Túrabeszámolók


Terep Százas (2009-től ) és résztávok

új túrabeszámoló rögzítése
Kiírások:2009 2010 2011 2012 2013 2014
 Túra éve: 2014
Pap GáborTúra éve: 20142014.05.13 19:06:34
megnéz Pap Gábor összes beszámolója

 Szenvedõs beszámoló a T100-tól

 
 
 Túra éve: 2013
Pap GáborTúra éve: 20132013.05.13 10:11:52
megnéz Pap Gábor összes beszámolója

 Beszámoló a Terep százasról:


kerektura.blogspot.hu/2013/05/terep-100-as-2013.html

 
 
 Túra éve: 2010
Pap GáborTúra éve: 20102010.08.25 08:12:36
megnéz Pap Gábor összes beszámolója

 T100


 Mindjárt a beszámoló elején szeretném megköszönni a szervezõknek és pontõröknek, hogy szívvel végezték amit vállaltak, ez tette igazán különlegessé ezt a napot! 

Sokadjára állok neki az írásnak, de eddig egyik sem tetszik, ezért nem a teljes történetet írom le, csak emlékképeket, amik nyomot hagytak bennem: 

Elõszörr is eszembe jut a rajt elõtti napok kétsége. Még soha nem indultam úgy neki futásnak, hogy a feladás jó eséllyel benne van a pakliban. Nehéz volt feldolgozni, hogy most a szív helyett az észre kell hallgatnom, a csak nagyjából gyógyult lábammal. 

Köszönöm Takáts Gyurinak, hogy náluk alhattam, ritkán ébredek pihenten verseny elõtt. 

Csalóka volt reggel a napsütés, olyan hihetetlennek tûntek az elõrejelzések, de aki nézte a mûholdképet, az tudta, hogy nincs menekvés.

Nekem májusban a legszebb az erdõ, fõleg esõ után, így igazán élveztem fõleg a verseny elejét. Igyekeztem nem csak a futásra, hanem a tájra is koncentrálni. Külön nem tudnék kiemelni semmit, a képeket megõrzöm itt belül. 

Kellemes hangulatomat már az elejétõl rontotta, hogy nem ment igazán a futás, de Piliscsaba határától, utólag szerencsésnek bizonyuló eltévedés nyomán összetalálkoztam Speróval. Ettõl kezdve együtt futottunk a célig. Lelki támogatás mellett a futásban is kiegészítettük egymást: neki az emelkedõk, nekem a lejtõk voltak a gyengéim, így mindig volt aki húzzon. 

Valahol Prédikálószék feléig rendben is ment a dolog, aztán mintha kihúzták volna a szõnyeget alólam. Bár ettem rendesen, gyenge voltam, bár nem hajtottam fáradt voltam, a lábam fájt, és eleredt az esõ. Kisrigóig szépen el is illant a harci kedv… A ponton életemben elõször kimondtam azt, amit futásnál még soha: feladom. Olyan távolinak tûnt még Visegrád is, nemhogy a cél.

Aztán némi hezitálás után úgy döntöttem, Visegrádig lemegyek még, hátha. Ittam egy kortyot Speró sós levesébõl, Kékvirág pedig szerzett nekem Lúdtalp apukájától izomlazítót. Lehet csak placebo volt, de annak igen hatásos! Az Apátkúti-völgyben már ismét elfogadható állapotban volt a lábam, és ott ahol mások elindulnak a holtpontra, én feltámadtam.

Vízverés-nyerge felé egy félresikerült lépésnél valami történt a lábamban, mert onnantól kezdve egyre tompábban éreztem a fájdalmat, míg végül meg is szûnt. A Kisrigóba már nem az az ember érkezett vissza, aki innét elindult. 

Lelkesedésemben Lajos-forrás felé végig megfutottam az emelkedõt, de a lejtõ azért még hagyott kívánni valót maga után. Még ha akadályozott is, de nem zavart sem az esõ, sem a sár, igaz ez utóbbit nem éreztem nagynak.

Jócskán volt idõ még naplementéig, de szinte szürkületi volt más a sötétség Kevélyeknek. 

10-es útnál ért be minket Lúdtalp. Azt gondoltam, még a téglagyár elõtt megelõz, de végül nem így lett. Lefelé a nyeregbõl elment egy srác mellettem, versenyezhettünk volna, de én inkább a Speróval való közös befutóra szavaztam, mert ez egy igazi közös munka volt!

 
 
hgyptrTúra éve: 20102010.05.23 14:21:22
megnéz hgyptr összes beszámolója

FELADTAM…


Az elmúlt héten nagyon sokszor ki kellett mondanom, amikor ismerõseim gratulálni szerettek volna, de nem volt mihez…


 


Természetes, hogy aki nem volt ott, az sem a teljesítést, sem a feladást nem tudja reálisan értékelni. Mert hát nyilvánvalóan meg LEHETETT csinálni, sõt! Egyrészt pályacsúcs és kitûnõ eredmények, másrészt sikeres elsõ teljesítõk bizonyították. Nekem, úgy látszik, nem volt annnyira MUSZÁJ teljesíteni. Kifogyott a belsõ hajtóerõ.


 


Természetes, hogy csalódott vagyok és szomorú. Nincs már elõttem számtalan futóév. Ha jól sikerül, lehet, hogy ez lett volna az utolsó Százasom (ami az adott útvonalon az elsõ). De TELJESEN természetellenes volna, ha csalódottságom a versenynek szólna! A rendezõk és a segítõk minden elismerést megérdemelnek. Messze túl teljesítettek azon, ami „elvárható”. Náluk aztán kifogyhatatlan volt a motiváció, és teljes a felelõsség. A lehetõ legnagyobb gratuláció a teljesítõknek, és annál is nagyobb köszönet a rendezõknek és segítõknek!!


 


Természetes, hogy rengeteget gondolkoztam azóta az egészen. Kezdve az ELEJÉN! Emlékszem, hogy nem gyõztem hálát adni az elsõ négy óráért! Eszményi futóidõ, a táj összes gyönyörûsége, fogható talaj, vidám társaság, elképesztõ KÉNYEZTETÉS a pontokon… és nagyon jól ment az útvonal, és futottam vígan, erõsen fognom kellett magamat, hogy ne repüljek. A szívdöglesztõ kapaszkodók, amiktõl tartottam, a bokadöglesztõ ereszkedõk, amiktõl féltem, egyszercsak meglettek.  A  görcsök meghunyászkodtak. Reménykedni kezdtem, hogy az idõjósok mégis tévedtek! A Vadállóköveknél még nem is szemerkélt. Rossz elgondolni, ha már itt esett volna… A Prédikálószéknél ért az elsõ csalódás, már szitált, panoráma helyett csak a baljós felhõket láttam alattam is, fölöttem is… és míg a telefonnal bajlódtam (mert feleségem végre visszahívott, de nem várta meg, míg elõkotrom és fölveszem, aztán meg nem tudtam vissza-visszahívni… a legjobb szakaszon veszítettem sok nagyon értékes percet), hát eleredt egyre szebben. A Kis Rigóhoz felülrõl vezetõ szakaszról tudtam elõre, hogy hosszabbnak fog tûnni, mint a térképen, de halogattam az esõkabát (fóliavacak) felvételét, és ez komoly hiba volt, mert az elsõ trikómban épp bõrig áztam, mire a ponthoz értem.


 


Természetes, hogy VACOGTAM, az már kevésbé, hogy VACILLÁLTAM.  Mégpedig sokáig… közben befutott a T50 elsõ, második, harmadik nõi helyezett, nekik tapsolhattam, de sajnos én nem erre a távra neveztem.  De a feladásra se tudtam rászánni magam (ekkor még). A zoknit, trikót szárazra váltottam, a leves és a tea átmelegített, sok biztatást kaptam, és csillapodni látszott az esõ is! Ezért nekiindultam újból. Megfogalmaztam azért a folytatás feltételét magamnak: ha az idõ nem romlik tovább, akkor megpróbálok végigmenni.


 


Természetes, hogy felkaptam a vizet, mikor volt elég…  az esõ csillapodása csak csali volt, még ki se értem a faluból, már jobban zuhogott, mint valaha. Nem volt annyi eszem, hogy legalább együtt induljak valakivel, ezért magamban szitkozódtam. Így viszont senki nem látta, hogy mennyit bohóckodtam a patakátkeléseknél, arra törekedve, hogy inkább a kezem legyen vizes, mint hogy idõ elõtt ázzon át a cipõm. Be is vált a próbálkozásom a hetedik átkelésig, de sajnos nyolc volt. Az esõ rendesen verte a fólia esõkabátot, de egyelõre még a póló tartott valami melegecskét. Visegrádnál azért már tudtam, hogy nem fogok végigmenni, bár ennek a ponton nem akartam reklámot csapni...  A tempóval nem volt különösebb baj, meg is voltam lepve, hogy a lábam milyen jól bírta. A szemüvegem nem párásodott be, csak vizes volt, a nyári sapka valamelyest védte. De már látszottak a „verazesõdetûröm” taktika korlátai. Hûltem, és annyira már nem tudtam futni, hogy megmelegedjek. A látótávolságom rohamosan csökkent, az esõfüggöny sûrûsödött. Hol voltak a közelemben társak, hol nem, hol jó felé találgattuk az irányt a nyilak maradványai alapján, hol nem jó felé… kerestem a helyet, ahol a nyári bejárásomkor elszálltam, de majdnem rosszabb lett belõle. A vízözönbõl bizony nagyon jó volt kibukkanni a Pap-rétre a terüljasztalkámhoz! Lenyûgözõ volt a kínálat, amit ilyen körülmények közt is nyújtottak nekünk az önfeláldozó pontõrök. Normál körülmények között innét elég vidám lejutni Pilisszentlászlóig. Most nem gyõztem áldani a szerencsémet, hogy ezen a szakaszon nem voltam egyedül. Sajnos, nem tudom, ki ment elõttem, de a puszta jelenléte tartotta bennem valamelyest a lelket, ahogy az egyre nagyobbra duzzadt patakok egymás után fordultak be az utakra, velünk versenyezve vagy szembefordulva… de eddig még mindig nem taknyoltam el. Aztán a falu határában bekövetkezett ez is. Hülye voltam, itt már nem kellett volna a szélén próbálkozni, a kövesúton habzó áradatnak a közepe volt a legjobb. Aztán elvergõdtünk a Kis Rigóig, a szembetajtékzó vízen és szennyvízen át, és már nem vacilláltam, rögtön levettem a rajtszámot. A nyáron idáig sikerült bejárni. Biztosra vettem, hogy az ismeretlen szakaszokon elõbb-utóbb reménytelenül eltévedek. Valakire tapadni sem tudtam volna, annyira más mindenkinek a ritmusa, azt meg végképp nem várhattam, hogy majd valaki hozzám alkalmazkodik. És hát száraz holmim se volt. A reszketésbõl Chino hozott ki, saját garbójába öltöztetett, még egy száraz pólót adott, levest diktált belém, és hamarosan fuvart is talált nekem, ágrulszakadtnak – és két sorstársnak.   Nagyon köszönöm még egyszer, ezúton is. De az összes pontõr és segítõ titkos ARKANGYAL volt ezen a versenyen.


 


Természetes, hogy nem akarom sokat emészteni magam, de azért pár dolgon elgondolkodtam. Talán nehéz, avagy spéci, drága felszerelés kellett volna? Egyáltalán nem. A biciklis esõkabátomat vinni kellett volna.  Ez egy nagy lebernyeg, hülyén néz ki, különösen futáshoz, de kit érdekelt volna ez akkor? És nem egy, hanem két száraz pólót kellett volna elõreküldenem. Ami viszont igazán döntõ volt: a BEJÁRÁS. Ezt a szakaszt még a nyáron vesztettem el, amikor ugyanis nem jártam be. Szóval jövõre több komolyságot kívánok -- magamtól.


 


Természetes, hogy szeretnék a Pilisnek VISSZAVÁGNI. Gondolom, Csanyáék is épp ezért futják meg. Azt írja: „Remélem, esni fog.” Én elegendõ csúfításnak érzem a szétmosott utakat és berogyott fákat, de azt hallom, még az ég is leszakadhat… nehogy még rosszabb legyen, mint a múlt héten! Nagy-nagy hajrá Nekik!


 


Én pedig jövõre mutathatom meg, hogy NEM ADTAM FEL…


 


Hegyi Péter 

 
 
Boszi72Túra éve: 20102010.05.18 10:43:57
megnéz Boszi72 összes beszámolója

Terep 100












Egy évvel ezelõtt kézzel-lábbal tiltakoztam a felvetés ellen, hogy nekivágjak egy 100km-es túrának. Szombaton mégis ott szorongtam a rajtban, ambivalens érzésekkel. Ez a leghosszabb és legszintesebb futásom, úgyhogy remegtek a lábaim rendesen, másrészt vonzott már a kihívás. Kutya is hiába kínált sütivel, egy falat nem ment le a torkomon – pár kilivel késõbb persze már jól jött volna az ajándék kaja. Gyors eligazítás a mezõnynek és már indultunk is végre. Elég lassan oldódott a feszültség bennem, a Remete-hegyi kaptató ripsz-ropsz elvonta a figyelmemet az elõttem álló nehézségekrõl. Szerencsére délelõtt az idõjárás jó barátunk volt. Hamarosan Papamaci és Márk társaságát élvezhettem, jól esett a beszélgetés. Egy  7 éves forma kisfiú állt egy kis réten felmenõi társaságában és nézte az arra haladókat. Meglátva lelkesen felkiáltott: „Még egy lány jön!” Állítólag csak a lányokat figyelte. Helyes irányba fejlõdik a srác, az már biztos. :-)


Bár elõzõ hétvégén jártuk be a táv elsõ szakaszát, mégis jól jött Piliscsaba és Piliscsév magasságában a mögöttem jövõk eligazító vagy épp megerõsítõ kiabálása. Innen is köszönet minden hasznos útbaigazításért! Dobogókõ magasságában túrázókkal találkoztam szembe, akik valószínûleg meglátták rajtam a rajtszámot és a jó út mellett jó helyezést is kívántak. Itt egy kis csepergés volt csak, esõnek még nem nevezném a dolgot. Dömös után, a Szent-fa kápolnánál már akkora sártenger alakult ki, hogy csak egy férfi irányításával tudtuk kikerülni, én makacs fejjel majdnem átgázoltam rajta. Vadálló-kövek irányába felfelé mászva lehagytam Kutyát, akivel addig kerülgettük egymást. Az emelkedõn is telefonált, nekem nem volt ilyesmire levegõm. Késõbb Danit értem be – csodálkoztam is, mert erre még nem volt példa – gondoltam, hogy valami baj lehetett. És tényleg, a lábizma nem akart engedelmeskedni, így adtam neki futósót, remélve, hogy az segít. Mentem tovább, négykézláb, ahogy ezen a szakaszon illik. Már a szikláknál másztam, amikor fent néhány idõs hölgy meghökkenve nézett minket, egyikük meg is szólított:


-Jézusom! Maguk arról az oldalról jönnek, lentrõl?


-Igen.


-Egyébként honnan jönnek?


-Budapestrõl.


-Jó-jó, mi is onnan jöttünk, de pontosan hol indultak el?


-A II. kerületben, 100km-es futóverseny van.


Meglett a hatás. Kikerekedett szemek és hitetlenkedés látszott a sminkelt arcon, a csodálkozása nem hagyott alább. A beszélgetésnek a fotós vetett véget, észre sem vettem, hogy lesben állt. Itt már jobban esett az esõ. Pilisszentlászló elõtt Gergõvel kerülgettük egymást, egyszer majdnem elvétette a piros jelet. A piros kereszten haladva több, létrás átkelés volt, a fa már nagyon csúszott az addig rázúduló víztõl. Szóltam is neki, hogy vigyázzon, egyszer mégis csak szörnyû zajra fordultam hátra. Gergõ épp akkor csúszott le a lépcsõkön. Szörnyû volt látni. Kérdezgettem, megsérült-e, milye fáj, a kezére panaszkodott kicsit, de mindene mozgott. Bíztattam, hogy jöjjön, mindjárt itt a pont. Elõre küldött, és nemsokára megkönnyebbülve konstatáltam, hogy jött mögöttem újra, s innentõl a hátralévõ távot tulajdonképpen együtt tettük meg. A Kisrigóban megint láttam László Szilvit, õ már indult tovább, nekem 6:24 kellett, hogy elõször odaérjek. Ekkorra már esett annyira az esõ, hogy a derekamon viselt esõkabát felkerült rám. A levest mellõztem, a pontõrök kikapták a kezembõl a hátizsákot és utántöltötték a folyadékot, nekem csak ennem kellett. Egyszerûen szuperek voltak, csak ámulok rajtuk versenyrõl versenyre! Pár perc múlva megköszönve a segítséget indultam is tovább az ajándékkörre.  

Hallottam a megáradt patakokról, de nem foglalkoztam nagyon a kérdéssel, úgysem lehet mit tenni. Hamarosan eljött a pillanat, amikor már az én hosszú lábaim sem voltak elegendõek, egyszerûen átgázoltam a vízen. A víz kellemesen lehûtötte a lábam, viszont plusz súlyt cipeltem magammal. Jó tempóban haladtunk, Visegrádon, a Fellegvár után mégis jött egy kis gyengeség. Gergõ kedvesen felajánlott valami energiapótlót (köszönöm!), de épp elõtte szorítottam ki egy tasakból a zselé utolsó cseppjét is és mint mindig, vártam a feltámadást. A futósó rendszeres szedése és az energia pótlás meghozta a várva várt eredményt, újra gurult a szekér. Pap-réten végre személyesen is megismertem athoszt, akkorra már zuhogott és nem csodálkoztam vízátfolyáson, sártengeren, mocsaras állagú sáron. Itt már nem kerülgettem semmit, mentem a legrövidebb úton A-ból B-be, átgázolva mindenen. Kívülrõl ijesztõnek tûnhettek a körülmények, de amikor az ember benne van, nem hadakozik igazán az elemekkel, elfogadja a rendkívüli állapotokat és alkalmazkodik, ez a túlélés szabálya. Viszont elkezdtem rettenetesen fázni. A Kisrigó kerítése mellett mentem, amikor hallottam bentrõl, hogy „már jön is a harmadik lány”. Bent Kriszta fogadott, és mintha csak engem várt volna, megtett mindent, hogy mihamarabb tovább mehessek. Bepakolt a hátizsákomba, feladta rám a hosszú ujjút, az esõkabátot, rám adta a fejlámpát és mindeközben bíztatott, mosolygott és informált a barátaimról is. Gondoskodó volt, mint egy anya, pedig elõtte csak egyszer találkoztunk. Meghatott a viselkedése, nem tudok eléggé hálálkodni érte. Hátha egyszer fordított szereposztásban viszonozhatom majd a jóságát. :-) 




A kék jelzést követõen a kék kereszten várt ránk a combig érõ vizû patak. Addigra Lóri is társult hozzánk, hárman néztük a hömpölygõ áradatot. Barátaim reggel felkészítettek rá, hogy számíthatok ilyenre, s mivel repülni nem tudok, gondolkodás nélkül belegázoltam. A közepe felé mélyült a dolog, és amikor felemeltem lábam, hogy lépjek egyet, megéreztem a sodrás erejét. Némi sikongatás kíséretében, meggörbülve igyekeztem visszaszerezni az egyensúlyom, de ott rekedtem hirtelen a víz közepén, kis híja volt, hogy a sodrás elvigye az ötven valahány kilómat. Eddig csak TV-ben láttam, mit jelent egy megáradt patak, most testközelbõl döbbentem rá, mekkora ereje van. Szerencsére mellém ért Lóri és felém nyújtotta a kezét, belé kapaszkodva együtt vánszorogtunk a túlsó partra. Õszintén mondom, soha nem örültem még ennyire annak, hogy egy fiú megfogta a kezem! :-) Életet mentett, hálás vagyok érte! Csikóvár, aztán Csobánka hamar és gyorsan elérkezett, Kevély nyereg felé már erõsen sötétedni kezdett. Fent sajnos rossz irányt mutattam, és Gergõvel rossz felé kezdtünk ereszkedni. Feltûnt, hogy túl járható a szakasz, pedig köves lejtõvel kellett volna megküzdenünk. Sûrû bocsánatkérések közepette visszamásztunk és rátértünk a helyes útra.- ott találkoztunk három sráccal, akik meg is állapították, hogy mintha már találkoztak velem korábban. :-) A jobbra leágazáson túlment a társaság nagy része, az egyik srác szólt utánunk, õ ismerte a járást. Késõbb elõttem haladt, kicsit lelassult, kiderült, hogy nem világított rendesen a lámpája. A pilisborosjenõi pontig így elõtte mentem, remélve, hogy a lámpám fényében épségben leér õ is. A ponton adtam neki elemet, így megoldódott ez a gond is. A srácok jó hangulatban pótolták az energiát, én viszont haladtam volna tovább a minél kevesebbet álldogálok, annál hamarabb beérek elv alapján. Próbáltam toborozni magam mellé társaságot, mivel az utolsó szakaszt nem ismertem és tudtam, hogy hiányosak a jelzések, de nem nagyon mozdultak. A fõútnál mégis ketten beértek. Az egyik szervezõ halált megvetõ bátorsággal igyekezett segíteni az átkelésünket, de kis híján elütötték, úgy ugrott el a száguldó autó elõl. Átjutottunk végre és igyekeztünk a sártengerben tovább futni, ami elég nagy kihívást jelentett. Innen jött aztán a kavarodás. A Csúcs-hegyi nyereg felé szembe találkoztunk Szilviékkel. Az esõben a párától alig lehetett látni, a jeleket az úton befedte a víz és a sár, vagy annyira megrongálódtak, hogy kivehetetlen volt, merre is mutatnak. Ott tekeregtünk öten össze-vissza, sokszor öt fénycsóva kereste az elágazásokban a megváltó narancssárga nyilat. Az is elõfordult, hogy egyikünk rajta állt, de többnyire nem találtuk. :-( Valahogy lekeveredtünk mégis a nyeregbõl, de nagyon ijesztõ élmény volt a tehetetlenség és bizonytalanság érzése, hiába voltunk többen. Nem tudom, mit csináltam volna egyedül ott és akkor… Sajnáltam az elvesztegetett idõt, addig annyira flottul ment minden! Az utolsó 7 km-t 1,5 óra alatt futottuk le, rengeteg idõt elpazaroltunk. A betonút jelezte a cél közelségét, de itt is kellõ óvatossággal, keresztezõdésrõl keresztezõdésig haladtunk, míg végre egy autóból ránk dudáltak, és kérdésemre jött az infó: balra befordulva ott a cél. És tényleg! Húúúh! Mennyei érzés, tapssal fogadtak a már beérkezettek. Szilvivel szinte egyszerre érkeztünk az asztalhoz, így megosztva lettünk a másodikak. Mocskosan álltunk fel a dobogóra – bár engem fel kellett segíteni, kezdtek elgémberedni a lábaim. 14:11-es eredménnyel zártam a versenyt, boldogan, fáradtan, átfagyva. Krisztián átgyúrta a lábam, jól esett a masszázs, bár néha szívtam a fogam a fájdalomtól. Csabi barátom persze már rég beért elõttem, gyors volt…Jucit vártuk még hosszasan, aki minden tiszteletemet elnyerte, nagy küzdõ a barátnõm, nem adta fel és leért biztonságban õ is. Megcsináltuk mindhárman és ez volt a célunk.  


Leírhatatlan élmény volt ez a nap. Nagyszerû emberekkel találkoztam megint mind a futók, mind a pontõrök között. Köszönök minden egyes bíztatást, útbaigazítást és kedves mosolyt, mindegyik momentum kellett a sikeres teljesítéshez. A szervezõk most is kitettek magukért, egyetlen negatívumként csak az utolsó szakasz nem megfelelõ jelölését tudom felhozni, elõtte semmi baj nem volt az útvonalkövetéssel, sõt! Bár az idõjárás rendkívüli körülményeket produkált, fényvisszaverõ jelek alkalmazásával meg lehetett volna könnyíteni a tájékozódást a kritikus utolsó szakaszon. Így is maximálisan övék minden tiszteletem, mert önfeláldozóan, mindenre figyelve összehozták ezt a nagy volumenû rendezvényt. Belegondolva valószínûleg iszonyatos idõbe, energiába, szervezésbe került a dolog. Nagyszerû a csapatuk, rengeteget adtak, értünk, futókért voltak ott. Köszönöm nekik. És persze köszönöm Csabinak és Jucinak, akik hajdanán rávettek arra, hogy benevezzek a T100-ra, nélkülük szegényebb lennék egy rendkívül gazdag nap pótolhatatlan élményeivel. Tényleg más ember lettem a végére. Gratulálok minden teljesítõnek, és akik feladni kényszerültek, ne csüggedjenek. Jövõre újra találkozunk!


 

 
 
efemmTúra éve: 20102010.05.17 20:36:21
megnéz efemm összes beszámolója

TEREP SZÁZAS / TEREP ÖTVENES (2010) fotók videók és beszámolók


Index terepfutás topik

Index FUTO bolondok topik




olipapa beszámolója

norb29 galériája




géem beszámolója

drakulady beszámolója

Ezüsthegyi beszámolója

Lúdtalp beszámolója

T100 testsúlymérés adatok.

Terep Százas/Ötvenes eredmények

futobogar beszámolója

mindenholottvagyok beszámolója

csanya. rendezõi beszámolója

néhány fotó Dobogõkõrõl - zso70


-athosz- pontõri videója



T50 Kitu szemével

ef zé komment


cappac beszámolója

Elm beszámolója

Sánta Kutya (SK) T100 pontõrbeszámoló

lpr beszámolója

carlos80 beszámolója

vaddino beszámolója

Fat fotói




tapirka1014 beszámolója

T100 videó - Spero73



schankox beszámolója

JB beszámolója

m & m fotói




zoncsi beszámolója




Gandi fotói Zsíroshegyen, és Csikóváralján




amat beszámolója

akibacsi beszámolója

 
 
biborTúra éve: 20102010.05.17 13:08:14
megnéz bibor összes beszámolója

T100 (75) "..azért a víz az úr"


A rajtban a nagy nyüzsi közepette úgy éreztem magam a sok futó között mint aki eltévesztette a házszámot. A szintidõ kicentizésével beérésre gondoltam, ami nekem nagyon jó lenne figyelembe véve hogy csak sétálgatni szoktam. Visszaszámlálás és meglódul a nép,óvatosan kezdek, nehogy elfáradjak már Pesthidegkúton:) Az idõ tökéletes és a Remete- szurdok meglepõen jó , alig van sár. Ha ez így maradna még esélyem is lenne.. jön az elsõ pont, a Remete- hegyen 7 perc elõny ami Zsíros- hegynél tovább nõ, közben vannak akiket leelõzök mindenféle futás nélkül. Mindez meghozza a harci kedvem:) Zsíros-hegyen a Budai 50nek is pontja van, az õrök lesifotóznak közben bíztatnak, hogy csináljak úgy mint aki fut:) A kajaponton duplakóla duplabanánnal majd egy rövid idõre egy B50ezõ személyében társaságom akad ám a Nagy- Szénás elõtt elválnak útjaink: nekik tovább K, nekem meg P. Csodálkozok erõsen, hogy létezhet olyan, hogy egy hegy alatt csak úgy eloldalazhatunk és nem kell rá felmenni? Még egy ilyen és panaszt kell benyújtanom, túl emberbaráti az útvonal:) Késõbb aztán kiderül, hogy elkapkodtam a véleményformálást ez ügyben.. A K elágnál a nyilakból apró foltocska maradt, a mezõny széttaposta elõttem. De nem rohanok, ráérek tájékozódni. Piliscsabán nyugtázom remekül állok az idõvel, fél órával a 6os elõtt indulhatok tovább. Persze némi csipegetés után, enni- inni van bõven, már csak a kajapontok miatt is érdemes ide eljönni , lehet gasztrotúrázni:)) A reggeli "esélyem sincs szintidõn belül beérni"-t felváltja a talán mégiscsak sikerülni fog, e.p.-onként percre pontosan számolom az átlagot és igyekszem magam ahhoz tartani és további plusz perceket szerezni.100 kilcsi nem motivál egyben; viszont az, hogy max 12:24re Klastrompusztán legyek igen.Piliscséven jópofa megoldás a téglára festett nyíl, majd ázott homokút marasztalna virágillattal megspékelve.A rajt környéki napsütést felváltja a ború és a felhõk nem akarnak mozdulni. Klastrompusztán vagy 34 perc plusz és már az esõ hull a nyakamba. A Pilis- nyeregtõl olyan jó volt a S-n lejönni 2 hete, most vissza felfelé kevésbé élvezhetõ. Kibukkanva az egyenesre egy csoport gyerek pihen a padoknál, a tanárra feltûnõen nem figyelve:) A Z+ nél nem látni semmit a földön, ahol avar nélküli sárra lett festve abból nekem mutatóba se maradt nyilacska. Újabb embert érek utol aki némi pihenõt engedélyezett magának egy fatörzsön.Dobogókõig nem sok szint maradt,odaérve kereshetem hol lehet vizespólós versenyre nevezni:) Felveszem a hosszú felsõt mindegy hol ázik, legalább nem kell cipelni. A ponton kóla,banán, csoki és jutalomút Dömösig. A sok felfelé után megérdemelt lekocc a Duna szintjéig, hogy majd izgibb legyen felmenni ismét a magasba. A temetõnél - ez vmi elõjel volt?:) - újabb pont, feltankolok vízzel és akkor jöjjön a legszívósabb rész. A kápolnáig vezetõ aszfalton sikerül minden centi száraz helyet megszüntetni magamon. Az a jó ebben, hogy ha az ember egyszer tökig elázik onnantól mindegy, vizesebb már nem lesz.Ezzel a hozzáállással lerendeztem magamban az esik az esõt innentõl fel se tûnik, hogy végig csepereg. A zergéknek felfestett P3ön nekivágok a Prédinek. Elvis énekel, Isten csuklik, a part nem kopik. A Vadállóköveknél szétnézek: tömény köd és esõ mindenütt. A Prédire felkullogva még mindig marad 12 perc a 6osig. Ennek örömére iszok, ázzon a torkom belülrõl is. Kisrigóig ismét lazulás, több T50es van körülöttem a lelkes mondataikat miszerint mindjárt itt a cél igyekszek elengedni a fülem mellett. A pocsolyák száma hatványozottan nõ, a cipõm cuppogva hálálja meg. A vendéglõben nem szórakozok a levessel gyorsan betápolok pár falat mogyit és 16:18kor elindulok Visegrádra. Közben érkeznek a gyorslábúak akik már megcsinálták a 25 kilcsis hurkot. Nem semmik... A piroson senki sehol, az 50esek beértek és örülnek a többi 100as pedig biztos 7határon túl jár. Nem baj, a kedvem dalolósan jó, az örökbecsû Kispált dúdolgatom. Ha az életben nincs már több móka..:) A patakátkelésekkel nem izgatnak egyszerûen átgázolok, minek billegjek a köveken -újabb elõnye a vizességnek:) A nyilak kiterelnek az aszfaltra és kiderül, hogy Visegrád is hosszú település. Az e.p. után jobbkanyar és rájövök hogy szinte nyert ügyem van: csak vissza kell menni a Kisrigóig 15 km onnan pedig 25 amire legalább 5 óra marad, szupi:) A parkolóig versenyezhetnék a csigákkal..majd megint aszfalt, hogy aztán kicsit lejtezzek a K+/Ken. A Moli- pihenõ elõtt annyira csúszik a talaj az emelkedõn, hogy egyszerûen visszacsúszok. Egy faággal és fától-fáig mindenbe kapaszkodva bírok csak felmenni. Majd a tisztás után nem gondolkodva megyek tovább, mígnem pár perc múlva feltûnik hogy rég láttam kéket.Na erre se jártam még, legalább szétnéztem én marha persze hogy másik úton indultam el.. vissza a rétig ahol pedig nyilak is voltak a fûben. Betájolódván irány a susnyás ahol sokkal sötétebb van a lombok miatt.A Pap-rétrõl 19:40kor távozok és usgyi le. Illetve elõször fel. A KP emelkedõjén vaddisznó röfög az út szélén. Elkezdek magamban röhögni rajta mert eszembe jut haverom "ne pofázz!" poénja:) Hamarosan kiderül, hogy addig volt jó amíg felfelé kellett menni: alig ismerek rá az útra víz hömpölyög lefelé mindenütt.A fõfolyást azért kikerülöm annyira nem vagyok mazochista:) De így is jut bõven.. Közvetlen a falu elõtt viszont pont ott folyt össze ahol le kell menni. Csaknem térdig ér és szennyvízszaga van.. az aszfalton is bõséges a vízellátmány. Csodálkozok honnan van itt ennyi víz?! Kisrigóban 20:22kor. Hú de jó maradt idõm bõven, felszerelkezek lámpával és telón beszélek Csanyával aki elmondja merre menjek majd mert módosították az útvonalat.Már csak 25 kilcsi 2 heggyel,5 és fél óra maradt rá, féllábon is. Kilépek a kapun és még mindig gondolkodok milyen mûutat fog majd keresztezni a K+ amin maradni kell majd. Átmegyek az aszfalton és a jellegzetes  "Állj éleslövészet van/nincs" tábláról leesik: ezen kell majd maradni késõbb hiszen ez levisz Sikárosi- Dömörkapui elágazóig ahonnan tovább lehet menni Lajosforrásig.Na ennyi felvilágosulás után elindulok lefelé és ismét vízfolyásban mehetek. Még itt se sejtem, hogy kicsivel lejjebb milyen terep(v)iszonyok alakultak ki és megtudhatom mitõl terep a terep. Át a fahídon ahol csak úgy zúdul alattam a víz. Továbbra is lefelé tartva még mindig ömlik az ár csakhogy itt nincs híd: sehol egy fatörzs vagy valami..a túloldalon ott a K de hogy jutok oda?Megpróbálok átgázolni, táskáig süllyedek és hihetetlen nagy a sodrás.. visszavergõdök a partra és nem tudom mit kezdjek, itt biztos nem jutok át ha földhöz verem magam se.. állok tanácstalanul feljebb megyek keresem hátha van sekélyebb rész. Nincs.. itt van az amire nem gondoltam: azt hittem majd a szintidõvel kell küzdeni, ám idõm van és fáradtnak se érzem magam, helyette egy rohadt patak állja utam a cél felé. Nem tudok mit tenni vissza kell fordulnom és ez mindennél jobban elkeserít. A fahíd után egy szakaszon visszafelé csak négykézláb tudok felvergõdni. Az aszfalton is áll a víz..kerülõvel ezen el lehetne érni Lajosforrást és akkor tudnék továbbmenni nem kéne feladni. De az útvonal nem arra megy: nem aszfalt hanem terep100ra jöttem és pofátlanság lenne a többiekkel szemben akik lekínlódták magukat oda a patakokon. Próbálok sietni hogy még ott legyenek P.sz.lászlón az õrök. S akkor ennyi volt.. még sose adtam fel semmit és nem tudtam h ez ilyen piszok érzés. Kapok 3 száraz pólót és pokrócot s utána kezdek dideregni és fázni és még mindig nem fogom fel teljesen hogy itt vége van. Még érkeznek mások is, majd Zsotyek átvisz minket kocsival a célba ahol melegvíz és száraz ruha vár. És a sok teljesítõ.. hát én nem vagyok magamra büszke h így elbénáztam a végét.Grat minden teljesítõnek és a pontõröknek, nekik se lehetett könnyû egész nap kint állni,az ellátás nagyon jó volt, a külön felfestések az esõ áldozataivá váltak, a körülmények pedig szerintem minden rendezõ rémálmai lehetnek.Emlékezetes marad ez a T100.