Túrabeszámolók
| Loucení s turistickym rokem |
új túrabeszámoló rögzítése |
Kiírások:2011 2012 2013 2014 2015 2016 2017 |
|
DJ_RushBoy | Túra éve: 2024 | 2024.11.26 17:49:44 |
|
megnéz DJ_RushBoy összes beszámolója |
Loučení 2024 (116 km - 5000 m szinttel) sikeresen teljesítve 24 óra 25 perc alatt.
Ez volt a 6. teljesítésem ezen a túrán, de úgy gondolom a mostani volt a legdurvább az összes közül, és ebben az időjárás is aktív szerepet vállalt. Minden évben változtatják az útvonalat, aminek örülök, mert új helyeket ismerhetek meg, de sok ismerős rész is visszaköszönt rám régebbről.
Elblinger Bálinttal, és Viki rokonával hármasban utaztunk le kocsival Ústi nad Labembe. Szerencsére igen hamar megérkeztünk, így például meg tudtam ismét nézni a plázában a könyvesboltot mint tavaly :)
Elég hideg volt, de sem csapadékot, sem szelet nem mondtak, így teljesen nyugodt voltam. Akkor még nem tudtam hogy csúnyát átvert a meteoblue (milyen meglepő...) Visszaérvén a csarnokba, szállingózott sok-sok ismerős, jól esett látni az arcokat újra! Bálinttal beregisztrálunk, majd elvonulunk még pihenni. Később Márk is megérkezik, és 22:30 körül szépen lesétálunk az alig 1 km-re levő tényleges rajtba. Végre egyszer nem kell vonatozni a regisztráció után, hanem Ústin belül indul a túra. Na de alig hogy kitettük a lábunkat a csarnokból, azonnal hóvihar támadta meg az egész mezőnyt. Hé, erről nem volt szó...
Nem hagyta abba, egyre intenzívebben indult be a hóesés, közben pedig péntek este 23:00-kor a főszervező úr elrajtoltatott minket. Bálint invitált hogy menjek vele, nekem az tuti gyors lett volna, így egyedül is maradtam, bár előttem mindig mozgott valaki egy darabon át. Ismerős részeken mozgok Strekov vára környékén. A tavalyi Loucení szemből érkezett be a célba, a szintén előző évi nyári Krajem Severoceskych Jednotek túrán pedig itt volt egy szuper frissítőpont, és szintén a mostani irányból másztunk fölfele Márkkal. Most viszont szakad a hó igen erősen.. Szerpentinezik a P- jelzés, majd a Z-tanösvényen meglelem első filces igazolópontomat egy szép kilátásnál. Ez most senkit nem izgat, inkább húzzunk mihamarabb tovább. A Vysoky Ostry 587 m-es csúcsára mászok föl, erős emelkedővel a végén. A kis kilátóból tudom hogy varázslatos kilátás adódna, átéltem ezt már szuper időben is, most csak rohanás tovább, és fejben próbálom összerakni a szuper kilátást, ami sajnos most nem adatott meg. Megint Z-tanösvény a követendő jó hosszan, de szerencsére lefele kell menni a szerpentines, de néha bokaforgató terepen. Tavaly szemből kellett menni már vagy 80 km után, és soha nem akart eljönni az emelkedő vége. Most bezzeg hamar lekocogok Brná településre, ahol a fedett buszállomáson vár az első emberes, és frissítőpontom. Fincsi süteményeket eszegetek, és egy jó kis mentes epres sört is betolok. 10 km-nél járok, eddig 6,3 km/h-val jöttem. Ezt a 6-os számot tudtam hogy most láttam utoljára, illetve úgy még akár lehet hogy 5,6 km/h, 4,6 km/h, 3,6 km/h, stb.... :)
Szerencsére otthon megnéztem az útvonalat, és igen intenzíven beleégett a retinámba a következő rész, ami mindössze alig több mint 2 km, de szó szerint a villanyvezeték mellett saját jelzéses részen emelkedett iszonyú meredeken. Útról szó sem lehetett, olyan itt nem létezett.. Feljebb érve a szakadó hó mellé megérkezett az óriási szél is, ami gyakorlatilag egész éjszaka nem is tágított... Aztán egyre sziklásabb, kövesebb lett a nem létező út, és már csak azt vettem észre hogy szikláról-sziklára próbálok lépést találni, de közben tiszta jég is már minden. Ennek a résznek a térképen is az a neve valóságban hogy "Čertova jizba", vagyis magyarul az Ördög szobája. Tökéletesen ráillik..
Végre egyszer csak felérek érzésre a tetejére, de folyamatosan jönnek szemből a sporik. Azt mondják valahol itt kellene lenni a pontnak. Kevergünk kicsit, és a villanyoszlopon megleljük a filces pontot, aminek a felét már belepte a hó. Nem csodálom hogy szinte mindenki benézte, de végül közös erővel megleltük. Ez után végre kissé pihentetőbb szakasz jött Němčí, és Čeřenitě településeken keresztül. A Rytina völgy adta magát egy jó kis éjszakai kocogásra, csak a bedőlt fák okoztak néhol akadályt. Végre 3 km-t tudtam haladni.. Ez után élesen balra a Z-jelzés ismét visszazökkentett a valóságba. Egyre feljebb érve a szerpentines úton valami elemi erővel kezdett a szél fújni, és abban biztos vagyok hogy a 100 km/h-t elérte, oldalról szakadó hóeséssel, és mínusz fokokkal vegyítve. Úgyhogy hiába érkeztem meg a Poradní skála, és a Lenoch kilátópontjához, azonnal menekülőre fogtam a többiekkel egyetemben. Ráadásul mivel én bot nélkül megyek, a lefelék is lassan kellemetlenebbek voltak mint a felfelék, mert közben szépen kezdett bejegesedni az út. A Varhost 638 m-es kilátója következett, ahol tavaly is jártam. Érdekes módon akkor is hatalmas szél volt még világosban, most viszont a túra során itt volt a legbrutálisabb, sötétben. Persze a pont a kilátó legtetején volt. Ennek a fele se tréfa, alig vártam hogy végre világos legyen, de ez még nagyon messze volt. A Varhost alatti nyeregben írta a következő emberes/frissítőpontot az itiner. Itt senki sem volt ebben az ítéletidőben persze. A többiek tanakodtak, kissé megzavartak engem is, de menjünk már tovább, nem látjátok nincs itt semmi? 500 m-rel lejjebb Kundratice falu szélén vártak minket pontőreink. Rémes idő volt, de kaptam többször is meleg teát Olaftól. Meggyes süteményt, és banánt is majszolgathattam. 24 km-nél járok. Alig 5 perc múlva haladok is tovább, még utántölteni sem kell a flakonba, ebben az időben nem igen álltam meg eddig. A Plesivec hegyig jól lehetett haladni, de aztán innen jött egy nagyon meredek, sziklákkal barázdált út lefele. Egyszer csak kapcsolok, itt mentünk le a tavaly nyári túrán Márkkal. Legalább kicsit előre látok mi vár rám. Michaela elenged, de aztán később jön mögöttem. Éjszaka általában fix emberek környékén mozogtam, de ténylegesen nem csapódtam senkihez. Viszont jól esett látni mindig valakit, mert az itinerben nem voltak benne az irányok, csak a színek, és nem voltam túl nyugodt ha éppen elértem egy elágazásba hogy merre tovább.
Hlinná település után a kopár Hradite hegy következett ami nem volt túl vészes. Emlékszem a tavalyi Loucenín itt lefele találkoztam Ivanával aki a rövidebb távon indult, és lőtt is egy fotót rólam. Most a szél majd levág a hegyről, a filc meglelése után húzás is tovább. Mentaurov üdülőövezetet elérve Patriknak mutatom hogy tavaly melyik házban volt a frissítőpont, és a finom levesek. Bőszen bólogat, emlékszik rá. Hamarosan jobbra saját jelzéses úton haladunk. Jelet nem látok, de megyek a többiek után, remélem jó fele megyünk. Szerencsére igen, jó 10 perc után a Hibschova barlanghoz érkezünk, aminek a belsejébe helyezték el a pontot. Na de milyen jó meleg volt a barlangban, lennék most remete egy kicsit, de nem lehet.. Ez után én haladok elől, Patrik végleg lemaradt, de mögöttem Martin állít meg, és finom gumicukorral kínál minket Katerinával, és Lenkával. A következő kilátóponthoz alig bírok felmászni, úgy csúszok visszafele, de a jó hír legalább hogy a hó és a szél elmúlt, és kivilágosodott 8 óra menet után. Úgyhogy meg is csodálom a meseszép kilátást, majd alig 500 m múlva ismét filc, ismét kilátás. A Dlouhy vrch elágazása után kapcsolok hogy tavaly szintén szemből jöttem, és ásítottam igen nagyokat a hosszú elnyújtott emelkedőn. Most viszont végre lefele visz az út. Innen 24 km-en át ugyanaz az út mint tavaly, csak most szembemegyek önmagammal. Frissítőpont következik, Stankovice buszmegállóban, immár 43 km-nél. Jó lett volna valami benti pont, kicsit leülni és átmelegedni, mert most hajnalban igen csípős az idő. Kókuszos sütik várnak, rengeteg különféle kenyérrel, és üdítővel. Egy hatalmas mákos (!) pogácsát még bekajálok, majd egy másikat meglovasítok, jól jön az majd később. Jön a várva-várt (vagy nem várt?) Trojhora 451 m-es csúcsa. Ide mindenképpen világosban szerettem volna érkezni, mert még így is életveszélyes, nem hogy sötétben. Az alján eldugtam a hátizsákot egy bokorban, és csak a pecsétes lappal mentem fel, mert úgyis ide kell visszajönni. Hihetetlen, de csak 300 m-t kell menni, viszont abban nincs kegyelem. Meredeken fel kell mászni a sziklán, majd a tetején egyensúlyozni a csipkézett gerincen, és a túloldalán lesz a végén a filc. Felfele még úgy ahogy rendben voltam, de ugye egyszer le is kell jönni. Mantráztam magamban hogy türelem, nem itt fog eldőlni a teljesítés, kivéve ha épp lezuhanok. Minden lépést kétszer meggondoltam, de szerencsésen visszaértem a hátizsákomhoz, majd folytathattam menetemet tovább a S-n. Třebuín települést átszelve már Kalich várát mászom. Felérvén eszembe jut hogy tavaly micsoda inverzió volt utam során, vagyis például itt is a felhők fölött lehettem. A pici oda-visszán találkozom többekkel, itt loholnak a nyakamban szinte, de nem érnek utol végül sokáig. A Z- jelzésen a Malé Sedlo megmászása előtt viszont igen érdekes dologgal szembesülök. Vadászok állnak az erdőben, szó szerint a turistaút mellett, meg kicsit beljebb is, puskával a kezükben. Legalább 10 vadászt láttam, felkészültem a felesleges vitázásra is, de szerencsére mindenki nyugodt maradt, így gond nélkül folytathattam utamat. Később hallottam sok-sok lövést, és menekülő őzikékben sem volt hiány. Ekkor én már a Malé Sedlot másztam, ahol rövidebb távos ismerősökkel üdvözöltük egymást. A kemény feladat viszont maga a Sedlo (726 m)-es mászása volt, ami túránk során a legmagasabb pont volt.
Tavaly innen lefele fájdult meg a térdem, ami ki is hatott a további utamra (persze sikeres lett azért a túra), így tudtam hogy most szemből igen goromba emelkedő vár rám. Az viszont nem jutott eszembe hogy egyszerűen soha nem akar eljönni a csúcs, még egy szikla, még egy emelkedő, és így tovább. Rendesen elfáradtam mire odaértem a tényleges pontra, ahol tavaly kértem egy fotót magamról ahogy a felhők fölött állok, most viszont ez nem volt, de ez által csodás kilátásban volt részem, meg is álltam egy percre nézelődni.
Lefele havas-jeges meredek, volt ahol a hátsómon csúsztam lefele ötlet híján. Komikus helyzet következett, egyszer csak észrevettem egy embert kicsit elbújva az erdőbe, és hogy valamit a kezéhez fog, és felém irányít. Gyorsan elbújtam, ez nem normális! Ezt még egyszer eljátszottam, de most már igen idegesítő volt a szitu. Végül nagy nehezen észrevettem hogy a srác kijött minket fényképezni, futókat/túrázókat, és ami a kezében volt az egy fényképezőgép. Úgy látszik ezek a vadászok belém ültették a bogarat. A srác fotózik, én meg kacagok egy jót :) A mauzóleum mellett is elhaladok, ahol tavaly magamban gyakoroltam a szóviccet (Lenin mauzóleumának lelinóleumozása). Horní Vysokéba érkezek, 63 km-hez, ahol már megint a buszmegállóba van a pont, de legalább pléddel le van fedve, így végre le tudok ülni kicsit.
Virsli rotyog, hármat kérek is belőle. Ez után a sós chipsre igen intenzíven rájárok, meg a Milka csokikra. Ha minden itt lelhetőt kipróbálnék, lehet a szintidő utolért volna :) Tehát volt választék bőven. Alig 5 percre érkezésem után megérkezik Katerina, és Lenka. Hú, nagyon gyorsak, ők le sem ülnek, állva frissítenek. Együtt indulunk tovább, de nekem Lovečkovice településen le kellett kicsit üljek, mert nagyon álmos lettem. Az energiaitalt még nem merem meginni ami nálam van, inkább egy jó 5 percre lecsukom a szememet, majd indulok tovább. A Víova kilátó következik, ami szintúgy mint tavaly sajnos ismét zárva, de a filc megvan. Sok kiránduló van éppen erre, irigylem is őket picit. A messzeségben látom a lányokat menni, de nem érzek magamban annyit hogy utolérjem őket, marad a magányos menet tovább. Közben a vadásznak hitt srác ideteleportált valahogy, és ismét fotókat készít. Azon mosolygok, olyan a háttér, mintha éppen az Alföldön túráznék itthon, sehol egy hegy, csak a szántóföld. Közben 5000 m+ vár rám... :)
Rémesen hosszú 5 km szántóföldes rész vár rám, gyakorlatilag nyílegyenesen a hatalmas Buková hora tornyához, ami 683 m-en van. Amúgy ezt a sík részt most egyáltalán nem bánom, sőt, jól is esik a sok keménykedés után. Elérve a tornyot pici oda-vissza egy kilátóponthoz (Ústira gyönyörű kilátás volt), majd lefele nézem be éppen az utat, ami gyanús lett. A navigációt kell segítségül hívni, és tényleg, alig látható úton kellett volna balra térni. Viszont a lábaim rendben, kocogósra veszem a figurát, de jó 1,5 km múlva megállít valami, ami a Hradiste Vraty névre hallgat (mondjuk a vártól ez igen messze állt..). Egy sziklát kellett megmászni, ami ugyan fölfele nem volt vészes, de lefele szó szerint életveszélyes helyzetet teremtett. Alig bírtam lemászni, és ránézvén az órámra még szerencsésebb is voltam, mert a mezőny nagy része már sötétben fog ideérni. Ez elég para volt, de kocogásba menekítem magamat tovább, meglepetésre hamarosan utolérem Katkát, és Lenkát. Őket is eléggé megviselte ez a szikla, és úgy voltak vele hogy ha lehet menjünk együtt innentől. Rendben, benne voltam. Alig hogy 2 km-t tudtunk kocogni, a filces pont után jobbra mutat egy saját nyíl fölfele. Rémes volt fölnézni. Út az szó szerint semmi, ismét toronyirántos mászás, immár 78 km után. Tudtam volna kicsit gyorsabban haladni, de jobb ez így a csajok után, mert nem nyúlok ki annyira mint saját tempóba. Igen hosszú mászás után végre felérünk. Ez nem lehet, még mindig mászni kell. A következőre is felérünk, még mindig, aztán ez még kétszer megismétlődik. Sosem jön el ez a pont érzésre... Aztán az x-edik hegy csúcsán ott ficegett a filc... A csajok eléggé leamortizálódtak, de ezen nem lepődök meg, brutál volt ez a rész, én is voltam már jobb passzban. Lefele nagyon lassan indulnak el a lányok, én lelépek, de jó 1 km után úgy látszik beolajozódtak, és utol is érnek. Ami pedig meglepő hogy Zubrnice településre lefele igen jó tempós kocogást vesznek föl, most én loholok mögöttük az időközben utolért rövidebb távos Tomás-sal. Nagyon ügyesen, a lányoknak köszönhetően pont lámpa nélkül érkezünk meg a következő frissítőpontra Zubrnicébe, ahol a túra során az első (!) beülős hely következett végre. Ehhez 85 km-t kellett megtenni, rengeteg szinttel. Ez a pont viszont maga a kánaán volt. Ennyi dolgot én életemben nem láttam egy helyen! Kapásból vagy 5 fajta meleg ételből lehetett választani. Korlátlan rántott hús állt ez után rendelkezésre. Mentes, vagy sima sörből, illetve üdítőből is lehetett akármennyit inni. Rengetegféle töltött sütemények, ostyák, kenyerek, sós-édes dolgok, gumicukrok, és még ki tudja mennyi minden állt hegyekben. Innen ki a franc akar még tovább menni? :) Vagy lehet pont azért kell tovább menni mihamarabb nehogy végleg elcsábuljunk? Az utóbbi elvet követtük a csajokkal, de a 20 perc itt akkor is elmegy ha nem akarod.
Két kisebb rántott hússal az arcomba vetjük bele magunkat immár hármasban a második éjszakán keresztül. Rémesen hideg van, előveszem a másik csősálamat is, amit arcmaszknak használok, így jobb. P- jelzésen mászunk borzasztó hosszan a Plán nevű elágazásba. Szerencsére két éve erre vitt az út, így emlékeztem erre a hosszú emelkedőre, így nem kómáztam be nagyon. A Z- jelen két villanypásztoron keresztül visz utunk, majd gyönyörködünk a Sokolí hreben csúcsáról. Úgy tűnik most sokkal szebb időnk lesz mint az előző este volt. Hosszú szerpentines aszfalton haladunk, a csajok simán végigkocogják a 3 km-t, nagyon jó erőben vannak úgy látom. Velké Breznoba érkezvén S-ra váltunk, és megint hosszan haladunk fölfele, ahol igen nehéz a lányok tempóját tartanom. Meglelvén a saját jelzéses utat berémlik a régi útvonal, mutatom nekik hova megyünk, de előtte a Lucemburkuv kopec 564 m-es kilátóját megmásszuk. 100 m múlva éttermes ellenőrzőpont következik, gyakorlatilag kerek 100 km-nél járunk. Ebben az étteremben 3 év alatt harmadjára járok.
Megint megtudják hogy magyar vagyok, megint röpködnek a magyar szavak/ mondatok a vendégektől, pultostól, és ugyanattól a pontőrtől aki mindig itt szokott lenni. Most nem kapok grátisz sört :) Viszont a leves természetesen jár, igen jóízűen kanalazom el, vérré válik minden kortya a kinti hideg után. Ettől függetlenül van itt még csomó minden más ellátmány is, de nekem most ez kellett, meg egy kis sós dolog utána. A csajok hamar tovább indulnak, én még megbontom energiaitalomat, és megiszom, mivel máshol már nem lesz rá lehetőség zárt helyen. Jó 5 perc múlva elbúcsúzom komáimtól, és a következő feladatra koncentrálok, a Kukla 674 m-es csúcsa vár rám alig 600 m múlva. Na de ez sem volt semmi, szerencsére ismertem régebbről. A menetrend a szokásos, út nincs, saját jelzés van, toronyiránt fölfele. Extrán az útra kidőlt hatalmas fák jelentették még a kihívást ha nem lett volna még elég belőle. Mondjuk az energiaitaltól kicsit megélénkültem, és hamar utol is értem a lányokat akik a fakidőléseken át küzdöttek éppen. Felérvén megvan a filc, majd Malecov után aszfaltot ér lábunk. Úgy látom a lányoknak a Kukla megadta a kegyelemdöfést futásügyileg, de a gyalogló tempójuk még így is eszméletlen gyors. Lenkát figyelem, amilyen alacsony, kis lábakkal, valami elképesztő erővel gyalogol. Egy komolyabb feladat van még, ami normál esetben nem lenne kihívás, de a sár miatt megnehezíti a dolgunkat a Budovsky vodopád (vízesés)-hoz való lejutás. Igen mélyre kell mászni, hogy majd teljesen ugyanitt visszamásszunk. Szívatásban nincsen hiány. Persze ezt is azért sikerrel abszolváljuk, és cserébe megbontom a gumicukromat, a lányokat is megjutalmazva vele. Hamarosan Ústi nad Labem külvárosába érkezünk. A S- jelzés visz össze-vissza mindenféle utcákon keresztül. A lányok mint a gépek úgy tolják, magamtól tuti nem mennék így gyalog már. A helyett hogy elérnénk a célt adó iskolát, 50 m-re fölötte elhaladva még egy 3 km-es betétkör vár ránk :) Felmászunk (hát persze még itt is) a Mariánsky vrch feletti nyeregbe, majd a végén balra fordulunk és a Bertino údolí völgyben haladunk lefele. Igen érdekes hogy itt a városban van egy ilyen pici zöld övezet sziklákkal, vízeséssel, tanösvénnyel. Na meg sárral!! Az egész túrán a hóban meg a vízben tapicskoltam, hol lesz tiszta sár mindenem? Persze hogy itt a végén. A 700 m-es völgyi szakasz után pucolhatom itthon a cipőt, mintha egész végig óriási sártenger lett volna.. Persze ez abszolút nem érdekel ott és akkor (sőt most sem), a lényeg az hogy megérkezünk Katkával, és Lenkával szombat este 23:25-kor, 24 óra 25 perc menetidővel a célba, ahol gratulálnak nekünk, és átvesszük szerintem igen megérdemelt díjazásainkat. A büfé nyitva, virslit és sört rendelek azon nyomban, majd a szuper forró vizű zuhanyzás után a hálózsákom fele veszem az irányt. Reggel gratulálok Bálintnak aki szuper időt ment, rendelek a büféből két pirítóst, majd hazafele vesszük az irányt, telis-teli rengeteg élménnyel ismét! |
| | |
|
DJ_RushBoy | Túra éve: 2023 | 2023.11.17 16:18:02 |
|
megnéz DJ_RushBoy összes beszámolója |
Loucení 112 km - 4600 m szinttel, sikeresen teljesítve 21 óra 37 perc alatt.
Immár ötödjére veszek részt a Loucení túra hosszú távján. Minden évben változtatják az útvonalat, ami azért jó, mert új részeket ismerhet meg az ember. A tavalyi útvonalból mindössze kb 20% volt ugyanaz.
Korai indulást preferáltunk Tatabányáról. A vonatpótló autóbusz gond nélkül megérkezett, így már várt minket Feri és Mariann. Orsinak és Évinek ez lesz az első cseh százasa, szerintem igazán jót választottak.
Kifejezetten hamar megérkeztünk Ústi nad Labembe, ahol még egyéb program miatt nem lehetett bemenni a tornaterembe. Volt még legalább 2 óránk a nyitásig, így mindenki szabad programot választott. Visszaérkezvén szépen jövögettek külföldi ismerőseim, és Márk, utána pedig nem sokkal Bálint is megérkezett. Idő még mindig rengeteg volt, így Márkkal egy helyi csapolttal és egy adag virslivel ütjük el az időt.
Később benevezünk, aztán megvesszük a vonatjegyet Benesov nad Ploucnicíbe. Ugyanazzal a vonattal megyünk mint tavaly mentem, a rajt is ugyanott van, de kapásból másfele indultunk most a túrán. Jó hideg van, negyed óra várakozás után 22:10-kor Olaf nekiindítja a 93 vállalkozó szellemű túrázót/futót.
Erősebb tempót veszek fel kapásból az elején, 3 km-t rendesen megfutok. Első pontunk egy várrom tetejénél volt, majd leérvén egy faluba egyből tájná kontrola következik (titkos ellenőrzőpont). Ezzel az összes titkos le is lett tudva mint kiderült később :) Szolidabb emelkedőn gyalogolok tempósan, az ismerős futók még így sötétben is megismernek, és mindenkinek jó utat kívánunk. A Kohout kilátó nem volt túl magas, a tetején igazolok a filccel. Kocogásra csábító terep következik, 6 km után már viszonylag szét is nyúlt a mezőny. A Zajecí vrch hegy után egy bokatörős saját jelzéses úton óvatoskodok le a szántóföld szélére, különböző tüskebokrok között. Néhány fejlámpa már a szemben levő hegytetőről világít visszafele, így látom hogy mi a következő mászás. Még pedig a Strázny vrch hegyen álló kilátó. Természetesen itt is a kilátó tetején van elhelyezve az igazolás. Utolérem régi jó ismerősömet Milant, és együtt haladunk rövid ideig jókat beszélgetve. Irgalmatlanul hideg lehet, a fű tiszta jég, ráadásul köd is van, ami nem könnyíti meg a tájékozódást. Szerencsére mivel mozgásban vagyunk, a hidegből nem sokat érzünk.
Velka Javorská település után egy hosszabb aszfaltos rész következik, nem vagyok rest végigfutni. Az első élő ellenőrzőpont 18 km-nél van. Kenyerek, sós-édes, gyümölcs, kóla, kofola, stb.. Be is habzsolok szépen, de gyorsan haladok tovább, mert a pont nyílt terepen volt, és hamar elkezdtem vacogni.
Egy vízesés következik, a Bobrí vodopady. Filces igazolás pipa, majd jön a túra legtechnikásabb része. Itthon nézve a térkép is piros felkiáltójelet jelzett, amihez sok jó reményt nem fűztem. Meg is kaptam, egy patakmederben kellett haladni. Rengeteg kidőlt fa, óriási sár, na és maga a patak nehezítette dolgomat. Az utolsó átkelés igazán technikásra sikeredett, de megúsztam végül beázás nélkül, ügyesen sikerült átegyensúlyozni magam a köveken.
Elérem a Z- jelzést, de sok pihenő nem volt, mert saját jelzéses úton mászhattam fel megint a jókora sártengeren a Starosti 551 m-es csúcsára. Na és innen jött az a rész, ha nincs ott előttem Michaela, egy másik hölgy, és egy srác, akkor valószínű még mindig ott kóvályognék. Ugyanis egy hatalmas réten kellett haladni legalább fél órán keresztül. A köd akkora volt hogy szó szerint semmit nem láttunk. Szalagok ki voltak téve hébe-hóba, de azt csak akkor láttuk meg mire pontosan odaértünk. Elágazás persze volt dögivel, így most a többiek GPS-ére hagyatkoztam, akik amúgy még így is keveregtek vele. Nagy nehezen letudtuk ezt a részt. Nem éreztem túlságosan magam biztonságban a saját jelzéses részen, így egy kicsit még "potyáztam" rajtuk, de a tempóval nem volt gond, egyedül sem mentem volna jobban.
Amúgy innen már az erdőben jól játszottak a jelek, de valahogyan alapból jobban is éreztem magam velük, nem akartam meglépni. Hamarosan rácsodálkozok a mauzóleumra amire tavalyról már emlékszem, de akkora köd volt hogy szó szerint neki futottunk most majdnem. A következő hegy, ami 37 km-nél volt, túránk legmagasabb pontja volt, a maga 726 méterével. Ez pedig a Sedlo nevű hegy, amire a Z- jelzés kegyelmet nem ismerően kapaszkodott fel. Tavaly itt készült rólam az a kép, mint ha felhők fölött állnék, most fordítva, a felhők állnak fölöttem.
Michaela közben elszaladt, a másik hölgyet meg a srácot most én hagyom el, így egyedül folytatom utam. No, és a Sedlo utáni dög meredek lefelén történt valami a térdemmel, ami utána egyre jobban fájt folyamatosan, és a mai napig így van :( A probléma az volt hogy az út csúszott, sáros volt, a cipő tapadása egyenlő a nullával, így minden lépés duplán/triplán megerőltető volt, ami igazából az egész túrán így volt. Soha nem akart eljönni ennek a Sedlonak az alja.. Az éltetett, hogy 2 km múlva ismét frissítőpont. 39 km-nél, szintén nyílt részen, egy turista pihenőnél vártak pontőreink. Itt azért már kicsit le kellett ülnöm, a kínálat szintén elsőosztályú volt. Kereken reggel 5 óra volt, de még koromsötét, és rémisztő köd.. A hölggyel, és a sráccal indulunk tovább akikkel haladtam még ez előtt, de kapásból rossz fele indulunk, így 8 perc múlva ugyanott vagyunk. Sebaj, rengeteg idő van.. Elérvén a Z- jelzést végre ismét ismerős rész a tavalyiról, illetve később a régi Loucení túrákról égett bele örökre az agyamba a Trojhora környéke. El is hagyom a többieket, a jelzések jók, gond nélkül haladok belekocogva, de sajnos a jobb térdemet egyre jobban éreztem. A Kalich várromhoz felérvén végre elrakhattam a lámpát, nagyon vártam már ezt a pillanatot. 46 km-t kellett hozzá megtenni.
A kedvem is klasszisokkal jobb lett, utol is érek egy futót a S- jelzésen. Na és most következett a túra "mumusa", a 451 m-es Trojhora hegy csúcsára felmászni. Elsőre nem hangzik nehéznek, de aki ott volt, tudja :) Nagyon örülök hogy ezt a részt már lámpa nélkül tettem meg. A filces pont szó szerint a hegy legtetején volt. Sziklamászás, majd az első kis puklit elérve egyensúlyozás a szakadék felett, utána pedig imádkozás a túlélésért. Páran nem is mertek fölmenni a tetejére, inkább bevállalták az 1 óra "penalizace" (büntetés)-t a végén. Visszafele sem volt leányálom, egy futó előttem éppen remegő lábakkal küzdött, sikerült valahogy kielőznöm.
Leérvén az aljára gyorsan meghúzom üdítőmet, és megjutalmazom magam egy Sport szelettel.
Amilyen izgalmas volt ez a szakasz, olyan álmosító rész következett ez után a S- jelzésen. A Dlouhy vrch hegyhez emelkedek fölfele egy széles dózerúton. Nem volt meredek, de örökké valóság volt mire a turista táblához értem. Végre felérvén viszont kellemes kocogásra csábító út következett. Éltem is a lehetőséggel, a fájdalom viszont nem engedte az erősebb tempót. Kisebb kanyargások után a Mentaurov nevű üdülőövezethez érkeztem (nekem erről valamiért mindig a kentaur ugrott be), ahol már 60 km-nél jártam. Végre egy zárt házikóban volt a frissítés. Huhúú, palacsinták. Rá is járok négyszer, majd meleg levest készítenek nekem, mellette millió egy snack, gyümölcs. Már-már zavarbaejtő volt ez a sok mennyei.
El is időzök itt picit, jól esik minden porcikámnak a pihenés. Egyszer viszont minden jónak vége, irány kifele. A Hradiste hegyet mászom hamar, tele gyomorral, de a felfelék nem nyírbálják a térdemet, így ez most jól is esik. Ellentétben a lefelével.. Hlinná település után utolérem Ivanát, aki most az 58 km-es távon indult, de örülök neki, rég találkoztunk. A Varhost kilátó alatti elágazáshoz érek, de még mielőtt meghódítom, egy 7 km-es kitérő vár rám.
A fura nevű Sebuzín településre érek, majd rövid távosokat érek utol ismét akik szurkolnak, jól esik. Bitang erős mászás jön a Z- jelzésen, a Lenoch csúcsára. Az oda-visszán jön szembe Marek. Tudtam hogy utolér, de ez még jóval később történt meg. Végre a Varhost 638 m-en álló kilátója következett, a filc mondanom sem kell, a legtetején. Borús, ködös, depis az idő.. A S- jelzésen próbálok kocogni érdekes mozgással lefele, az út egyre ismerősebb, és beugrik hogy idén nyáron Márkkal voltunk errefele egy 100-ason. A Rytina völgy is benne volt a K-en, most szerencsére lefele kell menni, végig is kocogom.
75 km-hez érkezek, Jan Sedlák a pontőr, aki a fentebb írt 100-as főszervezője volt. Rövidebb távosok pihennek itt. Az ellátás ismét szuper, virslit vehetek, amennyit csak akarok. Így is tettem, mellette pedig kofolával öblítettem le, na és vittem még jó pár csokit és édességet a további szakaszra.
Marek megérkezik, nem sokat frissít, tovább is áll, de percekkel volt csak végig előttem ahogy néztem utólag az adatokat. Rémesen hosszú emelkedő következik megint, most saját jelzésen. Nem meredek, csak piszok hosszú, mint az a S- a Dlouhy vrch-re volt.. Beleérek a Z-be, na ez megint ismerős tavalyról. Nagyon odafigyelős, a csúszós falevelek alatt rengeteg szikla bújik meg. Így a lefele is már csak óvatosan megy. Brná településre leérve a kód ugyanott mint tavaly, majd innentől rövid szakaszon a Z-tanösvényen már igen ismerős rész következik. Hosszú, meredek, emelkedős. Tudom hol a vége, de az út mindig újabb kanyart tesz, mintha az űrbe mennék. Ettől függetlenül próbálom a szépséget látni benne, mert bizony nagyon szuper helyeken járok ám. Felérvén a P-S-Z- jelzések elágazójába gyakorlatilag pár száz méterre lenne az Ostry vrch csúcsa, de nem, nekem egy 17 km-es kitérőt kell tenni hogy egyszer oda is megérkezzek. Meglelem a filces igazolást, majd borzasztóan elkezdtem fázni. Elő is veszem a kesztyűt, és a csősálat. Nem is kellett sokat várni, az eső is rákezd. A P- jelzés pedig csak vontatottan emelkedik a soha véget nem érő végtelenbe. 90 km-nél jártam. Itt elkapott egy eléggé dühös érzés. Hideg van, köd van, sár van, az eső is rákezdett. Célban akarok lenni, abba akarom hagyni!! Aztán felsejlett az hogy van gumicukrom. A lefagyott kezem miatt alig bírtam kibontani, amikor meg sikerült, az egész a földre esett. Hú de elegem van.. Persze fölvettem, beraktam a zsebembe és onnan majszolgattam. Kicsit enyhített dühömön hogy közben Martint Cakrt-t utolértem, és pár szót dumcsiztunk angolul. Egy sípályán kapaszkodunk fel a már tavaly is szuper frissítőként szolgáló síházhoz, de ahogy akkor is, most is előtte a tőle 100 m-re levő kilátóba kell először felmászni a filcért. Ez megtörtént, majd végre a síházban kapok szuper levest a pontőröktől. Ez a pihenő most nagyon kell nekem. 92 km-nél járok, több élő pont már nem lesz, így bedobom a gyomromba energiaitalomat is a leves után.
Jó 20 perc pihenő után ismét ki a hidegbe. Fogvacogás, de a lejtőn tudok kocogni, így sikerül hamarosan elég hőt termelnem. 2 km még ugyanaz az út mint tavalyról csak lefele, majd a S- jelzésen most balra fordulok Brezí településre. A K- jelzés hamar megvan, hosszú szántóföldes rész következik, és bizony hamarosan újra lámpát kell kapcsolni.. Örülök hogy nem kell sötétben itt szarakodni a szántóföldön, ezt a részt még le tudom lámpa nélkül.
A Budovsky vízeséshez horribilisen csúszós lefele visz sártengeren át. Az alját elérve lámpa bekapcs, 14 km vár még rám így. Ugyanitt kellett visszajönni is. A cipőm talpa nem volt benne igazán partner, de valahogy visszaküzdöttem magam a K- jelzésre. Lekocogok az Elba folyó partjára, majd sokat nem élvezhetek belőle, mert a S- jelzés tudtomra adja hogy megint emelkedő következik, kidőlt fákon, és persze az elmaradhatatlan sártengeren át.
Egy ismeretlen srác jön mögöttem. Kojetice településen valahol jobbra felment a S- nem láttuk, de szerencsére időben nézem meg a térképemet, és kisebb kitérővel, de visszatalálunk rá. A P3 jelzésen másszuk meg végre azt az Ostry vrch-t, aminél 17 km-el ezelőtt szinte ott voltunk. Oda-vissza szakasz kicsit, szembe jön Marek és Milos, nincsenek előttünk csak pár perccel.
Felérünk, és nagy örömmel konstatáljuk hogy vége a szinteknek, a koma ki is fakad örömében :) Visszaóvatoskodunk az elágazásba, közben Martin és Ondrej érkezik a hegyre, akik később ott is hagynak minket, igen erős a futókedvük még, irigylem őket, de már közel a cél úgyis.
Megleljük utolsó pontunkat a K35-öt is. Innen ismét a tavalyi úton haladunk az immár Ústi nad Labemhez tartozó Strekov várához. Eszembe jut ahogy tavaly Milos szó szerint elsprintelt itt örömében, most pár perccel előttem gyalogolgat valahol.
A P- jelzésen még az én futókám is feléled picit, és szegény srác panaszkodik mögöttem hogy sajnos már nem tud futni. Nem vagyok senkivel összekötve, én haladok tovább. A vár után a vasútállomás következett, majd innen már végig aszfalt. Áthaladok az Elba folyó feletti hídon, és utána alig 1 km múlva beérkezek a célba.
Ez küzdős menet volt, rendesen elfáradtam. A célban természetesen aranybánya ellátás volt, kicsit bekajálva, majd már beérkezett ismerőseimmel jókat dumálva kb 1 óra múlva eldőlök, mint akit technikaival K.O.-ztak. A különbség az hogy most én nyertem, a küldetés ismét teljesítve :) Csak a jobb térd, holnap meg már Iszinik.... |
| | |
|
DJ_RushBoy | Túra éve: 2022 | 2022.11.17 00:00:00 |
|
megnéz DJ_RushBoy összes beszámolója |
Loučení 2022 (113 km - 4400 m szinttel) sikeresen teljesítve 22 óra 48 perc alatt.
Már 3 x voltam ezen a rendezvényen. Régen úgy ment hogy péntek reggel volt egy 57 km, kb. 2600 m szinttel, majd egyből este egy 110-es, kb 4500 m szinttel. Minél gyorsabban csináltad meg a nappalit, annál többet ejtőzhettél az esti nagy menet előtt. Sajnos ez a lehetőség már megszűnt, de kihívás volt így is bőven, főleg hogy még 1 hét sem telt el a brutál Povazím 130 óta.
Csak ketten mentünk idén Magyarországról, Vári Gábor, és én. Az odaúton kapásból 2 óra késéssel érkeztünk, az útépítéseknek, és a szlovák-cseh kifejezetten szigorú határátlépésnek köszönhetően. Szerencsére volt ráhagyásunk bőven, így mindössze az általam kinézett jó kis étteremben vacsorázásból nem lett semmi. Mire odaértünk a célba (itt lehetett szerencsére hagyni minden cuccot, itt történt a prezentáció, és itt ettem egy pár virslit, egy jó Breznakkal leöblítve) még volt 1 óránk a vonat indulásáig, ami Ústi nad Labem főpályaudvarról indult a rajtba.
Idén most Beneov nad Ploučnicí vasútállomásról indult a túra. Egy jó negyed óra didergés után, este 22:15-kor elindulhattunk. Gábornak jó utat kívántam, és sikeres viszontlátást akár útközben ha utolér, akár a célban. Nem sokáig tartott a kocogás, mert máris elkezdődött az emelkedő először ki a faluból, majd a Havraní kameny szikla alakzatához föl (mapy.cz-n meg tudjátok nézni mindenről amit itt leírok a kilátást, vagy az adott nevezetességet). Itt volt egy kisebb oda-vissza, még mindenki fürgének tűnt és lelkesnek. Lekoccanok Malá Veleň településre, ahol 7 km-nél meglepetésre van egy csippantós pont, Olaf szervezőúrral. Legalább látom hogy eddig 6,5 km/h-val jövök. Na aztán most jött a térképen sem létező út, piszok meredek emelkedővel, és óriási sárral. A k-val kezdődő nem túl szép szavunk náluk is ugyanazt jelenti, mármint ha valami éppen nem úgy sikerül.. :) Ezt párszor itt meg is tapasztalhattam néhány sporitól azon a retteneten fölfele. Meg sem álltunk egészen a Jedlová hegy 530 m-es csúcsáig, ahol filces kontrollpont volt. Jól esett kicsit megállni, mert 9 km alatt egy kortyot sem ittam még. Éjszaka is feltűnő volt hogy a völgyekben megül a felhő, viszont fentebb meg varázslatosan jó idő volt. Ekkor még nem tudtam hogy ez a a jelenség túrám végéig kísérni fog. Elérve egy P- jelzést egy szántóföld szekérútján kellett haladni, valami orbitális nagy sárban. Ezen csak egy minimálisat enyhített hogy egyedül csak én találkoztam az épp engem autójával keresztező főszervező kocsijával, és üdvözlésével. Érdekes nevű hegy volt a következő, olyan németes, de mégsem. Netterskoppe a neve. Az itiner szerint egykor ez egy étterem lehetett, manapság már csak pár szikladarab utal erre. 400 m oda-vissza volt itt is, a végén jött szembe Gábor, ügyesen halad. Továbbra is P- jelzés, és mivel már felhőhatár alatt vagyunk, páran el is vétjük a P- jelzést, szerencsére hamar korrigálunk. Vrabinec várromja következik az alig észrevehető P-rom jelzésen. Sajnos nem látok belőle kb semmit, így az élvezeti faktora is a nullához konvergált. Az első frissítőpont 17 km-nél, Těchlovice településen volt, ahova pont 6-os átlaggal érkeztem eddig. Minden finomság volt ami szem-szájnak ingere. Vajkrémes kenyerek, sajtok, sós-édes sütik, kofola, sör, nápolyik, és így tovább. Erőt merítvén hamar tovább is haladtam, nem tudva mi vár rám (azaz még itthon az útvonalat nézve tudtam hogy lesz egy-két szívás..).
A Poklona nevű hegy magyar jelentése: íj. Én sokkal könnyebben tudnám azonosítani: Pokol. Csak azért nem írom nagy betűvel az összes karaktert, mert az már kiabálásnak minősülne. Hiába volt még a túra eleje, ez a hegy számomra a legnagyobb szívás volt az összes közül. Egy kisebb patakmederben kellett emelkedni toronyiránt óriási sárban, csúszós sziklákon át, út az ég világon semmi. A saját fényvisszaverőket kellett követni. Előttem hárman mentek, és fura volt nekik hogy balra mutatnak a nyilak amikor jobbról a hegytetőről láttuk a fejlámpákat. Én azt hittem azok csillagok, olyan magasan voltak, de sajnos nem :) Elindultam balra, de megállítottak, hogy az valószínű a hegy utáni út folytatása azért vannak itt a nyilak. Én is elgondolkoztam ezen, és tanakodtunk. Végül jó 5 perc után tovább mentünk a nyilakon szerencsére, csak egy jókora nagy ívben vitt végül föl a Pokol kapujához, a tüdőnket is kiköpve. Megvan a kontroll, a "kapu" kinyílt, és mehetünk tovább. Itt kánaánról szó sem lehet, a szívás folytatódott. 2,2 km-t kellett menni az itiner szerint a félig lerombolt kerítés mentén. Útról szó sem lehetett, jelzések sem voltak, csak mentünk néhány sporival amerre vitt a kerítés.. Az meg össze-vissza tüskés bokrokon és sziklákon át vitt. Nem hogy 2,2-nek, de én vagy 10 km-nek éreztem ezt a részt. Mindenki örült amikor megleltük végre a K8-at. 900 m-re máris ott volt a következő, jól esett picit átmozgatni kocogással a lábunkat. Ismét emelkedő, nem meredek, de egyenletes, és hosszú. Ki-ki beáll a saját tempójába, előttem is mennek, mögöttem is. Egy hatalmas (képeim között) piros torony bukik ki, akkor még azt hittem ezt csak egyszer látom, de kiderült, az éjszaka ezen torony kóválygása köré készült. Most még egyelőre csak 800 m-re haladtam el a csúcs alatt.. Viszont meg kellett állnom, mert utamat vaddisznócsorda keresztezte, és legalább 10-en voltak, jókat röfögve (lehet inkább röhögve?) rajtam. Z- jelzésen haladok tovább, egészen Zubrnice településig, ami egyben a 30 km-es frissítőpont. Na itt aztán volt minden! Sült kolbászt eszek, majd utána egy nagy adag vega zöldséges rizzsel tuszkolom le azt. A másik szobában teli van snackkel, süteményekkel, és mindenféle kenyerekkel. Oda is átnézek :) Jól esik itt végre megpihenni és leülni a túra során először. Tovább indulván alig 200 m után kék nyilazás lenne ha lenne, de nincs. Gyanús a balkanyar, de nem merek elindulni, szerencsére hamar jönnek is a sporik, és közösen megfejtjük hogy tényleg ez a helyes út. Később lesz is kék nyíl már. 4 km-es etap jön, szinte végigkocogjuk. Ami ebben egyedül néha visszatart, az az irgalmatlan nagy sártömeg. Kontroll pont ismét a helyén, majd Z- jelzés a követendő. Szépen nekiiramodnak előttem, de egy kis idő után gyanús lesz nekem hogy nincs jel. Előre jelzek, és igazam lett. Irány vissza, meg is köszönték. Jókora emelkedő következik, de a legnagyobb gond nem is ez, hanem hogy tarvágás van, és a jelzések teljesen eltűntek. Mindenki próbál saját maga boldogulni valamerre. Ismét picit fényezem magamat, mert nekem sikerült megtalálni később a helyes utat kidőlt fák tömkelegén át, de a többieknek már nem tudtam szólni, így egyedül maradtam. Most már nem kerülgetem ezt a nagy piros tornyot hanem megmászom, és úgy érzem a legjobbkor érkeztem ide, mert a lámpát eltehettem, és csodás napfelkeltét élhettem át. Még gyorsan kinézek a torony mögötti kilátóponthoz a kontrollhoz a P3-ön, majd visszatérek. Állok és bámulok, mesevilág! Kivilágosodott, és a gyönyörű kilátás jókedvre derített, bár eddig sem volt nagyon panaszom. Egy hosszú rét következik, szép óvatosan kocogok rajta. Jó 4 km-re egy kilátónál van a következő pont, ezt egész végig lehetett is ezen a 4 km-en át látni. Két spori kocog mögöttem kissé lemaradva, a tempó hasonló, nem közelednek. Elérek a kilátóhoz, az alján van a pont, sajnos zárva a tetőtér. A két spori hamar tovakocog. Láthatólag nagyon jó erőben vannak, nem gondoltam volna hogy látom még a túra során őket. 5 km-en át S- jelzés, én is kocogok, a terep most végre igazán kényelmes. Meg is előzöm Jirka Linhartot és egy másik srácot. Ott loholok a két futóspori nyomában folyamatosan. 51,5 km-nél Horní Vysokéba érek, itt ismét emberes frissítőpont. Nagy ölelés Ivanának, és pacsi Egonnak. Rotyog a virsli, és iszonyú mennyiféle finomság van itt is. Egon sörrel kínál, most túl hideg van hozzá, de Ivana mondja hogy van forralt bor, arra rárepülök, és szuperül esik a kifejezetten hidegben ezt kortyolgatni egy nagy bögréből. "Könnyes" búcsú. Már a Buková horáról lehetett látni a következő hegyet ami most következett. Egész végig Z- jelzés most a követendő. Érintek egy mauzóleumot, ahol magamban gyakorlom a nyelvviccet hogy "Lenin mauzóleumának a lelinóleumozása" :) Elhagyok egy háromfős futócsapatot, jó erőben hasítok fölfele, a két ismerős futósporit is látom előttem távolabb. Végül a legvégén egy irgalmatlan meredek emelkedőn érek föl a Sedlo 726 m-es csúcsára. A kilátópontnál van a kód. Ilyen kilátást nem sűrűn él át az ember az élete során. Teljesen felhők fölött vagyok napsütésben, a kisebb-nagyobb hegyek teteje kikandikál a sűrű felhők felett. Kérek egy fotót az itt pihenő sporttársaktól, ha nem lennék rajta ilyen sötét, akár profilkép gyanús is lehetne.. Extra jó kedvvel haladok tovább, pedig már 56 km, 8 órás ideutazás, és majd 11 óra menet után már lehet nem sokan mosolyognának. Nagyon meredek lefele jön, örülök hogy nem innen támadtam. A Malé sedlo kilátópont a tesójától 2,5 km-re van, de a terep azért igen technikás. A kilátás innen is fenomenális, mintha egy repülőn bámulnék kifele a felhők felett. Lefele megelőzöm a két ismerős futót (még hogy nem találkozok velük..) ,és jó tempóban kocogok bele a köd és a felhő kellős közepébe. A jó meleg után ismét hideg lesz, de nem tart sokáig, mert a Kalich várához felemelkedvén ismét a megszokott kilátás fogad, csak talán még látványosabban. Kicsit le is ülök, meg amúgy is zoknicsere, mert már orbitális lyuk tátong egy ideje a sarkán, és irritál. További futókat érek utol és hagyok le itt. Lefele kocogván egyszer csak szembe jön két ismerősöm akik most nem a 100-ason vannak, hanem csak kirándulnak fel a várba. Petra, Martin de örültem Nektek! Ismét egy réten kocogok, megelőz a két futóspori, továbbra is jókedvűek, viccelődünk hébe-hóba, de mindenki marad a saját tempójánál. Velük van Milan is aki még az éjszakai fakitermeléses Z- jelzésnél veszett el, de most már jó úton van. Mindketten múlt héten a Povazím 130-at nyomtuk! A következő pont után 4 km-en át egy régen megszűnt vasút nyomvonalán kellett mennünk. Persze sehogy se volt jó a talpfákon keresztül, ráadásul az út egy egynyomtávos kis hídon vitt át, alatta meg a szakadék. Ennek túloldalán volt a pont. A szívem eléggé lüktetett mire átértem valljuk meg.. Ismét hidegben és felhőben vagyok, de a picit idegőrlő rész után végre megérkezek Zubrnicébe. Ha a kedves olvasó emlékszik, ugyanitt volt a 30 km-es frissítőpont is. Most már 76 km-nél járok. A felhozatal ugyanaz, és én ugyanúgy cselekszem. Sült kolbász, zöldséges rizs, és nasi hegyek. Vizemet undorral kiöntöm, és helyette meleg teát, illetve a másikba kofolát öntök. Erőt merítek, most már azért fáradok szépen, de jó 20 perc után nyomás tovább. Majdnem 4 km-en át P-. Gonoszul, sunyin emelkedik az út. Ki jön mögöttem? A két futóspori :) Úgy látszik együtt megyünk, de mégsem :) Terepet ér lábam, undorító hatalmas sárban visz az emelkedő, egy hosszabb egyenesben még Milant is látom. Itt nem lehet haladni, pedig szeretnék. Beletörődök sorsomba, de mire felérnék a Plán nevű elágazásba, egyszer csak elkap egy gyengeség és le kell ülni teázni. Utolér a két spori, ők is mutatják hogy már nagyon lihegnek. Pár perc és megyek tovább, a tea nagyon jól esett. Utolérem őket, és a túra során itt először beszélgetünk egy kicsit hosszabbat, kérdezték hogy hívnak, hogy-hogy erre jöttem. Elmeséltem hogy elég sok százason túl vagyok, a múlt heti Povazímon meg teljesen ledöbbentek. Másnap mindketten bejelöltek facebookon :) Én is szurkoltam nekik, majd Velké Brezno település előtt ismét bele a hatalmas ködbe. Utolérünk egy sántikáló futót, én nem ismerem, de a "komák" megállnak vele kicsit beszélgetni. Nem gondoltam volna hogy többet nem találkozok a túra során velük, azt meg főleg nem, hogy utólag nézve a listát fel is adták valahol 76 és 91 km között :( Lehet hogy hülyeség, de így valahogy még büszkébb vagyok a teljesítményemre :) Jó tempóban zúzok most lefele, adja magát a széles dagonya nélküli út a településre. Gondoltam majd utolérnek, de nem. Késő délutánra jár, a táj nagyon morcos és hideg. Nem is bánom hogy a S- jelzésen egy hosszabb emelkedőn kimenekülök innen, és tádámm, máris süt a nap 350 m felett :) 2 km múlva balra saját nyilak, bíztam benne tényleg ott lesznek és igen. Hatalmas réten haladok, messzi már látom a következő EP-t a Lucemburkuv kopec 564 m-en álló kilátóját. Persze emelkedő visz fel ide.. Odaérvén látom hogy egy kis erdei étteremből jönnek ki a futók, benézek én is. Először fel a kilátóba majd utána ide, hallatszik a parancs! Semmi gond, oda-vissza 400 m. A kilátó alatti kis büfé 92 km-nél volt, és frissítőpontként funkcionált. Kaptam hagymalevest, és ehettem korlátlan mennyiségben több fajta palacsintát. Ráadásul amikor megtudta a tulaj hogy magyar vagyok, elkezdett magyar szavakat mondani, és tök boldog volt :) Kaptam egy korsó sört is, pedig nem is kértem :) Ez ám a kedvesség. Na ezért (is) szeretek egyre jobban kint túrázni. 16 óra van, a biztonság kedvéért előveszem a lámpát, és hálásan megköszönöm a sok finomságot. Szerencsére még itthon megjegyeztem ezt a Kukla nevű következő hegyet (talán csak azért mert az MKMK-n is van egy ilyen). Tudtam hogy toronyiránt felfele. Út sehol, csak nyíltól-nyílig, fától-fáig. Megfontoltan mászok fölfele nehogy kijöjjön a kaja :) A tetőn utolérem a ponton előttem induló hölgyet akit többször láttam a túra során az oda-visszáknál meg a frissítőknél mindig előttem, meg egy srácot akivel éppen most ment. A tetőn nagy levegő, majd hamar kocogásra váltunk. Ők láthatólag gyorsabbak hagyom is hadd menjenek. Már Ústi nad Labem szélét "kóstolgatjuk", de sajnos nem sikerült leérnem Brná városrészbe még lámpa nélkül. Jutalmam hatalmas köd már sötétben, csúszós avar, sziklák, és leredukálódott sebesség. Nem baj, volt már ennél sokkal nehezebb is. Végül lecsoszogok a városrészbe, és az aszfalton utolérek 3 futóhölgyet meglepetésre. Az 50-es távon voltak. Leérvén a főúthoz egy filces pont, majd sokáig alig 100 m-re a másik úttól ahol lejöttünk, emelkedünk vissza immár a Z-tanösvény jelzésen. Nem esik valami jól ez már, de nem állok meg, már csak azért sem, mert mögöttem jönnek :) Egy éles balkanyar után két hölgy megáll egy padnál. Én is iszok egy kortyot, majd a harmadik nyomába eredek, aki jó tempóban halad. Most kicsit jól esik nem elől menni. A Vysoky Ostry nyereghez kanyargunk fel, majd a P3-ön másszuk meg a kilátópontot. A végén már szinte csak vánszorogtam fölfele, így a tetőn megbontottam az energiaitalomat, közben elrévedve az éjszakai panorámában. A másik két hölgy mire felér, indulunk lefele, és nem is látjuk őket többet. Meglepetésre a cseh lány és társa akikkel a Kuklán találkoztam most jönnek csak fölfele. Valahol elkavarhattak. Nem kell sokat várni hamar utol is érnek, de nem előznek meg. Innen az utolsó 13 km-en már végig nagy köd volt, mivel nem mentünk már fel magasra. S- jelzésen érünk az Elba partjára, ahol szerencsére át lehetett menni a zsilipen, pedig volt valami pozor az itinerben 19 és reggel 6 között. Kicsit fostam is, mert már 19:20 volt mire ideértünk de nem volt semmi. A folyó túloldalán még az utolsó emelkedő belénk rúg egyet, a Nad Vanovem elágazásba kell még meredeken felmászni az utolsó filces pontért. Komótosan megyek fölfele, én vagyok leghátul, hova siessek. Végül az utolsó 5 km-t a nagy ködben ismét együtt tesszük meg az 50-esen induló hölggyel, a cseh lány és társa is csak két perccel ért be előttünk a célba.
Nagyon jól esett beérni, mert már kifejezetten fáztam. Átveszem a díjazást, gratulálnak. Gratulálok én is mindenkinek, szuper túra volt, és mindenki nagyon erős aki itt most helyt állt.
Megérkezik Gábor is pár óra múlva, és egy pici alvás után még egy nehezítés jön, a hazaút. Felváltva vezetünk, 7 órán át a nagy ködben, de ez is mission complete lett! :)
|
| | |
|
Lestat | Túra éve: 2012 | 2012.12.20 20:25:56 |
|
megnéz Lestat összes beszámolója |
Louceni s turistickym rokem
2012.11.23-25.
Az év egyik legszebb, legnehezebb túrája
Csütörtök, este 9 óra. A Bartamobil hétfõs személyzete nemrég lépte át a szlovák-magyar határt, s tart hétvégi túránk bázisa, Ústi nad Labem felé. Körülöttem a már-már szokásos arcok: Barta Úr, mint sofõr, Verõcei Józsi, Rudi, Rushboy, Orsipanka, Riedlinger Csaba. Gyorsan haladunk az éjszakában, így még éjfél elõtt megérkezünk a cseh városba. Egy óvodát kell keresnünk, s hamar meg is leljük. A kései idõpont ellenére még többen fent vannak, söröznek. Az óvoda kissé eltér a hazai társaitól, meglepõen barátságos és komfortos. Az elõtérben egy nagy büfépult található, egy nagy helység (valószínûleg ez a közös játszószoba) pedig a túrázóknak van fenntartva, ahol lehet pihenni, aludni. Gyorsan be is cuccolunk és lefekszünk pár órát aludni. Reggel 5 körül kelünk, hiszen a túra 7-kor indul, s még el kell vonatozni a rajtba. Gyorsan megejtjük az elõnevezést Olafnál, aki a pénteki napra a túra fõadminisztrátorává lépett elõ, a százason viszont az indulók között láthatjuk majd. A magyar csapatból rajtam kívül mindenki a leghosszabb távra nevezett, mely abból áll, hogy pénteken 57 km (2400 m szint), majd utána indul este 10-kor a százas (110 km, 4400 m), ugyanis aki ezek mellett a két hét múlva következõ Prágai százast is teljesíti, az teljesíti az EKUT (Extreme Ultra Trail Combination) túramozgalmat, melyért külön díjazás jár. Én azonban pénteken nem az 55-re, hanem csak a 35-ös távra neveztem, mely hasonló úton halad, mint az 55, csak egy jó nagy kanyart levág az útvonalból. A kapott itiner nem volt nagyon túlbonyolítva, egy A4-es lapon volt a 35-ös és az 55-ös résztáv is, az alsó harmadában voltak a kockák a pecséteknek, a felsõ harmadában az 55-ös táv leírása (jelzések, s mellette az érintendõ pont, néha egy-egy résztáv), középen a 35-ös táv eltérõ része, valamint a túra során érintett vendéglátóegységek nyitvatartási ideje. 6:03-kor indult a vonatunk, ezzel már 6:25-re elértünk a rajthelyre, Lovosicébe, így még maradt idõnk reggelizni, kávézni az állomáson. 7 óra elõtt pár perccel aztán megérkeztek a Rendezõk is a vasútállomás elõtti kis placcra, s 7-kor útnak indították a mezõnyt.
Louceni s turistickym rokem 35 km 1500 m
Józsival vágtam neki az útnak, hiszen az elsõ hegyet még közösen másztuk meg, csak utána váltak el útjaink. Hosszas kanyargással indul az utunk a házak között, szép, rendezett kis város Lovosice, még ezen a szürke, borongós reggelen is tetszetõs a városkép. Ám ennek hamar vége, s ahogy elhagyjuk az utolsó házat, egybõl hosszas kaptató veszi kezdetét elsõ ellenõrzõpontunkig, a Lovos hegy csúcsáig. Ahogy emelkedünk egyre nagyobb a köd, sajnos ez a borongós-ködös idõ az egész hétvégénket jellemezte. A csúcson egy turistaház állt, elõtte pedig a pontõr, akitõl egy szép pecsétet kaptunk az itinerünkre. Rögtön indultunk is tovább lefele, majd pár száz méter elértük az elágazást, ahol a távok elválnak, így én is elváltam Józsitól. Mindketten a sárga jelzésen indultunk el, csak Józsi balra, hogy megmássza még az Ostry és a Milesovka csúcsokat, én pedig jobbra Cisársky mlyn felé, s ezt a 20 km-es kunkort, nagyjából 1 km-rel levágom.
Innen magányosabban folytatódik a túrám, állítólag 4 ember indult a 35-ös távon. Még mielõtt újra összeérnének a távok néhány akadályt még át le kell küzdenem a sárgán; elõbb egy benézhetõ elágazáson kell továbbnavigálni magam, késõbb az utat eltüntetõ kivágott fákon kell átbotladoznom. Végre csak elérem az elágazást, futólány jön szembe, tájékoztat, hogy rossz felé megyek, próbálom neki elmagyarázni, hogy a rövid távon vagyok és teljesen jó felé megyek, ám ez irányú próbálkozásaim kudarcot vallanak. Nagyon szép rész következik, a Milesovsky potok partján, a túloldalon helyes kis nyaralók. Késõbb aztán az út bevisz a faluba, Malé Zernoseky-be, ahol a következõ ellenõrzõpont található. Én vagyok az elsõ áthaladó a ponton, megkapom a hely pecsétjét, majd egy hátra arccal indulok tovább, hiszen a jelzés itt leír egy nagy V-betût, csak míg elõbb a patakparton mentem, most fel kell kapaszkodni a dombra. Egy utcában visz a jelzés, hétvégi házak között, majd jobboldalt szántóföld váltja fel a házakat. Feltûnik a szántás mellett egy szûk erdõsáv és kissé gyanús kezd lenni, hogy nem-e ott megy a jelzés. Ezután jobban figyelem az oszlopokat, kerítéseket, hogy látok-e jelzést, azonban nem, így elõveszem a térképet. Helyesek voltak a megérzéseim, a jelzés korábban elkanyarodott jobbra, csak akkor elgondolkoztam és nem figyeltem oda. Visszamenni nincs sok kedvem, bár kíváncsi lennék, hol volt az ominózus letérés, de túl sokat kéne menni, így inkább átvágok a szántáson. A vizes levelektõl picit átnedvesedik a cipõm, de elérem az erdõt. Tovább egy igen meredek lejtõ van és nemigen látok utat, így inkább elindulok irányba visszafele, s pár méter után találok is egy jelzést. Elég kis ösvényen kanyarog a zöld jelzés, ráadásul még ki sincs taposva (valamint a pókhálókat is nekem kell leszednem :( ). Kár, hogy ködös az idõ, néhány helyrõl nagyon szép kilátásunk lehetne az Elbára, valamint a túlparton lévõ hegyecskékre, jelenleg a túlpartnak csak némi sziluettjét látni.
Litochovice nad Labembe érkezek, ez a kis falu nekem kevésbé tetszett, ráadásul egy kb. 2 km-es aszfaltos szakasz vette kezdetét, át Prackovice n. L.-be, majd a falu után egy szalagozott földúton intettem búcsút az aszfaltnak, ami egy domb megmászása után beletorkollott a sárga jelzésbe, amin besétáltam Dubicky-be, ahol a következõ pont volt. Ám a falut jelzõ smerovniknál nem találtam pontõröket, sem kódot, így kicsit bizonytalan voltam a továbbiakat illetõen, de nem akartam pecsét nélkül maradni, így elindultam keresni egy kocsmát, bár annyira apró volt a település, hogy egyáltalán nem voltam biztos benne, hogy bármit is fogok találni. Elindultam a falu központja felé, s találtam egy étterem&panzió-t s bár még fél órával nyitás elõtt voltam, de láttam bent mozgást, így bementem. A pincér nagyon készséges volt, szaladt a pecsétekért, a falu pecsétje mellett még a közeli Radejcín kilátó szép bélyegzõjét is begyûjtöttem. Innen egy picit vissza kellett mennem, ugyanis a követendõ zöld jelzés hamarabb elkanyarodott, ekkor megállt szemben egy autó, s két utasa látványosan elkezdett pakolászni. Ez igen gyanús volt, ráadásul ebben a pici faluban, így gondoltam megéri azt a kis kitérõt, hogy megnézzem õket. Ahogy közeledtem már felismertem a KCT túrákon szokásos két pontõrt Miroslavot és Honzot, akik frissítõpontot is hoztak magukkal. Sajnos ezen a túrán mindenhol elõre gyártott szendvics volt az ellátmány, de mivel én a vajat nem szeretem, így ezekbõl nem tudtam fogyasztani, ezért a saját ellátmányt dézsmáltam meg, a frissítõpontnak csupán az italkínálatát vettem igénybe.
A pihenõ után újra nekivágtam a zöld jelzésnek, melyen a Dubicky kopec nevû 358 méter magas hegyen átbukva jutottam el Dolní Zálezly-be, ahol már a település határában várt a kontrola a kóddal. Nagyon szép házak között ereszkedett az út a falu központjába, tiszta idõben jó lehet a kilátás a folyó túlpartján lévõ Cirkvice és Sebuzín településekre, valamint a felettük magasodó Deblík hegycsúcsra. A vasútállomástól indult a zöld tanösvény jelzés, amin fel kellett kapaszkodnunk a 350 méteren fekvõ Chvalov faluba. A falu után találkoztam egy 20-as távon lévõ idõsebb sporttárssal, amint épp eltévedni készült, ugyanis nem vette észre a jelzés éles jobb kanyarját. Hosszú ereszkedés következett, egy kis ösvényen mentünk a hegyoldalba, nagyon szép volt ez a rész is, még így ködös idõben is. Ezen a szakaszon ért utol az elsõ 55-ös futó, akit pár perc múlva követett a második. Visszacsatlakozott a tanösvény a zöld jelzésbe, mely kihagyta ezt a kis emelkedõt, ezután jött a túra egyik legjobb része. Az út mellett a fák ki voltak faragva mindenféle állatokká, mesefigurákká, ráadásul nagyon élethûek voltak és beleolvadtak a környezetbe, nagyon jól ki voltak dolgozva. Egy finom forrás is volt itt a település elõtt nem sokkal, meg is töltöttem vele az üvegemet. Ismét egy kis városi szakasz következett, Vánov-on kellett átmennünk, majd a jelzés hirtelen megindult balra felfele. Rövid emelkedõ után el is értük a Vrkoc hegy alatt található vízesést. Igen szép nagy vízesés volt, sajnos a ködös idõ miatt korlátozottan csodálhattuk csak. Még egy meredek emelkedõ volt Nad Vánovem-ig, ahol az utolsó ellenõrzõpont kódja volt található. Szerencsére egy pad is volt a helyen, így le tudtam ülni enni, mert az emelkedõn eléggé eléheztem, ezalatt ismét elment egy csapat hosszútávos spori. Innen ismét egy hegyoldali ösvényen ment tovább a túra Vetruse-ig ahol egy szép kastély állt, ami étterem-szállodaként üzemelt. Mikor odaértem sajnos elég kihalt volt, lehet, hogy este kivilágítva tetszetõsebb lett volna. A kastély másik oldalán, merre a jelzés is ment, egy városi lanovka volt, mely a kastély és a helyi pláza között közlekedett, nagyon szép kilátással az egész városra. Innen már csak egy rövid városi rész következett, s egy kis emelkedõ leküzdése után elértem a célt. A cél elõtt pár méterrel utolért a Rushboy-Rudi-Laci hármas, együtt léptünk be az óvodába 14:54-kor.
Átvettük Olaftól a díjazást, majd lepihentünk egy kicsit. Zuhanyzásra is volt lehetõség, bár ehhez egy picit sétálni kellett, és sajnos mire sorra kerültem már csak hideg víz volt. Józsi meglepõen hamar, 5 óra után már megérkezett, miután Õ is összeszedte magát elmentünk vacsorázni. Mikor visszaérkeztünk a szállásra befutott olyan fél nyolc körül az utolsó 55-ös csapat is, köztük Oberon és Régészlány, akik logisztikai okokból egy órával késõbb tudtak csak elrajtolni reggel. Próbált még mindenki egy keveset aludni, nekem nem igazán sikerült, aztán szép lassan elkezdtek készülõdni a százasra a népek, Olaf is nekiállt osztogatni az itinert. Sok cuccot nem kellett magunkkal vinni, hiszen a százas felépítése olyan volt, hogy 43 km után visszatért az óvodába, s onnan tett még egy 67 km-es kört. Mivel a százas nem Ústi-ból indult, egy nagy busz vitt ki minket Téchlovicébe, a rajthelyre. Mivel mi még idõben kimentünk jutott ülõhely, többen állni kényszerültek, de azért nem volt zsúfoltság. Itt kezdtem elálmosodni, ahogy közeledtünk a rajt felé, egyre kevésbé volt kedvem leszállni a kényelmes, meleg buszról. Végül csak lekászálódtam megérkezésünk után, s pár perc után 22:30-kor, a fõszervezõ, Kis Péter elrajtoltatta a túrázókat.
Loucení s turictickym rokem 110 km
„ez a madár nem pillangó
rotorja egyszerre négy rambó
és ha nem vigyázol porrá zúz,
szétbasz a ventilátor blues”
(Quimby: Ventilátor blues)
A túra egy 5 km-es kis körrel kezdõdött, melyben Vrabinec várát kellett megmászni, majd ezután visszatértünk Techlovicébe. Aszfalton haladtunk U Babetína-ig, ahol rögtön az elsõ ellenõrzõpont fogadott, mindenki kapott egy piros X-et a lapjára, majd kezdõdhetett a kapaszkodás. Nem turistaúton mentünk fel, hanem fehér nyilak mutatták az irányt, nagyjából egyenesen felfele. Út nem nagyon volt, csak amit a futók tapostak nekünk, de néhány meredekebb résznél elõfordult, hogy szó szerint egy lépést mentem fel és hármat csúsztam vissza. A nyeregbe érve aztán átváltottunk a piros háromszög jelzésre, de így sem lett jobb a helyzetünk, ugyanis eleve elég technikás volt az ösvény, viszont a túrában ez egy oda-vissza rész volt, úgyhogy végig jöttek szembe az elõttünk lévõk. Eleinte csak kissé sziklás volt az út, ám közvetlenül a csúcsra egy szûk ösvény vitt fel a hegy oldalában. Ez elég veszélyes volt, mert igencsak csúszott az út, meg a kövek, s hiába volt korlát, de ha valaki ment fel és közben jöttek le, az egyiknek el kellett engednie a korlátot, ráadásul nagyon meredek volt a sziklafal, úgyhogy, ha valaki lecsúszik, az elég nagyot esik. Elég lassan sikerült felérni, inkább a biztonságosabbnak ítélt részeken megálltunk és bevártuk a szembe jövõket, hogy elmenjenek, s csak utána indultunk tovább fel. A csúcson csak gyorsan pecsételtünk, s fordultunk is vissza, mert a köd miatt amúgy sem nagyon volt kilátás, a csúcs fogadóképessége sem volt túl nagy, ráadásul nagyon sok idõt vesztettünk felfele a sok várakozással. Mögöttünk már nem voltak olyan sokan, így lefele már gyorsabban leértünk. A nyeregbe rátértünk a piros sávra, amit a továbbiakban bõ 15 km-en át követnünk kellett. Rögtön adódott némi navigációs problémánk, ugyanis kiértünk egy mezõre, s nem tudtuk merre megy a jelzés. Valamit láttam a távolban, azt hittem, hogy valami tábla, de amikor közelebb értünk, láttuk, hogy csak egy boci az, s mellette megtaláltuk a társait is. Elõvettem a térképet, s megállapítottuk, hogy a jelzés balra bent van az erdõben, s mivel pár cseh spori is elindult arra, mi is azt az utat választottuk, s csakhamar meg is lett a jelzés, ami rövidesen levitt minket Techlovicébe. Korábbi menetirányunkkal szemben indultunk el az aszfalton, ám most a vasúti sínek elõtt balra kellett kanyarodnunk, s hogy senki ne tévessze ezt el, a Fõrendezõ személyesen irányította autójából a túrázókat a helyes irányba, ez jó is volt, mert a sötétben nem nagyon lehetett észrevenni a jelzést az utcában.
Következõ úticélunk a 110 km-es táv legmagasabb pontja, a 683 m magas Buková horá volt, ehhez nagyjából 550 métert kellett emelkednünk 6 km alatt. Eleinte aszfalton haladtunk sokáig Techlovice külterületén, aztán végül az utolsó házat, s egy jobbos után egy patakvölgyben folytattuk a hosszas emelkedést. Majdnem felérve elértünk egy aszfaltutat, egy picit volt idõnk kifújni magunkat amíg szintben haladtunk, majd újra emelkedni kezdtünk. Rövidesen elértük a kéket, valamint egy piros kör jelzést is, ilyet még nem nagyon láttam Csehországban, érdekes volt, késõbb még többször találkoztunk vele. Innen már csak pár száz méter volt a hegy alatti parkoló, ahol a pontunk volt. Itt nem csak pecsétet, hanem frissítõt is kaptunk. Sajnos a szendvics még mindig nem volt ideális számomra, de volt nápolyi, így azért nem kellett üres hassal továbbindulnom. Még egy kis emelkedõ volt a hegy csúcsáig, ahol egy nagy torony volt, ennek piros fényét lefelé még sokáig láttuk. Hosszas lejtõ következett, majd' 400 métert süllyedtünk szintben, míg elértük Zubrnice falut. Nagyon szép kis falu volt, fõleg így éjszaka kivilágítva. Jött egy rövid aszfaltozás, majd Tyniste elõtt ;-) jobbra bementünk az erdõbe, s egy újabb hosszú emelkedõ jött Plán-ig, ahol a 4-ik ellenõrzõ- és frissítõpont volt. Jelzésváltás következett, a zöldön indultunk tovább lefele, vissza az Elba partjáig. Egy sziklás szakaszon találkoztunk egy magányos túrázóval, Michal-lal, aki elég érdekes helyen kereste a továbbvezetõ utat, aztán mivel látta, hogy elég magabiztosan haladunk elõre, megkérdezte, hogy csatlakozhat-e hozzánk, természetesen igennel feleltünk rá. Pechére, ekkor történt a túra alatti egyetlen eltévedésünk. Fráz után egy széles úton indult el a jelzés, majd pár méter után balra betért, ám az utat vastagon terítették a levelek, így nem is láttuk, hogy ott egyáltalán út van így mentünk tovább a széles úton, aztán mikor egy nagyobb keresztezõdésben sem volt jel semerre, elõvettük a térképet és megállapítottuk, hogy nem jó irányba haladunk, így mehettünk vissza pár száz métert. Lefele még elhaladtunk Pusty zámek vár mellett, sajnos ebbõl az irányból csak egy dombot láttunk belõle. Volt itt egy kis érdekesség, az erdei út kanyarjában szalagkorlát volt az út szélén, valószínûleg Rudiékra gondoltak itt, hogy az Õ tempójuk mellett is biztonságosan tudjanak menni lefele. Kanyargás után elértünk Velké Brezno-ba, a településen is kanyargott kicsit a jel, aztán a vasúti átkelõnél megtaláltuk az ellenõrzõpontot. Lepihentünk kicsit frissíteni, majd innentõl a sárgán mentünk tovább, talán már mondanom sem kell, felfele.
Hárman indultunk el, de alig mentünk pár métert, Michal azt mondta, hogy õ visszamegy. Hirtelen nem tudtuk hová tenni a reakcióját, azt hittük ki akar szállni, ám késõbb kiderült, hogy nem fejezte be a túrát. Pod Vysokym Ostrym-ig emelkedtünk a sárgán, félúton kereszteztük Brezi-t, ez egy Csehországra elég jellemzõ falu, fent 4-500 méteren, és mindössze pár házból áll. A Vysoky Ostry megmászása következett, a zöldön indultunk el a nyeregbõl, majd a háromszög vitt fel a hegyoldalban meredeken szerpentinezve a csúcsra. A tetõn volt egy kilátó, fel is mentünk, de nem sokat láttunk a tájból a köd miatt, pedig már kezdett világosodni. Lefelé Jiri-ék csapatával találkoztuk, nem sokkal voltak mögöttünk. Ismét hosszú lejtõ következett, ezúttal lankásabban, így jól tudtunk haladni, ráadásul kezdett világosodni is, bár a köd miatt csak késõbb lettek optimálisak a látási viszonyok. Strekov váránál elértük Ústi nad Labem külterületét. Jarda-ék jöttek szembe, elõször nem tudtuk mire vélni, aztán rájöttünk, hogy õk már a második kört csinálják, ami szintén érinti a várat. Egy kis reggeli városi sétával aztán elértük a 43 km-es rész célját, az óvodát. Már meg sem lepõdtünk, amikor megláttuk Olafot, amint az adminisztrátori feladatokat látja el. A büfénél többféle porleves közül lehetett választani, bár a kiszolgálás elég lassan ment, mert mindenkinek egyenként forralták a vizet. Próbáltam venni még valamit a leves utánra, ám mindenre nem leges választ kaptam, egy nescafé-t nagynehezen sikerült kiharcolnom magamnak. Még csütörtökön készítettem magamnak mákos gubát, ebbõl egy adagot elraktam szombat reggelre, ezzel jól is laktam a leves után, megittam utána a forró kávét, mindjárt szebb lett a világ. Még áttanulmányoztuk az Olaftól megkapott második 67 km itinerét, majd indultunk is tovább olyan ¾ 10 körül.
Ez a szakasz egy hosszabb városi résszel következett, visszamentünk az Elba keleti partjára, majd néhol igen meredek utcákon másztunk fel az elsõ ponthoz, Nad Strekovemhez. Innen egy kellemes erdei út vitt Strekov várához, elég sok rövidtávos kirándulóval találkoztunk ezen a szakaszon. Átmentünk Brná nad Labembe, továbbra is utcákon haladtunk, szép házak között, valamint a folyóra is szép kilátásunk nyílt, hiszen a város a hegyoldalban terült el. A város központjában volt a kontrola, meg is álltunk egy picit frissíteni, ugyanis a térképet nézve látszott, hogy egy igen hosszú emelkedõ vár ránk. A túra elejéhez hasonlóan most is aszfalton kezdtük az emelkedést, majd egy patakot követve haladtunk felfele, nem nagyon meredeken, de hosszan, egészen Nemci-ig. Ezután jött a túra egyetlen része, ahol éppen nem fel vagy le kellett mászni, hanem végre volt egy kis egyenes rész (illetve nem voltak komolyabb emelkedõk). Így mentünk Cereniste, Tasov Probostov Repcice falvakon keresztül Trebusín-be, ahol az elsõ éttermi pont (valamint az utolsó emberes pont) volt található. Az étterem inkább kocsma volt, de lehetett kapni ételeket is. Mi a levest választottuk, kétféle volt, egyik a frankfurti, a másikat nem tudtuk név alapján beazonosítani, így kértünk egyet-egyet, s mivel terveink szerint úgyis dupla adagot akartunk enni, következõ körben cserélünk. Így is történt, bár a csere nem valósult meg, mert én kaptam az utolsó adag frankfurti levest, s a másik fajtáról is megállapítottuk, hogy pacalleves volt, de jól volt fûszerezve, sokkal jobb volt, mint a frankfurti. Mikor fizetni akartunk, kiderült, hogy a leves a szolgáltatás része, végül ingyen megkaptuk a dupla adag levest, csak az italokat kellett kifizetni. Kellett az energia, mert innentõl ismét csak fel-le mentünk, annyi különbséggel, hogy most egy-egy hegyet másztunk meg, picit a Tanúhegyekre hasonlított a következõ szakasz.
Elsõ hegyünk a Trojhora volt, a sárga jelzésen, majd a nyeregbõl pedig kitérõvel a csúcsra a sárga háromszögön. Elég vagány hely volt, ugyanis a hegy tetején sziklák voltak, s ide is felvitt a jelzés, ráadásul a zsírkréta egy sziklával odébb volt, ahova egy igen vékony sziklafalon lehetett átmászni, majd vissza ugyanitt. Nagyon örültünk, hogy még világosban letudtuk ezt a helyet, valószínûleg a mezõny vége már erõsen sötétedés környékén ért ide. Leszaladtunk Stankovicébe, majd fel a Dlouhy vrch-re. Ez viszonylag könnyebb felmenetel volt, egy lassan emelkedõ széles dózerúton, ám a távot azt sokkal többnek éreztük, mint amit a táblák írtak. Felérve elõ kellett vennünk a lámpát, hogy lássuk merre megy tovább a jel egy elágazásban. Leereszkedtünk Skalice-be, illetve csak a szélét érintettük a falunak, majd fel a Hradiste hegyre. Itt is meredek emelkedést írt a térkép, ez szerencsére nem tartott sokáig, annál rosszabb volt, hogy felérve még egy csomót kellett menni irányban visszafelé, ráadásul egy igen rossz, kis ösvényen. Végül elértük a csúcsot, ami kárpótolt minden eddigi nehézségért; végre kitisztult az idõ, s mivel a hegy déli oldala kopasz volt, csodálatos kilátás nyílt dél felé, többek között Litomericére és a környezõ hegyekre. Miután kigyönyörködtük magunkat szaladtunk is lefele, ugyanis az itiner szerint a következõ faluban, Hlinnában lesz egy nyitva lévõ étterem. Meg is találtuk, be is tértünk, nagyon finom pörköltet kaptunk, ebbõl is dupláztunk, mint a levesbõl, egy jó forró kávét is ittam utána. A pincér is nagyon kedves volt és tudott németül, így a kommunikáció is egyszerûbb volt a többi helyhez képest.
A következõ hegy a Plesivec volt, a hegy aljáig szekérúton mentünk, a csúcsra fel aztán megint eléggé technikás volt, ugyanis a hegy oldala televolt kétököl nagyságú kövekkel, azokon botladozva kellett felmászni. Fent ismét szép kilátás fogadott, valamint egy ellenõrzõpont, ám a zsírkréta már nem volt meg sajnos. Egy igen hosszú szakasz következett a kéken, eleinte lejtve, késõbb nagyjából szintben haladva, Kostelni sedlo-ig. A vége felé mér azt hittük, hogy túlmentünk az elágazáson, mert már egész közelinek láttuk a folyóparti városok fényeit, még egy szembejövõ terepjáróst is megkérdeztünk, hogy jó felé megyünk-e, de látszólag nem nagyon volt az illetõ a helyzet magaslatán. Aztán kiderült, hogy mindössze pár méterre voltunk csak az említett nyeregtõl, így megnyugodva folytattuk utunkat, immár ismét sárgára váltva (persze egy másik sárgán, nem amelyiken Trebusíntõ Plesivecig mentünk.). Nové Mlyny-ig volt egy kis lazítás, aztán következett a túra talán legkomolyabb emelkedõje a Varhost csúcsára. Elõcsúcsként a Krkavci skala-hoz kellett felmászni. Ez egy elég hosszú és meredek szakasz volt, ráadásul elég rossz ösvényen. Néhol nem lehetett megtalálni az utat, máshol, ahol oldalazva ment csúszott lefele, néhol meg olyan szûk volt, hogy szélesebb volt a lábam, mint az ösvény. A sziklánál megint volt kilátópont, ezúttal a hegyekre, ami éjszaka kevésbé volt érdekes, majd felértünk Pod Varhostemhez. Innen egy széles úton indultunk tovább, azt hittük, már csak ezen felsétálunk, de még csak innen jött a neheze. Újra ösvényre váltottunk (ez már normális ösvény volt legalább), ezen kellett még hosszasan emelkedni. Picit az 5BV túrára hasonlított, mikor a Lysa horára másztunk, az volt hasonló ahogy mentünk bele a ködbe a végtelennek tûnõ emelkedõn. Hosszú-hosszú emelkedõ után végül elértünk egy szélesebb utat, a jelzés itt jobbra lefordult, de mi felmentünk a kilátóhoz, majd kis pihenés után mi is elkezdtünk leereszkedni. A hegy alatti parkolóban lett volna a pont, de mi csak ködöt találtunk itt, valószínûleg emberes pont volt és már elment mire odaértünk. Körbenéztünk azért nincs-e valahol zsírkréta, de nem találtunk így mentünk tovább.
Aszfalton mentünk át Cerenistébe, korábban a falu másik felén már voltunk, még kontrola is volt, de most nem mentünk el odáig, balra lekanyarodtunk a kék jelzésen. Az egyik utcába ahogy bekanyarodtunk három szarvast láttunk, amint békésen álldogálnak az út közepén, jöttünkre aztán elszaladtak; ahogy picit továbbmentünk, fentrõl vaddisznók hangjait hallottuk, mintha valami vadasparkba lettünk volna. Ismét egy patakvölgyben, ezúttal a Rytina patakot követve kellett haladni, de legalább most nem fel, hanem lefele. Leérve a sárga jelre váltottunk, s az Elbával párhuzamosan, csak 100-150 méterrel feljebb haladtunk. Eleinte egy murvás utcában vitt a jelzés, nyaralók között ám rövidesen átváltott egy kis ösvénybe, ami nem tartozott a környék legjártabb turistaútjai közé, volt, hogy percekig kóvályogtunk, mire megtaláltuk a következõ jelzést. Visszatértünk Brná nad Labembe, ahol délelõtt a második ellenõrzõ pontunk volt. Túránk utolsó emelkedõje állt elõttünk, ezúttal nem a zöldön, hanem a zöld tanösvényen kellett felmászni, szintén egy már ismert helyre, Pod Vysokym Ostrymhoz. Viszonylag könnyen ment az emelkedõ, elég kanyargós volt, nem nagyon meredek. Innen már csak a sárga jelzésen kellett leereszkedni, elõbb Kojeticébe, majd Olsinkybe. Innen fõleg városban haladtunk, egy két rövidebb erdei kitérõt leszámítva. Egyik ilyen erdei részen megtaláltuk az utolsó pontot, igazoltuk ittjártunkat. Kicsivel utána aztán, mikor már Ústiba értünk, elvesztettük a jelzést, szétnéztük minden irányba, de nem találtuk. Térképet már nem akartam nézegetni, fáradtak voltunk és már nagyon be akartunk érni a célba, így végül lementünk a folyópartra, s a mentén sétáltunk el a hídig, amin reggel átjöttünk, majd még a cél elõtti rövid emelkedõ, és 4:23-kor beléptünk a célba. Megkaptuk Olaftól a díjazást, érdekes módon 30:23 lett a menetidõnk, úgy látszik a buszozás már szintidõ terhére ment. Egy frissítõ hideg vizes fürdõ után még ledõltünk aludni egy picit. Reggel 7 körül keltünk, volt ekkor is még egy rövidebb túra, de sajnos a többiek siettek haza, így az kimaradt, pedig az is nagyon jónak ígérkezett volna, de legalább megvan a motiváció a visszatérésre.
Összességében egy kiváló túra volt, profi szervezéssel, tényleg minden a helyén volt, ugyanakkor az egész megõrizte a családiasságát, a táj pedig még ködben is lenyûgözõ volt.
|
| | |
|
|