csodás körpanoráma, tényleg végig lehet követni a túra útvonalát, sõt, a párától kitisztult idõben ellátni Dorogig (talán Esztergom is sejthetõ), a Gerecsén lévõ TV toronyig, visszafelé pedig a Budai-hegység városmenti tömbje, tisztán és világosan.

Hosszú, javarészt ismeretlen szakasz következett Telkiig. A K+ csak sötétbõl ismerõs, a többi még úgy sem, figyelni kell a B (zerge?) jeleket, de semmi gond nincs. A térképet nem nézem, úgysem tudom pontosan, hol is vagyok. Maga a táj nagyon szép, szelíd erdõ, kellemesen járható völgyi út jellemezi ezt a szakaszt, már ezért érdemes volt ezt a túrát választani. Csak egy bõ kilométeren lett kissé dagonyás az út, de az sem tart sokáig. Élvezem, hogy kisüt a nap, gyalog jó tempóval lehet menni, még hegynek fel is. Hamarosan érkezés az Anna-vadászházhoz, szép épület, innen ráadásul már nincs messze Telki. A faluba érve feltûnik egy szép csokor biztonsági kamera, aztán még kettõ. Meg az elkerített villák. (No comment.) Lesétálok a fõútig, ott a padkán haladva felmegyek az ófalu központjáig, éppen valamilyen színelõadás zajlik, a Telki fesztivál keretében.

A pont a Kerék sörözõ udvarán van, még bent, a pultnál találkozom Vajonmerre túratárssal, innen együtt gyalogoljuk (futjuk) végig a távot. Ez a bizonyos táv egy hosszú, erõs emelkedõvel indít és ugyanígy folytatódik. Néha kicsit kevésbé meredek, viszonzásul ritka szép kilátás nyílik dél és nyugat felé. A piros háromszög jelzésen már kellemesebb, enyhébb úton folytatjuk az utat, innentõl az útvonal csak éjszakáról (vagy legalábbis sötétbõl) ismerõs számomra. A piros sávba való becsatlakozás elõtt nem sokkal ellenõrzõhely, csokit is kapunk, finomat. A Petneházy-rétre érve megcsodálhatjuk a János-hegy és a Hármashatár-hegy tömbjét, nem is beszélve az út elejére emlékeztetõ Hárs-hegyrõl. Még egy nagy kanyarulat és ottvagyunk az utolsó ponton, ásványvíz jár a Fekete-fejre való nekirugaszkodás elõtt.

Csak pillanatok kérdése felérni a tetõre, ahonnan még pillanatok sem kellenek a lejutáshoz. Egy rövid, nem túl kellemes aszfaltos rész következik, nagy autóforgalommal, majd egy hosszú, valamivel kellemesebb (nem volt forgalom) kapaszkodó a Hárs-hegyi-körútra. Itt még egy kicsit futunk, aztán szépen, az induló vonat elõtt érünk a célba. Szép fémjelvény a díjazás (zerge van rajta), valamint oklevél (ezen is zerge van). Még jár némi nagy és finom palacsintát, aztán indulás vissza a városba.

A szervezõknek nagy köszönet a túráért, útitársamnak a társaságért, a pontõröknek a kedves szavakért. Kellemes túra volt, fõleg a ritkán látogatott környéken vezetõ része.
 
 
SárgaTúra éve: 20072007.04.24 09:54:03
Sárga 70 - Túra az éjszakából a napvilágra

Kezdeni az elején illik minden beszámolót, tehát most is: indulás a nyugatiból a rajtidõ abszolút elérését lehetõvé tevõ 20:20-as vonattal, amelyrõl Piliscsabán autóbuszpótlóra (így mondta a mozdonyvezetõ) kellett átszállni. Tiszta, kellemesen hideg éjszakára lehetett számítani, sok csillaggal az égen. (Ez utóbbi volt az egyik fõ motiváció.) A rendezõk nagyjából fél tizenegyre érkeztek, és csodák csodájára 11-re majdnem - sõt, talán minden - ott várakozó túrázó nevezhetett. Mi az állomás órája szerint pontosan 11 órakor vágtunk neki a 70 kilométer hosszú útnak. Ritkaság ez Magyarországon - általában a hosszú túrák reggel indulnak és túrája válogatja, mennyire, de belenyúlnak az éjszakába. A Sárga 70 pont az ellenkezõjét tette, vállalta a "napszakok" megfordítását, szerintem nem vált hátrányára.

Négyes csapatunk - Álmos, aki rettenetes gyors tempót diktált ; Petifater, aki gyõri, fórumos sporttárs; Ken-Shi Kun álnéven létezõ évfolyamtársam, valamint jómagam - vidáman, szépen elhagyva a mezõny elejét érkeztünk meg az elsõ ponthoz, amely a Vörös-keresztnél volt található. A Pilis körvonala, a mögöttünk érkezõ sporttársak lámpáinak fénye és persze a csillagos égbolt hihetetlen, varázslatos (mondhatni, giccses, pedig nem is) hangulatot keltett. Még egy darabig kvázi lakott területen vitt utunk, mindenfelé kutyák látták el házõrzõi feladatukat, amely nem kevés zajjal járt. Aztán egyszerre elhagytuk a civilizációt és beértünk az erdõbe. Itt egyrészt valamivel melegebb volt, másrészt az ösvény kicsit keskenyebb lett, tehát beálltam sereghajtónak évfolyamtársam mögé. Nem sok idõ telt el a következõ ellenõrzõpontig sem, egy elágazást ugyan elnéztünk, de nagyon hamar korrigáltunk (volt is panasz, hogy túl jól jelzett az út :)). Gyors pecsételés után már csak le kellett jutni (rímel arra, hogy futni, tehát ezt tettük) Pilisszentlélekre.

A faluban érdekes volt a sok összevágott, de az út mentén heverõ fa látványa, sokkal több nem is maradt meg, mert nagyon nyomta a talpamat néhány kavics. Ezen hamar segítettem, majd a többiek után szaladtam, hogy megvizsgáljunk még egy utat, majd egyhangúlag megszavazzuk, hogy nem is arra kell menni. Visszatérve a sárgára megkezdõdött a hosszú emelkedõ a Pilis-nyeregig. Errefelé jelentek meg a fákra erõsített fém négyszögek, amelyek kiváló megerõsítésül szolgáltak az utat illetõen. Itt kell megjegyeznem, hogy amúgy egy-két helytõl eltekintve végig jó jelzések és szalagozás kísérte a túrát. Továbbá itt maradtunk le elõször évfolyamtársammal.

Pilis-nyereg szerintem aránylag hamar eljött, innen szépen kocogható lejtõ vitt le egészen Klastrompusztára, ahol addigi társaink bõven frissítettek az itt lévõ málnaszörp, valamilyen narancsléféle, illetve víz típusú italokból. Mi is így tettünk, majd szakaszosan lemaradva haladtunk tovább a teljesen jól követhetõ szekérúton. Itt megint rá kellett jönnöm, hogy akárki akármit mond, éjszaka túrázni jó. (Igaz, itt nem volt hideg.) Becsatlakozott a piros jelzés is, elméletileg itt ismernem kellett volna az utat (hiszen valahol itt tévedtünk el a Piros tt-n is õsszel :)), egy helyen azonban némileg elbizonytalanodtunk és visszamentünk a szalagozott, széles útra. Balra Pilisszántó fényei, szemben pedig a Hármashatár-hegy tömbje, alatta elfelé Budapest, felénk pedig Pilisvörösvár. Elsõrangú, hibátlan látvány.

Még egy kis séta a kerítés mentén, egy elõzést végrehajtó terepjáró és megérkezünk az Iluska-forráshoz. Közben megelõz az a sporttárs, aki még a Lemaradáson segített rajtunk a Gödöllõ térképpel. Felfelé a Fehér-hegyre útitársam kicsit lelassul, kezdi fájlalni a talpát. Sebaj, még bõven idõben vagyunk, lehet lassítani. Kellemes, egynyomos sétaúton érjük el az ep-t. A város felé vezetõ út eléggé köves, néhol keresztbe rakott fatönkök, néhol gumiabroncsok nehezítik a motorizált "természetjárók" dolgát, nagyon helyesen. (Igaz, ha futni akarnék, más is lehetne a véleményem.) Nemsokára beérünk Szabadságligetre, valahol a környéken vonat járhat (csak le ne csapjon ránk lesbõl:)), tisztán hallani a zakatolást. Nemsokára felmegyünk a Kálvárián, nincs feltételes pont, viszont az eddigi hûvössel ellentétben határozottan hideg kezd lenni.

Szalagozott letérésnél érjük el a Mónika italboltot, ahol korlátlan zsíroskenyér a jutalmunk. Társam evés után kicsit áthangolja a futómûvet, beragasztja a talpát. Hátha jobb lesz (nem lett jobb). Közben én hasonló jeligével veszek egy kávét, nekem jobb lett. Induláskor a hideg miatt nem érünk rá nyafogni a fáradtság miatt, a vasutat is keresztezzük a tilos jelzés ellenére, mentségünkre szóljon, hogy a sorompó pont akkor ért le, amire mi átértünk. Legalább nem fagytunk oda. A várost innen hamar elhagyjuk és megérkezünk az Antónia-árok aljára. Nem meredek annyira, viszont nem is járható olyan könnyen az út, nekem mindenesetre nagyon tetszik (hat már a kávé). A tetejére is egész hamar felérünk, rádöbbenek, jártam már itt, nem is egyszer, de mindig az ellentétes irányból. Pillanatok kérdése hát az érkezés az ep-re, itt teázunk, ami nagyon jólesik. Közben nem lehet nem észrevenni, hogy kiértünk az éjszakából, felkelt a nap, dalolnak a madarak.

Eme nagy vidámság közepette példátlan hibát követek el, kéknek nézem a zöld jelzést, ami alatt ráadásul nincs is sárga, de vagy 20 méter után korrigálok. Megint a sárgán, a Kék eltér, mi pedig megtaláljuk az elsõ feltételes pontot. Ez jó hír, mondom is útitársamnak, hogy itt lehetne nagyot rövidíteni, de most nem hagyják. Innen végig a hajnali erdõben sétálunk, nem is olyan lassan. Egy pillanatra belekóstólunk a városba, de tényleg csak egy pillanatra, mert már át is érünk Solymárra, aztán rögtön visszatérünk a természetbe. A Rózsika-forrásnál megcsodálom a szépen foglalt forráson a "Nem ivóvíz" feliratot, jót derülök rajta. Az ezt követõ emelkedõn némileg az arcomra fagy a mosoly, bár sporttársam talán még rosszabb állapotban van. A szintúton optikai tuning név alatt bedobunk fél-fél tábla étcsokit, rajtam sokat segít. Közben azért figyelni kell a panorámát is, nem szabad, nem is lehet elsiklani felette, olyan szép. A Kötok padja megint feltételes ep. helyszíne, innen pedig csak pár pillanat a Virágos-nyereg.

Ez tekinthetõ túratársam szempontjából a fordulópontnak, látszik az arcán a "Csak bírjam még egy kicsit!", illetve a "Mennyi is az a 70 km?" kérdés, valamint az a tény, hogy inkább csak a lelkesedés hajtotta a túrára. Az én hibám viszont, hogy hagytam eljönni és nem intettem le - igaz, ha a bakancsa nem olyan, amilyen, akkor valószínuleg kutya baja lenne. Feladásról viszont még szó sincs. Irány tehát az Újlaki-hegy, amelyre felmenet elnézzük a - vélhetõen szalagozott - letérést, leszegett fejjel megyünk, nem figyelve semmit. Jutalmunk egy kiadós eltévedés, amelyet csak némi futkosás árán javítunk ki. Végre meglett a sárga és kisvártatva a hegy is. A kilátás hihetetlen, mondja is a pontõr, hogy ha megunná a Pilisre nyíló panorámát, akkor ott a pesti, ha azt is, akkor ott a Budai-hegység. Bámulatos, itt ellennék én is egy fél napot :). Kollégám itt jelenti be feladási szándékát, ezzel viszont még várnia kell - hiszen a hegyrõl le kell jutni valahogy. Rögtön rosszfelé indulunk, a pontor kiált vissza minket (is) a helyes útra. Innen lassan, de biztosan haladunk, már megismerem a terepet, innen nem lesz tévesztés a célig. Még próbálok lelket önteni sporttársamba, egyre kisebb sikerrel, ez is inkább abban merül ki, hogy néha hellyel-közzel pontos távadatokat mondok a hûvösvölgyi ponttól. Kéktúra egyszer, majd még egyszer, Hûvösvölgy felé érkezõben. Még fel kell mászni a lépcsõn, itt éppen szalagoznak, kérdezem, hol a pont, kedvesen mutatják, a pontõr lány tölt innivalót is, szinte kérés nélkül.

Elválnak hát útjaink társamtól, sajnálom, hogy fel kellett adnia. Jómagam viszont, két méretes zsíroskenyér menetközbeni eltüntetése folytán erõre kapok és igyekszem a normál saját tempóra beállni, hegynek felfelé. Mivel többnyire túrabotokkal gyaloglok, ez eleinte nem könnyû. (Felszerelésileg most nagyon nem a túrázós holmi volt rajtam, nálam, egyedül a fejlámpa - láthatósági mellény páros stimmelt, az is csak éjjel.) Megfigyelem a rengeteg kirándulót, akik frissek és üdék, igyekszem senkit nem zavarni amikor elõzök, vagy amikor szembejönnek. Furcsa, hogy sokan visszaköszönnek ismeretlenül, sok emberrel jó utat kívánunk egymásnak. A hegyen barátságos pontõr lányok, zavaromban elõször útitársam rajtszámát adom meg, mondják is, hogy akkor nem szálltam ki Hûvösvölgyben, gyorsan kijavítom magam. Még váltunk pár szót és indulok. Ránézek az órára és észreveszem, hogy még beérhetek 14 óra alatt. Ez nem lesz rossz szer fáradtság ellen - általában nem tartom fontosnak, mennyi idõ alatt fejezem be a túrát, most viszont fõ motivációs eszköz lett.

Elindulok hát és az "ami a csövön kifér" taktikát követem innen az összes lejtõn. Néznek is rám, mint a bolondra. Szépjuhásznétõl megint ismeretlen, de eltéveszthetetlen az út, nagyon hangulatos erdõben haladok, nem gondolnám, hogy a hegy túloldalán egy zajos, forgalmas város van. Pedig ott van, csak tudni kell elszakadni tõle, nem nehéz és nem is tart sokáig. Ezen elmélkedem menet közben és egyszerre szembejön egy apuka, kisfiával, kezében itiner. Kérdezi, mikor indultam Esztergomból, visszakiáltom neki, mert éppen lejtõ van és a direktívát nem változtattam meg, lefelé futok. Közben eszembe jut, hogy a Gyertek ki a Vadasparkba! tt. is valahogy erre kell, hogy haladjon, szemben. Innentõl sokan jönnek szembe, mindenkinek jó utat kívánok, sokan megköszönik. A Csacsi-rétre érve két ellenõrzõpont is feltûnik, de elég eltérõ a "dizájn" ahhoz, hogy tudjam, melyik kell nekem. Visszautasítom a nagyon kedvesen felkínált csokit, jó lesz az még valakinek, aki nálam fáradtabb. Ugyanis közben egészen felfrissültem, a ponton sincs semmi bajom, hát megyek is tovább.

Eleinte az út kicsit nyílt terepen halad, aztán a ligetes jelleg késõbb sem sokat változik. Megelõzök egy sporttársat, még talán a Virágos-nyereg elõtt találkoztunk utoljára. Hiányolja évfolyamtársamat, elmagyarázom dióhéjban a helyzetet. Ezután egy elég borzalmas kaptató vezet a Sorrento feltételes ep-hez, ahol a pontõr lelkesen mondja, mennyi van még hátra és milyen terepen. Lelkesedése átragad rám, indulok is tovább. Hamarosan kiérek Budaörs szélére, innen már nagyon kevés van hátra. Sok a "zöld alagút" típusú rész, ahol a növényzet enyhén szólva is simogatja a túrázót, jobbról, balról. Hiába, menni kell. A kilátás viszont itt is díjnyertes, a belátható terület Budaörs nagy részét, mögötte a Tétényi-fennsíkkal, az M1-M7 autópályát és az 1. sz. vasútvonalat jelenti (ez utóbbi inkább csak hallható). Néhol az ösvényen való maradás lekényszeríti a szemet a földre, egy rossz lépés elég sok gurulást jelentene egy barátságtalan dõlésszögû parton. A pont azonban már nincs messze, ismerõsök kérnek épp pecsétet, köszönök, de semmi konstruktív beszélgetést nem tudnék most kezdeményezni, innen végig futok a célig.

Ez a szakasz viszont nem a kellemessége miatt marad meg bennem, az 1-es fõút forgalma túl nagy ahhoz, hogy bármilyen szinten élvezni lehessen. Végül azonban megérkezem a célba. El sem hiszem. Véget ért a túra, bent gratuláció, szép emléklap, egy rendezõ célfotót készít az érkezõkrõl. Van ennivaló, rengeteg, de most inkább folyadékra vágyom, ez csak külön pénzért jár a kocsmában. Veszek némi hideg õszibaracklét, a zsíroskenyérre viszont nem tudnék ránézni sem, megyek is a buszhoz, nem alkalmatlankodom a célban.

Köszönet jár a rendezõségnek a túráért, a szalagozás jó volt, az útvonal tetszett, az egész ötlet szintén. Köszönet illeti az összes útitársamat, akik hajlandóak voltak elviselni jelenlétemet :), Esztergomtól azon pontokig, ameddig éppen együtt mentünk. Gratulálok mindenkinek a teljesítéshez!
 
 
Mátrabérc / Hanák Kolos / MúzslaTúra éve: 20072007.04.15 11:14:30
Mátrabérc 2007


Felhõtlen hajnalra ébredek és némi szállításügyi intézkedés után már Sirokon is vagyok, negyed hét környékén. Csípõs, hajnali idõ van, ezért inkább a kabát magammal cipelése mellett döntök, mint kiderült, abszolút feleslegesen. (Viszont jól nézhetett ki egész nap, szokásom szerint az ujjával a hátizsák fogantyújára csomózva :).) Tehát: rajt, pontosan 6:15-kor, az indítást végzõ lány javaslatára még ráírom a nevemet is az itinerre. Majd elindulok. Tudatosítani kellene magamban, hogy rettenet sokat kell majd menni felfelé, sõt, hogy a lefelében sem lesz sok köszönet. Kicsit csodálkozom, hogy hol a nagy tömeg, tavaly öt egész perccel indultam hamarabb és folyamatos menetoszlop volt már az elején. Nem kell azonban aggódnom, az enyhén harmatos réten, az országút elhagyása után már lehet kezdeni az elõzgetést. Ez ugyanis egy ilyen túra, túrázók elõznek meg más túrázókat, majd a leelõzöttek néha visszaelõznek, néha nem. Máshol is így megy, de a lépték itt nagyobb. Úgyhogy a Gazos-kõig tartó, folyamatos emelkedõnek egyetlen pillanata marad emlékezetes, az, amikor húsz méter körüli sor alakul ki egy erdészeti kerítés keresztezésénél, majd kicsit fentebb ugyanez. Innen visszanézve látni a párába csomagolt Sirokot, messzebb a Bükk hatalmas tömbjét, amott Recsk, Bátor, satöbbi. A hajtás viszont nem hagyja, hogy sokáig bámészkodjon az ember, az ajánlott idõbeosztás eleve hajcsárként mûködik, ha valaki idõtartalékot akar összeszedni, akkor még jobban oda kell lépnie. Ezt a taktikát követem én is, így hamar megérkezem a Jóidõ-nyakhoz (szép kilátás dél felé, a hegyoldalra), majd kellemetlen emelkedõ következik. Már elhagytam a pár évvel ezelõtti szomorú esemény emlékére állított emlékhelyet, amikor valaki elõzése közben csak annyit hallok, hogy "akarsz te is olyan kopjafát?". Nos, nem akarnék egyelõre. Továbbhaladva, már a Jagus hátáról lefelé meglátom a Detk-Nagybátony 110 kV-os hálózatot, ez nem szakmailag érdekel most, hanem a Domoszlói-kaput jelzi elõre, illetve az ott várható itatóspontot. Nem is kell csalódnom, finom, hideg vizet kapok. Már csak az Oroszlánvár van itt hátra, amely kényelmetlenül meredek emelkedõt képez itt, de csak véget ér egyszer. Fent pecsét, önkiszolgálós idõfelírással (volt kiakasztva toll).

Sokan örülnek a csúnya emelkedõ végének, de az igazi móka még csak itt kezdõdik, nevezetesen a Cserepes-tetõ oldalára és a Nagy-Szár-hegy tetejére való felmenet. Kiérve ez utóbbi tetejére, ritka, páramentes panoráma mutatja meg a fél Mátraalját, beleértve a visontai hõerõmûvet is. Kellemes, néha emelkedõ, néha lejtõ út következik a Markazi-kapuig, majd a fõ hegymenet, Kékestetõre. Közben sokan jönnek, az ellenkezõ irányból, igyekszem félreállni mindenki elõl - beleértve az engem elõzõket is -, mutatva, hogy nem is sietek úgy igazából. A felfelé igyekvõ hegyoldali ösvény amúgy is szép, van mit nézni. Így hamar felérek Sas-kõhöz, találkozom is múlt héten megismert, tûzszerész útitársammal, akivel a Lemaradás elején mentünk együtt. Itt is nagyon igyekezett, hamar el is lépett, én nem akartam (khm, nem tudtam) futni. A Sötét-lápa-nyeregig (ahol a K+ csatlakozik be észak felõl) elsõrangú kilátás nyílik itt-ott, ezt követi kedvenc kaptatóm Kékesre. A csúcson levest és vizet adnak a síházban, iszom is vagy egy liter folyadékot.

Miután itt utolérem fent nevezett sporttársat, egy darabig együtt haladunk, igyekszem felvenni a tempóját. Ez megy is egészen addig a csudálatos lejtõig, amelyen már mentem le is, meg fel is és megfogadtam, soha többé ilyet nem teszek. Most azonban mégis, útitársam lazán veszi a dolgot, én majdnem elesek, õ pedig ellép. Az elején írt elõzgetés címû fejezet itt tovább bõvül, innen már a Hanák Kolos túra leendõ teljesítõivel közös úton haladunk, legalábbis a késõn nevezõkkel. Hamarosan elérem a Mátra-nyerget, mindenfelé bóklásznak mindenféle túrázók, néhányan, itinerrel a kezükben a 24-es úton húznak éppen el Parád felé, néhány térképolvasó társuk kiabálja õket vissza. A Csór-hegyre vezetõ emelkedõn kezdem igazán érezni a Kékesig tartó hajsza eredményét, a tetõn meg kell állnom enni-inni, nem várhatok a következõ pontig.

Kellemesebb, hullámvasutazó rész következik, jobbra (észak) a Tátra mutatja magát teljes havas valójában. Itt viszont jó meleg van, fõleg hegynek fel. Egy helyen a K+ jelzést alig páran követik, pedig csak némi gallyon kell átlépni, onnan elég jó az út. Még egy barátságtalan emelkedõ, és máris a soron következõ itatóponton töltik szorgosan a jaffaszörpöt, kapok szó nélkül vagy négy pohárral. Mindjárt jobb kedvre derülök, innen már nincs messze Galyatetõ, ráadásul a távot erdõben kell megtenni. Rögtön az itatás után pecsétet kapok a mozgó pont õreitõl, idõt itt nem írnak, nem is erõltetem. Végül, mintegy varázsütésre megjelenik Galyatetõ, rengeteg ember, emitt kirándulók tanakodnak, amott Kéktúrázók pecsételnek, és persze mindenfelé enyhén vagy erõsen fáradt teljesítménytúrázók. A ponton idõs pár pecsétel, egészen fürgén, igazolás után veszek a presszó kihelyezett tagozatán egy kávét és egy szelet csokit.

A Péter-hegyese kilátója felé rövid tájékoztatót tartok a túrabotok használatának elõnyeirõl, majd a gyakorlatban is megvalósítom ezt a bizonyos használatot. A kilátó kimarad, egyszer végigjövök erre fényképezõgéppel is (a Sirok-Kékestetõ szakaszt már egyszer végigfotóztam, õsszel), annyira szép a kilátás. Enyhén hullámzó útszakasz, nagyon széles ösvénnyel - szabályos útnak is beillik. Egy elágazást benézek, itt ennek súlyos következményei vannak, mert magammal húzok vagy húsz sporttársat. Szerencsére úgy ötven méter megtétele után már korrigálok, a többiek kicsit csúnyán néznek :). Már Piszkés-tetõ mellett haladok el, lefelé az úton megelõzök egy kis csapatot, egyikük valamit bömböltet kihangosított telefonon, hadd hallja meg ország-világ, micsoda zenét tud õ lejátszani a mobilon. Gratulálok, szép fialás. Szerencsére innen már nincs messze a teázó, ott hamar megiszok egy literke teát (fontos a folyadék pótlása), majd egynyomos ösvényre térve, kicsit lelassulva megyek Vörös-kõ felé. A pontõr pecsétet ad és idõt is ír. Eddig csak Kékesen néztem igazán rá az órára, ott is örültem, itt is örülök. Akkor most lehet lazábban sétálni.

Jobbra-balra szép látvány, kellemes erdeit ösvényen, nem is kell több. Hamarosan kiérek a Kéktúra vonalára, kicsit nosztalgiázom: esõs Kéktúrázás, tavalyi Mátrabérc és az õszi Mátra Bátra jut eszembe. Ez a szakasz sem könnyû igazán, elõzni nem lehet, de másokat elengedni sem könnyû, azért igyekszem ez utóbbin. Néha engem is elengednek, bátorítanak, megköszönöm. Ágasvár emelkedõi következnek, elõször a sziklás, tériszonyt elõcsalogató terep, aztán már "csak" meredek emelkedõ. A tetõn kisebb sor áll, legalább kifújom magam, a mögöttem lévõ túratárs szõlõcukorral kínál, kedves gesztus, de most nem kérek. A tetõn az igazolást egy kis megálló követi, elsõrangú kilátás van az egész Cserhátra, a Karancsra és a Zagyva völgyére.

Innen válik küzdelmessé igazán a túra - végtelen lejtõ, nincs benne köszönet. Nem csak a turistaházig tartó szakaszra gondolok, hanem egészen a Csörgõ-patak eléréséig lévõ, napsütötte, hosszú lejtõre. A patakvölgy igazi megváltás, itt hûvösebb van. Óriási kõtömbök hevernek a mederben, még látszik a néhány évvel ezelõtti rettentõ áradás nyoma. Kicsit késõbb a piros jelzés a szekérút feletti ösvényre invitál, elfogadom, úgysem járnak rajta sokan. Konkrétan sem mögöttem, sem elõttem nincs senki, alant az úton viszont vannak páran. Nemsokára visszatér a piros sáv jelzés is az útra, majd kanyarog egy kicsit és végül újnak tetszõ aszfaltút vezet be Mátrakeresztesre. A ponton nagy keletje van a málnaszörpnek, valamint a keksznek.

Átkelés következik a patakon, majd emelkedõ, a mai utolsó. Igaz, ez legalább jó hosszú, egy darabon együtt haladok egy idõsebb sporttárssal, majd csatlakozk DJ_Rushboy sporttárs is, nagyon jól halad, annak ellenére, hogy elég magas lázzal jött el a túrára. A Nyikom-nyereg elõtt megáll egy frissítésig, mi továbbmegyünk. Nemsokára megint egyedül vagyok, amikor ismerõs pólót látok meg magam elõtt, tûzszerész sporttárs halad kicsit lassabb, de így is erõs tempóban. Utolérem, innen együtt gyûrjük a kilométereket. A Muzsla következik, rövid pihenõ, majd továbbhaladás. A hegyre való érkezés eléggé kiveszi az ember erejét, a sorban talán a harmadik csúcs maga a Muzsla, de addig mindet annak képzeli az ember. A táj nagyon szép, fõleg még a Nyikom-nyeregtõl visszanézve Kékes felé. Látszik majdnem az egész idáig megtett útvonal (kivéve az elsõ 20 km). Viszont itt már annyi erõ sincs bennem, hogy zavartalanul élvezzem a természetet. Lefelé megyünk, de mégsem egészen, még hátravan három kisebb emelkedõ. A lejtõben megint nincs nagy öröm, poros, köves út egészen a Diós-patakig. Ráadásul nics sok árnyék sem, és hiába a szép kilátás, a nyári idõ, már csak a cél közelsége húz. A patak - most nincs benne víz - után még egy kis emelkedõ, csak emlékeztetõül, hogy ez még mindig a Mátra. Innen már gurulva is be lehet érni.

Végül megjelenik a falu tényleges széle (a nyaralók nem számítanak annak), valamint az iskola. Célbélyegzõ, regisztráció, majd hihetetlen gyors oklevélnyomtatás. Gratulálnak a szervezõk, gratulálunk egymásnak, nem mindennapi élmény volt ezen a túrán végigmenni. A frissítésnél ismerõs sporttársak, váltunk pár szót egymással, aztán útitársam meghívására elmegyek a presszóba, lángos és babgulyás a menü, ezúton is nagyon köszönöm. Nemsokára azonban mennem kell a vonathoz, amely pár perccel hamarabb ér a megállóba, én jegyet veszek, felszállok és Usgyi, már robogunk is Hatvan felé...

Szeretnék még gratulálni minden táv minden teljesítõjének, ismerõsnek és ismeretlennek egyaránt, valamint nagy köszönet jár útitársaimnak, hogy együtt mehettünk és a rendezõknek, hogy gördülékenyen, profi módon rendezték meg a túrát, amely tömegtúra jellege ellenére hangulatos, kellemes, bár nagyon nehéz esemény volt.
 
 
Isaszegi csata emléktúraTúra éve: 20072007.04.10 14:09:36
IV. Isaszegi csata emléktúra 55 km

Kora reggel van, a posta-Bhv vagon nyikorgó fékje ébreszt fel Isaszeg határában, leszállok és igyekszem ténylegesen felébredni, miközben követem a többi túrázó kinézetû embert a rajthely felé. Pillanatokon belül megérkezünk, majd szintén pillanat alatt már a kezemben van az itiner, külön a bélyegzõknek szolgáló lappal, mindehhez még nejlondosszié is jár. El is indulok, utunk a vasúttal párhuzamosan halad, viszont nemsokára elválik attól, érinti Szent Márton kútját, de most kihagyom, van nálam elég innivaló. Kis emelkedõ, kiérek a faluból, felsietek a Szobor-hegyen lévõ, elsõ ellenõrzõpontra. Innen a kanyargós piros sáv jelzésen megyek tovább, a földbe nevek, egyesületek vannak karcolva. Egy emelkedõ, egy hosszú egyenes és már el is értem a Honvédsírokat. Az erdõ a kelõ nap fényében nagyon barátságos hangulatú. A ponton cukorkát kapok, majd továbbmegyek, rátérve a Felsõ-Erdõ útra. Egy köves lejtõ, szalagozott letéréssel vár, páran lemennek az út kanyarulatáig, én követem a kitûzött útvonalat. Nemsokára, intenzív lejtõ után lent vagyok a Mély-árokban, a lejtõ elején papírtábla figyelmeztet a feltételes ellenõrzõpontra. A pontõr az árokból kivezetõ út mellett, farönkön ül, (most már tudom, hogy Vajonmerrét tisztelhettem személyében) matricát kapok. Kimászok az árokból és madárdalos, vidám erdõn vezet át az utam, egészen egy nagy nyiladékig, a Gödrõl induló 400 kV-os távvezetékig. Itt kicsit elbizonytalanodom, de a szalagozás segít és végül lejutok Hársasra. Betonúton kapaszkodom fel, a hegy (domb) gerincén érdekes "ojjektum", egyszer érdemes lesz erre jönni és megvizsgálni közelebbrõl is. Az emelkedõ legvégén, nem sokkal a tényleges tetõ elõtt megint pont (talán Csanya?), kapok vizet és egy szelet csokit. Éppen egy Opellel jön egy ember, megrakott utánfutóval, láthatóan eltévedt. A piros sáv szerencsére nemsokára lekanyarodik a nyílt részrõl, még elõtte elmegy mellettem az Opel, elengedem, megköszöni. A Koporsó-völgy, nevével ellentétben szép, rendezett és tiszta. Megelõzök egy apa-fia sporttárs párost, nem sokkal késõbb éles kanyarral jelzésváltás. Itt szembe jönnek néhányan - meglepõdöm, aztán eszembe jut, hogy a 15 kilométeres távnak valahogy így kell lennie, ha egyszer Pécelrõl indulnak. Innen sûrûn kívánok jó utat a szembejövõknek, nagyon sokan vannak. Az ötlet viszont jó, ez sokkal kényelmesebb, mint elõzgetni. A Pap-hegyen keresem egy darabig a feltételes pontot, nem lenne szerencsés kihagyni. Mivel nem találok semmit, sõt, nincs "kitáblázva" sem, mint a Mély-árok volt, továbbmegyek. Semmi perc alatt beértem Pécelre, a fõút mentén sietek a vasútállomás felé, majd letérve arról, elérem az állomást.

Hihetetlen tömeg van egy autó körül, nem nehéz kitalálni, ez a 15-ös táv rajtja. Innentõl akkor nincs szembejövõ társaság. Nem kell pecsételni, a feltételes pont a felüljárón van. Illetve nincs és ez nekem hiányzik, én elüldögelnék itt naphosszat, õrizve a pontot. Na mindegy, ha most nincs pont, hát nincs pont. A miskolci irányú kijárati jelzõ szabadot mutat, megvárom a vonatot, csak úgy szaggatja a síneket, lefotózom a telefonnal. Továbbmegyek, felfelé tart az út és nemsokára véget ér péceli tartózkodásom. Rövid bozótos után kezdek utolérni pár embert, de aztán õk felmennek irányban a dombtetõ felé, én a szalagozás felé kerülök, aztán nemsokára utolérem õket. A Vár-hegy barlangjánál cukorkát és finom, piskótás kekszet kapok a kedves pontõröktõl. Felvetem a hiányzó feltételes pontot, megmondják az okot, sûrûn bólogatok. Innen kicsit futok, az idõ is kezd egyre barátságtalanabb lenni, az útvonalban sem vagyok egészen biztos, nézem az itinert. Amíg meg nem jelennek rajta az elsõ esõcseppek. Ennek nem örülök, de nem tart sokáig - viszont nemsokára szemetessé kezd válni a vidék, egyszerûen nem tudom felfogni, hogy ha valaki nem sajnálja a benzinpénzt arra, hogy az erdõszélre hordja a szemetét, akkor miért nem a szeméttelep felé forgatja a kormánykereket? Egyáltalán, mi járhat a fejében akkor, mikor kiborítja az építési hulladékát itt? Félelmetes ez a mentalitás és az a szomorú, hogy ez nem politika, nem pénzkérdés, ez vegytiszta bunkóság. Az pedig, hogy eldobott óvszereket kerülgetek, az végleg kifordítja a gyomromat. Szaporázom tehát lépteimet és így hamarosan Nagytarcsára érek, viszont még elõtte egy domboldalon a meglazult cipõfûzõmben felakadva zuhanok egy szépet. Nagytarcsán az ellátásos pont õreinek kedvessége segít elfeledtetni a lehangoló élményeket, májkrémes és lekváros kenyeret is kapok. Indulás után kiderül, hogy nem is olyan kis falu ez a Nagytarcsa, eltart egy darabig kiérni innen. Viszont nincs a kiérésben sem sok köszönet, jobbra szántás, balra szántás, középen út, emelkedik, ráadásul szembeszélben. Kicsit magamba zuhantam, de aztán jött szembe egy lovascsapat, majd megelõzött egy futó, majd még egy. Még egy kis buckás szakasz, ahol szalagozás nélkül akármi is lehetett volna nálam, eltévedtem volna, de így gond nélkül jutottam el a Kálvária-hegy ellenõrzõpontjáig. Kaptam egy zserbót (?), nagyon finom volt, és a hangulatmutatómat is visszaállította normális állapotba. Futás le, majd be Kerepesre, átkelés a 3-as fõúton (brrr), majd séta át Szilasligetre, a HÉV megállóra.

Itt kaptam bélyegzõt és kisütött a nap, majd a HÉV vonalával párhuzamosan sétálok az enyén hullámvasutazó úton. Nemsokára eltávolodom a vasúttól és szépen felgyalogolok a Szár-hegy tetejére. Itt Rush2006 és társa a pontõr, kapok ropit és már húzok is tovább, a melegre való tekintettel kigombolom a kabátomat, de a sálat nem érdemes levennem, annál azért jobban fáj a torkom. Kellemes, tiszta út visz a HÉVhez, átkelek alatta és megint szántóföld következik, fel a Gyertyános tetejére. Itt kerékpáros teljesítõkkel futok össze, õk kicsit tovább frissítenek. Még felnézek a kápolnába, fel is sétálok gyanútlanul az elsõ lépcsõsoron, de ott el is akadok. Ugyanis csak a keresztgerendák vannak meg, azok is ki tudja, milyen állapotban. Kint feldobom a témát, felvilágosítanak, hogy felgyújtották a kápolnát. Az agyamat eldobom, már kápolnát is felgyújtanak!? Hihetetlen. Szomorú. Felháborító. Ezen morfondírozom, miközben talpalok lefelé a mûúton Mogyoródra. Ott besétálok az állomásig, át a síneken, majd továbbmegyek a zöld sáv jelen. A várt feltételes pont nem bukkan fel, viszont csatlakozom az elõttem járó túratárshoz, aki elõzõ nap legyalogolta a Julianus 50-et, azt mondta, fáradt már egy kicsit, ehhez képest igencsak gyorsan szedte a lábát. Szépen elérjük az elsõ mûutat, majd újra a 3-as út következik, a nagyon szemetes Szár-hegyi parkolóval. Nem is csoda, hogy a pontõr nem itt ütött tábort, kicsit bentebbrõl integet, amikor látja enyhe tanácstalanságunkat. Halálmegvetõ bátorsággal átkelünk a fõúton, majd kapunk vizet és egy-egy banánt a kedves pontõrtõl. Még van hátra egy emelkedõ, egyáltalán nem vészes. Pár jelzésváltás és máris a Pest megyei Pirosat követjük Isaszeg felé. Nagyon szép kilátás nyílik a gerincútról, végre rálátásom van arra a környékre, amerre évek óta járok vonattal. A beígért feltételes pontok nincsenek, remélem nem valami vicces kedvû errejáró vitte magával az esetleg kihelyezett pontot. Aggodalmam végül feleslegesnek bizonyul. Beszélgetve, de sietõsen haladva jutunk el végül a Pap-hegy pontjáig, kedves pontõr lány kínál édességgel, elfogadom. Még elsétálunk a tó végében, majd már csak pár lépés a cél, újra a nyugdíjas klub. Megkapjuk a díjazást, gratulálunk egymásnak. Még eszem egy kis kenyeret, de inkább iszom, jó meleg teát, majd kisétálok a vasútállomásra.

Összességében nagyon szép túrán vehettem részt, a szervezõk igazán nem tehetnek néhány embertársunk ostoba magatartásáról. Az útvonal legszebb részei: az Isaszeg-Pécel szakasz, a Szár-hegy, a Gyertyános kilátója, majd a Szár-hegyi parkolótól a "végtelen" út. A pontõrök, a rendezõk a rajt/célban végig barátságosak, segítõkészek voltak, a szolgáltatás minõsége és mennyisége átlag feletti. Köszönet a túráért a szervezõknek, jól éreztem magamat!
 
 
LemaradásTúra éve: 20072007.04.10 10:42:09
Lemaradás 100 - Az elsõ százas!

(Kép: két turista vonszolja magát az éjszakában Pécel felé.)


Szombat hajnalban még zajlik az éjszakai élet maradéka a Nyugati pályaudvar környékén, én pedig egy pár túrabottal, a hátizsákommal és a nagytáskámmal felszerelkezve sétálok a vonat felé. Száz kilométer. Ezt még ismételnem kell egy párszor, ennyi vár most rám, ezt kell tudatosítani önmagamban. A vonatutat végigbeszélem két futóval, így pillanat alatt megérkezünk Verõcére. Itt némi sor alakul ki a rajtoltatásnál, de aránylag hamar kapok egy itinert, rajtbélyegzõvel, a nevemmel és a 31-es számmal.

Kellemes emelkedõvel indít a túra, a Pest megyei Piros jelzésen, amelyhez az út során jó sokszor lesz még szerencsém. A Fenyves-hegyre vezetõ útról gyönyörû panoráma nyílik a Dunakanyarra, a Pilisre. Alant, jobbra fut a 70-es vasútvonal, éppen elhúz egy szerelvény Szob felé. Jön a többi túrázó, gondolom. Nemsokára elérem a Fenyves-hegyi pontot, innen szaladok egy kicsit a lejtõn, megelõzve pár túratársat. Az itiner által is említett lovaspálya környékén a lovasok esetleges jelenlétére csak az utal, hogy az út minõsége nem túl jó. Egészen a mûútig tart ez az áldatlan állapot, lefelé elég idegesítõ az ösvény. Nem sokkal az aszfaltút elérése után utolérnek és lehagynak az útitársaim a vonatról, jó utat kívánunk egymásnak. Katalinpusztán hamar átérek, közben feltûnik, mennyire hidegen hagy néhány autóst a lakott terület kezdetére utaló tábla.

A Naszály felé már az OKT vonalán megyek. Egy futó elhagy, majd egy pillanat múlva ugyanazon lendülettel elhúz a kék pecsét jelzésen. Utána akarok szólni, de csak egy halk, elnyújtott "Aaaöööööö"-szerû sóhaj jön ki a torkomon. Az engem éppen itt utolérõ sporttárs megnyugtat, hogy valószínûleg valamilyen mozgalom igazolása céljából tett kitérõt a másik sporttárs. Innentõl együtt haladunk tovább, beszélgetve, néha belekocogva a távba. Egy helyen sátrat vert túrázókkal találkozunk, üdvözöljük egymást. Következik a Bik-kút, majd az elsõ emelkedõ után a Nagy-Szál-Erdõ nevû ellenõrzõhely pontõrei üdvözölnek. Durvább emelkedõ következik, de a táj szépsége, a nyíló virágok elfeledtetik az izzasztó emelkedõ nehézségét. Még egy, majd még egy kanyar, és már látszik is a Naszály csúcsán lévõ geodéziai torony. A csúcson, igazolás után kilépünk, jószerivel száguldunk a lejtõn, még ott is, ahol az voltaképpen emelkedõ. Közben bele kell fékeznem, hiszen észak, dél és kelet felé csodaszép, bár némileg párás panorámát látunk.

Török-rétre hamar megérkezünk, a pontõr szódával kínál, közben nézzük, hogy a szomszédos favágók éppen tüzet akarnak csiholni. Elhagyjuk a Kéket, megint a piros a követendõ út. Az itinert kihagyjuk, viszont így belekerül egy plusz kilométer, legalább, az elnézett elágazás miatt. Visszatérve a helyes útra, jó utat kívánva elválunk egymástól, én nem tudom tartani a tempót. A mélyút lassan kiszélesedik, majd egy kisebb emelkedõvel beérek Kosdra. Sokat nem mutat meg magából a falu, legalábbis nem ezen a túrán, hiszen a buszforduló után nem sokkal el is hagyom. Alig történt ez meg, máris újra találkozom iménti sporttárssal, akirõl azt is megtudom, hogy tûzszerész, megint együtt haladunk, csak a móka kedvéért pedig még Rád elõtt még egy kilométert ráteszünk a távra :).

Visszanézünk még egyszer a Naszály tömbjére, majd besétálunk Rádra, utolérve egy õszes hajú túratársat, aki szintén elõkerül még a nap folyamán. Rádon én töltök egy kis vizet, majd továbbmegyünk. A táj dimbes-dombos, szelíd, kellemes, bár nem volt sok árnyék az úton. A Bárányos-oldal nevû ponton narancs a jutalmunk, innen a következõ szavak írják le a legjobban a túrát: földút, patak, híd, földút, aszfalt, földút. Árnyék nem jellemzõ. A Burgundia-völgyön indulunk el, felfelé, az elõzõ ponttól pont egy óra telik el a következõig. Ezután nem sokkal sporttársam kilép megint, én nem veszem fel a tempót, sétálok tovább.

Kissé egyhangú szakasz következik, de ez egyrészt járható, másrészt nem jellemzõ a szemét a környékre. Viszont jó meleg van, meg kell állnom frissíteni, saját készletbõl. Országút, vasúti felüljáró, majd Váchartyán. A falu végén Rudnaykert lakott vasúti megállója (fura, hogy a két váchartyáni megálló közül egyik sem viseli a falu nevét), itt kezdõdik számomra a kellemetlen szakasz és voltaképpen egészen Szadáig tart. Egyrészt egyfajta személyes holtpont miatt, másrészt a környék enyhén szólva... elhanyagolt mivolta miatt. A Vácrátót legszélén lévõ pont elõtt két dolog volt feltûnõ, az egyik a szemét, a másik pedig a helyi különleges növényfaj, a Pestmegyei Kapcsolószekrény tömeges elburjánzása. Ez utóbbi talán azt jelenti, hogy pár év múlva erre lakni fognak emberek és megszûnik az út szemétlerakó jellege.

Vácrátóton csokitojást kapunk, innen homokos úton kell továbbmenni Õrbottyán felé. Mellettünk (talán) agyagbánya, éppen három különbözõ teherautót kell elengedni. Legalább nem a homok zavar. Õrbottyán szélénél eltér a piros sáv, de egy villanyoszlopra ráfestetett a L100 --> jele, tehát azt követem. A vasútállomásig elsétálgatok, elõtte ér utol Rush2006 (másutt DJ_Rushboy) néven beszámolóíró túratárs, váltunk pár szót, majd belép a hipertérbe az állomásnál. Én még megnézem a két BDV motorvonat keresztezését és indulok is tovább. Maga az õrbottyáni pont legfeljebb csak közigazgatásilag van a faluban, a pontõrök kellemes tisztáson tanyáznak. Veresegyház következik, hosszú, barátságtalan aszfaltkoptatás a gyógyszergyár hosszú, barátságtalan kerítése mellett, a város központi része jóval kellemesebb. A vasútállomás pedig még szebb élmény, étel-ital, barátságos fogadtatás.

Innen Szadáig kellemes séta, még bõven van idõm, úgy döntök, nem sietek annyira. Szadán ellenõrzõhely, két gyerek kísér el egy darabig, vidám látvány lehetünk. A Margitáig tartó emelkedésnek direkt örülök, hiszen már régen volt tisztességes emelkedõ, máshogy dolgoznak a lábak. Az erdõ szélén krosszmotoros rondít bele az összképbe, elmegy, én pedig pár pillanatra gyönyörködöm a kilátásban, amott a Naszály párába burkolózó tömbje, onnan idáig jöttem, én, gyalog? Sõt, nem is onnan, hanem messzebbrõl? Felvidulva, az erdõben érdekes kürtszóra fülelve érkezem a Margitára. A barátságos pontõrrel beszélek pár szót a talajviszonyokról, elmondja, lesz még homokos szakasz, de már nem sok. Megszemlélem a koronát a betontornyon (zárva, sajnos, érthetõ okokból).

Már fél öt környékén járt az idõ, az erdõ különösen barátságos arcát mutatta a délutáni nap fényében. Senkit és semmit nem láttam és nem hallottam az úton egészen Babatpusztáig. Kellemes sétával értem el a tanyát, néhány ló közelebb somfordált a kerítéshez jöttömre, de nem volt nálam semmilyen lehetséges ennivaló részükre. A pont innen még jóval odébb, az autópálya felüljárója elõtt, a tóparton volt. Kaptam egy csokit és töltöttem palackomba néminemû szódát és már indultam is. Át az "alagúton", fel egy kicsit a Pap Miska-kútig (egy társaság éppen szalonnát sütött), majd megkerültem a dombot a P+-on, hallgatva a fõút és a tovarobogó vonatok zaját.

Máriabesnyõt korunk oly jellegzetes létesítménye, egy lakópark vezeti fel, rövidesen következik a híres-neves kegytemplom, talán éppen az esti misére igyekeznek páran. Leérve a templomtól, a 3-as fõúttal kell barátkozni közvetlen közelrõl, egy nyomógombos lámpánál, gombnyomásra kelek át az úton, az autósok nagy örömére. Még jópár kanyar, és némi emelkedõ van hátra az ellenõrzõpontig, ahonnan bevetem magam az erdõbe. Tavaly, a 75-ös távon indulva itt tévedtem el rettentõen, most a jelzések eltéveszthetetlenek voltak, így hét óra öt percre beérkeztem Gödöllõre, hosszabb pihenõt tartani.

Nagyon finom gulyást kapok, közben figyelem a beszélgetõket, a rendezõket. Érkeztek még páran, mindenki kapta a levest, egy túratárs "kutyaütõ" csapatot szervezett a Bolnoka elõtti tanyák kutyáitól nem ok nélkül tartva. Mondtam, csatlakoznék, ha szabad, így aztán még egy túratárssal, hármasban vágtunk neki a túra utolsó szakaszának. Még induláskor tisztáztuk, kicsoda is kicsoda, így ismertem meg Vajonmerrét, akivel a túra egész hátralévõ szakaszán együtt mentünk. Gödöllõrõl kifelé majdnem zavar nélkül követtük a piros sávot, egy helyen kissé elbizonytalanodva, hogy a 40 méter az voltaképpen honnan számolva 40 és honnan 400. Az itinerben leírt kapu ugyan nincs meg, de a jel az megvan. Az út is, és itt derül ki, hogy a lámpám fénye, hogy is mondjam, halovány.

A várostól eltávolodva, kellemes tempóban haladunk, szinkronban, harmadik társunk kicsit elõrébb jár. Az út hangulata egészen különleges, a sötét tömb felé igyekszünk, felette erõsnek mondható világosság, de a fény forrását nem lehet látni. A tanyákhoz közeledve a pulzusom kissé megugrik, de végül a kutyákat csak látjuk, nem jönnek közelebb. Megegyezünk, hogy nem megyünk vissza megvizsgálni, hogy meg voltak-e kötve :). Innen némi kapaszkodás árán jutunk fel a Bolnokára, egy helyen derékszögben jobbra kell kanyarodnunk, ott van az igazi emelkedõ is. A tetején pontõrök, túrázók, pont tíz óra van, ez kerül a lapra is.

A végtelen piros sáv jelzés következik, beszélgetve jobban múlik az idõ, egy helyen van egy trükkös kanyar az egész úton. Közben az éjszakai túrázás minden kellemes eleme megvan: csillagos égbolt, jól követhetõ út, a távolban falvak, tanyák fényei. Ezek közül Isaszeg fényei valahogy különösen messze vannak, a jobbra térõ utat is nagyon sokára érjük el. Közben feltûnik, hogy eddigi leírásokkal szemben most alig látunk túrázót, nemhogy komplett iskolás csoportokat. A Rákos-patakkal együtt jutunk be Isaszegre a vasút alatt, a fõúton elsétálunk Szent Márton kútjáig, onnan indul utunk tovább a Szobor-hegyre. Az emlékmû kivilágítva, felkoszorúzva áll, eszembe juttatja megint az isaszegi csatáról olvasottakat, nem mellesleg az itt egy hete megrendezett emléktúrát :)).

Éppen a friss emlékeknek köszönhetõen nem kell sokat agyalni az útvonalon, csak menni, menni, közben azért mindketten fáradunk, én jobban, Vajonmerre kevésbé. Pontõrök vannak a Honvédsíroknál, autóban, nem csoda, hiszen elég hidegre fordult az idõ. Csokinyulat kapunk, majd menetelünk tovább, rátérve a Felsõ Erdõ útra (az utcanév az erdõben is ki van téve, biztos, ami biztos alapon), majd az Alsó Erdõ útra. Jön egy nemszeretõs köves lejtõ, arról kell letérni balra, be a Mély-árok felé, útitársam itt volt pontõr a múlt heti emléktúrán. Az árokba csúszós lejtõn vezet az út, elérjük a volt pontot, kimászunk az árokból. Átkelünk az erdõn és a nyílt részre kiérve a 400 kV-os távvezeték egyáltalán nem barátságos zúgását hallgatva érjük el Hársast.

Az utolsó emelkedõ van hátra a Bajtemetésre, szépen felkapaszkodunk a szerpentinen. Hosszúnak tûnik, az is, a betonút végén pontõr, kiabáló túrázók, frissek, fiatalok. Kapunk pecsétet, töltök egy pohárba vizet (a jó ég tudja miért hoztam magammal valamelyik korábbi pontról), de az oldalán kifolyik, sebaj. A pontõr szerint három és fél kilométer ide Pécel. Hiszi a piszi. Van az kábé negyven is. Az emlékparknál érjük utol a kis csoportot, nemsokára visszaelõznek, ami nem baj, mert amíg mögöttünk vannak, sokkal zajosabbnak tûnnek. Még ott vannak az adótornyok. Még ott a falu széle. Még egy hosszú, meredek lejtõ. Egyszer csak, varázsütésre, az iskola. A cél. (acééél?) Utolsó bélyegzõ, gratuláció, társamnak másodszori teljesítõs, nekem elõszöri. Gratulálunk egymásnak, én el sem hiszem, hogy itt vagyok, de nincs annyi energiám örülni. Eszemiszom, közben megjelenik a Bolnoka után elvált túratárs, felbukkan a tûzszerész túratárs, beérkezik az az úr is, aki Gödöllõre elõttünk jutott be, de ott megvárta a feleségét, aki a 25-ös távon indult.

Köszönettel tartozom ezért a túráért sok embernek: útitársaimnak - Vajonmerre, a tûzszerész úr, a Gödöllõ térképpel rendelkezõ úr, mindenki, akivel beszéltem útközben. A rendezõknek, akik felvállalták az egészet és korrektül lebonyolították a túrát, a pontõröknek, akik végig segítõkészek voltak.
Végszó: a százas túra nem egyszerû történet, még akkor sem, ha nincs benne túl sok szintkülönbség, sõt. A talaj, az idõjárás kifoghat az emberen. Viszont már elhiszem, hogy meg lehet csinálni, nem kell hozzá szupermennek lenni, csak nem szabad elhagynia magát az embernek.

 
 
Bia 25Túra éve: 20072007.03.11 16:40:45
Bia 25 (Végre tavasz van!)

Évfolyamtársammal rövid utazást követõen érkeztünk meg Biatorbágy állomására, ahonnan laza negyedórás sétával elértük a település egyik nevezetességének számító kettõs (külön-külön volt a két vágánynak, ma már a nyomvonalkorrekció miatt a vasút nem erre jár) völgyhidat, amely alatt elsétálva ott is voltunk a rajthelyen.
Már a sorbaállás elõtt megkaptuk egy hölgytõl a nevezési lapokat, ez a módszer nagyon szimpatikus, hiszen nem kell szerencsétlenkedni azzal, hogy ki hová áll sorba, melyik sor melyik stb. (igaz, csak egy táv van, ez megkönnyíti a dolgokat).
Rövid sor, gyors rajtolás, 7:12-kor. Megyünk elõre a mûúton a hajnal végén, közben leveszem a kabátom és megpróbálom a hátizsákom mélyére tuszkolni, nem megy, csak ha kiveszem a váltónadrágot. Amiben mennem kéne, ezt el is felejtettem, hogy elhoztam. Mindegy, kicsit hülyén nézhetek ki, farmerben túrázva, kezemben a szokásos túrabot helyett egy nadrággal :-).
Rögtön az elején kikerülünk egy emelkedõvel egy elkerített telket, majd hullámzós úton jutunk el a Kõorr aljához. Közben elõzgetünk, valamint minket elõzgetnek, igyekszünk kiállni a gyorsabbak menetvonalából. A hegyre meredek kaptató visz fel, a tetõre, egy igen látványos sziklaképzõdményre, pedig egy girbe-gurba ösvény. Ellenõrzõpont, épp mondom, hogy nincs akkora szél, amikor elkezd fújni, nem nagyon, csak egy kicsit, hogy észrevegyük. A durva emelkedõre durva lejtõ felel, futunk, mert megállni nem tudnánk, aztán a következõ emelkedõn visszaváltunk egyesbe és szépen felsétálunk a hegyre.
Dobogó-hegyen megint pont, nagyjából innen Sóskútig (majd egészen a célig) elõzgetjük egymást három sporttárssal. A környék szimpatikus, elszórt fenyvesek, rétek, meg némi sár az úton, hogy mindezt kicsit kevésbé tudjuk élvezni. Elengedünk két futót, útitársam rögtön utána bemutat egy piruettet, de a landolást megússza szárazon. Sóskút elõtt volt egy kis kavar a szalagozással, szerencsére pont akkor értünk oda, amikor az éppen elõttünk haladóak is, akiknek valaki kiabált a helyes útról, õket követtük a sóskúti pontig.
Itt szolgáltatás: negyed kiló nápolyi és fél liter tea, a teát megiszom, a nápolyit elrakom (és most eszem meg). Megint emelkedõ, cselesen a házak fölé megy az út és már fent is vagyunk a Kálvária-hegyen (175,2 m magas hegy), érdekes Kálváriával, amelynek nem látszanak a stációi. Leszaladunk a Benta-patak völgyébe és séta következik, amely a fõút keresztezése után válik újra izgalmassá. Kikerülünk egy hasadékot, felmegyünk a Nyakas-kõ aljára, itt ellenõrzõpont van megint.
Ezután papír figyelmeztet a veszélyes útszakaszra, itt húzós emelkedõ kezdõdik, de egyrészt nem tart sokáig, másrészt a kilátás nagyon jó, kár, hogy nem tisztább az idõ, akkor a távolabbi Gerecse, Vértes tömbjei is látszhatnának. Még leereszkedünk a Szily-kápolnához, meg is nézzük, de nincs bent semmi. Nem sokkal ezután produkálok egy látványos seggreesést a sáros úton, még jó, hogy nincs közönsége. Útitársam zsebébõl itt elõször esik ki a félliteres palack, felveszem, visszaadom. Ezt a szokást viszont annyira megszereti, hogy még vagy háromszor megismétli, az utánunk jövõ persze mindig visszaadja neki, én már hozzávágtam volna, de én többnyire elõtte megyek ;-).
A Lõtéren nem lõnek, viszont jól lehet futni, kocogni, igazolást egy sráctól kapunk, akit elõször eltévedt túrázónak néztem (itt nem volt sem bója, sem papírlap, hogy pont következik, kéretik a papírt elõkészíteni, mint eddig). Az a sporttárs, aki eddig végtelen türelemmel szedegette össze a még mindig kiesõ palackot, ellép, már látni a viaduktot és négy órán belül szeretne lenni. Még egy utolsó etap következett, nem láttuk, hol mennek át a patakon a népek, biztos ami biztos alapon körbementünk a reggelihez képest erõsen forgalmas fõút felé, majd bekocogtunk a célba, gratuláció, díjazás.
(Ja, még felmentünk a viaduktra is, az egyik - az északi - járható, vaslemezek vannak végigfektetve rajta.)
Köszönjük a rendezõségnek a túrát (príma szervezés, pontok, szolgáltatás, szép díjazás, a csillagos ötösbõl csak a Sóskút elõtti elszalagozás vonhat le pár %-ot, az pedig minket nem érintett), jól éreztük magunkat.
 
 
Bükki kilátásokTúra éve: 20072007.03.04 17:33:25
Bükki kilátások 2007

Kora reggel van, ébreszt az óra, az ablakon át pedig látni, ahogy a Nagy-Eged felett pirkad... ez a látvány kiugraszt az ágyból, kinézek és nem látom a beígért felhõket, érdemes lesz elindulni a Bükkbe.
A rajthelyre idõ elõtt érkezem meg (kihoznak), az elõnevezésnek köszönhetõen csak egy aláírást kell produkálnom az adataimmal elõre kinyomtatott nevezési lapra. Bár a mûveletet másodikként hajtom végre, mögöttem máris van néhány elszánt korai induló. Hét óra pár perckor indulok, indulunk el, rögtön benézve a legelsõ kanyart, a Z+ elágazását a Bacsó-völgy felé. Gondolatban visszavonom az összes eddigi (mégha oly kevés is) túrázós tapasztalatomat, majd gyors korrekció után indulás fel a völgyben. A talaj, várakozásaimmal ellentétben nem fagyott, de ez a sár még nem sár, egészen könnyedén járható. A nap még nem süt be a völgybe, de az erdõ a leginkább barátságos arcát mutatja. Ahogy haladok feljebb a Kelemen-széke felé, úgy használhatom ki egyre inkább a kétfokozatú aszinkron manuális nyomatékrásegítõket, azaz túrabotjaimat. Egy sporttárs barátságosan utat enged, pedig nem is akartam megelõzni - a gesztus nagyon jólesett.
Fent kilátás vár a javából (már felfelé menet is megérte néha hátrafordulni, észak felé), valamint egy bélyegzõs pont. Itt csatlakoztam az elõttem haladó sporttárshoz, együtt mentünk végig a túrán. Az Õr-kõ-rétre vezetõ emelkedõ nem kis feladat, onnan felmenni a hegycsúcsra már nem is volt olyan nehéz. Itt is csodás panoráma tárult elénk, és itt is bélyegzõs pont volt. A hegyrõl való leereszkedést a Kéktúra útvonalának követésével folytattuk, helyenként köves ösvényen, hazai pálya, ennek ellenére benézek egy kanyart, majd gyorsan korrigálunk. Pes-kõ-kapu, majd a Cserepes-kõ barlangja következett az úton, az utóbbinál az elsõ személyzettel ellátott ellenõrzõpont. Almát kaptunk a készséges pontõrtõl, miután elvégezte a szokásos adminisztrációt, majd folytattuk utunkat. Nem lehetett gyorsan haladni, mivel az állomási személyzetet kiegészítõ kiskutyát folyton vissza kellett zavarni gazdáihoz.
Õserdõ, Toldi-kapu, emelkedõ, az utolsó elõtti a "nagyok" közül. A végén a Tar-kõ kopár pereme vár minket, megint pont, megint kilátás - idén harmadszor járok itt, mégsem tudom megunni.
Még egy pillantás a Bükk déli hegyeire, Felsõtárkányra, Egerre, a nyugaton is gyülekezõ felhõkre, a Mátrát inkább csak sejteni lehet. 1000 méter szintemelkedésen túlestünk, de a távnak alig több, mint a negyedét tettük meg. A kéket követjük, le-letérve a kövesútról, késõbb aszfaltút, elágazás, végül érkezés Nagymezõre. Megtesszük a kitérõt a síházhoz (valószínûleg csak a sífutók miatt síház, idén miattuk sem), zsíros- és vajaskenyér, hagyma, pirosarany, szõlõcukor, minden földi jó a kedves családtól. Sokáig nem idõzünk itt sem, de amire elindulunk, már egyáltalán nincs napsütés. A zöld sáv jelzésen hagyjuk el a Bükk-fennsíkot, sok túrázót látunk szembejönni. Látványos, mégis könnyen járható út visz le, néha egy-egy emelkedõvel, hogy ne unatkozzunk. Még egy pont van (ez most lyukasztós, a Tar-kõn is ilyen volt), utána átkelés a Felsõtárkány-Lillafüred mûúton. Mûúton megyünk tovább mi is, a Bükki Kék nevû útvonalat követve Pazsagig. Utolérnek az elsõ futók. Pazsagnál pont, frissítés saját készletbõl, itt még egy kicsit kivilágosodik az ég. A K+ letérése egy jó hosszú lejtõt jelent, kellemes, laza tempóban végigfutjuk, az alján vár még egy ep., bélyegzõvel. A Hosszú-völgy és a Hór-völgy egyaránt szép szakasza a túrának (pedig nincs is merész kilátás), viszont határozottan beborul az ég. Az emelkedõ Ódorvárra nagy mumusnak számít, de ez is véget ér egyszer. Hogy örömünk ne legyen akkora, el is kezd csöpögni az esõ, ezt nem is hagyja abba nagyon sokáig.
A pontot a vár fokán találjuk, dél felé még egész messzire ellátni, a Kövek vonulata azonban felhõbe burkolózik. Belegondolok, hogy még lehet olyan, aki most ott gyalogol, vagy most jön le a hegyrõl... nem egyszerû dolog. Innen még emelkedõ, majd lefutás a Szent Erzsébet-forráshoz (ami nincs is szorosan rajta az útvonalon, tudom), majd újra ivászat, az utolsó ponton, Völgyfõ-háznál. A pontõrök próbáltak összerakni egy pavilont, remélem sikerült végül nekik.
Az utolsó szakasz következett, nem kevés sárral megspékelve. A S+ letérésénél még ott volt a tarvágás, amely megint elképesztett, ott volt a tényleg-utolsó-emelkedõ és Síkfõkút, Noszvaj házai az esõfüggöny mögött. Végül pedig a turistaház, újra a rendezõség, gratuláció, oklevél és kitûzõ, amelyeken most ködbe burkolózott zöld erdõ volt látható. Valamint várt még rám egy emberes adag paprikás krumpli, amelynek elfogyasztása közben figyeltem az ismerõs és ismeretlen arcokat érkezni és távozni.
Végül távoztam én is, egészen a noszvaji mûútig, egy hazaszállításra várva az éppen a belvárosban tartózkodó családom jóvoltából.
Kritikai rész: megint nem lehet egy szavam sem, a rendezés, az ellátás, a pontok elhelyezése, minden teljesen a helyén volt. Köszönet a rendezõségnek a túráért!
 
 
Mt. GerecseTúra éve: 20072007.03.01 21:47:24
Mt. Gerecse 2006, ami mégis 2007

Úgy történt, hogy csütörtökön jóbarátom hívására elmentem véradásra, így a hétvégére betervezett túrákat elkezdtem átszervezni. A Mt. Gerecse OKT-ba való kapcsolását is egy kicsit át kellett rajzolnom, így a következõ történt:
Reggel besétáltam a kollégiumból a Déli pályaudvarra, alig több, mint egy óra alatt. Kelenföldön útitársam csatlakozott, Tatabányáig alvás helyett beszélgettünk. Tatabányán metszõ szél és egérszürke égbolt fogadott, amely eszembe juttatta a meteorológusok különféle záporral/hóval kecsegtetõ jóslatait. Szintén Tatabányán észleltük a rendezõt&egy másik sporttársat, beszédbe elegyedtünk, majd felszálltunk a Tardoson át Tatára járó buszra, ezzel megsokszorozva az utasszámot.
Tardoson egyeztettünk egy szimpatikus, autóval érkezõ úrral, hihetetlen régi (nem is igaz, csak én vagyok még fiatal) térképe volt, mutattuk neki, milyen jelzések vannak stb. (Ha valakinek van ismerete arról, hogy mikor került le a kék jelzés a Gerecse tetejérõl, kérem, értesítsen; azon a térképen még átvezetett a hegytetõn.)
Tardos után különváltunk, mi elindultunk a zöld jelzést követve Bányahegy felé. Igazság szerint Koldusszállásnál van két hely a füzetben, útmegszakításra, most viszont ez tûnt jobb ötletnek a Kék egy újabb szakaszának elkezdésére (fõleg a bizonytalan idõjárás miatt). Bányahegytõl az egyházi üdülõig Kéken túráztunk. Nagyon hangulatos út volt, igazi télies - bár hó nélküli - idõjárással, helyenként keményre fagyott sárban, füleket, ujjakat megfagyasztó szélben, viszont sajnos a vadvilág egyetlen képviselõje sem mutatta magát.
Az üdülõtõl (valódi kastély, ellaknék ott) a kék háromszög jelzésen minden gond nélkül felértünk a hegytetõre, engem megint lenyûgözött az adótorony is (nekem az ilyesmi tetszik, hülye mûszaki érdeklõdés, tudom). A túra rajt/ellenõrzõpont/cél helyszínén (geodéziai torony alja) újra találkoztunk a rendezõvel. Kaptunk bort, süteményt és kekszet, valamint átvettük a kitûzõt, majd, hogy ne maradjon egyedül az egyszemélyes redezõség, az utánunk következõ csapat érkezésekor indultunk el lefelé. Még a mûúton találkoztunk néhány szembejövõ sporttárssal, aztán sokáig senkivel. Eddig tart a Mt. Gerecséhez szorosan kapcsolódó beszámoló.
Még az OKT-ra visszatérve eljutottunk végül egészen Mogyorósbányáig, volt emlékezés Pusztamaróton, érdekes "kapuk" egy vadkerítésen, találkoztunk leendõ Mt. Gerecse teljesítõkkel, favágókkal, krosszmotorosokkal (rrrrr), volt lekésett busz és helyette megnézett Kálvária, nagy túrázós csoport az Öreg-kõ alatt, akik közül megismert egy úr, akire elõzõ nap Hármashatárhegyen ráköszöntem, csak mert OKT füzet volt nála... de ez már másik történet.
Végül, de nem utoljára: köszönet illeti a rendezõt a mégis megrendezett túráért, az idõjárásfelelõst a mégsem esõért és útitársamat a szövegelésem türelmes viseléséért.
 
 
Börzsöny éjszakai tt. - Farkas Zsolt emléktúraTúra éve: 20072007.02.12 17:30:44
Börzsöny Éjszakai tt. - Farkas Zsolt emléktúra


A Szob-Bernecebaráti busz gyenge 20 perc késéssel tette le a túrán indulók egy jelentõs részét Kemencén - köztük, immár második alkalommal engem is. Két dolog járt a fejemben, ahogy a rajtot jelentõ Fõalappont felé bandukoltam: az egyik, hogy most csakazértis végigmegyek (Megjegyzés: elõször 2004-ben voltam itt, állítólag akkor, amikor a legjobb körülmények voltak ezen a túrán, ennek ellenére fel kellett adnom :( .), a másik pedig, hogy lehetõleg ne legyen túl nagy sár.
Az egyik ezek közül bejött, a sárral kapcsolatos reményeim azonban nem teljesültek be :).
Gyors nevezés után - egy autóban ülõ úrnak adtam 1000 Ft-t, õ adott egy papírlapot és aláíratott egy lapot - még volt negyedórám indulásig, pont végeztem a fejlámpa+kamásni+láthatósági mellény trió felszerelésével hat órára.
Induláskor még megnéztem magamnak a Börzsönyi Fõalappontot, majd követve a mezõny elõttem haladó tagjait megkezdtem a hosszú emelkedést Magosfára. Ekkor még igen vidám voltam, gyorsan telt az idõ... az elsõ igazán komoly, meredek szakaszig. Magosfa pedig sehogy sem akart közelebb kerülni, de egyszer, hirtelen, már a "hóhatár" felett, megjelent az ellenõrzõpont. Már az odavezetõ hegygerincen minden környezõ falu fényeit a pontnak gondoltam, talán éppen ezért ért meglepetésként a felbukkanása. Idõ: 19:27.
Innen futva haladtam tovább, igyekeztem követni a mezõnyt, mivel nem voltam teljesen biztos az útvonalban (pedig kitûnõen követhetõ volt). Néhány meredek szakasznál gondoltam, mennyire utálnék itt felfelé jönni, lejtmenetben nem volt olyan megerõltetõ, viszont annál trükkösebben kellett néha kiválasztani az ösvény legkevésbé csúszós részét. Gyors igazolás után indulás a Rakottyás-völgy (idõ: 20:15) ellenõrzõpontjáról, szemerkélõ esõben. Levettem az órámat, de nem vettem még fel a kabátom, nem tartottam veszélyesnek a hulló esõt, különben is, már eléggé vizes volt a pulóverem esõ nélkül is. A meredek utat nem lehet leírni, át kell élni - olyan volt, mintha sosem akart volna véget érni. Amire Pogányvárra ért a konvoj, már eléggé komoly volt az esõ ahhoz, hogy mégis az esõköpeny mellett döntsek. Itt fejben már elég fáradt voltam, ráadásul nem láttam semmit közel s távol a ködben, úgyhogy exponenciálisan csökkenõ lelkesedéssel követtem a nyomokat Csóványos felé.
A HEGYre végül nem felértem, nem is felmásztam, hanem szinte szabályosan felestem. Elegem volt az esõbõl, a sárból, a sok emelkedõbõl - pedig bõven idõben voltam (21:33). Úgy döntöttem, hogy Spartacus-kulcsosházig még meglátom, hogy feladom-e, de ha fent lett volna értelme kiszállni, szinte biztos megtettem volna.
Lefelé menet nem is igazán tudtam magamról, a tetõn megevett müzliszelet csak lassan fejtette ki hatását. Egy eltévedés folytán csatlakoztam egy háromfõs társasághoz, együtt mentünk le a turistaházhoz - majd tovább a túrán végig, ezúton is köszönöm nekik, hogy sikerült visszahozniuk a lelkesedésemet.
Az ellenõrzõ- és frissítõponton (22:50) valóságos lakoma várt: sonkás-sajtos kenyér, tea, alma, csoki, cukorka. Nyamm.
A csóványosi (HEGY!) emelkedõnek ez a fele kevésbé volt megerõltetõ, Foltán-keresztnél útbaigazítottunk egy párt, akik feladták a túrát, de valahogyan a diósjenõi úton próbáltak volna visszajutni Királyrétre. Nem is mellesleg, esett az esõ.
Fent (idõ: 0:33) kis igazítás, frissítés, örvedezés az érkezésnek, majd az automata pont helyes felhasználása, azaz 1 db kitett papírszelet elvétele. Az esõ elállt, mi pedig indultunk tovább. A túrának ezt a részét élveztem a leginkább: kellemesen lejtõ út, kevés hóban, jó idõben. Kõkorsónál a kellemes lejtést váltotta a meredek, sáros út, szépen lassan lementünk. Egy csúnyán benézett eltévedés volt még (rosszfelé mentünk a K+-on majd' 1 km-t), majd szépen elballagtunk a Postás-ház mellett. Hiba. Mindenesetre +~1,6 km-t jelentett, miután a Hamuháznál felvilágosított néhány sporttárs, hogy bizony a kulcsosháznál volt az automata jellegû ep.. (Bár az itinerbõl azt gondolhatná az ember, hogy a K- K+ elágazásban van.) A Hamuháztól 2:30-kor indultunk a "tolatás", az igazolás megszerzése után.
A Börzsönyi Kék útját követtük, itt még aránylag szépen emelkedett. Majd keresztezõdés, P+, eltévedés, megint P+. Kezdett nagyon elegem lenni a sárból, fõleg, hogy az utolsó emelkedõrõl volt szó.
Nagy-Hideg-hegyre megváltás volt felérni a ködben (még volt egy oda-vissza 200 m eltévedés, úgy kiabáltak vissza:)), itt kicsit elidõztünk, köszönet a teáért, amire egyik sporttárs hívott meg. (Indulás: 4:10.)
A Taxi-nyiladékig még élveztem az utat, onnan elég egyhangú volt Királyrétig, de szépen lassan sikerült megérkezni. Közben kitisztult az ég, látszottak a csillagok, illetve a Hold. Kis kavarás után a cél is meglett (6:17), búcsút vettünk egymástól, átvette mindenki a díjazást, majd - immár megint egyedül - leballagtam a buszmegállóba. (Ez volt a másik kedvencem, séta hajnalban egy kegyetlenül nehéz túra után a végtelenül nyugodt erdõben.) A busszal - a többségtõl eltérõen - egészen Vácra vitettem magam, ott pont elértem az aszódi vonatot és szépen, sok-sok átszállással hazautaztam.
Összefoglalva: nagyon nehéz túra, még viszonylag jó idõben is (most "csak" a sár nehezített, meg esetleg az esõ, de hideg nem volt), kedves szervezõkkel. Néhány észrevétel: nem volt semmi értesülésem a cél helyérõl (nem volt egyértelmû, igaz, én nem is vagyok "bennfentes" tt-s körökben), az aránylag magas nevezési díj ellenére kevés szolgáltatás.
Köszönet jár:
- a rendezõknek és a pontõröknek; külön kiemelve a Spartacus-ház rendkívül segítõkész pontszemélyzetét;
- útitársaimnak, akik nélkül szinte biztos, hogy feladom a túrát;
- és mindazoknak, akik visszakiabáltak a helyes útra és útbaigazítottak, amikor elbizonytalanodtunk :).
Végül, de nem utoljára: gratulálok minden teljesítõnek!!!
 
 
Téli MátraTúra éve: 20072007.01.27 18:31:46
Téli Mátra 42 - Újra túra, hóeséssel

Külön vártam a Téli Mátrát idén, hiszen ez volt (2005-ben) életem elsõ teljesített tt-je, akkor is és most is lenyûgözött a téli táj, az utak, a rengeteg résztvevõ és a profi szervezés. Sikerült a 6:50-es különbuszt elérnem Gyöngyösön, amely szépen megtelve indult Mátrafüredre. Az iskola felé menet láthattuk az éppen rajtoló futókat, gondoltam is, nem lesznek akkor olyan sokan... tévedtem. Az Erdészeti Szakközépiskola aulája tömve volt, ennek ellenére 7:16-kor már lepecsételt igazolólappal álltam az út elején.
Lajosházáig kellemes hullámvasutazásban volt részem, emelkedõ, lejtõ, emelkedõ, lejtõ, közben elõzések (engemet is és részemrõl is), gyors pecsételés a ponton. A hóesés miatt (apró szemekben, voltaképpen nem is olyan sûrûn esett) nem túl sok látszott a tájból, ráadásul a szél miatt nem is igen emeltem fel a tekintetem.
Kicsit melankolikusan érkeztem Mátraszentimrére az idõjárás miatt, itt két pohár meleg teával hangoltam magam jobb kedvre. Erõs emelkedõ a Darázs-hegyre, lejtõ, majd még nehezebb emelkedõ Piszkés-tetõre. A mezõny itt érezhetõen megfogyatkozott, szétszóródott, de mindig láttam magam elõtt valakit (vagy éppen mögöttem). A lejtõkön bele-belefutottam, most különösen jólesett. Galyatetõ felé haladva itt-ott már látszott valami a kilátásból, majd a Nap is kisütött - egy kicsit. Galyatetõn a pontõröknek most nem kint kellett fagyoskodni, ennek én is örültem, habár nem sokat idõztem ott.
Gyors tempóban indultam Nyírjes felé, közben néha felnéztem a földrõl (nem rosszkedvû voltam, csak nem akartam elesni), látszott a felhõbe burkolózó Kékes és a Csór-réti víztározó, valamint a Mátra déli hegyei. Lendületem a Csór-hegy oldalára vezetõ emelkedõn esett vissza, ez eléggé megviselt. Az ellenõrzõ állomás a Vörösmarty turistaháztól áttelepült az Országos Kék - kék háromszög elágazásához, gondolom, hogy megakadályozzák azt, hogy akinek erre hajlandósága van, az se hagyja ki a kék emelkedõjét az országúton gyalogolva. Nekem amúgy tetszik ez a módszer.
A turistaháznál erõlevest kaptunk, itt elvált a 36-os táv, helyette becsatlakozott a 26-os, amelyen igen sokan indulhattak, hirtelen ugyanis megnõtt a népsûrûség.
Néhol jeges úton (amelyre nagyon figyelni kellett, ezért aztán megint nem sokat láttam az erdõbõl) séta a Pisztrángos-tóhoz (köszönet a sporttársnak a zsíros kenyérért, sajnos nem emlékszem a nevére, pedig ki volt írva).
A Gabi halála sosem volt a kedvenc emelkedõm a Mátrában és ez úgy tûnik, nem is fog megváltozni. Pedig mindenki azt mondta, akivel beszéltem, hogy nem is olyan veszélyes - vagy csak mindenki kemény legény és nem vallja be :).
Kékesre társaságban mentem, lefelé már egyedül. A piros sávig nem is volt gond, hiszen sütött a Nap, lehetett kocogni, akit megelõztem, készségesen elengedett, aki engem megelõzött, azt is igyekeztem a lehetõ leghamarabb elengedni. Aztán a kifeszített kötelek ellenére (megint, köszönet érte a támogató sporttársnak, az õ neve is ki volt írva) sikerült egy szép esést produkálni, a mögöttem levõk szórakoztatására. Jött az utolsó ep. (nem is jött, mi mentünk oda), majd a patak mentén séta Mátrafüredre, ahol körülbelül fél perc várakozás után átvehettem a díjazást és egy poharat a teának.
Mindent összevetve még mindig az egyik kedvenc túrám a Téli Mátra, köszönet a szervezõknek a túráért, nagyon jól éreztem magam.
 
 
A Budai-hegység távoli csúcsaiTúra éve: 20072007.01.07 12:09:08
A Budai-hegység távoli csúcsai, avagy hosszú éjszaka az ismeretlen hegyek között

Már tavaly kinéztem magamnak ezt a túrát, de mostanra sikerült úgy történnie a dolgoknak, hogy el is tudtam rá jönni. Nem kissé aggódtam pedig elõtte, hiszen szinte teljesen ismeretlenek számomra az érintedõ hegycsúcsok, kivéve a Nagy-Szénást, amelyre már volt szerencsém túrát tenni.
Este háromnegyed hét után sikerült neveznem a római katolikus plébánián Nagykovácsiban, a nevezési lapomra pedig 7 órás rajtidõ került - össze kellett rakni a felszerelést (felvenni a láthatósági mellényt) és végül pontban hét órakor rajtoltam. Ismerõs úton, elég nagy tempóban (magamhoz képest) siettem fel a Nagy-Szénásra, ahol barátságos pontõr várt (ez minden hegyre jellemzõ volt) és egy darab tejkaramella, valamint a kilátás a környezõ falvak fényeire. A következõ hegycsúcs a Kutya-hegy volt, egyszerûen fel lehet rá sétálni, fõleg, ha jó sokan vannak már a ponton.
A Meszes-hegy volt a legnyugatabbra fekvõ hegycsúcs, ettõl külön féltem, hogy nehéz lehet megtalálni. Az is volt. Csatlakoztam ugyan két túrázóhoz és együttes erõvel el is jutottunk a sárga jelzésen valahová messzire, ahonnan, meglátva a ponton lévõ fényeket, gyakorlatilag egyenesen áttörtünk egy kis ösvényt - vadcsapást? - követve a Mária-völgybe, onnan pedig fel a hegyre. Vissza már a "rendes" úton bandukoltunk, majd a sárga útról ott, ahol alkalmasnak éreztük, elindultunk egy valamilyen földúton, a Nagy-Kopaszt megcélozva. A hegyoldalban már lehetett lámpa nélkül haladni, köszönhetõen a tiszta égnek és a majdnem teliholdnak. Felérve a kilátóhoz elváltam útitársaimtól, akik hosszabb pihenõt iktattak be.
Innen egyedül még minden probléma nélkül jutottam le ahhoz az elágazáshoz, ahol a piros háromszög jelzést elhagyva, a Szarvas-árok mentén többedmagammal (utólag is köszönet a navigációs segítségért) elértem egy vadkerítést, melynek mentén el lehet jutni a Fekete-hegynek elnevezett pontra. Elméletben. A gyakorlati megvalósítása a tervnek sikerült ugyan, de szinte 0% az esély arra, hogy azt az utat valaha is újra kipróbálom. Meredek lejtõ, majd még meredekebb emelkedõ, a sáron-füvön-egyéb növényzeten elcsúszik az ember, a láb beakad... azért valahogyan csak felértem, ahol követve a fényeket (és az emelkedõt), meglett a pont és egy marék finom gumicukor.
Innen az egyszerûbb úton történt a lejutás, majd a piros háromszög - piros sáv - piros kereszt jelzéseken lesétáltam Remeteszõlõsre, majd a Remete-szurdok bejáratától a "majdnem magashegységi" terepen fel a Hosszú-erdõ-hegyre. Ezt a majdnem magashegységit érdemes komolyan venni, nem volt egyszerû út (nappal lehet, hogy nem mernék elindulni) - viszont a jutalomként kapott feldíszített fa látványa és rajta a szaloncukor (és nem mellesleg a kilátás) kárpótolt a nehézségekért.
Ugyanitt lementem és rögtön fel is a Remete-hegyre, ahol a pont szinte az út közepén állt, eltéveszthetetlenül. A Kálvária-dombra megint csapatban mentünk fel, itt is szép kilátás, majd, mivel az idõm vészesen fogyott, nekivágtam a hátralévõ szakasznak a Zsíros-hegy felé.
Az út innen egyszerû volt, gyors pecsételés a hegyen, megint gyönyörködés a kilátásban, majd bezsebelve egy "kukások gyöngye", vagy valami hasonló humoros megjegyzést, séta le Nagykovácsiba. A célban gratuláció, sok finomság - ezt kihagytam, érthetetlen módon nem volt étvágyam :(, majd busz - villamos - metró -vonat haza.
A rendezés megérdemel minden dicséretet, kedves pontõrök és rendezõk; majdnem minden hegyen kaptunk valami apróságot (tudom, nem az ellátás miatt kell menni túrázni, de nekem pusztán a gesztus is nagyon sokat jelent); valamint követhetõ, jó jelzések fel a Hosszú-erdõ-tetõ gerincén. A mázli-faktor része a tiszta, holdfényes éjszaka és számomra az, hogy a térképen kritikusnak tartott szakaszoknál mindig volt legalább egy fénypont, amit követni lehetett.
Jövõre remélem újra lesz BHTCS és remélem újra talpalhatok az éjszakában a már nem is olyan ismeretlen hegyek között.
 
 
túra éve: 2006
Piros túrák / Magyar VándorTúra éve: 20062006.11.06 17:11:30
Piros 85
2006.11.04.

Szubjektív beszámoló

Kellemes dolog, ha az ember közel lakik egy ilyen hosszútávú túra rajtjához, még ha kollégiumban is. Sikerült is kiérnem két BKV-s átszállással a csillaghegyi rajthoz reggel 6-ra, majd a nagy tömeg ellenére gyors nevezés után 6:17-kor indultam - a 85-ös távon 4-ikként. Igen csípõs, hideg szél fújt, gyorsan kesztyût is kellett húznom, így vágtam neki, még elég kómás állapotban az útnak. Sosem jártam még ezen a túrán, de a jelzéseket nem lehetett eltéveszteni, ráadásul a tömeg egészen Nagy-Kevélyig akkora volt, hogy inkább az elõttem haladókat követtem.
Az ürömi mûútnál kicsit gyorsítottam a tempón (ekkorra sikerült felébrednem), részben a hideg, részben egy kellemetlen hangon üvöltözõ úriember miatt, aki meg akarta osztani világnézeti véleményét a teljes mezõnnyel:(. Amúgy ez volt a legkellemetlenebb dolog, ami a túrán ért:).
A Kevély tetejérõl csodás a kilátás, a szél miatti gyors pecsételés után indultam lefelé. A Kevély-nyeregtõl ismerõs volt az út a Csikóváraljai menedékház bekötõ útjáig, itt többször belefutottam a lejtõkön, pedig nem szokásom - most viszont jólesett.
Onnantól már megritkult kicsit a mezõny, akik voltak, azoknál is többnyire a Magyar Vándor 105-ös itinerét láttam. Tölgyikrekig - Lom-hegyi nyereg - emelkedõ, sajnos már borúsabb volt az idõ, itt csak baktattam az úton. Következett Bükkipuszta, majd a Király-kúti nyereg (sajnos a kútból nem folyt víz). Innen a Szõke-forrás völgyén vitt le az út - meglepõen szép táj, ide feltétlen vissza kell jönni fényképezõgéppel is, napos idõben! Ahogy közeledtünk Dömöshöz, úgy lett nagyobb a forgalom is, sok kirándulót láttunk, fõleg Rám-szakadék felé menni. (Többes szám = az itt engem utolérõkkel/megelõzõkkel/követõkkel, nem kívánt törlendõ, nagyjából egy tempóban haladtam.) Egy leány elõttem kb. 10 méterrel megcsúszott egy patakátkelésnél, nem irigyeltem, de úgy tûnt semmi baja - remélem tényleg nem volt probléma.
Dömösön etetõ-itatópont, zsíroskenyeret választottam sok hagymával, majd gyorsan tovább. A Dobogókõig tartó emelkedõtõl kicsit féltem, de végül nem volt olyan kemény. Szakó-nyeregnél vált el a 105-ös táv, minden elismerésem azoké, akik felvállalták ezt a plusz kört. A hegycsúcson alma, rövid beszélgetés a pontõrrel, majd tovább - immár ketten, csatlakoztam egy sporttárshoz, aki már sokszor volt a túrán - jót beszélgettünk, ráadásul minden lejtõn futottunk Kopár-csárdáig:).
Pilisszentkereszt és Pilisszántó között csodaszép panoráma, hatalmas hófelhõvel a Pilis felett - fele sem volt tréfa, nagyon a levegõben lógott a havazás. A Csévi-nyereg pontõre akkortájt rakott tüzet, remélem nem oltotta el a lassan eleredõ hó.
Kopár-csárdáig kétszer némileg eltévedtünk, egyszer magunk után húzva két leányt, egyszer pedig vakon követve a többi túrázót - akik a 20-as távon Pilisvörösvár felé mentek. Amúgy a piros/sárga elágazást nem lehet eltéveszteni, abszolút egyértelmû, ezzel a kis kitérõvel viszont legalább izgalmassá tettük a szakaszt:).
A csárdánál fantasztikus, sûrû gulyásleves, itt elváltam útitársamtól, aki az 50A-n indult, én pedig összeszedtem lelkierõmet és nekivágtam a hátralevõ szakasznak az innentõl egyre erõsödõ hóesésben.
Kakukk-hegyen induláskor kidöntöttem a pontõrök elõsátrának a póznáját:(, ezúton újfent elnézést kérek. Következett a Hosszú-árok, itt váltottam éjszakai módra, lámpa fejre, láthatósági mellény felhúz. A völgy természeti szépségére sajnos nem tudtam teljes odaadással figyelni, inkább a jelzést lestem - volna, ha a lámpám nem a szembefújó hópelyheket világította volna meg:). Az emlékfalnál két pontõr fogadott, tábortûzzel, nem irigyeltem õket, hosszú volt még az éj és sok túrázót kellett még leigazolniuk. A hegyrõl az elõttem járók nyomait követtem fõleg, egészen Nagykovácsiig.
A kellemes (padlófûtéses!:)) ponton ettem egy szalámis kenyeret (hagymával), itt értem utol az utat elõttem kijáró (köszönet érte, komolyan) egyik sporttársat, szintén a 85-ös távon ment. Elintéztem két telefonhívást, levéltelenítettem a bakancs belsejét, majd búcsút véve a szimpatikus pontõröktõl, indultam tovább.
Amint kiléptem a kapun, szembejött egy futó, akinél már a 105-ös igazolólapot láttam. Azért ezt a távot, ilyen idõben végigfutni nagyon szép teljesítmény.
Nagykovácsitól a nyomkövetõs módra álltam át, feltételezve, hogy az elõttem lévõk ismerik az utat és nem rövidítenek - szerencsére bejött, mindenhol láttam a jelzést és sikerült nem elkavarnom. Fekete-fejre felmenet a futó is beért, a pont után pedig lehagyott, én itt már csak ballagtam. Következett János-hegy, szépen felszerpentineztem a piroson, figyelmen kívül hagyva a különbözõ egyenes ösvényeket. A ponton megtudtam, hogy van elõttem két 50B-t teljesítõ sporttárs, két 85-ös és persze a futó (mint megtudtam, Larzennek nevezik bensõbb körökben:)).
Makkosmáriára innen aránylag hamar leértem, elállt a hó és a szél sem fújt már olyan erõvel. A pont után csatlakoztam a két 50-eshez, egyiküknek ez volt az elsõ ttúrája - rettentõ lelkesek voltak:).
Innen lazán, de igen jó tempóban értünk a célba, ahol átvehettük a díjazást, valamint nagyszerû teát és fõtt virslit kaptunk.
Köszönettel tartozom a szervezõknek, a pontõröknek a túráért, remélem jövõre is lesz alkalmam eljönni, továbbá gratulálok minden résztvevõnek, a 105-östõl a 20-as távokig!
 
  vissza az túrákhoz
<<== túranaptár