Túrabeszámolók


Pálos 70 túra és zarándoklat

új túrabeszámoló rögzítése
Kiírások:2011 2012 2012 2013 2013 2014 2014 2015 2015 2016 2016 2017 2017
 Túra éve: 2017
stabatTúra éve: 20172017.10.30 16:00:04
megnéz stabat összes beszámolója

Pálos 70, másodszor


Eléggé elítélhető módon szintfelmérésre jöttem, megtudni, hogy a nyári nyavalyákból sikerült-e kitörnöm, bírom-e a hosszabb távokat. (Miért indulok, mit várok?) Emellé a vezetőfüzet olvasgatását nem terveztem, maximum otthon. Aztán jött két mondat a Sziklatemplomban, ami még jobban ráerősített erre. (Mintha csak közbevágtak volna fentről: nem akarod a jó hírt, inkább sietni akarsz, tessék, megkapod.) A két mondat regulaté: "itt jön, akinek csak a hátát fogjuk látni" (magamra vettem, de nem kellett volna), illetve "jó lenne eggyel korábbi kompot elérni". A komp ezen a túrán egy betegség, amit csak úgy lehet gyógyítani, ha nem figyelsz oda rá. Tavaly egészen nyugodt voltam Solymárig, kompmentesek voltak a gondolataim. Most indulástól ezen görcsöltem. Nem is görcs, inkább kicsinyes cél. Mert az időt be lehet osztani úgy is, hogy a kompot kényelmesen elérjem, mert nem dől össze a világ, ha negyed órával az indulás előtt érek oda, netántán 25 percet kell várnom. Mivel hosszas kihagyás után voltam, teljesen elégedett lettem volna a tavalyi idővel, a tavalyi komppal, de a regulati mondás magával ragadott. És nyomtam is az elejétől kezdve, úgy, hogy az egy órát tavalyhoz képest Csobánkáig le is dolgoztam. Itt meg is nyugodtam, míg tavaly nem akartam elhinni, hogy elérem a kiszemelt kompot, addig idén tudtam, hogy meglesz. Ebből persze annak kellene következnie, hogy végül lekéstem, de mégsem, igaz az utolsó kilométerek nagyon keményre sikeredtek, az ágakkal, gallyakkal teleszórt úton sem lassítottam. Szóval 15:50-kor utolértem Tamást, aki csak a hátamat nézte, hiszen abban a hitben volt, hogy előtte vagyok, de én a Sziklakápolnában a mellékhelyiségben készülődtem, miközben ő útnak indult.


Tavaly hoztam lámpát, idén már azt se. Csak a poharat. Az ellátás elegendő, nem kell kiegészíteni. A Normafánál van pogácsa és tea (10 km), a budaszentlőrinci romoknál alma, a solymári várnál csak jelszó ellenében lehet közlekedni (Pálos 70), tavaly volt egy csoki, számítottam is rá, most nem kaptam, lehet, kérni kellett volna, de Csobánka már csak 10 km és bőven a szokásos ebédidő előtt érek oda. A sütemény nagyon finom, a teából is kérek párszor, szőlőt is szemezek és pár kenyeret is elpusztítok. Tavaly kihagytam a forrást, most legalább odaballagok, alig csöpög. Míg összegyűjtök egy kortyra valót, addig a falon felfelé araszoló bogarat figyelem, ahogy a sárga zuzmón leküzdi a visszahajló részt (a nap legemlékezetesebb momentuma). Miklós itt ér utol újra, csak pecsétel és megy tovább. Kemény. Lesz még alma kétszer és meleg étel is Pilisszentléleken, de azt végül idő szűkében kihagyom, éhes se vagyok. Fent a romnál van szőlő és süti, egy darabig elég lesz és jön a rohanás Basaharcig. Az emelkedőket már nem bírom, szerencsére nem sok van. Érzem, hogy tavaly jobban ment, ezért kezdek meginogni, mégsem olyan biztos az a komp. Számolok Szent Jakab segítségével is, éppen jókor jön a töltőállomás. És több helyen is ki van írva a hátralévő táv, hogy lehessen számolgatni. A szakaszt ugyan a leggyorsabban teljesítem, veregetem is a vállam, mígnem összevetem a tavalyi eredményemmel, az 8 perccel gyorsabb volt, de ott a 16:50-es komphoz siettem. (És őszintén, mit számítanak ezek a percek?)


Szóval Tamás elindult előttem, Zsolti munkából jön, mikor éppen indulok. Kezd világosodni. Behúzom a szeretteimet, a tavalyi szomorúság igazabb volt. A kő egészen hozzánő a kezemhez. Alig bírom letenni. Csipi Normafánál elhúz, Tomival sétálok egy darabig. Aztán Lajossal (idézzük a kitörést). A szokásos szépjuhásznéi kitérő, aztán újra előzök. Már nagyon elegem van az aszfaltból. A várnál van egy kis értetlenkedés, fel kell menni - mondom. A Hosszú-hegyen ér a dél, kiállok egy imára. A Szántói-nyeregben növelem az elvetemült futók táborát. A Pilis oldalában Schubert adja a ritmust és az erőt. Klastrompuszta előtt érem utol a zarándokokat. A ponton nehezen esem át. A kompon nyújtogatom a lábam, erős izomlázam lesz. A maradék távot Balázzsal teljesítem. Milyen jó lenne itt maradni, ünnepelni, de otthon szép szóval várnak: hol voltál már megint ilyen sokáig. Mindegy, hogy lenyomtál 75 km-t és még világosban hazamész. És ne hagyj engemet kétségbeesnem. Ámen.

 
 
berenikeTúra éve: 20172017.10.30 15:52:40
megnéz berenike összes beszámolója

Az idei beszámolóm itt olvasható: http://jarogatok.blogspot.hu/2017/10/palos-70-harmadszorra.html

 
 
Slíz GyörgyTúra éve: 20172017.10.19 20:30:39
megnéz Slíz György összes beszámolója

Mindigis szerettem volna elmenni erre a túrára, hiszen olyan, mintha kifejezetten nekem szervezték volna. Már amikor felfedeztük a Szent Özséb-barlangot, akkor álmodoztam arról, hogy milyen jó lenne egyszer egy kirándulás keretében Bp-ről gyalog kimenni odáig, végig a Pilisen. Na most a Pálos 70 majdnem ez, csak utána még tovább is megy Márianosztráig, végigjárva a Pálos Rend és egyben Magyarország történelmének fontos helyszíneit. Idén végre úgy alakult, hogy be tudtam tervezni a naptáramba a túrát. Bár a pénteki fenyőfa-nyűvés kicsit sűrűvé tette a programot, este nyolckor, amikor kezem-lábam remegett a második nagy fenyőfa tuskójának a kicsavarása után, akkor azért megkisértett a gondolat, hogy inkább aludni kéne, de tartottam magam a megbeszéltekhez.



Szombat reggel hatkor, még sötétben találkoztunk a Sziklakápolnánál egy barátommal, és nekiindultunk a Gellérthegynek. Neki a Kinizsi 40 volt a leghosszabb túrája, de én is utoljára 10 éve mentem 60km-nél többet. Úgyhogy nem tudtuk, hogy fogjuk bírni. A Városmajortól ismerős volt az útvonal a Kitörés túráról, de már a Normafánál megdöbbentem rajta, hogy mennyi kápolna van ezen a vidéken, amit én eddig nem vettem észre. A Szépjuhásznánál avagy Budaszentlőrincnél felidéződtek bennem a szép emlékek, amikor a Pilis Barlangjai rajtban kétségbeesve vártam a szervező kollégákat, hogy mikor érnek már oda. Jó volt végre résztvevőnek lenni egy túrán, és nem szervezőnek. Egyébként - bár ezt a pontőrök nem mondták - itt állt sokáig a Pálos Rend központi kolostora, amíg a török menekültek bele nem integrálták a földbe. Azt azért kicsit sajnáltam, hogy nem kell felmenni a Bátori-barlanghoz, amely szintén pálos történelmi kötődésű helyszín.

-

A Hűvösvölgytől régi szép emlékeket idéző túrákról jól ismert szakaszokon haladunk, aztán a Solymári vártól a helyükre kerültek a dolgok, és a Pilis Barlangjai túra nyomvonalát követtük. Ezt már szeretem. A Solymári-völgy (ami nevével ellentétben inkább Pilisborosjenőhöz van közel) után már nem is bántam annyira, hogy a Kevély-nyeregbe nem kell felmászni. Persze ha valakinek hiányzik az ilyesmi, akkor várjuk szeretettel a Pilis Barlangjai túrára, ott fel kell. Na körülbelül itt kezdtem elfáradni.

-

A csobánkai Szentkútnál olyan finom tea meg szilvalekváros meg valamilyen rejtélyes krémmel kent kenyér volt, hogy csak még. Ezen a murvás úton rengeteget járunk, hiszen erre jövünk a Kiss Péter-barlanghoz, amit pár éve fedeztünk fel. A Hosszú-hegyen nem volt ellenőrzőpont, de azért felmentünk rá, megnézni a kilátást, meg itt még a lelkesedés erősebb volt a fáradtságunknál. Ez már hazai pálya, a Szántói-nyeregnél csak 2 km-re vagyok otthonról. Pedig milyen messzi van az még.... Pilisszántótól egy újabb jól ismert szakasz következik, a Klastrompuszta felé vezető tankút, amin sok éven át heti rendszerességgel jártunk a Csévi-szirtekre. Bár ne tettük volna...

-

Klastrompusztára érve már a talpaim is fájtak, és a jobb lábam inai és izmai is kikészülőben voltak.  Hiába, úgy látszik, a nagyobb tömeghez nem csak erősebb motor, hanem erősebb futómű is szükséges. Majdnem 50 km-nél jártunk, még több mint 24 kilométer volt hátra.

-

Pilisszentlelken váratlan találkozás, tettén értük Egyesületünk egyik tagját, amint nejével orvul részt vesz a túrán. Egy gyors csoportképet csináltunk, aztán többet nem találkoztunk, szerintem előttünk érhettek célba.  A Pilisszentléleki ellátás, a gulyásleves és az édes ostyatekercs jót tett az életkedvemnek. A szentléleki kolostorromnál ért minket a sötétedés, innen már éjszakai üzemmódban mentünk. Persze akinek Cree-ledes kínai fejlámpája van használt laptopakku-cellákkal, annak a sötétség nem kihívás. Az országútra érve feltettem a fejhallgatót, egyrészt mert olyan fáradt voltam, hogy beszélgetni úgysem tudtam volna, másrészt mert fázott a fülem, és elmerültem Hacsaturján második majd később az első szimfóniájában. Egyrészt máskor úgysincs időm zenét hallgatni, másrészt nagyon jó volt, hogy elvonta a figyelmemet arról, hogy mindjárt meghalok.

-

Végtelen hosszú egyenes út után egyszercsak minden átmenet nélkül ott volt a Duna. Meglepődtem, hogy itt milyen széles, és mennyire sötét. Mintha valami üresség, fekete lyuk lenne a kivilágított partok között. Itt raktak a pontőrök egy (pontosabban két) tüzet, valamint meleg tea is volt (egyébként az egész túrán végig mindenhol etettek-itattak, nem csak ott, ahol külön kiemeltem, szóval az ellátás az annyira jó volt, hogy szinte már túl jó, a végén még meghíznak a résztvevők a túrától). A kompnak gondolom ez valami különjárati menete volt, mert amúgy nem hinném, hogy ilyen éjszaka még közlekedne. De a rendes nagy autószállító komp volt. Viszont ki se kötötték, hanem járó motorral tolta a hajó, amíg felsétáltunk rá, és már indult is vissza a túlpartra. Lopakodó üzemmódban, egy fehér, egy zöld és egy piros jelzőfény világított a hajó tetején, egyébként vak sötétség volt.

-

Szobon megismerkedtünk a falu éjszakai életével, a kocsma előtt az út közepén letáborozott és a még lábon álló részegek elmagyarázták, hogy Márianosztra nem arra van, meg különben is már csak holnap megy busz. Pedig arra volt, csak ők nem ismerték a régi nosztrai utat, amely valaha régen országút volt, a mai napig több szakaszon látszik, ahogy kövekből szépen ki van rakva. Ez egy hihetetlenül hosszú és unalmas egyenes út, 7 kilométeren át halad a mezőn keresztül, ráadásul még emelkedik is. Az a 7 kilométer még órák kérdése volt. Közben elfogyott Hacsaturján összes szinfóniája (csak hármat írt), meg már ahhoz is fáradt voltam, hogy hallgassam, így csak lépkedtem előre, és már nem gondoltam semmire. Ekkor már olyan magasan volt a telihold, hogy szinte nappali világosságot adott.

-

A Sukola-keresztnél gumicukorral kínáltak, ráadásul azzal a finom, kemény fajtával. Erre tényleg nem számít az ember az éjszaka közepén. Már csak 4 kilométer. Már nagyon álmos is vagyok, mintha amúgy nem lenne elég bajom. Képes lennék elaludni akár ott kereszbe az út közepén. Aztán megpillantjuk a falut. De milyen rettentő lassan közeledik! Innen még egy óra, mire éjfél körül betámolygok a célba. Itt megint meleg gulyásleves, tea, dínomdánom. És a foldalatt.hu-s szórólapjaim és szépen kirakva. Nagyon helyes! Megvettem a Pálos 70-es pólót, megcsináltuk a kötelező fotót a célban, és nagyon örültem, hogy sikerült, és végre alhatok, és nem kell sehová se menni. A vasárnapra tervezett munkát lemondtam...


Akit érdekel, a fb oldalamon láthat (nem művészi)  fényképeket is: https://www.facebook.com/gyuri.fizikus/posts/953829094770412

 
 
regulatTúra éve: 20172017.10.19 05:54:56
megnéz regulat összes beszámolója

Másodszor a teljes távon. Ez a túra már tavaly a szívemhez nőtt. Valahogy nem tudom elképzelni nélküle az őszt. Sikerült a rendezőknek azt a hangulatot (az idén is) megteremteniük, hogy bármennyire fontos a táv lekűzdése, és a ráfordított idő, mégis másodlagonak éreztem. Tényleg egyfajta belső béke kereséssé vált ismét az út.


Mindemellet, ismét csak azt tudom, mondani, hogy a szervezők mindent megtettek azért, hogy minden résztvevő remekül érezze magát. Az is, aki valamilyen belső élményt keres, és azok is, akik a sport élményre vágynak. Csak köszönni tudom nekik, hogy megrendezték, hogy ilyen lett... és ott a helyem jövőre is... Bővebben a blogban.

 
 
OttorinoTúra éve: 20172017.10.10 14:19:55
megnéz Ottorino összes beszámolója

Pálos 70 teljesítménytúra 2017.10.07 Táv: 74,1 km; Szint: 2350 m


Sejtettem, hogy semmi nem valósul meg abból az elgondolásomból, hogy nyugi tempóban, fényképezgetve, eszegetve sétálom végig a most hetedszer megrendezett Pálos 70 teljesítménytúrát. Már a metróból több túrabaráttal együtt mozgólépcsőzünk a felszínre és megyünk fel a Gellért-hegyi sziklatemplom bejáratához. Az első metrójárattal jöttem, de már hosszú sor áll az időnként becsapódó fotocellás ajtó előtt. Egy ideig beszélgetve nézzük a több nyelvű ISTEN HOZOTT feliratot, és évődünk az előttünk állókkal, hogy ők biztos itt aludtak a küszöbön. Hűvös van. Örülök, amikor beljebb kerülhetek. Fizetek, nevezési lapot töltök, átveszem a vezető füzetet, a csippantós csuklópántot, és rövid szerelvényigazítás után elindulok. 05:10 van, és az évszaknak megfelelően még sötét. A Gellért-hegyre még közvilágítás mellett megyek fel, de a hegyoldalba vájt nyaktörő sziklaösvényen már elengedhetetlen a saját világítás használata. A filozófusok kertje előtt ér utol Kőszegi István, aki most csinálja először ezt a túrát. A víztározó tetején van felállítva egy lelki pont, ahol meghatározott kategóriák mellé lehet strigulát húzni egy lepedőre, jelezve, hogy ki miért jött el, milyen lelki, vagy másfajta tehertől akar megszabadulni. Sokan torlódtak itt fel, ezért most kivételesen nem állunk meg. Lelépcsőzünk a Tabánba, majd a Horvát kerten megyünk végig az alagút irányába. A Vérmezőn is végigmegyünk, majd a Városmajor széléhez gyalogolunk. A templom előtt megint egy lelki pont található, ahol is egy követ veszünk fel szimbolikus teherként, amitől majd a hegyen, az Anna kápolnánál szabadulhatunk meg. A változatosság kedvéért a Városmajort is végigjárjuk, majd a Szt. János kórháztól indító Diós-árokon nyomulunk felfelé, a Fogaskerekű pályájával párhuzamosan. Amikor durvulna az emelkedő, egy még durvább lépcsőn lépkedünk fel első "igazi" ellenőrzőpontunkhoz.


1. EP, Kútvölgyi kápolna. Okos telefonnal lecsippantják a karkötőt, és még bélyegzést is adnak a szép itinerünkbe. Úgy hallottam, hogy ez a csippantás lehetővé teszi, hogy Interneten követni lehessen a teljesítők mozgását, és utólag is látható lesz egy bizonyos honlapon, hogy ki, mikor ért egy adott ellenőrzőpontra. Levetem a mellényemet, mert az emelkedő megizzasztott. A kellemetlenül szeles időjárás miatt egyszerre van melegünk és ugyanakkor fázunk, is. Hosszan emelkedünk tovább az előkelő hegyvidéki utcákat járva. Örülök, amikor végre a Normafa Egyetemi lejtője mellett bukkanunk ki. Egy ideig nem kell hegyet mászni. Már lentebbről lehetett hallani, hogy nagy erővel verik a tamtamot; valamilyen tömegsport-eseményt hangosítanak, de még csak a rendezőség ügyködik a terepen. A kristálytiszta levegő és a kora reggeli varázslatos fények arra késztetnek, hogy lőjek néhány képet a picurka kinövésnek látszó Erzsébet kilátó irányába. Az Anna-rét felé vesszük az irányt. A másik rendezvény szalagjai is erre mutatják az utat. Jó, hogy át tudunk haladni, mielőtt még mókázni kezdenek.


2.EP, Anna-rét, Szt. Anna-kápolna. A nagy fakereszt tövébe letesszük a felesleges terhet szimbolizáló követ. Lehet, hogy nem is tudunk róla, hogy egy betonkoszorúhoz hordjuk fel az anyagot társadalmi munkában. Csippantás-pecsételés után a terített asztalhoz megyünk pár falat pogácsáért. Itt teát szoktam inni, de most a hideg szél ellenére nem érzem magam eléggé ébernek, ezért tejeskávét iszok plusz kiskanál instant kávét belekeverve. A Libegő irányába folytatjuk, de útba ejtjük az Erzsébet térdeplőt, ahogy az a vezető füzetben elő van írva. Kicsi Újszövetség van ide kitéve, hogy aki szükségét érzi, az erőt meríthessen a továbbiakhoz. A Libegő felső állomása előtti játszótéren átbujkálunk az imént említett sportrendezvény szalagkordonjai alatt, és késedelem nélkül rongyolni kezdünk lefelé a Szépjuhásznéhoz. Beszélgetve meglepően hamar leérünk.


3. EP, Budaszentlőrinc (Szépjuhászné), pálos kolostorrom. Szentképet, almát kapunk, és itt is muszáj néhány fényképet készíteni. Az almát rágcsálva süllyedünk tovább. A Hűvösvölgyi nagyréten a Dűlőkeresztelő teljesítménytúra ellenőrzőpontja felé megyünk, hátha ismerősök is vannak ott. Senki. A néptelen céllövöldét és ringlispílt mellőzve a szelektív hulladékgyűjtőknél hagyjuk el a rétet, és ismét hosszú flaszterezésbe kezdünk. Szép napos az idő, és itt a házak között nem is fúj annyira a szél, de már nagyon várom a következő pontot.


4. EP, Máriaremete, bazilika. Le kell ülnöm, amíg megeszek egy szendvicset, mert az Anna-réten elfogyasztott pár szem pogácsán- és a kolostorromnál megevett almán kívül ma még nem ettem semmit. Tavaly ugyanitt falatoztam, amikor Fekete Zoltán érkezett. Most is szakasztott ugyanez a helyzet. Még arra is emlékszik, hogy tavaly egy másik padon kosztoltam. Úgy hozza a sors, hogy hárman megyünk tovább. Újabb hosszas aszfaltozás után leérünk az Alsó-Jegenye-völgybe. Sok a kiránduló. A vízesés fölött egy nagyobb társaság blokkolja az utat, a tobzódó gyerekek között nehéz veszélytelenül utat találni. Nem hiányzik, hogy valamelyik hirtelen rátiporjon a lábamra, vagy fejbe nyomjon egy husánggal. Elmegyünk a Rózsika-forrás mellett, majd a pihenőbútorral ellátott rét után, tovább a patak mentén, jelzetlen úton érjük el a következő pontot, ahova csigavonalban kapaszkodunk fel.


5. EP, Solymári (Szarka) vár. A szerpentinen két gyerek személyében útonállók tartóztatnak fel. Azt mondják, hogy jegyezzük meg a jelszót, ami "Pálos csoki", mert csak ennek a kimondásával engednek majd vissza. Pecsételtetünk, kapunk egy Sportszeletet. Most már elég jó a klíma, leveszem a dzsekimet, hogy hosszú ujjú pólóban suhanjak tovább. Lefelé a gyerekek megállítanak, kérdezik a jelszót. Megmondjuk, mire kiderül, hogy ők a jelszó fizikai valóját szeretnék megkapni. - Hát persze, csak először trappoljatok hegyeken, völgyeken, tökön, babon át, utána jöhet majd a csoki. Telefon dörzsölgetésért nem jár - világosítjuk fel őket. Hát ez most nem jött be skacok. A solymári vasútállomásnál keresztezzük a síneket, majd egy volt gyümölcsös - ami most felszántott föld - mellett bukdácsolva jutunk el a 10-es úthoz, amit a nagy forgalom miatt csak hosszas várakozás után tudunk keresztezni. Elmegyünk a Házi-réti pecató mellett, és a Kevély-nyereg felé vezető úton hullámvasutazunk, aztán csak állandóan emelkedünk. A nyeregbe nem kell felmenni, csak az alatta vezető útra kötünk fel. Elérjük a Kinizsi útvonalát. A Csobánkai műút felé menve feltűnik, hogy a volt Sumica kemping évek óta félbehagyott kerítését tovább építették. Szép terméskővel borították be a betonját. A műút keresztezése után érdeklődik egy család, hogy merre van a Macska-barlang. Ezt véletlenül tudom, mert a Kinizsin mindig akad valaki, aki nyávog egyet, amikor a barlang felé kiágazó úthoz érünk. Elbaktatunk a szentkúti letérőhöz és a mélybe szállunk.


6. EP, Csobánkai Szentkút. A pontőr hölgyek visszatérő ismerősként üdvözölnek. Remélem nem a fogyasztásomról jegyeztek meg, mert itt aztán van ellátás, még felsorolni is tereh. Most mindenképpen szüneteltetni kell a loholást, mert eddig egyáltalán nem a szemlélődő, elgondolkodó zarándoklás valósult meg. Én sem vagyok híve az indokolatlan lazsálásnak túra közben, de az evésnek meg kell adni a módját, nem vezet jóra, ha trappban fal az ember, és különben is ebédidő van. A trakta után köszönjük a pontőrök munkáját, és megkezdjük a visszamászást arra az útra, ahonnan ide lejöttünk. Megállapítom, hogy ez az emelkedő is minden évben egyre csak nyúlik, nyúlik. Fent, az úton van pár méter, hogy kifújjuk magunkat, de nem maradunk sokáig emelkedő nélkül, mert hiszen fel kell menni a Hosszú-hegyre is. A hegyen csak pár pillantást szentelünk a szép kilátásnak, de van indok egy néhány másodperces pihenésre, mert Zoltán pecsétel egy túramozgalom kihelyezett bélyegzőjével. Jól siethető lejtőn megyünk le az elhagyott murvás utunkra, majd egy kis időre ismét visszamegyünk az erdőbe, de utána a Szántói-nyeregig maradunk a murváson. A nyereg előtt egy almaosztó ponton az ott posztoló bácsi megjegyzi, hogy lihegni már tudunk. Nem az a szerencse, hogy már, hanem, az hogy még tudunk lihegni. Bocsika, de idefele jövet azért már legyűrtünk néhány buckát, ami lihegés nélkül halálhoz vezetett volna. Például most is meg fogunk mászni egy kisebb emelkedőt, mert fel kell menni a Magashegyi-nyeregbe, hogy aztán lesiethessünk a Szántói műútra. Mielőtt Pilisszántót elérnénk, a műútról letér a turistajelzés. Ez az út magasan Szántó fölé emel. Ez fog elvezetni Klastrompusztára egy hosszú, hosszú monoton gyaloglás árán. A többiek meg is jegyzik, hogy ennek nem akar vége lenni. Csak egy percre állok meg, hogy igyak két kortyot, de a fiúk elhúznak. Nem vagyok képes olyan sebességre kapcsolni, hogy utolérjem őket, de a viszonylag egyenes útvonalvezetés miatt mindig szem előtt vannak. Aztán kanyargóssá, majd lejtőssé válik az út, és már tudom, hogy mindjárt itt a pont.


7. EP, Klastrompuszta. A kolostorromnál pezsgőtablettát és almát kínálnak, és itt van az a meglepetés, ami csak Istvánnak újdonság. Aki volt már ezen a túrán, az tudja, hogy egy dobozban van a meglepetés. Amikor belenéz a gyanútlan vándor, akkor a saját tükörképével találkozik. Ez adott esetben nagyon vicces lehet annak, aki kellő öniróniával rendelkezik. Nekiduráljuk magunkat egy újabb nagy mászásnak. Ez lesz a legmeredekebb. A Pilis-nyeregbe kell feljutni. A Sárga 70-en szoktunk erre lejönni, és még lefelé is hosszú és fárasztó az út. Ezt tényleg nem lehet elkapkodni, mert akkor kitehetjük az elakadásjelzőt. Durván kezdődik, aztán váltakozik a lankás szakasz az erősebb emelkedővel. Zoltán előttünk ér fel, van egy-két perce inni és megnézni a háborús emlékoszlopot, amíg mi is felérünk. Végre fent vagyunk. Egy pillantás az üres pihenő placcra, ahol május végén a Kinizsi közel 1300 túrázója haladt át, vagy fejezte be a túráját. Most, hogy fenn vagyunk, már mehetünk is lefelé a másik oldalon. Vonz Pilisszentlélek és a gulyás. Hosszas ereszkedés után elmegyünk egy kis rét mellett, ami sokaknak nyújt fotótémát a rengeteg halványlila virágjával. Leérünk a "Mi kis falunk"-ba. Itt forgatták a közelmúltban a zseniális magyar filmeposzt. A Klastrom söröző cégtábláját még mindig a "Teca kocsmája" felirat fedi. A buszfordulónál felkanyarodunk az iskolához, ahol a Gulyás Pont van. Éppen négy órát harangoz a templom kvarcórája. Az etetőpont előtt a Fehér Barátok és követőik éppen menni készülnek. Nagyon jól érezhették magukat, mert többször elhangzik az "Indulunk!" felszólítás, de nem látszik, hogy bárki is megmozdulna. A gulyáságyúhoz lépünk. A leves mellé rövid Mindszenti életrajzot és egy nyeletnyi Ezerjót is kapunk. Arra számítottam, hogy a bor savanykás lesz, de egy kiváló zamatú száraz fehérbort kóstolhatok. Ámbár ma inkább olyan vörös a hangulatom; szívesen ízlelnék egy testes, zajos, zamatos, kicsit olyan hangsúlyos-végű vörösbort, amiből szinte kiérződik a föld íze. Szeretem, ha hosszan búcsúzik a szőlő, ugyanakkor végtelen lecsengésű a bukéja, és fesztelenül, már-már szemérmetlenül kínálja magát, hogy újra lecsúszhasson. Lehetne benne egy leheletnyi vibrálás, de a tanninoknak természetesen visszafogottaknak kell lenniük. A tartalmas gulyást hűtés céljából a kitett műanyagkancsóból vízzel öntöm fel, hogy mielőbb fogyaszthatóvá váljék. Jót derül István, amint ily módon növelem meg az adagomat. Kell a folyadék, még ha nincs is hőség. Evés után nem a szieszta jön, hanem mi megyünk vissza a buszfordulóhoz, aztán fel a klastrom romhoz.


8. EP, Pilisszentlélek, kolostorrom. Itt megint utolérjük a Fehér Barátok népes zarándokcsapatát. Pecsételtetés után csak felkapunk egy egy sütit és rohanunk a keskeny ösvényhez, nehogy beragadjunk a barátok mögé, mert akkor ránk esteledik, mire meg tudjuk előzni őket. Szerencsésen felérünk az Égett hárs nevű elághoz, csak néhány kirándulót kellett kikerülni a keskeny, dzsindzsás ösvényen. Balra indulva mászunk felfelé a Maróti-hegyek gerincére. A gyomromtól nem igazán kapok levegőt, de nem panaszkodok, csak szaporábban lihegek a szokásosnál. Most nincs itt a bácsi, aki ezt szóvá tenné. Az emelkedős szakasz után hosszas, de jól siethető úton érjük el az Enyedi halálát. Tavaly itt, a nagy faragott kereszttel szemben nyújtottak frissítést a Szent Jakabosok, de most nincs itt senki. Egy darabon pocsolyákat kell kerülgetni, de nem vészes, csak ügyelni kell hová lép az ember. Most is a nyári futócipőmbe vagyok, utálnám, ha sár folyna bele felülről. Úgy tűnik, mintha ez az útszakasz is csak nyúlna, nyúlna. Egy irtás mellett utolérünk egy párost. Köszönünk egymásnak. A páros férfi tagja megkérdezi, hogy: - Honnan? - A Sziklából - válaszolom. Mire ő: - Úristen. Ezt bóknak veszem és megköszönöm alkalmi csapattársaim nevében is. Tovább húzunk. Elvétve utolérünk olyanokat, akik valószínűleg a három naposon, vagy valamelyik résztávon vannak. Már a [P+] elágazásán is jóval túl járunk, de a Szent Jakabosok még mindig sehol. A fákon sem lehet látni A4-esekre írt bölcsességeket. Már majdnem lemondunk a találkozásról, amikor távolabb, az út két szélén teamécsesek sorát látjuk meg. A Reptér című nóta első pár taktusát éneklem, de lehet, hogy nem érem el Korda Gyuri bácsi színvonalát, mert Zoltán megkér, hogy inkább más, kevésbé zajos művészeti ágban próbáljak meg érvényesülni. A Jakabosoktól szívélyes fogadtatást, extra bélyegzést, ásványvizet és pár szem mazsolát kapunk. Az egyik hölgy észrevesz Zoltán öltözetén egy Székesfehérvárra utaló motívumot. Szóba hozza. Beszélgetésük során kiderül, hogy Zoltán a középiskolában tanára volt a hölgy fiának. Kicsi a világ. Szürkül. A Nap nagy vörös korongja már jó néhány perce lebukott a hegyek mögé. Nyakunkba akasztjuk lámpáinkat és rálépünk a Duna felé vezető lejtőre. Jó, hogy előkészítettük a lámpákat, mert a lombok közé érve már homlokra kell igazítani, és be is kell kapcsolni azokat. Most látszik, hogy milyen magasra jöttünk fel, mert egyre csak kocogunk lefelé. Egy perc technikai szünetet kell tartanom. Ezalatt a többiek úgy elhúznak, hogy csak az egyenesekben, vagy egy lentebbi kanyar után látom meg a lámpafényüket. Egy olyan mélyútba érek, ami tele van letört ágakkal törmelékkel. Alig lehet benne előrehaladni. Jobbkéz felől mély árok szegődik mellém. Ebből már tudom, hogy még egy kis kitartás, és elérem a néhány házból álló üdülőtelepet. Egy elhagyott téglaépület után már megpillantom a település gyér, de reményteli közvilágítását. Az órámra nézek. Még nincs negyed nyolc se. Népi megfigyelés: ha negyedkor érek ide, akkor kényelmesen elérem az ötvenes kompot, sőt még teázásra is jut idő. Az üdülőket mellőzve átmegyek az országúton és a Duna felé veszem az irányt. A Duna-part melletti füves ösvényre térek amely mentén fel-felbukkan egy-egy hangulatos útjelző mécses. Így egyedül nyomatva ez az út is hosszabb a vártnál. Füstszagot érzek, aminek kivételesen örülök, mert a pont közelségét jelzi.


9. EP, Basaharc, komp. A fiúk már teáznak, forralt boroznak a felállított sörpadoknál. Igazolás és a Pálos emblémás tejcsoki átvétele után felveszem a lélekmelegítő mellényemet, és én is frissítek fél pohár teával és fél forralt borral. Zoltán örömmel közli, hogy az utolsó vonat 23:01-kor megy Szobról, tehát, hogy ha sikerül időben Márianosztrára érni, és elcsípni a rendezői mikrobuszt, ami visszahoz Szobra, akkor a saját ágyunkban alhatunk. (Mármint mindenki a sajátjában.) Kezdetét veszi a para. A túloldalon semmi jele annak, hogy át fog jönni a komp, pedig ha menetrend szerint, 19:50-kor innen el akar indulni, akkor már hallani kellene a dízelmotor zaját. Az asztalnál megszólal valaki, hogy az előző kompnak is volt több, mint 5 perc késése. Végre felmorajlik a kishajó motorja, és siklani kezd felénk a komp a tükörsima vízen. A parton toporgunk, hogy minél előbb felszállhassunk, mintha ezzel gyorsítani tudnánk az átkelést. Hűvös van, de a plusz két pulóver, amit az esetleges hosszabb Duna-parti tartózkodásra hoztam, súlyban marad. A kompon állva megpróbálunk fényképet készíteni a Holdról, amely olyan nagy, hogy majdnem hozzáér a Földhöz. Szép, szép, de nagy xarban lennénk, ha ránk zuhanna. Szobon elsőkként ugrunk partra, és iramodunk a templom felé, ahol megint könnyítünk az öltözékünkön, mert emelkedővel kezdődik a következő szakasz. A mi hármas csapatunk és még öten tartunk Nosztra felé, de azt nem tudhatom, hogy a célban még hányan várnak mikrobuszos mentésre. Következik a harc az idővel, vesszőfutás hét és fél kilométeren át. Ezúttal én megyek elöl. Magamat nem kímélve gyűröm magam mögé a göröngyös utat. István megjegyzi, hogy biztos tettek valamit a forralt boromba. Nincs így. Ha már nem sikerült lazán végigmenni a nappali szakaszon, akkor most már nem akarom az öltözőben kivárni a hajnali 2 órát, hogy visszabotorkálhassak Szobra az első vonathoz. Távolabb megint teamécseseket látok az út két szélén.


10. EP, Sukola-kereszt. A lányoktól gyors ügyintézést kérek hivatkozva a vonatelérési szándékunkra. Egyikük megkérdezi, hogy miért nem alszunk Nosztrán. - Mert a saját nyoszolyáinkban szeretünk aludni, nem pedig polifoamon - válaszolom. Ez a fajta aszketizmus sajnos már nem megy nekem. Tovább megyünk a hepehupás szekérúton. Nemsokára alattomos emelkedő is nehezít, de nem lazítok. Két lány, akik eddig mögöttünk jöttek, az emelkedőn gyújtják be az utánégetőt, és hagynak szinte állva minket. Bosszantó, de ha én is negyven évvel és húsz kilóval fiatalabb lennék, akkor már a célban kanalaznám a borsólevest. Mindegy. Fő, hogy nemsokára a domb tetejére érünk és meglátjuk Nosztra melegre hangolt közvilágítását. Távoli kutyák ugatják a teleholdat. Lejtőbe csap át az út. Kevésbé köves részeken bele-belekocogok, a többiek kitartóan követnek. A lejtő végen egy telep után kell Nosztra felé fordulni. Csont száraz az út, de a telep előtt majdnem belegyalogolok egy nagy sárba, amit kikerülni is nehéz. Fene tudja, hogy sikerült ide sártengert varázsolni. A műútra kanyarodva már látni a MÁRIANOSZTRA táblát. Hamarosan a közvilágítás hatósugarába érünk el lehet oltani a saját fényforrást. Az túra utolsó emelkedője a templom és börtön utcájához vezet. Ez a platánsor már a célegyenes.


CÉL, Márianosztra. A templomtérről nyíló kultúrhelyiségbe nyitunk, ahol már pihennek néhányan. Jóleső érzés, hogy az egyik rendező hölgy ismerősként üdvözöl. Talán nem veszi dicsekvésnek, ha elmondom neki, hogy ősteljesítő vagyok ezen a túrán; az első rendezéstől mostanáig minden alkalommal végigjártam a PÁLOS 70 útvonalát. Az oklevél és jelvény átvétele után a parkolóba sietünk. Istvánnak az iskolában még fel kel hajtania az előreküldött cuccát, Zoltán bemegy vele. Közben már szállnak be a mikrobuszba az emberek. Dugig megtelik. Van még egy hely a rendezői személyautóban, vétek lenne kihasználatlanul hagyni, beszállok. Szobon meglepetésemre még nyitva van a vasútállomás pénztára. Alig, hogy jegyet váltok megérkezik István és Zoltán. Ők is megcsíptek egy lehetőséget. Így nem, hogy az utolsó, de az utolsóelőtti vonatot is sikerül elérni. Ezen a szép, őszi napon sok minden történt, csak éppen filozofikus elmélyülés és önmagunkba nézés nem. Úgy látszik minket a tudatmódosítás küzdelmesebb válfaja talált meg, vagyis mi inkább a nehezebben elérhető agyi drogot választottuk.


Ottorino

 
 
 Túra éve: 2016
stabatTúra éve: 20162016.10.15 16:39:40
megnéz stabat összes beszámolója

Pálos 70


Nem először kelek 4-kor szombaton, hogy túrázni induljak, de ezzel biztos nem vagyok egyedül. Viszont először indulok a Pálos túrára, talán ezzel sem vagyok egyedül. Ez minimum adósságtörlesztés, a számtalan szentléleki és egyéb pálos vonatkozású kirándulás után. Meg összefoglalás. Már előre hangsúlyozom, ha ez a túra nem lenne, ki kellene találni.


Szóval 4 óra. Akármennyire erőlködöm, a bögrém csak otthon felejtem. Amit hozok, az majdnem mind kacat, abból kiindulva, hogy mi lesz, ha. Ráadásul utaztatom. Mi lesz, ha nem bírom, ha csak későn érek célba, ha nem érem el a buszt…


A Kálvinról gyalog érkezem a rajtba, a hídon északi szél lengeti a zászlókat és libabőröz. Aztán egy villamos dönög el mellettem. A Duna baljóslatúan hömpölyög, most nem szívesen ugranék fejest (igazából máskor sem). Átöltözöm, de jöhettem volna eleve a túrázó ruhámban. Esetleg fázom egy kicsit. Túlbiztosítva: egy lámpával, egy telefonnal és két ezressel, meg némi papírral indulok útnak (ja, és a vezetőfüzettel). A lámpát feltekerem a kezemre, a telefont, 30 km zsebben himbálás után, amikor már kezdett idegesíteni, rakom be a kezemre kötözött fejlámpa alá, mintha öröktől rendelt helye lenne. Az ezresek mellé útközben gyűjtök némi szemetet, amit aztán a pontokon rendszeresen elfelejtek kidobni. Harmadikra sikerül. Sem a pénzt, sem a lámpát nem kellett használnom, illetve a lámpát használtam a telefonom szállítására. A telefon egyszer csipogott, az út vége felé, azt hittem lemerült, na, érdemes volt hozni. De a célban meglepetésemre csörgött.


A budai szakasztól egy kicsit tartottam, de Tomi megnyugtat a rajtban, minden ki van szalagozva, nem lehet eltévedni. Így is van, amúgy a zöld szinte szalag nélkül is követhető lenne, de így biztosabb. A Víztoronynál már kel a Nap. Mit viszek a hátizsákban? Nincs is zsákom, csak zsebem. Végigböngészem a kínálatot és csak egyet választok. A szomorúság azonban nem fér el a zsebemben. A választás után aztán nagyon szomorú is leszek. Egészen a parkig, ahol szomorún bólogat az eperfa lombja.


A Városmajori templom mellett elmegyek. Látok valakit rendezői pólóban, ő is engem, egyedül van, nem hív, nem megyek oda hozzá, utólag jövök rá, hogy innen kellett volna terhet szerezni, most mondhatnám, hogy képletesen volt elég, amúgy meg én indultam neki vélhetőleg a legkisebb csomaggal az útnak. Lassan kinyitom a vezetőfüzetet: anyám méhében szőttél engem; mit keresek én itt; Abba, mit tegyek, hogy üdvözüljek? Ezekkel el is leszek egy darabig. Aztán a Kútvölgyi kápolna, Regőczi, Mindszenty, a rózsafüzér kizökkentenek, de nem bánom, úgyis átmentem már önemésztésbe. Aztán megszólít egy apuka, 70 km-en megy 10 éves forma Marci fiával, hajrá. Egyre fokozódó feszültségben haladok (most testi okokból ki nem folyólag), választhatok: kutyákkal, rendőrökkel szigorúan őrzött terület vs. magánterület, mivel utóbbit nem három méter magas kőfal, csak egy sorompó zárja, emellett döntök (erdő és komposzt vár, nem a lépcsőt és a bejárati ajtót öntözöm meg). A Szent Anna kápolnánál aztán begyűjtöm az utánpótlást teából, pogácsából. Terhet lerakni, megbocsátani kellene, olvasom a hosszú listát, feleség vezet, vagy inkább fej-fej mellett a szülőkkel. Valaki beírta, hogy mindenki. Igen, átvillannak életem súlyos csalódásai és (itt megnevezett) szereplői. Szüleim 32 évvel ezelőtti válása, amit azóta is próbálok feldolgozni, kevés sikerrel, hogy a többit ne is emlegessem. Továbbállok anélkül, hogy felírnám önmagamat. Önmagamnak megbocsátani lenne igazán szükséges, de ez a legnehezebb. Mondjuk a hiúságot, hogy sokkal többre vagyok hivatott. És mi van, ha mégis? És azt, amikor szóltam, pedig nem kellett volna, no meg azt, amikor nem szóltam és kellett volna. Szerencsére nemsokára összefutok Lajosékkal, és más témák kerülnek elő, pl. ki hánykor kel és mikor megy wc-re (utóbbit persze én hoztam szóba, Szépjuhásznénál le is csatlakozom, a magammal hozott papírt spórolandó). Futok utánuk, újra elenged egy pár. Budaszentlőrincen a csend mellé kapunk egy almát. Szokás szerint a héja beragad a fogam közé, hogy legyen mivel kínlódnom egy darabig. Lajoséktól elköszönök, Remetén motorosok, keresztelő, az almából nem tanulván egy újabbat fogyasztok, újabb kínlódás (mit ízlelek), és megyek tovább a lila M-en a kék helyett. A Jegenye-völgyben végig kocogok. Kiérve a harmatos fűben még kikericsek hajladoznak. A Solymári várban egy víz, egy csoki, egy kérdés: melyik kompot tervezed? Eddig nem terveztem. Ezután folyton átlagokat számolok. Már a vár alatt a wc-ben is a hasmenéssel küszködve. Hogy 6-os átlaggal a 17:50-kor, 7-es átlaggal a 16:50-kor induló kompot érem el. A vasútállomáson az ellenőrzőpont felől érdeklődőket felirányítom a várba. Magam meg csak megyek tovább a már egyszer bejárt útvonalon (Pilis barlangjai). Poimént oktatni kellene politikusoknak, de nem abban a korban élünk, ahol a szélnek ellen lehetne állni. A Solymári völgyben kimegy a bokám, nem rémlik, hogy csúnyát mondtam volna, annyira fájt. Az előzés miatti elégedettség miatt lehetett, meg hogy nem figyeltem eléggé. A futás enyhíti a fájdalmat, de érzem, hogy beszűkült a bokám mozgástere. Jön az útelágasodás és a dél. Szentkútnál aztán minden földi jóval várnak. Ez sajnos arra ösztönöz, hogy magát a forrást fel se keressem. Csak akarni kellett volna. Eszem Ani kencéjéből (a 7 összetevőt nem jegyeztem meg), ami kicsit csípős, éppen ezért nagyon finom, ám mivel még van 40 km, csak keveset, mert nem akarom, hogy állandóan ez köszönjön vissza (aztán mégis így lett, de nem volt vészes). Pusztítom a teát, a kenyeret, a csokit. Látom Marika nénit, hideg teát kér, nekem jó lesz a meleg is. Félúton – a bajaimat leszámítva – jól vagyok. Egy fiú vízhólyaggal küzd, de megy tovább, nekem nincs, és ennek nagyon örülök (csak dupla bokám, ez persze túlzás, már nem is emlékszem rá). A Hosszú(kás)-hegyen a vezetőfüzetnek engedve rászánok a kilátásra fél percet. A Szántói-nyeregben újra almával kínálnak, most erős leszek, a fogközeimre és az előző két adagra hivatkozva nem kérek. Akkor jön az indoklás, kihagynád a helyi, pilisi termést, amire meg kellett volna lágyulnom, de érthetetlenül kemény maradtam és rendületlenül futottam tovább (lőttek a 26. helyemnek, kiált utánam egy túratárs). Klastrompusztán méltatlanul keveset időzöm, egy pezsgőtablettával állok odébb. Jön egy kis felfelé, itt érem utol a zarándokokat, nem nagyon köszöngetek, de ők figyelmeztetik egymást, és elengednek. Örvendve látom a fehér barátokat a csapat elején és végén. Tartom a 7,5-es átlagot. A füzetet már nem nagyon olvasom, így meglepve látom a szentléleki templomnál a vendégvárást. Nem túl forró a leves, eszem egy tányérral, találkozom egy diákunkkal is, már ezért megérte megállni egy kicsit. Közben elmúlik három óra, amikor a romoknál kellett volna lennem. Negyed négy felé érek oda, pecsételés közben veszek a sütiből, van bő másfél órám a 13,6 km-re, ami majdnem 9-es átlagot igényel. Futok, de közben lemondok a 16:50-es kompról. Futnék, ha nem emelkedne. Szidom magam. Hol ezért, hol azért. Újraszámolnám az átlagot, ha lenne valami támpontom, de hosszú ideig semmi. Valakit megijesztek. Én már hozzászoktam. Futok, de minek. Enyedi halála. Már jártam itt. Őrlődés. Hány km lehet még, hátha más jobban tudja. Sok. Tíz vagy inkább nyolc. Egyik se bíztató. Aztán egy tábla: 2 óra 50 perc. Ettől sem lettem okosabb. Majd jönnek a papírok, Istentelenül nehéz az út. Ez jó, bár nem nehéz, csak ha nehézzé teszem. Istentelenül persze az lenne. Aztán inkább nem olvasgatok futás közben. A tisztáson Jakab zarándokok várnak. Megállsz egy kicsit? A komp 4,8 km-re van. És 33 percre. Inkább megyek tovább. Miért nem mondták, hogy már úgysem fogom elérni a kompot, maradjak nyugodtan. Vagy: hova rohansz? (Bár ezt valahol olvastam.) Tényleg: hova rohanok? Befogok pár kocogót, regulat az egyik, akivel együtt regisztráltunk. Tegnap még készülés gyanánt elolvastam a beszámolóját a tavalyi túráról. Ő egyenletesebben haladt. Mondom, bár nem hiszem, hogy még elérhető a komp. Nem is gondolkodott rajta. Hajrá. Mikor az utat látom, elhiszem. Találok egy nagyítót, felkínálom a kompra várakozó közönségnek, de nem jelentkezik senki. Aztán a kompon mégis meglesz a gazdája. Pár pohár teát legurítok. És az egyik legnagyobb élmény: vegyítik a teát (gondolom a forrót, a kevésbé forróval, hogy ne égessük meg a nyelvünket). Köszönjük! A maradék kilométereken már nem szakadunk meg. A Sukola-keresztnél két öregdiák is fogad, nagyon örvendek. A lejtőn még van egy kis kocogás. Jó a levezetés. A templomban éppen mise van, oldalkápolnában kapjuk meg az oklevelet, kitűzőt. Teára még jut idő. Szürkül, mikor felszállunk a buszra.


Kellemesen elfáradtam, jólesett az út, főleg az, hogy jól bírtam és 12 órán belül beértem. Bár elbizakodni nem szabad, mert a hosszához képest nem sok szint volt az útban.


Nem lehet szó nélkül hagyni a vezetőfüzetet. A negatívumokkal kezdem, de nem ezeket tartom fontosabbaknak: vannak benne bosszantó vesszőhibák, egy-két elgépelés, de a legjobbak is tévedhetnek, az elválasztójelek is zavaróak, amelyek talán a sor végéről csúsztak be. A túrák táblázatba szedve jól mutatják a különböző távok km-eit, bár a túra nevét és a km-t megfordítva még jobb lehetne. Az irgalmassággal már meghirdetése óta voltak gondjaim (nyilván, velem is baj van), kissé féloldalasnak találom. Persze, ki lehet belőle bontani az igazságot is, de azt nem tartom valószínűnek, hogy a közeljövőben meghirdetné az Egyház az igazság évét. Legfeljebb a Mi az igazság? évét. Aztán mindenki azt válaszol, amit akar. Ennek ellenére az út egészen jól reflektált az irgalomra a megbocsátáson keresztül, enélkül tényleg nem lehet élni. (Bár az, hogy az idegenekkel szemben kell-e irgalmasnak lennem, vagy inkább azokkal, akikkel nap mint nap találkozom, számomra nem kérdés.) Egészében is látható a szerkesztettség, az egymásra épülés és ez nagyon jó. Adja magát pár téma: az indulás (az út előttem) és a megérkezés (visszatekintés), az élet (születés) és a halál, a város és a városból való kivonulás (remeték), a kereszt, a Magyarok Nagyasszonya. Az egyes állomások hármas tagolása is értékes. (Az útvonal vastaggal szedett első sora is segítség, bár nem mindenhol vastag.) A térkép ugyan nem túl nagy, de bőven elég. A régi pálos imádság a nosztrai oltárképpel a füzet hátoldalán többet mond, mint a keresztény hit alapjai, persze, ez olvasófüggő.


Többet adott ez az út az átlagos teljesítménytúrákhoz képest, de ez a többlet továbbvihető pár egyszerű kérdésben, amiről úgy néz ki, hajlamos vagyok olykor megfeledkezni. Vagy azt hittem, hogy tudom a válaszokat. És részben így is van. Tudom, hogy jó a természetet járni, a friss levegőn lenni, mozogni, új helyeken, régieken egyaránt. Már úgyis sokat írtam, most az illatokról és a hangokról nem elmélkedem. De az utóbbi időben egyre inkább számít a gyorsaság, ami nem biztos, hogy mindenestül jó. Viszont ez lehetővé teszi, egy ilyen túra egynapos, sima teljesítését. A sima teljesítés ugyan kevésbé katartikus, de attól még lehetek nagyon is hálás, ahogy vagyok is.

 
 
regulatTúra éve: 20162016.10.13 05:31:36
megnéz regulat összes beszámolója

A Pálos 70-ről elöljáróban elmondhatom, hogy az ország egyik legjobban szervezett túrája. Pedig elsősorban zarándoklat. A zarándoklat, meg a meditáció egy sajátos formája... Nekem a túrák is azok.


Ez a 74 kilométer számomra most mégis egyfajta egyensúlyról szólt leginkább. Látszólag az idő, a telsesítésre megcélzott 12 óra volt a cél, de úgy gondolom sokkal inkább arról szólt, hogy hol tartok. Bővebben a blogban. Bár 74 kilométert ebbe az úgy ezerkétszáz szóba sűríteni, nem igazán lehet.

 
 
berenikeTúra éve: 20162016.10.12 16:30:47
megnéz berenike összes beszámolója

Pálosokkal a Pilisen keresztül


http://jarogatok.blogspot.hu/2016/10/palosokkal-pilisen-keresztul.html


A cím annyiban sántít, hogy a Pálos 70 teljesítménytúra 74 km-es útvonala a Budai-hegységben kezdődik és a Börzsönyben ér véget, azonban a túrázó az útvonal nagyobb részét, mintegy 40 km-t, valóban a Pilisben és a Visegrádi-hegységben teszi meg.












Idén vajon sikerül-e?

A túra maga számos változatban – akár vezetett zarándoklatként vagy teljesítménytúraként – és résztávon teljesíthető, így mindenki megtalálhatja a „sajátját”. A paletta a rövid távú gyermekzarándoklattól a 20, 22, 35, 40 és 74 km-es teljesítménytúrákon át az 1 és 3 napos zarándoklatokig terjed, magaménak természetesen az 1 napos teljes távú teljesítménytúrát éreztem tavaly és idén is. Annyit érdemes még elmondani a túráról, hogy nem csak fizikai kihívással szembesül az ember, hanem komoly lelki útravalót is kaphat, ha vevő erre, mivel a túra szorosan kapcsolódik az egyetlen magyar alapítású szerzetesrendhez, a pálosokhoz és ezzel a római katolikus valláshoz. Mindezt azonban nem tolakodó módon kínálják a szervezők, tehát más vallásúak, vagy akár valláshoz nem kötődőek is bátran elindulhatnak.

Már több éve szemezgettem ezzel a teljesítménytúrával, mire tavaly először sikerült teljesítenem. Az akkori pozitív élményeim idén repetázásra késztettek. (Tavalyi képeim galériája.)

Tavaly is megküzdöttem az indulásért és idén sem volt ez másképp. Akkor egy szalagsérülésből sikerült éppen felgyógyulnom, idén meg egy hosszabb lefolyású betegség (meg a lustaságom és a nagy meleg) hátráltatott a felkészülésben. Pont egy hónappal az indulás előtt merészkedtem először a futópályára és rögtön össze is szedtem egy izomhúzódást a nagy buzgalmamban. Ezenkívül pár nappal a túra előtt a torkom is vacakolni kezdett. Az időjárás-előrejelzést is bőszen figyelgettem, mert nagy lehűlést és elég változékony időt jósoltak arra a hétre. Szerencsére a túra szombatjára száraz, napos, de hűvös idő érkezett és elszántságom folytán a torkom is jobb belátásra tért arra az egy napra. 

Jöjjön tehát az idei túra krónikája:











A hajnali város fényei

Hajnali öt előtt már sorban állok a Sziklatemplom előtt az itineremért és a chipes karkötőmért. Pontban ötkor el is rajtolok, miután leadtam a Márianosztrára szállítandó csomagomat a hálózsákkal és a derékaljjal. Ekkor még legmerészebb álmaimban sem merem gondolni, hogy nem lesz rájuk majd szükség...

Rövid kapaszkodás után a hajnali város fényei mindig megállítanak egy fotószünet erejéig, majd a lépcsők után indul a bemelegítő futás, egészen az első ellenőrző pontig, a gellérthegyi víztározó tetejéig. 


Itt elgondolkodhatok azon, mit is viszek a hátizsákomban. Nos, idén, a tavalyi tapasztalatok alapján igyekeztem minél kevésbé túlpakolni a zsákomat és csak a lényeges felszerelésre koncentrálni. Néhány csokoládé- és müzli szelet meg természetesen elegendő víz, személyes okmányok, 2 fejlámpa, sebtapasz, sportkrém és egy vadonatúj egész kicsire összehajtható pehelykabát, valamint kesztyű és sál pont belefér egy 10 literes zsákba és még soknak is bizonyult erre a túrára, hiszen az idén is kitűnő ellátásnak köszönhetően a vizem mellett csak egy csoki szeletet fogyasztottam el ebből az egész túra folyamán.

Rendben, de mi a helyzet a lelki hátizsákommal? Idén a kihívás mellett a gyógyulásom iránt érzett hála és a szeretteim kerültek bele. Miután behúzom a strigulákat a molinón, továbbfutok a Tabán, majd az Alagút irányába, ahol munkába igyekvő kedvesemmel beszéltem meg egy randit, de mivel csúszásban van, inkább sietek tovább a Vérmező, majd a Városmajor felé.











Mária-kút

A templomnál idén is megkapom a lelki terheimet szimbolizáló kis kavicsot, amit később a Normafán, az Anna kápolnánál tehetek le, miközben megbocsáthatok valakinek, aki korábban megbántott. Idén, felfelé kapaszkodás közben valahogy tényleg megfog ez a momentum, és elgondolkodom, milyen terheket is cipelek magammal.

Közben viszont még útba ejti a túra a Kútvölgyi kápolnát is, mint ellenőrző pontot. Itt a Mária-kútból kapunk frissítő útravalót. Mire felkapaszkodok innen a Normafára, éppen kivirrad és csodálatos napfelkeltét fotózhatok a hajnali várossal és hegyekkel egyetemben. 

Az Anna kápolnánál lévő ellenőrzőpontnál egyben terített asztal is vár kávéval, teával és egy kis pogácsával. Miután vízszintbe kerülök, újból a futólépésre váltok a következő ellenőrzőpontig, a budaszentlőrinci kolostorromig. 










Napfelkelte a Normafánál

A hajnali fényekben gyönyörködve sikerül kicsit elkavarnom, és betévednem egy magánterületre, de szerencsére gyorsan korrigálom a tévedésemet és a romoktól egy almával és szentképpel távozhatok. Tévedésem annak is köszönhető, hogy idén valakik előszeretettel tépkedték le a túra egyébként nagyon sűrűn és egyértelműen útvonalát jelző fehér szalagokat. Olyan helyeken is, ahol turisták alig-alig járnak. Sosem fogom megérteni, hogy mi motiválja az ilyen embereket… Nekem ez szerencsére nem okoz gondot, mert emlékezetből megyek és azért biztonság kedvéért ott lapul zsebemben a telefonos GPS, de a kevésbé gyakorlottak néha bajban lehetnek.


A Hárshegy oldalában haladva idén is találkozom egy régi túratársammal, aki éppen a Budai Kilátók teljesítménytúrán pontőrködik, ahol én is szoktam. Kicsit sajnálom is, hogy egy napra esik a két túra. 

 











Deres Nagyrét

Visz a lendület tovább a Nagyrét felé, bár küszködök a rosszul vett levegővel és a szúró oldalammal. Érdekes módon a meghúzódott izmom alig-alig okoz gondot. Bizony errefelé hajnalban fagyott, deres réten árválkodik a gyerekkoromból jól ismert körhinta és céllövölde. Elhaladok a mindig csodaszép kirakattal gyönyörködtető virágárus mellett, majd lekanyarodok a Zsíroshegyi útra, mely idén újabb meglepetésekkel szolgál. Felfedezek egy érdekes házat és egy kis templomot, az úgynevezett Szeleczky-kápolnát.










Szeleczky-kápolna










Már a máriaremetei templomnál










Szemmel tartanak



Útközben utolér egy hölgy, akit még a Nagyrét előtt hagytam le és hamar kiderül, hogy ő az, akinek a túra előtt chaten tanácsokat adtam a túrával kapcsolatban. A máriaremetei templomig, az ellenőrzőpontig együtt megyünk, és egy jót beszélgetünk. Ezután elbúcsúzom tőle és ismét gyorsabb tempóra váltok. 

Idén a Solymár tábláig 4 órára volt csak szükségem a tavalyi 5-höz képest és itt már látom, hogy ha minden jól megy továbbra is, idén jobb időt mehetek. Általában sose szoktam foglalkozni teljesítménytúrán az idővel, de valahogy ez a chipes időmérés arra késztet, hogy törekedjek az egyre jobb eredményre. Meg hát jó volna esetleg azt az utolsó buszt 19:30-kor elérni…











Solymár határában

A Jegenye-völgyben megint szúrni kezd az oldalam, csak hellyel-közzel futok már, majd felkapaszkodom a Szarkavárba. Itt idén se jelölték külön, hogy a várban van az ep., ez okoz némi konfúziót (vagy csak én voltam figyelmetlen…). Csippantás után vételezek egy csokit, vizet nem, mert van még bőven (hmm, ha idén is fanta vagy kóla lenne a frissítő…) és már indulok is a solymári állomás felé. 

 










Szarkavár (egyesek szerint pálos kolostor volt valóban)

A körforgalom és a sínek útvesztőjéből kikerülve látókörömbe kerülnek immár a Kevélyek, majd a szántóföldről visszatekinthetek a vár és az állomás irányába. Ez a szakasz mindig megfog, készül megint pár fotó. A 11-es út után leszaladok a nyaralós részig, hiszen igencsak nyakamban vannak már a srácok, akikkel jó ideje kerülgetjük egymást. Valahogy úgy néz ki, mintha néhány emberrel egy furcsa játékot játszanánk, hol egyikünk előzi le a másikat, hol fordítva. Van természetesen olyan résztvevő is, akivel hiába versenyeznék, ha a teljesítménytúra egyáltalán verseny volna. De nem az.

 










Nyakamban a srácok!










Temető Csobánka határában

 












Szentkúti trakta

A Solymári-fal után egy keserves, de szerencsére rövid emelkedő következik, idén is rendesen kifullaszt. Innen megint lehetne futni lefelé, de valahogy a bal térdem egyre kevésbé akarja. Inkább fotózom néhányat és visszaveszek a tempóból. Persze megint elhagy a fickó, akit futva is alig tudok leelőzni. Nem bánom, hiszen hamarosan elérem a csobánkai szentkutat, és ezzel majdnem a fele távot, ahol már vár a hihetetlenül kedves fogadóbizottság és a zseniális zsíros kenyerek és sütemények hada.

A pontőr lányoktól megtudom, hogy a 18. befutó és ebből a 2. hölgy vagyok. Nem akarom elhinni. Gondolom, lesz ez még rosszabb is... Mindenesetre pusztítok rendesen a terülj-terülj asztalkámról, de azért ügyelek arra, hogy ne egyem túl magam, mint tavaly és elinduljak időben.

 










Kilátás a Hosszú-hegyről











Klastrompusztai almák

Jön a végeláthatatlan Hosszú-hegy és egy nem túl meredek, de annál szívósabb emelkedő. Idén kevésbé visel meg, mint tavaly és lefelé egészen sokat tudok futni, bár már a jobb térdem is kezdi beadni a kulcsot. Egyelőre szerencsére csak futva érzem a fájdalmat.

Idén két almát is kapok Pilisszántó határában, elteszem őket ínségesebb időkre. Meggondolom magam, és a nyeregig mégis eltüntetem az egyiket. Onnantól meg a nyakamba veszem újból a lábamat, egészen a kőfejtőig. Útba igazítok két rövidebb távos leányzót, aztán megint elhagy a gyors lábú ember, akit futva mégis lehagytam még valahol a Hosszú-hegyen.

Klastrompuszta előtt elmarad mögöttem a zarándokcsapat utóvédje, majd hosszabb sorban állás után sikerül újabb pecsétet szereznem, mert a zarándokcsapat éppen itt tart pihenőt. Tavaly már az Enyedi-halála után, sötétben kerülgettem őket – most látom igazán, mennyivel jobb időt megyek, mint akkor.










Az idei kikericsek kicsit mások...











Molnárkalács










Zserbószelet

Még bőven világosban kapaszkodom fel a Pilis-nyeregbe és jövök le onnan a tavaly oly csodálatos kikericses mező mentén. Idén azonban nagyítóval kell keresni a virágokat, az eheti esős napok miatt elfeküdtek a réten. Azon gondolkodom, hogy az út ugyanaz, de részleteiben mégis más, mint tavaly. Sose unalmas vagy hiábavaló újból elindulni… Őzlábgombákkal idén is összeakadok, igaz kissé távolabb már, mint tavaly. Közben szóba elegyedek a srácokkal, akikkel már oly régóta fogócskázok. A gulyást kár lenne kihagyni Szentléleken – a srácoknak is ez a véleménye - de szerintük minél kevesebb időt kell szánni a vendégségre. Nekem ez nem sikerül, hiszen a szívesen kínált bort is meg kell kóstolni és a mosdót is útba kell ejtenem.

 












Szőlőcukor darzsakkal










Enyedi-halála

A kolostorromnál már várnak a süteményestálak, idén azonban darazsak is társulnak hozzájuk körítésként. Sikerül megúsznom a támadást, gyorsan el is ügetek az Égett-hárs irányába, majd felmászom az Alsó-Ecset-hegyre. Közben felhívom a 22-es távon induló húgomat, kiderül, hogy épp a kompot várja. Bízott benne, hogy utolérem – ez nagyon kedves és meglehetősen optimista gondolat tőle. Odáig még nekem 2-3 óra utam van legalább. Ez már behozhatatlan.

 

Újból próbálkozom futással, az első lépések kellemetlenek, majd szűnik a fájdalom és belelendülök. Eddigi fogócskatársaim tovatűntek, most egy zöld pólós srác az új játszótárs. Aztán találkozom egy kedves házaspárral, ők a 40-es változatot teljesítik, beszédbe elegyedünk. Együtt haladunk a Szent Jakab töltőállomásig, ami idén túl van nem csak az Enyedi-halálán (a történetéről itt olvashattok), hanem a Képesfán is. Tavaly itt már sötétben haladtam, de idén valahogy nem akar besötétedni.

 











Őszi színek az Alsó-Ecset-hegyen











Szent Jakab töltőállomás

Finomságokkal és magvas gondolatokkal való töltekezés után megtudom, hogy még több, mint 4 km innen a basaharci rév, és így gyalog éppen, hogy lekésném az 5 óra 50-es kompot. Nincs kedvem ¾ órát ácsorogni újból. Tehát nincs mese, akkor innen futni kell. Búcsút intek a pontőröknek és az éppen megismert házaspárnak, nekiindulok és a lejtőn meglepően olajozottan megy a futás.

 


A lendület tart egészen a rév közvetlen közeléig – itt már látom, hogy meglesz a komp. Az 500 m-es táblánál azért biztonság kedvéért újból belehúzok. Még kényelmesen van időm átvenni a kompjegyemet és a Pálos 70 csokimat. A pontőrök meleg teával is kínálnak és már lobognak a melegedőül szolgáló tüzek, igaz, még világos van. Meglepetésemre a fogócskapartnereimet is újra üdvözölhetem, pedig azt hittem, rég elmentek az előző komppal. Két óra előnyben vagyok a tavalyi időmhöz képest, elégedetten lépek a kompra, ahol körbefotózom, ahogy éppen bealkonyul a Dunakanyar fölött. 

 










Naplemente a Dunakanyarnál










Vár a túlpart

Elég kellemetlen élmény leszállni a kompról, meglehetősen beálltak az izmaim, pedig igyekeztem az átkelés közben is ide-oda sétálni. A jobb sarkamon úgy érzem, egy hólyag is érlelődik. A térdeim most már gyaloglás közben is fájnak, de talán a hátralévő 8 km-t még kibírják.


Mikrobimozgással nekivágok hát a Szob utáni kellemetlenül köves és emelkedő útnak. Hiába foglalkoztatnak az ultratávok, ha most valaki visszaküldene a Sziklakápolnáig, nagyon mérgesen néznék rá... Lassan teljesen besötétedik. Belassultam, a rövidebb távos túratársak simán elhagynak. Azért amennyire bírom, tartom a tempót. A Sukola-keresztnél a pontőrök idén ismét megkapó dekorációval készültek - kereszt mécsesből és lampionok a fán. Pocsolyákat kell egyfolytában kerülgetni, a lámpa ismét jó szolgálatot tesz. Az eddig jóformán tiszta cipőm kap a sárból rendesen.


Lassacskán felérek a dombtetőre és itt egy mögöttem érkező futótól ismét kedvet kapok a kocogáshoz. Fájdalmas minden mozdulat, de még megyeget, és így legalább a Márianosztra táblánál beérem a srácokat, akik ismét elhagytak az emelkedőn. Együtt poroszkálunk most már a célig és vesszük át a megérdemelt emléklapot és jelvényt, majd az iskolában elfogyasztjuk közösen a vacsorát. Idén finom borsólevessel rukkoltak ki a szervezők.


Az egyik szervező, Mazsi, akit egy korábbi túrámról ismerek, intéz nekünk különbuszt is, amivel lemehetünk a 9 órás szobi vonathoz, így bár későn érek haza, de mindennél nagyobb jutalom, hogy a saját ágyamban aludhatok. Annyira már nem is bánkódom, hogy éppen csak, hogy lekéstem az utolsó menetrend szerinti buszt, aminek elérésében a startnál még nem is reménykedtem. Két és fél órát vertem a tavalyi eredményemre, a mezőny 27.-jeként és egyben 2. női teljesítőjeként végeztem, és ezzel az eredménnyel teljesen elégedett lehetek. 


Jövőre pont ez a negyed óra mínusz lehet a cél. Mert az nem kérdés, hogy jövőre is indulok.

 

 

 
 
 Túra éve: 2015
regulatTúra éve: 20152015.10.08 07:51:08
megnéz regulat összes beszámolója

A futóversenyekkel teli szeptember után pont hiányzott egy hosszabb kocogós túra, amelyben a legnagyobb feladat az volt számomra, hogy ne a megszokott utakra váltsak át, hanem a mária úton maradjak. Hogy a végén mégis kerüllt bele nem kevés plusz? Azt megérdemeltem, azt hiszem... Bõvebben a blogban.

 
 
ToteszTúra éve: 20152015.10.06 12:32:30
megnéz Totesz összes beszámolója

A solymári Szarkavár.
A solymári Szarkavár.

 
 
Vik76Túra éve: 20152015.10.05 13:02:31
megnéz Vik76 összes beszámolója

Pálos 70. 2015.10.03. 


Ezen a szombaton olyan élményben volt részünk, amirõl eddig csak hallottunk, de elképzelni sem tudtuk, hogy teljesítménytúra lehet ilyen is. Voltunk már jó pár remek szervezésû túrán, ahol keresve sem tudtunk volna hibát találni a gépezetben. Ez a túra is ilyen volt, ráadásul egy olyan plussz tartalommal volt megtöltve, ami igazán különlegessé teszi. 


A bokám miatt némiképp tartottam azért tõle, mert még is csak 74 km, nem elhanyagolható 2300-as szinttel... Ennek ellenére bizakodóan vágtunk neki. Napok óta nézegettük az útvonalat, tervezgettük, hogy mennyi idõ alatt érünk a komphoz, ami Basaharcról vitte át a túrázókat Szobra, ahonnan folytathatják útjukat a cél felé. Szóval egy jó kis "idõtervvel" és hatalmas lelkesedéssel indultunk el. Balu még péntek hajnalban kivitte az autót a célba, Márianosztrára. Kicsit körülményes a közlekedés onnan fõleg késõ este, ezért így volt a legkézenfekvõbb, hogy normál idõben hazajutunk. A szombat hajnali induláshoz is szereztünk fuvart, aminek köszönhetõen negyed ötkor a Gellérthegy lábánál voltunk. 

A korai rajtba érkezésünknek köszönhetõen picit váratott magára a nevezési procedúra. Volt idõnk egy kicsit körülnézni a Sziklatemplom környékén. Sõõt, még a rajtfotók sem maradtak el :) Némi várakozás után a szervezõk elkezdték a rajtoltatást. A korai érkezésünknek köszönhetõen az elõkelõ 1-es rajtszámot kaptam :) Hogy a kettessel mi történt nem tudom, mert Balué meg a 3-as lett, pedig közvetlenül utánam nevezett. Az elõnevezésnek hála nem telt bele egy perc és mindketten kezünkben tartottuk az itinereket, s beregisztráltak a Traxpace-re. ( Ez egy chip-es, fix útvonalú, ellenõrzõpont alapú idõmérõ rendszer ). Sajnos itt történt egy kis malõr, mert mi pontban ötkor szerettünk volna indulni, de a rajtoltató már 4:45-kor indította a rendszert. S mi persze ötkor indultunk. Így a rendszer negyed órával több menetidõt mért... Na mindegy, legközelebb résen leszünk. 

Szóval ötkor elindulunk. Felkaptatunk a Gellért-hegyre, elkanyarodunk a Szabadságszobor alatti Panoráma úton. Csodálattal tekintünk le a még alvó városra. Még csend és békesség mindenütt. Csak a Gellért-hegyen vonult megannyi apró csillag - a fejlámpák fénye. Szép látvány lehet mondjuk a Duna túlpartjáról. Az éjszakai túrák varázsa. 

Haladunk szépen a hegyen. Hamarosan elérünk a Filozófusok kertjéhez. A Szobrok után a Pestet és Budát szimbolizáló térplasztikánál már várnak bennünket egy kis " lelki táplálékkal". Ebbõl gyorsan feltöltekezünk, majd indulunk tovább a Tabán felé. Gyorsan haladtunk. Átkelünk a Krisztina körúton, s "Juli Néni Budai Villaháza" mellett átszaladunk a Horvát-kerten. Még sötét van. Nagyon kell figyelni a szalagozást és a jelzéseket. Szerencsére nem tévedünk el. Nemsokára a Városmajornál találjuk magunkat. Itt is várnak már bennünket. Kapunk egy kis követ, ami a terheinket szimbolizálja. Ezt egy darabon még "cipelnünk" kell. Szorongatom is rendesen, már-már görcsbe áll tõle a kezem. Áthaladunk a Városmajoron, majd megkezdjük az emelkedést a Diós-árkon felfelé. Ez a Kitörésrõl ismerõs. Akkor úgy "felszaladtunk" rajta, hogy magunk is meglepõdtünk. Most is haladunk rendesen. Az elején vagyunk, van még szuszó... Közben szép lassan, észrevétlenül húzzal el felõlünk az éj leplét a Nap. Elég jól látunk már, így kikapcsoljuk a lámpákat, ne merüljön az elem, este lesz még rá szükség. A Susogó utcához érve felszaladunk a lépcsõn, ahonnan pár száz méter múlva elérjük túránk elsõ pecsételõs ellenõrzõpontját, a Kútvölgyi Kápolnát. Egy kis ékszerdoboz. Gyönyörû! A kerítésén molino: " Valaki vár rád odabent". Bemegyünk hát. Pici, csendes, meghitt. A padokban túrázók pihennek. Tétován lépkedünk a padok közötti kis folyosón. A pontõr siet felénk és leolvassa a traxpace-es chip-et. Egy idõsebb hölgytõl megkapjuk a pecsétünket a Vezetõ füzetbe, s kapunk egy kis ajándékot is.Szentképet és medált. Eltesszük, majd sietünk tovább. A kertben még megcsodáljuk a Mária-kutat. Tovább, fel a Normafa felé. Flancos budai házak között caplatunk fel a hegyre. Mindig megállapítjuk, hogy nem költöznénk ide... télen, ha havazik, nyûgös lehet a lejutás. Elhaladunk a volt Köztársasági elnöki rezidencia elõtt. Még megcsodáljuk a Béla Király kutat, ami valamilyen oknál fogva le van zárva. Mondjuk nek kell még vizet vételeznünk, így annyira nem zavar. Folyamatosan emelkedik az út. Nem kis szintet kell leküzdenünk, de legalább nem a túra végére esik. Némi aszfaltozás után betérünk az erdõbe, s felmászunk a Normafához. Elhaladunk a réteses mellett. Visszapillantunk a Városra. Valami csoda, ami a szemünk elé tárul. Látjuk a felkelõ napot elõbukkanni a horizonton. Lám-lám, megint rájövünk, hogy mindig érdemes leküzdeni a magaslatokat, ha ilyen csodát akarunk látni. Ezért a látványért pedig többszörösen megérte! Na de nincs idõnk túl sokat bámészkodni, mert menni kell tovább az utunkon. Most egy viszonylag kényelmes szakasz következik. Pár perc alatt az Anna kápolnához érünk. Ez a második ellenõrzõpont. Gyors chip-olvasás, pecsételés. A kápolna melletti kereszt tövébe letehetjük a terhünket ( a követ amit a Városmajori templomnál kaptunk ). Kis terülj-terülj asztalkám roskadozik tele finomsággal. Még kávét is kapunk. Meg egy újabb lelki útravalót. Kis kosárkából húzhatunk magunknak egy üzenetet. Elolvasom, szíven üt. Elgondolkodtat... Sajnos erre sincs több idõ, mármint a falatozásra, így csak egy kávét iszunk, majd elköszönünk, s indulunk tovább. Irány a Libegõ felsõ állomása, majd onnan le a Szépjuhászné felé. Most nem a megszokott piroson haladunk, hanem egy viszonylag kényelmesebb úton. Persze nemsokára becsatlakozik a piros is. Leszaladunk a hegyrõl. Át a Budakeszi úton, majd jobbra le a Budaszentlõrinci Pálos kolostorrom felé. Érdekes, hogy bár hallottam róla, s számtalanszor jártam erre, még nem voltam bent a romoknál. Pedig nagyon szép hely. Egyben túránk harmadik ellenõrzõpontja, ahol újra pecsételünk, csipogunk, s ellátmányként almát kapunk. Még egy pillantást vetünk az üzenetre, amit szinte a romok teljes szélességében kifeszített molinon olvashatunk, majd indulunk is tovább Máriaremete felé. Itt is még javarészt szintben vagy lefelé haladunk. Bele is kocogunk, hogy haladjunk. Jól fog jönni késõbb az itt megspórolt idõ. Egy keresztezõdést kis híján benézünk, de szerencsére idõben kapcsolunk. Elhaladunk a Tótasszony emlékhely mellett, s szaladunk továnn a Nagy-rét felé. Átvágunk a réten, majd irányba vesszük a Zsíroshegyi utat, hogy megkezdjük az újabb emelkedõt Máriaremetére. Út közben megcsodáljuk a Szent-kutat, majd hamarosan megérkezünk a Kegytemplomhoz. Újabb hatalmas molino, rajta üzenet. Itt újabb pecsét és chip-olvasás. A negyedik! Már 20 kilométernél járunk. Iszonyatos tempót jöttünk, mintegy 3 és fél óra alatt tettük meg ezt az utat! Ennek örömére sietünk tovább Solymár felé. Lemegyünk az Alsó-Jegenye völgybe, s a Paprikás-patak mentén haladunk a Szarka-vár felé. Szeretem ezt a helyet. Minden évszakban van valmi megfoghatatlan varázsa. Kár, hogy annyira közel van a lakott területhez, mert rengeteg szemetet látunk itt mindig, mikor erre jövünk. Elmegyünk a Rózsika-forrás mellett, majd nemsokára a "májusfás" rétre érünk. Itt azért elmorzsoltunk egy "imát", mert a szalagozás átvezet a réten. Pedig simán mehettünk volna az úton a patak mellett. A harmatos fûtõl átázik egy picit a cipõnk. Na jó, ez fasorba sincs azzal, ami múlt héten volt a Védvonalon. Konstatáljuk, hogy majd megszárad. Visszatérve az útra rövid idõ alatt érünk a Szarka-vár alá. Ezen a szakaszon egy picit hiányos volt a szalagozás, így elbizonytalanodunk, hogy jó helyen járunk-e, de nemsokára egy kerítésen megpillantjuk a kis jelzõlapot, hogy már csak 300 méter a következõ ellenõrzõpont. Fel kell mennünk a Vár bejáratához. Oké, valahol össze kell szednünk ám azt a 2300 métert, no :) Begyûjtjük az ötödik pecsétet az itt "szolgálatot teljesítõ" kis pontõröktõl. Helyes gyerekek, akik a csacsogásukkal feldobták az ott töltött idõt! A chip-olvasás sem marad el. Egy picit igazítunk a neglizsén, elrakjuk az ellátmány csokit, megisszuk az ellátmány kólát, ami most nagyon jól esik. Aztán öt perc pihenõ után búcsút veszünk a kis "siserehadtól" meg persze a rájuk felügyelõ felnõttektõl és irányba vesszük Csobánkát. Persze addig még át kell kelnünk a Fehér-hegy oldalán. Elhaladunk a Jenõi-torony mellett. Ez egy kúpos sziklaképzõdmény. A Solymári fal után fel kell kapaszkodnunk a Kerekes-hegyre. Combos kaptató után érünk ki egy szekérútra, ami elvezet bennünket a Csobánkai nyereg felé. Végre pihentetõ szakasz következik. Próbálunk ismét belehúzni, hogy újabb perceket spóroljunk. Mostanra rendesen felmelegedett az idõ. Mondhtani rendesen tûz a Nap. Megállapodunk abban, hogy inkább ilyen legyen, mint a múlt szombati túrán, amikor szakad az esõ! A tavalyi Nik 40-rõl ( akkor éjjel visszafelé jöttük erre ) és a tavaszi Kinizsirõl ismerõs útvonal. Picit unalmas szakasz, talán csak a kilátás dobja fel, amit a csobánkai temetõ felett elnézve látunk. Majdán-hegy, Csúcs-hegy, Oszoly-csúcs. Visszatekintve pedig a Kis-Kevély és a Kerekes-hegy. Gyönyörûek a délelõtti napfényben. Nemsokára újra betérünk az erdõbe. Kis hullámvasutazás után érünk el a következõ ellenõrzõpontunkhoz a csobánkai Szent-kúthoz. Ide le kell térni az útrúl és jó 80-100 méter szintet eldobva kb. 400 méterre érünk a pontra. Lefelé megjegyezzük, hogy ide még vissza kell másznunk. Remek. Na de ugye össze kell szedni azt a 2300 méter szintet valahol, nna :) Vagy ezt már mondtuk? Szerintem elhangzik még :)

Itt is terülj-terülj asztalkám fogad bennünket. De elõtte pecsét és chip. Letudtuk, lakomázhatunk. Zsíros, lekváros meg valami nem tudom milyen krémes kenyér, hagyma, savanyúság, szõlõ, sütemény. Huhh... nem szabad elragadtatni magunkat, mert nehéz lesz az elkövetkezendõ pár kilométer, ha teleesszük magunkat. Így csak szolidan falatozunk, teázunk, majd megyünk is tovább. S az elkövetkezendõ szakasz a teli has nélkül is meglehetõsen nehéz. Fel a Hosszú-hegyre, majd azon keresztül a Szántói nyeregbe. Valahol ezen az útvonalon jutunk el a táv feléhez. Talán a szintnek is. Valahogy leküzdjük a Hosszú-hegyet is. Felérve van egy kilátópont. Tavaly a Nik40-en éjszaka jártunk erre. Épp szenvedtünk, mert amatõr módon jól teletömtük magunkat Sistergõ pontján a Szántói nyeregben. Akkor is megcsodáltuk, milyen gyönyörû a kilátás. Egy pillanat erejéig a Kinizsin is megálltunk itt. Most is kisétálunk a kilátópont szélére, hogy gyönyörködhessünk egyet. A távolban kéklik a Határréti tó. Pilisszántó házai, mint megannyi apró makett. Sajnos itt sincs idõnk gyönyörködni, mert hosszú út vár még ránk. A Szántói-nyereghez érve újabb pont. Itt nincs pecsét, csak ellátás. Almával frissíthetünk. Jó kis savanyú rétesalma. Felkapunk egyet-egyet, majd indulunk tovább menet közben elrágcsáljuk. Egészen jól esik :) Itt még egy kis emelkedés következik a Magas-hegyre, majd a következõ jelzésváltásunk után leereszkedünk Pilisszántó felé. A buszforduló felett haladunk tovább egy szekérúton a Boldogasszony kápolna alatt. Sebtében üdvözöljük a Mészégetõk kútját, hamarosan megpillantjuk a murvabányát, majd ismét egy hosszú unalmas szakaszon mondjuk el kb ötpercenként, hogy mikor érünk már Klastrompusztára? De csak nem akar közeledni... Közben megjegyezzük Baluval, hogy a Szántó 50-en mekkorát szívtunk ezen a szakaszon is a bokáig érõ sárban. Majd elhagyva Cigány-pusztát és a Kopanyicát szép lassan beérünk Klastrompusztára. A Kolostorromnál rengeteg embert találunk. Megkeressük a pontõröket, pecsételünk, csipogunk. Pezsgõtablettát kapunk. Egy kis magnézium pont jól jönne, hát olyat kérünk. Lemegyünk a nyomós kúthoz vízért. Két perc pihenõt megengedünk magunknak, míg feloldódik a pezsgõtabletta. Megisszuk. Nincs szemetes, hát begyûrjük a poharat a táskába. Ez a rész ismerõs a tavalyi Pilis-nyereg retro túráról. Tudjuk, mi következik. Szívjuk is a fogunkat. Talán a túra legintenzívebb, meg magasabb emelkedõjét kell legyûrnünk. Vonakodva, de elindulunk. Nekem itt jön el egy kisebb holtpont. Sokszor megállok, újra elmorzsolok néhány "imát". Közben beérünk néhány zarándokot. Õk a háromnaposon vannak. Ráérnek. Elõzgetünk. Valahogy felérünk. A Pilis-Nyeregben érjük be a többi zarándokot, akik a vezetett zarándoklaton mennek. Már elindultak lefelé, így nem kis munka míg megelõzgetjük a népes csapatot. Azért idõnként valaki elkiáltja magát, hogy engedjenek nekünk utat, ilyenkor jobbra-balra ugrálnak, figyelni kell, nehogy elüssek valakit. Nagy nehezen megelõzzük õket. Megköszönjük, hogy utat engedtek nekünk. Kapunk még pár "hajrá"-t. Haladós az út lefelé. Olykor teknikás. Gyorsan leérünk Pilisszentlélekre. Az út kétharmadához közeledünk. Itt az iskolánál etetõpont vár bennünket. Gulyásleves, kenyér. Nem bírom megenni. Pár falatot legyûrök, mert az energia kell, de nagyon nehezen megy. Félek, hogy rendetlenkedni fog a gyomrom. Nagy nehezen a felét megeszem. Feltámad a szél. Fázni kezdek, meg remegni. Balu is azt mutatja, hogy remeg a keze. Pedig még sok van vissza. Gyorsan elindulunk, mert ha még egy percig maradunk, akkor itt a túra vége. Lassan melegszünk vissza az üzemi hõfokra. Mire felérünk a Piliszentléleki Pálos kolostorromhoz, a következõ ellenõrzõponthoz nagyjából visszarázódunk. Pecsét, chip. És ha nem volt elég a lenti leves, akkor itt még van süti, szõlõ, pezsgõtabletta, szõlõcukor. Balu jóízûen befal egy sütit. Én nem kérek, egy falat sem menne le a torkomon. Na jó,két szem szõlõcukor. Pedig nem nagyon szoktam túrán. Valahogy most megkívántam, de inkább menjünk. Megállapítjuk, hogy nem valószínû, hogy elérjük a háromnegyed hetes kompot. Úgy érzem, hogy képtelen vagyok most olyan tempóban menni, amivel esélyünk lenne arra kompra. Így azt mondjuk, akkor maradjon a háromnegyed nyolcas... Még van emelkedõ rendesen és mintegy tizenöt kilométer Basaharcig. Na mindegy, megyünk, majd lesz valami. A Kolostorromtól feltoljuk magunkat az Égett-Hárs felé. Húzós kaptató, megizzaszt rendesen. Még visszatekintünk egy pillanat erejéig Szentlélekre. Ismét egy olyan látvány, amit nem szabadott volna kihagyni. A Kolostorrom mint valami apró makett. Hû, de hát most voltunk ott... mégis mennyit jöttünk azóta... Titkon büszke vagyok magamra. DE! Elsõsorban Balura ( rá természetesen nem titkon ) aki húzott felfelé. Na persze nem szó szerint, csak úgy haladt, hogy késztetést éreztek arra, hogy felvegyem a tempóját. Ezután viszonylag kényelmes szakasz következik. Nagyjából szintben megy, olykor megspékelve némi hullámvasúttal. Nem tudom honnan sikerült mozgósítani némi erõtartalékot, de valahonnan elõkapartam, mert ahogy faltuk a kilométereket, folyamatosan kérdeztem Balut, hogy állunk idõben, s melyik kompot tudjuk elérni? Számolgattunk... megdöbbentünk, hogy milyen jó tempóban megyünk... Akkor még van esély elérni a hét elõtti kompot? Ha belehúzunk, akár... Nem ígértünk magunknak semmit, pusztán annyit, hogy amit tudunk megteszünk. Menet közben ismerõs figura tûnik fel hátulról. Nahát, õ Tóni, aki a Budai Piros túrán volt a Nyulunk. Hihi, Õ is megismer bennünket. Üdvözöljük egymást. Nem siet, a három napos zarándoklaton van. Mi megyünk tovább. Közben a Béla tetõ környékén volt egy tarvágás (?), s egyben egy elkerített terület. Villanypásztorral vették körül. A villanydrótokat tartó oszlopok egyikben fészket raktak lódarazsak. Két srác ment elõttünk. Jól haladtak, jól húztak bennünket. Ezúton is köszi, fiúk! :) Nos, ahogy mentek elõttünk, egyszer csak arra lettünk figyelmesek, hogy elkezdtek ugrálni. Majd hamarosan megláttuk a darazsakat is. Megtorpantunk. Szerencsére a fiúk túlfutottak rajtuk. Mi nagy ívben kikerültük õket. Huhh... remélem a zarándokokat nem támadják meg... talán mire ideérnek, addigra lehûl annyira a levegõ, hogy a darazsak visszahúzódnak. Szerencsére mi megúsztuk, így megyünk tovább. Hopp egy kanyar, infó tábla. Azt írja, Basaharc 2 óra 50 perc. Wtf? Az sok. Vagyis csak annak aki lassú. Nekünk hamarabb lent KELL lennünk. Mondhatni fele annyi idõ alatt! És ebben a pillanatban feltûnik a fák közé kifeszített molino, miszerint a Szent Jakab Töltõállomáson járunk. Amúgy az Enyedi halála- keresztnél vagyunk éppen. Hááát, valami csodaédes nénik és bácsik várták a túrázókat. Csupa mosoly, kedvesség. Árad belõlük a szeretet. Szép pecséteket kapunk tõlük a vezetõ füzetünk egyik üres oldalára. Nem is egyet, kettõt! Polifom-okon, plédeken ülnek. Mellettük kekszek, sütik, ropik szép sorban. Kínálnak, vegyünk. Belemarkolok a ropiba, jól jön a sós. Köszönünk, indulunk. Menet közben elropogtatjuk a ropit. Jól jön ez most... Kisvártatva egy kanyarban a szervezõk által kitett tájékoztató lap: Basaharc 9 km. Huhh... Nekünk erre két óránk van, ha el akarjuk érni a korábbi kompot. Innen már lefelé vezet az út. Legalább négy és feles átlag kell, ha koppra a komp indulásáig oda szeretnénk érni. Lefelé ennél többre vagyunk képesek. Persze ez erõsen talajfüggõ, meg attól is függ, hogy mennyi van a hátunk mögött, de egyre valószínûbbé válik, hogy e l é r j ü k a háromnegyed hetes kompot! Nosza, hajrá. Kanyarog az út, majd a miután a Vasarc mellett elhaladunk, szépen elkezd ereszkedni az út. A Basaharc-völgyben már szinte biztossá válik, hogy meglesz a korábbi komozás! Huhh... h tartjuk a tempót, akkor még pár percünk marad az indulásig. Szép lassan feltûnnek a telelpülés házai, majd hopp, ott a tizes út! Ohó, hát akkor itt a Duna part. Óvatosan átkelünk, elhaladunk egy lovas klub mellett, majd egy jobb kanyarral irányba vesszük a kikötõt. Nemsokára tábla jelzi,hogy már csak 500 méter a következõ pontig. Már látjuk is. És megérkezünk. Pecsét, chip. Aztaaa, ezt hogy csináltuk? Huszonöt percünk maradt az indulásig. Mit mentünk az utolsó szakaszon? El sem hiszem...Vizet vételezünk a nagy kannából. A parton kis tábortüzek. Egyik felett tea, másik felett forralt bor melegszik. A harmadik körül megfáradt túrázók. Még világos van, de perceken belül búcsút int nekünk a Nap, hogy átengedje újra a teret a csillagoknak. Azok nem restelkednek, szépen visszalopják pettyes leplüket a fejünk fölé. Padokon túratársak ülnek, beszélgetnek. Balu teázik, én a forralt bort választom. Nem bánom meg, finom, kellemesen meleg. Repetázok. Meg még egyet repetázok. Ellövök pár fotót a napnyugtáról a Duna felett. Közben megérkezik a komp. Felszállunk, elindulunk. Pár perc alatt átér. Meglepõ módon nem fázok, pedig azt hittem, hogy hideg lesz. Pedig csak egy aláöltözet van rajtam, s azon egy póló. Átérünk. Mindenki lesiet a kompról, s el is indul a tömeg a szobi templom irányába. Hopp! A lámpa. Na kotorjuk elõ! Ezzel elidõzünk pár percet. Addigra eltûnnek a szemünk elõl a túratársak. Sebaj. Innen már amúgy sem akartunk sietni. Nincs szintidõ. Persze közben még egy csekély 8 kilométer és egy picike emelkedõ vissza van. Haladunk a sötétben. Itt-ott felvillannak a túra jelzõszalagjai. Jó úton járunk. Ütemesen koppan a botom vége a talajon. Olykor megzizzen az avar mellettünk. Persze ezektõl megriadok. Pedig pontosan tudom, hogy az állatok félnek az embertõl,s ha lehet jó messzire elkerülik õket. Na jó, voltunk már olyan éjszakai túrán, ahol az erdõ mélyére bevilágítva fel-fel villant néhány szempár. Meg ugye a Vérkör, amikor szemtõl-szembe álltunk a rudlival. Na de menni kell, hisz nincs messze már a cél. Aztán egyszer csak Balu megtorpan, majd hátra szól nekem, hogy odanézz. Odanézek. Bámulatos látvány tárul a szemünk elé. Számtalan apró mécsessel rakták ki a következõ ellenõrzõponthoz, a Sukola kereszthez vezetõ néhány métert. Hangulatos látványt nyújt. A pontõrök gyorsan elvégzik az adminisztrációt. Fellépcsõzünk a kereszthez. Majd mielõtt elindulunk a cél felé még húzunk egy újabb lelki útravalót. Ismét találó idézetet kapunk. Megkezdjük az utolsó kilométereket. Elmélkedünk, már nem sietünk. Nézzük a csillagokat. Aztán a távolban felderengenek a börtön fényei. Mellette van a templom, ahová megyünk. Beérünk Márianosztrára. Lassan elfogynak az utolsó méterek is a lábunk alatt. A célban egy kedves Barátunk, Mazsi vár. Megírja az Emléklapot, ami azt hivatott tanúsítani, hogy teljesítettük ezt a megmérettetést is.Nem is akárhogy! Azzal együtt, hogy csaknem fél órát dekkoltunk Basaharcnál a kompra várva, 15 óra 45 perc alatt tettük meg ezt a 74 kilométert, s közben a 2300 szintet. Még a kis kényszerpihenõvel együtt sem mentünk soha ilyen jó átlagot. Nem tudom, hogy csináltuk, de ahogy vánszorogtam fel Pilis -nyereg felé, meg ahogy megzuhantam a Szentléleki ponton, hát álmomban sem jutott volna eszembe,hogy ilyen klassz idõben érünk célba! Jó, tudom, vannak, akik ennél sokkal-sokkal jobb idõket mennek. De én sosem szeretem az ilyen összehasonlításokat. Minden nézõpont kérdése. Mi magunkhoz képest most hatalmasat mentünk. Mondhatni önmagunkat gyõztük le, vagyis önmagunkat múltuk felül. Ez viszont büszkeséggel tölt el! S leginkább nem magamra hanem Balura vagyok büszke! Mindig sikerül valahogy kirángatnia engem a holtpontokól. Ma is volt ilyen. Mondhatom, hogy nélküle nem ment volna. 


A díjazás átvétele után finom sütit kapunk Mazsitól, a nem "publikus" készletbõl. Majd átkísér bennünket a suliba, s megmutatja, hol tudunk enni. Borsólevessel várnak. Finom. Jól esik a forró leves. Meg az, hogy ülni tudok a melegben. Közben megtelik az autónk, telekocsit szervezünk. Pár napja még csak egy túratárssal egyeztettünk, hogy hazavisszük a célból. A rajtban még egy lány jelentkezett. Most pár perc alatt akad még három jelentkezõ. Szuper! Öt emberrel teszünk jót! Idõben hazaérnek, nem kell vonatozniuk. Szép lassan elindulunk. Nem megyünk le egybõl a tizenkettes útra, hanem Kóspallag felé vesszük az irányt. Nemrég újítottak ott fel egy útszakaszt. S milyen szerencse, hogy erre jöttünk, mert láttunk nyuszit az út mentén ugrálni, meg egy szarvastehenet és a gidáját és egy kis süldõt is. Aztán még pár fiatal szarvast. Még egy kis plusz a mai nap végére. Hamarosan Pestre érünk. Búcsút veszünk a túratársaktól, aztán mi is hazaérünk. Szép, tartalmas nap volt tele gyönyörû látnivalóval, érdekes és tartalmas találkozással és elgondolkodtató üzenettel. Azt hiszem ez a túra is bekerült már most a jövõ évi naptárunkba.

 
 
 Túra éve: 2014
kulcsTúra éve: 20142015.09.06 11:20:23
megnéz kulcs összes beszámolója

2014 október Pálos 70


Elõnyök:


- különleges, emelkedett hangulatú túra, igazából a márianosztrai búcsú három napos zarándoklatának „gyorsított” alternatívája

- nagyon szép útvonal és sok látnivaló

- igényes itiner


Hátrány:


- több kevésbé látványos és élvezetes átkötõ szakasz van az útvonalban

 

 
 
bullwTúra éve: 20142014.10.21 11:48:14
megnéz bullw összes beszámolója

 http://bullw.blogspot.hu/2014/10/palos-70-vezer-ferenc-20.html

 
 
 Túra éve: 2013
SumAnachenTúra éve: 20132014.08.13 09:59:17
megnéz SumAnachen összes beszámolója

 A Túrabeszámoló itt olvasható


sumanachen.wordpress.com

 
 
greenpioneerTúra éve: 20132013.10.11 01:49:24
megnéz greenpioneer összes beszámolója

 Képes beszámoló a szezon legjobb túrájáról alább


http://kiazoldbe.blog.hu/2013/10/10/palos_70_a_tokeletes_tura


 


 

 
 
olsenTúra éve: 20132013.10.06 11:41:58
megnéz olsen összes beszámolója

 


szia emberek,a pálos túra..


A hajnal hûvösnek látszik,és aki benne él,az úgy érzi,az is.A sziklatemplomhoz visz egy autós,és tolom be az arcomat,a többi ember  közé. Sokan vannak,sokan vagyunk. Ikonok sorakoznak,a torinói, a bihari,a tarnai és még hány..szolidan meghúzódok és nevezek,az elõnevezõ elõnye,hogy nyomtatva vagy,és cédulázzák az életedet itt is,bár másik vallású vagy. Szép füzet az itiner, nekem már apróbetûs, de szerencsémre szemüveges senior lányka mellé csapódom,Marikának hívom én is,mások is. Indulat van öt óra magasságában,tépünk is a város irányába. A városmajori templom még sötétben,csak a civilizációs fényszennyezés borítja. Túratársnõm térdreborul, és a kék mackóalsó szakad..nem történt komolyabb baj,de elõvesszük a fejlámpát mégis. Fölfelé törünk a Diós árok mentén,remek szalagozás visz a kútvölgyi Máriához,a pont már nyitva és fényárban. Pecsételnek és megyünk. A birodalmi lépegetõ kerül el,magányosan adja elõ,de közli,hogy nem lesz mindig így. Normafa,a pontot most molinózzák,de a nap kel és szép. Tovább a János hegy oldalában,Budakeszi út,és a kolostorrom,almával és bölcsességekkel traktálnak. A Hárs oldalában keresi a lépegetõt a túratársa, gyorsléptû,elhagy. Szakállas arc fordul szembõl,benézte a pontot és visszatér másodmagával.  Nekem külön túravezetõm van,a zarándoklat többszörös teljesítõje,így csak vigyorgok. Tótasszony emlék,Nagyrét,Náncsi vendéglõ és Máriaremete. Remekül szalagozott út,keresztezõdésnél megerõsítve,a magasság miatt messzirõl is jól látható,ezt a módszert több egyéb túraszervezõ átvehetné..és a templom tövében várnak,szentkép,ima és pecsét,és persze az alma. Jegenye völgyek következnek,épített és építetlen környezet,Rózsika vize,és Solymár. Pont a Szarkaváron,házaspár két gyerekkel,Pál az egyik,pálos túrán nem lehet Péter. A nõtárs szívébe beültetem a féltékenység ördögét,ugyanis túratársnõk érkeznek,mi távozunk. Innen az út a Háziréti víz mellett vezet,már sokan elõznek le bennünket,késõbb indultak és elõbb akarnak végezni túrailag,pedig az õsz és az erdõ a miénk,ki is van fizetve éjjelig. Zöld a jel,az egyik legszebb pilisi erdei út,zegzugos,le-föl,és geoládák tömege,amik orvosságos fiolánnyi méretûek. És a csobánkai elágazás,kutyás –gyerekes emberekkel osztom a diómat,a szentkúti pont,meleg fogadtatás három nõi és egy férfiarccal,teával és hagymás lekváros kenyérrel,sütivel. Ikonok érnek be bennünket,a tavalyi bajnok,aki a négyzet átlójában is ismer egy rövidebb utat,a szakállas,aki egyérintõs mindig,és a bihari csaj,aki másik pasassal adja elõ,élete párja dolgozván. Nagyon meleg búcsú,és tényleg,ez a pont az a pont volt,harmicötnél,amikor megfontoltam,hogy ottmaradjak –e  a csajokkal,de a pasas kezet szorít és elküld utamra. Innen a zöld jel,a Hosszú hegyen fotózok mérgesen,az idõ és a táj is csodás. Természetjárónak ez a temploma,itt találkozik azzal a nyugalommal és békességgel,amit urbánus ember soha el nem ér az áhítatnak szentelt helyeken sem..valami frankó,de menni kell,ha nem is úgy,mint a vad teljesítményeseknek,fogyasztjuk a távot apránként. Klastrompuszta,itt zarándokcsapatot érünk el,indulatban õk is,pecsét,alma,és követjük õket,idõnként elõzünk,nekünk még több van. Mármint a távból. Pilis nyereg,itt már fújtat mindenki,egyiküket dióval vigasztalom,és odahagyjuk a népet. Gulyás a faluban és gyümölcs és süti a romoknál,ez már Pilisszentlélek,a pontõrök szíve arany,a szõlõ édes,és még a recept is ott lóg a szögön a sátor alatt..gyerünk az útra,itt már többen vannak,túlnyomórészt nõk,bottal és hátizsákkal,két csigalányt fotózok,hátukon a házuk..és a Vidra völgy,gyereket érünk utól,magányos és még nincs tizenhárom éves,felkaroljuk,ha már a szüleje kiengedte-kiküldte a rengetegbe, kiderül róla,hogy hosszú túrás,hetvenes..derék. A komp persze közben elment. Várakozás,bulizás,csajozás,új barátom is csajozós..a pontot õrzõ ember itt is sok jóindulatot tanúsít a fürödni bátortalan túrázóval,megtûri a tûznél,szalonnát és csülköt tol elé teával,magyaros,mint régen és talán a jövõben egyszer megint. Aha,itt a révész és visz,által,ott várnak,szállással és szeretettel,de mi tova,még ma célba akarunk esni,Sukola kereszt,egy lány két fiúval,ilyen is van..az eddigi pontokon a másik volt a jellemzõ arányilag. De nem bámészkodunk,itt a cél,ahol a fiatal barátomat várják,fotózzák,mi pedig el,oklevél és kitûzõ és még a vonathoz is..


Kiváló hangulatú,élvezetes túra,persze hogy jövõre is..

 
 
 Túra éve: 2012
MirPTúra éve: 20122012.10.09 19:15:52
megnéz MirP összes beszámolója

Virág Benedek - Pálos 35


Túrabeszámoló és képek az alábbi linken:

http://teljesitmenyturaim.blogspot.hu/2012/10/virag-benedek-palos-35.html

 
 
olahtamas-Túra éve: 20122012.10.09 07:11:00
megnéz olahtamas- összes beszámolója

2012


Pálos teljesítménytúrák rendezõi szemmel:



A tavalyi "kísérletünk", mely szerint ötvözzük a teljesítménytúrát és a zarándoklatot, az nagyjából mûködõképesnek bizonyult, és a sok pozitív visszajelzés miatt nem is tehettünk mást, minthogy idénre is bevállaljuk a szervezést.

Egyrészrõl ott volt a tavalyi tapasztalat, másrészt viszont el is kényelmesített minket az ugyan úgy, mint tavaly hozzáállás.

Aztán persze a vége felé néhány embert helyettesíteni kellett, akik idén nem értek rá, így nekem jutott, pl. a teljes szalagozás, amiben végül a Szob-Márianoszrai szakaszt, Forgács Peti bevállalta, a tõle megszokott pörgõs stílusban, de errõl majd késõbb.

Szóval szép lassan épültek fel a túra elemei, és nevek is kerültek a feladatok köré, bár néha ebben is átfedések voltak.

Már szerdán neki kezdtem a szalagozásnak, mert az elõzõ évi tapasztalat azt mutatta, hogy elég jelentõs számban jelentek meg tapasztalatlan túrázók, akik hajlamosak voltak eltévedni, így alapos munkát kellet végezni.

A koncepció az volt, hogy elágazásonként lehetõleg legalább 2-3 szalag legyen, valamint a hosszabb egyenes szakaszok esetében is legyen pár megerõsítõ szalag.

Csobánkáról kezdtem, 7:05-kor a szalagozást, mert nem akartam sötétben végezni.

Gyönyörû idõt fogtunk ki, így nekem is élvezet volt a szalagozás, és az elejét elég kirándulósra is vettem.

Az õszi erdõben az idõjárás hatására, tavaszt idézõ rügyezõ fák közepette sétáltam és még némi szarvasbõgés is volt. A szántói-nyereg bonyolult csomópontjánál is alaposan kiszalagoztam az elágazást, mert tavaly néhányan eltévedtek erre.

Klastrompusztánál sajnos bezárt a fogadó, bár legalább nem vesztegettem el az idõt benne.

Pilisszentléleken a Klastrom sörözõbe 13:25-re érve viszont bedobtam egy gyorsító sört a megtett 20 km alatti kipárolgás ellentételezése végett.

Bõ 20 percet idõztem, de közben átszámoltam a tempómat és rájöttem, ha így folytatom, még rámsötétedik.

Kicsit rákapcsoltam így 14:10-kor már a Pálos kolostorromoknál voltam, és valahogy a sör, és a mellé fogyasztott kolbász is jól feltöltött energiával, mert elég jól bírtam az emelkedõt.

Végül 3 óra 15 perc alatt értem a révig, így még az ott található büfében is sikerült lebeszélnem, hogy van kiadó szobájuk, így sok kérdés egyszerûsödött számunkra.



Csütörtökre pihenés gyanánt csak Csobánka környékének szalagozását csináltam, és az egyéb apró cikkek beszerzése, valamint feliratok gyártása jutott és persze a bepakolni mindent a kocsiba címû kirakós játék :)



És elérkezett a nagy nap, hiszen pénteken kezdõdött meg a zarándoklat, ami nálunk a 3:30-kor megszólaló vekkerrel indult.

Nagy örömmel töltött el, hogy idén mennyivel jobb idõ várható és a rajtnál is minden jobban ment, mint tavaly, bár volt némi kapkodás a végén, mert sokan csak az utolsó pillanatban jöttek regisztrálni.

7:30-kor indultunk el végül, és jó tempóban haladtunk a Gellért-hegy oldalában. A Városmajori templomig hoztunk is egy picit a tervezett távhoz képest, viszont sokat kellett várakoznunk, mert csak 1 wc volt nyitva és elég sokan akarták igénybe venni.

Addig a többiek megnézték a templomot, és ezután jöhetett a kövek felvétele is, ami szimbolizálta a terhet, amit viszünk az életünk során.

A városmajori parkon átsétálva, a Szent János kórház mellett kezdtük meg az emelkedést, ami idén nem szakította annyira szét a csapatot, mint tavaly, pedig a késés miatt próbáltunk kicsit tempósabban haladni.

Itt 20 percet töltöttünk, és folytattuk az emelkedést Normafáig. A Szent Anna-kápolnánál megszabadultunk a terheinktõl és a rétre is leheveredtünk, így 20 percet itt is eltöltöttünk.

A Libegõnél és az Erzsébet térdeplõnél is elhaladva értünk végül Budaszentlõrincre, ahol sok finomsággal vártak bennünket.

Egy kis ismertetõt hallgathatunk e helyrõl, és egy kis éneklés is volt, majd egy kis pihenés után csendben indultunk tovább 25 perc után.

Az erdei Szûz Mária emlékhely érintésével, és a Nagyboldogasszony téri Szentkutat érintve mentünk fel Máriaremetére, a bazilikához, ahol beültünk a padok közé, és pár zarándok szép ének hátteret adott a templmbelsõ megtekintéséhez.

Itt már alapos pihenõre volt szüksége a társaságnak, így 45 percre rúgott az itt eltöltött idõ.

Az elõzõ évihez képest ugyan 10 perccel késõbb értünk ide, de jól egyben volt a csapat, 5 percen belül a vége is megérkezett, és a jó idõnek köszönhetõen, jól is haladtunk.

A solymári várba idén is felmentünk, és a szép idõnek köszönhetõen fél órát itt is elidõztünk, hogy mindenki nézelõdhessen és ki is pihenhesse magát.

Fontos szempont volt, hogy az elkövetkezendõ szakaszon a 10-es úti átkelésig még világosban érjünk el, és ezt is sikerült.

5 perc alatt összegyûltünk, majd leállítottuk a forgalmat és átkeltünk a fõúton.

A Fehér-hegy lábánál végleg elhagytuk a városi környezetet, és összevárva a csapatot nekivágtunk a szûk gyalogútnak.

Az elkövetkezendõ, mindössze 2 km hosszú gyalogút alatt sötétedett ránk, így sokan már lámpával jöttek az erdõben, énekelve szép csillogó vonalat húzva az erdõben.

A csapat gyorsabbik részének is 40 percbe telt ez a szakasz, a csapat vége 10 perccel késõbb ért fel, de mindenkit összevártunk.

Innen már könnyen járható úton haladtunk, és mivel a 8 órás busszal haza kellett mennem, így elbúcsúztam a menet végétõl, mert a célig már több megállási pontot nem terveztem.



Szombaton hajnali 3 órakor vert ki a vekker az ágyból, ami az éjfél utáni lefekvés miatt igen kellemetlenül érintett pláne, hogy elõzõ éjjel sem volt idõm kialudni magamat.

Kissé kómásan készültem, de aztán a kakaó hatására beindultak az életfunkcióim.

A rajtban az elõzõ napihoz hasonlóan zajlottak az események, majd lassan a seprõk is megérkeztek.

A csomagok szétosztása után, nekem az amúgy is eléggé megpakolt autómba került a Pilisszentléleki csomag, Forgács Petinek jutott a seprõk autója, amit a célba vitt, és a révig ezután legyalogolva szalagozott.

(És mivel az idejébe még belefért, ezután Esztergomba átbuszozott, ahonnan mi még felvittük Pilisszentlélekre, így egy 20-as táv teljesítésébe is belekezdett úgy, hogy közben Basaharcnál megállt pontõrködni.)

Ezután jött a Basaharc, Szobi rév elnevezésû pontunk felállítása. Szerencsénkre jó idõ volt, így a sörsátor állítgatása helyett, több idõnk maradt a pont kialakítására.

Még javában szedtük elõ a cuccainkat, amikor nagy meglepetésünkre beérkezett az elsõ túrázó, pontunk elvi nyitása elõtt bõ fél órával.

Így neki a 13:50-es komppal sikerült átkelni, ezt jövõre majd figyelembe kell vennünk, mint lehetõséget.

A többség azért a 14:50-es komppal kelt át a 20-as távon 11 órakor rajtolók közül, akkor már a tábortûz is lángra kapott, és készült a tea.

Egyre nagyobb csoportokban érkeztek az emberek, és persze a legtöbben számolgatták, hogy mikorra érdemes a pontra érni.

Így a kompok indulása körül 30-40 ember esett be egyszerre, így nehéz volt a pecsételés és a regisztráció.

Ahogy besötétedett, beindítottuk a diavetítést, és jól mûködtek a mécsesként használt befõttesüvegek, a rájuk ragasztott Mária jelzéssel is.

Aztán egyre jobban közeledett az utolsó komp indulási ideje, és egyeztettünk a seprõkkel, hogy merre vannak.

Amikor látszott, hogy az utolsó emberek tempójával nem fogják elérni a kompot, akkor egy autóval az országútig eléjük mentünk, így a seprõk és a tempót még jól bírók már fel tudtak gyorsulni annyira, hogy elérjék a kompot.

23:49-re értek a pontra, így az adminisztrációt is csak épp el tudtuk végezni, a kezükbe nyomtuk a kompjegyet és a csokit, majd már búcsúzkodhattunk is.

Ezután jött volna az elpakolás, de az elsõ pár percben csak leültem, és kifújtam magamat, mert ez a folyamatos pörgés nagyon kikészített.

Aztán szép lassan elkezdtem teszegetni dolgokat ide-oda én is, majd az autóba, míg végül sikerült becsukni az összes ajtaját, aztán feltámolyogtam a Rév büfé kiadó szobájába, és szinte szó szerint beájultam az ágyba.

Reggel fogalmam sem volt, hogy hol ébredtem fel, de aztán csak összeállt a kép, és összeszedtem magamat.

Az elsõ kompot lekéstem, pedig eredeti terveim szerint azt is megnéztem volna, de így maradt a 7:50-es komp, amin jó néhány ismerõs pontõr kelt át, hogy részt vegyen a zarándoklat záró szakaszán.

Ezután még összeszedtem a ponton a szemetet, majd beszedtük az utolsó szakasz szalagjait és mécseseit és haza autóztunk.



Amennyire lemerített ez a túra fizikailag, annyira feltöltött viszont lelkileg, mert jó volt látni, hogy mennyien érezték jól magukat :)


 


Videók és fotók:


http://www.youtube.com/watch?v=pQN6REyF9yE&feature=youtu.be

http://www.youtube.com/watch?v=3_8kgcQC8UU&feature=youtu.be

http://indafoto.hu/olah_tamas/20121056_palos_tura


-------------------------------------------

Statisztikai szempontból:

2012-ben 363 nevezett, és 254 zarándok (vasárnapi) vett részt a túrán, ez összesen 617 ember. A 2011-es 519 (259 nevezett, 260 zarándok) fõhöz képest ez 18,89%-os növekedés

A vezetett 7km-es zarándoklaton idén közel annyian vettek részt, mint 2011-ben, de a minimális, 3,3%-os csökkenést a Fehér Barátként végigzarándokolot túra magyarázza, vagyis, aki tavaly 7km-en ment, az most megpróbálkozott a nagyobb, 3 napos túrával.

A többi túra mindegyikében résztvételi számban tapasztalt növekedés van az alábbiak szerint:

Fehér Barátok 2011-ben 62 fõ, idén 98 fõ - 58%-os növekedés

Virág Benedek (35km, Csobánkáig) 2011-ben 61 fõ, 2012-re 79 fõ 29,5%-os bõvülés

Boldog Özséb (40km, Csobánkától) 30-ról 58 fõre gyarapodott 93%-os növekedéssel

Remete Szent Pál (20km) 2011-ben 36 fõ indult, 2012-re ez 49 fõ lett 36%-kal többen jöttek

Pálos70 - 70fõrõl 79-re gyarapodott egy év alatt, ez 12,8%-os bõvülés.

 

Érezhetõ a résztávok dinamikája, azonban a nagy létszámú túrák enyhe, illetve csökkenõ tendenciája húzza el az átlagos növekedéstõl a trendet.

E tekintetben egy jobb megvilágítás lehet, hogy 363 nevezett ember a tavlyi 259 tekintetében 40.15%-os növekedés.

 
 
 Túra éve: 2011
OttorinoTúra éve: 20112011.10.21 09:34:29
megnéz Ottorino összes beszámolója

PÁLOS 70 - 2011.10.08 Táv: 74 km; Szint: 2300 m.


Háromnegyed hat tájban érek fel a Gellért-hegy oldalába. A Sziklatemplom bejárata elõtt már ott silbakol Zsolt. 5-kor volt a rajtnyitás, és a feladat annyi, hogy a TTT honlapon meghirdetett célzárásig, legkésõbb másnap 01:00-ig, az elõírt útvonalon, az összes ellenõrzõpont érintésével el kell zarándokolni a márianosztrai célba. Sajnos nem tudtuk kihasználni a korai indulás elõnyét, mert az elsõ Tatabányáról érkezõ vonat - amivel Zoli jön - nem a rajtnyitáshoz igazodik. A mellvéd mögül szuggeráljuk a Szt. Gellért teret, hogy jelenjen már meg rajta Zoli. Zaklatottan marcangolom a reggeli szendvicsemet. Az izgalom oka az, hogy a túra utolsó szakaszában mindenképpen el kell érni a 22:50-es basaharci kompot, ami átvisz majd Szobra. Az utolsó járat egy óra múlva, 23:50-kor indul, de ha csak azt érjük el, akkor semmiképp nem tudunk 01:00-ig megjelenni Márianosztrán. A Móricz felõl villamos kanyarodik a térre. Amikor a díszkút elé érnek a róla leszállt emberek, látom, hogy Zoli is köztük van. Úgy tûnik, nem siet eléggé, ezért nagy ívû karlengetéssel próbálom rábírni, hogy gyorsabban szedje a lábát. Visszainteget. - Ne integessééé, hanem gyere mááá, vazeee! - kiabálom le neki, jó hangosan. Ugyanebben a pillanatban jut eszembe, hogy a hely szellemére-, meg az elõtérben tartózkodó, fehér csuhás szerzetesre való tekintettel moderálnom kellett volna magamat. Mosmá mindegy! Amíg felér Zoli, mi benevezünk. Zsoltnak és nekem nem kell semmit körmölnünk, mert mi már a neten jelentkeztünk a túrára, és Bíbor éppen most adta ide a közölt adatokkal együtt kinyomtatott nevezési lapjainkat; már "csak" fizetni kell. Azért is jó lesz igyekeznünk, mert Õ fog söpörni, és nem kifejezetten a lassúságáról híres. Zolinak viszont még töltögetnie kell a nevlapját. Addig mi gatyába rázzuk magunkat. Kinyitom a vaskos füzetet, amit itiner gyanánt kaptunk. Hirtelen pánikba esek, mert hiába lapozgatom, nem találom az útvonalleírást, de még a pecséthelyeket sem, amelyekbõl az útvonalra lehetne következtetni. Visszalépek a nevezési asztalhoz. Itt elmondják, hogy a térképvázlattal kombinált pecséthelyek a füzet merített papírra nyomtatott borítólapjának belsõ oldalain vannak. Az útvonalleírást pedig azért nem találtam, mert azt mindig megelõzi az éppen aktuális, legtöbbször szakrális jelentõséggel bíró ellenõrzõpont története, és az odaillõnek gondolt filozófia. Ha rájön az ember a szisztémára, akkor ez egy elég jól használható itiner. Bár néhány XIII. századbeli ételreceptet még bele lehetett volna applikálni. Azt viszont még nem tudom, hogyan fogom ezt a terjedelmes kiadványt zsebre rakni. Sajnálnám összegyûrni.


Valahára elindulunk, és a sötétben megkeressük a [Z-] jelzést. Kezdetnek jó sokat kell meredeken fölfelé caplatni. Ki hinné, hogy ilyen magas ez a Gellért-hegy? Végül rátérhetünk a hegy Duna felöli oldalába vájt keskeny útra. A szépen kivilágított dunai panorámára csak egy-egy röpke pillantás jut, mert az ösvény bokaficamító meglepetésekkel van tarkítva. Amit az út járófelületébõl látunk, azt csak a városi világítás jóvoltából látjuk. Hajnal hasadtáig már nem érdemes elõvenni a lámpákat. A botokat viszont menet közben beállítom, pedig csak a Városmajor után szándékoztam ezt megtenni. Amikor letérünk a hosszú sziklaösvényrõl, megállapítjuk, hogy a tegnapi esõzés ellenére még mindig nagyon száraz a talaj. Valahol, a víztározó környékén, egy szoborcsoportnál áll egy tag. Lila hajnalban biztos nem Pest látképe miatt van itt; odamegyünk hozzá. Ez a "Filozófiai kert", ahol a szobrok elé letett papírlapok kérdéseirõl kéne elgondolkozni. Túl súlyos batyu lenne ez a 74 kilométerre. Már a láttukra megroggyan a térdem. A bronz szoborcsoport egyik földön kucorgó alakjának feltartott tomporát az idõk folyamán az idelátogatók simogatásaikkal fényesre polírozták. Zsoltnak annyi megjegyzése van ezzel kapcsolatban, hogy úgy néz ki, mint egy fóka. Na, ez már vidámabb észrevétel, jobban illik egy túra hangulatához. A [Z-] lefelé visz a Tabánba, de aztán hamar nyoma vész. Alig pirkad, nincs kedvem silabizálni az itinert, ezért megyünk toronyiránt. A reggeli városnézés után a Vérmezõvel szemben bemegyünk egy utcába, ami nekivisz a városmajori nagytemplomnak. Itt megint egy pszeudo ellenõrzõpont székel. Arról elmélkedhetünk, hogy milyen fölösleges terheket cipel magával az ember, amelyektõl meg kellene szabadulnia. (Például: hajszárító burával, faszenes vasaló, spirituszkályha, Marx: Tõke c. mûvének kritikai kiadása, stb.) Én inkább kényszerû terheknek nevezném ezeket, de legyen! Belemegyek a játékba, és felveszek az asztalról egy cementszürke kavicsot, amitõl majd a Normafánál lehet "megszabadulni". A többiek is vesznek. Innen már a [Z-]; [Lila m] jelzéseket követjük, és keresztülmegyünk a Városmajoron. A végén egy össznépi lekabátolást tartunk. Az elõkerülõ gömbölyû hasú üvegen senki nem a keresztet csókolgatja. A Fogas alsó végállomásától a [Lila m] egyedül marad. A kórház elõtt balra fordulunk a Diós-árokba, ahol felfelé kapaszkodunk a Sváb-hegy irányába. Nehezen kapcsolunk át hegyi üzemmódba, és a szilárd burkolatot is már mindenki sokallja. Amikor a jelzés (amit szalagozás is erõsít) elkanyarodik, hagyom, hogy a beszélgetõk tovább menjenek egyenesen, majd csendben jobbra ráfordulok a Susogó út lépcsõjére. Sajnos már három méter után észbe kapnak, és visszafordulnak. Muszáj Herkules módjára gyûrjük magunk alá a lépcsõfokokat. A garádics után sincs vége az emelkedõnek, az úttesten folytatjuk. Próbálok nagyobb tempót diktálni, de a többiek lemaradoznak, így csak az


1. ellenõrzõpontnál, a Kútvölgyi kápolna elõtt találkozunk ismét. Egy jókora flaszterezés vár még ránk, mire betérhetünk az erdõbe. A hegyoldalból fantasztikus filmbe illõ, ultramodern házak panoráma ablakai néznek le ránk. Már elég régen jöttem fel utoljára a Normafához innen a sípálya felõl; azóta sok minden megváltozott. A fiúk nagyon kacsintgatnak a rétesezde felé, de most még sikerül õket lebeszélnem a megállásról, mert még van üzemanyag-utánpótlásuk. A [KC] jeltõl a [Z-] jelzésen át a sárga kagylóig van itt mindenféle, de mi csak a [Lila m] jelzést figyeljük, s így hamar odaérünk


2. ellenõrzõpontunkhoz, a Szt. Anna kápolnához. Ez a pont is különlegességekkel teszi színessé utunkat: Itt kell lerakni a kereszt tövébe a Városmajorban felvett, fölösleges terheket szimbolizáló kavicsot. Mivel még a Fogas lenti végállomásánál levetettem, és elpakoltam a kabátomat, és mivel a zsebében figyel a kõ, most teszek egy súlyos (!) fogadalmat: Végighordozom ezt a terhet a túra egész távján, vagy legalábbis addig, ameddig eljutok... Kapunk egy-egy pogit. Felhívják a figyelmünket, hogy óvatosan együk, mert alufóliába hajtogatva belesütöttek egy cetlit. Az óvatos falatozás ellenére is jól belevillámlik a fémburkolat az amalgám fogtömésembe. Sikerül visszafojtanom a tõmondatot, amit hasonló esetekben automatikusan kimondok. A cédula szövegét most nincs idõm, se türelmem kielemezni, ezért gondosan elhelyezem a pénztárcámban. Zsolt azt mondja, hogy majdnem lenyelte az igét. - Mázlid van, hogy mégse, mert akkor a végbeled iszonyú bugyraiból kellett volna kioperálni - mondom neki félhangosan. Amikor elkezd b@zmegelni, akkor a kápolna mögött elsunnyogva megyek tovább a [KC] jelzésen. Feljebb érve visszakiabálok, hogy: "Nem velem vannak!" A Sportszálló felé veszem az irányt, de az egyik spori figyelmeztet, hogy nem ez a körséta a jó, hanem a másik. Igen, van keleti meg nyugati ága ennek a [KC] jelzésû útnak. Mindkettõ ugyanoda, a Libegõ felsõ állomásához vezet, de menjünk csak az elõírton. A nyugati ág az Erzsébet térdeplõ mellett visz el, valszeg ezért kell ezen menni. Az iménti sporival való dumálás közben egy kicsit sikerül lefelé túlmenni, de ezt egy surranó pályán frappánsan korrigálom, és hamarosan a Libegõ elõtti játszótéren találom magamat. A [S+] jelzésen roncsolok lefelé, hogy a János-hegyrõl lekanyarodó mûutat keresztezve, a [P-] jelre térve folytassam ugyanezt a Szépjuhásznéig. Pirinyó tévelygésem elég volt arra, hogy túratársaim megelõzzenek. Most itt téblábolnak az út menti büfé elõtt. - Odalent van a pont a romnál - mondom nekik. Lemegyünk az ismert romhoz, és kivont itinerrel közelítünk a pontõrnek vélt, két fiatal lány felé. A lányok udvariasan egy még lejjebb vezetõ ösvényhez irányítanak. Ennek a végén is van egy, az elõzõnél még nagyobb alapterületû rom.


3. ellenõrzõpont: Budaszentlõrinc, pálos kolostorrom. Már a búr háború óta járom a Budai-hegyeket, de ide még nem jöttem le. Mindig van új a Nap alatt. (Tessék! Magamtól is rá tudok találni egy-egy filozofikus gondolatra.) Kedvesen fogadnak a pontõrök, az egyik megkérdezi, hogy tudjuk e, hogy hol vagyunk. - Én még szín józan vagyok, és a környéken is elég jól kiismerem magam, úgyhogy igen, most még tudjuk - válaszolom. Nem éppen erre célzott a kérdezõ, és régmúlt századokról, a kolostor alapításnak körülményeirõl beszél. Közben arra gondolok, hogy, ha a nyakamba tesznek egy kötelet, akkor sem tudtam volna megmondani, hogy a Szépjuhászné Budaszentlõrincen van. Vagy Budaszentlõrinc van a Szépjuhásznén? Vagy... Na, hagyjuk! Aki a pecsétet adja gratulál a 70-es távhoz. Ajjaj! Babonás vagyok, remélem nem pénecolta el a teljesítésemet. Minden esetre megköszönöm, de kérem, hogy majd csak a célban gratuláljon, ha egyáltalán. Az itteni pogácsába nem sütöttek igét, annál inkább sajtot. Ezúttal egy külön kenyérkosárból húzhatunk egy-egy bölcsességet. Széthajtogatom a cédulkát, ránézek az írásra, majd tekintetemet a pontõrre emelve azt mondom: Nem nyert! Olyan apró betûkkel van írva, hogy úgyse tudnám elolvasni szemüge nélkül, ezért az elõzõ slejfni mellé helyezem. Miközben a pontõrök mosolyogva további jó utat kívánnak, már folytatjuk is a méterek fogyasztását. Kifejezetten kiránduló idõ van. Nincs meleg, de a nap egyre gyakrabban kandikál ki a gomolyfelhõk mögül. Az emelkedõkön a póló + vékony pulcsi öltözetben melegem van. Akkor járunk a legjobban, ha a hatszáz féle jelzés közül a [Lila m] jelet figyeljük, mert az bizton elvezet a következõ pontra. Egy lezseren és csatárláncban haladó, sok fiatalból álló csoportot érünk utol. Az út peremén lavírozva ki tudjuk kerülni õket, nem kell mindenkitõl engedelmet kérni az elõzéshez. Az út felvezet a kisvasút töltéséhez. Körülnézünk, és a korlátlabirintus kikerülésével keresztezzük a vágányt. Hamarosan A Nagy-Hárs-hegy - Kis-Hárs-hegy keresztezõdéshez érünk. Lejtõssé válik az út, amit az átlagsebességünk növelésére ki is használunk. Néhány lépcsõfokon lemegyünk, majd a vas forgóajtót megpörgetve újból keresztezzük a vasutat. Ahogy ezt megtettük, rögtön jobbra letörünk még mindig a Schüller úton. Lejtõ, lejtõ, lejtõ, aztán egy széles keresztezõdésben balra fordulunk a Tót asszony útjára. Ez már vízszintben ér el az Erdei Szûz Mária emlékhelyhez. Itt nincs semmilyen pontõrség, csak egy kutyáját sétáltató nõ; simán áthaladunk. Mielõtt az út leérne a Nagy-rétre, még egyszer, utoljára keresztezzük a kisvasút sínpárját. A rét füvén csak egyetlen kiránduló heverészik egy tarka pléden. Nedves még a fû a piknikezéshez. Számháborúzó gyerekek egy csoportja óvakodik elõ a bokrok mögül. Az egyik kislány kézfejre húzott ruhaujjal didereg. Nekünk viszont igen melegünk van. A Nagy-rétet a szelektív hulladékgyûjtõ irányába hagyjuk el, továbbra is a [Lila m] jelzésen. A Nagyrét utcai virágbolt elõtt megcsodálunk egy, a járdára kitett, hatalmas tököt. Olyat, mint amilyenbõl töklámpást szoktak faragni. Zsolt azt mondja, hogy a túra vége felé a mienk is ekkora lesz. Ami engem illet, ezt nem igazán szeretném. A Náncsi néni éttermét mellõzve rátérünk a Zsíros-hegyi útra. Megint szilárd burkolat, és Solymárig ez így is marad. De ne szaladjunk elõre! A következõ pontra egy számomra új utcakombinációval vezet el a [Lila m].


4. ellenõrzõpont: Máriaremete. A bazilikához érve, a Szt. Imre szobor elõtt megszólít egy úriember. Érdeklõdik, hogy a Pálos túrákon veszünk e részt. Igenlõ válaszunkra a parkban álló színpadhoz vezet. Fellépünk, de nem a szereplési vágy hajt, hanem itt adják a pecsétet és a forró teát serény, elõzékeny rendezõ hölgyek. Aki akar kávét is kérhet. Kiderítjük, hogy a 70-esek zöme már áthaladt, de a 35-ösök közül még sokkal kevesebben. Ezzel az információval okot adnak arra, hogy tovább hajtsam sanyarúsorsú útitársaimat. A parkból a [Km] jelzés mentén a Zsolt fejedelem útra térünk. Zsolt rögtön azt mondja, hogy sorakozzunk föl mögötte, mert Õ a góré. - Vezérem! Állj az élre, és vezess, de szaporán! - mondom neki. Ebbõl nem lesz semmi, továbbra is laza kötelékben patkolunk tovább. Zolinak kapása van. Árpi van a telefonnál, aki inkább egy bakonyi túrát választott. Zoli elpanaszolja neki, hogy nem engedem õket kocsmázni. A vonal másik végén sír a telefon... Szalag jelzi, hogy a jobbra párhuzamos utcába, a József Attila útjára kell átmennünk, ahol csatlakozik a [S+] jel. Itt egy meredek lejtõ után jobbra letérünk egy könnyen benézhetõ sikátorba, ami belevezet a Zsíros-hegy felõl jövõ [S-] jelzésû útba, ami pedig kivisz a téglagyári buszmegállóhoz. A solymári benzinkút elõtt a fiúk már nagyon szomjasak. Azt mondják, hogy némelyik túrán itt itatópont szokott lenni. Hát, most nincs. Végigrobogunk a Paprikás-patak mentén, és a tisztásnál balra tartunk egy szalag útmutatását követve. Itt olyat kér tõlünk egy gyerekekkel és kutyával felszerelkezett asszony, amit még soha, senki. Megkéri, hogy engedjük meg a kutyának, hogy körülszaglászhasson minket, mert nagyon fél szegény pára a botos emberektõl, s így látni (érezni) fogja, hogy nincs velük semmi gáz. Ezen a pár másodpercen nem múlik semmi: Szagolj Tyutyukám! Elköszönünk és két kerítés között elsétálunk az


5. ellenõrzõponthoz, a Szarkavárhoz. Egy kicsit nyújtogatjuk a nyakunkat a tövébe', mert nem akarjuk elhinni, hogy föl kell menni. Lent szól valaki, hogy fel bizony. Lövés hangerejû ostorcsattogást hallunk fentrõl; mit van mit tenni? Felmegyünk. Egy gyerek csattogtatja rendületlenül. Nagy alakú színes képek vannak kifeszítve. Az egyiken csatajelenet látható, a másikon már ötösével fejezik le a törökök a pálosokat. A rendezõk rögtön megkínálnak pogácsával. Ahogy a képekhez tartozó történeteket hallgatom, egy sunyi eb kikapja a leeresztett kezembõl a pogácsát. Miután benyelte, blazírt pofával néz maga elé, mintha mi sem történt volna. A vendéglátó kutyáját mégse rúghatom seggbe, pedig az elsõ gondolatom az, hogy spiccre veszem a szemtelen csahost. Nincs semmi baj, rögtön kapok egy másik csócsálnivalót. Ezt már óvatosan, mellmagasságban tartva csipegetem. Szívesen hallgatnók tovább a hely történetét, de most már tényleg menni köll. Lecsavarodunk a vár szerpentinjén, és a [K4] jelen megindulunk Solymár vasútállomása felé. Az állomás tõszomszédságában pechemre egy büfé bódé áll. Hiába mondom a fiúknak, hogy ez nem a PÁLESZ 70, hanem a PÁLOS 70 túra, látom, hogy ebbõl megállás lesz. Nincs cérnám végigvárni amíg fogyasztanak; így is éppen elég idõt veszítettünk a várnál. Jó felfrissülést kívánok nekik, és bármennyire is fáj, de továbblépek. Eddig jó volt a jelzés és a szalagozás; ha továbbra is ilyen lesz, akkor nélkülem is boldogulnak. Az állomásépület mellett átkelek a síneken, és a 10-es felé menõ bekötõút mentén próbálom megközelíteni az öreg gyümölcsöst. Elég kalandos vállalkozás, mert annyi a jármû, mint a nyüvek. Egy ritka pillanatban - amikor nem jön semmi - átszaladok a gyümölcsös felöli oldalra. Két irányban is látok [Km] jelzést, de a frankó mellett szalag is lóg, de különben is tudom, hogy abba az irányba kell menni, amerrõl a ZONGOR 50-en (TURUL 192 résztávja) jöttünk errefelé. Felérve a 10-eshez átkelek rajta, és egy poros úton megyek a Kevély lába felé. Balra megcsillan a Házi-réti pecató. Egy utált hullámvasutazás következik a [Z-] jelzéssel fonódó [Km] úton. Ez az út bármelyik irányból jövök is, mindig megvisel idegileg és lábilag is. Rettentõen örülök, amikor nagy sokára felérek egy vízszintes útra. Balra fordulok a [Koo]; [Km] kombináción. A [Z-] tovább megy fölfelé. Pá! A két bottal kiválóan lehet tolni az egyenletes utat. Úgy másfél kilométeren keresztül suhanok, amikor utam egy kõbányánál becsatlakozik a KINIZSI útvonalába, melynek jelzése [K-]. Megunva a monoton csattogást, menet közben elõveszem az itinert és elõreolvasok benne. Nem kell majd a következõ ponton ezzel tölteni a drága idõt. Felszisszenek, mert valami nagyon nem tetszik a leírásban, de erre majd még visszatérek, amikor idõszerûvé válik. A volt Sumica kemping maradványainál járok. Elõttem siet a lány, akivel a SZURDOK 40 legutolsó szakaszán, hellyel-közzel együtt mentünk. Nem mutatkoztunk be egymásnak, ezért a továbbiakban csak úgy fogom emlegetni, hogy »A Lány«. Alig bírok vele lépést tartani. Jó húzóerõ. Keresztezzük a csobánkai mûutat, és még sokáig vízszintben haladunk. Amikor jobbra kanyarodik az út, és sunyin elkezd emelkedni, akkor már tudom, hogy nincs messze a jobbos letérés a Szent-kút felé. És tényleg! Nemsokára észreveszem, hogy távolabb már fordulnak is befele. Jártam már erre egy pár éve, de most mégis meglep, hogy milyen meredeken fut le itt az ösvény. Utolérem a lejtõn óvatosabban haladó »A Lányt« és megerõsítést kérek tõle, hogy tényleg õ az, akivel együtt finiseltünk a SZURDOK 40-en. Kérdésemre azt állítja, hogy nekem köszönheti, hogy még célzárás elõtt beért, mert a pomázi utcalabirintusban egyáltalán nem ismerte volna ki magát. Ez kiváló! Már nem éltem hiába. (Látják kérem szépen? Sorban jönnek ám itt a magvas, filozofikus gondolatok.)


6. ellenõrzõpont: Csobánka, Szentkút. Itt aztán van etetés, itatás az erdei bútoroknál, ami belefér. "Megbolondított" ízû zsírral megkent kenyér hagymával, vagy uborkával. Lekváros kenyér. Házi sütemény, csoki, alma, tea. Nos, ilyen alkalmakra tartogatom a pihenõidõt, mert a nyugodt anyagcserékre mindenképpen kell megfelelõ idõt szakítani. Hogy annyira nyugodt mégse legyen a táplálkozás, hirtelen elkezdenek dobolni az esõcseppek. Elõször csak a lombozaton, aztán már a fejemen is. A pontõrség már hurcolkodik is befelé. Kénytelen-kelletlen elõhalászom a kabátomat. Nem repesek az örömtõl, hogy pont egy erõs emelkedõn kell majd beleizzadni az esõkabátba, ugyanis vissza kell kapaszkodni az elágazáshoz, ahonnan ide lejöttünk. Közben befut Zsolt és Zoli. Õk még csak most fognak pampogni (az eresz alatt). Köszönök nekik, de már megyek is tovább, nem várom végig, amíg tankolnak. Feltornázom magam az emelkedõn, miközben többen jönnek szembe, a pont felé tartva. Amikor felérek, jobbra kell fordulni a murvás úton, most már a [Z-] jelzés van érvényben. Pár lépés után, ahogy elkezdõdött, olyan hirtelen abbamarad az esõzés. Eddig pontosan bejött a meteorológusok "helyenként záporok" címû jóslata. Megállok lekabátolni. Jó, hogy csak ijesztés volt ez a kis locsolás. Levetem a vékony pulcsit is, mert nemsokára izzasztó emelkedõ lesz. Amikor a Sumica mellett elhaladva, út közben beleolvastam az itinerbe, ezzel kapcsolatban volt az ami nem tetszett. Fel kell menni a Hosszú-hegyre. Nem azt kifogásolom, hogy fel kell menni, hanem azt, hogy az itiner úgy írja, hogy: "...megéri felmenni, mert remek panorámában lehet részünk". Akinek pedig mégsem éri meg, az iszonyat nagy szintkülönbséget spórol a murváson továbbmenve. A túra szellemiségének megfelelõen ezen most nem lenne szabad bosszankodnom... Elõször még jobbra bevisz a jelzés az erdõbe. Ez nagyjából párhuzamos út a murvással. Szólok »A Lánynak« - akivel megint együtt megyünk -, hogy jöjjön Õ is a jelzésen, ne tartson a kispistázókkal. A rõzsetorlasz a KINIZSI óta még mindig itt blokkolja az utat. Némi dzsungelharc árán kikerüljük. Az ezt követõ szakaszon gépekkel úttá szélesítették az ösvényt, és mentén új elektromos kerítést emeltek. A kitérõ végén keresztezzük a murvást, és most a másik oldalon megyünk be az erdõbe. Elõször csak moderato emelkedik, de késõbb ráerõsít. Nem akarok csökkenteni a sebességemen, mert emelkedõhöz vagyok öltözve (vetkõzve). Hátra nézek: Jön »A Lány«, de egyre jobban lemaradozik. Két srác elõttem haladva latolgatja, hogy mikor érnek majd a komphoz. (Hol van az még?) Úgy saccolják, hogy este hatra már a Duna parton lesznek. Ehhez képest olyan lezseren haladnak, hogy még én is elmegyek mellettük. Szerintem enyhén szólva alábecsülték a távot, de majd meglátjuk, mi lesz a vége. Felérek a Hosszú-hegy gerincére. Végre pihenhetek egy kicsit; természetesen menet közben. Egy tag a fûben ejtõzik; távolabb egy másik törökülésben tanulmányoz egy térképet. Lehet, hogy azt nézi, melyik irányban van mód hamarabb kiszállni a játékból... Enyhe lejtõ következik, óvatosan belekocogok egy kicsit. Erõtlenül kisüt a Nap, de a Pilis-tetõ felé nézve baljósan sötétkék, egybefüggõ felhõzetet lehet látni. Éppen felé tartok. Hamarosan leérek a murvásra. Jobbra nézek, de nem látok kispistázókat közeledni. Balra indulok, de néhányszor tíz méter után egy rövid kanyarra megint be kell menni az erdõbe, hogy aztán kijõve még egy kicsit murvázzak, majd keresztezzem a Pilisszentkereszt-Pilisszántó mûutat. A szalagok korrektül mutatják, hogy a másik oldalon hol van az út folytatása. A Magas-hegyi-nyereg útcsomópontjáig kell még a [Z-] jelzésen menni, és itt balra fordulva rátérni a [P-]; [S+]; [Sm] jelzéscsokorra. Ez egy hosszan kanyarogva lejtõs szakasz. A kövek miatt nem merem kockáztatni a kocogást. Kiérek az imént már érintett Pilisszentkereszt-Pilisszántó útra, amelyen jobbra fordulok. Most egy rövid ideig erre visz a turistajelzés. Ahol tudok, ott lemegyek a füves padkára az autók elõl. Már becsukott szemmel is tudom, hogy hol kell jobbra letérni a mûútról, de aki nem ismerõs a környéken, annak érdemes figyelni az út jobb oldalát, mert könnyû továbbmenni Szántó központja felé. A jelzéscsokor egy szélesebb, emelkedõs, murvás útra kanyarodik fel. Elnyújtott emelkedõ után, a PIROS TÚRÁKról jól ismert helyen a [P-] jelzés élesen letörik balra. A [S+] és a [Sm] veszik át a vezetést. Egy kisebb társasághoz hol felzárkózva, hol lemaradva gyalogolok. Megint tempósan esni kezd az esõ. Annyira sötét felettünk a felhõ, hogy úgy ítélem meg a helyzetet, hogy ezt nem ússzuk meg egy könnyû kis záporral, és már szedem is elõ a kabátomat. Egy hölgy mit sem törõdve az esõvel, pólóban nyomja tovább. Végül õ jár a legjobban, mert az egész "zápor" csak annyi volt, mintha valaki egy kerti locsolókannával egyszer felületesen végiglocsolta volna a poros utat. Megint állhatok megfele, hogy elpakoljam az esõkabátot. Nem baj! Inkább így legyen, mintsem, hogy végig magamon kelljen tartani. Belefutunk a [S-] jelbe. Ez megint ismert pálya; a SÁRGA 70-en ezen jövünk fel Klastrompusztáról, most pedig eppen oda tartunk. Hosszú még az út, mire odaérünk, van idõ beszélgetésre az alkalmi túratársakkal: Ma éjjel száguld el felettünk valami meteorraj. Csillaghullás lesz, de a felhõk miatt nem valószínû, hogy ebbõl bármit is látni lehet majd. Arról nem is beszélve, hogy nekünk - a pofára esést elkerülendõ - állandóan az orrunk elé kell nézni. Egy lejtõvel aztán megérkezünk a


7. ellenõrzõpontunkra: Klastrompusztára, a kolostorromhoz. A pecséten kívül almát is kapunk, és felhívják a figyelmünket, hogy az almásrekesz közelébe kihelyezett dobozokba is nézzünk bele. Megöl a kíváncsiság, hogy vajh mi lehet a dobozokban? Áh! Biztosan szentkép. Óvatosan kinyitok egyet, hátha nem is szentkép, hanem pók van benne. Ki tudja, hogy mi ezeknél a humor? - Jaj, de borzalmas! - kiáltom, és a fedelét rácsapva gyorsan leteszem a dobozt. - Ugye, te is így gondolod? - kiabál oda az egyik pontõr hölgy. - Na jó! Azért nem kell olyan készségesen egyetérteni - válaszolom neki. Ha ez a párbeszéd a Füles újságban lenne, akkor alatta az a kérdés szerepelne, hogy vajon mi a firlefáncos franckarika volt abban a fránya dobozban? Gyengébbek kedvéért ideírom a megfejtést: RÖKÜT. (Fejen állva kell elolvasni!) A kijáratnál egy csomagolópapír van kifeszítve. Rövid szösszenetet lehet itt magad után hagyni. Egy papír alapú SMS-ben, minden vallásos felhang nélkül a legjobbakat kívánom a rendezõknek, és minden úton levõnek. Aláírás: mint alant. Mivel a romkertben csak kövön lehetett volna ülni, lemegyek a kék kút melletti pihenõhöz, és a padon ülve eszem meg az ellátmány almát. Valahonnét lentrõl emberek jönnek. Mindenki állig felöltözve. Most már én is kezdek lemerevedni a pólómban, ezért gyorsan csumáig rágom az almát, és nekikezdek a túra egyik legmeredekebb - ha nem a legmeredekebb - emelkedõjének. Közben a Hosszú-hegynél elhagyott két srác elém kerül. Valami buszfordulót és levest olvasnak az itinerbõl. - Elnézést! Hova ígéri az itiner azt a kaját? - kérdezem. - Pilisszentlélekre, egy iskolába - válaszolja az egyik spori. Nagyszerû! Egy közelebbi célért mindjárt jobban tud hajtani az ember. Pipilépésekben közelítünk a Pilis-nyereg felé a [S-]; [Sm] jelzéseken. Lassan, nagyon lassan fogy az emelkedõ. A felhõk- és a lombozat miatt szinte alkonyati sötétség van. Ez hangulatilag fékezi a haladást. Végre szelídül a meredekség, aztán keskeny ösvénnyé szûkül az út, és kivezet a jól ismert csomópontba, a Pilis-nyeregbe. Az emlékoszlop tövét virágok és kisméretû koszorúk borítják. Nincs megállás, csak fújok egyet, és a lejtõn "begyorsulva" magam mögött hagyom a nyerget. A [S-]; [P-] jelzéseken viszonylag hamar leérek Pilisszentlélek fõútjára. Körültekintõen haladok, nehogy elbökjem a direkciót a kajapont felé. Egy jobbos utcánál szalag és tacepaó is jelzi a letérést. Egy hölgy a falra függesztett leírásból éppen egy másiknak olvassa fel utunk fõbb állomásait. - Jó messzirõl jöttek - veti közbe a felolvasó. Rögtön hangosabban kezdem csattogtatni a botjaimat a flaszteren, hogy lássák: én is a "messzirõl jöttek" közé tartozom. Ajaj! A hiúság bûnébe estem. Most egy kicsit utálom magam, de ez nem gátol meg abban, hogy felmenjek ezen a lépcsõn, és bemenjek az iskolába. Már az ajtó elõtt megindító látvány fogad: Egy megtermett gulyáságyú áll ott, tele levessel, a lé tetején zsírkarikák piroslanak. Meg is indulnak a gyomornedveim. Hellyel kínálnak, mondván, hogy, rögtön kihozzák a levest. Ekkora elõzékenységet nem fogadhatok el, magam megyek az ételért. Az öblös mûanyag tányért nem ám csak éppen a vonalig, de színültig pakolja sûrû gulyással egy igen kedves rendezõ hölgy. Óvatosan egyensúlyozva viszem a tányért a cserépkályhával finoman temperált étkezõhelyiségbe. Több kedves, ismerõs arc kosztol jámboran az összetolt asztalok mellett. - Jó étvágyat! - köszönök nekik. - Mmm, nyamm - viszonozzák a köszönésemet. Az étel mellé egy igényes kivitelû szentképet is kapok. Magas fényû keménypapíron színes kép, aranyszínû csillámporral díszítve... Oltári jó a leves. Fixírozok egy kistányért, amiben apró darabokra vágott erõs paprika van. Némi habozás után teszek egy kis darabot a levesbe. Nem sikerül jól beletaposni, mert az aljára süllyedve nyoma vész. Már meg is feledkezek róla, amikor néhány kanál leves után a fogam alá kerül. Ráharapok. Rögtön bohócpír gyúl az orcámon, és ugyanabban a másodpercben ütemesen csuklani kezdek. Meg tudom oldani mindenfajta hanghatás nélkül; a szemben ülõ lány csak annyit észlel az egészbõl, hogy másodpercenként, ülve ugrok egyet. Közben ami ilyenkor össze szokott folyni, az össze is folyik; a leveshez elfogyasztom a kitett szalvéták felét. Persze arról szó sem lehet, hogy akár csak egy darabka sárgarépát is meghagyjak a tányér alján. Lángoló etetõvel, de az utolsó cseppig megeszem az ízig vérig magyaros gulyást, aztán az egészet szétcsapatom egy pohár teával. A tea elég lehangolónak tûnhet, de ne felejtsük el, hogy egy komoly sportteljesítmény közepén vagyunk, kell a folyadék, de kell a józanság is. Végül minden jelenlevõ rendezõnek - különösen a hölgyeknek - elragadtatásomat fejezem ki, és felkészülök utam folytatására. Visszaveszem a vékony pulcsimat, nyakamba lógatom a fejlámpámat, ééés már indulok is. Kilépve az iskolából, néhány méteren keresztül még didergek egy kicsit a párás, szitálásos levegõn aztán egykettõre visszanyerem az üzemi hõmérsékletemet. Lemegyek a fõútra. Még van rajta 150-200 méterem, hogy aztán jobbra rákanyarodjak a [P-] jelzésre. Gulyásgõz hajtással megyek fel egy nem jelentéktelen emelkedõn. Zöldfüves mezõre bukkanok.


8. ellenõrzõpont: Pilisszentlélek, pálos kolostorrom. Nem akarok hinni a fülemnek. Megkérdezik, hogy jól vagyok e, és megkínálnak pogácsával (!). Pezsgõtablettás tubusokat látok. Teljesen elszemtelenedek, és megkérdem, hogy tehetnék e belõlük a Klastrompusztán vételezett kútvizembe. Természetesen tehetek. Ennek örömére elveszek még egy pogácsát, és halmazatilag a falánkság bûnébe esek. Arra a pár másodpercre, amíg a pogit rágicsálom megállok a romnál. Különös hangulat: nyugodt állandóság árad az idõ múlásával mit sem törõdõ, sötét falakból. A borongós õszi késõdélután csak fokozza ezt a hatást. Tovább megyek a maradványok bal oldalán nyíló, keskeny, [P-] jelzésû ösvényen. A vadregényes szakaszt hamar magam mögött hagyom, és alig egy kilométer után kiérek egy csomópontba, ahol több út fut össze. Ez az Égett hárs nevû hely. Balra fordulok a [Z-] jelzésen, egy darabig velem tart még a [P-] is. Belekezdek egy emberes emelkedõbe. Utolérek egy fiatal felnõttekbõl és gyerekekbõl álló csoportot. A kisebb gyerekeket megfogta az emelkedõ. Az erejüket nem a lábaikba, hanem a hangszálaikra irányítják. - Engedjétek el a bácsit! - szól az egyik férfi, túlkiabálva a gyerekeket. Ez úgy hangzott, mintha fürtökben lógnának rajtam a kölkök. Egy röpke kösz után magam mögött hagyom a társaságot. Feljebb, egy pihentetõ platón nagyobb gyerekek (mind fiú) ülnek a pakkjukon. A többieket várják. Polifoam is van a málhájukban, ebbõl arra következtetek, hogy Szentléleken neveztek a PÁLOS 20-ra, és Nosztrán fognak majd célba érni, és megszállni. Persze, lehet, hogy semmi közük a túránkhoz, nem érdeklõdök. A rövid sík után, néhány mély levegõvétel múlva megint tovább emelkedek. Ez már nem olyan hosszú és meredek, mint az elõzõ. A lemenõ Nap lenyûgözõ fényjelenséget produkál: Az égitest maga innen nem látszik, de az út magas peremén álló egyik fa levelei valószínûtlenül élénk vörösben izzanak. Megállok varázsolni. Megpróbálom megállítani az idõ múlását. Talán egy másodperc töredékére sikerült is. Kivételes helyzetben vagyok, mert ezt a szépséget egy perc múlva már a szürkület váltja fel. Akik utánam jönnek erre, azoknak sejtelme sem lesz arról, amit itt láttam. Hosszú, monoton gyaloglás következik a [Z-]; [Km] jelzések mentén. Biztos vagyok benne, hogy nappal ez egy gyönyörû út, most azonban csak az egyre súlyosabb szürkeséget lehet érzékelni. Mind gyakrabban gyújtom meg a lámpámat, hogy minden jelzést ellenõrizzek. Késõbb megunom a kapcsolgatást, homlokomra igazítom a fényforrást, és bekapcsolva hagyom. A [Z-]; [Km] jelzések kitartóan jönnek velem, és csak nagy sokára váltja fel õket a jobbra ágazó [P+]. Nagy megdöbbenésemre egy kifejezetten sáros, pocsolyás szakasz következik. Ez a környék nem úszta meg olyan kis átfutó záporral, mint mi a Szántói-nyereg környékén. Biztos segített a dagonya kialakításában a közeli fakitermelés is. Imbolygó fényeket látok magam elõtt. Komoly erõkifejtésbe és idõbe kerül, amíg beérem a lámpák tulajdonosait. Béla bácsi és Marika azok, egy látásból ismert spori által kísérve. Mindhármójukkal találkoztam már a nap folyamán, mégpedig a Mennyei Gulyás-forrásnál, csak amikor én enni kezdtem, akkor õk már távozó félben voltak. Érdeklõdök, hogy melyik kompot tervezik elérni. (Nálam ez a ... komp a mumus.) Béla bá azt mondja, hogy egyiket sem, amelyiket elérik, azzal mennek, és kész. - Igazatok van - nyugtázom a választ. - Nem stresszelitek magatokat ilyen hülyeséggel (mint én). Egy kicsit elhúzok tõlük, de egy keresztezõdés megakaszt, ahol is jelzéskereséssel töltöm az idõmet; ezalatt utolérnek. A [P+] félreérthetõen van nyilazva, és szalagot sem látok. Ráfanyalodok az itiner elõvételére. Amikor próbaképpen elindulok az egyik úton, akkor látom, hogy a földön egy faágakból kirakott nyíl mutatja a helyes irányt. Így aztán érthetõ, hogy hiába kerestem fent, a fák ágain az eddig oly informatív szalagozást. Még jó, hogy nem estem át a sajátos szalagpótlón. A mutatott irányba menve már kellõ sûrûséggel felfestett [P+]; [Lila m] turistajeleket látok a fákon. Reményt ad, hogy egy ideje már lejtõzünk. Közelítünk a Duna szintje felé. Sajnos egymást rendszertelen távközönként követõ, változó hosszúságú útszakaszokra férfiökölnyi fehér köveket szórtak ki hengereletlenül. Ezek már így 60 km után igencsak megviselik a lábat, de az egész fizikumot is. Ilyen részeken csak kínkeservvel tudunk gyök kettõvel túljutni. A legdurvább ilyen szakasz után valaki egy szívet rakott ki a nagy fehér kövekbõl. Ez célzás arra, hogy a Pokolba vezetõ utat is jó szándékkal kövezték ki. A fák közül már elvétve közvilágítás fényei villannak elõ, de tudom, hogy ez még nagyon csalóka. Nem akarom elhinni, hogy annyit jöttünk felfelé, mint amennyit most lefelé megyünk. Azt sem akarom elhinni, hogy unos-untalan láthatatlan kövekbe rúgok bele vagy botlok meg bennük. Jól világít a fejlámpám, és mégis egymás után gyûlik meg a bajom ezekkel a szürke, rejtõzködõ kövekkel. Jobb kéz felöl egy patakmeder, vagy legalábbis egy mély árok tátong. Most már egészen biztos, hogy távolabb utcalámpákat látok. Nem egy Las Vegas, de bizton jelzi, hogy mindjárt településre érek. A lejtõ is kisimult már. Hétvégi házak mellett megyek el. Az egyik ilyen teraszán baráti társaság szolidan bulizva múlatja az estét. Negyed kilenc múlt pár perccel. Szilárd burkolat kerül a talpam alá, és már látom a mûút autóforgalmát. Azt gondolom, hogy most már semmi perc alatt kiérek a Duna partra. (Frászt!) Átkelek az országúton. A másik oldalon keresgélem a jelzést, mert több irány közül lehet választani. Végül egy villanyoszlop belsõ felén lelem meg a megoldást. Egy faragott kapu felé mutat. Csak közelebb menve veszem észre a kapu bal oldala mellett a sikátort, amin egyenesen a Duna felé kell haladni. A víz közelségét az apadás nyomán szárazra került iszap jellegzetes szaga árulja el. Hátra nézek. Béla báék fénykévéi közelebb látszanak, mint mikor utoljára hátranéztem. Nem gondoltam, hogy ilyen messze van a part a mûúttól. Egy nyúlgát mellett visz az út. Néha egy lejárat nyílik a vízre, de csak a túlpart fényei látszanak, kompnak nyoma sincs. Már 20:35 van, de semmi sem utal arra, hogy a közelben kompkikötõ lenne. Igaz, hogy csak a 22:50-es kompot reméltem elérni, de nehogy már lemaradjak a nemsokára, vagyis 20:50-kor indulóról. Amennyire tudok, gyorsítok a lépteimen. A távolban a sötétkék háttérbõl egy fekete épület körvonalai sejlenek elõ. Na, itt már kell lennie valaminek. Ahogy közelebb érek, az épülettel srégen szembe egy gyengén megvilágított sátor mellett mozgó árnyékok öltenek alakot.


9. ellenõrzõpont: Basaharci komp. Megkönnyebbülök, hogy nem fogok lemaradni a kompról. Sõt van még szûk tíz percem. Nápolyit eszek, és meleg teával öblítem le. A szintén itt kapott sport szeletet is elmajszolom a megérkezésem örömére. Az egyik fiatal spori (gyakran pontõrködik MVTE túrákon) már csak integetni tudott az elõzõ kompnak. Átfagyva, elgémberedett tagokkal tápászkodik fel egy pecaszékrõl. A túlparton felmorajlik a kishajó dízelmotorja, és megindul felénk. Nem túl széles itt a Duna, pár perc alatt átér. A komposok üdvözölnek minket, és átveszik tõlünk a sátorban menetjegyként kapott cetliket. Mindenki a fedélzeten van, megindulunk Szob lágy fényei felé. Mivel leülni nem lehet, ide oda mászkálok, mert állni már fáj. Nemsokára döccen a vontatmány a túloldalon, és partra szállhatunk. Az »Átfagyott Spori« eléggé csapágyas, de most már egyáltalán nem sietek; vele tartok. Együtt csodálkozunk azon, hogy bár alig múlt kilenc, de Szob utcái szinte teljesen kihaltak. Az egyik sarkon egy sörözõ terasza áll. Egyedül itt pezsegnek az emberek, de azok között is sok a túrázó. Tízet teszek egy ellen, hogy Zsolték nem fognak elmenni e mellett, hogy be ne térnének. Egy kicsit elkavarunk, mert én csak a vasútállomástól ismerem az utat (az a kályha), de aztán hamar megtaláljuk a [K-]; [Lila m] jeleket, és megindulunk fölfelé az aszfaltos utcán. Ez a kis kitérõ elég volt arra, hogy a »fehér barátok« elénk kerüljenek. A rettentõen kidudorodó kövekkel kirakott szekérút elején érjük utol õket, és szorulunk be mögéjük. Végig imádkozzák az utat, és nem akarjuk elõzéssel megzavarni az áhítatot. Már annyira fáj a talpam, hogy azt mondom »Átfagyott Sporinak«, hogy nekünk meg korbáccsal kéne csapkodni a hátunkat, ezzel terelve el a figyelmet a lábfájásról. Ha már így alakult, akkor én is elmormolok néhány üdvözlégyet a többiekkel. Meglepõ, de egészen jó hatással van rám. A fájdalom ugyan nem múlik el, de képes vagyok még aktivizálni magamban annyi erõt, hogy elejét vegyem a fájdalom elhatalmasodásának. Ilyen jámboran múlnak a percek, és fogynak a méterek a következõ pontig.


10. ellenõrzõpont: Sukola kereszt. A pecsét megszerzése után alkalmunk nyílik a "kitörésre". Azért az idézõjel, mert már mi sem tudunk nagyon hetykék lenni közel 70 kilométerrel a lábunkban. A keresztnél levált a [K-], csak a [Lila m] maradt, ezen megyünk a túra végéig. Szinte fel sem kell pillantani, mert nincs is sok letérési lehetõség, és a nyár végén erre vezetett a SZOBI SZUSZOGÓS útvonala, tehát már ismerõs az út. Például ez a hûtõszekrénydarab már akkor is ugyanitt hevert az út szélén. Pár kilométer után, egy dombtetõn átbukva már látszik a kivilágított nosztrai fõút. Na, arra viszont nem emlékeztem, hogy Márianosztrára ebbõl az irányból is lefelé kell ereszkedni, pedig ez egy lényeges mozzanat. Egy telepet elhagyva, balra fordulunk a fõúton. A lámpát a homlokomról a nyakamba csúsztatom, és a központ felé baktatok. A JULIANUSon pontként szolgáló kocsmaterasz most teljesen kihalt. A kocsma is bezárt már. Jobbra, fölfelé visz a jel, aztán balra ráfordulhatunk a célegyenesre. A templom terén van felállítva az oldal nélküli célsátor. A célban rögtön leülök egy padra és a hátizsákomból elõkotrom a Budapest kupás füzetet és azzal együtt nyújtom át az itineremet az érkeztetõknek. Hamarosan megkapom az oklevelet a kitûzõvel. Átülök a kajás asztalhoz egy kései zsíros kenyér vacsorára. A meleg tea hamar elhûl az éjszakai hidegben. Ami ruhanemû volt a zsákban, azt mindet magamra aggattam, mégis didergek. Az volt a szándékom, hogy itt várom be elhagyott túratársaimat, de arra nem voltam felkészülve, hogy ezt szabadtéri elõadás keretén belül kell megtennem. Megkérdezem a pontõr hölgyet, hogy hova lehetne behúzódni, ahol nincs ilyen kutyaordító hideg. Az iskolába - ahol a szállás is van - nyugodtan be lehet menni. Emlékül itt hagyom azt az országjáró kavicsot, amelyet a Városmajorban adtak, mint a fölösleges terhek szimbólumát, és elindulok az iskola felé. Út közben találkozok egy másik rendezõ hölggyel, akitõl megtudom, hogy indul egy mikrobusz Szobra, ahol az ottani iskolában is meg lehet várni a hajnali vonatindulást, és akkor megspórolhatok kb. 8 km gyalogutat visszafelé. Kapva kapok az alkalmon, és többedmagammal lemikrobuszozunk Szobra. Hab a tortán, hogy ez az iskola nincs messze a vasútállomástól. Itt már rögtön temperáltabb a klíma. Elhelyezkedek egy asztalnál, és telefonkapcsolatba lépek Zsolttal. Õ és Zoli eggyel késõbbi komppal jöttek át, mint én, és õket is ide fogják hozni ebbe az iskolába. Szenzációs! Így végül megoldódik a túra utáni bonyolult logisztika, amin többször is agyaltunk a héten. Amíg a túratársakra várok, elõszedem az itinert, hogy nyugodtan végigolvassam az ismeretterjesztõ részt is. Ahogy lapozgatok, a hátsó, belsõ borítóra téved a tekintetem. Ökölbe szorul az arcom: A cél, Márianosztra pecséthelye üres. Az itinerként szolgáló igényes kiadvány minden pecséthelyén ott díszlik a bárányos bélyegzés, a túra és a hely nevével körbefuttatva, csak Nosztrára nem jutott már birka. Emlékszem a momentumra amint a Budapest kupás füzetben ellenõrzöm a bélyegzést. Azt már természetesnek vettem, hogy az itinerbe is belenyomták a célbélyegzõt. Hiba volt. Azt is most veszem észre, az üres ph-t nézegetve, hogy a meghirdetettõl eltérõen nem is 01:00, hanem 02:00 a célzárás idõpontja. (... !) Bosszús vagyok, már nincs semmi kedvem olvasni. Becsukva ledobom az asztalra a füzetet, és magam elé bámulva, csendben várok a többiekre. A címlap fejlécében zöld alapon fehér betûkkel ez virít felém: "Pálos 70 / Békét adok neked!"...


Ottorino

 
 
OlympusTúra éve: 20112011.10.14 00:31:57
megnéz Olympus összes beszámolója

"Virág Benedek" Pálos 35


A 40. hétvégére egy tucat teljesítménytúra teljesítésének lehetõségérõl tájékoztatott bennünket a TTT mûsorfüzete. Akik elköteleztük magunkat túrakiírásokhoz, rendezéssorozathoz töprenghettünk. Válasszuk a Zselicet a 30 bónuszpontért, vagy tovább gyûjtsük teljesítéseinket a Budapest Kupához ,  azok közül is melyiket teljesítsük? Baráti körünkhöz tartozik az a tanárnõ, aki már többször részt vett zarándokúton, magvas beszámolóit, televíziós  nyilatkozatait örömmel hallottuk. A sokak által "átkosnak" nevezett idõkben gyakran kaptam katonai behívót, szolgálati helyem a Gellért - hegy gyomrában kialakított katonai bázison volt. Azt, hogy mi mindent formált itt a természet az évmilliók során, mit épített hozzá a civilizáció az elmúlt századokban, ennek teljes feltárása még várat magára. Az "együttmûködésnek" egyik, talán legszebb ötvözete a Sziklatemplom. Innen indult a Pálos 70 illetve a "Virág Benedek" Pálos 35 zarándoklat és teljesítménytúra. Az utóbbit választottuk. 


Példaértékû útvonalleírással a kezünkben, tömény tömjén illattól mentes, de õszinte áhitattal átitatott légkörû térbõl, a Sziklatemplom elõterébõl indultunk útunkra. A Budai Zöld (Panoráma) úton értük el Szt. Gellért szobrát, majd tiszteleghettünk vallásalapítóink és filozófusaink szobrainál, néhány tíz méterrel arrébb  rácsodálkozhattunk Budapest makettjére. A Hegyalja út keresztezése után a Tabántól a Diós - árokig ellenkezõ irányból járhattuk végig a TTT jubileumi rendezésének  befejezõ szakaszát, közben Városmajorban a templom melletti állomáson adott volt a lehetõség, hogy egy szimbolikus terhet (kavics) válasszunk, azt magunkkal "cipeljük" a Normafáig, hogy ott megszabaduljunk tõle (terhünktõl). Számtalanszor jártam a Kútvölgyi úton, eddig nem tudtam, hogy itt ekkora érték található, annak mi az elõzménye, története. Szívet melengetõ érzést generált az itt kapott, résztvevõknek ajándékozott nagy- és dédanyáinkat visszaidézõ korok emléke a Mária - medál. Szuszogós úton (Z+) jutottunk föl a Normafához, majd tovább az Anna kápolnához. Számtalan itt megszerzett információt új ismeretként értékelhettünk, mely ehhez a néhány száz négyzetméterhez köthetõ, kötendõ. A pogácsába sütött bibliai idézet eredeti ötlet volt. A résztvevõk izgatott kiváncsisága még az arra sétálók figyelmét is felkeltette, többen éltek is a felkínált lehetõséggel, elfogadták a rendezõktõl az "igepogácsát". Gyakran járt úton jutottunk el a budaszentlõrinci pálos kolostor romjaihoz, ahol a hajnalban sütött pogácsa és zamatos alma mellé szellemi táplálékot is kaptunk, rövid áttekintést a rend eredetérõl, a mindennapokról, a jövõbe vetett hitrõl.  A továbbiakban megkerültük a Hárs - hegyet, majd a Tótasszony útja, Nagy - rét, Zsíroshegyi út - Máriaremetei kegytemplom következett, ahol egyben (ismét) bélyegzõ és frissítõ pont is volt. Többen meglepõdtek, hogy a kínálatban a tea és jófajta kekszek mellett feketekávét is kínáltak.  Máriaremetét nem a megszokott, hanem a kék Mária út jelzésen hagytuk el. Idõnként találkoztunk a Magyar Zarándokút sárga kettõskeresztes nyilával, majd a Paprikás - patak völgye mentén haladva értük el Solymáron a Szarkavárat. A szokásos szívélyes fogadtatást rögtönzött történelemóra követte, közben kóstolhattuk a csokoládét, sajtospogácsát.


A zöld négyzeten a vasútállomás érintésével elhagytuk a települést. Következõ, egyben utolsó állomásunk a célállomás volt. Ezen a közel 10 kilométeres szakaszon zömében a kék Mária út jelzések és a Pálos túra feliratú szalagok navigáltak bennünket.  Útközben sok - sok magántúrázón kívül többször találkoztunk esõfelhõvel, de az esõ elmaradt. A Solymár - völgyben a Jenõi - torony utáni hullámvasutazást hamarosan pulzusszámemelõ emelkedõ követte, majd bõ egy kilométer megtétele után elértük az országos kéket. A hoszú távot teljesítõk balra, mi jobbra fordultunk, hogy a Kis-Kevély alatt elérjük a piros sáv jelzést. Az Oszolyra fölvivõ sárga + után néhány száz méterrel feltûnt egy kedveskedõ - bíztató felirat : még 800 méter a célig, majd 100 méterenként megismétlõdött a bíztatás. A célban ismét szívélyes fogadtatásban volt részünk, teljesítésünket oklevéllel, kitûzõvel jutalmazták. Többféle savanyúság a zsíros és  margarinos kenyerekhez, ropogós héjú kenyér a házikészítésû gyümölcslekvárokhoz. Bár akkor még a hõmérséklet nem feltétlenül tette szükségessé, szomjoltáshoz a tea is biztosítva volt. 


Annak ellenére, hogy elsõ rendezésen indultunk, nem tartottam attól, hogy az ismeretlen vagy a kevésbé ismert szakaszokon aggódni, netán bosszankodni fogunk túránk során. Azt  viszont kellemes csalódásként éltem meg, hogy mekkora munkát fektettek a rendezõk az elõkészítésbe, a szervezésbe, a rendezésbe. Ritkaságszámba ment a pontokon való szívélyes fogadtatás, újszerû az idézetek kifüggesztése, megosztása a résztvevõkkel, az arra járókkal. Félõ, hogy lehetõséget meghaladó volt a szolgáltatás.  Többször fültanúi lehettünk, amikor az ellenõrzõ pontoknál felmerült a kérdés, lesz - e folytatás? Természetes, hogy erre a választ a pontõrök megadni nem tudták, de többen nyilatkoztak arról, hogy amennyiben lesz, õk nagyon szívesen jönnek, fogadják a résztvevõket. Bár így lenne !

 
 
PopeyeTúra éve: 20112011.10.12 22:24:06
megnéz Popeye összes beszámolója

Pálos 35+40 „A fehér barátok nyomában”

Sokat gondolkodtam merjek-e beszámolót írni errõl a különleges túráról. Tudom magamról szívesen csinálok viccet mások számára komoly dologból is, és féltem esetleg durva élcelõdésemmel megbántok valakit a szervezõk vagy a résztvevõk közül. De aztán barátaim tanácsára és a vezetõink meglepõen jó humorérzékét látva mégis csak nekifutok.

Kb. 1 évvel ezelõtt kezdtem mélyebben érdeklõdni az ezoterika iránt. Gregg Braden, Osho és többek között Balogh Béla sorait olvasva felismertem a világ másképp mûködik mint eddig hittem. Nem lettem egy konkrét vallás követõje sem, de minden érdekel ami közelebb visz életünk teljesebb megéléséhez. Így esett választásom erre a zarándoklattal összekötött teljesítménytúrára.

Az általam választott távon csak elõnevezéssel lehetett részt venni. A kiírásban péntek reggel 8 órás rajtot jelöltek meg viszont a visszaigazoló email-ban már 7 órát írtak azzal az indokkal, hogy ha 8-kor indulunk akkor csak nagyon késõn érünk Csobánkára. Mivel erre a napra 36 km-es táv volt kitûzve gyorsan átláttam itt nem fogunk rekord átlagot menni. És milyen igazam volt.

Péntek reggel autós logisztikával közelítettem meg a rajtnak helyet adó Sziklatemplomot. Miközben vonszoltam fel magam a térrõl hátamon a több mint 20 kg-ra hizlalt nagy zsákommal megcsörrent a telefonom. Sejtettem ki hív még is örömmel nyugtáztam amikor láttam egyik kedvenc túratársam Ili az. Õ már a templom elõtt volt. Ez azért ért meglepetésként mert csütörtökön délelõtt lemondta a részvételt egy fájdalmas térdsérülés miatt. Egy perc múlva már személyesen újságolta, hogy mivel már rá tud lépni a lábára így bevállalja ezt a 70 egynéhány kilométert.

Beálltunk a sorba leszurkoltuk a nev. díjat, plusz szállítás, plusz szállás, plusz reggeli. Ezután kivittük a nagy zsákokat és bepakoltuk egy VW transporterbe, majd végig csodáltuk a templom minden termét. A számtalan lcd tv egyikén megnéztünk egy ráhangoló nagyon tanulságos kis filmecskét. Ekkor vettem észre, hogy itt van egy másik ismerõsöm Noémi is akivel a múlt heti Mátra túrán ismerkedtem meg. 7 óra után pár perccel egy bemutatkozós eligazítás vette kezdeték Botond atya vezetésével. Még soha nem voltam vezetett sõt semmilyen zarándoklaton, ezért hasonlóan éreztem magam mint amikor becsengetés után jutott eszembe ma bizony dolgozat írás lesz. A két vezetõnkkel Botond atyával,Barabás atyával és 73 zarándok társammal, fél 8 elõtt megkezdtük a 36 km leküzdését. Meglepetés volt számomra a magunkkal vitt vezeték nélküli mikrofon és a hozzá tartozó hangszóró pár melyek segítségével menet közben is minden résztvevõ által jól hallhatóan lehetett imádkozni és énekelni.

„Harc dúl bennem… egy szörnyû háborúskodás két farkas között.”

Megindultunk a Gellért-hegy irányába és a panoráma úton a Tabánig. Közben megállapítottuk innen nézve szép fõvárosunk van. 1.5 km megtétele után kisebb pihenõ és rövid elmélkedés következett a Filozófia kertben. Innen a város zaját nem akarván túl kiabálni ima és ének nélkül átbaktattunk a Városmajorba. 4.5 km-nél voltunk. Itt kb. 30 perc pihenõ és elmélkedés életünk terheirõl. Ezeket szimbolizálva mindenki magához vett egy követ vagy gesztenyét azzal a céllal, hogy azt felcipelve a hegyre és ott lerakva az szimbolizált terhektõl is megpróbálunk megszabadulni. Kövekkel és gesztenyékkel felszerelkezve sõt miután vezetõinknek eszébe jutott valami hiányzik a menet elejérõl és ezt pótolván egy szép nagy keresztel kiegészülve egy lendülettel elmentünk egész a Kútvölgyi kápolnáig. Ahol gondolom már sejti a kedves olvasó egy kis pihenõ következett némi imával és énekléssel. Belsõmben viaskodott a fürge lábú teljesítménytúrázó és az alkalmi zarándok. Némi kapaszkodás után elértük a Normafa-Szt. Anna-kápolnát. 10.6 km és ez pontosan 4 órát vett igénybe. Mivel ez a kemény tempó kicsit megviselte a mezõny egy részét itt is pihentünk egy jó 20 percet. Miután vezetõink közölték innen már csak lefelé fogunk menni sikerült lelket verni a kevésbé jól edzett zarándokokba is. Ezután nagy lendülettel megindultunk felfelé. De aztán valóban hosszan lejtett az út, Egészen Budaszentlõrincig ahol a Pálos romoknál friss forrás vízzel, fincsi almával és a „csak akkor szólalj meg,ha biztos vagy abban, hogy amit mondasz, szebb mint a csend” idézettel vártak bennünket. Rövid pihenõ után újra megindultunk.

El kell ismernem mivel nem vagyok jártas az imádságokban nem tudtam a nagyobb jártassággal bíró többséggel együtt kántálni. Így meg kell valljam néhány teljesítménytúrázó beállítottságú társammal világi dolgokról beszélgettünk miközben folyt az imádkozás. Miután ezt vezetõnk észrevette a menetet megállította és nehezen leplezett indulattal, de személyeskedés nélkül elmagyarázta mekkora illetlenséget követünk el. Elsõ felháborodásomban / mi az, hogy nem beszélgethetek az erdõben túra közben/ arra gondoltam most kell haza menni. De kb. 2 másodperc után rá jöttem mennyire igaza van Botond atyának és megértettem nem magának kéri ki az illetlenségünket hanem az eszmének amit képvisel. Utólag is elnézést kérek saját és társaim nevében.

Ezután csend gyakorlat következett. Több mint 70 ember menetelt egyetlen szó nélkül csak a botjaink kopogása és az erdõ neszei hallatszottak. Ízelítõt kaptam mirõl is szólhat egy zarándoklat, amikor kb. 30 perc múlva feloldották a „csend rendeletet” már nem is esett jól megszólani. Valóban sikerült vadlóként száguldó gondolataimat lecsendesíteni. Megható érzés volt.

Az idõjárás eddig sem volt túl kegyes hozzánk de Máriaremete elõtt az esõ is rákezdett, így kicsit megtörve értünk a bazilika melletti térre. Azonban a fogadtatás melegsége elfelejtette a kívül-belül vizes ruháink kellemetlen érintését. Az ajándékba kapott imádságos füzet segítségével még nekem is sikerült csatlakozni a közös énekléshez, igaz csak egész halkan. Innen Solymárt azon belül is a Szarkavárat céloztuk meg. Gyakorlatilag végig szakadt az esõ és ez rányomta a hangulatunkra a bélyegét. A várat még fakultatív meglátogattuk de már nyoma sem volt a kezdeti jó kedvnek és lelkesedésnek. Nagyon vártuk a Csobánkai érkezést. Azonban addig még jó pár kilométer és szint emelkedés nehezítette utunkat. Amikor megláttuk a falu fényeit a felmerült a lehetõség, hogy ne a pirosat kövessük hanem kollektíven kispistázunk az aszfalton egész az alvó helyünkig. Nos az elcsigázott tömeg ez utóbbit választotta. Emlékeim szerint 20.30 körül értünk a pénteki célba. Talán a kemény tempó miatt de én nagyon elfáradtam. Viszont a barátságos fogadtatás plusz energiát adott a 3 fogásos vacsora elfogyasztásához. Majd fürdés, alvás. Éjszaka volt egy kisebb horkolási verseny melynek elõször hallgatója majd nagy nehezen résztvevõje lettem.

Reggel csoda történt, legalábbis az én életemben ez annak számít. Mosolyogva ébredtem amire 43 megélt évem során még nem volt példa. Nem sok minden kellett ehhez a reggeli jó kedvhez, csupán egy gitár egy kellemes hangú szervezõ hölgy és a „ Pál Kata Péter jó reggelt” kezdetû dalocska. Ami azóta is a fülemben cseng sõt naponta többször el is éneklem a környezetem legnagyobb bánatára.

A 8.30 kezdõdõ imádságot Noémivel kihagytuk helyette a Beac maxin felderített abc-ben kávéztam egyet. A mai napra a szervezõk nem kérték a közös haladást így a Szent kútnál meg vártuk Ilit aki részt vett a szertartáson és hármasban nekiindultunk a 40 km leküzdésének. Kifejezetten jó kedvûen róttuk a métereket. Szinte szárnyaltunk az elõzõ napi pozitív élményektõl és hogy nem kell visszafognunk lábainkat. Szegény Ili szárnyalt kicsit nehezebben hisz neki csak egy egészséges lába volt. Hõsiesen küzdött így csak a mozgásán látszott a sérülése a tempóján nem/ na jó egy kicsit lassú volt magához képest/.

A Szántói-nyeregbõl megcsodáltuk a magunhatatlan panorámát majd miközben ereszkedtünk le jöttem rá, hogy gyakorlatilag Mi de leginkább Én vezetem a túrát. Na ettõl szinte eufóriába kerültem és a lányok nehezen tartották a tempómat. Klastrompusztai Pálos romoknál mint elsõként érkezõknek igen csak megörültek a pont õrök. Kézrázogatás, bemutatkozás majd alma majszolás. Az almás kosár mellett három kis dobozka állt „ Isten legnagyszerûbb ajándéka” felirattal. Naná, hogy egy tükör volt a doboz alján. Ha almát eszek utána mindig nagyon megéhezek így alig vártam a pilisszentléleki iskolát amitõl 4 km és a Pilis-nyereg választott el. Alig több mint 40 perc alatt megérkeztünk ahol meleg fogadtatással és forró levessel vártak minket mind kettõ nagyon jól esett. Sajnos itt már messze nem Mi érkeztünk elsõknek. Tele hassal indultunk tovább én egész a kocsmáig jutottam ahol a kifejezetten finom ebédet megkoronáztam egy felejthetõ kávéval. Felkapaszkodtunk a kolostorromhoz ahol pont személyzete a korábbiakon is túl tett lelkesedésével, megkaptuk pecsétünket némi édességgel karöltve. Tovább indulva meglehetõsen húzós emelkedõ következett de felérve a látvány kárpótolt a fáradságért. Gyönyörû panoráma nyílt többek között a magunk mögött hagyott ellenõrzõ pontra. Ettõl a szakasztól feltehetõen nem azok szalagoztak akik elõtte, mert kevesebb szalag volt viszont helyette kõbõl, fából készült nyilak mutatták a helyes utat sõt találtunk kõbõl majd makkokból készített szívecskét is. Valószínûleg nõi kezek munkáját dicsérte. Szükségünk is volt a kedvességre mert túránk leghosszabb és legfárasztóbb etapja meglehetõsen nehezen fogyott el. Kezdett kijönni rajtunk az elmúlt két nap fáradsága. Az 5.50-es kompot 10 perccel késtük le. A ponton ismerõs arcok mosolyogtak ránk. Jól esett teázni a fincsi meleget adó tábor tûz mellett és a Dunát bámulni ahogy szép lassan teljesen besötétedik. Aztán eljött az idõ és átkeltünk a nagy folyón ami így sötétben nem minden nap adatik meg.

Jó szokásomhoz híven az útleírást itt sem olvastam rongyosra. Inkább most nézegetem mi közben ezeket a sorokat írom. Nos a Basaharc, komp átkeléshez írt gondolatok nagyon helytállóak. Így visszaemlékezve a tartalom ismerete nélkül is hasonló gondolataim voltak miközben araszoltunk a fekete folyón.

A túloldalon már lámpával fejünkön libasorban haladunk az enyhe emelkedõn kifelé Szobról. Ilinek már az utolsó erõtartalékait kellett mozgósítani a fájdalmai miatt. A Sukola-keresztnél még durcázott is egy kicsit hogy õ bizony nem tér le az útról semmilyen kereszt kedvéért, de amikor látta csak 10 méterrõl van szó és még pecsétet is kapunk mosolyogva állt be a sorba. Innen a vártnál gyorsabban értük el Márianosztrát. A faluba beérve megpróbáltam szárnyaszegett csapatomat rábeszélni egy versenyfutásra, sikertelenül.

Aztán „Isten hozott Márianosztrán, keresd a békét és járj nyomában! MEGÉRKEZTÉL!” feliratot meglátva megkönnyebbülve ültünk le és faltunk fel szinte mindent amit az asztalon találtunk. Az emléklappal, jelvénnyel és egy szervezõvel megindultunk éjszakai háló helyünkre liliputba azaz a helyi óvodába. Nekem egy autópályás szõnyeg jutott de Pali bácsi is nagyokat somolygott a kis konyhából kitekingetve. Egyre többen érkeztek még végül a kereszt is célba ért a kitartó zarándokokkal. Hát le a kalappal elõttük volt akinek élete elsõ menete volt és küzdöttek keményen. A szõnyegeken ágyazó emberek arcán látszott a megkönnyebbülés túl vagyunk rajta. Felszabadultan beszélgettünk nevetgéltünk nagyon jó volt a hangulat. Aztán horkolási verseny II. forduló következett sajnos itt már profi versenyzõkkel így meglehetõsen késve tudtam csatlakozni hozzájuk.

Tudni kell az óvoda egy épületben volt az iskola konyhával. A helységbe ahol aludtunk mint kiderül még kiadó ablakok is nyíltak a konyhából. Azzal nem is lett volna gond, hogy itt vasárnap is fõznek gondolom a búcsú miatt, de sajnos senki sem szólt rólunk a szakácsoknak. Így a kb. 5 fõs személyzet meglehetõsen hangosan beszélgetve mindenféle bádog edényeket csapkodva megkezdte a munkát. Megfigyeltem minimum ketten mindig beszéltek de volt amikor öten egyszerre akkor még arra gondoltam legalább tízen lehetnek mert ugye ha öten beszélnek legalább annyi hallgatóság is kell de nem, csak öten voltak. Na és most jön a profizmus miután a nem kis hangzavarra felébredtem többed magammal egyik zarándok társam olyan veszett horkolásba kezdett amire csak az igazán jól fel készült versenyzõk képesek. Így a mai reggelem kicsit kevésbé lett kellemes mint az elõzõ de így utólag már ezen is nagyon jót tudok mosolyogni.

Miután megreggeliztünk átugrottam a helyi bistróba kávézni ahol kiszámoltam, tömegközlekedéssel mennyi idõ alatt érek haza. Nos az eredmény láttán inkább autós mentést kértem. És ezt felajánlottam Ilinek is amit a nyugatiig boldogan elfogadott. Ekkor már Noémi nem volt velünk neki már szombat este haza kellett utazni. Még vártunk a mentésre kicsit shopingoltunk, misét hallgatunk majd beálltunk a 7 km-es zarándoklat utolsó 200 m-re.

Nagyon jó kis gyaloglat volt. Érdekes színfolt a teljesítménytúrázás világába. Remélem lesz folytatása igaz legközelebb már az egy napos, ttúrára inkább hasonlító változatát fogom választani.

Mindent köszönök a szervezõknek, menetközben hallottam egy évet dolgoztak az elõkészítésen. Ezért külön elismerésem. Köszönöm továbbá Noéminek és Ilinek a kellemes társaságot és mindenkinek akivel sikerült együtt gyalogolnom.

„A Végtelen Kert ösvényeit „ a testnek, a szívnek és az elmének egyesülve kell bejárnia”…” / A Béke Esszénus Evangéliuma /

Popeye


https://picasaweb.google.com/101812027509394455694/20111009AFeherBaratokNyomabanPalos3540#

 

 
 
PlecsTúra éve: 20112011.10.12 09:51:47
megnéz Plecs összes beszámolója
 

Pálos 70

Elõször arra gondoltam, hogy írok egy rövidke beszámolót errõl az igazán nagyszerû és különleges túráról, hogy kicsit dicsérgessem a rendezõgárdát, mert nagyon megérdemlik, de aztán mikor neki akartam fogni, láttam, hogy valaki már gyorsabb volt, s miután átolvastam Bíbor sorait, most már úgy érzem, elég ha csatlakozom az általa leírtakhoz – a benyomásaim ugyanis tökéletesen azonosak voltak.

Nagyszerû szervezés, példaértékû szalagozás, bõséges ellátás és rengeteg apró kis plusz jellemezte ezt a túrát, amelyért mind-mind köszönet illeti a rendezõket! Nagyon örülök, hogy a hétvége gazdag túrakínálatából ezt választottam! Azért jómagam is kiemelnék két dolgot, amit már Bíbor is megtett, de a nyomatékosság kedvéért megerõsíteném….

Az egyik, hogy bár a túrát a rajt pillanatától a célig erõsen áthatotta a vallás és a hit témaköre, soha, egyetlen másodpercig sem éreztem ezt tolakodónak, sõt, az elgondolkodtató „bölcsességek”, az ellenõrzõpontokra kitett feliratok inkább gondolat ébresztõek voltak, s ez így, ilyen formában kifejezetten emelte a túra értékét.

A másik pedig az, hogy jómagam is rengeteg olyan túratárssal (zarándokkal?) találkoztam, fõleg Klastrompuszta és a pilismaróti komp közötti szakaszon, akik nem tudom, hogy milyen távokon indultak, de számomra felfoghatatlan öltözetben, lábbeliben és úgy általában nagyon minimális felkészültséggel vágtak neki egy 20-40 vagy akár egy közel 75 km-es útnak, szemmel láthatóan erejükön felül – ez bizony így a felelõtlenség és a böszmeség határán lavírozik valahol…de õk tudják! :-)

Talán a rendezõknek jövõre érdemesebb volna kicsit nyomatékosabban felhívni a zarándoktársak figyelmét arra, hogy szép dolog a hit, biztos sok erõt is ad, de lehet, hogy csak úgy önmagában 75 km-hez azért nem elégséges…:-)

A túrán készült fotóimat megkukkolhatjátok a honlapomon: www.plecs.hu   
 
 
biborTúra éve: 20112011.10.11 21:42:01
megnéz bibor összes beszámolója

Pálos 70


 

Zarándoklat és teljesítménytúra- „ a két út megfér egymás mellett, de össze nem keverhetõ”…

 

..igen, több volt, mint egy szokásos túra, mert rengeteg pozitív élményt kaptunk útközben, a lelkes pontõröktõl, akik nagyon készültek; a szellemiség: idézetek és versek az útvonalleírás mellett; az esõ, amely mindig elkerült minket..

De 74 km az 74 km, s bármennyire is lelkesítõ a zarándoklat a hívõknek, ez bizony a testrõl, a fizikumról is szólt: jobban meg kellett volna gondolni, ki mennyit bír; tapasztalatlanul nem elindulni.

 A megfelelõ táv választásához önismeret kell: itt kapcsolódik össze a testi és szellemi felkészültség.

 

Sötét és hideg volt a hajnal, mikor 4 óra után a Sziklatemplomba igyekeztünk. A 70-es táv söprését vállaltuk Vagdalthússal. A szokatlanul korai, 5 órás rajt elõtt 20 perccel már jó néhány túrázó várta, hogy nevezhessen. Kicsi fennakadás volt az elején, ám Olahtamásék rutinjának hála hamarosan már gördülékenyen ment a rajt.

 

Folyamatosan vetítettek egy rövidfilmet, ez mutatta be a rajt mottóját: „Te melyik farkast táplálod?” A rajtidõ végéig volt lehetõségünk szétnézni a Gellérthegy belsejében kialakított templomban. A benti teremben aprólékos munkával kifaragott berendezés nyûgözött le.

 

Az elsõ emeleten sajtos pogit reggeliztünk, s mivel ráláttunk a rajtasztalokra, elõre tudtuk,bõven akad majd dolgunk. Néhányan úgy indultak neki, mintha a vasárnapi szentmisére mennének.

 

Vagdalthússal 8-kor indultunk, napsütésben.

Az itiner, melyet most vezetõfüzetnek neveznek, 32 oldalra rúg a színes borítóval, térképpel. Kb. 40% útvonalleírás, a többi filozófia és az érintett helyszínek rövid története.

 

 Rögtön a Gellérthegyre mentünk fel, a panorámaúton furcsa volt, hogy egy ilyen „alapvetõ” helyen mindketten ekkor jártunk elõször.

Hamar utolértük a késõbb indulókat, ám õk 35-re neveztek, nekik bõvebb a szintidejük, úgyhogy mi bátran vethettük bele magunkat a belvárosba.

 

Városmajornál pecsét nélküli állomás: összegyûjtött kövekbõl lehetett vinni egyet: „ Életemben sok-sok terhet hordozok, melyektõl szabadulni szeretnék. Ezeket szimbolizálhatja most egy kõ vagy kavics..” Színes kérdéseket plakátoltak ki: Milyen felesleges terheket hordozok? Mitõl szeretnék szabadulni? „

 

A János kórháztól a kútvölgyi Mária-kápolnáig kutyA csatlakozik hozzánk. Õ nálunk is késõbb indult, de futó tempóban. A kápolnában elsõ pecsétünk mellé kis Mária- függõt kapunk, egy rövid verset, s szentképes-imádságos képet. Jellemzõ volt végig, minden ponton, a nagyon lelkes és kedves személyzet! A vallásos vonalat azonban sehol sem erõltették tolakodóan.

 

Tovább megyünk Normafa felé, útközben kiderül a füzetbõl, miféle (számunkra) új „borzas falevél”  jelzések vannak erre: „Lébény-Santiago de Compostela felé vezetõ Sz. Jakab zarándokút sárga kagyló jele”.  Négy zarándokút találkozási pontja a Szt. Anna rét, felmerül a kérdés, vajon nem lesz már sok ebbõl?

 

A Szt. Anna kápolnánál 2. pecsét, lehetõség a falra írt „Megbocsátok neki/Bocsánatot kérek” felsorolást folytatni. Igeüzenetes pogácsából választhatott mindenki egyet. A pogikba 1-1 pici alufóliába tekert papírra nyomtattak bibliai idézeteket. Mindegyikbe mást. Szinte megható volt, mennyi munka és kitartás kellett elkészítésükhöz.

 

Átsétálunk a János-hegyre, majd leereszkedünk Szépjuhásznéhoz. Útközben találkozunk olyan sporttárssal is, aki be se nevezett, csak úgy elindult egy füzettel.

Utolérjük a „narancssárga felsõst”, aki elõttünk indult pár perccel. Meglepõdünk, állítása szerint azért nem állt meg pecsételni az elsõ ponton, mert edzésben volt, sietett felfelé és nem lett volna sportszerû, ha meg áll mielõtt felér. Próbáljuk tudomására hozni, hogy ez másképp mûködik: kell a pecsét..

A budaszentlõrinci pálos kolostor romjainál 3. bélyegzésünket kapjuk, itt is a bárány alak és a hely neve szerepel a pecséten. Pogácsa, alma és forrásvíz mellé szentképet választhatunk.

 

A lila Mária-úton megkerüljük a Hárs-hegyet Hûvösvölgy felé, útközben a Tótasszony sírját érintve. 20 km után a máriaremetei kegytemplomhoz jutottunk, a templom környékén sokaság, talán esküvõ. A szabadtéri oltárnál pecsételnek, csoki, keksz, víz itt is van. Rövid szünetet tartva elõnyt adunk a lassabban haladóknak.

 

Kék Mária útra váltva továbbra is városi séta, útközben „keresztes” folyadékot szerzünk, az Alsó-Jegenye völgy így még hangulatosabb: ) A solymári Szarkavárhoz érve pár csepp esõ ijesztget két percig. Csoki és pecsét után tovább, gyönyörû az ég: felettünk ragyog a nap, elõttünk a Pilis- tetõ esõben és a Kevélyek felett is sötétkék az égbolt. Akik az elején indultak bizonyára többször megáztak.

Nagyon egyedi jelzést is láttunk: hungarocellre festett szabvány kék M jelzést rászúrtak egy bokor ágára.

 

A Jenõi-torony környékén több 70 es távon indulót utolérünk.

-Melyik távon vagy? – Háát, még nem tudom. – mondja a szõke lány szatyorral a kezében és nagy táskával hátán. Táv/ idõ szerint látszólag esélye sincs a kompot elérni. Próbáljuk meggyõzni, hogy az õ érdekeit is szolgálná, ha átnevezne, de tiltakozott minden megoldás ellen, makacsul ragaszkodott hozzá, hogy õ bizony addig megy, amíg eléri a határait és össze nem esik. Összekeveri a keresztutat a teljesítménytúrával..

Három fõs családból anya- fiú belátja, jobb, ha lemennek Csobánkára, a 35-ös céljába.

Az apa csak azért is megy tovább egyedül. Rá még visszatérünk…

A távok szétválásánál 1 óra elõnyünk volt, itt semmivé vált. Nekünk is igyekezni kell, 5- ös átlag felett a komp miatt, ám rengeteg idõt elvett a lemaradozókkal való foglalkozás.

De kell a kihívás, anélkül uncsi:)

 

A csobánkai Szent-kútnál a 40-esek rég átmentek, az utolsó 70-esek még ott idõztek. Sütemény, innivaló itt is van. Elõnyt adunk, majd a rendezõkkel telefonálva egyértelmûvé válik: akit utolérünk, Klastrompusztánál szálljon ki.

 

Felmászunk a Hosszú-hegyre, 34 km után végre belevetjük magunkat a Pilisbe. Közben egy anya két lányával triót érünk utol. Vagdalt az anyával beszél, én pedig a lánnyal, akinek már 15 évesen van 40-es túrája, neki menne. De a húgának és anyjának nem: szomorú, de jobb nekik, ha a mûútnál lesétálnak P. szántóig.

Klastrompuszta elõtt nagyon szép a vöröses naplementében fürdõ hegyek látványa, majd a pont elõtt lámpánk is elõkerül. Újabb két 70-est érünk utol, õk nem akarnak kiszállni. Hangsúlyozzuk, bizony 5 felett, sietõsen kell menni a kompig.

 

A pálos romoknál Peták Istvánék fogadnak minket. Kicsit idõzünk a ponton, elemcsere és aztán hajrá elõre! Sötét lett, ilyenkor feléledek : ) Ki kell lépni, 27 km-re szûk 5 óra, benne egy meleg kajás ponttal, elõtte a Pilis-nyereggel.

 Szentlélekre olyan lendülettel érkezünk, hogy a buszfordulónál csak a bal oldali kocsmát látom meg, a jobb oldali szalagot nem, túlmegyünk vagy 100 métert.

Vissza fel az iskolába, ahol fûtenek és meleg étel mellé pálinkával is kínálnak. El is röpül az idõ, sietni kell.

 

Egy km múlva újabb pont a romoknál, ahol tábortûz, molnárkalács, süti van.. a szolgáltatásra szavunk sem lehet, itt nehéz eléhezni..: )

De elõttünk az Égett-hárs, tempót diktálva elõre megyek. Az apa akinek a családja többi része 35-re átnevezett, és a fiú, akinek az anyját és testvéreit a szántói mûút felé küldtünk le-lemaradozik. A fiú próbálja tartani a lépést, adunk neki egy Advilt, az Achillese fáj. Az apa egyre jobban lemarad, Vagdalt bevárja többször és mondja, hogy sietni kell a komp miatt. -Nem fáj semmim, csak nekem ez a tempóm.. Hm, a kompnak meg ez a menetrendje!-gondoltam magamban. Ha más nem, a fia elmegy érte kocsival Basaharcra, ha mégis lekésné. Saját magunk útját nem kockáztathatjuk mások túlvállalása és konoksága miatt.

 

A lila M-n ereszkedünk P.marót felé, a fiú néha üvölt ha rosszul lép, de jön.. feleannyi idõsen mint a másik férfi, felfogta, hogy ha ezt vállalta sietnie kell, nem pedig a neki kényelmes tempóban sétálni.

Basaharci házakból buli hangjai szûrõdnek ki, majd a vízpart közelébe érünk, ahol érezhetõen hideg van és a szél is fúj.

Jól idõzítünk: 23:27-re odaérünk a komphoz. A tûznél meleg tea mellett pihenhetünk. Itt újabb embert értünk utol: egy hölgyet, aki a rajtidõ elején indult. Olahtamásék pontõködnek, õk is jönnek az utolsó komppal át. Többször nézik a jelzett utat de nem jön senki. 4 perccel késõbb indulunk a komppal. Éjfélkor átkelni a Dunán: hangulatos és hideg.

Már majdnem átérünk mikor látjuk, hogy az apa akkor ér oda. Pár perccel késte le.. mi szóltunk már 35 km-nél neki.

 

A túlparton az éjszakai, bulizós Szob. Ismét négyen haladunk, már ráérõsen hiszen 4-es átlag kell a hajnal 2 órás célzárásig. A lila M úton felsétálunk a Sukola-keresztig. Útközben mécsesek égnek a bokrokra akasztva: „Remény 200 m” felirat bíztatja az érkezõket. 100 méternél szintén. A keresztnél utolsó pont, itt is rendkívül kitartó a személyzet: délután négytõl voltak itt és még a vasárnap délelõtti zarándoklaton is.

 

Nemsokára látszanak Márianosztra fényei, mutatjuk a kivilágított templomot: ott a cél. Az még nagyon messze van! –mondja a hölgy mécsessel a kezében. Be- bevárjuk; nehéz már a járás neki. Hideg szél fúj szembe az aszfalton. Elhaladunk a falutábla mellett, azokra gondolok, akik nem jutottak el idáig.

A kolostor utcájából a fiú már befut a célba, a hölgyet pedig magunk elé engedjük. Csodálom õt, amiért ilyen vékony talpú topánkában végig bírt menni, polifoammal, nagy táskával.

 

A vezetõfüzet végére értünk, egy Reményik vers zárja a sorokat: „.. A Béke itt kezdõdik. Bent: Csend. Isten hozott.”

 Ezekkel a szavakkal és a Békét adok neked! szlogennel éles ellentétben állt a cél: persze csak nekünk. A beérkezõk mécsesei mellett elhaladva éppen csak átadtuk a füzetet és átvettük az oklevelet ( kitûzõ már elfogyott) letámadott minket az apa, aki lekéste a kompot.

 

A fia addigra átvitte õt nosztrára. Vajon azért, hogy minket okoljon? Felháborodottan ordított, mintha a mi hibánk lenne, hogy õ nem bírt végigmenni. Ha nem a templom mellett vagyunk, olyat kap tõlem, hogy megcsókolja az anyaföldet!

Nem volt igaza: 1. Nem a kijelölt úton ment a komphoz. 2. Mi fél távnál figyelmeztettük, hogy jóval erõsebb tempó kell 3. Ha nem a horgászokkal beszélget a Duna parton el is érte volna a kompot 4. A résztvevõk saját felelõsségükre indulnak, az emberi hülyeségért és egoista makacsságért nem felelhetünk.

Kár, hogy elrontotta a végét egy résztvevõ. Viszont a másik 272 reméljük jól érezte magát!

Javaslatok:

-Jövõre ha lesz, kihangsúlyozni, hogy csak tapasztalt és gyakorlott túrázók induljanak a 70-en

-Összefoglaló táblázat az e.p.-k nyitva tartásával, a követendõ jelzésekrõl, hogy aki nem akarja végig olvasni a 28 oldalt,az is könnyen áttekintse

 

Rengeteg tapasztalatlan induló volt, akik azt se tudták mit jelent x km, hol vannak és mit csinálnak. Nekünk jutott a „hálátlan” feladat, hogy õket kitereljük. Ám összességében  nagyon jól éreztük magunkat, köszönjük a szervezést, a törõdést és lelkesedést a pontokon! Olahtamáéknak pedig a hazafuvart és a pénteki szállást!