Túrabeszámolók


SPACINCE SZÁZAS

új túrabeszámoló rögzítése
Kiírások:2010 2011 2012 2013 2014
 Túra éve: 2019
HeliosTúra éve: 20192019.11.08 10:18:15
megnéz Helios összes beszámolója
            Vágújhely állomása előtt lehet benevezni a gyalogtávra és a kerékpáros túrákra. Három pesti srác is a nevezőlapra kerül. Már amennyire srácok lehetnek a 30 év körüli férfiak.  „Ugyanaz a táv, mint tavaly.“- állapítja meg az egyik. Kínálatban a rum, vagy pálinka szerepel. A 3. EP. tavaly és az idén is 5 km-rel Myjava előtt Jurášova lúka, vagy Horný výhon-on lesz nagyjából a 42. kilométernél. A 4. EP. Bradlo vendéglő 58. km-en (22.30-ig), az 5. EP. Prekážka parkolója 84. km-en (4.15-ig) és Špačince-n a 100. km-nél a cél (8.00-ig). A rosszul értelmezhető irányoknál, piros nyíl a talajon.

            A magyar trió elment, rajtam kívül meg más nem indul, holott sokan szédelegnek itt. A városból kivezető bokros részen ruhát cserélek. Közben egy páros kocogva tekinti meg, ahogy gatyában szerencsétlenkedem. E nélkül ellehettek volna, ha más irányban tágítják a tüdejüket. A szükséges dolgok előkerültek a többi meg a táskába helyeződött.

            Az utolsó kertnél egyenest, vagy balra lehet menni, persze jel nincs. Balra próbálkozom az emelkedőnek hiába. Akkor az egyenes lesz a nyerő, mert sárga háromszögön fehér tetővel egy új jel a sárga átértelmezett változata volna? Egy emelkedő völgybe kerülök mély keréknyomokkal és tele ágakkal az út is meg a megmaradt fák aljzata is. Az új sárga jel megszűnik helyette a kék változata folytatódik. Biztosan rossz az irány! 30 percet mentem oda, vissza meg 21 percet tartott az út. Elpocsékolt idő, meg energia az eredménye. A kerítés mellett megyek az emelkedőre, ahol jópár tízméter után fa törzsén van a jel. Természetesen az is bokrokkal benőve. Kikapcsolódásra alkalmas hely van az út mellett padokkal, asztallal és tetővel a fej felett. Itt lehetett volna kényelmesen átöltözni. Piros jel az úton teljesen fölösleges. Lassan lejteni kezd az út, majd zuhanómenet következik a Jablonka nevű folyócskához. A lejöveten kiizzadtam, amibe a meleg is besegített. Gyors frissítés a vízben és egy újabb pihenőhöz érkezem. Fiatal anya az 5-6 éves lányával élvezi a tisztás nyugalmas, hűs levegőjét. A lány hangosan köszön az anya előbbi súgásának eredményeként. Mindkettejüknek köszönök és távolodva a lány még háromszor köszön utánam. Én meg sem fordulva kézzel intek igyekezetét díjazva. A sínek mellett haladva már látható a vár és újból érződik a hőség. Kocogó köszönve előz és távolabb balra fordul. Követem hídon és országúton át. A jel jobbra mutat a hegy felé, de van piros nyíl is. Hogy minek? Azt nem tudom. Fölérve Csejte várának veszem az irányt. Kiabálnak utánam a pontőrök. Intek nekik és megállás után indulok a várba. A következő kapuhoz érve hiányérzetem támad. A botjaim meglógtak. Az előbb tartott szünetem helyén támasztják az információs táblát. Utána az ellenőrzőpontot (11.10-ig van) választom megállásom helyéül. Már megint pálinkával kínálnak. Miért nem vízzel?

            Pár éve itt az erdőben töltöttem az éjszakát. A végén bővebben leírom. A lemenetben újra a kocogó ér utol. „Tíz éve volt itt, s azóta jobban néz ki Csejte várromja a javításoknak köszönhetően. Igaz akkor a belépésért nem kellett fizetni.“- mondja egy szusszra az egészet. Köszön és – Majd még találkozunk. - teszi hozzá (cseh volt). Majd máskor! – szóltam utána.

            Višňové-ra (Alsóvisnya) érkezem a Z jelen a Šulek kocsmához. Elfordított kidőlt tábla mutatná az irányt, sajna csak a kertből olvasható. Viszont látom a jelet visszakanyarodik az útra ahonna jöttem Ez aztán a kitolás! Az úton a K jel balra irányít, Z sehol. Újra tellészkedem az irányhatározás, ivás céljából. Az előbbi ponton tartózkodó ellenőr biciklizik velem szembe. „Vissza kell menni és balra kanyarodni.“- mondja a láncát helyretéve a kerékpáron. Ezután egy zsákutcának kinéző úton (a vártól jövet egyenest) folytatom a túrám. Az erdőben ballagva érzem a nap melege igencsak fejbe kólintott. A hosszú erdei séta, relax után egy dombról nézek a völgyben elterülő Hrušové falura. Szemben pedig hegyláncolat húzódik. Ezen átkelve már látni fogom a Jávor csúcsot. Előtte még a faluban betérek az első kocsmába. Valamilyen női gyülekezet foglalja az amúgyis kis helyet. Gyors kiszolgálás után a Jaja vendéglő előtt koptatom a talajt. A nap újra megteszi hatását mire Lobonya–ra (Lubina) érek. Átvágok a falu szélén az út másik felére és az éppen öntözés alatt álló fűn tartok pihenőt. A ház előterében hölgy rakodik ki a kocsijából, s elindul befelé, de amint meglát földbe gyökeredzik a lába. Ki az, a pokolfajzat aki féltve őrzött pázsitjukra merte tenni lábát? – lehetett a legszebb gondolata, de csak némán farkasszemet nézünk. Az öntöző végig spriccelt, én tovább indultam és ő is folytatta útját kezében csomagjaival a házba. A faluból kiérve a jobbra tartó úton ballagok. Majd a mezőn álló fán K nyíl 30 m felirat szerint az erdőbe mentem. (Egyenesen kellett volna haladni.) A jel sehol nekem meg kedvem nincs azt keresni. Így jutok egy elhagyott magtárhoz és később istállóhoz. Innen két út vezetett tovább, balra vagy jobbra volt a választék. Mindkettőt kipróbálva a jobbra vezetőn házak közé érek. A buszmegálló szerint Hrabové a falu neve. Férfit szólítok meg kérdezve az irányt. Visszafelé tanácsol holott előre szeretnék jutni. Végül földes úton teszek fél kanyart az erdőbe jutáshoz. Itt völgy fogad és benne mindig magasabbra jutok. Karnyújtásra mókus kapaszkodik a fára, gazos részen őzike magasba ugrálva távolodik mind távolabb az erdőben. Balra a mezőt villanypásztorral kerítették körbe. Batyut bedobtam, a huzal alatt átmásztam és a dombra irányulnak lépteim. Ott épület és két bika a látnivaló. Mivel egy karámban voltam a két lénnyel érdeklődve figyeltek. Ha megindulnak gátfutás lesz az eredménye, de nem így történt. Ezért ismétlődött a bejutási művelet, mostanság a kijutással. Szemben találom a K jelet és már azon gyűjtöm a métereket. A lefelé haladásból arra következtetek megkerültem a Roh csúcsot a Szlovák Nemzeti Felkelés emlékművével. Az úton még betérek a különös nevű Country and Western Saloon Cetuna vendéglőbe. Innen aztán a csúcs következik. Felfelé váltakozva az erdőben és annak útján megyek. Mellettem autó áll meg és a túráról kérdeznek. Nem mondták, hogy ők lettek volna a következő pontőrök (16.15-ig). Az idő szomorkásra vált és égzörgés hallatszik közeledve. Öt órára értem föl Jávor-hegy chatájához. Fentről a busz Liesková-ra viszi a kirándulókat tudom meg a vezetőtől. A második verzió a vonat elérése Ótura-n (Stará Turá). „A pontőrök elmentek.“- szólnak le a teraszról. Az ég zenéje tetőzik. A tátrai villámcsapások áldozatai jutnak eszembe, ezért a S jelre váltva indulok is. Talán 2-3 kilométert tehettem meg és megnyíltak az ég csatornái. Az erdőben azonnal a fák alatt is lehetett zuhanyozni (tusolni). Esőköpenyt föl, fejemre meg zacskót tettem. Ugyan az út csúszóssá vált, de hamar meg is szűnt esni. Kiérek az erdőből, ahol a jelzőtábla szerint 1,5 órára vagyok az állomástól. Fasor mellett haladok jobbról meg a nap lövelli az utolsó sugarait. A következő erdőben újra a jelet keresem. Megtalálom, de valahogy tovább nincs kijelölve. Nagyobb ügyet nem csinálok belőle, mivel a talpfájáson kívül tompaság kerít hatalmába. Látom lent a völgyben elterülő házakat, én meg mint az ittas mérem az utat kalinkózva. Szünetet kell tartanom. - határozom el. Az erdei utam egy másikkal kereszteződik, ahol ledobom a botjaim, a hátizsákot és leülve tuskóként dőlök a gazba. Negyedóra többletem pihenésre fogom használni... Később az órámat nézem, 20.11-et mutat az utolsó vonat is elment. Ezek szerint alvással töltöttem 1 órát. Hűs levegő érkezik a sötéttel. Más ruha nem lévén, ülve az esőköpenyt veszem magamra. Újra hanyattdőlve az égbolton kúszó felhőket, a repülők fényeit, meg a látható két csillagot szemlélem. Balról fény szűrődik a fák közé (Dúbrava), jobbról villámok fényei törik meg a sötét légteret. Újabb esőt nem szeretnék itt átvészelni. Mindent fölszedek és remélem nem hagyok ott semmit. Vaktában mindig lejjebb jutva érem el a lakott területet. Innen az országúté a főszerep. Házak csoportjait hagyom magam mögött. Ez a falu szétszórt házakkal, esetleg a város széle? Az út néptelen, csak néha autó búgása szakítja félbe a házak zajait. Az egyik helyen népes társaság hangjai szűrődnek a házból, máshol valaki a ház mellett sétálva mobilon beszélget a vonal másik végén lévővel. Másutt sötét a ház és eb ugatja lábam zaját, vagy a tv fényei villódznak a házak belső falain. Az oszlopról rámköszön a S jel. Ezt már szeretem a jel talál meg engem és nem fordítva. A házak kezdeténél vaddisznó sétál ki az útra és keresztezi azt. Túlhaladva a táblán nézem a feliratot ( ← 2 km     SÚŠ ). A röfi a nyíl irányába tartott. Ótura-ra érve telefonbeszélgetésem volt. „Lipová hoteltől taxival menjek Vágújhelyre és 1 órával hamarább érek haza.“ – kapom az utasítást. Csekélység!! Csak a hotelt kéne megtalálni. Veterinár (állatorvos) előtt süni sétál a járdán. Vele együtt, ma már egy csokorravaló vadállatot láttam.

            Meg lett a hotel is a taxival. A taxi vezetője hölgy, akinek szépségét csak a cigaretta füstje árnyékolta (nem az autóban). Senki sem tökéletes! – jut eszembe. Jól vezetett és 10 € viteldíjért Vágújhely állomásán találom magam. Már csak az átöltözést és 1-től 4-ig az állomás peronján való tartózkodást kellett megvalósítani a vonat indulásáig.

            1981. július 24-én nyeregbe pattanva 186 km megtétele után a régi Nádasdy birtok, Csejte vára előtt állok meg. Még iskolás éveim alatt hallottam Báthory Erzsébet grófnő legendáját a lányok vérében fürdéséről. Már akkor sem hittem benne. Mégis mi hozott ide? A szimpátia, vagy az együttérzés gondolata? Nem tudom. De itt voltam és a nap közel járt a nyugváshoz nekem is ideje volt fekvésre alkalmas helyet találni. Vissza indultam és az úttól balra az erdőben találtam általam megfelelőnek vélt kis kiemelkedést, mögötte meredek lejtővel. Lepakolás, műanyagzsákba a hálózsákot, abba meg magamat tettem. Elég soká hallgattam az erdő neszeit zaját mire sikerült elaludnom. Hajnalban az eső kopogása ébreszt. Álmosan kikászálódok pakolás és az út túloldalán járgányom a kerítésnek támasztom. Az út közepére szétvetett lábbal, karba tett kézzel állok. Hátrasandítva mögöttem az ég fénye rálátást biztosít az útra, de tekintetem a mélybe a sötétbe szegezem. Na ekkor!! - az ütő is megállt bennem. Mellém lépve hátizsákos ismeretlen köszön rám.  Válaszom némi nyögés, meg az új stratégia háttal a kerítésnek állás volt. Újra az eső csöpörészik, ezért tanyámat Csejte falujának buszmegállójába helyezem. Ott már szakadt az eső. A talajáztató gyorsan tovább vonult és napsütésben indultam haza.

            A grófnő halálának 405-ik évfordulójáról a TV híradójában és az egyik újságban is megemlékeztek. Könyv is íródott róla „Krvavá grófka“ címmel. Erzsébet 1560-ban született és 15 évesen házasodott a 20 éves Nádasdy Ferenc gróffal. Öt gyermekük született. 1598-ban az utolsó. Férje, halálakor 1604-ben Erzsébetet Thurzó György kegyeire bízza. Pont Thurzó nádor záratja be Erzsébetet Csejte kastélyába, a hat szolgálólány halála miatt. Pedig akkor halnak meg, amikor lányával sárvári birtokán tartózkodik. 1624 aug. 21-én hal meg.

             A vár központi része már 1273-ban állt. A Hunt-Pázmány nemzetségé, majd Csák Máté 1321-ig birtokolja, 1392-től a Stibor nemzetségé örökléssel, 1436-tól az Országh nemzetségé 1567-ig. Két évvel később özv. Kanizsai Ursula és fia Nádasdy Tamás, aztán pedig Ferencé a vár. 1708-ban a kurucok elfoglalják és pusztulásnak indul. A kegyelemdöfést a vár 1799-es kiégése adja.

            @ Képek: cachtickyhrad.sk, A jobb oldali képre klikkelj! ..., holubyhochata.sk, Képre klikkelj! 

 
 
 Túra éve: 2011
LestatTúra éve: 20112011.08.25 18:30:47
megnéz Lestat összes beszámolója

POCHOD SPCH / Špa?inská stovka / Ispácai 100-as



Szombat hajnal, negyed egykor szállok fel Erathiaval az utolsó, garázsba közlekedõ 21-es buszra, ami elvisz minket a Tétényi útig, ahonnan gyalog indulunk tovább. A Móriczon elválnak útjaink, Erathia villamosra száll én pedig tovább sétálok a Bubupalotáig. Vándor Csillagot kissé megtréfálta az éjszakai közlekedés, így nem ért ide 1 órára, a Petõfi hídnál vesszük fel. Ezután már csak Bajnán állunk meg negyedik útitársunkért, s így haladunk Špa?incéig, ahol a kultúrház melletti parkolóban hagyjuk az autót és elindulunk keresni egy buszmegállót. Nagyszombatig buszozunk, majd ott vonatra szállunk, s azzal megyünk a rajtnak helyt adó Mel?ice Lieskovéig, ahova negyed nyolcra érkezünk meg. Jó néhány túratárssal indulunk a rajt felé, ami az állomás mellett álló szervezõk autója. Nevezési díj nincs, viszont szép, praktikus itinert kapunk, középen színes térképpel, a hátoldalán az ellenõrzõpontok helyei és távjai, valamint egy minimál útleírás. Miután jobban megnéztem, észrevettem, hogy az enyémen (a többiekén nem) már van célbélyegzõ. Az elsõ útkeresztezõdésnél aztán háromból háromfele indulnak el a túrázók, de nem nagyon lepõdtem meg rajta, sokat hallottam már az itteni útvonalkövetésrõl. Bubuék itt bemennek egy boltba, majd megreggelizünk. Jó sokat elidõztünk, majdnem nyolc óra van, mire ténylegesen nekivágunk a túrának.



Hamar elhagyjuk a falut, a kék jelzést kell követnünk egészen a határig. Szép rétek, erdõk mellett haladunk el. Egy fán találunk egy nyilat, hogy mauzóleum 100 m. Egy darabig lemegyek, de nem nagyon látok semmit, így tovább indulunk, ám végül mégis úgy döntünk, hogy megkeressük. Bejárjuk a fa 200 méteres körzetét, találunk sok benõtt csapást, de mauzóleumot nem. Jó 20 percet vesztegeltünk itt, plusz még jó vizesek is lettünk a falevelektõl. Kicsit késõbb számomra igen érdekes forrást találunk. Merítõs jellegû, van egy szép faházikó, ajtóval, fémbögrével, valamint lejjebb, közvetlenül az út mellett, egy mûanyag tartály, amibe kis csövön folyik a víz, és itt is van egy mûanyag bögre odakötözve, Magyarországon nemigen láttam még ilyet. Rövid ereszkedés után elérünk egy erdészeti utat, itt a tábla instrukciójának megfelelõen jobbra fordulunk. Pár méter után látunk egy ösvény balra felfelé, jelzést is találunk arra, igaz hogy régit, de egyenesen nem látok jelet. Bubu megnézi a térképét, azt mondja, hogy a jelzés itt szerpentinezik egy kicsit, menjünk fel, max. lecsapjuk az egyik kanyart. Fel is mászunk a rövid emelkedõn, el is érünk egy széles utat. Úgy gondoljuk elértük a jelzést, ami visszakanyarodott, ezért elindulunk balra, ám hamarosan eltûnik az út. Bubu azt javasolja, menjünk még feljebb, és beleveti magát a fák közé. Vékony fákcsák, gallyak közt megyünk, ám egy idõ után nagyon besûrüsödik, magunknak kell utat törnünk, ráadásul toronyiránt haladunk felfele igen meredeken. Hosszas küzdés után végre elérünk egy erdészeti utat, amin balra indulunk. A megkönnyebbülés miatt egy ideig fel sem tûnik, hogy egy fia jelzést nem látunk, de késõbb kezd gyanús lenni. Elõvesszük Csilla gps-ét is, ám aszerint Esztergom mellett vagyunk valahol, így inkább Bubu térképére hagyatkozunk. Egy darabig még megyünk ezen az úton a hegyoldalban, néhol igen szép kilátásokat tekintünk meg útközben, ám az út nagyon délre tart, így Bubu azt javasolja, menjünk fel a hegyre, és akkor már legalább abban biztosak lehetünk, hogy jobbra kell tartani. Fel is mászunk a hegyre, ám nem találunk semmiféle utat fent. Még feljebb megyünk, a hegy legtetejére, de mivel itt sincs semmi kénytelenek vagyunk az igen sûrû növényzetben levergõdni. Nagynehezen lekászálódunk, majd ismét tanakodni kezdünk, ugyanis utat még mindig nem látunk, csak elõttünk még egy hegyet. Végre a gps-t is sikerül mûködésre bírni, így bizton megállapítjuk, hogy a jelzés a hegy jobb oldalában halad, úgyhogy ismét neki a hegynek toronyiránt. Félúton találunk egy erdészeti utat, ami beletorkollik a jelzésbe. Végre megvan a kék sáv! Itt a többiek picit nagyobb sebességre kapcsolnak, én próbálom tartani velük a lépést az enyhén emelkedõ úton. Nagyon sokat kivett belõlem a sok meredek kaptató meg bozótharc, de eléggé le voltunk maradva, nem csak az eltévedés, hanem a hosszabb reggeli és a mauzóleum-keresés miatt is. Lassan felértünk Dúžnik 807 méter magas csúcsára, ahol egy csúcskönyv beírás erejéig megpihentünk. Ezután nagyjából egyenes úton értük el a cseh-szlovák határt, ahol a piros sávra, a Szlovák Nemzeti Felkelõk Útjára váltunk. Innen már csak egy kis lejtõ, majd aszfaltos emelkedõ, és elérjük az elsõ ellenõrzõpontot, Mikul?in Vrch. A pontõrök pecsételnek és pálinkával kínálnak, majd mivel mi voltunk az utolsók összepakolják a pontot és elbicikliznek. Rövidet pihenünk, majd indulunk, ugyanis 1 óra van és még csak 18 km-t tettünk meg.



Rövid ideig aszfalton haladunk, majd kétféle lehetõségbõl választhatunk, a hosszabb, de kevésbé szintes P sávot (valószínûleg némi aszfalttal), vagy a rövidebb, ámde meredekebb zöldet. Utóbbira esett választásunk, s megkezdtük emelkedésünket Velký Lopenik felé. Itt nem volt olyan vészes az emelkedõ, viszonylag könnyen feljutottunk, a hegytetõn impozáns kilátó állt. Fel nem mentünk, mert az fizetõs volt, de pihentünk egy keveset, bejegyeztük ittjártunkat a csúcskönyvbe, bélyegeztünk. Innen egy hosszú lejtõ következett, néhol igen meredek. Lefelé menet szembetalálkoztam azzal a túrázóval, aki a Fruska Gorán segített egy helyen a tájékozódásban. Miután leértünk még egy dombon kellett átrágnunk magunkat a nagy hegy elõtt. A domb oldalában egy csevicénél tartottunk kis pihenõt, majd a túloldalon Kv?tnában kofolaszünetet. Aztán megkezdtük a kapaszkodást, 5 km-re jutott több, mint 600 m szint. Én egy kicsit lemaradtam, itt visszaütött az a néhány hetes kihagyás a nyáron, ráadásul el is éheztem, le kellett ülnöm enni. Ettõl jobban lettem, ráadásul a meredek kaptató is lankás ösvénnyé szelídült. Bubuék épp akkor bélyegeztek a 2. ponton (Velká Javorina). Itt is kínáltak pálinkával, valamint sütivel, s miután rájöttek, hogy mi vagyunk az utolsók, nekünk adták az egész doboz sütit. Betértünk a turistaházba egy káposztalevesre és egy kompótra, majd kipihenten, jóllakottan mentünk tovább. 40km-nél és 18:20-nál jártunk.



Ezután egy hosszú-hosszú egyenes-enyhén lejtõs szakasz következett, továbbra is a piros jelzésen. Nagyon szép erdõben meneteltünk, kellemes volt az út, lehetett tempózni, bár engem kissé már kezdett gyötörni az álmosság. Rövidesen elhagytuk az országhatárt, és a nap is kezdett lenyugodni. Myjava elõtt még volt egy jókora aszfaltos szakasz, majd végre beértünk a városba. A buszmegállóban voltak a pontõrök, valamint néhány túratárs is. Ezen a szakaszon hoztunk valamit a lemaradásból, 21:45-kor 56 km-nél jártunk. Nem sokat idõztünk a megállóban, inkább kerestünk valami vendéglátóhelyet. Találtunk is egy igazi szocreál éttermet, betértünk hát, viszont megfelelõ minõségû kávé híján csak kofolát fogyasztottunk. Itt is sokat idõztünk, miután végeztünk átvágtunk Myjaván, nagyon tetszett nekem a város (bár mivel városmániás vagyok, kevés olyan város van, ami ne tetszene), majd a temetõnél elhagytuk a települést. Egy darabig nyílt részen haladtunk, majd átmentünk egy pici falucskán, majd megint nyílt rész, egy kis erdõ, szóval elég változatos volt ez a szakasz. Még egy nagy hegy volt elõttünk, Bradlo, ám ahhoz képest, hogy mennyire féltem tõle, egész hamar fent lettünk (ekkor az emelkedõk már nagyon keservesen mentek). Fent nem idõztünk, a mauzóleumhoz se tértünk ki, sietni kellett tovább. Lefele elég kellemetlen meredek volt az út, de azért leértünk Brezová pod Bradlomba, a Nagyszombati Százasnak célt adó településre. Itt is át kellett haladnunk a településen, a fõtéren még láthattuk, amint egy éppen tartó fesztivál után pakolnak össze a munkások, majd Bradlo túlsó végén, egy benzinkútnál tértünk be újra az erdõbe. Innen egy hosszú, aszfaltos emelkedõ várt ránk a nyeregig. A nyeregben aztán újabb választás elõtt álltunk, a rövidebb, ám végig aszfaltos utat, vagy a hosszabb, de többnyire terepen haladó piros jelzést követjük. Maradtunk az utóbbinál, elõször ez is aszfalton ment, de elõbb-utóbb csak átváltott erdészeti útba. Ez volt a túra legunalmasabb szakasza, hosszú-hosszú kilométereken keresztül mentünk ezen az úton, valamiféle gerincen mehettünk, mert oldalt csak néhány sornyi fát láttam, végig szintben mentünk, s összevissza kanyargott az út, ráadásul teljesen jellegtelen erõben, egy elágazás, vagy tábla, vagy forrás sem volt. Kissé szét is szakadoztunk, mindenki küszködött az álmossággal, valamint vízkészleteink is fogytán voltak. Be is lassultunk, erre csak akkor jöttünk rá, mikor megláttunk egy útjelzõ táblát, éppen csak hogy hoztunk a kalauzidõt (máskor óránkét 20 percet hoztunk), pedig nem éreztük lassúnak a haladásunkat. Végre elértünk egy nyeregbe, itt tehettünk volna egy rövid kitérõt a várhoz, sajnos ez akkor nemigen jutott el a tudatomig, s egy rövid, de meredek lejtõt leküzdve elértük Dobrá Voda-t. A temetõn keresztül értük el a falut a kertben a csapból teleittuk magunkat, majd lesétáltunk a ponthoz, akik egy zárva tartó kocsma teraszán várakoztak. Pecsételtünk, pihentünk egy kicsit, pár falatot ettünk, majd felkészültünk a maradék aszfaltszaggatásra.



Az itiner szerint 18, Bubu szerint 20, a pontõrök szerint még 22 km volt hátra, s minderre volt bõ 4 óránk, ugyanis 4:52-kor indultunk el a pontról és 9 óráig kellett beérni a célba. Erõs tempóban kezdtük meg a haladást, én itt már nagyon fáradt voltam, nem hittem, hogy ezt végig fogom bírni, de azért nem szakadtam le nagyon, néha belekocogtam, hogy utolérjem az elõttem haladót. Több párházas falucskán végigmentünk, mire elértük Dechticét. Itt utolértünk két helyi sporttársat, nagyjából tartották a mi tempónkat, de egyszer leültek egy buszmegállóba pihenni, s elmaradtak. Mi is kezdtünk széthúzni, Bubu ment elöl, utána Csilla, majd mi Bajnaival. Párszor muszáj volt leülnöm, hacsak pár másodpercre is, mert a lábaim nemigen bírták a monoton haladást, ekkor rövid kocogással hoztam be lemaradásomat. Dechtice után jött egy pici, ám igen hosszú falucska, majd Dolné Dubové, s ezután egy hosszú egyenes út, ráadásul kezdett melegedni is, árnyék se nagyon volt, s a forgalom is kezdett megnõni. Itt Bajna turbó üzemmódba kapcsolt, s még Csillát is lehagyta, így én maradtam egyedül a sereghajtó. Végre nagysokára csak elértem a Špa?ince táblát, a faluban hamar megtaláltam a kultúrházat, hiszen abból az irányból érkeztünk, amerre a buszmegálló volt. 8:45-re sikerült beérni, a szervezõk nagyon jókedvûek voltak (és kevésbé szomjasak), de készségesen kiszolgáltak nagyon finom gulyással, hoztak nekem egy üveg citromos üdítõt (nem tudom mibõl találták ki, hogy pont erre vágyom), valamint rendíthetetlenül kínálgatták a pálinkát. Evés, ivás, pihenés után aztán autóba szálltunk, s egy rövid fotószünet kivételével a Špa?ince táblánál meg se álltunk hazáig.



Összességében nekem tetszett az elsõ szlovák túrám, az utolsó harminc kilométer nem volt túl élvezetes, de a többi nagyon jó volt, a cseh rész különösen szép volt. A szervezés is nagyon szimpatikus volt a maga egyszerûségével, nem volt nagy körítés, de ami kellett az megvolt. Köszönöm a fuvart Bubunak és a társaságot Vándor Csillagnak és Bajnainak, kellemes társaság volt.


 

 
 
 Túra éve: 2010
Pap GáborTúra éve: 20102010.08.23 15:35:18
megnéz Pap Gábor összes beszámolója

 Ispácai Százas (POCHOD SPCH - SPACINCE SZÁZAS)


 


Miután véget ért a nyári kerékpártúra és kitáboroztam magam, ideje volt, hogy visszatérjek a teljesítménytúrák világába. Bemelegítésre Ispácai százas éppen megfelelõnek tûnt. Szlovákiában még nem voltam TT-n, a környéken sem jártam, a társaság pedig Bálint személyében adott volt.

Csomagszállítás nincs, ezért a rajt környékét autóval közelítettük meg Gyõrbõl, péntek esti indulással. Nagyszombat (Trnava) mellett, a kukoricaföld szélén sátraztunk, majd szombat hajnalban autónkat a város vasútállomása elõtt hagyva vonattal utazunk Vágúlyhelyig (Nové Mesto nad Váhom). Szép új vagonban foglaltunk helyet a vezetéktõl ágyazatig felújított vonalon. Igazán kellemes volt így a tömegközlekedés, bár komfortérzetünket a közben elfogyasztott reggeli is befolyásolhatta. Újhelyen a zajló pályaépítési munkálatok miatt vonatpótló autóbuszra váltottunk. A várható utasok létszámát nem darabban, hanem köbméterben adhatták meg a vállalkozónak, így õ kb. 72 m3 utas befogadására alkalmas régi Karosa autóbuszt állított szolgálatba. Végül mindnyájan felfértünk, de nem sokon múlott. Utunk Melcsiscig (Mel?ice) tartott, ahol is a jármû tartalmának jelentõs része kiáramlott és nagy lendülettel átmászott a közte és az állomásépület között veszteglõ põrekocsikon. Ennek az éppen arra járó gyorsvonat mozdonyvezetõje nem tudott õszintén örülni, de a vad kürtölésen kívül más nem történt. Az állomásépület túloldalán már várt minket a rendezõség ingyenes(!) nevezési díjjal, színes(!) itinerrel, és slivovicával. Tartalmas reggelinknek köszönhetõen az égetett szesz nem tett károkat mozgáskoordinációs és tájékozódási képességünkben. A szervezõk autójának tetején még megcsodáltuk a Super Dialkoplaz sorozatot teljesítõk jutalmát, a névre festett, népi motívumokkal díszített tányért. Tetszetõs darab érdemes érte öt százast teljesíteni Szlovákiában.

Hét óra tájékán útnak indultunk, és mindjárt az elsõ elágazásban tanúi lehettünk a résztvevõk laza útvonal követési technikáját. Mi a boltban megejtett vízvételezést követõen mentünk a kéken, mely hamar elhagyva a falut, nekivágott a lankáknak. A csapadékos tavasz és nyár nyomán a kaszálók, és rétek még mindig üdék voltak, mintha csak június elejét írnánk, pedig már az augusztusnak is lassan vége. A közelgõ õszt egyedül a friss párás hajnal, és az út szélén rendszertelenül felbukkanó szilvafák, szederfák, sombokrok ízletes termései vetítették elõre. Elõbbi jó fényképtémát, utóbbi kellemes teltségérzetet biztosított. Néhány kilométer után a Cseh-Szlovák határig elbúcsúztunk a napfénytõl és a termésektõl, bevettük magunkat a hol gyertyános-bükkösbõl, hol lucfenyõbõl álló erdõségbe. Kykulánál felértük a 6-900m között hullámzó gerincre, és az ott haladó piros sávra. A vendéglõnél elhelyezett elsõ ellenõrzõ pontig újra a réteké volt a fõszerep. A ponton kaptunk egy kis kóstolót kalácsból, és ismét égetett szesz fogyasztására szólítottak fel minket. Szerencsére ez sem tett kárt bennünk, gond nélkül kanyarodtunk rá a zöld sávra.

A rendezõnk ránk bízták, hogy a zöldön (a határsávot többször érintve) rövidebb úton a jó kilátást adó Nagy-Lopeniken (911m) át megyünk-e a Nagy-Javorinára, vagy maradunk a piroson, és valamivel többet sétálunk kevesebb szintet leküzdve. Mi az elõbbi mellett döntöttünk, szerintem helyesen. Környezetükben többen is a mi véleményünket osztották. Átballagtunk egy igazi nyereg formájú nyergen, majd egy erõsebb emelkedõ végén már ott is voltunk a Fehér-Kárpátok második legmagasabb (911m), kilátóval koronázott csúcsán. A kellemes nyári idõnek köszönhetõen sok volt a kiránduló és a kerékpáros is. Rövid nézelõdést követõen Bálint nagymamájának süteményét majszolva ereszkedtünk alá a völgybe.

A következõ dombtetõrõl jól látszott már a nagy-Javorina adótornyával, és nemsokára ott is szuszogtunk az oldalában. Egész meredek volt az emelkedõ, tábla szerint 4km-en kb. 500m szint várt ránk, na meg a turistaháznál a második ellenõrzõpont. Kihasználva a turistaházat Kofolaszünetet tartottunk egy rémes hangú arapapagáj társaságában.

Visszacsatlakoztunk a piros sávba, és innentõl kezdve nem is tértünk le róla. Utunk csendesen hullámzott a gerincen, együtt a határsávval egészen Ómiaváig (Stará Myjava). Rövid aszfaltozással átvágtunk Miavába (Myjava) a harmadik ellenõrzõ pontra. 56 km-nél jártunk, és délután 4 lehetett. A pontõrök igen lelkesek voltak, kétszer is innunk kellet a slivovicából. A további pálinkaadagok elkerülése végett gyors továbbállás mellett döntöttünk.

A hivatalos útvonal ismét kétfelé ágazott Berezóig (Brezová pod Bradlom), lehetett menni a piroson több szinttel és látnivalóval hosszabb úton, vagy az aszfalton. Mi a piroson maradva élveztük a vidéki tájat, és a délutáni fényeket. Felmásztunk a Bradló nyergébe, és ha már itt voltunk tettünk egyrövid kitérõt a Stefanik tábornok emlékmûig. A tájat szemlélve csemegéztünk kicsit, s leereszkedtünk a Nagyszombati százas célját adó faluba, ahol utcai fesztivál zajlott.

Vizünk fogytán volt, az egyik kapualjban beszélgetõ idõs nénikhez fordultunk segítségért. A víz mellé még finom házi almás-pitét is kaptunk. Az utolsó fényeket kihasználva felmásztunk a nyeregre, és elõvettük lámpáinkat. Beértünk egy sporttársat is, de õ a piros helyett alternatív úton folytatta, így ketten ballagtunk tovább Jókõ (Dobrá Voda) vára felé. Kicsit hosszúnak tûnt az út, pedig nem lazsáltunk. Önszorgalomból kisétáltunk, a telihold fényében impozáns látványt nyújtó romokhoz.

Lent a faluban volt az utolsó pont (82km) a zenés-táncos mulattsággal ellátott kocsmában. A szlovák Bódi Gusztáv teljes hangerõvel szórakoztatta közönségét. Szórakozók és túrázók vegyesen ültünk, de szemre (orra?) jól elkülöníthetõen. Mindenki kivolt már, ki a szesztõl, ki a kilométerektõl. Mi újabb kofolaszünetet rendeltünk el mentális felkészülésképp a hátralévõ 22km aszfaltra, közben hallgattuk a többi túrázó részérõl elhangzott gyanús autobusová, és cestovný porjadok szót gyakran tartalmazó mondatokat.

A kofola sem tudta megszépíteni a ránk váró terrort, a táv pedig csak mozgással rövidül, így kénytelen-kelletlen nekiláttunk. 11 felé járt a tiszta teliholdas idõ, csak akkor kapcsoltunk lámpát, ha autó jött. Kb. 8 kilométerenként pihenõt utaltunk ki, mert az agy és a talp ennyi idõközönként még aktív gumicukorral történõ kezelés ellenére is eljut tûrõképességének határára. A táj menet közben alaposan megváltozott, a dombok közül kiértünk a síkra, az erdõket, és réteket szántók váltották fel, és megjelent a láthatáron a nem is oly távoli Bohunicei atomerõmû hûtõtornyai. Menet közben két résztvevõt hagytunk le, akik közül az egyik már igen nehezen járt, a végén pedig minket hagytak le jópáran. Nekünk csak az elsõ buszok egyikének elérése volt a cél, így nem versenyeztünk, 3-ra így is elértük az Ispácai közösségi házat, melyben a cél üzemelt. Bent gratuláció, oklevél, kávé, sör (nekem nem, mert vezettem), és egy jó tányér meleg gulyásleves várta már kissé megfáradt gazdáit.