Túrabeszámolók

            @ Képek: cachtickyhrad.sk, A jobb oldali képre klikkelj! ..., holubyhochata.sk, Képre klikkelj! 

Spacincei Százas

"Ha láttál már nagy vihart, szorozd meg kettővel."

Pedig jól kezdődött minden.. Tarnai Mátéval utaztam ki RegioJet busszal péntek éjszaka Pozsonyba. Ott bizony várt ránk 4 óra "csövezés", hogy a reggeli vonattal a rajthelyszínre, Vágújhelyre érjünk. A buszállomáson töltöttük ezt az időt beszélgetések közepette, semmi alvással. Már világosban felszállunk a vonatra ami a rajtba repít minket. Ott találkoztunk Lipniczky Attilával, így immár triumvirátusként közelítjük meg a pár lépésnyire levő rajthelyet. A kötelezően elfogyasztott rum után (másképp megvető pillantásokat kaptunk volna a szervezőktől) átvesszük itinerünket, és irány a 100 km. S- jelzésen, egy jó ki mászás érjük el a Csejtei várat, ahonnan csodás kilátás nyílik a közelebbi, és távolabbi hegyekre. Máté már sorolja is hogy mi micsoda. Egy sziklás meredek lemenetel után Visnove faluba érkezünk. Kicsit megszomjaztunk mert a nap már kezdett a tetőfokára hágni, de az egység zárva volt, így tartalékolni kellett. A Lazova Stovka túrával szemben haladunk felfele a Z-n. Lubina településen találunk nyitva tartó boltot szerencsénkre. Bevásárolunk, leülünk a lépcsőre, és 5 perc múlva be is zárt a bolt, szerencsénk volt. A két helyi lakosnak már kevésbé.. Cetuna nevű településre érve erőt kellett vennünk, mert 230 m-ről alig 7 km alatt fel kellett másznunk 970 m magasra, a Velká Javorina csúcsára. Máté loholt elől, én mögötte, Attila lemaradt, és a csúcs előtt a turistaháznál ért csak minket utol. Bizony nem volt kellemes ez a soha véget nem érő mászás, alig vártam hogy felérjünk a csúcs előtt a turistaházba. Sajnos kilométeres sorok voltak a pultnál, így maradt a hazai frissítés. Alig hogy menetkész állapotba raktuk magunkat megjelenik a szlovák túraikon Jaro, akivel nagy örömködések közepette azonnal csinálni kellett egy szelfit az utókornak :) Mi indulunk, de hamarosan megelőz minket Jaro. Angol nyelvtudása híján csak foghíjasan beszélgetünk, aztán el is lépett. Mátéval haladunk, kicsit ellépve Attilától. Csodás kilátás nyílik a csúcsról, esőnek nyoma sincs. A P- jelzésen ebből az irányból haladósan lehet menni. Maradunk a gyalogtempónál, de így is 6-os átlag környékével érünk Myjavába, ahol már tényleg nagyon meleg van. 16:00 körül érünk le, be is térünk az elmaradhatatlan Billába, és mivel a túrán semmi ellátás sincs, ezért bevásárolunk rendesen. Kint a lépcsőn már Attilával kiegészülve fogyasszuk el az elemózsiát. Én két húspogácsás hamburgerrel, és 0,5 L szedres Kofolával serkentem fáradt testemet újult erőre. Tovább ismét a P-on, még jó sokáig. A háttérben dörgésekre leszünk figyelmesek. Szerencsére itt még az eső elkerült minket, és a pár órával ezelőtt érintett Velká Javorina csúcsa környékén éli ki magát. A következő 11 km-t mindenki a maga tempójában abszolválja. Máté hasít elől, én valahol mögötte, Attila pedig utánam. Bár már délután 6 óra körül van, a hőség még mindig kellemetlen, és nem esik jól a nem túl meredek, de még pont kellemetlen emelkedő. Bradlo csúcsára érve Máté talán csak 2 perccel előttem ért fel. Meleg kaja hiánya miatt a gyomrom kezdi nem túl jól érezni magát, és az itt megevett saját Sport szeletem is nagyon nehezen ért le. Nem voltam túl jól, de még csak 58 km-nél jártunk. Mátéval ketten indulunk tovább Brezova pod Bradlom irányába. Oly sokszor megtettem már ezt az utat korábban, szinte otthon éreztem magamat. Leérve a kisvárosba, rám jött a "szükségállapot", így elköszöntem Mátétól, aki azt mondta úgyis utolérem. Akkor már tudtam hogy nem látom többet a túrán. Beérvén a sörözőbe, csak egy szénsavas üdítőt fogyasztottam, és a "két kellemes" érzéstől a gyomrom is szerencsére jobban lett. Tovább indulván pont Attila érkezett meg, aki meghívott még egy szénsavas löttyre. Kicsit ódzkodott tőle a gyomrom, de aztán szépen letukmáltam, és utána percről-percre kerültem jobb állapotba szerencsére. Mivel alig fél órán belül sötét lett, úgy döntöttem együtt haladunk tovább. Az emelkedőkön megfontolt tempóban haladunk, kell még az erő éjjelre is. Dobra Vodá a következő falucska. Jártam már erre párszor, de a két település közötti út ami 12 km, egyszerűen valahogy soha nem akar eljönni. Idén sem volt ez másképp. Átrongyolunk a temetőn, majd utána leülünk az aszfaltra, és frissítünk a sajátból kissé elgyötörten. Kiérvén a faluból, a messzi távolból valaki állat módra üvölteti a motorját vagy fél órán át. Szántóföldes emelkedőn haladunk egyre felfele, és bizony meglátok apró villámlásokat. Attila mondta hogy ne törődjek vele, miért nem inkább az orrom elé nézek, vagy a jelzéseket? :) Dörgés még nem volt, de azért reménykedtünk hogy nem mi leszünk az áldozatok. 78 km-hez érkezve, nagyon figyelek, jelzésváltás, innentől S- jelzés egy darabig. Sok fényvisszaverő nyíl mutat tovább a P-on, de nem dőlünk be, az más trehány szervező sara volt. Egy hosszú aszfalton kómázgatok, aztán egyszer csak meghallottam az első dörgést, pár perc múlva a következőt. Egyre hangosabb. A végén már kezdett eléggé para lenni, így tempósabban érkezünk meg a 85 km-es Prekazka nevű ellenőrzőponthoz. A térképen jelzett "bus" szlogen megállója sehol sem volt, még szerencse hogy a pontőrök sátorban voltak. Innentől az utolsó 15 km amúgy is végig nyílt rész lett volna, de a pontról már "szép" kilátás nyílt a percekkel később megérkező viharra. Na innentől kezdődött nekem a kálváriám.. Két idősebb mogorva pontőr volt, nulla nyelvtudással. Kis ideig a sátorba maradtunk, majd valahogy üggyel bajjal a tudtukra adtam, hogy mivel a villámok már eszméletlen közel csapkodtak, kicsit beülnék pihenni a kocsijukba. Nagy nehezen megértetve magamat beültem, de ekkor már három villám is szó szerint pár méterre csapott le a sátortól, gigantikus dörgéssel. Még a kocsiból is borzasztó volt nézni. Az eső elkezdett szakadni közben. Később picit elbóbiskolok, majd azon kapom magam hogy eltelt 1 óra egy pillanat alatt. Hiába, ez már a második alvás nélküli éjszaka volt.. Egyszer csak benyit a két pontőr, és angolosan kizavarnak. A miértjét nem tudom akkor, de hamarosan rájöttem hogy már fázhattak, mert az oldalról nyitott kis sátorban bizony már nagyon hideg volt. "Fázzak inkább én" jelszóval leültem a kis székbe, ekkor már hajnal 2 lehetett. Attila már rég továbbindulhatott amíg én aludtam. A vihar tombolt.. Alig hogy elment az egyik fázisa, hullámszerűen jött a következő vihar esélyt nem hagyva tovább indulásomra. Persze a célig mint írtam végig nyílt rész vitt, a villámok pedig másodpercenként cikáztak körülöttem is, meg úgy mindenhol messze is. Max 3-kor el kellene indulnom akkor is, hogy szintidőben beérjek. De így nem merek. Basszus, közeleg a 3 óra... 2:30 van, érkezik 4 túrázó. Három szlovák + 1 cseh. Mindenkin esőkabát, de nagyon fáztak a fiúk. Jah, én még nem is írtam, rajtam egy szál póló, és rövidgatya volt, ennyi.. 3:04, és a fiúk tovább indultak a viharban. Most kellett gyorsan döntést hozzak mi legyen. Ha maradok akkor végleg ott maradok, ha elindulok, akkor legalább már velem együtt öten félnénk. Tovább indultam, bízva a túlélés reményében. Ezen a ponton 3 órát töltöttem.. De felálltam.. Szerencsére aszfalton haladtunk sokáig, nem szántóföldön, így a villámcsapás esélye egy "kissé" kevesebb lett. 3 km múlva Horná Krupá nevű faluba érkeztünk, a lehető legjobbkor. Egy pillanat alatt óriási szélvihar kerekedett, intenzív esővel. Nagy szerencsénkre pont találunk egy fedett buszmegállót, oda telepszünk le. Eszméletlen mi van odakint, a villámok a templom tetejébe csapnak, illetve a nem sokkal mellettünk levő vezetékbe. Érezzük is a füstnek az égető szagát, és bele se merünk gondolni mi lenne ha pont úton lennénk. Jó 20 percet várunk, ami nekem azért is rossz, mert a 6:10-es Spacincei buszt el kellene csípni, ugyanis Máténál van a hazafele jegyem. Ráadásul ha esetleg lekésem, euróm sincs már szinte semmi.. Az idő nem nekem dolgozott, elállt viszont a szélvihar, de a szakadó esőbe alig hogy tovább indultunk, olyat láttunk, hogy a sporik azonnal intenzív videózásba kezdtek. Nekem sajnos lemerült az eszköz, de ezt én sem hagytam volna ki. A falu gyakorlatilag el lett zárva a külvilágtól... Az árokból óriási sodrással ömlött a fő útra a sáros víz. A helyiek hajnal 4-kor próbáltak valamit tenni, de nem lehetett. Térdig érve próbáltunk haladni a főúton a sártengerben, ami volt vagy legalább 200 m-en keresztül. Minden átázva, én a pólóban már nem tudtam kiegyenesedni úgy rám fagyott. A falu végén a szomszédos tó is kiöntött, így még vagy 1 km-en át hatalmas vízben úsztunk szinte. Mindez a fő úton.. Túlélvén 5 km volt a következő falu, Dolná Krupá. Az aszfaltúton a srácok mondták hogy most vagyunk a tetőn, így még parásabb a villám.. Nah, nagyon megnyugtattak.. Bele sem mertünk gondolni mi fogad majd itt minket ebben a faluban.. Amúgy a 3 srác Spacincei volt, szóval ők igazából hazagyalogoltak, feltéve ha.... Irigyeltem őket nem kicsit. Amúgy az utolsó 6 km-t leszámítva egész jó tempóban mentek a fiúk, de sejtettem hogy a rémálom beigazolódik, hogy nem érem el a 6:10-est. Útközben faggattam őket hogy tudnék Pozsonyba eljutni, és ott van-e valahol pénzváltó, mert csak pár euróm volt, és a Pozsony-Budapest vonatozás pedig nem olcsó. Persze nyilván azt is ki kellett volna fizetnem amit még Máté megvett nekem otthon oda-vissza buszt. Nem lesz olcsó ez a túra gondoltam.. Dolná Krupában nem volt villámárvíz, csak az árvíz nélküli verziója, de az folyamatosan óriási dörgésekkel. 6:00 körül már világosodott, de már alig 3 km-re voltunk a céltól. A végén a 3 srác megvárta a cseh túratársat, aki amúgy egész végig lemaradozott. Én már borzasztóan fáztam, de nem léptem el tőlük, ha már eddig eljöttünk beérünk együtt. Soha nem akart eljönni a vége, epekedtem, hogy csak valahogy éljem túl.. 6:45-kor végre hihetetlen de célba érkeztünk. 23 óra 20 perc alatt sikerült ez a 100-as, ami nem is inkább paramétereiben, hanem az időjárás viszontagsága miatt lett életem egyik legküzdősebbje. De valami csoda vagy inkább jófejség folytán ott volt a célban Attila és Máté. Attila már 4-kor indult volna haza kocsival, ezt útközben is mondta, de végül megvártak. Na ez volt a két nap legjobb híre. Nem kell pénzváltót keresgélnem két éjszaka nem alvást követően egyedül Pozsonyban. A célból így kocsival jutottam haza, ez ám a szerencse :) Igazából fizikailag csak a talpam ázott fel, de az úgy rendesen. Más gond szerencsére nem volt, hacsaknem annyi hogy mindenemből csavarni lehetett a vizet. Szellemileg voltam nagyon fáradt, de az hamar kezelhető volt egy kiadó alvással. Így lett egy viszonylag könnyű túrából az egyik legnehezebb...

POCHOD SPCH / Špa?inská stovka / Ispácai 100-as



Szombat hajnal, negyed egykor szállok fel Erathiaval az utolsó, garázsba közlekedõ 21-es buszra, ami elvisz minket a Tétényi útig, ahonnan gyalog indulunk tovább. A Móriczon elválnak útjaink, Erathia villamosra száll én pedig tovább sétálok a Bubupalotáig. Vándor Csillagot kissé megtréfálta az éjszakai közlekedés, így nem ért ide 1 órára, a Petõfi hídnál vesszük fel. Ezután már csak Bajnán állunk meg negyedik útitársunkért, s így haladunk Špa?incéig, ahol a kultúrház melletti parkolóban hagyjuk az autót és elindulunk keresni egy buszmegállót. Nagyszombatig buszozunk, majd ott vonatra szállunk, s azzal megyünk a rajtnak helyt adó Mel?ice Lieskovéig, ahova negyed nyolcra érkezünk meg. Jó néhány túratárssal indulunk a rajt felé, ami az állomás mellett álló szervezõk autója. Nevezési díj nincs, viszont szép, praktikus itinert kapunk, középen színes térképpel, a hátoldalán az ellenõrzõpontok helyei és távjai, valamint egy minimál útleírás. Miután jobban megnéztem, észrevettem, hogy az enyémen (a többiekén nem) már van célbélyegzõ. Az elsõ útkeresztezõdésnél aztán háromból háromfele indulnak el a túrázók, de nem nagyon lepõdtem meg rajta, sokat hallottam már az itteni útvonalkövetésrõl. Bubuék itt bemennek egy boltba, majd megreggelizünk. Jó sokat elidõztünk, majdnem nyolc óra van, mire ténylegesen nekivágunk a túrának.



Hamar elhagyjuk a falut, a kék jelzést kell követnünk egészen a határig. Szép rétek, erdõk mellett haladunk el. Egy fán találunk egy nyilat, hogy mauzóleum 100 m. Egy darabig lemegyek, de nem nagyon látok semmit, így tovább indulunk, ám végül mégis úgy döntünk, hogy megkeressük. Bejárjuk a fa 200 méteres körzetét, találunk sok benõtt csapást, de mauzóleumot nem. Jó 20 percet vesztegeltünk itt, plusz még jó vizesek is lettünk a falevelektõl. Kicsit késõbb számomra igen érdekes forrást találunk. Merítõs jellegû, van egy szép faházikó, ajtóval, fémbögrével, valamint lejjebb, közvetlenül az út mellett, egy mûanyag tartály, amibe kis csövön folyik a víz, és itt is van egy mûanyag bögre odakötözve, Magyarországon nemigen láttam még ilyet. Rövid ereszkedés után elérünk egy erdészeti utat, itt a tábla instrukciójának megfelelõen jobbra fordulunk. Pár méter után látunk egy ösvény balra felfelé, jelzést is találunk arra, igaz hogy régit, de egyenesen nem látok jelet. Bubu megnézi a térképét, azt mondja, hogy a jelzés itt szerpentinezik egy kicsit, menjünk fel, max. lecsapjuk az egyik kanyart. Fel is mászunk a rövid emelkedõn, el is érünk egy széles utat. Úgy gondoljuk elértük a jelzést, ami visszakanyarodott, ezért elindulunk balra, ám hamarosan eltûnik az út. Bubu azt javasolja, menjünk még feljebb, és beleveti magát a fák közé. Vékony fákcsák, gallyak közt megyünk, ám egy idõ után nagyon besûrüsödik, magunknak kell utat törnünk, ráadásul toronyiránt haladunk felfele igen meredeken. Hosszas küzdés után végre elérünk egy erdészeti utat, amin balra indulunk. A megkönnyebbülés miatt egy ideig fel sem tûnik, hogy egy fia jelzést nem látunk, de késõbb kezd gyanús lenni. Elõvesszük Csilla gps-ét is, ám aszerint Esztergom mellett vagyunk valahol, így inkább Bubu térképére hagyatkozunk. Egy darabig még megyünk ezen az úton a hegyoldalban, néhol igen szép kilátásokat tekintünk meg útközben, ám az út nagyon délre tart, így Bubu azt javasolja, menjünk fel a hegyre, és akkor már legalább abban biztosak lehetünk, hogy jobbra kell tartani. Fel is mászunk a hegyre, ám nem találunk semmiféle utat fent. Még feljebb megyünk, a hegy legtetejére, de mivel itt sincs semmi kénytelenek vagyunk az igen sûrû növényzetben levergõdni. Nagynehezen lekászálódunk, majd ismét tanakodni kezdünk, ugyanis utat még mindig nem látunk, csak elõttünk még egy hegyet. Végre a gps-t is sikerül mûködésre bírni, így bizton megállapítjuk, hogy a jelzés a hegy jobb oldalában halad, úgyhogy ismét neki a hegynek toronyiránt. Félúton találunk egy erdészeti utat, ami beletorkollik a jelzésbe. Végre megvan a kék sáv! Itt a többiek picit nagyobb sebességre kapcsolnak, én próbálom tartani velük a lépést az enyhén emelkedõ úton. Nagyon sokat kivett belõlem a sok meredek kaptató meg bozótharc, de eléggé le voltunk maradva, nem csak az eltévedés, hanem a hosszabb reggeli és a mauzóleum-keresés miatt is. Lassan felértünk Dúžnik 807 méter magas csúcsára, ahol egy csúcskönyv beírás erejéig megpihentünk. Ezután nagyjából egyenes úton értük el a cseh-szlovák határt, ahol a piros sávra, a Szlovák Nemzeti Felkelõk Útjára váltunk. Innen már csak egy kis lejtõ, majd aszfaltos emelkedõ, és elérjük az elsõ ellenõrzõpontot, Mikul?in Vrch. A pontõrök pecsételnek és pálinkával kínálnak, majd mivel mi voltunk az utolsók összepakolják a pontot és elbicikliznek. Rövidet pihenünk, majd indulunk, ugyanis 1 óra van és még csak 18 km-t tettünk meg.



Rövid ideig aszfalton haladunk, majd kétféle lehetõségbõl választhatunk, a hosszabb, de kevésbé szintes P sávot (valószínûleg némi aszfalttal), vagy a rövidebb, ámde meredekebb zöldet. Utóbbira esett választásunk, s megkezdtük emelkedésünket Velký Lopenik felé. Itt nem volt olyan vészes az emelkedõ, viszonylag könnyen feljutottunk, a hegytetõn impozáns kilátó állt. Fel nem mentünk, mert az fizetõs volt, de pihentünk egy keveset, bejegyeztük ittjártunkat a csúcskönyvbe, bélyegeztünk. Innen egy hosszú lejtõ következett, néhol igen meredek. Lefelé menet szembetalálkoztam azzal a túrázóval, aki a Fruska Gorán segített egy helyen a tájékozódásban. Miután leértünk még egy dombon kellett átrágnunk magunkat a nagy hegy elõtt. A domb oldalában egy csevicénél tartottunk kis pihenõt, majd a túloldalon Kv?tnában kofolaszünetet. Aztán megkezdtük a kapaszkodást, 5 km-re jutott több, mint 600 m szint. Én egy kicsit lemaradtam, itt visszaütött az a néhány hetes kihagyás a nyáron, ráadásul el is éheztem, le kellett ülnöm enni. Ettõl jobban lettem, ráadásul a meredek kaptató is lankás ösvénnyé szelídült. Bubuék épp akkor bélyegeztek a 2. ponton (Velká Javorina). Itt is kínáltak pálinkával, valamint sütivel, s miután rájöttek, hogy mi vagyunk az utolsók, nekünk adták az egész doboz sütit. Betértünk a turistaházba egy káposztalevesre és egy kompótra, majd kipihenten, jóllakottan mentünk tovább. 40km-nél és 18:20-nál jártunk.



Ezután egy hosszú-hosszú egyenes-enyhén lejtõs szakasz következett, továbbra is a piros jelzésen. Nagyon szép erdõben meneteltünk, kellemes volt az út, lehetett tempózni, bár engem kissé már kezdett gyötörni az álmosság. Rövidesen elhagytuk az országhatárt, és a nap is kezdett lenyugodni. Myjava elõtt még volt egy jókora aszfaltos szakasz, majd végre beértünk a városba. A buszmegállóban voltak a pontõrök, valamint néhány túratárs is. Ezen a szakaszon hoztunk valamit a lemaradásból, 21:45-kor 56 km-nél jártunk. Nem sokat idõztünk a megállóban, inkább kerestünk valami vendéglátóhelyet. Találtunk is egy igazi szocreál éttermet, betértünk hát, viszont megfelelõ minõségû kávé híján csak kofolát fogyasztottunk. Itt is sokat idõztünk, miután végeztünk átvágtunk Myjaván, nagyon tetszett nekem a város (bár mivel városmániás vagyok, kevés olyan város van, ami ne tetszene), majd a temetõnél elhagytuk a települést. Egy darabig nyílt részen haladtunk, majd átmentünk egy pici falucskán, majd megint nyílt rész, egy kis erdõ, szóval elég változatos volt ez a szakasz. Még egy nagy hegy volt elõttünk, Bradlo, ám ahhoz képest, hogy mennyire féltem tõle, egész hamar fent lettünk (ekkor az emelkedõk már nagyon keservesen mentek). Fent nem idõztünk, a mauzóleumhoz se tértünk ki, sietni kellett tovább. Lefele elég kellemetlen meredek volt az út, de azért leértünk Brezová pod Bradlomba, a Nagyszombati Százasnak célt adó településre. Itt is át kellett haladnunk a településen, a fõtéren még láthattuk, amint egy éppen tartó fesztivál után pakolnak össze a munkások, majd Bradlo túlsó végén, egy benzinkútnál tértünk be újra az erdõbe. Innen egy hosszú, aszfaltos emelkedõ várt ránk a nyeregig. A nyeregben aztán újabb választás elõtt álltunk, a rövidebb, ám végig aszfaltos utat, vagy a hosszabb, de többnyire terepen haladó piros jelzést követjük. Maradtunk az utóbbinál, elõször ez is aszfalton ment, de elõbb-utóbb csak átváltott erdészeti útba. Ez volt a túra legunalmasabb szakasza, hosszú-hosszú kilométereken keresztül mentünk ezen az úton, valamiféle gerincen mehettünk, mert oldalt csak néhány sornyi fát láttam, végig szintben mentünk, s összevissza kanyargott az út, ráadásul teljesen jellegtelen erõben, egy elágazás, vagy tábla, vagy forrás sem volt. Kissé szét is szakadoztunk, mindenki küszködött az álmossággal, valamint vízkészleteink is fogytán voltak. Be is lassultunk, erre csak akkor jöttünk rá, mikor megláttunk egy útjelzõ táblát, éppen csak hogy hoztunk a kalauzidõt (máskor óránkét 20 percet hoztunk), pedig nem éreztük lassúnak a haladásunkat. Végre elértünk egy nyeregbe, itt tehettünk volna egy rövid kitérõt a várhoz, sajnos ez akkor nemigen jutott el a tudatomig, s egy rövid, de meredek lejtõt leküzdve elértük Dobrá Voda-t. A temetõn keresztül értük el a falut a kertben a csapból teleittuk magunkat, majd lesétáltunk a ponthoz, akik egy zárva tartó kocsma teraszán várakoztak. Pecsételtünk, pihentünk egy kicsit, pár falatot ettünk, majd felkészültünk a maradék aszfaltszaggatásra.



Az itiner szerint 18, Bubu szerint 20, a pontõrök szerint még 22 km volt hátra, s minderre volt bõ 4 óránk, ugyanis 4:52-kor indultunk el a pontról és 9 óráig kellett beérni a célba. Erõs tempóban kezdtük meg a haladást, én itt már nagyon fáradt voltam, nem hittem, hogy ezt végig fogom bírni, de azért nem szakadtam le nagyon, néha belekocogtam, hogy utolérjem az elõttem haladót. Több párházas falucskán végigmentünk, mire elértük Dechticét. Itt utolértünk két helyi sporttársat, nagyjából tartották a mi tempónkat, de egyszer leültek egy buszmegállóba pihenni, s elmaradtak. Mi is kezdtünk széthúzni, Bubu ment elöl, utána Csilla, majd mi Bajnaival. Párszor muszáj volt leülnöm, hacsak pár másodpercre is, mert a lábaim nemigen bírták a monoton haladást, ekkor rövid kocogással hoztam be lemaradásomat. Dechtice után jött egy pici, ám igen hosszú falucska, majd Dolné Dubové, s ezután egy hosszú egyenes út, ráadásul kezdett melegedni is, árnyék se nagyon volt, s a forgalom is kezdett megnõni. Itt Bajna turbó üzemmódba kapcsolt, s még Csillát is lehagyta, így én maradtam egyedül a sereghajtó. Végre nagysokára csak elértem a Špa?ince táblát, a faluban hamar megtaláltam a kultúrházat, hiszen abból az irányból érkeztünk, amerre a buszmegálló volt. 8:45-re sikerült beérni, a szervezõk nagyon jókedvûek voltak (és kevésbé szomjasak), de készségesen kiszolgáltak nagyon finom gulyással, hoztak nekem egy üveg citromos üdítõt (nem tudom mibõl találták ki, hogy pont erre vágyom), valamint rendíthetetlenül kínálgatták a pálinkát. Evés, ivás, pihenés után aztán autóba szálltunk, s egy rövid fotószünet kivételével a Špa?ince táblánál meg se álltunk hazáig.



Összességében nekem tetszett az elsõ szlovák túrám, az utolsó harminc kilométer nem volt túl élvezetes, de a többi nagyon jó volt, a cseh rész különösen szép volt. A szervezés is nagyon szimpatikus volt a maga egyszerûségével, nem volt nagy körítés, de ami kellett az megvolt. Köszönöm a fuvart Bubunak és a társaságot Vándor Csillagnak és Bajnainak, kellemes társaság volt.

 Ispácai Százas (POCHOD SPCH - SPACINCE SZÁZAS)

Miután véget ért a nyári kerékpártúra és kitáboroztam magam, ideje volt, hogy visszatérjek a teljesítménytúrák világába. Bemelegítésre Ispácai százas éppen megfelelõnek tûnt. Szlovákiában még nem voltam TT-n, a környéken sem jártam, a társaság pedig Bálint személyében adott volt.

Csomagszállítás nincs, ezért a rajt környékét autóval közelítettük meg Gyõrbõl, péntek esti indulással. Nagyszombat (Trnava) mellett, a kukoricaföld szélén sátraztunk, majd szombat hajnalban autónkat a város vasútállomása elõtt hagyva vonattal utazunk Vágúlyhelyig (Nové Mesto nad Váhom). Szép új vagonban foglaltunk helyet a vezetéktõl ágyazatig felújított vonalon. Igazán kellemes volt így a tömegközlekedés, bár komfortérzetünket a közben elfogyasztott reggeli is befolyásolhatta. Újhelyen a zajló pályaépítési munkálatok miatt vonatpótló autóbuszra váltottunk. A várható utasok létszámát nem darabban, hanem köbméterben adhatták meg a vállalkozónak, így õ kb. 72 m³ utas befogadására alkalmas régi Karosa autóbuszt állított szolgálatba. Végül mindnyájan felfértünk, de nem sokon múlott. Utunk Melcsiscig (Mel?ice) tartott, ahol is a jármû tartalmának jelentõs része kiáramlott és nagy lendülettel átmászott a közte és az állomásépület között veszteglõ põrekocsikon. Ennek az éppen arra járó gyorsvonat mozdonyvezetõje nem tudott õszintén örülni, de a vad kürtölésen kívül más nem történt. Az állomásépület túloldalán már várt minket a rendezõség ingyenes(!) nevezési díjjal, színes(!) itinerrel, és slivovicával. Tartalmas reggelinknek köszönhetõen az égetett szesz nem tett károkat mozgáskoordinációs és tájékozódási képességünkben. A szervezõk autójának tetején még megcsodáltuk a Super Dialkoplaz sorozatot teljesítõk jutalmát, a névre festett, népi motívumokkal díszített tányért. Tetszetõs darab érdemes érte öt százast teljesíteni Szlovákiában.

Hét óra tájékán útnak indultunk, és mindjárt az elsõ elágazásban tanúi lehettünk a résztvevõk laza útvonal követési technikáját. Mi a boltban megejtett vízvételezést követõen mentünk a kéken, mely hamar elhagyva a falut, nekivágott a lankáknak. A csapadékos tavasz és nyár nyomán a kaszálók, és rétek még mindig üdék voltak, mintha csak június elejét írnánk, pedig már az augusztusnak is lassan vége. A közelgõ õszt egyedül a friss párás hajnal, és az út szélén rendszertelenül felbukkanó szilvafák, szederfák, sombokrok ízletes termései vetítették elõre. Elõbbi jó fényképtémát, utóbbi kellemes teltségérzetet biztosított. Néhány kilométer után a Cseh-Szlovák határig elbúcsúztunk a napfénytõl és a termésektõl, bevettük magunkat a hol gyertyános-bükkösbõl, hol lucfenyõbõl álló erdõségbe. Kykulánál felértük a 6-900m között hullámzó gerincre, és az ott haladó piros sávra. A vendéglõnél elhelyezett elsõ ellenõrzõ pontig újra a réteké volt a fõszerep. A ponton kaptunk egy kis kóstolót kalácsból, és ismét égetett szesz fogyasztására szólítottak fel minket. Szerencsére ez sem tett kárt bennünk, gond nélkül kanyarodtunk rá a zöld sávra.

A rendezõnk ránk bízták, hogy a zöldön (a határsávot többször érintve) rövidebb úton a jó kilátást adó Nagy-Lopeniken (911m) át megyünk-e a Nagy-Javorinára, vagy maradunk a piroson, és valamivel többet sétálunk kevesebb szintet leküzdve. Mi az elõbbi mellett döntöttünk, szerintem helyesen. Környezetükben többen is a mi véleményünket osztották. Átballagtunk egy igazi nyereg formájú nyergen, majd egy erõsebb emelkedõ végén már ott is voltunk a Fehér-Kárpátok második legmagasabb (911m), kilátóval koronázott csúcsán. A kellemes nyári idõnek köszönhetõen sok volt a kiránduló és a kerékpáros is. Rövid nézelõdést követõen Bálint nagymamájának süteményét majszolva ereszkedtünk alá a völgybe.

A következõ dombtetõrõl jól látszott már a nagy-Javorina adótornyával, és nemsokára ott is szuszogtunk az oldalában. Egész meredek volt az emelkedõ, tábla szerint 4km-en kb. 500m szint várt ránk, na meg a turistaháznál a második ellenõrzõpont. Kihasználva a turistaházat Kofolaszünetet tartottunk egy rémes hangú arapapagáj társaságában.

Visszacsatlakoztunk a piros sávba, és innentõl kezdve nem is tértünk le róla. Utunk csendesen hullámzott a gerincen, együtt a határsávval egészen Ómiaváig (Stará Myjava). Rövid aszfaltozással átvágtunk Miavába (Myjava) a harmadik ellenõrzõ pontra. 56 km-nél jártunk, és délután 4 lehetett. A pontõrök igen lelkesek voltak, kétszer is innunk kellet a slivovicából. A további pálinkaadagok elkerülése végett gyors továbbállás mellett döntöttünk.

A hivatalos útvonal ismét kétfelé ágazott Berezóig (Brezová pod Bradlom), lehetett menni a piroson több szinttel és látnivalóval hosszabb úton, vagy az aszfalton. Mi a piroson maradva élveztük a vidéki tájat, és a délutáni fényeket. Felmásztunk a Bradló nyergébe, és ha már itt voltunk tettünk egyrövid kitérõt a Stefanik tábornok emlékmûig. A tájat szemlélve csemegéztünk kicsit, s leereszkedtünk a Nagyszombati százas célját adó faluba, ahol utcai fesztivál zajlott.

Vizünk fogytán volt, az egyik kapualjban beszélgetõ idõs nénikhez fordultunk segítségért. A víz mellé még finom házi almás-pitét is kaptunk. Az utolsó fényeket kihasználva felmásztunk a nyeregre, és elõvettük lámpáinkat. Beértünk egy sporttársat is, de õ a piros helyett alternatív úton folytatta, így ketten ballagtunk tovább Jókõ (Dobrá Voda) vára felé. Kicsit hosszúnak tûnt az út, pedig nem lazsáltunk. Önszorgalomból kisétáltunk, a telihold fényében impozáns látványt nyújtó romokhoz.

Lent a faluban volt az utolsó pont (82km) a zenés-táncos mulattsággal ellátott kocsmában. A szlovák Bódi Gusztáv teljes hangerõvel szórakoztatta közönségét. Szórakozók és túrázók vegyesen ültünk, de szemre (orra?) jól elkülöníthetõen. Mindenki kivolt már, ki a szesztõl, ki a kilométerektõl. Mi újabb kofolaszünetet rendeltünk el mentális felkészülésképp a hátralévõ 22km aszfaltra, közben hallgattuk a többi túrázó részérõl elhangzott gyanús autobusová, és cestovný porjadok szót gyakran tartalmazó mondatokat.

A kofola sem tudta megszépíteni a ránk váró terrort, a táv pedig csak mozgással rövidül, így kénytelen-kelletlen nekiláttunk. 11 felé járt a tiszta teliholdas idõ, csak akkor kapcsoltunk lámpát, ha autó jött. Kb. 8 kilométerenként pihenõt utaltunk ki, mert az agy és a talp ennyi idõközönként még aktív gumicukorral történõ kezelés ellenére is eljut tûrõképességének határára. A táj menet közben alaposan megváltozott, a dombok közül kiértünk a síkra, az erdõket, és réteket szántók váltották fel, és megjelent a láthatáron a nem is oly távoli Bohunicei atomerõmû hûtõtornyai. Menet közben két résztvevõt hagytunk le, akik közül az egyik már igen nehezen járt, a végén pedig minket hagytak le jópáran. Nekünk csak az elsõ buszok egyikének elérése volt a cél, így nem versenyeztünk, 3-ra így is elértük az Ispácai közösségi házat, melyben a cél üzemelt. Bent gratuláció, oklevél, kávé, sör (nekem nem, mert vezettem), és egy jó tányér meleg gulyásleves várta már kissé megfáradt gazdáit.