Túrabeszámolók
|
|
Buda határán, mint a SzuSoBuHa harmadik, egyben utolsó szakasza
Ahogy a Só út végén írtam feladtam, hogy ezt a túrát én meg csinálom. Hazamentem, és még a házba se mentem be, de az elõzõ túrák után gyorsan még lemostam egy kicsit a cipõm. Ezután mentem csak be a házba, ahol vette, egy forró fürdõt. A fürdõ után egyáltalán nem voltam álmos, ami meglepõ volt. Valamint az izületeim, és izmaim hihetetlen módon regenerálódtak a forró fürdõ hatására. Ekkor elkezdtem játszani a gondolattal, hogy mégis el kéne menni erre a túrára is. Telefonon beszéltem barátaimmal, akik épp e-tájban rajtoltak el. Õk természetesen megpróbáltak kíméletesen lebeszélni a túráról, pláne, mert 2 nap után egyedül nem kéne nekiugrani (tisztában voltak a képességeimmel). De ekkor már én hajthatatlan voltam, mert nagyon meg akartam próbálni. Gyorsan összedobtam a cuccom, és kirohantam a buszmegállóba, és vártam a buszt, amivel még valamivel 10 elõtt elrajtolhatok. Pár megálló után le tudtam ülni, és egy kicsit el is bóbiskoltam a buszon (ekkor elgondolkoztam, hogy lehet, hogy tényleg nem kéne menni).
A Camponánál 1,5 órával barátaim után rajtoltam, akikkel egésznap telefonos kapcsolatban voltam. Térképpel, útleírással és telefonnal igen gyorsan sikerült haladnom, nem kellett sokat töprengenem, hogy mikor merre menjek. Egy késõn rajtoló SzuSoBuHással kerülgettük egymást idõnként (késõbb picit beszéltünk is). A Vadász hegyre nem volt egyszerû felmászni, de bennem volt, hogy nagyon kell sietni, ezért nagyon siettem. Így haladtam végig a túrán. A Frankhegytõl nagyon féltem, mert tudtam, hogy az egy nagyon nagy emelkedés. Joggal féltem tõle. Gyakran meg akartam állni pihenni, de nem engedtem magamnak, és csak mentem fel-felé, ahol tudtam hogy meglepi vár. Barátaim egy üveget (nem mûanyag palackot, ami könnyebb lenne) rejtettek el, benne üzenettel, hogy szurkolnak nekem.
A Kakukk-hegyrõl lefele megéheztem, és alig vártam a barackot, amit a következõ ep-n adtak volna, ha nem fogyott volna el, így nekem már csak cseresznye jutott. Makkosmária fele szóba elegyedtem korábban indult, de beért túra társakkal, majd késõbb még egy leírást is találtam a földön, amivel hamar utolértem a hálás tulajdonost. Mikor elhagytam Makkosmáriát, már csa30 perc volt köztem és barátaim között. Nálam ez a túra fejben dõlt el, hogy nagyon meg akartam csinálni. Ezután kicsit lelassultam, és elmentem az egyik ellenõrzõpont mellett, és nem vettem észre. Késõbb próbáltam visszajutni (ekkor 5 km-re a céltól kicsit kezdtem kiborulni), de nem sikerült, így visszamentem az útra rosszkedvûen a cél felé. Egy túra társ jó hangulatban utolért, és megkértem, hogy ne fusson tovább, hanem jöjjön be Adyligetbe velem, mert nem bírnám tovább egyedül. Jót beszélgettünk Péterrel (így hívták), és még néha futni is tudtam (rejtély számomra, hogy hogy). Végül a célnál testvérem és barátnõm kijöttek a keresztezõdéshez, és mutatták az utat, így még idõben beértem. Elköszöntünk Pétertõl, mert õ tovább ment én meg leheveredtem a fûbe a tudattal, hogy én ezt megcsináltam.
Maga ez a túra nem volt nagyon nehéz, de így épp csak beértem. Arra azért nem vennék méret, hogy újra megpróbálnám a 3 túrát, de nagyon jó szívvel gondolok vissza rá, és azokra akikkel teljesítettem.
|
| | | | |
|
Só út, mint a SzuSoBuHa második távja
A keleti pályaudvarra siettünk, és ott vártuk be még két társunkat, akik csatlakozni kívántak az éjszakai túrához. Meg vettük a jegyeket oda és vissza is. Mikor a fiúk megérkeztek vártunk kicsit, hogy kiírják a vonatunkat, majd felszálltunk. Mivel már a napot áttúráztam, azért gondoltam az lesz a legcélravezetõbb, ha pihenek a vonaton. Persze ez nem jött össze, mert mindannyian eléggé fel voltunk dobva. Hamar kiürült a vagonunk, így már bûntudat nélkül hangoskodhattunk (lehet, hogy köze volt ehhez annak, hogy épp ekkor szellõztettük a lábunk?).
Szolnokon, mikor neveztünk, már csak 2 láthatósági jelvény jutott nekünk, de nem bántuk. Eleinte lassan indultunk el, lassan jutottunk ki a városból. Kb.5-ször álltunk meg, csak azért, hogy a zseblámpákat elõvegyük (7-en voltunk). Ezután rákaptunk az ízére, és magunkhoz képest nagyon jól haladtunk. Mivel eléggé késõn indultunk, ezért többünk nem az elsõ pontnál kapta meg a csokiját, mert az már elfogyott.
A táj szépségeirõl nem tudok ódákat zengeni, mert csak a mellettünk lévõ kukoricást, és napraforgó táblákat érzékeltem, illetve felettünk a csillagokat. Bezzeg a fiúk kifinomult szaglása mindig megtalálta, ha az út mentén egy-egy kender tõ nõtt.
A fáklyákkal való pont jelölés nagyon hasznosnak bizonyult, mert már távolról észre lehetett venni õket. Úgy a túra közepe táján már erõsen kezdtem érezni a km-eket a lábamban, így egyre lassultam, és a hátsó bolyba szakadtam. Itt megemlékeznék egy roppant „kedves” túratársnõrõl, akit egybõl elõre engedtünk, amikor beért, de mégis olyan bunkón beszélt velünk, mintha õ lenne a mindenség közepe, mondván, hogy õ SzuSoBuHás, és siet, ne tartsuk fel (ha ekkor ilyen volt, akkor milyen volt a harmadik táv végére?).
Egy idõ után elszakadtam a többiektõl, de nem bántam, mert jól lehet a szabadban, magányban énekelni. Az ellenõrzõpontnál bevártak, de innen nem tudtam a narancslé ellenére sem az élboly tempóját tartani. Középen ragadtam egyedül. A többiek vagy nagyon elõtte, vagy nagyon utánam voltak. Ekkor elszakadta cérna nálam, és a fáradság miatt vagy félórát sírtam (ez nálam általános, ha fáradt vagyok), és a célig már meg sem nyugodtam. Az utolsó ellenõrzõpontnál bevártam a hátsóbolyt, és velük haladtam tovább.
A céltól kb.10 méterre meg álltam letörölni az arcom, hogy kinézzek valahogy, mikor célba érek. Nagyon fáztam, pedig én még a jobban felöltözöttek között voltam. Tudtam, hogy én nem megyek tovább a BuHa távra (vagy mégis?). A céltól még 2 km-re volt a vonat, amit csak úgy értünk el, hogy egy helyi járatra felszálltunk.
A vonaton mindenki aludt egy társam kivételével, akinek a vonatjegyeket átadtam, aki így késõbb a kalauznak egyszemélyes pantomim elõadást tartott mikor azt mutatta, hogy ki a 4 diák, a 2 felnõtt, és az 1 26 év alatti utas.
A keleti pályaudvaron kettéváltunk. A fiúk mentek a következõ rajthoz, én meg hazafelé vettem az utam Csepelre…
(folyt. A Buda határán túránál.)
|
| | | | |
|
|
Szurdok 30, mint a SzuSoBuHa elsõ etapja
Nos, mivel is lehet kezdeni a beszámolót...
Féltem ettõl a túrától, mert tavaly (amikor elõször teljesítettem a Szurdok 25-öt) a túravégére nagyon megfájdult a térdem, és azóta vagyok térdfájós a túrákon. Így már az elején jól felkészültem, és a dérdemen fáslival indítottam, amit már a buszon beigazítottam.
Sajnos az Árpád-hídhoz kicsit késõn értünk ki, így reménytelennek tûnt a helyzet, hogy a buszon ülhetünk, de a szerencse mellénk állt, mert a mentesítõ busz pont ott állt meg elõttünk, így kényelmesen vágtunk neki Dobogókõnek. Vérmes terveink miatt próbáltunk még aludni, és az energiánkat megõrizni a Túráig.
A rajtnál megkaptuk a poharainkat, és nem kellett sokat várnunk a nevezésnél, mert a papírokat már korábban kitöltöttük. Elindultunk a 30-as távon, próbáltuk a leírás mellett felidézni a tavalyi emlékeket (nálam valószínüleg tavaly holdpont volt a Dobogókõ-Vaskapu részben, mert nem nagyon emlékeztem a tájra, bár egy-két kép visszajött néha). Vaskaputól az éles lefelére viszont jól emlékeztem, és annyira rákészültem lélekben, hogy a valóságban nem is volt olyan vészes.
A kútat elhagyva már jól ismert úton haladtunk a Szurdokaljára, ahonnan a bõséges ellátás miatt nem is nagyon akartunk tovább menni, de menni kellett, mert jócskán volt még táv a elõttünk.
Az erdei kútnál ismét a leírást kezdtem bújni, hogy mi vár most rám, és kiderült, hogy a Morgó-hegy. Ekkor rövid úton megállapodtam lánytársaimmal, hogy jobb a titokzatosság, nem tudni, hogy mennyit kell menni, hanem felszaladni(már amennyire bírunk). Innen kellemesen ereszkedtünk lefelé, és hirtelen csak azon kaptam magam, hogy már is a Holdvilágárokban vagyunk. Itt végig sétáltunk, és kimásztunk a létrán. Majd innen hol kevésbé, hol jobban ismét emelkedtünk a Csór-hegyre fel, ahol a kutyussal barátkoztunk, illetve a pontõrökkel, akik emlékeztek ránk (náluk rajtoltunk). Innen ismét ereszkedtünk, és a Túristaházat felismerve ráöttünk, hogy erre már jártunk (pont két héttel korábban a Hol a következõ? túrán), így gyorsan tudtunk haladni. Pomázon hamar eljutottunk a célba, és konstatáltuk, hogy nem is volt rossz. Meglepõdtem, hogy a térdemnek meg sem kottyant ez a kis túra.
HÉV-re szálltunk és telefonon egyeztettünk 2 fiúval, akik a következõ túrán (Só úton) akartak csatlakozni hozzánk, hogy mikor hol találkozunk. Ezt követõen a 2 lány társamnak leadták a fiúk (3 fiú) a rendelést, hogy a másnap reggeli túrához milyen ételt-itelt hozzanak ki nekik. Barátnõmmel, akik szintén a fiúkkal és velem tartott az éjszakaira, nem adtunk le rendelést, mert sejtettük, hogy ebbõl nem lesz nekünk kupa.
Vagy mégis? (folytatása a Só útnál olvasható) |
| | | | |
|
