Túrabeszámolók

Lazová Stovka 113 km - 3900 m szinttel - 18 óra 28 perc alatt.

Pénteken kora délután a feladat adott: Komáromig levonatozás, majd ott Feri és Mariann várt, akikkel kocsival utaztunk le a tavalyról már ismerős kis kempingbe Prasník település után. A magyar delegáció többi tagja már ott volt, így hamar csatlakoztunk egy jó kis traccspartira. Én még elég sokáig ott maradtam, cseh, és szlovák ismerőseimmel beszélgetni. Végül kb este 23-kor fújtam takarodót.

Időm az viszont volt bőven, ugyanis volt egy 5:00-s, és egy 7:00-s rajt a gyorsabbaknak. Én utóbbi mellett döntöttem, így reggel kényelmesen tudtam készülődni, és reggelizni. Végül a főszervező 7:00-kor elindította a futómezőnyt. Filces, illetve élő ellenőrzőpontok voltak a túra közben. Egyből emelkedővel indult a menet, majd egy darabig lehetett kényelmesen futogatni. Jana Perasinova ér utol, kicsit dumcsizunk, ő MKMK 220 km-es teljesítő 2023-ból például. Pustá Ves üdülőfalucska után a K- jelzés igen meredekre vált egy bányaperem szélén, majd a Z-tanösvény is himbálózik le-föl. Kosariská település előtt utolérem Radkát és Martint, akitől kapok egy korty sört is, éppen most bontotta meg. Kicsit dumcsizunk, majd tovakocogok, végig a településen. Jan Vocásek megy előttem, a tempónk kb ugyanaz, nincs értelme megelőznöm. A Bradlo monumentális emlékműjénél már igen sokszor jártam. Jó meredek hosszú út visz fel ide mindegyik irányból. Sajnos a csúcson óriási köd honolt, így most nem láttam értelmét felmenni az emlékműhöz. Amúgy elég sokáig nem engedett a köd a szorításból, de végül megadta magát, és napsütéses/szeles idő várt ez után.

Az emlékmű alatti turistaháznál volt az első frissítőpont 15 km-nél. Húha, eddig majdnem 8 km/h-s átlagot jöttem, elég erős.. Banán, sütemény, kóla, sós-édes dolgok vártak ránk. Jó 5 perc után kocogok tovább, immár látótávolságban sehol senki. A továbbra is igen sokszor járt P- jelzésen haladok tovább. Ha mindegy jól megy, június hetedikén is erre fogok haladni éjszaka, de ez még a jövő zenéje, egyáltalán nem biztos. Pár kilométerrel később a gyalogos mezőny végét kezdem utolérni. Polianka település előtt, 20 km-nél balra kell menni aszfalton, elvileg saját jelzésen, amiből egy darab sincs itt. Na ezért használok már külföldön tracket.. Csábítóan lejt az út, élek is a lehetőséggel. Utolérem a cseh ikont Jirkát, akitől megerősítést kaptam hogy Myjava városát, és a Velká Javorina 970 m-es csúcsát is látom innen, ahol bizony még a túra is vinni fog később. A túra előtti nap több mint 20 mm eső leesett, és a következő szántóföldes etapnál ez vissza is köszönt. Minden lépés küzdelmes volt, alig vártam már hogy zöldfelületre érjek. 23 km-nél érem utol Ferit és Mariannt, időben vannak bőven. Ez után kódot jegyzetelünk, majd tovahaladok ismét egyedül. Fentről igencsak befűtöttek közben, a hőfok szerintem 25 fok körül is volt, ami nem lenne baj, csak nagyon hirtelen jött. 26 km-nél Julikát, Évit, és Zoltánt is utolérem, akikkel szintén jól esik kicsit dumcsizni. Egy erőteljesebb emelkedő jön a K-en, ez nem nagyon esik jól, kétszer is megállok inni, mert tudom hogy a frissítőpont nincs már nagyon messze. Podzámok településre érkezek. Egy gyönyörű vár itt a turisztikai attrakció, de a túra nem visz fel ide, hanem egy házban vár minket a frissítés. 31 km-nél járok, 4:05 alatt, ez még mindig 7,5 km/h. Itt a mosdóban kicsit lehűtöm arcomat és fejemet hideg vízzel, mert ég mindenem érzésre. Ez után jöhet a jól megérdemelt frissítés. Kicsit többet időzök itt el mint szerettem volna, de annyi minden volt hogy akár több órát sem szégyelltem volna itt lenni :) A tempót viszont kicsit lejjebb kell venni, mert a nagy melegben nem biztos hogy jól jönnék ki belőle. A S-jelen kanyarog az út Horná Dolináig, majd saját jelzéses út jön egy kitett jó meredek emelkedőn. Tyű, ez most nagyon nem esik jól. Blankát is alig tudom megelőzni, ráadásul megint kétszer meg kellett állnom fölfele inni. Ez után a P-jelen szép kis házacskák között visz az út sokáig, majd letérve a jelről a Vesny vrch 564 m-es teljesen kopár csúcsán vár a következő filces igazolás. Eszembe jut, tavaly ezen a túrán Márkkal itt kaptuk meg a jégeső első felvonását. Most talán még túl meleg is van, viszont a kilátás az varázslatos mindenfele, nem győzök betelni a látvánnyal. Vrbovce település előtt érem utol Adrit, Ritát, és Attilát. Nagyon jól haladnak, akiket ezek után megelőztem, ők már bele is futottak a túrába. A pontig levő 500 m-en persze maradok a többiekkel, amúgy is ráérek bőven. 42 km-nél járok 5:54 alatt, ez még mindig 7-es átlag felett van, pedig egy ideje már óvatosabban mozgok. A frissítőpont itt is elsőosztályú, de valamiért a kenyerekre nem tudok ránézni sem, pedig kéne enni valami szilárdat. Bezzeg tavaly kétpofára ettem, mondjuk akkor végig gyalogoltunk nagyrészt Márkkal. Kisebb snackekkel beérem most, úgyis van még nálam csomó csoki. Az innivalóra viszont nagy figyelmet kell fordítani, mert a következő élő pont 20 km múlva lesz. Elbúcsúzván a többiektől a K-jelzésen kapaszkodok ki a faluból. Messzire ellátni az emelkedős úton, látok is jó pár sporttársat a messzeségben, akiket később meg is előztem. A Zalostiná kilátóhoz tartok, ami kb egy nagyobb vadászles, és nélküle is pont ugyanazt lehetne látni. Tavaly a jégeső második felvonása itt folytatódott. Most az idő elég felhős lett, ha éppen süt a nap dögmeleg van, ahogy jönnek a felhők, beindul a szél, és már kissé fázom is. Ez játszódik kb egész délután, ami nem baj, a légmozgásnak most kifejezetten örülök. Nagyon szép kilátás adódik sok-sok km-en át balra, kevesebbet is nézek előre. A Tri Kameny (Három kő) elágazásba érve elérem a szlovák-cseh határt közvetlenül. Egy szuper jól kialakított pihenőnél megállok frissíteni, majd aszfaltúton lehet futkorászni egészen a Kuzelovi szélmalomig. Gyönyörű építmény, idilli környezetben. Rengeteg kiránduló jár erre, motorral, kerékpárral, gyalog.

A szélmalom utáni kisebb emelkedő tetejénél ismét filccel igazolok, majd hosszas szántóföldes rész következik. Tavaly itt már brutál nagy sár volt, és végig szakadó eső, most teljesen rendben van az út. Kis idő múlva elérem Javorník települést, ahol az aszfalton már végig gyaloglok. A Hotel Filipov parkolójánál volt a következő élő pont 62 km-nél, ahova pöccre 7 km/h-s átlaggal érkezek még mindig. Itt viszont szuper levest szolgáltak fel. Hú de jól esik leülni! Közben nézem hogy elég sok futó van itt fiúk/lányok vegyesen. Azt hogy ki indult 5-kor, meg ki 7-kor reggel, nem tudom, de nem is versenyzek senkivel. Kérek a flakonba fincsi kofolát, mert majd most jön a túra legnehezebb része a fentebb már írt Velká Javorina 970 m-es csúcsára fel. Levesezés után még ehettem sós paradicsomot, szőlőt, és sajtot is. Nem volt könnyű felállni ebből a székből..

Tovább indulván elég sok futó van előttem, de hamarosan az emelkedőn mindenkit ott hagyok, és sorban érek utol újakat. Egy nem túl jó dolog viszont történik, érzem hogy valami folyik le hátul a hátsómnál. "Olyan" dolog még nem történt velem eddig :) Levetve a hátizsákot ázik az egész, a kofola szó szerint felrobbant a hátizsákban a szénsavtól és a melegtől gondolom.. Kb 3 dl maradt belőle, még szerencse hogy a másik flakonba is töltöttem izót a ponton, mert másképp tuti kiszáradok a következő frissítőig. Jó hogy ismertem az utat, és figyeltem arra hogy osszam be végül a folyadékot. Elnyújtott hosszú emelkedő jön a Z-ön, valakik mindig mozognak előttem. 67 km-nél ismét elérem a határt, ahol már a P-jelzésen túrázok tovább. Jaro és Patrik csapatát is utolérem, nagyon jól haladnak, kicsit dumálunk is. Az utolsó rövid ámde annál combosabb emelkedő után végül a Velká Javorinára érkezek 970 m-re. Varázslatos kilátás adódik balra. Tavaly itt hó volt, és metsző szél, mínuszokkal. Most szuper jó túraidő van, a pulóver is lobog a derekamon továbbra is, és egy pólóban toltam éjszaka is, pedig akkor azért már hűvösebb volt, csak hát az adrenalin.. :) A K-jelzés futásra csábít igen hosszan, kellemes utakon haladva. A 78 km-es pontra is így érkezek, ami Cetuna településen van a Country és Western étterem teraszán. Ismerősöm Jozef a pontőr, kínál minden jóval. Van finom meleg tea, na arra nagyon rájárok. A kofolát is újratöltöm, de most a másik flakonba, nem is volt innentől gond ezzel. Érdekes mustáros-vajas kenyerek is vannak, végre ebből is tudok enni. Mondanom sem kell a banánt, és a sós dolgokat persze pusztítom ezerrel. Jó negyed óra pihenés után még a településen belül a túra legmeghatóbb része jött, azaz nekem. Alig mentem pár száz métert, egyszer csak látok egy kitelepült asztalt, rajta a túra nevével. Három fiatal itt lakó lány készített meggyes-mákos süteményeket, és kétfajta mignont. Mellette grapefruitos dobozos iso ital is volt hatalmas kiszerelésben. Ráadásul beszéltek angolul is. Eszméletlen finom volt mindkét sütemény. Nagyon megköszöntem a nemes gesztust, és boldogsággal haladtam tovább. A sütiket a Roh hegy csúcsára felfele majszolgatom el, aminek a tetején hatalmas partizánemlékmű van. Filcezés után egy srác kocog mellettem, elismerően biccent a 7 órási rajtidőmhöz. Ő 5-kor indult. Lubinára érve eszembe jut hogy pár éve Olgával beültünk egy jó korsó sört inni immár este ugyanezen a túrán. Most még világos van, zajlik az élet odabent ismét, de nem csábulok el, tovább menetelek a hosszas aszfalton. 85 km-nél kell csak elő vennem a lámpát, mert erdei szakasz következik. Pont itt érem utol Lydiát és túratársát. Lydiával csomót dumálunk, tavaly ő volt az egyike a mindössze 9 teljesítőnek (közte velem is), aki az MKMK 225 km-esét megcsinálta. De sok komoly hosszútávú ultrát megcsinált már. Jön az iszonyú hosszú Z-jelzés Visnové településig. Szerencsére jó passzban vagyok és a nagyját kocogom is. 93 km-nél jártam 14 óra 16 perc alatt. Itt szintúgy mint tavaly virslit szolgálnak fel. Szégyenszemre csak egy párat bírtam megenni, pedig nem szólt a fáma arról mennyit lehet fogyasztani. Ráadásul csomó minden más édesség is volt itt, azokból meg nem is bírtam enni. Mi történt velem? Igazából semmi különös, csak most valamiért nem voltam olyan nagyétkű mint általában más túrákon. Lydiáéktól elbúcsúzok, majd ismét egyedül hódítom meg a település fölötti kastélyhoz vezető igen meredek emelkedőt. Végül a kastély helyett a nyeregből a másik irányba kellett tovább menni a K-en. Idegtépően hosszú ez a rész minden évben. Közben utolérek 7 órakor induló futókat is, az egyik lányt megismerem még a rajtból. A Velky Plesivec csúcsára érve gyönyörű éjszakai panoráma mutatkozik, meg is állok kicsit gyönyörködni, na meg a filces pontot is közben megleltem. Nagyon hosszú rész jön Sipkovéig végig a K-en. Abban viszont biztos voltam hogy ez a rész el volt mérve valójában. A tervezetthez képest jó 20 perccel később értem ide, pedig volt benne kocogás is a gyaloglás mellett. Ráadásul a településen a ház ahol a pont szokott lenni zárva volt, és kiírták hogy 1 km-re lesz a frissítő. Ez viszont már a településen kívül volt egy réten. Pontőr nem létezett, kihelyezésre került viszont rengeteg étel-ital. Csak úgy az út mellett. Sipkové település amúgy is ilyen szellemfalu volt. Közvilágítás egyáltalán nem létezett, pedig voltak lámpák szép számmal. Két futóval "fosszuk" ki a készletet a réten, persze volt még csomó minden a szatyrokban. Mindkettőjükön már kabát, én rajtam továbbra is csak póló. Tudom hogy hamarosan úgyis megint mászás lesz. Egy tó mellett elhaladva jött is az utolsó komoly emelkedő, ez nem viccelt. Az utolsó filces pont a Velká Pec 438 m-es csúcsán volt. Ez után nem sokkal a már reggeli úton kellett beérni az utolsó 1 km-en. Közben még lámpákat láttam magam előtt. Elkapott a gépszíj így a végén, és szó szerint majdnem sprinteltem lefele. Az utolsó km-en vagy 6 embert megelőztem még :)

Végül beesve a célba átveszem hatalmas oklevelemet, és mivel büfé is üzemelt, gigászi összegért eszek egy rántott húst krumplival. Közben a beérkezett ismerősökkel gratulálunk egymásnak, és jókat dumcsizunk. Fél órával utánam megjön Michal is, akivel a tavalyi Povazím-on mentünk egész éjjel együtt. A magyarok közül is mindenki sikeresen teljesítette a távot. Kellemesen elfáradva nyúltam el a hálózsákomban ez után, amíg Feriék is beérkeztek. Immár hatszoros teljesítője lettem ennek a 100-asnak.

Lazova Stovka 114 km - 3900 m szinttel - 21 óra 45 perc alatt.

Teljesítési arány: 330 induló, 201 teljesítő, 129 feladó.

 

Bizony ez a feladási arány elég durva, de nem véletlen. Emlékezetes túra lesz nekem is ez..

 

Péntek délután indultunk Lutring Márkkal, Tatabányáról, és este 19:30-ra meg is érkeztünk a Prasník település melletti kis kempingbe. Be is lehetett regisztrálni, de a szervező mondta hogy a szombati előzetesen 4:30-as indulásomat gyorsan felejtsem el, mert tudja hogy túl gyors vagyok, így közölte hogy vagy 5:00, vagy 7:00.

Na egy a fene akkor legyen 5:00. Regisztráció pipa, jöhet a társasági élet. Sok-sok kedves ismerősöm volt már itt, és csak jöttek sorba a túrázók/futók.

Megkóstoljuk a helyi csapoltat, majd kis idő múlva torta érkezik, és pezsgő, ugyanis Slavonak a szervezőnek most volt a szülinapja. A pezsgőzés után minket is odahívnak, és kezdődik a nemulass'. Randysek úr aki holnap szintén nyomja a 114-et, nem sajnálja tőlünk a rumot és a slivovicát. Hamar szuper jó hangulat keletkezik, és lehet gyakorolnom az angol nyelvet a fiúkkal/lányokkal. Nagyon szeretnek itt minket, engem is örömmel tölt el mindig ha itt lehetek a "stovkákon". Úgy érzem valahogy itt teljesen más mint itthon. Ez tényleg egy nagy család! Valamikor éjfél tájba elhúzunk aludni, többen még maradnak.

Reggel 4-kor csörög az óra, nem szépítem, elég szarul voltunk Márkkal, így az éjszakára pakolt energiaitalt azon nyomban elfogyasztottam. Addig küzdünk, amíg sikeresen le is késtük a reggel 5 órási tömegrajtot, de 5:05-kor gyorsan nekiindulunk mi is. Érdekes módon igen kevés embert láttam a tegnap esti csapatból később akiknek 5:00 volt beírva a listán :) Valószínű ők még tovább "küzdöttek" reggel. Kapásból egy erősebb emelkedőn indulunk, szépen előzzük is meg a sporttársakat. Az első filces igazolópont alig pár száz méterre volt. Ez után a Velká Pec nevű hegy oldalában haladunk. Márknak mesélem hogy az MKMK szlovák 220-ason ez kb 180 km-nél van, és mindig egy labirintusban érzem itt magam, mint aki örökre elveszett. Most szépen hasítunk a sötétben, de jó fél óra múlva el is lehet tenni a lámpákat. Utolérjük Évit, Julit, és Zoltánt, majd pár perc múlva Adrit, Zsoltot, és Attilát. Jó darabon át dumcsizunk, nekik az első külföldi százasuk. Szerintem ekkor ők sem gondolták még hogy küzdős menet lesz ebből. K- jelzésen emelkedünk erősen fölfele egy bánya peremén, majd Márkkal elbúcsúzunk, és ismét ketten haladunk tovább. Ismerős részek nekem, 4x-es teljesítő vagyok a Lazován, de sokszor másfele viszik a túrát, ez a rész viszont beugrik nekem ahogy leérünk a S-n Kosariská településre. Igen felhős az idő, lóg az eső lába, de most még megússzuk. A távolban felsejlik a Bradlo emlékmű képe, ami az első frissítőpont lesz nekünk 15 km-nél. Ide egy viszonylag szolidabb emelkedő visz. Felérvén a monumentális emlékműhöz, semmi kilátás sincs, de mivel sokszor voltam itt már, ezért vizuálisan összerakom a mozaikokat. Picit lejjebb a turistaháznál vár a frissítés, minden földi finomsággal. Eszünk-iszunk jót mulatunk, és irány a számomra igen sokszor járt P- jelzés. Márk a frissítéstől már jobban érzi magát, de a tempóra eddig sem lehetett panasz, 5,7-es átlaggal toljuk eddig.

Kellemes lejtős út csábít minket kisebb kocogásra, majd Polianka településre érve balra mutatnak a saját jelzéses nyilak, és hosszantasan aszfaltozunk tovább, amit nem is bánunk, mert a terep nagyon saras és csúszkálós. A távolban Myjava település bújik meg, na meg a Velká Javorina 970 m-es csúcsa még messzebb, amit 70 km-nél mi is fogunk érinteni. Meglátjuk a szélkerékkel megspékelt adótornyot is, mondom is Márknak hogy tudom az utat, 2021-ben Fullmann Janival mi is erre jöttünk. Ámde csakhamar a saját jelzések másfele parancsolnak, és számomra ismeretlen helyen tapossuk a híg masszát. A K4 igazoló kód igen el volt rejtve, még jó hogy észrevettem, előttem a sporit egy éles kiáltással vissza is parancsolom. Kb 26 km-nél ér utol minket az első futó aki 7-kor indult, számoljuk, 10-es átlag körül tolja, ami a terepviszonyokat nézve igen húzós tempó. Később már jön a többi futó is. 31 km-nél érkezünk Podbranc-Podzámok kis településre, ahol egy kis házban vár minket a második frissítőpont. Választékban itt sincs hiány, fel is tankolunk a folytatásra is. Az eső elkezd szemerkélni, de ez még nem zavaró. Érdekes hogy a távolba révedve az látszik hogy csak ezen a környéken vannak folyamatosan esőfelhők, jó 50 km-rel odébb már tisztának tűnik az égbolt.

A S- jelzésen haladunk tovább, messze látjuk hogy a sporik hol másznak fölfele, nekünk ahhoz még legalább fél óra kell mire odaérünk, de legalább tudjuk mi vár ránk. Bizony intenzív a meredekség, de ügyesen haladunk fölfele, sorban hagyjuk el a sporikat.

Vrbovce település előtt megmásszuk a Vesny vrch 564 m-es kopár csúcsát, de balra nézve látjuk hogy pillanatok alatt el fogunk ázni. Ez így is történik, de meglepően apró szemű jeges eső áldozatai leszünk. Az egész viszont nem tart 5 percnél tovább, és hamarosan már süt a nap a túra alatt talán először. Lekocogunk Vrbovce településre, ami 42 km-nél van. Az átlagunk igen jó, 5,8 km/h. Itt viszont ismét frissítőpont, nem sajnáljuk a perceket eldobni. Kenyereket, süteményeket, édességeket majszolunk, meleg teával, és kofolával leöblítve.

Jó 20 perc után nekiveselkedünk a folytatásnak. Egy elnyúlt nyílt emelkedőn haladunk a K- jelzésen, igen sok sporttárs látszik előttünk, de mire a tetejére érünk, 20 perc el is telik. Z-tanösvény jelzés a követendő. Márknak mondom hogy itt a Szlovákoknál és a Cseheknél a tanösvények állapota több mint katasztrofális. Ha szerencsénk van akkor fel van festve, de sokszor előfordul hogy három irányban is. Természetesen ez itt sem volt másképpen, jelzésből körülbelül egyet sem láttunk, elágazásból annál többet. Mentek előttünk, így nem volt gond. A Zalostiná kilátóhoz érkezünk, ahol filccel igazolunk. A kilátónak sok értelme nincs, e nélkül is szinte ugyanaz a pazar panoráma.

Innentől viszont elkezdődött az időjárás kálváriája. Mivel nagyon sokáig nyílt részen haladtunk, láttuk ahogy folyamatosan balról hullámszerűen jön az eső felénk. Már megint jégeső ver el minket, majd 5 perc múlva szikrázó napsütés. Ez még kétszer eljátszódik, a bolondját járatja velünk az időjárás.. Hamarosan viszont látjuk hogy olyan esőfelhő érkezik amiből már jól nem jövünk ki. Így is történik, leszakad az égbolt, és intenzív esőzés veszi kezdetét. Sokan belassulnak, sorban előzzük meg a futókat, gyorsabb gyalogosokat. A terepviszony több mint katasztrofális. Javorník település előtt a fűben a zokni teljesen szétázik. A településre beérve látszik hogy nem rég komoly jégeső verte el a falut, a gyorsabbakat nem irigyeltük. Az idő hamar lehűl, előveszem a kesztyűt, és a csősálat, még jó hogy hoztam. Alig vártuk hogy a Hotel Filipovhoz érkezzünk, ami 62 km-nél volt. Odakint meleg levest szolgálnak föl, de nagyon bízom benne hogy be lehet menni, szerencsére így is történt.

Sokan ücsörögnek bent, mi repetázunk a levesből is. Ez egy fontos ellenőrzőpont, zoknit cserélek, ami nagyon jó ötletnek bizonyult. Fél óra elmegy, ez most teljesen lényegtelen. Kiérvén a hotelből csontig hatol a hideg, de nagy szerencsénkre az eső hamarosan el is áll. Száraz zokniban sokkal jobb érzés végre haladni. Ez után végre végleg megszűnik az eső, de a terepviszony hogy "némi" kívánnivalót maga után. Hosszasan haladunk a Z-ön egy aszfaltúton, ami most jókor is jön. Ez után viszont erős emelkedővel érkezünk meg a szlovák/cseh határhoz, ahonnan a számomra sokszor járt P- jelzés a követendő egészen a Velká Javoriná 970 m-es csúcsáig. 700 m felett már óriási ködben haladunk, és a hőmérséklet is igen leredukálódik. Felérvén a csúcs előtti réten viszont hó(!) fogad minket. Ez el is kísér minket egészen a toronyig, aminek szó szerint majdnem nekimegyünk az intenzív köd miatt. Az aszfalton lekocogunk a Holubyho turistaházhoz, majd iszonyú dagonyás út visz lefele a K-en. Utolér Jana Perasinova, aki szintén azon kevesek egyike volt, aki teljesítette tavaly a szlovák MKMK 220 km-es távját, velem együtt. Jól megörülünk egymásnak, kicsit dumcsizunk is, aztán inkább visszaállok gyaloglóra és megvárom Márkot. Kellemes úton érkezünk meg Cetuna településre, ami előtt kifejezetten sokakat megelőzünk még. 78 km-nél járunk, ismét frissítőpont az étterem teraszán. Vacsora idő van, be is termelünk, panasz nem lehet ránk. Innen kicsi aszfaltozás, majd mászás a K-en a Roh 487 m-es csúcsára, ahol egy partizán emlékműnél vár minket a következő filces igazolás. Márk nagyon örül hogy eddig eljöttünk világosban, nem gondolta volna. Elővesszük fejlámpáinkat, de eldöntjük ha törik, ha szakad, mi Lubina településig nem fogjuk bekapcsolni. Ez így is történik, jutalmunk hosszú aszfalt, ahol szintén nem kell lámpázni. Így, mindössze 85 km-nél kell aktiválni az eszközt, ahol immár a Z- bemegy az erdőbe. Márkot nem tudom mi lelte, de igen erős tempóba hasít fölfele, alig lehet követni. Futókat is hagyunk le közben. Fent a tetőn megleljük a filces pontot, majd igen hosszú és monoton út visz tovább Visnové településre. A sár ipari méretet ölt, további sporttársakat gyűjtünk be, akik igen nehezen haladnak a massza miatt. Végre valahára leérünk a településre, ahol a vasútállomásnál, 93 km-nél várnak minket pontőreink. A sötétben megismernek, nagy örömmel, név szerint üdvözölnek, és azonnal slivovicával kínálnak, amiből tényleg csak egy picikét kérek. Ez után egy pár virslit szolgálnak föl, amiből akár repetázhattam is volna, de inkább a süteményekre, és a kenyerekre jártam most rá. Nagyon jól esnek a kedves szavak, maradnék még, de vár a falu feletti vár meghódítása, aminek a nyergébe kell csak fölmenni, de így is igen meredeken kapaszkodunk. Márk kicsit lemarad, én is megfontoltan lépdelek fölfele. Fent megvárom Márkot, és a K- jelzésen haladunk nagyon hosszan. Emlékeztem erre régebbről hogy borzasztó hosszú. Most sincs másképpen, és igen befelé fordulva érkezek el a Velky Plesivec 484 m-es csúcsára. Keresem a filces pontot, nem lelem, Márk nyugtat meg hogy tavaly lejjebb volt, idén is így lett végül. Ez után továbbra is hosszasan "kékülünk"és Sípkové előtt a réten utolérünk egy négyes csapatot, akik jól haladnak, de mi így is kielőzzük őket. A településen már 104 km került a lábainkba, egy kis házikónál vár minket utolsó frissítőpontunk. Leülünk, a vaddisznó hozzánk képest még a dagonyában is tisztább.. Meleg teával oltom szomjamat, majd nassolok kicsikét, aztán toljuk tovább. Kicsit nehezen melegednek már be a lábaim, de aztán ismét mozdulatra bírom őket. A K- jelzésnek vége, innen fényvisszaverős úton haladunk az aszfaltcsíkon tovább. Egy erősebb mászásunk van már csak, a Tlstá hora 406 m-es csúcsára, de előtte irgalmalan sáros szántóföldön próbájuk átküzdeni magunkat. Ez után még egy igen combos emelkedőt abszolválunk egy távvezeték alatt, majd apróbb mászások jönnek-mennek, és felérkezünk a csúcsra, ahol filccel igazolunk. Innen irány a cél, de rövidítés ellen beraktak még az utolsó 2 km-re egy titkos ellenőrzőpontot, amit meg is lelünk. A végső 1 km-en még azért megküzdünk a hatalmas sárral, de végül vasárnap hajnal 2:45-kor célba érkezünk, ahol megérdemelt díjazásainkat vehetjük át, és 5. teljesítésre egy szuper kapucnis pulóverrel gazdagodhattam.

 

Alszunk pár órát, majd hazafele vennénk az irányt, de....  Beülvén a kocsiba, fura volt hogy mellettünk négy másikban ülnek, de nem mozdulnak. Kiderült hogy a kis huplis réten elakadt mindenki, és fogságba vesztek. Mivel pont mögöttünk akadt el az egyik verda, esélyünk se volt legalább a próbára, így 1 órán keresztül vártunk amíg megjött a faluból a megmentő traktor, és kihúzott minket (is) a fogságból. Szerencsére ez után már gond nélkül sikerült hazaérni. Köszönöm Márknak a jó társaságot, és a fuvart!

 A   " Laz " szó jelentése hegyi tanya vagy telepúlés. Az Internet szerint égetéssel nyert földterület.  Gratulálok a teljesítéshez !

 Lazová Stovka

A lazova szóra semmit nem találtam, de Bubu elárulta, hogy olyasmi, mint az Õrségben a Szer, vagy a Nyírségben a Bokor. A stovka meg százas. Tehát a történet:

Késõ este, három óra alvást követõen szuszakolódunk be négyen a Bubumobilba a XI. kerület ébredezõ éjszakai életétõl körülvéve. Bubu a volánnál ül, mellette én tartom következetesen rossz oldalon nyitva az autóstérképet, a hátsó sort Kerek repkény és Vándor Csillag foglalják el, hozzájuk csatlakozik bajnai, stílszerûen Bajnán. Áthaladunk Esztergomon, Párkányon (Štúrovo), Nyitrán (Nitra), Galgócon (Hlohovec), közel nullforgalmú utakon vágtázunk a sötétségben. Keresztezzük a Vágot, a távolban a bohunicei atomerõmû hûtõtornyai ontják a gõzt az égbe. Áthúzunk néhány falun, az egyikben rendõrautó húzódik félre elõlünk, hogy utána felkapcsolt reflektorral eredjen utánunk, öt méterrel a hátsó lökhárító mögött, gyorshajtást provokálva. Bubu nem ugrik be az olcsó trükknek, így marad a szirénás-villogós leállítás, németül érdeklõdnek, majd a „turistické pohod Lazová Stovka” varázsige hallatán, harsány nevetéssel elengednek. Verbóig (Vrbové) marad a díszkíséret, parkolás után még egyszer megkérdezik, biztos jó helyen vagyunk-e. Látva, hogy tényleg nem szétverni akarjuk a környéket, „Viel Glück!” felkiáltással elzúg a policáj. Verbó nem egy nagyváros, apró fõterén templom, zsinagóga, buszállomás, iskolaépület található, egy kis fás területtel. Nekünk most az iskolára van szükség, az ablakon kopogunk, a helyi diszkóban tobzódó menõ csávók miatt itthon még általam sosem látott nagy elõvigyázatossággal kell mûködnie a rajtnak. A fõrendezõ Slavomir Glesk felesége, Silvia nyit ajtót, elõször csak résnyire, halkan behív, majd sietve bezárja mögöttünk a tömör fém nyílászárót. Nevezünk, pontosabban megmutatjuk az elõnevezõk listáján a nevünket, befizetjük a három eurós nevezési díjat. Színes itinert kapunk, amelynek a leglényegesebb eleme a középen található táblázat távadatokkal, követendõ jelzésekkel, információval a tereprõl – aszfalt vagy földút –, és az egyes pontokon elérhetõ frissítési lehetõségekrõl. Fél öttõl lehet rajtolni, szintidõ nincs, a hivatalos célzárásig, azaz másnap reggel nyolcig kell visszatérni a kábé 106 km hosszú kört megtéve. Kiözönlünk az utcára jópár túratárssal együtt, a templom tornyán az óra 4:35-öt mutat.

Kisétálunk a még bõven alvó városkából, víztározó partján ballagunk, eleinte mûúton, aztán széles földutat követve. Nagyfeszültségû távvezeték zizeg felettünk, elhagyjuk a vízpartot, tágas völgyben sétálunk tovább. Itt találjuk a nulladik ellenõrzõpontot is, magas, magányos fa derekán, nejlontasakban függ egy nagy adag matrica, mindenkinek a saját rajtszáma szerintit kell felragasztania a megfelelõ rovatba. Megejtjük az igazolást, tovasétálunk, érintjük Prásnikirtvány (Prašník) szélét. Az egyik háznál két lúd fejez ki némi értetlenkedést a sok ember láttán. Követjük tovább a völgy vonalát, kis házcsoportok bukkannak fel odalent – a helyzet tényleg hasonló az Õrség szeres településszerkezetéhez, csak itt egy-egy lazova kevesebb házból áll. Újra egy kis erdõ következik, szerényen egy mûanyag palackkal foglalt forrásból csordogál a víz az út szélén. Hangulatos. Megérkezünk Lajdovcira, kék sáv jelzés indul Berezó (Brezova pod Bradlom) felé, néhol szalagozás erõsíti meg, fényvisszaverõ matrica „L100” felirattal. Végigsétálunk a településkén úgy, hogy egy teremtett lélekkel sem találkozunk – nem csoda, hiszen még alig van reggel hat. Újabb víztározót kerülünk ki, repceföld mellett vezet a ritkán járt országút. Feltûnik, hogy idén nem csak odahaza divat repcét vetni. Elhagyjuk az aszfaltot, erdõben kapaszkodik lassan egyre feljebb az ösvény. A Kis-Kárpátok északkeleti végénél járunk, a környezõ dombok, hegyek magassága 400-500 m tengerszint felett. Felérünk egy nyeregbe, a jelzés élesen elkanyarodik, minket egyenesen invitál a sárga nyíl, bükkerdõ óriási fái közé. Lassan felkel a Nap, elsõ sugarai élesen hasítanak át a zöld lombokon. Leérünk egy völgyön, csatlakozik hozzánk Štefán, akivel Vándor Csillag a Kiszucai Százason ismerkedett meg. Barátunk már most kissé fáradt arccal próbál beszélgetni, vegyes magyar-szlovák-német-angol egyveleget használunk, mindenki abból a nyelvbõl vételez több szót, amelybõl többet ismer. Újra jelzést találunk, a kék, majd a sárga sáv visz vissza az imént elhagyott völgy felsõbb szakaszára, Kosaras (Košariská) faluba. Találunk templomot, SNP emlékmûvet, boltot. Utóbbiban tartunk egy könnyed bevásárlást, majd leülünk reggelizni. A helyi „Elit alakulat” ((C) bajnai) közben kíváncsi tekintettel méreget, a szlovákot anyanyelvi szinten beszélõ útitársunk nagyvonalakban vázolja számukra a helyzetet. Az alkoholtól fátyolos tekintetû, terepszínû ruhás csapat reakciója ugyanaz, mint itthoni kollégáiké, csak a nyelv más.

Fél óra szünet után összeszedjük magunkat, elhagyjuk a falut. Meredek kaptató következik az egyre melegebb idõben: eleinte réten, majd erdõben kapaszkodunk meredeken fölfelé, elágazásnál térünk régen megerõsített háromszögre. Kilátópontra mászunk ki, körbefotózzuk a tájat: délkelet felé a Vág völgye felett ül pára, délnyugatra a Kis-Kárpátok hegyei húzódnak, a völgyekben kisebb-nagyobb települések. Rögtön az elsõ Brezova pod Bradlom, a Bradló alatti Berezó, a Nagyszombati Százas célja. Panelváros. Írunk pár sort a csúcskönyvbe, készül néhány csoportkép, majd továbbkirándulunk. A Bradlo teteje már egész közel van, M. R. Štefáník mauzóleumával együtt. A méretes mészkõépítmény elsõ közelítésben a Jedi templomhoz hasonlít, a Star Wars új epizódjaiból, csak valamivel kisebb és nem fénykardozik benne senki. Útitársunk nagy lelkesedéssel magyarázza a hely jelentõségét, mi közben a kilátást bámuljuk. Bubu mutatja a Nagy-Javorina távoli, ködbe veszõ csúcsát, hogy az lesz majd hetven kilométernél. Megkerüljük az emlékmûvet, lesétálunk a lépcsõ tövénél táborozó ellenõrzõpontra. Az igen kedves társaság kávéval, kólával, sütivel kínál, utóbbiak között kiemelve a cukormázzal felírt L100-as mézeskalácsot. Itt is elücsörgünk bõ negyedórát, fotózgatva, beszélgetve. Nekilódulunk, immár piros sávot követve, elsétálunk egy kissé bezárt menedékház mellett, Bubu hintázik, a két lány elõretrappol. Pitypangos, zöld domboldalon ereszkedünk, hosszan, lazán. Lehetne sietni, de minek? Megérkezünk a Jandó-völgybe, legalábbis én így fordítanám a Jandová dolinát. Néhány ház és egy Zetor árválkodik odalent, piros virágú fát döngenek körbe méhek. Kellemes környék. Régi iskoláról tudósít egy kissé túldimenzionált tábla, az iskola ma szállóként üzemel. Megkerüljük a néptelennek tûnõ telepet, megkezdjük a kapaszkodást a soron következõ dombvonulatra, lassan megszokjuk a pitypangos zöld réteket.

Fasor árnyékában vár az újabb önkiszolgáló ellenõrzõpont, mindenki szorgosan ragasztja a rajtszámának megfelelõ matricát. Nyílt dombhátra érkezünk, elõttünk a távolban óriási gyárkémény jelzi Miava (Myjava) városát, még távolabb szélkerét ácsorog magányosan egy hegytetõn, a láthatárt tõle jobbra zárja a még mindig messzi Nagy-Javorina. Eloldalgunk a dombon, településre érkezünk, kerékpáros túrázó hölgy kérdez valamit, de sem angolul, sem németül nem sikerül szóba elegyedni, mosolyogva legyint és elkerekezik. Tartunk egy étkezõs szünetet, a menü császárszalonna és zsömle. Némi aszfaltkoptatás és sok nyitott, földutas porrugdosás után megérkezünk Miavára, temetõ kútjánál mosom meg felhevült fejemet. A következõ pár kilométer még több eseménytelen aszfalttaposással zajlik, a városhoz csatolt Túrrétén (Túra Luka), míg végre meg nem találjuk a Bubuék által elõrejelzett boltot. Megtámadjuk a jégkrémesládát – szép, egyszerû szó, zmrzlina a jégkrém –, a bolt árnyas parkolójában hûtjük magunkat a következõ hosszú, kitett etap elõtt. Aszfalton kapaszkodunk Vankovci felé, mellettünk kétoldalt völgy, elõttünk a lassan közeledõ, magányos szélkerék. Árnyék sehol, a felhõk viszont szorgalmasan gyülekeznek, csak épp nem felettünk. Nem hiányzik most egy vihar, amikor láthatóan mi vagyunk a leginkább kiemelkedõ objektumok a terepen. Megérkezünk a faluba, a tábla Vankoviának nevezi. Jobbra téesz, balra néhány ház, ezek viszont fene hosszan nyúlnak el. A pontot a településke túlsó végében, egy bio-buszmegálló – teljesen benõtte az épületet a növényzet – mellett találjuk, árnyékban ragasztunk matricát. Még egy ideig tart az aszfalt, amikor elhagyjuk, távvezeték oszlopsora képviseli mellettünk a civilizációt. Az utolsó útmenti betonoszlopon feliratot találunk a zöld sáv alatt, szabad fordításban: „az úton a horizont felé”. S valóban, közel és távol nincs semmi, amire jelzést lehetne festeni, csak fû és sárga virágú pitypang. Tehát megyünk tovább, az úton a horizont felé. Jópárszáz méterrel odébb keresztezõdést találunk, piros sáv keresztezi utunkat néhány méter erejéig. Elkanyarodunk kissé nyugat felé, ez jó, mert nem a tarkómra tûz a Nap. Annyira.

A szélkereket lassan megkerüljük, a társaságból senkinek nincs affinitása arra, hogy megnézze közelebbrõl a hegytetõn lomhán forgó erõmûvet. Fõleg, hogy itt hallatszik az elsõ távoli, de annál határozottabb morajlás, valahol délnyugaton már dúl az égiháború. Jó lesz minél gyorsabban továbbállni. A lefelé vezetõ úton hamarost erdõbe érkezünk, a jelzés elhagyja a száraz, poros szekérutat egy árnyas ösvény kedvéért, nagy elánnal térünk rá, csak ne kelljen tovább a napon maradni. Hamarosan megjelenik elõttünk a következõ falu, Verebóc (Vrbovce), hatalmas istállókkal, ahol láthatóan valaha komolyabb mezõgazdasági termelés folyt. Most pitypangos, füves rétek vannak mindenfelé, meg néhol egy-egy tábla repce. Forrást érintünk, jéghideg vizût. Iszunk, mosakszunk, majd besétálunk Verebócra. Enyhén giccses szálloda mellett kanyarodik be az egyik portához egy traktor, egytengelyessé redukálódott pótkocsival. A mechanika csodáit látjuk megvalósulni. A falu központjában, a kocsma teraszán találjuk az ellenõrzõpontot, a Slavo-házaspár intézkedik, sürög-forog, mosolyog. Kapunk kávét, betermelünk egy mázsa zsíros kenyeret, fejenként. Benézek a mûintézménybe, kérek dvá kofolát, angolra váltva hidalja át a kommunikációs nehézményt a csapos. Odakint egyre jobban megélénkül a szél, a hegy túloldalán tapasztalt égetõ napsütés már a múlté, haragos felhõk gyülekeznek, egyre közelebbrõl halljuk a mennydörgéseket. Elindulunk, véget vetve az újabb félórás pihenõnek. Patakpartot, név szerint a Teplica partját követi a sárga nyíl, a víz egyik oldalán indulunk el, egy másik csapat a túloldalról kiabál, hogy arra jobb menni. Már épp elbizonytalanodnánk, amikor egy kapálgató néni nagy karmozdulatokkal int nekünk, hogy menjünk csak tovább, ez az oldal lesz jó nekünk. Vagy valami hasonló. Annyira mégsem tûnik biztatónak a helyzet, így Kerek repkénnyel és Vándor Csillaggal átkelünk a patak túlpartjára. Pechünkre, mivel egy másik élõvíz keresztezi utunkat, míg bajnai és Bubu a túloldalon hídon átsétálva találják meg a helyes irányt. Átküzdjük magunkat a sásos parton, majd felnézünk a hídhoz, hogy legalább a táv meglegyen. Tõlünk délre szép villámok borítják be az eget, a dörgések haragosan csattognak, egyre kisebb idõ telik el a fény- és a hangjelenségek között. Visszanézve a Nagy-Javorina és a szélkerekes hegy már nem látszanak a felhõben. Aztán elér minket is az égi áldás, pillanatok alatt átázik a vékony szövetnadrágom és a cipõm. A szembeszél nagy erõkkel tesz arról, hogy gyorsan meg is szárítson, tehát borzasztóan fázni kezdek. Változó intenzitású esõben, szántók, rétek szélén haladva kapaszkodunk ki a Teplica széles völgyébõl. Elérjük a cseh-szlovák határt jelzõ dombhátat, a nyereg neve Sedlo U trí kamen?, amelyet talán Három kõ nyergeként lehetne fordítani. Valóban van itt három kõ, régészeti leletek lehetnek, találunk egy információs táblát is. Elõször lépek cseh földre, a pillanat ünnepélyességét kissé elnyomja a lankadatlanul zúgó esõ.

Elindulunk újra a Teplica völgye felé, a vélhetõen szép kilátás a Fehér-Kárpátok hegyeire most felhõk közé bújik. Körülöttünk dombok és dombok és megint csak dombok, némelyiken hosszan lehet szemmel követni a nyír-fenyõ-nyír jellegû erdõsávot, érdekes. Felázott földutat taposunk, a távolban fehérre festett, cseh bézé motorvonat döcög Hodonín felé. Lehet meditálni, hogy a 810-es sorozat melyik változatáról lehet szó, addig is telik az idõ az esõben. Megérkezünk a szélmalomhoz, körbefényképezzük, mûutat keresztezünk, hogy utána újabb sáros emelkedõ feszegesse a türelmem határait. Facsoportnál találjuk a következõ ellenõrzõpontot, öreg fenyõre települt les alatt lengedez a nejlontasak. Repkény intézi a formaságokat, addig fotózgatok a gépével. A rövidke megálló után tovalaffogunk, bizonytalanul letérve egy merõleges útra, ahol a térkép szerint el kell hagynunk a zöld sávot. Megállapítjuk, hogy vélhetõen itt többen elmentek egyenesen, Vel'ká nad Velickou felé. Szántó felázott szélén ereszkedünk a völgy felé, a végén betérünk egy mérsékelten lekerített területre, ahol legalább van némi növényzet és nem a sarat kell dagasztani. Keresztezzük a szlovák menetrendben 121-es számmal jelölt vasútvonalat, odébb apró megállóhely peronja fehérlik. Bubunál van kinyomtatott vonali menetrend, röpke három óra múlva jönne vonat, azt azért nem várjuk meg. Mûutat találunk, a túloldalon méretes kilátó tornyosul, tövében esõházzal. Behúzódunk uzsonnázni, találunk „csúcskönyvet”, beírjuk magunkat. Bubu kifejezi rosszallását aziránt, hogy nem láttuk a Bz-t. Na igen. Elnyammogunk egy-egy szendvicset Repkénnyel, az evés felvidít. Az, hogy innentõl a földutat aszfalt váltja, szintén felvidít. Meg még az esõ is eláll, ki sem merem mondani. Besétálunk Javorníkra, majd kisétálunk onnét, szép, virágos falucska, de az érdekesebb részei másutt lehetnek. Mûúton célozzuk meg a Filipovské údolit, sípálya, hétvégi házak sorakoznak a völgy oldalában. Valamint egyre sûrûbb az erdõ köröttünk. Ez a völgy úgy néz ki, ahogy egy erdei völgynek ki kell néznie, hiába, hogy mûút fut az aljában. Étterem áll az út szélén, odabent vár az ellenõrzõpont, természetesen leülünk étkezni. A kiszolgálást nem kapkodják el, Repkény eleinte nem is lelkesedik az újabb megállóért, de végül nem indul tovább egyedül. Inkább odamegy haverkodni az ablakban árválkodó nimfapapagájhoz. Szegény madár eléggé antiszociális, tán még annyi törõdést sem kap, mint a vendégek. Nagy sokára megkapjuk a rendelt fokhagymakrém-leveseket és a kávét. Ezek amúgy egy árban vannak, a kávé sajnos borzasztóan gyenge. A hosszas várakozás miatt elpereg itt vagy egy óra.

Húzunk tovább az aszfalton, források táplálják a völgy esõtõl is bõvizû patakját. Egy kanyarban házcsoportot találunk, üvölt a zene, a házikó teraszáról sorra magyar, szlovák, uniós és cseh zászlók lógnak, a magyar egész kicsi – de kint van! Kérdezzük, hogy ez lehet-e az ellenõrzõpont, egy kellõen részeg hölgyike magyarázza, hogy igen, õk nagyon szívesen adnak pecsétet, de elõször mindenkinek a fenekére és csak utána a papírra. A környéken amúgy mindenki többé-kevésbé részeg, az angolra, németre nemigen reflektálnak, de elõkerül egy úriember, aki a kevésbé részegek táborát erõsíti és beszél magyarul, mert sok magyarral dolgozik együtt. Közben kapunk pálinkát a torkunkra, meg pecsétet a csípõnkre – Bubu bevállalja a fenekére, így kiváltva némi lelkes sikítozást a buli nõnemû résztvevõibõl. :) Készül pár közös fotó a zászlókkal, majd Repkénnyel és Vándor Csillaggal szép szolidan elbúcsúzunk, ideje lelépni, pedig a magyarul beszélõ ember szerint este boszorkányégetés is lesz. Hûha. (Szegény Silvia a célban nevetve magyarázza, hogy ez igazából nem tartozott a túrához... :)) Meredek kaptató következik, nagy lendülettel húzunk rajta fölfelé, menet közben nagyokat nevetve. A valódi ellenõrzõpontot egy fán találjuk, a matricák között egy fej vöröshagymával. Lehet, hogy errefelé az is jó fokhagyma helyett a boszorkányok ellen... Ragasztunk, indulunk tovább, egyre magasabbra.

Lassan elkezd alkonyodni, kiérünk az erdõbõl, széles tisztáson, kellemesen emelkedõ úton folytatódik a túra. Visszanézve szép kilátás kárpótol az esõs nyitásért, párafoltok szállnak fel az erdõ aljáról. Hegygerincet érünk el, ez már a Javorina mellékgerince, folyamatos, de egyáltalán nem megerõltetõ emelkedõ vezet a fõgerincre, amelyen szabályos fehér hasábok sorakoznak, megint a cseh-szlovák határon járunk. Emlékmû hirdeti a partizánok harcát, vagy valami mást, odébb kis esõház nyújt menedéket annak, akit itt kapna el egy kiadós vihar. A két lány elõrébbhúz, Bubuval társalgunk éppen valami félvasútszakmai dologról, mögöttünk bajnai halad sietõsen. Már van annyira sötét, hogy Repkénybõl és Vándor Csillagból csak két homályos körvonal látszik valahol elõttünk a határsávban. Hirtelen megsokasodnak elöl a homályos alakok, Repkény kiált vissza közülük, hogy kommunikálni kellene. Néhány – mellesleg erõsen részeg – cseh turista érdeklõdik aziránt, hogy hol találják a legközelebbi települést. Egyikük beszél angolul, elmagyarázzuk neki, hogy Nová Lhota körülbelül egy órányira van, de nincs oda jelzés, vagy kicsit messzebb megtalálják Javorníkot, ahová van jelzés. Sõt, odaúton ott lesznek a bulizók is. A beszélgetés közben az egyik srác folyamatosan küzd a gravitáció ellen, amire beállna egy számára stabil dõlésszögre, addigra elindulnak. Kiderül, hogy piájuk még van rengeteg, lámpát viszont nem hoztak. Sok sikert kívánunk egymásnak, aztán õk elbotorkálnak Csehország felé. Remélhetõleg. Nálunk ugyan van lámpa rengeteg (min. 1 db per fõ), de olybá tûnik, hogy mindenki egyszerre bojkottálja a használatát, mert lámpahasználat nélkül érünk ki a Nagy-Javorina nyergébe, sõt, a hegytetõt tartalmazó fennsíkra is. Itt egy sor érdekes dolog található, mindenféle díszhatárkövekkel, ál-csúcskõvel, ilyesmivel, mivel magát a 970 m magas csúcsot egy ronda magas adótorony elfoglalja. A kilátás a felhõs ég alatt lenyûgözõ: falvak, városok fényei színezik körbe az egész tájat, távoli hegyeken távoli adótornyok jelzõfényei piroslanak ide, mint modern jelzõtüzek. Nézem egy darabig, majd sietve elbotorkálunk a zajos hûtõberendezésekkel ellátott adótorony felé, hogy azt kikerülve leereszkedjünk egy mûúton a turistaházhoz. Két brutális méretû kutya õrzi az objektumot, kérdõ ugatással közelednek felénk, aztán tisztes távolban megállnak. Bemegyünk, odabent kellemes meleg van, a pontõr csokival kínál. Leülünk az egyik asztalhoz, bajnai kikér öt káposztalevest, Repkénnyel utánaküldünk egy-egy kávét. Ez sokkal erõsebb, finomabb, mint a völgybéli volt. Bubu fejedelmi vacsorát kér. Az étkezés közbeni mûsort színesíti a hatalmas ketrecben tollászkodó hatalmas arapapagáj – divat lehet errefelé a papagáj – aki fütyörészik egy kicsit, aztán megereszt pár „Ahoj!” kiáltást. Egy kisgyerek felbátorodik, odamegy a ketrechez, de rá csak rákiált egyet a madár, csökkentendõ a kíváncsiságot. Repkénnyel hamarabb távozunk, odakint iszunk pezsgõtablettás vizet, nyújtunk egy kicsit. Megérkezik Štefán egy nagyobb csoporttal, kérdezi, hogy minden oké? Megnyugtatom, megkérdezem, hogy õ hogy érzi magát. Nem túl lelkesen mond egy okét. Kijön mindenki, megnézem az órámat: hetven kilométernél járunk, negyedórával tizenhét órán belül voltunk érkezéskor, tizenhét óra húsz percnél járunk induláskor. Odakint csillagok ragyogják be az égboltot, csak a távolban, délkelet felé látszik néhány páracsík odafenn. Csuda hideg van.

Mûúton hagyjuk el a környéket, amelyrõl meredeken lejtõ ösvényre térítenek a jelzések, kidõlt fák alatt-felett bújunk át, kanyargós csapást követve. Még nagy a jókedv, a társaságot felébresztette a pihenõ a menedékházban. Visszatérünk az aszfaltra, hogy aztán újra elhagyjuk és végül néhány magányos házcsoport mellõzése után megérkezzünk Cetunára. Kocsma teraszáról nézi elhaladásunkat két alak, kíváncsi tekintettel, aztán visszatérnek a sörükhöz. A falu elhagyásakor adódik némi konfliktus a jelzésekkel és a térképpel, mivel a térkép régi, a jelzések pedig újak. Szerencsére a régi jelek is megvannak, azokat követve találunk rá az újabbakra, meredek parton, szûk ösvényen kaptatunk újra magasra. Áthullámvasutazunk pár huplin, leérünk egy nyeregbe, ahol óriási betonplaccon parkol egy magányos autó, technó szól mély basszussal belõle. Hosszú lépcsõsor indul a tetõ felé, a többiek számolják, majd' háromszáz lépcsõfokkal késõbb érkezünk ki a Roh lapos tetejére. Elképesztõen nagy partizánemlékmû terül el a kis fennsíkon, mint kiderül, ez amolyan közös síremlék. Kissé ijesztõ itt az éjszakában. Leülünk mellette, eszünk pár falatot, végignézzük az egy-egy környékbeli falut jelképezõ kõtömböket. Odébb, az emlékmûvön túl találjuk a soron következõ matricás tasakot. Az ösvény itt folytatódik, bokrok alagútján hajlongva lépdelünk nagy lendülettel, majd könnyebben járható, meredek lejtõre térünk. Ez egy hosszú, vizenyõs talajú völgyben ér véget, a csoffasztó, kissé sáros szakasz végén országútra térünk, amely elvezet a következõ faluba, Lubinára. A kávé hatása már régen a múlté, kezdenek néha lecsukódni a szemeim. Bubu mellettem gyalogol, hirtelen megszólal valamit, hogy „Štefáník emlékmû”, amikor rákérdezek, nem emlékszik, hogy mondott volna valamit. Aha, jönnek a bealvások, hiányzik az a pár óra igazi alvás a túra elõttrõl. Végigsétálunk Lubinán, keresztezzük az 581-es fõutat, a kék jelzést zöldre váltva trappolunk Hrušové felé. A lányok itt várnak meg, egy buszmegállóban, mielõtt a jelzett út elhagyná a településkét.

A túra leghosszabb pár kilométere következik. Mintha valami törés lenne itt a tér-idõ kontinuumban, alulmúlva a legrosszabb mechanika elõadásokat és péntek délutáni nyelvtanórákat, sõt, a Török út Völgyfõ-Várkút szakaszát is. Menetelünk egyenesen az erdõben, nem látni különösebben semmit, a csillagos ég felettünk néha kivillan a lombokon át, de amúgy csak megyünk és megyünk egyenesen. Repkény és Vándor Csillag stabilan valahol elõttünk tapossák a puha földutat. Kanyarban ülve várnak meg, tavaly itt Bubu és bajnai szerint nehéz volt megtalálni az irányt, a rendezõség azonban megszívlelte az esetleges kritikákat, mert most legalább három nyíl mutatja a letérést. Valamivel odébb megtaláljuk az esedékes ellenõrzõpontot, tartunk egy rövid igazolós szünetet. Aztán megy minden ugyanúgy tovább, végül lassan kiérünk egy völgybe, amelynek ugyanúgy nincs vége, mint az imént az erdõnek. Az ég befelhõsödött, a völgybe enyhe köd ereszkedett le. Bubu felkiált, hogy nagyon elege van már, ideje, hogy történjen végre valami. Történik.

Megérkezünk ugyanis Felsõvisnyóra (Víš?ové), ahol elméletileg az utolsó, személyzettel is ellátott ellenõrzõpontot kell találnunk. Itt töri át a Jablonka folyó a Kis-Kárpátok gerincét, a falu fölött Csejte (?achtice) vára õrködik komoran. Ebbõl mondjuk mi nem látunk semmit, a köd szolidan üli meg a völgyet, a lámpáinkon kívül összesen négy fényforrás aktív az egész faluban és az a vasúti átjárót biztosító négy villogó fényjelzõ. Nem sok. Az átjáróban bizonytalankodunk egy kicsit, aztán meggyengült morállal indulunk tovább, pedig az ellenõrzõpont a vár alatti kocsma teraszán vár. Még egy mûködõ fényforrás. Tartunk némi étkezési utánpótlást, majd az elméleti pontzáráskor elindulunk: mögöttünk még rengeteg túrázónak kellene érkeznie. Meredek, sziklás kaptató vezet a gerincre, a várhoz nem térünk ki, sem idõnk, sem kedvünk nincs hozzá. Repkény és Vándor Csillag, mintha összebeszéltek volna, egyszerre gyorsítanak fel egy nagyobb sebességre. Mi pedig követjük õket, ahogy csak lehet. Összevissza kanyargunk a hegyoldalban, mellettünk sejthetõen nagy mélység tátong balra és nagy magasság jobbra, de a sûrû fiatalosban semmi nem látszik a világon. Bõ egy óra ilyen kanyargást követõen látványosabb szakaszokra érkezünk, balra valóban nagy mélységeket látni, a Vág völgye húzódik mellettünk, azon túl pedig ismeretlen, magas hegyek nõnek magasra. Néhány újabb emelkedõ megmászása után érkezünk meg az utolsó ellenõrzõpontra, ez a Vel'ký Plešivec, a Nagy-Pelsõc 483 méteres csúcsa. Kereszt áll a tetõn és fémládában csúcsfüzet, megörökítjük, hogy itt jártunk – a túra résztvevõi közül eddig egyedül Pete Green tartotta fontosnak ezt elõttünk, vagy a többiek máshová írtak. Nézzük egy darabig a kilátást, örülve annak, hogy az elõzõ ponttól sikerült elég gyorsan menni ahhoz, hogy a hátralévõ tíz kilométerre elég idõnk legyen. Az ellenõrzõpontot rejtõ tasakot a tetõt követõ meredek part aljában, fatörzs út felõli oldalán találjuk. Néhány emelkedõ után kezdek rettentõ álmosságot érezni, amúgy semmi bajom. Repkény lemarad hozzám, beszélgetni próbálnék, de nem tudom, miket beszélek, ezért sikerül néhány tökéletesen összefüggéstelen mondatot alkotnom. Hiába próbálkozom az álmosság ellen már amúgy bevált cselekedetekkel: megcsípem, sõt megcsípetem magam, ropit ropogtatok, hideg vizet kortyolok, kikötöm és újra megkötöm a cipõfûzõmet – ugyanúgy álmos maradok. Apró településre érkezünk, a térkép szerint ez a néhány ház itt Ošmek, de ezt a tényt hiába próbálnám akár cáfolni, akár megerõsíteni. Kis emelkedõ, kis lejtõ, erdõszél következik. Már a távvezetékek sem tudnak felébreszteni. Szántóföldet keresztezünk kellõen sáros dûlõúton, az út végén már Csipkés (Šípkové) házai ácsorognak. Lassan kivilágosodik, már a pont elõtt eltettem a lámpát, nincs már rá szükség. Az ég barátságtalanul szürke, rusnya felhõket dédelget. Végigballagunk a falun, hivatalosan a buszmegállónál véget ér a kék sáv, valójában a régi jelek egész sokáig elkísérnek még. Kiérünk a faluból, egy utolsó emelkedõ vezet egy ismerõs dombhátra – az itteni utat kísérõ fasorra még tegnap reggel hívta fel a figyelmünket bajnai. Megvan a fasor, a túloldalon a tegnap reggelrõl ismerõs víztározó partján ücsörög egy csomó horgász. Kiérünk a 499-es számot viselõ fõútra, elõttünk Verbó házai vannak. Besétálunk a városkába, néhány házzal késõbb megtaláljuk a célt. Ismerõs a beengedési procedúra: kopogni kell az ablakon. Ajtót nyitnak, bezuhanunk, az elõtérben brutális láb- és testszag vág pofán, az étkezõben szerencsére már megfelelõ a levegõ. Itt, a menzán találjuk a konkrét célt, regisztrálják az érkezésünket reggel hét óra húsz perckor. Belül vagyunk a huszonhét órán, ez jó hír. Kapunk egy-egy A4-es oklevelet, lelkesen gratulálnak. Bubu lefekszik aludni az egyik rendezõi matracra, mi Repkénnyel csak úgy, az asztalra borulunk, néha felébredek a beszélgetõkre, valamelyik ilyen ébredésnél szól bajnai, hogy Bubu meddig szeretne aludni – ránézek az órámra, megnyugszom, hogy még ennyi és ennyi idõm van.

Amikor felébredünk, már szinte mindenki eltûnt a célból, csak a Glesk-házaspár takarítja a helyiség romjait. Amikor meglátják, hogy felkeltünk, egybõl kávéval kínálnak, jólesik a gesztus és a fekete nedû. Kapunk még remittenda-csokit marékszám, aztán a Bubumobil utasaiként végigvágtázunk ismét a Verbó-Galgóc-Nyitra-Esztergom-Bajna-Budapest útvonalon. Otthonról kérdezik telefonon: milyen volt a túra? Jó volt. Köszönöm Bubúrnak a szállítást, továbbá Kerek repkénynek, Vándor Csillagnak, Bubúrnak, Bajnainak és arra a pár kilométerre Štefánnak a társaságot. Köszönet Slavomir Gleskéknek és csapatuknak a túráért, nagyon kedves, lelkes rendezõgárdával találkoztunk.

-Kékdroid-

Képek