Túrabeszámolók


túra éve: 2017
Kazinczy 200 és résztávjaiTúra éve: 20172017.07.06 06:55:44

Kazinczy 50 Szalánc 2017.07.01.


Táv: 54,2 km; Szint: 1930 m; Szintidő:13 óra

Köszönhetem a Balaton-átúszás halasztásának és nem utolsósorban Végh Gyulának, hogy indultam ezen a rendezvényen.

Háromnegyed öt tájban a Hősök terén szállok be Gyulához. A fedélzeten jelen van még Kákonyi Irénke és Darabos Zoli. Tempósan szemerkél az eső, de hát ez nem jelent semmit, az ország északkeleti csücskében még akármi is lehet. Utunk az autópályán egyre lehangolóbbá válik; sötét összefüggő felhőzet alatt utazunk, percről percre mind több esőcsepp végzi a szélvédőn. Miskolc után se javul a helyzet, a pocsolyák tükrét sűrűn torzítják növekvő karikahullámok. Füzéren a Kézmûvesház parkolójában ernyőt nyitok, hogy legalább az autótól a teraszig ne ázzak meg. Sorban érkeznek a tegnap óta úton levő, ülepig sáros túrázók. Többen közülük úgy határoznak, hogy eddig, és netovább! Tóth Feri tűnik fel a pontőri asztal előtt. Áttetsző halványkék esőköpenyt visel, melynek csuklyáját a fejlámpája pántja rögzíti a fejéhez. Rövidnadrágja sáros lábikráját engedi láthatni. 100 km megtétele után még jó erőben van, ezt bizonyítandó ugrik kettőt függőlegesen, majd a hosszú terasz etető részlegébe megy levest vételezni. Raftert látom az egyik asztalnál; mosolyog, de már meglehetősen mélyről néz ki a fejéből. Üdvözöljük Wehner Gézát a főrendezőt és megpróbálunk úgy benevezni, hogy négyünknek egyforma rajtidőt rögzítsenek. Ez csak hármunknak sikerül, mert amikor Zoli nyújtaná a nevezési lapját, a rendszer kirakja az elakadásjelzőt. 15 percig fogy a szintidőnk úgy, hogy nem teszünk meg egy lépést sem, Csak állunk, és toporgunk, mint versenyló a bokszában. Végül egy egész bandával indulunk meg az esőben, mert velünk tart még Mirk Krisztina és barátnője Faragó Anna (Pannika) is. Valamivel előttünk jár Ferike és útitársnője Őze Erzsébet. (0 km; 08:30')

A faluból kivezető utcákon kezdjük [K+] egy kicsi emelkedő is van benne. A következőkben a tájból gyakorlatilag semmit nem lehet látni az eső, és az alacsonyan lebegő felhők miatt. A magányosan baktató Vincze Zolit érjük utol, aki Ferikéhez hasonlóan már a háta mögött tudhat egy esős éjszakát és 100 km-t a 200-ból. A Bodó-rét esőháza után Ő figyelmeztet egy balos letérőre. Erdei útra érünk, ami biztosan nagyon szép, ha nincs ilyen nappali alkonyzóna, mint most. Novembert idézi az időjárás.

Lassan elérjük a magyar-szlovák határon futó északi [Z-] jelzést, amin élesen balra (Ny) fordulunk. Leérünk egy patakhoz, ahol két köhögési roham között Joeyline éppen leigazol egy ellenőrzőlapot. Egy sátorban dekkol, és csak a kezét dugja ki a következő lapért. A hanghordozásából jövök rá, hogy ő az. Nem irigylem, ideiglenes lakhelyén spontán vizesblokk keletkezett.

1. EP. Eszkárosi-patak (határ XVII.18.) 6,7 km; 10:10'

Átlépjük a patakot, és kimászunk egy rétre. Távolabb Ferikéék gyalogolnak, őket követjük. Egy újabb rét után balra tartunk egy erdészeti mûúton [P-]. Vincze Zolitól megtudjuk, hogy ezen fogunk hosszan menni, majdnem a következő ellenőrzőpontig. Nem szeretem a műutazást, de esőben jobb, mint dagonyázni. Az előző réteknél már permetezéssé szelídült az eső, a kapucnit hátra lehetett lökni. Azt gondoltam, hogy bevált az előrejelzés, miszerint reggelre eláll az eső, délután felszakadozik a felhőzet és a Nap is kisüthet. Ezzel szemben most még jobban ráerősít az eső, és feltámad a szembeszél, minek következtében (esőköpeny ide, esőköpeny oda) elölről alsónemûig vizesek leszünk. Darabos Zoli azt mondja, hogy utolsókat rúgja az eső. Téves. Egy kicsit visszaenyhül az intenzitása, de marad az eső. Ferikétől tudjuk, hogy tegnap este 10-től esik. Még az a szerencse, hogy nincs hideg. Nagy forgalmú úthoz érünk, mellette jobbra, földúton érünk be a faluba. A vár alatt elhaladva, mérnöki pontossággal lerakott térkövekből álló járdán érjük el a kocsmát, ahol vendégül látnak egy vágott sörre, vagy egy kofolára.

2. EP. Nagyszalánc, kocsma. (15,8 km; 11:58')

Igazolás és kofolázás után az utcai fronti etetőponton kalóriát pótolunk. A lányok napsugarat hallucinálnak, de a fényjelenséget a teraszon felállított hatalmas reklámernyőn átszûrődő sárgás szín okozza. Tetemes időt töltünk a vendégmarasztaló környezetben, nem is nagyon van kedvünk kimenni a vadonba. Esszük a változatos ellátmányt, pusztítjuk a Krisztina fasírtját, odázzunk az elkerülhetetlent. Végül mégis elköszönünk, és visszamegyünk egy darabon a falu főútján, majd a szalagos utcában nekivágunk a várhegynek. Két vasúti kocsiból kialakított házikó mellett emelkedünk. Egy takaros kis tó mellé érünk. Krisztának szólunk, hogy fürödhet, mert indulásunkkor mondta, hogy hozott fürdőruhát is, hogy megmártózhasson az Izra-tóban. - Ez még nem az Izra-tó - mondja. És tényleg, ez még baromira nem az. ([P-] majd [PL] )

Nagykiterjedésû haragosszürke felhőtömeg fenyeget az égen. Megint csak a lányok optimistábbak, azt mondják, hogy elfelé megy. Ez csupán óhajnak bizonyul, az erősödő szél felénk fújja a gyalázatot. Nem csak Krisztina, de mi is fürdünk, pedig mi nem hoztunk fürdőruhát. A cipőink vizes fûtől és sártól lucskosak; a kocsmához vezető szakaszon elölről már átáztunk, most pedig a seggünk partját mossa a víz, úgyhogy innentől kezdve már minden mindegy. Legkedvesebb túratársaim már az indulás óta azon rugóznak, hogy nesze nekem Balaton-átúszás, two in one megkaptam. A hozzánk képest 100 km többlettel bíró, és mégis fürgébb Ferikéék már lefelé jönnek, amikor mi a szerpentin utolsó kanyarába dőlünk bele.

3. EP. Szalánc vára. (17 km; 12:42')

A két ifjú pontőr egy falmélyedésben műanyag ponyvával próbál védekezni az eső beverése ellen, de az elemek erősebbnek bizonyulnak, a ponyva a sarokba repül. Gyula és Zoli ítéletidőben is képesek egy tájékoztató táblánál a vár történetéről informálódni. Merje valaki azt mondani, hogy faragatlan nép a magyar! Felhőszakadás közben is nekiáll arról olvasni, hogy ki, kit rúgott valagba a vár falainál, vagy azokon belül több száz évvel ezelőtt. Visszaereszkedünk a nyeregbe, és jobbra fordulunk a szalagozás mentén. Hiába szélesebb ez az út, de sarat kikerülni csak sárban tudunk. Ideális díszlet ez a Lear király őrülési jelenetéhez, de ennek az előadását most kihagyom. Kellene hozzá aláfestésnek egy nagy villámlás késleltetett dörgéssel a háttérben. Hirtelen megint kultúr környezetbe kerülünk. Házak, rendezett park, JEDLA feliratú portál gusztusos egytálételek képeivel. Egyetlen teremtett lélek sem mutatkozik idekint. Szalagokat vadászva forgolódunk az utcákon; az eső csendesedik. Faluvégén nem kurtakocsma, hanem megint sáros út. A tócsák szélein áthatolhatatlan cserjék kötözködnek. Sarak és tócsák váltják egymást, jobban már úgyse ázik be a cipőnk - ...!

Egy csapásra megváltozik a világ, amikor sugarak döfik át a felhőtakarót, majd egyre tágul a rés; kisüt a Nap. Háromszoros éljen a jelenségnek. Kezdhetünk száradni. Kb. öt órai beható ázás után ezt nagyra értékeljük.

Egy gumiabroncsokkal határolt hosszú placc mellett megyünk el. Féknyomok vannak rajta. Vagy felszálló- vagy gyorsulási pálya, vagy mindkettő. Lassan kiérünk egy országútra. Nem látunk se jelzést, se szalagot. Elő az itinerrel! Hohó! A felszállópályánál kellett volna jobbra kanyarodni, de annyira bámultuk az ellenkező oldalon levő pályát, vagy a gyönyörű kék égboltot, hogy valószínûleg nem vettük észre a behívó szalagokat. Mindegy, vissza nem megyünk. Ha jobbra lent az a falu Kalsa, akkor meg vagyunk mentve, ha nem, akkor el vagyunk veszve. Fixírozzuk a távoli helységnév-táblát, de csak később válik olvashatóvá a KALSA felirat. Remek! A falu főutcáján rajtunk kívül csak egy kutyasétáltató nő testesíti meg a forgalmat. Nyilazott tábla mutat be jobbra egy emelkedős utcába; rajta a felirat: JEZERO IZRA. Erősítésként megjelenik még a [S-] jelzés is. Igen, őt kerestük. A szélesebb út az erdőben ösvénnyé szûkül. Már-már idegesítően erős csobogást lehet hallani; nagy mennyiségû víz zúdul le a hegyekből a patakokban, néhol még az út kellős közepén is folydogál. Magas a vízállás, a patakátkeléseknél nem ússzuk meg szárazon. Gyula egy arisztokrata meztelencsigára lel. A mostanság látható barna színû, spanyol eredetû csiga helyett egy kéket nézegetünk. Zoli egy sokak által utált politikushoz hasonlítja, a gerinctelensége miatt. Szerintem ne sértegessük ezt a szép teremtményt, nem tud védekezni ellene. - Már megint a politika?! - ér oda Irénke. Ő gyakorlatias, lefényképezi a szarvait kieresztő jószágot. Továbbra is kaptatva egy szélesebb, traktornyomos útra érünk. A sártól csillogó nyomokat és az útra hullott ágakat kerülgetve lassan jutunk előre. Erzsike kerül a látóterünkbe. Pont jókor, mert élesen balra fordul, elhagyva eddigi utunkat. Két srác szemből jön, ők benézték ezt a letérőt a szalagozással együtt. Egyre följebb mászunk, egyre meredekebben. Gyula méltatlankodik, hogy az Izra-tó - amit Izgatóként emlegetünk már egy ideje - egy hegy tetején van. (Engem az izgat, hogy mikor érünk már oda.) - Biztos tengerszem - reagálok a felvetésére. Egy nagy tisztáshoz érünk, aminek a távoli végében Ferike mászkál jobbra-balra, mint a mérgezett egér; dühösen keresi a kiutat. Mire odaérünk már megvan a megoldás. Közvetlenül a tisztás mellett, az erdőben vezet a [S-] jelzés, amiről valahol letévedtünk, de most újra felvesszük a fonalat. Némi hullámvasutazás után rátalálunk egy erdei aszfaltútra, amin további bonyodalom nélkül eljutunk egy, az út mellett álló bódéhoz, amin a ZMRZLINA felirat olvasható.

4. EP. Izra-tó (30,7 km; 15:36')

Nem ez a bódé a pont, ez csak egy lepukkant valamikori fagylaltos. A pont egy közvetlen a tó partján álló épület terasza, ahol mindenféle finomsággal várnak minket. Nincs kvóta, a pontőrök bíztatnak, hogy tankoljunk bátran, mert nagy erőpróba előtt állunk, és igen messze van a következő etetés. Szerencsére már befejeztük a falatozást, amikor megérkezik az a sporttárs, aki az étkezőasztalnál veti le a lábbelijét, és a kosztolók orra előtt tépkedi le a felázott sajtot a lábujjairól. A terasz alatti stégen fürdőruhás gyerekek hancúroznak önfeledten. A napon már meleg van. Jól érzik magukat, ahogy csak a gyerekek tudják. Krisztina passzolja a betervezett fürdést, csak megsimogatja a tavat. Nincs is idő fürödni, így is többet töltöttünk táplálkozással, mint illenék. Köszönjük a lakomát, és megindulunk eddigi irányunkkal megegyezően, a [K-] jelzést követve. A bővizû Bodnár-forrásból ezek után már nem kívánunk inni. Nemsokára meglátunk egy határkövet, ami egyben az Északi [Z-] felbukkanását is jelzi. A kő ösvényfelőli oldalán van egy nagy M betû, az átellenesen pedig egy nagy S. Örülök, hogy végre megint hazai levegőt szívhatok. Hamar kiderül, hogy a többi határkő hol az út egyik-, hol a másikoldalán van, s így körülbelül hatszáznyolcvanötször lépjük át a magyar-szlovák határt. A kövek, a [Z-] jelzés és a szalagozás egy hatalmas, mély árok partjához visznek, és az árok túloldalán folytatódnak. Bámuljuk egy darabig, de rájövünk, hogy ejtőernyő hiányában itt bizony nem tudunk alászállni, másik átkelőt kell keresni. Rövid kutakodás után találunk egy olyat, ami kevésbé tűnik életveszélyesnek. Tíz centinként magam elé szurkálva a botokat ereszkedek le a felázott agyagtól csúszós árok falán, arra gondolva, hogy elég egy rossz mozdulat, és itt döglök meg szégyenszemre. Kifelé egy fokkal talán könnyebb mászni, de nyilván ez sem egy laza séta a Duna korzón. Az árokparthoz ér Irénke, Krisztina és Pannika. Megpróbáljuk instruálni őket, hogy hol a legoptimálisabb az átkelés. Gyulával megkönnyebbülve követjük tovább a köveket és a jeleket, de megint egy árokhoz érünk, ami, ha lehet még mélyebb, mint az iménti. A bánatba! Most jövök rá, hogy ezt azért alakíthatták így ki annak idején, hogy minél nehezebb legyen határt sérteni. Később egy perverz alak turistautat jelölt ki a határ mentén. Persze útról itt szó sem eshet; ennek a végigjárásához csákány használatát javasolnám. Arra a leghagymázosabb álmomban sem gondoltam volna, hogy ebből a förtelemből hét (hetes) darab van, és egyik se sokkal veszélytelenebb a másiknál. Sok öncélúan utálatos vonalvezetésû jelzett turistaút van, de ez veri az eddig tapasztaltakat. Itt aztán nincs olyan, hogy megunom a mókát és felszállok a villamosra, hogy bevitessem magam a Moszkvára. Ha hason csúszva, akkor hason csúszva, de le kell küzdeni az árkokat. Ezek után üdítően hat, amikor a Hársas-hegy lábához érünk, és hátrahajtott fejjel felnézve sem látjuk a meredek emelkedő végét. Ehhez hasonlót hirtelen nem is tudnék mondani. A Muzsla a Mátrában ehhez képest egy göröngy, amibe meg lehet botlani. Erzsike már magasan jár, Gyula követi, őmögötte pár méterrel nyugodt tempóban én is felfelé nyomakodok, Zoli sem maradt le. Amikor kissé enyhül az emelkedő, az nem azt jelenti, hogy mindjárt fent vagy. Pár méter után kezdődik a második felvonás, és van harmadik is. Még így is azt mondom, hogy ez sokkal jobb az árokmászásnál.

5. EP. Hársas-hegy (36,2 km; [nincs QR kódolvasás])

Persze a csúcskő közelében a köszönésen kívül nem szólok semmit, és azt is csak halkan. Ferikét látom lefelé menni a másik oldalon, Ő ért fel közülünk legelőször. Megtartva a sorrendet mi is ereszkedni kezdünk. Ez nem annyira meredek, mint a feljövetel, de kézilabdányi gambikkal szórták tele millió évekkel ezelőtt. Ezeken bukdácsolni aztán az igazi élvezet. Csúcs az az érzés, amikor két kő közé sikerül úgy belépned, hogy jól odakúrod a belső bokacsontodat. Elhiggyem, hogy ritkulnak a kövek? Továbbra is vigyázok, mert a magas fû alattomos meglepetéseket rejt. A lejtő vége felé már tempósan lehet tolni, egyre kevesebb a kő a füves ösvényen. Egy "normál" út mellé érünk, és a szalagozást követve hegyesszögben jobbra fordulunk. Ez egyben a [K3] jelezte út. Végre nem kell minden egyes lépésre odafigyelni, kissé lelazulva érünk a következő pontra.

6. EP. Dávid-ortás, Mester András-forrás (38.9 km; 18:23')

Gyümölccsel, kólával frissítünk, majd tovább folytatjuk a [K3] jelzésen. A Fövenyes-kút után Erzsikét látjuk, amint a jól járható erdészeti utat elhagyva jobbra felvág egy újabb emelkedőre. Amikor félreáll inni utolérjük. Gyula megkérdezi tőle, hogy hányadik teljesítése ez. Harmadszor csinálja a 200-at. Bődület. Valami lehet ebben a körmönfontan szivatós túrában, ami újra, meg újra visszavonzza az embereket. Még nem tudom mi az, de majd ha már otthon fekszem az ágyban, akkor biztosan rájövök.

Felérünk egy finom murvával felszórt útra, ahol a szalagozás jobbra térít, gyakorlatilag előző pontunk irányába megyünk csak néhány emelettel feljebb. Elnyújtottan balra hajlik az út, megszólal az agyamban a vészcsengő; megint célba vettük a határt. Álmomba ne jöjjön elő. A lombok között egy cseréptetőt veszek észre. Mi ez, egy település határánál járunk? Hülyeség. Közelebb érve egy tetszetős, újszerû menedékház bontakozik ki a zöldből. Élesen balra kanyarodunk egy dzsindzsás, elfáradt fákkal sűrűn telelökött ösvényre. Mindenfajta támpont nélkül, az akadályokon átterpesztve kanyargunk egyre feljebb. Jaj, csak ne a határra lukadjunk ki! Egy hegyoldalba jutunk, ami nem a határ. Távolabb embereket látunk üldögélni. Csak nem a következő pont az? Sajnos nem. Egy leborult, szürkére fakult deszka elhalványult feliratát próbálom kisilabizálni: BÁBA-HEGY. Az itt pihenő sporttársak az alacsonyan járó Nap felé fordulva gyönyörködnek a kilátásban. Végre valami kellemes látvány. Nem bámészkodunk sokáig, minél kevesebbet akarunk sötétben kódorogni. Pannika ér utol, és elmondja, hogy Krisztát és Irénkét megfogta a Hársas-hegy, le vannak maradva. A hegyoldalazás után ereszkedés először meredeken szerpentinezve, aztán egyre elnyújtottabban, mezőkön át, hosszan le Pusztafalura. Egy, a jobb mellső lábára sántító bongyori, törtfehér kutya hátra, hátranézve menekül előlünk. Azt hiszi, hogy a hazug ember helyett a sánta kutyát akarjuk utolérni, pedig nem. Egy idő után feladja, leül egy kerítés elé. Mielőtt tudnám, hogy mire készül Gyula, megpróbálja megsimogatni az ebet, ám az figyelmeztetően rámorog. Jesszusom, idegen kutyát soha!!! Még csak az hiányzik, hogy egy veszett dög megmarjon itt az isten háta mögött. Elmegyünk a kocsma előtt, köszönünk a kis teraszán töltekező helyi erőknek, akik közlik, hogy tudnak egy rövidebb utat fel a várba. Biztos az előttünk járóktól megkérdezték, hogy hová igyekeznek, ők elmondták, de azt már nem árulták el, hogy előírt útvonalat kell követniük. Ez hasonló eset ahhoz, mint mikor egy másik túrán egy helyi néni majdnem belebetegedett abba, hogy nem szálltunk fel az általa javasolt buszra, ami a legrövidebb úton bevitt volna a célba. A kocsma melletti kis esőházban vagy buszmegállóban kialakított etetőponthoz megyünk. A pontőr félbevágott paradicsomot kínál jól megsózva. Fenomenális. Megint elmegyünk a kocsma előtt, majd balra mellette, vissza az útvonalra. Egy [K4] jelzés után a burkolatra festett nyilak a kettes és a hármas útvonalak irányába mutatnak. Mi a hármasok vagyunk, ezért balra térünk az erdőbe a [P3] jelzésre. Emelkedni kezdünk. A szintábrából tudjuk, hogy megint egy nagy hegyet kell legyûrnünk. Semmi úton, patakátkeléssel, sőt patakmederben való mászással megyünk egyre feljebb. Ferike, mintha megcsípte volna valami, felfelé fut pár métert. Az utánunk jövő túratársnak elmondjuk, hogy Ő a mi nevelésünk, és már túlszárnyalta a mestereit. Ezen Ferike kényszeredetten nevet, de nem lehet ellenvetése. Már fenn vagyunk a felhők szélénél, mire Ferike balra kanyarodik egy A4-es tábla előtt, de még mindig felfelé tart. Nézzük csak, mi van kiírva! VASKAPU és egy bal nyíl. Jól van, akkor erre a dombra még fel kell menni. Azta! Megint itt van egy nyomi határkő és az Északi [Z-]. Mára már éppen elegem van belőlük, és a 7 árokból. Lehet, hogy innen ered a «hetedhét határon túl» mesebeli fordulat. Átbukok a dombon, de látom, hogy a Ferike megint fölfelé megy a vele szembelevőn. Hála a papnak, ez újfent egy hullámvasút.

Már erősen szürkül. Egy vízszintesebb szakaszra érve egy sötétszőrû benga állat szalad felénk. Már majdnem megijedek tőle, amikor rájövök, hogy ez Csutora, a Géza kutyája. Szia Csuti.

7. EP. Vaskapu. (47,3 km; 20:49')

Gyula a ponton depózza a tartalék lámpáját, mert Irénkéék felhívták, hogy csak telefonnal tudnak világítani. (???...!!!) Mi egyelőre csak nyakba akasztjuk a fejlámpákat, és tovább megyünk a most már kellemesen lejtős [P3] jelzésen. Amikor botorkálóssá válik a járásunk bekapcsoljuk a lámpáinkat. Egy hajtûkanyarban, egy kisház mellett szalagok segítségével áttérünk a [K-] jelzésre. Gyula rákapcsol, Ferike pedig belassul, mert megfájdult a talpa. Fogalmam sincs, hogy mi a fenétől fájhat a talpa, hacsak nem attól a 150 kilométertől, amit tegnap óta lenyomott már. Egy darabon egyedül megyek. Apró fénypontok, szentjánosbogarak lebegnek előttem. Zoli ér utol, nem kell tovább egyedül caplatnom. Megyünk, megyünk, mendegélünk, egyszer csak egy hatalmas durranást hallok. Mi a ...? Ránézek az órámra. Ja igen, értem már, lőttek a szintidőnek. - Neked van még negyedórád, hogy hangsebességgel célba érj - mondom Zolinak.

Egy fán A4-esek vannak. Az egyik Pusztafalu felé irányítja azokat, akiknek az van a leírásában, mi maradunk a [K-] jelzésen, de azért figyeljük, hogy hol kell letérni a vár felé. Később egy nagy fatáblára világítok, amin az áll, hogy FÜZÉRI VÁR 30 perc. Felnézek, és fölöttünk a hegyen meglátom a vár sötét kontúrját. Nem lesz az még 15 perc sem, a 30 biztos a kirándulók szintideje. Egy jelzetlen úton megyünk felfelé, nem is keresgélünk jelzést, mert az előbb kiszúrtuk a várat és most feléje mászunk. Egy kis esőházszerûségnél csoport áll, nézegetik az itinert, konzultációt tartanak fölötte. Azt kutatják, hogy merre lehet lejutni. Ha már itt vannak, akkor megkérdezzük, hogy merre menjünk tovább a várba. Kiderül, hogy lejjebb benéztük a [K-] jelzésről a [P-] jelre való áttérést, és nem a hivatalos útvonalon jöttünk fel idáig. Puff neki! Megmutatják a várba vezető frankó utat. Felfelé menet a szembe jövő Gyulával találkozunk. Megkérdezem tőle, hogy szerinte merre lehet lejutni, mert egy csoport lejjebb igencsak keresi az utat. Gyula azt mondja, hogy a [K-] jelen. Érdekes, azt már rég elhagytuk. Mindegy, előbb felmegyünk igazoltatni, aztán majd meglátjuk.

8. EP. Füzéri vár. (52,9 km; 21:55')

Molnár Gábor a várúr, vagyis várőr. Most éppen nem pipaszó mellett múlatja az időt. Nála is érdeklődünk a lejutásról. Elmeséli, de amikor visszaérünk a kis esőházhoz hiába keressük a [KL] jelzést. Erzsike ér ide - természetesen az előírt [P-] jelzésen - és Ő mutatja meg a bokrokkal takart ösvényt, amely mentén a [KL] jelek rejtőznek. Egy kőtörmelék rakáson kell átmászni, és egy keskeny, ágas-bogas ösvényen ereszkedni. Leküzdjük magunkat a falu szélére, de nem tudjuk, hogy tovább menjünk-e a [KL] jelen, vagy éppen ellenkezőleg. Ferike is leérkezik. Tőle, mint tapasztalt Kazinczystól kérdezzük meg, az útirányt. Ő se biztos a dolgába, jön velünk a jelzésen pár métert, de aztán felordít, mert rájön, hogy mégis az ellenkező irány a jó. Vadul megindulnak Zolival, de én kiszúrok az egyik ház előtt egy tagot és megkérdezem tőle, hogy merre van a Kézmûvesház. Tőlünk pár méterre kezdődik egy sötét sikátor, oda mutat. Még 30 métert sem megyünk, és a ház parkolójánál lukadunk ki. Gyula már a teraszon lapátolja befelé a paprikás krumplit. Neki a sima [K-] jelzésen sikerült lejönni. Amíg a kislányok intézik a számítógépes érkeztetést, a kajarészlegbe megyünk (54,2 km; 22:21'), és kérünk egy-egy adag paprikás krumplit kalbásszal. Kólát töltök a poharamba, és Zolival leülünk egy asztalhoz falatozni. Evés után megyünk a díjazásért. Az oklevélre nem a lealázó "szintidőn túl" szöveg van rányomtatva, hanem «Nánási Ottó 13 óra 51 perc alatt teljesítette a Kazinczy 50 Szalánc távot». Teljesen korrekt. A Zolién természetesen 15 perccel kevesebb van, mert rá vártunk negyedórát a rajtban. Mi, akik (nem miskolci, de azért) kocsonyák vagyunk a 200-asokhoz képest, mi is megkapjuk a piros színû «Kazinczy Emléktúra 2017» feliratú pólót. Ez megható gesztus. Nem is merem felvenni, mert égetné a bőrömet. Ferikében már szemmel láthatóan kisebb a tűz, mint reggel volt, de evés után szilárd eltökéltséggel vág neki az utolsó 50-esének. Hajrá Ferike, habzsold a kilométereket! Erzsike is felszívja magát és tovább megy, bár a pontra érkezésekor volt benne egy kis bizonytalanság. Az erő legyen veletek! A végszóra épen és egészségesen befut Krisztina és Irénke is.

Restaurálás után a jelenlevő rendezőknek, kiváltképp Gézának, megköszönjük a több szálon zajló túrával kapcsolatos, bonyolult szervezést és logisztikát igénylő munkáját, majd nekivágunk az éjszakai országútnak. Még ez a zselé résztáv is észbontó élmény volt, ami egy alig halványuló emlékem lesz.

Ottorino 2017

 
 
KINIZSI SZÁZAS és Terep Százas (2006-2008)Túra éve: 20172017.06.27 07:25:24

KINIZSI SZÁZAS 2017.05.27 - 2017.05.28. 100 km; 2930 m; 24 óra

Talán az első Kinizsi Százasom előtt voltam ennyire izgatott, mint most. Miért is? Nos, ha az idei rendezvényen sikeresen teljesítek, akkor meglesz zsinórban a tizedik ovális jelvényem, és attól lesz kerek a világ. Ha pedig közbejön valami gikszer... hát, abba bele sem merek gondolni. Útközben a jubileumom kapcsán megengedek magamnak egy kis nosztalgiát.

06:10 körül döcög be a HÉV a békásmegyeri megállójába. Több tonnányi emberanyag hagyja hátra és tódul az aluljáró lépcsői felé. A mínusz 1. szinten találkozunk össze és üdvözöljük egymást Tóth Ferikével és Végh Gyulával. A felszínre bukkanva a tömeg nagyobb része - Gyuláékkal együtt - a gimnázium felé kanyarodik. Én, pecsételőlapommal a zsebemben, egy nagy túróst nyamnyogva, többedmagammal a Víziorgona utca felé tartok sétatempónál valamivel gyorsabban, mert bosszantana, ha már most előzgetnének, ráérnek majd a túrán. Az előző HÉV-vel érkezettek, vagy akik itt éjszakáztak a bukszus takarásában, már szépszámmal állnak a két rajtoltató asztal előtti sorokban. Alighogy beállok az egyik végére, Tom úszó- és túratársam köszön rám és áll be mellém a sorba. Aggasztja a lábsérülése, és azt mondja, hogy nyugdíjas tempóra rendezkedik be, csak a szintidőn belüli célba érést tartja szem előtt. Elárulom, hogy én sem akarok egyéni csúcsot felállítani, mert már a tavalyi Kinizsin se volt százas a bal térdem. Ma hajnalban a biztonság kedvéért fájdalomcsillapító géllel kentem be. Különben sem vagyok az a perceket, kilométereket számlálgató típus. Legtöbbször az órát is csak akkor nézem meg, ha megkérdezik mennyi az idő. Na jó, a pontokon azért megnézem, de soha nem jegyzem fel. Általában 06:45 és 7:00 között szoktam elrajtolni, és akkor estefelé, a lenyugvó Nap állásából és az aktuális helyzetemből már meg tudom saccolni, hogy mennyi időtartalékom van. Máskülönben a lassabb haladást nem szerencsés a "nyugdíjas" szóval jelezni, mert lesz itt néhány nyugdíjas teljesítő, aki már hazafelé tart, sőt otthon zuhanyozik, mire mi beérünk.

Hoppá! Még nincs háromnegyedhét és már mozdul a sor. Nagyszerű. Főleg a tavalyi több, mint 40 perces sorálláshoz képest. Átadják az igényes kivitelű itinert és 6:45-öt pecsételnek a lapomra. Ez csak tájékoztató jellegű, mert a kártyaolvasó csipogásának pillanata rögzül a rendszerben, és ez esetemben 6:41. (A feltüntetett részidő-eredmények a rendszer adatai.) Mindenki izgatottan csacsogva vág neki a Kőbánya utcának. Az élen haladók biztosan olvasták a [P+] felújításáról szóló híreket, mert a buszforduló után balra kiágaznak. Állítólag már tavaly sem kellett volna egyenesen folytatni a sokkal meredekebb utcán, de akkor még ott volt a villanyoszlopon a megfakult [P+]. A fennsíkon elkerített területen kecskék heverésznek, lovak legelésznek, idilli tájkép [P-]. Az Üröm-Budakalász műúton egy autót elengedünk balról, egyet jobbról, aztán átszaladunk, mert ismert okokból nem tölthetjük itt a napot. Az Ezüst-hegyi kőbánya felé vezető emelkedős utat jól lemosták az elmúlt hetek záporai, zivatarai. Jóformán csak a nagy, összevissza álló kövek alkotják. Az út egyik oldaláról a másikra ugrándozva előzgetik egymást a túrázók. Feltoljuk magunkat a kőbánya bejáratát jelző információs tábláig, s ott jobbra fordulunk, hogy pár tíz méter után balra térhessünk a Kevélyek támadására. A gyökereken, mészköveken felfelé igyekszünk.

- Korcsmárosné aranyvirág, ide a legjobbik borát! - Köszöntöm Sissyt, aki az első K100-asával viaskodik. Vele tart alkalmi pályaedzője Csetneki Sándor (CsSt) a teljesítménytúrázó berkekben közismert krónikus Kinizsi krónikás, az önszivató Ťoda-vissza Kinizsiť teljesítője, az Iszkiri 100 atyja, stb. Továbblépünk, hogy minél előbb felérjünk az Ezüst-Kevély pihentető, fenyőtűs ösvényére.

Mesélem Tomnak, hogy a múlt szombati Pilis 50 után vasárnap már nem volt indíttatásom túrázni, és lementem a Városligetbe, mert akkor rendezték a női futást. - És be tetszett öltözni? - szólal meg mögöttem egy csinos szőke, a szó abszolút értelmében fiatal lány. - Nem angyalom -, válaszolom neki - bár volt ott néhány női néven benevezett tökös lány, és futott az a két alfahím is, akik tollsöprűs takarítónőnek szoktak öltözni, és akik már azokban az években is rajthoz álltak a női futáson, amikor még a Libre55e szponzorálta a versenyt. Akkoriban az első három helyezett 12, 9, illetve 6 hónapra elegendő tampont, vagy szárnyas betétet nyert. Most csak drukkolni, tapsolni mentem az esetleg felbukkanó ismerősöknek, mert egyáltalán nem vonzó opció számomra vén fazból öreg pityává átvedleni, de a lényeg, amiért belekezdtem a mondókámba az, hogy két futószám között elsétáltam a bontás alatt álló Pecsa (Petőfi csarnok) előtti réten felállított pavilonokhoz, és szereztem kis tasakos reklám Per5kindol géleket. Ez a fajta krém percek alatt oldja a lábgörcsöt. Most ilyenből hoztam magammal egy sárga és egy kék tasakot. Praktikus, mert nem kell egy egész tubust cipelni és ilyen hosszú túrán minden deka többlet teher fokozottan számít.

Benézek a Nagy-Kevélyt kikerülő, [P4] útra. Nem látok arra kispistázni senkit, de mintha deja vu-m lenne, egy lányt látok jönni onnan az útszéli bokrosból, amint a futódresszét igazgatja, akárcsak a tavalyi túrán, ugyanitt. Az is lehet, hogy ugyanő volt, és neki is megvannak a K100-ra kialakult szokásai. Feljebb, a sziklás ösvény mellé nemrég épített, szépkilátású esőházban pillanatnyilag nem lazul senki. Viszonylag hamar, nem túl nagy erőbedobással jutunk fel a Nagy-Kevélyre. Hatalmas segítségünkre van a remek klíma. Még a rajt sorában állva hallottam, két hölgy beszélgetését: mindkettő azt állította, hogy ő intézte el a ragyogó időt. Bezzeg, ha zuhogna az eső, akkor egymásra mutogatnának. Odafönt, a sziklákon, ahonnan az "Egri várra" lehet lelátni, már többen pihennek, esznek, isznak, fotóznak. Tom szól, hogy neki is szerelvényigazíthatnékja van. OK. Én megszakítás nélkül megyek tovább a néhány méterre lévő csúcs felé. A régebben ott állott fatorony lábazatának négy impregnált csonkját meghagyták emlékbe. Rövid szintbeli ösvény után jön az ereszkedés a Kevély-nyeregbe. Ettől mindig majrézok. Nem, mintha attól félnék, hogy magamtól lebucskázok, hanem attól, hogy a polírozott köveken lefelé rongyolók megcsúsznak, és kirúgják alólam a lábam, vagy csak egyszerűen meglöknek. Most szerencsére még hajnali pára sincs a köveken, bátrabban lehet ereszkedni. Megkönnyebbülök, amikor a vékony belógó ágak mögött meglátom a Kevély-nyereg kis rétjét. Elmegyek a bélyegzőt ábrázoló lepedő előtt. Az ábra alatt a K25, K40 felirat, alattuk pedig a K100, de ez kiikszelve. Informatív, nem kell kérdezősködni. A [K-] jelzést lövöm be.

A porig égett Kevély-nyeregi menedékház emlékköve mellett megyek el. 1991-ben új szelek fújtak, a házra biztosítást kötöttek, majd felgyújtották. Úgy is csak a baj volt az 1928-ban átadott, 40 ággyal berendezett, plusz 30 matracnak helyet adó, komoly gépészettel felszerelt házzal. Sima ügy. Nem?

Nagyon jó a lejtő talaja; minél kevesebb fékezéssel, de azért még a biztonsági sávban tartott kocogással süllyedek. Az út közepén megyek, mert a két szélen mély keréknyomok vannak. Egyszer csak egy srác az út peremére ugorva megelőz, de nem húz el a retekbe, hanem egy darabig közvetlenül előttem fut, aztán hátra-hátra tekinget, végül ismét a peremre ugorva megáll, és a hátam mögé fókuszálva, komoly képpel azt kérdezi: - Hát akkor most nem előzzük meg a bácsit?

Ha nem kőbe, gyökérbe fogok megbotlani, ha nem sárfolton fogok elcsúszni, akkor a röhögéstől fogok felbukni. Mostanában egyre többször figyelmeztetnek a koromra. Pár napja szép idő volt és munkából hazafelé menet, még tekertem néhány kört a ligetben. Szembejött egy sörbringa illuminált, ordítozó német turistákkal. A 30 méterrel előttem kerekező lánynak füttyögtek, és tele pofával röhögtek. Miután elhajtottunk egymás mellett, az egyik teuton utánam üvöltött, hogy: "Alte seiße!" Valószínűleg már nem hallották, hogy visszakiabáltam: "Ich liebe dich auch, Ossi." (Az Ossi keletnémetet jelent a német szlengben, és vaskos sértés, akkor is, ha kelet-, akkor is, ha nyugatnémet a címzett.)

Végül elhullás nélkül leérek a lejtő aljára, ahol balra fordulok az erdei úton. Itt is jól járható a talaj, csak néha kell pocsolyákat, sarakat kerülgetni. A volt Sumica kemping előtti murvásra érve ismét feltárul a kék ég sok dúsan felhabosított felhővel. Soha ennél rosszabb időt!

A nulladik Kinizsim egy 40-es volt. A kemping kerítésén, vagy tán a főépületen akkor még volt egy tábla SHALOM felirattal, amit én első blikkre Sashalomnak olvastam. Megjegyeztem akkori túratársamnak Vilmosnak, hogy nem is tudtam, hogy Pesten kívül is van egy Sashalom. Kacagva világosított fel a tévedésemről. Ugyanabban a pillanatban egy meztelen felsőtestű ifjú harcos, a jövő letéteményese, Ť(B)Rocky Négyť felkapott egy husángot, és azzal vállról indítható rakétavetőt imitálva megállt a tábla felé fordulva, és azt ordította, hogy BUMM, majd díszlépésben masírozni kezdett a műút irányába. Rögtön láttam, hogy nem fogunk unatkozni a valamivel kevesebb, mint 40 km-es úton; színes műsorban lesz részünk.

A Csobánka-Pilisvörösvár műút környékén ha lehet még több depós autó parkol, mint az elmúlt alkalmakkor. Van, aki komoly restaurálást végez, pedig még csak egy babatávot tettünk meg. A rajtban ettem, ittam utoljára, és egyáltalán nem érzek szomjúságot. Elmegyek a Macska-barlang felé vezető út mellet és ismét árnyas szakaszba kezdek. Futóműveim rendben vannak, csak az imént álltam meg a kemping kerítésének betonkoszorújánál, hogy egy hangyányit húzzak a jobb cipőm fűzőjén. Két rossz cross motoros húz el mellettünk tömény benzinszagot és felvert kőport hagyva maga után. Egy élő ikon, Szabó Elemér ér utol, aki most zúzza a 34. Kinizsijét. Piramidális. Elhagyjuk a Csobánka szentkút felé vezető letérőt, miközben - sokak számára észrevétlenül - jelzésváltáson esik át utunk [Z-]. Elemér figyelmeztet, hogy a murvásról jobbra be kell térni az erdőbe. Szégyellem, hogy beszélgetés közben ezt nem én vettem észre. Általában nem sokat beszélgetünk, mert néhány udvarias mondat után Elemér elhúz, pedig olyan a mozgása, mintha csak a körúton sétálna. Nemsokára keresztezzük az előbbi murvást és megindulunk a Hosszú-hegy felé. Nincs torlódás, a mezőny megfelelő tempóban halad. Először gyenge, majd egyre erősödő emelkedőn megyek fel a gerincre, és vigyázva, hogy ne rúgjak kőbe, besétálok a pontra.

1. EP. Hosszú-hegy (09:26). Nagy-Szilitsán János, aki tavaly volt első bálozó, most narancssárga rendezői pólóban feszít, és tereli az érkezőket a pontőrökhöz. Flottul megy minden, azonnal lecsippantják és lepecsételik a lapomat, nem úgy, mint a 2012-es Kinizsin, amikor nem állt ki időben a pontőrség, és tizenöt (!) percig rostokoltunk hosszú, tömött sorban, pecsételésre várva. Sokan evésre használták fel a hulladék időt, de nekem olyasmit kellett volna csinálnom, amit nem illik sorállás közben, elhagyni a sort pedig nem mertem.

Meglepetésemre Tóth Ferikét látom pár másodpercig, akiről azt hittem, hogy legalábbis a szerpentin tetején nyomul már. Nem időzök a ponton, megindulok lefelé a jól siethető lejtőn. Szembe jön egy mosolygós rendező, köszöntjük egymást. Erről eszembe jut, hogy valamelyik évben itt csőstül jöttek szembe olyanok, akik "elfelejtettek" a kijelölt úton feljönni a pontra. Hamarosan leérek a jó öreg murvásra, ahonnan rögvest vissza kell (kéne) térni az erdőbe a jelzéssel, ám a zöm marad kint a murván, pedig az erdei ösvény puhább talaja jobban kíméli a lábat, és a lombsátor alatt kellemesebb a járás. A Szántói-nyereg műútján való átkelést most is rendező biztosítja. A padkára lehúzódva számos depós várja a hozzátartozóját. Nemsokára egy újabb nyereg következik, a Magashegyi. Itt Rakk Gyula térkép- és fotóművész figyelmeztet a távok szétválására, nem mellesleg képeket készít a még frisss, jólfésült és mosolygó túrázókról. Magam, hogy az időt kíméljem, bekéredzkedek egy idegen csapat csoportképébe. Innentől jó sokáig emelkedős lesz a téma. Félreállok, hogy megigyam a reggeliből megmaradt porkávés vizemet, aztán beszállok a pilisi liftbe. Az első emelkedőt még a lombok takarásában lehet letolni. Nem vállalkozom a pár éve még megkerülhetetlen sorompó alatti átlimbózásra, inkább a hegyfelőli végén kijárt ösvényre szaladok fel. Egyre több a kő, közeledik a László-kúpja. Nagy az elragadtatás a női hölgyek körében, pózolási inger tör rájuk, a gyönyörű kilátás előtt fotózkodnak. Nem árulom el nekik, hogy feljebb lesz ez még szebb is. Süt a nap, de nem éget, nyugodtan lehet menni sapka és napszemüveg nélkül. Feljebb már elkezd kanyarogni az út, mert hát ez a szerpentin dóga. Megjelennek a kitaposott rövidítő vályúk. Nincsenek a terepen narancssárga pólós rendezők, akik intőt írnának a kanyart levágók ellenőrzőlapjára, de még levágási tilalomra figyelmeztető A4-esek sincsenek a fákon. Csak egyetlen hölgyet látok rövidíteni, de biztos ő is csak az információhiány miatt tesz ilyet; nem tudja, hogy tettével hozzájárul a szerpentin erodálásához.

Ismét a múltba tekintek. Egyik kedves túratársunk (kilétét fedje jótékony félhomály) egy türelmetlenebb pillanatában átvágott egy ilyen nem túl hosszú vályún, és éppen az ott felügyelő rendező karjaiba futott, aki felszólította, hogy adja át az ellenőrzőlapját. Erre ő nem volt hajlandó, mire a rendező a következőket mondta neki: "Megállj te nagybajuszú! Ha most nem adod ide a lapodat, akkor hiába is mész végig, én ott leszek a célban, megismerlek, és garantálom, hogy ki leszel zárva." Túratársunk szerencsére nem izmozott tovább, átadta a lapját, és így megúszta egy írásbeli figyelmeztetéssel. Választhatta volna azt is, hogy útközben valahol levágja a tekintélyt parancsoló bajszát, de akkor lehet, hogy még a felesége sem ismerte volna fel, és nem engedte volna be a saját otthonába.

Jó érzés, amikor már a legfelső kanyarban hallom a túrázók égre szálló zsivaját. Lassan ritkulnak a kövek és felérek a rétre, ahol a kirándulóknak lehet választani a Pilis-tetőre vezető [Z3], és a nekünk előírt [Z-] jelzés között. Múlt szombaton, a felkészülés részeként, a megújult Pilis 50 keretében voltam először a Pilis-tetőn úgy, hogy már ott volt az új kilátó. Most azonban betérek a fák közé és örömmel tapasztalom, hogy kezd magához térni a páréve fagykárt szenvedett lombozat. Már sokkal árnyasabb az út, mint tavaly ilyenkor volt. Társas magányban nyomom le a hosszú, enyhén hullámzó, de az eddigiekhez képest pihentető utat a Pilis-nyeregbe vezető balos letérőig. Lassan ereszkedek a köves, törmelékes mélyútban.

2. EP. Pilis-nyereg (11:37). A tábor hangulatú ellenőrzőponton egy pillanat alatt csippantják és pecsételik a lapomat. Rögtön helyet keresek az egyik pihenő asztalnál és ebédhez "terítek", bár még nem harangoztak. Tom érkezik, ő is leül és rendezi sorait. A lábaim még jól vannak, ezért a cipőhöz, zoknihoz nem nyúlok. Egy adag brokkolis csirkét rizzsel még otthon kettéosztottam, most az egyik féladag dobozát bányászom elő. Sajtos pogácsát harapok hozzá és megkezdek egy 6 decis B0mbát. 2011-ben, amikor már szépen kipakoltam, és enni kezdtem, a Mennydörgés és Esőkoppanás égi zenekara zendített rá. Gyula érkezik. Nálam jó negyedórával később sikerült elrajtolnia az iskolai nevezés miatt, de most utolért. Még Ferike is itt pihen, mert egy kicsit émelyeg. Miután bevettem egy magnézium és egy porcjavító tablettát, és szelektíven szemeteltem, hárman indulunk tovább. Elmegyünk a 99900 lépéshátralékkal poénkodó tábla mellett. Végre van lehetőség dumálni, mert Ferike nem illant el az elején, ahogyan szokott. Úgy érzékelem, mintha egy hosszú pillanat alatt értünk volna ki a Kétágú-hegy szélére. Félre lépek az ösvényről, mert a következő pár méter kivezet az erdőből, és a Nap most már erőteljesen ontja ránk a sugarait. Nyaktakarós sapkát és napszemüveget veszek fel. Jól van, most már trappolhatunk lefelé. Harsogó zöld, dimbes-dombos vidék tárul elénk, amikor nem a lábunk elé nézünk. Ismét [K-] a jelzés. Lassan leérünk egy keskeny műútra, aminek a túloldalán HotDogMan standja nyújt lehetőséget egy kis kalóriabevitelre, szomjoltásra. Már több túrán megízleltük finom portékáját, ám azzal nem szolgálhat, amit pillanatnyilag a legjobban kívánunk, s ez nem más mint az árnyék. Nekivágunk egy szőlősdombnak, és átbukunk Kesztölcre. Majdnem egy nyomós kút elé visz le az az utca, amibe a dombról lejövet beletorkolltunk. A kútnál jó magyar szokás szerint két oldalról állnak sorba. Olyanok is elénk akarnak kerülni, akik később jöttek, mint mi, úgyhogy kénytelen vagyok felhívni a figyelmüket, hogy nem a ŤTikkadt zarándokok a Szentföldönť című hiperrealista szoborcsoport vagyunk, hanem mi is frissíteni szeretnénk. Nem tart tíz másodpercig sem, amíg a sapkámat és a poharamat a kipeckelt csapú kút vizébe tartom. Egy Mg és egy IsoSport pezsgőtabletta kerül a pohárba. Mire a volt Hársfa kocsma saroképületéhez érünk már el is fogy az ital. Pont jókor, mert szemben egy standon kedves fiúk és szép lányok kínálják a levendulafröccsöt és a pogit. Barbárságnak tűnhet, de nem értek a borokhoz, csak azt tudom megállapítani, hogy amelyiknek élesztő íze van, vagy túl savanyú, az xar. Egy sportfröccsöt kérek összeállítani úgy nagyjából. Megkóstolom. Áááh. Nincs élesztő íze. Finom.

Tovább kanyargunk Kesztölcön. Marha egyértelműnek tűnik a jelzett útvonal így nappal, de tavaly késő ősszel, a Nik 40-en, (ellenkező irányban,) éjjel sikerült kétszer is eltévednem a dühös ugatástól hangos utcákon. Rákanyarodunk a locsoló kislányos utcára. A kerítésen kívül áll a kislány és tankoló pisztolyos slagjával lespricceli azt, aki igényli. Csak ketten állnak előttem, és amikor sorra kerülök már majdnem megmossa a fejemet, de hárító kézmozdulatom láttán eltekint ettől. Azért álltam meg, mert a tavalyi itatást, sapkaáztatást akarom honorálni egy cukorkaadagolós tojással. Nem én vagyok a cukros bácsi, csak eljátszom a fordított Húsvétot. Az utca végén ott a szalagkorlát, amit átlépünk és átmegyünk az országúton a homokos talajú akácosba, ami már új hajtásokat növesztett a totális letermelés óta. Az akác egy rettentően szívós növény. Balra kiágazunk egy emberszéles ösvényre, amin igen hosszúnak tűnik a marsolás. - Mikor érünk már Dorogra? - kérdezi valaki. Ebben a pillanatban éles puskalövés hallatszik. Dorog szélén van ugyanis a lőtér közvetlenül a kutyaiskola placca mellett. Azon vidulunk, hogy biztos innen származik az a mondás, hogy: ŤA lőtéri döglött kutyát sem érdekli...ť Vagyis ez a válasz az imént feltett kérdésre. Dorog utcái következnek. Az első útba eső téren bemegyünk egy fotocellás ajtajú boltba. Célirányosan a pénztár melletti hűtőszekrényhez sietek. Már évek rutinja, hogy veszek itt egy literes kólát (újabban 1,25 l-es), a bolt előtt feltöltöm vele a kiürült energiaitalos palackomat, a maradékot pedig eliszogatom az aszfaltdzsungelben.

Nem tárazok be több folyadékot, mert a Getére és az azt követő hegyek sorozatára nem akarok nagyobb terhet felcipelni. Mindig csodálom, azokat az embereket, akik több liter itallal a hátukon komoly szinteket bírnak legyűrni. Jó pár évvel ezelőtt egyik túratársunk (maradjon inkognitóban) úgy bevásárolt sörikéből Dorogon, hogy ketten segítették föl a hátizsákját. A getei pontra már négykézláb mászott be, és talajszintről nyújtotta fel az ellenőrzőlapját. Nem az volt a kérdés, hogy feladja-e, hanem az, hogy vajon Dorogra, vagy Tokodra lehet-e a legkönnyebben lejutni.

A Mária utcában, amikor már letértünk a [K-] jelzésről, Gyula és Ferike bemennek egy péküzletbe. Nem megyek be velük, és nem is várok rájuk, mert úgyis utolérnek. Amikor felérek a 10-es főúthoz nincs türelmem háromszor megvárni a zöldet a lámpás zebrák előtt, hanem vaddisznó módjára az útirányokat elválasztó növényzeten csörtetek keresztül. Ti ne legyetek ilyen gyökerek! A 40-esek célkocsmáját, a Molnár sörözőt balkéz felől mellőzöm. Még otthon átnéztem (a TTT honlapról átlinkelve) a Kinizsi Százas útvonalát egy elektronikus térképen. Már hosszú évek óta a temetővel párhuzamos Csolnoki utcán megy fölfelé mindenki; én is be szoktam menni innen a temetőbe sapkát bevizezni. Rossz! A kijelölt útvonal az eggyel feljebb levő, a Csolnokival párhuzamos Mátyás király utcában van. Csupán ketten mennek arra előttem. Egy nagy, üres parkolónál ez belefut a Csolnoki utcába, ahol a söröző oldalában látott emberekkel találkozok ismét. Az is rituálé már, hogy az utolsó korty kóla legurítása után a kólás palack átvételére egy depóst kérek meg. Mindig készséggel vállalják a feladatot. Egy ipari terület mellett emelkedek lassan. Feljebb, a lepusztult Belányi telepen fűnyírót berregtetnek. Az Uradalmi-erdőbe érve hallgatózok, hogy jönnek-e a szelíd motorosok, de nem hallok robajszerű gázfröccsözést.

2013-ban amikor egy rozsdás távvezetéktartó-vastraverz elé értünk, terepmotorosok jelentek meg, és motorkerékpárjaikat lefékezve, ütemesen húzogatni kezdték a gázkart, miközben végignéztek a túrázók hosszú során. - A fazom belevágom! - üvöltötte túl a hiányos hangtompítójú kipufogók zaját az egyikük, s ezzel vissza is fordultak, arra, amerről jöttek. A sok lúd disznót győzött.

A Kis-Gete után járok már, amikor egy sporttárs megáll, és előre hajolva fujtat. Amikor mellé érek megkérdezi, hogy sokat kell-e még felfelé menni. Arra következtetek, hogy első bálozó lehet, és a Getét is csak hírből ismeri. Nem sok jóval tudom kecsegtetni; nagyjából vázolom, hogy mire lehet számítani, és megkérdezem, hogy amúgy jól van-e. Azt mondja, hogy fáradt és a felfelé meneteket már nehezen bírja. Javasolom, hogy álljon félre pár percre az árnyékba, az csodát tud tenni. Úgy, ahogyan azt az emberünknek elmeséltem, jön egy napos nyiladék, és az azt követő emelkedő már a Nagy-Gete nagy feszületénél ér véget.

3. EP. Nagy-Gete (15:13). A füvön pihen egy prominens Kinizsi fan, Toplak Joeyline, aki holnap reggelre már 21 teljesítést tudhat a háta mögött. - Szevasz Józsi, napozol? - üdvözlöm. - Hát itt az Ottó! - köszön vissza Joey. Itt sosem szoktam pihenni, maximum behúzódok az árnyékba, és ott iszok egy-két kortyot, de most inkább a lefelé úthoz tántorgok, ami a tetőről egy nagy szikla-lépcsőfokkal kezdődik. Az árnyas ösvény először csak módjával lejt, de aztán egy bal kanyar rátesz a veszélyesen meredek, sziklás, morzsalékos lejtőre. Szerencsére egy olyan társaságot fogok ki követőnek, amely szintén inkább az óvatosságot helyezi előtérbe, s így nem kell zavartatnom magam. Meg is jegyzem nekik, hogy vicces figura lehetett, aki erre hozta az OKT útvonalát. Egyetlen egy bátrabb embert kell elengednünk, aki hamar el is tűnik a süllyesztőben. Amikor a lejtő durvább szakaszának vége van, egy kiágazó ösvényen félre megyek egy idegkisimító sárgításra. Amint ott állok, hallom, hogy Gyula lefelé mentében azt mondja: - Az Ottó jól elhúzott. Nem szólok, hogy itt vagyok, hagyom, hogy Gyula és Ferike a saját tempójukban menjenek tovább. Következik a rövid fenyves szakasz, utána pedig a Mars béli vörös köves bokafordító vályú, amit szintén nem szabad félvállról venni. A hosszan tartó ereszkedés után balra fordulok a horgásztó felé, és mielőtt 20 méter múlva jobbra kanyarodnék az egyetlen [K+] jelzésen, harminc másodpercre félreállok pihenni, közben alibiből húzok egyet a kólámból. Erőgyűjtés után nekivágok a löszfalnak. A szárazság miatt most is olyan, mintha púderrel lenne megtöltve a vályús ösvény, ami úgy be van süllyedve, hogy a pereme már-már hónaljig ér. Feltaposom magam, és úgy gondolom, hogy most már túl vagyok a nehezén. De mi a fészkes fene van itt? Ez nem igaz! A zöld szörnyeteg visszahódította az ösvényt; csak ádáz dzsungelharc árán lehet feljutni a Katlanba. Há' még örülhetek, hogy csak szívós cserjék nőnek errefelé, és nem tüskebokrok. Nagyot fújok a Katlan szélén, és elindulok két sor zöldség közt kelőben. Meleg van, szó se róla, de egyáltalán nem az a fülledt, dögletes meleg. Tavaly például ennél melegebb volt. Amikor ráfordulok egy normál földútra a Hegyes-kő felé, akkor sem érzem azt, amit itt gyakran lehet érezni, hogy mintha a mellkasomra nyomná melegét egy gigantikus hősugárzó. Hoppá! Itt még nem volt ellenőrzőhely a Kinizsizésem óta.

I. Ellenőrzőhely. A Hegyes-kő előtti egyetlen árnyékos helyen (a [K-] visszatérésének közelében) megint csak Nagy-Szilitsán Jánost látom, mint rendezőt. Becsúszott egy kis technikai malőr: kitikkadt a csipogó, ezért - jobb híján - a rajtszámokat írja fel Jánosunk. Azzal ugratom, hogy láttam az ikertestvérét, néhány órája a Hosszú-hegyen, szintén rendezői színekbe öltözve. Nagyon el van foglalva a rajtszámok felírásával, ezért nem is zavarom tovább, hanem nekivágok annak a rövid, de kajak kis emelkedőnek, amit jószerivel csak pipilépésben, és a visszahullásra fokozottan vigyázva teszek meg. Ez egy bukkanó volt, utána lehet kocogni lefelé. Amikor majdnem vízszintesre érek, megállok egy pillanatra, és jobb-hátra nézek. A Duna még mindig ott kanyarog a távolban, a Bazilika grünspanos kupolája pedig még a helyén van. Ez megnyugtató. A Tokodi pincék is jó mélyen vannak alattunk a terepasztalon, lesz egy hosszú fékezgetős ereszkedés. A térdemnek nem tetszik, de hát ez van. Az egyetlen nagyon meredek részen, a morzsalékos lejtő mellett már kialakult egy újabb ösvény, amelyen a száraz fű még nem kopott ki a talajig, talán ott nem annyira csúszós. Így is akad, aki pici porfelhőket ver fel egy-egy megcsúszásakor. Szerencsésen lejutok a műútra. Balra kezdődik egy 300 méteres aszfaltos menet. Melegebb van, mint fönt, de nincs az a remegő délibábos, rekkenő hőség, amit már sokszor tapasztaltam itt. A buszmegálló bódéja, most nem takar feladókat, tök üres, akár be is lehetne ülni pihenni. A forgalmas útcsomóponton egy kisebb társasággal átsietek, és nyomulok fölfelé a Tokodi pincék irányába. Itt is sok a depós kocsi, jönnek-mennek a poros murván. Az útmentén élelmes gazdák reklámtáblái kávét, hideg fröccsöt kínálnak. A réten a kis szaletlit egy fizetős büfé bitorolja. A tokodiak pár éve megunták, hogy cukiságból ingyen traktálják a százasok hadát zsíros kenyérrel, csemegeuborkával. (Rrégebben még Túró Rudi is volt, amire uborkát ettem.)

2012-ben itt feltételes ellenőrzőpont működött. Aki csekkolt, az grátisz kapott egy bögrét Ť100 km; 24 órať felirattal. Tudtommal itt sem volt addig még pont, ezért ezt többen véletlenül kihagyták. Választhattak: vagy visszajönnek Mogyorósbányáról, vagy a célban levesen kívül még gratulációt sem kapnak.

Sehol sincs árnyék, ezért továbbmegyek. A pincéket fölfelé elhagyva, a gyümölcsös kertek fölött húzódó úton állok félre az árnyékba, hogy igyak a maradék kólámból. A Kősziklára menet, amikor az U alakú, vályús alig-ösvényen utolér egy "vonat", és a "mozdony" már-már a nyakamba pöfög, akkor inkább félreállok a következő árnyas helyen, mert nem akarom a saját tempómnál gyorsabban hajszolni magam, de feltartani sem akarok senkit. Az ösvény mentén mások is pihennek. Amikor felérek egy keresztező útra, ahonnan már csak pár lépés a Kőszikla kis fennsíkja, keresem a tavaly még ott heverő nagy kőtömböt, amire le tudtam ülni. Most nem látom sehol. Nem tudom hogyan és mivel vihették el ezt a piramisba illő követ, de nagyon leleményesek, és erősek voltak. Hát akkor a leülésből nem lesz semmi; megindulok lefelé. Hosszan, meredeken a lejtmenet is kimerítő.

Erre járva mindig eszembe jut, hogy régebben a [K-] jelzés nem ment le simán ebben a mélyútban Mogyira, hanem - valaki biztosan tudja miért - kiágazott egy keskeny ösvényre. Egy tokodi zuháré után nem törődve azzal, hogy az ösvényt szegélyező bokroktól csurom víz lesz a gatyám, bementem a susnyásba a jelzést követve. Ez még nem lett volna baj, de később az ösvény egy rövid, nagyon meredek lejtővel csatlakozott vissza a mélyútba. Na, itt aztán kizuhantam az agyagos, sáros útra és még a botom is elgörbült, ahogy ráestem. Most, így visszagondolva, csodálkozom akkori magamon, hogy fel sem merült bennem a gondolat, hogy hagyom a francba az egész fo5talicskát, és Mogyorósbányán kiszállok, és felszállok az első buszra.

A temetőben, a bejárattal szemben egy üres padot látok. Mogyin úgysem lesz egy talpalatnyi- pláne egy seggalattnyi hely sem; bemegyek a temetőbe, és a padon terpeszkedve nyalom be a kólám utolsó cseppjeit. Az elhaladó túrázók bámulnak a rács túloldaláról, én meg bentről bámulom őket. Ezt hamar megunom; visszamegyek az útra, és lekanyarodok a mogyorósbányai buszmegállóhoz. Hosszú sor áll vízért a kék kút előtt, ezért a Kakukk felé veszem az irányt. Végig depós autók parkolnak az utca mindkét oldalán.

4. EP. Mogyorósbánya, Kakukk (17:30). Balról, hátulról megyek be a Kakukkba, mert ott székel a pontőrség, és így nem kell belül végigmenni az épületen. De még mielőtt a hátsó bejárathoz érnék, Gyula szólít meg a kerthelyiségből. Kérdezi, hogy hol voltam. Elmesélem a getei félreállásom történetét, mire megjegyzi, hogy jó sokáig csorgattam. Azt persze nem említettem neki, hogy a Kősziklát több részletben másztam meg. Bemegyek igazoltatni a - nyitott ajtó ellenére is büdös - hátsó helyiségbe. Amikor kijövök, Gyula elmondja egy fél tányér levesre mutatva, hogy Ferike is itt van még valahol, de nehezen bír kajálni, mert még mindig nincs egészen jól, mondhatni xarul van. Jelzem neki, hogy most nem állok meg, mert Péliföldszentkereszten, az árnyas Szent-kútnál végzek majd egy átfogó szervizt, ott nincs ekkora zsibvásár. Visszamegyek a buszmegállóhoz, ahol még mindig hosszú sor áll a kútnál. Most sem állok be a sorba, hanem inkább reszkírozom a szomjazást. Cudar világ jön rám, ha nem működik a 200 méterrel feljebb levő hasonló kút. Már laposan süt a nap, sapka a hátizsákban, csak a napszemüveget tartom készenlétben. A fenti kút közelében pontosan egy darab túrázó heverészik a fűben mezítláb, és az itinert böngészi. A kút környéke sötét a nedvességtől; mázlim van, működik. Kiürült flakonomba vizet eresztek, és beledobok egy Mg és egy IsoSport pezsgőtablettát. A kút tőszomszédságában álló ház előtti kőtömbön ülve fogyasztom el a hűsítőt (nem kergetnek el a jó atyafiak), aztán visszatérek az utca aszfaltjára. Pávó Balázzsal és Károly Vikivel találkozok, akik a buszmegálló felől jönnek éppen. A bazaltkövekből kirakott, emelkedős szekérút következik. A szélén megyek, de nem sokat számít, mert nincs padkája; alapos munkát végeztek azok, akik annak idején ezt az utat építették. Felérek a csomópontba, ahova a [K+] köt fel. Tovább megyek egy árnyas, lágyabb földúton. Előttem megy két srác és egy lány; egymást licitálják túl, hogy kinek, mije fáj jobban. A legtöbb testrésze a reklámszatyros srácnak fáj, de keménynek mutatkozik, és bizonygatja, hogy 21 órán belül lesz a menetidejük. Hát akkor jobban bele kéne húznotok - fut át az agyamon - mert ilyen tempóban ez nem fog összejönni, és még ha az éjszakát is nehezítésnek veszem... Mögöttem jön gyalogtempóban egy páros. Nagyhangon egyre jobban belelovalják magukat egy távollévő futótársuk szapulásába. A hallottak alapján a beszélgetés alanya addig hezitált a regisztrációt illetően, míg lemaradt róla. Azt a következtetést vonják le, hogy valójában nem is akart eljönni a Kinizsire, mert az utóbbi időkben gyakran fájlalta a térdét. A páros még az Öreg-Kő emelkedője előtt megelőz, amire direkt lelassulással én is rájátszok. Egy fán jobbra nyilazott [K-] látható, ami után emelkedő következik. Belekezdek. Nem nézegetem, hogy mikor leszek már fönt, csak nyomom. Megpróbálok csukott szájjal lélegezni, ami csak az elején sikerül. Egy keskeny keresztező földútról már fellátni az Öreg-kői pihenőbe.

II. Ellenőrzőhely
. Legnagyobb meglepetésemre feltételes ellenőrzőpont működik itt. Azért a meglepetés, mert tavaly is volt itt pont, és ilyen gyakori egymásutánban még nem volt erre példa. Ha nagyon hiú lennék, akkor arra gondolnék, hogy azért van most is itt ellenőrzés, mert tavaly megjegyeztem a pontőröknek, hogy célszerű lenne ide fix ellenőrzőpontot szervezni, mert nélküle ennek a kitérőnek a távját és szintjét sokan rendszeresen lekispistázzák, és a meccs végén blokktéglával verik a mellüket, hogy milyen jó időt mentek. Most is örömömet fejezem ki a pontőröknek az ittlétük miatt. Egyébként mászó tábor működik a pihenőben és környékén. Nem irigylem a táborozókat, mert ha megáll az ember, akkor már támadnak is a szúnyogok. Azért egy percre leülök az egyik padra, hogy megigyam a Mogyoróson kevert sportitalom kétkortynyi maradékát. Rákanyarodok a [K-] leszálló ágára, és a lehető legkevesebb fékezéssel kocogok a nagy birtok kerítéséig. Már évek óta nem visz be a jelzés a kétszárnyú kapun belülre, hanem jobbra fordul, majd pár méter után balra egy rövid, de valószerűtlenül meredek lejtőcskére. Nem tudom, hogy mit gondolt az, aki ezt kialakította, ezen csak a párosujjú patások tudnak biztonsággal mozogni. Esős időben a kirándulók úgy csúsznak le itt, mint a természetfilmekben a pingvinek a jégről a tengerbe. El is kerekítek egy cifrát, amíg letipegek az aljára. Mialatt előveszem a zsebemből, és orromra biggyesztem a napszemüvegem, Vikiék utolérnek. Hangot adok ama nézetemnek, hogy a most feltáruló panoráma a távoli horizontjával, a telt zöldszínű dombjaival a késő délutáni kontrasztjával felveszi a versenyt az útvonal eddigi hegyi kilátásaival. Hosszan megyünk a kerítés mellett, majd az út kanyargásba kezd, és elvezet egy lejtőhöz, amely a péliföldszentkereszti Szent-kút elé visz le. Leteszem a hátizsákom a Mária oltár lépcsőjére, és a kúthoz megyek az üres B0mbás flakonnal és a bicikliskulacs lefejezésével kialakított poharammal. Mindkettőt vízzel töltöm meg. Visszatérek az oltárhoz és letelepedek a lépcsőjére. Itt az ideje a generálozásnak. Ledobom a cipőmet, lehúzom a zoknimat. A lábujjaknál, ahol reggel bekentem a lábam, sokkal sötétebb a retek, mint egyebütt. Az itt ejtőző Rafter meg is jegyzi, hogy vajon mit szól ehhez Mária. Hát, talán tehetne egy csodát; üdévé, frissé varázsolhatná a csülkeimet, de nem csinál semmit, csak szendén néz maga elé. Amíg pezsegnek a tabletták a flakonban, és hűsölnek a lábaim, addig előveszem a kettéosztott adag kínai brokkolis csirke második felvonását, és magamba diktálom legalább a felét. Nincs étvágyam, de enni muszáj. Pár kortyot leiszok az izós italból, de az igazi szomjoltás a nagy pohár forrásvízzel történik. Evés után lábápolás. A cipőket egymásnak csapkodom, hogy minél kevesebb por maradjon bennük. A szennyes zoknikkal - amennyire lehet - ledörgölöm a koszt a lábaimról, majd utánzsírzást végzek Ne0granormonnal. Friss pár zoknit húzok, majd belebújok a cipőmbe.

Végre rászántam magam, hogy kipróbáljam, milyen túrafélcipő helyett futócipőben túrázni. Pár héttel ezelőtt posztot olvastam arról, hogy kinek milyen terepfutó cipő jött be. Minden ilyen megemlített cipő alsóhangon olyan 45E Ft. körüli árban van. Jó, hát végül is rá lehetne ennyit áldozni, ha nem menne ez is ugyanúgy tönkre 1000-1500 km után, mint egy no name cipő. Végül vettem 12500-ért egy gemkapocsra hasonlító emblémájú futócipőt. (Mostanában majdnem mindenkin ilyen márkájú technikai pólót és egyéb sportruházatot látok.) A cipő a Sárga 70-en jól teljesített, a célból még elvitt a budaörsi vasútállomásra is. Most - pláne friss zoknival a lábamon - elmondható, hogy komfortosabb benne a járás, mint egy mindenképpen keményebb talpszerkezetű túracipőben, még plusz talpbetét nélkül is.

A szervizelés közben megérkező és csak röviden itt időző Gyula után loholok a murvával felszórt sétányon. Ilyen produkciót nem valószínű, hogy túracipőben bemutatnék. Elmondja, hogy Ferikének még tovább kellett regenerálódnia Mogyin, mobilon tartja vele a kapcsolatot. A pár éve létesített büfé-kávézó mellett megyünk el. A Domenico Savio szobor önmegtartóztatóan figyeli a teraszon ráérősen frissülő túrázókat és más vendégeket. Balra fordulunk a templom irányába. Csodálkozunk, hogy egy kisebb csoport is arra tart előttünk, mert majdnem mindenki a szalézi sportpálya mellett szokott rövidíteni. A templomot szépen felújították, tavaly még egy csomó építőanyag és munkaeszköz volt látható körülötte. Az idősotthon elé leérve jobbra fordulunk, és megindulunk az országúton fölfelé. A szaléziak főépülete elé érve Gyula elmeséli, hogy ez régen börtön volt. Tény, hogy ilyen környezetbe inkább szanatórium, mintsem börtön való, de ott van például a váci börtön a Dunaparton, és a márianosztrai a Börzsönyben. Felnézünk jobbra, a tájból kiemelkedő Öreg-kőre, aztán nemsokára balra fordulunk a szántóföldek mellé, a durva murvával felszórt útra. Mielőtt az erdőbe érnénk, megfigyeljük a közvetlenül a hegyek fölött még egészben látható Napot. Ez azt jelenti, hogy királyok vagyunk, ami az időtartalékunkat illeti. A frissítés után könnyebben mászom meg a Kökényes oldalt, és Gyula sem panaszkodik. Letrappolunk a Bika-völgybe. Csak az időközben áttelepült HotDogMan standja üzemel a szűk, földes parkolóban. Az évek óta ide kiálló sportszerkereskedő cég idén már nem talált reklámértéket abban, hogy szódásballonokat és aprósüteményt hozzon ide frissítésnek. Gyanús volt, hogy a Pilis-nyeregben nem osztogatták a kupont, amely felmutatása (a múltban) itt feljogosított a szódaiváson túl egy kis sós és/vagy édes sütemény fogyasztására, a kisfröccsről már nem is szólva. Mindenesetre hiányzik ez a kis csipegetés, de üsse kavics, megleszünk nélküle is. A műútról jobbra fordulunk rá egy erdős emelkedőre, amelyen egy távvezeték mellé toljuk fel magunkat. Az átmenetileg enyhülő emelkedőn egy hölgy az út kellős közepén rovarriasztóval fújja be magát. Az iszonytató szagú vegyszer aeroszolját pont pacekba hozza a légáramlat. Köhögés fog el. Egy asztmás tuti befulladna tőle az első slukkra. Gáztámadásra nem számítottunk a túrán; ettől nem csak egy kullancs hányná el magát, de még egy rinocérosz is felborulna. Permetezést az útvonalról letérve illenék végrehajtani, és még úgyis éppen elég szagolni a követőknek. Néhány napja posztolta valaki, hogy a vezeték alatti, ruhaletépő dzsindzsát csutkára vágták. Igaza volt; csak a meghagyott kis csonkokra kell ügyelni. Jó, hogy még világos van. Miután az újra erősödő emelkedőt is lenyomtuk, egy elágazó murvás út jobb ágát választjuk, hogy a Vaskapuhoz érkezzünk, és egy hajtűkanyarral megkerüljük az árkát. Már észrevehetően szürkül, de a sötétebb erdőrészletekbe érve is még kielégítők a látási viszonyok. Hálásan gondolok az illetékesekre, akik elintézték, hogy a két itteni vadkerítésen most sem kell átmászni; a kapuk nyitva vannak. Leérkezünk Pusztamarótra. Az esőház teljes területét itt is egy fizetős büfé foglalja el, ezért a padoknál keresünk helyet Gyulával. Csak addig maradunk, amíg elővesszük a lámpáinkat és elfogyasztunk egy-egy zsebkávét. Én még megiszom a Pélin készített italomat, most már csak a vésztartalék dobozos energiaital van súlyban. Közben egy hölgy megkérdezi, hogy hol is vagyunk. Elmondom neki, és azt is ,hogy ez a hely arról híres, hogy a török testvérek Mohács után itt is lekaszabolták a gyaurokat. Figyelmébe ajánlom a mellettünk álló emlékmű-együttest, amely templomromot ábrázol, vagy valami mást. Gyerünk tovább! Nyakba akasztjuk fejlámpáinkat, de még odázzuk a beüzemelést. A világos színű murván még jól el lehet közlekedni. A Rancs fogadó és a Vízválasztó között valahol, Darabos Zoli (aki két éve, zakója hajtókáján kilenc ovális jelvénnyel és kalappal a fején teljesítette utoljára a Kinizsi Százast) hívja fel Gyulát. A tavalyi alkalomhoz hasonlóan most is elénk fog jönni biciklivel Tatabányáról Bajra. Gyula megjegyzi, hogy igen korán kell felkelnie, mert jó időben vagyunk. A sorompó után már világot kell gyújtani, jön az emelkedős, mészköves Kis-Gerecse oldal. Ajánlatos a lábunk elé világítani a változatos terep miatt; nincs két egyforma lépés. Népes kis csapat verődött itt össze, szótlanul vesszük az akadályokat. A mészköves terep végén egy nyúlfarknyi lejtő után ki kell mászni a Gerecse egyházi üdülő területe előtti útra. Itt szikkadt traktornyomos az út, kerülgetni kell a keréknyomok éleit. Később, a Schandl hárs után már jobb a terep. Monoton, de ezt most nem bánom, mert tempósan lehet fogyasztani a métereket. Később lejteni kezd az út. Nem olyan rég, még tavaly is, oda kellett figyelni, nehogy az ember egyenesen továbbmenjen, le, Tardosra, mert egy ponton túl az út jelzése alattomban [K+] lesz, ám nekünk a [K-] jelzést megtartva, balra le kell térni egy szélesebb útra átkötő, bokrokkal takart ösvényre. Rendszerint itt többen el szoktak tévedni. Mostanra azonban a kellő helyen nőtt egy táblakarácsonyfa, aminek az ágai mindent tisztáznak. Majdnem neki lehet menni, és aki ezt sem veszi észre, az menjen ... menjen le alfába.

Utolérjük azt a hölgytúrázót, aki érdeklődött Pusztamaróton. Megismer a hangunkról, és kérdezi, hogy milyen messze van még Bányahegy. Távolságot nem tudok mondani, de részletesen elmesélem neki, hogy a Gerecse tetőről először lejön bemutatkozni a [K3], majd kisvártatva Tardos felé el is hagy, aztán jobbra alattunk látni fogja a depós kocsik fényszóróit, amint a pontra igyekeznek, utána pedig jobbról bejön egy kerítés, amitől - ebben a tempóban haladva - úgy tíz percet mérhetünk a bányahegyi tisztásig. A kiselőadásból sejti, hogy nem most járok először errefelé, és rákérdez, hogy hányadik K100-am ez. Kénytelen vagyok bevallani, hogy a tizedik. Gratulál. Babonás vagyok; tiltakozom a megelőlegezett gratuláció ellen; van még kb. 30 kilométer a túrából. És különben is, félórája úgy puffad a gyomrom, mintha belülről nyomná egy ököl a gyomorszájamat. Ha behúzom a hasam, akkor feszít, ha kidüllesztem, akkor könnyebb, de egy kis döccenésre is olyan, mintha ki akarna szakadni. Már alig várom, hogy beérjünk a pontra. A kerítéstől számolom a perceket. Ahogy a kivilágított rétre érünk, nem a pecsételő sátorhoz megyek, hanem leülök egy asztal nélküli sörpadra és előveszek egy zacskó sóskekszet.

5. EP. Bányahegy (22:37). Mindet megeszem jól megrágva és csak utána megyek csippantani, bélyegeztetni. Idén is kislányok a pontőrök. Amíg a papírmunka folyik, addig az egyik elviszi a poharamat, és meleg teával megtöltve hozza vissza. Azonnal kortyolható. Újdonság, hogy vizet egy lajtos kocsinál lehet vételezni. Nem akarok már cipekedni, ezért csak a teát öblítem le egy fél pohár vízzel. Ismét Kinizsis ikonokkal találkozunk; Samu Piroskával, Tótfalusi Andrással és társaságukkal indulunk tovább az éjszakában. Nem látszik rajtuk fáradtság, vidáman beszélgetnek, s ez üdítően hat. Nem múlt még el a gyomorproblémám, de egy picit azért jobb. Az a lényeg, hogy a gyaloglásban nem akadályoz, és a hányingerem is émelygéssé szelídült. Bekapok egy töltetlen Extra Strong Ne9rót. Az erős mentolos íz valahogy tompítja a feszítő érzést. Utolérünk és elhagyunk egy túratársat, akinél két göcsörtös, egyszer használatos túrabot van; ő már megszenved minden méterért. A köves, talpmasszírozó, kőbányamelletti utat egy jobban járható talajú szakasz váltja fel, de itt meg ismét traktornyomokat kell kerülgetni, ez töri meg a monotóniát. Nagy sokára elérjük a mészkősziklákkal tarkított területet, ahol régen négyszer kellett korhadt, lötyögő létrákon átmászni. Kerítések nélkül időelőnyünk van, nem kell a létrák előtt sorban állni és szertornázni. A szántóföldet megint felszántották, ezért nem lehet átlóban átvágni rajta. Ott, ahol anno az utolsó létra állt, annyi fényesre koptatott mészkő van, hogy muszáj közvetlenül a láb elé világítani. Nehezítés, hogy ágak lógnak az orrod elé, és a fejlámpa levelekről visszaverődő fénye elvakít, alig lehet lelátni a talajszintre. Végre aztán kikeveredünk a köves, dzsindzsás területről egy szélesebb füves útra. Gyula "pótcselekvés" jelszóval lemarad csokit előszedni. Meglepetéssel vegyes örömmel tapasztalom, hogy előttem egy csoport nem megy le egyenesen ezen a szélesebb földúton a műútra, hanem a jelzést követve bemegy balra egy egyszemélyes ösvényre. Becsatlakozok mögéjük. Itt megint csak a láb elé kell figyelni, mert a derék favágók nem tudták máshová gallyazni a fákat, mint erre a nyomorult keskeny ösvényre. Csak magas lábemeléssel lehet haladni, ami már nem igazán esik jól. Amint így, az előttem járó cipősarkát világítva megyünk, megyünk, mendegélünk, egyszer csak azt veszem észre, hogy már kint vagyunk a műúton. Hű, a bús magányba! A második balos beugrót kihagyta az alkalmi csapatunk vezére, pedig arra háklis vagyok, hogy ezt a két beugrót mindig bejárjam, annál is inkább, mert a zöm általában úgy tesz, mintha észre sem venné ezeket. (Mint például mi most a másodikat.) Hát, annyira öntudatos azért nem vagyok, hogy emiatt visszamenjek, mert az már rögeszme lenne, és az nem finom, akárcsak a kőolaj. Gyula "kispistát" kiált, amikor meglát a műúton. Hiába is magyaráznám neki, hogy a csordaszellem vitt tévútra, csak mélyebbre ásnám magam. Balra kanyarodunk a műúton, aztán pár méter után jobbra fordulunk, arccal Vértestolna felé. Hosszú sorban állnak itt is a depós kocsik. A legtöbb autós sötétben révedezik a vezetőülésen. Mások nyitott hátsó ajtónál táplálják vagy kezelik a túrázójukat. Megint mások pedig telefonon tudakolják az illető várható érkezését, fizikai és elmebeli állapotát. Balra fordulunk az erdőbe, és pár méter megtétele után megismételjük ezt. A folytatásban meg vagyok lepődve, hogy az eddig tapasztalt kimondott szárazság ellenére itt éppen, hogy csak kikerülhető sármedencék, lekvárok vannak. Egy keményebbnek gondolt kulimászba bele is gyalogolok, ami magasabb, mint a cipőm pereme, és egy kis trutyi jut a hálószerű cipőfelsőrészre is, és ez fölöttébb bosszantó. Persze a mostani állapot meg sem közelíti a 2010-est. Akkor egy kiadós zápor után értünk ide, és a szúrós cserjékkel határolt pocsolyákban híg sár volt. Romantikusnak éppen nem nevezhető tirádákat lehetett hallani az éjszakában. Nekem is volt egy pillanatom, amikor csak hajszál választott el egy hátas dobástól, bele a sárba. Az akkori körülmények vészesen fogyasztották a tartalék időnket.

Egy emelkedővel magunk mögött hagyjuk a sáros szakaszt, és egy kerítés mellet megyünk monoton üzemmódban, a most éppen láthatatlan Pes-kő sziklaalakzatai alatt. Közben megfájdul a jobb talpélem, és nem is kicsit. Valaminek mindig fájnia kell. Ha múlófélben van egy fájdalom, akkor jelentkezik egy másik. Valószínűleg egy, a Vértestolnai műút előtti mészkőrengetegben elvétett lépésem üt most vissza. Amennyire lehet leveszem a fájós testrészről a terhelést. Helyzetjelentés értékű, amikor Tarján felől felköt a [K+]. Lám, lám, nem egyhelyben toporgunk. A következő ilyen jelentőségű tereptárgyat csak az veszi észre, aki tudja, hogy mit kell figyelni: egy kanyar után "jön" a Tarjáni-Malom-patak agyagos földdel álcázott, korlát nélküli hídja. Ebbe a kategóriába tartozik még a közeli, majdnem teljesen elsüllyedt vad-lábrács, ami majd a jövő régészeinek fog fejtörést okozni. Népi megfigyelés, hogy ilyen tempóban, innen 12, uszkve 13 perc alatt érünk le Koldusszállásra. Addig azonban el kell szenvedni az egyre sűrűsödő zúzalékkő szórat okozta gyötrelmeket. Hosszú kanyargás után, egy egyenes végén meglátjuk a fényt az éjszakában.

6. EP. Koldusszállás (01:03). Igazolás után a Tengerszem jóvoltából tea és zöldségleves közül választhatunk; mindketten a levest választjuk. Fontos megjegyezni, hogy a Tengerszem már hosszú évek óta kitartóan frissíti a K100 idáig eljutott túrázóit. Bízom benne, hogy nem játssza el ugyanazt, mint a Bika-völgyben ama másik sportszerkereskedő, hogy figyelmeztetés nélkül kiszáll a buliból.

Leülünk a két turistaút ([K-] és [S-]) által bezárt hegyesszögben létesített pihenőbútorzatnál. Ne szóljatok senkinek, nem sokan tudnak erről. A poharunkba kapott levesben tényleg van zöldség, igaz, ahhoz csak a lé megivása után juthatunk hozzá a pohár fenekének kocogtatásával. Amíg eszegetünk, folyamatosan érkeznek a pontra a fejlámpák. Még nem lógunk bele a zombik időzónájába. Nem úgy, mint 2014-ben, amikor egy téves zokni választásom miatt parazsakon jártam végig a táv nagyobbik részét. Akkor a belassulás miatt már találkoztam olyan sporttársakkal, a körtemplom felé menet, akiknek a mozgásán látszott, hogy csak azért gyötrik magukat tovább az útvonalon, mert már nincs más kiút.

Veszünk egy nagy levegőt, és nem létező zászlónkra tűzzük a Tengerszem lobogóján olvasható jelmondatot: "Törj a csúcsra!" Vadul rá is törünk a túránk utolsó csúcsához vezető útra, ami leérkezésünkhöz képest majdnem ellenkező irányba a [S-] mentén található. Bár tudjuk, hogy a cél nem itt van a szomszédban, hanem kb. 18 km-re innen, de az ember itt már úgy érzi, ha nem sérül le, és ha nem jön egy mindent elsöprő kataklizma, akkor a célba érési esélye tendál a 100%-hoz. Ez a tudat plusz erőt ad az elkövetkezendőkhöz. Alig észrevehetően fokozódik az emelkedő, később egyre gyorsul a légzés, még később pedig az orrnyílások túl szűknek bizonyulnak. Ismét sűrűsödik ez az átok szórat is. Amikor átmegyek az út egyik oldaláról a másikra, nemsokára az előző bizonyul jobbnak. Már látom a hajtű felső ágán a kivillanó fejlámpafényeket, de még odébb van az éles kanyar. A Bundschuh-kút felől felkötő [SO] jelzés után már mi is a felső ágat koptathatjuk. A Kis-réten álló sufni és a faragott pad utáni rövid szintbeli pihentető szakaszt nem élvezhetjük, mert a zúzalékkövek akadályoznak ebben. A rét után becsatlakozunk egy dózerútba és még mindig kitartóan emelkedünk, emelkedünk és emelkedünk. Több keresztező földút mellett is elmegyünk, de egyikben sem kutatom a [S-] jelzés folytatását, mert a mi letérőnkhöz azután fogunk odaérni, miután érezhetően lejteni kezd majd az út. Addig türelemmel rójuk a métereket, recsegtetjük cipőtalpunk alatt a köveket. Az előttünk haladók is jól ismerik a járást, mert amikor kell, balra eltűnnek a fények a lámpatulajdonosokkal együtt. Lefelé kocogós, lábkímélő talajú úton érjük el a [P-] becsatlakozását, majd egy újszerű állapotban lévő pihenőbútorzat mellőzése után, élesen jobbra fordulva folytatjuk, most már a szimpla [S-] jelzésen az ismét emelkedőbe átcsapott utunkat. Ez volt az Arany-lyuki kereszteződés. Egy bő kilométeres, egyenes vonalú emelkedőre számítunk, és ezt meg is kapjuk. Nem türelmetlenkedek, nem is vizslatom, hogy mikor térünk már vissza az elhagyott dózer útra, a hirtelen felszaporodó kövekről úgyis észreveszem majd. Amikor ez bekövetkezik, megint egy monoton menetelés jön, néhol egy kisebb emelkedéssel. A léptek ritmusa dallamot indít meg a fejemben. Füldugó nélkül is tudok zenét hallgatni.

Aszongya, hogy: Ooh, we can own the night / don't worry 'bout a thing / don't worry 'bout a thing / don't worry 'bout a thing.

És ez be is ég annak rendje és módja szerint. Az út szélén a Vencl Ferenccel üldögélő Fábián Zsuzsi hellózása állítja meg egy pillanatra a felvételt. Vidám a hangja, és nincs is egyedül, ezért csak visszahellózunk, de nem szakítjuk meg a menetelést, és az agyamban pedig újra végtelenül ismétlődik a refrén. A kövek miatt nem sikerül belefásulni a gyaloglásba. Egy jobbra indított S kanyar finom lejtéssel töri meg a monotóniát. Ezt rövidesen egy szétnyílt hajcsatra hasonlító kanyarocska követi; a szembelevő ágban ismét imbolygó lámpafényeket figyelhetünk meg. A [P-] felkötése után lassan kiegyenesedik az út, és most már nem tudom a talajon tartani a tekintetemet, hanem türelmetlenül fürkészem egy távoli fényfolt felbukkanását.

7. EP. Szent Péter puszta templom (03:13). A pontőrködő Sistergő mindenkit informál, hogy még 7 km a célig. Egy percre leülünk a padra. Piroska már itt ül, fejét az asztalra hajtja, mert rátört az álomkór. A figyelmes Sistergő egy pokrócot borít a hátára. Miután megittam a Pélin kevert iso italom maradékát nekivágunk az utolsó szakasznak. Leereszkedünk a Kálvária XIV. stációjához, és akinek kedve van hozzá, az az állomások segítségével megkezdheti a visszaszámlálást. Én mindig csak rávilágítok arra, amelyik előtt éppen elhaladunk, nem fárasztom magam még számolással is. Leérünk az egyre mélyülő szurdok mellé. Vigyázni kell, mert néhol csak pengényi a pereme. Egy helyen már annyira lepusztult az ösvény, hogy jobb inkább átölelni a szélén álló fát, és úgy továbbaraszolni. Fél percre beállok egy nagy szikla takarásába. Gyula tetemes előnyre tesz szert, mert a technikai szünet után beszorulok egy igen óvatos, háromtagú csoport mögé. Egyáltalán nem gondolok előzésre, magam is biztonsági játékot játszok, főleg itt az utolsó, szakadékos, sziklás részen. Végre az I. stációra tudok rávilágítani. Következik az örökmécseses pihenő, majd az utolsó 5 méteres emelkedő, ami a baji szőlőkig emel ki. Innen egy kőlapokkal kirakott hirtelen lejtőn topogok le. Az első keresztutcánál csak annyit mondok, hogy jobbra, mert egy pár menne tovább egyenesen. Az apró kaviccsal kikevert betonburkolaton kimondottan rossz érzés lefelé talpalni. Örülök, amikor a Bajra vezető hosszú, egyenes műúthoz érek. Régebben ez csak egy murvával felszórt út volt. Távolabb két alakot látok az útmentén várakozni; az egyik mellett bicikli van letámasztva. Darabos Zoli az, elénk jött cangával. Közelebb érve látom, hogy isznak valamit Gyulával. Üdvözlöm Zolit. Ő egy igaz sporttárs. Nem derogált neki félháromkor felkelni, hogy elénk jöjjön gratulálni. Kólával kínál, amit szívesen elfogadok. Mintha így lett volna időzítve, Ferike is megérkezik. Nagy az öröm, az ő megviselt gyomrának is jólesik egy pohár kóla. Mindjárt vidámabban indulunk tovább. Már a talpél-problémám is a fájdalomküszöb alá süllyedt. A hajnal szép csendben halványítani kezdi a csillagokat. Még nincs világos, de már lehet látni lámpa nélkül is. Nem hagyjuk égve csak azért, hogy eldicsekedhessünk: mi még sötétben értünk le Bajra. A templom elé kanyargunk az utcákon. A bejárattal srégen szembe, az út szélén van egy nyomós kút. Megkérem Gyulát, hogy nyomja, amíg kezet mosok és arcomról lecsapatom a reszelős koszt. Úgy akarok kinézni a célban, mintha a Turi5ta magazin lapjai közül kilépett modell lennék (Nem röhög!!!), másfelől pedig nem akarok ragadós kézzel kezet fogni az oklevél és a jelvény átadásánál. Beszélgetve hamar elfogy a táv a Tóvároskert vasútmegállóig. Nem ül senki az épület lépcsőin; mostanában mehetett el a vonat. A Kis Füttyös kocsma és a parkoló után egy zölddiókat érlelő fa jelzi, hogy balra kell fordulni a Diófa utcába. Azt viszont nem jelzi piros szegfű, hogy a következő keresztutcában bizony jobbra kell kanyarodni. A Fenyves park átlós ösvényén Ferike bevallja, hogy erre még nem járt. Á, már meg is van a jövő évi ellenőrzőhelyek egyike. Ha ide telepítenének egyet, akkor 25% alá csökkenne a teljesítési arány, bár ide még viszonylag könnyen vissza lehetne jönni a célból egy pecsételésért. A fenyves másik sarkától már kimegyünk a Deák F. utcán a Vértesszőlősi úti lámpás zebrához. Nem nyomunk gombot, mert sehol autó a láthatáron. Zoli türelmesen tolja mellettünk a biciklijét a táborig, és még azon belül is. A sportpálya kis lelátóemelvényét ülő és fekvő, a küzdőtérről már győztesként levonult sportolók lepik. A kicsekkoláshoz a fal mellett megyünk, mert a pecsétnyomót ábrázoló K100 CÉL feliratú lepedő alatt többen fényképezkednek, mint a pesti Hősök terén a vágott szeműek. Előre engedem a fiúkat. A célhelyiségben mindenki megkönnyebbül és elengedi magát; erről átható finxag árulkodik (04:59). Amikor nekem gratulál az érkeztető rendező, megemlítem, hogy ez a tizedik teljesítésem. Kipipálják a nevemet egy listáról, és átadnak egy kívánt méretű, Kinizsi emblémával ellátott, X. feliratú pólót. Túratársaim tapsolva gratulálnak, és kapacitálnak, hogy vegyem fel. Nem akarom izzadtan felvenni, és még kevésbé akarom, hogy levesfoltos legyen; annál nagyobb becsben tartom. Mialatt elpakolom az értékes zsákmányaimat a többiek átvonulnak az étkezdébe. Mire én is odaérek, már burkolják a levest. Vízhólyag és kidörzsölés nélkül megúsztam ezt a túrát, ezért botos-tánclépésekkel, dalolva megyek oda a többiekhez. Ooh, we can own the DAWN (don't worry 'bout a thing)3x. Unalmas lehet a műsor, mert más asztaloknál többen előreborulva alszanak. Lepakolok, kihozom az ellátmányt és az asztalnál előveszem a maradék negyed adag brokkolis csirkét, hogy majd azt is elfogyasztom. Azt javasolják, hogy keverjem a leveshez, úgyis egy helyre megy. Nem is mondanak hülyeséget, kínai kajával javítom fel az amúgy is tartalmas és finom levest. Ferike tegnap a Tóvároskert vm. mellett parkolta le a kocsiját. Olyan karakán, hogy megígéri, elmegy érte, aztán visszajön, hogy kivigyen minket az állomásra. Amikor a megbeszélt időben kifelé tartunk, akkor kapom a hírt, hogy Tom már az ebédlőben eszi a jutalomfalatot. Elkerültük egymást, de az a lényeg, hogy ő is teljesített, méghozzá bő időtartalékkal. Kilépünk a tábor kapuján. Ferike éppen begördül a parkolóba. Berkenyés Gábor alias Kiscsibész is megjelenik a kapu előtt. Az is egy népszokás, hogy vele minden Kinizsin összefutunk. Ferike őt is felveszi. Megköszönjük Zolinak a fogadtatást, és a vasútállomásra hajtatunk.

A túrát követő napokban megnéztem a nem hivatalos statisztikát, eszerint az idei Kinizsin volt a legjobb teljesítési arány. Jól van, fejlődünk, de hálásnak kell lennünk a kedvező időjárásnak is, akárki intézte.

Országos gratuláció a túrázóknak, és köszönet azoknak akik munkálkodtak a neves eseményen, vagy csupán szimpátiával fordultak a XXXVII. Kinizsi Százas felé. Szia mindenki.

Ottorino 2017




 
 
IszkiriTúra éve: 20172017.03.27 11:31:30

ISZKIRI 100 ~ 2017.03.11-12. ~ Táv: 108,04 km; Szintemelkedés: 2423 m; Szintidő: 26 óra.

SOHA TÖBBET! - jajdult fel bennem az érzés tavaly, amikor beestem az ISZKIRI 100 céljába, most pedig megint itt találom magam Szárligeten, és egy kényszerítő hipnotikus erőnek engedelmeskedve, gépiesen lépkedek fölfelé a vasúti felüljáró lépcsőjén, a túra rajtja felé tartva, dacára múlt évi elhatározásomnak, és ellenére annak, hogy eme vízhólyaghúzó túra távját 108 km fölé nyújtották, a plusz 400 m szintemelkedésről már nem is szólva. Jó, a szintidő is lazult két órával, nem kell majd trappban perecet enni, vagy amit a lovak szoktak csinálni.

Önkéntes alapon velem nyomul Vizi Tamás, aki izgalommal vegyes optimizmussal először vág neki az Iszkirinek. A főhadiszállás felé közeledve egyre sûrûbben állnak a parkoló gépjármûvek. - Szia Pisti. - Köszönök a szembe siető Kiss István (Nomen est omen.) úszó- és túratársamnak, barátomnak. Már elmúlt 6 óra; aki autóval jött, vagy itt aludt, az már el tudott rajtolni.

A kultúrban az ilyenkor megszokott pezsgésre nyitom rá az ajtót. "Hol egy nevezési lap?" ~ "Melyik sor a százas?" ~ "A másikban is a százashoz állnak?" ~ "Te melyik távra mész?" ~ "Jól van, mehetünk már, csak megiszom az ellátmány gyorsítókávét." Kétfős bandánk spontán négyfősre erősödik. A mindig derûsen mosolygó Mirk Krisztina, és az országos-, sőt Horvátországos tömegsporttársam Jaskó Veronika billentik helyre - Olsen szóhasználatával élve - az ivararányt. (Ez egy eléggé közönséges kifejezés, de passzol.) - Hát akkor hölgyek és gentlemanusok, nyissunk utat túláradó energiáinknak, de legalábbis nyissuk ki az ajtót, és húzzunk már a retekbe! 06:30-at írtak az itinerre, és a kvarcóra is épp most ütötte el a 06:30-at. Jöjjön a felüljáró! Akik vonattal jöttek, vagy hülyén parkoltak, azok ma már másodszor vehetik igénybe. A túloldalán jobbra befordulva felvonulunk Szárliget talán leghosszabb utcáján. [Lila m] Megfigyeljük a település ébredését. A számos áthaladó autón kívül élet jelenlétére csak egy kerítésen gubbasztó, álmosan felénkhunyorgó macska utal. Már nem zavar a hûvös levegő, a buszmegállóban egy kabátot átteszek a hátiba, majd a többiek után sietve balra kanyarodok. Ez az utca már bevisz az erdőbe. Örülök, hogy jó állapotban van az út, a tegnapi esőzés után sárosabbra számítottam. Gondolatban hálás vagyok a túratársaimnak, hogy nem rohannak már az elején. Indulásnál kijelentettem, hogy nem vagyok hajlandó ügetni. Egy kereszteződésben váltóőr ül. A Tatára menőket tovább engedi a [lila m] / [P-] / [K-] jelzésen, minket pedig éles jobb kanyarral [K3] felküld a Zuppa oldalába. A tetőt egy balra hajlított ösvényen kerüljük. Stábunk fotósai képeket készítenek az alant elterülő Szárról. Egy meredek ösvényen fel lehetne menni a kereszthez és a zászlóhoz, de ez most kihagyjuk. A vártnál hamarabb pillantom meg a belógatott bóját.

1. ellenőrzőpont: Zuppa. Andrew pecsétel. Egy páran már állnak itt, ki-ki iszik, szerelvényt igazít, pakolász. Tamás is molyol valamit, de mi nyugodt tempóban ereszkedni kezdünk a [P-] jelzés mentén. Egészen váratlanul bukkanunk ki az 1-es út mellé, mert nem láttam előjelző tangákat, bugyikat a környező bokrokra dobálva, mint tavaly. Szinte csalódott vagyok, bár belátom, hogy még igencsak hideg van a szabadtéri intimtornához. Leszaladunk a csúszda alakú, apró kövektől csúszós ösvényen, és keresztezzük az 1-est, majd aluljárunk a vasút alatt. Egy bekötőúton kanyarogva Szárba szökkenünk. A keresztre feszített megváltó szobra mára már megfakult. 14-ben, az első Iszkiri idején még szépen csillogott rajta a frissen felhordott kályhaezüst. Hihetetlen, de már a negyedik Iszkirit tapossuk. Miután a falu összes kutyája megugatott, betérünk az erdőbe. Tamás azt mondja, hogy most következik a Macska-bükk. Tényleg az a következő pontunk, de csak sok kilométer megtétele után lesz hallható a nyávogása. Könyökben hajló erdészeti mûútra térünk. A hajlat után nem sokkal hagyjuk el, majd belekezdünk az első olyan emelkedőbe, ami jelentősebben megemeli a levegővételek frekvenciáját. Az első Iszkirin itt már lengére voltam vetkőzve, mert az évszakhoz képest igen meleg volt. Most sincs hideg, de ha meglendül a szél, akkor oda a komfortérzet, összehúzódik a kiskabát eleje. Elérjük a [P3] letérést. Amikor meghallottam, hogy az Iszkirin most először egy kilátóhoz kell kitérőt tenni, azt gondoltam, hogy a [P3] jelzésen megközelíthető geodéziai toronyból csináltak kilátót, de még a kultúrban tanulmányoztam a térképet, és láttam, hogy nem erről van szó, ezért most továbbmegyünk a [P-] jelet követve. Hosszú, talpkímélő, nyugalmas jutalomséta következik. Néha fakitermelés okozta sarakat kell kerülgetni, de ez legyen a legnagyobb probléma az úton. Egy T elágban végre meglátjuk a nekünk háttal ülő kempingszékes alakot.

2. ellenőrzőpont: Macskabükk. (Miaú.) Pinkert Lacit üdvözöljük a pontőr személyében. Ha év közben nem találkoztam volna vele, akkor azt hihetném, hogy a tavalyi Iszkiri óta ül itt, ezen a szent helyen, ugyanebben a pozícióban. Krisztina megállapítja, hogy "jók vagyunk", majd egy röpke frissítés után jobbra fordulunk a T elágban, a [K+] jelzésen. Innentől már egyre közeledünk a "bázis" felé. Egy kicsit változatosabbá válik a terep, kisebb lankák, sarak tarkítják, de még mindig szanatórium, főleg az elkövetkezendőkhöz képest. Most is tetszik a sûrû fenyvesen átvezető, tûlevélszőnyegû út.

Kőkerítés mellett lejutunk egy nagy rét mellé. A rét túloldalán kis kápolna áll, kedvelt fototéma ez is. Rövid erdészeti mûútazás következik a fonódó [K-] jellel. A mohos sírkövek az erdei temető léckerítésén belül vannak. Vera az Iszkiri hősi halottait tiszteli az itt nyugvókban. A [K+] és [K-] szétválásánál, az élő fába vésett Mária dombormûnél Rakk Gyula posztol. Még nem pecsétel, mert előbb fel kell mennünk a kilátóba, ahol idén először van ellenőrzőpont. Egyelőre maradunk a [K+]-on, majd egy nagyon rövid [K3] szakasz következik. A szembe jövő túratársaknak tetszik a kilátó. Pár perc és mi is meglátjuk.

3. ellenőrzőpont: Kilátó. Harsányi Henrik messziről üdvözöl, és javasolja a felmenetelt a pazar panorámát nyújtó kilátóba. Amíg a többiek vidáman, most még frissen felsietnek, addig én a kis fennsíkon kialakított, kultúrált pihenőbútorok egyik padjára ülök, és kidobom a szemetet a cipőmből. A többiek fentről kiabálnak, hogy menjek fel én is. - Majd elmesélitek, hogy mit láttatok - válaszolom, és azt gondolom, hogy Tatán már nem lesztek ti ilyen fittek. Erre iszok egy korty üdítőt. Lejövetelük után elmesélik, hogy ellátni Tatáig, követni lehet az útvonalat a kilátóból. Na, hát pont ezért nem mentem fel. Mert ha meglátom, hogy milyen hosszú az út oda-vissza, akkor Szárligetről, már nem is megyek tovább. De most még igen. Lemegyünk Gyulához, aki most már ad nekünk igazolást és készít rólunk egy menet közben ábrázoló csoportképet.

4. ellenőrzőpont: Mária-szakadék. Alászállunk a nagy, zöldköves szurdokba. Verának nagyon tetszik, a látvány. Nekem is tetszik, de most inkább arra koncentrálok, hogy átverekedjem magam a kidőlt fán, aminek pont a koronája dőlt az ösvényre, és amin már a tavalyi Tatabánya 30-on is küzdelmes volt átjutni. Végül sikeresen lejutunk Csákányosra. Érthetetlen módon a [K-] átvezet egy kiábrándítóan lepukkant tanyán. A közelében kedves jelenet tanúi lehetünk: Egy cirmos macska dörgölődzik egy loncsos, csimbókos, feketeszőrû pumihoz. Nagyon szelídek, közel engednek magukhoz, Vera lencsevégre kapja őket. A Birkacsárdához vezető mûútra térünk. Amikor elérjük felpillantok az épületre, ahol már évek óta nem látni életjelet. Most sem. Keresztezzük az 1-es utat. Szántóföldek mentén tartunk Szárliget felé. Idáig ez a legsárosabb szakasz. A traktornyomos útról helyenként le kell térni a földekre. Később a nyomok elkanyarodnak, és nyugodtabb körülmények között léphetünk a kultúr utcájának flaszterjére.

5. ellenőrzőpont: Szárliget (másodszor). Kapunk egy 400 Ft-os bónt, amit a bent kialakított büfében lehet levásárolni. Krisztina menne már tovább, mert Ő a 65-re nevezett, és Tatáról még ma haza akar közösségiközlekedni. Én azonban, ha törik, ha szakad, leülök, és frissítem a kenést a talpamon, bár még nem érzek semmit, ami vízhólyagkezdeményre utalna, de azt akarom, hogy ez az állapot így is maradjon. Kenés után kiegészítem a bónt egy feles Coke-ra és egy kókuszgolóra, aztán felőlem indulhatunk is. Felüljáró másod-, illetve harmadszor. Keresztezzük a hosszú utcát, amelyen a vértesi kör előtt végigmentünk. Elhaladunk a régi útvonalra irányító elágazás mellett. Ha arra mennénk, akkor rövid emelkedő után átbuknánk a Hajagos oldalán és egy, az M1-essel párhuzamos bekötőútra érnénk le, nem sokkal a Kőrösi Csoma Sándor-forrás előtt. Most azonban jobbra tartunk az új [K-] mentén. Gyanítottam, hogy ezt a változtatást nem ússzuk meg egykönnyen, mert Rakk Gyula remekbe szabott térképén megnéztem, hogy a Hajagost ezúttal totál meg kell mászni. Ezt azonnal tapasztaljuk is. Megcsókolhatnánk az anyaföldet, olyan meredek az emelkedő, amelyen nyomakodunk. Mindenki arra gondol, hogy visszafelé, az utolsó kilométereken ez milyen fincsi lesz. Ugyanakkor örülünk, hogy a talaj nem sáros, mert akkor itt gyalázat lenne. Sûrûn jönnek szembe is, ők valószínûleg a 10-es táv visszakanyarodó ágát tiporják. Leginkább gyerekkel, családdal vannak. A top után van még egy bő hullámzás, aztán elérjük azt a kereszteződést, amelyiket ma már érintettünk, csak akkor a Zuppa felé kanyarodtunk, most pedig a [K-] jelzést megtartva, lefelé indulunk. A lejtő vége olyan meredekké válik, hogy csak kanyarokat beiktatva tudták annak idején kialakítani az utat. Egy jó akusztikájú alagúton (Juhhéj!!!) megyünk át az autópálya alatt. Az alagút utáni sikátorral szemben egy buszmegálló bódéja áll; ezt jól megjegyzem, hogy visszafelé ne kelljen keresgélni a jelzést. Ezután hosszan Nagyegyháza aszfaltján koptatjuk a cipő- és saját talpunkat. Az elkerülte a figyelmemet a térkép vizsgálatakor, hogy ez a szakasz ilyen hosszú lesz. Legnagyobb attrakció Nagyegyházán egy, az utcán parkoló, népmûvészeti motívumokkal kipingált Trabant. (Fûszer és gyógyfû reklámhordozó.) A lakóházas övezet után egy elhagyott ipari létesítmény törött ablakai ásítanak ránk; ha visszajutunk Tatáról, akkor majd visszaásítunk rájuk. Egy hosszú, kátyús fasor után érjük el azt a tanyát, ahol dühös kutyák acsarognak ránk. Ehhez a tanyához régebben a másik oldala felől szoktuk érkezni, most viszont itt jobbra kanyarodva érjük el a hagyományos útvonalunkat. A továbbiakban már mehetünk zsigerből. Tiszta a kép, tudjuk, hogy mely helyeken szedtük-, és visszafelé szedjük majd össze a megszokotthoz képest a plusz kilométereket. Egy nagy mező mellé érünk. Fúj a szél. Verának hiányzik az elcsomagolt kabátja, de kitart. Nemsokára úgyis bevisz a jelzés a fák közé, a szélvédettebb helyre. Egy kis patak, vagy inkább csermely állít meg egy pillanatra. Vizslatom, hogyan lehetne beázás nélkül átkelni. Csak egy ugrás, és ez is megvan. Nem sokkal később agyagos talajú emelkedőhöz érünk. Nem száraz, de még nem olyan nedves, hogy a lépések visszacsúsznának rajta. A mászás után éppen jókor jön pár méter szintbeli séta, de egy vadetető után megint emelkedünk egy avarral takart mélyútban, bár most már nem olyan meredeken, mint az előbb. Fél pár, mohával benőtt edzőcipőre lelünk. Ez egy olyan természeti jelenség, amit szerintem mindenki lefényképezett, akinek volt gépe és erre járt. Tán értesíteni kellene az archeológusokat, hogy avar-korabeli leletre tarthatnak számot a Gerecsében. Az avaros út egy dózerútra köt fel. Hosszan elnyújtott jobbos íven megyünk rajta. Amikor ismét betérünk az erdőbe, a turistautat sok jelzetlen út keresztezi, vagy ágazik ki belőle. Nappal ez nem probléma, megfelelő a [K-] jelzések sûrûsége. Itt is fakitermelés folyik, mert traktornyomokat kell unos-untalan kerülgetni. Egy kereszteződésben traktorcsomópont lehet, mert a sok keréknyom által felgyúrt talajon csak trükkösen lehet átvergődni. Amikor jobbról bejön a [P-] jel, akkor már örülünk, mert a fenyőfás sétány a Somlyó-vári kulcsosház rétjére vezet.

6. ellenőrzőpont: Kulcsosház. Szúróbélyegzünk, majd megállunk egy kis szerelvényigazításra. Kellemesen süt a nap. Leülök egy padra, ledobom a bal cipőmet, mert a sarkam belső oldalát irritálja valami. Még csak egy kicsit piros, de azért ragasztok rá egy kis flekk leukoplasztot. Igen, a múlt hétvégén váltottam téli túracipőről nyárira, és az akkori két db. 20 km-es túra alatt még nem jelentkezett probléma a saroktáji bélés kopottsága miatt. Most már a cipő puszta belsőfala nyomja a sarkamat. Ez kellemetlen, de nem elviselhetetlen. Szívesen sütkéreznék itt még egy kicsit, de azzal nem jutnánk előbbre. Hogy lemehessünk Tornyópusztára, egy kicsit felfelé kell menni, de aztán erősen fékezhetünk, míg jól siethető lejtőre nem érünk. Odalent újszerû táblakarácsonyfa van felállítva. Jobbra elmegy a [P-], nekünk balra kell megtenni pár métert, hogy utána jobbra folytassuk az enyészetnek átadott, töredezett mûúton. Hosszú érdektelen szakasz ez, csak egy fehérlő, felhagyott kőbánya ingerelhet fotózásra. Mint a Pavlov kutyájának, nekünk is megindul a nyálelválasztásunk, mert már várjuk, hogy a messzi kanyar után megjelenjen a kajás pont.

7. ellenőrzőpont: Tornyópuszta. HotDogManék, Ohát Zoli mint pontőr és a túrázók alkotják a kis gyülekezetet a Krisztus szobor alatti pihenőben és környékén. Elintézzük a papírmunkát és a standhoz megyünk a hotdogért. A sorban Kovács Zsolti leejti a sapkáját. Szólok neki mintsem lehajolnék a fejfedőért. Nem a szappan effektustól félek, hanem ennyi kilométer után már rozsdásan hajlongok. Mindennel kérem a kompozíciót, pedig tudom, hogy a hagyma még kilométerek múlva is vissza fog pofázni. Helyek szabadulnak fel a pihenőben, leülünk. Rég nem látott általános iskolai osztálytársa köszön Verára. Kicsi a világ, nagy az öröm. Laca nem szokott teljesítménytúrázni, de most gondolt egyet, és benevezett az Iszkiri 65-re. Mennyi az esélye egy ilyen találkozásnak? - - - Nagy sikere van a hotdognak, mert akad aki az ellátmány elfogyasztása után befizet egy újabb adagra. Mi nem nyújtjuk tovább a belünket és az itt tartózkodást, hanem Krisztina után eredünk, aki nem ült le a konccal, hanem elgaloppozott vele, hogy időt nyerjen. A tornyói mûút most is huzatos, akárcsak tavaly. Szaporázzuk, hogy minél előbb elérjük a védettséget biztosító erdei letérőt. Rövid erdőrészletben baktatunk lefelé a Tarján felé vezető mûútig, amiről már évekkel ezelőtt leterelték a [K-] turistautat. Most már csak keresztezni kell, de a változtatás tetemes hosszúságú, nagy amplitúdójú hullámzással jár. Megint csak a visszaút nehézségeire gondolunk. Kijutunk egy nagy szántó mellé. Már hallani az M1-es zaját és nemsokára, ahogy közeledünk a pályához, az "apró" jármûveket is látjuk. Utolérjük Krisztinát. Leoltom a saját mondásával, amivel a vértesi körön szurkált. Azt mondta nekünk akkor: "Szeretem, ha előttem botorkáltok, mer' akkor nem kell figyelni, hogy merre kell menni." Nemsokára egészen megközelítjük a pályát, és egy avarszőnyegû allén sétálunk tovább. Lekanyarodunk a Tarjáni-malom-patak kis hídjához. Próbálom megjegyezni a számos éles kanyart, mert visszafelé éjszaka észnél kell lenni az eltévedést elkerülendő. Egy bukkanó után Koldusszállás pihenője felé ereszkedünk. Keresem a fán a kódot tartalmazó A4-es lapot. Ja, hogy ez nem az Iszinik? Jól van na! Akkor nem ülünk, le, nem kékező bélyegzünk, hanem bekanyarodunk jobbra a kis tó és a nagyátmérőjû, göcsörtös, öreg fa felé, majd elmegyünk a luxus koldus erdészház mellett. Ezennel végeztünk a 2008 előtti Kinizsi Százas végjátékának ellentettjével, most rátérünk az újabb K100 útvonal utolsó nekirugaszkodásának. Az Y baloldali, [S-] ágát választjuk. Már most kezdem vizsgálni az út talaját, de nem látok újabb zúzalékkő kiszórására utaló jeleket. Együttesen várjuk a balos hajtûkanyart , ami után már csak egy rövidebb emelkedő van a Kisrétig. Tamás már szenved a vízhólyagoktól. Nekem is csíp a bal sarkam belső oldala. Nagy valószínûséggel nálam is hízik egy vízhólyag, de nem a járófelületen, ezért nem akadályoz a haladásban. Majd meglátjuk, hogy mire fut ki a dolog. Felkanyarodunk a Kisrétre. A szép faragott padnak pudvás kinézete van. Hiába, nem elég csak megcsinálni valamit, karban is kell tartani. Ezt is évente le kéne lakkozni, hogy ne rohadjon el. Tovább megyünk a szintbeli szakaszon. Megjelenik a rózsaszín zúzalékkő, de mára már összehasonlíthatatlanul jobb a helyzet a tavalyinál, mert a két keréknyomon már szilárdan be van taposva, és csak néha látunk középtájon elmozdítható köveket, vagy még ritkábban a szélre túrva kisebb halmokat. Így, nappal teljesen jól kikerülhetők, csak ritkán rolljuk a rockokat; majd visszafelé, éjszaka kell jobban odafigyelni. Ha addig nem szórnak ki friss réteget, akkor a Kinizsire csak jobb lehet a szitu. Persze más szakaszon még akármit is kitalálhatnak. Állandó, alattomos emelkedővel megyünk fel a dózerútra, és azon is továbbemelkedünk. Tamás észrevette a szintmetszeten, hogy megint el fogjuk érni azt a magasságot, mint mikor a Somlyó-várnál voltunk. Érdekes, erre nem is gondoltam. Jóval előttünk halad egy túratárs. Mutatom a többieknek, hogy az a marker figura. Ahol eltûnik, ott lesz a balos letérő a lejtőjével, és a kellemes, kő nélküli talajával. Ha nem tûnik el záros határidőn belül, akkor nem vette észre, hogy le kell menni, vagy nem akarta észrevenni. Jól van, eltûnt. Akkor nekünk is csak kevés van a folytonos emelkedőből. Nini szembe jön az első futó, aki már "hazafelé" tart. Fû! Mi még csak most közelítünk a féltávhoz. "Hajrá!" Na, akkor borítsunk le balra. Most jól siethető a nem sáros, de nem is száraz lejtő. Jobbról bejön a [P-], de az Arany-lyuki kereszteződésnél el is hagy, mert mi a pados, asztalos pihenő után derékszögbe jobbra fordulunk, megtartva a [S-] jelzést. Hát, ami szintet elvesztettünk az iménti lejtőn, azt most szép lassan vissza kell nyernünk. Türelmesen, egyenletes sebességgel nyomjuk magunkat fölfelé. Lesem az út baloldalán látható fiatalost, mert ha az "normál" erdőbe megy át, akkor már közel a visszatérés a dózerútra. Igen ám, de ez a fiatalos már elég régen fiatalos, és alig lehet megkülönböztetni az öregestől. Ennek ellenére visszatalálunk a kedvenc köves utunkra. Már nagyon alacsonyan jár a Nap. Mondhatni bukóban van. Egyre kevesebb a remény arra, hogy lámpa nélkül ereszkedhetünk le a kálváriás szurdokba. Hosszú egyenes után, már lejtmenetben jönnek a könyökök, amelyek túlsó ágán láthatnánk az előttünk járókat, ha lennének ilyenek. Meg vagyunk ijedve, hogy esetleg késésben vagyunk, de az óra mégsem ezt mutatja. Magunkhoz képest igen jók vagyunk. Lehet, hogy a nagy túraválaszték sokakat más tájakra csábított, ezért kevés a túrázó. Itt is alaposan kicsupálták az erdőt, akadálytalanul fellátni a Baji vadászházhoz, a K100 régebbi ellenőrzőpontjához. Nemsokára örülünk, mert távolabb egy kis csoportosulást látunk. Bizony régen jöttünk el az utolsó ellenőrzőpontról.

8. ellenőrzőpont: Pusztatemplom. Nagy-Szilitsán János és Korcsmáros Sándorné adják a pontőrszolgálatot, a jó hangulatot és a sósmogyorót. Ja, és Tamásnak egy kést a vízhólyagmûtétjéhez. Most jövök rá, ahogy rágcsálom a mogyorót, hogy mennyire kívántam már a sós ízt. Ez most nagyon jól jött. Nyakunkba akasztjuk a fejlámpát, és megbeszéljük Tamással, hogy a moziban bevárjuk egymást. Ereszkedni kezdünk, és a végsőkig megpróbálunk kitartani lámpagyújtás nélkül. A stációkhoz érve egy-két vizes, sáros átfolyásba még belelépünk, de még mielőtt a veszélyes szurdok mellé érnénk beüzemeljük a fejlámpákat. Keskeny töltéssé szûkül az út a szakadék mentén; néhol lepottyanás ellen ölelgetni kell a fákat. A köves, sziklás résznél előre engedek egy csoportot, hogy ne kelljen zavartatni magam az ereszkedésnél. Amíg elhaladnak mögöttem, addig megerősítem a [S-] jelzést. Amikor egyenesbe kerülök az örökmécsesnél, nem hányom magamra a kereszteket, csak simán örvendezek, hogy nem fájdult meg a térdem. Szőlős mellett meredeken ereszkedünk. Laca, Vera osztálytársa már egy kicsit furcsán jár, de bámulatosan tartja a tempót. Krisztina kikerült a látókörünkből, de Ő már lazíthat, mert csak a "levezető" tókört kell teljesítenie. A Bajra tartó hosszú, egyenes aszfalton csattogva nyugodtan felnézhetünk az égre a pofáraesés veszélye nélkül. A kerek Hold segít világítani, a full csillagos égbolton kirí fényével az Esthajnalcsillag. Úgy néz ki, hogy szép időnk lesz éjszaka, és ha még a szél is eláll, akkor az időjárás nem lesz akadálya semminek. A sarkon, ahol a templom felé fordulunk, a közösségi házban szolid "ereszd el a hajamat" hangulat van. »... be kellett a, be kellett a rácsos kapúút RIG-LIZ-NI!« Odabent már mindenki boldog, pörög a folk-rock. Mi pedig végigmegyünk az akácos út helyett a borzasztó hosszú Tatára vezető flaszteros úton. De nem egyvégtében, mert én már vályogot köpök. Bemegyünk az Iszkiris törzshelyemre a baji Nemzeti Dohányboltba. Kóla. Ilyenkor csak ez jöhet számításba. A bolt előtt, a még mindig repedt bárszéken áttöltögetek a kisebb flakonomba, meg magamat is feltöltögetem kólával. A többiek hamarabb végeztek, mondom is nekik, hogy én még vacakolok itt egy percig, de ők csak menjenek, mert mióta lement a Nap, már állat hûvös van, és mozgás nélkül hamar lemerevedik az ember. Mire elpakolom a maradék kólát már reszketek és vacognak a fogaim. Nekilendülök a vasúti átjáró felé vezető útnak, de csak sokára nyerem vissza az üzemi hőmérsékletemet. Egyre többen jönnek szembe. Varga Zsolttal az átkelő korlátlabirintusában találkozok. Valamivel előbb indult, mint mi, de még így is kiváló időben van. Meg is dicsérem, hogy olyan, mint az olajozott villám. Az Olimpiai edzőtábor felé haladva sokan hajráznak a szembejövők. Megköszönöm, de még messze a hajrá, legalábbis nagyon remélem. A sarkon jobbra fordulok az 1-es út utcájába, és hamarosan a mozi elé érek. Benyitok. Tamás már itt van, biztos a Nemzetibeli vásárlás alatt előzött meg.

9. ellenőrzőpont: Tata, Est mozi. Nagy a tumultus. Az ajtóig ér a jegyet váltani akaró fiatalok sora. Közvetlen a sor mellett van a pontőrség asztala, Nagy Jani és a Strack család az őrök. Éppen felszabadul mellettük egy fotel, és én felszabadultan huppanok bele. Sajnos nem tudom figyelembe venni azt, hogy egy mozi zsúfolt előcsarnokában vagyunk, ledobom a cipőmet, zoknimat, előveszem a popsikrémet, lábkenést alkalmazok. Hoppá! A kis flekk leukoplaszt alatt egy szép nagy vízhólyag nőtt a sarkam belső oldalán. Gyengébb idegzetû mozilátogatók forduljanak el! Kis hegyes bicska elővesz, vízhólyag egy döféssel felszúr. Zokni, cipő felvesz. - Mehetünk? - kérdezi Vera, és az ellátmány pereccel a kezében megindul a kijárat felé. Én is kikérem a járandóságomat, és mosolygok magamon, mert a reggeli elképzelésemmel ellentétben mégis csak trappban kell elfogyasztanom a jutalomperecemet. Kivágódunk az ajtón, és lemegyünk a tó partjára. A közvilágított parknál kezdünk bele a tó megkerülésébe, órajárással ellenkező irányban, ahogy kell. Csak ketten megyünk együtt, mert Laca nem várta meg, amíg mi szervizelünk a moziban (neki már a tókör a finis), Tamás egyre jobban lemaradozik, Krisztina meg már jóval korábban eltûnt. A sétányon alig lézengenek a teljesítménytúrázókon kívül. Kétségtelen, hogy romantikázáshoz már túlságosan lehûlt a levegő. A vár és a lovarda gyönyörûen ki van világítva, akinek jó gépe van, az izgalmas éjszakai felvételeket készíthet, bár manapság már egy telefonból is csodákat lehet kicsikarni. A vár után már csak a saját világításunkra hagyatkozhatunk. A sétány flaszterje után döngölt padlón megyünk tovább, nincsenek tereptárgyak, bele lehet húzni. Persze figyelek az orrom elé, nehogy rálépjek egy békára és elcsússzak rajta, de most még a békák sem romantikáznak a hidegben, valószínûleg - sokak örömére - még el vannak vermelve. Pontosan a Lovarda alatti részen meglátjuk a kiakasztott bóját a szúróbélyegzővel.

10. ellenőrzőpont: Öreg-tó, Lovarda. Feltûnően alacsony a tó vízállása. Lehet, hogy a hosszúra nyúló tél miatt csak mostanában kezdték el feltölteni. Felmerül az örökzöld téma, hogy így éjszaka undormány ez a tókerülés. Aki a 45-ön gyalogol, vagy a két hosszabb táv valamelyikén kocog, az nappal ér ide, annak szép lehet, de nekünk még az útvonalnyújtás nélkül sem lett volna esélyünk világosban ideérni. Nem baj. Így, társalogva jobban megy az idő, mintha egyedül kéne caplatni a kihalt tóparton. Eltávolodunk a parttól, és mintha már finoman kanyarodnánk visszafelé. Átmegyünk egy kis hídon, de ez még nem az igazi, a frankóra majd hivatalos tábla is felhívja a figyelmet.

11. ellenőrzőpont: Öreg-tó, Által-ér hídja. Azzal a boldog tudattal szúrjuk át az itinert, hogy a tókerülés felén már túlvagyunk, és amikor visszavezet az út a tó partjára, akkor a távoli fények is kellemes vonzást gyakorolnak ránk. A megint flaszteresedő sétányon Vera túraismerőseit érjük utol. Nem sietnek, mert a 65-ön vannak, mindjárt végeznek. Egyikük kiszámította, hogy a 65 inkább 70 lett, és a vasútállomásra menéssel együtt 72 km-t fognak ma gyalogolni. Nekünk korai még matekolni, inkább megyünk tovább a szitilájt felé. Vera megpendíti, hogy nem kéne leülni a moziban, mert amúgy is nehéz nekiindulni a visszafelé vezető városi szakasznak, és ha megpihenünk a melegben, akkor leülepedünk, mint az iszap. Ebben egyetértek vele, de nem mondom meg neki, hogy különben sem állt szándékomban mozizni.

12. ellenőrzőpont: Tata, Est mozi (másodszor). Most sokkal kevesebben vannak a társalgóban, mint a tókör előtt. A fotelokban pihen - többek között - a körözéssel már szintén végzett Gál Edit és Ruttkai Diána. Edit a lendületünket látva megkérdezi, hogy: "Le se' ültök?" Elmondom neki a Verával egyetértésben hozott döntésünket.

Kifelé menet Feith Andrással futok össze, Ő még csak most fog tókörözni. Brrr! Nem látom vele a két lányt, akikkel indult, de nincs idő érdeklődni, már "robogunk" is tovább. Laca várt ránk a moziban, velünk tart a vasútállomás felé, de aztán inkább elbúcsúzik, mert Ő már végzett a túrával, és nem kell loholnia a vonathoz. Amikor átmegyünk az 1-es út zebráján, hogy visszatérjünk a Baj felé vezető útra, Krisztina kiabál és integet az éppen elhagyott oldalról. Széles mosollyal tart a cél felé. Valahogy a kelleténél előbb ugorhatott ki a tókörből. Pityeg egy SMS; Tamás írja, hogy számos vízhólyagja és kidörzsölése miatt elkérte az idáig járó díjazást, és további jó utat kíván nekünk. A csapatból ketten maradtunk, hogy összeszorított fogaink között átvigyük a Gerecsén a kitartást. De még mielőtt elragadna a hév meg a pátosz, a Jóbarátok címû kocsma előtti buszmegállóban kérek Verától egyetlen percet ami alatt fogyaszthatunk a még megmaradt kólámból. Kell a kox a visszamászáshoz, és nem utolsó szempont, hogy kevesebbet kell majd háton felvinni. A szőlők felé vezető, hosszú, egyenes úton az égre tekintve már nem látszanak a csillagok. Befellegzett, de legalább nem fúj a szél. Nekigyürkőzünk az emelkedésnek, egyelőre csak a házak között. Kevésbé visel meg, mint ahogy számítottam rá. A sok síkmenet után, kis túlzással jólesik az emelkedő, még ha fárasztóbb is. Az örökmécses után, a szurdokban sikerül egyenletes tempóval egyre feljebb taposni magunkat. A stációkat nem számolom, mert úgyis elvéteném. A sziklás rész után megint itt a sáros, átfolyásos, aztán már nem kell sok, hogy meglássunk egy magasabban fekvő, fénylő foltot, ahova két kanyarral nekünk is fel kell jutnunk.

13. ellenőrzőpont: Pusztatemplom (másodszor). Egy pillanatra lefagy a rendszer, mert hirtelen nem tudom eldönteni, hogy jobbra menjek egy üres padhoz cipőfûzőt húzni, vagy leüljek a pontőrséggel szemben kólát inni. Egy hosszúnak tûnő zavart pillanat után rájövök, hogy nyugiban, egymás után is végre lehet hajtani az elgondoltakat, és a padhoz lépek cipőfûzőt kötni, aztán a pontőri asztalhoz megyek, hogy igyak egy kortyot a maradék kólámból, de nem tudom, hogy hova tettem a hátizsákomat. Amikor már majdnem pánikba esek, akkor észreveszem, hogy a hátamon van. Úgy tûnik, hogy egy kissé már nyûgös vagyok, és tényleg csak egy fél percre, de le kell ülnöm, hogy agyilag össze tudjam szedni magam. Huh! Egy mély levegővétel után elköszönünk Bubuéktól, és már mehetünk is tovább. Érdekes, de most mintha felszabadultnak érezném magam. Már nincs rajtam döntési kényszer, nincs az az ördögi csáberő, amit a tatai hazavonatozási lehetőség jelentett. Most már minden elrendeltetett, nincs mód a kiszállásra, csakis a könyörtelen előrehaladás módszerét alkalmazhatjuk. - - - Sajnos nem tudunk megvilágítani minden négyzetcentimétert, és néha rálépünk egy-egy guruló kőre, de ez olyan ritka, hogy nem vált ki belőlünk anyázást, mint a tavalyi túrán. Már valahol itt kell jönnie a jobbos letérésnek, de annyi fát irtottak ki a környéken, hogy főleg így sötétben alig ismerem ki magam, és több olyan kereszteződésbe bevilágítok, ami még nem az igazi. A frankónál aztán letérünk és tempósan trappolunk lefelé. A lejtő vége felé eltûnnek a [S-] jelek. Az nem lehet, hogy egy eltévedhetetlen szakaszon tévedjünk el. Egy kicsit előbbre megyek és látom, hogy jobbról csatlakozik hozzánk a jelzett út. Aha, most már képbe' vagyok: Úgy két évvel ezelőtt az útra dőlt egy hatalmas, kiszáradt, kéreg nélküli fa. Akkor kialakult egy nagyon rövid, pár méteres elkerülő út. A fát már régen elszállították, de, a kis út megmaradt, és mi erre tévedtünk rá. Senki sem fog reklamálni, ha nem megyünk vissza derékszögelni. Visszakapaszkodás a dózerútra, és rongyolás lefelé a Kisrétre, majd a könyök után Koldusszállás felé. Útközben elhúz mellettünk Dia és Edit. - Jól jöttetek lányok - szólok utánuk, és tényleg kapkodhatták a piskótáikat, mert mi sem lazsáltunk. Itt van mindjárt az Y elágazás, Innen már végig [K-] a jelzésünk. A vadászház terasza előtt néhány túrázó csendben szöszmötöl valamivel. Csak rájuk nézünk, de nem köszönünk, hogy ne zavarjuk meg a háziak nyugalmát. Az aszfaltos szakasz után ismét a sarki pihenőhöz érünk, és mielőtt derékszögben balra ráfordulnánk az emelkedőre, megisszuk a kólát, amit még a nemzeti előtt töltöttem át a kis flakonomba, hogy legyen tartalékom. Legközelebb már csak a tornyói ponton tudunk frissíteni. Emelkedünk, süllyedünk, a Tarjáni-Malom-patak hídján átmegyünk. Amelyikünk éppen elöl megy az fokozottan figyeli a jelzést, mert sok a kanyar, az elágazás. A szintben haladó avaros úton közeledünk az éjszaka is szakadatlanul dübörgő autópálya felé, majd a közvetlen közeléből távolodunk tőle a nagy szántóföld szélén. Nemsokára ki kell másznunk ebből a lavórból, hogy keresztezhessük a Tarján felé vezető mûutat, de ehhez több hullámban érkező emelkedőket kell leküzdeni. Amikor már azt hiszed, hogy fent vagy, akkor jön a legmeredekebb emelkedő, amit csak teljesen bedőlve, és araszolva tudsz leküzdeni. A fricska az, hogy az úttestre végül egy lejtőn szaladva jutsz le. Forgalom itt nuku, rögtön át lehet menni a túloldalra, hogy egy kevésbé meredek, de elnyújtott emelkedőn törekedjünk a tornyói mûút felé. Hátulról erős reflektoros támogatást kapunk. Nini! Megint Dia és Edit. - Már azt hittem, hogy nagyban kortyoljátok a géplevest a ponton - szólok utánuk. Lassan, de felérünk a vágyott mûútra. Nyakamba veszem a botjaimat és T alakban rájuk támaszkodok, hogy menet közben nyújtsam a gerincemet. Lassan fényfolt bontakozik ki a távolban.

14. ellenőrzőpont: Tornyópuszta (másodszor) Pávó Balázs és Károly Viki váltották le HotDogMan konyháját, és üdvözölnek minket szívélyesen. Orcátlanul a nagy poharamat nyújtom Vikinek a nagyobb adag leves reményében. Sok más finomság is van az asztalon, de én most mindennél többre értékelem azt, hogy sós, meleg leves kerül a gyomromba. Kedvenc hajcsárom Vera sürgetésére heves fújkálással válaszolok, mert nem akarom leégetni a nyelvemet. Végül a 0 C°-nál alig magasabb hőmérsékletû levegőben hamar fogyaszthatóvá tudom hûteni a levest, és két perc múlva már köszönhetjük is az életelixírt, meg a szíveslátást Vikiéknek. Keserves nyögés kíséretében állok fel a padról, mire Vera hanyagul odaveti, hogy "öreg járgány szivatóval indul". - Ám legyen Veronika, nem vagyok semmi jónak az elrontója -, azon nyomban belekapok a közkedvelt Szivatódalba:

» Nyomom a gázpedált, ez régen mindig bevált, nyomom a gázpedált. / Lejárt a mûszakim, tudom, hogy nem hiszed el, lejárt a mûszakim. / Nem, nem, nem, nem, nem. - Nem megy. (A sorok között a fúvós szekciót acapella imitálom.)

Nem, nem, nem, nem, nem. - Nem megy. (Aztán fortissimo.)

ÖREGLYÁNY MÁR SZIVATÓVAL INDUL. (Refrén) «

Na, innentől aztán elszabadul a kultúra. Vera elővezeti a Tíz Kicsi Rénszarvast a Kerozintól, amiről én a Nelly az Elefántra asszociálok, amit már együtt próbálunk feltámasztani. Aztán nem tudom milyen apropóból, de a Balatoni Nyár múlik el a KFT számát felidézve. Minden esetre ennyi kilométer után már jogunk van az éneklés által előcsalható rejtélyes energiák felszabadításához. Igen, a hosszú aszfaltkígyó is talán összébbzsugorodik kissé. Nem kell balra tekintgetni, mert idefelé megfigyeltem, hogy egy pár méteres emelkedővel kezdődik a töredezett mûút, ennek megfelelően most egy rövid lejtő fogja felhívni a figyelmet a balos letérőre. Ahogy bekanyarodunk máris látszik a táblakarácsonyfa, ami jobbra irányít a Somlyó-vár felé. A nemrég tankolt üzemanyag segítségével hosszan felkaptatunk, majd a bukkanó után leszaladunk a házikó rétjére.

15. ellenőrzőpont: Kulcsosház (másodszor). A szúróbélyegzővel megadjuk a kegyelemdöfést az itinerjeinknek. - Te, figye' má'! Mik ezek a száguldó részecskék itt a lámpáink előtt? Dér hullik a fákról, vagy a párás levegőből a hideg miatt kiváló mikrocseppek? Nem tudjuk. Ha ez a jelenség ilyen szinten marad, akkor nem is érdekes, de húzzunk innen szaporán, minél előbb jutunk le a hegyről annál jobb. Az idegesítő jelenség és a nemzetközi helyzet természetesen nem marad meg a kezdeti szinten, hanem fokozódik. Hamarabb kiderül, mint ahogy azt gondoltuk volna, hogy bizony esik a hó. Aprócska pelyhekben, de havazik. Ez a büntetés az útközben megeresztett nyavalygásainkra. Most aztán tényleg lesz miért jajkenolni. Alig lehet látni valamit a lámpa előtt elszáguldó, vakító pelyheken kívül, és a talaj is egyre nedvesebb, csúszósabb lesz, a jelzések figyelése is nehézkessé válik. Egy elágazásban rossz felé megyünk pár tízmétert, mert pont a szükséges helyen nincs jelzés. A nagy traktordúlta, többágú kereszteződésben pedig percekig keressük, hogy merre tovább, de aztán rájövök, hogy mindig arra kell menni, amerre a legmélyebb a sár. Megváltás amikor kijutunk a kanyarodó dózerútra. Itt már oly szaporán hull a hó, hogy muszáj elővennem a kapucnis mûanyag dzsekimet (szerencse, hogy mégis elhoztam), mert már a nyakamba folyik a hólé. - Nem baj, lent már nem fog esni a hó - bíztatom Verát és egyúttal magamat is. A lejtők gyakran lelassítanak minket a csúszósságukkal. A legmeredekebben csak oldalazva, centiről centire tudunk lejutni, mert persze mind közül ez a legagyagosabb. Odalent, a kis ér átkelésénél már tényleg nem esik a hó, hanem szakad az eső. Mindketten azt ismételgetjük, hogy: "De hát erről nem volt szó". Bárcsak az ugatós kutyás tanyánál járnánk már, mert akkor mögöttünk lenne ez a mocsaras erdei útvesztő. Valahogy kikeveredünk egy kerítés mellé, ahol az út mellet hirtelen meggyullad egy egész lámpasor, mintha egy kifutópályán lennénk. Milyen rendesek, hogy csak most, csak nekünk bekapcsolták a díszkivilágítást. Amikor nagy nehezen a tanyához érünk, akkor a kutyák még vérszomjasabban ugatnak, mint idefelé. Rá is játszok egy kicsit, közel megyek a kerítéshez, és lassan vonulok el előtte. Nem felejtünk el balra kanyarodni. (A régi útvonalon egyenesen mentünk hajdanában. Lehet, hogy már nem is tudnánk arrafelé kijutni a mûútra.) A fasor és az ipartelep után, Nagyegyháza lakott részéhez érve a közvilágítás jóvoltából el lehet oltani a sajátunkat. Valójában már hajnalodni kéne, csak a vastag felhőtakaró miatt nem látni a pirkadatot. A falu kakasa e nélkül is időben fel tudott kelni, és most tekintet nélkül a vasárnapra kukorékolásával ébresztőt fúj. Nem tudom a többi madár minek örül annyira ezen az ólmos hajnalon, de vidám csicsergés kíséri nehéz lépteinket. Hátrahajtom fejem, kitátom a szám, és az eső elvégzi a reggeli fogmosást. Jaj de jó, hogy ennek a végtelen utcának a végére értünk már. Nem vágunk át a vizes füvön, hanem a járdán kanyarodunk a buszmegálló bódéja elé. Szemben van a sikátor, ami az alagúthoz visz; a csőben kötelező jelleggel ordítunk egy vérszegényet, miközben átmegyünk az M1 alatt. Utolsó, de hosszú rugaszkodás: nekivágunk másodszor a Hajagosnak. Először hiper meredek emelkedő, aztán emelkedőjelleg hullámvasúttal színesítve, de most már minden mindegy, az "ezt már behúzzuk" érzés és a hajnal emeli véráramunkban az endorfin szintet. Most nem esik semmilyen halmazállapotú csapadék, de az avart friss hólepel takarja. Mielőtt a meredek lejtőhöz érnénk megint utolér az üldözőboly, vagy inkább az üldözőgörlök csapata: Dia és Edit. A csúszós lejtőn óvakodva ereszkedünk. Edit a térdét fájlalja. Sajnálom, de örülök, hogy ezúttal az enyém nem fáj. Dia elmondja, hogy Őket is hátráltatta a hóesés, a rossz látási viszonyok miatt elkavartak. A régi [K-] elágazásához érve, ami csak pár méterre van a falutól majdnem sikerül dobnom egy búcsúhátast a sárban. Durva lett volna a célszalag előtt térdszalag-húzódást kapni. Szólok Verának, hogy szépen, méltóságteljesen menjen fel a vasúti felüljáróra. Összevont szemöldökkel néz, de aztán mindketten egyenletesen, nyögés nélkül nyomjuk le a lépcsőfokokat. A kultúr előtt Vera az autójához megy, hogy behozza a nyoszolyáját, mert nem akar álmosan, kimerülten száz kilométereket vezetni. Megkérdezem, hogy nem bánja-e, ha én addig kicsekkolok. Nem bánja. Lenyomom a kilincset és egyúttal az órámra nézek. 6:30. Ugyanannyi, mint mikor elindultunk. Egy napra megállt az idő...

Ottorino


 
 
KitörésTúra éve: 20172017.02.13 10:23:07

KEDVES KITÖRÉS 60-at TELJESÍTŐ TÚRATÁRSAIM!

Ti milyen kűrt adtatok elő 2017.02.11-ről 12-re virradó éjszaka?

A Nagy Budapesti Aszfalt Country lakói el se hiszik, hogy milyen zord arcát mutatja napjainkban a közkedvelt kirándulóparadicsom, a Budai-hegyek. Korcsolyapálya? Az smafu. De lejtős korcsolyapálya, na, az már igen mókás tud lenni, de menjünk csak sorjában.

A várbéli rajtba - ahogy szoktam - a Bécsi Kapun keresztül mentem fel. A kapu tetején levő mellvédről fiatalok ordítottak bele egy bömbibe. Különösen egy kislány vékony hangja volt igen seggbosszantó, aki azt skandálta a kapun át érkező túrázóknak, hogy: "Nácik haza!", "Náci bohócok." Első gondolatom az volt, hogy a bohócok szakszervezetének (ha létezik ilyen) kéne protestálni a felszólalás ellen, de aztán arra jutottam, hogy inkább az ordítozók történelemtanárának kellene bevésni egy nagy 1-est. Végül rájöttem, hogy erre nincs jó válasz, ez a "Maaargit! Nóóórmális?" kategóriájába tartozik. Szép dolog a szólásszabadság, de azért az arcpirító, hogy egyik oldalról büntetlenül lehet égbekiáltó faszságokat kiabálni, a másik oldalon egy nyelvbotlásért rásütik a megszólalóra, hogy nem polkorrekt.

Hagyjuk is ezeket a hülyeségeket, és menjünk fel a Budai-hegyekbe. Az első mozzanatként a várból lementünk a (csak azért is) Moszkva tér szélére, majd a Városmajoron- és a Diós-árokon keresztül feltolózkodtunk a Sváb-hegyre, onnan pedig a Széchenyi gloriett érintésével a Széchenyi-hegyre. Idáig tiszta sor; villanegyed utcáin haladtunk csontszáraz aszfalton. A Normafától a Csacsi-rétre még le lehetett menni a letaposott hó mellett haladva, irinyó-pirinyó megcsúszásokkal. Innen azonban már egyre gyakrabban ültek seggre előttem azok, akik nem vették észre az alattomos, sötét színű felfagyásokat. Na jó, hát nem fogom súlyban hozni a csúszásgátlóimat, félreállok, és cipőimre húzom őket. Az igazi buli ("ahogy az má szok lenni") a János-hegyről lefelé tört ki. Ahogy az elején említettem, lejtős tükörjég. Az előrelátók megadóan fenékre ereszkedtek, és gatyaféken csúsztak le a műút szerpentinjére. (Szerencsére nem volt forgalom.) Nagyképűségnek tűnhetett, amint biztos léptekkel csattogtam el mellettük. A Szépjuhásznétól a Nagy-Hárs-hegyre felmenet az hagyján. Megint csak a lejövetel szolgált hasonló (el)eseményekkel, mint az imént. Ilyen sok németet még nem láttam Kitörés túrán, pedig ez volt nekem a hatodik. Csoportosan haladtak, folyamatosan beszéltek, amikor elestek, ordítoztak. Mondjuk ez nem meglepő. Legtöbbjük nagyon szépen fel volt öltözve; egyenruha, rohambili, mindenféle katonai aszeszoár, egyvalami nem volt rajtuk: csúszásgátló. Sokuknak több Kitöréses felvarró, kitűző volt elhelyezve a felszerelésén, úgyhogy tudniuk kellett volna, hogy a Budai-hegyek ilyentájt nem viccel. A Virágos-nyeregben felállított fasírtos-teás etetőpont utáni, a Kötők padja felé tartó szakasz felülmúlt minden eddigit. Aki járt már arra, az tudja, hogy keskeny, egyemberes ösvényen kell haladni, ami oldalra lejtős. Nyáron ez kellemetlen, mert hosszan, nagyon hosszan kell egy irányba hajlított bokával menni rajta. Most azonban, letaposott havas, aláfagyásos állapotában, mit mondjak, több, mint kellemetlen. Az "pöti malőr"-nek számított, ha valaki leseggelt; sokszor csak a szegélyező fák, vagy a régi, rozsdás kerítés fogta meg a hegyoldalon lecsúszó embereket. Itt aztán csigalassúsággal lehetett haladni, csak akkor nyílt alkalom az előrejutásra, ha valaki kidőlt előled. (Kihalásos alapon.) Ekkor azt hittem, hogy ennél rosszabb már nem lehet. Pedig DE! Valahogy levergődtünk (vergődtek) az Alsó-Jegenye-völgyi ellenőrzőpontra, majd megindultunk a solymári benzinkút irányába, a kanyargós Paprikás-patak mentén. Ez egy párás, naptól takart terület, azaz tükörjég. A gátlótalan emberek fele egyből a patakmederbe csúszott, szerencsésebbek lábukkal, vagy kezükkel el tudtak kapni egy-egy fát. A fifikásabbak a hegyoldalban próbálták kikerülni a jegesebb részeket, ezek onnan csúsztak le, és a jégről képtelenek voltak két lábra kecmeregni segítség nélkül. ("Vergődünk, mint néger a jégen. Adj egy téglát! [Voga-Turnovszky]) Magam egy németet vonszoltam el egy fához, ahol éppen ideje volt, hogy a saját lábára álljon. A benzinkút előtti buszmegállóban szép számmal álltak azok a túrázók, akiknek tele lett az összes hócipője. Az előzőekhez képest tényleg nem volt nagy vasziszdasz felmászni a Zsíros-hegyi Muflon itatóhoz, onnan pedig a Nagyszénásra. A Fehér útig foltokban volt még hó, de azt csúszásgátló nélkül meg lehetett oldani. Hihetetlen, de a Malom-földeken már nyoma sem volt jégnek, hónak. A perbáli teázás után a Nyakas-tetőt kellett meghódítani, amit a kőkeményre fagyott, az út teljes szélességét elfoglaló, bokaficamító traktornyomok akadályoztak. A Kakukk-hegy felé már az egyre nagyobbra fúvódó Hold alatt, a felkelő Nap vörös sugaraival simogatott úton mentünk. Meglepetésemre a Kakukk-hegy sem rejtett csúszós ösvényeket, tehát szó szerint le lehetett sétálni Szomorra, a sportcsarnokba. A jutalomfalat elfogyasztása után irány a buszmegálló. Nem sejtettük, hogy itt következik a szívatások betetőzése. A túra itinerében feltüntetett kettő darab mentesítő járat légiesült. Több, mint két és fél órán át fagytunk megfele a megálló várójában, amit néhányan találóan szopóbódénak neveztek. Nem mertünk elmozdulni a megállóból, mert hátha éppen akkor jön egy busz. Végül megjött a menetrend szerinti járat, de a felgyülemlett tömeg nem fért föl rá. A sofőr telefonált egyet és tíz percen belül jött egy busz Zsámbékról. Sok dolog van nálunk, ami nem pénz kérdése, hanem a határtalan nemtörődömségé. Mindegy, nem hagytuk csorbítani afeletti örömünket, hogy sikeresen KITÖRTÜNK, ugyanakkor nem tört ki semmink. A buszon a Moszkva tér felé utazva a kimerült srácok jámboran bólingattak.

Ottorino


 

 
 
túra éve: 2016
Iszinik 100/ Iszi 50 / Nik 50/40 / Iszinik 40 / Csillaghegyi Csillagok 15Túra éve: 20162016.11.16 13:48:07

A TAVALYI ISZINIK ÓTA KÉSZÜLTEM ARRA, HOGY A 2016. NOVEMBER 12-ei SZOMBATON AZ ÖTÖDIK TELJESÍTÉS UTÁN JÁRÓ ÉREMÉRT RAGADJAK VÁNDORBOTOT

Már hajnalok hajnalán fenn voltam, hogy időben kimehessek a Délibe, a 06:20-as vonathoz. A párkányon eső dobolt. A négy órai hírek országos esőt, magasabb helyekre havas esőt, havazást, erős szelet, széllökéseket mondott. Az egész ország területére figyelmeztetést adtak ki a várható nagy mennyiségű, különböző halmazállapotú csapadékot hozó mediterrán front érkezése miatt. Szomorúan dőltem vissza a vackomra. Mondják inkább azt, hogy papírkutya vagyok, de nem fogom szarrá ázatni magam, és nem fogom hagyni, hogy keresztülfújjon rajtam a szél, miközben a sarat dagasztom!

   Egész álló nap szakadt az eső. Már-már a NIK 40 éjszakairól is lemondtam, ám este 8 felé, Pest fölött hirtelen elzárták az égi csapokat. Nyomban felhívtam Asciimo-t, hogy elfogadják-e a nevezésem, ha 22 óra után pár perccel érkezek meg Dorogra. Igenlő válaszára menten beleugrottam a cipőmbe, és az Árpád-hídi parasztelosztóhoz siettem, ahonnan 21:00-kor indult a non túrázókkal és személyemmel zsúfolásig megtelt busz. (Nem hittem volna, hogy szombaton késő este ilyen sokan közlekednek távolsági buszilag.) Annyian szálltak le, s fel az egyes megállókban, hogy több, mint 10 perc késéssel és tövig rágott körmökkel érkeztem Dorogra. A tranzit- és rajtoltató kocsmában minden túrázó, aki ismert, azzal cikizett, hogy csak a 40-et csinálom, ugyanakkor elárulták, hogy Mogyorósbányán söpörni lehetett a buliból kiszálló agyagkatonákat.

   Az esővel szerencsém volt, mert már mind lent volt a földön, az esőkabátom a túra közben végig benn lapulhatott a hátizsákomban.

   Kesztölcön csupán kétszer tévedtem el az ugatástól hangos házak között. A Kétágú-hegyre való felmászás közben találtam egy hátizsákvédőt. Felkiabáltam az előttem járónak, hogy leesett az óvszere, de ő visszakiabált, hogy nem az övé, ezért összetekertem, és elraktam. (Célban leadva.) Utána, a fennsíkon, amikor végre lélegzethez jutottam, mobilom SMS érkezését jelezte. Egy szolgáltató cég üdvözölt a hálózatán. Miközben néztem, hogy ki az, és mit akar, belegangoltam egy bokáig érő sármedencébe, ami azon a tájon nem volt ritkaság. Erre heves anyázással reagáltam, elátkoztam a Teleicuka cég összes munkatársát, valamint a le- és felmenőiket hetedíziglen. Ettől azonban a diszkomfort érzésem nem szűnt meg. Hihetetlen, de a Pilis-nyereg felé tartva azt tapasztaltam, hogy a tavasszal még gondot okozó öklömnyi kövekből álló szórat már besüppedt a sárba. Félő, hogy jövő tavasszal ismét szórni fognak. A nyeregből való kikászálódás után is, több helyen, alig kikerülhető, traktor által felgyúrt híg sarak lassították a haladást. A Pilis oldalában hullámzó, hosszadalmas úton már apró pelyhekben szállingózott a hó. Kidőlt fatörzseken, ágakon szépen meg is maradt. A sűrű ködfelhőben nehéz volt kicselezni a több, mint gyakran elém kerülő dágványokat. A szerpentinen ködnek már nyoma sem volt, a metsző, hideg szél mindet elfújta, és ha nem kapaszkodok erősen a botjaimba, akkor vitt volna engem is. A Szántói nyereg etetőpontján nem volt emelkedett a hangulat; a pontőrök tűz mellett, csendben fagytak megfele a pavilonjukban. Egy körözöttes kenyér és egy pohár tea után dideregve indultam neki a maradék távnak, amire a ponton időző Nagy Jani azt mondta, hogy 18 km, pedig ezt igazán nem kellett volna számszerűsítenie. A Hosszú-hegy lankáját hamar kipipáltam, különösebb történés nem volt a Kevély-nyeregbe vezető agyagos emelkedőig, ott is csak annyi, hogy felfújtam a pofazacskómat, és a lehető legkevesebb csúszkálással próbáltam feltolni magam a pontra. A Nagy-Kevélyre fölfelé menet a sziklalépcsők jól jöttek, lefelé viszont óvatoskodtam a csúszós köveken. Lassan kivilágosodott. A békási flaszterlejtő után szégyenletesen frissen, fiatalosan, nulla zombizással értem be a célba. Az ott pihenő tagokhoz képest úgy éreztem magam, mintha öltöny, fehér ing, nyakkendő lenne az öltözékem, pedig én is ott voltam a szeren, még ha 60 kilométerrel rövidebben is. A zsűri asztalán ki volt terítve az ötödik ISZINIK 100-ért járó érmek sorozata, de természetesen én "csak" a NIK 40 első teljesítéséért kapott kitűzőt és oklevelet tehettem el. A sok feladó miatt megmaradt több kilométernyi virsli rövidítése után még elidőztem kicsit az iskolában, hogy gratulálhassak az érkező nap- és tegnap hőseinek, akik a barátságtalan körülmények ellenére is könyörtelenül végignyomatták az ISZINIKET. Megköszönve a rendezést, a HÉV-pótló buszhoz már ragyogó napsütésben mentünk ki.

Ottorino



 
 
Attila-védvonal emlék- és teljesítménytúraTúra éve: 20162016.09.27 10:02:43

Hé, teljesítménytúrázók! A 16.09.24-ei szép napos szombaton a Kakukk-hegyet jártátok szénné, vagy talán a Pilist gyalultátok szorgosan a Negyednyolcas túrán? Netán a közeli Őrvidéket szerencséltettétek?

Egy kezemen meg tudom számolni hány teljesítménytúrázóval találkoztam az Attila-védvonal emlék- és teljesítménytúra 44-en (, ami minimum 46 km azoknak, akik vonattal érkeztek a Dunakeszi rajtba). Elsöprő többségben voltak az ifjú- és régebben fiatal harcosok, a megemlékezni vágyók és érdeklődők.

A Fóti-Somlyóról lejőve, Mogyoródon, a cukiban találkoztam Gombival, aki éppen az ellátmány franciakrémesével végzett. Én is hamar benyeltem az enyémet, majd együtt indultunk a lepukkant Szent László kilátó felé. A tövében, a ponton egy pohár ásványvíz glutty, az almát már útközben rágcsáltuk el. Szokásommal ellentétben siettem, mert nem akartam sokat késni a késő délutánra szervezett gimnáziumi osztálytalálkozómról. Gombi a másnapi túrája miatt akart minél előbb célba érni, ezért jól jött, hogy (számomra) erőltetett tempót diktál. Sajnos egy nagyon forgalmas műút keresztezésénél megláttunk egy gyakorlóruhás csoportot, és hosszan követtük őket a műút szélén. Hiba volt. Amikor észrevettük, hogy a szalagkorlátot átlépve, egy áthatolhatatlan dzsindzsásba akarnak bemenni, inkább visszamentünk a keresztezési pontunkhoz. (Mínusz 20 perc) Addigra már rendőrök, vagy polgárőrök segítették a túrázók átkelését. - Az lenne a szép, ha még meg is büntetnének a műút menti kalandunkért - mondtam Gombinak. Innen egy kifejezetten szopatós dzsungelharc következett kék szalagok útmutatása mellett. Amikor ismét járható útra bukkantunk ki, megkezdtük a mezőny visszaelőzését. Nem kellett ezzel sokat bíbelődni, a következő pontról már egyedül indultunk tovább, mert mindenki inkább a fűben való ejtőzést választotta. A nyúlós úton Isaszeg felé csak arra ügyeltem, hogy lépést tudjak tartani. A kajasátornál csak két nagy pohár teát döntöttem magamba, a zsíros deszkát nem kívántam. Jó tempóban küzdöttük fel magunkat a katonasírokhoz, ahol az előzőleg elfogyasztott tea mellet kitűnően elfért egy nagy pohár ásványvíz és egy alma. Az Öreg-hegy utáni ellenőrzőponton ezúttal nem szemléltük meg a korabeli fegyvereket, hanem kimentettük magunkat az árokból, hogy továbbsiethessünk.

A Bajtemetés véget érni nem akaró, aszfaltos, alattomos emelkedője majdnem megfogott. Előzőleg többek mellett elmentünk és blamázs lett volna, ha pihenés közben visszaelőznek. Némelyek megálltak, és botjukba kapaszkodva derékszögben előredőltek. Na most már akkor sem állok meg, ha itt döglök meg - gondoltam magamban.

Ennyire rakétasilónak még nem örültem, mert nem sokkal távolabb volt az utolsó EP. Ásványvíz, és irány lefelé. A távolban már látszott Maglód. Ez volt a baj, mert még vagy 25 erdőrészletecskébe, lugasba mentünk be, de még mindig nem értük el a város szélét. Egy kis gödör átlépése után kezdett igazán csípni a vízhólyagom, de sebaj, ez semmiség ebben a műfajban. A hosszadalmas utcai szakaszt már hétrét görnyedve, szapora lépésekkel tettem meg, Gombi után loholva. Hiányzott az eltévedésre fecsérelt idő. A díjazás átvétele után maradt még szűk 10 percünk a <<le a kalappal>> gulyás elfogyasztására, hogy még időben jegyet tudjunk váltani a hamarosan érkező vonatra.

Minden nagyon szép volt, minden nagyon jó volt, mindennel meg voltunk elégedve.

Ottorino

 
 
KINIZSI SZÁZAS és Terep Százas (2006-2008)Túra éve: 20162016.06.02 13:06:50

KINIZSI SZÁZAS 2016 MÁJUS 28-29.

Táv: 100 km; Szintemelkedés: 2930 m; Szintidő: 24 óra

ESEMÉNY ELŐTT

Már az előző heti Vidróczki 45-ön - amire szinten tartás végett mentünk el -, sem volt rendben a bal térdem. Amikor egy bizonyos szögbe hajlítva a lábam, akartam fellépni egy sziklára, vagy bármire, akkor bejelzett. Nem volt ez egy nagy fájdalom, de idegesített, és nem lehetett tudni, hogy mikor kényszerít feladásra, a Kinizsi pedig közeledett. Hét elején elmentem gyógyászati segédeszközök boltjába. Dizányos guruló- és járókeretek voltak akcióba', de én egy térd alá biggyeszthető magnetikus pántot választottam potom hálomeze öccáötven forintért. Azt mondják, ez csak azért segít, mert bebeszéli magának az ember. Na most, baromira nem érdekel a hatásmechanizmusa, lényeg, hogy ne fájjon a térdem, vagy legalábbis ne akadályozzon a gyaloglásban. Csütörtökön - csak úgy mellesleg - ránéztem a TTT honlapra; bár ne tettem volna. Onnan linkelt a 11. Kinizsis tájékoztató, amely arról értesített, hogy szart sem ér a visszaigazolt rajtolási időintervallumom. A Fácsebukkon többoldalon át dúlt a paláver, hogy a regisztrációs szám-, vagy az igazolólapon szereplő rajtszámból levezethető képlet alapján rajtolhatunk-é. Mint kiderült, a rajtszám a mérvadó. Akiknek szóltam, hogy ez a helyzet, mindenki visszajelzett, hogy emiatt más idősávba került. Én is kettővel hátrébb soroltattam. Nyugalmat erőltettem magamra. Eddig általában olyan 7 óra körül indultam, de nem baj, megdumáltam magammal, hogy ez a fél óra hátrány úgyse b@szik egy öltést sem, legfeljebb néhány fokkal jobban felfűtik nekem a Katlant. Inkább foglalkoztam az előkészületekkel, bár a friss kaján kívül már nagyjából mindent összekészítettem.

ELŐJÁTÉK

Ötven perccel az ébresztő szignál megszólalása előtt ébredek. Rövid akklimatizálódás után felkelek. Bár már beneveztem, mégis korán ott akarok lenni az iskolánál, hogy tájékozódjak a harci helyzet felől. Bepakolok a hátizsákba. Kellemes, hogy a kilátásba helyezett szépidő miatt egy pár tartalék zoknin- egy nyaktakarós sapkán- és egy napszemüvegen kívül semmi ruhát nem kell berakni. Fű! Most nézem, hogy csupa trash food az, amit betárazok. Reggelire kakaó ásványvizes flakonban, két túrósbatyu és egy ízeslevél. (A kakaó nem szemét, mert én kavartam ki kakaóporból, termelői mézből és friss tejből.) Egy normál adag blokkolisz cilke lizzsel kettéosztva; az egyik adagot a rituálé szerint majd a Pilis-nyeregben eszem meg ebédre. Két magvas buci; az egyikben bolti rántott csirkemell-filé majonézzel, a másik üresen a kínai kaja mellé. Egy hat decis és egy dobozos energiaital. Egy zacskó hárombetűs nevű, omlós sóskeksz, három egyszerű műzliszelet, egy pici tasak méz, amit valamelyik ttúra ellátmányából spóroltam meg, egy szintén kis tasak gyümölcspüré, amit a 25. születésnapja alkalmából az a bolt adott, ahol vásárolni szoktam, egy rúd zsebkávé, egy csőben IsoSport- és magnézium pezsgőtabletták vegyesen. Nem táplálék, de ide sorolom a két tasak fájdalomcsili-port is.

Korai HÉV-ről szállok le Békásmegyeren. Mindenki rohan le az aluljáróba, jó pozíciót akarnak megcsípni az iskola előtt. Kiss Pisti barátomat üvöltöm ki a tömegből; együtt megyünk a gimnázium elé. Néhányan már támasztják a korlátot, én szokás szerint leülök a bejárat előtti fapadra, és komótosan kipakolom a reggelimet. Pisti nem ül le, mert rá még vár a nevezés odabent. Negyedhét után valamivel kinyitja valaki az ajtót, és a várakozók elkezdenek befelé tódulni. - Ne menj be Pisti, mert úgyis kizavarnak - mondom neki, de a tömeggel együtt ő is benyomul. Nem telik el fél perc, már jön is kifele a massza. - Mi az, már be is neveztél? - cukkolom egy kicsit. Ezt már évek óta minden alkalommal eljátsszák. (Én is beszoptam már.)

Gerstenbreinék érkeznek. Megkérdezem, hogy olvasták-e a 11. sz. tájékoztatót. Ők a nemtomhanyadik tájékoztató szerint elmentek a kért és jóváhagyott nevezési helyre, befizették a nevezési díjat, átvették a pecsételőlapjaikat, hazamentek, és mint aki jól végezte dógát megkönnyebbülten hátradőltek, teljesítettnek gondolva a túrán való induláshoz előírt feltételeket; nem lesték tovább a TTT kezdőoldalát, nem bújták a Fácsebukkot. István bemegy az iskolába érdeklődni. Nem lát a pipától, amikor kijön. Az egy időben átvett pecsételőlapjaikon szereplő rajtszámaik alapján három (!) időintervallum választja el őket egymástól. Melindáé a későbbi sáv, így ha együtt akarnak indulni (naná), akkor az utolsó rajtkockából startolhatnak.

Felfedezőútra megyek a Víziorgona utcába, ahol Vizi Tibor barátommal találkozok. Már most nagy a tömeg. Két, a tömegbe vesző pecaszékre kitett tábláról megtudjuk, hogy melyik a B sor, ahova állnunk kell. (Egészen véletlenül mi azonos idősávot kaptunk.) Később azt is megtudjuk, hogy mindegy A, vagy B sor, mert a kettő egybeolvad néhány méter után. Amint araszolunk az indító asztal felé, lassan ökölbe szorul a jobb lábfejem. Jól nézek ki, ha már az indítás előtt görcsöt kapok. Már hallani az indító csipogását, de aztán abbamarad, mert biztos elment az utolsó ember ebben az idősávban. Harminc percen túl van a sorban eddig eltöltött idő, és az órám szerint mindjárt itt a mi idősávunk, de a sor nem mozdul. Már most fáradt vagyok. Végre megint felhangzik a csipogás, és centiméterről, centiméterre ugyan, de egyre közelebb jutunk a rajthoz. Már az asztal előtt vagyunk, de az egyik srác lapjának sehogy sem csipog az olvasó. Simogatják a lap elejével, simogatják a hátuljával, pöcögtetik, recegtetik, de semmi. Egyszer csak hókusz-pókusz, abrakadabra, mégis felhangzik a vágyott csipogás. Most az enyém következik. Fogadni mernék, hogy ez sem akar csipogni, de szerencsére elvesztettem volna a fogadást, mert markáns hangon, sokkal hangosabban, mint bárkinek, égnek száll a már százszor hallott trilla. Tibinek is megszólal, MEGYŰŰŰNK! (07:34)

Hát, ennyi volt a túra érdekes része, a többi a szokásos, régmegunt nóta. Mindenkinek gratulálok, szevasztok, jó pihenést.







No, azért van még itt egy, s más annak, aki nem volt rest továbbsodorni az egérkereket.

AZ ESEMÉNY

Nagy megkönnyebbülés magunk mögött hagyni a Víziorgona utcát. Belegondolok, pedig jobb bele sem gondolni, hogy mi lett volna, ha esőben kell végigállni a sort. A gyaloglástól hamar fellazul a görcs a lábamban. Az emelkedős Kőbánya utcában fogyasztjuk az első kilométert. Az autósok türelmesen kerülgetnek, tudják, hogy nem mindenki fér el a keskeny járdán. A buszsofőr már kevésbé türelmes, ránk húzza a kormányt, lehúzódunk az esővíznek kialakított vályúba. Lehetne utazni egy megállót a végállomásig, de nincs bérletem. Vékony felhőréteg takarja a Napot, de pólóm elején a pálmafás kissziget óriás napszemüvegen keresztül néz a menetirányba, és sejti, hogy ma még eljön az ő ideje. Durvul a flaszteres emelkedő [P+], de türelmesen felmegyünk rajta a fennsíkra. Lókarámok között [P-] elérjük az Ürömöt Budakalásszal összekötő műutat, amit menten keresztezünk. Jól van, akkor most szép egyenletesen felmegyünk az Ezüst-hegyi kőbánya bejáratához ezen az árkokkal szabdalt, köves úton, folyamatosan váltogatva az egyik oldaláról a másikra, mindig oda, ahol kevésbé van szétmosva. A bányabejárat előtt jobbra fordul a turistaút egy rövid, lélegzethez juttató szakaszra. Néhány mélyebb levegővétel, és balra, fölfelé megyünk egy újabb emelkedőn. Attól féltem, hogy itt egy nagyobb tömeg fog feltorlódni, de kellemes meglepetés, hogy most nincs tülekedés, nincsenek olyan sokan, mint általában, amikor az első idősávból indulok. Észre se vesszük, és már az Ezüst-kevély kellemes útján toljuk magunkat előre. A Kevélyt elkerülő [P4] jelzésű úton nem látok senkit rövidíteni, csak egy lány lép ki az útra a bokrok takarásából dresszét igazgatva, és jön, hogy visszatérjen útvonalunkra. Feljebb, a szép kilátásba ácsolt esőház már megtelt. Nem valószínű, hogy a százast nyomók töltötték meg; nekünk korai lenne még a pihi. Sziklalépcsőkön lépkedünk fel az Egri váras panorámához, ahol szokás szerint fényképeznek, vagy esznek, vagy mindkettőt csinálják, de van aki csak szusszan egyet. Mi nem szusszanunk, hanem a csúcs felé törünk. Odafent nincs csippantás, mint tavaly, pedig ez jó ellenszere volt a Kevély lekispistázásának. Leóvakodunk a nyeregbe. A réten biztonság kedvéért megszemlélem a bélyegzőt ábrázoló lepedőt; távok vannak rajta felsorolva, a 100-as kiikszelve. Hát akkor kezdjünk bele egy hosszasabb ereszkedésbe [K-]. Kitűnő a talaj; az elmúlt napok esőzéseitől kötött, de már nem sáros. Sietünk, de azért belefutni nem merünk, mert még sokan cikáznak előttünk. Ez az ereszkedés is megvan szerencsésen, balra nagyívben kerüljük meg a Kis-Kevélyt, majd egy kőfejtőt mellőzve rátérünk a volt Sumica kemping melletti murvás útra. Se sapkát, se napszemüveget nem kell feltenni, még mindig vékonyan felhős az égbolt és a klíma is pont ideális, mintha direkt nekünk rendeltetett volna. Egy páros hölgy tagja megjegyzi, hogy melléfogtak a meteorológusok, amikor azt jósolták, hogy akár 31 C fokos kánikula is lehet. - Nana! Nyugtával dicsérd a villanyszámlát! - reagálok a felvetésre - korán van, ebből még akármi is lehet - mutatok fel a felhőkre. Elérünk a Csobánka - Pilisvörösvár műúthoz. Mennyinél lehetünk, talán tíz km-nél? De már depós kocsik hada várja a hozzátartozókat. Ne sértődjön meg senki, de azt mindig is túlzásnak tartottam, hogy már itt felbukkannak az autók, felkavarva a kőport. A Szent-kúti leágazás közelében vidám kompánia ér utol. Nem voltam szomorú eddig sem, de a Kovács Andi, Agárdi Peti és Dienes Áron alkotta társaságról átragad rám a határtalan, fiatalos lendület és jókedv. Igen, hölgyeim és nyulaim, így kell ezt csinálni, ráérünk majd sziszegni összeszorított fogakkal és testnyílásokkal majd úgy 90 kili tájékán. A leágazást elhagyva a [Z-] jelzésen megyünk tovább rövid időre feledve a murvást, ám nemsokára keresztezzük azt és belekezdünk a Hosszúhegy először enyhe, majd egyre erősebb emelkedőjébe. Egyáltalán nem vészes, jó tempóban, kifulladás nélkül megvan. A gerincén menet közben kipihenjük magunkat amíg elérünk a pontra.

1. EP. Hosszúhegy (Táv: 13,98 km; Érk: 10:19'; M.idő: 02:45')

Itt is sokan megállnak (megülnek) hegyről lenézni, anyagot cserélni, de mi még csak rá se bagózunk a gyönyörű kilátásra, rátérünk a kellemesen siethető, belekocogható lejtőre. Megközelítjük, majd röviden rá is térünk a murvásra, de aztán vissza egy kis erdőrészletbe, majd újfent a murvásra, amin már le is megyünk keresztezés céljából a Pilisszentkereszt - Pilisszántó műúthoz. Mosolygok magamban az erdőszélén felállított mobil tojodákon, bár a jércék és tojók körében igen népszerűek ezek. A Magashegyi-nyeregben jót derülünk egy fára tűzött emléktáblán, miszerint "Itt járt Szőcs Annamária, de nem jószántából, hanem mert eltévedt". Nem pontosan idéztem, de a lényege ez. Rakk Gyula lefényképez minket a kereszteződésben, és az egyéb távosokat áttereli a [S+] jelezte ösvényre. Komlósi Karcsinak és Nagy Krisztának integetünk. Felfújhatjuk a pofazacskóinkat, mert innentől nagyon sokáig emelkednünk kell. Nem baj, nyugiba' meg lesz ez is, nem hajt a tatár, 24 órára béreltük ki a pályát. Először feltoljuk magunkat a Lászlónak a göröngyös kúpjához, aztán az agyonvédett Pilisi-szerpentinen kanyargunk egyre feljebb. Most nem tettek ki kanyarlevágást tiltó A4-eseket. Úgy látszik a rendezők felhagytak a borsó (szikla)falra hányásával. Nem kell nekünk Alpok, nem kell nekünk Tátra, innen is pazar kilátás nyílik és itt is meg lehet dögleni. Az egyik kanyar után Tóth Ferit és Átol Csabát nézhetjük le egy emelet magasságból, de aztán hamar utolérnek, és eltűnnek a következő kanyarban. Még mindig nem tűz a Nap, a sziklás-köves úttól eltekintve sima ügy az egész felmenet. Lassan, de biztosan mi is felérünk a rétre, ahonnan a Pilis-tetőn felállított (valami szent izéről elnevezett) új kilátóhoz lehet felmenni a [Z3] jelzésen. Én még csak a Pilis lábától láttam az objektumot, de, az szent, hogy most sem fogok felmenni hozzá. Megyünk tovább a hosszú úton a nyereg felé. Tényleg nagyon hosszú, és ebben a pillanatban nincsenek is sokan rajta. Lehet, hogy jobb a megszokottnál háromnegyed órával később indulni? Ki tudja? Az is lehet, hogy csak véletlenül alakult így. A hosszú hullámvasút végén két ismerős, mosolygós rendezőt üdvözlünk, akik balra leterelnek a vályúba, ami levisz a nyeregbe. Szembe jön Annamari, akinek a laminált tábláján jót mulattunk a Magas-hegyi nyeregben. Szóvá is tenném, hogy milyen frappáns ötlet volt kitenni, ha nem ellenkezőleg mennénk, így csak köszönünk egymásnak.

2. EP. Pilis-nyereg (Táv: 25,47 km; Érk: 12:32'; M.idő: 04:58')

Csipogtatok, pecsételtetek és kiszúrok egy szabad helyet egy asztalnál. Itt az ebédidő, kipakolom az egyik doboz kínait egy sokmagvas bucival. Tibi is elővesz egy szenyót, de nincs türelme nyugodtan elfogyasztani, azt mondja, hogy majd trappban eszi meg. Felőlem akár galoppban is megeheti, mert még le se jöttünk a Kevélyről, amikor közölte valakivel telefonon, hogy melyik vonatot akarja elérni, én viszont nem akarom a maradék 75 km-en át a vonattal stresszelni magam, ezért most nyugodtan, levett cipővel, lazítva, szemlélődve látok neki az ebédemnek. Jót főzött a sarki gyorsbüfés mosolygós kis kínai. A kaját a reggeliből megmaradt kakaóval és egy fél flakon energiaitallal öblítem le. Tuttifrutti ízűt böffentek, reccsentem a műanyag palackokat, majd belekapaszkodok a botjaimba, hadd húzzanak tovább a cél felé. A nyeregből kiérve meglepő, hogy a pár éve kiszórt öklömnyi kövek szinte nyom nélkül besüppedtek, csak jóval később, egy viszonylag rövid szakaszon van még betaposatlan kő, de az most még elviselhető. Jó lenne, ha a végjátéknál, a pusztatemplom felé haladva is beljebb lenne taposva az Iszkiri 100-on és a Gerecse 50-en élvezett zúzalékkő. Na, de ez még a távolsági jövő zenéje. Momentán egyedül tolózkodok, de még így is hamar elröppen az idő, és már itt is vagyok a Kétágú-hegy lejáratánál. Mielőtt még kikerülnék az erdő árnyas védelméből, felveszem a nyaktakarós sapkámat és a sötét napszemüvegemet, mert bejött a sejtésem miszerint ahogy kimegyünk az erdőből, eltűnnek a felhők. Néhány bárányfelhő foszladozik csak az égen. Ráindulok a hosszú lejtőre, néha bele-bele trappolva, keskenyebb helyeken pedig vonathoz csatlakozva kocsiként, mert még mindig elég sűrűnek mondható a mezőny. Az út mentén szmájlis táblácskák kecsegtetnek egy kesztölci pogácsás- boros frissítéssel. Minden soron következő tábla mutatja, hogy mennyit kell még megtenni a frisspontig. Még jóval ez elé telepítette magát Hotdog Man. A standja amellett a keskeny műút mellett áll, amit éppen most keresztezek. Ott jegelik magukat kásailag azon csoport tagjai, akikkel lefotóztak a távok szétválásánál. Jó lenne, de nem állok le társalogni, mert lendületben vagyok, és mert a napon állni nem jó, és mert csábít a frissítőpont. Egyik kedves túratársam mesélte (biztos ráismer magára) a következő K100-as párbeszédet:

A Bika-völgyben odamegy a hotdogoshoz egy túrázó, és egy adag jégkását kér.

- Milyet adhatok, málnásat, vagy narancsosat? - kérdezi az eladó.

- Teljesen mindegy, a tökömre lesz.

Aranyos kis történet, de még egyáltalán nem ilyen súlyos a helyzet, a Bika-völgyben majd meglátom, hogy mit hova kell raknom. Most egyenlőre irány Kesztölc. Még egy bazi nagy dombon kell átmászni, aztán onnan lanka az utcákra. Pozitívum, hogy az új [K-] jelzést - mivelhogy a Kétágúról lejőve már átváltottunk rá -, abba az utcába vezették, amelyikben a nyomós kút van, és ez még működik is. Beállok a sorba, remélve, hogy senki nem akar fürödni. Akad akit fel kell világosítani, hogy mi sem pacalért állunk sorba, hanem szintén ivóvízhez szeretnénk jutni. Hamar sorra kerülök; egy másodperc alatt megáztatom a sapkámat, a másik másodperc alatt megtöltöm a poharam. Félreállok, és előszedek egy IsoSport hidratáló pezsgőtablettát, és beledobom a pohárba, hadd pezsegjen. A néhai Hársfa kocsma felé ballagva elkortyolom a hűs italt. Ez csak az előital volt, mert a kocsmával szemben meglátom a beígért frissítőpontot, ahol a népviseletes kis kisasszonytól az alkalomhoz illően egy hosszúlépést kérek. Megmutatom, hogy kb. meddig legyen a bor, és amikor a szóda is belekerül, megköszönöm és már öntöm is a nem létező gallérom mögé. Szomjas lehettem, mert egyből legurult az egész. Tovább kanyarogva Kesztölc utcáin elérkezek a slagos házhoz, amely előtt kevesebben frissülnek, mint eddig, leginkább fejhűtésre veszik igénybe a lehetőséget. Szalagkorláttal ér véget a kesztölci majális. Átlépve rajta rögtön keresztezem a hozzátartozó műutat, és a Nyársas nevű akácosban folytatom, ami alig nyújt valamicske árnyékot, mert a fákat sikeresen letermelték. A homokban óvatosan lépkedek, hogy minél kevesebb menjen belőle a cipőmbe. Apropó cipő. Örülök, hogy a beígért jó idő miatt a viszonylag új nyári túracipőmben jöhettem, ami pille könnyű, amellett kellően terepes a talpa. A felsőrésze szellős, de emiatt óvatosan kell a sarakat kerülgetni, és a homokban gázolni. A Sárga 70-et is megjárta és kiválóan vizsgázott. Jókedvem van a hosszúlépéstől, már a térdem se fáj, rázendítek a Kerozintól a "Nelly az elefánt"-ra, így, nótázgatva érek ki a kutyakiképzőhöz. Az idomár éppen egy nagy dög - pardon, dog - füle mellett pattogtatja ostorát. Mennydörgés és petárdaálló kutyákat képeznek éppen. Dorogi utcák következnek. Egy kanyar utáni kocsma teraszán Dienes Áron emeli poharát és kíván további jó utat; én szintúgy neki. (Kösz a Fácsebukkra feltett, rácson keresztül készített fotót, szuper.) Még mielőtt letérnék a [K-] jelzésről, be kell mennem a boltba, ahol tavaly is vettem a kólát. Kívülről úgy néz ki, mintha nem lenne nyitva, mert füstüveg a kirakata és sötétnek tűnik az egész helyiség, de amikor az ajtó elé érek az automatikusan feltárul. Szerencsére csak egy darab nő áll sorba a kasszánál; egy perc és már megyek is kifele a hideg 1,25 literessel. Kint rögtön megtöltöm vele az időközben kiürült energiaitalos flakont, és betekerem azt a széldzsekimbe, ez talán nem engedi felmelegedni a Katlanig. Az eredeti kólás palackot magamnál tartom, és a [jelzetlen] Mária utcán felfelé haladva iszogatom a tartalmát. Dorog főutcáját keresztezem, srégen szembe' a sarokház a 40-esek célkocsmája a Molnár. Most valahogy nincs kedvem bemenni, köszöngetni, jópofizni, ezért tovább megyek a balra felfelé hajló Csolnoki utcába. A temetőt viszont ki nem hagynám, mert ott lehet átitatni a sapkámat hidegvízzel. Az arcomról lemosom a sós port. Már majdnem kimegyek, amikor meglátok egy árnyas helyet a mosdók előtt. Le lehet ülni a betonszegélyre; egy túrázó éppen teljes lábszervizt hajt végre. Tisztes távolba mellé ülök, kirázom a cipőmből és a zoknimból a port, homokot, és ha már szerviz, akkor zsírozás. Egy kis vazelint kenek a talpamra. Mellettem a tag első bálozó, kimerültnek látszik, és nagyon melege van. Lehet, hogy elfutotta magát az elején, és hol van még a Gete? Nem kérdezősködök, sok szerencsét kívánva kimegyek a temetőből. Már csak két korty van a kéznél levő kólámból, bosszant, hogy nem ittam meg az egészet a temetőben és akkor most nem kéne cipelnem a flakont. (Fentről visszajön a [K-].) Az ipari vasúttal kombinált kereszteződés után két ifjú hölgy áll egy autó mellett; megkérdezem tőlük, hogy a K100-on depóznak-e, és, hogy átvennék-e tőlem az üres palackot. Készségesen átveszik, és még jó utat is kívánnak. Érdekes, hogy már évek óta valahogy mindig így jön ki a lépés. Soha nem idegesítettem magam időtervvel, ösztönösen mindig csak a "KÖNYÖRTLEN ELŐREHALADÁS" elvét alkalmaztam, ami mint fogalom csak azóta körvonalazódott számomra, mióta Csetneki Sándornál olvastam róla a Kinizsi Százasra készülőknek szánt jótanácsai között. (Forrás: Relentless Forward Motion; Stacey Page - 2002) A Gete felé haladva fokozottan jól lehet ezt alkalmazni. Nem megszakadni kell, hanem szakadatlanul taposni; ritkán nézni fölfelé, úgyis észreveszed majd, ha már fent leszel. Ez nem megy most 100%-osan, mert korán kezdek feltekintgetni, hogy lássam már azt a benga nagy, kínhalálba juttató, ókori kivégzőeszközt a csúcson. Ám van még néhány emelet, mire ez elkövetkezik.

3. EP. Nagy-Gete (Táv: 41,60 km; Érk: 16:18'; M.idő: 08:44')

Csippantás, pecsét, és már itt se vagyok. Tűz a Nap, lemenekülök. Szerencsém van, mert nem ereszkednek előttem sokan, és a meredek sziklás résznél, ahol fokozott óvatosság szükséges, nem kell zavartatnom magam mögöttem jövők által sem. Szépen lejutok a helyi Öreg-kőhöz, ahol pár métert ismét felfelé kell menni, aztán jön a keskeny fenyves sáv, hogy utána a Mars béli vörös kőgörgeteges vályúban kelljen lefelé balanszírozni. Már majdnem a végénél vagyok, amikor behúz a bal vádlim. Nem tudom behajlítani a lábam, mert akkor még jobban görcsöl, alig bírok félresántikálni az útból egy dzsindzsás vakvágányra. Túrázók szólnak, hogy nem arra kell menni. Amikor mondom, hogy tudom, csak muszáj egy kicsit lazítanom, megkérdezik, hogy minden rendben van-e. Jelzem, hogy semmi gáz, mindjárt kiáll a lábamból a görcs. Amikor éppen nem jön senki lemegyek a vízszintes útra és egy árnyékos helyen előveszem a betárazott kólát, és megiszom a felét. Ez jó idegkisimításnak is, jöhet a löszfal megmászása [K+]. Hát, ez a vályú egyre mélyebb és egyre keskenyebb, már alig egy lábnyom széles. Lépkedni is kéne ám benne, mégpedig egyre meredekebben fölfelé. Dől a por, hát, ezt kifejezetten utálom. Mikor felérek, látom, hogy a poros ösvény közvetlen közelében fekszik kiterülve néhány harcos. Aki itt lefekszik, az innen általában Tokod felé veszi az irányt, vagy tán még elvergődik a Tokodi pincékig és ott száll buszra. Tudjátok mi kell ide!?! Hát a KÖNYÖRTLEN ELŐREHALADÁS. A Katlan tavaly piroslott a pipacstól, idén nem hagyták ugaron a földjét, búzát vetettek bele. Gyönyörű zöld tenger. A búzaföld látványa még nekem, tápos pestinek is megemeli a lelkem. Amikor a Hegyes-kő felé kanyarodik az út, állítok a sapkám simléderén. Most bal elölről nyom a Nap; megborzongok a melegtől. Nem, nincs semmi gond, felkészültem erre, és különben is, volt itt már ennél melegebb is. Most még fülledtség sincs, alig érezhetően, de jár a levegő. Az előttem menő lába alatt porzik a talaj, pedig volt eső a héten, nem is kevés. Feljön a [K-]. A Hegyes-kő melletti rövid, de meredek emelkedő után már lefelé sietek. Nem veszem a fáradságot, hogy lefékezzek, és hátranézzek Esztergom felé, hogy felkutassam a Bazilika kupoláját. Szemre húzott ellenzővel sietek lefelé. Megint rám szólnak, hogy rossz felé megyek, és ezúttal igazuk is van. Egy szélesebb ösvénnyel hajoltam el jobbra, de a kék-fehérre festett mészkövek útját járók ezt rögvest jelezték. Megköszönöm a figyelmeztetést, és magam előtt szégyellem el magam, mert annyiszor jártam már erre, mintha itt laknék, és mégis sikerült félrelépnem hét lépést. Leérek a meredekhez, ahol csak oldalazva lehet ereszkedni. Előttem kis porfelhőt keltve megcsúszik valaki, de sikerül visszanyerni egyensúlyát. Még néhány lombsátras részlet és mindjárt lenn leszek az országúton. Meleg van, de nem remeg délibáb az aszfalt fölött. Balra fordulok a Tokodi pincék irányába. Az árnyékot adó buszmegállóban várakozik néhány túrázónak öltözött fószer, de tumultus nincs. A forgalmas kereszteződésen is szerencsésen átjutok, gyenge emelkedőn megyek a pincesor felé. A kerekes kútnál intenzív fejmosási akció folyik, nem állok be a pancsolók közé. A réten a szaletlit lefoglalta egy büfé, nem lehet behúzódni az árnyékba. A szomszédos mini pódium lépcsőjére ülök amíg megiszom a maradék kólámat. Meglepően nagy keletje van a különféle energiaitaloknak, bio-műzliszeleteknek, oxigénnel dúsított ásványvizeknek, energiabároknak, zseléknek és egyéb kulimászoknak. Ilyenkor pénz nem számít, és ezzel a büfések is tisztában vannak. Kicsit tartok a Kősziklától, a felvezető U alakú, keskeny ösvénye miatt, de sikerül egy olyan menetoszlopot kifogni, amelyikben az előttem haladóknak megfelelő sebessége van, és hátulról sem nyomulnak erőszakosan. Ilyen feltételek mellett egyenletesen, pihenés nélkül sikerül feljutni rája. Fent azonban félrehúzódok a néptelen [K+] útra. Valaki azt hiszi, hogy ez az útirány, de közlöm az illetővel, hogy csak egy pihentető csorgatás végett tértem le a frankóról. Lassan gyorsulok Mogyorósbánya felé. Lazítok a gyeplőn, de az utolsó harmadban már fékezni kell, mert innentől túl meredek az út ahhoz, hogy veszélytelenül lekocoghassak. Temető, balos ív, és már itt vagyok a kútnál. Rövid sorállás, senki sem marakodik. Megtöltöm a poharam, a sapkát már nem is vizezem be. Beülök a buszmegállóba és az IsoSporton kívül egy Mg pezsgőt is dobok a pohárba, nehogy megint lábgörcs miatt kelljen félreállnom, még ha csak egy percre is. Félárnyékban kortyolgatom az italt, amikor a megállóba kanyarodik a menetrendszerinti járat. Hű, húzok innen, nehogy valaki meglásson, és félreértse a szitut. Elbaktatok a Kakukkhoz, és a bal oldalán található kerthelyiség felől támadok. Az éttermi kosztot fogyasztó ismerősöknek jó étvágyat kívánva megyek az oldalajtó felé, amelyen túl a bélyegzést végzik. Hallom, hogy a kerítés árnyékában sörözők közül megjegyzi valaki, hogy: "Né má! Egyesek milyen frissen érkeznek." Azt persze nem kötöm az orrukra, hogy épp az imént frissítettem a kútnál.

4. EP. Mogyorósbánya (Táv: 50,18 km; Érk: 18:29'; M.idő: 10:55')

A Pilis-nyereg óta nem ettem, de nincs kedvem az itteni népünnepélyhez; megígérem magamnak, hogy Pélin, a finom vizű forrásnál egy átfogóbb restaurálást fogok végrehajtani. Visszamegyek a buszmegállóhoz, de tervemmel ellentétben nem iszok még egy pohár vizet, hanem jobbra fordulok az emelkedős főutcában. Feltűnik, hogy tiszta a levegő, mert itt többnyire égett műanyag szagát lehet érezni. Tán kifogytak a PET palackokból a jó atyafiak. Feltolom magam az emelkedőn, ami aszfaltosról szekérútra vált. A kéretlen talpmasszázs a [K+] felkötése után szűnik meg, egy kellemes lombsátras, szintben haladó sétaúton. Néha sáros pocsolyákat kell kerülgetni, de mindegyik kikerülhető az út valamelyik szélén. Az erdőt kétszer mezőgazdasági célra igénybevett nyiladék szakítja meg, ilyenkor érezni, hogy még van ereje a Napnak, de már el lehet tenni a sapkát, napszemüveget. A napszemcsit még Mogyin zsebre raktam, a sapka miatt meg nem veszem le a hátizsákot. Rákanyarodok az ösvényre, amelyen az itteni Öreg-kőre (egy már volt a Gete után) kell felmenni. Egyre durvább, de nyomni kell, nem maradok le az előttem haladótól. Jelzetlen erdei utat keresztezek, és innen már csak pár lépés a pihenő.

I. feltételes ellenőrzőpont, Öreg-kő, pihenő

Mint páréve, most is megjegyzem a pontőröknek, hogy ide állandó pontot kéne telepíteni, mert a túrázók nagy hányada ezt le szokta kispistázni. Az őrök elmondják, hogy már többen érkeztek ellenkező irányból a pontra. Erről ennyit. Csörög a telefonom, leülök a másik pihenőasztalhoz. Végh Gyula van a vonalban. Irénkével csak nyolckor tudtak elrajtolni, most éppen indulófélben vannak Mogyorósbányáról. Megállapítjuk, hogy nem valószínű, hogy utolérnek, ha mégis, akkor baj van (mármint velem). Ha már ülök, akkor elpakolom a sapkámat és a zsebemből a napszemüveget. Kiscsibész és túratársa érkeznek. Csodálkoznak, hogy már itt vagyok, mert reggel ők sokkal korábban rajtoltak, mint én. Persze, ők vacsoráztak a Kakukkban, és ez megfogta őket. Latolgatják, hogyan is állnak az idővel. Azt mondom nekik, hogy ha csak Pusztamaróton kell lámpát gyújtaniuk, akkor bőven időben vannak. Ezt azért merem állítani, mert amikor én indulok hét óra körül Békásmegyerről, általában Pusztamaróton szoktam elővenni a fejlámpámat, de a legtöbb esetben a Vízválasztóig kihúzom saját világítás nélkül, mert világít a murva. Felérkezésünkhöz viszonyítva, élesen balra fordulunk, és lesietünk az Öreg-kőről. A végén még le kell rohanni egy háromméteres nyaktörő lejtőn is a nagy birtok kerítése mellé, hogy hosszan bandukoljunk a tágabb látóhatárt nyitó mezőn, mígnem ráfordulhatunk a Szent-kúthoz vezető lejtőre. Rögtön veszem is elő a poharamat és beállok a rövid sorba. Szokás szerint IsoSport tablettát dobok bele, és amíg pezseg addig előhalászom az apró tasak mézet, és a tasak gyümölcspürét, amiket reggel bepakoltam. A zacskó sóskekszet is melléjük teszem. A pépek után a keksz harmadát is megeszem a pohár itallal. Az indulófélben levő Olsen megkérdezi, hogy: "Jössz?" - Nem - válaszolom - még nem végeztem itt. Amikor éppen nincs senki a kútnál még egyszer megtöltöm a poharamat, és a megint üres energiaitalos flakonomba is vizet engedek. A második pohár italt egy műzliszelettel fogyasztom, a flakonba töltött pedig úti tartalék lesz. Most egyelőre úgy érzem, hogy kellően pótoltam az üzemanyagot. "Egyedül" indulok tovább. A karámban ezúttal nem látok jószágokat. A murván elrecsegek a büféig, ahol húzok egyet a cipőfűzőimen, mert a Szent-kútnál ezt elmulasztottam. Balra fordulok a templom felé, és hátranézek, hogy akad-e olyan vállalkozó, aki még erre jön. Egy srác követ, de amikor észreveszi, hogy nem jön utánunk senki, akkor a GPS-e után kap. Hisz a GPS-nek, és nem fordul vissza a Szaléziak sportpályája felé, ahol a többiek "özönlenek" lefelé. A betonlapokon pontosan az idősek otthona elé érkezünk le, ahol jobbra kell fordulni a műúton. A sportpálya után mellőzöm a Péliföldszentkereszt vége táblát. Itt mindig meg szoktam figyelni a Nap állását. Most már nem látszik a hegyektől, de még világos van. Ha hozzáveszem, hogy kb. 40 perccel később indultam, mint szoktam, akkor úgy tűnik, hogy jól állok az idővel. Az Öreg-kő látványától és a műúttól búcsúzva balra fordulok a durva murvával felszórt útra, és földek között az erdő felé botladozok. A bal talpammal nincs minden rendben, mert csípős érzést okoznak a kövek az ujjak tövénél, és a "tappancs" résznél. Csak remélni tudom, hogy nem lesz vele nagyobb gond. A Kökényes-hegy megmászásánál éppen idejében van vége az emelkedőnek, és csap át lejtőbe az út. Csöng a telefonom, félreállok. Árpi az, aki legnagyobb sajnálatunkra idén nem tudott Békásmegyerről hazasétálni Tatára, mert a térde olyan állapotba került, hogy operálni kell. A korai nevezési kényszer miatt most ugrott a befizetett pénze, de úgy vélem, hogy ez a legkisebb baja. Tájékoztat, hogy a barátok, ismerősök közül még ki van versenyben önmagával és az idővel, és ki dőlt ki a sorból, majd jó utat kíván. Jobbulást kívánok neki, és egy kicsit lelombozódva megyek tovább. Óvatosba' letrappolok a Bika-völgybe. Már észrevehetően szürkül, de még nem kell világítás. A Multinavigátoros sátorhoz invitál egy rendező.

II. feltételes ellenőrzőpont, Bika-völgy.

Csak csippantani kell, és akinek van reklámbonja az a ballonos szódán kívül bort is kóstolhat és ehet egy kis aprósüteményt. Nekem van cetlim, még a nevezésnél kaptam. Kérek egy hosszúlépést Portugiserből, és megkérdezem, hogy tehetek-é bele egy kis narancsszörpöt. A ponton ténykedő rendező elszörnyed, de megengedi. Nem vagyok egy olyan fazon, aki koncerten tapsol két tétel között, de nem is akarom a borszakértőt játszani. E pillanatban Jaffás fröccsöt kívánok és kész. A hátsó kempingasztalhoz lépek, és elveszek két szem sóssüteményt, és egy mézes puszedlit. Az egészet leöblítem egy kis ballonos szódával, megköszönöm az ellátmányt a Multinavigátorosoknak, nyakba akasztom a fejlámpámat és továbbindulok az országúton. (Itt a Hotdogos, de semmimet nem kell jegelni.) Nemsokára jobbra felvágok. Nincs előttem senki, és meglepődök magamon, mert úgy hasítok fölfelé, mintha sílift húzna. Tudtam én, hogy Jaffát kell önteni a fröccsbe. Még a magasfeszültségű vezeték alatt is hat a nafta, csak az utolsó, a legmeredekebb rész fog meg, de az is csak azért, mert szúrós dzsindzsa nőtte be az irtást, amivel meg kell vívni; úgyhogy örülök, amikor fent kiérek a távvezeték alól, mert csak egy kicsit vérzik a karom. Nem kéne még lámpát gyújtani, mert világos a murva, de mögöttem már világot gyújtott valaki, és ráadásul lóbálja a lámpáját, ami miatt a hátralóbálási periódusban vakon megyek, ezért feladom azt a tervemet, hogy csak Pusztamaróton kezdek majd világítani.

A Vaskapu, alias Domoszló-völgy hajtűkanyaránál tovább megy egyenesen egy társaság. Utánuk szólok, hogy be kék kanyarodni balra. Jön a kérdés, amitől meg szokott emelkedni a sapkám, de most nincs rajtam sapka, ezért csak a hajam áll égnek:

- Biztos?

- Adjam írásba? - mormogom alig hallhatóan magam elé.

- Gyertek vissza! - szólal meg közvetlen mellettem egy tag, aki, mint kiderül, a kételkedők csapatával van, csak kissé lemaradt tőlük, és ezért hallhatta meg a dünnyögésemet.

Innentől kezdve nem próbálkoznak tovább jelzéskeresgéléssel, GPS-ezéssel, hanem inkább beállnak mögém vonatozni. Magam nemigen szoktam olyan éjszakai túrára menni, aminek az útvonalán nappal még nem jártam. Amikor a szárligeti célt átrakták Tatára, akkor egy baráti társasággal nappal végigjártuk az új útvonalat a Tokodi pincéktől a Tóvároskert vasútmegállóig. Azért csak addig, mert ott van a Kis Füttyös kocsma, és egy rendkívül meleg májusi nap volt. Beérünk egy sötét erdőrészletbe. Belátom, hogy nem bírtam volna elodázni a lámpagyújtást Pusztamarótig, mert tök sötét van már. (Bejön a [P-].) A második kerítés kapuja is nyitva van, nagyon kellemes, hogy mostanság nincs átmászás a Kinizsin. Egy lejtőn nekieresztem a lovakat, de egy félreállt ember figyelmeztet, hogy sár van. Tényleg, csak komoly manőver árán lehet kikerülni, jó, hogy nem gangoltam bele a lekvárba. Pusztamarót rétjére leérve látom, hogy a nagy esőház ki van világítva. Ezt is egy büfé bitorolja. Az egyik homlokzati padjára ülök, közvetlenül a pult elé. A Péliföldszentkereszten vételezett, tablettával dúsított vízből iszok, és leerőltetek mellé egy műzliszeletet. Visszaillesztem a homlokomra a fejlámpát, és továbbindulok, hogy megnézzem, vajon mit főztek Tatán, de előbb a murvás úton megyek a Vízválasztó felé. Úgy alakult, hogy több ember verődött itt össze; az út teljes szélességében túrázók haladnak. A murva kövei kihangsúlyozzák a bal talpamat égető érzést. Vízhólyaggyanús, Bányahegyen majd megvizsgálom. Egy hölgy rávilágít egy vastag faágnak látszó tárgyra az úton, és azt mondja: "Jé, kígyó." A mellettem jövő srác akkorát ugrik helyből, páros lábbal, hogy az már önmagában is komoly sportteljesítmény. Az erdei sikló pillanatok alatt eltűnik az utat szegélyező susnyásban. - Mi lett volna, ha befigyel egy anyakonda? - cukkolom a hüllőfóbiás sporttársat. A kérdés költői marad. Elérkezünk a [P-] / [K-] szétválásához, és a [K-] jelzés mentén bemegyünk a bokrok által rejteni próbált ösvényre. A Kis-Gerecse oldalában halad a menetoszlop. Nem érdemes kapkodni, így is éppen elég kőbe lehet belerúgni. Már éppen televan a puttonyom mészkövekkel, amikor az eleje elkezd kifelé mászni a sziklásból. Felérünk egy sáros részre, ahol az élen haladó elveszti a jelzést, ribillió támad, mindenki össze-vissza villogtat. Baloldalt kiszúrom a [K3] jelzést, és mindenfajta kommentár nélkül lefalcolok. Kiabálnak, hogy már megtalálták a [K-] jelzést, de nem megyek vissza; mindjárt elérek egy sármentesebb utat. Természetesen nem a Gerecse-tető felé megyek, hanem ellenkezőleg, az egyházi üdülő irányába. Néhány méter után az önkényesen választott utam belefut a [K-] jelezte útba, ahol találkozok az imént elhagyott társulattal. Erről jut eszembe, hogy volt, aki a Fácsebukkon azt javasolta, hogy szólni kéne a rendezőségnek, hogy iktassák be az útvonalba a Gerecse-tetőt, mert így ahogy most van, nem 100 km a 100 km. (...) Egy darabon még mély barázdákkal tarkított az út, de aztán jön a Schandl-hárs a bealudható szakaszával. Engem még csak nem is kerülget az álmosság, ébren tart a szúrós talpam, aztán meg eléggé törmelékes mostanában ez a környék, arra is ügyelni kell, nehogy egy lehullott gally, vagy ág miatt jancsiszöget játsszon az ember. Hosszú ez az út, de végre jobboldalon megjelenik egy kerítés, és lejteni kezd egy keréknyomos, köves förmedvényen. A hátam mögött ketten osztanak, szoroznak, már most azt latolgatják, hogy mikor fognak beérni. Valami extrém korai idő jön ki az egyiknek, ami ilyen menetsebesség mellett képtelenség. A másikat már idegesíti a számolgatás; rájön, hogy a legbiztosabb módszer arra, hogy megtudják, mikor érnek célba, az, ha folyamatosan talpalnak. Jól látható az éles balos letérés; keresztülvágok egy jelzetlen földúton és irányba állok Bányahegy felé. Ez sokkal kellemesebb út, mint az iménti. Elmosolyodok magamban, amikor egy fán meglátom a [K3] jelzést; jövőre innen ereszkedik majd a mezőny, ha a rendezőség elfogadja a fentebb vázolt útvonal-módosítást. Aki ezt kitalálta, annak már most önszorgalomból be kéne járnia a találmányát, hogy be tudjon számolni a tapasztalatairól. Hát nem? De!

Lassan a pár éve bekerített nagy irtás kerítése mellé érek. Innen kb. tíz perc a pont. Azt játszom, hogy csak a földet és a kerítést nézem, és amikor legközelebb feltekintek, már látni akarom a tábor fényeit. Nem jön össze. Egy sárkerülés közben megbotlok, és akaratlanul fel kell néznem: SÖTÉTSÉG. Mindegy, most már előre nézek, és úgy várom, hogy meglássam az egyre erősödő fényt, amint kibontakozik a fák ágai mögül.

5. EP. Bányahegy (Táv: 70,84 km; Érk: 23:15'; M.idő: 15:41')

Fesztivál hangulat van, nyüzsiznek az emberek. Ha nem tudnám, hogy hol vagyok, akkor várnám, hogy melyik lesz a következő fellépő együttes. Ja, hogy nincs színpad? Mellékes. A hordós vízhez megyek, ahol egy tényleg fiatal fiatalember méri a hűs nedűt.

- Ne sajnáld szépöcsém, merd csak tele a poharamat! - mondom a felelősségteljes poszton álló srácnak. Úgy, ahogy van, pezsgőtabletta nélkül benyelem a nagy pohár, életet jelentő folyadékot. Ez volt az aperitif, most megyek pecsételtetni, és közvetlen mellette a teázóban vételezek egy szintén nagy pohár teát. Amíg a sorban állok Rakk Gyula készít rólam (is) egy sztárfotót. Itt már sokkal "karakteresebb" portrék készülnek, mint a Magashegyi-nyeregben. A csipogás, pecsételés és a teaosztás kislányokra van kiosztva, nevelődik az új rendezőgárda. Mindenki az alkalomhoz illő komolysággal látja el a feladatát. A késői óra ellenére mindenki éber és odafigyel a munkájára. A teát már nem gurítom le egyből, keresek egy üres helyet a rétre fektetett farönkök egyikén, és cipőmet levéve megvizsgálom a talpamat. A jobbal nincs semmi tennivaló, de a bal...! A bal tappancsomon egy nagy vízhólyag feszül. Már megint a bal. Az Iszkiri 100-on is ezt kellett felszúrni. Lehet, hogy normál körülmények között végigszenvedném a távot beavatkozás nélkül, de a Kisréttől a Szt. Péter templomig felszórt zúzalékkőre gondolok, és inkább a műtét mellett döntök. Megint nem hoztam tűbefűzött fehér cérnát, ezért előveszem a hegyes kis gyöngyház nyelű bicskámat és felszúrom vele a hólyagot. Úgy látszik több cellájú, mert az első szúrásra nem apad le teljesen. Az ujjak irányából is kap egy döfést, és akkor már kellőképpen leereszt. Így se lesz kellemes a séta, de nem feszít majd annyira. Elfogyasztom a teát egy műzliszelettel, majd zoknit, cipőt húzok, és próbát tartok. Jól van, simán rá tudok állni, hát akkor most megpróbálok továbbállni. Aúúú! Az első lépések kegyetlenül csípnek. Egy fűben ülő leányZoo rám néz és azt mondja, a mellette ülőnek hogy: "Némelyeknek elég furcsa a mozgása." Neked se mellé szivikém - gondolom magamban. Amint tovább zombizok, a másik oldalon Gerstenbrein Istvánt és Bús Melindát lelem a fűben. Elmondják, hogy csak félkilenckor tudtak elindulni. Bődületes. Minden elismerésem az övék, először is a rajtbeli több, mint másfél órás hercehurca elviselése miatt, másrészt amiatt, hogy egy órát rámvertek, jóllehet ez nem nagy kunszt, de mégis. Elköszönök, és megindulok a feketéllő nyílás felé, amely mögött a hátralevő út rejtezik. A kőbánya bejáratának magasságában sikerül megszabadulnom egy gyomorfeszítő büfitől. Valaki megszólal az út mellett, a sötétben, hogy: "Egészségedre."

- Hej, komám, de kár, hogy nem egy perccel előbb értem ide, akkor egy hapcival kombinált pukit is hallhattál volna - válaszolom a jókívánságra. Nagyszerű, hogy ennyire odafigyelnek egymásra az emberek. Megjegyzést tesznek rá, ha sántít, lekottázzák, ha egy tarkát purcant. Hát nem megható? De!

Agyrohasztóan unalmas szakasz következik. Nincs is említésre méltó esemény, hacsak az nem, hogy kerülgetni kell a kitaposott tyúkszemű, és még ép meztelen csigákat, nehogy elcsússzon rajtuk az ember. Megpróbálok felszívódni a gondolataimban, csak, hogy múljon az idő és vele együtt fogyjon a táv is. Az időugrás végét az egyik kanyarban álló, összeroskadt kerítésdarab jelenti. Innen már csak néhány kanyar, és a mészkövekkel szegélyezett ösvényen találom magam. Ezért régebben létrás átmászással kellett fizetni. Egyetlen alkalommal, 2011-ben volt úgy, hogy hat (!) kerítésmászás volt a K100 útvonalán; kettő Pusztamarót előtt, négy pedig itt a Vértestolnai műút előtti térségben. Milyen jó, hogy most már nincs mászás, és a vele járó torlódás sincs. Nemsokára kanyargok a vékony fák folyosóján, majd egy szántóföld következik. Már tavaly se, de lehet, hogy már tavalyelőtt se lehetett átlóban keresztülvágni a szántón, mert művelés alatt volt, van. A térkép is azt mutatja, hogy nix átvágás, az oldalai mentén kell kerülni, a [K-] jelzést követve. Innen egy olyan sziklamezőre jutok, ahol minimum egyszer, de inkább többször, kötelező jelleggel kőbe kell rúgni. Ezt is letudom, ezért egy kényelmesebb, füves út lesz a jutalmam egy darabon. Egy, a szélesebb útból balra kiágazó ösvény menti fán "virít" a jelzés. Hátra nézek, és úgy tűnik, hogy most a mögöttem jövők is az útvonalkövetést választották, és nem hömpölyögnek tovább lefelé a mezőn, mint a túrázók zöme a Gerecse 50-en. Még egy ilyen susnyás ösvény következik, amiről közvetlenül a Tata-Tarján műútra lépek, ahol egy balra-jobbra cikcakkal Vértestolna felé fordulok. Itt nincs ellenőrzőpont, de ez az utolsó flaszteres depós állomás. Az út baloldalán áll a sok autó, várják a versenyzőjüket. Két, az autójuk hátsó ajtajában ülő lány nekem is jó utat, és kitartást kíván, amit megköszönök; nagyon jólesik. A kocsisor hézagjánál balra fordulok, hogy néhány méter után megint ezt tegyem. A következő útszakasz terepviszonyaira a pocsolyák és a sármedencék jellemzők. Nincs cipőbeázás, kisebb, nagyobb manőver árán mindegyik sár kikerülhető, de azért oda kell figyelni. A hosszadalmas, sáros rész végét egy baloldalon létesített kerítés jelzi, utána balról, Tarján felől köt fel a [K+] jelzés. Később, a Tarjáni-Malom-patak rövid hídja környékén megint van egy nagyobb sáros rész, de utána megkezdődik a zúzalékkővel frissen felszórt, kanyarodó, enyhe lejtő egészen a következő pontig.

6. EP. Koldusszállás (Táv: 81,78 km; Érk: 01:56'; M.idő: 18:22')

Nehezemre esik a sorállás, egyik lábamról a másikra nehezedek. A tea és a leves közül most is a zöldséglevest választom. Az ék alakban összefutó [K-] és [S-] utak által bezárt csücsökben van egy takarásban rejlő pihenő. Oda megyek, hátha van ott még egy csányi hely. Gál Edit és csapata mellett én is elférek. A leveshez a maradék sós kekszemet eszegetem. Editék még sötétben akarnak célba érni, ehhez azonban nagyon bele kell húzniuk, de még inkább belefutniuk. A pár perces pihenő és a levesezés csodát művelt. Igaz, kicsit lerozsdásodva, de újult erővel vágok neki a továbbiaknak. Az itt kezdődő [S-] jelzésű úton folytatom, amely a túra jelzett szakaszának a végéig tart. Ide nem jutott zúzalékkő, most még csak az alattomos, elnyújtott emelkedőt kell legyűrni. A hajtűkanyarig tartó út mindig hosszú és a legtöbben utálják, de most valahogy sikerült elterelnem a gondolataimat, és egyszer csak megpillantom a hajtű felső ágán billegő fényeket. A kanyar után kicsit ráerősít az emelkedő, de innen már hamar felérek a Kisrétre. Rövid, szintbeli pihentető menet következne, de nyomokban már feltűnik a rózsaszín zúzalékkő, ami nehezíti a haladást. Mintha a Gerecse 50 óta a nehézgépektől már egy kicsit jobban betaposódott volna, de még így is botladozásra-, és gyakori cikázásra késztet, nem beszélve az ismét érezhető emelkedőről. Ezen a terepen markánsan jelentkezik a defektes talpam. (Valami barom kiszúrta a gumit.) A bal leágazó földutakra világítok, bár tudom hogy az enyém még jóval messzebb van. Figyelem a pár tíz méterrel előttem haladók fényeit, mert amikor azok eltűnnek, akkor ott lesz a letérő. Meglepődök, amikor egyszer csak szemből világítanak rám. Mi történt? Valami miatt megállt az egész társaság? Nem. Elbökték a letérést, és most kaptak észbe. Erre szoktuk azt mondani a sietős túratársainknak, hogy: "Jössz te ma még szembe babám." A lejtős földút, amelyre letérünk, felüdülés a zúzalékköves balhé után. Rövid időre bejön a [P-], de nemsokára, egy újszerű pihenőbútorzat után derékszögben jobbra fordít a [S-] (Arany-lyuki elág). Ami szintet elvesztettünk a kövesről való letérés után, azt most vissza kell nyerni. Nem mondhatnám, hogy ez jólesik, de már joggal lehet fantáziálni a célba érésről, és ez mozgósítja a tartalékokat. A balkéz felőli fiatalos már akkorára nőtt, hogy sötétben nem tudom megkülönböztetni az erdőtől. Ez azért érdekes, mert ha már "igazi" erdőt látok balról is, akkor nincs messze a visszatérés a kövesre. Még néhány rugaszkodás és ez is megvan, de köszönet nincs benne, mert ide aztán bőven jutott a zúzalékkőből. Az igazi gondot az jelenti, hogy errefelé a régen felszórt fehér kő már szilárdan állt a talajban, amikor a rózsaszín réteget terítették, ezért ez a büdös életben nem fog betaposódni. A gyakori kerülgetéstől és a mindjobban fájó talpamtól belassulok, egyre másra mennek el mellettem. Végre lejteni és kanyarogni kezd az út; megint egy utalás a pont közelségére. Hasadékot kerül egy kanyar, a túloldalon látom az előttem járók fényeit. Még egy hasonló jön, aztán egy hosszú, alig észrevehetően görbülő szakasz, ami megint emelkedik kissé. Jobbra itt a régi, lekerített, benőtt út, amely annak idején felvitt a Baji vadászházhoz a régi ellenőrzőponthoz. Messzire előrenézek, és egy nagyobb fénypászma után kutatok.

7. EP. Szt. Péter templom (Táv: 91,06 km; Érk: 04:18'; M.idő: 20:44')

Sistergő most nem terülj-terülj asztalkát varázsol, hanem Ő végzi az igazolást. Leülök egy percre, mert van még egy kis vizem Péliről és még ezt a kis súlyt sem akarom továbbcipelni, megiszom. Végre nincs több zúzalékköves borzadály, megindulok lefelé a kálvária stációihoz. Jöhet a visszaszámlálás XIV-től I-ig. Először jól járható sétaúton pihentetem az idegeimet, aztán be kell menni egy szurdok mellé. Már pirkad, de nem oltom el a lámpát, mert ezt a sziklás, mészköves, szakadék mellett vezető ösvényt mindenképpen ficam nélkül akarom megúszni. Ha jön valaki inkább félreállok, de minden mozdulatomnak megfontoltnak KELL lennie. Ennek ellenére egy nagyobb, simára koptatott szikláról lecsúszik a lábam, és hogy megtarthassam az egyensúlyomat befeszítek. Nincs baj, de a túra elején elmúlt térdfájásom most visszatér. Rettentően bosszús vagyok. Mindez a legnagyobb elővigyázatosság mellett, a terep végén, az I. számú stáció közelében történik.

- Krucifiksz nohamól! (Kruzifix noch einmal!) - sziszegem a még gyerekkoromban, a nagyanyámtól hallott, Dob utcai házmester-káromkodást. Erre inni kell! Átmegyek a pár lépésnyire levő örökmécseses kegyhelyhez, leülök elé a padjára, és előveszem az egyetlen konzerv energiaitalomat. - Pssz! - mondja a doboz. Egy társaság érkezik, vaku villan, Varnyú Gyuri lefényképez amint éppen lazítok. Homlokomról a nyakamba húzom a lámpát, majd felmegyek az öt méteres emelkedőn a szőlőkhöz, hogy aztán meredeken ereszkedjek Baj központja felé. Innen már végig aszfalt lesz. A fárasztó lejtő végén, egy autó körül kis csoportot látok; Widi kényelmesen fekszik a földön hanyatt, két keze a feje alatt párnának. Úgy van betájolva, hogy lássa az érkezőket. Nem kérdezem, de nyilván várnak valakit, vagy valakiket. A szőlőket és Bajt összekötő hosszú, egyenes műútra térek. Mellette piros pipacsokkal szegélyezett, még zöldkalászú búzatábla hullámzik. Mentemben végigsimítok néhány kalászon. Előttem egy lány beleáll a táblába, hogy így fényképezkedjék. A korareggeli horizont, fölötte komor felhőkkel megkapó háttér. Egy régi, régi képen Rákosi elvtársat ábrázolták így, amint majdnem mellig ér neki a már aratásra érett gabona. A lány még közel száz kilométer gyaloglás után is sokkal jobban néz ki, mint a pufók, kopasz Rákosi, bár ez ízlés dolga. Bajon a templom utáni nyomós kútnál lemosom az arcomról a sót, meg az út porát, ami smirgliként viselkedett, amikor az imént végighúztam a kezemet a homlokomon. Az úttesten megyek tovább. Szembe jön egy biciklis. Már majdnem lehúzódok, amikor észreveszem, hogy Darabos Zoli az. Tavaly sötét öltönyben, kalapban, fekete karszalaggal, hajtókáján kilenc ovális jelvényével csinálta végig a tizedik Kinizsijét, így búcsúztatva el a maga részéről a túrát. Megcsömörlött a megelőző hercehurcától. Ma hajnalban Tatabányáról karikázott át ide, és most kólával kínál, majd elkísér egy darabon dumálgatva a sorompó felé, aztán visszafordul, hogy Gyulával és Irénkével is találkozzon. A vasúti átkelőből odalátok a Tóvároskert megállóba, de lépcsőjén senki sem hever, senkinek sem gratulálhatok. A Kis füttyös kocsma után a második keresztutca a Diófa, itt automatikusan balra fordulok. A következő keresztutca a Szegfű, ezen jobbra kell fordulni, de a túrázók zöme zsigerből továbbmegy a Diófán. Nem nagy cucc, nem is szólok senkinek, csak befordulok a Szegfűbe, amelyen elérek a fenyves sarkához. Csak az átlós ösvényén nézek hátra, hogy jön-e erre még valaki. Jó! Ketten is követnek. Az ösvény a Deák Ferenc utcára visz ki, az pedig a forgalmas Vértesszőlősi útra, ami ilyen korai órán nem is olyan forgalmas, hogy nyomogatni kelljen a gombot a zebránál. Fókuszálom a nagy fehér alapszínű útszéli reklámtáblát, ami a tábor utcája torkolatában áll, és már nem csinálok egyebet, mint lépkedek felé, és gratulálok a szembejövő hátizsákosoknak. A táblánál jobbra fordulok, és a sok parkoló és indulni készülő autó között a lehető legegyenesebb testtartással, határozott léptekkel megyek be a táborba.

Cél, Tata, Esély Alapítvány Ifjúsági Tábor (Táv: 98,10 km; Érk: 06:01'; M.idő: 22:27')

Követem a fehér szalagokat a régi bélyegzőt ábrázoló molinóig, és belépek a célhelyiségbe. Leadom a csipogó-pecsételőlapomat, és egy percen belül Szabó Tamás dr. úszó- és túratársamtól vehetem át a kilencedik K100-as oklevelemet, és jelvényemet. Egy hagyományos, és egy kerek, bronzszínű jelvény közül választhatok. Oválist kérek, mert a hagyományos jelvényeim sorozatából akarok majd pop-art művet alkotni, mint ahogy azt a múltszázadban Andy Warhol csinálta a leveskonzerveiből.

ESEMÉNY UTÁN

Az ebédlőben a harmincszoros (Huh!) teljesítő Samu Piroska tisztel meg azzal, hogy az asztalához invitál, ott fogyaszthatom el az ízletes jutalomfalatot, a Palóc levest. Toplak Joe érkezik üzletember jelmezben; így ünnepli a 20. teljesítését. (Fanfárok harsannak a szellőzőrendszerben.) Nemsokára megérkezik Zoli, és "hozza" Végh Gyulát és Kákonyi Irénkét, akikkel kölcsönösen gratulálunk egymásnak. Nagy-Szilitsán János még mindig friss, mert egy kancsó friss vizet hoz az asztalra. Ő első bálozó és még az esemény hatása alatt van. Gyula és én még leeszünk egy-egy, étvágytalanoktól átpasszolt extra kajajegyet, majd véget vetünk az örömködésnek, és akik vonattal jönnek, azokkal visszaindulunk a Tóvároskert vasútmegállóhoz. (Nekünk így, Gerecse-tető nélkül is meglesz a 100 kilométerünk.) Néhány túrázó még szembejön. Nagyon igyekeznek, remélem, hogy még időben beérnek. Szép volt fiúk, és szépek voltatok lányok.

Ottorino

 
 
IszkiriTúra éve: 20162016.03.31 11:40:49

ISZKIRI SZÁZAS 2016.03.26-27.

103,9 km; 2025 m 24 ó

Akik útitársaim lettek volna megbetegedtek, vagy megfájdult a lábuk, vagy hajnalra rabbivá lettek, ezért egyedül lépcsőzök fel a kelenföldi pályaudvar megfelelő peronjára. Sára Petin kívül, aki egy padon ülve fűzi nagy műgonddal újnak látszó futócipőjét nem látok ismerőst. Nyakig húzott cipzárral, kesztyűben várom a győri személyt a Déli felől, ami időben meg is érkezik. Durván félóra a menetidő, ezért kényelmesen elfogyaszthatom a reggelimet a vonaton.

Két-három perc késéssel, 6 óra párperckor fékez vonatunk Szárligeten. A felüljárón szembejönnek a kultúrban már benevezett túrázók, akik a 6 órai rajtnyitáskor ott tudtak lenni. Tíz perc múlva én is benyitok a nett épületbe. Darabos Zoli, Tóth Feri és Végh Gyula már induló félben vannak, azzal üdvözölnek, hogy úgyis utolérem Őket. Hát, erre nem tennék fel egy piculát sem. A házban sok gyorsjárású ismerős arc már a nevezési sorban áll. Hamar sorra kerülök én is; Fehérvári Máté a 100-as rajtszámot írja rá az itineremre. Szép kerek szám, ennek kell a végére járni. Menetkész állapotban vagyok, 06:30-kor kilépek az ajtón. Az érkező Ruttkay Diána annyit kérdez: "Egyedül?"

- Elvileg Zolit és Gyulát üldözöm, Ferike már biztos meglógott előlük - válaszolom, majd visszamegyek a felüljáróhoz és felüljárok. A falu főutcáján rátérek a [K3] jelzésre. Mielőtt megizzadnék, félreállok, hogy levegyem a felső kabátomat. Közben Jaskó Veronika és túratársa Csaba érnek utol. Kéretlenül hozzájuk csatlakozok. Cupp, cupp, és tovább megyünk a Zuppa felé. Könnyű terep, még az emelkedőn sem kell lihegni dumálás közben. Nézem, hogy mit fényképeznek túratársaim. Négy vagy öt kőtömb mellett egy deszkadarabra rá van írva, hogy MACKÓ VÁR. Jól van, nem baj. Menjünk innen! Pár perc múlva észrevesszük a kiakasztott bóját.

2. EP (első maga a rajt volt) Zuppa tető. A [P-] jelzésen kanyargunk lefelé a Zuppáról. Az 1-es út elérése előtt közvetlenül egy bokorra akasztott fehér női bugyogót veszünk észre. A rendezői bejárásról írt beszámolóban olvastam, hogy CsSt és Jeremcsuk Isti egy egész garnitúrát találtak hasonló fehérneműkből. (Gondolom CsSt volt a szemfülesebb. [Bocs!]) Ez a darab vagy megúszta a begyűjtést, vagy utána került ide, mert a környéknek feltehetően olyan kisugárzása van, hogy hatására a nők tekintélyes százaléka rettentő erős késztetést érez arra, hogy megszabaduljon az alsóneműjétől, és egy rántással veti le magáról a bugyit. Mint ahogy a Balatont Magyar tengernek nevezzük, nevezhetnénk ezt a környéket Magyarbermudának. Igaz, itt nem hajók és röpülők tűnnek el, hanem (háromszög alakú) nöjji bugyik tűnnek fel. Mindenesetre érdekes jelenség, néhány kísérletet el lehetne végezni e tárgyban...

Hirtelen jobbra egy morzsalékos csúszdán kell levergődni a műút szélére. A túloldalon szalag mutatja, hogy hol folytatódik a [P-]. Itt jegyzem meg, hogy a túra alatt dús szalagozás könnyítette a tájékozódást, különösen jól jött ez az éjszakai szakaszon, ott is a Somlyóvártól az M1-es aluljárójáig tartó kanyargós, sokkereszteződéses úton. Na tehát. Az 1-esen való átrohanás után bevesszük magunkat egy csalitosba, majd átmegyünk a vasút alatt, és megcélozzuk Szárt. A flaszteren még jólesik a járás a puhább talpú Lídülös futócipőben, aminek a felső része a hajlatnál teljesen ki van repedve, de úgy gondoltam, hogy erre a túrára kifejezetten jó lesz, ha nem fog szakadni az eső. Szakadni nem szakad, de kellemetlenül permetez, barátságtalan, szürke idő van. Ha nem erősít rá az eső, akkor viszont nem lesz semmi baj az időjárással. Vera azt masszírozta ki az Internetből, hogy ebben a térségben kb. 11-ig jöhetnek záporok. Eddig még egy se jött, és ez maradjon is így. A falu és ezzel a kutyaugatás hátrahagyásával bemegyünk az erdőbe. Párás, enyhén ködös a levegő. Van aki fullad tőle, de én szeretem, mert nem kell gyakran folyadékot pótolni. Egy erdei műút könyökén kerülünk ki egy völgyet, aztán egy darabig szünetel a sztorizás, mert hosszan emelkedünk. A vakondtúrásokat leszámítva a vértesi körben ez az egy igazán észrevehető emelkedő van, aztán hosszan, igen hosszan sétaterep következik. Ennek végén egy elágazásban megint egy bója lóg.

3. EP. Macskabükk [P-] / [K+] elág. Pinkert Laci egy kifeszített sátorlap alatt székel és bélyegez. Rápillantok az itinerre; a következő pont Szárligeten a "túrabázis". Addig még van bőven mit taposni. A [K+] valamivel több változatosságot ígér az eddigieknél, de az igazi látványosságok a szemből érkező [K-] jelzésre váltás után következnek. Fotózni való a mélyen egy élő fába vájt Mária dombormű. Nekem ünneprontó módon az jut eszembe, hogy szerencse, hogy a fa túlélte a művészi tevékenységet, de biztos nem hallelújázott közben. Az erdei temetőben és előtte egy nagyobb kirándulócsoport időz. A kerítésen belüliek jót hahotáznak valamin. Fő a jókedv. Meredeken leereszkedünk a Mária-szakadékba, jobban mondva a peremére. A nagy mohás kőkockák jól mutatnak majd a Veráék által készített képeken. Egy picit le is maradnak a fényképezés miatt. A csákányospusztai altábor előtt egy újabb kirándulócsoport várakozik, és esz valamit egy autó csomagtartójából. Hátrapillantok, hogy jönnek-e már Veráék, vagy bélyegzést akarnak-e kérni a kirándulóktól. Jönnek már, és együtt kanyarodunk jobbra a templomrom dombja alatt. Egy major mellett haladunk el, majd egy műútra érve egy saját kistóval felszerelt magánbirtok mellett. A két nagytestű kutya csak figyeli a járókelőket, nem fecsérlik energiájukat holmi ugatásra. A Birkacsárdánál megint keresztezzük az 1-est és egy síkot átszelve visszatérünk Szárligetre. Ez volt a vértesi kör, ami kiválóan alkalmas egy kiadós sétára, kirándulásra. Aki ezt megtette, elmondhatja magáról, hogy mozgott ma már valamit. Nekünk azonban ez nem elég, mi addig fogunk menni, amíg már alig tudunk mozogni, de előbb még bemegyünk a kultúrba igazolni és frissíteni.

4. EP. Szárliget, faluház másodszor. Meglepetésemre Gyula és Zoli ül egy asztalnál. Amíg én frissítek, Ők a vasútállomáshoz közeli boltnál fognak várni, közli Gyula. Gyorsan ledobom a cipőmet, zoknimat, hogy újravazelinezzem a talpamat. Ilyen rövid táv után ezt nem szoktam megtenni, de sajnos hanyagság miatt nem vettem észre időben, hogy elfogytak a mosott túrazoknijaim, ezért egy vadonatújat állítottam rendszerbe ma reggel. Ez nagy hiba, mert az új zoknit is be kell ám járatni, akárcsak a cipőt, vagy legalábbis használatbavétel előtt ki kell mosni. Nem szeretnék hólyagot, ezért inkább még egy kis vazelint kenek a talpamra, meg aztán már némi diszkomfort érzésem is van talpilag. A pecsételésnél kapott bónért veszek egy islert, és a frissen elkészült ellátmány-teából öntök magamnak háromnegyed pohárral, helyet hagyva a falmellékiből vételezendő hűtővíznek. Megpróbálok a leggyorsabban túllenni a procedúrán, hogy ne kelljen várakoztatni a túratársakat. A vékony dzsekimet is a hátizsákba gyömködöm, mert mielőtt a bázisra érkeztünk, már melegünk volt a felhőkön átderengő Naptól. Felüljáró másodszor. Zoli éppen összegyűri és a bolt előtti kukába dobja sörös dobozát, amikor érkezek. Veráék éppen előttünk térnek rá a dombra vezető ösvényre, ami az ISZINIK kezdete. Még mindig a [K-] jelzésen vagyunk. Felkapaszkodunk a dombra. Szeme jön egy kis bozontos kutya. Nem tudom Zoli miért lelkendezik annyira a szőrmók láttán, csak egy pillanat múlva veszem észre, hogy a kutyát követő Fodor Vilmosnak és Marik Ildikónak örült meg, akik országos túrabarátaink. Elbeszélgetünk, aztán Vili kezdi meg a búcsúzkodást, mert látja, hogy én minden mondat után egy arasszal a haladási irányunkba oldalazok. A dombról az M1-es melletti bekötőútra érkezünk a Kőrösi Soma Csándor-forrás közelében. Minél hamarabb túl akarunk lenni a flaszteres részen; átmegyünk az M1 alatt, majd egy majorság kapuja és kerítése mellett beslisszolunk a turistaútra. Kösz, hogy nem kerítették be teljesen. Hogy milyen jó volt a talaj eddig, onnan vesszük észre, hogy egy traktorok által felgyúrt sármedencét nehezen tudunk kikerülni a szegélyező cserjék miatt. Változatos úton, kis tavak-, bekerített földek mellett, erdőrészleteken át, kis ereken átugorva jutunk fel egy nagy mező mellé. A nyílt területen nyoma sincs a melegnek, amit a vértesi kör végeztével éreztünk. Szinte fázunk a hűvös szélben. Távolabb igen sötét felhőket látok, remélem igaza lesz a netnek és itt már nem eshet az eső. Egy nagy vadetetőnél jobbra, felfelé visz az út, ez már szélvédett területen van, és az emelkedő is segít abban, hogy ne fázzunk. Felérünk egy szekérútra, amin balra fordulunk; az út maga jobbra kifliz. Gyula az egyik dombot a Somlyóvárnak tippeli, de az erdőbe való visszatérés után még sokat kanyargunk, míg bejön a [P-] jelzés és vele hamarosan a kicsi rét pados asztalokkal és a kis viskóval.

5. EP. Somlyóvár kulcsosház. A kékező bélyegzővel próbálunk lenyomatot varázsolni itinereinkbe, de amikor leülök egy újabb kenésre észreveszem, hogy az érkező túrázók az egy fán lógó bójához mennek, mert oda van erősítve egy szúróbélyegző. Röpke restaurálás után odamegyünk mi is szúrni.

Erősen kiemelkedünk a rétről, majd lerobogunk a Tornyópuszta felé vezető töredezett alig-műútra. Pár méterrel előtte hagy el jobbra a Somlyó előtt hozzánk szegődött [P-], csalogatva a figyelmetlen teljesítménytúrázókat. Minket ugyan nem csap be; balra teszünk pár lépést és a műútra hágva jobbra fordulunk. Megkordul a gyomrom, mert nem felejtette el, hogy tavaly a nyúlnélküli nyúltelep után, a Krisztus szobor alatti pihenőben finom hot dogot kapott. Most úgy tűnik, hogy túl sokat koptatunk a cipőnk sarkából, mire odaérünk.

6. EP. Tornyópuszta. Hotdogman asszonya állítja össze az adagokat, mi pedig esszük. A pontőrség fázósan posztol a ponton. Valóban nagyon huzatos ez a hely. Mi is igyekszünk az evéssel, hogy minél előbb visszamehessünk a védelmet nyújtó erdőbe. A pontról magammal hozok három-négy deci ásványvizet a másfél literes flakonjában. Jó lesz ez, amikor a szárított hagymareszelék folyadékot követel. Elmegyünk a helyi vadászház mellett. Ezúttal nem nyúznak az udvaron vaddisznót. Balra behív egy szalag; erdőrészletben szaporázzuk lefelé egy műútig. Már nem kell a forgalmas út szélén túrázni és félni, hogy mikor üt el egy kanyarodó autó, mint régebben, hanem csak épségben át kell kelni a műúton, mert a turistaút már a másik oldalon folytatódik. A biztonságért intenzív hullámvasutazással kell fizetni, míg el nem érünk az örökké forgalmas M1-es autópálya közelébe. Már messziről látni és hallani az autók szakadatlan folyamát. Egy nagy szántóföld hosszabb oldaláról, a pálya közvetlen közeléből jobbra fordulunk, be az erdőbe, és egyre távolodunk a zajtól. Hosszú, de kényelmes úton érjük el a Tarjáni-malom-patak kis hídját, amin átkelünk, utána emelkedünk, majd leereszkedünk egy pihenőhöz, ami a Koldusszállás felé vezető műút mellett van. Jobbra, a vadászlak irányába folytatjuk. Áll itt egy nagyon vastag fa. Zoli megjegyzi, hogy ez se egy mai darab.

- Ez láthatta volna Lenint, ha erre vetődik, de csak a fa vetődött erre, és különben sincs szeme - bontom ki a felvetés filozófiáját.

A [K-] / [S-] kereszteződésben elérjük azt a pontot, ahol a régi és az új K100 elválik egymástól. Innen a [S-] jelzésen megyünk tovább, mintha az új K100 útvonalát követnénk, majdnem egészen a célig. Megindulunk az alattomban emelkedő úton. Zoli megjegyzi azt, amit itt mindig megjegyez, vagyis, hogy nagyon utálja ezt a szakaszt. Én sem kedvelem, mert akárhányszor jövök erre, mindig előbbre várom az út könyökben visszahajló, felső ágát, mint ahogy azt valójában elérem. A Kinizsin sötétben mindig azt lesem, hogy mikor látok meg a felső ágon fejlámpafényeket. Én látom meg először a Bundschu-kút felé vezető [SO] jelzést, amivel szemben a könyök van, és amin nekünk éles balos után tovább kell emelkednünk. Zoli nem akarja elhinni, hogy már itt vagyunk. Innen már nincs messze a Kis-rét. Az ott kezdődő rövid szintbeli szakaszra gondolok, ami mindig egy kis menet közbeni pihenőt jelent. Felérve, a faragott pad után valamivel azonban meglepi fogad. A színéből következtetve valószínűleg a Bányahegyről származó, durva zúzalékkővel van beterítve az út. Kiváló! Pihenés helyett arra kell koncentrálni, hogy hová lépjen az ember megbotlás, megbicsaklás nélkül. A rövid plató után sunyiban tovább emelkedik az út. Mindenfajta megfontolás nélkül, össze-vissza, különböző vastagságú rétegekben van leszórva a kő. Oda is szórtak gazdagon, ahol már szilárdan beágyazódott a régi fehér kő, ezért az új réteg kövei görgőkként viselkednek a talpunk alatt. Most, nappal még messzebbre ellátunk, időben válthatunk az egyik nyomsávból a másikba, bár van ahol nincs menekvés, faltól falig zúzalékkő van. Alig várjuk, a [S-] letérését a szekérútról, remélve, hogy oda nem szórtak követ. Még mielőtt oda érnénk, megjelennek az első futók, akik már a vissza utat futják. Egy páros. Nem ismerjük Őket, de 99%, hogy a túrán vannak, mert amúgy miért futkározna erre bárki ilyen kúvasz@r terepen. Nagy sokára, elgyötörve érjük el a letérést. Felüdülést jelent az Arany-lyuk felé vezető kő nélküli lejtő. Arra gondolok, hogy a KINIZSIN sokan lekispistázzák ezt a lejtőt és a szekérútra visszakötő emelkedőt, úgy hogy a szekérúton maradnak. Idén még a legelvetemültebb kispistázók is lejönnek majd. A szűk egy kilométeren reménykedve kapaszkodunk vissza a szekérútra, hátha elfogyott a kő. De nem. Folytatódik a vörös köves balhé. Továbbra sem értem a "munka" logikáját: Több olyan útszakasz van, ahol régi fehér kő sincs, de oda nem szórtak az újból, máshol meg, ahol a fehér kő szilárdan áll, oda bőven szórtak a vörösből. Valószínűleg a teherautó lassan ment, közben hátul szórták le a zúzalékkövet. Amikor söröztek, akkor nem szórtak, de nem is szóltak a sofőrnek, hogy ájjon mán meg egy kicsit. Aztán, hogy meglegyen a norma, duplán szórtak. Mindegy, hogy milyen a munka, csak ne maradjon kő a platón. Márton Daniék érkeznek rohanvást szemből. Kérdezem, hogy mit szólnak az új burkolathoz; enyhén szólva Ők sem örülnek neki. Lassan lejteni kezd az út; ezen a tájékon a KINIZSIN örülni szoktunk, hogy már nincs messze az utolsó ellenőrzőpont, most csak azt konstatálhatjuk, hogy lassan közeledünk túránk féltávjához. Így már nem olyan hepi a dolog. Még azért bőven kanyargunk, amíg megérkezünk ahhoz a benőtt, avarral lepett úthoz, ami régebben felvezetett a Baji vadászházhoz, ahol az eredeti ellenőrzőpont volt a KINIZSIN. Aki tudja, hogy itt "hajdan" út volt, így nappal észreveheti a vájatát. Felmenni rajta nem lehet, kerítés választ el tőle. Fürkészem a távolt, piros-fehér bója után kutatva.

7. EP. Kovácsi Szent Péter templomrom, alias Pusztatemplom. Rakk Gyula fogadja a túrázókat, pecsétel, időt ír, és közli, hogy vállalkozásunk felénél járunk. Köszönjük az információt és továbbállunk, pedig én előbb megettem volna a magammal hozott egy szál banántot és megittam volna a Tornyópusztáról elhozott ásványvíz maradékát, de a többiek már ügetnek. Nem akarok lemaradni, inkább étlen, szomjan velük tartok. Széles úton megyünk le a Kálvária felső végállomásáig, a nemrégen felállított három keresztig. Innen együtt számoljuk visszafelé az egyes stációkat. A szurdok melletti penge ösvényen egyre másra jönnek szembe a Tatán már végzett túratársak. Fák mögé állva engedünk utat nekik, most az Ő dolguk nehezebb. Néhány sziklát még kikerülünk, és már itt is az I. stáció. Nincs mese, az örökmécses padjánál meg kell állnom. Banán elő, víz elő, és a kiskabátomat is felveszem, mert a tó körül, de még előtte, a baji síkságon is huzat lesz. A fiúk elszeleltek, de éppen most ért ki a sziklák közül egy társaság, hozzájuk csapódva megyek tovább. Örülök, hogy a "megpróbáltatások" ellenére még vidámak. Van kedvük viccelődni, évődni, ez engem is jobb kedvre derít. Nem mintha szomorú lettem volna, de a kis energiapótlás, amit a banán képében most megadtam magamnak, már nagyon hiányzott. Házak mellett, hosszan, meredeken ereszkedünk. Visszafelé ez majd jól fog esni. A baji síkságot egyenesen átszelő műúton még látom Zoliékat, de nem igyekszem utolérni Őket, mert tudom, hogy Bajon betérnek a "Jó barátokba", Ők pedig tudják, hogy én meg betérek a vele srégen szembe levő Nemzetibe. A baji templomnál a már szembe jövő Agárdi Péternek és Kovács Andinak integetek, majd közelebbről is üdvözöljük egymást. Pár mondatos beszélgetés után, felfrissülve, és kissé megfiatalodva megyek a Nemzeti felé, hogy ott tovább frissüljek. Mire odaérek, túratársaim már a szembe levő Jó barátokban erősítenek. Mialatt a trafikban a kólákat mustrálom, boldog, a Tatai-tókört már elnyomott társaság jön be ücsiért. Mivel egy 2,5 literes nagyágyút nem követel ki a meleg (ellentétben az ezt megelőző alkalmakkal), ezért egy 1,25 literes "igazit" választok, jóllehet nem jéghideget a hüttőbül, hanem szobahőmérsékletűt a pócrúl. Kiviszem a zsákmányt a bót előtt felállított asztalkához, és felülök az egyik repedt műanyagülőkés bárszékre a három közül. Egy ott beszélgető biciklis bácsi érdeklődik a nagy jövés-menésről. Mondom neki, hogy az ISZKIRI 100 teljesítménytúra résztvevői vagyunk. Többszöri ismétlés után sem érti az iszkiri szó jelentését, pedig ez egy echte ungarische szó:

iszkiri msz tréf 1. <Gyors távozásra való felszólításként.> Na, ~ az iskolába! 2. <Menekülés, gyors futás érzékeltetésére.> A kutya, ~ , eltűnt. (MAGYAR ÉRTELMEZŐ KÉZISZÓTÁR 1978)

Igaz, ma már talán nem is használnak ilyen kedves kifejezést, azt mondják inkább, hogy: "Na húzzá el innen gyorsan kocsog!"

- De nem is az az érdekes, hogy mi a neve, hanem, hogy 100 km-t gyalogolunk 24 órán bellű - mondok neki, de ezt meg nem hiszi el. (...) Egy a boltból éppen kilépő túrázó hölgy is ülni vágy, és félve ül fel egy másik repedt székre. Felesleges az aggodalom, mert "szunnyadozik a szakadás, máma már nem hasad tovább..."

Még otthon felszeleteltem egy étcsokival bevont, jókora marcipánrudat, és a darabokat külön-külön fóliába csomagoltam. Most egy ilyen darabot halászok elő a hátizsákból, és azt majszolgatom két kólakorty között. Gyula és Zoli gyorsan végeztek a kocsmában, Zoli is bemegy a Nemzetibe, attól tartok bagóért. Mire kijön menetkész állapotban vagyok, folytathatjuk tovább a vasúti átkelő felé. Szabályszerűen a jobboldali járdán megyünk, hogy ne zavarjuk az esetleg erre tekerő bicikliseket. Az átkelőnél pirosan villog a jelzőlámpa; Budapest felől érkezik egy személyvonat a megállóba. Mire odaérünk, már nyílik is a sorompó, a feltorlódott autók után mi is átkelhetünk. A szurdok aljától is rengeteget jöttünk aszfalton, de a Tóvároskert vasúti megállótól Tata főútjáig ez már több a soknál, és még visszafelé is kell jönni. Végre jobbra fordulunk a mozi irányába. Éppen átkelünk a zebrán, amikor a hátizsákomban megszólal a telefon. Cucc le, telefon elő. Vizi Tamás nevét mutatja a kijelző, remélem valami jó hírt közöl. Igen. Délután négy óra után megszületett a KINIZSI regisztrációm, várhatom az emilt, hogy jóváhagyták-e a kért lőelemeket. Jaj de jó! Ha a GERECSE 50-en is indulok, akkor idén még minimum háromszor megyek végig a zúzalékköves, majdnem 9 km-es úton. Egyszer most a tókör után, egyszer a G50-en, egyszer pedig a K100-on. Nem is kell drágaüzemeltetésű úthengert alkalmazni, a túrázók ingyen betapossák a köveket. A telefonálás miatt már lemaradtam, a fiúktól, és most járókelők állítanak meg egy pizzéria előtt és szintén a szokatlan botos-hátizsákos forgalomról érdeklődnek. Ők már értik a túra elnevezését, elismerően bólintanak és kívánnak további jó utat. Jól esik a pár meleg szó, és az, hogy nem röhögnek ekkora marhaság hallatán. Gyula és Zoli már a mozi előtt várnak. Felküldenek a galériára; perecevés csak a tókör után, hangzik az ukáz.

8. EP. Tata, Est mozi. Hoppá, a falépcsőn fölfelé már érzem a bal térdem. Pecsételés után Strack Kati figyelmeztet, hogy az első tókör pontot valaki tovább vitte a lovardától, úgyhogy ne ott keressük. Még jó, hogy csak továbbvitte, és nem hajította be a tóba. Nincs mire várni, lemegyek a lépcsőn. Zoli már meg se kísérli a kínálást a lapos flaskájából, mert eddig nem fogadtam el, de most én kérek tőle egy kortyot fájdalomcsilinek, meg a tókör elviseléséhez. Lemegyünk a partra. A szokás, és az előírás szerint órajárással ellenkezőleg kerüljük a tavat. Amíg az éttermek, kávézók tartanak, addig segít a közvilágítás. Egy-egy vendéglátóipari egység ablakán benézve alig látok embereket; van ahol csak a pultos árválkodik egyedül, pedig szombat van. Gyula elmondja, hogy még nem kezdődött el a szezon; nyáron itt fürtökben lógnak az emberek, nincs középút. A várat elhagyva bekapcsolom a fejlámpám, amit még a Nemzeti előtt ülve akasztottam a nyakamba. A tókör elég unalmas, de most nem találom olyan borzasztónak, mint az előző alkalmakkor. Egy bamba béka épp a cipőtalpam alatt akar öngyilkos lenni, de még idejében sikerül meghosszabbítani a végzetesnek induló lépésemet, és a kétéltű második életét. A lovarda előtt tényleg nincs pont, de azért időnként körbevilágítunk. Jóval később fénykört veszünk észre a távolban. Valószínű, hogy ott lesz a pont, és az ott álló túrázók lámpái alkotják a fénykört. És tényleg. Mikor odaérünk, meglátjuk a bóját és egy madzagon a szúróbélyegzőt.

9. EP. Öreg-tó I. Nagyon jónak tartom a szúróbélyegző alkalmazását; nem kopik olyan tempóban, mint egy zsírkréta, és nehezen hamisítható, hacsak nem hord magánál valaki egy egész garnitúrát. Eltávolodunk a tóparttól, és egy kis emelkedő is bejön színesítésnek. Sorompókat kerülgetünk, kishídon megyünk át, baktatunk a sötétben, még a tókörüli fényeket sem látjuk. Egy kis híd előtt Gyula egy fához lép. Ez az Által-ér hídja lesz, és előtte itt lóg még egy szúróbélyegző.

10. EP. Öreg-tó II. Szúrás után által megyünk az Által-ér kis fahídján. Nem bebeszélés, hogy már érezhetően kanyarodunk, a tó ellentett csücskénél járhatunk. Még egy darabig caplatunk a sötétben, aztán visszavisz az út a tó partjára. Végre látszanak a távoli fények; némi hangulat kerül az unalomba. Hopp, még egy béka. - Na, iszkiri a száraz tónak nedves partjára, vagy döglött békaként fogsz kuruttyolni, mint a nótabéli fajtársad! - mondom neki, de rám se hederít. Tanakodó társasághoz érünk. Veráék kérdezik, hogy láttuk-e a második tókör pontot. - Sőt, még lukasztottunk is - válaszoljuk. Természetes, hogy nem akarnak visszakoslatni az Által-érhez. Tollal bemásolják a szúrásokat, és ha gond lesz a moziban - amit nem feltételezek -, akkor igazolom, hogy a társaság áthaladt a ponton, és pont. Már nagyon vonzom a tóparti éttermek fényeit, de nagyon nehezen közelednek. A vízi-sporttelep felirat láttán hirtelen eszembe jut, hogy egy ügyet sürgősen el kell intéznem. Kissé lemaradok. Nemsokára eléjük az éttermek övezetét, majd azt a pontot, ahol kiugorhatunk a mátrixból, és visszatérhetünk a moziba.

11. EP. Est mozi másodszor. Zoli megy fel előttem a falépcsőn, és Ő is akadozva, nyögve tolja fel magát. Rákérdezek, hogy mi ez az keserves mozgás. Azt mondja, hogy legszívesebben kiszállna, óriási a kísértés, de tudja, hogy emiatt évekig szívnánk a vérét, ezért inkább összeszedi magát, és folytatja. Gyulától megint jön az ukáz: Meleg van a moziban, nem itt esszük meg a jutalomfalatot, majd inkább a "Jó barátokban" pihenünk meg. A finom, puha sósperecet az utcán trappban, lihegve marcangoljuk. Még mindig jönnek szembe túrázók. Ha csak tókörösök, akkor nagyon sajnáljuk őket, de ha 100-asok, akkor bele sem gondolunk a helyzetükbe. Megint a vasúti átkelő. Átkelés után Zoli át akar terelni az út túloldalára, hogy ne a bicikliúton menjünk, a kocsma viszont ezen az oldalon van. Ha ilyen késő este valaki erre biciklizik, akkor majd csönget, de én körülbelül 70 kilométerrel a lábomba' senki kedvéért nem fogok ide-oda cikázni. Feith Andrásék jönnek szembe; András azt mondja, Tatán leadja a lányokat, nyom egy tókört, és jön Ő is vissza Szárligetre. - Mindent bele! Végre elérjük a kocsmát. A félig-meddig kerthelyiségben ledobom magam egy padra, és már veszem is elő a vazelines tubust, hogy utánzsírozzak. A zoknimat levéve azonban látom, hogy itt bizony műtéti beavatkozásra lesz szükség. A bal talpamon, az ujjak alatti párna vízhólyaggá változott. Tartok egy éles és hegyes gyöngyház-nyelű bicskát a hátizsákomban, ami igen praktikus a kis súlya és mérete miatt. Olyan mélyen van a vízhólyag, vagy ha úgy tetszik olyan vastag rajta a bőr, hogy csak negyedik próbálkozásra vagyok képes feldöfni. Túra közben nem szoktam hólyagot szúrni, de most nem bírnám elviselni a feszítését a zúzalékköves kilenc kilométeren. Most már be se kenem, visszaveszem a zoknit; útközben majd magától kipréselődik belőle a benne maradt víz. Előveszem a Nemzetiben vett maradék kólámat és egy marcipándarabot, és mintha mi sem történt volna frissítek. Gyuláék is megisszák sörikéiket, aztán belevetjük magunkat a baji éjszakába. Még mindig akadnak, akik szembe jönnek. Egyikük csodálkozással a hangjában meg is kérdezi, hogy: "Visszamentek?"... Zoli a szurdoki emelkedőtől tart, pedig az semmi a zúzalékkőhöz képest. Először azonban a házak mellett megyünk fel meredeken, majd ami a KINIZSIN az utolsó párméteres emelkedő, az most levisz minket a kegyhelyhez, ahonnan növekvő számsorrendben és növekvő pulzusszámmal zarándokolunk fel az egyes stációkhoz. Nyugi tempóban a szurdok mellől kitapossuk magunkat a keskeny ösvényre, majd az egy számmal szélesebb útra, miközben az emelkedő durvasága egyre finomodik. Amikor már lélegzethez jutunk, füstszagot érzünk. Ez jó jel, mert ezúttal nem Zoli bagófüstjét érezzük, hanem valószínűleg Rakk Gyula rakott nedves rőzsét a tábortűzre az egyre közelgő pontján. Nemsokára mozgó lámpafényeket is látunk a felkanyarodó úton.

12. EP. Pusztatemplom másodszor. Bubuval és Évával bővült a pontőrség, mióta utoljára itt jártunk. Amíg Rakk Gyula lepecsételi az itineremet Bubu megkérdezi, hogy hétfőn hánykor indulok a ToJáS túrán. - Hagyj békén! - felelek jól artikuláltan és cizelláltan a feltett kérdésére. Momentán úgy érzem magam, mint aki meg sem éri a hajnalt. Bubu ennek ellenére kólával és vaníliás karikával kínál. Van még egy kevés kólám, de elfogadok tőle egy fél pohárral, mert hátha mégis megérem a hajnalt és akkor jól jön majd a tartalék. Néhány másodpercig még belebámulunk a tűzbe, aztán köszönünk, és lebotorkálunk a korlát nélküli lépcsőn, hogy a Verával ismét kiegészült csapatunk visszafelé is átkeljen a kőtengeren és még azon is túl. Nemsokára változó vastagságban ismét jelentkezik a kőréteg. Én már nappal, idefelé is tudtam, hogy visszafelé káromkodni fogok, mint a záporeső. Bonyolult variációkban szidom az illetékeseket. Őket magukat, valamint le- és felmenőiket szólítom fel egymás közti mindenféle perverzióra, aberrációjuk kiélésére, és ezek még csak a gyengébb változatok. Az átkokban szereplő betegségek közül a kolera a legenyhébb... Míg tart az emelkedő, addig nem érdemes a pihentető letérőre gondolni. Majd ha enyhe lejtőbe megyünk át, akkor kezdhetjük lesni a jobbos letérőt. Jóval előttünk halad egy csoport. Amíg az Ő fényük el nem tűnik, addig nincs letérő. Másfelé terelődnek a gondolataim, a többiek társalgása is valamelyest elvonja a figyelmem, és amikor felnézek, nem látom az előttünk menőket. Jól van, mindjárt mi is elérjük a letérőt. Az első puha méterektől oldódik bennem a folyamatos koncentrációt igénylő bukdácsolás okozta feszültség, de amikor lejtőbe megyünk át, már az enyhe fékezés is kellemetlenül érint. Felismerem a tényt, hogy elértem azt a pontot, amikor már a szar is keserű. Belenyugszom, hogy a túra hátralevő része azzal fog telni, hogy arra kell vigyáznom, nehogy szétessek... Az Arany-lyuknál élesen balra kanyarodunk, és még mindig "puhán" emelkedünk vissza a rettegett szekérútra. Zoli megy előttem, és bejelenti, amikor felérünk. Nem, mintha nem vette volna észre azonnal mindenki. Kétségbeesetten váltogatok az út jobb oldaláról a balra, keresve a kerekek által jobban betaposott sávot, de amint átmegyek az egyik oldalról a másikra, az egyik tűnik a megfelelőbbnek, és megfordítva. Lemegyek zombi üzemmódba; csak az előttem menő sarkára világítok, fel sem pillantok, nem fürkészem, hogy mikor tűnik fel a Kis-rét faragott padja. Ezt a monotóniát egy-egy megbicsakló lépés, talp alól kiguruló kő szakítja meg. Jó, hogy a kocsmában ki tudtam szúrni a vízhólyagom, mert most egy ilyen botlásnál a csillagokat látnám. Nem mondom, hogy nem fáj a talpam, de legalább nem úgy, mintha parázson járnék. Nem tudom milyen csoda folytán, de elérjük a Kis-rétet. Rátérve a könyökben végződő lejtőre, már a régi kiálló kövek is nagyon fájnak. Megint rettenetesen káromkodok. Előttünk megy egy kisebb csoport. Meg se szólalnak, csak félreállnak a Bundschu-kút felé kiágazó útnál. Lehet, hogy sok volt nekik együtt a kő, meg a szöveg. Valamivel nyugodtabb vagyok, amikor a vadászlakhoz érünk Koldusszálláson. Az előzőekhez képest a flaszter most lágynak tűnik. A műútról a pihenőnél balra felfordulunk, ahogy illik. Direkt jólesik az emelkedő, és a követő hullámzás sem visel meg túlságosan. Csak az autópálya-közeli, nagy szántóföld keskeny ösvényén szidom a favágókat, akik az útra gallyaztak és emiatt le kell menni a mélyszántásba. Megállapítjuk, hogy késő este (éjszaka) is szakadatlanul dübörög a forgalom a pályán. Az a meredek, hosszú emelkedő, amivel felmegyünk a műúthoz, az már egy kicsit sok, de szótlanul felkapaszkodunk rajta. Átszeljük a forgalmatlan utat, és tovább emelkedünk. A hosszadalmas emelkedő idefelé - lejtő alakjában - nem tűnt ilyen hosszúnak. Segít az emelkedésben, hogy nincs már messze a kajapont, ahol egy kis sós, meleg kanalat remélek a hasamba. Végre felbukkanunk a Tornyóra vezető műút mellé. Menet közben nyakamba veszem a botjaimat, és T alakban rájuk támaszkodva egyengetem a gerincemet. A pont erős fénysorával messziről vonzza a tekintetünket, és jómagunkat.

13. EP. Tornyópuszta másodszor. Nagy-Szilitsán Jánosék üdvözlése után már a padon ülve veszem át Jánostól a lepecsételt itineremet. A meleg tésztaleveshez sósmogyorót rágcsálok, és az édes süteményt is megkóstolom. Közben egy sporttárs alulöltözöttség miatt a feladási lehetőségek iránt érdeklődik. A pontőrség levinné kocsival, de csak kb. 5 óra múlva végeznek itt, addig meg még jobban átfagyna a tag. Inkább ráadnak egy bekecset, hogy folytathassa. Megköszönjük a szíveslátást, de még mielőtt elindulhatnánk, János megmutatja a követendő út szélére - "csak most és csak neked" -, az eltévedés elkerülése végett kitett teamécseseket. - Hát akkor most kacaghatsz János, mert tavalyelőtt Egon kiabált utánam, aki akkor őrködött és etetett itt, hogy balra kell kanyarodni, mert már elindultam a falu felé.

A lépcsőn leegyensúlyozunk a műútra. A fejemben beállítom a Somlyóvár kisházának a képét, és megindulunk az észrevehetően emelkedős, töredezett aszfalton. Hosszú, és monoton ez a szakasz, de ezt a maradék 14 kilit már behúzom, még ha a belemet kell is magam mögött vonszolnom. Ha majd végzünk a műúttal (és nem fordítva történik), akkor már örülünk, mert onnan, bár erősebb emelkedőn, de viszonylag rövid úton mehetünk fel a Somlyóra. Így is lesz. Amikor letérhetünk a műútról, félreállok, hogy minél kevesebb súlyt kelljen felcipelni. Így, egy kissé lemaradva a többiektől tolom fel magam komótosan az emelkedőn. Egy táblacsokornál Verát hívom vissza, aki már a csúcs felé tart a [K3] jelzésen. - Igaz, hogy holdas éj van, de még így sem lehet sokat látni odafentről. Majd legközelebb az Isziniken, vagy egy év múlva, Tata felé menet érdemes felmenni - mondom neki. A lassú emelkedés után, egy lejtőn szaporázzuk lépteinket - már amennyire tőlünk telik - lefelé a kisház rétjére.

14. EP. Somlyóvár kulcsosház másodszor. A szúróbélyegzőhöz lépek, szúrok, és egy pozitívumot veszek észre: Mióta tegnap erre jártunk kicserélték a szúróbélyegzőt. A rendezőség még arra is figyelt, hogy ráfázzon, aki trükközni próbál. Ez nagyon tetszik. A házban világosság van, benézek, de a két fejlámpás alak közül egyik se a Zoli, vagy a Gyula. Ezek már elszeleltek. Nem baj, most már a cél lebeghet előttem. A jó talajú lejtőn néhány tíz méteren pofátlanul belekocogok. Már érzem Zoli cigi szagát, és egy kanyar után meg is lelem Őket. Megálltak, mert Gyulának ki kellett szórnia a szemetet a cipőjéből. Nem sokáig megyünk együtt, mert a bal cipőm nyelve nyomni kezdi a rüsztömet. Lehet, hogy megdagadt a lábam és ezért feszül. Egy tönknél megállok lazítani a fűzőn, de nemsokára megint meg kell állnom, mert most túl lazára kötöttem. Aztán a másik lábfejem is megfájdul, úgyhogy unos-untalan megállok. Már mindenki eltűnt. Végül sikerül elviselhetőre kötnöm a fűzőket. Következik a rengeteg kereszteződés, irányváltás, nem elég a földet világítani, Árgus szemekkel vizslatom a jelzéseket, nehogy eltévedjek. A kihelyezett dús szalagozás és a Hold reflektora is segít a tájékozódásban. Leérek a szekérútra. Nyomják a kiálló kövek a talpamat, de ez egy vellnesz a zúzalékos katasztrófához képest. Gyakran fordítom a fejem, és vele a lámpám jobbra, hogy ne menjek túl a lejtős letérőn. Ezt sikerül is megtalálni. Hosszú, lejtős mélyút, teli avarral, csak vigyázva lehet lefelé sietni. A csillagos égbolt ellenére sem érezni a hideget, mert szinte teljesen leállt a légmozgás és menet közben nem fázok, még a lejtőn sem, mert ott gyakran kell fékezni, ami szintén melegít. Ez a végjáték, ez a leghosszabb. Évek telnek el, mire leérek az ugató kutyás tanyához, ahol nem szabad balra fordulni, hanem tovább kell menni egyenesen. Most már úgy érzem, hogy bokától lefelé nincs olyan porcikája a lábamnak, ami ne fájna, és a jobb sarkamon is nő egy vízhólyagkezdemény. Már hallom az autópálya zaját, de további évek telnek el, amíg arra a lejtőre érek, ahonnan már látni a bekötőutat, amire rá kell térni. Leérek a kétszárnyú, bezárt kapuhoz, és hirtelen nem is tudom, hogy melyik oldalán kell kislisszolni. Persze a rossz oldalon próbálkozok először. A műúton megint a nyakamba veszem a túrabotokat, és T alakban továbbmenve próbálom egyengetni a gerincemet. Már hajnalodik, de nem oltom el a lámpám, amíg a műúton megyek. Meglátom a forrás kőmandzsettáját, nemsokára bemehetek az erdőbe domboldalt mászni. Azt hittem, hogy a turistaúton könnyebb lesz, de nem. Arra gondolok, hogy tavaly Gyulával legalább egy órával jobbak voltunk, persze akkor még nem volt leterítve a zúzalékkő az ominózus szakaszon. Még így is van idő a belassulásra, ami önkéntelenül bekövetkezik. Óvatosan megyek le a faluba vezető utolsó lejtőn. Jaj, de szép látvány. A felüljáró alatti-melletti csalitosból kerül elő egy túrázó, és indul felfelé a lépcsőn. Na, ez se egy fitneszguru. Megpróbálok lezseren felmenni, szerencsére nincs a közelben senki. De rohadt messze van még innen a kultúr, de most már nem érdekel; köszöngetek az állomás felé slattyogó túrázóknak. A kultúr előtt ketten egy autóhoz sántikálnak, és lassan belehajtogatják magukat. Lenyomom a bejárati ajtó kilincsét.

15. EP. Cél, Szárliget (senki többet) harmadszor. A teremben a legtöbb ember fehér műanyagtányérból esz valamit jámboran. Az alkalomhoz illően a "Jó étvágyat kívánok!" mondattal köszönök, majd a zsűri elé járulok, hogy begyűjtsem a harmadik teljesítésért járó oklevelet, piros-fekete jelvényt, és nem utolsó sorban a granulációkat. Nem bírom megállni, hogy ne ötleteljek: Azt javasolom Sándornak, hogy jövőre ne dobják ki a Vértesben összeszedett zsáknyi bugyit, kiválóan lehet velük szalagozni... A túratársakkal is granulálunk egymásnak, majd a díjazásnál kapott bónt én is levesre pótolom ki és elmerülök a kulináris élvezetben, aztán ki-ki amerre, arra...

Ottorino


 
 
túra éve: 2015
Tortúra 65 téli napforduló/Ómassa/BükkszentkeresztTúra éve: 20152016.01.07 08:15:22

 Tortúra 65 - 2015.12.19; szintem: 1990 m; szintidő: 18 ó


A Vizi fivérek jóvoltából hajnali 3-kor indulunk a pesti Városliget mellől, hogy egy (inkvizíció nélküli) tortúra élményében részesítsük magunkat, alátámasztva azt a szólást, hogy: "A teljesítménytúra a rendezőség szempontjából nézve szadizmus, a résztvevőkéből pedig mazochizmus". Meglepő, hogy ezen az éjszakai hajnalon viszonylag milyen nagy a forgalom az M3-ason. Először csak az előttünk haladó járművek által felvert apró, szennyes vízcseppeket törlik le időnként az ablaktörlők a szélvédőről, de aztán Eger magasságába érve egyre nagyobbak lesznek a cseppek, és a törlést is egyre gyakrabban kell bekapcsolni. Csak pár kilométer, és már szakad az eső, a törlők folyamatosan dolgoznak. Szavakat öltenek az ilyenkor felmerülő gondolatok, úgymint: "Biztos, hogy hiányzott nekünk ez a túra?" - meg hogy: "Pont mindig a hétvégén kell esnie ennek a rohadt esőnek?!" A magam részéről megint a meteorológusokat szapulom, akik csak különböző állagú szitálást jeleztek előre mára az Északi-középhegység keleti térségére. Akárhogy is, a matrica meg van véve, az autó fel van tankolva, hajnalok hajnalán keltünk, most már nem futamodhatunk meg, csak várhatjuk az eső elálltát és a megfelelő lehajtót. 

Miskolcot elérve viszonylag könnyen találunk rá a Miskolctapolcai útra, amelynek a végén lelassítva keresünk egy iskolának látszó objektumot. Az egyik gyanús épület, kivilágított előcsarnokában klott gatyás figurákat látunk mozogni, amiből arra következtetünk, hogy ezek a tornateremben megszállt, ébredező túrázók, tehát valószínűleg jó helyen járunk. Jó korán érkeztünk, de azért bemegyünk. A folyósón már néhány rendező rendezgeti a papírokat. Eredetileg az volt az elképzelés, hogy Tamás a bonyás logisztika miatt a kedvünkért önfeláldozó módon csak a 34-en indul, majd az ómassai célból tömeg- azaz közösségi közlekedve visszabumlizik Miskolctapolcára a kocsihoz, és áthajt Egerbe, a mi célunkba. Most azonban az ablakon kinézve, az utcai lámpák pocsolyákból visszatükröződő képeit szakadatlanul kicsiny, gyűrűző hullámok remegtetik. Nem szólok semmit, most a hallgatást tartom bölcsebbnek. Ha az esős idő miatt Tibi is a 34-re akar menni, akkor én biztos nem fogom erőltetni a 65-öt. Hirtelen egy kazalnyi ember zuhan be az ajtón. - Szia Andi!... Muszáj elhatározni magunkat, ha nem akarunk napestig sorban állni a nevezésnél. Döntünk. Nem nagy lelkesedéssel, de maradunk az eredeti tervnél. Nevezés után nem sokat vacakolunk; volt elég időnk készülődni. Kifelé menet van egy kis torlódás a rajtbélyegzésnél, de ügyet sem vetünk rá, mert sejtjük, hogy nem ez lesz ma a legnagyobb kellemetlenség. 06:02-kor már ki is penderülünk az iskola elé. Az eső közben szemerkélősre csillapodott. Gondolkodjunk pozitívan, hisz ez a tény a körülmények jelentős javulását jelenti. Jó, hogy mennek előttünk néhányan, mert így nem kell sötétben, esőben itinersilabizálással kezdeni. Műúton kaptatunk a [Z4] jelzés mentén. Máris oldottabb a hangulat; túlvagyunk a távválasztó dilemmán, és a rajtot megelőző hercehurcán. Valami csilli-villi, feldíszített rönkházakból álló mini Las Vegas mellett megyünk el; a biztonsági őr a park bejárata előtt levegőzik mélyeket szippantva a frissen meggyújtott cigarettájából. Nem várt módon előre köszön, mi pedig illendően fogadjuk az üdvözlését. Nemsokára tovább engedjük a műutat, és jobbra betérünk az erdőbe. Kezdődik sikamlós történetünk. Ez megint lehangoló, mindenki abban reménykedik, hogy hamarosan kövesebb szakaszhoz érünk. Még sötét van, koncentrálni kell a pocsolyákra, hígabb trutyikra. Az út egyik oldaláról átmegyünk a másikra, és vissza, ahogyan a kedves erdei kocsikázó csalinkázott előttünk teljesen felgyúrva az utat. Csak egy pillanatra nézek fel egy jelzésre, ami az út különösebb irányváltása nélkül változott [Z-]-re, és máris fűzőig lépek egy híg sáros pocsolyába. (Hogy az a...!) Moiwa előz, akinek csak annyit tudok mondani, hogy helló Máté Expressz, és már fel is szívódik a következő bukkanónál. Lassan világosodik, és csodák csodája: úgy tűnik, hogy az eső is elállt, vagy legalábbis alig érzékelhető szitálásra váltott. Egy jobbos derékszögű kanyarral a [P-] jelzést vesszük fel, miközben a helyi Vörös-kő felé tartunk. Rövid pihentető szintbeli haladás után egy réti pihenőnél kiérünk egy sárrázóra, amiről élesen balra kell kanyarodni. Még jó, hogy elállt az eső, mert már nagyon lekívánkozik rólam az esőkabát. Ahogy azt az itiner javasolja, a Sűrű-bércet követő durvuló emelkedőn félreállok, hogy a kabátomat a hátizsákba gyűrjem. Azt, hogy nem is volt olyan borzasztó nehéz feljutni a Nagy-Som-hegy csúcsa alatt vezető turistaútra annak tudjuk be, hogy még nagyon az elején járunk a feladatunknak. Egy műútra érünk, és nemsokára megpillantjuk a falut. Az otthoni térkép-tanulmányozás közben elsiklottam afelett, hogy Bükkszentkereszt egy gigantikus lavórban fekszik. Meredeken megyünk lefelé a [S+] jelzésű főútján. Ahogy egyre lejjebb érünk, mindjobban érezni, hogy itt sokan szénnel fűtenek. Megül a füst a mélyebben fekvő területeken. Tibi és Tamás már tudják, hogy "füstnyelő pestiként" én ilyenkor mindig megdicsérem a friss, harapni való vidéki (sőt hegyi) levegőt. A templom utáni jobbos utcában van az első teáztatás. 


1. EP, Bükkszentkereszt, óvoda. Jólesik a meleg tea, bár egyáltalán nem fázok. Tamás elrakja az eddig súlyba' vitt esőköpenyét. - Violinkulcs, de inkább BASSZUS! - mondja. - A pulóverem ott maradt a rajtban. Mit fogok én hallgatni otthon az asszonytól?! - Csak semmi pánik! - mondok én. - Itt a főrendező úr telefonszáma; hívd fel, és meglásd, minden el lesz rendezve... Az iskolából kilépve visszatérünk a falu főútjára, ami innentől [S-] jelzésű. Két kislány egy kerítés kőpárkányáról töri a vékony jégréteget, ami valszeg ónos eső formájában hullott rá az éjjel. Szélcsend van, különösebben nem érzékeljük a hideget. A falu végétől pár száz méteren elkísér a [K-] jelzés. Miután feljöttünk Bükkszentkereszt mélyéről, most alig észrevehetően lefelé megyünk. Később, amikor fenyőfák közelében vezet az ösvényünk, felhívom a többiek figyelmét arra, hogy milyen jólesik a járás a tűlevélszőnyegen, ami a nedvességet is jól elvezeti, nem alakul ki rajta sár; persze ide nem furakodtak be a nehézgépek. A Hollós-tetőre menő műút előtt bejön a [P-], de ezzel nem sokat törődünk, csak a [S-] jelzést kell figyelnünk, ami a műúton, majd a műút mellett, aztán a műút kígyózó testét át- meg átvágva halad. Egy erdei kereszteződésben ketten itinert böngésznek; Tamás rögtön vágja, hogy ez a Szarvas-kút elágazása, és derékszögben jobbra kell ráfordulni a [S+]-ra. Mászni kezdünk a Sugaró felé, sőt még annál is magasabbra. Nem az emelkedő a gond, hanem egy igen zavaró jelenség az, ami idegesít. Az apró jégcsapok képében a fák ágaira fagyott ónos eső olvadásnak indult, és ezek az aranyos kis jégcsapocskák zuhognak jó esetben az avarra, kevésbé szerencsés esetben nagy koppanással a fejünkre, vagy lágyan a nyakunkba. Hiába állt el órák óta az eső, mégis olyan, mintha még mindig csöpögne. Alig várjuk, hogy olyan szakaszhoz érjünk, ahol nem hajolnak az út fölé faágak. A fennsíkon ez végre bekövetkezik; csak az avarra hulló jégdarabok zizegését lehet hallani az erdő felől. - Szia Anita!... Jóval később, a Kecskeláb-rét utáni kereszteződésben vége van a hosszú, [S+] jelezte útnak. Elővesszük az itinert, és mivel nem találjuk az előírt [Z-] jelzést, ráfogjuk egy útra, hogy ezt aposztrofálja a leírás makadám útnak, és rajta haladunk tovább. Nemsokára, egy hegyesszögű jobbos letérő egyik fáján [Z-] jelzést látok. - Be kell menni az erdőbe? - kérdezem kétkedéssel a hangomban. - Nem kell bemenni - válaszolja egy minket éppen előző túratárs. Nagyon jó, akkor a [Koo] kanyarait levágó [Z-] jelzésen megyünk tovább, amíg az derékszögben el nem hagy minket jobbra. A megmaradt [Koo]-n megyünk tovább a következő ellenőrzőponthoz vezető jobbos kiágazásig.


2. EP, Vörös Meteor sí ház. A kis házba csak pecsételtetni megyünk be, mert ha egy ember bemegy, akkor kettőnek ki kell jönnie. Itt éppen nincs jégcsöpögés, ezért az udvaron is el lehet fogyasztani az ellátmányt. Nagyon kellemes, hogy a túra több ellenőrzőpontján teával kínálnak. A folyadék a legfontosabb, de épp az előbb éheztem meg, ezért ez a karéj zsíros kenyér is pont jól jön. A házikóból kijövő Átol Csaba (akivel a még a Vörös-kő után váltottunk néhány szót, és hagyott le minket) csodálkozását fejezi ki, hogy már itt vagyunk. Tény, hogy nem száguldunk, mint az orkán, de szintúgy tény az is, hogy jóformán csak az anyagcserék okán állunk meg. Most például tágabb értelemben ide sorolható a cipőmbe férkőzött hulladéknak a kidobása is. Amint ezzel végzek, már mehetünk is tovább. Visszatérünk a [Koo] útra, és párszáz méter múlva, a Nagy-mező kereszteződése után együtt kanyarodunk vele egy elnyújtott jobbos íven. A nem messze lévő, következő útcsomópontban térünk csak át balra a [Z+]-ra. Egy futó tovább fut a [Koo] flaszterén, ami egy darabon utunkkal párhuzamos. Pár méter után az agyagos sárban rájövünk, hogy miért maradt a szilárd burkolaton a sporttárs. Alig valamicskét emelkedik az út, de ezt mégis észrevesszük a visszacsúszó lépések miatt. Később egy kereszteződésben táblakarácsonyfa áll. Sok táblája van, és mindegyiken valamilyen kékszínű, idétlen piktogram. Ezek a jelek köszönő viszonyban sincsenek a szabványos turistajelzésekkel. Még jó, hogy szöveg is van mellettük, így ki tudjuk választani a helyes irányt, bár CSALÁNOS feliratot nem látunk egyiken sem. Kisvágtatva a csalánosi elágban megállunk, mert itt válnak el útjaink; Tamás megy Ómassára, mi pedig tovább Egerbe. Tamás néhány deci kóláról lemond bátyja javára, és rövid fejszámolás után közli velünk, hogy legkésőbb 9-re (21:00) ott kell lennünk a célban. (Nota bene, nekünk csak 00:02-kor esik le a zászló.) Hűha! Félig komolyan, félig pedig ugratva azt mondjuk neki, hogy olyan 11 és féltizenkettő körül várjon minket Egerben, mert ki tudja, milyen útviszonyok és megpróbáltatások várnak még ránk az éjjel. - Legalább lesz egy kis időd körülnézni, akár Miskolcon, akár Egerben - mondom neki. - Nyugodtan elmehetsz az állatkertbe megnézni, hogy nem fagyott-e meg éjjel a jegesmedve, vagy elrepültek-e már a pingvinek északra, de akár moziba is mehetsz, hátha játsszák a StarWars legújabb epizódját, na, és a tavas barlangot is melegen ajánlom szíves figyelmedbe. Miattunk pedig igazán nem kell aggódnod, mert úgy éjfél körül mindenképpen bent leszünk!... Már élesen kanyarodunk balra a [K-] jelzésen, amikor Tamás utánunk kiabálja a következőt: - Mindenki »tüskés gömbfejű nyeles kézifegyver becézve«, aki 9 után ér be a célba. (Természetesen a hosszú meghatározás helyett a közszájon forgó négybetűs szót használta, de a mai viszonyok között nem tanácsos nevükön nevezni a dolgokat, főleg leírva nem.) - Na, ezzel jól feladta a leckét - mondom Tibinek. - Szerintem nem fogunk 9-ig beérni. Vesszen inkább a régi identitásom, de a Nagy-Eged gurulóköves lejtőin nem akarok loholás miatt pofára esni, vagy kitörni az akármimet. Valamit azért mégis ki kéne fundálni! - Tudod mit? Ha 9 után érünk be, akkor kéz a kézben, szökdécselve tegyük meg az utolsó métereket, mint akik boldogok, és nem törődnek azzal, hogy mit fecsegnek a népek - javaslom Tibinek. - AKKOR INKÁBB FUTOK! - válaszolja Ő az ötletemre. Á! Már látom, hogy nem mer kamingautolni a fiú, pedig ma már nem szégyen a másság, hanem inkább cuki. Oldalt beázik az egyik bakkere, és ilyen sáros útviszonyok mellett futni?!... Nehéz dolga lesz. Egyelőre azonban semmi futás, egy viszonylag kellemes talajú és viszonylag szintben haladó úton egyenletesen toljuk magunkat előre, aminek következtében hipp és hopp ott vagyunk a zsírkrétás pontnál.


3. EP, Faktor-réti Madonna. Kis csoport időzik a kegyhelynél. Kódot keresek, de azt mondják, hogy nincs ilyen, ezért az időpontot írom be a barnás zsírkrétával, ami kereken 12:20. Balra kanyarodunk, és tovább megyünk a jó minőségű dózer úton. Egy helyütt jobbra látom letérni róla a [K-] jelzést, de mindenki megy tovább egyenesen a legnagyobb lelkinyugalommal. Bevárok egy társaságot, és ezzel kapcsolatban érdeklődök náluk. Elmondják, hogy a jelzett út a hivatalos, de azért nem mennek arra, mert az egy minimális szintveszteséggel jár, amit pótolni kellene a dózer útra való visszatéréskor. Mi inkább visszamegyünk a leágazáshoz, mert először vagyunk ezen a túrán, és ki tudja, hogy jövünk-e még egyszer, tehát akkor már járjuk végig böcsületesen a kijelölt útvonalat. Hát nem? De! A kevésbé járt lenti párhuzamos út avarszőnyegén baktatva az itt-ott felbukkanó borókákról Tibi elmondja, hogy ezek őshonosak. Na, már ezért az infóért megérte lejönni. Éljenek a tüzes vizet adó borókák és a tüzes vizet ivó Borókák is! Miután visszakötünk a dózerre, kisvártatva megint jön egy ilyen letérés, amire kérdezés nélkül lekanyarodunk. Úgy látszik működik a csordaszellem, mert ezúttal követőink akadnak. Az újabb visszakötés után különböző völgyekben és réteken kanyarog utunk. Hol az újfajta táblakarácsonyfákat tanulmányozzuk, hol pedig a rétek köveire festett [K-] jelzéseket figyeljük. (Még jó, hogy nincs hó.) Egy erdőrészletbe érünk, amit a völgyek-rétek után sötétnek látok. Egyezik a véleményünk abban, hogy túlontúl hosszú etapja ez a túrának két ellenőrzőpont között. Felérve egy hegygerincre a kiálló sziklakövek és gyökerek direkt úgy vannak elrendezve az ösvényen, hogy én minden harmadik lépésnél megbotoljak, bár már olyan magasra emelem a lábomat, mintha díszlépésben masíroznék. Vigasztalásul nemsokára meglátjuk a Tar-kő csúcskövét; mögötte faoszlop a névtáblájával és egy kiálló fém OKT bélyegzővel. Ez még nem a miénk, tudjuk, hogy ki kell menni a szakadék szélére.


4. EP, Tar-kő. Nem tudom úgy forgatni az itinert, hogy ne szúróbélyegezzem át a címlapját is, de hát kicsire nem adunk. Klikk! Tejfehér köd a van a mélyben, ezért gyatra szójátékkal élve, elég tar innen a kilátás; gyerünk tovább! Visszafelé megyünk az elhagyott [K-]-hoz. A csúcskőnél levő OKT bélyegzővel Renáta próbál lenyomatot lehelni az itinerébe, de az is lehet, hogy a kékező füzetébe. Ereszkedni kezdünk túránk legmagasabb pontjáról, méghozzá igen nagyon meredeken. Néhány túrázó érkezik nekünk balról. Megtudjuk, hogy nem kellett volna visszamennünk a csúcskőhöz, folytatólag is vissza lehetett volna térni a [K-]-ra. Most már mindegy, ezen a pár többletméteren nem fog múlni semmi... Itt is kövek, gyökerek állnak ki a földből, és mindegyik nyálkás, csúszós, úgyhogy a legnagyobb koncentráció mellett süllyedünk. Tibinek beesik egy hívás, a telefonjával bíbelődik, de én nem állok meg, a végére akarok járni ennek a lejtőnek. Folyamatos és erős fékezést követően egy kereszteződéshez érek, ahol élesen balra, a [Z-] jelzésre kell áttérni. Felnézek a hegyoldalba; Tibi még mindig a telójával szuttyog. Nem tudom, hogyan akar ilyen "sebességgel" 9-ig beérni, vagyis megőrizni a jóhírét. Én mindenesetre továbbmegyek egy, az előzőnél még meredekebb lejtőn. Több ágú, síkos, kidőlt fán kell átkecmeregni, aztán "ahol a part szakad" jellegű helyeken lekászálódni. Ez a lejtő is egy kereszteződésben ér véget. Még a Tar-kőnél elolvastam az itiner ide passzoló szövegét, ezért tudom, hogy itt nem szabad jobbra lemenni a [K+]-on, hanem balra kell fordulni a [Z-] / [K+] jelpáron. Vége a gyötrelmes lejtőnek, itt lenne egy jó kis szintbeli havajozás, ehelyett kapunk egy fakitermeléses sártengert. A turistaútjelző-tábla kidöntve hever az út szélén. Valaki fektében próbálja megfejteni a sárral szennyezett feliratot. Üsd, vágd, nem apád! Úgyse' lehetett már látni a rengeteg fától az erdőt. Nemsokára jobb meredeken elhagy a [Z-]. Erre azt írja az itiner, hogy: "... tudod mennyien mentek már itt le Felsőtárkányba? ..." Éppen csak, hogy nem írta utána a szerző, hogy: Hahaha!... Részemről akkor lássam Felsőtárkányt, amikor a hátam közepét! Inkább caflatok tovább a sárbő [K+]-on. A letermelt erdő miatt akadálytalanul lelátni a mélyebben fekvő területekre, pontosabban egy bizonyos magasságnál lejjebb már csak az alsóbb régiókban megülő, átláthatatlan ködtenger figyelhető meg. Az időközben hallótávolságba érő Tibinek hátraszólok, hogy a köd miatt meg fogjuk szívni, amikor lejjebb érünk. Egy éppen engem előző túratárs reagál a megállapításomra; azt mondja, hogy: "Úgy, mint két éve." Ezek szerint ez a tejfölköd nem ritkaság errefelé ilyentájt. Szegény Tibi a léket kapott bakancsában közvetlenebb kapcsolatba kerül a sárral, mint a legtöbbünk. Egy újabb kereszteződésben jobbra letörik a [K+]. Mintha ez a nyominger birodalmi lépegető tudta volna, hogy merre fogunk jönni, kiszúrásból nem ment tovább egyenesen, hanem dagasztotta tovább a sarat előttünk a lefelé menő turistaúton is. A kanyarban egyszerűen kikerülhetetlen a sár, csak azon lehet filózni, hogy vajon melyik keréknyomban a sekélyebb. És megint lejtő, és megint meredek. Megállapítjuk, hogy ezen a túrán egyáltalán nem az emelkedők viseltek meg minket, hanem a lejtők, és hol van még az agyhalál Nagy-Eged? Hála az útvonal megalkotójának, leérünk a lájtosabb Hereg-rétre. Ez végre nem annyira sáros, mint inkább füves. Később lelátunk egy műútra, aminek a szélén egy autó áll, körülötte kisebb csoport. - Nem, ez nem ellenőrzőpont - mondom Tibinek -, ezt a sárga Suzukit ma már láttam valahol; biztosan depóznak. Leérve a műútra jobbra fordulunk rajta. Lassan utolér az iménti társaság, és az egyik hölgytag kedvesen megjegyzi, hogy a mai nap folyamán már több ízben elmentünk egymás mellett. Valóban. Megtudjuk, hogy Ő először van a 65-ön, de a 34-et már csinálta, és most izgatottan várja az éjszakai utazást. Bevalljuk, hogy mi most vagyunk először a TORTÚRÁN, és, hogy mi is izgulunk. (Azt már nem áruljuk el neki, hogy minket a Tamás által meghatározott szigorú szintidő és a kapcsolt feltétel aggaszt a leginkább.) Viszonylag rövid műutas sárrázás után érjük el a következő pontunkat.


5. EP, Tamás-kúti ház. A ház bejárata előtt, egy kőmellvéden folyik a pecsételés; egy kicsit csodálkozunk azon, hogy a rajtszámon kívül feljegyzik a nevet is, de hát ahány (turista)ház, annyi szokás. A teamelegítés miatt folyamatosan zuhognak a fákról leolvadó jégdarabok a teraszt fedő műanyag hullámlemezre. Rossz érzés hallgatni az éles dobolást; mintha folyamatosan szakadna a jeges eső. A teához megeszek egy müzliszeletet, meg egy hagyományos Sportszeletet, aztán ISZKIRI innen. (Nem tévesztendő össze az azonos nevű túrával.) Kijőve a házból balra indulunk, és a telek kerítésének végénél megint balra fordulunk. Ki van szalagozva, de a meredeken feltáruló, nyiladék egyértelműen kínálja magát a fenti gerincútig. Szép lassan felgimnasztikázunk; gyorsabban úgyse tudnánk. Odafent jobbra fordulunk a [Z-] jelzést követve. Megnyugtató, hogy még bőven világosban értük el a Török-utat; túlvagyunk a töménytelen mennyiségű jelzésváltáson. Kényelmes az avaros erdei út; a Kolosi-tető melletti lejtőn még bele is húzunk. Megy ez mint a karikacsapás. Megjelenik a [Z-] alatt a [S-] felfestés. Az otthoni térképnézés alapján úgy emlékeztem, hogy ez hamar el fog hagyni, de makacsul velünk tart. Körülbelül azon a tájon, ahol végül mégis leválik, világot kell gyújtanunk, de az egyre sűrűsödő köd miatt még így is alig látunk távolabbra, mint 5 méter. Aztán később megjön a hab a tortára, megint visszatalál az útra a birodalmi lépegető, és innentől hosszú kilométereken át csak a lábunk előtti fénykört figyeljük, hogy el ne süllyedjünk a dágványban; igaz, messzebbre nem is nagyon látnánk a köd miatt. Gyakrabban emlegetjük Tamást, nem éppen hízelgő szövegkörnyezetben. Elképzeljük, hogy milyen jó dolga lehet, miközben mi itt senyvedünk, és összetörjük kezünket, lábunkat, csak hogy neki ne kelljen sokáig várnia ránk... Felüdülés, amikor felérünk egy műútra, és vele kanyarodunk. Itt még a köd is mintha ritkásabb lenne. Dienes Áronékkal üdvözöljük egymást, miközben elzakatolnak mellettünk. A "lazítás" után elérjük a Völgyfő házat, ahol bejön a [P-] és a [Zoo] jelzés, és visszatér a sár meg a sűrű köd. Lassan már úgy érzem, hogy nem látok az orromnál tovább. Pár kilométer után az töri meg a monotóniát, hogy Tibinek húznia kell egyet a fejlámpája meglazult pántján, ezért félreállunk, hogy a műveletet a lámpám fényénél végrehajthassa. Közben nagyobb mennyiségű emberanyag megy el mellettünk, de nem látom, hogy kik ők, mert a Tibinek világítok. Egyszer csak Nagy Kriszta és Szemán Zoli hangján hallom a nevemet, de alig viszonozom az üdvözlésüket, már kívül is vannak a szpotomon, ami ilyen látási viszonyok mellett természetes. Húzzunk csak mi is tovább, mert kezd tele lenni a puttonyom. Tényleg, valami oldalról nagyon szúrja a bokám, de én hozzá nem nyúlok ahhoz a sáros röghöz, ami a cipőm. Annyira a lábam előtti talajra fókuszálom a fénykévémet, hogy egy enyhébb lejtőn majdnem fellököm Nagy Janit, aki az út közepén állva, feltehetően a telefonját birizgálja. Őt is csak a hangjáról tudom beazonosítani. A Vasbánya-nyeregnél rápillantok egy nyilazott turistajelzésre, aminek a deszkája árnyalatához hasonló színű feliratából azt betűzöm ki, hogy Eger 11 km. (A feltüntetett távolságra szerintem még csak Eger széle van.) Egy zsebkendőnyi réten kell keresztülvágni a tábla által mutatott irányba, de olyan hihetetlenül sűrű a köd, hogy ilyen kis távon is egy jelzetlen útra tévedünk, ami mellett egy kis esőház áll; szakasztott olyan, mint amilyen a Vár-kúti th. előtt van, csak ez éppen jobbkézre esik. Ez teljesen összezavar. Vissza akarok lépni a jelzőtáblához, hogy pontosabban belőjem a direkciót, de közbe' utánunk jött egy csapat, amely ott időzött a kis réten, amikor mi odaértünk. Az egyik tag rövid keresgélés után megtalálja a frankót. (Csupán három méterre fekszik egymástól a két kiágazás.) Az egész kavargás nem tartott öt percig, de Tibit láthatóan megviselte. Gondolom tűzön, vízen keresztül célba akar érni 9 óra előtt. Emelkedőn megyünk. Hazudnék, ha azt mondanám, hogy ez most jólesik. Tibi felhívja a figyelmemet a Kövesdi kilátóra, amit már láthattunk a NU PAGAGYI-n. Nem tudom, hol lát itt kilátót, mert én csak ködöt látok; igaz, hogy egyelőre még nem vöröset. Az emelkedőn átbukva lassan ereszkedünk, és meglátjuk balkéz felől a várt esőházat. A rét másik oldalán a Vár-kúti th. teljesen sötét, csak egy gyenge kékeslila fényt látok a homályon keresztül. Nem itt lesz az ellenőrzőpont; tovább megyünk, most már a szingli [P-] jelzésen, ami majdnem a célig ki fog tartani mellettünk. Egy nagy trafó előtt lóg egy piros-fehér bója, jobbra egy kis dombon van egy pici, kivilágított kalyiba, ahova felmegyünk.


6. EP. Várkút. Odabent csodálkozásomra Krisztáék ejtőznek, kedélyesen cseverésznek, eszegetnek, teázgatnak. - Mi ez a lazaság? - mondom a cukkot. (- ..., ...) - Jól van, nehogy már megmagyarázd, csak viccelek, na! Hehehe. Krisztáék még így is bőven 9 előtt benn lesznek. De mi???... Már említettem, hogy milyen nagyra értékelem a sűrű teaellátást. Ez nincs másképpen most sem, de most egy kicsit erősebb doppingra van szükségem, mint a tea, ezért felbontok egy dobozos energiaitalt, és kibontok egy zsebkávét. Amíg Tibi teázik és zsíros deszkázik, addig én komótosan benyelem az említett szereket, aztán akár mehetünk is. Egy lendületet adó lejtő után még meg kell másznunk a Bikk-bércet és egy kisebb horpadás után egy, a Bikkhez hasonló másik felgyűrődést is. Ez azért idegesítő, mert azt az érzést kelti, hogy egyre magasabbról kell majd levergődni Egerbe. Elmegy mellettünk a már megszokott kis csoport, és az egyik tag csak annyit mond: "Kilenc". Először ledöbbenek azon, hogy honnan tudhat arról a projektről, amely szerint nekünk kilencig célba kéne érnünk, de aztán kiderül, hogy számolta, hányszor mentünk el már egymás mellett a mai napon. Minden esetre kísérteties ez a véletlen egybeesés. Nem hiszek a számmisztikában, és semmiféle egyéb misztikában, de tény, hogy a Csalánostól kezdve a 9-es szám lebeg a szemünk előtt, és most külső személy által is kimondatott. E pillanatban hatásosabb lenne az a vijjogás, amit órákkal ezelőtt hallottunk, és amit mobil zoológusom egy macskabagolyénak tulajdonított... Távolabb egy másik csoport áll, lámpáikkal tágabb fénykört alkotva. Egy hölgynek adnak fájdalomcsillapító gélt, hogy kenegethesse vele a megfájdult térdét. Szegénynek keserves lesz az erős lejtmenet... Tibi közli, hogy GPS-e szerint bőven több lesz az összes szintemelkedésünk, mint 2100 m. Kb. háromszáz lépés múlva, egyszer csak elkezdünk lefelé menni, és a lejtő egyre meredekebb lesz. Alig hiszem el, hogy már a Nagy-Egedről ereszkedünk, ugyanis látni még mindig nem látunk semmit. Egy kerítés melletti úton megyünk erőteljesen fékezve. Az utat olyan kanyargósra mosta ki az eső, hogy kb. négy méterenként át kell ugrani a víz által kivájt árok másik oldalára. Ezután következik az igazán meredek, kőgörgeteges, kanyargós ösvény. Nem egyszer mély beszakadásokba kell leóvakodnunk, ilyenkor megállunk, hogy megtaláljuk a legbiztonságosabb megoldást, és baj nélkül vehessük ezeket az akadályokat is. Kész felüdülés, amikor egy jobb kanyarral szintben haladó útra térhetünk. Amikor Tamás telefonon érdeklődik, hogy merre járunk, Tibi pikírten megjegyzi, hogy nem kéne ilyen gyakran felhívnia Őt, mert ezzel is csak hátráltat bennünket. Rá akarom venni Tibit, mondja azt Tamásnak, hogy éppen most hagytuk el Várkutat, de nem áll kötélnek. Elárulja, hogy már lejöttünk a Nagy-Egedről, de még csak Eger vörösen derengő fényszennyeződését látjuk, mert egy nagy szőlősdomb takarásában vagyunk. Jé! Most veszem észre, hogy itt már nincs köd. Hallelúja. Földek mellett megyünk el, majd nagy piros nyilak útmutatását követve kezdünk bele az előbb említett domb megmászásába. Korai volt a hallelújázás, mert ezen az emelkedőn olyan ragadós az agyag, hogy az erősen befűzött cipőmet is képes lenne lecuppantani, ha nem tartanék ellent a lábfejemmel. Amikor sikerül leragadás nélkül felmászni a dombra, egy nem kevésbé sáros lejtőn mehetünk lefelé. Valamilyen cefreszagú telep mellé érünk, aminek az aszfaltját az előttünk járó túrázók sárrázónak használták. Mi is. Balra megpillantjuk az "Eger vége" táblát, és boldogan fordulunk jobbra az aszfaltúton. Már van közvilágítás, de a lámpáinkat még nem oltjuk el, mert a lakóházas, járdás szakasz még csak ezután következik. A házakra aggatott fényfüzéreket hivalkodónak és giccsesnek találjuk, akárcsak november elején az amerikai divatot majmolva a házak ajtaja elé kirakott töklámpásokat. Maradtak volna ezek inkább tengerentúlon. Lassan a vasúti átjáróhoz érünk. Errefelé nem látunk járdát, zebrát meg pláne nem, ezért úgy csinálunk, mint az autók, csak egy kicsit lassabban, és berregés nélkül. Az átkelő után rögtön kezdődik a Vécsey utca, aminek a vonalvezetését követjük. Az Egri vár sötét tömbje mellett Tibi észreveszi a minaret csúcsát. Tudom, hogy a cél nincs messze a minarettől, felcsillan a remény, hogy még 9 előtt beérhetünk. A gyors haladást szalagok segítik. Elmegyünk egy díszes szállodabejárat előtt, majd egy gyengén megvilágított sikátorba irányítjuk lépteinket. Mennénk tovább, de egy sötét alak tapssal, ovációval fogad és az iskola bejáratához kísér. Az órámra pillantok; tíz perc van még kilencig. Igeeen!!! Magasan íveltünk át a léc fölött. - Na, ki a bu2i, fiacskám? - teszem fel a költői kérdést Tamásnak, majd felszabadultan bemegyünk az iskolába kicsekkolni és lazulni. A célhelyiséget a már beérkezett túratársak vidám csacsogása teszi madárkereskedéshez hasonlatossá. Mindenkinek halaszthatatlan közlendője van. Nagy valószínűséggel ez a túra a legtöbb résztvevő számára nyújtott valami érdekességet, kalandos epizódot. Mi sem vagyunk ezzel másképpen. 


Az igazi hősök itt töltik az éjszakát, és a holnapi napon, egy másik túra keretében visszamásznak abba a rohadt, mocskos, ki- és elbaltázott sártengerbe, hogy újabb felejthetetlen élményekkel hódoljanak a mazochizmusnak. Mi azonban egy csipetnyi irigységgel a szívünkben, de mint, akik piszkosul jól végezték dolgukat, intünk búcsút a rendezőknek, a túratársaknak és Eger városának.


Ottorino 


Epilógus: Akik 9 után értek célba, rájuk természetesen nem vonatkozik, de nem is vonatkozhat a Tamás által definiált feltétel. Különben is, a fenti beszámoló teljes egészében a képzelet szüleménye. Bármilyen hasonlóság valós személyekkel, állatokkal, helyszínekkel és eseményekkel csupán a puszta véletlen műve. Ja, és hála a gondos rendezőségnek meglett Tamás pulcsija.


 

 
 
Éger-völgy 40/20/10Túra éve: 20152015.11.06 10:06:00

ÉGER-VÖLGY 2015; BEJÁRÁS, PONTÕRKÖDÉS


ELSÕ NAP, A 20-AS ÚTVONAL BEJÁRÁSA, 2015.10.21. SZERDA (Táv: 20.587 km; Szint: 780 m; Szintidõ: 7 óra)


8 óra tájban érkezünk a pécsi Éger-völgy bejáratához, a Teca Mama Kisvendéglõje elõtti parkolóba. A vendéglõ kirakatot idézõ ablakán át még nem látunk mozgást és a NYITVA tábla LED diódái sem világítanak, ezért a kerthelyiségben szedjük elõ a reggelinket a málháinkból. Falatozás közben a spontán érkezõ vendéglõ-névadót üdvözöljük, majd az éppen kinyitó intézménybe szagolunk be mintegy bemutatkozó látogatásként, az új bérlõ örömére. Csak a túrázás kellékeit vesszük ki Karcsi kombijából és négyfõs csapatunk, Ebola, Geri, Karcsi és csekélységem megkezdjük az Éger-völgy 20 útvonalának a bejárását. A [Z-] / [K+] jelzések mentén indulunk a kis mesterséges tó felé, aztán egy pihenõhely után nem sokkal, ott, ahol elhagy minket a [K+] balra fordulunk, és egy sikkes mozdulattal átlépjük az Éger-patakot. Egy hosszabb, de nem durva emelkedõ kezdõdik. Levetem a kabátomat, mielõtt még beleizzadnék. A második hajtûkanyarban véletlenül sem megyünk be a tornapályára, bármennyire is ezt sugallja az út vonalvezetése. Egy nagy, az órajárással ellentétes irányú félkört írunk le, mire felérünk az Éger-tetõ füves tisztására, ahol képek készülnek a fakilátó elõtt, a játszótéri alkalmatosságoknál. Akik nyári futócipõben vannak, azok morognak a dús, harmatos fû jóvoltából történõ alsó mosás miatt. Zsigerbõl egy kis jelzetlen ösvényen hagyjuk el a tisztást, de pár lépés után rájövünk, hogy vissza kell menni, mert igaz, hogy vizes a fû, de a [Z-] jel bizony a tisztás másik végében folytatódik. Néhol az út teljes szélességét agyagos pocsolya foglalja el, de kezelhetõ a probléma. Hosszabb kanyargósat megyünk, mire a jelzés útirányunk megtartásával [P3] lesz. Ebben a keresztezõdésben elfér majd egy-két szalag, hogy ne a már "megszokott" [Z-]-t kövesse a túrázó, hanem szeme ezután a [P3]-et keresse, de ez már a holnap szalagozó Moiwáék munkáját szaporítja majd. Innentõl a hegyoldalban kanyargunk, a fák közt néha lelátunk Cserkút házaira. Napos idõben még szebb panorámában gyönyörködhetnénk, de most sajnos nem süt a Nap, sõt úgy látszik, hogy a hegynek ez az oldala huzatosabb, mert a nem túl erõs, de annál hidegebb szél arra kényszerít, hogy visszavegyem a kabátomat. A hegyi keskeny ösvényre több helyen fák dõltek. Legtöbbnek a törzsébõl már kivágták az ösvény szélességének megfelelõ szeletet, de a frissebben kidõltek alatt, vagy fölött muszáj átmászni. Néhol már látni a Babás Szerkövek anyagából való képzõdményeket, de ezek ahhoz túl kicsik, és távol vannak a többitõl, hogy a neves csoporthoz tartozzanak. Mélyutat keresztez az ösvényünk. A mélyút könnyen eltérítheti a túrázókat, de a túra napján itt is lógni fog a piros-fehér sávos szalag. Nemsokára a Cserkútról feljövõ, és Hetvehelyre tartó [K3] ösvényt keresztezzük, innen már nincs messze a 40-es és a 20-as táv elsõ ellenõrzõpontja.


Babás Szerkövek (ÉV40, 20) Megállunk egy kis fotózásra. A szobortalapzatként álló szerkõ hátterét, Kõvágószõlõs pazar panorámáját, laza ködfátyol tompítja. Karcsi nem hagyja magát lebeszélni, felmászik szobornak. Amire mindenki, több beállításban lefényképezi, majdnem tényleg szoborrá mered a kellemetlenül hûvös szélben. Néhány lépéssel arrébb, az ösvény belsõ oldalán egy nagyobb szerkõ-együttes menedéket nyújthat a mindenkori pontõröknek szeles, esõs idõben. Nagy valószínûséggel erre nem lesz szükség az idei rendezvényen. Tovább megyünk a [P3] ösvényen a sziklás hegyoldalban. Enyhe hullámvasút és az õszi erdõ színesítik utunkat. Könnyû a tájékozódás. Ameddig tart a [P3], addig hozzá kell igazodni. Egy [P4] keresztezõdésben hal el, ahol irányunkat megtartva a [P4] jobbos ágán folytatjuk. Egy enyhén emelkedõ mélyút oldalában még mindig ott áll az a fa, amelyet a 2010-es, elsõ ittlétem alkalmával fényképeztem le. Az rajta a különleges, hogy a mélyút oldalából kiálló gyökérzetével azóta is rendületlenül fogva tart egy nagy követ. Hamar leérünk a [P-] jelezte mûútra, amelyre a következõ pontról visszajõve kell majd rátérnünk. Természetesen "csontig" bejárjuk az útvonalat, elmegyünk egészen a kápolnáig.


Petõcz puszta, kápolna (ÉV40, 20) Fotózás után nem megyünk tovább a [P4]-en, mint ahogy a 40-esek fogják tenni holnapután, hanem hátraarcot hajtunk végre, és visszamegyünk a [P-] mûút keresztezõdéséhez és új irányunkhoz képest balra térünk rajta. Ez az út is hosszan kanyarog egy hegyoldalban, itt is lehet lélegzetelállító képeket készíteni. A hegy felõl [K-]/[K3] jelzések kötnek utunkba. Amikor vége a mûutazásnak, nem megyünk le rögtön a turistaútba váltott [P-]-on, hanem elõször elsétálunk a kerítéssel körülvett, cserjékkel körülültetett, valamikori Petõcz aknához, és megnézzük, hogy ott vagyok-e, de még nem vagyok ott, mert csak két nap múlva silbakolok ott Attilával. [K-]/[K3]


Petõcz akna (ÉV40, 20) Ez nem egy különleges hely, sok idõt nem is töltünk el itt, hanem sarkon fordulunk, és visszamegyünk az elhagyott [P-] leágazáshoz, és balra mi is leágazunk. Itt majd furfangosan kell kihelyezni az útbaigazító táblákat és a szalagokat, nehogy rögtön borítsanak le erre a túrázók, kihagyva a pontot. Kedélyesen társalogva megyünk tovább, nekünk már nem lesz számottevõ emelkedõnk, leszámítva a vakondtúrásokat. Csatlakozunk a Petõcz-pusztánál elhagyott 40-es útvonalhoz, amire egy bejövõ [Z-] jelzés emlékeztet; ezen jönnek majd fel az Orfû felé ágazó mûútról. A [Z-] azonban mindkét útvonalat hamar elhagyja; a jó öreg [P-] jelzésen baktatunk el a következõ pontig.


[P-]/[K-] keresztezõdés, Fenyves-forrás (ÉV40, 20) Itt rögtön át is váltunk a [K-] jelzésre, amin csupán csak a közeli Patacsi-mezõig megyünk. Egy elektronikus térkép még "ócska ház és pihenõhely" felirattal jelöli az itt található objektumokat, de örömmel jelentem, hogy ez már nem így van. A házikó újszerû állapotban, elõtte vadonatúj pihenõbútorokkal áll az úttól néhány méterre. Itt megint leakadunk a 40-es útvonalról és jobbra kanyarodunk a [K+] jelzésre, amin gyakorlatilag el- azaz lejutunk a kiindulópontunkra, csak útközben dokumentációs célból még lefényképezzük az összes táv utolsó ellenõrzõpontját.


[K+]/[P-] keresztezõdés, Éger-völgy (ÉV40, 20, 10) Az Éger-patakot követve megtekintjük a mini mesterséges vízesést, a kis, zavaros vizû tavat, és hipp-hopp már végeztünk is a 20-as táv bejárásával, mert visszaértünk a kocsihoz, a Teca Mama Kisvendéglõje elé...


 


MÁSODIK NAP: A 40-ES ÚTVONAL BEJÁRÁSA, 2015.10.22. CSÜTÖRTÖK (Táv: 45.486 km; Szint: 1295 m; Szintidõ: 11 óra)


András bácsival indulunk félnyolc tájban szintén a TMK elõl. A mai reggel is csípõs, de tisztább; a fák közt hegyesszögben beszûrõdõ fények fotózásra késztetnek. Az Éger-tetõre felérve már nem is tudok fényképezni, mert totál szembevakít a Nap. A babás szerkövekre ma viszont több megabájtot ellövök. Kellemetlen, de érdekes jelenségnek leszünk szenvedõ alanyai. A napsütéses hegyoldalból átérünk egy sûrûködös területre, mintha csak egy felhõbe gyalogoltunk volna bele. A reggeli napsütés azt sugallta, hogy ma egész nap szép idõ lesz. A Petõcz-puszta kápolnájának ajtajában lefényképezem András bácsit, aztán egy pár méteres kitérõt teszek az egykori IV-es légakna emlékköveihez. Az egyik kõ felirata: URÁNÉRCBÁNYÁSZAT IV.NY-I LÉGAKNA; PETÕC PUSZTA ÉPÍTÉS KEZDETE: 1964; AKNAMÉLYSÉG: 1090 m; BEZÁRÁS IDEJE: 2000. A másikon a felirat a következõ: URÁNÉRCBÁNYÁSZAT IV./A. LÉGAKNA; PETÕC PUSZTA; ÉPÍTÉS KEZDETE: 1981; AKNAMÉLYSÉG: 865 m; BEZÁRÁS IDEJE: 2000. (A köveken következetesen PETÕC a felirat, a hivatalos térképen pedig Petõcz, így cézével. Vajon melyik a helyes?) Tehát 2000-ben bezárták. Persze, közeledett az uniós belépés idõpontja, megkezdõdött a leépülés... Innen már azt az utat tapossuk, amit holnap csak a 40-es táv fogyasztói fognak. A [P4]-en levergõdünk a Sás-völgybe. Azért a vergõdés, mert a kanyargós lejárati utat lekvárrá nyomták az erdõben közlekedõ jármûvek. Amikor végre leérünk, az út közepén futó harmatos, füves sávval töröltetem a cipõmrõl menet közben a sarat. A völgy maga szép látványt nyújt a magasleses tisztásaival és a színesedõ fáival. De akármennyire is szép a látvány, mégis monoton a hosszas, síkban való gyaloglás. Elõször egy modern kulcsos ház jelzi, hogy haladtunk valamit, aztán egy tûzoltó emlékmû tûzcsapja vonja magára a figyelmet, majd egy panzió feltûnése ígéri, hogy nemsokára elérünk a fordító településre. Idõnként hátratekintgetek, mert Moiwáék szalagozzák ma a 40-es távot, és az a valószínû, hogy kb. Hetvehelynél érnek majd utol minket. Jó lenne, ha minél késõbb érnének utol, mert annyira nem tudunk loholni, hogy lépést tudnánk tartani velük, még ha közben szalagoznak is. Néhány kanyar után feltûnik az elsõ vasúti híd, ami alatt áthaladva érünk be Hetvehelyre. Innentõl a jelünk [K3]. Emlékezetemben a hídhoz közelebb volt a pont, mint a valóságban, ezért elõbb még elmegyünk egy középkori templom kapubéllete elõtt, és csak utána lesz látható majd srégen szembe a kocsma legújabbkori homlokzata.


Hetvehely, kocsma (ÉV40) A rendezvény napján itt kalóriát is pótolhatnak a résztvevõk parizeres szendvics és egyéb falatok képében (mértékletes italfogyasztás sem tiltott), mi azonban csak lefényképezzük a mûintézményt a felirat nélküli piros-fehér-kék P€psi cola reklámjával és a barna Nemzeti kohánybolt cégérével, majd továbbmegyünk a fõúton. Amerre járunk kutyaugatás kíséri lépteinket. A portákról minden tekintet ránk szegezõdik. Kis horgásztó mellett megyünk el, a víztükör nem fodrozódik, senki sem lógat. Persze, hétköznap van, a nagy teherautó-forgalom is erre emlékeztet, már alig várom, hogy megint erdõben legyünk. Jobbra kanyarodunk, hogy átmehessünk a második vasúti híd alatt, aztán egy keskeny mûút bevisz a Nyárasba. Kanyarokban fatörzsek vannak az út mellé, az útra merõlegesen lefektetve, az úthoz közelebbi végükön laminált A4-es felkiáltójel van sárga alapon. Beszélgetõ favágóktól érdeklõdik András bácsi, tõlük tudjuk meg, hogy múlt szombaton autóverseny volt itt. (Azóta sem szedték össze a rendezési cumót.) Késõbb a jó minõségû erdei mûút jobbra elkanyarodik, és a [K3] egy zúzalékköves alapig lekoptatott, valamikori mûútra visz. Sok esõ eshetett itt is az elmúlt napokban, mert állandóan halljuk az út mellett folydogáló patak csobogását. Olyan hosszan megyünk ezen az úton, hogy õszintén szólva már kezdem unni. Szépek a fák, meg a nyiladékok, de már kezd monoton lenni, és a néhai mûút is már inkább akadálypálya. Végre egy támpont! Jobban el tudom magam helyezni a térben, amikor a [K4] keresztezi az utunkat. - Most vagyunk kb. egyvonalban a Petõcz-pusztával - közlöm András bácsival. Egy hosszú ív után elérjük a Lenke-forrást, ekkor megállok, hogy a mohos útszegélyezõ kõkorlátra tegyem a hátizsákom, amíg levetem a dzsekim, mert nemsokára izzasztó emelkedõben lesz részünk. (Figyelitek az automatikus tárgyeseteket?) Párszáz méter után balra fordulunk, és átlépünk egy sáros szélû patakot, majd megkezdjük a dagonyázó emelkedést a találó nevû Ragadáson (-ban). 80-90 m szinttel tapossuk magunkat feljebb, és jobbra fordulunk a fonódó [K-] jelzésen. Már nem kell feljebb menni, de idefent meg az erdei jármûvek gyúrták szét az utat, ez akadályoz az elõrejutásban. Faltól falig lekvár van, alig ússzuk meg beázás nélkül. Így evickélünk, a végén egy lejtõvel, a volt Petõcz akna kerítéséhez.


Egykori Petõcz akna (ÉV40, 20) Ennek az a nevezetessége - amint azt a tegnapi 20-as bejárásnál említettem -, hogy holnap Attilával pont itt fogunk pontõrködni. Nem eseménytelenül, de errõl majd a megfelelõ fejezetben szólok. Most a 40-es táv útvonalához igazodva egy éles visszafordulással a [Z+] jelzésen megyünk tovább egy nehezen kikerülhetõ sármedence leküzdése után. András bácsi az út baloldalán egy takaros menedékházat fedez fel, amihez vadonatúj pihenõbútorzat is tartozik; mellette oszlop, mindenféle piktogramokkal. Itt a szabályokhoz igazodva, kulturáltan (nem csámcsogva, nem böfögve, no puki) el tudjuk fogyasztani a Hetvehelyen nem kapott kaját, majd tovább megyünk - többnyire lefelé - a Vásáros úton. A sok sár után kövessé válik az út, a végéhez közeledve már öklömnyi kövekre kell fokozottan odafigyelni a bokaficam elkerülése végett. Felfelé jön egy tag, két kutya szalad jóval elõtte. - Nem bántanak! - kiabál az ember. A kutyák úgy néznek ki, és úgy is viselkednek, hogy nem bántástól félünk, hanem attól, nehogy puszit adjanak. A lejtés miatt hamar leérünk a következõ pontra.


Orfûi mûút (ÉV40) Átszaladok az úton, hogy a pihenõasztal egyik résében két ötforintost rejtsek el üzenetként a holnap itt õrködõ Egonéknak. Gyönyörûen süt a délutáni nap. A kõvérfüvû zöld mezõt az Orfû felé tartó mûút szürke szalagja szeli ketté, a kék égen fehér felhõdunnák úsznak, a háttérben erdõsáv. Egy az egyben monitorra való háttérgiccs. Lefényképezem. A [Z-] jelzésen kell továbbmenni, amitõl kissé fo5ok, mert párszáz méteren keresztül a kanyargós, hegyi mûút lesz a pályánk, és rossz ómen, hogy a szalagkorlát itt-ott be van horpadva. Nem akarok fejfát, rajta takaros kis koszorúval az útszélen. Végül sikerül elkerülni a kanyarodó autók hûtõrácsait, az út túloldalán bemehetünk az erdõbe. Rövid, de tisztességes emelkedõvel kezdõdik a köves út. Direkt jólesik a sok lejtõ után. Késõbb pocsolyák és sáros szakaszok következnek, de mind kikerülhetõ, nem úgy, mint a Ragadás környékén. Holnapra valószínûleg még jobb lesz a helyzet, mert az állandóan érezhetõ szellõ szárítani fogja a terepet. Az emelkedõk vége felé jobbról megkapjuk a [P-] jelzést, amelyen a tegnapi 20-as bejárása alkalmával érkeztünk. Röviden a [P-]/[Z-] jelpáron megyünk tovább, aztán a [Z-] jobbra elhagy. Egy darabon szalagozás mentén megyünk, mert idõközben Attila kiszalagozta a 20-as táv útvonalát. Szintbeli gyaloglással érjük el a következõ pontot.


[K-]/[P-] keresztezõdés, Fenyves-forrás (ÉV40, 20) Elõre sietek a Patacsi-mezõig, és az elõtte álló asztalra téve az idõzített fényképezõgépet, felvételt csinálok magamról, amint a balra továbbmenõ [K-] jelezte útra mutatok, mert a tegnapi [K+]-al ellentétben, most erre ágazunk. Megmásszuk a Vörös-hegyet. Ez nem is annyira mászás, mint inkább folyamatos emelkedõ. Itt is látunk szalagokat, mert ez a 10-es táv útvonala is, és ezt tegnap Gábor szalagozta ki. A hetvehelyi lakosokon és a favágókon kívül nem láttunk teremtett lelket az útvonalon. Meglepõdök, amikor a Cserkesz kereszt környékén szembe jön egy négyfõs kiránduló társaság Nordic Walking botokkal. Errõl jut eszembe, hogy a 40-es távot szalagozó Moiwáék még mindig nem értek utol minket. Egy nyiladékhoz érünk, ahol beton oszlop-alapok sorozata mutatja, hogy itt valamikor villanyvezeték szállította az áramot. Lejtõsbe megy át az út, már hallani lentrõl a motorzajt. Beletelik még jó néhány percbe, míg leérünk a mûútra, keresztezzük azt, és felmegyünk a nagy alapterületû esõházhoz.


Remete-rét, esõház, (ÉV40, 10) Innen a [P-] jelzésen kell továbbmenni, de nagyon fontos, hogy az esõházhoz közelebb esõ ágon induljunk, mert 10 méterrel feljebb is van egy ág, de az rettenetesen elvisz a pécsi állatkerthez, sõt messzebb. Fatábla mutatja, hogy: Éger-völgy 4,5 km, de nekünk egy bõ kilivel több van még, mert a völgyön is végig kell menni a kisvendéglõig. Kellemesen lejtõs és kedvezõ talajú az ösvény, kényelmesen belekocogunk. Rövid ideig flaszteren ereszkedünk Mecsekszentkút völgye mellett. Apró temetõt mellõzünk; csupán néhány mohás, megdõlt sírkövû sír van benne. Egy harangláb mellett murvás útra ereszkedünk; a folyondárral benõtt kerítések mögött hétvégi házakat sejtünk. Egy trükkös, rámpa-szerû ösvény emel ki jobbra errõl az útról. Ezt jól ki kell szalagoznia Moiwáéknak, mert könnyen benézhetõ, és akkor a figyelmetlen túrázó olyan mélységekbe száll, hogy bedugul a füle. Az erdõben kanyargunk tovább, két kis fahídon is átkelünk. Az egyik mellett otthagyták az elõdjét, ami már enyhén szólva leszolgálta az idejét. Remélem nem várták meg, amíg leszakadt valaki alatt. Eddig párhuzamosan kanyarogtunk a fõúttal, most felmegyünk, és átlépjük a szalagkorlátját, majd a túloldalon kezdõdõ, töredezett, valamikor az uránbányához tartozó betonúton emelkedünk. Amikor jobbra, derékszögbe kanyarodik, akkor balra letér róla a [P-], és megint bevisz az erdõbe. Ide, a sarokra is elkél majd néhány szalag. Erõs lejtõ következik, ez egyenesen levisz a túra utolsó pontjára.


[P-]/[K+] keresztezõdés, Éger-völgy (ÉV40, 20, 10) András bácsi valahol lemaradt, de most már csak a célban fogom megvárni, mert olyan lehangolóan sötét van ebben az erdõben, mintha este lenne, pedig még csak most lesz. A Teca Mama kirakatában senki ismerõst nem látok, felhívom Moiwát. Reggel késõbb értek Pécsre a tervezettnél, ezért még csak most hagyták el a Remete-rétet. Ez azt jelenti, hogy kb. szûk egy órán belül lesznek itt. Addig András bácsival beülünk egy forró teára a vendéglõbe. Ránk fér, mert nagyon lehûlt a levegõ, és künn a padon pillanatok alatt megfagynánk. A várakozás perceiben a nagy laptévén egy lövöldözõs BrAngelina filmet nézünk. Arról szól, hogy csak akkor tudnak szeretkezni, ha elõtte egymásra lõnek egy kisebb háborúhoz elegendõ lõszert. Nudli!


HARMADIK NAP: PONTÕRKÖDÉS A VOLT PETÕCZ AKNÁNÁL, MAJD ONNAN SEGÉDSÖPRÛSKÖDÉS A 40-ES ÚTVONALON A CÉLIG, 2015.10.23. PÉNTEK


Attila kocsijával megyünk az egykori Petõcz aknánál levõ ellenõrzõpontunkra. Úgy indulunk, hogy pontnyitás elõtt megtudjunk még tenni néhány fontos elõkészületet. Ezt a pontot a 40-es és a 20-as táv érinti, mégpedig olyan speciális módon, hogy mindegyik a saját útját mintegy megszakítva jön be a pontra, és az igazolás beszerzése után visszatér a maga útvonalára. Na! Ez így egyszerûnek tûnik, de gondoskodni kell arról, hogy pl. a 20-asok ne rögtön folytassák útjukat a [P-]-on, hanem elõbb jöjjenek ide a [K-]/[K3] jelzésen hozzánk. Ez persze le van írva az itinerben, de ki olvassa el azt? Keresünk egy hosszú póznát, hogy a ráakasztott piros-fehér bóját már messzirõl, a mûútról lássák a 20-asok. Laminált A4-eseket is kirajzszögezünk, hogy nyilakkal, szöveggel tájékoztassuk a túrázókat a teendõjükrõl. Éppen egy ilyen táblával megyek a 20-as letérési pontjára, amikor nyitás elõtt 12 perccel megjelenik az elsõ futó. Tájékoztatom, hogy merre menjen Attilához a pecsétért, és hogy jöjjön vissza ide. Addig egy olyan fára helyezem az útjelzõt, amit az érkezõk még nem látnak, hanem csak a pontról visszatérve lesz számukra látható. A pontról közeledõ futótól kérdezem meg, hogy jól látja-e a táblát. Néhány perc múlva beesik még néhány 20-as futó, azután egy kis pauza következik. Egy hármast látok a mûút végén érkezni. Gyanúsan sokáig idõznek az általunk be nem látott területen. - Te, ezek tovább mentek! - mondom Attilának, és élesen fütyülni kezdek. A harmadik füttyre újra feltûnnek. Karlengetéssel hívom õket. Idekiabálnak, hogy mi van? Odakiabálom, hogy jöjjenek ide. Visszakérdeznek, hogy minek. Kezdem feladni, de azért még odakiabálom, hogy pecsétért. Erre megindulnak felénk. Huh! Ahogy közel érnek ironikusan megjegyzik, hogy jó helyre tettük a pontot. Én kérek elnézést, és elmagyarázom, hogy a 40-eseket is mi ellenõrizzük és a két útvonal itt nem érintkezne egymással, de mindkettõnek be kell jönni a pontra, és úgy ildomos, hogy a 20-asok tegyenek hosszabb kitérõt. Bla-bla-bla, hú, de komplikált! Amikor éppen nem jön senki, (ritka pillanat) arrébb rakjuk a bójás póznát és Attila még a kocsival is arrébb áll, hogy elõbb lássanak meg minket az útról. Száll az idõ, megjelennek az elsõ 40-es futók. Nekik könnyebben elmutogatjuk, hogy merre kell folytatniuk, és nekik is ki vannak rajzszögezve laminált táblák. A bonyodalom akkor kezdõdik, amikor igazán beindul a 40-es oldal. A tõlünk távozó 20-asokat nézik, és velük mennek, ahelyett, hogy visszamennének a mezõre való leérkezésük pontjára, és a [Z+]-on mennének tovább, a Vásáros úton. Egy 40-es trió egyik tagja érdeklõdik, hogy hol tudnának leülni falatozni. - Szerencsétek van, mert a [Z+]-on, innen kb. 100-150 m-re van egy zsír új pihenõ egy kisház mellett. Átküzditek magatokat a sáron, és már ott is vagytok - mondom nekik, és a [Z+] irányába mutatok. Közben többen jönnek. Amikor két bélyegzés között felemelem a fejem, látom, hogy az iménti trió a 20-as útvonalon sétál tovább, már az akna kerítésének a túloldalán járnak. - Né' má' Attila! Ezek mégis ellenkezõ irányba mennek?! A lelkiismeretes Attila fáradságot nem kímélve utánuk fut. Megteszünk minden tõlünk telhetõt, de nem tudunk mindenkit lepkehálóval hajkurászni. Attila még kétszer fut ki ilyen ügyben. Jó, én sem szeretem az itinert olvasni, de a fákra tûzött tájékoztatókat mindig elolvasom. Sokszor fakitermelésre figyelmeztetnek, de inkább olvassak el tizet fölöslegesen, mint hogy egy fontos kimaradjon. Ha egyszerre csak egy irányból jönnek, akkor automatikusan mutatom az irányt, vagy ha valakit bizonytalankodni látok, megkérdezem, hogy tudja-e, hogy merre kell menni... Sokáig nem jön ismerõs, de aztán többen is jönnek. Átol Csabának kivételesen nem kellett átutaznia fél Magyarországon, hogy teljesítménytúrázhasson, mert most Õ van itthon, mint mi a Budai-hegyekben. Aztán jön Kovács Andi a túratársnõjével; hármunkról Attila fényképet készít. (Elnézést kérek azoktól, akiket kifelejtettem.) Negyedóra ködszitálás után, egyetlen percre kisüt a nap. Attila azt mondja egy éppen érkezõ hölgynek, hogy napfényt hozott az életünkbe, mire a hölgy ezt ráíratja az itinerére, és hálából csokoládéval bevont áfonyát tartalmazó zacskót bont. Attila eredményesen bókolt, a hölgy engem is megkínál a csemegével. Jó utat kívánunk, és Attila még megjegyzi, hogy a hölgynél levõ bot kb. 40 km-tõl jó lesz csípõprotézisnek. A bot gömbös vége valóban egy emberi combnyakat idéz. Késõbb jön két jókedvûen beszélgetõ hölgy. Õk kifejezetten kacagva távoznak tõlünk, nevetésüket még a beláthatatlan kanyar után is halljuk. Nem hittem volna, hogy ilyen gyorsan megy az idõ pontõrködés közben, igaz, hogy ez egy nagy koncentrációt igénylõ, eseménydús, frekventált pont. Lassan ritkul a mezõny, a 20-as oldalról egyre kevesebben jönnek. Úgy tûnik egyenként félrehúzódhatunk egy-egy percre, de nem, még mindig fel-felbukkan valaki. Aztán egy nagyobb buborék után, mialatt elvégeztük halaszthatatlan dolgainkat megjelenik egy fiatalokból álló, népesebb csoport, nyomukban Krisztával, aki a Babás-szerköveknél pontõrködött, és onnan söpri végig a 40-es távot. A csoport meg van ijedve, hogy utolérte õket a söprû, azt mondják, ilyesmi még nem fordult elõ velük, és lõttek a rekreációs kirándulásuknak. Megnyugtatom õket, hogy bõven idõn belül vannak, Kriszta csak azért lihegett a nyakukba, mert velem akart találkozni minél elõbb. Nem valószínû, hogy ezt el is hiszik, de valamelyest megnyugszanak. Ketten felmásznak egy magasabb fára, lentrõl a többiek fotózzák õket. - Nem ér ám leesni a fáról, ki tudja, hogy milyen messze van innen az orvosi ügyelet?! - szólok fel nekik. Tegnap megbeszéltük Krisztával, hogy ha Õt nem zavarja, akkor én hívatlan söprûként végigsöpörném vele a fennmaradó 17 km-t levezetés gyanánt, közben segítenék a leszalagozásnál, meg aztán én már szénné jártam az útvonalat, így nem kell jelzést keresgélni sehol. Hagyunk egy kis laufot az utolért csoportnak, aztán elköszönünk Attilától és megindulunk a [Z+] felé. Mára mintha egy kissé zsugorodott volna az ezt bevezetõ sármedence. Gyorsan letrappolunk a Vásáros úton. Éppen, hogy megállunk a mûút szélén, Egon és Éva már messzirõl integetnek. Amikor nem jön autó, átszaladunk a pihenõbe, ahol a pontõrség székel. Saját készítésû kókuszgolyókat kapunk tõlük, és természetesen jut az ellátmány csokis nápolyiból is. Az ikszelõlapon fennmaradt számok telefonos egyeztetése után búcsút intünk. Irány a rövid kanyargás a mûúton, a hirtelen köves emelkedõ az erdõben, akárcsak tegnap. Elõre jelzek mindent Krisztának, hogy tudja, mire számítson. Elõttünk sétál egy pár, a férfi Kriszta kollegája. Kicsi a világ. Elmondjuk, hogy egy 45 km-es teljesítménytúra útvonalát söpörjük. Nagyobbat akarnak mondani, és a Kinizsi Százast említik. Kriszta azt mondja, hogy az is könnyû. Én is ráteszek egy lapáttal, és azt mondom, hogy nálunk az rutin. A szalagok zömét Kriszta szedi le. Nekem máig a szalagok a tájékozódást segítették, nehezen élem bele magam, hogy ezeket most le kell szedni. A következõ ponton, a [K-]/[P-] keresztezõdésnél Tibit mentjük fel a szolgálat alól. Elmondja, hogy nem rég ment el a népes csoport, amit tulajdonképpen követünk. Amíg Kriszta megiszik egy kávét, addig még egy kis elõnyre tehetnek szert. A Patacsi-mezõnél is idõzünk egy kicsit, mert ott ágazik el a 40-es és a 20-as táv, és be kell szedni onnan 3 laminált táblát, amit a tegnap esti megbeszélés alkalmával Moiwa a lelkemre kötött. Nagyon szégyellném, ha valamelyik kint maradna. A pontõrködésem alatt tapasztaltak alapján el tudom képzelni, hogy a sok tábla ellenére itt is eltévedtek néhányan. Minden létezõ szalagot, táblát leszedtünk az elágból, most már nekimehetünk a Vörös-hegynek. Latolgatjuk, hogy mikor sötétedik. Én arra tippelek, hogy lámpa nélkül nem ússzuk meg, még ha karnyújtásnyira érezzük is a célt. A Nap már nagyon laposan süt. Csak a lefelé szálló ágban, majdnem a mûút elõtti parkolóban érjük utol a sereghajtó társaságot. Én maradok hátra söprûnek, mert Kriszta szomjúhozik; átrohan a mûúton, sebtében letép két szalagot a szalagkorlátról, és felrongyol a Remete-réti esõházba Karcsihoz, hogy a szomját oltsa... Miután felkísértem a társaságot, én is töltök a tankból egy nagymálnát. Nyáron mennyei felüdülés lenne egy ilyen jéghideg málna, de most csak aprókat kortyintok belõle, mert félek, hogy megfájdul tõle a torkom. Elõveszem a hátizsákból a kabátom, mert a társaság nem igazán mutatja jelét annak, hogy tovább akarnának menni; egy elgyötörtebb tag hanyattfekszik egy padon. Nekem is tetszik a hely, de már szívesebben tartanék az Éger-völgy felé. A Nap már lement, de a tök sötétségig még van úgy 40 percünk. Egy hirtelen ötlettõl vezérelve Kriszta odamegy a túrázókhoz és megkérdezi: - Hány lámpátok van?! Ez megteszi a hatását, mert szedelõzködni kezdenek... Hagyunk egy kis idõt a távozóknak, hogy mégse érezzék azt, hogy választékot fújunk a hajukba (copiright by Olsen), aztán elbúcsúzunk Karcsi és Hanga pontõröktõl, majd elindulunk a hozzánk közelebbi [P-]-on. A kétágú pirosra Krisztának is felhívom a figyelmét a jövõre vonatkozóan. Bele-belekocogunk, de inkább csak sietünk, nehogy utolérjük a záró csapatot. Gyorsan mennek, mert csak az uránbányához tartozó betonút aljából pillantjuk meg õket. Olyan hamar eltûnnek a kanyarban a szemünk elõl, hogy nem tudjuk, elbökték-e a letérést. Elõremegyek a pontra, míg Kriszta fent várja a jelzésemet, hogy nem kell-e besöpörni õket a betonról. Szerencsére a [K+]/[P-] elágban, az Éger-völgy ponton Geri és Roli éppen csekkolják õket. Kiáltok Krisztának, hogy lejöhet. Bizony már kitört a sûrû sötét éjszaka, elõ a fejlámpákkal. Geriék fürgén lebontják a pontot, és irány a cél. Kis gond akad Geri "nincslámpájával", amíg lecsúszkálunk egy lépcsõfokait veszített, agyagos lejtõn, de aztán az Éger-patak kitartó csobogását követve, megkönnyebbülten sétálunk tovább. Váratlanul Karcsi ront ki ordítva egy bokorból, de juszt sem ijedünk meg tõle. Mintegy a rendezvény záróakkordjaként megérkezünk a bázisra, a legénység utolsó tagja (én) belülrõl becsukja az ajtót. Nagy az öröm. Fölzabáljuk az összes maradék virslit, és ki-ki kólával, sörrel öblögeti. Én megkapom a fiúktól a 20-as és a 40-es díjazást is. Meghatott vagyok, és örülök, hogy jól sikerült az elsõ pontõrködésem, és összességében az egész rendezvény. Remélem a résztvevõk és az MVT-sek is így gondolják...


Ottorino

 
 
Vasas MaratonTúra éve: 20152015.10.30 09:20:04

VASAS MARATON 2015.10.04. AVAGY: FOLYTASSA TÚRÁZÓ


A 04:01-es (elsõ) vonattal sikerült Szobról eljönnünk, ami azt jelenti, hogy kb. 05:20-ra már a Nyugatiban voltunk. Rövid, érzelemmentes búcsúzkodás után Gyula és Zoli lementek a Metróba, hogy az elvigye õket a Szent Gellért térre, amely környékén parkol az az autó, amivel tegnap érkeztek oda, és ami ma reggel tovább viszi õket Tatabánya irányába, a megszolgált meleg zuhany, és a baldachinos ágy felé. Én úgy döntöttem, hogy tovább pörgök, mert az idõ szép, az élet rövid, ki kell használni, ezért a 4-es-6-os villamospótló busszal átmentem Budára, és a Margit híd budai hídfõjénél átszálltam a H5 HÉV-pótló buszra. (Ez a pótló buszok reggele.) Békásmegyerrõl már az igazi HÉV vitt tovább a pomázi állomására, az úti célomhoz, vagyis a Vasas Maraton rajtjába.


A nevezési lap kitöltésekor találkoztam a Vizi fivérekkel és Takival, valamint Kármán Zsolttal, aki megállapította, hogy nem vagyok normális, de a jubileumi (5.) Pálos 70 jelvényem azért tetszett neki. -.- Nem várom meg amíg a fiúk a kisbót elõtt erõsítenek, elhúzok, mert bõ 74 kilométerrel a lábamban úgyis secperc alatt utolérnek. Az utcai [Z-] jelzést valahol elveszíthettem, mert megint kint vagyok a fõúton. Ébresztõ! Gyorsan visszakanyarodok a templom felé, ahol az éppen érkezõ Viziékhez tudok csatlakozni. Késõbb a társalgás mondatait egyre nagyobb szünetek választják el egymástól, ahogy közeledünk az elsõ ellenõrzõpont felé. Meg vagyok elégedve magammal, mert minden gond nélkül fel tudok menni a fiúkkal a Petõfi pihenõhöz, ahol fényképezkedünk, majd megtekintjük a Napóleon kalapját formázó sziklaalakzatot. Innen átsétálunk az


1. EP-ra, a Kõ-hegyi turistaházhoz. Az egyik Gethe csemetétõl begyûjtjük a bélyegzést, majd gyümteát iszunk. A ház elõtt Jolie mereven ülve fixíroz egy kislány ölében menedéket remélõ cirmost. Nem várjuk meg, hogy kialakul-e egy új kutya-macska barátság, vagy, hogy üldözéssé fajul-e a történet; a rétrõl egy keskeny ösvénybe torkolló [S-] jelzésen megyünk tovább. Gyakran kell futók, és gyorsabb emberek elõl félreállni, de az enyhe lejtõn ezt szívesen megtesszük. T keresztezõdésben jobbra fordulunk, hogy a következõ pont kedvéért kis idõre letérjünk a [S-] jelzésrõl.


2. EP, Vasas-szakadék A szakadék sziklatömbjei között elsétálunk a felirandó kódig, és itinerünkbe piros zsírkrétával felírjuk a 13-as számot. A [S-] jelzésre való visszatértünk közben szembetalálkozunk Rush Boy, vagy most már inkább Rush Man Danival, aki láttomra megnyugszik, hogy nem csak Õ olyan elvetemült, hogy a Pálos 70 után ide jött. (Persze Õ biztosan nem egy fapadon ülve töltötte az éjszakát.) Rövid erdei utazás után traktor barázdálta széles útra kerülünk, majd ismét erdõben emelkedünk a Lajos-forrás felé. A pihenõbútoros rét után a menedékház elé mászunk, amit állítólag fel fognak újítani. Bizony, kár lenne ezt is hagyni lerohadni, mint annyi más, valamikor üdülési célt szolgált épületet országszerte.


3. EP, Lajos-forrás. Kialvatlanságomnak tulajdonítom, hogy elmentünk a [Z3] mellett, de pár méter után Tamás észreveszi a bakit, és visszamegyünk a házhoz, aminek közelében rálelünk a keresett jelre. Lejtõkön fékezünk hosszasan. A Kõrösi emlékmûtõl szép kilátás nyílik a Dömörkapu völgyére. Egy gerincen haladunk a völgy mellett, majd élesen balra lekanyarodunk egy erdészeti mûútra. Nem messze egy parkolóban nagy, lédús almával kínál a


4. EP, a Dömörkapu pontõre. Még egy darabon megyünk a [Z+] jelezte mûúton, de aztán balra letér a jelzés egy turistaútra. Gyorsan csutkáig rágom az almát, mert nemsokára technikázni kell a patakmederben. Egy becsatlakozás kapcsán [K+]-ra vált a jel. Egy helyütt annyira megtévesztõ helyre van felfestve, hogy már majdnem nyaktörõ vállalkozásba kezdünk az árokban, mikor megjelennek Dienes Áronék és normális utat mutatva lebeszélnek a produkcióról. Ilyen hosszúnak még soha nem érzékeltem az utat a Dömörkaputól a Bükkipusztáig; nyúlnak a távolságok, mint a csúzligumi. Észrevétlenül becsatlakozunk a [K-] útvonalába. A Lenkó emlékmûnél pihenésképpen készítek egy fotót a fiúkról úgy, hogy közben az elõtte levõ padon ülök. Mindjárt kiérünk a Sikárosi-rétre, itt csak az õszi kikericsek mutatják, hogy jócskán benne járunk már az õszben. Egy villanypásztornak látszó kerítés mellett való gyaloglás után, a [P-] keresztezõdésben jobbra kanyarodunk, néhány lépés után ismét ponthoz érkezünk.


5. EP, Bükki puszta. A rét most nem zsombékos, nem átfolyásos, mint késõ õsszel a Piros túrákon általában. Lehet, hogy a tegnapról maradt kakaó megivása miatt, de inkább a Dömörkapunál kapott alma kapkodó elfogyasztása okán rossz lett a gyomrom. Mintha alulról nyomná egy kapanyél. Alig várom, hogy beérjünk az erdõbe. Szólok a fiúknak, hogy menjenek csak tovább, mert van itt egy dolog, amit nyugodt körülmények között el kéne intéznem, és ha úgy gondolják, várjanak meg a Duna parti etetõponton. Nehezebb dolgom van, mint gondoltam, de végül sikerül megoldanom. Egyedül megyek tovább a [P-]-on. A következõ pont kétszer olyan messze van, mint ahogy az az emlékeimben élt.


6. EP, Király-kút. Az itt kapott sportszeletet egy padon ülve fogyasztom el. Közben Szimandl Anita és társasága érkezik és halad el. Anitával tegnap Budaszentlõrincen találkoztunk futólag. Természetesen Õ futott. A Szõke-forrás-völgyében Gombi ér utol, és számol be a tegnapi Lokomotívról. A mindig szép forrásvölgy most nem olyan megkapó számomra, mint általában, mert még nem zökkent helyére a gyomrom, még mindig a torkomban érzem. A köves patakmederben már egyedül bukdácsolok, mert Gombi elõresietett, szeretné elérni a 16:00-ás buszt Dobogókõn. A Kaincz-forrás után annyi a kiránduló, mint a nyüvek, és mind csatárláncban jön szembe. A szép idõ azokat is kicsalta a szabadba, akik nemigen látnak tovább a monitor képernyõjénél. Már Dömösön járok, amikor Tamás felhív, hogy nem várnak meg, mert õk is a 16:00-ás buszon akarnak lenni. Teljesen rendben van; nekem esett volna rosszul, ha miattam kényszerülnek lassabb tempóra a nekik megszokottnál.


7. EP, Dömös, Dunapart. Az etetõpontra érve megint egy rahedli Pálos 70 teljesítõvel találkozok. (Sára Péter, Szabó Elemér és mások.) Leülök egy fa tövébe és magamba diktálok egy vajas kenyeret csalamádéval és egy szelet házi sütit. Az utóbbit nem kell diktálni. Restauráció után elindulok a Duna mellett fölfelé. Kellõ ritmusban érkezõ szalagok segítenek a kanyargós úton. A nyakamat szinte égeti a Nap, de nem bánom, gyûjteni kell a D vitamint a bágyadt téli napokra. Jóval elõttem jár Sára Peti Nagyondinnyével. Örülök, amikor egy hosszú egyenes szakasz végén hirtelen eltûnnek a szemem elõl. Ez azt jelenti, hogy befordultak balra, közel van már Pilismarót. Már a település aszfaltját koptatom, amikor utolér Forrai U96 László. Bosszantóan fitten lépked. Jelzem neki, hogy már zombi vagyok, azért válaszolok csak tõmondatokkal, meg ühümökkel.


8. EP, Pilismarót, Köztársaság tér. (Jé! Ezt miért nem nevezték át II. János Pál pápa térre?) Gász Kata kuporog egy autó hátuljában, õ a pontõr. Tegnap éjszaka a célbaérkezés után, a márianosztrai étkezdében találkoztunk vele; a Páloson is õrködött valamelyik rövidebb táv pontjánál. Õ valamennyit biztosan alhatott, mert egy nagyságrenddel jobban néz ki, mint tegnap. U96 vele is marad egy kicsit jópofizni. A Dunapart után, az erdõ felé való flaszterezés közben is totális a fényözön. Mielõtt a [Z-] hirtelen balra bekanyarodna az erdõbe, egy árnyas padon elfogyasztom az utolsó (egyetlen) konzerv energiaitalomat. Szerintem ami ezután következik, az a leghosszabb teljesítménytúrás emelkedõ Magyarországon. Egy óra múlva nem akarom elhinni, hogy még mindig erõsen fölfelé kell hágni. Végül is a Duna szintjérõl kell a Dobogókõ magasságába felmászni közbeiktatva a Szakó-hegyet, ami egymagában sem pitty-putty. Az utóbbiról lefelé, a Szakó-nyereg irányába rongyolva örülök, hogy túl vagyok már a nehezén, bár hátra van még a Tost-szikla falépcsõje, majd az alattomos emelkedõ Dobogókõ felé, amelyen szintén hemzsegnek a kirándulók. Itt szokásos jelenség a következõ: Pólóban rohadok megfele, szembe pedig kabátban, kesztyûben, bojtos sapkában jön némelyik figura. Nem akarom erõltetni a 16:00-ás busz elérését, és a gyomrom sincs még teljesen rendben, sõt. U96 még a Szakó-hegy elõtt elõresietett, de õ sem ment el a busszal.


Cél: Dobogókõ, Matyi büfé. Egy büfében vásárolt zsíros kenyeret eszik randihagymával. Én rá se bírok nézni az ételre. Egyáltalán nem bánom, hogy nem az elõzõ busszal mentünk le, mert így sorba ülhetünk a megálló bódéjában a következõ buszra várva, és a hosszú, kanyargós úton lefelé sem kell állva zötykölõdnünk. Talán idén már nem is lesz ilyen szép, napos hétvégénk; örülök, hogy ennek a két napnak alaposan sikerült kiszívni a velejét...


Ottorino

 
 
Tour de Békás (gyalogos)Túra éve: 20152015.06.05 11:02:19

TOUR de BÉKÁS 11 AVAGY EDDIGI LEGNEHEZEBB TELJESÍTMÉNYTOURÁM

Táv: 11 km; Szint: 350 m; Szintidõ: 4 óra. 2015.05.31

ELÕZMÉNYEK

Hajnali 05:15-kor lépem át a tatai, Esély Alapítvány Ifjúsági Táborban levõ KINIZSI SZÁZAS célhelységének küszöbét, ahol átnyújtják a túra teljesítéséért járó oklevelet és jelvényt. Az étkezdében keresem a valószínûleg jóval elõttem beérkezett Nagy Krisztát, akivel már hetekkel ezelõtt beszéltünk róla, hogy a K100 után erõfitogtatásból át kéne ruccannunk Békásmegyerre, a Tour melléktermékeként létrejött gyalogos hosszúra. Sehol nem találom, és nem is tudok vele kapcsolatot teremteni, mert a telefonom akkuja lemerült, hiába volt töltõn a túra elõtti egész éjszaka. (Biztosan ez se bírta a hõséget a Katlanban.) A kifogástalan jutalomfalat raguleves elfogyasztása után Bíró Lajos és Vízi Tibor sikeres K100 teljesítõkkel elindulunk a Tóvároskert vasútmegálló irányába. Kelet felé tekintve egybefüggõ, sötétkék felhõzet takarja az eget, és amikor leülünk a pénztárépület lépcsõjére, ijesztésnek néhány csepp esõ hullik ránk. Félkómában vonatozunk át Kelenföldre, ahol elbúcsúzva túratársaimtól dilemma elé állítanak a körülmények a békási programot illetõen, mert itt bizony már nyitott ernyõkkel kószálnak az emberek, és a 19-es villamos hátsó ütközõje is egyre csak távolodni látszik. Egyfelõl egyedül nincs kedvem átbumlizni a városon, hogy utána még jól meg is ázzak az afterparty-n, másfelõl viszont még vízhólyagkezdemény sincs a talpamon - ami kivételes állapot nálam egy százas után -, továbbá a természetes fáradtságon túl nem érzem magam úgy, mint akin átrobogott a Wiener Walzer. Döntök. A megálló üvegkalickájában böjtölöm ki a következõ vilinger indulását (17 perc). Egészen pontosan nem böjtölök, mert közben elmajszolok egy darabka, csokoládéval bevont marcipánt a maradék úti motyómból. Nem könnyíti meg a dolgomat az a tény, hogy a "fonódó villamoshálózat" átépítése miatt a Lánc híd budai hídfõjéhez tették át a végállomást. Lágyan búgó nõi hang kér elnézést a kényelmetlenségért és sorol fel két, helyettesítõ buszjáratot. Nem keresgélem, hogy hol van a buszmegálló, és várakozni sincs kedvem, gyalog megyek a Duna parti sétányon a Batthyány térre, a HÉV végállomásához, ami jóval több, mint egy kilométer. (Újabb idõveszteség.) A HÉV indulására várva is eltelik majd' 10 perc. Amikor a szerelvény a felszínre bukkan örülök, mert az utca tócsái tükörsimák. Egyik megálló a másik után, mindig ajtócsapódásra ébredek. Mire megszoknám, befut a HÉV a Békásmegyer állomásra. Aluljáró, gyaloglás az érkezéssel ellentétes irányba. Már látom a Meki monstrum emblémáját, amikor szembe jön a már elrajtolt Imre-Krisztina páros. - Nem találtál rövidebb túrát? - üdvözöl messzirõl Imre. - Bocs, de a Kinizsirõl jövök - válaszolom. Pillanatnyi hökkenet után melegen gratulálnak. Már megérte eljönni.

TOUR de GYALOGBÉKÁS 11

A gyorsétterem elõtti térségben felállított pavilonok közül a GYALOGOS feliratú elé lépek, és az ott ülõ kedves hölgyekkel közlöm az indulási szándékomat, akik a nevezési díj átvétele után felveszik az adataimat, és átnyújtják a túra itinerét. Indulás elõtt a kitett mûanyagkannából fejtek magamnak egy pohár vizet, aztán elindulok a HÉV-átkelõ felé. (09:05) A túloldalon, a lakótelepi házak között az itiner alapján remélem megtalálni a kitörési pontot a terep felé. Utcanév-táblákat nem igazán látok, ezért a hátoldali színes térképet próbálom megfejteni. Amikor felpillantok belõle megkönnyebbülök, mert Dienes Áron közeledik határozott léptekkel. Meg vagyok mentve. Majdnem a Csillaghegyi kõbányáig bírom tartani vele a lépést, de idõközben megjelennek a túra - jól látható helyekre felfestett, kék - útbaigazító nyilai is. Mirõl másról mesélhetnénk egymásnak rövid együttmarsolásunk ideje alatt, mint a túráinkról. Áron ezen a hétvégén is túrát halmoz, itt is csak azért választotta a 8 km-es távot, mert rohan (!) át a Hûvösvölgybe, hogy 12 óra elõtt el tudjon indulni egy ottani rendezvényen. A Róka-hegyi kõbánya alsó bányaudvarába Áron szóbeli tájékoztatója alapján már egyedül megyek fel, ahol megint két kedves hölgyet találok, akiktõl megkapom az elsõ bélyegzést.

1. állomás, Csillaghegyi bánya, külsõ terasz

Ugyanazon az ösvényen megyek le, mint amelyiken feljöttem. Lejjebb, a Gyöngyvirág utcában Lévay Béla bácsival és túratársaival találkozok, akiknek továbbadhatom Áron szíves útbaigazítását. Balra fordulok, és a Gyöngyvirág utcában ráfutok a [P-] jelzésre. Mondhatni sínen vagyok; ez a régebbi Kinizsi kezdõ szakasza, de számos más túra útvonalában is benne van. Akkor már nincs más hátra, mint elõre, csak az a baj, hogy ezen a környéken igen nagy a tömegvonzás. Mielõtt az út kibukkanna a nagy mezõre, megállok egy sziklánál, hogy elõkotorjam a hátizsákomból a megmaradt dobozos energiaitalomat, mert üzemanyag nélkül nem húznak a túrabotok. A fennsíkon lassan fogy a táv, két túrázó sétatempóban elõz. Szakaszosan ökölnyi kövekkel van felszórva az út, aminek következtében dülöngélõsre veszem a figurát. Távolabb egy autón narancsvörös-fehér bója virít. Visszaérkeztem arra a pontra, amit alig több, mint egy napja érintettem; itt jön fel a [P+] Békásmegyerrõl.

2. állomás, útelágazás, [P-] és [P+] találkozása.

A pontõr hölgyek kedves eligazítása nyomán oda-vissza játék következik: fel kell menni az Ezüst-hegyi kõbánya bejáratáig, egyénileg bepecsételni az itiner "pecsét" feliratú rubrikájába, és visszatérni erre a pontra. Uccu neki, vesd el magad! Elindulok az Ürömöt Budakalásszal összekötõ mûút felé. Odaérve várok, amíg egyetlen autó sem látszik (hallatszik) közeledni, mert átrohanni már nem igazán tudok, de nincs is kedvem hozzá. A sorompó után kezdõdik a "hegymászás". Tegnap reggel csak arra figyeltem, hogy ne lépjek a köves út valamelyik bokafordító, vízmosta árkába, vagy ne tiporjak valaki lábára a tömegben. Akkor - érzésem szerint - semmi perc alatt végeztem ezzel a szakasszal, most pedig számolom a lépéseket, a nagyobb köveket inkább kikerülöm, mint átlépem. Enyhén jobbra kanyarodik az út, nem látni a végét, nem tudok oda fókuszálni. Lefelé jövõ túratárs elmondja, hogy, odafönt nem kell bemenni a bányába, mert a pecsét az útjelzõ tábla oszlopára van felakasztva. Köszönve a tájékoztatást, tovább kapaszkodok fölfelé. Távolabb meglátok egy táblát, de ahogy közeledek felé, lelohad a lelkesedésem, mert rájövök hogy ez még nem az igazi. Mellé érve ránézek, ez az itteni tanösvény egyik info táblája, mindezidáig ügyet sem vetettem rá. Innentõl azért már nem kell megszakadni, pár perc és fent is vagyok a bányabejáratnál.

Pecsételõ hely, Ezüst-hegyi kõbánya bejárata

Lógó nyelvû kiskutyát nyomok az itinerbe; félkörbe futtatott szövege a következõ: "Ügyes voltál!" A lógó nyelv passzol, de miért a múlt idõ? Én még mindig qrvára ügyes (és szerény) vagyok. Egy nem túl katonás hátraarccal visszaindulok a 2. állomás irányába. Néhányan még jönnek felfelé, nekik elmondom, hogy hol keressék a bélyegzõt. Odalent a sorompó után ismét találkozok Béla bácsival, aki a pontõrök felkérésre le fogja hozni a pecsétnyomót, mert szerintük már csak egy túrázó van a terepen. A mûút ismételt keresztezése után szembejön egy család. Szólok nekik, hogy ha már lefelé látják jönni Béla bácsit, akkor tõle kell begyûjteniük a stemplizést. Visszatérve a 2. állomásra, a hölgyek készségesen elmondják a további útvonalat, ami [P+] kezdéssel, majd egy róla való balos letéréssel vezet a Kálváriadombhoz. Továbbinduláskor Somogyi Gáborral és nejével találkozom. Gábor elmondja, hogy nem mennek fel a kõbányához, mert tegnap reggel már Õ is megnézte, mindent rendben talált, ezért most csak a 8-as távot teljesítik, ami kiejti a pecsételõ helyet. Kék nyíl mutatja, hogy hol kell balra letérni a [P+] jelzésrõl. Meredeken visz fel a füves út, innen megint egyedül megyek, mert Gáborék még nálam is kirándulósabb stílusban adják elõ. Ez is ismerõs szakasz; benne van a Buda Határán 50 útvonalában. Békásmegyer fölött egy nagy ívû karéjon vezet hosszan (nagyon hosszan). Most direkt jó, hogy felhõs az ég, nem kell sapkát elõvenni. (A BH 50-en késõ délután, jó agyvíz-forraló idõben ér ide az átlagos sebességû versenyzõ.) Ránézek az órámra. Számolgatom a hátralevõ táv és idõ viszonyát; nehogy már kifussak a szintidõbõl, nem bírnám elviselni. Néha lelátni Békásmegyerre, de az elõ-elõbukkanó lakótelepi panorámán kívül nemigen van említésre méltó látvány, vagy esemény (ugatnak a kutyák). A hétvégi és családi házak között vezetõ, keményre döngölt földutat késõbb lejtõs aszfaltút váltja fel, ami levisz a Kálváriadomb alá.

3. állomás, Kálváriadomb

Már itt, a domb alatt, egy gépkocsinál megkapom a bélyegzést. A pontõrök alternatívát vázolnak: Vagy fájdalom nélkül a mûúton továbbmegyek lefelé, egészen a telepre, vagy felmehetek a dombra a keresztig, de onnan csak nagyon csúszós és meredek ösvényen lehet lejönni. A rajtszámomat kell a szignómmal hitelesítve egy lista végére írnom, elismerve azt, hogy kellõ tájékoztatásban részesültem. Elég ijesztõ, de nem annyira, hogy visszariadjak az extrém verziótól; megindulok a Kálvária agyagos ösvényén. Tényleg csúszós. Ideérkezésem elõtt valószínûleg nagyobb zuhé vonulhatott át erre, de még ilyen gyurma állagú talajon is viszonylag könnyen feljutok. Lefelé irányba láthatóan meredekebb, és ebbõl adódóan csúszósabb az út. Szükség van mindkét túrabotomra, hogy óvatosan, pofára esés nélkül le tudjak tipegni. A betonlapokból álló lépcsõnek csak a kezdõ néhány foka van a helyén, a többi szétdobálva, függõlegesbe állítva hever. A füves telek, ahová lejutok, a Békás felõli oldalán le van kerítve, nehezen találok egy csapást a sûrû cserjésben, ami kivezet a civilizációba. Semmi arra utaló jelet nem láttam, hogy a szokásos lejárat már nem a szokásos lejárat. Kiérve az aszfaltra, néhány tagot látok a pont felõl jönni, õk inkább kihagyták a dombot, nem lett agyagos a cipõjük. Most már zsebre lehet vágni az itinert, mert egy darabig még vezetnek az utcákon a kék nyilak, aztán pedig már zsigerbõl is odatalál a hosszú, rögös úton megfáradt túrázó az Ipartelep úti Mekihez. Az érkeztetõ hölgyektõl átveszem a díjazást. (12:17) Az emléklap 11 km-es táv szintidõn belüli teljesítését igazolja, de én a számok elé még egy 1-est képzelek. A három karó jól mutatna egymás mellett. A mûanyagkannában a víz idõközben szamóca ízû szörppé változott, csapolok belõle egy pohárnyit, és az asztalon levõ kartondobozból elveszek két (három) kocka nápolyit, majd az ellátmánnyal leülök az intézmény drive oldalához közel levõ kõszegélyre. Amíg ezeket a dolgokat fogyasztom, mozizom a csillogóan fényesre pucolt országúti kerékpárokat toló, színes reklámábrákkal és feliratokkal gazdagon díszített mezû, acélkék, áramvonalas sisakokat viselõ Tour-osokat. A show után ráérõsen a Szentlélek térre menõ busz megállója felé ballagok. Egyáltalán nem sietek, a Hûvösvölgyben rendezett túra rajtja már úgyis félórája bezárt...

Ottorino



 
 
Mátrabérc / Hanák Kolos / MúzslaTúra éve: 20152015.05.02 16:03:42

MÁTRABÉRC 2015.04.11. Táv: 55 km; Szint: 2734 m Szintidõ: 13 ó.

Fürgébb, mint a könnyû szél / Gyorsan jár, és messze ér / Nincs túra, ami kifog rajta / Hívja erdõ, nyári rét / Vígan marsol, jól kilép / És a szemét mindig nyitva tartja... (Loránd István - B. Radó Lili: Vidám úttörõ, részlet.)

A kedves túrázó barátaim évek óta zümmögik, hogy annyi marhaság után egy Bércet is illenék már csinálnom. FÉLEK TÕLE! Nem elsõsorban a szoros szintidõ és a távhoz arányítva nagy szintemelkedés riasztanak, hanem inkább a keskeny ösvényeken lezajló tumultuózus jelenetek. Mumus a szememben még a mátrakeresztesi 16:30-as zárlat is, amelynek a túlzott szigorúságára a megfelelõ ponton még rámutatok. Más túrákon számos alkalommal mentem már a Bérc egyes hosszabb, rövidebb szakaszain. A leghosszabb ezek közül a tavalyi Hanák Kolos (magunk között Harákolós) volt. Ezen voltak a legzavaróbbak a tömegjelenetek, amikor is a Bércen indult futók utolértek, és az ember úgy érezte, hogy mást sem csinál, csak félre áll. "Jobbról jövök! Balról jövök! Két oldalról jövök!" Akkor úgy gondoltam, hogy nekem ez nem buli, nem lesz Bérc, és kész! Késõbb, amikor megint szóba került a túra, elmondták, hogy a Bércen nem ennyire zavaró a tömeg, mert az igazi futók az elején elfutnak, aznap már nem is fogom látni õket, csak a futójelmezesek fognak kétszer, háromszor megelõzni, de azok nincsenek túl sokan; az pedig természetes, hogy a gyorsabb túrázók a megfelelõ helyeken (lehetõleg nem a szakadék szélén, nem a csipkebokros ösvényen) megelõznek. Ennyi kapcsolódó tapasztalat és információ birtokában fejembe vettem, hogy idén mégiscsak meg kell csinálnom a Bércet. Milyen szép lenne, ha a hetedik iksz megkezdését ezzel a túrával tehetném emlékezetessé. Nem mellesleg, ha sikerül a teljesítés, akkor megint csak rácáfolhatok arra a népi bölcsességre, hogy: "Öreg kutya nem csinál új kunsztokat." Nos, ennyi elõtanulmány és ideológia még egy vallásalapításhoz sem kell, gyerünk regisztrálni, mert ez már itt is kötelezõ! A személyes adatok alig jutottak el a drót másik végére, már jött is vissza mandinerbõl a három betûs kód, amit a kis nevezési cetlire kell majdan a rajtban ráírni. (Nincs három napos [!] várakozási idõ, meg irgum-burgum szuttyogtatás az orvosival, mint a tudjátok melyik túra elõtt? Igen, ott.) A kapott kódot heteken át, elalvás elõtt mindig elmormoltam, szavak kezdõbetûiként gondoltam rájuk, nehogy a rajtban kelljen majd rimánkodnom a rendezõknek, hogy elfelejtettem. (Telefonba írni az nagyon jó, fõleg, ha otthon hagyod, vagy ha épp a legrosszabbkor mondja fel a szolgálatot.)

Tóth Feri barátunk jóvoltából a szigethalmi illetõségû Józsival hárman érkezünk meg reggel háromnegyed hat tájban Gyöngyös legnevezetesebb pontjára a L\DL parkolóba, ahonnan tempóból el is zavarnak a sárgamellényesek. Nem messze, a mögöttes utcában hagyjuk a verdát, és alig több, mint egy perc múlva már ülünk (!) is a buszon. A viteldíjat a felszállás elõtt egy fiatal rendezõ már összeszedte, a sofõrnek csak annyi dolga van, hogy izzítson, és meginduljon becses rakományával Sirok felé. A busz hátsó fertályában ülök, és eszembe jut Olsen, aki mindig számon tartja a túrákon az "ivararányt". Esetünkben ez bûn rossz. Csupa, ereje teljében levõ kant látok. Kifelé néz az ablakon egy kendõs fej; várom, hogy az utastér felé forduljon. Jó, egy nõi hölgy már biztosan van a fedélzeten. A rajt felé utazván adunk egy kicsit a falusi turizmusnak; településeken keresztül hullámzik a bárkánk. A távolban a Gagarin hõerõmû és állni látszó füstfellege sokáig képben van. A vártnál hamarabb érünk Sirokra, leánykori nevén Kõkútpusztára. A közösségi ház kertjében már nagy a nyüzsgés. Akinek személyi sofõrje van, vagy simán hatra ide jött autóval, netalán itt aludt, az már elrajtolt, vagy éppen most szalad be az erdõbe. Higgadtságot erõltetek magamra. Mindent el kell végezni a rajt elõtt, nehogy a szintidõ terhére történjék az, amit a nevezés elõtt is el lehet intézni. Felkeresem a férfi WC kiterjesztett területét, ami aktuálisan a kertben egy fa takarása. A budi elõtt reménytelenül hosszú a várakozók sora. Cipõfûzõt spannolok. Igen hûvös van még, de már süt a nap, dzsekimet súlyba teszem, botokat rögzítem, maradék kakaót megiszom, hogy ne a hátizsákban kelljen a Kékestetõre felcígölni. Na, mi van még? Ja! Célba veszem a mozgó rendezõhölgyet, akinél meg lehet venni az itiner-ellenõrzõlapot, ha kiszámolt 1400 Ft-od van. Már csak elõ kell húzni a memóriából a hárombetûs kódot: BMK, beírni - Szia Andi! - és menni a rajtoltató sátorhoz. Ráírják a rajtidõt az itinerre és a kódos cetlire is (06:48), leválasztják a cetlit, és jó utat kívánnak. Nincs visszaút, elindulok a többiek után, a ház mögötti emelkedõn, be az erdõbe. A [K4] jelzés egy pillanatra elbizonytalanít, de aztán rájövök, hogy a Sirok vasútmegállót már kinõtte a rendezvény rajtja, és késõbb kötünk majd fel a [K-] jelzésre. Elõttem egy három fõs társaság megy laza, beszélgetõs tempóban, természetesen egymás mellett. Még bemelegítõ üzemmódban vagyok, nem fecsérelem az energiámat elõzésre. Vannak futók, akik nem így gondolkodnak, hanem inkább kicsörtetnek az avarba és megelõzik a társaságot. - Hová sietnek ezek? - kérdezi az egyik tag. {Az igyekvõk a tápcsatornájukon már végighaladt, ballaszttá vált táplálék által kiváltott erõs inger hatására szeretnének sürgõsen szabad távozást biztosítani feltorlódott béltartalmuknak. (szerk.)} - Szarni! - adja a lakonikus választ a másik, majd a hahota lecsengése után hozzáteszi: - A legtöbb fa töve már foglalt a környéken, szabad fát keresnek. Késõbb egyikõjük kiáll szerelvényt igazítani, a többiek is megállnak vele. A túrán többé már nem látom õket. Nemsokára elérem a [K-] jelzést. Majdnem 20 km-en keresztül ehhez kell igazodni, de ezen a túrán - kevés kivétellel - lehet a szünetmentes csordát követni. Gyönyörû idõ van, talán idén ez az elsõ igazán szép nap. Az emelkedõkön jólesik, amikor meglendül kissé a szellõ. Különféle hegyek, völgyek jönnek, a térkép szerint ilyen-tetõ, olyan-kõ, amolyan-hegy. Irigylem azokat, akik kenik-vágják ezeknek a neveit, és még azt is tudják, hogy a sok szürke domb között melyik a Tátra. A kezdõ szakaszt nem ismerem, nem tudom, hogy éppen melyik púpot mászom, melyik oldalán döcögök lefelé, de az biztos, hogy jóérzés lepillantani a hegy lábánál elterülõ településekre. Az egyik ilyen szépkilátású hegy tetején Masa Reni és társasága állnak félre frissíteni. - Sziasztok. Nyomban nyomom tovább, mert nem tudom hányadán állok, és mert Ferike az ideutazás alatt azt mesélte, hogy tavaly, a bandájukkal 4 óra alatt értek fel a Kékesre. Ötös átlag hegynek felfelé, nem rossz. Most még jó erõben vagyok, úgy érzem, hogy finoman körülírva: kéz érintése nélkül fel tudnék rakni egy malteros vödröt az elsõ állásra. ((c) Kármán Zsolt)... Ismerõs hely következik: A Jóidõ-nyaktól a Jóidõ-kútig csatlakozik a [S-]. Ez a szakasz a néhány év elõtti mátrai forrástúra hosszútávjának volt a része. Ha jól emlékszem a mostani iránnyal ellenkezõleg mentünk. Innen már jobban képben vagyok, szederjes fejjel mászok felfelé a Szederjes-tetõre, hogy aztán a mûfajunknak megfelelõen leroncsoljak róla. A lejtõ alján [KO] jeleket látok egy kiágazó ösvény fáin. Késõbb, újabb mászás után egy szép, zöldfüves lankán többen megállnak pihenni, tízóraizni. Lazítás közben a kitágult látóhatárban lehet gyönyörködni. - Nem mondod, hogy olyan messze van a Kékes! - mutat egy lány a fogpiszkálónál kisebb torony irányába. - Meg se szólaltam - válaszolja neki faarccal egy srác. A gyepen lefelé kocogok. Feldõl elõttem egy spori, mint egy liszteszsák. Régi vadkerítés maradványa hurkolta meg a lábfejét. Szerencsére nem történt baja, a fû tompította az esést. Fektében megnyugtatásképpen mosolyog, de azért egy másodpercre úgy marad, nem mozdul. Számos alkalommal találkoztam, sõt botlottam bele én is ilyen szemétségbe. Nem az iskolásokat kellene kihajtani erdõt takarítani, hanem elõször az ilyen, enyészetnek átadott, veszélyes csapdákat kéne eltávolítani a területért felelõs sóhivatalnak. A magas Börzsönyben is évek óta lehet ilyenekkel találkozni. Ám a túrázókat minduntalan kioktatják, hogy ne merjenek eldobni egy banánhéjat, mert az tájidegen és anyák vetélik el miatta a magzataikat. Megint egy ismerõs helyre ereszkedek, ez pedig a Domoszlói kapu. Többen ücsörögnek a frissítõpont körül. Én is kérek vizet a nagy poharamba. Olyan hûvös, hogy nem tudom csak úgy benyelni, a következõ domb megmászása közben kortyintok egyet-egyet a pohárból. Mire az ösvény eléri a legnagyobb meredekségét, az utolsó csepp is elfogy, mehet súlyba a pohár. Sokan kiállnak szusszanni egyet (, kettõt). Odaföntrõl Fûrész Andi mosolyog le, ezért muszáj egyvégtében letudni az emelkedõt.

1. EP. OROSZLÁN VÁR

Alig jövök lefelé egy kicsit, máris egy újabb emelkedõ állja utamat, majd megint lejtõ következik. Egy idõre el is veszítem a fonalat. Beszorulok egy, az én tempómnál lassabb vonat mögé, ezért inkább leülök egy út menti kõre, hogy most végezzem el a késõbbre ütemezett cipõtakarítást, úgyis egy ideje már idegen test érzésem van a bal cipõmben. Alig nyúlok a fûzõhöz, az ösvényen zakatoló, következõ vonatból már jön is a cukk: - Mi van? Kezdõdik? - kérdezi az egyik kocsi. - Semmi vész, csak ezt a katedrálist kell kidobnom a cipõmbõl - válaszolom. Az idei Kitörésen jég és hó volt, de valami mégis belement a cipõmbe; a Nagy-Szénás alatti pihenõben ültem le, és amint belefújtam az egyik topánkámba, már jött is a szurka: - Mi van? Csak nem lett poros? Értem én a tréfát, magam is szoktam viccelõdni, de legközelebb már akkor is elrejtõzök, mielõtt jobbra igazítanám a csomagomat, nehogy azt is meg kelljen magyarázni. Legközelebb a Markazi kapu környéke ismerõs. Itt már többször áthaladtam, leginkább az Ilona-vízesés felé, ami nagyon megkapó látványt nyújt, pláne amikor víz is van benne. A Markazi kapu csomópontja után hosszan kalandpark következik. No, nem egy mesterségesen kiépített, hanem egy spontán kialakult. Azok a fák, amelyek közvetlenül a keskeny, meredeken oldalazó ösvény mellett állottak, mind kidõltek a völgy irányába. Mindegyik fa gyökérzete egy-egy gödörnyi földet szakított ki az ösvénybõl. Mikor már tele van a puttonyod a gödörátugrálással, akkor a következõ nehézségi szintre léphetsz. Látható, hogy azokat a fákat, amelyek pont az ösvényre dõltek, megpróbálták feldarabolni, s ezt nagyra értékelem, a vastagokkal azonban nem bírtak elbánni. Ezeken nekünk kell átlényegülni. Beáll a sor. Ez még mindig nem elég, kirándulók jönnek szembe. Mindenki megpróbál a kölcsönös udvariasság szabályai szerint eljárni, de van olyan kiránduló, akinél az ötszázadik túrázóval szembetalálkozva érthetõen kiborult a bili, és jön, mint egy Tigris tank, nem nézve se istent se embert, se szakadékot. Az efféle nem várt akadályokra idõt kell tartalékolni, de mivel erre még nem nagyon volt alkalom, majd valamikor késõbb kell behozni a lemaradást. Egy kb. 15 cm átmérõjû, 2 m hosszú levágott ág megcsusszan az ösvény felé a hegyoldalban. - Hû, ezt le kéne lökni, nehogy valaki bokájára csússzon - mondom magam elé, és várom, hogy odaérjek- férjek. Egy elõttem várakozó hölgy meghallván a morfondírozásomat akcióba lép. Nem egyszerûen tovább csúsztatja, hanem felállítja, és úgy löki le a mélybe. Letapsolom a semmit a tenyeremrõl: - Na, ezt elintéztük! Lassan balra kanyarodik az út, magunk mögött hagyjuk a hegynek ezt a szerencsétlen oldalát. Emelkedõ tetején nagyobb szikla alakzat látszik. Jó jel, mert innen már nincs olyan borzasztó messze a Sötét-lámpa-nyerge, néhány kanyarral elõbb már láttam is a pózna hegyét a Kékesen. Nem szeretem túra közben méricskélni az idõt, de ez egy teljesen más tészta. Az órámra pillantok. Hát, a 4 órás Kékes nem valószínû, de ezt a nem várt, famászós terep számlájára írom. Jönnek még különféle kövek, sziklák, némelyikre kirándulók (panorá)másznak. Igazán egy nagy fakeresztnek örülök meg, mert most már tényleg itt a Sötét-lápa. Igaz, hogy innen még baromira fel kell csûrni, de ez egy sok mátrai túráról ismert szakasz, tudod mi vár rád, beosztással tudsz élni. A nagy kõrakás jellegû dombig langsam spazieren, azt balról megkerülve már barátságosabb emelkedõcske vezet a torony alatti síházhoz.

2. EP. KÉKESTETÕ

A pontõr srác kint bélyegez. A feltorlódott emberek itinerjeit pecsételi a sor vége felé haladva. A bódé lépcsõje elõtt is kígyózik egy sor. Az ott várakozó Rieder Bélától megtudom, hogy most hozzák a teautánpótlást, ezért a sokadalom. Így is 10 perccel túlléptem az erre a szakaszra tervezett 4 órás menetidõt, úgy döntök, hogy majd a Rudolf tanyai elágazásnál felállított frissponton iszom le magam, pedig kürvára szomjas vagyok. Valszeg betartottam azt a szabályt, hogy lassabban kell száguldani, mint ahogy az õrangyalom repül, mert amikor a teáztató kijárata elé érek, megjelenik az ajtóban. Szarabbul nézhetek ki a megszokottnál, mert a bent kapott Túró Rudija felét habozás nélkül felkínálja. Azt, aki kiállta a hosszú sort, és most ezeket a sorokat olvassa, (különösen Frinyó) kérem ne nagyon utáljon azért, amiért erélytelenül tiltakoztam az ellen, hogy az imént leírt jelenség visszamenjen a kijáraton, és soron kívül kihozzon nekem egy nagy pohár teát, és egy jól fejlett (albínó) Rudolfot. Nem is árulom el, hogy ki az életmentõm, nehogy Õrá nehezteljenek a népek. (Kriszta! Innen is grazie mille. Nem felejtettem ám el a Mars szeletet, amit beígértem.)

Majális jellegû kép tárul elénk a lesikló pálya kezdetén. A fûben pihengetnek, nyújtanak, beszélgetnek a túrázók. Nem tudom miért, de bennem is az a hamis érzet támad, hogy túl vagyok már a túra nehezén. Ezt elhessegetve Nagy Krisztával és az éppen felbukkanó Bubuval és Lestattal tartok, akik meglódulnak lefelé a [S-] jelzésen. Szegény kirándulók nem tudják, hogy mi ez a felvonulás; ebéd elõtti sétájukat zavarja a túrázók szakadatlan áramlása. Egyikük meg is kérdezi a rendezvény nevét, mert sejti, hogy nem véletlenül verõdött össze ennyi hátizsákos. Büszkén jelentem, hogy: - Ez a MÁTRABÉRC teljesítménytúra. A kérdezõ kistermetû, harmonikaorrú kutyája mellénk szegõdve fürgén kapkodja karika lábacskáit. - Pomber, te nem mész! - hallatszik a vezényszó. - Pomber!!! Mit mondtam? Idejössz! Pom! Pombeeer!... Csak semmi dresszúra kérem! Pomber is ember, õ is ki szeretné élvezni a szabadság ígéretével belobbanó kikeletet. Jólesik egy kis csevely a túratársakkal, de nem tart sokáig a lazaság, mert lassan függõleges felé közelít a lejtõ és senki sem szeretne figyelmetlenség következtében arcon leszánkázni a száraz, morzsalékos talajon. Ezen megfontolásból lemegyek csigába és lemaradok a többiektõl. Egy kidõlt fatörzs átlépésekor így is megcsúszok, és csak egy hajszál választ el attól, hogy ne tudjak visszajönni hídból. Tavaly ezen a terepen leheletnyit nedves volt a talaj, és emiatt nem csúszott annyira. Persze az akkori ereszkedés is feszült figyelmet igényelt. A hosszú lejtõ alján fellélegzek: Ezt megúsztam. Sajnos van olyan is, aki az út szélén ül, bokáját tapogatja és azon bosszankodik, hogy végre ilyen szép idõ van, és õ meg nem tud tovább túrázni. A Som-hegy-nyeregnél a [S-] balra elhagy Mátraháza irányába, és a [S4] jelezte további lejtõ már sokkal barátibb, a vége felé még bele is lehet kocogni. T betû szárán megyek, amikor elérem a [P+] keresztezõdését. Mielõtt balra fordulnék, félrevonulok egy percre az enyészetnek átadott óriás hordó szomszédságába, hogy aztán tovább menjek a Hidasi erdészház felé. Egészen idáig néhány átfolyástól eltekintve aszály volt az utakon, de itt a 24-es úttal párhuzamos [P-] / [K-] turistaút a Téli Mátra XL-en mutatott képére emlékeztet. Nem csodálom, hogy vannak akik unják kerülgetni a sarakat, és inkább kint mennek a mûúton. Én inkább maradok a talpkímélõbb verziónál. Hamar elérem a Mátra-nyerget, ahol átkelek az úton a Csór-hegyi oldalra, de elõbb elengedek egy falka motorost; hadd menjenek a kemény fiúk. Benzintyúkok nincsenek velük. [K-] Ez a domboldal is inkább a meredekek közé tartozik, de nyugiban erre is fel lehet menni kiállás nélkül.

3. EP. CSÓR-HEGY [Kérjük, értéktárgyait ne hagyja õrizetlenül!]

Hosszan megyek a gerincén; ha ráérnék, több figyelmet szentelnék a Parádsasvár felé nyíló, megkapó kilátásnak. Inkább arra figyelek, hogy a szûkebb ösvényen ne tépjék le rólam a ruhát a tüskés bokrok. Tényleg! Pólóra kéne vetkezni, mert már kifejezetten meleg van. Na, majd a következõ ellenõrzõponton meglátjuk. A hátam mögött valaki bemondja, hogy túl vagyunk már a 25. kilométeren. Egyáltalán nem vágytam rá, hogy a fejemhez vágják, hogy még 30 kilométer van hátra, még ha oly izgalmas is ez a túra. Lekanyarodok a Galyatetõ felé vezetõ mûút mellé. Egy autó parkol a padkán, és egy asszony figyel abba az irányba, amerrõl jövünk. Vár valakire. Amikor mellé érek a "Kitartás!" köszöntéssel buzdít. Egy pillanatra átfut az agyamon, hogy ha kérnék tõle egy pofa vizet, akkor az elfogyasztása után sokkal kitartóbb lehetnék, de ugyanolyan rövid pillanat alatt elvetem az ötletet, mert nemsokára itt lesz a várva várt Rudolf tanyai elág az õ frisspontjával. Egy darabon egymás mellett megy lazán a mûút a turistaúttal, de aztán megint mászás következik, ami nem meglepõ, hiszen a nevében is benne van, hogy a Galya az egy tetõ, aminek márpedig fent kell lennie. A távolban egy panoráma épületet látok a hegyoldalban. Többször nem nézek arra, mert gusztustalanul messze, de fõleg magasan van. Most már kifejezetten tûz a Nap, nem halogatom tovább a vetkõzést, kiállok, hogy a hátizsákba gyûrjem a vékony pulómat. Így már kellemesebb a létezés a hullámokban érkezõ tavaszi szellõben. Jóval elõttem Mezei Laci alias Szõri nyomul az emelkedõn Klári nélkül, pedig ez inkább fordítva szokott elõfordulni. Éppen a frissponton érem utol. A sarkára állított hatalmas vizes ballonból öntik a poharába az utolsó cseppeket. Nekem már azt mondja a srác, hogy elfogyott. - Asszátok meg! Teljesen ki vagyok aszva. - fakadok ki dühösen. Az itteni frissítésre fölöttébb számítottam. Az autóval, ami nem tudom mire vár itt, már rég felmehettek volna a Galyára utánpótlásért. Van nálam vésztartaléknak egy energiaital, de az nem éppen a szomjoltó tulajdonságáról híres. Lacival megyek tovább, és amikor visszanézek, a srác megint sarkára állítja a ballont és az utánam jövõnek még facsar egy kis vizet. Úgy látszik nem voltam neki szimpatikus. Háborgok, hogy egy ilyen "szigorú" túrán ilyesminek nem lenne szabad elõfordulnia, fõként nem, hogy a regisztráció is a részvétel elõfeltétele volt. Hallván a szitkozódást, a hátam mögött egy kõkemény hölgy, megjegyzi a barátnõjének, hogy: - Így jártunk, ez van, új fejezetet kell nyitni. Nem tudom, hogy nekem is címezte e a mondandóját, de rettentõ szellemes és fõleg nagyvonalú a rendezõséggel szemben. Van a zsebemben három szem töltetlen Negró, az egyiket kibontom, hogy ne száradjon ki még jobban a szám. Laci nyomában baktatva kaptatok fel a GT-re. Odafönt mindenki a kocsma felé indul. Felködlik elõttem a több túráról ismert, ilyen alkalmakkor mindig zsúfolt Gertrúd. Inkább szomjan döglök, de most sem merem a drága idõt sorbanállásra fecsérelni. "Nyitok egy új fejezetet", és a pont felé irányítom lépteimet. Az építkezés elõtt Tóth Feribe botlok. Másfél literes ásványvizes palackot visz a kezében. - Kérsz egy kis szódát? - kérdezi. Nem engedem meg magamnak, hogy egy ilyen szintes túrán a sporttársak által cipelt bármibõl fogyasszak, nem vagyok híve a serpa rendszernek, és már úgyis gyötör a lelkiismeret, hogy nem álltam ki a sort a teáért a Kékésen. - Köszönöm, nem kérek, a következõ teáztató pontig valahogy kibírom - hallom kívülrõl a saját hangomat. Még 4 km. Bagatell. Van még két Negróm... A kilátó felé vezetõ lépcsõn tesztelem az erõnlétemet: amikor szerpentinezik egyet a lépcsõ, többekhez hasonlóan én is levágom a hurkot egy kitaposott ösvényen. Megy minden további nélkül, ez egy kicsit megnyugtat.

4. EP. GALYA KILÁTÓ

A kilátó tövében naiv mûvész fújja a flótáját. Azért naiv, mert azt hiszi, hogy tud zenélni. - Ez egy büntetõpont? - kérdezem a pontõrséget. - Ilyen próbatételrõl nem olvastam a túra kiírásában. Fájdalomdíjul a pecsét mellé kapok egy falatka tejcsokoládét, amit rögtön az arcomba tolok, mielõtt még elolvadna. Lefelé menet egyszer csak hátba vág a Petit Fleur elsõ néhány üteme kilátótövi stílusban. Na ne! Ezt az örökzöldet azért nem kéne letiporni! Hogy ne halljam a hangászt, én bõdülöm el magam kocsmatenor hangon: - Põõõti flõõõr, lá-lá-lá-li-le-lúúú... A kirándulók nézik, hogy mi lelt. Hadd nézzenek, majd megtudják, ha felérnek a kilátóhoz. (...) A Téli Mátráról és a Hanák Kolosról ismert, enyhén hullámzó, de jól tolható szakasz következik [K-] / [P-]. Tökösebb kirándulók a parkolótól eljönnek akár a Piszkés-tetõi csillagdáig is. A Bõgõs-rét felé elbúcsúzó [P-] meredekén nem látok vállalkozó szellemû kirándulókat. A sporttársak valahogy beragadhattak a Galya-tetõi öblögetõbe, mert ezen a szélesebb úton alig elõzött meg valaki, és elõttem is enyhén szólva ritka a mezõny. Az imént említett leágazó után kitett helyre érek; ezerrel zsendül a tavasz. Megpróbálok mihamarabb lelankázni Mátraszentlászlóra, ahol feltétlenül innivalóhoz kell jutnom, mert a nyelvem helyén már csak egy darab tapló van. A teáztatóhoz balra kell egy párméteres kitérõt tenni. Józsi éppen végez a frissítéssel. Wehner Gézával üdvözöljük egymást, aztán a teás kancsókhoz rontok. Szerencsére itt nem fukarkodnak a teával, egymás után töltõdnek, ürülnek a mûanyag edények; a túrázók szivacsként isszák fel a létet jelentõ lét. Úgy lehúzok másfél litert, hogy meg se kottyan a bendõmben. Átveszem az ellátmány mûzliszeletet, és visszaindulok az útvonalra. Laci érkezik fentrõl. Amikor megtudja, hogy tea és mûzliszelet van a kitérõ végén legyint egyet, és tovább jön velem a következõ pont felé. Ja kérem, aki gargalizált a Galyán... A kilátó, ahova megyünk, kilátszik a fák közül. Nem tûnik túl magasan fekvõnek, de miért lefelé megyünk? Tudom, hogy fokozott emelkedõvel fogunk fizetni ezért, de sebaj, mindent vidáman, anekdotázgatva mászunk meg, ami csak elénk kerül. Jelzések terén ellentmondás van az itiner leírása és a térképen- meg a fákon láthatók között, de bízom Laci rutinjában, a sokadik Bérc után biztosan nem téved. Helyes döntés, a [K3] tényleg oda vezet minket, ahova mennünk kell.

5. EP. VÖRÖS-KÕ KILÁTÓ

Laci évõdik a pontõr hölggyel, mondván, nehogy baj legyen abból, hogy csak kézjegyével látta el az igazolólapot. Nem mertek rábízni egy pecsétnyomót? A kilátótól lefelé jövet látszik legjobban a mátraszentistváni sípálya. Rácsodálkozok egy kiterjedt hófoltra, ami a pálya egy takartabb részén fekszik. Pólóban majd' megpusztulunk a melegtõl, ott meg éppen csak, hogy nem síelnek. (Tényleg, miért nem?) Nem kell ide Kilimandzsáró, nem kell ide Alpok, a hazai pár méter szintkülönbség is produkál érdekességeket. Elhaladunk a falu fölött. Laci elmondja, hogy régebben a temetõ felsõ oldala mellett vezetett a turistaút, most pedig az alsó mellett. Van, aki zsigerbõl most is fent megy. Az eddigiekhez képest ez egy kifejezetten lájtos szakasz, rá lehet pihenni az ágasvári történetre. Visszatérünk az elõbbi kilátó miatt elhagyott [K-] jelzésre, ami egy poros, darabos útként vezet tovább. Egyelõre még megy a jópofizás, de a szamárkõi elágazástól [K3] jelek vannak a fákon, s ez elõrevetíti a közeli jövõnket, amikor beszéd helyett inkább lihegni fogunk. Ágasvár tekintetében inkább a lejöveteltõl félek, de amikor felfelé lépegetek a túlméretezett sziklalépcsõn, behúz a jobb belsõ combizmom. Jól nézek ki, ha igazán beleáll a görcs a combomba, akkor se föl, se le. Sikerül stílusváltással elûzni a komolyabb görcsöt. Felérünk egy kisebb platóra. Ferikével futok össze, de pár perc múlva már megint "szétszóródunk".

6. EP. ÁGASVÁR (koránt sem a) CSÚCS

Somolygok magamban az itiner bevezetõjében olvasottakon. Többek között kérik a sporttársakat, hogy a dohányzást abszolút mellõzzék. Lehet, hogy a pontõrök nem olvasták? Néhány lépés után felmutat valaki egy hatalmas borzas fejhez hasonlítható alakzatra. Igen, oda még fel kell mászni. Aki nem számított erre, annak egy kicsit nehezebb lesz a feljutás, de hát csak semmi csüggedés, lesz még rosszabb. Még jobban feltorlódik a mezõny, de most nem siet senki, ritkul a levegõ. Alig érünk fel a "várfokra", máris azon gondolkodhatunk, hogyan jussunk le a legkisebb esélyt adva az aláhullásnak. A szárazság miatt kemény, apró göröngyök rettentõ alattomosak, fától fáig kell megtervezni a menekülõ útvonalat. Van aki bothasználat mellett is hanyatt esik. Nagyon gáz itt a sziklákkal tarkított ösvényen elesni. Lassan sikerül szerencsésen leereszkedni, apróbb zúzódásnál komolyabb sérülésrõl nem értesülök. A lejtõ alatt megleljük az iménti alakulatról elnevezett turistaházat. Ha a fene fenét eszik, akkor is leülök két percre az ellátmány almával. Nem tudom úgy enni, hogy ne legyen csupa ragacs tõle a kezem. Bosszantó. Na, õ volt az utolsó ideérkezõ sporttárs, akinek a kérdésére elmondtam, hogy: "Nix Kontrollpunkt, nur Apfel fressen", mert most már tovább kell menni, vigyázva, hogy ne álljak be olyan vonatba, amelyik nem a [P+] jelzésen megy, hanem a kerülõ [P-] úton. Beszámolókban olvastam, hogy ezt már sokan megszívták. Nem nagy cucc, de szoros idõbeosztásnál mégis számít. Mit mondjak? Innen sem a legkellemesebb a leereszkedés. Amikor egy kicsit bele lehetne kocogni, akkor is fékezni kell a torlódás miatt. A nevére rászolgáló Csörgõ patak mellé érve (most már jó a [P-]) egyre gyakrabban nézek az órámra amiatt a stresszelõ mátrakeresztesi 16:30-as snitt miatt. Azért egy alkalmas átfolyásnál szakítok egy percnyi idõt arra, hogy lemossam az alma levétõl ragacsos kezeimet és a botok fogantyúit. Hû de hosszú ez a patak! És egyre jobban csörög. A szárazság kontrasztjaként gyakori az igen sáros részlet, de mindegyiket meg lehet úszni szárazon. Egy óra elõnyöm már biztos nem lesz a zárlat elõtt. Végre elérem a település elsõ házait, de még sokat kell kaffogni az utcákon, hogy meglássam azt a kis hidat, ami átvezet a pontra.

7. EP. MÁTRAKERESZTES

Negyven perc a zárlatig. Ez az elõny soknak is tûnhet, de akár egy kisebb probléma, vagy egy kicsivel alacsonyabb átlagsebesség ezt drámaian le tudta volna apasztani. Úgy gondolom, ezt még a régebbi idõk tömegrajtjára találták ki, és elfelejtették utána húzni a mostani 06:00-07:00-ig történõ rajthoz. Szerény véleményem szerint 17:00 lenne a reális zárás idõpontja. Mindegy. Hál' Istennek ezzel most nem kell gyötörnöm magam. Tartom a nagy poharamat a málnaszörpös kancsó alá. Hû, de hideg! Kenyeret nem bírnék lenyelni, meghámozok egy ellátmány kockasajtot, ez lesz a hátralevõ táv üzemanyaga (meg még egy). Nagy Kriszta, Bubu és Lestat érkeznek. Társaságukban elkortyolok egy újabb pohár málnát, és az "Úgyis utolértek!" - mondattal, fél órával a zárlat elõtt elbúcsúzom tõlük. Az egyik rendezõ emelthangon tájékoztatja az utazóközönséget, hogy aki nem kívánja folytatni a túrát, az felszállhat a nemsokára induló (dög)buszra. - Lúzerek. Mormolom magam elé, miközben megindulok a [P-] folytatása felé. Mellettem felnevet egy túratárs, aki meghallotta félhangos megjegyzésemet. Most kell nyugalmat és türelmet parancsolni magamnak, hosszú, szivatós szakasz elé nézek. Milyen jó, hogy van róla emlékképem a tavalyi résztávról. A végsõ gyötrelem kapcsán legtöbben a Muzslát szokták emlegetni. Emberek! Elõször a Nyikom-nyeregbe kell felhúzódzkodni, az a nem semmi, utána a Muzsla "csak" ráadás. Szentigaz, hogy mire a lábáig elérsz már nagyjából el vagy készülve az erõddel. De ne szaladjunk elõre! (Nem is tudnánk.) Közvetlenül Mátrakeresztesrõl felemelkedõben vannak a legmeredekebb méterek. Feltekintve látod, hogy a magasban bekanyarodnak az elõtted járók egy sötét fenyvesbe. A kezdeti emelkedõ után megszokod, hogy csak mész, csak mész, és mindig csak fölfelé. A mögöttem jövõ társaság egy tagja azt meséli a többinek, hogy azért nem szaggatja szét magát, mert holnap még el akar menni a gödöllõi canga túra valamelyik távjára. Ha valaki ennek a túrának az utolsó etapjában egy következõ napi fizikai teljesítményen tud ábrándozni, akkor az az illetõ igazán kitûnõ erõnléti- és mentális állapotban van. Ámbár valószínû, hogy amikor majd egyre feljebb jutunk, folyamatosan zsugorodni fog a holnapra vizionált biciklis táv. Ahogy hallom a felsorolt választékból a legrövidebb a GÖDÖLLÕ K5, ami valójában 4,3 km. Ez a pedál nélküli, mûanyagból fröccsöntött kategória, hogy a másfél évesek is indulhassanak, de az is lehet, hogy direkt a leharcolt Bérceseknek kreálták. (...) Lombhullató után megint egy fenyves részlet, de ezután még mindig nem a Gyíkom-nyeled következik. Keresztezõdés után kizökkent a monotóniából a ráerõsítõ emelkedõ. Megint több embert látok magam elõtt. Most már mindenki türelmes, nem kapkod, a gyorsabbak már rég elinaltak. Egy nagyobb lépés után megint behúz a combbelsõm, de most erõsebben, mint az Ágasvárnál. Kellett nekem viccelõdnöm a lúzer busszal. Mire tudok itt felszállni, ha valami történik? Maximum egy bércre. Esetleg nyeregbe pattanhatok, de az alatt nincs ló, és néhány százmillió évig még nem is megy sehová. Egy darabon húzósan megyek tovább, de aztán valahogy sikerül kirúgnom a lábamból a görcsöt. A fájdalmát még érzem, de funkcionálisan már nem akadályoz. Nagy Kriszta megy el mellettem. - Ugye mondtam, hogy utolérsz? - mondom a mögötte gomolygó porfelhõnek. A lejtõk valamelyikén talán még beérem, de nem sok esélyt látok rá, Kriszta az utóbbi idõben megtáltosodott. A fák törzsei között fényt próbálok felfedezni, de az alagút vége csak jóval távolabb lesz. A tisztáson csatlakozik a Pásztóról feljövõ [Z+] jelzés, ami meg nem mondom, hogy melyik teljesítménytúra útvonalában van, de már volt hozzá szerencsém. Ide akár ki is lehetne tûzni a Nyikom-nyereg táblát, persze nem alumíniumból. A réten egy pici levegõhöz juthatunk, de aztán megyünk ám még feljebb. Nemsokára egy domb aljába ér az alkalmi csoport. Jó meredek, sokan azt hiszik, hogy ez már a Muzsla, pedig ez csak a nem is olyan sokkal kisebb tesója. Eddig csak Elõmuzslának neveztem magamban, de most nézem, hogy a térképen Ólom-tetõ a böcsületes neve. Végre nem egy mindenhol megtalálható, gyakori elnevezés. Megmászása után hosszas hullámvasutazás következik. Egy pontról nézve jól körvonalazódik az igazi Muzsla. Egy hölgy elkeseredetten sóhajt fel, amikor partnere megmondja neki, hogy mit is lát maga elõtt tornyosulni. Az is egyértelmû, hogy megmászásához elõbb le kell ereszkedni a nyergébe, és csak aztán indítható ellene támadás. Elõttem is sokan rugdalják a sötétszürke port, sietünk az utolsó magasabb alakulat lábához, hogy minél elõbb nekimehessünk. Alulról nézve ez egy elég tisztességes domb, de itt már felszabadulnak a tartalék energiák, és mindenki egy kicsivel jobban ránehezedik a gázpedálra. Szélesebb az ösvény, ki-ki kedve- és finiselõ erõnléte szerint igyekszik túllenni ezen a híres, hírhedt ponton. Illúzióromboló, hogy a csúcskõnél most nem a megpihenõ túrázók, és a pontõrség látható, hanem valamilyen talajvizsgálattal szöszmötölõ emberek bitorolják a környékét. Néhány méterrel tovább kell menni a pecsétért.

8. EP. MUZSLA

Nem pihenek, lassan elindulok lefelé. Egy tisztásra érve szembõl cirógat meg a késõdélutáni Nap. - Jaj de jó! Most már végig elkísér bennünket a Napocska - mondom megint csak úgy félhangosan gondolkozva. - Mi lenne jó?! - kérdezi az elõttem menõ hölgy összevont szemöldökkel hátranézve. Kezdetnek jó lenne egy forró pezsgõfürdõ, aztán majd ami kialakul. Fennhangon csak annyit mondok, hogy: - Nagyjából nyugatnak megyünk, ezért a célig elõttünk jár majd a Nap. Comprende? Semmi válasz, lelassítás, telefonálás. Elrongyolok mellette és tovább rúgom a port. Én kilõttem a telómat, nehogy itt hívjon fel valaki loholás közben, a semmi ágán. A nem túl meredek lejtõket a legtöbben megkocogjuk, a közel szintben haladó ösvényszakaszok megmaradnak "pihenõnek". Jó lehet a térerõ, mert egy mögöttem igyekvõ túrázó is telefonál. A vevõ oldali beszélgetést végig hallom. Szétszóródott csapata felõl tájékozódik. Az egyik tag elõtt ott van még a Muzsla, de a másikat már nem engedték tovább Mátrakeresztesrõl, majd vissza kell hajtani érte. Tovább porolok. A lassabb vonatokat és a tojásokon lépkedõket az elsõ adandó alkalommal óvatosan meg kell elõzni, hogy a fékezésre már ne kelljen energiát fecsérelni. Eljön az elsõ Muzsla utáni emelkedõ. A mögöttem kocogó meg is jegyzi, hogy odafönt a ponton azt mondta valaki, hogy onnan már csak lefelé kell menni. - Ez a két Koncsúr közül az egyik, azt hiszem a nagy, de most nem nézem meg a térképet - szólok hátra. - Lesz még egy-két ilyen hupli, de nem számottevõ. A Diós-patak völgyébõl pedig majd meredeken ki kell mászni, de az direkt jól fog esni a sok lefelé tiplizés után. Elõttem valaki elõhúzza a GPS-ét és kéretlenül bemondja, hogy mennyi van még a távból. Rosszul hangzik, soknak tûnik, a francot sem érdekli. Olyan jól éreztem magam, már a célegyenesre gondoltam, erre elbacca az áhítatot. Késõbb kiérünk egy még porosabb, kövesebb, de szélesebb útra. Úgy emlékszem tavalyról, hogy ez már egy tágasabb mezõre vezet, és onnan már nincs messze a patak völgye. Valamivel korábbra képzeltem, de most már egy-egy nyíltabb résznél lelátni oda. Kondenzcsík tovább. Jön fölfelé egy férfi kisgyerekkel. Úgy gondolom, hogy bércezõ hozzátartozójuk elé jönnek. Odakiabál nekik egy nõ: - Mennyi van még? A férfi azt válaszolja, hogy bizony még sok! Van az három kilométer is. Erre már mindenki gurgulázva kacag, aki hallotta a választ. Egymást rég nem látott cimborák találkoznak össze és két oszlopba fejlõdve, belassítva érdeklõdnek egymás retyerutyája hogyléte felõl. Az onokáktól kezdve az ángyikájukon keresztül egészen az öregapjukig végigkérdeznek mindenkit, de azt már nem bírom kivárni, hogy visszahúzódott e az ipa aranyere, inkább kockáztatom, hogy belehullik valami mezei pöcök a cipõmbe, átvágok torzs közt kelõben a teplincen, csak hogy eléjük kerülhessek, mert már nagyon fogytán a cérnám. Lekászálódok az egy ember szûk, mély, sziklás, meredek ösvényre, ami a patakhoz vezet. Egyszer csak szembe találom magam valakivel, aki visszafelé törekszik, hogy a botját odanyújtsa a barátnõjének, mert az nem bír lejönni nélküle. Ez már annyira valószerûtlen, hogy röhögni és csuklani kell tõle egyszerre. Valahogy elsasszézunk egymás elõtt. Na, végre itt a patak. Alacsony a vízállás, de akár nedvességállást is mondhatnék. Egy sikkes szökkenéssel a túlparton termek. Jöhet a sok, tömény lejtõ után a jólesõ, izomnyújtó, utolsó mászás, kifele a patakvölgybõl. Lentrõl látom, amint az emelkedõt leküzdöttek jobbra ráfordulnak az igazi célegyenesre. Engem is felröpít az eufória. A széles [P-] / [Z-] úton már mindenki ereje és vérmérséklete szerint nyomhatja, nincs kerülgetés. Feszítõ érzetem szerint félre kéne állnom egy percre, de mindenképpen be akarok érni hét elõtt, mert most már nem a szintidõvel viaskodok, hanem a menetrenddel. Nem akarom lekésni a 19:10-es buszt, hogy Ferikének és Józsinak - akik valamivel elõttem járnak - ne kelljen rám várniuk Gyöngyösön egy órát. Igen, ott látom a templomot. Szembe vele pedig ott terül el az oskola. De miért nem jön már közelebb az a templomtorony? Bubu ér utol. Együtt finiselünk a Szurkosplüssblöki felé vezetõ, keményre döngölt földúton. Egy kanyar, még egy, és már egy igazi utca aszfaltja lapogatja a harántsüllyedésemet. Az utcára kitelepült élelmes pincészetek vendégei borozgatva figyelik az érkezõket. - Tapsolhatnának is, mint egy Maraton futás nézõközönsége a célegyenesben - vetem oda Bubunak. - Hajrá Pore?ki Delfin! - harsan fel a kiáltás egy asztal mellõl. Rögtön odafordulok, hogy megköszönjem a bíztatást, amit a rajtam levõ póló, azaz a felirata váltott ki. ("Pore?ki Delfin, I did it!") És íme, itt a szurdokpüspöki iskola, a cél. "MÁTRABÉRC, I DID IT!" Egy olyan túra útvonalán mentem végig, amely jelezve van minden valamirevaló Mátra térképen. Leírhatatlan érzés. Az udvaron az érkeztetõ lányok ráírják a papíromra a célba érkezés idejét (18:43); az utolérhetetlen (!) Nagy Kriszta gratulál, én is neki, és irány az aula, ahol semmi perc alatt a kezembe nyomják az oklevelet, a kitûzõt és egy pici, méhsejt alakú üveg mézet, címkéjén a túra paramétereivel. Az oklevél szerint egy óra öt percet hagytam benn. Hihetetlen. A lányoktól még egy szponzori gyümjoghurtot is kapok, sõt még a jutalomfalat töltött káposzta elfogyasztására is jut idõ. Ferike és Józsi már egy ideje itt fürdõznek a cél felemelõ hangulatában, én is merítek egy nagy adagot belõle, hogy legalább hazáig kitartson, még ha Gyöngyösig állni kell is a buszon...

Ottorino



 
 
Téli MátraTúra éve: 20152015.02.13 10:28:29

Téli Mátra XL, 2015.01.31. Tav: 40,5 km ; szint: 1599 m; sz.idõ: 10,5 ó.



Az idei Téli Mátrára teljes egészében igaz az a félig-meddig vicces megállapítás, amit a teljesítménytúráról általában emlegetni szoktunk: Akkor jó, amikor elindulunk, meg amikor célba érünk.

Kármán Zsolttal és Darabos Zolival valamivel félhét után érkezünk Mátrafüredre, ott is a Mátra Erdészeti, Mezõgazdasági és Vadgazdálkodási Szakképzõ Iskola, Erdész út 11. elé. (Amelyik tanuló fejbõl el tudja mondani az iskolája nevét és címét, az már kettes.) A parkolásnál segítõ rendezõ elmondja, hogy az iskola területén már elfogytak a helyek, de a kinti felázott füves területen is meghajtott kerékkel kifelé kell állni, nehogy elkaparjuk magunkat. Egy Audis már éppen ezen fáradozik. Zoli odamegy tolni. Még be se neveztünk, de már nyakig sáros. Tegnap este Zsolt és Zoli útvonali értekezletet tartott Fóton; az esemény alatt felgyülemlõ tetemes mennyiségû göngyöleget Zoli most nagy csörömpölést keltve helyezi el az itt felállított szelektív hulladékgyûjtõben. Végre megindulunk az iskola felé. Egy igen furcsa mozgású emberben alig ismerjük fel Dienes Áront, aki a STUNDEN BURGENLAND EXTREM TOUR 120-ról jött ide, a síkvidéki túra levezetése gyanánt. (...) Odabent a hosszú folyosón könyökbe hajlik a nevezõk sora. Rengetegen vagyunk, de hamar megy a nevezés, mert csak fizetni kell és máris adják a térképes itinert az induló cetlivel, amire csak a regisztrációs kódot kell felírni, majd a rajtolásnál leadni. Gatyába rázkódás után mi is pontosan ezt tesszük. Kb. negyed nyolckor már ki is lépünk az épületbõl, és a túrázók menetoszlopához csatlakozunk. [Z+]. Átkelünk a kisvasúton és a 24-esen. A kis fenyvesben még óvatoskodva kerülgetjük a sarakat. Néhol hókásás, de inkább lekvár jellegû a dagonya. Nem vagyok meglepve, sok volt az utóbbi idõben a csapadék. Arra számítok, hogy feljebb talán hidegebb van, keményebb lesz a talaj. A tavalyi tükörjégbõl kiindulva hoztam a kapaszkodókörmös feltéteket. Egy utcára kiérve a járdán próbálkozunk, de ez már fel van fagyva, valaki le is koppantja a térdét. Gyerünk le az úttestre! Ez érdesebb, mit a járda. Ezt se koptatjuk sokáig, mert balra a [Z-] jelzés nyomán elhagyjuk a lakott területet. A hosszú, cserjékkel övezett ösvény a sarak kerülgetésérõl, és a futók elõli félreállásokról szól. A Cserkõbánya után kiszélesedik az út, egy kicsit fel lehet lélegezni. Késõbb, egy balkanyar elõtt letérni látjuk a túrázókat az útról. Közelebb érve látjuk, hogy az utat teljes szélességében elöntötte a víz. Amerre kerülünk, ott egy patakon kell átkelni, ami nem a legegyszerûbb, de minimális beázással megoldható. Az elkövetkezõ hosszú hullámvasúton a sáros és a felfagyott szakaszok váltják egymást átfolyásokkal színesítve. Már nagyon vártam, hogy a fák közt meglássam a Lajos házát. Balra lekanyarodok a meredeken óvatosan ereszkedve. Zoli áll félúton és fényképez. Egy kisebbfajta vízesést fotóz. A széles kõhíd az, amit átlépett a patak. Hát, ezt tényleg nem akarom elhinni. Lehet, hogy be volt dugulva a fülem, amikor a rajtban figyelmeztettek a rendezõk, hogy nyócméter széles, bokáig érõ jéglében kell átgázolni? Jó, hogy téli túra, terepviszonyok, idõjárás, meg minden, de hát azért... Elsõ gondolatom, hogy visszafordulok, mert úgyis éppen eléggé köhögök, és csak azért jöttem el, mert kellemetlen lett volna lemondani a logisztikát meg a regisztrációt, aztán úgy döntök, hogy inkább megdöglök, minthogy a nap hátralevõ részében halálra unjam magam Mátrafüreden. Kétféleképpen kelnek át az emberek: Van, aki leveszi cipõjét, zokniját, és felhajtott nadrágszárral átbotorkál, mások pedig átfutnak úgy, ahogy vannak. Gólyalábbá alakítható túrabotok nincsenek senkinél. Ha leveszem a lábbelit, és úgy megyek át, akkor a vizes lábamra kell felgyötörnöm a zoknimat, és akkor (szó szerint) ott vagyok, ahol a part szakad, ezért inkább az átcsattogás mellett döntök. Bolond világunkban az okos telefonok korát éljük; a tudósítók mindkét partról lelkesen fotózzák, videózzák a csapatok partraszállását. Alpári csataüvöltésemmel kísért átrohanásom végén majdnem felborítok egy ilyen önjelölt kameramant. Felfelé tartott hüvelykujjával jelzi, hogy a felvétel sikerült, a jelenet végi szuperplán is eléggé ijesztõ lett, nem kell megismételni. A forgatásnak vége, de a szereplõk még nem mehetnek haza; ki-ki továbbmegy a választott útvonalán, de elõbb menjünk a checkpoint-ra egy bélyegzésért és egy piros almáért.

1. ellenõrzõpont: Lajosháza.

Zsolt nem gondolkodott, azonnal átcsattogott a mamusznak becézett túracipõjében. Azt mondja beázás nélkül sikerült az átkelése, ami csoda, vagy legalábbis nagyon érdekes a tíz centinél jóval magasabb vízállást tekintve. Zoli felõl érdeklõdik, akirõl a nagy kavarodásban azt hittem, hogy már elõttem átjutott. Valószínû, hogy sekélyebb gázló után nézett. Ha nem akarok idefagyni, akkor muszáj továbbindulni. A [S4] jelzésen megyünk tovább, át a kis gyaloghídon, amit nem tudott átlépni a keskenyebb patak. A pihenõben húzok egyet a cipõfûzõimen. Zsolt, aki a túra elején a túlzott "rohanás" miatt reklamált, most noszogat, mintha nem látná, hogy mit csinálok. Már lefáradtam a dumájától, pedig még bele sem kezdtünk az Üstök-fõ felé horgadó emelkedõbe. Egyenletesen, nyugodt tempóban, a kevésbé felgyúrt, avaros részeket választva megyünk fölfelé. Egy keresztezõ út után enyhül az emelkedõ, de persze van még belõle bõven. Becsatlakozunk a [S-] -ba, ami egy rövid erdõrészlet után egy dózerútba torkollik. Annak a leágazásnak a közelében, ahol a [S-] jel [P+] - ra vált, a 2012-es MÁTRAHEGYEN egy szerencsétlen szarvas rúgta az utolsókat. Véletlenül a dózerút menti vadkerítésnek rontott. (Még ma sincs sárga szalag a kerítésbe fûzve...) Az úton felfagyások, hókása és pocsolyák váltják egymást. A lajosházai epizód után már simán áttrappolok ezeken. Belehúzok, hogy itt a síkon nyerjek idõt az elkövetkezõ mászásokhoz. Nemsokára a túra útvonala elhagyja a dózerutat és az erdõben kezd emelkedni. Keskeny, hóba taposott vályúba nyomulunk elõre. Vonatok alakulnak ki; aki elõre akar húzni, annak ki kell lépnie a nem alacsony hóba, és plusz energiát kell mozgósítania egy-egy több emberes csoport megelõzésére az emelkedõn. Nincs elfecsérelni való erõm, ezért inkább maradok egy olyan vonat végén, amelyik egy picit lassabb, mint ahogy én szeretnék haladni. Eléggé unalmas, ezért hosszadalmas is ez a szakasz, semmi kilátás, csak a csupasz fák, alattuk hó. Itt is sok helyen van átfolyás sárral és/vagy latyakkal. Most már rá se rántok egy kis beázásra. Végre itt van már ez a kis házikó, mindjárt meglátom fönt a mûutat, amin ha átkelek, [P-] már csak egy kis domborulaton kell átmászni, és már ereszkedhetek is le Mátraszentimrére. Kiszabadulunk a vályúból, lazábban lehet menni a pont felé. Az emelkedõs utcában valószínûleg bevitték a kutyát, amelyik tavaly végigugatta a Téli Mátra mezõnyét. Az utca végén balra kanyarodok és egy ház elõtt beállok a sorba.

2. ellenõrzõpont: Mátraszentimre.

A kifelé jövõk legtöbbje kezében megkent szelet kenyér van. Amikor bejutok, a pecsételtetés után én is felkapok egy ilyet, és teát is kérek a pikszisembe. Jó, hogy egy kancsóban víz is van, mert ha forró a tea, akkor nem kell fújkálásra fordítani a drága idõt. Agárdi Péterrel találkozok falatozás közben, aki Áronhoz hasonlóan szintén a BURGENLAND 120-ról rándult át ide. Elképesztõ! Az ilyen történetek segítenek abban, hogy ne sajnáljam magam azért, mert egy kicsit harmatos lett a cipõm. Elhagyom a zsúfolt termet, hogy magasabb régiók felé induljak. Az ajtóban majdnem Zsoltba és Zoliba ütközök. Nem várom meg amíg restaurálnak, visszatérek a [P-] - ra, és a Darázs-hegy nevû dombot mászom meg, hogy onnan csúszkáljak lefelé a Bõgõs-rétre. Régi korok krónikái szólanak arról, hogy hajdanán azok a jobbágyok, akiknek innen kellett felhurcolni valamit a Piszkés-tetõre, meglátták, hogy milyen meredek a hegyoldal, és ezért heves zokogásba törtek ki. Innen a rét elnevezése. Hát, nekünk csak a seggünket kell felhurcolni, de szépszámmal akadnak olyanok, akiknek ez sem kis feladat. Megint csak beállok valaki mögé a keskeny, hóba taposott vályúba, és úgy tolózkodok fölfelé, hogy nem nézek fel a még elõttem álló emelkedõ nagyságát latolgatandó. Ritka az elõzés, leginkább akkor történik meg, ha valaki megtorpan. Én csak kitartóan lépegetek az elõttem haladók nyomában, mígnem felérek egy T elágba, ahol már szintben mehetek tovább jobbra a becsatlakozott [K-] nyomán. A csillagvizsgáló után, hosszan elnyújtott, többszörös hullámvasutazás árán jutok fel a Galyatetõ kilátójának tövébe. Innen lépcsõ vezet le a "központba", de a fokok hóval vannak eltömõdve, ezért mindenki a mellette kialakult ösvényeken óvakodik lefelé.

3. ellenõrzõpont: Galyatetõ, Gertrúd presszó (ha még úgy hívják).

Szerencsére az ajtóhoz közel pecsételnek, ezért gyorsan ki lehet fordulni a zsúfolt helyiségbõl. A parkoló felé indulok, hogy utána jobbra forduljak egy lejtõre. A [P+] elágnál még egyszer jobbra kell fordulni, és akkor már sínen vagyok, azaz átfolyásokkal tarkított hóvályúban, egy állati hosszú lejtmenet elején. Úgy emlékeztem, hogy [K-] innen a jelzésünk, de az eltûnt, és [K+] van helyette. Kilépek a hóba, és megnézem a térképet az itinerben. Megnyugszom, hogy jó a [K+], én emlékeztem rosszul. Tovább ereszkedek; tempósan lehet menni, javul az átlagsebesség. Egy felfagyás miatti spárgázásból még sikerül jól kijönnöm. Elõttem egy rövid emelkedõn araszolnak fölfelé a túrázók. Fent fúj a szél, de nagyon szép a kilátás, sokan fotóznak. A Kékes tornya valószerûtlen magasságban áll. Megint erõsen lefelé megyünk. Valaki megjegyzi a túratársának, hogy ennek még megisszuk a levét. Valóban, ez logikusnak hangzik. Egy fenyvesbe kanyarodik az út, elhaladunk a Nyírjesi erdészház elõtt. Ezt követõen megint lucskossá válik a talaj, mert egy patak völgyében vagyunk, és az útra folyik le az olvadék. Egy farakás mögött kezdõdik az ösvény, amelyiken fel kell kapaszkodni egy mûútra. A túloldalon egy domboldalban megy tovább a turistaút, de látszik, hogy kb. száz méter után lejön egy pihenõhöz, ahol az igazi emelkedõ kezdõdik. Sajnos az gyõz, hogy legalább 100 méteren nem kell sarat dagasztani, és/vagy latyakban caplatni. A mûút szélét választom. A mondott pihenõnél aztán nincs mese, neki kell vágni egy meredek emelkedõnek. Fújtatós, de nem vészes, mert látom, hogy hol kanyarodik jobba a mezõny egy szintben folytatódó szakaszra. Felérésem után, rövid gyaloglással érem el a következõ pontot.

4. ellenõrzõpont: Csór-hegy-oldal.

Taktikázni kell a továbbhaladással, mert itt is megállt a latyakos sár, nagyon alattomos süppedékek vannak. Ezeket kerülgetve érek le a Mátra-nyereg T elágjába, ahol a 24-esen átkelve jobbra az útmelletti [K-] / [P-] jelzéspáron folytatom. Kezdetben még elég tûrhetõ, de késõbb egyre többen mennek ki a mûútra az egyre szaporodó átfolyások, és az ebbõl fakadó mély latyak miatt. Mire észbekapok, már körülvesz a gyalázat, és alig bírok kikeveredni a mûútra. Már látom azokat a túrázókat, akik a pontot már érintették, és a [P+] jelezte útra kanyarodnak. Nemsokára elérek a ponthoz, az udvaron egy tujába szúrom a botjaimat, és az épület felé indulok.

5. ellenõrzõpont: Vörösmarty th.

Itt is sokan vannak, de itt is gyorsan megkapom a pecsétet, egy mûzliszeletet, és egy bögre teával kimegyek a teraszra. Jókor jön az energiapótlás, a szelet utolsó falatját leöblítem a maradék teával, és megindulok a kapu felé. Odakint egy hölgy megkérdezi, hogy merre kell menni az "S" távon. Nem voltam még azon a távon, és nem is tanulmányoztam, ezért sajnos nem tudok neki segíteni. Az érkezõkkel szembe haladva megyek a [P+] elághoz, ahol jobbra kell majd folytatnom, közben figyelem a szembejövõket, hogy köztük vannak e Zoliék, de nem látom õket. Az út nagyon jól siethetõen kezdõdik, nem sejteti azzal, aki elõször jár erre, hogy milyen buckás, sáros, átfolyásos botladozásba torkollik, és hogy milyen hosszú emiatt az út a következõ pontig. Számítottam hasonlóra, de ilyen mértékben nem. A hegyrõl leolvadó víz mind ezen az úton folyik át. Figyelem, hogy mikor megyek el a Kõris-mocsár mellett, mert az kb. a kétharmad úton van, de most itt minden mocsár, nem tudom, hogy melyik az, ha egyáltalán látható. Amikor két sárkerülés között fel merek nézni, a fák között meglátok egy kunyhót. Már csak egy patakhálózaton kell átjutnom, és odaérek.

6. ellenõrzõpont: Pisztrángos-tó.

Pecsételtetés után kalóriautánpótlás vár a pihenõasztaloknál. Mangalica- és kolbászzsíron kívül vajkrém is ki van téve a kenyérre kenhetõ dolgok között. A vajkrém zseniális. Jó ízén kívül nagy elõnye, hogy gyorsan felszívódik. Megeszek még egy szendvicset, hátha közben felbukkannak Zoliék. Kenyér a gallér mögött, Zoliék sehol, muszáj belekezdeni az utolsó és egyben legnagyobb mászásba. Átmegyek az egy lépés hosszú fahídon, és a [K+] jelzésen folytatom a még nem túl durva emelkedõn. A Gabi haláláig egyre meredekebb, de itt egy rövid levegõhöz juttató szakasz következik, amelyiken körül is lehet nézni. A hófödte völgy látványát a Nap hegy mögül érkezõ gyenge, rózsaszínes fénye teszi szürreálissá. Lassulnak a léptek, újabb, erõsebb emelkedõt kell leküzdeni, de a fenti perem után már a kék ég látszik, ami pontosan mutatja, hogy mennyi van még a Sötét-lápa nyergéig, vagyis egy párméteres fennsíkig. Lassú, egyenletes léptekkel ezt is elérem. A nyeregben éppen csak szusszanásnyit pihenek, annyit, amennyi idõ alatt magam elé engedek egy kisebb csoportot, mert a Kékesig még megkell mászni egy gerinccel kezdõdõ emelkedõt, és nem akarom zavartatni magam. Felfelé araszolva a hóban cipõtalpra húzható csúszásgátló eszköz nyomait látom. Ma még nem vettem az enyémet, mert ez inkább letaposott havon, jégen fejti ki áldásos hatását. Majd meglátom, hogy mi a helyzet Mátraháza után, ahova a köteleket szokták telepíteni. Ha ott jégpálya fogad, akkor én is mindenképp felveszem a kapaszkodókörmöket. Amikor már a gerinc is leküzdve, egy kõrakás kinézetû dombot kell balról megkerülni. Innentõl mély porhó a terep, amiben nehezen lehet haladni, mert alatta kitudja milyen alakzatok vannak, és minduntalan megbotlik az ember, de méginkább valamelyik oldalra csúsznak ki a lépések. Itt is jönnek szembe kirándulók elegen, elõlük is gyakran ki kell térni. Különféle építmények látszanak balkéz felõl. Amikor a tornyot meglátom, már örülök, mert az már a pont közelségét jelenti.

7. ellenõrzõpont: Kékestetõ, Sas síház.

Jólesik a meleg tea. Itt jegyzem meg, hogy a túra alatt éppen mindig a kellõ idõben kapnak üzemanyagot a túrázók. Elhagyom a kis síházat. A csúcskõnél, mint rendesen, most is fényképezkednek. A vele szembeni bazár falára többféle mütyür között popsitepsik is ki vannak akasztva. Természetesen nem veszek, és remélem, hogy nem is lesz rá szükség. A [K+] / [K3] jelzéspáron lemegyek a parkolóba. Innen szakadékszerûen kezdõdik a tulajdonképpeni turistaút. Sikerül esés nélkül lejutni, de továbbra is óvatosan duhajkodok, mert már itt eléggé le van taposva a hó; röviden meg-megcsúszok. Kétszer vágja le utunk a mûút kanyarjait. Ahogy egyre lejjebb érek, érezhetõen enyhébb a klíma. Elhagy a [K3], és az út vonalvezetését követve, szinte észrevétlenül térek rá a [P+] jelzésre. Hosszú meredeken érek le Mátraháza keleti széléhez. Mátraháza felöl egyéb távos túrázók jönnek lefelé a [P-] - on. Balra fordulva csatlakozok hozzájuk. Egy árok mentén érjük el az elsõ "köteles részt". Nem látok felfagyást, de a biztonság kedvéért én is belekapaszkodok, és farolva ereszkedek, amíg tart a kötél. Most inkább sáros, feltúrt avaros részek következnek, nem felfagyások. Hosszú, köves-sáros lejtõn érem el a dózer utat, amire fagyos idõben lejutni mûvészet esés nélkül. Most simán megvan. Az azt követõ lejtõ mellett is van kötél, de inkább a sár csúszóssága miatt kapaszkodnak bele. Nem állok be a sorba, inkább a kötél és a cserjék közötti keskeny mezsgyén egyensúlyozok lefelé. Már nincs messze az utolsó pont, de amíg felé ereszkedek több átfolyást, eret kell kerülgetni.

7. ellenõrzõpont: Gyökeres-forrás.

A pontõr éppen közli valakivel, hogy innen még 3,2 km a célig. Ez így önmagában nem hangzik rosszul, de amilyen állaga innen van az útnak, az minden képzeletet felülmúl. Tavaly jégpálya volt itt, most pedig minden lé az útra folyik le. Sok helyen nem lehet csak úgy belegyalogolni a sárba, mert fûzõn felül ér, és nem csak sima beázás fenyeget, hanem feldagasztott híg f0s lepi el a cipõt. Tényleg nem akarom elhinni, hogy ilyen hosszú ez a szakasz. Lélekacélozás céljából a BURGENLAND 120-ról idejött túratársakra gondolok. Már egészen lent visz az út a patak mellett, és ebbõl arra következtetek, hogy mindjárt itt a Máriácska kegyhely, de még sokáig nem kegyelmez, még hosszan hallgathatom a patak (most) idegesítõ morajlását. De mint mindenbõl, egyszer ebbõl is történelem lesz, akár akarjuk, akár nem; végre felbukkan a kis tér a Máriácskával. Lehet válogatni, hogy ki hol kel át a szanaszét folyó vizeken, de ezután már apró zúzalékkövekbõl kiépített úton lehet tovább havajozni. Késõbb egy épület kerítése mellé érve megint sár fogad, de innen már hamar el lehet érni azt a néhány lépcsõt, ami Mátrafüred egy szilárdburkolatú utcájára visz le. Sárrázó üzemmódban mennek le a túrázók a 24-eshez. Nem akarok a kisvasút mellett, összevissza botorkálni, ezért inkább átmegyek a pizzázó oldalára, a járdára. Elhaladva a pizzázó mellett, már kicsekkolt és ott regenerálódó túrázókkal üdvözöljük egymást. Erõsen sötétedik, de a közvilágítás jóvoltából lámpa nélkül érem el az iskolát. Belépve komplett perzsa vásár fogad; mindenki ezerrel csacsog. Ez teljesen érthetõ, van mit mesélni a mai napról, az fix. Leadom a papíromat számítógépes feldolgozásra. Nem telik bele fél perc, a lányok máris átnyújtják a névre szólóan nyomtatott oklevelet, kitûzõt, hûtõmágnest, túrórudit és gratulálnak. A nevemen szólongat valaki. Össze-vissza kapkodom a fejemet, mire rájövök, hogy a galériáról viccelõdik Bell Sanyi. Hátra megyek teázni, majd utána fel a galériára, hogy én is eljátsszam ugyanazt az érkezõ Zolival, mint velem Sanyi. Kiderül, hogy már akkor megérkeztek, amikor én teázni mentem, és Zsolt már a folyósón készülõdik. Elhagyjuk a diadal színhelyét. Sikerül a kocsival tempóból kimenni a sárból a szilárd burkolatra. Amíg kiérünk a 24-esre, célbaérkezõk mellett megyünk el folyamatosan. Van aki futva teszi meg az utolsó métereket, remélem nem marad le senki a díjazásról a szigorúan ítélõ számítógép miatt. A hazafelé tartó hosszú utazást lerövidíti a túra alatt történtek felelevenítése. A téma a Mátrában hever.

Ottorino



 

 
 
túra éve: 2014
Iszinik 100/ Iszi 50 / Nik 50/40 / Iszinik 40 / Csillaghegyi Csillagok 15Túra éve: 20142015.03.13 09:28:14

ISZINIK 100 (sárga sapka, kék lufi, naplemente) [2014.11.22-23] táv: 102 km; szint: 3027 m; sz.idõ: 25 ó. (TTT honlap adat)

Örömmel hallgattam a hét közepén az elõrejelzést, amely szerint hétvégén ugyan hûvös, borult idõ lesz, de csapadék nem, vagy maximum ködszitálás várható. Létezhet olyan ISZINIK, amelyiken én ne áznék meg? Juhhééj! Ha ez igaz, akkor óriási kegy, hogy az (eddig nekem Maxi) IXI KUPA idei utolsó mozzanatán ennyi könnyítésünk lesz. Hogy azért ne legyen felhõtlen a felkészülés és a várakozás idõszaka, minden elõzetes bejelentés nélkül megfájdult a jobb térdem. Vajon sikerül e szombatig elkenegetnem a fájdalmat olyan szintre, hogy nyugodtan indulhassak a túrán? Péntek estére minden szükséges cucc összekészítve, térdfájdalom alapon. Még egyszer végigfutok a térképen az útvonalon és eldõlök, hogy kipihent legyek a holnapi-holnaputáni kiruccanáson.

Reggel frissen ébredek, de a gondos elõkészítés ellenére a vártnál hosszabb ideig szöszmötölök. Nem baj, nem kell kapkodni, így is bõ ráhagyással érkezek a Délibe. Reck Szilvivel, Gyõri Péterrel és Széchenyi Gerivel ülünk egy négyes ülésen a 06:20-as, Komáromba menõ vonaton; a szomszédos négyesnél lehet nevezni a hosszútávosoknak. Királyság. A tavalyi létszámhoz képest sokkal többen vagyunk. Már elhagytuk Kelenföldet, de még mindig hosszú a nevezésre várók sora az ülések közötti folyósón; a kalauz bácsi nehezen tör magának utat. Az egyéb utasok méla undorral bámulják a tumultust okozó teljesítménytúrázókat. Az éjszakát átlumpolt, csökött diszkópatkányok félkómáját zavarja a felfokozott hangulatú csevegésünk. Kényelmesen megreggelizünk a 07:02-es érkezésig.

Szárligeten 15 centivel megemelkedik a szerelvény, amikor leszállunk a vonatról. Sajnos most sem tudom rávenni magam arra, hogy felmenjek a felüljáróra; a sínek között szökdécselõ, kerítés rácsán magukat átpasszírozó kalandorokkal tartok. Az állomásépületnél nagy a tumultus, de nekünk, akik a vonaton neveztünk csak le kell adnunk az itinerrõl leválasztott kis nevezõlapot bármelyik sárga sapkás rendezõnél. A számos ismert túra "fan" üdvözlése után a felüljáró egyik tartószerkezete mellett, félrehúzódva várjuk a tömegrajtot Darabos Zolival, Végh Gyulával és Tóth Ferivel. Pontban félnyolckor az emberek minden külön értesítés nélkül nekilódulnak. Gyorsan felkapom a földrõl a hátizsákom, ami három másodpercen belül a hátamon huppan, de a tömött oszlop eleje már a falu fõútját keresztezi. Hát akkor ugorgyunk neki mi is, kövessük a megkapó látványt nyújtó, színes, hömpölygõ emberáradatot és a [K-] jelzést. Kiserdõn át vezet az út; sétálósnál nagyobb tempóban nem lehet menni a keskeny csapáson, de mégis van aki a fák között, az avarban csörtetve elõz, ûzött vadként menekül a massza elõl. Nyugodtabb természetûek jámboran kakaós tekercset csévélnek az etetõjükbe. Az M1-es melletti bekötõútra lukadva aztán mindenki olyan tempót diktál magának, amilyet csak bír. Már elértem az üzemi hõmérsékletemet; egy kõmandzsettánál félreállok lekabátolni és cipõfûzõt cibálni. Varnyú Gyuri is itt igazítja a szerelvényét. Amikor visszafordulok a mûútra, akkor látom meg a feliratot: Kõrösi Csoma Sándor-forrás. Tessék! Mindig tanul valamit az ember. Ez alatt a másfél perc alatt mindenki elhúzott a bús pitymallatba. Egyedül baktatok be az M1-es alá, ahol még mindig olvashatók Csanya õsi feliratai, amelyeket a régi KINIZSI utolsó néhány száz méterén zombizók számára, buzdítás-, vagy (rosszindulatú feltételezés) cukkolásképpen fújt a betonszegélyre. A pályától távolodva vége a szilárd burkolatnak, Nagyegyháza határában lankázok. Egy kiszáradt tómederben, mint partra vetett hal, ócska ladik hever. Festék rajta csupán moha. Biztos direkt csapolták le a vizet, mert ilyen sok csapadék mellett nem száradhatott volna ki magától a tavacska. Az úton levõ tócsákat, sarakat kerülgetve abban reménykedek, hogy kelet felé haladva egyre jobb lesz a helyzet, mert itt, a Dunántúlon volt több égi áldás az utóbbi napokban. Kis híd és balkanyar után egy fasorral az úttól elválasztott tó eddig még elkerülte a leeresztést. Késõbb, enyhe emelkedõ után, egy mezõ melletti, szénával megrakott vadetetõnél rekreál egy csoport. Nem a golyóáltali halálra ítélt Bambiék elõl eszik el a takarmányt; a magukkal hozottat pusztítják. Jobbra térek az elsõ megemlíthetõ emelkedõre, amely felköt egy dózer útra, ami az ISZKIRI 100 végjátékánál kínzott meg a kiálló köveivel, de nem kicsit. Ezen balra fordulok, követve az elnyújtott jobbos ívét. Az indulás óta eltelt "hosszú" idõ után most találkozom csak elõször ismert túratársakkal: Gerstenbrein Istvánnal és Bús Melindával. Melinda zsinórban megcsinálta az összes hivatalos ISZINIKET, ezért holnap, amikor célba ér joggal számíthat a jubileumi, ötödik teljesítés után járó éremre. A kalandos 2008-as túra eseményeit felelevenítve sétálunk fel a turistaházhoz.

1. ELLENÕRZÕPONT: SOMLYÓVÁR TH. Az elõresietett Zoli és Gyula már várnak, Ferike újabb szokásához híven már az elején elszelelt. Bemegyek a kulipintyóba, hogy megszerezzem az elsõ "I" betûs bélyegzést, majd kint, a padnál gyorsan kidobom a taccsvonalról a cipõmbe esett makadámot, "bemosom a hajam, kimosom a hasam", és már indulunk is. A Somlyó oldalában ereszkedve fentrõl hangokat hallunk; ez derék, volt, aki idõt és fáradságot nem kímélve a [K3] jelen felment a tetõre kilátni. Bravó! Mi, az életet beárnyékoló sötét felhõkrõl tárgyalva, komor hangulatban érkezünk le egy murvás útra, amin balra fordulva felkötünk a Tornyópuszta felé vezetõre, melynek aszfaltján jobbra indulunk. Elmegyünk a szag- és állattalan állattelep, majd egy kereszttel ellátott pihenõ mellett. Utóbbinál tavasszal oda-vissza etetõpont volt az ISZKIRI 100-on. Nyelek egy nagyot. Egy domboldalban épült vadászház következik; az udvaron éppen egy mikrobusz méretû, a hátsó lábainál fogva kiakasztott vaddisznót vetkõztetnek ki önmagából. Úgy kétszáz méter után balra letérünk az aszfaltról, hogy egy avaros lejtõn vágjunk át a Tarján-Tatabánya mûúthoz, hogy rajta ismét balra forduljunk. Nemsokára, egy izgalmas, beláthatatlan kanyar után átsietünk az út jobb oldalára majd betérünk az erdõbe. (Mély sóhaj.) Az éles irányváltásokkal tarkított útvonalon megfigyeljük, hogy Zolival az ISZKIRIN visszafelé, éjjel hol mentünk túl az egyik ilyen derékszögû fordulónál, jó negyedórával megtoldva a menetidõt. Kellemes, változatos úton jutunk el a Tarjáni-malom-patakhoz, késõbb pedig leereszkedünk egy útkeresztezõdésben álló pihenõhöz. Köszöntjük az itt falatozókat, és egy fára kifüggesztett kódot írunk be az itinerünkbe.

KOLDUSSZÁLLÁS; KÓD: 128. Az úton jobbra fordulunk, majd a vadászlakot elérve mi is megállunk egy röp restaurálásra. Amíg Zoli rágyújt, addig én belekezdek egy szendvicsbe és a reggelibõl megmaradt kakaóval öblítem le. A háztól a [K-] / [S-] ipszilon elágazásig terjedõ területen közepesnél nagyobb átmérõjû rönkök vannak felrakásolva. Ha még legalább fél évig itt fektetik õket, akkor mindenkinek elsõ osztályú ülõhelye lesz a 2015-ös KINIZSIN, amíg a meleg lét, melyet itt fog kapni, elfogyasztja. A jobbra állított váltó segítségével maradunk a [K-] jelzésen, és enyhén emelkedünk a zúzalékköves úton, ami május végén, idefelé, a rengeteg kilométerrel a lábunkban sokkal kellemetlenebb volt, mint most. Faljuk a távot; átmegyünk a lassan teljesen besüppedõ vad lábrácson, és idén utoljára átkelünk a Tarjáni-malom-patak sárral álcázott, rövid hídján. Juszt se tévedünk le Tarjánba a [K+]-on, az útvilla bal ágát választva egy kerítés mellett lassan beérünk a levéltelen ágak mögül ki-kikandikáló Pes-kõ alá. A hírhedt medenceméretû pocsolyákkal nehezített szakasz következik, de sehol sem okoz fejtörést és/vagy beázást a továbbjutás. Párszáz méteren a mûúttal párhuzamosan megyünk, a motorzaj tudatja velünk a pont közelségét. "T" elágban jobbra fordulva már látszik is a sorompó, és a mûút szürke sávja.

2. ELLENÕRZÕPONT: VÉRTESTOLNAI MÛÚT. Az "S" bélyegzés begyûjtése után rövid idõre félrehúzódunk egy kis falatozásra. Nem telepedünk az árokparton ücsörgõk mellé, mert ahhoz túl hideg van, jobban felöltözni pedig erre a rövid idõre nem érdemes. Mielõtt átfáznánk leindulunk a Tarján-Tata mûútra, ahol pár méteren balra araszolunk, hogy aztán az út másikoldalán egy keskeny ösvényen lépjünk be egy kis erdõrészletbe. Lankás mezõ szélére bukkanunk, és felmegyünk a pár éve lebontott átmászók térségébe. A második volt mászóka utáni vadföld frissen fel van szántva. Hoppá! Történelmi mozzanat következik: elsõ ízben nem vágunk át átlósan a földön, hanem szépen, derékszögben, ahogy illik megkerüljük azt. Bemegyünk a fiatalosba, ami már egyre inkább emberesebb, és keskeny útján kanyargunk, vigyázva a kiálló csonkokra, mígnem kiérünk a "normál" turistaútra. Sokan mondják, hogy az innen a Bányahegyig tartó szakasz az unalmasabbak közé tartozik. Én is hajlok erre a véleményre. Alig várom, hogy meglássam a Héreg felõl feljövõ [Z-] jelzést. Amikor ez megtörténik munkagépek zaját halljuk meg, ami egyre erõsödik ahogy közeledünk. - Mûködik a bánya? - teszi fel a kérdést Zoli, de az ügynek nem járunk a végére, ellentétben a pontig tartó szakasszal.

3. ELLENÕRZÕPONT: BÁNYAHEGY. A "Z" lenyomat ellenõrzése után víz után nézek. A pontõri kocsi tetején egymásba tolt mûanyagpoharakat látok, de a vizet tartalmazó tartályt nem lelem. Amikor a pontõrnél rákérdezek a hollétére, közli, hogy nem van. Nem mondom, hogy emiatt ki fogok száradni, de a tavalyi túrából kiindulva itt számítottam egy pohár vízre, amiben Iso sport tablettát akartam feloldani. Marad az itt felkínált két kocka nápolyi az utolsó korty kakaómmal. Ideje arccal irányba fordulni, hogy ne hûljünk ki nagyon. Elköszönünk, és a megpróbáltatásokat hõsiesen álló, magát még mindig jól tartó, megfeketedett, villámsújtotta fa mellett elhaladva rátérünk a Nagy-Gerecsét hosszan megkerülõ útra. Hamar magunk mögött hagyjuk a nagy, bekerített irtást. A KINIZSIN itt örülni szoktunk, mert perceken belül meglátjuk az órák óta vágyott pihenõt, az egy sátortábor látványát nyújtó ellenõrzõpontot. Most inkább azt várjuk, hogy elmenjünk a Gerecse-tetõre felkúszó [K3] út mellet, ami meg is történik. Jóval késõbb belecsodálkozok, a balra, alattunk feltáruló "mélységekbe". Zolival nosztalgiázunk: A 2008-as, emlékezetes ISZINIKEN, itt hirtelen esti sötétség ereszkedett ránk. Egy degeszre tömött hófelhõ okozta a jelenséget, amelybõl néhány perc múlva granulátum jellegû hó kezdett nem hullani, hanem potyogni. Most is felhõs az idõ, de kimondottan nappali fény van; vaku nélkül fotózza egy öreg hölgy a Schandl-hársat, akarom mondani egy hölgy az öreg Schandl-hársat. Na, mindegy! A Gerecse üdülõ kerítésénél érjük utol Gerit és Szilvit, akik a kékezõ bélyegzõnél álltak meg. Együtt indulunk le a Kis-Gerecse mészköves oldalába, de elõtte észrevételezzük, hogy az út menti dagonyából kiálló, hegyes vakarózó fát augusztusi ittjártunk óta jelentõsen rövidebbre koptatták a józan disznók. Elõre sietek, hogy a keskeny, sziklás ösvényt minél elõbb magam mögött hagyjam. Egy, az útra dõlt fa alatt átbújva, saját botomba botlok meg. Az állva maradásért folytatott, kétségbeesett küzdelmem láttán a mögöttem jövõ kedves túratársaim jót hahotáznak. Végül sikerül tiplizés nélkül lejutnunk a vízválasztó útkeresztezõdésébe, ahol csatlakozik a Közép-dunántúli [P-]. A pusztamaróti emlékhely felé igyekezve, a murvás út kanyarjában álló Rancs fogadó egy kihalt épület benyomását kelti. A török dúlás emlékmûvének rétjén, az esõbeállónál ejtõzõ túratársaktól megkérdezzük, hogy van e "meglepi" pont, majd rövid idõre elhagyjuk a túra útvonalát. NEM! Nem kispistázási szándékkal tesszük ezt, hanem mert kiváló túratársaim kiszáradás közeli állapotba kerültek, s ezt enyhítendõ a szomszédos ifjúsági tábor felé irányítjuk lépteinket. A páratlan szimattal bíró fiúk pár éve kiszagoltak ott egy bodegát, ahol némi jó szó, no meg papírpénz ellenében seritalhoz lehet jutni. Amíg a fiúk frissülnek, addig én kiborítom a cipõmbõl ezt a hónapos retket, amirõl nem tudom, hogy ki tette bele. A padon ülve rálátok az útra; tekintélyes számban haladnak el rajta túrázók. Ez erõsíti azt a véleményemet, hogy idén többen vagyunk a túrán, mint tavaly voltunk. Kíváncsi leszek a Mogyorósbánya utáni népsûrûségre is. Egy kisebb csoport mögé becsatlakozva indulunk tovább. A vadkerítés kapui most is nyitva állnak, amit most is nagyra értékelek. Balra elmegy a [P-], mi pedig elmegyünk a Vaskapuhoz hajtûkanyarogni, aztán bemegyünk a távvezeték alá hullámozni. A tartószerkezetek vonalában kicsupált területen messzire ellátni. Nézem az elõttünk járókat, ahogy éppen egy hullámvölgybõl másznak kifelé. Nemsokára mi is így teszünk, majd egy jobbra indított cikkcakkal letérünk a vezeték alatti útról. Most nem jár elõttem olyan túrázó, akit vissza kéne hívni a cakk kihagyása miatt. Jajdulás-szerû hangot hallatva kordul egyet a gyomrom. Nem olvastam semmit etetõpont ügyben, ezért miközben lefelé rugdossuk az avart a Bajót-Bajna mûút felé tartva, a tavalyi ISZINIK ellátottságából kiindulva megkérdezem Gerit - akit megint utolértünk -, hogy lesz e amerikai virsli odalent. Azt mondja, nem lesz. Püff neki! Mindegy, akkor meg sem állunk Mogyiig, és majd ott tartunk egy átfogóbb restaurációt. Leérve a mûútra, és balra fordulva rajta kivilágított standot látok a kezdõdõ szürkületben. Mégis csak enni fogunk itt, trallala. Közelebb menve, egy reklámtáblára írt szövegbõl értesülök róla, hogy ez nem csak egy sima etetõpont.

4. ELLENÕRZÕPONT: BAJÓTI MÛÚT (BIKA-VÖLGY). ("I"). Egy a pecsét, egy a wimpy, alapon mûködik a rendszer, nehogy valaki többet falhasson fel a fejadagnál. Gyulával egy éppen megüresedõ sziklára telepedünk le az ízfokozott kaját beburkolni. Amikor idefelé jöttünk le a meredeken, bejelzett a térdem, ezért az utolsó falat lenyelése után jól bedörzsölöm fájdalomcsillapító géllel a kellemetlenkedõ testrészt, hogy a továbbiakban ne legyen vele gond. Próbaüzemet végzünk a lámpáinkkal, majd újult erõvel megugorjuk a Kökényes-hegyet. Úgy látszik a fast food (rossznyelvek szerint: trash food) megtette a hatását, mert viszonylag gyorsan és energikusan tolulunk fel a hegy tetejére. Egy horpadásba leszaladás, majd a belõle való kimászás után nem gimnasztikázunk itt tovább, leereszkedünk. A szántóföld-menti úton mintha már jobban be lennének taposva a kövek, mint legutóbb voltak, de lehet, hogy az 5500 Ft-os L!dl-ös téli futócipõ többrétegû talpa kímélõbb kialakítású, mint a több tízezer forintos, neves f0soké. Kár, hogy csak ritka alkalmanként lehet ilyesmihez hozzájutni. Körülnézve megyünk ki a mûútra, és jobbra lekaffogunk Péliföldszentkeresztre, amely nevének hosszúságát egy skót település is megirigyelhetné. Elhaladunk az idõsek otthona, majd a fényszennyezõ módon, alulról megvilágított templom elõtt, és balra letérünk a szilárd burkolatról. Néhányan állnak a [K+] kezdeténél, egyikük az itinerét olvasi. Egy másik túratárs megkérdezi, hogy erre kell é menni. Igenlõ válaszomra azt kérdezi, hogy vajon megengedett e a kitérõ a [K-]-n a Szent-kút felé. - Biztos nem haragszik meg érte a rendezõség - válaszolom -, de kell hozzá helyismeret, mert a [K-]-ról egy ponton le kell térni, ha nem akarsz "ingyen" felmenni az Öreg-kõ pihenõjéhez. Nem biztos, hogy sötétben szívesen vágnék bele egy ilyen vállalkozásba. Végül õk sem forszírozzák a dolgot, leadják a drótot, hogy [K+], és jönnek utánunk a birtok kerítése melletti hosszú úton. A sötét háttérbõl kirajzolódik a még sötétebb domborulat, amin majd át kell másznunk. Elõtte azonban átmegyünk egy sáros kis erdõrészleten, és egy földet kerülve, balra-jobbra kanyarodunk. Én már automatikusan forgolódok itt, de nagyon hasznosnak tartom a fényvisszaverõ lövéseket a megfelelõ helyeken. Egy kicsit meredekebb emelkedõvel visszatérünk a ma már hosszan koptatott OKT-ra, és egyben átbukunk egy klasszikus, terméskövekbõl megépített szekérútra. Ezen egyáltalán nem kellemes a járás, de a cipõm most is jól teljesít. Nemsokára aszfalt lesz a kövezetbõl, és lejtmenetben megyünk a buszmegálló felé. Jó, hogy most nem látni még a faluban karácsonyi kivilágítást, amely elrabolná az õsz utolsó napjainak hangulatát. A megállóban nem várakozik senki, elõtte balra ráfordulunk a Kakukk avenue-ra.

5. ELLENÕRZÕPONT: MOGYORÓSBÁNYA, KAKUKK. A lemattult kék lufi alatti asztalnál megint egy "I" betût nyom a pontõr az itinerembe. Elõször azt hiszem tévedés történt, mert összeolvasva az elõzõ lenyomatokkal ez az "ISZII" betûcsoportot adja ki. Mégsem lehet tévedés, mert az utolsó "I" bélyegzésen a körbefuttatott Mogyorósbánya felirat is szerepel. Hát persze! A Bika-völgyben jött be egy új pecsételés; így majd dadogós lesz az összeolvasott túrnév. Nem baj, csak eljussunk az utolsó nulláig! A pultnál felnyalábolok egy zsíros deszkát és egy nagy pohár jó meleg BORSODI teát. Bent meleg lég, bennem meleg lé, ez tré. Kimék a teraszra, ahol Gyõri Péterrel beszélgetek, amíg eszegetek. Amikor már elfogyott a menázsi bemegyek a fiúkért, de még mindig félig tele van a poharuk a tea buborékos-habos változatával. Végül is eléggé szomjas vagyok hozzá, hogy én is megigyak még fél litert, de a nem habosból. Amikor megint kiülök a teraszra Varga Zsoltiék búcsúzkodnak. - Hova mentek? - kérdezem. - Még csak most kezdõdik az igazi kaland. Ne má'! Hogy bírtok ilyen korán hazamenni? (...) Következõ alkalommal már azzal a szilárd elhatározással rontok be a Kakukkba, hogy ha még mindig ejtõznek, a fiúk, akkor nélkülük indulok tovább és punktum. Szerencséjükre már cihelõdnek, és még egy újabb túratársat, a zirci illetõségû Tomit is megnyertek az expedíció hátralevõ távjára. A teraszon Imre és Kriszta a révbeértek elégedett arckifejezésével fogyasztják a jutalomfalatjaikat és jutalomkortyaikat, nekünk pedig jó utat kívánnak. Visszamegyünk a buszmegállóhoz, és két keresgélõ sporttársnak megmutatjuk a közkutat a bódé mögött. Most nem tankolok, mert van még fél liter üdítõm vésztartaléknak, és nem akarok túlsúlyt cipelni a ránk váró magaslatokba. A megálló melletti utcában visszavesszük a [K-] jelzést, és megindulunk a Mogyorósi-kõszikla felé. Elcsendesülve nyomjuk magunk alá a szintvonalakat. A mélyútban csak a közvetlen a lábam elõtti terepet világítom, nem is kell felnézni. Mielõtt felérnénk, lassan enyhül az emelkedõ, majd a kis fennsíkon el is fogy. Pihenés nincs, a most következõ lejtmenet úgyis más izomcsoportot vesz majd igénybe. Húzom a vonatot; fokozott éberséggel figyelem a jelzéseket, mert van egy trükkös, az út vonalvezetésétõl balra eltérõ, alig észrevehetõ kiágazás. Odaérve látom, hogy fényvisszaverõ lövések is felhívják a figyelmet erre a kritikus pontra. Nagyon korrekt. Szerencsésen túljutunk a keskeny, sántítva járható, U alakú, ösvénynek csúfolt vájaton, majd a gyümölcsös melletti szélesebb, füves lejtõn. Murvát ropogtatunk cipõtalpunkkal a Tokodra vezetõ mûút felé menet. Az út mentén a kerekes kút már a tavaszt, és a K100 csapatát várja. A balra indított 300 m flaszterezés után megint fényvisszaverõ bélyegek jelzik, hogy le kell térni, mégpedig jobbra. Felszívjuk magunkat, mert ismét egy igen combos emelkedõ vár ránk. Megint magamra vállalom a húzóember szerepét, és mint egy összeszokott csapat, egy tömbben mászunk fel a Hegyes-kõ csúcsa alá, és rövid lejtõn leszaladva érünk egy szántóföld mellé, vagyis a Katlanba, ahol majd a távvezeték felé kell indulnunk. Ezt gondoltam én, de megütközve látom, hogy a fényvisszaverõk Tokod irányába akarnak leterelni, tovább a [K-]-on, a [K+] helyett. Többen már el is indultak lefelé. Na álljunk csak meg egy percre! Elõ az itinerrel! Bla-bla-bla-bla... Hát, itt tényleg nincs egyetlen szó sem arról, hogy le kéne térni a [K-]-ról. Opcionálisan sincs megemlítve a Katlanon átvezetõ [K+], vagy, hogy miért van változás a tavalyihoz képest. Hát ez szuper (Katlan nélkül)! Mehetünk lefelé Tokodra. Az öncélúság rettentõen irritál. Ha mást nem, de egy nyamvadt kódfelíró pontot kellett volna ide telepíteni, hogy ne legyen olyan érzése az embernek, hogy fölöslegesen mászott föl ide. Jó, jó, tudom, útvonalkövetés, öntudat meg minden, de legalább valami ideológia lenne gyártva a dologhoz, hogy könnyebben nyelhessük le ezt a békát. Bosszankodva megyek a többiek után a kijelölt irányba. Iszonyúan mélyen lent van a díszkivilágított templom, amelynek az alapszintjére kell lesüllyednünk. Ez a változtatás tekintélyesen megdobja a szintet, mert Tokodról vissza kell majd emelkedni a Gete lábához, amit a löszfal felöl közelítve nem kéne megtenni, sõt ereszkednünk kellene a hegy lábáig. Nehezen tudom túltenni magam a nem várt útvonal-változtatáson, még az sem vígasztal, hogy erre még nem jártam. Tokodot a felsõbb régiójában érjük el; a jelzett utca egy Nemzeti Dohánybolt és a templom elé visz le. A Himnuszt kezdik el lassan húzni a fejemben. Nem merevedek vigyázzba, mert Tokod rengeteg tömény, köhögésre ingerlõ füstöt lehelõ háza elõtt kell még elmennünk, mire elérünk a Gete "feljáratához". Még csak ezután kezdünk az igazi mászásba, de szinte megkönnyebbülök, amikor végre visszakerülünk a megszokott nyomvonalba. A vörös köves vályúban való mászás nagy koncentrációt igényel, nehezítésnek itt a sötétség. Az agynak minden lépést a másodperc töredéke alatt kell megterveznie és levezényelnie a veszélyes terepen. Lehet, hogy az elõzmények miatt van az az érzésem, hogy ennek a Mars béli tájnak soha nem fogok a végére érni. (Ennyit a megkönnyebbülésrõl.) Feljebb, a fenyõfás, enyhébb terephez érve valaki megkérdezi, hogy tartunk e már a Gete felénél. Ki kell ábrándítanom a kérdezõt azzal, hogy kb. majd a helyi Öreg-kõnél lesz a fél táv, amit egy párméteres lejtõ (!) fog jelezni, de onnantól iszonyú durvaság lesz emelkedõileg; úgyhogy nem érdemes latolgatni, számolgatni, rakni kell az egyik piskótát a másik után, ez a leginkább célravezetõ. Tominak még arra is van ereje, hogy szõkenõs és favicceket meséljen. Hálából én is mesélek neki az alkalomhoz illõ néhány kegyetlenül perverzet és morbidot. Egy viszonylag szalonképeset közzéteszek. (A többi a Xxxxxxx szerkesztõségében van.) Kérdés: Mikor megy fel a szõke nõnél a pumpa? Válasz: Ha véletlenül a WC kagyló mellé ül... (Bocs!) Folyamatosan nagyon gyenge szembe szellõ érzékelhetõ. Néhány perc múlva a hidegen kívül füstszagot is hoz magával. Még sokáig kell szagolnunk, mire a lángját is megpillanthatjuk.

6. ELLENÕRZÕPONT: NAGY-GETE. Az "N" bebélyegzése után a légvonatból és a füst elõl egy szélvédettebb helyre vonulunk. Pár korty frissítõ után még mindig nem látjuk, hogy Gyula és Zoli felért volna. Továbbmegyünk, mert állva pillanatok alatt lefagysz (, pedig ez nem is az a túra). Tomit kérem fel, hogy tovább húzza a rövid vonatunkat, de elõbb lekapcsolom a hátizsákján villogó biciklilámpát, mert nem akarok mindent bevallani, mire leérünk a hegyrõl. Az elhanyagolt vas tartószerkezethez érve - amely fénykorában magasfeszültségû vezetéket tartott, és most csak egy szál tyúkbél éktelenkedik rajta -, Tominak beesik egy hívás. Végtelen türelemmel magyarázza el egy autós GPS felélesztését a vonal másikvégén küzdõ feleségének. Már odalent, a Belányi telepnél járunk, mire az asszony az instrukciókat követve sikerrel jár. Mi is sikeresen leérünk az ipartelep elõtti szilárd burkolatra. Egy kismacska szalad ki elénk az egyik házból. Olyan szelíd, hogy hagyja Tominak, hogy felvegye. A kis rühes azt se tudja hogyan dörgölõzzön. Letérünk a [K-] jelzésrõl, és a Csolnoki utcán megyünk lefelé egy kisebbfajta megkönnyebbüléssel a lelkünkben: Megvolt a Gete. Gyula ér utol minket, nem tudja hova tûnt Zoli. Szerintem talált magának egy dumapartnert, vagy valakit, akit istápolni kell. Megszólít egy ember az utcán; érdeklõdik, hogy mi ez az itt szokatlanul nagy számú, egy irányba vándorló hátizsákos. Megmondom, hogy honnan jövünk, merre tartunk, és közlöm a távot is. Gyula még azt is hozzáteszi, hogy van, aki pecázik, van aki gyufaszálakból megépíti az Országházat, mi pedig teljesítménytúrázunk. Emberünk megörül; elmondja, hogy õ 64 éves és szeniorban birkózik. Ez igen figyelemre méltó. Félig-meddig rokonszakma a miénkkel, mert mi a sárral ugyan, de gyakran birkózunk, és egész hegyeket szoktunk magunk alá gyûrni. Most is van elõttünk még néhány, ezért a legjobbakat kívánva a kedves érdeklõdõnek tovább megyünk a sarki pontra.

7. ELLENÕRZÕPONT: DOROG, MOLNÁR SÖRÖZÕ. Mint ezen a túrán általában, most is úgy érünk a pontra, hogy Papucsekék éppen továbbindulnak. Külsõ szemlélõ azt hihetné, hogy üldözzük õket. Pedig tényleg. Ellenõrzöm, hogy P. Zoli és Marcsi hátizsákján rendben mûködik e a PIROS 85-ön megismert villogó elektronika, aztán mehetnek Isten hírével. Odabent Gász Katát üdvözöljük, aki a negyedik és egyben az utolsó "I"-t pecsételi az itinerekbe. Nem vesztegetjük az idõt, hamar átmegyünk a szomszédos éjjel-nappal nyitva tartó boltba. Nagy lehet a folyadékhiányom, mert egy kétliteres kólára nyúl a kezem. Különféle édességek (is) vannak a hátizsákomban, de megkívánok egy islert, és - "...mert Ön ezt megérdemli!" - alapon azt is a kosárba rakom. Visszamegyünk a sörözõ udvarára, ahol a kiürült üdítõs palackjaimat töltögetem kólával, és a megmaradt egy litert eliszogatom az isler mellé. Zoli még sehol. Mi lehet vele? Amíg ezen tépelõdünk, gyorsan kilakoltatom a cipõmbõl az egy óvatlan pillanatban beleköltözött menyétcsaládot. Amikor lehajolok cipõfûzés céljából, kicsúszik egy büfi a sok szénsavas italtól. Pardonnez-moi! - kérem a teraszon vacsorázók elnézését. Ami megtörtént, az megtörtént, nem tudok segíteni rajta. - Na, mi van Zoli, hol voltál? - kérdezem az egy csoport élén beesõ túratársunktól. Nem értjük Gyulával, hogy lehet az, hogy valaki nem tér le a [K]-ról a Csolnoki utcában, amikor már hatszázötvennyolcadszor jár erre. Zoli is átmegy vásárolni, de mi azért lassan elindulunk. Átmegyünk a 10-esen és befordulunk a következõ keresztutcába, a Máriába. De még mielõtt ez megtörténne, észrevételezzük, hogy vannak még hátizsákosok, akik szembe jönnek a fõúton, tehát valószínûleg voltak Zoliékon kívül is olyanok, akik túlmentek. Nem tudom visszaidézni az inkriminált elágazást, nem emlékszem, hogy volt e ott szalag, vagy valami más rásegítés... A sorompó után megkeressük a [K-] jelzést, és jobbra fordulunk. Útkeresztezõdésekben néha meg kell állnunk, hogy rátaláljunk a jelzésre, de a nagy Petõfi fej uralta tér után már elég jól elboldogulunk. Zoli csak sokára ér utol. Azt mondja, hogy a boltban hirtelen sok szomjas és éhes ember jelent meg, és torlódott fel a kasszánál... A lõtér elõtt, ami tavaly (is) célja volt az ÁRPÁD VEZÉR 130-nak, Gyula visszaemlékezik arra a kínra, amit itt élt át. Vízhólyagos talppal még vissza kellett mennie az országúthoz, ahova az autós "mentés" érkezett. Akkor még akadálypálya volt az épülõ vasút környéke, amit a túra után még visszafelé is le kellett küzdeni. Megjegyzem, nekem sem volt sokkal könnyebb dolgom, mert a buszmegálló is állat messze van a lõtértõl. Térjünk vissza a jelenbe, azaz balra térjünk be a Nyársas nevû akácosba! Mintha a Tunguz meteorit kistestvére söpört volna végig a területen. Mocsokul néz ki az egész így letermelve, forgácsosan, szemetesen. A gépek olyan sarat csináltak, hogy csak közvetlenül az õrbódénak odaállított lakókocsi mellett tudunk elsasszézni. Örülök, amikor végre kiérünk a 117-esre, amin balra, aztán egy rövid idõ után jobbra fordulunk, és máris Kesztölcön vagyunk. A megszokott, jól jelzett úton jutunk el a bezárt Hársfa sörözõig, ami elõtt egy kupaktanács ülésezik. Merre tovább? Egyenesen is van [K-] és balra is van. Ez a bõség zavara. Eddig mindig balra mentünk, de tavasszal már módosítva volt a [K-] útvonala, ezért a dilemma. Olvasom az itinert, ami azt írja, hogy a kocsma elõtt balra-jobbra kell kanyarodni. Mire ezt kisilabizálom, a többiek már elszeleltek egy társasággal. Kipróbálom, amit az itiner ír, és találok is arra [K-] jeleket. Az út hosszasan elhullámzik a következõ pontig, ahol már sorban állnak elszökött túratársaim az utolsó betûért, a "K"-ért. (Ezután már a három számjegy következik.)

8. ELLENÕRZÕPONT: KESZTÖLC. A pontõri sátorban, egy kisasztalon másféléves forma gyerek méretû kupa áll. Valamelyik kupamozgalom díjazása ez. De jó, hogy nem én nyertem! Visszahullanék a súlyától a következõ hegy megmászása közben. Már a KINIZSIN is ez volt az útvonal, de éjszaka és visszafelé rohadtul nem ismerem ki magam az új terepen. A kedves pontõrék készséggel megmutatják, hogy merre a folytatás; kezdhetjük támadni a Kétágú-hegyet. [Z-]. Megyünk, csak megyünk egyre feljebb és mindig meredeken. Itt valami árulás van. A múltkor még nem volt ez ilyen magas. Jóval elõttünk két fejlámpa mozog. Már egy ideje figyelem õket, mindig éppen két emeletnyi szinttel magasabban járnak, mint mi. Sokáig úgy tûnik, hogy sohasem fogunk velük egy szintre kerülni, de aztán ez mégis bekövetkezik. A gerincen menve elgondolkodom rajta, hogy az iménti torna kis híján felért egy Gete mászással. Ez az újítás is a nehezítések listájára róható. Na, mindegy. Egyelõre a fennsíkmenettel jól lehet pihenni. Most az elkövetkezõ, durva kövekkel felszórt szakasz ködlik fel elõttem; lesz még itt botladozás bõven. A kövek helyett nagyüzemi fakitermelés eredményét kapjuk. Az út mindkét oldalán olyan sûrû egymásutánban sorakoznak a farakások, hogy még ha akarnánk sem tudnánk eltévedni. Azt mondanom sem kell, hogy ennek mekkora sár a velejárója. Egy keresztezõdésben úgy felgyúrták az utat a gépek, hogy egyszerûen lehetetlen lekvárba lépés nélkül megúszni az átkelést. Egyetlen pozitívum az egészben, hogy talán az ökölnyi kövek is beljebb süppedtek. Csak ne szórjanak ki megint egy új réteget! Anyázós hangulatban vergõdünk el a nyeregbe.

PILIS-NYEREG; KÓD: 512. Abban a bárgyú hitben mászok ki a nyeregbõl a [Z-] / [Z+] jelzéseken, hogy fel már nem jöhetett az a mocsoládi hernyótalpas. Amikor felérünk, majdnem besírok, mert ugyanaz a felpuhított, csúszós híg f0s fogad. Rögtön az jut eszembe, hogy tavasszal problémát okozott volna az erdészetnek, vagy nemtom melyik sóhivatalnak, hogyha kétszáz emberrel több halad át jelzett úton a KINIZSIN, de az bagatell, hogy letermelik, és munkagépekkel feldúlják a fél Pilist. Siralmas. Stílusosan a Nagy-Szoplák oldalában kezdünk bele a szerpentinig tartó hosszú, gyengén hullámzó szakaszba [Z-]. Az eredetileg monoton, de jól tolható út most meg-megtorpanós, sárkerülgetõs, csúszkálós; zabálja az idõt. A [P+] / [K4] elágnál egy népes társaság posztol és kosztol. Itt le se szoktunk lassítani, de most összezavarodottan vizsgálgatom a táblakarácsonyfát. Tomi még a GPS-ét is elõveszi... Nem sokkal a szerpentin kezdetét beharangozó nagy mezõ elõtt megszûnik a lekvár. Ezen a rövid úton érezhetõen begyorsul a vonatunk, plusz két fõt is húzunk magunkkal. A Szerpentin kõgörgeteges lejtõjén is jól vizsgázik a L!DL-5500-as cipõm. Kevésbé borzolja az idegeimet a botladozós szlalomozás. Sõt egy alkalmas pillanatban a csapat élén anekdotázgató Zolit leváltom, és beállok húzóembernek, hovatovább elhúzó embernek. A László-kúpjánál örömmel nyugtázom magamban, hogy ez volt a szerpentin utolsó hajtûkanyarja. Lejtõ persze van még bõven, és a köveket sem sajnálták az útról. Koncentrált figyelemmel érek a megkerülhetetlen sorompóhoz, ami a hegy felöli oldalán, nagyon keskeny kijárt ösvénykén már mégis megkerülhetõ, úgyhogy ezt, a hosszú éveken át megtartott jelzõjét mára elveszítette. Persze aki ennyi kilométer után is tornázni, vagy erõt fitogtatni akar, az akár át is bújhat alatta. Hosszú, de már jobban siethetõ lejtõ következik, ami a Magas-hegyi elág tábláinál szelídül ideálisra. Egyre gyorsulok, a kajapont lebeg a szemem elõtt. Nem az éhség dominál, ide egy általános rekreációt terveztem, magyarul: evés, közben pihenés és idegkisimítás.

9. ELLENÕRZÕPONT: SZÁNTÓI-NYEREG. Sistergõ egy, az itinerembe pecsételt "1"-essel értékeli az eddigi teljesítményemet, majd önkiszolgálásra buzdít a padokkal is ellátott terülj-terülj asztalkájánál. A kiakasztott konyhai falióra mutatói éppen derékszöget zárnak be. Pontosan 3 óra van. Eszerint van bõven idõnk, de én úgy tervezem, hogy 24 órán mindenképpen belül leszek, mert nincs hó vagy egyéb akadály, ami indokolná a 25 óra szintidõ kihasználását. Természetesen a nyugodt evésre, ivásra rászánom a megfelelõ idõt. Megkenek egy karéj kenyeret; egyik felét körözöttel, másik felét pedig sültzsírral; evés közben kólával öblögetek. A hûvösbõl sunyiban kifejezetten hideg lett. Akkor kezdek igazán fázni, amikor a pontra érkezõ Andrea - látván a felgyûrve felejtett kabátujjamat - rákérdez, hogy nem fázom e. A végén, hogy ne fagyjak meg, meleg teát is küldök az egész ételsor után. Elmenõben megköszönjük Sistergõnek a frenetikus üzemanyag utánpótlást. Desszertnek még felkapok egy hámozott mandarint. (Sistergõ elmondása szerint idáig már 40 kilót pucolt meg.) Dideregve vágunk neki a murvás útnak. Botjaim parafafogantyúi kellemetlenül áthûltek. Bemegyünk az erdõbe, majd kijövünk, hogy megint bemehessünk. "Kinn is vagyok, benn is vagyok, jaj, de nagyon boldog vagyok." Á, ne is menjünk fel a hosszú-hegyre, a kód az elõzõkbõl kikövetkeztetve biztosan 2048 lesz. A második bemenetel után valaki kint felejtette magát a murváson, õ most meglátva a lámpáink fényét, a dzsindzsáson tör keresztül a jelzett út felé. Felemelkedünk a Hosszú-hegy gerincére. Szólok a többieknek, hogy figyeljék õk is a kódot tartalmazó plakátot. Alig hogy ezt kimondom, már meg is állnak a fára erõsített kiírás elõtt. Én már túlmentem rajta néhány lépéssel.

HOSSZÚ-HEGY; KÓD: 256. Jó, hogy mégis feljöttünk, mert 2-nek nem az a hatványa a kód, mint ami a logikai sorban következik. Nemsokára hosszadalmas ereszkedésbe kezdünk. Sok a kõ, nagyon oda kell figyelni. A murvást éppen csak keresztezzük, másikoldalán folytatódik a turistaút. Ez is köves, úgyhogy örülök, amikor a Szent-kúti letérõ elõtt valamivel, kitudja hányadszor, kiérünk a murvásra. A letérõnél [K-]-ra vált a jelzés. Hosszas gyaloglás árán érjük el a Csobánkai mûutat; innen már vonzani kezd a Kevély sötét tömege. Belehúzok, mert már túl akarok lenni a síkon. A sarkon álló terebélyes, magányos fától enyhén balra, érdekes módon rövid lejtõ következik. Sarakat kerülgetve, és jobbra figyelve érek a keskeny, srégen kiágazó ösvényhez, amely a nyereg felé menõ kaptatót vezeti be. Egyenletes tempót veszek fel, csak ritkán keresem tekintetemmel a jelzést, így jutok egyre feljebb. A [S-] becsatlakozásánál már tudom, hogy mindjárt nyeregbe pattanok. Patt!

10. ELLENÕRZÕPONT: KEVÉLY-NYEREG. Tûz lobog, teavíz melegszik, de én csak egy nullás bélyegzõlenyomatot kérek. Az utolsó kilométereken már biztosan nem fogok kiszáradni. A rét másik végében éppen eltûnik néhány túrázó a fák közt a [P-] jelezte ösvényen. Nem várok Zolira és Gyulára, én is célba veszem a Nagy-Kevélyt, mint az elõttem járók. Nem sietek, de a magamnak kitûzött szintidõ, a max. 24 óra lebeg elõttem. Fölfelé is óvatosan kell lépkedni, mert a párás, fényesre koptatott kövek csúsznak. Minden kibukkanásnál várom a négy csonkot, ami a csúcsjelzõ fatákolmány lábazata volt egykor. Egyszer csak azt is megpillantom. Innen már tényleg "csak" lefelé az irány. Ez még nagyobb odafigyelést követel, mint a feljövetel. Az ezüst-kevély kényelmes ösvényén Papucsekék hátizsák-villogóit veszem észre. Ezek szerint õket láttam eltûnni a fák között a nyeregben. Leülök egy rönkre, hogy kidobhassam a cipõmbõl azt a sziklát, ami szöges ellentétben áll a sarkammal. Nem hiányzik egy vízhólyag a kilencven-valahányadik kilométer tájékán sem. Zoliék még mindig sehol. Tovább loholok az elõzõeknél kevésbé meredek, gyökérlépcsõs erdei úton. Már jól láthatóan pirkad. Az erdõbõl kiérve a köves, meredek kimosott úton már el is lehetne oltani a lámpát, de biztonsági játékosként ezt a lejtõ utáni kevésbé terepes szakaszra halasztom. Botladozva, dülöngélve érem utol Papucsekéket. Marcsi azt hiszi, hogy velük versenyzek, pedig csak az önmagamnak kiszabott szintidõvel teszem ezt. A sorompó után már nyugodt sietésre lehet váltani, egyre fogynak a kövek, és az ürömi mûút után pedig jól járható út vezet a fennsík telkei és a [P+] jelezte Kõbánya utca felé. Nemsokára hamisítatlan békásmegyeri aszfalt kerül a cipõtalpam alá, most ezen fékezgetve sietek a cél felé. A KINIZSIN úgy érzi az ember, mintha semmi perc alatt ért volna fel idáig; visszafelé ez egyáltalán nem igaz. Finiselés közben gyakran nézek az órámra, latolgatom, hogy mennyivel lesz kevesebb a menetidõm 24 óránál, mert az már biztos, hogy kevesebb lesz. A szélesebb Dózsa György utcát keresztezve ráfordulok a célegyenesre, vagyis a célgörbére, mert a Víziorgona utca kanyarog. Ebbõl az irányból jõve elbizonytalanodom, és a biztonság kedvéért egy kutyáját sétáltató hölgytõl megkérdezem, hogy merre van az iskola. Jól sejtettem, hogy a hátsó bejáratnál lesz a cél, ISZINIK 100 feliratú molinó feszül az ajtó felett. Bemegyek. Elõttem éppen Zsuzska veszi át a díjazást. Én is átadom az itineremet, és megkapom rá az utolsó nullát. A bélyegzéseket összeolvasva a dadogós ISZIINIK 100 szöveg alakul ki. Asciimo a tõle megszokott különleges figyelmességgel adja át a harmadik teljesítésért járó, zöld hátterû, ammonites kövületet ábrázoló kitûzõt és az arany színû oklevelet. 23:40 a menetidõm; még erõsen havajozós stílusban is sikerült bõven szintidõn belül maradni. Az elsõ pohár tea elkortyolgatása alatt kissé lenyugszom, és gusztust kapok az ellátmány virsli elfogyasztására. Ebola hosszú pár roppanós virslit tesz egy papírtálcára. Falatozgatás közben újfent elgondolkodom az itiner útvonalleírása után feltett kérdésen, miszerint: "Na melyik irányból jobb?" Ez a második téma, amivel úgy vagyok, mint Gombóc Artúr a csokoládéval. Ám, ha az idei két eseményt állítom szembe egymással, akkor ebbõl az irányból volt jobb, kedvezõbb. Ez a vélemény azért hangsúlyosan szubjektív, mert a KINIZSIN vízhólyagokkal küszködtem. A meleg is nagy volt, bár az engem különösebben nem viselt meg. A mostani ISZINIKEN számomra az volt a legnagyobb "trauma", hogy a Hegyes-kõtõl a Katlant kikerülve kellett lemenni Tokodra. A Pilis-nyereg környéki sarat nem róhatom fel negatívumként, mert az bárhol, bármikor elõfordulhat. A végtelenségig lehetne sorolni az érveket és ellenérveket mindkét túrával kapcsolatban. Egy szó, mint száz: fenntartom magamnak a jogot arra, hogy akár évente megváltoztassam a véleményemet afelõl, hogy a két túra közül melyik a nehezebb, melyik a jobb... Á, már Zoliék is itt vannak; õk is belefértek még a 24 órába. Mielõtt a HÉV-hez indulnánk, felkérésre Papucsekék csipet csapatáról készítek egy képet az iskolabejáraton díszlõ ISZINIK 100-as molinó alatt. Ez is megvan, még sincs este, sõt...

Ottorino



 

 
 
Piros túrák / Magyar VándorTúra éve: 20142014.12.25 11:26:01

 PIROS 85 TÚRABESZÁMOLÓ 2014.11.01-01.


Táv: 88,66 km; Szintem: 3205 m; Szintidõ: 22 óra




Kiss Pistivel csak integetni tudunk az 1-es villamospótlónak. Nem telik bele 10 perc és jön a következõ, de ez már a veszett fejsze nyele, mert a villamosra való átszállás okozta idõveszteség miatt már csak az 5:26-os HÉV piros lámpáit láthatjuk az Árpád hídról. Cefet dolog fél órát várni a következõ HÉV-re ezen a ködös, hideg hajnalon; belénk fagy a (Szent)lélek. Reggelinket kellemes környezetben, a híd alatt költjük el. Az ütemes zenét a rakparti forgalom és a hídon átcsattogó jármûvek szolgáltatják. Emeli a komfortérzetet a peront söprögetõ ember. A reggeli elfogyasztása és a HÉV érkezése közötti idõt sem vesztegetjük el, bemelegítõ vacogásra fordítjuk. 

Az utolsó kocsiban csak Szemán Zoliék ismerõsek, de amikor leszállnak a túrázók Csillaghegyen, látom, hogy megnyertük Darabos Zolit és csapatát is. Irigykedve nézem a Ráby Mátyás utcában szembejövõ, már elrajtolt, nagy számú, pirosozót. Az iskola kulturált aulájában kulturáltan benevezünk, majd ki-ki gatyába rázza magát. Kint az utcán, a kapu elõtt az elsõ rund elfogyasztását már nagyon türelmetlenül várom végig. 

- Há' persze, nyugodtan gyújcsá' csak rá, bõven van idõnk, nekem már úgyis tíz perce ketyeg a stopper. Még egy kis üresjárat? Kit érdekel?! Ja, már mehetünk is? Tényleg? Zsíííííír!

Pisti lábai alól már az elején kispriccelt a salak, Ferike sem bírta sokáig a laza tempót. Így maradunk mi négyen: Én, a Gyula, meg az Ottó. Ja, nem, az is én vagyok. Tehát: Én, a Gyula, a Zoli, meg a Gali. Természetesen a Galit kellett volna elõször említeni, de úgy nem jött volna ki ez az erõltetett poén. (In memoriam Bajor Imre.) Jaj, de jó, hogy már nem kell a Rómairól a HÉV mellett idecaplatni, és jaj, de érdekes, hogy a táv sem változott egy métert sem. Hihetetlen, de a Hegymászó utcában már lekívánkozik rólam a kiskabát alatti pulcsi. Az utca nevének megfelelõen leküzdjük a néhány méteres szintkülönbséget, ami a fennsíktól választ -, választott el. Egyre nagyobb a pacik területe. Két lókarám közé van beszorítva a turistaút. Nem baj, legalább nem tévedünk el az Üröm-Budakalász mûútig. Sorompóátlépés, és már megyünk is fölfelé az elsõ számottevõ emelkedõn, azon a kövesen, amely egy kõbányába vinne, ha nem kanyarodnánk jobbra le róla, az erdõbe. Rövid pihentetõ sétaút után megmásszuk az összes Kevélyeket, a környéken. Az Egri Vár és környéke köddel öntetett nyakon, de ködlámpaszemû Zoli barátunk még így is látni véli a filmtörténeti emlék sziluettjét. 

- Nem kéne megvárni Galit? - kérdezi ugyanõ. - De, természetesen, csak ha soká késlekedik, akkor addig felmegyünk pecsételtetni. Á, de már látom, hogy jön is fölfelé az ösvényen, komótosan, csípõre tett kézzel. 

1. ellenõrzõpont, Nagy-Kevély. Lehet, hogy mi indultunk egy kicsit késõbben, mint szoktunk, lehet, hogy a futókat engedték el elõbb, de csak a Szõke-forrás völgyében szoktak elinalni mellettünk. Valószínûleg túrázókenyéren tartott futókról van szó, mert ha jól láttam, akkor nem láttam rajtuk rendszámot. Minden esetre félreállogatva megyünk le a nyeregbe, aztán pedig még lejjebb. A sok lejtõ után megváltás a Csobánka fölötti keskeny mûút, amely a Berda pihenõnek megy neki.

>>> Berda Józsefet, az autodidakta költõt - noha önéletrajza szerint kvaterkázó barátja volt József Attilának - nem a tébolyig, csak a pimaszságig vitte a reménytelen, leküzdhetetlen szegénység. Kosztolányiné emlékezései azt állítják, hogy amint megjelent náluk, azonnal a tárgyra, vagyis a tarhálásra tért. Sikerrel. Kosztolányi boldogan támogatta az õ világától meglehetõsen elbitangolt, folyvást rövidnadrágban járó, tarisznyás, (minden téren) természetimádó szegénylegényt. <<<

A pihenõt pihenés nélkül mellõzve bemegyünk a csalitosba, oda, ahol a takaratlan akna pang. Parasztrózsaszín nyíl virítja a szélén, hogy át- és nem belelépni! Mûút zaja irányában leereszkedünk Csobánka bekötõútjára. Akik az imént megelõztek, azok a lejtõ alján nem fordultak rá a balra induló cikk-cakkra, de az árok fölött átvezetõ csövön sem mertek átegyensúlyozni, ezért visszafordultak, és most újra elõznek. A bekötõúton kiérve a Pomáz-Dobogókõ mûúthoz balra, Dobogókõ felé fordulunk. Mindkét irányból derekas mennyiségû autó közlekedik. Sietünk, hogy elérjük a túloldalon levõ buszmegállót és jobbra fordulhassunk egy forgalmatlan útra. 

I. ellenõrzõhely - és kajapont, Csikóváraljai menedékház bekötõ útja. Mialatt bõségesen táplálkozunk a különféle kandírozott héjakból és magvakból, Gali inkább az elõnyszerzésre használja az idõt; azzal együtt, hogy tudja, elõnye szertefoszlik, ha mi már kellõen feltankoltunk. Amint megindulunk az egyszemélyes ösvényen, egy rakás futó terem mögöttünk a semmibõl. - Persze, menjetek csak, mi ráérünk, akár vissza is mehetünk a pontra, és megihatunk még egy nagymálnát az egészségetekre. Aztán mégis csak a továbbmenés mellett döntünk, és elkacsázunk a Holdvilág-árok letéréséig. Az info tábla környékén kiirtották az aljnövényzetet, most már teljesen egyértelmû az egyenes továbbhaladás, véletlenül sem akar senki az árok felé továbbmenni. Felmegyünk, lemegyünk, összevissza kanyargunk, és egy szélesebb útra való felmásztunkban utolérjük Marcsiékat. - Éljenek a Papucsekek! - köszöntöm õket az emelkedõ aljából. Beszélgetés közben balra kitekintek a hatalmas erdõirtásra; a túloldali dombokat már halvány, erõtlen napfény cirógatja. Jobbra a  Salabasina-forrást még nem tudta visszahódítani a természet; akik egy-két éve kipucolták a dzsungelbõl, azok jó munkát végeztek. Szelídül az emelkedõ, kanyar után már rálátni a pontra. Elõtte több tíz méteren keresztül rönkök vannak felrakásolva. Nem csak tölgy, de mindenféle ikrek hevernek itt példás rendben egymáson és egymás mellett. 

2. ellenõrzõpont, Tölgyikrek. Valaki meg is kérdi a pontõrt, aki az egyik farakás mellett posztol, hogy Õ irtotta e ki a fél erdõt unalmában, amíg ránk várakozott. Most, hogy ilyen szépen feljöttünk ide, lefelé indulunk. Múlthéten ugyanerre mentünk le a HÕSÖK VÉRE 50-en. Van összehasonlítási alapom a sárosságot illetõen. A mostani állapot szinte aszály az egy héttel ezelõttihez képest. Odalent, a Sikárosi-réten például semmi zsombékos süppedés; a harmatot leszámítva szárazlábbal megússzuk az áthaladást. A réten áll egy valóban magas magasles. Errõl mindig az egyik barátunk kalandja jut eszembe (kilétét fedje homály). Történt, hogy hõsünk kirándulni ment az aktuális kedvesével. Ahogy mentek mendegéltek, egyszer csak megláttak egy magaslest. Gondolt egyet az öreg rája, majd mindketten felmásztak rája. A les elõtt elhaladó kirándulók nem is sejtették, hogy a mellvéden könyöklõ leányzó, és a közvetlen mögötte álló embere nem csak az eléjük táruló panorámában gyönyörködnek. Tanulság: A partnerválasztásnál legyen a fõ szempontok között az azonos vagy hasonló érdeklõdési kör. 

A Király-kút felé vezetõ út egy kissé unalmas a múlt heti HÕSÖK VÉRE után. A Szõke-forrás-völgyében a futók újabb hulláma ér utol;  a szélesebb avaros úton könnyen ki tudnak kerülni minket. Késõbb, köves terepen, éles peremen, ott ahol a part szakad, még késõbb mélyútban igyekezve sikerül ficam nélkül leérnünk a kis kõhídhoz, amelyen átmenve rövid, nyugis sétához jutunk, de aztán lemutat a [P-] a patakvölgybe. - Mindjárt lent vagyok - mondja az utolért (elsõ 85-ös) Reni, miközben a hirtelen megszûnt útról ereszkedik lefele a mederbe. - Csak nyugodtan, mint a többi õrült! Az ilyesmit sosem szabad elhamarkodni - válaszolom, és egy másik lehetõség felé próbálkozok. Átegyensúlyozunk a köveken, de pár lépés után már jöhetünk is vissza. A terep kiválóan begyakoroltatja velünk a patakátugrálást. Amikor elérjük a pihenõt, ahol bejön a Rám-szakadékhoz vezetõ [Z-], akkor már nem ugrálunk többet, sikerült szárazon megúsznunk ezt a részfeladatot. A Kaincz-forráshoz érkezvén, jól megnézek egy, a pihenõben pihengetõ társaságot, de nem látok náluk sem bélyegzõt, sem egyéb ellenõrzõhelyre utaló tárgyat. Feljebb, a Szent-fa kápolna környékén sem õdöng Joey a rövidítõk réme. Meglepõ, hogy idén kivették ezt a már nem is meglepõ, de eredetileg mûútgátlásra létrehozott ellenõrzõhelyet. Számítani lehet egy másik helyre való telepítésére. Én a Körtvélyesre tippelek, mert ott még nem láttam ilyet. Dél van. Ilyenkor már lent szoktuk pusztítani a csomós párizsit (alias Zala) és társait, de szerintem nem vagyunk túlságosan lemaradva... Kevesebb kiránduló jön szembe, mint általában ilyenkor. Lehet, hogy az emberek nincsenek megelégedve az idõjárással? Igaz, hogy meleg az nincs, de a fõ, hogy nem esik az esõ. Leérünk a faluba. 

3. ellenõrzõ és etetõpont, Dömös. A szokott helyen, a templom elõtt van felállítva az asztalsor. Pecsételés után elõször egy alsó zsírzást végzek, azaz bekenem a bal talpamat vazelinnel. - Kell a kenés a csapágyaknak, de hát ezt neked nem kell magyarázni, mert a szakmádba vág - mondom az érdeklõdõ Papucsek Zolinak. Az elsõ parizeres kenyeremet eszem csalamádéval, amikor hozzám lép Jámbor a kutyájával, és megkérdezi, hogy: - A szõke csajt hol veszítetted el? (((Hû, tényleg! Galiról már teljesen meg is feledkeztünk.))) - Nem veszett el, mindjárt itt lesz - válaszolom -, és nagyon remélem, hogy másodperceken belül felbukkan a kanyarban. Szerencsére így is történik. Sok idõt most sem fordít a táplálkozásra, s ez aggasztó, mert energiapótlás nélkül nem lehet több ezer méteres szintkülönbséget leküzdeni, a távról már nem is beszélve. Ennek szellemében intenzív olajbogyó-halászatba kezdek a sós lében. A futók már elfutottak, így nem énekli ki senki a számból az olívákat. Kereplõ hangja riasztja meg a ponton tartózkodókat. Nosza, van még kereplésre érdemes futó? Talán néhány szem erejéig bogyózhat még a vigaszágon. Egészen pici, fekete-barna tacskóval jelenik meg egy feltehetõen helybéli tag. - Most tanítod járni? - kérdezi tõle valaki találóan... Amíg a fiúk látogatást tesznek a szomszédos veseporzásgátlófolyadékszakboltban, addig én még nyakalok egy pár Nutellás kexet. Imre és Kriszta - akiket még a Király-kút környékén elõztünk meg -, csodálkoznak, hogy mit keresek még itt. Közlöm velük, hogy várakozó állásponton vagyok, de hozzá teszem, hogy érdemes idõt szakítani, a táplálkozásra, mert a tapasztalat azt mutatja, hogy bármennyit ettél, ittál Dömösön, amíg felérsz a Duna szintjérõl Dobogókõre, már megint éhes leszel. Hamm, még egy sajtkocka. Amint kijönnek a fiúk az imént említett egységbõl, bármilyen jó itt, újra nekiindulunk. Akárhányszor járok ezen a helyen, mindig füst terjeng. Hol avart égetnek, hol brikettet, hol vizes fát, most éppen mûanyag füstje lengi be a környéket. Még feljebb, a temetõben is érezni az elégetett PET palackok szagát. Az egyre durvuló emelkedõn érjük utol Gali csípõre tett kezû figuráját. Zoli egy hajrával buzdítja, aztán kielõzünk. Szépen, egyenletesen toljuk fel magunkat a megnyúlt emelkedõn, és így nem is olyan szörnyû, mint ahogy azt néhányan mondják. A Körtvélyes fennsíkján nincs "meglepi" pont, ezért valszeg majd késõbb fogunk meglepõdni. Lefordulunk a szélesebb földútról, és egy pihenõ mellett rövid idõre bemegyünk az erdõbe. Az 53 éves korában meghalt erdész friss virágokkal díszített kopjafáját balkéz felõl mellõzve szilárd burkolatot keresztezünk és tovább támadunk a magaslatok felé. A lecsupaszított hegyoldalban lassan tolózkodunk fölfelé.  A villanypásztoros mászókánál már idõznek egy páran, de nem tudják, hogy van e feszültség a huzalokban. A túrabotokat a ráfektetem a felsõ drótra, úgy, hogy a hegyük a földdel érintkezzék. Gyenge cicergést lehet hallani, a kerítés feszültség alatt van; sajnos mászni kell, ha nem akarunk lesújtó élményben részesülni. Újabb mûútkeresztezés után újabb meredek emelkedõ aminek a végén már látszik az új PIROS 85 molinó. 

4. ellenõrzõpont, Szakó-nyereg. Épp csak egy pár szót váltunk a pontõrökkel, és máris indulunk a sötéten meredezõ sziklatömb felé. Ilona pihenõ és még feljebb a Tost-szikla; innen már barátibb mértékben emelkedünk Dobogókõ felé. Ez idáig az volt a tapasztalat, hogy idefent mindig hidegebb van, mint Dömösön, most ez megfordult. Lent megrekedt a hideg levegõ, itt koradélutáni napsütés emeli a hõérzetet. Ezen a tájon sem hemzsegnek a kirándulók; a Hegedûs Lajos obeliszk magasságában kezd szivárogni néhány a parkoló felõl a bátrabbak közül. Balról felköt a [S-]; múlthéten a Rám-szakadék legyûrése után azon a folyamatos meredeken jöttünk fel. A Rezsõ kilátótól már pezseg az élet, nemsokára itt a pont.

5. ellenõrzõpont, Dobogókõ. Erõsen pakolják elfelé a cuccokat az etetõasztalról, pár falat nápolyit és egy kis bubis vizet sikerül megmenteni az itt szokásos banánon kívül. Csodálkozok, hogy ez a menedékházi kocsma, de még a Matyi büfé is kimarad a szórásból, de legalább itt nem vesztegetjük az idõt. Egyszer még hátranézek, de Galit nem látom sehol. Muszáj továbbmenni, mert lesznek még idõfaló itatók az útvonalunkon. Feltûnõen nyugi utunk van lefelé; már a legsántább futó is rég elfutott, és mintha mindenki más kicsekkolt volna Dobogókõn. Megvan az elõbbi kocsmakihagyás megfejtése. Lenn, Pilisszentkereszten megyünk be a Felsõ kocsmába. Takarásban megiszom a két energiaitalom egyikét, hogy ezzel is csökkentsem a cipelendõ súlyt. A melegedõbõl kijõve a reggelihez képest most ellenkezõ irányból keresztezzük a Pomáz-Dobogókõ mûutat. Sokan korzóznak a Fõ úton. A hûvös idõ ellenére ketten a süteményüket a cukrászda kerthelyiségében villázgatják. Az autóbusz-fordulót  elhagyva nagyvárosi autóforgalom mutatkozik, mindenki a temetõbe igyekszik. (Fölösleges igyekezet...) Túljutunk a temetõbejárat elõtti tumultuson, és jobbra fordulva a kerítése mentén felcsûrünk a Vörös-földek felé. Odafönt a Magas-hegyi-nyeregben nem lepõdök meg, hogy nem lelünk ellenõrzõhelyet, mert már a múltkor sem itt volt. Kanyarogva lesietünk és a mûútra kibukkanva jobbra, Pilisszántó felé vesszük az irányt. Szántó fölött jobbra kanyarodik a [P-] egy murvás, emelkedõs útra. Itt van egy újabb kajaforrás. 

II. ellenõrzõhely, Pilisszántó fölött. A pontot felügyelõ Andrew leginkább a Csévi-nyeregben szokott pontõrködni; elmondása szerint a mûút közelsége miatt könnyebben lehet ideszállítani az elemózsiát, ezért került ide a "meglepi" pont, a szebb kilátásról és jó idõ esetén a napfényrõl nem is szólva. Persze a nyeregben megmaradt a hivatalos pont, csak ott nem a kajáláson lesz a hangsúly. Amikor továbbindulunk, velünk tart Péter egy újonnan megismert túratárs. Semmi perc alatt megtaláljuk vele a hangnemet, és ha ez lehetséges, még vidámabban megyünk tovább. Az emelkedõs murvásról hirtelen balra kanyarodunk egy sárga gázjelzõoszlopnál, és erõsen lejteni kezdünk. Mielõtt még a hegy alatti házak tetejére esnénk, jobbra fordulunk. Megint csak egy sárga gázos oszlopnál kanyarodunk balra. Ez az ösvény levisz egy földútra, amin ha jobbra fordulunk, hosszan, de elvezet minket a következõ pontig. 

6. ellenõrzõpont, Csévi-nyereg. A kitett, útadatokról tájékoztató táblát közelrõl még el lehet olvasni, de már kezdetét vette a szürkület. Pecsételtetés után azonnal továbbállunk. A táloki-erdõ nagyon jól siethetõ, nem hátráltat se sár se törmelék. A majdnem sötétben még bukdácsolás mentesen le tudunk érni a gázpásztára, ahol kénytelen vagyok félreállni, jobban mondva guggolni, mert tervemmel ellentétben iszonyú terhemet már nem bírom balesetveszély nélkül kihordani a nagykovácsi plébániáig. Kétkilós, halvaszületett kreol gyermekem még ki sem hûlt, de én már a megkönnyebbüléstõl indiánszökdeléssel eredek a többiek után; a gázpásztán már nem, hanem csak a jobbos letérõ, és a sorompó után, a köves emelkedõn érem utol õket, akkor is csak azért mert valamelyikük lámpájával vacakolnak. A hajtás után nekem sem árt fél perc pihenõ. Köves úton emelkedünk a Klotild-barlang felé kiágazó útig, és innen szintben haladunk az Iluska-forrásig, majd nemsokára élesen balra fordulunk. Alig néhány méter után, egy kerítés sarkánál jobbra felmászunk a kerítés mellé, és egyre sûrûsödõ dzsindzsásban törekszünk fölfelé. A kerítés felsõ sarkánál balra, majd jobbra fordulunk, és már benn is vagyunk az erdõben. Kezdõdhet a Fehér-hegy megmászása. Fokozatosan durvul az emelkedõ, az utolsó szakaszán már vigyázni kell, nehogy visszahulljon az ember a mélybe. Meg kell dicsérnem magunkat, mert mindegyikünk különösebb lihegés és anyázás, de fõleg megállás nélkül ér fel a csúcskõhöz, és hagyja maga mögött azt. Áthullámzunk a Vörös-hegyre. A hegyoldalban bandukolva Zoli lemutat a koromsötét völgybe, és újdonsült túratársunknak ecseteli, hogy milyen gyönyörû innen a kilátás. Tudva tudom, hogy milyen sokat kell még hullámvasutazni, kanyarogni, de valahogy mégis mindig alábecsülöm ezt; különösen akkor csalódok a pontig hátralevõ távot illetõen, amikor már hallom a 10-esen közlekedõ autók zaját. Innen még egy hihetetlen kanyargás van hátra. Az egyik ilyen éles kanyarban hátranézés nélkül látom a többiek lámpafényét. Zoli meg is jegyzi, hogy mennyire elõresiettem. Persze! Már nagyon várom a pillanatot, amikor a kis hídon átmenve meglátom majd a Kopár csárda nem kevésbé kopár parkolóját. Na, végre! 

7. ellenõrzõpont, Kopár csárda (MELLETTI pihenõ). Jávor Zoli a nyílt színen pecsétel; dohos katonai sátrát otthon hagyta. Lepakolok, és a gulyáságyúhoz lépek. A kedves pontõr hölgytõl egy böcsületes adagot kérek, hogy ne kelljen az asztaltól felállnom a repetáért. Miután teljesíti ebbéli kívánságomat, óvatosan - hogy ne borítsak föl semmit és senkit -, a teli mûanyagtányérommal leülök egy kempingasztalhoz, és nekilátok az evésnek. Olyan érzés, mintha az emésztési fázis kimaradna, és a leves rögtön az ereimben kezdene keringeni és jótékonyan hatni. Feltöltõdve gulyáslevessel és tettvággyal, újabb kihívásnak teszünk eleget. Megpróbálunk átkelni az Óperenciás 10-es úton. Ha balról nem jönnek autók, akkor jobbról jön egy tömött oszlop, és vica-verza; de a türelem seggünkben viszketõ érzést terem, és egy óvatlan pillanatban átinalunk a túloldalra. A buszmegálló mellett fényvisszaverõ szalag jelzi a továbbvezetõ beugrót, majd késõbb ugyanilyen szalagnál fordulunk balra, hogy a Kakukk-hegy laza talaján gyürkõzzünk fölfelé egy rövid, de meredek emelkedõn. Alig hagytuk el az elõbbi ellenõrzõpontot, mindjárt itt a következõ, csak még pár lépés a gerincen.

8. ellenõrzõpont, Kakukk-hegy. Reggel, a rajtban üdvözöltük egymást Gerivel, gondoltam, hogy õ lesz itt a pontõr. És tényleg, másodmagával itt posztol a ködös, hegynek csúfolt dombon. A biztonság kedvéért megkérdezem, hogy merre az arra, mert nem szeretném, ha visszakeverednénk a Kopárhoz, pedig a leves nagyon finom volt. Még egy kis gerinctúra, és leereszkedünk Pilisszentiván szélére, ahonnan egy hosszú utcán megyünk egyre közelebb a központ felé, de még mielõtt odaérnénk babarózsaszín nyilak kanyarogtatnak el egy sportpályáig. Szembe vele van egy önkéntes ellenõrzõpont, amit mi ellenõrzünk belülrõl. Ez a Villa Negra nevû, falra akasztott TV-vel is bíró kultúrcentrum, ami szintén nem apácazárda, de egész más jellegû, mint a jeles magyar filmbéli hasonnevû társa; itt söröket, likõröket és egyéb spirituszokat lehet fogyasztani, miközben melegedhet egy kicsit az ember. (...) Jóból is megárt a sok alapon búcsúzunk a vendéglátóktól, és dideregve célba vesszük a parkoló átellenes sarkában megcsillanó éjszakai szalagot. A pecatónál már kellõen fût a menetelésnél keletkezõ hulladék hõ. Nemsokára felütközünk egy vadkerítésen, és balra fordulunk. A homokos talaj egyre süppedõsebb, és a hétvégi házas övezetig nem is szabadulunk tõle. Az utca végén egy kerítés menti bokrosba visz be a jel, innen érkezünk meg a teamécsesekbõl kirakott "leszállópályára". A "Reptér, lobog a szélben a szélzsák" kezdetû Korda Gyuri bá nótával az ajkunkon érkezünk a pontra. 

9. ellenõrzõpont, Hosszú-árok elõtt. A Béla papával kiegészült >>Egon és Éva<< pontõrség kólával és rágcsákkal díjazza a vidámságot. A mindig hangulatos ponttól nehéz elszakadni, ezért az "Indulj az útra, és vissza ne nézz..." kezdetû régi mozgalmi opusszal próbálom mozgósítani túratársaimat. Rendesen meghatódok, amikor a férfiak bekapcsolódnak a dalolásba, és az elsõ strófát közösen sikerül összehoznunk. (Éva zsenge koránál fogva természetesen nem ismerheti ezt a nótát.) Feldobódva, és remélve, hogy ennyi még belefér a fene nagy szólásszabadságba tényleg továbbindulunk, és csak elõre tekintünk, elõre a nagy feladatra, a Hosszú-árok leküzdésére. Kezdetben semmi komoly; aki elõször csinálja azt gondolhatja, hogy "Ezt lihegték annyira túl a beszámolók?", de aztán egyszer csak sunyiban mellénk szegõdik az árok, és vele az egyre kíméletlenebb emelkedõ. Valójában, aki tudja, hogy mi következik, az kellõ erõbeosztással simán maga alá gyûrheti. A [K+] kiágazásnál kb. az emelkedõs rész felét már letudtuk, de azért még lesz részünk elõredõlõsebb méterekbõl. Különösen így van ez az utolsó 100-on, ahol Dömötör és Amanda üdvözli, vagy ijeszti a felfelé lihegõket aszerint, hogy ki-ki találkozott e már velük. (Elsõ alkalommal egy pillanatra én is meghökkentem.) A két figura stílusosan piros pólóba öltözött. Yoyo a nagykovácsi illetõségû futó már hosszú évek óta veszi a fáradságot, és a megörvendezteti a PIROS idáig elvergõdött résztvevõit a kiakasztott bábuival. (Ismeretlenül is köszönjük.) Na, még egy pár lépés, na, még húzzunk bele egy kicsit és mindjárt fent vagyunk a balos kis ösvényen, amelyen kifújjuk magunkat, miközben besétálunk a pontra. 

10. ellenõrzõpont, Nagy-Szénás, Emlékfal, pihenõ. Amíg a többiek csipkednek valamit én leülök a Péter és Borika által a padra terítetett polifoamra, mert a rüsztömet kezdte nyomni a bal cipõ, és úgy próbálok enyhíteni ezen a kellemetlenségen, hogy az utolsó lukból kifûzöm a cipõfûzõt. A mûvelethez mélyen le kell hajolni, és ez nem is olyan egyszerû, mint gondoltam. Minden cipõ máshol kezdi ki az ember lábát. Ez talpilag kiváló, és remélem, hogy ha jobban bejáródik, akkor már felül sem lesz vele gond. Nagykovácsinak nagy a vonzereje, ezért hamarosan búcsúzunk a két kedves túratárs-pontõrtõl, és néhány, a Nagy-Szénás oldalában megtett lépés után ereszkedni kezdünk a következõ pont, vagy netán ellenõrzõhely felé. A fenyves melletti jól siethetõ lejtõ után mészköves, óvatosságot parancsoló tereprõl érünk ki egy utcára. Amikor népszámlálást tartunk, észrevesszük, hogy a Pilisszántó ellenõrzõhelytõl velünk tartó Péter nincs meg. Vissza már nem mászhatunk, majd talán a ponti tartózkodásunk alatt ér be a (neki) célba. Odalent a sokszor látott temetõ egész területe gyertyafényben remeg. Kíváncsian fordulunk a kerítése mellett balra, majd jobbra, be az Antónia utcába. Á, itt sincs "meglepi" pont, pedig milyen jópofa játék volt pár éve, amikor a plébániáról küldte vissza Gász Kata azokat a versenyzõket, akik ezt a kis tömbkerülést kihagyták. A Kossuth Lajos utcában vagyis a fõúton mintha ugyanazok az alakok állnák el az utat a járdán cigarettázva egy szórakozóhely elõtt, mint tavaly. Nem baj, ez mit sem von le afeletti örömünkbõl, hogy mindjárt a ponton leszünk. 

11. ellenõrzõpont, Nagykovácsi, plébánia. A Baksa tanya adja itt a cateringet. Van finom vajszalonna, és nem kevésbé ízletes sajt, aminek nem tudom a nevét, de úgyis az íze érdekel jobban. Józsi a gazda, házi pálinkával kínál, de azt megköszönve visszautasítom, mert pofára eséstõl tartok a hátralevõ nem piskóta terepen. Biztonság kedvéért adok még egy kenést a talpamnak, mert nem hiányzik rá egy vízhólyag. Elfelé mentünkben látom, hogy Marcsinak LEDek villognak a hátizsákján. Azt mondom neki, mint a viccbéli más-beállítottságú úriember a templomban a tömjénfüstölõt lengetõ papnak: "Vigyázz Mucuskám, kigyulladt a ridikülöd!" Odakint a templom elõtt még gratulálhatunk Péternek, a lemaradt túratársunknak, aki - mint kiderült - térdpihentetés miatt állt meg egy kicsit. A melegedõs, eszegetõs üzemmód után túl meredeknek és túl hosszúnak tûnik a falut az erdõvel összekötõ emelkedõs utca. Az erdõben már jobban haladunk, bár be-bejön néha egy kövesebb, buktatósabb szakasz. A dögunalom részeken különösen jó hogy többen vagyunk, jobban fogynak a méterek. Csak az egyéb jelzések csatlakozása mutatja, hogy hol járhatunk. Elõször a [P3] mellett megyünk el, ami a Fekete-hegyek felõl jön, majd késõbb a [P+] mellett, ami pedig Remeteszõlõs felõl. Innen már nemsokára lassan ereszkedni kezdünk. A leomlott mászóka után, a magasfesz vezeték alatt lejtmenetben megyünk a "megszokott meglepi" pont felé. Sistergõt nem láttam sem a túrázók, sem a dömösi etetõk között, ezért még reménykedhetünk, hogy megkóstolhatjuk a házi finomságait.

III. ellenõrzõhely, Petneházy-rét és Julianna major közötti mûút. Sistergõt megint nélkülöznünk kell, de Rakk Gyula sem kevésbé kedves és Õ is ellát minden jóval. Én egy kis tálkából csipegetek, és mire végzek vele, az olíva bogyót már ki is lehet xelni az étlapon. Pár méter után balra letérünk a mûútról, hogy majdnem arra a szintre visszaemelkedjünk, amit a távvezetékek alatt elvesztettünk a "meglepi" pont miatt. Elhaladunk a Petneházy tanya lókarámja mellett, ahol lovakat nem látok, csak a szagukat érzem. Keresztezzük a mûutat, hogy nekimenjünk a Fekete-fejnek. Errõl az oldalról hamarabb fel lehet jutni, mint a másikról, de azért már érzem a mai több, mint 70 kilit a lábaimban. 

12. ellenõrzõpont, Fekete-fej. Ez nekem "A" "meglepi" pont, mert itt mindenkire számítottam, csak Edináékra nem. Diszkrét tábortûz mellett melegednek, pedig áll itt a csúcson egy öntöttvas kályha is. Jókívánságok után elhagyjuk a pontot. Fokozott óvatossággal megyünk le a fényesre polírozott köveken. Én még utána is óvatoskodok, mert még nem felejtettem el a tavaszi hanyattesésemet a FEKETE HEGYEK túrán ezen az akkor esõáztatta agyagos lejtõn. Miután mindenki megúszta a lejtõt, reméljük, hogy a Halál utat, azaz a Szépjuhászné utat is megússzuk. Zolit állítjuk a menetoszlop végére, mert Õ tudja pirosra állítani a fejlámpáját, amivel hátra fog világítani. - Persze, én leszek az áldozati bárány - dörmögi. Gyorsan végigtrappolunk a flaszteren, és ezt is túléljük szerencsésen; már igen gyér a forgalom. Hát, akkor a sportunk mûfajának megfelelõen, a változatosság kedvéért megint mászunk egy jó közepeset, azaz felmászunk a Hárshegyi-körútra. Nagyon katonás, nem nyög senki, felnyomakodunk szépen, csendben. 

IV. ellenõrzõhely, Hárs-hegyi körút, erdei pihenõ- és tûzrakó hely. Nocsak! Tavaly meg itt nem volt "meglepi" pont. Most Joey költözött ide, de nem zavarjuk telefonálás közben, szó nélkül begyûjtjük tõle a bélyegzéseket, és lefelé lazulunk a Szépjuhászné felé. Nálam már beégett, hogy a sporttársak még tavasszal átkeresztelték Büdösbanyára, mert oly sok túra érinti, hogy tele van vele a tarisznyájuk. A sötétségbõl kilépve örülünk, hogy olyan szépen ki van világítva a Budakeszi út, és nekivágunk az utolsó, igazán nagy emelkedõnek, a János-hegynek. Persze most ne kezdje sorolni senki az utána következõ vakondtúrásokat! A felkanyargó úton nem vágjuk le a kanyarokat, bár emiatt igencsak figyelni kell a jelzéseket, mert az átvágások ugyanolyan szélesek, mint az út maga. Egy mûútkeresztezés után jön a pihentetõ Pozsonyi-hegyi "sétány", majd két egymáshoz közeli mûúton való átkelés után következik a falépcsõs szerpentin. Egyik teljesítés alkalmával megszámoltam a kanyarokat. Most eggyel kezdve minden kanyarban, emelkedõ sorrendben bemondom a következõ egészszámot. Minél közelebb áll a szám a nyolchoz, annál jobban érezni a szélmozgást. A kilátó placcán már kifejezetten hideg szél fúj. 

13. ellenõrzõpont, Erzsébet kilátó. Kiscsibész és Papucsekék is itt fagyoskodnak. Csak éppen felcsípünk egy kis csócsálnivalót, és már indulunk is lefelé, melegebb éghajlatra. (Nem, még nem egészen ODA, ahova gondolod!) Állítólag fújtak a flaszterre egy rózsaszín nyilat, ami a mûút lejtõje felé mutat, de Darabos Zolival hõsiesen a kilátó mögötti óriásléptékû falépcsõt használjuk, mivelhogy arra vezet a [P-] jel. A kényelmes futópályát használók sem érnek le sokkal elõbb, de annyira mégis, hogy megelõzzenek. A gumijárda maradék méterein én is rugózok néhány lépést. A közkutat most mindenki békén hagyja, a cidriben senki sem szomjas. Murváson sietünk le a Gyermekvasút Jánoshegy állomása felé, majd a vágányokon átkelve még tovább süllyedünk. A második nagyobb kanyarban felköt a [S-], és ezzel megyünk a Virág-völgybe. A völgybõl már az alkalmi jelzés nélkül emelkedünk ki, és dolgozzuk fel magunkat a kegytemplom elõtt elterülõ rétre. 

14. ellenõrzõpont, Makkosmária. Ismét Szöcske itt a pontõr, és ismét mûzliszelettel kínál minden PIROS túrás tagot. Kiscsibész viccbõl (!) azt mondja, hogy folytassuk inkább a [S-]-n, mert ezzel távot, de fõleg szintet spórolhatunk. Természetesen poénnak vesszük ezt a felvetést, és jót kacagunk rajta, majd lefelé indulunk a jó öreg [P-] jelzésen. A könnyû terep és a cél egyre közeledõ mivolta csacsogásra készteti a túrázókat. Lassan átmegyünk emelkedõsbe, mindjárt itt a szikla, aminél balra kell kanyarodni. De ki álldogál itt a szikla elõtt? 

V. ellenõrzõhely, Végvári-szikla. Hoppácska! Hogy is van azzal a [S-] menti rövidítéssel? Egyébként én mindig is csodálkoztam rajta, hogy itt, ahol baromi indokolt lenne egy ellenõrzõpont, tudtommal eddig még nem volt. (6. alkalom zsinórban.) A jól végzett munka tudatában könnyebben megy a felkapaszkodás a [S-] szintjére, majd a KFKI - Farkas-hegy mûútra. Innen már automatikusan lépkednek a lábaink az utolsó emelkedõn a táblakarácsonyfáig. De hova lett a táblakarácsonyfa? Nincs idõ nyomozni utána, lehet, hogy csak elkerülte a figyelmemet. Mindegy. Majd egy másik, egy nappali túrán utánanézek. Fonódik az  [SC], és amikor leválik figyelhetünk balra, mert a mélyút mint [P+] megy tovább, mi balra kiágazunk egy keskenyebb ösvényre. Az öreg trafóépület után kiérünk egy távvezeték alá, majd jobbra rátérünk az utolsó, de egyben a legkeservesebb szivatós terepre. A kidobott, rozsdás mosógépet már a TÜNDÉR túrán sem láttam. Szinte hiányzik. Hosszú évekig tanyázott itt, már részévé vált a tájnak. Az ereszkedõs vályú következik. Jó, hogy száraz idõ van, de így is elkél az óvatosság. Gyulát sajnálom, mert már jóval elõbb fájlalni kezdte a térdét. Keskeny mûutat keresztezve jutunk el a legutolsó akadálypályához. Sziklaalakzatokat kell kerülgetni vagy megcsúszás nélkül lemászni róluk. Amikor fel merek pillantani a tereprõl, akkor tekintetem az elsõ budaörsi utcalámpát keresi. Már látom is. Az utolsó métereket gyötöröm. És igen, sík aszfaltot érzek a talpam alatt. Ritkán örülök flaszter végû túrának, de most kimondottan tudom értékelni. Kishídon átmegyünk, és egy elnyújtott kanyar után várjuk, hogy mikor látjuk meg a fõút sárgán villogó közlekedési lámpáját. A Szabadság úton megtett méterek után bemegyünk az iskolába. A zsúfolt folyosó helyett, most az emeleti tornaterem a cél. Itt már sokan fekszenek a szõnyegeken, talán valamelyik reggeli túra elõtt pihennek kicsit. A bordásfal mellett fehér kutya hegyezi a füleit és õrzi a mellette fekvõ gazdáját. Az oklevél- jelvény- és piros Tibi csoki osztás után elszakadunk a tornatermi idilltõl, és lemegyünk a konyhába virslizni. A korai reggeli közben megbeszéljük, hogy ezen a túrán is jól éreztük magunkat, és a vendéglátó ipari kitérõk ellenére is több, mint egy órát bent hagytunk a szintidõbõl. A mielõbbi viszontlátás, és a következõ jó túra reményében búcsúzunk, és ki-ki a vonathoz vagy a buszmegállóba megy. Tegnap reggel megfordult a fejemben, hogy ma, a célban pihenek egy kicsit, aztán brahiból átmegyek a Büdösbanyához egy levezetõ körre a MONOTON MINIMARATONra, de most valahogy nem tudom rávenni magam, hogy átbumlizzak a hajnali hidegben a fél városon, inkább a megállóban megvárok egy nagy kék, panorámaablakos autót, ami majd egyre közelebb visz a megszolgált pihenéshez. 

Ottorino, 2014

 
 
 
NaHáT / HangyaTúra éve: 20142014.10.17 10:29:41

NaHát! Inverz 95?



Fekete-sárga, foltos szalamandra

Átúszol te könnyen, át a másik partra.

Köveken billeg a kiaszott túrázó,

kirepedt bakancsa patakban beázó.



Átfolyás, ér, csermely, sár, keréknyom doszt.

Szorgos pontõr leány meleg gulyást oszt.

Fel kék menni mármost bércre, magas hegyre.

Nem alhatja álmát sok leharcolt kecske.



Bambul a vén Hold; cipóképe csálé.

Repül az idõ, siess már te málé!

Salgóvárig lábam összevissza töröm.

Ujjaimon holnap nem lesz egy ép köröm.

(((Az egész vircsafttal tele van a - batyum.)))



Tagjaimban zsibong Sóhegy, Csóvi, Mána,

Elég lenne ennyi hullámvasút mára.

Juli ánuszt hágni nem tudok már keményen.

Vigasztal a tudat, hogy má' mingyá' beérek.



Ottorino - 2014



 
 
MeteorTúra éve: 20142014.09.19 09:49:10

METEOR 50 TÚRABESZÁMOLÓ 2014.09.13.

Táv: 51.2 km; Szint 1370 m.



Na, most mi legyen? Minden elõ van készítve, kaja be van tárazva, de nem az ébresztõ csipogására, hanem a szakadó esõ kopogására ébredek. Van még fél óra a tervezett felkelésig, addig el lehet mélázni azon, hogy indulni vagy nem indulni. Az eddigi hat M50-embõl kettõ volt ronggyá ázásos. A kérdés, hogy rontsam e az arányt 7:3-ra. A lassan csendesülõ, majd elálló esõ eldönti a kérdést.

Két hete a PILISI TRAPP-ra igyekezve, a HÉV-en én botlottam bele U96-ba, most ez fordítva történik a 61-es villamoson. Olsennel, túratársnõjével és egy ötödik túrázóval kiegészülve együtt megyünk a Gyermekvasút (lánykori nevén Úttörõvasút) hûvösvölgyi végállomásának a lépcsõházába. Rajtunk kívül még csak a rendezõség van a rajthelyen. 06:30-ig bõven van idõ, ezért az egyik asztalnál kényelmesen megreggelizek. A nevezésnél megdicsérem az adminisztráló hölgy sapkáját díszítõ 25 különféle színkombinációjú zománcjelvényt. Igen, ez lesz a huszonötödik, jubileumi rendezés. Idõközben a következõ villamossal megérkezik Szabó Marika, Gyõri Péter és Reni, de a velük érkezõ többi túrázó sem okoz tumultust a rajtban.

Olsenék már köddé váltak, mire elindulunk U96-tal. Nem ám a szélrózsa minden irányából lehet rátérni a [S-] jelzésre, szalagozás tesz rá a helyes útra, a megfelelõ irányba, nekünk már csak a Nagy HH-ig tartó szakaszon kell végigmennünk elõször gondolatban, aztán a gyakorlatban is. Az üzletközpont szomszédságában feltoljuk magunkat a Nagykovácsi út szélére. Gyér a forgalom, rögtön át tudunk sietni a túloldalra. Belekezdünk a Kishárshegy vm. platójáig tartó emelkedõbe. Kiváló kirándulóidõ van, csak az esõ ne essen! A vasút keresztezése után, a vasforgóajtót követõ lépcsõkön már kezdem túllépni az üzemi hõmérsékletemet, ezért egy fatönkre téve a hátizsákomat, pólóra vetkõzök. A kõgörgeteges, fagyökeres mezõre érve, úgy tûnik, hogy a vastag felhõk és a köd miatt alig akaródzik reggel lenni. A mezõ végén újabb emelkedõre kanyarodik utunk. Ezen már feltekergõzünk a Bátori-barlang bejáratáig. A nyálkás, csúszós sziklák miatt nem merem lekispistázni a rövid fahidat. Apró szerpentinen érünk fel a kilátó tövébe.

1. ellenõrzõpont, Nagy-Hárs-hegy, Kaán Károly kilátó. Továbbmegyünk a köreinkben újabban Büdös Banyának becézett Szépjuhászné felé, elõször sétaút jellegû, majd egyre meredekebb csúszós, köves lejtõn. Az alján mellõzzük a kis épületet, melynek falát "õsidõk" óta egy idegen lény ábrája díszíti, majd átkelünk a síneken, azután a Budakeszi úton. Újabb tetemes szintemelkedést kell ledolgoznunk, amikor rátérünk a [P-] jelezte, kanyargós turistaútra. Le is dolgozzuk. Hamar látjuk meg az Erzsébet kilátó lombok mögül kibontakozó alsórészét. Hát, igen a túra elején még gyorsabban múlik az idõ, jobban fogynak a kilométerek.

2. ellenõrzõpont, János-hegy. A kilátó elõtti placcról sokan fordulnak vissza a gumijárdás lejtõre, mi a "hátsólépcsõn" megyünk le, ahogy az illik. A Libegõ elõtti játszótér építkezési területét kikerülve tovább lejtünk a Jánoshegy vm. irányába, majd azon is túl a Virágvölgy felé. Útközben Szemán Zoli húz el mellettünk, akivel futtában váltunk néhány kedélyes mondatot. Pár másodperc múlva utolérjük, mert egy odúból kikandikáló jópofa csiperkecsoportot fényképez. Ezután már nem látjuk többet a túrán. Ahol feljön a [S-], ott áll két túratárs az itinerét vizsgálva. - Valóban a [S-]-ra kell rátérni, de nem jobbra le, hanem tovább az út vonalvezetését követve - mondom nekik. A Virágvölgyben bal kanyarral érjük el az ösvényt, amely kiemel egy árok mellé. Vadregényes úton nyomakodunk fölfelé. A kidõlt, de már felszeletelt fák helyén egy újabb elfáradt fa pihen, ezt sikerül egy elkerülõ ösvényen kicselezni. Csúszós jobbkanyarral megyünk át a felül elvékonyodó árkon, majd növényalagúton jutunk fel a következõ pontra.

3. ellenõrzõpont, Csacsi-rét. Szalagozás könnyíti a bokrosban folytatódó [S-] megtalálását. A szûk, sáros ösvényen hiányérzetem támad: Nem kell félreállni, hogy elfuthasson valaki. Még hátra is nézek..., de tényleg senki. Na, mindegy, nyugodtan tempózunk tovább. Friss, párás erdei levegõ mossa át tüdõnket. A kõfejtõ kitérõje utáni szélesebb úton Boldizsárt üdvözölhetjük, aki a tõle megszokott öles léptekkel halad. Nemsokára elérjük azt a pontot, ahol a Végvári-sziklától felköt a [P-]. Innen már ezt a jelzést követjük. Néhány perc múlva búcsú nélkül jobbra lemegy a [S-] majd újabb percek elteltével egy sorompón átgázolva keresztezzük a KFKI-tól jövõ mûutat. Egy nem túl hosszú emelkedõ következik a Budaörsi-hegy oldalában. Táblakarácsonyfa jelzi, hogy felértünk, ahová fel kellett, és hogy innen jobbra a [P-] / [SC] jelzéseket kell követnünk. Útközben lefelé ismét ellenõrzõpontra bukkanunk.

4. ellenõrzõpont, Piktortégla üregek. Begyûjtve a bélyegzéseket és a jókívánságokat tovább ereszkedünk. A [P-] elkanyarodásánál Szabó Marika vizsgálja a térképét, mert a fán megadta magát egy felszögezett [P+] jelzés, ami minket lett volna hivatott útbaigazítani. - Tovább, egyenesen - mondom Marikának, miközben mi is baktatunk lefelé a köves úton. Lent, egy sorompós keresztezõdés után egy nemszeretem kiálló köves szekérúton megyünk tovább. A törött szárnyú repülési emlékmû elõtt hirtelen kellemes murvásba csap át az út. Leérünk egy T keresztezõdésbe, ahol pár évvel ezelõtt még balra kellett fordulni, hogy aztán egy kõbánya melletti kalandos ösvényen másszunk át a Szekrényesen. Most jobbra irányít egy A4-es, hogy egy szintén murvás úton, nagyívben kerüljük meg a Szekrényest. Eközben Vincze Zolival és túratársnõjével találkozunk, akik halmazelméleti mûveleteket hajtanak végre az itinerbeli távokkal, és néhány kilométert nem tudnak hova tenni. U96 évõdik Zolival a PALÓC EXPEDÍCIÓN Zolit ért lódarázscsípésekkel kapcsolatban. Késõbb az elõttünk járók a murvásról jobbra fordulnak. Követjük õket, mert itt kapjuk vissza a [S-] jelzést, ami felvisz a következõ pontra.

5. ellenõrzõpont, Sorrentó. Meglátogatjuk a pontõr irodáját, azaz egy sziklakúpot, ahol megkapjuk a soron következõ igazolást. A gyorsabb túrázókat elõre engedjük a keskeny, sziklás, késõbb csúszóssá váló ösvényen. Amikor jobbra le kell menni a sziklás-gyökeresrõl, egy szélesebb, de rettentõen csúszós úton kell ezt véghezvinni, fától fáig araszolva. U96 azt mondja, hogy megnézné azt, aki itt lefut. Sajnos nem jön senki, elmarad a show. A lejtõ álján folytatódik a keskeny oldalazó ösvény. Egy bedõlt fát csak alulról rácsimpaszkodva tudunk leküzdeni. Egy keskeny völgybe jutunk le, ahonnan viszont megint ki kell kapaszkodni. Amikor felérünk egy többes elágazáshoz, a piros M betûvel jelzett, U alakú utat vagy inkább árkot választjuk. Ha jól sejtem, akkor ez a Kavics-árok. Körülbelül a felénél van egy jobbra kiágazó, jelzetlen út, ahonnan lelátni a Végvári-sziklára. Úgy döntök, hogy ennyi kilengés megengedhetõ, és leindulok a szikla felé, mondván, hogy ott jobb minõségû az út. Mielõtt rátérhetnénk a VV-szikla melletti [P-] jelezte murvásra, pár lépést képlékeny anyagban kell megtennünk. U96 cipõjét törölgetve zsörtölõdik: - Frankó út, persze!... Hiába mondom neki, hogy 20-nál sem vagyunk, korai még a cipõápolás. Leérve egy keresztezõdéshez balra leválunk a [P-] jelrõl. Pár méter múlva éppen jön ki valaki az árokból. Na, tessék, már le is buktunk. Visszavesszük a Meteor jelzését és ezen érjük el néhány perc múlva Budapest határát, és a [Z+] jelzést. Nem jobbra megyünk rajta, Makkosmária felé, hanem egyenesen. Az utca autóroncsok díszítette telek mellett vezet, mielõtt a túra és a rendezõ egyesület névadó szurdokába torkollna. Kúszónövények lepik a sziklákat, haragoszöld leveleik párától csillognak. Számos csúszós sziklalépcsõn lépkedünk lefelé, mire megérkezünk a következõ pontra.

6. ellenõrzõpont, Meteor-szurdok. A szurdok kiszélesedett részén, kimondottan szép helyen van a pontõr viaszosvászonnal leterített asztala. Vele szemben, a fák lelógó lombja mögött látható a Mária-szikla. Az érkezõ Szabó Elemért, Vincze Zoliékat és a többi gyorsabb túrázót most is elõre engedjük. U96 könnyelmûen Heineken sörre hívja meg Zoliékat, gondolván, hogy úgyse várnak meg minket Budakeszin. Lassan kiérünk a szurdokból és jobbra egy mûúton vándorlunk be Keszire. A buszvégállomás kútjánál vizet töltök a poharamba, és Iso Sport pezsgõtablettát dobok bele. Amíg itt idõzünk, Borikával beszélgetünk, aki Gyõri Pétert várja, hogy csatlakozzon hozzá a 21/B-n. A régi útvonalhoz képest van itt egy apró változás, amit csak késõbb vettem észre. A [Z+] eddig a kis hídon át, az Ady Endre utcában vezetett tovább. Most is van ott egy régi jel, és csak azért nem kiabálok egy csoport után, akik az eggyel feljebb lévõ utcát vették célba, mert nem vagyok biztos benne, hogy a túrán vannak. Késõbb a Fenyõ utcán leereszkedve látom, hogy a keresztutcán, jobbról érkeznek ugyanezek az emberek, és egy új [Z+] jelzést is látok az illetõ utca egyik villanyoszlopán. Mindegy, legközelebb, ha erre jövök egy túrán, akkor majd megvizsgálom az új vonalvezetést. Most, a Fenyõ utca végén balra fordulunk, és ismét balra egy új, tetszetõs kis patakhídra. Innen már látszik a két egymás mellett álló, magas növésû, mamutfenyõnek csúfolt Sequoia fenyõ. Jó, rendben. Ha a Balaton lehet "a magyar tenger", akkor ezek lehetnek "a magyar mamutfenyõk"... A ponttól (21/A cél) szembe jönnek Zoliék, a hölgy tag egyeztet U96-tal, hogy mikor hajthatja be rajta a beígért Heinekent. Szívás.

7. ellenõrzõpont, Mamutfenyõk. A pecsételõ ifjúsági tag mindenkitõl megkérdezi, hogy abbahagyja, vagy folytatja e a túrát. Továbbmegyünk! Vágjuk rá a választ, és továbbmegyünk. Itt megint van egy kis változás, ezt kifejezetten jónak tartom. A Pászti pihenõtõl nem a kis bokros erdõrészletben kell jobbra-balra kóvályogni, hullámozni, hanem szalagozás mentén vissza kell kanyarodni Keszi szélére (megint Fenyõ utca, csak ellenkezõleg), és egy fatelephez érve, azt megkerülve rátérni a megszokott Meteor útra. Ennek bejáratát szintén szalagozás jelzi. Egy árokszerû útból felérünk egy olyan terepre, ahol eddig fák szegélyezte út vezetett tovább, de most tarvágás és gazzal benõtt ösvény fogad. Alig lehet követni a vonalvezetést. Jelzésrõl fák hiányában nem beszélhetünk. Néhányan nézegetik is az itinerüket. Két átmászás után kerülünk a "megszokott", iskolás rendben álló fák melletti hosszú, egyenes útra. Félreállok egy technikai szünetre, amit U96 nem vesz észre. Egy jó kilométeren át üldöz, és az elhaladókat kérdezi, hogy nem láttak é egem. Késõbb eszébe jut, hogy hátra kellene néznie... Megvár. Közben felpróbálja az esõ elleni sapkának kinevezett zöld zacskót, hogy ezzel riassza el a csapadékot. Megérkezünk Katona Gabi pontjára. Azt mondja, hogy a fél erdõ engem keres. Nem baj, jobb, mintha csõrepedést kaptam volna.

8. ellenõrzõpont, Hosszúhajtási kõbánya. Lefelé kerüljük a bányát, majd amikor elhagytuk, visszakapaszkodunk az elõzõ szintre. Egy irtásra mászunk át egy újabb létrán. Az itt megszokott traktornyomos, sáros út helyett kulturált murvás út a meglepetés. Kisüt a Nap, a kék égen csak fehér felhõk úsznak, hirtelen kitavaszodott. Kontrasztnak és ijesztésnek jobbra ott van a szomorú szürkéskékbe burkolózott, hegyek látványa. Sajnos a szellõ arról fúj. A területrõl való kimászás után elérjük a [Z3] jelzést, amin jobbra fordulunk, hogy elérjük a Budakeszirõl Telkibe menõ mûutat. De még mielõtt elérnénk átmászhatunk egy utolsó kerítésen. Ennyit a szertornáról! Keresztezve a mûutat, rövidebb murvás után, egy rét balsarkában megkezdjük hosszú emelkedõnket a Nagy-kopasz felé. Az út egy csúszkálósabb szakasszal kezdõdik. Az emelkedõn kanyarogva ismét utolérjük Szabó Marikát, aki a túrán már többször szöktette magát. Ahogy emelkedünk egyre feljebb, úgy lehet mind jobban érezni az esõszagot, amit felénk hoz a szél. Világosabb részre érünk fel, elfogytak a fák.

9. ellenõrzõpont, Fekete-hegyek, Tarnai pihenõ. Elõször csak szemerkél az esõ, de aztán nincs pardon, be kell öltözni. Bekapjuk a pontõrtõl kapott jutalomfalatot, és még magasabbra indulunk. Egy túratársnak, hogy ne kelljen eláztatnia az itinerét, elmondom, hogy az 50-esek mennek tovább fölfelé a [Z3]-ön, a többiek pedig lefelé a [P3]-ön, a 10/A. ellenõrzõpontjuk, a Vöröspocsolyás-hát felé. Amikor felérünk e kettõ elágazásához, egyúttal el is köszönünk egymástól. U96-tal tovább veretjük magunkat az esõvel a következõ kilátóig.

10/B. ellenõrzõpont, Nagy-kopasz, Csergezán kilátó. Cserkészfoglalkozás van a kilátónál. Amikor lányok is jönnek, akkor elsütöm a cserkészköszönéssel kapcsolatos, szakállas viccet. (Egy újszülöttnek minden vicc új.) Megkérdezek egy lányt, hogy mi a cserkészköszöntés. Erre azt mondja, hogy: "Légy résen!" Mire én azt mondom, hogy igen, a fiúké, de hogy szól a lányoké? Rövid csodálkozó csend után megmondom: "Résem mindig készen." Ekkor piruló kacagás helyett úgy csinálnak, mintha nem értenék a poént. Ha tényleg nem értik, akkor viszont már tudom, hogy miért fogy a magyar... Amíg U96 felveszi a vízlepergetõ nadrágját, addig én megeszem az utolsó szendvicsemet, és még egy Mars szeletet is utána küldök, és az egészet egy félliteres energiaitallal öblítem le, kimerítve ezzel a kaja- és piakészletemet. Marika érkezik és pecsételtetés után, pihenés, restaurálás nélkül továbbrongyol. A szélben lobog a mackónadrágja. Mire U96 lejön a kilátóból már nem is esik. Jó, hogy felvette a vízlepergetõ nadrágját. Lefelé indulunk, továbbra is a [Z3]-ön. Egy nagyobb adag cserkész jön velünk szemben, fölfelé, valszeg a kilátónál van randijuk a többivel. Öket már azzal az "igazi" cserkészköszönéssel üdvözöljük, hogy: "Jó munkát!", bár tudvalevõ, hogy jó munka és szép öregasszony nincs.

Amikor lejjebb kibukkanunk az erdõbõl, elteszem az esõkabátomat, és elõveszem az itinert, mert régebben itt le kellett válni a [Z3]-rõl, és jobbra az erdõhatáron kellett menni egy kellemes, piros M-mel jelzett ösvényen, majd lassan ereszkedve becsatlakozni a Nagykovácsi felé menõ [Z-] jelzésbe. Az itiner térképét vizsgálva látom, hogy ez a bónusz megszûnt, tovább kell menni a [Z3]-ön ütközésig, és derékszögben jobbra fordulni a [Z-] jelzésû murvásra, jelentõs kerülõvel a régebbi útvonalhoz képest. Jó, legyen! Nem is olyan sáros, mint amilyen lenni szokott, de azért meg-megcsúszunk, míg leérünk. Szépen begyalogolunk Nagykovácsiba, és bemegyünk egy kisbótba, mert a következõ újítás miatt nem fogunk elmenni a megszokott kékkút mellett, és már mindketten majd' szomjan halunk. Literes kólát halászok ki a hûtõbõl, U96 pedig egy nagy icce teát, melynek kísérõje egy dobozos sörital lesz. (Mi lenne, ha melegidõ volna?) Új erõre kapva megyünk a központ felé, majd az újítás okán a [Z-] helyett a [P-] jelzés nyomán gyûrjük magunk alá az egyre jobban keményedõ és emelkedõ flasztert. Amikor végre bemehetünk az erdõbe, Nagy Imrével találkozunk, aki megpakolt hátizsákkal tartja karban az erõnlétét. Még a megmaradt hét deci kólával is nehezen tempózok a nem semmi kaptatón. A Nagy-szénás alá érve látjuk, hogy odafönt a tetõn egy háromfõs csapat nézegeti az itinert. Fák, s így jelzés híján én is hezitálok tizenöt másodpercig, hogy melyik leágazást válasszuk, de a végén sikerül beletrafálni a jóba. A pontõrség elõrelátó volt, sátrat állítottak.

10/C. ellenõrzõpont, egykori Nagy-szénási th. (Emlékfal) Az õrök nem a sátorban vannak, mert nem esik az esõ; a pihenõbútoroknál várják az érkezõket. Amíg U96 fotózza az emlékfalat (zsargonunkban siratófal), addig én egy újabb kólacsökkentést hajtok végre. Lájtosban megyünk tovább, innen már végig az OKT jelzése az irányadó. Egy fenyvesnél meredeken lejteni kezd az út, majd egy adótorony mellett megyünk el. Amikor balra le kell térni egy lombsátras útra, az imént a Szénás tetején látott háromfõs futócsapat keresi a jelzést. Mutatom a helyes irányt, amit egy kutyasétáltató "civil" is megerõsít. Az egyik futó azt mondja a többinek, hogy teljesítménytúrára többé nem jön. Micsoda veszteség! Kiérünk a szintén egykori Zsíros-hegyi th. felé vezetõ mûútra, amelyen balra fordulunk. Egy utcakeresztezõdésben a három futó megint az itinert nézi. Elõre mutatok az úton, mire azt mondják, hogy csak [Z-] jelzés van arra, kéket nem látnak. - Nem baj - mondom, az egyik villanyoszlopra nézve, amelyen tényleg csak egy [Z-] árválkodik. Sorompón túl egy földúton érjük el a turistaház maradványait. Pont sehol, lemegyünk a Muflonitatóhoz.

10. ellenõrzõpont, Zsíros-hegyi th. romjai. A Muflon kerthelyiségében pecsételnek. Amíg U96 bekávézik, addig én elszörnyülködök a csont sovány leírhatatlanul rossz állapotban levõ, zsömleszínû kutya látványán. Alig vonszolja magát, minden lépésnél megáll, hogy visszanyerje az egyensúlyát. A fejét már fel sem tudja emelni, orra két centire van a talajtól. Ha valaki egy nagyobbat ráfújna, akkor simán felborulna. A vendégek jönnek-mennek, bármikor fellökheti valaki. Vizes a pad, nem tudok leülni, ezért türelmetlen vagyok. - Na mi van? Mikor megyünk már tovább? Hé, csak egy kávéról volt szó! Még néhány korty, és végre kékezhetünk tovább. Bõdületesen hosszú utat járunk be erdõn, mezõn, amíg a nagy távvezeték alá érünk. Ez már jelzi nekem, hogy mindjárt kezdhetünk ereszkedni a szurdokba, csak elõbb túl kell jutni ezen a csúszós, agyagos ösvényen, amelyrõl tavaly kidõltem és bedõltem a tüskés dzsindzsába. Kiérünk a meredek sziklás lejtõhöz. Rettentõen csúsznak a kövek, meg kell fontolni minden lépést. Ahogy túlvagyok a sziklákon jön az agyagos lejtõ. Elõttem egy túratárs két bottal, de lécek nélkül síel vagy öt métert. Ügyes, mert sikerül talpon maradnia. Én sem esek el, de én inkább a fától fáig módszert alkalmazom. Csak ott van gáz, ahol nincs az út mentén fa. Na, ez is megvan. Megkönnyebbülten állok félre, hogy még jobban megkönnyebbülhessek. U96 még az életéért küzd. - Nézd már, ez a patak hogy megáradt! Alig lehet rajta átkelni. Egy túratárs, aki már odaát van, Õ mondja meg, hogy melyik kõre lehet lépni, amelyik nem mozog. Az érkezõ Gombinak és U96-nak én adom tovább ezt az értékes információt. Innen egy levezetõ séta a patak mentén a következõ pontig.

11. ellenõrzõpont, Remete-szurdok, dr. Pápa Miklós emléktábla. Ahogy kisétálunk a szurdokból a pataknak van egy esése, ez a magas vízállás miatt nagyobb hanghatással jár. Niagara helyett, Ördög-árok falls. Innen már 90% aszfalt. Felkapaszkodunk a bazilika rangra emelt templomhoz. Jelentem, most nincs esküvõ. Egy padhoz lépünk igazolásért.

12. ellenõrzõpont, Máriaremete, Kisboldogasszony kegytemplom. És íme, elértük az utolsó ellenõrzõpontunkat, de egyáltalán nem lazíthatunk, mert a Nagyrétig végeláthatatlan flaszter vár még ránk. Két másik túratárssal megyünk tovább, így beszélgetve hamarabb hátramaradnak a családi házak. Felmutatok a Nagy-Hárs-hegyi kilátóra, ami valószerûtlenül távolinak tûnik. - Reggel ott jártunk - mondom a többieknek. Néhány perc a nap eseményeire való visszaemlékezéssel telik. Ott a kék busz! - kiáltunk fel szinte egyszerre. A Zsíroshegyi út utolsó hajlata után már ellátni a Nagyrét utcáig, ahol a busz jár. Erre együttes erõvel ráfókuszálunk. Lassan leérünk a hobbi sportpályákig, ahol a kosárpályán egy srác próbál beletalálni a gyûrûbe, a focipályán pedig ketten rugdalják a bõrt. A Náncsi néni kerthelyisége pang. Átmegyünk a Nagy-rét oldalára. A virágboltos több dísztököt rakott ki az üzlet elé, a járdára, mint a sokévi átlag. Befordulunk a Nagy-rétre vezetõ kikövezett útra. A kör alakú betonszínpad alatti helyiség már nem hajléktalan menedék. Hangulatvilágítás van odalent, külsejét pedig különbözõ nemzetek zászlói díszítik. Rákanyarodunk a volt Munkásmozgalmi sétányra. Mindig megnézem, hogy a "Bunkócska te drága" kõbevésett elsõ néhány taktusa meg van e még. Aki a szobrokat és emlékmûveket elszállítatta innen, szerencsére nem ismerte a kottát, ezért úszhatta meg ez a "mûalkotás". Nekem kedves színfolt, maradjon is itt az idõk végezetéig. Már lefelé görbül az út, átmegyünk a vasúti híd alatt, és jobbra kanyarodunk az állomás irányába. Itt a cél. Hoztam a hat meglévõ jelvényemet, hogy véletlenül se kapjak olyan színvariációt, amilyen már van. Elszívom a jutalmul kapott kis doboz gyümlét, és egy kicsit leülök Gyõri Péterékhez a teraszra. Péternek 22, azaz huszonkettõ variációja van már. A kávézó U96-ot sikerül a jelvénymustrával odacsalogatni az asztalhoz. - Mi az? Esik az esõ? Zuhog! Ma nagy mázlink volt az esõvel. A túra alatt csupán egy kilométeren keresztül áztatott minket. A villamoshoz menet már túrán kívül ázunk. Egész más ez az érzés...

Ottorino



 
 
KINIZSI SZÁZAS és Terep Százas (2006-2008)Túra éve: 20142014.09.05 10:46:40

KINIZSI SZÁZAS 2014.05.24 - 2014.05.25. (100 km; 2930 m; 24 ó)



A HETEDIK



Budapestrõl járj Tatára,

hétszer készülj SZÁZAS távra!

Egyszer derûs vándorlásra,

egyszer gyötrõ vánszorgásra,

egyszer sárban gázolásra,

egyszer Katlan-lángolásra,

egyszer égi háborgásra,

egyszer éji tántorgásra.

Hat KINIZSI még nem elég, -

a hetedik te magad légy!



A világ legzseniálisabb költõjétõl kölcsönözve a címet és a formát, pötyögtem ezt a kis mondókát a hetedszer teljesítõk mottójául. Szárligetrõl 2008-ban került ismét Tatára a cél, s így valóban most lesz zsinórban hetedszer a tatai Esély Alapítvány Ifjúsági Táborban a túra utolsó lépése. Az odavezetõ úton történt érdekesebb mozzanatokat szeretném láttatni az alábbiakban.

Jól felmálháztam a túrára; szinte megtántorodok, amikor reggel lendületbõl felveszem a hátizsákot. Innivaló kell bõven, mert igen meleg lesz, és kaját is kell vinni rendesen, mert azzal sem leszünk elkényeztetve, pláne, ha a Tokodi Pincérek bemondják az unalmast. Früstök: - amit a nevezésre várakozva fogok elfogyasztani - fél liter saját keverésû mézes kakaó egy túrósbatyuval és egy kakaós tekerccsel. (Utóbbi Dolák Sali Boborján szerint a Jeti fõ tápláléka, és a nagymamája viszi ki neki minden nap az erdõbe.)

Induló folyadékkészlet: 1 liter kóla két széles szájú flakonba töltve; három dobozos energiaital (utóbbiak lefagyasztva jégakkuként is funkcionálnak). Italkészítéshez 5 db. Iso Sport hidratáló pezsgõtabletta, ami fõleg meleg idõben egyszerûen nagyszerû.

Kaja: kis gírosz tál háromfelé porciózva, ez szolgál majd ebédre és ozsonnyára. Ha ezek után megéheznék: Négy szendvics-zsemle kockasajttal, felvágottal és hegyes erõssel; kis zacskó ropi; kis zacsi mogyi; 1 Mars szelet; 5 db. zsebkávé. (A stelázsi marad.) Lehet, hogy egy kicsit túlméreteztem az üzemanyag utánpótlást, de nem akarok semmit a véletlenre bízni, úgyis éppen elég sz4r kerül általában a palacsintába. Nem béreltem serpát, ezért a fentieket én viszem. ("Péniszem én viszem." Írta: LaárAndrás verse.)

Belenyom a latba még a kettõ fejlámpa, pótelemek, napszemüveg, telefon (feltöltve!), pohár, púder, vazelin, fájdalomcsillapító gél, varrótûk fehér cérnával szerelve, leukoplaszt, köteg vastag spárga, bicska, konyhasó. Ruhának csak egy legvékonyabb dzseki és egy gyenge esõ elleni kiskabát, tarkótakarós sapka és pót zokni. Ami nélkül pedig mozdulni sem lehet: Személyi, TAJ-kártya, pénztárca. Leírva egy kicsit soknak tûnhet, de ha bármelyikre szükség van, akkor nem biztos, hogy tudok, de biztos, hogy nem szeretnék kölcsönkérni. Nem emlékszem tavaly hogy oldottam meg, de a cucc tokkal, vonóval belefért a kisebb hátizsákomba.

"Mind, ami szép, mind, ami jó nálam kapható. / Végeladás, nincs maradás, itt a házaló." A fenti népszerû operarészletet dünnyögve indulok a trolimegálló felé, miközben azzal vigasztalom magam, hogy reggeli után majd kb. 65 dekával karcsúbb lesz a pakkom. Idõben érkezik a menetrendszerinti elsõ troli, és a csatlakozó 1-es villamos is jön másfél perc várakozás után. (Már végigmegy az Árpád hídon). A HÉV megállóban kedves meglepetésként Ferlán Ildikóval futok össze. Sajna nem a KINIZSIRE jön, hanem Szentendrére megy dolgozni. A HÉV-en Charlie és Suzy (úszócsapat-társak) integetnek. Hamar átdumáljuk magunkat Békásmegyerre.

A Csobánka téri gimnázium elõtt páran már várakoznak a nevezésre, õk feltehetõen itt aludtak a küszöbön. Öt itteni K100 rajt után már mondhatom, hogy <<szokásomhoz híven>> leülök a bejárat elõtti avétos lécpadra és elkezdek könnyíteni a puttonyomon. Evés közben jön meg az étvágy, és kartondobozokat cipelve a narancssárga pólós rendezõség, köztük Tom barátom, akivel reménybélileg a holnapi nap elsõ óráiban, Koldusszálláson fogok legközelebb találkozni. Õ lesz ott a lord pecsétõr. A fõrendezõ megmutatja, hogy melyik ajtónál álljanak sorba a százasok. Erre mindenki betódul az iskolába, hogy aztán mindenkit tempóból kizavarjanak. Hiába játszódott le ilyen epizód már a múltban is, a reggelimmel együtt sajnos ezt is megint megkajálom. Amikor visszaülök a padra, Bell Sanyi azt mondja, hogy én minden rajtban eszek. Szerintem Õ sem fényevõ, másfelõl pedig hülyeségnek tartanám háton felcipelni a reggelimet a Kevélyekre, nem is szólva a túrán való reggelizés okozta idõveszteségrõl.

Amikor tényleg be- és felmehetünk, már minden flottul mûködik. Semmi perc alatt benevezek a kettes asztalnál, majd a feljárattal szemben, egy félreesõ padon foglalok helyet. Készülõdés közben az érkezõket figyelem; dunántúli barátaimat várom felbukkanni. - Szia! - köszöntöm a teljesítménytúrázók égboltján üstökösként hasító és ragyogó Csornai Edinát, aki mutat egy önellenõrzõ itinert. - Hát ez meg mi a lófar? Nagyon durva! Tegnap reggel egyedül elindult Tatáról és végigjárta a K100 ellentett útvonalát, most meg itt tollászkodik, hogy elinduljon az igazin, és még csak nem is látszik csoffadtnak.

Mire megkötöm a cipõfûzõmet és beállítom a túrabotokat, megérkezik a várt négy fõs Darabos divízió. Nemsokára mehetünk is kifelé az iskolából a Víziorgona utcában felállított idõrajthoz. Itt is folyamatosan halad a sor, alig tudunk pár szót váltani Frinyóval - aki ezúttal a lányát kísérte el a rajtba -, máris lecsippantják az ellenõrzõlap vonalkódját, és innentõl kezdve már nem kell emilezni, szervezkedni, intézkedni, vásárolni, csomagolni, egerészni, hanem csak rakosgatni kell az egyik bal lábat a másik után. 7:05-öt pecsételnek a lapomra, de már 7:08 is elmúlt; remélem ez az ellengett "néma kék idõ" a végén nem fog senkinek sem hiányozni. Már ilyen korai órán is melegen süt a nap. Nem baj, inkább legyen meleg, csak a túra alatt ne kelljen hozzáérni az esõkabáthoz! Bíztatásképpen éppen az útvonalunkra ígértek záporokat, zivatarokat a szakemberek.

[P+] A felfokozott hangulatban csak a Kõbánya utca végi meredeken veszem észre, hogy túrán vagyunk. [P-] A fennsíkot követõ Üröm-Budakalász mûúton talán még most is ott ülnek autójukban azok az udvarias gépkocsivezetõk akik a túrázók áthaladására várnak. Sokan nyomulunk fölfelé az erodált köves úton; a szövegkörnyezetbõl azt veszem ki, hogy már a rövidebb távokon indulókat is eleresztették. Az Ezüst-Kevély kellemes ösvényén találkozok Kiscsibésszel, akivel évek óta mindig összefutunk a K100-on. A találkozás örömén túl kimondatlanul annak örülünk, hogy még itt vagyunk a szeren, és nyomjuk a KINIZSIT. Feljebb, az "Egri Vár" panorámájánál reggelizõk ücsörögnek, és fényképezõk ácsorognak a sziklákon. Lendületbõl megyünk fel a néhány lépésre levõ Nagy-Kevély csúcsára.

Most még csak amolyan alig felhõk vannak az égen, de ebbõl még bármi lehet. A köveken megfontoltan ereszkedünk, nem durvul senki. A Kevély-Nyeregben, a rövidebb távok pontját jelzõ lepedõt én is kiolvasom, nehogy valami nem várt újítás hasba akasszon. [K-] Kocogós ereszkedést hajtok végre. Egy hangyányit bejelez a jobb térdem, de simán leérek a hegyrõl. A félbehagyott Sumica kemping elõtti murváson CsSt és Popeye érnek utol, majd a kölcsönös üdvözléseket követõen csak az általuk felvert porfelhõt látom. E = 2(K100) még 110 kilométerrel a lábában is bírja tartani velük az iramot. - Csak így tovább Edina!... Én viszont kicsit belassultam, mert a bal zoknim cseszteti a talpamat, fõleg amikor vízszintben kell tolni. Talán a helyére rázódik, de ha nem akkor a Pilis-nyeregben szokásos pihenésem alkalmával majd csinálok vele valamit. (Leginkább kidobom.) Egy Fácsebukkos ismerõs szólít meg, akivel elbeszélgetek egy darabon, a duma egy kicsit eltereli a figyelmemet a kényelmetlenségrõl. A Csobánka-Pilisvörösvár mûút elõtt, s után - mint mindig - a depós autók kavarják a fehér kõport. Néhány száz méter után elhaladok a Szent-kúti letérõ mellett, ahonnan [Z-] lesz a jel és nemsokára kezdhetjük mászni a Hosszú-hegyet. Az emelkedõn Spottal találkozok, aki más irányú elfoglaltsága miatti hosszú kihagyás után jött el, ezért tudtam csak utolérni.

1. ellenõrzõpont: Hosszú-hegy. A megfelelõszámú rendszerbeállított pecsétosztó jóvoltából gyorsan végzek, és lesietek a murvásra, ahonnan megint bemutat a [Z-] az erdõbe. Valaki még rá is kérdez, hogy arra kell e menni. Nem tudom, miért kérdezte, mert igenlõ válaszom ellenére a murváson özönlõ tömeggel tart. Néhányan azért bejönnek utánam, és elöl is látok két-három embert; az egyik éppen könnyít a hólyagján, lehet, hogy õ csak ezért tért be. A Szántói-nyerget átszelõ mûút után sokan össze vannak zavarodva a távok szétválása miatt. A rövidebb távosok között van aki nem vette észre a jobbra kiágazó [S+] jelzést és fentebbrõl jön vissza; van aki nem törõdik az útvonal változtatással vagy nem tud róla, és jön tovább a 100-asokkal a régi útvonalon. (Utóbbiak pontkihagyás miatt ráfáztak.) A László-kúpjáig szép egyenletesen felcsûrök, aztán a Szerpentinen már gyönyörködhetnék a kilátásban - amint azt sokan teszik -, de én inkább az eget fürkészem, ott is az ártatlannak mutatkozó tornyos habfehér felhõket, amelyek gigantikus szivacsokként, sunyi módon, folyamatosan szívják magukba a párát, hogy aztán a legváratlanabb pillanatban, facsarodjanak az alattuk kolbászolók nyakába. Kanyarlevágási tilalomról szóló kiírásokat most nem látok. Egy testes kiránduló nõ nagyon sasol fölfelé az útitársai után az egyik ilyen átvágó vályúnál. Hiába mondom neki, hogy nem kéne arra felmennie, mert a teljesítménytúrázókat baltázzák le miatta, csak azért is ott megy föl. A fent cirkuláló narancssárga pólós rendezõ nem tud mit csinálni vele, nem írhat be egy intõt az ellenõrzõjébe. Megjegyzést azért biztos tett, mert amikor fölérek a következõ szintre hallom, hogy a kiránduló társaság tagjai idegesen röhögcsélve, gunyoros hanglejtéssel ismételgetik egymás közt azt a mondatot, hogy: - Mi nem ismerjük a túrakultúrát, hahaha.

Nemsokára a fenti mezõ mellé bukkan az út. A hátam mögül Átol Csaba hangját hallom, amint elõzés közben így üdvözöl: "Már megint eltorlaszolják az utat a lassúak." Ahogy a túloldalon bemegyünk az erdõbe, az enyhe hullámvasúton megint érzem, hogy dörzsöli a talpamat a zokni, de most már mindkét lábamon. Az már biztos, hogy le kell cserélni a rosszul megválasztott fuszeklikat, de a nyeregig - legyen bár még hosszú az út - nem állok meg. (Óriási hiba!) A bütykös fatörzsre festett mosolygós arc után Priger Pisti az Iron Man ér utol meghökkentõen közel ahhoz a ponthoz, ahol tavaly tette ugyanezt. Eddig Darabos Zoliékkal jött, de innen rákapcsol. Nem tudom hol maradtak le Zoliék, de abba' a hitbe' voltam, hogy én üldözöm õket. Két katonának öltözött srác ül az útszélen. Amint meglátnak, az egyik azt mondja a másiknak: - Ennyire le vagyunk maradva?! - Neked se mellé kishuszár! - gondolom magamban. Elérem azt a keresztezõdést, ahol a [P+]-en az egyéb távosoknak kell érkezniük jobbról, de nem látok senkit arról jönni. Még egy megnyúlt kilométer, aztán ereszkedhetek lefelé a nyeregbe.

2. ellenõrzõpont, Pilis-nyereg. Nagy a zsúfoltság. Ülõhelyet keresgélek. A picúr esõház melletti bútorzatnál találok egy fél csányi ülõhelyet, ez megfelelõ a lábszerviz elvégzéséhez és az ebéd elfogyasztásához. Talpaimon még nem látni hólyagokat, de nyomásra érzékenyek. Vazelint kenek rájuk, és friss zoknit húzok. Bosszankodok, mert még nagyon az elején tartok a távnak és már zoknit kell cserélnem, pedig legtöbb esetben ki szoktam húzni abban a zokniban, amit reggel felveszek. Charlie már jóval elõttem ideérkezett, most elköszön. Egy dobozka gírosz, egy kis darab pitával és egy szál mûanyagvilla kerül terítékre. Hova tettem a szalvétát? Áh! Jó lesz egy papír zsebkendõ is. Evés közben folyamatosan lökdösnek. Hányattatott ebédemhez a magammal hozott kólát iszom, mert hallottam, hogy panaszkodnak, elfogyott az ásványvíz a büfésátorban. Már a második dobozka gírosznál tartok, amikor megjönnek Zoliék. Nem szándékoznak nagyobb szünetet tartani, ezért hamarosan tovább indulunk, csak elõbb még letöltök egy konzerv energiaitalt is a garatomon. (Böff!) Szokásával ellentétben nem települt ki a sportszerforgalmazó cég, nem osztogatnak reklámbónt, amely megõrzésével a Bika-völgyben lehetett ballonos szódán kívül egy kis bort és sóssüteményt kóstolgatni az elmúlt pár évben. A "táborból" kifelé menet a fûben pihengetõ és csipegetõ Nagy Krisztával évõdünk egy kicsit. Örömmel látom, hogy Zsuzskának - igaz, hosszadalmas kardozás árán, de - sikerült elintéznie a regisztrációt, mert itt ül Õ is az út szélén és egy jókora falatot forgat a szájában... (Közbevetõleg: Szerintem, ha megmarad ez a regisztrációs hercehurca, a "régi motorosok" részére a teljesítések számával súlyozott prioritásos rendszert illenék kialakítani. [Új próbázók kórusa felhördül.])

Zokni váltás után sokkal jobb a járás, bár az elõzõ tré zokni már meggyötörte a talpaimat. A kivezetõ út most elég jó, de késõbb sajnos megkapjuk a kiszórt, majd hengereletlenül hagyott ökölnyi köveket is. Meglátok egy kiírást amely szerint a 40-esek felmennek a Sasfészek turistaházhoz. Ezért nem irigylem õket, bár szép kilátás nyílik onnan. Késõbb a Kétágú-hegyrõl leereszkedvén a tömeg balra lefordul. Zolival és Gyulával a bejáratott [Z-] jelzésen maradunk, ami levezet a [S+] mélyútba, ahol félrevonulunk frissíteni. Elõveszem a nyaktakarós sapkámat és a napszemüvegemet, mert rögvest kiérünk a nyílt terepre. Egy magányos, feltehetõen 40-es, futva érkezik fentrõl. Elindulunk a nyomán, tovább a szokásos vályúban, és amikor balkanyarral kivisz az út az erdõbõl, látjuk, hogy velünk párhuzamosan sorjáznak az emberek a Kétágú-hegy oldalában. Nem vettem észre erre vonatkozó utalást a TTT honlapján közzétett kiírásban, ezért csak gyanítom, hogy nem a derékhad kispistázik, hanem mi megyünk zsigerbõl a régi úton. Földbeszúrt karón táblát veszünk észre, amely balra térít és tájékoztat az OKT megváltozott vonalvezetésérõl. Még két ilyen tábla terel a mezõn egy fûbetaposott keresztezõdéshez, ahol összefutunk a hegyoldalról lejövõkkel. Az elsõ jelzés, amit ezután meglátunk, az egy fára festett, friss [K-]. Ez bizony jó nagy kerülõ lesz a régi útvonalhoz képest. Nem dobáljuk a sapkánkat a levegõbe, és nem is ugrálunk függõlegesen hallelújázva. Ez barátok közt is plusz negyedóra. Hotdogman akácfák árnyékában méri a portékáját. Ki vannak írva az árak; Zoli falból megkérdezi, hogy Tatabánya kártyára mennyit enged egy dog árának a felébõl. A tulaj csak szótlanul mosolyog a provokatív kérdésen, miközben szorgalmasan jár a keze a népes vásárlóközönség igényeinek kielégítése érdekében. Számomra ismeretlen lankákon hullámzunk fel s alá, és csak jóval messzebbrõl csatlakoznunk rá a Kesztölcre vezetõ keskeny mûútra, mint ahogy ezt az elõzõ K100-akon tettük. A kitelepült kocsmánál Árpi már vár a fagyasztóládába fejelve, és úgy kérdezi meg, hogy mit iszok. (A többieknek már kikérte.) Köszönve a kínálást inkább továbbmegyek a következõ utcába, a kerítésen át kilógatott slaghoz, ahol már csinos kis sort alkotnak a vízre várók. Félliteres flakonomba és a bicikliskulacsból átalakított nagy poharamba tankolok, majd kilötykölöm a sapkámat abban vödörben, amibe a fel nem használt víz csurog. Feloldok egy Iso Sport tablettát a pohárban és a flakonban is. Ez kiválóan hidratál. A mûvelet nagy részével végzek, mire érkeznek a többiek. Az utcán továbbmenve, a következõ (rövidebb) sornál veszem észre, hogy az elõbbi nem is a megszokott csõkilógatós ház volt. Ennél - az "eredetinél" - két gyereklány kezeli a tankoló pisztolyt. Egy hokedlin felfelé fordított sapka hever diszkréten... A 117-es szalagkorlátját legtöbben az aszfaltba fúródó, alacsonyabb részénél lépik át, én izomnyújtásként és erõfitogtatásból nagy ívû lábdobással veszem az akadályt. Reccs! A mûúton való átkelés után igen mély homok fogad az akácos úton, ahol "végigmegyek raaajtad ééén". Lehet, hogy gyorsan kihasználták az Unió akác elleni kirohanását, mert egy nagy területet tarra vágtak. Hirtelen nem is látjuk, hogy hol kell balra kanyarodni. Gyula megjegyzi: - Látszik, hogy nem a buckalakók akciójáról van szó, mert nem vandál módon derékban, hanem szakszerûen, egészen a tövüknél vágták ki a fákat. Kiérünk a kis homokos sikátorból, majd a kutyakiképzõ és a lõtér kerítései közé terelt turistaúton szorongunk, aztán átmegyünk a patak kis kazánlemez hídján: dobb, dobb, dobb. Zoli meséli valakinek, hogy régebben a Homokvasút töltése mentén, Dorogot (és minden boltot) elkerülve kellett továbbmenni a 100-asoknak. Most - mint a 40-esek - mi is Dorog belvárosa felé vesszük az irányt. A harcos költõrõl elnevezett téren a jeles mûalkotást, a nagy Petõfi fejet lekenték fehérrel. Már csak lukat kéne rá fúrni, és beállíthatnák egy szökõkútba vízköpõnek. Egy parkolónál elhagyva a [K-] jelzést ráfordulunk a sorompó utcájára a Máriára (hilfer nélkül). Zoliék megcélozzák a retro kocsma lépcsõjét, én pedig továbbmegyek a boltomiglan, ahol mélyen benyúlok a hüttõbe egy liter "igaziért". A bolt elõtt menten kettéosztom; fél litert az eredeti flakonjában kéznél tartok, így indulok tovább.

Dorog fõútján átkelve a vonuló sereg látványosan két oszlopra bomlik. Az egyik nyomul a Molnár sörözõ bejárata félé (40-es cél), a másik pedig az épület túloldalán tör elõre az emelkedõs Csolnoki utcában. Magam természetesen az utóbbit erõsítem. A kólát iszogatva utolérek egy futóruhás hölgyet, aki megkérdezi, hogy messze van e még a következõ pont. - Nem igazán az a gond vele, hogy messze van - válaszolom -, hanem az, hogy jó magasra rakták. Kérdõ tekintete azt üzeni, hogy nem tudja, a Nagy-Gete teteje a következõ pontunk. Megmondom. Csak áll, és néz ki a fejébõl. Nem várom meg, míg feldolgozza a hallottakat, minél elõbb túl akarok lenni a forróságot nyomó aszfalton. Késõbb kapcsolok: Lehet, hogy nem is a százas távon volt, hanem csak túllõtt a 40-es célkocsmán. A csomópont után a kiürült kólás PET palackot egy joviális úr gondjaira bízom, aki a kocsija nyitott hátuljánál állva várja a hozzátartozó versenyzõt. Emiatt az apróság miatt sajnos idén sem mondhatom, hogy depózás nélkül csináltam a KINIZSIT (ti. tavaly is hasonlóan cselekedtem a kólás flakont illetõen). Na, majd legközelebb jól behajítom az üres pitlit a bozótba. Mielõtt bárki hirtelen felindulásból billentyûzetet ragadna, ez vicc volt. Kac-kac és bruhaha!

(Megint [K-].) Kapcsolom a terepfokozatot, és mint aki ráér, nekifogok az emelkedõnek. Az útmentén, az árnyékosabb részeken gyakori látvány a pihenõ (vagy inkább pihegõ) túrázó. Messzirõl cross-motorok tompítatlan kipufogóhangját lehet hallani; idén nem örvendeztetnek meg bennünket közvetlen közelrõl az éles zajjal és benzinszaggal. Ismét robajt hallok, de ez mélyebb, vészjóslóbb, mint a kipufogóhang, ez bizony égzengés. Van rá remény, hogy elkerül az égi áldás, mert elég távolinak tûnik a dörgés. Néhány éve épp a Tokodi pincéknél kapott el a zápor, és Mogyorósbányáig meg sem állt. Mi sem, mert az óra akkor is ketyegett... A villanyvezeték felsõ rozsdás vastornyát elhagyva, de még bõven a Kis-Gete emelkedõje elõtt találkozok E = 2(K100)-zal, aki a jegyzeteit rendezgeti. Azt mondja, hogy tegnap 17 óra körül járt a Katlan térségében, lágy szellõ lengedezett, egyáltalán nem volt meleg. - Attól tartok Edina, hogy ma viszont remegni fog a levegõ, ördögszekeret hajt a forró szél, és keselyûk köröznek majd a fejünk fölött... Jön a <<tisztás váltakozik köves ösvénnyel>> címû sorozat egyre meredekebb kiadásban. Jó sok van belõlük, de egyszer mégiscsak meglátom a nagy keresztet.

3. ellenõrzõpont, Nagy-Gete. Árnyékot keresve menekülök le a csúcsról, mert egy percre azért le akarok ülni, hogy egy kis kólát benyomjak. Minden zsebkendõnyi árnyék foglalt, egyre lejjebb ereszkedek. Szárazon is baromira csúszik ez a vészesen meredek, sziklás ösvény. Végül a fenyõfás foltnál találok egy félig korhadt fatörzset, ami úgy ahogy takarásban fekszik. Leülök, még elõ se vettem az italt, de már megcsíp egy szúnyog. Nem hozom fel a mentségére, hogy továbbhaladásra akar sarkallni. CSATT!!! Hamarosan kiérek a vörös kõgörgeteges lejtõre. Óvatosan veszem az akadályokat, itt szó szerint kínos lenne elesni. Leérek a Gete és a löszfal közötti turistaútra. Mint legtöbbször, az úton most is keskeny sávban folydogál a horgásztó vize. Balra fordulok. Néhány méternyire két srác habozik, hogy bekanyarodjon e az alig észrevehetõ jobbos ösvényre. Befelé mutatva kérdõen néznek rám, ezért igent bólintok, és az "Igen, arra." mondattal nyugtázom, hogy jó felé akarnak menni. ([K+] bent, egy kis fácskán.) Mire magam is a löszfal alá érek, már csak a felvert finom por lebeg a levegõben. A falról kis híján lemállok, mint a vakolat, mert lépéseim lefolynak a löszpúderrel együtt. Meredek is, meg keskeny vályús is, de azért csak feltolom magam. Most sem értem, hogy aki elfáradt a Gete akadálypályáin, az miért nem lent az árnyas út mentén pihen, miért itt fekszik a porban a cserjék alig-árnyékában. Néhány hullámhegy leküzdése után felérek a Katlan szélére, végre levegõhöz jutok. A kalászos, ami itt nõ, elég magas ahhoz, hogy akadályozza a túrabotok használatát. Egyelõre csak egy (vad) túrázók kijárta csapás, amin gyalogolok. A Hegyes-kõ egy jobbos átló végén szembe kerül velem, és itt már van kerék koptatta, gazos közepû földút. A most bal-elölrõl tûzõ Nap ellen igazítom a sapka simléderét. Nõi hangot hallok a hátam mögül, amint tulajdonosa helyzetjelentést ad magáról telefonon: - Nemrég jöttem le valamilyen hegyrõl - mondja. - Most éppen egy gabonatábla mellett megyek; nagy a hõség. (-...) - Nem, ne sajnálj! Önszántamból vagyok itt, és nincs semmi bajom, jól vagyok... Amint lassan elhalad mellettem megállapítom magamban, hogy nem füllentett, határozottan jó bõrben van. Ha a túra végéig hozzá hasonlók elõznek lassan, akkor motivációval el leszek látva. ([K-] visszatér.) A Hegyes-kõ melletti rövid meredeken való átbukás után elnézek jobb-hátra, a bazilika felé. Randa, sötét felhõzet tornyosul Esztergom felett. Maradjon is ott!

Engem is utolér a telefónia: Egy kedves barátom van a vonal másik végén (nevét fedje homály), aki a Getérõl lejõve sajnos a tokodi buszmegállót vette célba - nem pedig a Katlant -, és ezt a tényt nekem kéne jelentenem a következõ ponton. Két éwel ezelõtt volt már ilyen megbízatásom, de akkor sem érdekelte a pontõrséget a feladás, úgyhogy most már meg se kísérlek információt szolgáltatni nekik. A mostani rosszban az a jó, hogy sérülés nem történt. Telefonálás közben mellém érnek Árpiék és Joeyline, majd amikor visszaállok a sorba, és azon a nagyon meredek, meg-meggördülõs lejtõn ereszkedünk lefelé, folytatódik a színes magazinmûsor, melynek szereplõi a túrázók maguk. Máris meghallgatjuk a következõ számot, amibõl ötletet meríthetünk, hogy mivel frissüljünk a nyári nagy melegben: - Végy három citromot, 26 deka cukrot és három nagy bodzavirágot! (-...) - Igen, ásványvízbe, és tedd be a hûtõbe!... Jelen hõségben ez a telefonba mondott recept merénylet a hallgatóság ellen. Nem tudom, hogy a mögöttünk jövõ diktáló a Tokodi Pincék megálló vészes közelsége miatt adta é le a rendelést, mint aki abbahagyni készül a túrát, vagy holnap reggel, a célból hazatérvén szeretné az italt jó hidegen, közvetlenül a frigóból kiszlopálni. Szájpadlásra tapadt nyelwel ereszkedek le az olvadozó országútra. A Dorog felé menõ busz megállójában a sötétbarnára pácolt bódé dugig van túrázókkal. Nem bámulok be, diszkréten, földre szegezett tekintettel megyek tovább a pincék felé. Zoliék már ott "fizetõvendégeskednek" az egyik pincés gazdánál. E helyt mérik a messze földön híres, igen ütõs Tokodi Sörrebort.

A szaletli körül rengeteg ember gyûlt össze, a legtöbben vízért állnak sorban. Az újonnan érkezõket a vendégszeretõ tokodi asszonyságok tálcán körbehordott csemegeuborkás zsíros kenyérrel kínálják. A nyálelválasztás és a gyomornedvek várt beindulása helyett hányingerem támad a zsíros kenyerek láttán. A langyi ballonos vízért napon várakozók hosszú sorának látványa pedig arra az elhatározásra juttat, hogy kihagyom a vízivást is, és inkább egy csenevész facsemete "árnyékában" leheveredve elfogyasztok egy Mars szeletet energiaitallal, miközben elbeszélgetek Krisztával, akivel már a Pilis-nyeregben találkoztunk, és aki hál' Istennek a körülmények ellenére még mindig vidám, és jól is néz ki. Persze neki egy dúslevélzetû, nagyobbacska diófa árnyéka jutott.

Nem várok senkire, a feljebb sorakozó pincék felé indulok. A gyümölcsöst követõ, kitett keskeny ösvényhez érve jól mellbe süt a Nap. Az elsõ emelkedõs szakasza után, amint mód nyílik rá, félreállok egy árnyékos helyen, mert balga módon zavartatom magam a mögöttem feltörekvõkkel. Egy hosszabb csoportot követõen beállok a sorba, utánam csak egy férfi jön, nyakában kislány szamaragol. Nem biztos, hogy akkor is mókás lesz a kislánynak, amikor felérnek a fák alá. Kényszerítem magam, hogy megállás nélkül másszak a szûk vályúban addig a nagy kõtömbig, amelyik ott fekszik, ahol az ösvény felcsatlakozik a másfél ember széles utacskába, és ami már semmi percre van a tetõtõl. Leülök a kõre. A hûtõvíz hõmérõjének mutatója a piros sávba dõlt. Csak egyetlen percet kérek magamtól, hogy összeszedjem a darabjaimat és fel tudjak menni a Kõszikla néhány méterre levõ fennsíkjára, ahonnan már "csak" bobpálya Mogyorósra. Lefelé menet orron keresztül lélegzek, de késõbb, amikor ki akarom nyitni a számat, nem tudom, mert az ajkaim össze vannak ragadva. Hidegvizû közkút jelenik meg lelki szemeim elõtt.

Újabb telefonbeszélgetést hallgatok ki kutyafuttában. Egy férfi mobilál az út közepén állva: - De hát a zsíros deszkázótól egy óra gyalog Mogyorósbánya! - mondja. - Szólj Anti bácsinak, hogy dobja át õket, mert soha nem fogják behozni a lemaradásukat!... Fejlõdünk. Ez a jelenet nem játszódhatott volna a 80-as évek és a KINIZSI hajnalán, amikor az otthoni telefon bevezetésére is éveket kellett várni, most meg bárki mobiltelefonnal koordinálhat egy motorizált kispistázást. Errõl az az anekdota jut eszembe, amikor az egyik K100-on, a Bajról Tatára vezetõ végeláthatatlan úton stoppolt egy elgyötört teljesítõ. Sikerült is egy autót lemeszelnie; a bibi csak az volt, hogy egy rendezõ tekerte le az ablakot, és kérdezte meg, hogy miben segíthet... Na, már itt a temetõ rövid síkja. Egy kis kunkor, és lent is vagyok a vágyott kékkútnál. Megvárom, míg mindenki lezuhanyozik, feltölti a púpját, a hordozható jakuzziját, aztán a bevált recept szerint a flakonba és a nagy bögrébe sporttablettát dobok, és kevesebb, mint tíz másodperc alatt felengedem vízzel. A bögre tartalmát rövid pezsgés után lehajtom, a flakont eltárolom. Irány a depós kocsik utcáján át a kocsma. Bocsánat, vendéglõ.

4. ellenõrzõpont, Mogyorósbánya, Kakukk vendéglõ. A kerthelyiség felõl, hátulról kukkantok be a Kakukkba. Amíg a csekkolók sorát szagolom, megjön Zoli, Árpi és Gyula. Együtt a csapat. (Ferike már az egész buli elején elinalt.) Sörözgetnek, míg én megeszem az utolsó adag gíroszomat, és megiszom hozzá az imént kevert Iso sportitalt. Úgy tûnik mákunk van, a mélykék felhõk a Duna vonalánál maradtak, fölénk a fátyolnál csak egy kicsit vastagabb felhõk úsznak be, a napszemüveg és a sapka súlyba tehetõ. Felszedem a vasmacskát, és visszaindulok a helyi buszmegálló felé. Egyre csak jönnek szembe a megfáradt, és a kevésbé megfáradt túrázók. A kútnál változatlanul sokan pancsolnak. Innék még egy pohárral, de még egyszer nem állok sorba, hanem jobbra fordulok, és a fõúton feljebb található kutat veszem célba. Már az útról is látszik a nedves folt körülötte, és momentán egy lélek sem használja, csak egy bácsi üldögél - kezét botján pihentetve - a szomszédos ház elõtti kispadon. Iszom néhány kortyot, miközben egy újabb szomjas ember érkezik, aki azzal kedveskedik a bácsinak, hogy a Kakukk közeli új divatú játszóteret dicséri. Hát igen, más sem kell a magyarnak, mint sok-sok EU konform játszótér. Különben az öreg szerintem már évtizedek óta nem ment le a felvégrõl az alvégre, úgyhogy valószínûleg azt se tudja, hogy mirõl van szó. Az emelkedõs, szekérút durva kövein majd' megpukkadnak a vízhólyagjaim; azt mondanom sem kell, hogy nem a röhögéstõl. Fent, a lombsátras, enyhén sáros allén már valamivel jobb a helyzet. Az erdõt kétszer növénykultúra szakítja meg; repcérõl árulkodik az erõs karalábészag. Az Öreg-kõ felé, jobbra bemutató [K-] jelzésnél elõre engedek két túrázót. Kár volt, mert lassabbak a vártnál.

Az emberes emelkedõ végén, a pihenõnél nem ellenõrzõpont van, hanem sziklamászók majálisa. A kis esõház felöl csattogást hallok. Két gyerek nekifutásból ugrik neki a zsindelyeknek, néhány lépést felfutnak az alpesi tetõn, aztán vissza. Fáradhatatlanul ismételik ezt a produkciót. Egy nõ áll ott, nem szól semmit, csak átszellemült mosollyal az arcán nézi õket. Nem tudom megszokni, hogy már semmin sem szabad meglepõdni. Balra fordulok a leszálló ágba, és ahol lehet belekocogok. Érdekes, hogy így lefelé szaladva nem feszít annyira a vízhólyag, mint amikor síkon talpalok. A bekerített nagy birtok mellé sikerül pofára esés nélkül lejutnom a mindössze három méteres, de irdatlanul meredek és csúszós "lejárón". Innentõl viszont a füves mezei út kellemesen lejt, jól lehet rajta sietni, miközben a kitárulkozott látóhatár szépségein legeltethetem a szemeimet. A mezõny már igen széthúzódott, de a hosszú egyenes úton - nagyobb térközökkel ugyan -, de még szép számmal látok túrázókat. Lekanyarodok a Szentkúthoz, és meglepetésemre pecsételõ asztal van felállítva a közelében.

5. ellenõrzõpont, Péliföldszentkereszt, Szent-kút. Rögtön nekilátok italt készíteni a két utolsó pezsgõtablettámból. Természetesen a felsõ kútból veszem az italhoz szükséges vizet, mert aki a lenti kifolyócsõnél iszik, az a fent mosakodók szennyvizét issza. Ezt sokan nem hiszik el, de régebben még tábla is figyelmeztetett erre, hogy aszongya: <<NEM IVÓVÍZ!>>, most meg a pontõr irányítja oda a feltorlódott inni vágyókat... Mivel nem volt standja a sportszerkereskedõnek a Pilis-nyeregben, valószínû, hogy ballonos szóda sem lesz a Bika-völgyben, ezért tankolok fél litert az útra a harapni valóan testes forrásvízbõl, még ha ez a málha súlyát növeli is. Továbbindulok. A birtok karámjában idilli békében, mit sem sejtve heverésznek a különféle jószágok. Remélem a célban valamelyikük sorstársából késszült sûrû, tartalmas babgulyás vár. Az életnagyságú Domenico Savio szobor által megfigyelt büfébõl jön ki egy túrázó, és konkrétan azt kérdezi, hogy a templom felé kell e menni. - Természetesen - válaszolom készségesen, és meg vagyok lepve, hogy kérdez, és nem a többséggel szlalomozik a Szaléziak magánterületén lefelé. Egy kiránduló közli, hogy rossz felé megyünk, mert senki sem arra megy, és különben is a [K-] jelzés sem arra van, amerre mi megyünk - mutat az OKT bélyegzõ alá felfestett, amatõröket valóban megtévesztõ [K-] jelre. Ezen cseppet sem csodálkozok, mert itt legtöbbször merõ jóindulatból próbálnak félrevezetni. A templom elõtt építési anyagok vannak felrakásolva, azokat kerülgetve térünk rá az idõsek otthona felé vezetõ betonlapos lejtõre. Lenn, az országúton jobbra fordulva alkalmi túratársammal a sportpálya elé érünk. Felmutatok a kitárt kapujára erõsített táblára: <<MAGÁNTERÜLET>>. A kapun sétál ki a "Steve Small 100" alulteljesítõ túra résztvevõinek hada.

Az aszfaltot minél elõbb le akarom tudni, ezért rádobok egy lapáttal; a rövid ideig velem tartó túratárs kosztolás okán lemarad. Az Öreg-kõ szembeötlõ tömbje eltûnik a látóterembõl, amint balra kanyarodok egy szántóföld melletti útra, jobban mondva a szántóföld szélébe nyomódott keréknyomba, mert az utat magát ökölnyi hengereletlen kövek borítják. Két, restaurálással éppen végzõ túrázó mellé érek, akik kb. akkor rajtoltak, mint amikor én. Azt kérdezik, hogy jól állunk e még az idõvel. Bár sötétebb van, mint eddig bármikor, amikor ideértem, de úgy 23 órás menetidõt saccolok, a vége felé egy kis nyugi belassulással számolva, persze csak, ha nem döf közbe valami. A Kökényes-hegyen való átmászás közben elbeszélgetünk a hátralevõ útvonal sajátosságairól, kellemetlenségeirõl. Lefelé erõsen kell figyelni a lábunk elé, mert már rohamosan sötétedik. A Bika-völgyben, az idõközben áttelepült hotdogos stand világításánál elõvesszük a lámpáinkat. Nem dogozunk és nem is drogozunk, hanem csak néhány korty itallal frissülünk, majd a parkoló után jobbra keményen felmegyünk a meredeken. A táwezeték alatti elnyújtott emelkedõn már nem kergetem az iménti túratársakat, visszaállok a saját tempómra. Az utolsó, kissé meredekebb szakaszon jól feltorlódunk, de sebaj, legalább menet közben pihenhetek egy kicsit. A Domoszló-völgy hajtûkanyarjában már látni a szembeni ág elemlámpák alkotta fénycsíkját. A lámpagyújtás kényszere általában Pusztamaróton szokott utolérni, ezért ez a látvány, ezen a helyen új. Örömmel tapasztalom, hogy az utóbbi években létesített kerítések kapui tárva-nyitva vannak, nem kell átmászkálni, végül is nem a kalandparkban vagyunk.

Eddig a túra minden szakaszán akadt olyan, aki kérdezés nélkül, fennhangon kinyilatkoztatta, hogy hány kilométernél járunk. Most is. Ez akkor fölöttébb idegesítõ, amikor még több tíz kilométerre van a cél. Ebbõl a szempontból nálam a bányahegyi pont a vízválasztó. Érzésem szerint, ha azon túl vagyok, akkor már mehet a számháború, már lehet vérmesebb reményeket táplálni a célba érést illetõen. Most még hosszú utat kell bejárnom, és idõm sem tengernyi, de valahogy nem idegesítem magam. Pusztamaróton leülök az esõház külsõ padjára, hogy egy kis kaját kotorjak elõ. Mind a négy sonkaszalámis zsömlém megvan még, de ezekre nincs gusztusom, pedig direkt finomakat fõztem. Feltúrom az egész motyót, de a keresett cikkeket nem lelem. Otthon egy lavórba dobáltam azokat a dolgokat, amelyeknek a bepakolását szükségesnek ítéltem, és ennek ellenére a zsebkávé és a kis zacskó mogyoró is kimaradt. Bazilika!!! A Bányahegyen elpusztítani szánt ropit juszt sem eszem meg. Majd a sportitallal kihúzom valahogy BH-ig. Pólóban sem fázom, ezért nem is veszek fel egyebet. Ez is ritkán fordul elõ a KINIZSI éjszakai szakaszán.

Talpgyötrõ újra elindulni a murváson, de túlteszem magam az újrakezdés nehézségén. Megint megpróbálok pozitívan gondolkodni, végül is az ízületeim és egyéb alkatrészeim nem kellemetlenkednek... Hátulról kiabál valaki, hogy látok e jelzést. Valójában nem látok, mert fel sem nézek a széles murvás útról, nehogy egy nagyobb, éles kõre lépjek. - Látok - hazudom, mert semmi kedvem magyarázkodásba kezdeni, hogy: nem látok, de tudom, hogy erre kell menni. Már itt is van a kanyarban a Rancs fogadó haloványrózsaszínre mázolt, repedezett kapuja, a facégérével.

A Vízválasztó után, a sziklás ösvényen elõreengedek egy kisebb csoportot. Agyilag helyre kell tennem magam, mert már kezd zavarni, ha a hátam mögött hangosan beszélnek; egyáltalán, ha hallom, hogy mögöttem zizeg valaki egy staniclival. Poénra a Serédi egyházi üdülõ felõl hullámokban felerõsödõ ordítást hallok. Ahogy egyre feljebb érek az odavezetõ meredeken, úgy veszem ki mind tisztábban, hogy idõnként gyerekek csoportja morajlik fel hajrát kiáltva. Elõször úgy vélem, hogy az üdülõnél valamilyen rendezvény van, de az egyenesbe érve döbbenek rá, hogy a K100 elhaladó résztvevõinek hajráznak. Kocogó lépésre váltok, mintha az õ buzdításuk hatna rám serkentõleg. Amikor melléjük érek, odaszúrom nekik: - Há' mé' nem gyöttök ti is? Zsírkirály a buli. A válasz pingvinezés, azaz a félig oldalra emelt karoknak a combok külsõ oldalára való ejtegetése. Az üdülõ kerítésének sarkánál két túrázó ül mezítláb; mindketten talpvarráshoz készülõdnek. Egyikük éppen azt mutogatja a másiknak, hogy mekkora hólyagokat kell ledöfnie. Nekem is közibük kéne ülnöm, de úgy érzem, hogy ennyi kilométer után már nem vagyok olyan rugalmas, hogy ezt a mutatványt derékilag és térdileg meg tudnám csinálni. Inkább tovább senyvedek. Így tehát az elkövetkezõ nyúlós, bealvós, úton egyáltalán nem vagyok álmos, a cipõmbe' levõ parázs - zsebkávé nélkül is - gondoskodik az éberségemrõl.

Örülök, amikor lassan lejtõsbe megy át az út és nagyon figyelek, mert a GERECSE 50-en új kerítést láttam a környéken és nem tudom, hogy ez mennyiben befolyásolja a balos letérést. Volt idõ, amikor az ominózus letérõt a sûrû bokrok miatt, és a szalagozás teljes hiánya miatt alig lehetett észrevenni. Most csutkára le van vágva az aljnövényzet, és a munka során keletkezett faforgács kiválóan álcázza az ösvényt. Én is csak onnan tudom, hogy be kell fordulni, mert az út jobb oldalán húzódó kerítés következõ oszlopán [K-] helyett [K+] látható. Ketten, vagy hárman már túl is mentek Tardos irányába, és úgy tûnik, hogy nem hallják az elcsukló üvöltésemet, ami ezúttal nem sikeredett (a tõlem megszokott) tarzanira. Nagy dráma nem bontakozik ki, mert nemsokára látom, hogy a dzsindzsáson át tör a kis csapat a frankó út felé. Kiszúrva a lámpafényemet messzirõl kiabálnak, hogy van e erre [K-] jelzés. (Úgy látszik ezen az éjszakán ez már így fog menni.) - Vahaaaan! - kiabálok vissza, pedig nincs is itt semmiféle jel, csak kedvem szottyant egy kis gombavadászatra, azért kóricálok éjszakának évadján a "ringó, rengõ rengetegben". A fakitermelésen túljutva, túl a [K3] rövid társulásán, éppen a nagy bekerített irtásnál egy ifjú titán megkérdezi, hogy: - Mennyi van még BÁNYATELEPIG? Elõször nem értem, hogy merre, meddig, hány talicska, de aztán lefut néhány keresõ- és hibajavító rutin, és azt válaszolom, hogy: - Ebben a tempóban BÁNYAHEGY kb. 10 perc. Nem tudom, hogy jó hírrel szolgáltam e a kérdezõnek, de hallom, amint továbbadja azt a túratársának. Rendkívül bosszantó, hogy most én is figyelni kezdek a 10 perc múlására, ami miatt ez bõdületesen megnyúlik. De aztán borúra derû, lassan kibontakoznak a sötétbõl a sátortábor fényei.

6. ellenõrzõpont, Banyahúgy. Rögtön a mûanyaghordós ivóvízhez megyek a poharammal, mert most egy rendezõ hölgy meregeti a létet jelentõ lét, nem pedig egyénileg mossa bele mindenki a mocsi mancsát. Egy gluttyra lemegy a hûs víz, most már stresszmentesen állok be a pecsételés és a teaosztás sorába. A teával és a már fentebb emlegetett zacskó ropival lehervadok a fékezetten harmatos fûre. Widiék érkeznek Zsuzskával, õk is tartanak egy kis rekreációt. Darabos Zolinak integetek, aki most állt be stempliztetni. Azt mondja, hogy túl közel telepedtem le a hullasátorhoz. - Bizony, megfordult a fejemben, hogy be is költözök, csak túl sokan horpasztanak már odabent - válaszolom neki. Elmondása szerint Gyula és Árpi felhívták, hogy kicsit késõbb jönnek, mert a Bika-völgyi emelkedõ után, a távvezeték elõtti cikkcakkból a cakkot kiegyenesítették. (Tipikus elkavarási pont.) Mire elszívom az utolsó szál ropimat már érkeznek is, de még mielõtt ellépnének a kantinhoz, megkérem Zolit, hogy csörlõzzön fel. Vége a pihinek; sok van még elõttem a kilométerekbõl, de jó érzés, hogy sokkal több van már mögöttem, és az is, hogy nem gyarapítom a HS lakóinak a számát. Mielõtt elindulnék, egy óvatlan pillanatban kérek egy kis tartalék teát az egyik széles szájú flakonomba.

A rétrõl belebújok a sötétbe; nem nézek semerre, csak az út durvaságának a változásait érzékelem, ami a bányabejárat hátrahagyásával egyre kõtörmelék-mentesebb lesz. Innentõl hû barátom és éjszakai túratársam Mono Tónika tart velem. Amikor néha felpillantok, a hivatalos [K-] jelzéseken kívül a GERECSE 50 saját jelét a fehér korongot világítja meg a lámpám. Sokkal késõbb, a fiatalosba - ami már messze túlnõtt az embermagasságon, és pár éve még létrán kellett bemászni a területére - minden átmenet nélkül érkezek meg, csak az ösvényen és a mellette megjelenõ nagyobb mészkövekrõl veszem észre, hogy hol is járok. Gyorsan le lehet tudni, mert a hajdani négy (!) átmászás már nem lassít. Ám amikor arra a részre érek, ahol sûrûsödnek az ösvénybõl kiálló kövek, sajnos nem úszom meg kõberúgások nélkül. Az pedig maga a kéjmámor, amikor egy ferdén kiálló kõre lépek; oldalra megcsúszik a cipõm, és bemozdul a bõr a talpamon. Oááá! Kiérve a szélesebb földútra már nem kell a talajra koncentrálni, lelátok a mûútra, ahol az érkezõ, ill. távozó depós kocsik fényszórói vonják magukra a figyelmet. Nagyra értékelem, hogy az elõttem járók nem a földúton sietnek le a mûútra, hanem szabályosan bejárják a [K-] kijelölte kacskaringós, keskeny ösvényt. A Vértestolnára vezetõ mûút szélén parkoló autók közül némelyik lefüggönyözve várakozik, hogy a benne szunyókálókat ne zavarja a túrázók cikázó lámpafénye. Más autók lakói filmnézéssel vagy számítógépes játékkal ütik agyon az idõt. Mi pedig - akiket nem kapott még fel a keselyû vagy nem ütött le a bumeráng - Szuper Márióként teljesítjük pontról pontra a szinteket.

A flaszterrõl balra kanyarodva, a sorompó utáni baloson is túl, az útba mélyült sármedencék majdnem tele vannak vízzel. Itt bõséges esõ eshetett, méghozzá nem is olyan régen. Pozitívum, hogy a trutyi nem ér az út menti kötekedõ cserjékig, jól kikerülhetõ. A több teherautónyi sittnek, amit hézagpótlónak hordtak ide pár éve, már alig lehet felfedezni a darabjait. A kráteres szakasz után sem lehet szenderegni, mert fakitermelés okozta csapdákat kell kerülgetni. Hosszú kerítés után balról, Tarján felõl utunkba köt a [K+]. Ez nem inzultus, hanem inkább annak a jele, hogy - ha lassan is - de közeledek Koldusszállás felé. Türelmes baktatásom jutalmaként átmehetek a Tarjáni-Malom-patak hídján, aztán nemsokára a betaposott vad-lábrácson. - Negyedóra - mondom magamban, és tolom tovább. A monotóniából a zúzalékkövek egyre nagyobb számú megjelenése zökkent ki. Nem bánom, mert a nagyívben kanyarodó út végén mindjárt ott lesz egy gyenge fényfolt. (Nem is telt el negyed óra.)

7. ellenõrzõpont, Koldusszállás. Beállok a pecsételésre várók rövid sorába. - A következõt! - mondja a pontõr, amint visszaad egy ellenõrzõlapot a gazdájának. - Itt a következõ. - mondom én, amikor Tom barátom elé lépek pecsételtetni. A lépéssel majdnem rálépek egy nagydarab németjuhászra, aki az asztal elõtt hever. Lehet, hogy rá is léptem vagy legalábbis gyöngéden belerúgtam, mert kelletlenül arrébb vonszolja magát. - Hogy s mint? - kérdezi Tom. - Tulajdonképpen semmi bajom - válaszolom -, csak a hólyagjaimtól szenvedek nem kicsit... Vágytam már az itt megszokott sós géplevesre, de csak tea van. Egy nagy pohár teával lassan leereszkedek az imént érkezett Árpiék mellé egy bokor tövébe. Zolinak van még egy kevés a másfél literes ásványvizes palackja alján a Tokodi Pincéknél vásárolt borocskából. Megkínál. Egy apró kortyot húzok belõle, éppen csak az íze miatt. Elég jónak tûnik, csak mintha egy egész pici élesztõs utóíze volna. Hrrr-tüff! A pohár tea is elfogy, cihelõdünk. Ezúttal Árpival húzatom fel magam.

A [S-] jelzésen folytatjuk egy majdnem hátraarccal. Alattomban kezd emelkedni az út a hajtûkanyar elõtt, ami messze van még, de amelyen a legtöbbünk szeretne mielõbb túllenni. Én fel se tekintek, kínosan ügyelek a nagyobb kiálló kövekre, de Zoli állandóan jelenti, hogy még nem látja a felsõ ágon kígyózó lámpafényeket. Kígyózásról egyébként sem nagyon beszélhetünk, mert a mezõny már teljesen széthullott, másképpen szólva már mélyen belelógunk a zombik sávjába. Végre bedõlhetünk az éles kanyarba, amit idén már oda-vissza többször megjártam, pedig még az év felénél sem tartunk. Az emelkedõ utolsó méterein az a boldog tudat visz föl, hogy a Kisréten álló padtól egy pihentetõ szakasz következik. A rövid, viszonylag szintben haladó úton mindenki magába zuhantan lépdel, csak Zoli csacsog valakivel, aki mostanában ért utol minket. Fel is veszi az illetõ tempóját, hogy tovább beszélgethessen vele. Én csak a lámpám fénykörébe esõ, a szekérutat szegélyezõ keskeny avarcsíkra meredek, és csak Zoli távolodó hangját hallom, nem tudom kit talált magának. Azon filozofálok, hogy mi is az a fájdalom, és hogyan lehetne kizárni a tudatomból. "A fájdalom te magad vagy." Nem emlékszem, hogy kinek tulajdonítják ezt az elmés mondást, de az átgondolása és ismételgetése már nem egyszer segített. Egyfelõl az arcodba vágja, hogy a te talpad a világon senki másnak nem fáj. Másfelõl pedig értelmezhetõ úgy is, hogy az Univerzum egy gigantikus történése - például egy kóbor feketelyuk bekebelez egy komplett naprendszert, párszázezer fényévnyire innen -, abszolúte semmi a te fájdalmadhoz képest.

Galaktikus kiruccanásomból az ránt vissza, hogy egy sötét alak imbolyog elõttem jobbra, balra, az út teljes szélességében. Erõt veszek magamon, és felemelem a fejemet. Nem a hegy szelleme kísért, hanem Zoli zombul elõttem, mellére ejtett fejével. Az átmenet nélküli bealvása láttán hangtalanul kacagok. Végül Gyula szól rá rezignáltan: - Ébredj Zoli! Nagy a kilengésed, nehogy kiüss valakit a pályáról! A néhány másodperces filmszakadás után Zoli megint a régi.

Ismét emelkedünk egy jó darabon, ez mindenkit felébreszt. Figyelem, hogy mikor térhetünk le egy idõre a gyötrõ szekérútról. A hosszú emelkedõ után - a jelzést követve - balra lekocogunk a talpkímélõbb földúton. A nagy kiszáradt fát, ami az ISZKIRI 100 idején eltorlaszolta az utat, már eltüntették, nem kell az azt kikerülõ úton menni, mégis van aki ezt teszi. Végül is jogosnak mondható, mert amúgy hülyén veszi ki magát, hogy hivatalosan derékszögben kell a lejtõ alján befordulni, úgy mint egy utcasarkon. A fiatalos melletti, nyílegyenes, enyhe emelkedõ sokkal hosszabbnak tûnik, mint máskor. Mire visszakapaszkodunk a szekérútra, alig észrevehetõen, de már pirkadni kezd. Szapora lihegést hallok a hátam mögül. Ki fulladt ki ennyire? Az öreg németjuhász jön utánunk. Azt hittem, hogy a koldusszálláson székelõ pontõrséghez tartozik, de Árpi elmondja, hogy imént beszélt egy hölggyel, aki mellé DOROGON szegõdött oda a kutya. - Micsoda? És nem zavarta vissza? Szegény pára soha nem fog visszatalálni Dorogra. (Lassie a skótjuhász története csak dajkamese.) Amíg a szekérúton végezzük a lábápolást az utolsó ellenõrzõpontunkig, lassan kivilágosodik, de a Nap még a hegyek mögött bujkál.

8. ellenõrzõpont, Szent Péter pusztatemplom. Egy percre leülünk az egyik padra. A többiek érdeklõdnek, hogy idõben vagyunk e még. Ez idáig mindig sötétben értem ide, most biztos nem fogok egyéni csúcsot felállítani. Ránézek az órámra - miközben a Bányahegyen betárazott tea utolsó cseppjeit iszogatom -, és megállapítom, hogy bõ két óránk van a maradék kb. 7 km-re. Több éves tapasztalat által jól megalapozott véleményem, hogy ezt a pár kilométert akár a fenekünkbe dugott hüvelykujjunkkal is bõven két órán belül letudjuk. A viszonylag kései ideérkezésben az a jó, hogy nem lámpafénynél kell lebukdácsolni, és a köveket rugdalni a szurdok mellett. A magukat még fittnek tettetõket magunk elé engedjük a szakadék melletti keskeny ösvényen. Most már mindenképp meg kell úsznunk a dolgot esemény nélkül.

Az örökmécseses kegyhely után Zoli megjegyzi, hogy most másszuk meg a túra utolsó emelkedõjét, azt az öt méterest, amelyik felvisz a baji szõlõskertekhez. A hosszú flaszteres ereszkedés után ez az állítás megdõl, mert Bajon a járdán megyek, és emiatt a templommal szemben öt lépcsõn még fel kell mászni, majd ami még rosszabb, le is kell jönni a másik oldalon. Ezeken a járdának csúfolt, átabotában lerakott betonlapokon nem jó botladozni, kimegyek a többiek után az úttestre. Szembe jön biciklijét tova egy bácsi. Megörül nekünk, és vidáman azt mondja: - Biz' én is mehetnék magukkal, mert körülbelül egy korosztályban vagyunk, én 82 vagyok. - Legközelebb meg lehet próbálni - válaszolom neki nyersen, mosolytalan arccal fogadva a kinézetünkrõl alkotott, hízelgõnek semmiképpen nem mondható, sõt inkább sokkoló véleményt. Ennyire sz4rul nem nézhetünk ki, vazze! Vagy mégis?... Zoliék Kinizsire kialakított szertartásrendszeréhez hozzátartozik, hogy Bajon, a direkt a kedvükért korán kinyitó Jóbarátba még bemennek egy pofa sörre. Becsülöm a kötél idegzetüket, de én csak üdvözlöm az ott várakozó Attilát, (Árpi öccsét) és tovább húzom a bélésemet a vasúti átjáró felé. Kísértetiesen ugyanazon a ponton kérdezi meg valaki, hogy mennyi van még hátra, mint tavalyelõtt. Ugyanazt válaszolom, mint két éve, vagyis 1500 m, és a kérdezõ ugyanúgy felnyög a válasz hallatán, mint múltbéli kollégája.

Lassan elmegy mellettem egy kisebb társaság. Az egyik tag hátizsákján mûanyagborítóba bújtatott A4-esen az a felirat áll, hogy: <<Elsõ Kinizsi Százasom.>> Tele vagyok jóindulattal, és ez - a szöveg hatására - spontán fel is tör belõlem: Hangosan felolvasom a közleményt, és megtoldom azzal, hogy: - ...és az utolsó. - AZ MÉG NINCS ODAÍRVA!!! - szól vissza komoran az érintett. - Adjak egy tollat? - kérdezem, de ezt már olyan halkan, hogy ne hallhassa az újonc. A Tóvároskert vasútállomás mellett elmenve a már több mint 100 kilométert lenyomott túrázók csendéletében gyönyörködök. A pénztár-váróterem épületének lépcsõin ücsörögve, könyökölve, eldõlve várják a vonat érkezését. Van aki a peronon hanyatt fekve lazul, akár körül is lehetne rajzolni krétával. Én is már szívesen kilapogatnám a hátamat, de inkább otthon az ágyban, vagy súlyosabb esetben a parketten. Balra: Diófa utca, jobbra: Szegfû utca, otthonosan kanyargok Tata utcáin. A Fenyves átlójánál visszahívom a túlment "Elsõ Kinizsi Százasom"-at, hogy legalább az elsõ KINIZSI SZÁZASÁN az elõírt útvonalat kövesse. Futásban jön vissza. Ez dicséretes!

Már a Vértesszõlõsi úton botozgatok, amikor egy hirtelen felbukkanó túratárs sürgetõ hangsúllyal csak annyit kérdez: - Merre??? - Annál a fehér táblánál jobbra - mutatok az útszéli, még aprónak látszó táblára. Pár perc, és már én is közelrõl olvasom az "ESÉLY" tábla szövegét. A kapu elõtt a járdán ülnek néhányan, feltehetõen a fuvarozójukra várnak. Ismeretlenül is gratulálunk egymásnak. Már diadalittasan bent járok a táborban - a lecsüngõ szalagokat követve -, amikor szembe jön Kiscsibész, majd Papucsekék. Marcsi megnyugtat, hogy hagyott nekem egy kis gulyást a kondér alján, de tunkolni még biztosan tudok. Gratulációk után célra török. A célhelyiség bejáratánál türelmesen megvárom, amíg a nagy, régi típusú bélyegzõt ábrázoló lepedõ alatt egy vidám csoport tagjai fényképeket készítenek egymásról, különbözõ felállásban. Nem mondom, hogy a hatodik beállítás után még ugyanannyi a türelmem, mint az elsõnél, de nyugalmat erõltetve magamra arra a pillanatra várok, amikor VÉGRE ELKOTRÓDNAK AZ AJTÓBÓL. A türelem rózsát terem. A fotózkodás után az egyik figura váratlanul oldalra lép, egyenesen rá a rüsztömre. - Kösz, de ezt már végképp nem kellett volna - sziszegem -, és bebicegek a célba. Lapomat elveszik, és éppen csak lecuccolok, már szólítanak is. Hadd lássam, mit alakítottam az elmúlt csaknem 24 órában! Szuper! 27 percet hagytam benn a szintidõbõl; bõven lehet még javítani az idõkihasználáson. A jelvényt és az oklevelet már ÜLVE pakolom el.

Csodálkozok Zoliék korai érkezésén, csak kb. 20 perc múlva kezdtem volna türelmetlenül várni õket. Szerintem fejenként egynél több sört nem tudtak meginni, bár biztos csak abban lehetek, hogy sör-virsli meccshez már tényleg kevés volt az idõ... ASCIImo érkezik. - Éppen az ISZINIKET kritizáltuk - mondja neki Zoli nevetve, ami nem vicc, mert mostani túránk alatt is szóba került, hogy az ISZINIK 2008-ban egyszeri rendezésnek volt meghirdetve, de azóta már többször is megrendezték. Zoli elnézést kér az észrevételért, de ASCIImo azzal a nyugodt megjegyzéssel fogadja a bírálatot, hogy: - Aki nem bírja a kritikát, az ne rendezzen teljesítménytúrát! -, majd Zolinak adja a kajajegyét.

Ahogy nekifogunk a levesnek Árpi morog, hogy az övében csak egy nyeszlett kis darab hús úszkál. - Ha ez megnyugtat, az enyémben is - válaszolom. - Az etetés vége felé értünk ide, a gyorsak már kizabálták a leves sûrûjét, mi már tényleg csak tunkolni tudunk. Én úgy sûrítem - állva a fintorgó pillantásokat -, hogy beleaprítok egy szelet kenyeret, és az egészet megsózom. - Most mit nézel? Nem voltál katona?... Azt javasolom, hogy osszuk szét a plusz jegyért kapott levest. A többiek a sörözés után már nem kívánnak több lét; megint jól jártam.

A szomszéd asztalra borulva szunyál E = 2(K100). Zoli megindul felé, hiába mondom neki, hogy hagyja aludni, mégis felébreszti. Edina mosolyogva kél, és udvariasan fogadja a gratulációkat a nem mindennapi teljesítményéért. Bõven 2x24 órán belül nyomta a duplát. Fogalmam sincs, hogy milyen címen, de büszke vagyok rá. Úgy tudom, hogy eddig csak férfiak tették meg oda-vissza egy füst alatt a KINIZSI SZÁZAS távját... A többiek felugrálnak, elfogyott a cérnájuk, hazavágynak. Én is hazavágyok, de már nem tudok ugrálni. Hazaindulás elõtt lazítani kell még a szerelvényen, ezért a könnymentes búcsúzkodás után kiülök a teraszra zoknizni. Itt pihen a csóró kutya, aki Dorogról jött el a dinkák falkájával.

Egy száz kilométeres távot- és majd' háromezer méteres szintet lenyomott ember az udvaron kezdi kanalazni a levesét. Kijön a konyhás néni és rászól, hogy nem szabad kivinni az edényeket az ebédlõbõl. Az illetõ ezt a legcsekélyebb ellenvetés nélkül tudomásul veszi, egy laza csuklómozdulattal a fekete szemeteszsákba borítja az ételt, visszaszolgáltatja a tálcát az eszcájgokkal, majd sztoikus nyugalommal a hátizsákjából kezd eszegetni valamit. Hiába, szabály az szabály!

Minden elõzetes bejelentés nélkül, a reggeli napsütéssel mit sem törõdve, zuhogni kezd az esõ. Az udvari padokon fekvõk kelletlenül esõkabátjukkal takaróznak be. Három perc sem telik el, és elvonul a zápor. Én is el akarok vonulni, ezért óvatosan felállok. Jól van, ez a vártnál könnyebben ment, de hogyan indulok el? Eddig teljesítménytúra, innentõl tortúra. Az egyik padon keni lábát Reni és túratársnõje. Valahogy összedrótozom magam, amíg elhaladok elõttük és gratulálok nekik. Az állomás felé menet összesen három túrázóval találkozok szembe, akik az idõ elõrehaladta miatt már csak a tisztesség kedvéért nyomulnak a cél felé.

Fél óráig tart, míg elérem az állomást. Most a MÁV menetrendje határozza meg a szintidõt. Jegyet veszek, és a lépcsõn várakozó emberek között lemanõverezve, a peronon csücsülõ Toplak Józsihoz lépek - akivel néhányszor kerülgettük egymást a túrán -, és hallgatom amint a 18 KINIZSIJE emlékezetesebb pillanatairól mesél. Érkezik a vonat. Elõre "sietek", mert sokan tömörülnek hátul, és állva már nem igazán bírnám ki az egyórás utat. Izgulok, hogy Kelenföldön le tudjak szállni, de elég jól megy a felállás, és ha lassan lépkedek, akkor nem látszik (annyira) zombisnak a járásom. Viszont sokan szállnak le olyanok, akik már kicsit se tudják palástolni alkalmi sántaságukat.

Két csipsz-tápon tartott fickó jön szembe, és azzal szórakoztatják egymást - pukkadozva a röhögéstõl -, hogy micsoda fasza egy túra lehetett az, amirõl ilyen lerobbant állapotban érkeznek meg a népek. Valóban, aki csak a plazák szintjeit és magaslatait ismeri, az soha nem fog ráérezni egy hosszú távú túra hangulatára. Én még a sarkaimon lépdelve le tudok döcögni a metróba, de egy srác csak hátrafelé, a rozsdamentes korlátra borulva, és átölelve azt, tud lassan leereszkedni a lépcsõn...

Utóhang: Mindenkit üdvözlök, aki vállalkozott az idei KINIZSI SZÁZASRA. Külön köszöntöm a nagyszámú elõször teljesítõt, mert Ti cefetül nagy meleget fogtatok ki elsõre. Akik pedig feladtátok a próbát vagy szintidõn túl érkeztetek be, ne keseredjetek el, mert már holnap elkezdhetitek a felkészülést 2015 május 30-ra...

Ottorino



 
 
Velencei-tavi Túra TriatlonTúra éve: 20142014.08.07 16:28:48

Velencei-tavi Túra Triatlon; hosszútáv - 2014.08.02. (3000 m úszás + 13 km kerékpározás + 6,8 km túra + 15 km kerékpározás)

A tavalyi rendezvényen irigykedtem néhány csapattársamra, amikor a táv leúszása után még biciklire pattantak, hogy Pákozdra hajtsanak egy Velencei-hegységbeli rövid túrára, majd folytatva a tó körbetekerését érjenek vissza a versenyközpontba.

Ezért, és mert nem szeretek a strandon sokáig punnyadni, ma reggel nem tömegközlekedve megyek a délibe, hanem biciklin. Felpakolom a parasztbiciklibõl ideiglenesen sporteszközzé elõléptetett cangát a vonatra. Kevesebb, mint háromnegyed óra múlva már szedhetem is le róla, mert Gárdonynál fékez a vonat. A tumultus elkerülése végett egy órával elõbb jöttem a kelleténél, de addig sem unatkozok, szétnézek a környéken, majd a tóparti sétányon leülök egy padra, hogy nyugodtan elfogyasszam a reggelimet. A víztükör tényleg tükör simaságú, szellõ sem rezdíti. Pár perccel múlt hét, a reggeli kocogókon kívül alig mozog valaki a parton. Evés után elhajtok a Sport Beach nevû strand félreesõ részén - külön a triatlonosoknak - nyitott kiskapuhoz. Beengednek, bár még nincs nevezés. Közben érkeznek a barátok és ismerõsök, hozzákezdünk az éppen kitett nevlapok kitöltéséhez. A távokat csak az úszás hossza határozza meg (500-, 1500- és 3000 m), ezért a megfelelõ rovatba azt írom, hogy "hosszú". Eljön a 8 óra, ki lehet köhögni a nevezési díjat (jaj, fulladok). Vonalkódos csuklópánt az úszás- és a cangaszámhoz, itiner és használható (!) térkép a túrához, kis rajtszám a sisakra, nagy rajtszám a kormányra, középkék póló <<mozdulj! velencei tóúszás>> felirattal és a szponzor bank lógójával, ami nagyobb betûkkel szerepel, mint a lényeg. Valahogy megküzdök ezekkel a holmikkal, majd lekötöm a biciklit a kordonokból kialakított depóba, és megyek öltözni, illetve vetkõzni. Az öltözõsátor elõtt készülõdök, mert eleve fürdõgatyában jöttem. A sátor árnyékában állok, mert már most derekasan tûz a Nap. Gondosan bekenem a kitett részeimet magas faktorszámú napkrémmel. Az üdvözlések miatt az arcomon többször pótolni kell a mékápot. Tötyörgés közben nagyon hamar elmúlik az idõ, alig marad valami a barátokkal való beszélgetésre. A megafonba beszélõ szervezõ felemeli a hangját, félrehúzzák a rajthelyhez vezetõ mezsgyét lezáró korlátot. Igyekszek az elsõk között csobbanni, mert az úszást úgy kell befejezni, hogy legkésõbb 11-kor már a biciklin kell ülni. Normális körülmények között ez nem lenne gond, de májusban a FEKETE HEGYEK 40 túrán, a Fekete-fejrõl lejövet hanyatt estem az agyagoson, aminek következtében meghúzódott a vállam. Amikor felálltam, még nem érzékeltem a sérülés mértékét, de tudtam, hogy hosszú ideig fog ez még kellemetlenkedni. A Balaton-átúszást is elég tré idõeredménnyel sikerült megcsinálnom emiatt. Szerencse, hogy mióta a BÁ is elüzletiesedett, eltörölték az eredetileg 3 órában meghatározott szintidõt, mert abból már kicsúsztam volna. Visszakanyarodva a Velencei-tavi Túra Triatlon úszás számához: Megkezdik a rajtoltatást. Nagy mák, hogy nem várták meg vele a meghirdetett 9 órát, nálam 8:47 van. Ez a 13 perc megnyugtató laufot jelent a számomra. Lecsippantják a csuklópánt vonalkódját, és máris lehet vízbeereszkedni. A megmártózás enyhe sokkja után már nagyon jól érzem magam a vízben, hõmérséklete ideális az úszáshoz. Célba veszem az elsõ nagy sárga bóját. Körpályán úszunk, amit nagy, felfújható bójákkal tûztek ki, és amit csónakos rendezõk is biztosítanak. Az irány mint az órajárásé. A bója után egy vízinövények alkotta sziget mögé kell jobbra bekanyarodni. A vállam ugyan nem fáj, de, hogy ez így is maradjon, nem akarom nagyobb teljesítményre sarkallni. Sikerül megfelelõ, egyenletes tempót felvennem. Nem kell gyakran mellúszásra váltani a tájékozódás végett, mert a bóják megfelelõ közönként követik egymást. Amikor elfogynak a sárga színûek, az 1500-asok visszafordulnak, a továbbiakban a gömb alakú fehérekre kell fókuszálnom, de erre azért rákérdezek az egyik csónakban ülõ rendezõnél. Egy kis lagúnán kell kiúszni a növénysziget elé. Úszás közben is el lehet ám tévedni; egy versenyzõ a nagy igyekezetében a sziget mögött akar továbbtempózni, de a csónakból utána kiabálnak. Szerencséjére a füle nincs bedugulva. Érzésem szerint hamar érek a visszafordító bójához, amelyet megkerülve már látszanak a parti épületek. Ez nagyon becsapós; azt hinné az ember, hogy már csak egy pár medencehossz van hátra. Lazábbra veszem a tempót, de amikor azt tapasztalom, hogy a part egyáltalán nem akar közeledni, akkor visszaállok a gyorsabb ütemre. Benzinszag és enyhe hullámzás hatására nézek fel. Egy csónakból filmeznek. Hál' Istennek a füstszínû úszószemüveg és a (politikamentes!) narancssárga úszósapka jó álca. Mindjárt itt az utolsó bója, utána pedig már csak pár méter gázolás, és kinn vagyok a vízbõl. Célfotó készül minden beérkezõrõl, és megmondják az idõeredményt, 01:40. Átlagsebességet számolva ez valamivel azért jobb, mint a Balaton-átúszásos eredményem. Ha pont 9-kor rajtoltattak volna, akkor is bõven lett volna idõm átöltözni, de így dúskálok az idõben. Kis hölgytõl átveszem az úszás célcsomagját, (egy icce tea, kis zacsi ropi, és valamilyen csokiszelet) és az öltözõsátornak nevezett szaunába megyek. Az öltözés hamar meglenne, ha csak a vizes rongyot kéne szárazra cserélni a fenekemen, de a túrazoknikat nehezen tudom a megszáríthatatlan lábaimra gyûrni, és beigazítani, miközben ömlik rólam a víz. A depóban összefutok néhány úszótárssal, és közülük kettõvel - Sikával és Charlie-val - együtt mozgunk a további távokon. Kifogástalan bicikliúton indulunk a tó nyugati csücske felé. Az út néha partközeli szakaszokon vezet, ahol a strandolók már biztos észrevették, hogy verseny van, mert nem ugrálnak be a pályára. Amikor vége az osztott sávos, európai minõségû (nem szeretem ezt a kifejezést) bicikliútnak, akkor a haladási irányunkat mutató nyíl jobbra térít egy szintén jó minõségû aszfalt útra, amin észak felé folytatjuk a hajszát. Némely fán vagy oszlopon [P+] jelzést látok. Átmegyünk a Császár-víz rövid hídján, majd késõbb az M7 fölött. A kies Pákozdot a dalba foglalt ágyúöntõrõl elnevezett utcán át érjük el. Itt már minden irányba és irányból rajtszámmal ellátott biciklik cikáznak, de mi szigorúan a nyilakat követve érünk el egy szép, zöldfüves sportpálya mellé, ahol lerakjuk a bicikliket (13 km), majd az itiner lepecsételtetése után a fõút keresztezésével, a Damjanich utcában kezdünk neki a 6,8 km-es, 180 m szintemelkedésû gyalogtúránknak a Velencei-hegységben. Még reggel, amikor megkaptuk az indulócsomaggal a térképet, megnéztem, hogy a [S-] jelzést kell követni addig, amíg egy keresztezõdésben meglátjuk a [S3]-et, mert az vezet fel az ingókövekhez. A jelzéseket csak annak kell figyelni, akit érdekel a festészet, mert az útvonal széles szalagokkal eltévedhetetlenül ki van jelölve. Fülledt meleg van itt a hegyoldalban. Fokozottan igaz ez az erdõben is, de legalább nem tûz a Nap. Engem különösebben nem zavar a meleg, de a biciklin felforrt az agyvizem ettõl a tetves sisaktól, amit önszántamból fel nem vennék, de a versenykiírásban az áll, hogy nélküle nem engednek útnak. Ezzel szemben a kerékpáron ülõk háromnegyede nem visel sisakot. Ezt jól beszoptam. Na szóval: Az erdõben kirándulósra vesszük a figurát, és örülünk, hogy beleolvadhatunk ebbe a csodálatos természeti környezetbe. Sokan nem így gondolkoznak, gyakran állunk félre a futóknak szabad utat biztosítva. Nagy esõ eshetett errefelé is, mert még ebben a nagy melegben sem tudtak kiszáradni a pocsolyák. Sokáig andalgunk az erdõben, míg meg nem látjuk a [S3] jelzést. Innen már kezdõdik <<AZ>> emelkedõ, ahol megmutatkozik, hogy sokféle edzettségi fokon levõ ember adta a fejét a triatlonra, és hogy egyáltalán nem szabad lebecsülni egy ilyen - a teljesítménytúrázói zsargonban babatávnak becézett - rövid túrát sem. A túra elõtti biciklidepóban volt olyan, aki azzal riogatott, hogy van egy szakasz, ahol négykézláb kell felmenni. Az elsõ ingókõhöz tényleg meredek emelkedõ vezet, de gyökér- és sziklalépcsõfokokon, túrabot nélkül is simán felmegyünk két lábon, egy szuszra. Arra gondolok, hogy mit szólt volna az illetõ egy meredek oldali Gete támadáshoz, és akkor még nem is hoztam fel durva példát, mert hisz' az része az OKT-nak. A nagy kõtõl gyönyörû panoráma nyílik a Velencei-tóra és környékére. Rövid túra ide, babatáv oda, marha messzire eljöttünk a tótól. Hiányolok innen valamit, ami a véleményem szerint csorbítja a rendezvény komolyságát. NINCS IDEFENT ELLENÕRZÕPONT. Teszem azt: Megérkezik valaki a pákozdi biciklidepóba, pecsételtet, aztán beül a <<Piedone kocsmájába>>. Ilyen módon kijöhet a túrája egy, vagy két hosszúlépésbõl. Jó, tudom, hogy mindenki önmagáért, meg hogy öntudat, meg minden, de akkor is böki a csõrömet a dolog. Fényképezkedés után megyünk a következõ kõhöz. Ez olyan, mintha egy nagy kõ-dobókockát raktak volna két másik nagy kõre. Ennek a képe volt a három hete általam is teljesített VELENCE 100 kerékpáros teljesítménytúra emléklapján. Most úgy fényképez le minket Sika, mintha le akarnánk lökni a sziklakockát a talapzatáról. (Tényleg le akartuk, de még csak meg sem ingott.) A következõ ingókõ árnyékában egy biciklis társaság "hûsöl". Ez a kõ a néhány évvel ezelõtti PÁZMÁNDI TOPORGÓ 45 útvonalán volt ellenõrzõpont. (A célban egy zseniális gulyásleves volt a jutalomfalat. Muszáj volt repetáznom.) A helyi összes nagyobb kõ- és a panoráma megtekintése után lefelé vesszük az irányt [Z-]. A zöld környezetbõl sajnos hamar leérünk a lakott területre. Egy posványos, algás medenceszerû slötyi mellett megyünk el. Létezik, hogy ez lenne a Bella-tó? Neve jelentésével ellentétben egyáltalán nem szép, sõt... Rákanyarodunk a kiindulási utcánkra a Damjanichra, és alig várjuk, hogy a depóban frissíthessünk. Pecsételtetés után: Forró nyeregbe magyar! Hogy lenyomjuk a maradék 15 km-t. Túra után jólesik ülni, még ha közben tekerni is kell. Nemsokára átmegyünk az M7 alatt és a katonai emlékmû parkolójába hajtunk. Itt a nyíl egy olyan emelkedõre irányít, amelyen kapcsolni kell a hegymászó fokozatot. Sika már elõre majrézott ettõl az emelkedõtõl, de neki sem kell szégyenszemre feltolni a gépét. Minden emelkedõ egyszer lejtõbe megy át, ez is. Zuhogunk lefelé, kiállok a nyeregbõl, a légellenállás segítségével csökkentem a sebességet és egyben hûtõzködök is. A lejtõ alján azok miatt a jobbról jövõ kispistázók miatt kell lefékezni, akik (nagyszámban) kikerülték az iménti dombot. Továbbra is jó minõségû úton hajthatunk. Kellemes, árnyékos erdei szakasz is van benne. Egy jobbkanyar után elérjük a tó keleti csücskét. A bicikliútról látni az Északi Strand bejáratát. Jó pár éve az ismert fagyicég a strandon állította fel a róla elnevezett Velencei-tó-átúszás versenyközpontját. Az elsõ ilyen alkalomkor jutalomfalatként annyi jégkrémet ehettél, amennyi beléd fért, de a következõ rendezvényeken már csak egyet. Késõbb már az úszást sem rendezték meg. Még késõbb pedig megszûntek vagy nevet változtattak. Charlie megmutatja a népszerû énekes-házaspár vízparti rezidenciáját. Mit mondjak? Kitûnõ ízléssel választottak lakhelyet... Egy elágazásban két nyíl van felfestve: Jobbra narancssárga, ez lemegy a partra, a szabad strandra; balra piros - erre megyünk mi -, ez fent megy a gyér forgalomban. Jólláthatósági mellényes rendezõk segítik a bekapcsolódást. Már egy jó ideje kitett részeken hajtunk, nagyon hiányzik a fejemrõl a simléderes sapka, de ezt a nyamvadt sisakot kell elviselni. Mielõtt megint rátérnénk a bicikliútra, egy rövid szakaszon gyalogosokkal kell megosztani a járdát. Egy kis csoport megy arra gyerekekkel. Lassítok, mert a gyerekek kiszámíthatatlanok. Hatodik érzékem jól mûködött, egy kislány az eddigi menetirányához képest hirtelen kitör jobbra. Fényévnyi távolság van kettõnk között, de az õt felügyelõ asszonyság - nekem is addreszálva a mondandóját - ráordít: "Vigyázz, mert elüt a biciklis!" Ha nem jönnének mögöttem a többiek, akkor megállnék, és megnyugtatnám a kiscsillagot, hogy: "Ne félj! Vigyáz rád a biciklis, nem úgy, mint a (...) nagymamád"... Nyíl egyenes bicikliút következik, aztán egy kocsiút keresztezésével közelebb kerülünk a tóhoz, ami miatt kanyargással színesedik az utunk. Ezt a hídon vagy mólón megközelíthetõ, árnyas, cangásoknak kialakított pihenõszigetet sem láttam még. Nagyon megszépült az utóbbi években a tó környéke. Hiába, ha idegenforgalmat akarnak idecsábítani, akkor elõször bele kell feccölni a témába nem is keveset. Mindig azt hiszem, hogy már a célegyenesben vagyunk, de megint kanyarogni kell. Végre aztán meglátjuk a felfújt, kék diadalívet. Nekünk egy lukkal feljebb kell bemennünk a "mûvészbejárón". Csekkolás, emléklap, megint egy flaska iccetea, ami most fölöttébb jól jön. Rögtön a szabadtéri, hideg vizes zuhany alá tartom a fejemet; gõzfelhõ csap ki a füleimen... A még a strandon tartózkodó úszótársakkal leülünk beszélgetni. Megbeszéljük, hogy az elkövetkezõ hétvégeken ki, hova megy, mert a rendezvények tologatása miatt úszóesemények kerültek fedésbe egymással. Remélem, hogy a jövõ héten megtartják a már háromszor-, vagy talán négyszer elhalasztott balatoni oda-visszát. Szerencsém van, mert Andiék kocsijába befér plusz egy bicikli és én is, és ráadásul el is visznek. Tetszett a mai nap, holnap már lehet kezdeni az elõkészületeket a következõ hasonlóra...

Ottorino



 

 
 
IszkiriTúra éve: 20142014.04.10 08:00:01

ISZKIRI SZÁZADOS 2014.03.22-23.

"... a boszorkányokról - mivel ilyenek nincsenek - ne tétessék említés!" Hirdette ki a maga korában példátlanul felvilágosult Könyves Kálmán király.

A túra elõtti napokban az Iszkirire linkeltem, és a GYIK között egy olyan kérdésre bukkantam, aminek az a lényege, hogy tekinthetõ e az ISZKIRI 100 egy könnyû túrának? Amikor ezt olvastam, akkor a király törvény erejû kinyilatkoztatásának stílusában rádörrentem a monitorra: - Könnyû százas - mivel ilyen nemlétezik - ne is említtessék! Ennek a gondolatnak a realitása késõbb, a túrán be is bizonyosodott, de haladjunk csak sorjában.

Megfázásos, köhögõs állapotom ellenére jelenek meg Zsolt társaságában a túra reggelén valamivel 6 elõtt a szárligeti vasútállomáson. Nem bírtam otthon maradni, mert elõnevezéssel jeleztem, hogy jövök, és akkor rosszul venné ki magát, ha mégse' lennék itt. Másrészt már nagyon készültem az ISZKIRI õsbemutatójára, harmadrészt már rég nem ígértek olyan szép idõt az idõjósok, mint amilyet erre a hétvégére prognosztizáltak, és különben is...

Az elõzõ szombat-vasárnapi túrák (Pásztó 50 és Pilis-Vörös-Vár 40) voltak a felkészülésem záróakkordjai. Az ezeken a túrákon dúló idõjárási szélsõségek (vízszintes esõ, szembeszélvihar) babráltak ki velem, de cefetül. A tervem így már csak annyi, hogy elindulok, és ameddig nem köpöm ki a pejslimet, addig taposok.

Piros vonat érkezik. Egy percen belül kihasasodik a felüljáró a rengeteg ember súlya alatt. Diszkrét tülekedés kezdõdik a nevezéshez felállított kempingasztalok elõtt; visszafogott megjegyzések kerülnek elõ a bajszok és az ajakpihék alól.

1. EP. és egyben rajt, Szárliget vasútállomás. Nekünk szerencsénk van, mert már negyed hétkor el tudunk sajtolni. Darabos Zoliékra nem várunk, mert reménytelenül hátul állnak a sorban. Az állomás mellett kimegyünk a fõútra. Már az elején észnél kell lenni, mert olyanok járnak elõttünk, akik keresztezve a fõutat, rögtön a Gerecsét veszik célba, de nekünk elõbb még itt van a vértesi kör. Tehát nem birkázás egyenesen, hanem: jobb [K3], hosszan az utcán. Kiss Pisti (Nomen est omen.) ér utol, és azért zsörtölõdik, hogy miért nem vártuk meg. Ez kb. olyan, mintha a vágányok mentén haladnánk, és távoli csattogást hallva hátra-, majd az óránkra néznénk, és azt mondanánk: - Igen, ez a 6:20-as Wiener Walzer; bevárjuk, aztán együtt megyünk tovább... De hát aztán mégis együtt megyünk tovább. Majdnem végigmegyünk Szárligeten hosszában, amikor egy ballal kezdõ cikkcakk bevisz az erdõbe. Rögvest emelkedni kezdünk. Most van a fõpróba: Lesz e elég luftom, vagy már az elsõ emelkedõnél köhögésbe fullad a próbálkozásom? Metszõen hideg levegõ vág a légcsövembe, amit kizárólagos orrlégzéssel próbálok elõmelegíteni. Ez a gyakorlat gõzpöfögészeti hanghatással jár, de így nem köhögök. Remélem ez így is marad. Futó pár érkezik szembõl, és (nekünk) jobbra letérnek a szélesebb földútról. Jó, hogy jöttek, mert valszeg mi is elbaltáztuk volna az irányt. Gyorsan hozzáteszem, hogy a sor végén bandukolok!!! A Zuppa-tetõt kezdjük kerülni a vasúthoz közelebb esõ oldalon. Nagyon kevesen kirándulhatnak erre, mert több helyütt zöld, süppedõs szõnyegen lépkedhetünk. A reggeli barátságos fények, és a kék ég egy nagyságrenddel megemelik a hangulatomat. Pisti minden elõzetes bejelentés nélkül csinál egy balraátot, és mászni kezd egy jelzetlen, köves ösvényen a csúcs felé. - Nem kell fölmenni - mondom röviden, hogy ne kelljen változtatni a légzésritmusomon, és mintha mise' történt volna, kerüljük tovább a dombot. Még egy darabig elnézhetünk a napsütötte Szár felé, de aztán hamar megérkezünk (a rajtot is beleszámítva) a

2. EP-ra, a [K3] / [P-] elághoz, ahol egy filctollhoz a legnagyobb rosszindulattal sem hasonlítható fiatalember fogad. Andrew - merthogy Õ az említett pecsételészeti menedzser - megdicsér minket, hogy jó irányból jövünk. Elõször tréfának vélem a megjegyzést, de amikor elmondja, hogy még a nagyérdemû XY is a nem várt irányból érkezett, akkor növök két centit. A [P-]-on jobbra, lefelé intünk búcsút Andrewnak és a Zuppának. Elkönyvelem magamban a jó nyitást. Széles, poros földúton csavarodunk le a hegyrõl, hogy aztán átiszkoljunk az 1-esen, majd Szár vasútmegállótól nem messze átkeljünk a vágányokon. Príma a klíma, de még nem merek egy réteget levetni, mert néha meglendül a szellõ. Hosszú flaszterezés következik. - Az ISZKIRI túrán vannak? - kérdezi egy gyerekkerekezõk által kísért férfi a drótszamara nyergébõl. Mivel barátságosan mosolyog, ezért beismerjük a tényálladékot. Erre elárulja, hogy õk meg a túra rajtjába tartanak. Vidáman konstatáljuk, hogy a hírünk megelõzött minket; a faluban még a kutyák is két lábra állva ugatnak. Végigjárjuk Szár látványosságait; a kályhaezüsttel lefújt korpusz szépen csillog a napfényben. Lassan elfogy a flaszter és az autóforgalom, végre jöhet a nagybetûs természet. Zsoltot is hívja a természet, egy vörössel tovasietve hagy faképnél. Megállapítom, hogy tud Õ sietni, ha van motivációja. Mivel Pisti is köddé vált már, nincs aki hajcsárkodjon. Egy combos emelkedõ derekán megállok, hogy egy réteg felsõ ruházatot súlyba tegyek. A foglalatosság közben Dani köszön rám, és suhan el mellettem. Ez teljesen szokványos kép a túráimon. Kanyar után Zsolt vár. Idáig bírta szuflával a hölgyfutár tempóját. Egy keskeny, dzsindzsás szakaszon vágjuk át magunkat. A felvetést, miszerint a Low Alpinnak volt ez része lehetségesnek tartom, de már olyan rég volt, hogy nem mernék rá mérget venni. Olsenék érnek utol. A [D. Zoli, T. Feri, V. Gyula] trió után érdeklõdök. - Nincsenek messze - mondja Olsen, de Õ siet, mert el akarja érni az utolsó vonatot. (?!?) Mivel a százason indult, ezt matekolás nélkül is enyhe túlzásnak tartom a részérõl, de sok sikert kívánok a tervéhez. Folytatjuk sétánkat a Vértesben. Nem véletlenül mondok sétát, a kellemes út-, terep- és idõjárási viszonyok most ezt sugallják. Mindezek ellenére nem ragadtatjuk magunkat olyan szorgalmi feladatra, mint pl. a Körtvélyes mérõtornyának a felkeresése. Amikor szintidõ van, és nagy a távolság, akkor elõvesszük azt az idevágó jelmondatot, hogy: "A [sípolás]-mat érdekli a panoráma"!... Hosszú, egyenes szakasz végén társaság áll egy fánál, és egy ráerõsített A4-est silabizál.

3. EP. [P-] / [K+] elág. Én is kiolvasom az A4-est. Szint-, és távadatokat látok, de kód egy szál se, ezért a három kiakasztott, különbözõ színû, zsírkrétának látszó filctoll egyikével beírom a helyi idõt (9:15). Mióta szovjet tudósok feltalálták a mobiltelefont, a kódnak úgysincs semmi jelentõsége. Még be se fordulunk vinklibe, jobbra, a [K+]-ra, amikor megjelenik a várt trió. Fél órával késõbb tudtak elindulni, mint mi, pedig még láttuk egymást a rajtban. Vagy nagyon belehúztak, vagy mi vagyunk papírkutyábbak a megszokottnál. Nagy valószínûséggel mindkettõ igaz. Együtt folytatjuk madárfüttyel kísért utunkat, különösebb emelkedõrõl nem tudok beszámolni. Zsuzska ér utol; Zolinak kifúrja az oldalát a kíváncsiság, mert a hölgy babonából még fülbe súgva sem hajlandó elárulni, hogy újabban melyik világhírû hegy megmászására készül. A keze megkérésére még mindig nem vagyunk jogosultak, mert az elsõ számú feltétele, hogy jövendõbelije gyorsabban falja a kilométereket teljesítménytúrázás közben, mint Õ. Sajnos szemmel láthatóan nõ a lemaradásunk; úgyhogy még gyúrhatunk rá. - Szia! Találkozunk a Kinizsin - kiabálok utána. Kanyargunk egy kicsit, majd még egy hosszúra nyúlt egyenes és egy semmi kis erdészeti aszfalt után jobbra rátérünk a [K+] és [K-] közös szakaszára. Innen már nagyobb változatosságot mutat a táj. Az ódon temetõt ízléstelen, magasfényû lakkal lekent léckerítéssel kerítették be. Nem jósolok neki hosszú életet. Egy fába faragott Mária portrénál ágazik el a két jelzés, mi természetesen a jobb ágat, a Mária-szakadék felé vezetõ [K-]-t választjuk. A szép idõ rengeteg kirándulót vonzott ki a szabadba. Egy nagy csoport láttán eszembe jut a szakadék melletti keskeny, egyemberes ösvény, de a hektikus helyen már csak a csoporttól lemaradozott néhány kirándulóval kerülgetjük egymást a kölcsönös udvariasság szabályai szerint. A Tatabánya 30 többszörös teljesítõjének, Zsoltnak bemutatom a Mária-szakadékot, mert amikor a túra elõtt az útvonalról beszélgettünk, nem ugrott be neki. - Ja, ez az? Így már rémlik... Az alján levõ, zöld mohával lepett gigantikus kocka még mindig várja az óriásokat, hogy pontokat véssenek az oldalaira, és kezdõdjék a Giga hazárdjáték. A szakadék végén, ahol megint találkozik a [K-] és a [K+], ácsorog egy térképnézegetõ társaság. - Hova lesz a séta? - kérdezem. - Erre kell menni az erdei temetõhöz? - kérdez vissza az egyik hölgy tag, és a [K+] irányába mutat. - Arra kényelmes, erre érdekes válaszolom neki, mire gondolkodás nélkül a kényelmes felé indulnak. Lehet, hogy szidnak majd egy kicsit, mert arra sem éppen sík a terep, sõt... A Csákányospusztai Turistaháznál üres a kutyaház, lehet, hogy cigi szünetre ment a derék csahos. Az altábor után majdnem ráfordulunk a [K4]-re, mintha a TB 30-on lennénk, de aztán a romtemplom dombja alatt jobbra fordulunk, továbbra is a [K-]-t követve. Tanya mellet kiérünk egy erdei bekötõútra, és a tiszafákkal takart, saját tóval rendelkezõ birtok mellett haladunk el. Két nagy bundás kutya próbál ijesztgetni a kerítés mögül. Az 1-eshez érve felnézek a Birka csárdára. Még mindig kint van az ELADÓ tábla. A kutyának sem kell. Zoli elmeséli, hogy amíg nem volt autópálya, mindig tele volt a csárda parkolója, most meg pangás van a köbön. Átmegyünk a földeket átszelõ útra, és nemsokára megérkezünk Szárliget határába. A cukrászda elé érve a fiúknak nosztalgiázni támad kedvük, mert tavaly a Forrástúrán itt volt a rajt-cél. Bemennek, hogy szemügyre vegyék a belsõ architektúrát (is). T. Ferivel tovább megyünk, mert momentán nem érdekel minket az építészet. Felkapaszkodunk a felüljáróra. A túloldalon, az alsó lépcsõfokokon jámboran kosztol egy társaság. - Na, kinek a nyakába zuhanjak? Inkább bemegyek a váróba, hogy FM lebélyegezze a lapomat.

4. EP. Szárlizsé, vasútállomás másodszor (10:30). Rögtön kimegyek az állomás elé, mert láttam, hogy egy rekeszben van még a nagy alakú mandarinból, amibõl nem vételeztem az indulás körüli kavarodásban. Ezért most kettõt is meghámozok. Mást nem is kívánok, csak még felhajtok egy doboz energiakólát. A köhögésem úgy áll, hogy ha nem röhögök, akkor nem köhögök. Ezért úgy döntök, hogy tovább döcögök, és legfeljebb csak kacagok. Már jönnek is a fiúk a hídon. Megvárom õket, mert (minõ fájdalom) Zsoltnak búcsút kell intenünk, mivel halaszthatatlan teendõi miatt le kell pattannia, de elõbb lemosom a mandarin ragacsát a kezeimrõl a mosdóban. Megint elrajtolunk, mint reggel, csak most nem fordulunk jobbra a fõutcán, hanem egyenesen, felfelé a [K-]-on Iszinikelünk egy jó darabon. Az egyik háznál - mintegy seregszemlét tartva - szelíd cirmos gubbaszt az út mellett. Az erdõben már jönnek szembe az itineres fazonok, fazonák és fazoninók. Ha nincs rakétaruhájuk, akkor ezek csak a 10-es távról jöhetnek a most kicsit sem cuppogós Zuppáról. Most még egyáltalán nem tûnik fel, hogy egy vidámparknak is a becsületére váló hullámvasúton utazunk, de erre majd a végjátéknál még visszatérek. A hosszú bekötõutat hamar letudjuk, átmegyünk az M1 alatt, és Nagyegyháza határában egy alig érzékelhetõ dombot mászunk. Apró patanyomok látszanak a kötött sárban, birkákat szoktak erre terelni. Az úttól sövénnyel elválasztott kis tó mellett megyünk el. Remélem nem hallucinálok, amikor unkák halk hangját hallom a víz felõl. Korainak tûnik még a békák násza, de hát a természet két-három hetet siet a szokásoshoz képest. Egy székesfehérvári sporttárs tart velünk, aki váratlanul leveszi az egyik cipõjét és fél lábon ugrálva zoknit cserél. Ez is korainak tûnik így huszonvalahány kilométer tájékán, de hát Õ tudja. Napsütötte mezõ szélérõl egy vadetetõnél jobbra kanyarít a jelzés, és kissé emberesebb emelkedõvel számolhatunk egy mélyútban. Óvatosan kell átlényegülni egy szétszaggatott drótkerítésen, nehogy véletlenül fennakadás legyen. Egy enyhén jobbra ívelõ szekérúton szünetel az emelkedõ, majd egy irtás utáni keresztezõdésbõl kezdjük támadni a Somlyót. Türelmetlenül várom a fenyõfák sorozatát, mert ezek vezetnek el a tisztáshoz, ahol a kalyiba áll. Ezerrel bográcsozik egy társaság, füst lepi az egész környéket.

5. EP. Somlyóvár kulcsosház. A kékezõ bélyegzõt használjuk filctollnak, meglepetésre még látszik is a lenyomata az ellenõrzõlapon. Húzzunk egyet flaskáinkból, aztán húzzunk innen tovább, mielõtt megfulladnánk a füstben! A [K-] / [P-] jelzéspáron még néhány lépést felfelé megyünk, de aztán elkezdünk lefelé trappolni. A vértesi részben említett okok miatt az itteni kilátópontot is mellõzzük. A lenti keresztezõdésben, ahol leválik a [P-] áll egy gyönyörû, vastag fa. Nem tudom, hogy milyen faj, de ez nem is szükséges ahhoz, hogy megtiszteljem. A percnyi pauza elég ahhoz, hogy a túratársaim elszeleljenek, így egyedül baktathatok a Tornyópuszta felé vezetõ flaszteren illetve a padkáján. Csak ritkán elõz meg egy futó, vagy jön szembe egy kóbor kékezõ. A baromfitelep most sem jelzi elõ magát a fénykorabeli tyúk5zarszagával. Hosszúnak tûnik az út az elágazásban felállított keresztig.

6. EP. Tornyópuszta (13:45). Hotdogman - ahogy Sándor nevezi a gyorsetetészeti menedzsert - állította fel itt a mobil standját. Egy hölgy rafinálja, locsolássza a virsliket mindenféle öntettel, szórattal, emberünk csak figyeli a serénykedést. Lehuppanunk egy kicsit a zsákmányunkkal a kereszt elõtti pihenõben. Zoli még nagyon jó erõben van, már a holnapi Bia 25 jár a fejében. Árpiékkal akar tartani az említett túrán, és a teljesítésért járó, valóban igényes kivitelû jelvény is kell neki. Kérdezi, hogy én is megyek e a Biára. Én már most tudom, hogy a kis malájbarna legjobb barátomnak sem lesz kedve holnap botorkálni plusz 25 kilométert, amikor még az is necces, hogy ide eljöttem. T. Feri felugrik, elõre siet, de már mi is cihelõdünk. Hosszú még a nap, no meg az éjszaka, a többirõl már nem is szólva. Köszönjük az ellátást és továbbcsattogunk. Áron elõre siet, és fényképet készít a maradvány csapatról. Rögvest címet adok a fotónak, nemes egyszerûséggel: "Jönnek az Ászok" (Di észiz ár káming) A bal fenti vadászház után párszáz méterrel balra lekanyarodunk az aszfaltról, hogy egy rövid erdei lejtõvel átvágjunk (hivatalosan) a tarjáni mûútra. Egy beláthatatlan, erõs jobb kanyart kell még túlélnünk, és jobbra betérhetünk az erdõbe. Nemsokára egy, az M1 melletti mezõre érünk, ahol a forgalom színes kavalkádjával szórakoztathatnánk magunkat, ha nem a lábunk elé kéne figyelnünk. Székesfehérvári útitársunk már fájlalja a lábát, de azért még tolja a talicskát. Több cikkcakkal, de végre megérkezünk Koldusszállásra. A vadászlak elõtt korrekt módon rövid csõ van egy kerti csapra húzva, vizet vételezhet aki akar. Villába ágazik az út, most kell leakadnunk az Iszinikrõl, hogy a 2008-óta érvényes Kinizsi 100 végjátékába kezdjünk. Tehát a balos [S-]-ra váltunk. Egy darabon jön velünk a [K4], de mi ezzel mit se' törõdünk. Alattomos módon, egyre jobban kezd emelkedni alattunk az út, és a hajtûkanyar még sehol. Aztán nagy sokára elérjük a könyököt, ahonnan a [SO] jelzés indul a muris nevû Bundschuh-kút felé. (Ahány felirat, annyiféle írásmód.) Mi viszont egy éles balkanyarral majdnem teljesen visszafordulunk, és egy nagyot erõlködünk a Kisréti vadászház szelleme elõtt álló faragott pad irányába. Egyikünk rezesbandát megszégyenítõ dinamikával érzékelteti heroikus küzdelmét a gravitációval. (Nem én voltam!) A padnál Zoli fellélegzik azzal, hogy végre fent vagyunk már. Kicsit korai az öröm, de tény, hogy egy rövid pihentetõ szakasz következik, ám utána megint emelkedünk néhány emeletet egy szekérúton. Be is lassulok kissé; a többiek eltûnnek egy kanyarban. Idõtartalékot gyûjtenek, mert útközben konferenciát szerveztek tatai barátainkkal a baji Jóbarát kongresszusi központba. Én még elmegyek addig az elágazásig, ahol a [S-] több, mint egy kilométer erejéig letér a szekérútról. Itt leülök a jelzést hordozó kõre. Lábaim takarják a jelet, ezért egy elhaladó túratársat útba kell igazítanom: - Balra, le!... Nagyon szomjas vagyok, elõveszem a kék italomat, és két-három slukkra benyelem. Az lehet, hogy jól hidratál, de az biztos, hogy a szomjamat nem igazán oltja. Van még egy energiaitalom, de azt vésztartalékolom. Bezárom a hátizsákot, és ahogy feltápászkodok a kõrõl, a zsebembõl kiálló golyóstoll felhasítja az alkaromat. Bravo! Most már csak az hiányzik, hogy ez a nagy dög németjuhász, amit erre vezet egy kiránduló pár, megérezze a vérszagot és jól belémharapjon. Ez a gondolat ösztönzõleg hat, és gyorstempóban én is eltûnök a balfenéken, miközben a sebemet nyalogatom. Rohadtul sós és poros, vályogot köpök tõle. A lejtõs út elvisz egy rét mellet, majd tovább lejt az erdõben. Nem lehet egészen lemenni a derékszögû jobbosig, mert a keresztezõdésben állt vastag, kiszáradt fa pont az útra dõlt, vagy döntötték. Komoly elkerülõ út alakult ki miatta. Egy társaság itt restaurálja magát a kanyarban. A hosszú egyenesen a vártnál hamarabb sikerül visszatolnom magam a szekérútra. Így, nappal sokkal vidámabb ez a környék, de ezt már ismerem a Gerecse 50-rõl, és 2008-ban világosban bejártuk a K100 akkor új éjszakai szakaszát. Elvétve már jönnek futók szembõl. A traktornyomos, pocsolyakerülgetés után jön a full kiálló köves rész, amit a Kinizsin agyhalálnak neveztünk el dnvZolival. Most még nem olyan halálos, de mi lesz visszafelé? Az emelkedõ egy elnyújtott kanyarral lejtõbe csap át, egy kis könnyebbséget ígérve. Kb. azon a ponton, ahol régen a Baji vadászházhoz kellett felmenni a K100-on, találkozok szembe Danival. Õ már túl van kétszer Bajon, egyszer Tatán, de így is sokat kell még taposnia. Bele sem gondolok, hogy nekem mennyit kell még. Inkább azt a pozitívumot veszem magam elé, hogy mindjárt ott vagyok a következõ ponton.

7. EP. Pusztatemplom (16:44). Lányos zavaromban a fán lévõ A4-est olvasgatom, mert az ellenõrzõlapi ceruza szimbólum miatt elkerülte a figyelmemet, hogy ez egy emberes- pontosabban asszonyos pont. Amikor rájövök köszönök a hölgynek, és lapomra meg is kapom az oda illõ lenyomatot. Úgy döntök, hogy vészhelyzet van, és leülök a pihenõbe, hogy megigyam az ucsó energiaitalomat. Abban reménykedek, hogy Bajon, vagy Tatán csak lesz nyitva egy szatócs bót, ahol vehetek egy akó kólát. Tovább indulok az egyre lejtõsebb úton. Jönnek a Kálvária stációi, és jönnek a városban végzett fürgébb sporttársak is. A szakadék melletti ösvényen többek között Bandrással, majd Moiwával kerüljük ki egymást. A stációk végeztével, a Kinizsin el szokott fogni egy jó érzés; annak tudata, hogy kollekcióm nemsokára egy újabb ovális jelvénnyel lesz gazdagabb. Most azonban az az érzés fog el, hogy mocskosul szomjas vagyok, és térdig le kell még járnom a lábomat a flaszteren. A Baj központja felé vezetõ keskeny aszfaltút után aztán elkezdenek özönleni szembe az ismerõsök. Nem sorolom õket, nehogy kihagyjak valakit. Bajon nyitott boltot ugyan nem találok, de életemben elõször, éppen zárás elõtt bemegyek egy echte ungarische Nemzeti Dohányboltba. Nem a bevételt követelem túrabotomat az eladó hölgy melle alá (a köldökének) szegezve, hanem a különféle mérgek között kutakodok, mígnem rátalálok a nekem valóra. "Igazi" kólából csak lájtos van, ezért inkább egy 2,5 literes, gazdagon cukrozott nagyágyút választok. Még a bolt elõtt megtöltöm belõle a két kiürült félliteres flakonomat, aztán rácuppanok a nagyágyú csövére, és horpadásig szívom belõle a szénsavas, koffeines szív- és érrendszeri gyógyszert. Na, most már sokkal jobban érzem magam. A másik oldalon levõ Jóbarátból éppen most jön ki T. Feri, de olyan gyorsan szedi a lábát, hogy nem is próbálom utolérni. A vasúti átkelõig türelmesen elbattyogok, de onnan még iszonytatóan messze van az a nyomi Ady Endre utca. Két kedves leányzó jön szembe. Csoffadtságom láttán köszönésképpen azzal bíztatnak, hogy nincs már sok hátra. (Kösz!) Valszeg azt gondolják, hogy a 35-ön vagy max. a 45-ön vagyok. Olyan kedvesek, hogy nem akarok döbbenetet látni a szemükben, ezért nem mondom meg nekik, hogy több, mint 40 kilométert tévedtek a hátralevõ távval kapcsolatban... Szembetalálkozok Kiss Pistivel, akit lebökök, hogy miért csak most jön szembe. Talán bizony túl sokat havajozott Tatán? Pistit 100 méteren belül Átol Csaba üldözi. Az Ady Endre utcában, a zebránál ácsorgó fiatalok csoportja azt röhögi, hogy mindenki a mozit keresi. Persze, mert nem tudják, hogy most van a Bíbor Tyúxem díjkiosztó gála, legalábbis azoknak, akik Tatán fejezik be, vagy hagyják abba az Iszkirit. Egy fiatal lány nem várt hozzáértésrõl tesz tanúbizonyságot. Azt kérdezi tõlem, hogy milyen teljesítménytúra (!) zajlik? Hoppá! Általában "versenyt" szoktak kérdezni. Azt válaszolom hogy ISZKIRI 100, a többi távot nem is említem. Szembe jön Elemér, akitõl a biztonság kedvéért megkérdezem, hogy jó irányba megyek e a felé a (...) (...) mozi felé. Megnyugtat, hogy mindjárt ott leszek.

8. EP. Tata, Est mozi (18:21). Agyilag már káposztalé közeli állapotban vagyok, mert alig fogom fel, hogy most csak idõt írnak az ellenõrzõlapra, és a tókör után vissza kell jönni pecsételtetni. Nem akarok sokat kukoricázni, de azért a pultszervizelészeti menedzserkisasszonytól kikérem az ellátmány popkornomat, kifelé menet pedig a pontõr kínál meg egy jóképû, nagy sóspereccel. A filmszínházban begyûjtött takarmánnyal kiülök a bejárat elõtti padra falatozni. Gyakran öblítek kólával. Mellém ül egy srác és csak annyit kérdez: - Vége? - Még nem - válaszolom -, gyalog megyek vissza is, mert úgy olcsóbb. - A vasútállomásra? - kérdezi elbizonytalanodva. - Igen, a szárligetire - válaszolom. Többet nem kérdez. Erõt veszek magamon, és nekifogok a tókörnek. Boa és brr, meg minden! A szembejövõ két Mezei éppen most végzett a tóval; mint mindig, most is van néhány jó (khmm!) szavunk egymáshoz. Kiérek a tó partjára. Nahát! Még ez a mûpocsolya is tudja úgy csapdosni, a medence szélét, mint a haragos Balaton. Olyan szél fú, hogy a derekamra kötött dzsekimet kénytelen vagyok felölteni, és még a cipp is jobb felhúzva. Mit is ír a hogyishívják? Az óra járásával ellenkezõleg kell megkerülni ezt a - hmm - tavat. Ránézek az órámra. 18:31. Aú! Digitális órát csatoltam fel otthon analóg helyett. Most mit csináljak? Megvan. Elõhúzom a telefonomat. 18:32. Ez nyert. Akkor tehát a fizikai pozitív irányban fogok tókerülni. Majdnem a csücskénél kezdek, ezért hamar átérek a túloldalára. A sétány gyér lámpafényénél még mindig sokan sétafikálnak a parkban. Surd elõz. Éppen most fejezett be egy telefonos helyzetjelentést. Ebbõl tudom, hogy kb. 40 km vár még ránk. Ez egy kicsivel több információ, mint amirõl tudni szeretnék. Surd vakrepülésben hasít bele az éjszakába, de elõreszólok neki, hogy gyújtson világot, mert öngyilkosjelölt békák sora üldögél az út közepén, mint megannyi világosabb- és sötétbarna kutyagumi. Tájékozatlanságot árulok el, de nem igazán tudom, hogy melyik a lovarda, amivel egy magasságban lesz a pont, ezért kinézzük a szemünket, nehogy elmenjünk mellette. Egy lovas szobor elõtt már minden esetre elmentünk, és semmi. Megörülök, amikor késõbb megpillantjuk a piros-fehér bóját.

9. EP. Öreg-tó I. (18:55). Szerencsénkre nem lopták el. A zöld krétával beírom az idõt, hogy ne csak firkálmány legyen a lapon. A következõ pontot még véletlenül sem lehet elbökni, mert az Által-ér hídján mindenképp által kell majd mennünk. Ott csak a kréta elcsenésének veszélye forog fenn. Addig azonban még rettentõ hosszú és unalmas utat kell bejárnunk a tó körül. Surd jó bulinak tartja a tókört. Ennek igazán örülök, és akkor én is megpróbálok pozitívan hozzáállni a dologhoz, de most már egy ideje eltûnt a tó, és a kihalt sétányon zakatolunk, csak néha jön szembe egy kivilágítatlan bicikli. (Csóri békák.) Fel vagyok háborodva, mert a leírásban az áll, hogy a tó körül nincs emelkedõ. Tessék csak kijönni ide egy pótbejárásra! Sorompókat kerülünk, majd egy hídhoz érünk, ami még nem az igazi. Az igazinál tábla tájékoztat arról, hogy az Által-ér felett "ível" át a híd, és egy piros-fehér lampion is ki van téve.

10. EP. Öreg-tó II. (19:27) Az itt lógó kék krétával megint írok egy idõt. Hohó! Túl gyorsan múlik. Nemsokára megint látszik a tó, de az is látszik, hogy milyen messze vannak a tókör végét jelentõ városi fények. Nagyon jó, hogy errefelé füves a tópart, ezt talpkímélésre ki is használom. Csoportot érünk utol, késõbb minket is utolérnek néhányan, úgyhogy többedmagammal fejezem be a Wasser Walzert. - Te vagy az Ottó? - kérdezi egy szembejövõ fejlámpa Varnyú Gyuri hangján. (Én már közben eloltottam az enyémet.) Kérdésére elmondom, hogy órajárással ellenkezõleg..., meg, hogy két jól jelzett pont. És pont. Remélem nem digitális órája van... Visszamegyek a moziba! (Ehelyütt okvetetlenkedek és értetlenkedek, hogy miért kell két ellenõrzõpont a tó körül, és a 100-asoknak miért kell kétszer moziba menniük? A "Csak!" választ is elfogadom.)

11. EP. Est mozi másodszor.

Ezt nem hiszem el! Az ajtón kilóg a sor, és a többségnek emléklapot ír az egy szál pontõr. Várakozás közben mint egy ló a bokszában, úgy emelgetem a hátsó lábaimat. Nagyra értékelem, hogy egy túratárs látván a 100-as papíromat elõre enged. Innen is kösz. Az ajtóban V. Gyulával találkozok. Õ is a 100-ra jött volna, de halaszthatatlan ügy miatt "csak" a 65-öt csinálta, ezért most gratulálok neki. Az utcán még F. Ildikóéknak gratulálhatok, de aztán ISZKIRI tovább; fertelmesen hosszú flaszter vár még rám. Visszatalálok a Baji útra, és irány: arccal a vasút felé. Nem számítottam rá, hogy még ilyen sokan mennek moziba, alig gyõzök hellózni. A vasútállomásnál félrenavigálok, ezért az állomás lépcsõjén kell lemennem a vonatra várakozó, heverészõ túrázók között. Néznek, hogy miért megyek vissza az átkelõhöz. A Jóbarát vendéglõbõl (ez a fõhadiszállás) Zoli jön ki elém, akinek V. Gyula adta le a drótot, hogy érkezésem hamarosan várható. Bemegyek Zolival egy kis idõre az illendõség kedvéért, de sört nem iszok, inkább pofátlanul a nagyágyú maradékát fogyasztom el az asztalnál. Úgy is vannak itt olyanok, akik már mosolygósra itták magukat. Zoli kérdezi, hogy hol van a székesfehérvári túratársunk? Hû, tényleg! Szégyen, de már totálisan megfelejtkeztem róla, és fogalmam sincs, hogy hol veszthettük el. Szuggerálom Zolit, hogy kortyolja már a sörét, ami nem akar magától elpárologni. Surd csinálta jól, aki betért egy pikolóra, legurította, és már itt sincs. Végül mi is nekilátunk a maradék nyúlós távnak. A templom mellett Zoli vizet (!) vételez, nekem elégnek kell lennie a betárazott egy liter kólának. Végigmegyünk a szõlõk felé vezetõ keskeny úton. Csodálkozunk, hogy még mindig akadnak olyanok, akik szembe jönnek. Akik pedig szembe jönnek, azok ugyanígy csodálkoznak. Ebben jól egyetértünk. A meredeken emelkedõ utca vége felé, az egyik telken világosság van; az elõttünk haladó pár férfi tagja azt hiszi, hogy az már a pont. Helyismerete zérus, mert még elõttünk van a szakadék is, ami nem rövid, de hosszú. Elhaladunk a világos ablakú ház mellett, és hol van még a szõlõskertek felsõ széle? Tolózkodásunk eredményeképpen lassan azt is elérjük. Vízszintben elmegyünk az örökmécseses kegyhely elõtt, és belekezdünk a szakadék peremén húzódó keskeny, sziklás ösvénybe. Kettõvel többször jöttem már itt le, mint a Kinizsi teljesítéseim száma (1 maszek bejárás volt), de fölfelé - az Iszkiri jóvoltából - most megyek erre elõször. A stációkra szokás szerint ki van írva, hogy hányadik, mit ábrázol, és hogy melyik család finanszírozta az állíttatását. Az egyik olyan helyen áll, amit az útról nem lehet kiolvasni, mert egészen lent van az árokban. Hogyha egyszer sok pénzem lesz, akkor hasonlóan szerény helyre állíttatok én is egy stációt - monnyuk VIII/B sorszámmal -, ezzel a felirattal: "Ottorino lúdtalpa másodszor gágintja el magát az Iszkiri 100 pusztatemplom felé emelkedõ útján. Feszülõ vízhólyagjai felsírnak"... Felváltva húzzuk egymást a sziklákat kerülgetve, de amikor elfogy a szakadék, akkor már inkább Zoli a húzóegyéniség.

12. EP. Pusztatemplom másodszor.

Különösebb gond nélkül megérkezünk a pontra; az ott pihengetõ emberek rámutatnak az asztalon álló bélyegzõre, és azt mondják: önkiszolgáló. A padon ülve csattintok a bélyegzõvel, aztán már csak néhány korty erejéig pihenünk, és megyünk is tovább. Aki a felfelé vezetõ utcában azt hitte, hogy a pont fényeit látja, most megkérdezi, hogy hol lesz legközelebb víz. (Jesszusom! Most jöttünk fel Bajról!!!) - Ha még nem szerelték le a kerti csapot, akkor Koldusszálláson - mondom neki. Egy rövid szakaszon még talpkímélõ az erdei út, de azután már kezdõdik a kiálló köves szekérút, ami visszafelé már nem is olyan vicces, ráadásul sokáig felfelé kell menni rajta. Amikor aztán az ide-oda cikázó traktornyomos rész után letérünk az Arany-lyuk felé menõ, hosszú, egyenes, lejtõs útra, akkor enyhe kocogással próbálok változtatni a tagjaim egyoldalú igénybevételén. A vastag, kidõlt fa elõtt megkezdjük a visszakapaszkodást a szekérútra. Elhatározom, hogy a volt Kisréti vadászház elõtt felállított padnál kérek Zolitól egy perc pihenõt, hogy igyak egyet, és agyilag is összeszedjem magam. Alighogy ezt elgondolom Zoli megszólal, hogy pihenni kéne az illetõ padnál. Mosolygok magamban, de nem árulom el neki, hogy én is ugyanerre vágyok. Ez a szép faragott pad a felállítása óta eltelt pár év alatt elvesztette a lakkrétegét és most elég ramatyul néz ki, de azért jól lehet rajta pihenni. Egy harmadik túrázóval osztjuk meg. Zoli azzal a történettel szórakoztatja, hogy decemberben egy igazi kiránduláson Zsolttal milyen vidáman sütögették itt a szalonnát... A hûvös levegõ nem hagy sokáig ejtõzni, tovább indulunk a nemszeretem könyök felé. Az elsõ kanyar után pihenõ csoportot veszünk észre. Balra fekszik egy nõ, jobbra fekszik egy, és az út szélén áll egy figura. Az álló alak fejlámpája mögül Olsen köszönt. - Pihengettek? - kérdezem lendületbõl, ahogy elhaladunk mellettük. Az egyik heverõ nõ, aki a hangjából ítélve Zsuzska, reagál csak, a másik hallgat, mint a csuka. Olsen gratulál, hogy utolértük, de azt mondom neki, hogy szívja vissza, mert babonás vagyok. (Késõbb megtudtuk, hogy az itt heverõ alkalmi túratársnõjükre vártak, amíg egy kicsit összeszedi magát. Az történhetett, hogy a leányzó az elején elfutotta magát, erre rájött egy kis napszúrás, aztán gyomorilag is rosszul lett. Szerencsére húzódása, repedése nem volt, úgyhogy össze tudta kaparni magát annyira, hogy Olsenék elkísérhessék addig a pontig, ahova az autós mentést kérte.) Rongyolunk tovább. Elmondhatom, hogy ez az út lefelé is marha hosszú. Végre leérünk Koldusszállásra [K-]. A vadászháznál már nagy kortyokban issza a vizet túratársnõjével az a spori, aki a körtemplomnál érdeklõdött, hogy mikor lesz legközelebb vízvételi lehetõség. A pihenõbútorzatnál felvágunk balra, hogy az erdõben kolbászoljunk nem kicsit. Egy idõ múlva lejutunk egy helyre, ahol hosszan farakások sorakoznak egymás után. Erre valahogy nem emlékszem. Úgy tûnik sikerült eltévedni. Szívás! Vége a jól belefásult tempónak, már éppen kezdtem megszokni a fájdalmakat. Egy kiszáradt szántóföld buckáin bukdácsolunk fölfelé abba az irányba, amerrõl egy fejlámpa fénykévéjét láttuk rövid ideig. Most már biztos, hogy bemozdult a talpbõröm, ebbõl tuti vízhólyag lesz. Sok totyogás és anyázás után visszatalálunk a [K-] jelzésre. Nagy eltévedéstõl persze nem tartottam, mert végig közelrõl hallottuk az M1 motorzaját, csak bosszantó, hogy a kellõ sûrûséggel jelzett útról is letévedtünk. De hát mindannyian tudjuk, hogy éjszaka mennyire másképp fest minden, pláne ellenkezõ irányból. Felkapaszkodunk a Tarjáni mûútra és Árgus szemekkel vizslatjuk a jobb oldalát, nehogy elbökjük a kiágazó turistautat is. Egy sorompónál meg is találjuk a keresett letérési pontot. Íves jobb kanyar után, az emelkedõ tetején bámul ránk a pufók Hold fénylõ pofával, de hiába mászunk lélekszakadva, mielõtt odaérnénk felröppen, nem várja meg, hogy belegyalogoljunk a képébe. A Tornyópuszta felé vezetõ aszfalton Zoli már alig várja, hogy találkozzék Egonnal és Évával az etetõponton. A túra elõtt válaszoltam a fészbukon feltett kérdésre, miszerint gépleves, avagy virsli legyen e az illetõ ponton, ezért annak a véleményemnek adok hangot, hogy ezt a választékot sehogy sem lehet összekapcsolni Egonékkal, tehát szerintem nem is õk lesznek ott. Ezzel a gondolatmenettel sikerül Zolit lelombozni, de éppen ezért dupla az öröm, amikor meglátjuk az ismerõs autót az út szélén, és az út fölötti kereszttõl meghalljuk az üdvözlést.

13. EP. Tornyópuszta másodszor. Egy cseppet sem lepõdök meg azon, hogy a géplevesen és virslin messze túlmutató étkek vannak itt felsorakoztatva. Kicsit irigy is vagyok azokra, akiknek van étvágya lakmározni. Én csak egy pohár levest kérek, aztán még egyet, és orcátlanul még egyet. Ez fenséges. Egy napon nem említhetõ a forró sós lében úszkáló sárgarépa karikával, pedig nehéz túra vége felé az is jól szokott esni. Évától még a dorgálás is jólesik; közli, hogy betegen mégse' kellett volna ide tolni a képemet éjszakának évadján, kockáztatva egy komolyabb lerobbanást. Ránézek Zolira, akinek bezzeg van étvágya; már a második pár virsli második szálja áll ki az arcából. Rövid ujjú pólós látványára összerezzenek, aztán a feje búbjáig melegen felöltözött Éva láttán kezdek folyamatosan reszketni. Bekapok egyet az Ervin készítette kis linzercsillagból, felkapok egy almát, és jelzem Zolinak, hogy csak falatozzék tovább nyugodtan, de nekem mennem kell, mert mindjárt lefagy a rendszer. Köszönök mindent mindenkinek, és elindulok egyenesen a rossz irányba, Tornyópuszta házai felé. Egonnak még erre is kiterjed a figyelme, mert utánam kiabál. Hát, itt kajából és kedvességbõl annyit kaptam, hogy most már parázsokon is végigjárom ezt a kvázi tizennégy kilométert. Zoli hamarabb utolér, mint sejtettem. Persze, most még az újrabejáratós stílusban tipegek. Lehet, hogy a pihenés és a restaurálás miatt, de a hosszú aszfalt út nem is tûnik annyira hosszadalmasnak. Minden esetre furcsa, épp az ellenkezõjére számítottam. Egy balra nyúlfarknyi kunkor még aszfaltból, aztán jobbra a tiszteletreméltó öreg fa elõtt megindulunk felfelé a Somlyóra [K-] / [P-]. Lihegtetõ, de más inakat, izmokat vesz igénybe az emelkedõ, és ez felfrissít. A Somlyó tetõt [K3], akárcsak idefelé, most is kihagyjuk.

14. EP. Somlyóvár kulcsosház másodszor. A bejáratnál lógó kékezõ bélyegzõhöz lépünk. Odabent sötét van, de a késõ éjszakai (majdnem hajnali) óra ellenére beszélgetés hangjai szûrõdnek ki. Megnyugodhatunk, hogy fejlámpáink fénye nem ébresztett fel senkit. A fenyõfás sétányon még nincs semmi gáz, de amikor leérünk az íves szekérútra, akkor már nagyon megviselik a talpaimat a kiálló kövek, amelyek idefelé nem is álltak ki ennyire. Ez a soha végetérni nem akaró szekérút. Amikor egy túra valami miatt már nagyon kellemetlenkedik, akkor mindig arra gondolok, hogy csak lépegetni kell szakadatlanul, és egyszer csak már a megszépítõ múlt idõben gondolhatok rá. Ez a módszer most nem válik be, úgy érzem ennek sose' lesz vége. Már az sem segít, amikor végre letérünk a szekérútról. Most a végetérni nem akaró lejtõ kínoz, meg az egyik keréknyomból a másikba való ugrálás. A sûrû szitkozódásra Zoli megkérdezi, hogy mim fáj. - Most már a hajam is fáj - válaszolom és vonyítani kezdem az eddig csak bennem verklizõ nótát: "Nevör ending sztóó-rííí, áá-á, áá-á, áá-áú-áú-ááá." A kisegyházi vagy nagyegyházi vagy senkiházi tóról most nem a békák kórusa felel, hanem kacsák hápognak vissza röhögõ hangon. Remélem kizabálták az összes békát a tóból, és jól elcsapják a hasukat. Zoli sem annyira fitt már. Tagadja, hogy fáradt lenne, de a ma reggeli Bia 25 iránti lelkesedése már a nulla felé konvergál. Gonoszul kuncogok magamban a lelohadt tettvágyán, és ráteszek egy lapáttal: - Menj csak nyugodtan a Biára, majd Árpiék felráznak, ha bealudnál a friss levegõtõl a sóskúti kocsma teraszán. Hiába minden, már Zoli is csak egy kád melegvízrõl és vetett ágyról ábrándozik... Egy sarki tanyánál kutyák acsarognak. Amíg rossz irányban keresgéljük a jelzést, addig egy nagyobb csoport elmegy a jó irányba. Olyan is ritkán van nálam, hogy vágyok az aszfaltútra. Most ilyenem van, mert az legalább egyenletesen nyomja a talpaimat. A hosszú, birkanyomos lejtõ után ezt meg is kapom. Az egyre távolodó Zoli lámpafényét nézem a bekötõúton, hogy mikor tûnik már el balra az erdõben. Nevör ending túúraaa aa-a aa-a a-a-a-a-a-a. Valahára eltûnik, és nem sokára én is utána. Most már csak át kell mászni ezen a dombon. Egy nagy túrósbatyut! Felmászni, lerobogni, kerítés mellett mászni, kerítés nélkül hullámozni. Szevasz Olsen! Megint föl és megint le. Ennyi hullámvasút itt nem is volt, ezt most hordták ide, direkt az én bosszantásomra. Egy bal kanyarban Zoli vár. Lámpáinkat eloltjuk és megindulunk a falu felé. A telkekhez érve ugyanaz a cirmos fogad, mint aki tegnap figyelte az útnak indulókat. Zolinak sikerül becserkésznie. (A macskák 90%-a hagyja neki, hogy megsimogassa õket.) Az állomás felé közeledünk. Az éppen kijövõ srácok fényképeznek. Erõfitogtatásból Zolival kézen fogva, indiánszökdeléssel tesszük meg az utolsó métereket, mint a konkrét csávók, akiknek meg se kottyant ez a kis levegõzés.

15. EP. Cél, Szárliget harmadszor, de remélem nem utoljára (5:15) A váróteremben elõször zsonglõrmutatvánnyal próbálom elkápráztatni Edinát, de miután a labdák hamar földre hullanak a fõrendezõúrhoz lépek, kicsekkolás céljából. Õ gratulál nekem, válaszképpen én is gratulálok neki. Nem akármilyen kezdés volt a részérõl a teljesítménytúrázás másik oldalán. Ugye?...

Ottorino

 
 
túra éve: 2013
Iszinik 100/ Iszi 50 / Nik 50/40 / Iszinik 40 / Csillaghegyi Csillagok 15Túra éve: 20132013.12.17 08:25:04

ISZINIK 100 [2013.11.23-24] Táv: 99 km; Szint: 3027 m; Szintidõ:25 ó.



Tegnap az Internet és az ötféle rádióállomás tízféle idõjárást jelzett elõre a hétvégére. Mindegyik esõt prognosztizált, "csak" a területben és a kezdés idejében nem egyeztek. Kiválasztottam a nekem legjobban tetszõt, amely szerint nyugat-délnyugat felõl jön fel a csapadékzóna, és szombat éjszaka-, vasárnap hajnalban ér el minket.

Az ébresztõ lenyomása után, az ágy szélén akklimatizálódva még mindig van esély arra, hogy eldõljek, mint egy krumpliszsák, és a fejemre húzzam a takarót. A 2008-as, elsõ (és nekem idáig az utolsó) hivatalos ISZINIKre gondolok, amikor hóviharban üvöltött a szél a fülünkbe, majd a lefagyott talajon estünk, keltünk, spárgáztunk. Ha most a legkedvezõtlenebb verzió jön be, akkor pedig féltávtól ázhatunk, mint a rongy, és dagaszthatjuk a sarat nem napestig, hanem még azon is túl. Másfelõl, ha nem megyek el, és tûrhetõ lesz az idõ, akkor sokáig bánni fogom, hogy kihagytam egy jó hosszú levegõzést kiváló társaságban. Teljesen leegyszerûsítené a helyzetet, ha már most esne az esõ. Végül azzal serkentem magam felkelésre, hogy legrosszabb esetben kicsekkolok Mogyinál, bár onnan eléggé fárasztó és macerás hazabumlizni közösségi közlekedve.

A túrahangulat már Kelenföldön, a vonatra várakozva elkap. Annyi túrabubus van a peronon, hogy egy pillanatra elszégyellem magam azért, hogy haboztam elindulni. Moiwa optimizmussal tölt el. Azt mondja, hogy csak holnap hajnali 4-kor kezd majd esni az esõ. Én már éjféllel is kiegyeznék. Befut a piros csõvonat; egyik ablakában Gyõri Péter és Olsen cifferblattját látom; a hozzájuk legközelebbi ajtóhoz futok; még sikerül egy helyet megcsípnem mellettük. A kis asztalkán ISZINIK 100-as füzetet látok, felsõ harmadában a túra kabalaállata, a millió évekkel ezelõtt kihalt Ammonites megkövült lenyomatának grafikája díszlik. - Ti elõneveztetek? - kérdezem a füzetre mutatva. - Nem, itt a vonaton lehet megvenni az indulókészletet (ti: nevlap és itiner). - Zseniális! - mondom én, és a mutatott irányba megyek beszerezni a cuccot. Odafelé a jobboldalnak köszöngetek, visszafelé pedig a balnak. A túrázók ma nem várt, búsás bevételhez juttatták a MÁV-ot. Helyemre visszaülve van még annyi idõm, hogy kényelmesen megreggelizzek. "A következõ megálló Szárliget", olvasom a piros LED-es eredményjelzõn. Az utasok mintegy vezényszóra kiállnak a folyósóra, és várják a vonat lefékezését. A peronról a rendesebbje a felüljáró felé indul, de mivel ez még nem a túra része, mi inkább végzünk egy kis vágánybejárást. Az állomásépületnél már várnak minket és a félnyolcat a teljesítménytúrázó társadalom további - Olsen kifejezésével élve - ikonjai. A kis nevezõcédulát leadjuk Sárgasapkánál, és beszélgetve mi is a félnyolcat várjuk. A dunántúli barátainkat most egyedül Tóth Feri képviseli, amin kissé csodálkozok, mert a múlthéten a HEROBERTO túrán Darabos Zoli már nagyon ki volt hegyezve az ISZINIK-re. Hiába, a derékfájással nem lehet viccelni, tudom a tavalyi Tanúhegyek Nyomában (jubileumi) 50 utáni állapotomból. Nos! Fõrendezõ felmegy a kapitányi hídra, és eligazítást tart. Poénra elkezd hápogni a telefonom. Kiss Pisti az; nem tudott eljönni, de a fílingbõl akart meríteni, ezért hívott. Az eligazításból így csak annyit tudok leszedni, hogy máshol lesznek az etetések. Nem baj, majd kérdezõsködök, ha szükséges. Visszaszámlálás, és tessék! [K-]. Megvárom, míg mindenki elindul, és beállok sereghajtónak. A következõ sarkon kiállok, mert orvul egy csomóan indultak utánam is. Melindáék meg is kérdezik, hogy ennyi volt? Egy mûutat keresztez az emberáradat a faluban. Egy Suzukis türelmesen megvárja, míg mindenki áthalad. Pesti kollegája már biztos dudálva nyomult volna elõre a tömegben. Felérünk egy kis erdõs részre, nagyon lassan húzódik szét a mezõny, sétatempónál nem lehet gyorsabban menni. Kerítés mellé ér az út. Mindkettõ derékszögben balra kanyarodik. Az átló irányába nézve látom, hogy Olsen és Péter már befordultak. Integetek a rég nem látott túratársaknak. A menet kiér a mûútra. Megnézem az órámat; több, mint tizenöt perc a rajttól. Nincs ütemtervem, ezért nem is idegesítem magam a kis lemaradás miatt. Jobbra fordulok, és felveszem az utazósebességemet. A korareggeli kifejezetten hideg után most remek túraidõ van. Póló, és nagyon vékony pulcsi van rajtam. Elvétve rövidnadrágos tagokat is látni. Gyér a forgalom ezen az úton, kimegyek a közepére, hogy elõre lássak. Bizony, jó hosszú flaszter lesz ez, alig látom a végét. Késõbb az emberek balra kanyarodnak, és ez már a szilárd burkolat végét jelenti, mert átmegyünk az M1 alatt, és mezõk mellé érünk. Egy lanka oldalában birkák legelnek. Valami miatt hirtelen meglódul a nyáj lefelé. A puli, mint fekete villám a megfelelõ helyre rohan, és ugatásával egy pillanat alatt visszatereli a megriadt állatokat. Egy murvás útra érve csatlakozom Olsenékhez. A nem túl érdekes táj szemlélésénél jobb a dumaparti. Eldönthetetlen vitatéma - mert túlnyomórészt ízlés dolga -, hogy melyik Kinizsi végjáték a jobb. Nekem egyértelmûen a Tatára érkezõs szimpatikusabb. Sokkal változatosabb, és érdekesebb, még sötétben is. Balra kanyarodunk az úttól egy fasorral elválasztott tó mellé. Késõbb, a kanyargós földúton gyakran kell sarakat kerülgetni, de mindegyiket leküzdjük beázás nélkül. Nem merek arra gondolni, hogy mi lesz ebbõl, ha elered az esõ. Emelkedõk jönnek, és az utolsó egy fenyõfás sétányra visz fel, amely ívének a végén egy kis réten kis ház-, és sok éhes ember idillje bontakozik ki.

1. ELLENÕRZÕPONT: SOMLYÓVÁR (10,9 km)

Amíg a tûzrakó helynél a cipõpertlimmel bíbelõdök, addig Olsen az itinerekkel sorbaáll a pecsételésnél. Nagy "I" betût látok a megfelelõ rubrikába. A fûzõk után húzok egyet a kék italomból, és már mehetünk is tovább a [K-], és az idefelé becsatlakozott [P-] jeleken. - Hát õk meg hova mennek? Ja, jó! Csak a szép panoráma miatt mennek ki a kilátópontra. Hamar leereszkedünk a Somlyóról, ami nem is volt valami hû de magas. Egy murvás utat elérve, jobbra elhagy a [P-], mi pedig felmegyünk a Tornyói útra, és késõbb fordulunk jobbra. Megint aszfalt. Idõközben csatlakozott Andi, akivel már Kelenföldön összefutottam a pénztár elõtt, és aki úgy látszik jól viseli Olsen túlfûtött, sikamlós humorát. Minden esetre nem menekül (el). Szimatolni kezdek. Azt próbálom kiszagolni, hogy vajon milyen messze lehet a tornyópusztai állattelep. Ennyire messze lenne még? Nem érzek büdösséget. Amikor látótávolságba kerül, és még mindig nem érezni a penetráns trágyaszagot, akkor lesz gyanús, hogy valami gáz van a teleppel. Vagyis, hogy nincs gáz, mert nincs benne állat; az ablakai üveg nélkül tátongnak. Volt egyszer egy Tornyópuszta... A fátyolfelhõzeten keresztül átdereng, mit átdereng, átsüt a nap. Reggel nem hittem volna, hogy ma még felgyûrt ruhaujjal szambázok a túrán. Felkötünk egy valamivel szélesebb útra, és jobbra fordulunk rajta. Itt már elmegy néhány autó, de nem vészes. Párszáz méter után balra bevisz a [K-] az erdõbe. Nem tart sokáig az öröm, mert nemsokára leérünk a Tarján-Tatabánya mûútra, ahol megint balra fordulunk. Itt már az avaros padkán kell gázolnunk, mert komoly forgalom van, és a kanyarból jönnek az autók, mint a szélvész. Jó, hogy ez nem tart sokáig, mert a kanyar után jobbra ismét bemegyünk az erdõbe, és egy csomó ideig nem találkozunk autóforgalommal. Zsuzska ér utol, akivel a Kinizsin találkoztam utoljára. Akkor éppen mérges volt, hogy lemaradt egy Kilimandzsáró expedícióról, most a helyette lenyomott Mont Blancról mesél sok érdekességet. A hallottak alapján nem tudom eldönteni, hogy irigyeljem e... Gábor és Dia megint beérnek; Olsen õket sem kíméli. A téma semmit sem változott. Tényleg! Beszélt már valaki Olsennel, hogy ne az ivarcsata lett volna terítéken, azaz lepedõn? (Az legyen szíves jelezze a Tina- vagy a Töcs magazin szerkesztõségének!) Közben jobbra befordulunk az autópálya mellé, és a lassan távolodó, majd elhaló motorzaj után ma elõször keresztezzük a Tarjáni-Malom-patakot. Ereszkedni kezdünk, és lentebb, egy útkeresztezõdésben embereket látunk, amint egy fáról írnak be valamit az itinerükbe.

KOLDUSSZÁLLÁS; KÓD: 225

Nemrég reggeliztem, de most jólesik egy mûzli szelet, kékkel leöblítve. Derékszögben jobbra fordulunk, és megindulunk a tetszetõs Koldus szálló épülete felé. Van itt egy kis tavacska, amire egyáltalán nem emlékeztem. Nekem itt, a [K-] / [S-] ipszilon elágban kezdõdik az "igazi" Kinizsi útvonal inverze, mert 2008-ban kezdtem Kinizsizni, éppen amikor Tatára tették át a célt. Maradva a [K-] jelzésen jobbra hajlunk el, és emelkedünk a most már tûrhetõen betaposott zúzalékköves úton. A túra nevének megfelelõen fordított sorrendben jönnek a jellegzetes objektumok, amelyek jól jelzik a Kinizsin, hogy milyen messze van még Koldusszállás. Jön a már földbetiport vad lábrács, majd nem sokra rá a Tarjáni-Malom-patak rövid fahídja. (...) - Nem arra! Nem megyünk le Tarjánba a [K+]-on, maradunk a [K-]-on balra tartva, majd bemegyünk a Pes-kõ alá. A kopár fák közt felnézve már látni a mészkõalakzatokat. A most következõ sarakból próbálok a túra további sárosságára következtetni. Vannak pocsolyamedencék, de mind kikerülhetõ. A tavaly, vagy két éve kiszórt néhány teherautónyi sitt nem szép látvány, de egy pár feneketlen dagonyát kitölt az úton. Gyér motorzajt hallunk, majd leérünk egy keresztezõdésbe, ahol élesen jobbra fordulva kiérünk a következõ pontra.

2. ELLENÕRZÕPONT: VÉRTESTOLNAI MÛÚT. (25,0 km)

"S" bélyegzés kerül az itinerbe, S jobbra megyünk tovább a "sárrázón". Hamar elérjük a Tarján-Tardos mûutat, amin csak egy kicsit kell balra menni, mert a jelzés egy keskeny ösvényen jobbra betér a fák közé. Olsennek magyarázom, hogy milyen nagy szerencséje van, az elsõ Iszinikjével, mert nem is oly rég itt négy azaz 4 db. rozogábbnál rozogább létrán kellett átmászni, majd a lebontásuk után a szétszedett kerítésbõl itt maradt drótakadályokat kerülgetni. Mára ennek már nyoma sincs. Szántóföldön betaposott ösvényen megyünk átlós irányban, majd egy embermagasságon túlnõtt fiatalosban útvesztõzünk, mígnem elérjük az erdõ szélét, ahol az utolsó létra terpesztett át a kerítésen hajdanán. Itt besétálunk az erdõbe, egy kényelmesebb útra. A most következõ szakasz világosban sem mutat sokkal változatosabb képet, mint éjszaka. Jóval késõbb, amikor az út szélén már látszik a bányából származó barnásvörös mészkõtörmelék, Olsen egy anekdotával rövidíti utunkat. Egy ismerõsének sikerült jókora követ találnia, amelyiken ott volt az Ammonites lenyomata. Teljesítménytúrán volt éppen, de beletette a több kilós követ a hátizsákjába, és vele küzdötte végig a távot. Remélem otthon nem próbált belõle kitûzõt csinálni... - Figyi! Itt jön fel a [Z-] Héregrõl, azon a baromi meredeken. Élelmes emberek sört árulnak itt a Gerecse 50-en. Mingyá' ott vagyunk.

3. ELLENÕRZÕPONT: BÁNYAHEGY. (30,5 km)

A pecsétek már kiadják az "ISZ" szókezdetet, ezért vizet tankolok a kitett mûanyag kannából, pezsgõtablettát dobok bele, és miközben ezt ISZogatom, az ellátmányként kapott Balaton szeletet hozzá eszegetem. Na, de most már álljunk tovább innen, mert már eleget tartósítottuk magunkat a tábortûz füstjével. A villámsújtotta, odvas fától visszanézek a KRESZ tábla felé. Próbálom elhelyezni a térben a Kinizsi teaosztó sátrát, szemben a "hullasátorral". - Erre kell menni - mondja Olsen az ellenkezõ irányba mutatva. - Tudom, csak egy kicsit nosztalgiáztam - mondom, és már indulok is. A vadász- vagy nemtommilyen házat a rét mellett Olsen szerint 70 millából helyre lehetne pofozni. Szerintem 70 millából egy újat is lehetne építeni. Gyorsan elhaladunk a nagy, bekerített tarvágás mellett. Emberek bóklásznak odabent, valamit gyûjtögetnek. Az egyik odakiabál valamit egy érthetetlen tájnyelven. Valami olyasmit, hogy: "Állnál tétova pergola hová pandúr jól perkál a teplinc." Nem baj, majd begyógyul, mi pedig nyomjuk tovább... Balról feljön a [K3], hogy százegynéhány méter után tovább menjen fel a Gerecse-tetõre. Mi persze maradunk a [K-] nyomában. Kiérünk egy szélesebb útra, ahol jó darabon lekvárban megyünk a szorgos favágók jóvoltából, akik még hétvégén is motoros fûrésszel szeletelik a fát, és rakodják be egy (nem városi) terepjáróba. Érdekes véletlen, hogy a Schandl-hárs felé hullámozva éppen plujóval találkozunk, aki a Gerecse-tetõn szokott volt pontõrködni a kislányával a Lábatlan 35-ön. Meg is kérdezem tõle, hogy nem szaladt e fel az imént a [K3]-ön megnézni, hogy ott vannak e. - Nem, mert idén elõször más társaság rendezte a túrát, és már nem mi adtuk a pontõrséget a tetõn - válaszolja. (Ezt augusztusban észre is vettem.) Elbeszélgetünk a Gerecse üdülõ vonaláig, aztán leereszkedünk egy árokba, majd a Kis-Gerecse mészköves ösvényén ügyeskedünk. A párás levegõ miatt csúszik minden. Szerencsésen leérünk a Vízválasztó útkeresztezõdéséhez, ahol a [P-] jelzésen mehetnénk le Héregre, ha a G50-en lennénk, de belepillantva az itinerbe észreveszem, hogy az Iszinik 100-on vagyunk, ezért maradunk a [K-]-on, és egy sorompón túl jobbra fordulunk. Pusztamaróton, az esõháznál szólok Olsennek, hogy megállok, illetve leülök egy alsó zsírzásra, de Õ csak menjen tovább, majd lenn megvár az amerikai kimúlt eb-osztásnál. Nem hagy ott, megvárja, míg vazelint kenek a tappancsaimra. Hosszabb túrákon újabban így teszek, és ez nagyon jól bevált vízhólyag ellen. Közben akik elhaladnak, különféle instrukciókat adnak, hogy mit hova kenjek. Andi is leül egy narancshámozásra; az evésre nem fecsérel idõt, mert a nagyját elosztogatja. - Menjünk mi is virslit enni! - mondom Olsennek, és mindketten kissé lerozsdásodva indulunk neki a továbbiaknak. A murvásról felmegyünk a fûre, és balra kiemelkedünk a rétrõl. [K-] / [P-]. Nagy örömömre nyitva van a kapu, nincs szertorna. Balra elmegy a Közép-dunántúli [P-], és mi bizakodón folytatjuk utunkat a Domoszló-völgy hajtûkanyarja felé. (Van aki Vaskapu néven ismeri.) Ez egy teljesen jól járható, viszonylag rövid könyök, mégis a Kinizsin volt aki lemászott a mély völgykatlanba, hogy a másik oldalon kimászva rövidítsen, aránytalanul nagyobb erõkifejtés árán is. Vannak érthetetlen dolgok, fura emberek. Olsennel végigjárjuk a látványnak se' kutya szakaszt. A másik oldalról átjódlizok az elõzõre. Nincs válasz. Egy irtáshoz érünk, ahol jobb átlón beérünk egy magasfeszültségû távvezeték alatti lejtõre. A hosszú egyenes szakaszon végre embereket látunk; Olsennek már hiányérzete volt. A lejtõn lesietve hideg vízcsepp hullik az arcomra. Lélegzetvisszafojtva várom, hogy követi e másik is. Sajnos igen. - Na, vége a havajozásnak, esik az esõ - állapítom meg szomorúan. Elõttünk már cihelõdnek, esõköpenyért kotorásznak. Mire a lejtõ átmegy egy rövidebb emelkedõbe, megszûnik a csepegés. Nagyon remélem, hogy ez a pár csepp csak ijesztés volt. Jobbra kanyarodik az út, majd a kóbor apácák megtévesztésére hirtelen, hegyes szögben balra kell fordulni. Itt majdnem mindig valakit vissza kell hívni, aki egyenesen folytatva, baromi kerülõvel "akar" lemenni a Bajót-Bajna mûútra. Most is így van ez. Az éles balos után pár méterrel jobbra betérünk az erdõbe, és meredeken zuhogunk lefelé a Bika-völgybe, az említett mûútra. A flaszteren balra fordulva már látni a wimpy árust, akinek a standja elõtt hosszú sor nyáladzik az ellátmányra várva. Mi is közibük állunk. Jól néz ki a kaja. Amikor sorra kerülök, és az árus megkérdezi, hogy mi mehet bele, akkor azt mondom, hogy minden. Megy rá mustár, kecsöp, majonéz, uborkaszeletek, és a végén rászór valami morzsát, majd jó étvágyat kíván. Azzal nincs hiba, már egy ideje korog a gyomrom. Körülnézek. Minden valamirevaló kõ, fatuskó foglalt. Hoppá! Most álltak fel egy szétlapított kartondobozról, ez éppen megfelel. Körülményesen tudok csak leereszkedni a földszintre. Nagyon finom a menázsi; a morzsa, amit rászórt, az pirított hagyma. Hamar eltûnik a kompozíció a gallér mögött; jó lesz, ha mi is mihamarabb eltûnünk innen. Még át kell másznunk a Kökényes-, vagy ha úgy tetszik a Domonkos-hegyen (határeset). Olsen stresszeli magát, hogy felérünk e a Getére a háromnegyed tízes pontzárásig. - Ne viccelj! Háromnegyed tízkor már mínium Dorogon leszünk, ha nem Kesztölcön. Felfelé kissé elcsendesülünk. Nem csak a kezdõdõ szürkület-, hanem az egyre ritkuló levegõ miatt is. Ez a hullámokban jövõ ködszitálás az esõ fenyegetésével borzolja az idegeimet. Egy marha nagy vadetetõre azt mondja Olsen, hogy kajapont. - Már megint? Jól van, álljunk meg, egy kis szénával lefojtjuk az amerikai virsli felböfögõ hagyma ízét. Látszólag felérünk a helyi maximumra, de van benne még egy hullám, amit meg kell lovagolni, aztán mehetünk le meredeken egy nagy mezõ szélére, ami mellett az út feltehetõen jó szándékkal van nem cipõtalp alá való kövekkel felszórva. Elbukdácsolunk az országútig, és jobbra felmegyünk rá. Hosszúnak tûnik a szilárdon való baktatás Péliföldszentkereszt felé. A Szent-kút finom vizébõl akartam tankolni, de most jut eszembe, hogy ez nem egészen a Kinizsi inverze, nem a [K-]-on megyünk tovább, hanem egy kerítés mellett a [K+] jelzésen, ami nem érinti a forrást. Az idõsek otthona környékén találkozunk Melindával és Istvánnal; õk is az elemlámpájukat szándékozzák beüzemelni, mint ahogy mi is emiatt állunk félre. Az elsõ lépéseknél szokatlan, hogy a mesterséges fény nem jól láttatja az alattomos sarakat; belegyalogolok néhány lekibe, mire megszokja a szemem a világítást. Hosszasan megyünk a kerítés mellett, majd átmegyünk egy kis erdõrészleten, és balra-jobbrával belekezdünk egy emelkedõbe, amelyik visszaköt a [K-]-ra. Felérve visszanézek, és egy fejlámpa fényét látom közeledni a [K-] irányából. Ha nem ment fel a sporttárs az Öreg-kõi pihenõhöz, akkor talán nem is került nagyot. Lehet, hogy õ belekombinálta az útvonalba a Szent-kutat. (Nem is rossz ötlet.) Itt van az az igazi, patkó alá való szekérút lefelé Mogyira. Ezt már nem igazán szereti a talpam, de nemsokára leérünk a sima aszfaltra, és ereszkedünk tovább a buszmegálló bódéja felé. Utólag hallottam, hogy a környéken gondja támadt olyan túrázóknak, akik sem a Kinizsit, sem az Isziniket még nem csinálták. Egyikük jóval a temetõ után kérdezte meg valakitõl, hogy messze van e a Kakukk. Azt válaszolták neki, hogy most már igen. Hogy mi ne essünk ebbe a hibába, elhagyjuk a [K-] jelet, és a megállónál balra fordulunk, majd a kocsma felé tartva szalutálunk a már onnan jövõ túratársaknak.

4. ELLENÕRZÕPONT: MOGYORÓSBÁNYA. (48,1 km)

A bélyegzések sora már kiadja az "ISZI" betûcsoportot. Nálunk ez egy túra résztávjának a fantázianeve, de frankofon helyeken értelmes szó, (persze, nem ezzel a helyesírással) ami azt jelenti: itt. Van aki ITT befejezi, mások - mint például mi - felveszünk a tálcáról egy zsírosdeszkát, és egy nagy Borsodi feliratú mûanyag pohár teát (!), és kimegyünk az ellátmánnyal a teraszra, mert a benti langymeleg nagyon elbágyasztana, és akkor még nehezebb lenne a továbbindulás. Látom, hogy Olsen rúgkapál, és fúj az orra lika, ezért - és különben is - ITT hagyjuk Mogyit. Ez egy nagyon kies helység, de ezt az alkalmat is beleszámítva, ebben az évben már négyszer voltam itt, ezért idén már nem igazán akarok még egyszer jönni. Visszamegyünk a buszmegállóhoz, és mielõtt még továbbmennénk, a nyomós kútnál feltöltjük a flakonjainkat friss vízzel. Nem viszek sok ballasztot a magashegyi szakaszra; van nálam két félliteres palack víz, benne hidratáló pezsgõtabletta, meg egy közönséges dobozos energiaital. A kékeket már megittam. A buszmegálló mögött visszatérünk a [K-] jelzésre, és emelkedünk a temetõ felé. Utána még hosszan tovább liftezünk. Mivel pontosan tudom, hogy mi vár ránk, nem latolgatom, hogy mennyi van még, hanem egyenletes léptekkel tolom magam fölfelé. Ez a módszer azt eredményezi, hogy egyszer csak arra ocsúdok, vízszintes már az emelkedõ, és a füves kis fennsíkon balra az emlékkõre vetül a fejlámpám fénye. Fenn vagyunk a Mogyorósi-Kõsziklán. Második felvonás, elsõ szívatás kipipálva, bár lejutni is elég kellemetlen innen. Kis ösvény kanyarog le, figyelni kell az elágazásoknál. Igen, itt ez a kis trükkös balos kilépés, ami szembõl teljesen egyértelmû, észre se veszed, de ha most sem veszed észre... Itt a keskeny vályús ösvény, ahol fél lábbal a vályúban, fél lábbal a peremen sántikálunk lefelé. A gyümölcsös füves lejtõjén megint rákezd a csöpörészés. Próbálom nem idegesíteni magam miatta. Murvás út, Tokodi pincék, szaletli. (Itt eggyel többször voltam, mint Mogyin a Szuperkatlan okán.) Kimegyünk a Tokodi mûútra. Most is bõséges az autóforgalom. Nem a macskaszemes hátizsák van rajtam, de ellenkezõleg megyünk a forgalommal, és elõre világítunk. Már megismerem azt a fát, ahol jobbra neki kell vágni a hegynek. Húzom a rövid vonatunkat, elágazásokban felszegem a fejem jelzést keresni. Egy keresztezõdésben jobban tetszik a szélesebb út, de Olsen figyelmeztet, hogy: - Nem oda Buda! Feljebb, egy nagyon meredek emelkedõ után lámpák cikázását látjuk. Itt már nincsenek fák, de még bokrok is gyéren. Jobbra keresik a jelzést, vagy legalább egy ösvényt. Egy percre én is hagyom magam megdumálni, hogy amit jobbra akarnak kikerülni az már a Hegyes-kõ, de rövid kutatás után rájövök, hogy ez még nem az, és balra rátalálok a [K-] jelre. Erre meg azt mondják, hogy ez levisz Tokodra. Errõl már nem nyitok vitát, hanem elõre megyek. Aki akar az jön, aki nem, az keresse meg a tegnapot. Nemsokára felérünk az "igazi" Hegyes-kõ mellé. Innen egy meredek visz le egy facsoporthoz, az egyetlen árnyékot adó ponthoz a környéken, aminek nagy szerepe volt a Szuperkatlan 30-on, és most is a tájékozódás miatt. A lejtõ után egy lány már balra akar fordulni a [K-]-on. - Az viszont már tényleg Tokodra visz le - figyelmeztetem. - De hát itt a [K-] - így õ. - Igen, de nekünk már a (láthatatlan) [K+] a frankó - mondom, és folytatom a hosszú, egyenes úton két szántóföld között. Egy népes csapat verõdött össze az iménti útkeresõkbõl, és az idõközben minket utolérõ sporttársakból. Olsen diskurálni kezd velük és elõre siet. - Te Feri! (alias Olsen) majd azért figyelj oda elöl, mert balra lesz egy nagyobb bokorcsoport, ahol átvág az út a szántóföldön. Megy a csapat vidáman beszélgetve a síkon; még egy szivatós rész kipipálva, mindenki a Getére izgul ("h" nélkül!). Felkapom a fejem, és balra belenézek a sötétbe. Mintha egy még sötétebb rész rajzolódna ki benne. Tüzetesebben megbámulom, és felcsillan egy fényvisszaverõ szalag. - Helló! - mondom a távvezeték felé menõ csoportnak, és már megyek is az ültetvénytõl alig megkülönböztethetõ átlós úton. Az újból utolérõk közül dörmög valaki, hogy ráértünk volna közvetlenül a távvezeték elõtt bekanyarodni. - Persze, a dzsungelba! - gondolom magamban; hangosan csak annyit mondok az újra élre törõ Olsennek, hogy: - Majd figyelj Feri, mert jobbra lesz egy ösvény, ami lemegy Csolnokra! Kis idõ múlva azon veszem észre magam - a többiek után baktatva -, hogy lefelé megyek. Hát ezek mégis rátértek a csolnoki ösvényre. Visszakapaszkodok a szántóföld szélére, és tovább megyek rajta. Húsz méter múlva, takarásban látom meg a fényvisszaverõ szalagot. Visszaszólok két dilemmázónak, akik nem mentek a többiek után, de megvárták, hogy én mire jutok. Õk trombitálják vissza a Csolnokra lemenõ félbe levõ csoportot. Most már nem várok senkire, megindulok a löszfal felé vezetõ, elõször hullámvasutas, majd nagyon lejtõs úton. A párás idõ ellenére a homok nem eléggé kötött, vigyázok, hogy ne menjen bele a cipõmbe. Leereszkedek a löszfalon és egy vékony fán megnézek egy [K+] jelzést. Balra fordulok a horgásztótól jövõ kis ér mellé, és megyek húsz métert a Gete "feljáratáig". Itt félre állok, mert energiaital nélkül nem megyek tovább egy tapodtat sem. Az érkezõknek a Gete felé mutatok, és azt mondom: - Arra! De senki nem indul el, hanem össznépi öblögetés veszi kezdetét. Mindenkit magam elé engedek, hogy nyugodt tempóban, de egyvégtében fel tudjak kapaszkodni a csúcsra. Elindulok a vörös kõgörgeteges vályúban. Valaki, akinek mégis sikerült mögöttem maradnia, azt mondja a túratársának: - Most keményen fölmegyünk, aztán a másikoldalon már csak lefelé kell menni. Magvas elgondolás, már csak meg kell valósítani. Hosszadalmas a kõágyas emelkedõ a fenyõhatárig, de azzal vígasztalom magam, hogy lefelé még undorítóbb itt jönni. A fenyõfák árnyékában általában meg szoktam pihenni, van aki most is ezt teszi, és most még a legárnyékosabb követ sem kell sokáig keresgélnie. Tartom magam a tervhez, hogy pihenés nélkül megyek fel. Nemsokára felérek az itteni Öreg-kõre; egy rövid lejtõ jelzi ezt. Az újabb fenyõfás környezet után drámaian sûrûsödni kezdenek a szintvonalak. Amikor a sziklák is sûrûsödnek az ösvényen, mégis félreállok, mert sûrû botcsattogást hallok hátulról, és ebbõl arra következtetek, hogy elõzni akar valaki. Dia megy el mellettem, de egy kicsit feljebb õ is félreáll egyet szusszanni. Ennyi pihenõ elég. A további, néhol félméteres sziklalépcsõket lassan, de bizonytalanul leküzdjük. A "célegyenes" után egy utolsó lépcsõ, és már fenn is vagyunk.

5. ELLENÕRZÕPONT: NAGY-GETE (56,6 km)

Olsen azzal fogad, hogy azt hitte le kell táboroznia rám várva idefent, és lám, majdnem választékot fújtam a hajába. (Ma az a fõ téma, hogy ki kinek fúj választékot a frizurájába; persze csak a szex téma után.) A pontõrtõl kiszámíthatóan egy "N" bélyegzést kap, aki itinerével jelentkezik nála. - Mehetünk? - Mehetünk! Szégyen, de picit sem gyönyörködünk az éjszakai villanyfényes panorámában, hanem lefelé csattogunk. Hosszú szótlanság után megint beindul a viccelõdés. A fáradtságot mindenkinél felülírja valamiféle felszabadult érzés. Észrevétlenül lejutunk a hajdan magasfeszültségû vezetéket tartó, rozsdás vastraverzhez, ami elõtt jobbra térünk egy szélesebb földútra, hogy néhány lépés után balra megint bemehessünk az erdõbe. Tempósan fogy a lejtõ. A nagy irtásnál nézek csak fel megint, mert azt egy rövidebb emelkedõ jelzi. Hogy már a Belányi-telepet is elhagytuk, azt Gábortól tudom meg. Mindjárt itt a szilárd burkolat, ipartelep, és az útcsomópont, ahol elhagyjuk a [K-] jelzést, és a Csolnoki utcában lejtõzünk a temetõt jobbkéz felõl mellõzve, a 10-es út mellett levõ Molnár sörözõ felé.

6. ELLENÕRZÕPONT: Dorog. (61,9 km)

Amikor megkapjuk az immár harmadik "I" betûs bélyegzést rögtön kifordulunk az ajtón, mert ugyan a rendelkezések miatt most már nincs bagószag a kocsmában, de a friss levegõ után mellbevágó a benti nyúlós, fülledt borgõz, ezért inkább kabátot veszünk, és az ajtó elõtti padokon pihenünk. Zseniális, hogy a kocsma tõszomszédságában van egy nonstop bót. Átgangolok egy literes kóláért. Az már kevésbé zseniális, hogy a pénztáros éppen szalagot cserél a pénztárgépben, de hát semmi sem tökéletes. Nem várt mértékben ki vagyok száradva; a kocsmaudvarba visszatérve a kóla háromnegyedét benyelem. Néhány darab sós keksz is megeteti magát. Olsen szerint beállítottuk a pH értékünket; mehetünk. Andi társaságában el is indulunk, Gábor és Dia még ejtõznek egy kicsit. Átmegyünk a Bécsi úton, és balra bemegyünk az elsõ keresztutcába. A Mária utca az utolsó jelzetlen szakaszunk. Fiatalok, nem rég még gyerekek jönnek szembe. Kérdezik, hogy mennyi van még. A bemondott resztli hallatán az egyik rávágja, hogy õ biz' annyit egyszerre soha... Valahol, az épülõ vasút után jobbra "visszatalálunk" a [K-] jelzésre. Megnézem hogy állunk az idõvel. Úgy kalkulálom, ha nem jön közbe semmi különös, akkor a Sistergõ etetõpontján eltöltendõ idõt is beleszámítva, még a 24 órán is bõven belül maradunk. Persze toljuk tovább tempósan, mert mindig kell idõtartalék elõre nem látható eseményekre. Például Olsen fejérõl lepattan a lámpa, és szétesik az aszfalton. Sikerül megreparálnia, nem kell elõvennem a tartalék lámpámat. Egy elsõ bálozó a Fészbukon feltette azt a kérdést, hogy mit vigyen az Iszinikre. Nagyon jó tanácsot adott az a válaszoló, aki a legfontosabb dolgok között említette a két lámpát. El lehet képzelni: Éjszaka, esetleges fagyban, az erdõ közepén világítás nélkül... Elérünk Dorog szélére, dübörgünk a keskeny vashídon, majd a lõtér után két kerítés közé szorítva a várost magunk mögött hagyjuk. Szélesebb homokos úton megyünk, balkéz felõl akácos. Szólok Olsennek, hogy balra figyelje a beugrót. Ezúttal észre is veszi. Libasorban férünk csak el a Nyársas nevû akácos szintén homokos ösvényén. Hosszasan menetelünk így, amíg ki nem jutunk egy szélesebb útra, amin jobbra fordulva kimegyünk a 117-esre. Ezen csak rövidet kell menni balra, de világítunk elõre, hátra szorgalmasan, nehogy elcsapjanak. A túloldalon átlépünk a szalagkorláton, és ezzel belépünk Kesztölcre, hogy megkezdjük az itteni kanyargós városnézést báj nájt. Egyre agresszívebben szemerkél az esõ. Olsen meg akarja szavaztatni, hogy öltsünk esõkabátot. Nem tudja, hogy akkora a demokrácia, hogy mindenki szavazás nélkül öltözhet, vetkõzhet kedve szerint, tehát nem engedjük meg neki, hogy felvegye az esõkabátját. A bezárt sarki kocsmánál nincs a pont, de egy utolért sporttárs azt mondja, hogy följebb lesz. Automatikusan balra fordulunk, és távolodunk a családi házas övezettõl. Párszáz méter után megint balra fordulunk egy susnyás ösvényre, és feljebb, egy újabb aszfaltút keresztezése után meglátjuk a kivilágított pontot.

7. ELLENÕRZÕPONT: KESZTÖLC (68,3 km)

Joggal lehetünk büszkék, hogy a bélyegzés már kiadja az "ISZINIK" szót, és már csak a táv három számjegye hiányzik a maradék rubrikákból. Olsen azt mondja a pontõrségnek, hogy kísérjenek el minket, mert nem ismerjük a járást. Veszik a lapot, és azt válaszolják, hogy nyugodtan induljunk el, és ha eltévednénk jöjjünk vissza a pontra, és õk készséggel elmagyarázzák, hogy hol néztük be az útvonalat. Megcsodáljuk egy kupamozgalom az asztalon kiállított csillogó díjazásait, aztán továbblépünk az éjszakába. Az esõfelhõt sikerült elhessegetni, s ez optimizmusra ad okot. Egy akácos után jobban kezd emelkedni az út, megkezdõdik a Kétágú-hegy támadása. Zsigerbõl kanyarodok rá a köves mélyútra, csak Olsen figyelmeztetése zökkent ki a mélázásból, miszerint már a [Z-] jelzésen nyomulunk. Ez jó nekünk, csak arra kell figyelni, hogy a bejövõ [S+] nehogy továbbvigyen minket a mélyúttal. A dorogi és kesztölci sík után kifejezetten jólesik a hegymászás. Odafent kedvezõ útviszonyok fogadnak, kiválóan alkalmas a talaj egy jó Nordic Walkingra. Felveszek egy megfelelõ ritmust, és egyenletesen gyalogolok a fennsíkon. Ami egyáltalán nem jellemzõ, elhúzok egy kicsit a többiektõl. Balra fent a fák között világosságot látok. Elõször arra gondolok, hogy a Sasfészek kulcsosházban buli van, de amikor a jelenség késõbb sem kerül közelebb, akkor csodálkozok rá, hogy Holdunk párás levegõn átszûrõdõ fényét látom. Pompás hangulatomnak és mozgásomnak az vet véget, hogy egy férfiökölnyi kövekkel felszórt szakaszhoz érek. Ez már a Kinizsin is így volt, de szerintem azóta rászórtak még egy réteget. Nem csak a cipõtalp csúszik meg a kövön, hanem a kõ is az alatta levõ kövön, ez kiveri nálam a biztosítékot. Egyszerûen nem tudok merre menekülni; az út jobb szélérõl átmegyek a balra, és vissza, de egyik szélen sincs tizenöt centi kõtelen sáv. Andit és Olsent ez láthatóan nem zavarja, mert mikor (pillanatok alatt) utolérnek, el is hagynak. Elképesztõen hosszan tart ez a förmedvény. Sokkal hosszabbnak tûnik, mint tavasszal, pedig akkor sem volt rövid. Valahogy utána bukdácsolok a többieknek, megváltásnak tûnik amikor az elõttem járók lámpáinak fényében meglátom a Pilis-nyereg szerény kis emlékoszlopát.

PILIS-NYEREG; KÓD: 045

A pihenõnél megállunk egy pár falatra és kortyra. Közben meghúzom a cipõfûzõket, mert ezen a köves marhaságon bemozdult a lábam a cipõben, és ha eddig nem lett vízhólyag a talpamon, akkor most már ne is legyen. Érkezésünkhöz képest ellenkezõ irányban hagyjuk el ezt a jeles csomópontot a [Z-] / [Z+] jelzéseken. Arra számítottam, hogy az emelkedõ kisimítja majd az idegeimet, de a fa- és kõtörmelékes út az elõzõ szívatást idézi. Amikor felérünk a jobbos szimpla [Z-]-re, már nem is akarok lépést tartani a többiekkel. Nincs szó holtpontról, vagy ilyesmirõl, hanem egyszerûen bele akarok fásulni egy a hangulatomhoz illõ ritmusba. Hátulról közelít egy társaság; jó kedéllyel társalognak, nevetgélnek. Lassítok, hadd menjenek el mielõbb; most már minden és mindenki zavar. Azt tervezem, hogy a kajaponton fizikailag és agyilag is rekreálom magam. Az igen igen hosszú, több enyhe emelkedõvel és lejtõvel hullámzó út egy nagy mezõvel ér véget. Kezdõdik a Panoráma szerpentin. Elõször laza lejtõvel, aztán minden hajtûkanyar után egyre meredekebb köves ösvénnyel. A köveket valahogy most jobban tûröm, mert lefelé könnyebben szlalomozok rajtuk, köztük. Az eggyel feljebb levõ ágon magányos lámpafényt látok. Gyorsabban megyek, mint szeretnék, de nem akarom, hogy utolérjen, mert a keskeny, szakadékos ösvényen körülményes lenne félreállni. Egy kanyar után Olsen és Andi várnak, és viccesen még le is böknek, hogy hol voltam. Tiszta dili vagyok már; érdesebb hangon szólalok meg, mint szerettem volna, és én bököm le õket, hogy rám ne várjanak, úgyis a kajaponton össznépi dzsembori lesz. Csendben megindulunk a szerpentin maradékán. Hogy oldjam a hülyeségem miatti feszültséget a László-kúpjánál azt mondom, hogy ez a László-kúpja (per anum). Szántó éjszakai fényeibõl Andi arra következtet, hogy még magasan vagyunk. A megkerülhetetlen sorompónál megnyugtató, hogy nem csak nekem kellemetlen az átbújás, de azért van még, aki 80 km után is le tud guggolni. Már már kezdek visszatérni a régi kerékvágásba, de ehelyett egy olyan kerékvágásba térek, ami térdig ér, és sár van benne. Ez viszont még nem volt itt a Kinizsin, és nem is tudom hirtelen, hogy ez a gép honnan jöhetett. Jó, hogy nem ment fel a szerpentinre, biztos diszkvalifikálták volna. Az út egyik oldaláról a másikra kell csúszkálni, ahogy a géppel kanyarogtak jobbra-balra. Utolérjük azt a csoportot, akik minket elõztek a szerpentin elõtt. Úgy látszik a sár nekik is csúszik. Itt már végképp lepattogzott rólam a kultúrmáz. (Utólag "valaki" azt mondta, hogy nem hallott még engem ennyit kurv4nyázni.) Valahogy elvergõdünk az országútig, ahonnan már látni a fényárban úszó etetõpontot.

8. ELLENÕRZÕPONT: SZÁNTÓI-NYEREG (81,1 km)

Sistergõtõl elõször az "1"-es bélyegzést gyûjtöm be, aztán megnézem, mi a felhozatal. A hámozott mandarin jobb, mint a legfinomabb rostos gyümlé. Van forralt bor, de kiszúrom, hogy van kóla is, amit "civilben" keveset fogyasztok, de amit hosszú túrákon rettentõen kívánok. A Dorogon vett liter kóla már rég visszakerült a természetbe, ezért rávetem magam az ittenire. Egy nagy zsömlét kettétépek és vastagon megkenem sültzsírral, amiben húsdarabkák is vannak. Telt ház van az asztal körüli hordókból és deszkákból kialakított padokon, a vendégek kiválóan érzik magukat, ezért a zsákmánnyal leereszkedek egy vékony, a földre dõlt farönkre. Vinatti, aki egy kényelmes deszkán ül az aszalnál, odaveti, hogy jövõre majd felszed innen a Kinizsin. - Rendben van - mondom, de elõtte a Csobánka téren nevezz be engem is! Aztán mégse' lesz az egészbõl semmi, mert kaja után fel tudok tápászkodni, és köszönve Sistergõnek a szabadtéri H1lton ellátást hármas csapatunk új erõre kapva megindul, hogy ki-ki minél elõbb mellére tûzhessen egy õskövületet ábrázoló kitûzõt. Úgy érzem valamelyest megjavult a hangulatom, és helyreállt a pH értékem. A murvás útról be kell menni az erdõbe, hogy aztán megint a murvás útra lukadjunk ki, és aztán megint be kelljen menni az erdõbe. Ezt is érdekes lenne megtudni, hogy miért alakult ez így annak idején... Olsen elõttünk jár, már csak a lámpafényét látjuk. Egyszer csak ordítást hallunk. - Mi az, beleesett egy gödörbe? - mondom Andinak, és meggyorsítjuk lépteinket, hogy mielõbb kihúzhassuk. Olsent már nem találjuk, de egy olyan figurát érünk utol, aki világítás nélkül botorkál, és amikor belerúg egy kõbe, vagy éppen megbotlik egy keresztbe fekvõ ágban, akkor felordít. A farkasember üvöltése tõle távolodva is felhangzik néhányszor az éji erdõn. Lényeg, hogy Olsent nem kell a vállunkon visszavinni a Sistergõ pontra. Elnyújtott emelkedõn érünk fel lassan a Hosszú-hegy fennsíkjára. Az ellenõrzõkód sehol. Már azt hiszem, hogy elmentünk mellette, amikor végre, a "lejárattól" pár méterre megpillantok egy fára tûzött A4-es lapot.

HOSSZÚ-HEGY; KÓD: R17

Balra lekanyarodunk, de a lejtõ ma nem az én mûfajom, szép nyugodtan lebaktatok a távolodó Andi után, és odalent, keresztezve a szekérutat, majdnem azzal párhuzamosan megyek az erdei turistaúton. A Szent-kuti letérõ elõtt visszavezet a jelzés a szekérútra. A letérõnél [Z-]-ról [K-]-ra váltok, vagyis megyek tovább egyenesen. Egyre erõsebben csepeg-, majd esik az esõ. Nem akarok teljesen szétázni, és úgy gondolom, hogy már esni fog végig, ezért felveszem az esõkabátom. A Csobánkai mûút után a sûrû csöpögés visszatér a ködszitálás szintjére, de nem vetkõzök, hanem úgy döntök, hogy ha nem kezd rá megint, akkor majd a Kevély megmászása elõtt teszem súlyba a kabátot. A háttérbõl feketén kirajzolódó Kevély sziluettje vonzza a tekintetet. A Sumica kemping után, az útelágazásban álló magányos fánál majdnem a kõbányába megyek be, de a semmibõl Vinatti hangja figyelmeztet. Mindig ott téved el az ember, ahol azt hiszi, hogy ott aztán soha. Persze a kõbányában úgyse jutottam volna messzire. Visszalépve a fához, a tõle balra ágazó utat választom, ami bosszantóan lejt. Ennyivel magasabbra kell majd másznom. Jól látható helyen van a [K-] jelzés, és még fényvisszaverõ ponttal is meg van támogatva. Itt jegyzem meg, hogy az éjszakai szakaszon rengeteg ilyen pöttyöt és szalagot láttam, ami igen megkönnyítette a tájékozódást (persze csak akkor, ha valaki odafigyel). Iszonyat nagy meló lehetett ezeket kihelyezni, és nem kisebb leszedni. Késõbb a széles útról jobbra ágazik a jelzés egy keskenyebb ösvényen. - Nem arra kell menni! - hallom megint Vinatti hangját, aki egy sziklán trónol. Frász kapok az ijedtségtõl, és háromszor nézek rá a jelzésre, mire rájövök, hogy ugrat. Lehet, hogy Vinatti Puck szerepét gyakorolja a Szentiván éji álomból, ezért bukkan fel váratlan helyeken, és ijesztget, de engem már hanyagolhatna. Elteszem a kabátom, és belekezdek a hosszú, erõs emelkedõbe, ami megizzaszt, de kifejezetten jólesik. Amikor jobbról csatlakozik a [S-], már tudom, hogy mindjárt fenn vagyok.

9. ELLENÕRZÕPONT: KEVÉLY-NYEREG (91,5 km)

A tetõvel ellátott pihenõben ül a pontõr tetõtõl talpig beöltözve. Több órát ülni éjszaka a hidegben, még ez a ruha is kevésnek tûnik, de azt mondja, hogy nem fázik. "ISZINIK 10" - pillantok az itinerre. Na, a kardomba is dõlnék, ha még a Somlyóvár elõtt járnék. Fel az utolsó nulláért! Csak még megvárom a most felérkezett Andit, hogy pecsételtessen és fújjon egyet. Utolsó emelkedõnk a nyálkás faleveles, sziklás [P-] ösvény a Nagy-Kevélyre vezet. Nem mondanám, hogy ezt is annyira élvezem, de nyugi tempóban gond nélkül megvan ez is. Lefelé megint óvatosra veszem a figurát, és nem csak a csúszós út miatt, hanem a jelzéseket is fokozottan kell figyelni, mert egész más a baba fekvése fordított irányban éjszaka. A bokros részt elhagyva egy spori keresgéli a jelzést. Nekem is rá kell világítanom egy pár fára, míg rátalálok. Egy keskenyebb résznél valaki megszólal a hátam mögött: - Elengednél? - Persze! - vágom rá, és a következõ beugróban félreállok. - ...mert különben ledózerollak - veti oda elmentében Vinatti. - Jaj, de édi vagy. Gyere máskor is! - kiabálok utána, de közben remélem, hogy ma már nem bukkan fel többször. De mint tudjuk a remény hal meg utoljára. (Ha pedig nem, akkor a sejtszintû enzimmûködés.) Leérünk az Ezüst-Kevély alatti pihentetõ útra, ami most már nem is annyira pihentetõ. Na, még egy sziklás- aztán egy hosszabb, gyökérlépcsõs lejtõ, aztán jobbra rátérhetünk egy vízszintesnél kicsit lejtõsebb útra, ami kivisz a kõbányához. Ebbe a kõbányába már nem akarok bemenni, hanem ellenkezõleg, balra mennék a szétmosott köves lejtõre. Azért csak mennék, mert már szakad az esõ, és megint elõ kell bányásznom a kabátomat. Andi már elõbb megtette ezt, ezért megint lemaradok. Egyáltalán nem vagyok mérges az esõ miatt, mert méltányosságból csak a túra vége felé eredt el igazán. Amennyire tudok sietek lefelé, de már nem érek utol senkit, csak a sorompón esek át lendületbõl majdnem. Az Ürömi mûút után már csupa sár az út. A telkek mellett tökölõdök, mert a lovaknak újabb területet kerítettek le, és a sötétben hirtelen nem látom, hogy hol csatlakozik vissza az út. Amikor rátalálok, arra leszek figyelmes, hogy a fennsík szélén, ahol be kéne menni valahol a fenyvesbe kóvályog egy lámpás. A bükkzsérci Laci nem találja a "kijáratot". Nekem is egy, a Piros túrákról itt maradt, kõre festett, rózsaszín nyíl segít. Elõre megyek, ellenkezõleg a nyíl által mutatott iránnyal, és egy vékony fán megtalálom a [P-] jelzést. Kiabálok Lacinak, hogy jöjjön, de alig akarja elhinni, hogy ez a jó út. Most már csak a balos beugrót kell megtalálni a bokrok között, és már sínen vagyunk. Amikor ez is megvan, akkor már csak egy kis kanyargás a Róka-hegy oldalában, és már mehetünk is le a foghíjas falépcsõn a Csillaghegy lakott területének határán álló kékkúthoz. Innen már a sikeres teljesítés biztos tudata röpít le az Ürömi útra, vagyis az alvégéhez közeli Sarok presszóba. Odabent már ott ül (Andin kívül) Gábor és Dia is és azt kérdezik, hogy hol voltunk. Tényleg, hol is voltunk? Még jó, hogy asciimo-tól egy oklevél és egy kitûzõ kíséretében visszakapom az itinert, mert összeolvasva a bélyegzéseket válaszolni tudok a kérdésre: "ISZINIK100". Virsli evés közben belibben Tóth Feri is, akivel együtt megyünk ki a csillaghegyi HÉV megállóba. A kedves Vinatti már ott adomázik Droid és Repkény társaságában. Egy érdeklõdõ hölgyet kápráztat el a túra hosszával. Amikor engem meglát, azt mondja a hölgynek, miközben rám mutat: - ... az semmi, még ilyen öregek is megcsinálták. - Miért, hány éves? - kérdezi a hölgy. Mielõtt válaszolhatnék Vinatti rávágja: - Nyolcvan. - Tényleg? - kérdez vissza a hölgy, bosszantóan gyenge kételkedõ hangsúllyal a hangjában...



Utószóként az itiner által feltett kérdésre, miszerint: "Na melyik irányból jobb?"

Nehéz az összehasonlítás. Mintha egy tojást kéne összehasonlítani egy citrommal. A Kinizsin is elõfordult már mindenféle idõjárás, egy kivételével, és ez a havazás. Ha 2008-ban, az elsõ hivatalos Iszinik után kapom ezt a kérdést, akkor habozás nélkül azt mondom, hogy az akkori ideális idõjárási körülmények között lezajlott Kinizsi egy tangó-boleró volt a hófúvásos, éjszakai fagyos Iszinikhez képest. Ma viszont a célban olyan megszólalót is hallottam, akit idén jobban megviselt a Kinizsi. Ebben a kérdésben bárki bármit mond, mindenkinek igaza van a saját cipõjébõl kitekintve.

Két érvet szoktak felhozni az Iszinik nehezebb mivolta mellett. Az egyik az, hogy majdnem öt órával elõbb sötétedik, és hogy fél táv után vannak az igazi szivatós szakaszok. Én még ide húznám azt a strigulát, ami a zordabb idõjárás lehetõségét jelenti, és azt, hogy amikor Mogyorósbányára érek, akkor olyan érzés fog el, mint a Kinizsin, vagyis, hogy már túl vagyok a nehezebben leküzdhetõ akadályokon...

Egyben biztos vagyok. Nem azért indulunk bármely verzión, mert az könnyebb, vagy nehezebb a másiknál...

Ottorino



 

 
 
NaHáT / HangyaTúra éve: 20132013.11.15 09:46:50

NaHát 90 - 2013.10.12-13. Táv: 90,24 km; szintk: 3773 m; szintidõ: 24 óra.



Nahát! Ezt egyszer minden teljesítménytúrázónak ki kéne próbálnia. Magam már régebben el akartam jönni újra, hogy a 2010-es teljesítésem apró szépséghibáját (magyarázat lejjebb) kijavítsam, csak mindig máshová "kellett" menni, akár egy még ismeretlen, távolabbi országrészben rendezett túrára, akár valamelyik kupamozgalomhoz tartozóra. A hangulata miatt 2011-ben is eljöttem a NaHát-ra, de csak a 35-re vállalkoztam, mert másnap, hajnali kettes indulással többedmagammal a távoli Pécset vettük célba egy bizonyos érem-túra miatt. Magyarázom a bizonyítványomat, vagyis a 2010-es NaHát (akkor még) 95-ön nyújtott produkciómat. Kiss Pisti barátommal éjszaka, zuhogó esõben, majd tejfölszerû ködben bolyongtunk a sármedencékkel tarkított börzsönyi (úttalan) utakon jelzések után kutatva. Nevetségesnek tûnhet, de még olyan helyen is eltévedtünk, mint a Békás-rét; a köd miatt alig találtuk a kijáratot, vagy ha úgy tetszik, az erdõbe vezetõ bejáratot. A távot kb. 100 km-re egészítettük ki, és még túlóráztunk is majdnem egy órát a terepen. Az nem igazán vígasztalt, hogy akadtak olyanok is, (nem vicc!) akik a túra végén Zebegényben keresték Nagymarost...



Na, mindegy! Ma reggel, itt a rajtban, azaz a nagymarosi rk. plébánia udvarán csodálatosan tiszta kirándulóidõnek örvendhetünk; kiváló alkalom ez a csorba kiköszörülésére. Nem beszéltem meg senkivel találkozót, de afelõl semmi kétségem nincs, hogy kellemes és változatos társaságom lesz az egész túra alatt. 7.00-kor Bével és Gyöngyivel vágódunk ki a kapun, és várjuk, hogy az egyre emelkedõsebb utcából mikor lesz erdõ. [K-]. Mielõtt ez megtörténne pólóra kell vetkezni, ami hihetetlen a múlt heti talaj menti fagyok után. A Templom-völgyben a nagy, évekkel ezelõtt útra dõlt fát még mindig nem tudták elhordani a hangyák. Már annyira hozzátartozik a tájhoz, hogy rögtön feltûnne a hiánya. A meredek, oldalazó ösvényt most még, a túra elején fitten, fürgén másszuk, úgyhogy hamarosan feltûnik a pecaszéken posztoló pontõr.

1. EP: SZT. MIHÁLY-HEGY NYERGE.

A hetes rajtszámú versenyzõ már áthaladt, én egy másodhegedûs hetes vagyok, mondjuk 7/B. Éles kanyarral jobbra fordulunk, és a gerincen megyünk tovább. Az adótornyos Ürmös-rétet átszeljük, és nemsokára elérünk a renovált Julianus kilátóhoz. Elsõ ránézésre látni lehet, hogy új, széles csigalépcsõt és rozsdamentes korlátot kapott. Megbízunk a felújítókban, és bátran átmegyünk a bástya alkotta diadalív alatt. Durva meredek következik. Felidézzük azokat a perceket, amikor már boldogan megyünk itt lefelé a TELEKI 50-en és a lila fejû, feltörekvõ sporttársainkat azzal bíztatjuk, hogy már nincs sok hátra a pontig, vagy a gutaütésig. A Világos-tér után balra fordulunk, [S-] és rövid, enyhe emelkedõ után ereszkedni kezdünk remélhetõleg Zebegény felé. A Dunakanyar panorámája felé közeledve a szárazság ellenére is csúszik az ösvény. Betudom ezt a reggeli párának. A homály miatt nem is fotózzák a látványt. Egy jobb kanyarnál a dumálás miatt majdnem tovább megyek, de szemfüles túratársaim észreveszik a turpisságot. Arra viszont kifejezetten koncentrálok, hogy a T elágban nehogy balra lemenjünk az eddig frankó [S-] jelzésen, hanem egy jobbra-balrával a [S3]-ön besétáljunk a pontra.

2. EP: ZEBEGÉNY, TRIANONI EMLÉK.

A "Hangyások" felkaphatnak egy almát, oszt mehetünk lefelé a macskaköves szerpentinen. Pár éve, amikor még szeptember végén rendezték ezt a túrát, a reggeli fényben nagyon jól érvényesült innen fentrõl a kisváros látványa a toronnyal, a házakkal és a különbözõ árnyalatú zöldháttérrel. Most se csúnya, csak a pára miatt kissé fakónak tûnik. A lépcsõ alján megkeressük a [Z-] jelzést, és a két lehetõség közül nem azt választjuk, ami a Duna partra vinne. Még az utcán el fog kanyarodni a Hangya 15 útvonala, így Bé és Gyöngyi nemsokára elbúcsúznak. Nem kell azonban antiszocban továbbmennem, mert Csetneki Sanyi lesz a következõ útitársam és dumapartnerem. A hétvégi házakat is hamar magunk mögött hagyjuk, és ismét a természet lágy ölén folytathatjuk utunkat. Az elsõ nagy réten, amit átszelünk, mutatóban van néhány állhatatos lila virág, ami még nem konyult le. Jönnek a patakátkelések, és a [Z-] "60 m-re" elõjelzõ segítségével sikerül megtalálni a széles útról letérõ, balos, susnyás ösvényt. Kidõlt fás akadálypálya után egy erdei jurta lakás portája elõtt visz el utunk. Nemsokára balról bejön a [K-]. Megemlítem, hogy holnap reggel ezen fogunk leereszkedni. Bell Sanyi megjegyzi, hogy Õ még ma estefelé tesz így. Ezen cukkolódva érünk el a következõ pontra.

3. EP: TÖRÖKMEZÕI-TÓ

Jólesik a meleg tea, még repetázok is belõle. A zsíros kenyérbõl magamba diktálok egy fél karéjjal. Hiába nem vagyok éhes a bõséges reggeli után, de tudom, hogy nincs lift a magas Börzsönyben, és kell majd a tüzelõanyag. Bubu a pontra érkezõ Samu Piroskát, mint "elsõ generációs teljesítménytúrázót" ajánlja Sándornak interjúalanyként. Piroska hárít, szerinte Õ nem a megfelelõ alany. Egyedül indulok el a tó partján, a fehér szalagozást követve. A tó mellõl ösvényen emelkedek ki a fák közé, majd meredeken araszolok le egy patak mellé; a lombozat teljesen eltakarja az égboltot. Kanyargok a majdnem száraz meder mentén, többször át is kelek rajta. Az az érzésem, mintha öncélúak lennének ezek az átkelések. Amikor kiérek a szabad ég alá, utolér egy túratárs; elmentében felteszi azt a kérdést, hogy: - Azok a vaddisznók vajon kerítésen belül vannak e, vagy sem? Távolabb tényleg vaddisznók szaladnak egy kerítés mentén, de azt már nem tudom kivenni, hogy elõtte, vagy mögötte vannak e. - Azt hiszem õk jobban félnek tõlünk, mint mi õtõlük - válaszolom a kérdezõnek. - Én is azt remélem - mondja a túratárs -, de az én vezetéknevem Zrínyi... - Hát akkor: "Sors bona nihil aliud." - köszönök el mosolyogva a távolodó Zrínyitõl. Egy szekérútra bukkanva jobbra megyek rajta néhány métert, hogy balra nekivágjak egy domboldalnak. Fent a [P-] jelzésû út vár, amin balra fordulok. Hamarosan elérem a Kis-Hanta-patakot, ami szerencsére szintén alacsony vízállású, így amikor át kell kelni rajta, ez nem okoz gondot. A pataktól egy, az ágaival az ösvényre borult fával megküzdve búcsúzok. Régebben kerítés mentén kellet kimenni egy szekérúthoz, most már nincs meg ez a "kályha", a szekérút melletti fán virító [P-] jelzést kell célba venni, és irányába átvágni a magas fûben. Már jól benne járunk a délelõttben, de még mindig nedves a fû. Egy rövid technikai szünet alatt utolér Bubu és Sanyi, együtt megyünk ki a kóspallagi mûútra, majd lépünk át (a jelzett helyen) a szalagkorláton. Az elhanyagolt Torony forrás mellõzése után nekilátunk a Pusztatorony megmászásának. Régebben valaki hevenyészett lépcsõfokokat kapált bele a domboldalba, mostanra ennek már nyoma sincs. Úttalan úton araszolunk fölfelé, nehezítésnek még egy bedõlt fa is kellemetlenkedik. A Biber vár megtekintésétõl ezúttal eltekintünk, inkább leereszkedünk a horgásztó mellé. Pecások kocsijai sorakoznak a bejárat elõtt. Innen sima, beszélgetõs út a következõ pontig.

4. EP: KIS-HANTA-PATAK

A réten a napsütést élvezõ pontõréknek megint magyarázkodok a rajtszámommal kapcsolatban. Jó lenne utolérni és lehagyni az elõttem járó 7-est, és akkor magyarázkodhatna õ, de erre nem sok esélyem van. Lemegyünk a mederhez, és egy nagyobb lépéssel átkelünk a patakon. Amikor észrevehetõen balra kanyarodik az út, akkor jobbról bejön a [S-] jelzés. Hosszú, egyenes szakasz következik. A végén majdnem mindig totojázni kell, hogy hol a fenébe keljünk át a vízen, de most, bár egy kicsit nedvesebb itt a talaj, mint másutt, de pocsolyának nyoma sincs. Kóspallag Váci utcáján megyünk végig. Itt nincsenek kirakatok luxusholmikkal, de a traktorforgalom mindenképpen nagyobb, mint a pesti azonos nevû utcában. A keresztezõdésben balra elhagy a [P-]. Félhangosan megjegyzem, hogy a boldog 35-ösök balra elmennek. Egy ifjú hölgy hallván a kiszólásomat megkérdezi: - Melyiket teccik csinálni? Megmondom neki, de el van rontva a napom. Még jó, hogy nem bácsizott le. Bubuék bemennek a rikítószínûre festett élelmiszerboltba, én pedig megyek tovább egyenesen a [K-] jelen, amit két, vagy három éve felvittek a kálváriára, és ahova nekem is fel kell vinnem az egyre nehezülõ alfelemet. Odafönt, mielõtt a pontõrökhöz érnék, a távozó félben levõ Bell Sanyi még odavet valami cukkot útravalónak, de azt már nem értem.

5. EP: KÓSPALLAG, KÁLVÁRIA

A pontõrség összekötötte a kellemest a hasznossal; felhozták a két kis lurkójukat legeltetni. Nagyon elemükben vannak, azaz új elemek vannak bennük, vagy mi... Itt is úgy kell lemenni a Kisinóci turistaházhoz, mint Makkaosmáriáról Budaörsre, vagyis fölfelé. Persze csak kezdetben, mert a Ló-hegyi-patakhoz már igen erõsen fékezgetve jutok le. Átkelés után ismét elmegy egy boldog táv, az 50-eseké. Õk balra mennek a [S4]-en, én jobbra. Dzsindzsa, susnya és hullámvasút, mielõtt kiérek a Kisinóci turistaházhoz vezetõ rövid flaszterre. A háztól kõhajításnyira van a Kisinóci-rét az õ pihenõjével, aminek nagyon örülök, mert a bal talpamon, a nagyujjhoz közeli részen vízhólyag akar lenni, és egy padon ülve fogom ennek elejét venni egy kis vazelines kenegetéssel. Amint így kenyegetek jámboran, elhalad az a vidám társaság, amelyiket a Börzsöny szíve teraszán láttam habos folyadékot pótolni. Hiába próbálok a nyomukba szegõdni, [S+] már csak a hangjukat hallom egy darabig, aztán már azt se. Rövid erdei séta után az út nekimegy egy gerinces meredek emelkedõnek. Nyugodt tempót választok, hogy szépen, egyenletesen fel tudjak rá kapaszkodni. Felérve egy vízszintbe haladó-, sõt néha lejtõs útra, tudom, hogy még nincs kihúzva a dolog méregfoga, lesznek még emelkedõk a következõ pontig. Meglepõ, hogy viszonylag milyen sokan kirándulnak a magas Börzsöny nem éppen könnyen leküzdhetõ meredekein. Persze nyilván a gyönyörû idõ hozott ki sokakat a szabadba. Abba az emelkedõbe kezdek bele, amelyik tetején már kékség látszik a fák törzsei között; ez bíztató. Odafent megfigyelhetõ a valóban nyereg alakú domborzat, amely végében egy rét terül el.

6. EP: INÓCI-NYEREG

A pontõr abba az irányba mutat, amerre a réten át kell vágni, hogy az erdõben ismét elérhessem a [S+] jelzést. A lejtõ egy nagy árok mellé szegõdik; a hatalmas szürke törzsû fák összefüggõ lombsátort alkotva keltik azt az érzést, hogy már késõ délután van, pedig hol van az még. Már vagy a negyedik átfolyásra fogom rá, hogy ez az Oldaltmászó-forrástól jön, de még mindig [S+] van a fákon, és nem szalag. Megint utolérek egy kiránduló csoportot. Ezek, ennek a csodának a közepén sem tudnak elszakadni a sóhivataluktól, itt is "dolgoznak", valami munkahelyi konfliktus a beszédtéma. Már csak egy politizáló csoport hiányzik, és akkor rögtön haza megyek. Kiegyenesedik az út, és egy meder mellett lejt tovább. Igen, odalent már látok egy fehér letérítõ szalagot lengedezni. Kezdõdik a kanyargós, igencsak hullámvasutas, hosszú szalagos rész. Ezek az erdei utak nincsenek rajta a térképemen. Ha mondjuk szélsõséges esetben minden szalagot leordítana egy orkán, arra az esetre azt találtam ki, hogy a fõ irány mindig észak legyen, mert így van a legnagyobb esély arra, hogy elérjem az Aklok-rétjét, ahol már folytatódik a festett turistajelzés. Megérkezek egy dombocska alá, amire felvezetnek a szalagok. Erre emlékszem, ez nagyon bevésõdött. Még az is megvan, hogy félúton van rajta egy mini sziklaalakzat, amire le lehet ülni, és nézni, hogyan küszködnek fölfelé a sporttársak. Én azonban nem ülök le, hanem apró, de biztos lépésekkel tolom fölfelé magam rajta. Erre pontosan ráillik Zsolt kifejezése, amelyet meredek emelkedõre szokott alkalmazni: "Állva lehet legelni a füvet." Egy elõttem haladó spori hátra is tántorodik, de szerencsére visszanyeri egyensúlyát. Nem kell a domb legtetejére felmenni, mert az oldalában van egy bevájt út, amin jobbra követem a szalagozást. Lenézve látom, hogy Bubu és Sanyi törekszenek felfelé. - Kár, hogy oda már nem kell felmenni - mutatok a domb maradék kúpjára, ami kevéssel kisebb csak, mint amin már felküzdöttük magunkat. A szalagot követve egy kis lufthoz jutok, de nemsokára erdei akadálypályán kell átküzdeni magamat a derék fuckitermelõk jóvoltából, akik az útra gallyazták a kivágott fákat. (Gally alatt értsd a karvastagságú ágakból álló fakoronát.) El is hagyom az utat, és a süppedõs avaron araszolok tovább, közben hátra sandítok, hogy Bubu nem reflektál e az útvonalnemkövetésemre, de Sanyival Õ is kénytelen letérni az útról. Hullámvasút felszálló ága következik. Egy, a túrákon már rég nem látott páros ereszkedik lefelé. Üdvözlésemre visszaköszönnek, de annyira lendületbe' vannak, hogy csak a mögöttem jövõktõl kérdezik meg, hogy milyen túrán vagyunk. A Nahát 90 szavakat veszem ki a beszélgetésbõl... Nem tudom, hogy hol tértünk rá a [K4]-re, de tény, hogy már a jelzett turistaúton kaptatunk fölfelé. Valamivel elõbb érek fel egy fennsíkra a többiekhez képest. A fakitermelés ama fázisának lehetek tanúja, amikor a legallyazott fatörzseket lóval huzigáltatják. Elég nagy a felfordulás. Faforgács lepi a terepet, nem látom, hogy merre van az út. Elõ kell vennem az otthon készített itiner kivonatot. Amikor felpillantok belõle, látom, hogy az egyik favágó mutatja az irányt. Valszeg látta, hogy az elõttem járók merre mentek. Közben utolér egy túratárs és látván a habozásomat megjegyzi, hogy a jelzett fákat vágták ki. Végül balra fordulva - amerre a favágó mutatta - hagyjuk el a területet. Közben Bubuék is felértek, és együtt folytatjuk a kalandos utat ismét szalagozott szakaszra térve. Emlékeimben ez nem volt ilyen hosszú és fõleg nem ilyen szintes. - Ottorino sporttárs, te nem erre jössz? - kérdezi Bubu, amikor a dumálás miatt elvétek egy beugrót, ahol beljebb lengedeznek a fehér szalagok. Sasoljuk, hogy mikor tûnik fel már a [P+], ami nem sokkal az Aklok-rétje elõtt meg is történik. A rét után már nem a megszokott szekérúton van a jelzés. Az új jelzés tulajdonképpen nem is igazi utat jelez, csak az elõttünk járók rugdosták fel rajta kissé az avart. Kifejezetten szopatós, mert elõször jól levisz a pokolba, aztán visszahoz a szekérút szintjére. Amikor kibukkanunk a régi út közelében, egy kiránduló csoport megkérdezi, hogy merre kell menni Bányapusszta felé. Bubu elmondja nekik, hogy mehetnek arra is amerrõl mi jövünk, de sok értelme nincs, jobb, ha a szekérúton maradnak, mert idefelé láttuk, hogy a letérést jelzõ, régi táblakarácsonyfa nem esett áldozatul, s így nem fognak eltévedni. Nekünk is jó lesz annak a segítségével tájékozódni, amikor éjjel arra kell majd lemenni. Többször is megállapítjuk, hogy ez az új [P+] nyomvonal nagyon erõltetett és nehezen fog ebbõl igazi út kialakulni, ha egyáltalán. Egy apró elõnye tán mégis van, az ugyanis, hogy most már nem kell figyelni, hogy hol van a [P3] átkötés a [P-]-ra, mert egyszer csak azon veszi észre magát az ember, hogy a széles [P-] mellett halad, aztán be is csatlakozik. Innen már az ismert emelkedõn nyomjuk felfelé magunkat. A vár tetejére továbbra is csak kõszáli kecske technikával lehet feljutni.

7. EP: SALGÓVÁR

Az itt kapott Balaton szelettel leülök egy sziklára a csúcs közelében, és bontok egy dobozos energia italt is, mert rettentõ szomjas vagyok. Rush Dani érkezik, aki - kicsi a világ - ismerõsökre talál, akik véletlenül éppen erre kirándulnak. Dani elmondja nekik, hogy milyen túrát nyomunk, és tovább suhan. Ismerõse odamegy a kirándulótársához és azt mondja neki: - Hallottad? Kilencven kilométert túráznak, és még a Csóványosra is felmennek... Hirtelen szûk lesz a várorom, mert egy osztály érkezik, és a tanár pont ezt a zsebkendõnyi helyet nevezi ki katedrának. Lekászálódok a vár alá és a nagydarab, vulkáni köves [P-] ösvényen ereszkedni kezdek. A várnyeregben Perõcsény felé elhagy a [P+]. Megint mászni kell, most a helyi Holló-kõre. Odafent a gyönyörû idõben gyönyörû a kilátás, de csak egy másodpercet szentelek neki. Ismét ereszkedés, aztán át a Jancsi-hegyre. Innen egy hosszas lejtõvel szabadulok meg az ökölnyi köves vidéktõl. Idõsebb kirándulók mellett megyek el. Jól széthúzódott a mezõnyük; mindegyik megkérdezi, hogy jön e már a többi. Sorban megnyugtatom õket, hogy senkit nem kapott el a rézf4szú bagoly. Egy útelágazásban csoport várja a lemaradottakat, és miután tájékoztatom õket a csapattagok helyzetérõl jobbra fordulok a [P4] jelzésen, amelyen moderato letrappolok a (leánykori nevén) Vilati házhoz.

8. EP: FEKETE-VÖLGYI PANZIÓ

Bubu azzal fogad a ponton, hogy azt hitték, elõre siettem a Salgóvártól. - Aha, szóval engem üldöztetek... Virsli, tea és nagy formátumú Sport szelet az ellátmány a panzió elõtti tisztáson. A csokit elteszem ínségesebb idõkre, és csak a virslit fogyasztom el kenyérrel és bõ mustárzattal. Mindezt a Bea által kínált házi sütivel fojtom le, és a végén két pohár teával csapatom szét. Az ellátást pont jó helyen iktatták be, mert ebbõl a völgykatlanból valahogy ki kell majd mászni, méghozzá igen durva emelkedõn, tehát kell a kalória. Egy lépcsõn ülve kosztolok a többiekkel, amikor a keskeny nyomtávú sínen robbanómotorral hajtott járgány érkezik. Úgy néz ki, mint a (néhai) vidámpark szellemvasútjának egy kocsija; még úgy is feszít benne a két fazon. Igen szomjas vagyok, mert a két pohár tea után még egy pohár vizet is iszok a ház számlájára (sõt még kezet is mosok). A vízhólyagot elkerülendõ a vasútmegálló egyik padján ülve megint kenek egy kis vazelint a talpam sajgó pontjára, majd újult erõvel nekivágok a következõ (vissza)húzós szakasznak. Átkelek a Csarna patakon, ami most csak annyi, mint mikor az utcán átlépek egy pocsolyát. (A Vulkán túrák alkalmával ez egy kicsit nehezebb szokott lenni.) A [Z4]-en belekezdek az imént emlegetett emelkedõbe, és kicsiket lépve taposok fölfelé a fák közt beszûrõdõ délutáni fényben. Felülrõl gyermekvinnyogást hallok, de csak egy hölgy ereszkedik lefelé. - Egy kis délutáni séta? - kérdezi a köszönésemre válaszolva. - Igen, egy kis 90 km-es sétát teszek néhányadmagammal a környéken - válaszolom. Én nem tudtam, hogy akkora durranás ez a Csóványos, mert a hölgy is azt firtatja, hogy oda is felmegyünk é. Õk a családdal oda indultak, de útközben meggondolták magukat és visszafordultak. Tény, hogy ez nem egy kisgyereknek való sétagalopp; egy életre megutáltathatják vele a kirándulást. Közben leér az apa a picsogó gyerekkel. Megnyugtatom õket, hogy nemsokára leérnek a civilizációt jelentõ panzióhoz. Én türelmesen csûrök tovább, amíg balra nem kanyarodik a [Z4]. Vele kanyarodok én is. Az út gyenge lejtõbe megy át. Ezen kissé bosszankodok, mert ezt megint le kell majd dolgozni. Elérem a várt [Z-] jelzést, amin élesen jobbra fordulok. Megkezdõdik az iménti lejtõ többszörös ledolgozása. Egy lájtosabb résznél, az útról lehúzódva két hölgy beszélget. Cigi szünetet tartanak. Ha a Csóvit vették célba, akkor ez nagyon is érthetõ (mármint a pihenés). Hosszan megyek egyedül, úgy látszik a többieknek nem akaródzik abbahagyni a sziesztázást. Egy éles jobb kanyar után egy völgyet kezdek megkerülni elnyújtott balos íven. Az a rossz érzésem támad, mintha körbejárnék. A jelzések rendre jönnek egymás után, de most meg az jut az eszembe, hogy hátha elmentem a pontõr mellett. Egyetlen ember jön szembe, de az láthatóan nem a túrán van. Hosszadalmasnak tûnõ talpalás után végre egy fûben fekvõ embert veszek észre.

9. EP: SZÍVFÁJÓ-BÉRC

- Te vagy a pontõr? - kérdezem tõle. Az egyik fülébõl kihúzza a dugót és kérdõen néz. - Te vagy a pontõr? - kérdezem újra. - Igen - mondja és maga elé veszi az eszközeit. Van egy jó ötlete a dupla 7-es rajtszám problematikájának feloldására: a továbbiakban legyek én a 6-os. Pecsétel, átírja a 7-est 6-osra és már mehetek is tovább az egy szál szalaggal kezdõdõ, nagyjából vízszintben haladó, pihentetõ úton. A még mindig sûrû lombozaton keresztül alattomban beszüremkedik az este. Sokáig tolom magam elõre, míg végre megelõz valaki. A jelzetlen út végül belefut a [Z+] által jelezettbe. Itt még megnézhetem az egyre sötétebb színekben játszó égboltot. Érdekes, hogy a szárazság ellenére tetemes sarakat kell kerülgetni. Megpillantom a gémeskútra emlékeztetõ etetõt, amivel kapcsolatban olvastam valamit az itinerben. Nézzük csak! Ja, igen. Semmi különös, csak kissé jobbra fel kell menni egy süppedõsen füves útra, ami most jól láthatóan ki van jelezve, ám néhány évvel ezelõtt pörögtünk egy kicsit, míg rátaláltunk a takarásban sunyító jelre. Késõbb jobbra figyelek, mert volt itt egy omladozó átmászó, de úgy látszik teljesen szétmállott, mert nélküle találom meg a lejáratot, amit a tákolmány jelzett elõ hajdanán. Elõször kanyarokkal tarkított, jól járható lejtõn megyek lefelé, de késõbb annyira bedurvul, hogy a fékezésbe is úgy belefáradok és beleizzadok, mintha felfelé kellene jönnöm. Megkönnyebbülve veszem észre, hogy már nincs sok a patakig. Régebben itt köddé vált egy darabon a jelzés, de most félsötétben is látom a jelet a patak túlpartján, egy fán. Átgázolok a gázlón, és egy balra tartó úton megyek - a változatosság kedvéért - fölfelé. Ez egyelõre jólesik a brutál lejtõ után. Egy szekérútra bukkanok, amit elég trükkösen kell majd keresztezni, de az egyre erõsödõ alkony miatt elõször elõkotrom a fejlámpámat. Megiszok egy doboz energiaitalt, mert egyrészt szomjas vagyok, másrészt felsandítok arra az emelkedõre, ami rám vár. A tovább vezetõ ösvény is viszonylag új lehet, mert még nincs kijárva a szekérútból való kiemelkedés, ezért ez egy négykézlábas produkcióóó. A jól kijelzett útvonalért azzal fizetek, hogy az eddigi Királyházára besétálós út helyett egy extra bércre mászóst kapok. A lent megjelenõ fejlámpafényekrõl látom, hogy igen magasra másztam már a szekérútról. Az emelkedõ után nem sokkal belefut a jelzés a [P4]-be, amely után már lejtmenet következik. Lehet, hogy az új útvonal rövidebb, de, hogy jócskán felpluszolta a szintet az biztos. Kanyargok jobbra, balra, rét mellé érek, és hirtelen nem is tudom, hogy merre kéne átvágni rajta, de egy Börzsöny vándortúráról úgy emlékszem, hogy ellenkezõ irányba, átlóba, és ez be is jön. Néhány kanyar és irányváltás után már fogalmam sincs, hogy merre az arra, csak azt tudom, hogy Királyháza biztosan lefelé van. Szerencse, hogy a jelzések megfelelõ távolságban vannak egymástól, és jól láthatók. Igazán akkor kerülök képbe, amikor két egymás utáni hídfunkciót ellátó pallón megyek át, mert itt már felpillantás nélkül tudom, hogy a [P-] jelzésre értem ki, amelyen menten jobbra fordulok. Szembe jön három lámpás alak, de nem a mi túránkon vannak, mert erõsen spangliznak, és úgy tudom, hogy az efféle szenvedéllyel terhelt túrázók ma nem jöttek el... Változik a füst szaga, ez már a tábortûzé.

10. EP: TÛZKÖVES-FORRÁS

A Tûzköves forrásban bízhat az ember, mert mindig termel, legalábbis eddig még nem sztrájkolt. Igaz, hogy csak úgy lehet megmeríteni benne a poharat, mint amikor a zsiráf iszik széttett lábakkal meghajolva, mert magasabban állsz, mint a víz szintje. Aki pedig finnyás, és nem akar a kiömlõnyílás alatti mini medencébõl meríteni, annak fokozottan türelmesnek kell lennie, amíg a kívánt vízmennyiség kicsurog. Merítek, és a pohárba egy sport hidratáló tablettát dobok, majd egy kevésbé füstös pihenõasztalhoz ülök. Bubut - aki idõközben befutott Sanyival - nem zavarja a tábortûz füstje, a hátát szárogatja, melengeti a tûzhöz legközelebbi padon. Jól jön a Vilatinál kapott nagy sportszelet. Ez fog felrepíteni a Mánára, majd a Csóvira. Régebben itt mérték a babgulyást; majd most meglátom, hogy a csokiban van e annyi hajtóanyag, mint a levesben. (Gáz biztos nincs benne annyi.) Még egy pohár vizet iszok, de nem tankolok az útra, hogy minél kisebb súlyt kelljen felcipelnem az elõbb említett dudorokra. Aki bújt, aki nem, megyek! A sorozatos patakátkelések semmi gondot nem okoznak, ezért hálás is vagyok a természetfelelõsnek. Elérkezik a pont, ahol bizony balra bele kell kezdeni a hegybe. Hátra nézek, hogy jön e már valaki, de úgy látszik egyedül kell nekivágnom. Lassan araszolok felfelé, de a dr. Tóth Péter emlékmûvet elég hamar elérem. Itt nemigen mozog a szél, ezért - szokás szerint - én lendítek egyet a harangjátékon a doktor, és az erre járók tiszteletére. Tovább megyek annak tudatában, hogy a Mánáig még a fele emelkedõ hátra van, és a szintvonalak egyre sûrûsödnek. A [P-] jelzések megfelelõ távolságra vannak egymástól, ezért a fatörmelékes, gyökeres, köves ösvénynek lehet több figyelmet szentelni. A rozsdás drótmaradványok még mindig itt éktelenkednek az "út" mentén, de legalább arra jók, hogy jelzik nekem az utolsó erõs emelkedõt a Nagy-Mána elõtt. Idefönt már elég szépen jár a lég, állva nem is lenne elég a pólóviselet. Ni csak! Egy sátor van felverve ezen a kicsi füves tisztáson. Nagyon szeretheti a szélzúgást, aki itt ütött tanyát. Egy kis "séta" a gerincen pihentetõ, de óriásit téved aki azt hiszi, hogy ezennel végzett a mászással. Aki innen a Csóványosra akar elérni, annak még két számottevõ emelkedõvel kell kalkulálnia, igaz, jól el vannak osztva. A következõ ilyen alatt elõször egy-, majd két lámpát látok szembe jönni. Átfut az agyamon, hogy a "hivatalos" túra csak a Tûzkövesig tartott, és most jönnek az erdészet emberei, és (Hofi után szabadon) mindenkit kizavarnak az erdõbõl. Elvvégre most már szabad országban élünk! Vagy mi? Egyszer csak eltûnnek a fénypontok. Most vagy lesnek rám, vagy õk ijedtek meg tõlem. Jól van na! Valamivel nekem is el kell szórakoztatnom magam egyedül a sötét erdõben; egy kicsit fantáziálok. Kanyarog az emelkedõ, és elég meredek is. Néha egy fába kapaszkodva taszajtom tovább magam. Megint egy kis pihentetõ szakasz, de ez most rövidebb. Az utolsó emelkedõ se piskóta, de ennek tetején az ember már joggal várhatja a jól végzett munka jutalmát, a Magosfa felõl, jobbról becsatlakozó [Z-] jelzést. Most már - enyhe túlzással - azt lehet állítani, hogy innen csak át kell sétálni a Csóvi geodéziai tornyához a magyar trikolor színei nyomán. Közben persze figyelni kell, hogy különféle forrás- meg nemtommilyen jelzések nehogy félrevezessenek. Hoppá! A beton torony körbe van kerítve. A kerítés és a NIX közti keskeny mezsgyén araszolok a Béke emlékmûig, melynek tövében hálózsák-gubójában hasal a pontõr.

11. EP: CSÓVÁNYOS

Kérdezi, hogy jön e utánam valaki, mert akkor nem szenderül el édesdeden. Nem javasolok szendergést, mert tuti, hogy Bubu és Sanyi a sarkamban vannak, és jó, ha a pont LED-es viharlámpája is égve marad, hogy könnyen idetaláljanak az elgyötört túrázók. Egy csoport eppen az ideérkezésemkor indult le, de már nem tudtam megállapítani, hogy kikbõl áll. Nyomban utánuk eredek a meredek [K-] / [P-] jelzésen. Porzok lefelé, de poroztak az elõttem járók is, jól látom ezt a fejlámpám fénykévéjében. Elegendõ fékezgetés után balra meglátom a [PX] síelõ jelzést és egyvonalban vele, jobboldalt ott lóg a fehér szalag, ahol derékszögben le kell törnöm, és a mély avarban lefelé csúszkálnom. De jó lenne, ha nem esne semmi szemét a cipõmbe. Hamar leérek a hegyoldalba vájt [P3] ösvényre. Megint jobbra fordulok és néhány perc múlva áthaladok a fölém hajló Oltár-kõ alatt. Alant látom a szerpentinen lefelé kanyargó, általam üldözött csapat fénykígyóját. Becsatlakozok a [K3] jelezte útba, amelyen balra, lefelé folytatom. Száraz az út, de az apró köveken meg-megcsúszok. A hosszú szerpentinen kellõen gyakoriak a nagyméretû [K3] jelzések. Hirtelen egy éjjeli pillangóról verõdik vissza élesen a lámpám fénye, aztán megjelennek a társai is. Persze nem az ötven kilós sétálósakról, hanem a könnyû, ide-oda cikázókról van szó. Zavaró, ahogy a szemem elõtt kavarognak. Nagyon ügyesek, csak egyet sikerül elkapni, azt, amelyik az orromon akart szolizni. (RIP) Halkan csörgedezõ patakhoz érek; itt már átfolyásokat kell kerülgetni, átugrálni. Egy patakátkelés után megjelenik a [K+] jelzés; ez a Lósóskás-rét. Ezt onnan tudom, hogy tavaly a Királyháza 30-on jöttem a Hamuháztól idáig a [K+] jelen. Itt láthatók az elsõ leszürkített [K3] jelzések; az a jó, hogy világosszürkével vannak lefestve. 2010-ben, a szakadó esõben haboztunk itt egy darabig, mert nem tudtuk, hogy egyenesen be kell menni a bokrosba. Kb. 50 méteren nincs jelzés, mivelhogy bokorra nem lehet felfesteni. Most határozottan bemegyek, és a bokorsor túloldalán megpillantok egy fára festett, leszürkített jelet. Az elõttem járók is tudhatták ezt a stiklit, vagy GPS-ük van, mert egy szikrányi fényt sem látok a saját fejlámpámén kívül. A kanyargós ösvény egy száraz, mély patakmederbe visz le, ahol nem igazán tudom, hogy merre kéne kimászni; abba sem vagyok biztos, hogy a másik oldal a nyerõ. Kimászok a túloldalon, és rövid keresgélés után rátalálok egy szürkére. A nem járt, semmi kis ösvényt ágak és avar takarják. Mély árok mellett kanyarog, aminek nem látni az alját. Tiszta szerencse, hogy friss a szürkítés, mert jövõre szerintem már nem lesz látható belõle semmi. A lábnyomnyi ösvény végül rákanyarog egy normálisabb, szélesebb útra. Kissé aggaszt, hogy még NEM találkoztam az itiner által beígért

12. MOBIL, "HIDEGHEGY GÁTLÓ" ellenõrzõponttal, aki az itiner szerint a Fekete-patak és az Aklok-rétje között cirkulál. Remélem nem mentem el mellette. Az úton hátrafordulva fényeket látok. Amíg bevárom a lámpatulajdonosokat kibontok egy zsebkávét. Bubuék érkeznek. Õk sem találkoztak a mobil ponttal, azt hitték, hogy én vagyok az... Nem akarom elhinni, hogy apró esõcseppeket, látok a lámpám fényében. Abba az illúzióba próbálom ringatni magamat, hogy ezek is csak porszemcsék, de a sûrûsödõ koppanások a lombozaton a nyers valóságról árulkodnak. Nagyon elkeserítõ. Egy kellemes túrát fog elrontani az idáig oly kegyes idõjárás. Még dacolok egy darabig, még nem veszem fel az esõkabátnak elhozott széldzsekimet, de amikor már a falevelekrõl is csöpög, akkor megadom magam, és én is púposnak öltözök a ma éjszakai jelmezbálon. Egy füves résznél azt hiszem, hogy mindjárt itt az Aklok-rétje, de Bubu kiábrándít, mert azt mondja, hogy messze van az még. Sajnos neki van igaza. A talaj hihetetlenül gyorsan vizesedik, különösen azokon a helyeken, ahol agyagos a talaj, és - mint tudjuk - a Börzsöny legnagyobb részében sajna ez dominál. Beletörõdõen baktatok az alkalmi csapattal, mígnem mégis elérjük az Aklok-rétjét. A délelõtti [P+] jelzés mentén megyünk a [K-] balos letérésig, ahol mindenkit magam elé engedek, mert nem akarom zavartatni magam a síkossá vált, meredek lejtõn. Nehezen, de sikerül megoldani hanyattesés nélkül, olykor a szegélyezõ csemeték segítségét véve igénybe.

13. EP: BÁNYAPUSZTA

A pecsételõ hölgynél rákérdezek a "HIDEGHEGY GÁTLÓ" mobil pontra, de hirtelen nem is tudja, hogy mirõl van szó, ezért nem firtatom tovább a dolgot. Éppen távozik egy másik maroknyi csapat, s így nekem is lesz helyem a vadászház teraszán álló asztalnál. Levetem a vizes széldzsekit és a hátizsákot, de még így, pólóban sem fázok. Én is kérek egy tányér bablevest, de nem adnak, mert nincs, ugyanis babgulyás van. Ebben az esõ által lehangolt, leeresztett kedélyállapotomban valahogy nem tudok kacagni ezen a tréfán. Jobban leszek, amikor mégis megkönyörülnek rajtam egy nagy adag levessel. Ez olyan finom, hogy rég nem ettem ilyen jót, és a mennyiségére az a jellemzõ, hogy nem repetázok, pedig nálam ez nagy szó. A tartalmas leves után jólesik kortyolni az asztalra tett ásványvízbõl... Dörög az ég. Bubu azt mondja, hogy ez annak a jele, hogy elvonul a fejünk felõl az esõfelhõ. Legyen igaza, de nekem nincs türelmem -, és gondolom idõm se - ezt kivárni; köszönök mindent, és egyedül nekivágok az õszi, mennydörgõs, villámlós, esõs börzsönyi éjszakának. Lemegyek a ház elõtti néhány lépcsõfokon és balra indulok a bakhátas, csúszós úton; az út mentén csermelyt táplál az esõvíz. Jó párszáz méter, és balra ki kell mászni a [K-] / [m] jelezte útból, és ösvényen kell kanyarogni a [K+] / [m] nyomán. A köd miatt keresgélni kell a jelzést viselõ fákat, mert a vadcsapás szerû ösvények behálózzák a terepet. Emelkedések, ereszkedések váltogatják egymást. A fokozott figyelem ellenére hirtelen a [K4]-en találom magam, amirõl tudom, hogy csak kereszteznem kellett volna. Visszafordulok, és úgy ötven méterre lámpákat látok, amint éppen letérnek ott, ahol nekem is le kellett volna térnem. Belehúzok, és Gézáék csapatához csapódok. Egy patakátkelésnél elhagy a [K+], és hirtelen nem tudom, hogy hol is másszak ki a mederbõl. Egy túratárs azonban - akit már tegnap óta többször láttam - megvár a túlparton, és kihúz a csávából. Jólesik a szinte zavarba ejtõ gesztus. Egy rövid ideig csak a [m] marad, de én még errõl is letérek, mert ki nem hagynám, hogy igyak a Vasedény kulcsosház elõtti János-forrásból. Egy szempillantás alatt megtelik a poharam a hideg vízzel. Az egészet meg sem tudom inni, éppen a "Fagyos" mivolta miatt. Már nem térek vissza a jelzésre, hanem közvetlenül a forrás mögötti meredeknek vágok neki, amin egy hangyányival a többiek elõtt érek fel a [S4] / [m] szekérútra, amirõl majd a megfelelõ pillanatban balra le kell térni. Beállok a vonatba, és jó tempóban csattogunk lefelé, látványosan fogyasztva a távot. Idõközben elállni látszik az esõ, amit azért nem lehet rögtön észrevenni, mert a fákról mindig jön egy jó adag a nyakunkba, amikor egy-egy fuvallat megrázza az ágakat. A Kollár-völgynél becsatlakozunk a [S+] jelezte útba, méghozzá jobbra. Leérünk egy patakátkeléshez, ami azért emlékezetes számomra, mert 2010-ben itt egy sármedence várt minket, és nem lehetett semerre kikerülni. A patt helyzetet Pisti oldotta meg, aki egyszerûen átgázolt az egész ótvaron, aztán - most már minden mindegy alapon - mi, többiek is követtük a példáját. Érzésem szerint nincs már messze Kisirtáspuszta. Néhány perc múlva igazol a kisvasúti sín és mellette a KISIRTÁS feliratú megállótábla. Valaki felveti, hogy meg kéne várni a vonatot, de nem díjazzuk az ötletét, mert a menetrend ismeretének híján lehet, hogy jövõ tavaszig itt ülhetnénk az indulására várva. Ehelyett inkább átvágunk a réten, majd hidat keresünk. Elsõre a vasút hídját találjuk, de semmi vész, mert pár méterre mellette megtaláljuk a gyalogosok számára építettet. Nincs korlátja a keskeny fahídnak, ezért szólok a többieknek, hogy most ne aludjanak. Különösen Géza a címzett, akit eddig Miki "ébresztgetett" útközben. A könnyû menetelést biztosító lejtõt most kezdjük megfizetni; alattomos emelkedõn törtetünk Nagyirtáspuszta felé a beton villanyoszlopok mentén. A derekamra kötött széldzseki vagy lecsúszkál, vagy nyomja a hasamat, ezért gyorsan belegyömöszölöm a hátizsákba. A pólóm már majdnem száraz a belsõ fûtés miatt. Hamarosan jobbra elhagy a [P+] és a [m], marad a [S+]. 2010-ben ez az út még nem volt része a túrának, ezért nincs emlékem a hosszáról; úgy tûnik tovább tart, mint ahogy azt saccoltam. Kétszer is keresztezzük a vasúti síneket, de vonatot még egyszer sem láttunk, hallottunk. Jó, hogy nem vártunk rá Kisirtáspusztán. Távolabb neon fényeket látunk, és kiérünk egy mûútra. Jobbra, a kerítésen belül egy kivilágított sétány vezet a Szent Orbán erdei hotel felé, valószínûleg ennek a fényeit láttuk az imént. Elhaladunk a kerítés mellett, és egy keresztezõdésben jó érzékkel megtaláljuk a [Z+] jelzést, amin balra fordulunk. Most már csak azt a két épületet kell megkeresni, amelyek között fel kell vágni. A jól látható jelzésnek köszönhetõen ez is megvan. Felszívjuk magunkat, és belekezdünk a túra utolsó számottevõ emelkedõjébe. Persze, lesznek még huplik bõven, de ez a legnagyobb köztük. Figyelni kell, mert véget ér a [Z+], és nekünk a jobbra felmenõ [Z-] jelzést kell választani, mert az egyenes levinne Érsek-tisztásra, ami fölöttébb bosszantó lenne. Tehát lankadatlanul emelkedünk a további magaslatok felé. Egy jobbra-, és nem sokkal utána egy balra menõ [Z3] mellett megyünk el, majd kiérünk egy nagy tisztásra, ahol pár métert lefelé siethetünk, hogy aztán meredeken felmásszunk a Só-hegyre. Útközben már érezni a füstszagot. - Rakják a tüzet a forralt bor alatt - mondom a többieknek. És tényleg, a csúcsról megpillantjuk a nagy tábortüzet, amit nem tudom, hogyan tartott életben a pontõr, amikor zuhogott az esõ. Leereszkedünk a hegyoldalba a tûzhöz.

14. EP: SÓ-HEGY DÉLI NYÚLVÁNYA

Miki rákérdez a forralt borra. A pontõr termoszt húz elõ. Én is kérek másfél ujjnyit, tényleg "csák ázs ízse miátt", hogy az utánunk jövõknek is maradjon. Lent, távolabb városi fényeket látok, Márianosztrára tippelek. Leülök egy korhadt fára, amíg a többiek szerelvényt igazítanak; nincs kedvem egyedül továbbmenni. Na de most már búcsúzni kell a pontõrtõl - köszönve a forraltborkóstolót -, és lemászni a Só-hegy lábához. Ez is egy jó kis mutatvány, a felázás nélkül is hanyattesõs ösvényen lefelé. Géza azt mondja, hogy szaladni kell, nem szabad megkapaszkodni, mert akkor esel el. Biztos igaza van, de én inkább a fától fáig módszert alkalmazom, és így éppen, hogy megúszom zakózás nélkül (amiben egyszer itt már volt részem). A [Z-] levisz egy szekérúthoz (fölötte távvezeték), amit keresztezünk, és egyenesen a Lengyel-rétek felé vesszük az irányt. A második rét után balra jól látható fehér szalagozás veszi át a vezetést. Megint jól siethetõ lejtõn masírozunk. Olyan ázott agyagos a talaj, hogy minden lépés után érzem, amint a vádlimhoz ütõdik egy, a cipõsarkam által felkapott rög. Ha ilyen tempóban tudunk végigmenni, akkor ez már nem is zavar. Hosszan tart ez a szalagozott szakasz, de több irányváltás után aztán belecsatlakozunk a [P-] jelzésbe. Ez a jelzésátfestések túrája. A kifogástalan jelzéseket átixelték, és az út másik oldalán álló fákra festették fel, de nem közvetlenül az út mentén, hanem egy-két sor fával beljebb. Elsõre ez megtévesztõ; egy beugrónál meg is állunk tanakodni azt hívén, hogy balra bevezet a [P-] a dzsindzsásba. Ezt leszámítva hamar elérjük az átugrandó patakot, amit át is ugrunk, és késõbb jobbra meglátjuk az újabb szalagozást, ami levisz a mûúthoz.

15. EP: KÓSPALLAG, ÚTELÁGAZÁS

Egy percre lezuttyanok a padra a többiek mellé, és almát rágcsálok. A pontõr azt mondja, hogy a [K-] jelzést is megvariálták, de menjünk nyugodtan a régin. Na, nézzük csak, hogy eltalálunk e a Törökmezõre! Az országúton minden a régi, és jobbra az erdõbe is a megszokott helyen mehetünk be. Egy darabig nincs semmi probléma, de egyszer csak kerítés mögé vinne be a [K-]. Géza átmászást javasol, de a kerítés így néz ki: ###, tehát hosszan állnak ki a tetején a hegyes vasdrótok. Nem szeretném, ha bárki zacsija (de fõleg az enyém) bánná az átmászást, ezért egy lentebbi útra térek, ahol szintén van [K-]. A többiekben sem buzog annyira a vállalkozó szellem, ezért Õk is jönnek. Az igazi meglepetés a Békás-réten ér, amit teljesen felszántottak. Már nem lehet átlóban átvágni a magányos fa mellett, hanem ki kell négyszögelni a rétet. A magányos fát nem is látom; remélem nem esett áldozatul az intenzív agrikultúrának. A szántás végén mégis átvágunk a réten. A vizes fû letörli a sarat a cipõnkrõl, de hiába, mert amikor a tanyát mellõzve visszatérünk az erdõbe, akkor a lejtõs út annyira sáros, hogy csak üggyel-bajjal lehet rajta közlekedni, örülünk, ha megússzuk esés nélkül. Lecsúszkálunk a [Z-] jelig, amin tegnap reggel begyalogoltunk a pontra; most is ezt tesszük.

16. EP: TÖRÖKMEZÕI-TÓ

A tea az, amire vágyom, zsíros kenyeret nem kérek. Amikor vissza akarok menni az útra, a pontõr megmutatja, hogy merre a legpraktikusabb visszatalálni a [Z-] jelzésre. Egy rövid, de kajak emelkedõ vezet a kútjelzésekig, ahol egy kicsit keresgélnem kell a nem várt köd miatt. Közben utolérnek a többiek, és együtt megyünk tovább a [P-] / [Z4]-en a Törökmezõ turistaházig, hogy ott váltsunk a [K-] / [P-] jelzéskombinációra. Valami borfesztivál vagy mi a szösz (szesz) lehet, lehetett itt, mert az út mentén molinók hirdetik a nemtommilyen borokat. Valahogy bekeveredünk egy bokrokkal körülültetett játszótérre, ahonnan csak alapos kutatómunka után találunk kiutat. Hiába, késõ van már, vagy korán van már, vagy amit akartok... Egy szélesebb, sáros útra jutunk ki, ami már nem annyira lejtõs, hogy eséstõl kellene tartani, ezért nekieresztjük. A [P-] egy kis balos letérõ ösvényen elhagy, mi pedig célba vesszük a pár éve letermelt irtást. Egy pihenõnél nagyon meredekké válik a lejtõ, és agyagos jellegû sár fedi. Mindenkit elõreengedek, a finis elõtt már végképp nem akarok elcsúszni, és a vonatra is elegánsan akarok felszállni. Egy technikai kiállás után mindenki eltûnik a látókörömbõl, csak a Körtvélyes brutál emelkedõje elõtt érek be egy túratársat, aki egy leszürkített (!) [K-] jelzést vizsgál. Hát, én már nem is csodálkozom, csak azt a tagot sajnálom, aki nem járt még erre, és éppen teljesítménytúrázik. Nekivágok a sáros emelkedõnek. Valaki kiritkította a tüskés bozótot, mert most nem akarják szúrós ágak leszedni rólam a ruhát. Ez az emelkedõ is kétszer olyan hosszú, mint amilyenre emlékeztem, de zokszó nélkül legyûröm. A mûútra kivezetõ sétány jelzései is mind egy szálig le vannak szürkítve. A flaszteren elnézek a balra kiágazó turistaútra, és - vessetek meg érte -, de úgy döntök, hogy a ködös, sáros úton botorkáljon az, akinek Imre az anyja. Különben is, szürkék a jelek, nem láttam, és kész! A Köves-mezõ még a szilárdon baktatva is nehezen jön el. Már a parkolójában járok, amikor lentrõl fejlámpák közelednek. - Hát ti merre jártatok? - kérdezem. - A szalagozást kerestük, és a [K+] jött helyette - mondja az egyik elõresietett túratárs. A parkolóban picit balra kell menni, és onnan vezet a fák közé a megszokott fehér szalagozás. Nekiindulunk a meredek lejtõnek, ami nem túl hosszú, de utána van még rengeteg méter a lejtõs utcából. A végén jobbra fordulunk, és erõsen vonzani kezdjük a távoli templomtornyot. Ha nem látnék egy-két embert lézengeni az utcán, akkor azt hinném, hogy amíg távol voltunk evakuálták a települést. A lejtõn is magam elé engedtem mindenkit, a plébániára is utolsóként lépek be. Elégedetten nézek az órámra, 37 percet sikerült bennhagyni a szintidõbõl. Leadom az itinert, és egy asztalhoz ülök, hogy lazítsak a szerelvényen, és igyak egy jó pohár málnaszörpöt. Nemsokára a másik kis csapat is beérkezik; a fõrendezõ személyesen gratulál mindenkinek, ami nagyon jól esik. Az is megtisztelõ, hogy búcsúvirslivel kínálnak. Szívesen élvezném tovább a sikeres teljesítés eufóriáját, de a menetrend ezt nem engedi. A második félpár virslit már az utcán eszem meg. A pénztár elõtt nyugalmat erõltetek magamra; azért sem hagyom elromlani a jó hangulatomat, és nem idegesítem fel magam egy nõ ötpercig tartó jegyvásárlásán. A vonaton nem tudok szenderegni, átgondolom a túrán történteket. A Nyugatiban, a leszállás után Sándor szólít meg. Meglep, mert nem láttam felszállni. Elmondja, hogy Bubuval kivárták a bányapusztai vadászházban, míg alábbhagy az esõ, és így igencsak bele kellett húzniuk a végén. Otthon ellazít a melegvizes zuhany, de a rég vágyott ágyikóban másfél órai félálom után felpattan a szemhéjam, s utána én is. Kibiciklizek a napsütötte Városligetbe, és még látom a Maratont teljesítõk befutását. Egy túrákról ismert arc, amikor meglát a nézõk között, az "A teljesítménytúra erõt ad!" kiáltással üdvözöl engem, és a saját célba érkezését. Igaza van...

Ottorino



 

 
 
SzuperkatlanTúra éve: 20132013.07.19 09:46:51

SZUPERKATLAN 30 ~ 2013.07.07. Táv: 30 km; Szint: 1200 m; Szintidõ (eredeti): 7 óra; Szintidõ (megemelt): 8 óra.



SzoKATLAN, hogy nem hajnalban kell felkelni egy nappali teljesítménytúrához. Persze idõ kell hozzá, hogy SZUPERul fel tudják fûteni a KATLANt, hogy mire odaérünk kellõen forró legyen.

Majd' egy órával a rajtnyitás elõtt állunk be Zsolttal a dorogi Mária utca árnyas parkolójába. A Molnár sörözõ udvarában Ágotáék már várják a túrázókat. Örömmel értesülök róla, hogy a 7 órás szintidõt egy órával megemelték. A 7 órát húzósnak tartottam ilyen terep- és idõjárási viszonyok mellett. A Dunántúlról is idõben megérkeznek barátaink, s így a legkorábbi rajttal 11:00-kor el tudunk indulni. Csupán a temetõ Csolnoki utcai bejáratáig megyünk együtt, mert a többieknek ugyan nem szóltam róla, de mialatt ideértünk a fejembe vettem, hogy megcsinálom a túrát az eredetileg meghirdetett szintidõn belül. Szilveszterrel robbantjuk a mezõnyt; intenzíven nyomulunk a Gete felé. Derék túratársamnak még arra is van levegõje, hogy egy fiatal versenyzõnek meséljen a magashegyi túrázás rejtelmeirõl. Ahogy mindjobban emelkedünk, annál inkább támadnak a szúnyogok. Otthon vacilláltam a rövid- és a hosszúnadrág között, most örülök, hogy a meleg ellenére a hosszút húztam fel. Egy rövid technikai kiállást leszámítva egybõl, és úgyszólván könnyen megvan a Gete "elölrõl".

1. EP. Nagy-Gete.

Pecsételtetés után lefelé menekülök a szúnyogok elõl. Még a tûzõ napon is támadnak. A vészesen meredek lejtõn lemarad Szilveszter, aki lábadozó keze miatt kénytelen tartózkodni a bothasználattól. A KINIZSIN tapasztaltak beidegzõdése után furcsa, hogy gyorsan kipipálhatom a durva lejtõt. Egészen más érzés forgalmi dugó nélkül ereszkedni. Már a vörös kõgörgeteges vályú vége felé járok, amikor a hátam mögül cipõtalp csusszanást hallok. Hátrafordulok: Ifjú hölgy tanyázik a földön. Partnerrel van, ezért nem kérdezõsködök a hogyléte felõl. Elmentemben hallom, amint szomorúan azt mondja, hogy: - De hát éppen most gyógyult be...

A löszfal és a Gete közötti útra több éren keresztül folydogál a horgásztó vize. A közelben tenyészik a gyötrõ szúnyogok hada. Hol vagytok békák, fecskék? Tempósabban falhatnátok a vérszívókat, mert így õk falnak fel engem, s én ettõl (lösz)falnak megyek. Az iménti vakolatmállást szenvedett hölgy hál' Istennek jól van, mert a nyomomban törekszik fölfelé a falon. A gabonatábla szélére különösebb megerõltetés nélkül feljutok, de azért érzem, hogy a Gete egyszer ma már megvolt. Igen meleg az idõ, zavartalanul süt a Nap, de semmi vész, mert a KATLAN gyenge szellõvel lélegzik, száraz a levegõ, s az ember kellõen tud párologtatni. A térdig érõ kalászosban egyértelmû a kitaposott út, de a megfelelõ helyeken szalagok is lógnak, hogy - fõleg visszafelé - nehogy valaki lelátogasson a szomszédos Csolnokra. Bejön elém a Hegyeskõ, és csak nagyon lassan növekszik, mialatt én a port rugdosom a domború gazos út jobb-, vagy baloldali keréknyomában.

2. EP. Hegyeskõ.

Sándor, mint pontõr szívélyesen üdvözöl az egyetlen, a környéken fellelhetõ árnyékban. Mentolos cukorral kínál, amit nem merek elfogadni, mert tavaly a 90 ÉVE VÁROS SALGÓTARJÁN 45-ön egy Snehulki cukorkától majdnem megfulladtam, és még jól ki is röhögtek a kedvenc túratársaim. A pontról még néhány métert felfelé kell kapaszkodni, hogy átbukhassak a tokodi országút felé vezetõ, váltakozó meredekségû turistaútra. Elsõ pillantásom a mélyben, az útkeresztezõdés közelében elhelyezett buszmegálló barna bódéjára esik, ami most még egy kockacukornál is kisebb. Egy másodpercbe se' telik, hogy a pincéktõl Tokodig végigfuttassam tekintetemet a színes terepasztalon. Melós lesz a leereszkedés. Van egy olyan meredek, kitaposott rész, hogy még szárazon is meg-megcsúszik a terepes cipõtalp. Elõre vetül verítékes közeljövõm, amikor ugyanitt majd fölfelé kell taposni. Árnyas, kevésbé meredek, oldalazó ösvényhez érek. Itt sincs hûvösebb, mint a nyílt terepen, mert a lombalagútban nem mozog a levegõ. Szomjas vagyok, de most már várok az ivással a hegy lábáig. Menet közben kényelmesebb vízszintben iszogatni. Egy utolsó, elnyújtott lejtõvel leérek a mûúthoz. Mielõtt kilépnék a flaszterre, a fák árnyékában elõhalászom a tegnap lefagyasztott izo italomat. Még mindig jó hûvös. Balra megyek az országúton a pincék felé, miközben bele-belekortyolok az italba. Elérek a fentrõl már látott buszmegálló bódéhoz. Hirtelen akkora autóforgalom támad, hogy várni kell a pincék oldalára való átkeléssel. Útjavítás nehezíti a közlekedést. Felfelé, a pincék irányába tartok. A nyári pavilonban - ahol a KINIZSI alkalmával szoktak etetni, itatni a jó tokodi honpolgárok -, mozgást látok. Éppen egy túrázó lép ki onnan. Most Ágota és BATIK-os rendezõtársa üzemelteti az etetõpontot. Leülök arra a másfél percre, amíg megeszek egy csoki szeletet, egy nápolyit, és két gerezd almát. Ásványvizet nem kérek, most ittam meg a saját katyvaszomat. Nem ülöm kockásra az ülepem, indulok tovább a felsõbb pincék, majd a kertek felé. Már akadnak olyanok, akik visszafelé jönnek, de még nincsenek annyian, hogy torlódás keletkezne a hosszan emelkedõ, lábnyomnyi széles ösvényen. Fellélegzek, amikor a fák közé érek, és jobbra fordulok a Kõszikla tetején levõ kis tisztás felé, aminek a másik oldalán már érezni Mogyi vonzását. Nem dobom a gyeplõt a lovak közé, de elnyújtott lépésekkel, néha belekocogva sietek lefelé a mélyútban. Egyre többen jönnek szembe azok, akik a hosszú távot fogyasztják. Pont jó volt az idõzítés; nem a legkeskenyebb helyeken kellett találkozni a sok emberrel. A temetõ síkja után, egy lejtõs kunkor végén a buszmegálló mögötti kútnál fékezek. Egy pohár hûs víz rögtön legurul, majd a kiürült izós flakonomba tablettát dobok, és újabb adagot készítek a sportitalból. Törölközõmet friss vízzel itatom át, s elõször a fejemre terítem, majd az agyhûtés után gyengén kicsavarva a nyakamba akasztom. Nyaktakarós sapkámat is átáztatom a közkút vizével. Két srác is itt keresi a felüdülést: Fejüket, meztelen felsõtestüket csapatják a vízzel. Egyikük szerint ez a túra fénypontja. Újabb sporttárs érkezik. - Merre van az a híres Kakukk? - kérdezi. - Azon az úton egyenesen - bökök a megállóval szembeni utca felé, és aztán nekem is irány a "híres" Kakukk. Hiányérzetem van az odavezetõ úton. Nem várakoznak végig sûrû egymásutánban depós kocsik; nem fekszenek a füves árokparton kiterült mezítlábasok. Ha nem jönnének-mennének a túrázók, bárki azt hihetné, hogy kihalt a település. Egy papagáj felismerhetetlenségig kifakult, egészalakos óriásportréjával díszített falú ház elé érkezek.

3. EP. Mogyorósbánya, Kakukk vendéglõ.

A teraszon kedves pontõr lányok dolgoznak. Az egyik adminisztrál, a másik egy nagy zöldalmát nyom a kezembe, amivel menten sarkon is fordulok, hogy ne kísértsen meg a henyeség és egyéb gyarlóság szelleme. Isteni finom a lédús, ropogós gyümölcs. A kútnál megint iszok egy pofa vizet, hogy az almából rostos gyümlé legyen a gyomromban. Most kezdõdik a második, az igazi felvonás a Kõsziklára való újbóli felvonulással. Szuszogva rágcsálom az alma utolsó falatjait az egyre erõsödõ emelkedõn. Szembejönnek a dunántúli barátok és Zsolt a Hortobágyi Villám(csapás). Kérdezik, hogy hova sietek. Kikacagnak, amikor elárulom, hogy tartani akarom az eredeti szintidõt. Tovább csûrök. Az alma elfogyasztása érezhetõen javított a közérzetemen. Sûrûsödnek a szembejövõk, köztük van a Getén hagyott Szilveszter, akit egyedül még nem láttam túrázni. Most is kampózott magának egy csinos hölgytúrázót. - Maga is megõrült, hogy már szembe jön - mondja bíztatásképpen. Õ ráér lazán cseverészve Mogyi felé ereszkedni; neki mindjárt ott a "happy ending": Hawaii; dizsi; Kakukk; napernyõs cocktail-ok; lányok... Aloha! - köszönök el tõlük, és reménykedek, hogy nem a Kõszikláról lefelé menet, a keskeny ösvényen lesz a legnagyobb a népsûrûség. Elõbb azonban még fel kell jutni a mini fennsíkra. Kis idõ elteltével kiegyenesedik a felfelé kanyarodó út, és balra magam elõtt látom a tetõn felállított emlékkövet, amit többször már nem olvasok ki, mert úgyis mindig elfelejtem, hogy kinek, vagy minek az emlékére, tiszteletére állították. Lefelé indulok a két ember széles úton. Amikor balra rá kell fordulni a keskenyre, megvárom, amíg egy kisebb csoport feljön, és csak utána kezdek lefelé sietni. Minél elõbb el akarom hagyni ezt a szûkös helyet. Lejtmenetben könnyebb "felugrani" a mély, keskeny ösvény peremére, ezért amikor szembe jön valaki, akkor ezt meg is teszem. Viszont van, aki megelõz az udvariasság terén, és õ áll félre. Ezt minden alkalommal hangosan megköszönöm. Már másodszor kérdezik meg, hogy messze van e még Mogyorósbánya. Elsõ alkalommal azt mondtam, hogy: - Nem akarlak kecsegtetni. Most, a kertek magasságában azt mondom, hogy: - Kitett helyen kell még mászni egy jó darabon, de aztán ott lesz a jutalomlejtõ. A kérdésekbõl arra következtetek, hogy sokan jöttek el olyanok is, akik még nem csinálták a KINIZSI SZÁZAST. Érdekes lenne megtudni, hogy õket mi motiválta. Talán megtapasztalni a K100 negyven utáni, legtechnikásabb szakaszát? Vagy idejében elkezdeni a felkészülést a 2014.05.24-es NAGY ESEMÉNYRE? Vagy tán az elsõ rendezés volt vonzó? Meglehet. De az is lehet, hogy egyszerûen csak túrázni volt kedvük. Azt mondta a fiú a lánynak: - Te Rózsi! Vasárnap úgysincs semmi sorozat a TV-ben. Ne másszuk meg az összes hegyet tûzõ napon Dorogtól Mogyorósbányáig? Mire a lány: - De másszuk Józsi! Sõt! Olvastad? Még visszafelé is megmászhatjuk. Egyszerre felkiáltva: - HURRÁ! Irány: Dorog! Kézen fogva, szökdécselve balra el.

Végre elhagyom a vályús, keskeny ösvényt, és széles, füves terepen lejtek a pincék felé. Ha szembe jön valaki, boldogan, nagyívben kikerülöm. A szaletlinél nem ülök le, és nem is fogyasztok semmit, csak kérem, hogy töltsék meg a flaskámat. Máris folytatom utam az országút felé. A keresztezõdésben türelmesen megvárom, amíg az összes autó elmegy, aztán átkelek a Tokod felé vezetõ mûútra. A buszmegállóban egy pár várakozik. A férfinél túrabotokat látok. Vajon Józsi és Rózsi a KATLAN után besokalltak? Már nem is érdekli õket a Kakukk kínálata?... Botjaimat a nyakamba veszem, így masszírozom a tarkóm, egyengetem a hátam a 300 méter flaszterezés közben. Jobbra rátérek a kezdetben némi árnyékot nyújtó turistaútra, és felszívom magam a hosszú, meredek emelkedõ elõtt. Inkább lassabban megyek, de megállás nélkül akarok feljutni. Hárman-négyen meg is elõznek. A szárazon morzsalékos, nagyon meredek szakasz után már látom azt a párost, amely elõször hagyott le. Már a sötétszürke úton araszolnak felfelé a Hegyeskõ oldalában. Itt már abszolút nincs árnyék, és a szellõ is leállt, egyszóval rohadt meleg van. Szeretnék már én is a szürke úton mászni, a HK mellett átbukni, és lesietni a pontra. Hirtelen bevillan egy kép: Bõvizû zuhany alatt frissülök. Jobb az ilyen gondolatokat elhessenteni, mert csak rontanak a helyzeten. Inkább a következõ méterekre koncentrálok, mert a csúcs irányába is van egy letaposott fûsáv, és már három lépést meg is tettem a rossz irányba. Most valahogy nem vonz a csúcson feltáruló panoráma. Huh! Végre lefelé trappolhatok a pontra.

4. EP. Hegyeskõ.

Mintha egy sivatagi oázishoz érkeztem volna, úgy lépek a pont fáinak árnyékába. Sándor ugyanolyan kedvesen, mosolygósan fogad, mint elsõ alkalommal. Lapomra felírja: HK 15:00. (Nálam a HK egyenlõ a harckocsival, mert ezerkilencszáztrallalallában harckocsizó alakulatnál szolgáltam az annak idején még dolgozó népet.) A szignó szerint van még 3 órám a tervem megvalósítására; és van még elõttem 9 km. Ez csalóka. Nem bízom el magam, mert ebben benne van egy SZUPER forró KATLAN és az azt követõ, meredek oldali Gete mászás is, nem éppen üde, hamvas állapotban. A KATLAN felé tartva még mindig vannak, akik szembe jönnek. Minden bizonnyal a 15-ön vannak, mert a hosszún már nem érnének be célzárásig. A löszfalon lefelé porozva, hátulról hangos beszélgetést, nevetgélést hallok. Hallatlan, hogy némelyeknek még erre is futja az erejébõl. Megesz a sárga irigység. A horgásztó vize változatlanul az útra folyik. Beleállok egy átlátszó pocsolyába, hogy legalább a cipõtalpam frissüljön föl kissé. Következik a kõrengeteg fölfelé. Még a negyed részénél sem vagyok, amikor megállapítom, hogy nekem a Gete naponta kétszer, kánikulában bizony már SOK. Lassított felvételként araszolok fölfelé, de nem állhatok meg, mert odakozmálnék egy kõre. A srácok, akiknek a hangját hallottam a löszfalnál, megelõznek. Hallom, hogy Õk is pihenést terveznek, és a fenyõfás felé igyekeznek, ahol némi árnyékra számítanak. Emelkedõn õk sem igazán bõbeszédûek. Amikor elfogynak az öklömnyi kövek, és én is felérek a fenyvesbe, bosszúsan látom, hogy az egyik srác a helyemen ül. Az egyetlen kövön, amihez nem kell leguggolni, és ami nagyobbrészt árnyékban van. Utolsó erõmmel feljebb vánszorgok és egy fának támaszkodva elõkotrok a hátizsák aljából egy dobozos energiaitalt. Ez is le volt fagyasztva, és mostanra is csak kellemesen hûvösre tudott felmelegedni. Türtõztetnem kell magam, hogy ne egy slukkra igyam meg az egészet. (Hanem kettõre.) Ahogy továbbmegyek érzem, hogy a várt hatás nem következett be. Úgy tûnik mintha minden erõm elszállt volna. A két srác megint megelõz, aztán többen is. Amikor újra meg kell állnom szusszanni, egy másik túrázó is megáll, leül a földre, és gyümölcsöt vesz elõ. Azt mondja, hogy még nem fordult elõ, hogy egy emelkedõt ne tudott volna egyben lenyomni. Kicsit megnyugtat, hogy nem vagyok egyedül ezzel a problémával, de ez mit sem változtat azon, hogy minél elõbb muszáj tovább húzni innen a belemet. Most már az az elsõdleges cél, hogy egyáltalán fel tudjak jutni a hegyre; a hétórán belüli teljesítés igénye teljesen háttérbe szorult. Elõttem a mészköves szakasz, aminek nem azért örülök, mert még állatabbul meredek, hanem azért, mert innen már nincs messze a pont, csak éppen marha magasra rakták. Két megállás között már csak tíz-tizenöt lépéseket tudok megtenni. Az utolsó utáni pillanatban érek fel ahhoz a fához, aminek ülõkét formázva görbül a törzse. Lekapom a hátizsákot, és azonnal lehuppanok a fotelba. Mese nincs! Ez így nem mehet tovább! Erõre kell kapnom! Szisszen a második energiaital doboza. Ezt most már lassan, apró kortyokban iszogatom, miközben a szúnyogokat folyamatosan hessegetem. Levonom a tanulságot: Visszafelé a pincéknél nem lett volna szabad kihagyni az etetést. Nyugodtan be kellett volna nyomni egy csokit, egy kis nápolyit, stb. Jó pap is ájulásig tanul. Az idei ÁRPÁD VEZÉR 130 jut eszembe, aminek a SZK-éhoz hasonló volt a végjátéka. Akkor is lassan, de korántsem ilyen erõtlenül mentem fel a Getére. Jóllehet azt a mászást megelõzte egy bõ tizenöt perces lazítás a Kakukkban, és akkor a szintidõ miatt sem kellett megpusztulni... Sorra mennek el mellettem. Mindenki köszön, és én vissza. Olyan vagyok, mint egy portás, csak nem fülkében ülök, hanem egy fán. Amikor valaki úgy köszön, hogy: "Kitartás!", akkor majdnem a rosszemlékû "nemzetvezetõ testvér" éltetésével válaszolok. Na, innen azonnal tovább kell állni! Legközelebb már a részvétét fogja nyilvánítani valaki. A második ital, és a három perc pihenés megtették a hatásukat, mert a meredek, sziklás rész maradékát egyvégtében legyûröm. Fent egy lány várja lemaradt társát. Látott engem az útszélén kornyadozni, és amikor felérek, akkor engem is tapssal fogad. Nagyon aranyos. Innen még van egy minimális emelkedõ, de ez erõlködés nélkül megvan, felléphetek az utolsó nagy mészkõtömbre, ami már a tetõvel van egy szintben. A kereszt tövében táborozó pontõrhöz lépek.

5. EP. Brutálisan Nagy-Gete.

- Most már csak lefelé kell menned, de olyan tempóban, hogy a szúnyogok ne érjenek utol - bocsát utamra jó tanácsával a pontõr. - Olyan gyors leszek, hogy a menetszél majd lesodorja rólam a bestiákat - válaszolom búcsúzásképpen. Hatalmas megkönnyebbülés lefelé baktatni, még az se zavar, hogy kezdetben kõgörgeteges az ösvény. A szúnyogok azonban nem kímélnek. Ügyesen kiválasztják a könyök tájékát, amit a legkevésbé lehet szemmel tartani. Azzal az undorító szúnyogriasztóval nem érdemes összekennem magam, mert azt úgyis csak étvágygerjesztõnek nézik a vérszívók. Egyet úgy csapok agyon az alkaromon, hogy utána nem pöckölöm le a véres hulláját, majd ez elriasztja a többi próbálkozót. Elvagyok a szúnyogirtással így lefelé mentemben. Rozsdamarta, vezeték nélküli vastorony mellé érkezek, ahol az út jobbra bekanyarodik az erdõbe, hogy aztán egy lejjebb álló, másik ilyen toronynál bukkanjon ki. Egy erõsebb lejtõvel megyek el a nagy irtás mellett, ami már elég zöld ahhoz, hogy ne bántsa a szépérzékemet. Van még egy öt-hatméteres emelkedõ, de ez már csak színesítés. Balkéz felõl elhagyatott üdülõtelep épületei látszanak. Azt tippelem, hogy ez lehet a Belányi telep. Nemsokára ipari terület mellett kezdõdik a szilárd burkolatú út. Túrabotjaimat a magasba tartva megint a hátamat nyújtóztatom. Király! Bõven idõben vagyok. Még arra is futja, hogy a Csolnoki utcáról bemenjek a temetõbe vizet inni. Vizes törölközõvel letörlöm az arcom, hogy üdén, frissen jelentkezhessek a célban.

Büszkén nyújtom át az ellenõrzõlapot Katának, mert még az eredetileg meghirdetett szintidõbõl is sikerült bõ félórát bent hagyni. Oklevélen és a (szerintem) napkorongot ábrázoló kitûzõn kívül egy fagyiutalványt is kapok, amit fölöttébb jó ötletnek tartok a rendezõség részérõl. Voltak igen nehéz pillanataim a túrán, de most már direkt jó rájuk visszagondolni. Nincs más dolgom, mint kényelembe helyezkedni a kerthelyiség bejáratával szemben, és beszélgetve várni a többiek megjelenését. Nem idegeskedek, tudom, hogy nekik egyáltalán nem sietõs. Félóra elteltével végre feltûnnek a kapuban. Csekkolás után elsõ dolguk természetesen a kellõ folyadékpótlás...

Amikor délelõtt ideérkeztünk megkérdeztem Ágotától, milyen volt a tavalyi, "nem hivatalos" KATLAN túrájuk. Elmondta, hogy 37 fokban olvadozott az aszfalt. Most, az elköszönésnél visszakérdez, hogy nekem jó volt e a túra. - Köszönöm, SZUPER. Imádom a halál közeli élményeket - válaszolom. - Akkor itt a helyed a jövõ évi SZK-n is, mert kitaláltunk egy kis nehezítést - mondja búcsúzóul a kedves fõrendezõ. Na, sejtem: Kötelezõ lesz a füles sapka, mohair sál, síkesztyû, jégeralsó, és a pincéknél forró teát osztanak majd frissítés gyanánt...

Ottorino



 

 
 
KINIZSI SZÁZAS és Terep Százas (2006-2008)Túra éve: 20132013.07.05 10:59:51

KINIZSI SZÁZAS 2013.05.25 - 2013.05.26; Táv: 100 km; Szintem: 2775 m; Szintidõ: 24 óra.



Tom nem indulhat a túrán, de idén sem bírja ki a KINIZSI nélkül. Reggel a rajtban, estétõl vasárnap reggelig a Szt. Péter puszta templomnál pontõrködik a kedvesével Tücsivel. Ez azt jelenti, hogy Pisti és csekélységem ülepét kényelmes, bõrüléses, skandináv szerkezet szállítja Békásra, a Csobánka téri parkolóba. Nagyon korán érkezünk. - Ha most nem mi leszünk az elsõk az iskola bejáratánál, akkor soha - mondom a többieknek. Mivel már vagy tízen éktelenkednek a bejáratnál, az utóbbi verzió valósul meg. Míg a többiek jótállnak magukért én félseggel leülök a nedves, pudvás fapadra, és legyûrök két parizeres zsömlét kakaóval. Ez megteszi indulási hajtóanyagnak. Kartondobozokat cipelve jönnek a narancssárga pólós rendezõk. Sorra lepattannak az ajtóról. Józsi bácsi a kulcsos ember leverte a protkós poharát a nachtkaszliról, és ahogy bemászott érte az ágy alá, rászorult a fejére az éjjeli edény, ezért a fennakadás. A rendezõség improvizál: Épületen kívül nevezünk. Így is hamar túljutunk a procedúrán. A nevezésre várók végeláthatatlan sora mellett megyünk a Víziorgona utcai idõrajt felé. Talán az aluljáróból már mindenki fel tudott jönni, de nem biztos. A két indító sorban is sokan állnak, de a kódolvasós csekkolás pár perc múlva már történelem. Lapomra a legkorábbi idõ 6:45 kerül, bár már 48 is elmúlt. Jó, hát nálam uccse az a cél, hogy néhány percet lefaragjak a legjobb menetidõmbõl, hanem inkább az elnyújtott élvezetre törekszek. (Ezt mondják a nem kifejezetten gyorsak.) A Kõbánya utcában Kiss Pisti már elõrehúzott. Hátranézve int a fejével: "Gyere!". Én mosolyogva ingatom az enyémet, és megyek tovább kényelmes tempóban, mert még nincsenek bemelegedve a tagjaim, és különben is... A buszforduló közelében levõ kútnál általában szoktam egy pofa vizet inni, de most a friss idõ miatt nem vagyok szomjas. [P+] A megállóban derekamra kötöm vékony dzsekimet, és pólóban folytatom. Sokan még hosszú ujjú polárban kapaszkodnak egyre feljebb a meredek utcán. Fennsík: már [P-]. Jóformán csak a tömeget látom magam körül, és majdhogynem meglepõdök, hogy már az Üröm-Budakalász mûút átkeléséhez értem. A most következõ köves úton sokszor kell a jobb oldaláról átmenni a bal oldalára, és vissza, mert a rajta kanyargó mély vályú miatt hol az egyik, hol a másik oldala járható csak. Elég széles az út, de az elmondottak miatt nehézkesen tudnak elõzni a gyorsabbak. Viszonylag hamar elérem az út felsõ végét, és jobbra befordulok az erdõbe. Itt van néhány méter lazaság, aztán balra rákanyarodok egy újabb emelkedõre. Egy darabon ráhajthatnak az elõzõk, mert csak késõbb szûkül egy emberesre a járás. Már az Ezüst-Kevély felé tartok, mikor ismerõs hangokat hallok a hátam mögül. Charlie (úszócsapat) és F. Zsolt elõznek. Charlie komoly elõzményekkel most vág neki elõször a hosszúnak, F. Zsoltnak ez lesz a második, de már úgy közlekednek, mintha mindig ezt csinálták volna. Jó tempóban érek fel a Nagy-Kevélyre is. Néhányan kiállnak a szikla szélére, de kifeküdt embert nem látok. Az ösvénnyel visszamegyek a bokrok közé és pár méter emelkedõ után megkezdem az ereszkedést. Jótékonyan takaró, vékony felhõk vannak az égen. Idáig ideális kirándulóidõben volt részünk. Maradjon is így. Érdekes, hogy a páradús levegõ ellenére szárazak a mészkövek, nem csúszik le róluk minduntalan a cipõm talpa. A Kevély-nyeregben egy társaság ül a fedett pihenõbútorban, kaját pakolnak ki. Jó étvágyat! Rögtön jobbra rátérek a [K-] jelzésre és tovább ereszkedek. Enyhe sárra számítottam, de semmilyen sincs. A [S-] elágazásánál egy ember letér. Csak direkt teheti ezt, mert a tömeg tovább zúdul a [K-]-on. Tulajdonképpen a sárgán is le lehet jutni, csak az nem a Kinizsi útvonala. Már odalent, a Sumica kemping környékén járok, amikor két túratárs kizökkent az antiszoc üzemmódból. Elsõ teljesítõk, és azt kérdezik, hogy van e valami jó tanácsom. Mit mondjak? Mielõtt annak idején elõször elindultam a K100-on, sok mindent elolvastam a témával kapcsolatban (, de mindenek elõtt a 40-et csináltam meg). Sok hasznos infót felcsippentettem a különféle írásokból, de például az ideális kaja szempontjából nagyon eltérõ véleményekkel találkoztam. Aztán a másik ilyen témakör a lábbeli. Mindenki másra esküszik. Végül azt szûrtem le az egészbõl, hogy mindenkinek saját magának kell megtapasztalnia, hogy neki mi a jó, és ez bizony idõbe kerül, azaz sok, sok teljesítménytúrába. Azért, hogy mégis mondjak nekik valami okosságot, azt a - fõleg hosszú távra érvényes - szabályt mondom, hogy mindenki a saját tempójában létezzen a túrán. Csapatban ezt nagyon nehéz összehozni, s egy csapat teljesítménye 10-15%-al gyengébb, mint az azt alkotó egyéneké külön-külön. Itt van még az erõbeosztás kérdése is. Van aki úgy képzeli, hogy a táv végéig olyan erõben lesz, mint az elsõ 20-40 km-en. Ezért fekszenek ki annyian Tokodon, Mogyorósbányán, valamint a Bányahegyen felállított "hullasátor" vendégeinek a zöme is ezek közül kerül ki. Biztosra sajnos nem lehet menni; a legkörültekintõbb felkészülés ellenére is bármikor közbejöhet valami, ami miatt fel kell adni a próbát.

Amint így osztom az észt, elérünk a Szent-kúti leágazáshoz, ahol [Z-]-ra vált a jelzés. Rush Dani elõz jó utat kívánva. - Látjátok, ez az ember tudna mesélni... Egészséges szemléletû túratársaim két elõttünk haladó, Nordic Walking-os botokkal suhanó hölgy tomporát pontozzák. Így kell ezt csinálni kérem szépen! A panorámát is kell nézni, nem csak a métereket, perceket kalkulálni. Nemsokára jobbra letérünk a szekérútról, hogy néhány száz méter után keresztezzük azt, és a másik oldalán menjünk be az erdõbe, majd lassan, de biztosan emelkedni kezdjünk az elsõ pontunk felé. A hõsies óriás hangyák most nem jelentkeznek. Úgy látszik rájöttek, hogy ilyenkor semmi keresnivalójuk az ösvényen, ha nem akarják az agyagba taposva végezni. - Na, ez után az emelkedõ után derékszögben jobbra fordulunk és besétálunk a pontra - közlöm alkalmi túratársaimmal.

1. EP: Hosszú-hegy.

Gyors pecsételtetés, és uccu tovább, de "egyedül", mert a túratársak egyike három perc szünetet kért a másiktól. (A túrán már nem láttam õket, remélem sikerült nekik.) A kellemes lejtõn lazítva valaki megkérdezi Szabó Marikától: - Melyik távot teccik csinálni? - A százast - válaszolja kurtán Marika és azon nyomban kocogósra veszi a figurát. - Nem volt jó a kérdés - szólalok meg kéretlenül. Azt kellett volna kérdezni, hogy hányadszor csinálja zsinórban a százast a hölgy... Rudi és Anna üdvözölnek, de már csak a hátukat látom. Amikor kiérek a Hosszú-hegyi EP miatt elhagyott szekérútra, kisvártatva megint bemutat a jel az erdõbe. Csak ketten-hárman megyünk vissza, a zöm a szekérútról bámul ránk, mint borjú az újkapura. A Szántói-nyerget átszelõ országúton rendezõk ügyelnek a biztonságos átkelésre. A túloldalon Borika jön elém, és gyümölccsel kínál. Pétert várja, de engem sem enged tovább egy finom falat nélkül. Jólesik az alma, de még jobban a bíztatás. Mielõtt elkezdeném a Szerpentint bevezetõ, igen meredek szakaszt kidobom a sárga ballasztot. Az emelkedõn kényszerítem magam, hogy csak az orromon lélegezzek. Fújtatok, mint egy gõzmozdony, de nagyon jó, energizáló hatása van, és minimalizálja a páravesztést. (Próbáljátok ki!) Végre felérek oda, ahol már kanyarog az út. Szigorú hangvételû kiírások hirdetik az átvágási tilalmat. Éles kanyar után egy "emelettel" lejjebb nézek. Éppen egy átvágó vályúhoz ér Zsuzska. - Itt gyere fel - kiabálok le neki. Nem szól semmit, csak bazsalyogva jön tovább a szabályos úton. Másfél kanyar után utolér és elmondja, hogy mérges, mert lemaradt a Kilimandzsáró expedícióról, és ezért dühibe 20 órán belül lenyomja a KINIZSIT. Hát, ez jó ösztönzõ; jövõre én is jelentkezek a Kilire, sík ideg leszek, és 20 alatt teljesítem a 100-at. De mi lesz, ha elfogadják a jelentkezésemet?!?...

Zsuzska el. Következõ szín: fennsík. A szereplõk átvágnak a réten, majd betérnek az erdõbe... Melankolikus hangulat. Nincsenek a lombok között átszûrõdõ fények. Mégse tudok belefásulni a monotóniába, mert rengetegen vagyunk. Nem lepne meg, ha csúcs dõlne meg a résztvevõk számát tekintve. Minden esetre nagyon elhúzódik ez a pilisi séta, és mintha a bal talpamon hólyag kezdõdne. Ilyet legkorábban a Getén "szoktam" érezni. Ez van. Majd a nyeregben ellenõrzöm. A balos letérõ elõtt Priger Pisti lep meg hátulról. Együtt ereszkedünk le a meredek, rögös mélyútban.

2. ellenõrzõpont, Pilis-nyereg.

Egy sátor mögött találok egy nyugodt asztalt, csak Imre ül mellette. Megrekedt itt a hûvös levegõ, szinte fázok, de õ a tõle megszokott felül semmi öltözetében feszít. Gyorsan ledobom a csukát, zoknit, nézem, tapogatom a talpam, de semmi, amit meg kellene varrni. Hát akkor visszaöltözni, ebédelni. Tegnap a töröknél vettem egy "kis" gírosz tálat rizzsel, (elvitelre) majd otthon három felé porcióztam és majonézt nyomtam rá gazdagon. Ezt kapjátok ki dietetikus guruk! Adjunk a tudományos táplálkozásnak! Hosszú távra olyan kaját kell hozni, ami ízletes, mert a túra alatt nincs étvágya az embernek, és ha nem eszik megfelelõ idõben, akkor késõbb már nem is tud. Tavaly a nagy melegben engem is egy hajszál választott el az eléhezéstõl... Gyõri Péter még éppen idejében érkezik, hogy megörökíthesse, ahogy tömöm a majmot. Olyan friss az idõ, hogy nem fogyott el az italom, így nem kényszerülök rá az itteni, éttermi árú ásványvíz megvásárlására. Szelektíven szemetelek egy kicsit , majd tovább indulok, hogy megtegyem a még rám váró 99900 lépést, ahogy az egy fán olvasható. De alig párszáz megtétele után görcs kezdi húzni a bal vádlimat. Ettõl egy kissé megijedek, mert ilyet, ilyen mértékben még nem tapasztaltam. Megállok egy tuskónál, Persk1nd0l gélt veszek elõ a mentõládából, és jól bedörzsölöm vele a vádlim, majd óvatosan továbblépek. Az ökölnyi kövekkel felszórt részhez érve már elég jó a lábam, de lehet, hogy csak a kövek okozta kellemetlenség vonja el a figyelmemet a fájdalomról. A Kétágú-hegyrõl nagyon óvatosan ereszkedek le, ha másért nem, akkor azért, mert beszorulok egy nálam is óvatosabb tag mögé. Itt elõzni? Még csak az kéne! Jóval az akácos elõtt, ahol [Z-] jelzésrõl visszaváltunk a [K-]-ra, mindenki fellélegezhet. Vége a meredek lejtõnek, ki-ki mehet a saját ízlése szerint. Egy tanya elõtt két kiccsákó áll a homokos út mellett, és minden túrázóval összecsap tenyérileg. Nem semmi, mert itt még két táv minden résztvevõjével pacsizhatnak. Kesztölcön, a kocsmával szembeni pihenõben ül Péter és Reni. Péter rögtön odainvitál. Borika kérdezi, hogy hozzon e nekem sört a kocsmából. - Jaj, nagyon köszönöm, de ne, mert nem szeretem a sört (!). A pihenõ asztalnál viszont nem tudok visszautasítani egy szelet Emil cukis sütit, és egy kis gyümölcsöt. Ha lúd, akkor legyen dõltbetûs, orcátlanul kérek egy pohár ásványvizet, és feloldok benne egy saját izotóniás tablettát. Szabó Laciék közelegnek. Köszönöm a szíveslátást, és átadom az ülõhelyet az újonnan érkezõknek. A zavarba ejtõ kedvességtõl, és a frissítéstõl feldobva szökellek tovább. A szokott helyen most is kilógatták a slagot a jó kesztölci emberek. Még ki is írták, hogy IVÓVÍZ. Most tényleg olyan ideális a klíma, hogy nem kell vizes borogatás a fejre, ezért nem is állok meg tankolni. Úgy látszik, hogy a leülést nem szereti a vádlim, mert megint húzza a görcs. Most nem kenegetem, hanem mielõtt átollóznék a 117-es út szalagkorlátján, felteszem rá a lábam, és nyújtom egy percig az izmokat. Úgy tûnik ez segít. Átkelve a mûúton jobbra fordulok a Nyársas nevû akácosba. Homokos útja porzik a léptek nyomán. Kisüt a Nap; varázsütésre meleg lesz. Hát ez jó! Mire kiérek az erdõ védelmébõl, akkorra mennek el a felhõk. Balra fordulok egy keskeny, ösvényre. Hosszas menetelés után a dorogi kutyakiképzõ és lõtér közelében likadok ki. Éppen egy németjuhász szerû kutya apportíroz egy szõke nõt. Átmegyek a kis vashídon. Szemben a volt Homokvasút töltése piroslik a milliónyi pipacstól. Támad egy ötletem, ami megmarad ötlet szinten, mert sok idõ kellene a megvalósításához. Úgy kéne a pipacsot kiritkítani, hogy utána zöld alapon virítson egy piros K100 felirat. A pipacsok megússzák az irtást, én pedig Dorog belvár felé veszem az irányt. A sorompónál letérek a [K-]-ról és a Mária utcán megyek fölfelé. Egy kocsi letekert ablakából azt kérdezi egy asszony, hogy merre van a Molnár sörözõ. - Sajnos nem tudom, nem vagyok idevalósi - válaszolom. Amikor tovább megy ellenkezõ irányba az autó, akkor döbbenek rá, hogy mekkora címeres ökör vagyok, hisz a Molnár sörözõ a 40-esek célkocsmája... Lányos zavaromba' még a megszokott kólavásárló helyemen is túlmegyek. Mindegy, most már nem megyek vissza, kerüljön inkább valamivel többe, a Molnár melletti bótba megyek be, ahol a kasszás hölgyön kívül csak a két traccspartnere tartózkodik. Kiveszek egy literest a hüttõbõl és a pénztárhoz fáradok (!). A hölgy kérdezi, hogy meg vagyok é elégedve az idõjárással. Mondom neki, hogy nagyon is, csak éjjel se essen. Tetszik, hogy Dorogon számon tartják a KINIZSI átvonulását. Mielõtt továbblépnék beszagolok a Molnár udvarára, ahol ejtõznek a boldog 40-esek. Csalódva távozok, mert nem látok ismerõst. Senkit sem tudok lepapírkutyázni. A Csolnoki utcában fölfelé megállok egy kõkerítés párkányánál, és a kóla felét átöntöm a kiürült sportitalos flakonomba, a másik felét majd út közben elöblögetem. Éppen jönnek Péterék, meg az esõ. Lehet, hogy tényleg Béla bácsinak van igaza, hogy túra alatt nem szabad az idõjárásról beszélni, mert meghallja az Ördög, és abból semmi jó nem származik. Az imént csevegtem a pénztárossal az esõrõl, és tessék, most itt van és egyre nagyobb cseppekben hullik. Gyengébb idegzetûek esõkabátot rántanak. Már-már én is így teszek, amikor felfigyelek rá, hogy Péter a narancssárga pólójában nyomja tovább rendületlenül. Hát akkor én se öltözök! A kanyarban kiürül a kólás flaska. Tavaly átszaladtam a buszmegállóhoz, annak a szemetesébe dobtam. Most nem szaladgálok, hanem odapofátlankodok egy depós kocsihoz, és megkérem az ott posztoló hölgyet, hogy venné át a szemetemet. Nem küld a francba, hanem mosolyog, és készséggel átveszi. A Belányi telep felé már ritkulnak az esõcseppek, kicsivel feljebb pedig meg is szûnnek. Ez a drága kóla túl gyorsan akar visszakerülni az anyag körforgásába, de ha nem szívesen jön fel velem a Getére, akkor elengedem, jobban mondva kiengedem. Amikor egy távvezeték alá érünk, három cross motoros érkezik lentrõl, egy úttalan úton. Megállnak, és sorozatlövés szerû gázfröccsözés közben nézik a túrázók szinte egybefüggõ sorát. Az egyik túlordítva a robajt mondja a másik kettõnek: - A f...om belevágom! - Neked se mellé - mondom bátran; a motorzajtól úgyse hallják. Az egyik túratársnak a hangzavar ellenére sikerül a tudtukra adnia, hogy "ezer" ember fog itt áthaladni. Erre visszafordulnak, és eltûnnek arra, amerrõl jöttek. Ismét szóba kerül Béla bácsi, aki a 25-szörös teljesítésével elválaszthatatlan a Kinizsi történelmétõl, és aki most vallási okok miatt nem jött el. Sokan állnak értetlenül a dolog elõtt, de tudomásul kell venni, hogy a kedves színfolt, amit Õ jelentett, ezentúl hiányozni fog a szombati (!) túrákról. (Így magunk között megsúgom, hogy egészségi okok is közrejátszottak abban, hogy Béla bá visszavett az iramból.)... A tavalyihoz képest sokkal könnyebben érjük el a csúcsot. A növényalagút végén már ott magasodik a több, mint egy emelet magas kereszt.

3. ellenõrzõpont, Nagy-Gete.

Megszokott a látvány itt is: Fûben ücsörgõ emberek lábat szellõztetnek, zoknit cserélnek, pihennek. Péterrel kihasználjuk egy leszálló buborék keletkezését, és nyugiban ereszkedni kezdünk. Péter azt mondja, hogy Õ nem erre hozta volna az OKT-t mert ez túl veszélyes. Nekem a Getével való elsõ találkozásomkor ugyanez volt az érzésem... Amikor két kõ közé szorul az ösvény, és majd' 70 centi a szintkülönbség két lépés között, akkor a harmadik kezemmel a szegélyezõ fácskákat gyötröm. A legmeredekebb rész után jön néhány méter emelkedõ, aztán már viszonylag lazábban lejthetünk a fenyõfák melletti lankán. A vörös kõrengeteges útnak kevés volt a néhány perces esõ, mert ugyanúgy porzik, mintha mi se történt volna. Na, még egy pár lépés a homokossá váló meredeken, és leérünk a Horgásztó felé vezetõ útra. Balra fordulunk, és 20-25 m után jobbra nekivágunk a löszfalnak. Elvileg ez lesz a [K+] jelezte szakaszunk, de a feljárat után már ne keressen senki jelzést. A fal leküzdése utáni részen most nem fekszik senki az ösvény mellett, mivelhogy a Napot kellõen takarja az ide rendelt felhõtakaró. Gyenge kis széljárás is van, úgyhogy a Katlan full komfort ezen a délutánon. Idén valami alacsonyabb növényt telepítettek a táblába, aminek a bal oldalán egyensúlyozok a szélét kissé letaposva. A Hegyes-kõ jobbkéz felõl mutatkozik, amíg egy bokorcsoportnál jobbra nem fordulunk. Innen már szembe jön. Arányait a mellette poroszkáló emberkék szemléltetik. Amikor én is elhaladok mellette, már lelátok a Tokodi pincék környékére. Kétségbeejtõen pici minden. A hosszadalmas lejtõn megint csípni kezdi valami a talpam. Most már biztos, hogy vízhólyag van rajta. Elhatározom, hogy ha leérek, lekezelem. A lejtõn való fékezgetés a komfortos idõ ellenére is megizzaszt. Lenn vagyok; balra 300 m országút következik. A keresztezõdésben a buszmegálló bódéja kong az ürességtõl. Tavalyelõtt itt akartam zoknit váltani, de már nem volt ülõhely, tavaly pedig be se lehetett volna állni a sok feladótól. Átmegyek a túloldalra, és a pincék utcáján megindulok fölfelé. A kerekes kutat most nem tekergeti senki, a nyári pavilonban és környékén viszont nagy a nyüzsgés. A ballonos víz a legnagyobb sláger. A pár éve ideállított színpad lépcsõjére ülök, és megteszem az elõkészületeket a mûtéthez. Zokni le. Bizony, csinos kis vízhólyag fejlõdött a tappancsomon. Varrótûbe fûzött fehér cérna elõ. Kihímzem a hólyagot. Nem terveztem zoknicserét, de csak nem veszem vissza a piszkosat. Elsõsegély után jöhet a restaurálás. Keríteni kéne a gíroszomhoz egy-két uborkát. Olyan asztalhoz ülök, ahol még van a tányéron a csemegébõl. Le is csapok rá, és a kajás dobozkám tetejére szedem. Mázlim van az ubival, mert többet már nem is villantanak a derék tokodiak. Vizet nem kérek, a Dorogon eltárolt kólám lesz az ital a kajához. Közben kellemesen kisüt a nap; kerthelyiség hangulat van, csak épp a bazsevások nem húzzák. (Hál' Istennek!) Pakolok, és a felsõbb pincék felé indulok. Mikor a kertek után a Kõszikla felé kanyarodik, és szûkül félembernyire az ösvény, egy hármas vonatnak leszek az utolsó kocsija. Elöl egy férfi és egy fiú, feltehetõen apa és fia. Nem beszélgetnek az emelkedõn, de lejátszódik egy székely viccbe illõ jelenet: Megszólal a fiú: Kancsendzönga. Mély levegõvétel után az apa a hangos kilégzéssel egy idõben ezt mondja: Kancsendzönga. Én csak hangtalanul röhögök hátul: Ka-han-cse-hen-dzö-hön-ga-ha. Felérünk a valamivel szélesebb útra, ami már nem olyan vad emelkedõvel visz tovább a Kõszikla kicsiny fennsíkja felé. A tetõn átbukva egyre gyorsabban zúdulok Mogyi irányába, mint a hullámvasút a hullámhegy után. Valaki bemegy a kis balos ösvényen, ami régen volt csak a [K-] jelezte út, most csak a sárga gyöngyök mutatnak be. Szólok, hogy már a mélyútban visz végig a [K-], mégis arra megy tovább az illetõ. Végül is mindegy, úgyis mindjárt visszavezet az ösvény a mélyútba. Trappolok tovább. A temetõ mellett átmenetileg vízszintes lesz az út, majd egy utolsó lejtõvel landolhatok a buszmegálló mögötti kútnál. Csak egy ember áll elõttem a víznél, sikerül megtöltenem a flakont, amiben a kék ital, majd a kóla volt. Húzok belõle, és a depózó kocsik sora mellett elcsattogok a Kakukk felé. Rutinosan nem a söntés felõl, hanem a hátsó udvarról közelítek.

4. ellenõrzõpont, Mogyorósbánya, Kakukk vendéglõ.

Már tavaly is feltûnt, hogy a nyitott ajtó ellenére is milyen büdös van a pecsételõ helyiségben. A kín, a szenvedés szagát lehet érezni. Mivel a pincéknél éppen eleget idõztem, most sarkon fordulok, és visszamegyek a depós kocsik mellett, majd jobbra fordulok az emelkedõs utcára. Flaszteros emelkedõ után szekérutas emelkedõ, aztán a [K+] felcsatlakozásától pihentetõ erdei "séta" a lombsátor alatt. A sétának a mászás az Öreg-kõre címû mutatvány vet véget. Egyre erõsödõ emelkedõvel számoljon, aki ideér. Én is egyre nehezebben bírom a zártszájú légzéstechnikát. Várom a keresztezõ földutat, ahonnan már látni lehet, hogy vannak e a pihenõnél.

5. (feltételes) ellenõrzõpont, Öreg-kõ pihenõ.

Bizony vannak, méghozzá sokan vannak itt az elmúlt évek átlagát tekintve. Ez 2009-óta idén elõször ellenõrzõpont. Nem rejtem véka alá a véleményemet, elmondom a pontõröknek, hogy ritka madár jár erre, amikor nincs itt pontozás. Ezt fix ellenõrzõponttá kellene alakítani, mert hatalmasat rövidít, aki nem jön fel ide. Mosolyognak rám, mint pék kutyája a meleg kiflire. Bizony, mióta a szovjet tudósok feltalálták a mobiltelefont, azóta nincs váratlan ellenõrzõpont. Ezen túllépett az élet. Egy bal kanyarral ráfordulok a leszálló ágra. Hamar elérek a jobbos leágazáshoz, amivel viszont Péliföldszentkeresztet lehetne kiejteni az útvonalból... Odalent, az Öreg-kõ lába elõtt elterülõ magánbirtokról már tavaly kerítésen kívülre vezették a [K-] útvonalát. A mezõn, ebben az év- és napszakban megcsodálható varázslatos koraesti fényeket napsütés hiányában most nélkülöznöm kell. Mélyút vezet le közvetlenül a Szent-kút mellé. Lemosom arcomról a sót és az út porát, majd a harapnivaló vízbõl és a magammal hozott pezsgõtablettából izo italt készítek. Az útra is betárazok belõle. A kegyhelynél jólláthatósági mellényes egészségügyiek figyelik, hogy nem áll e félre valakinek a szája. Továbbmegyek a szalézi központ felé. A murvás menti karámban most alig látni állatokat; remélem nem ették meg a többit. Esztétikus vonalakkal megáldott hölgyet érek utol. Megkérdezi, hogy hol járunk. Megmondom, majd a templom felé kanyarodok. Nem követ, hanem utánam szól, és a tömegre mutat, amely a szaléziak magánterületén kispistázik a sportpálya mellett. Elmondom neki, hogy én megyek az elõírt, a jelzett úton, nem õk. Nem vagyok elég meggyõzõ, mert Õ a többség és a levágás mellett dönt. Én elmegyek a templomig, és ott fordulok jobbra, hogy az idõsek otthonával szemben érjek le az országútra, amin majd szintén jobbra fordulok. Felnézek a lankára, de senki sem jött utánam. Szerintem a 90% csak özönlik, nem is tudja, hogy mi a pálya. (Megjegyzem, elsõ alkalommal én se tudtam.) Nem ártana, ha a szaléziak a KINIZSI idejére betennék a kaput, ami egyben az itteni rövidítésnek is betenné a kaput. Flaszterezés közben jobbra feltekintek, és jól megállapítom, hogy igen magas ez az Öreg-kõ. Elöl már sorolnak balra az emberek, hogy a mezõt átszelõ borzadályosan gurulóköves úton bejussanak az erdõbe, ahonnan a Kökényes-hegyet lehet támadni. Az esztétikus hölgyet még csak itt érem újra utol, és hagyom le; ilyen sokat számít egy "kis" rövidítés... Kaledit szólít meg. Végre egy ismerõs arc a tömegbõl. Õ már a holnapban gondolkodik; családi szülinapra utazik, és nagy valószínûséggel a rokon gyerekek kirándulni (!) viszik. Elmondása szerint Pünkösdkor se aludta csáléra a frizuráját... Már bukó félbe' van a Nap, de még igen jó a kilátás a Kökényes-hegyrõl, fõleg mióta a fél oldaláról letarolták az erdõt. Még egy hullám, és már porzunk is lefelé. A Bika-völgy mûútján balra fordulunk. Kiállt a sportszer kereskedõ a szódásballonokkal. Ma valahogy nem kaptam kupont a Pilis-nyeregben, ami feljogosítana egy fröccs, egy süti elfogyasztására, de nem is kívánom. Megelégszek egy jó pohár szódával, amit kupon nélkül is szívesen adnak. A parkolóban Borika kínál meg egy pár finom falattal. Roppan a Dianás cukor a szájpadlásomon. Orron át kifújva a sósborszeszes levegõt igen jó dopping a következõ meredek emelkedõ legyõzéséhez. Halima - akit ma már vagy harmadszor látok - nem tudom mivel doppingol, de azt mondja, hogy Õ még csak most kezdi élvezni. Titkolom elõtte, hogy nekem már a Tokodi pincéknél eldurrant a ... vízhólyagom. Most szép lassan feltolom magam a távvezeték alá, hogy az ottani enyhébb emelkedõn is hasonlót csináljak. Három fõs, harmincas túrázókból álló társaság egyik tagja szólít meg. Azt kérdezi, hogy hányadik teljesítésem a mostani. Megmondom. Ezek után a társaság hölgy tagját az érdekli, hogy ha egyszer már megcsináltam, akkor mi a bánatnak jöttem el többedszer is. Bevallom neki, hogy úgy voltam vele, mint az egyszeri ember a kábítószerrel: Csak ki akartam próbálni, de rákaptam és nem tudok lejönni róla. - Akkor magának ez már biztos nem is fáj - folytatja a hölgy. (Combján hosszanti irányban 25 centis tapaszok.) - Ezt felejtsd el! - válaszolom neki. A hosszú távú teljesítménytúra és a fájdalommentesség az kettõ. Ha nem itt fáj, akkor ott fog elõjönni valamilyen fájdalom. A lényeg az, hogy miként tudsz úrrá lenni rajta. Francba! Azon kapom magam, hogy már megint osztom itt az észt. Valszeg a kérdezõk azt pécézik ki, hogy már régebben vagyok fiatal, mint õk és ezt a tényt a tapasztaltsággal kötik össze... Felérek arra a pontra, ahonnan már látszik, hogy még koránt sincs vége az emelkedõnek, sõt egy pici lefelé koccanás után jön az igazi meredek. Szerencsére a távvezeték miatt kicsupálták innen a dzsindzsát, így legalább azzal nem kell megküzdeni. Amikor ennek a tetejére is felérek, tempósabban tolhatom magam a Domoszló-völgy hajtûkanyarja felé. Megállapítom, hogy itt egy természetes szélcsatorna van, mert tavaly a szinte álló, meleg levegõ után ehelyütt kellemesen hûtõ szellõ fogadott. Most is így van ez, csak egy kicsit erõteljesebb a hûtés. Négy újabb mászóka van rendszerbe állítva. Kettõn kell csak átmászni, mert egynél ki van vágva a kerítés, egynél pedig nyitva a kapu. Az estébe hajló fényt még jobban letompítja a sûrû erdõ, amibe bemegyek. Aki még nem tudja, hogy nemsokára megint a szabad ég alá jutunk, az lámpát gyújt. Egy túrázó telefonon tájékoztatja a vonal másik végén levõt a pozíciónkról. Azt mondja, hogy 70-nél vagyunk. Egyszerre többen nyerítünk fel azzal, hogy: "Csak szeretnéd!" Pusztamarótra bukkanunk ki az erdõbõl. A fedett pihenõnél nincs feltételes pont, de leülök, hogy elõkotorjam a fejlámpámat, és bedobjam az elsõ zsebkávét. A kis dzsekimet is felveszem, mert ez az éjszaka hûs lesz ahhoz, hogy pólóban kóboroljak az erdõben. A murvás úton baktatva kiszúrok magamnak egy takaros farakást és felé indulok. Az elõttem járó észre veszi, hogy megszûnt mögötte a zúzott kõ csikorgása, és hátrafordulva megkérdezi: - Megpróbálsz arra átvágni? - Nem, csak a férfi WC-t keresem - válaszolom. Visszatérve az útra a murva még világít, de a Héregre menõ [P-] keresztezésénél már be kell kapcsolni a fejlámpát. Felérek a kõrugdosó részhez. Innen még sokáig emelkedik az oldalra lejtõs, keskeny, mészköves ösvény. Éppen a kis kegyhelynél emelem a tekintetemet, és vele a lámpámat a sziklafalra. Van még bõven a mészkövesbõl - mondom magamnak. Egy rövid lejtõvel ér véget a fokozott figyelmet igénylõ szakasz, hogy aztán meredeken emelkedjék az egyházi üdülõ elé. Innen már viszonylag kisimul, és a sötétben monotonná válik az út. Többször elhúz a fejem valamelyik oldalra. Jönnek a bealvás közeli pillanatok. Fontolgatom, hogy eszek még egy kávét, de inkább veszek két mély levegõt, és a kávézást Bányahegyre halasztom. Annyira a földet pásztázom, hogy az öreg Schandl-hársnál se pillantok fel, pedig kusza gyökérzetének földbõl kiálló részét mindig szívesen látom. Eseménytelenül fogynak a méterek százai, amíg lejteni nem kezd az út. Már bejött jobbról a vadkerítés is, nem lehet messze a balos kis letérõ ösvény. Túlmegyek rajta egy lépéssel, hogy ne legyek útba az utánam jövõknek, és kortyolok egy párat a Szent-kút vizébõl készített izo italomból. Kellemesen hûvös. Ez a fél perces megállás is jólesett. Az ösvény rávezet egy szélesebb útra, amirõl megint csak nem lehet letévedni. A [K3] megpillantásakor tudom, hogy már nincs túl messze a pont, de azért még szükség lesz egy kis monotónia tûrésre. Az elõzõ évekhez hasonlóan, a megfelelõ helyen motorzajt hallok; jobbra, lejjebb egy autó fényszórója hasít az éjszakába: depós kocsi megy a pont felé. Jobbról bejön a hatalmas irtást körülvevõ kerítés. Most már tényleg perceken belül ott vagyok. De miért nem látom a reflektorokkal megvilágított placcot?

6. ellenõrzõpont, Bányahegy.

Valami baj van az elektromos rendszerrel, mert csak félárbocon van a világítás. Bekapcsolt fejlámpával megyek a sátrak felé. Aztán hirtelen kivilágosodik a rét, és az ilyenkor itt elvárható látványt világítják meg a reflektorok: A nedves fûben ejtõzõ, többnyire mezítlábas embereket; az igazolásra várókat, a teáért sorban állókat, a kosztolókat. Magam beállok a pecsételéshez. Gali másodmagával pontõrködik. Amikor meglát a sorban, azt mondja, hogy már kezdett aggódni. Jólesik az aggódás, de nincs miért; jöttem én feltartóztathatatlanul, mint az augusztusi lavina. Sõt tavalyi önmagamhoz képest még elõnyben is vagyok. Állva iszogatom a meleg teát, és elropogtatok hozzá egy kis zacskó ropit, miközben felváltva emelgetem a lábaimat mint egy ló. A szélesszájú flakonomba is kérek teát. Még csak félig van, amikor megremeg a kitöltõ keze. Eddig, s ne tovább! Ez van, ezt kell beosztani. Szedelõzködök, elbúcsúzok a pontõr lányoktól, és kisétálok a bányahegyi idillbõl. Már út közben jut eszembe, hogy nem ettem zsebkávét. Nem baj, menet közben is meg tudom találni a zsebemet, aztán a számat. A kivezetõ út még egy darabon a bánya törmelékével van felszórva, és ez jelzi nekem, hogy a jobb talpamon is hízik egy vízhólyag, ami egyre kellemetlenebb. Úgy döntök, hogy a túra alatt ehhez már akkor sem nyúlok, ha a fene fenét eszik is. Lassan elfogy a szórat, komfortosabbá válik a járás. Mi az? Ott maradt mindenki Bányahegyen? A délelõtti tömegdemonstrációnak pont az ellentéte tapasztalható. Csak amikor kiállok a bokszutcába, akkor látok fényeket közeledni. A négy néhai átmászó közül az elsõt olyan szépen eltakarították, hogy csak akkor veszem észre, hogy a volt kerítésen belüli területen vagyok, amikor nagyobb mészkövek jelennek meg az út szélén, és magán az úton is. Nemsokára kiérek egy, évekkel ezelõtt felszántott, nagyjából négyzet alakú földre, ahol átlósan vezet a kitaposott, hepehupás ösvény. Kinizsizésem kezdete óta törekszem arra, hogy az elõírt útvonalat mindig méterrõl méterre bejárjam. Tavalyig lelkiismeret furdalásom volt, mert a turistatérkép szerint nem átlóban, hanem a négyzet oldalai mentén kéne haladni, és én még egyszer sem próbáltam az átlóról letérni, hogy az oldalak felé kalandozzak. A múlt évi LÁBATLAN túrán, napsütéses idõben aztán felmértem a helyzetet. Nemhogy járhatatlan arra az út, hanem egyáltalán nincs is, vagyis csak a mélyszántás barázdái vannak ott a térdig érõ gaz alatt. Nem hiszem, hogy bárki is elvárhatná, hogy arra bukdácsoljon a K100 mezõnye éjszaka, de még nappal sem. Ezzel a magam részérõl lezártnak tekintem az útvonal kérdést, és az átlón maradok. Az ösvény megbüntet, mert nem mutatja meg, hogy hol kell letérni róla ahhoz, hogy az ikszedik volt mászókánál mehessek be a dzsindzsásba, ahol a jelzés folytatódik. Nem fecsérlek idõt a keresgélésre, inkább kerülök egyet a szintén néhai kétszárnyú kapu felé. Amikor újra feltûnik a jelzés, az utánam jövõk közül kiabál valaki, hogy: "Itt a kék" és visszafelé akar menni rajta. Már majdnem szólok neki, hogy jöjjön csak, amikor más felvilágosítja a helyzetrõl. Elégedetten látom, hogy senki sem vágtat le a földúton a mûút felé, hanem a [K-] nyomán mindenki bejön a sûrûbe, és együtt koslatunk le a vértestolnai mûútra. Balra-jobbra kanyarodok a szilárd burkolaton, és a depós autók sora mellett felmegyek a balos letérõhöz. Majdnem egybefüggõ a kocsisor; valaki meg is kérdezi, hogy hol kell befordulni. Mondom neki, hogy éppen itt, és egy pár méter múlva ne felejtsen el még egyszer balra kanyarodni. A kanyar után néhány teherautónyi sitt vezeti be ezt az utat. A tégla, cserép és csempedarabokon nagyon kellemetlen a járás. Lehet, hogy a sármedencéket töltötték fel a törmelékkel, de ez így csúnya is és csak botladozni lehet rajta. Azért látszik, hogy volt erre esõ rendesen. Hatalmas tócsák szakítják meg az útfelületet, de mindegyik kikerülhetõ. Ezen a szakaszon összeverõdik néhány ember, akiknek nagyjából azonos a tempója, így a fénykévék kiegészítik egymást, az elõbb haladók jóvoltából valamivel messzebbre lehet látni. Tarján felõl felköt a [K+]. A sötét erdõben ezeknek a kitüntetett helyeknek a segítségével tudom magam elhelyezni a térben. Ilyen a Tarjáni-Malom-patak hídja is, amit már nagyon várok. Lehet zúzni tempósan, de nagyon monoton így a sötétben kutyagolni. Végre itt a nyúlfarknyi híd, és nemsokára az enyészetnek átadott vadlábrács. Egyre nagyobb zúzalékkövekbe botlok és lépek ilyenekre. Ezt a vízhólyagjaim megkönnyezik. Folyamatosan szitkozódok. Közben kanyarodik a zúzalékköves mélyút, és hosszú idõ és táv után ismét ellenõrzõpontra érek.

7. ellenõrzõpont, Koldusszállás.

Nem ülök le a zöldséglevessel, mert darut kéne hívni a felállásnál. Nem túl forró a lé, hamar el tudom kortyolgatni. Hátra arc! Gyerünk tovább a [S-] jelzésen. Az elején még kellõen be vannak taposva a kövek, de amikor emelkedõsbe megy át, akkor már nagyon csípnek a lépések. Összeszorítom a blendémet, és nem hagyom, hogy lassuljon a tempó. Direkt nem figyelek az éles balkanyar eljövetelére, így elõbb pillantom meg a hajtû után felfelé igyekvõ fénypontokat. A Kis-rétnél enyhül az emelkedõ, de még mindig hegynek fölfelé megyek. Amikor már a szekérúttal masszíroztatom a talpam, Gyuri szólít meg, akivel tavaly nyáron tévelyegtünk egy kicsit (nagyon) a TURUL 130-on, éppen a tatabányai Turultól nem messze. Egy másik "kollégával" azt kérdezik, hogy milyen messze van a következõ pont. Na most, én távolságokat sosem számszerûsítek egy túrán, hanem érzésekként vannak a fejemben. Ez is abban segít, hogy ne roskadjak össze a táv közepén, és ezért szoktam imádni, amikor valaki megszólal a Nagy-Kevélyen, hogy van még 92 km... Ennek szellemében azt mondom a többieknek, hogy: - Balra lesz egy letérés a szekérútról, figyelni kell a [S-] jelzést. Ezen sajnos majd jól le kell menni, de nem annyira, hogy leérjünk Tatabányára, hanem megint csak sasolni kell a ..., de ha velem jöttök, én majd figyelek. - Aha, balra már itt is a [S-] letérése; akkor most ezen lerongyolunk. Ez baromi csúszós szokott lenni, mázlira most nem az... - Itt kell majd figyelni, mert a [S-] alattomban hirtelen jobbra fordul, és aki ezt nem veszi észre az csúnyán lemehet bétába. - Igen, ez is itt van - folytatom az utikalalúzkodást: Most ezen a hosszú egyenes úton lassan visszamászunk a szekérút szintjére, de ha voltál már a GERECSE 50-en, akkor ennek ismerõsnek kell lennie. Balról egy fiatalos van. Ha onnan is erdõ fogja takarni a kilátást, akkor már reális közelségben lesz a szekérút... Lassan nyomjuk a gumi emelkedõt, és amikor a talpunk ismét megérzi a "vágyott" szekérút köveit, akkor hátra nézek, hogy látom e annak a világítását, aki ezt a "kis" kitérõt megspórolta. Nyugtázom, hogy tök sötét van. Kis idõ múlva megint jön a kérdés: - És most mennyi van még? Most se számszerûsítem a dolgot, hanem azt mondom: - Jócskán kijut még a talpmasszázsból, de ha lejteni, és kanyarogni kezd az út, akkor már lehet arra gondolni, hogy nemsokára elérjük az utolsó ellenõrzõpontunkat. - Miért, még nem lejt az út? - így Gyuri... - Elõször élvezzük a balról sziporkázó, távoli városi fények látványát, aztán csak szedjük a lábunkat, amíg még van mit!... Amikor eljõ a lejtõ a kanyargással, a kövek ellenére is csökken a talpfájásom, sõt már olyan érzés fog el, mintha a cél következne. Most kell igazán óvatosnak lenni. (Utólag hallottam, hogy többen az utolsó ponton mondták be az unalmast.) A lekerített útnál - ami régebben felvezetett a Baji vadászházhoz -, azt mondom a többieknek, hogy: - ÖRÜLÜNK! Pár perc múlva megtudják, hogy miért. Jobbra egy rövid lépcsõsor tetején gyönge fény pislákol.

8. ellenõrzõpont, Szt. Péter körtemplom (puszta templom) romja.

Tom és Tücsi pontõrködnek. A megkülönböztetett üdvözlésen kívül még egy stampedli tüzes vizet is kapok, amit kivételesen örömmel elfogadok a fájdalomcsillapítás végett. Egy percnél tovább nem merek ülni a padon, nem lenne jó lerozsdásodni. Elköszönök és balra alákanyarodok annak az útnak, amelyiken idejöttem. Hosszú lejtõzés következik. Már a célbaérkezésrõl fantáziálok; milyen lesz a gulyás, lesz e fánk, lesz e a közelben vegetáriánus, aki felajánlja a levesét... Most azonban visszafelé fogom szemrevételezni a Kálvária stációit, már amennyi a LED fényben látható belõlük. Az út egy szurdok mellé visz és kisebb-nagyobb szikláktól lesz változatos. Idõm, mint a tenger. Óvatosan lépkedek, hogy minél kevesebb kõbe rúgjak bele, és a szurdokba csúszni sem lenne egészséges. Az elõzõ évek finisével szemben, most úgy érzem, hogy hamar elértem az elsõ (nekem utolsó) stációt. Rá se világítok, Tudom, hogy Jézus felveszi a keresztet. - Hát, ha nem haragszol Uram, akkor én nemsokára lerakom az enyémet egy idõre. Egy túratársnak szólok, hogy most következik a túra utolsó emelkedõje. - Igen, az az öt méteres szintkülönbség, amivel feljutunk a szõlõkhöz - válaszolja a tapasztalt Kinizsizõ. A Baji-szõlõktõl aztán megint lejtõzhetünk, de innen már végig szilárd burkolaton. Itt már minden bajom szokott lenni, és nem a szójáték miatt. Általában többször cipõfûzõt lazítok; plusz talpbetétet rakok a cipõmbe, majd kiveszem; mégis szorosabbra kötöm a fûzõt. Jaj!... Most azonban különösebb kín nélkül megyek a baji templom felé, csak a vízhólyagjaim parázslanak. A templomtól még nem látni át Tatára, mert laza könyökbe hajlik a fõút. Amikor viszont már látszik a vasúti átkelõ villogó fehér fénye, az nagy húzóerõvel bír. Még csak alig észrevehetõen pirkad, csupán a közvilágítás jóvoltából olthatom el a lámpámat. Az átkelõnél szabad az út, elmegyek a Kis Füttyös (Fütyi) kocsma mellett, ami ilyen korán még nincs nyitva. Diófa utca, Szegfû utca, fenyvesen át, Vértesszõlõsi útra ki; megy ez már füzet nélkül is. A tábor bejárata felé tartva szembetalálkozok Zsuzskával, akinek sikerült az általa kitûzött menetidõn belül beérnie. Gratulálunk egymásnak, bár az én sikeremet még keresztülhúzhatja egy nem várt fordulat, mert matematikai esélye még van annak, hogy pl. egy forgószél által felkapott tehén pont az én fejemre essék, és akkor hiába vagyok a céltól pár méterre, kilapítva már nem tudok bearaszolni. Szerencsémre tehén nem hullik, bemegyek a bélyegzõvel díszített lepedõ alatti ajtón, és beállok a rövid sorba. Ellenõrzõlap lead; rendezõség érvényesít; nyomtat; oklevél+jelvény+kajajegy átad; gratulál. 04:45 van az ellenõrzõlapomon. Ez kerek 22 óra. A nagyágyúk idejéhez képest ez pipafüst, de a hólyagok ellenére 20 perccel megdöntöttem az egyéni csúcsomat, pedig nem is akartam. Ilyen sokat számít a kedvezõ idõjárás. Ideális kirándulóidõ volt, ami ritkaság a szélsõségek korában. Leülök Halima mellé, elpakolom a kegytárgyakat, majd jó pihenést kívánva az ebédlõbe vonulok. Raguleves, fánk. Csámm! Eltûnik. A vegák már elmentek; nem émelyeg senki; nincs extra leves. Úgy 35-40 perc múlva megy a vonat, elindulok, hogy ne kelljen "rohanni". Az ebédlõajtóban majdnem nekimegyek Charlie-nak, aki már régóta itt szendergett, és elmondása szerint pont mellette kiáltotta el magát egy hölgy, hogy két személyt el tudna vinni Budapest irányába. A vezetõ hölgy és két fiatal osztja meg velünk a gépkocsi kényelmét a hazaúton. A kocsiban a két fiatallal elevenítjük fel a túrán történteket. A Kelenföldi pályaudvar másik oldalán raknak ki minket. Innen is kösz, nagy segítség volt. A pályaudvar aluljárójában megyünk át a 7-es végállomásához. A sok ülés után nagy erõfeszítésembe kerül, hogy normálisnak hasson a mozgásom. Poénra szembe is zombik szambáznak. Mosolyogva gratulálunk egymásnak...

Ottorino



 

 
 
Mátrai Csillagok éjszakai teljesítménytúra 40/25/15Túra éve: 20132013.05.31 10:58:35

MÁTRAI CSILLAGOK 40 - 2012.05.19-20 - Táv: 42.75 km; Szint: 1600 m; Szintidõ: 11 óra.



A tegnapi rendkívül kimerítõ "Tata 10" és after party-ja után kell még egy kis edzés a Kinizsi Százas elõtt. Nem vagyok híve a "rápihenek" módszernek.

Késõ délután, verõfényes napsütésben érkezek Gyöngyösre, az elsõ MÁTRAI CSILLAGOK 40-emre. A fokok közelítenek a 30-hoz. Némi segítséggel megtalálom a Kolping házat a Török Ignác utcában. Sötét van még odabent, de ahogy bekukkantok, látom, hogy egy túratárs már cihelõdik az elõtérben. Benyitok. Innen már kivehetõ a félhomályban, hogy a bespalettázott ablakú nagyteremben már javában tartanak az elõkészületek. Bemegyek, hátha nem zavarnak ki. OK. Maradhatok. Nem vagyok éhes, de belekezdek egy szendvicsbe, hogy túra alatt ne kelljen túl sokat evéssel foglalkozni. Egyre többen jönnek, erõsödik a beszélgetés szünetmentes moraja. Látom már, többen mászkálnak sárga keménylappal; én is megveszem az itinert a kis indító cetlivel. Egy sporttárs megkérdezi, hogy melyik távon indulok. Amikor megmondom, hogy a hosszún megjegyzi, hogy bátor vagyok. Ettõl egy kicsit elbátortalanodok. A kérlelhetetlen számítógépek bevetésre készen állnak egy összetolt asztalsoron. Most is az lesz, mint a többi mátrai túrán: Indulásnál rögzítik a rajtszámot; túra alatt ráérnek a számhoz tartozó adatokat bedolgozni, majd a delikvens érkeztekor megint elég a rajtszám, a program ótomatikussan kiszámíjja a menetidõt. Nincs mellébeszélés, hogy egy keskeny, dzsindzsás szakaszon belém kötött egy mérges szömörce, meg, hogy egy sötét beugróban az életemre tört egy gyilkos galóca. Úgyhogy jó lesz igyekezni. Sz. Marika érkezik. Azt mondja, hogy neki ez a kedvenc túrája. No, ez nagyon bíztató, majd meglátjuk. Hopp! Már felállt két, hosszú, tömött sor a számítógépek elõtt. Beállok az egyik végére, mit számít az, hogy másodikként érkeztem? Egy illusztris túrapáros az imént érkezett; a kardos természetû asszony már kivívta maguknak az elsõ helyek egyikét az indításnál... Ahogy nõ a túrázók száma, úgy fogy a levegõ a zártablakú, kristálycsilláros bálteremben. Kámforos sportkrémek illata keveredik izzadtságszaggal. Jó lenne már sorra kerülni, mert menten feljön a félórája elfogyasztott estebédem. Böcsülettel megvárják a 19:00-át az indítással. Szerencsére nincs fennakadás a számítógépes rendszerrel, pár perc múlva már mehetek is kifele az udvarra nyíló oldalajtón át. Kint még mindig süt a Nap, nem úgy néz ki, mint aki lebukni készül. A Török Ignác utcából balra térek a fõútra (ami valójában a 24-es út bevezetõje), és a kisvasút felé igyekszek. Közlekedési lámpa fog meg egy percre. Szuggerálom az egérkamionban ülõ nõnek, hogy húzzon már tovább a bús magányba, mert szeretnék továbbmenni. Ahol már látom a vágányokat, ott kezdõdik a [S-]. Jobbra fordulok egy földútra. Elõttem egy bazi nagy hegy terpeszkedik, alighanem erre kell felmenni. Sokan nyomulnak a Sár-hegy felé, sokan meg is elõznek. Ennyi emberre nem számítottam. Amikor elmaradnak a telkek, erõsödik az emelkedõ, kövesedik az ösvény. Ahol jól be vannak ágyazódva a kövek, lépcsõként lehet használni õket, de a legtöbb helyen labilisak, és kigurulnak az ember talpa alól. A meredeken már kevesebben elõznek, de nagyon nem is lehet, mert a tanösvény a nevének megfelelõen tényleg csak egy szûk ösvény. Egy kiszélesedésnél Rush Dani és Rudi üdvözölnek, és húznak el a csúcs irányába. Jó meredeken kezdõdik a túra, még nem vagyok bemelegedve, de azért pihenés nélkül felcsûrök a hegy tetejére. Várakozásommal ellentétben nem itt van a pont. Szalagozás mutatja, hogy merre van a [S-] leszálló ága. Lefelé, ha lehet még keskenyebb, és még kövesebb a tanösvény. Feszülten figyelem, hogy hova lépek. Itt már alig lehet megtenni néhány métert, hogy ne hangozna fel a "Balról jövök!" kiáltás. Egy ilyen alkalommal éppen egy kisebb fajta sziklán állok, és nem tudom, hogy hirtelen merre ugorjak; be a dzsindzsásba, vagy át egy másik sziklára. Vén kecske vagyok, de nem kõszáli, ezért lassan lekászálódok. Elõttem dugó alakult ki, de nem merek elõzni, nem kockáztatok egy bokaficamot, pláne a szent K100 elõtt. Nagy sokára szelídülni kezd a lejtõ, és füves úttá alakul. Egy kápolna bontakozik ki a bokros terepbõl.

1. EP: Szent Anna kápolna.

Sokan ücsörögnek körülötte. Remélem nem futók, mert akkor megint el fognak csörtetni mellettem. A pecsét begyûjtése után rögtön továbbállok, amíg lehet nyomom neki, mert a Kékes úgyis lelassít majd. Egy mini tó mellett megyek el, ahol "...békahadak fuvoláznak...", de még inkább az unkák unkognak, mégpedig torkuk szakadtából. - Hallod milyen hangosan brekegnek a békák? - kérdezem egy túrázótól. - Nem hallom, mert nagyon hangosan brekegnek a békák - válaszolja õ. A társalgás itt megreked, s ki ki megy a maga dógára. Viszonylag kényelmes erdei úton folytathatom, csak a sáros pocsolyákat kell gyakran kerülgetni. Kicsit meg is lepõdök azon, hogy egy ilyen meleg nap után milyen sok és nagy pocsolya maradt. Persze, azt nem tudom, hogy mikor volt itt esõ, és mekkora. Jó hosszan megyek az erdõben, van aki már meggyújtja a lámpáját. Egy vadkerítés mögött, a távolban már neonfényeket látok. Azt mondom magamnak, hogy a Mátra szakképzõ iskola lehet arra. Nagyot nem tévedhetek, mert alig tíz perc múlva kisvasúti átkelõn megyek át. Leérkeztem Mátrafüredre. Átmegyek a 24-es másik oldalára, és egy padnál elõveszem a fejlámpámat húzok egyet a cipõpertlin, és megindulok arra, amerre a magaslatok vannak. Mintha hirtelen mindenki elbújt volna, a futók elfutottak, a túrázók eltúródtak, csak egy kisebb társaságból kérdezi egy hölgy, hogy hol kell bemenni az erdõbe. Rákérdezek a távjukra, és mivel nem a 40-en vannak sajna nem tudok nekik segíteni, a rövidebb távokból nem készültem tantónéni. Megjegyzem, ha otthon nem tanulmányoztam volna az útvonalat, akkor most én is zavarban lennék; az itiner csak címszavakkal tájékoztat. De hát: "Ne jöjjön zavarba! Menjen az Avarba!" Meg is indulok a mondott hotel felé. Nem megyek el odáig, mert a Benevár étteremnél megint átmegyek a 24-esen, és rátérek a [K+] jelzésre. Ez vezet fel majd egészen a Kékesig. Egyelõre egy zajos patakhoz megyek le, és elkísérem egy darabon. Szilárd burkolat után a jel behív egy újabb köves, meredek emelkedõre. Egy férfi és két fiú nyomán törekszek egyre feljebb, míg lámpáik fénye bele nem vész az éjszakai erdõbe. Nem is olyan sokára balra fel kell menni vagy öt métert a következõ pontra.

2. EP: Benevár.

No, ez a Benevár - vagy legalábbis, ami a falaiból megmaradt - nem nagyobb, mint egy modern garzonlakás teakonyhával. Akik nemrég megelõztek, azok itt ejtõznek a falak mellett, én felcsippentek néhány tabletta szõlõcukrot, és elköszönök. Folyamatosan felfelé megyek az ökölnyi kövekkel bõven megszórt úton, és szorgalmasan rávilágítok minden [K+] jelzésre. Teszem ezt azért is, mert sem elõttem, sem mögöttem nem látok imbolygó lámpafényeket. Kellemesen jár a szellõ; jól is esik ez így hegynek fölfelé. Hátra nézek, de még mindig senki. Még egyszer megnézem az itinert, de minden rendben, valami miatt leragadtak a gyors emberek az elõzõ pontnál. Megpillantom a Kékesen álló adótorony piros fénypontjait. Közelinek tûnnek, de nem dõlök be a csalóka látványnak. Tudom, hogy jó, ha már a csúcshoz vezetõ út felénél járok. Keskeny mûutat keresztezek. Egy kopárabb rész után azt veszem észre, hogy egy átfolyásban tocsogok, ami a vályúszerû köves ösvényt bitorolja. Kimegyek a szélére és ott folytatom. Több kõbe rúgok menet közben, mint szeretnék. Az út elágazik, és a jel jobbra mutat egy még emelkedõsebb útra. Ez felvisz egy új keletû, hatalmas irtásra, ahol faforgács keveredik a kövekkel. A torony most valamivel közelebbinek látszik, de érdekes módon csak a csücskét látom. Az irtás után valamivel elérem az "igazi" országutat. Idegnyugtató, hogy mehetek néhány métert bukdácsolás nélkül. Megint behív a jel az erdõbe, de a következõ kibukkanásnál már valahogy nem találom a [K+] jelet. Nem is nagyon kutatom; megyek egy darabon a [P-] / [Z-] pároson, amirõl tudom, hogy a csúcskõig biztosan elvezet. Így is lesz. Egy lépcsõn fel, egy neonfénnyel kivilágított sétányon keresztül, és már itt is vagyok a nemzetiszínûre pingált kõ elõtt. Rajta pirossal 1014. Pontot még nem látok, de már jön visszafelé két tag. Feléjük megyek, és már látom is, hogy a sípálya tetejénél álló étterem elõtt többen mozognak.

3. EP: Kékestetõ, Tetõ étterem.

Kezembe nyomnak egy apró almát. Mivel ülõalkalmatosság nincs a teraszon, leülök az ablakpárkányra, a többiek mellé, amíg megeszem az almát, és megiszom a Gyöngyösön vett kólám maradékát. Miután feltápászkodtam, megkeresem a [K-] jelzést, és megindulok lefelé. Egy párt látok a füves pályán menni, jó ötletnek tartom, a sok kõ után én is pályára állok. Úgy szaladok lefelé a két túrabotommal, mint aki alól kib...ták a léceket. A lejtõ a hegy alatti síkságra néz. A távolban idõnként lecsap egy villám. Messze van a csapkodás, mert dörgést még nem hallok. Abba' reménykedek, hogy a vihar elkerüli térségünket. Hát igen. Mocsok egy dolog a remény. Nem irigylem a Kékesen posztoló pontõrt sem (bruhaha). Az rendben van, hogy kellemesen síelek itt lefele, de aggódok, hogy meglátok valahol egy "POKOL" feliratot, mert már olyan sokat kocogtam lefelé. Itt van az alja a felvonónak. Ebbõl arra következtetek, hogy már mindjárt lent leszek. Frászt! Innen még majdnem annyi van a lejtõbõl, mint amennyit már eddig ereszkedtem. Nem baj. Míg leérek élvezem az elektromos kisülések látványát. Egy fakerítés után már tényleg kisimul a lejtõ, és egy info tábla oszlopára festett [S-] nyomán bemegyek az erdõbe. Egy rövid szakaszon végre nem kell se hegyet másznom se lefelé fékeznem. Mûútra bukkanok, és a szélén nemsokára feltûnik egy MÁTRAHÁZA feliratú tábla. Nem látom, hogy a jel bevinne az erdõbe, ezért nyakamba vett botokkal baktatok lefelé az út vonalvezetését követve. Egy keresztezõdésben körülnézek, és balra meglátom a már ismert bazárokat, utánuk a parkolóval.

4. EP: Mátraháza, parkoló.

Leülök az ingatag pihenõbútorra, amíg az itt kapott Mg pezsgõtabletta feloldódik a szintén itt kimért falmellékiben. Az utója már a gyomromban pezseg tovább. Közben figyelem, hogy a pontról távozók merre mennek. Igen, a fejemben levõ térkép szerint is át kell menni a mûút túloldalára. Amikor továbbindulok, egy darabig még segítenek a retro neon világítótestek, aztán az utat elnyeli a sötétség. Lámpát gyújtok, és [S-] jelzést keresek. Rövid szakasz után az út elágazik: Jobbra a mûút, balra megint egy neonlámpás allé. Kutatni kell a jelzést; a neonos lesz a frankó. Köhögést hallok. Azt gondolom, hogy a tüdõ szanatórium mellett visz az utam, de jobbra feltekintve az erdõben LED fényeket látok irányommal ellenkezõleg imbolyogni, onnan hallik a köhögés is. Elõveszem az itinert, de megállapítom, hogy én jó irányba megyek. Valószínûleg a lámpások gazdái az elágban a mûutat választották, és most az erdõben csörtetve próbálnak visszatalálni a jelzésre. Hamarosan jobbra le kell menni a kivilágított útról, és a civilizációból ismét betérhetek az erdõbe. Még nem jártam ezen az úton, nem tudom, hogy mikor lesz a [SL] kitérõ, ezért már most figyelek. Mint majd kiderül nagyon korai várakozás ez. Csalódottan érzékelem, hogy a még mindig nagy magasságot nem egyvégtében veszítem el, hanem jó pár hullámvasút is benne van az útvonalban. Ismét kivilágított helyre bukkan utam. Egy trianoni emlékoszlopot mellõzök, majd az Ózon hotel modern épülete mellet megyek el térköveken lejtõzve. Egy reflektorokkal kivilágított reklámtáblánál kitévedek a mûútra, ahol is a buszmegálló környékén keresem a tovább vezetõ [S-] jelet. Két spori szól utánam. Ott folytatódik az út, ahol a reflektorok elvakítottak. Egy darabon követem a segítõ túratársakat, de aztán látok egy szimpatikus tuskót, ami kapóra jön egy jó kis cipõfûzõ meghúzásra, ezért megállok. Egyedül folytatom, de nemsokára, az egyik lejtõs szakasz végén fényt látok. Az iménti sporttársak egy keskeny erdészeti mûúton várakozó autó elõtt állnak, másik két ember társaságában.

5. EP: Hanák Kolos kilátó helyett valahol Európában.

A pontõrök csokiparánnyal kínálnak és elmondják, hogy 2009-ben lemosta õket az özönvíz a kilátóról, ezért most itt osztják a pecsétet a GK megnyugtató közelségében. Ez nem valami bíztató a közeljövõt tekintve, de felcsippentek két parányt, és az út másik oldalán visszamegyek az erdõbe. A két spori már elszelelt. A kilátó felé kihegyezett fatáblát csak jó sokára pillantom meg egy kanyarban. Csak 100 m kitérõt kellett volna megtenni odáig, ha nem fenyegetne a zivatar. De fenyeget, mert egyre gyakrabban villámlik, és már gyenge hanghatás is kíséri a fényjelenséget. Köves szakaszok váltják a kényelmesebb erdei ösvényeket, a kövesek vannak többen. A Rákóczi-forráshoz leérve ismét találkozok a már többször látott két sráccal. Most éppen a forrást szegélyezõ kõpárkányon ülnek, és tengeri halásznak öltöznek. Tisztes távolban én is megállok egy technikai szünetre, de még nem öltözök, csak felülre teszem az esõkabátnak használt széldzsekit a hátizsákban. Amikor ismét útnak indulok egy pillanatra az egész látóteret megvilágító kékes fény villan. - Ha miattam csinálod, akkor abbahagyhatod; bõven elég a fejlámpám fénye, még ha gyakran rúgok is kõbe - mormolom magam elé. Ismerõs fatákolmány közeledik.

6. EP: Muzsla-tetõ.

Az iménti megállásnál kotont húztam az itineremre, most onnan bányászom elõ a doksit. A pontõrök is mindent elmentettek a vihar elõl. Lefelé kanyargok a kilátótól. Már egy ideje csepereg, de aztán egyszerre piszkosul rákezd. Nincs mese, egy fánál megállok és hátizsákra terítve felhúzom a sárga egyesületi széldzsekit. A múltkor a BUDAI 50-en is ebben áztam. Akkor többen röhögve megjegyezték, hogy éppen aktuális az úszóklubos dzseki. Egy gyökérlépcsõrõl félméterest lépve leérek a füredi Muzsla utcára. Innen már hamar lecsattogok a biztos támpontot jelentõ 24-esre. A különbözõ pizzázók és falatozók sötétben áznak; egy túrázó esõköpenyt vesz ki egy autó hátuljából. Jobbra fordulok a bazársorra; egy beton villanyoszlopon [S3] jelzés. Ez kell nekem. Ez az utca keresztben átszeli szinte az egész Mátrafüredet. Egy T keresztezõdésben balra fordulok, és még mindig az utcán kirándulok. Egy fán, mintha jobbra nyilazott jel lenne. Közel megyek hozzá, és tényleg az. Ja, hogy meg kéne gyújtani a fejlámpámat, és akkor nem kell odamenni minden jelhez? Jó. Ez az emelkedõs utca elvezet egy lépcsõ alá, amin semmi perc alatt felhágok a következõ pontra,

7. EP: Kozmáry kilátó.

Egy nagy napernyõt állítottak fel a pontõrök. Ha nem jön egy szélvihar az esõvel, akkor a semminél többet ér. Táblás csoki van kockákra tördelve, azzal kínálnak. Miközben eszegetem a csokit kihallgatom a pontõr telefonbeszélgetését. A hosszú távon kb. csak 120-an vannak. Most már értem, hogy hova tûnt az a rengeteg ember, amikor elõször leértem Mátrafüredre. Abban a hitben megyek tovább a [S3]-ön, hogy innen már csak lefelé kell menni. Frászt. Keskeny, dzsindzsás ösvényen kaptatok erõsen felfelé. A bokrokról az összes víz a gatyámra folyik. Egy nagy böszme békára vetül a lámpám fénye. Ott csücsül az ösvény kellõs közepén mozdulatlanul. Mindkettõnknek mázlija van, hogy egy elnyújtott lépéssel még éppen át tudom lépni. Egy kõrakáson fehér alapon piros pöttyöket látok. Az jut eszembe, milyen jó, hogy ezen a túrán nem kell mindenféle hülye kódokat feljegyezni. Ebben az esõben már saláta lenne az itiner. Amikor egy platószerûségre érek, akkor padok követik egymást. Minõ figyelmesség: az ide felkapaszkodó kiránduló lepihenhet. Én viszont caplatok tovább az egyre dagadó sárban. Még tovább emelkedek, ezt nem akarom elhinni. Lassan felérek a tó mellé. Itt már megint szilárd burkolat van, és közvilágítás. Túlmegyek egy parkoló autón, amibõl aztán kiszáll valaki és hallózik. Visszamegyek vagy 50 métert, de kiderül, hogy depós kocsi, és a túrázójának hallózott. Hát persze! Ezt a kocsit láttam Füreden a pizzázó elõtt. Megint irányba állok. A tó kis szigetére vezetõ hídnak csak a cölöpjei állnak ki a vízbõl. Vízi bicikliket és egyéb vízi alkalmatosságokat látok kikötve. Lassan kibontakozik egy étterem kivilágított, fedett terasza.

8. EP. Sástó étterem.

Zsíros, lekváros kenyérrel kínálnak, de csak egy meleg teát kérek. Közben az átázott széldzsekimet száraz dzsekire cserélem, mert már elállt az esõ. A villámok távolodva cikáznak. Az étterembõl kijõve, jobbra egy ideiglenes vidámparkon kell keresztülvágni, hogy a [S+] jelzést követhessem. Ez az útvonal ismerõs a MÁTRAHEGY túráról. Egy nagy mezõn kell végigmenni. Itt már sejtem, hogy sárilag még bajok lesznek. Viszonylag gyorsan érek el a Farkas-kúthoz, ahol a [SO]-ra váltok. Még ez is egy, a körülményeket tekintve kellemes erdei "séta", de amikor elérem a [S4] jelzést, és balra fordulok a lejtõjére, akkor iszonyúan csúszós, mély, agyagos sárral kell megküzdenem. Télen, a jeges havon nagyságrenddel könnyebben lehetett itt lejönni. Új, terepes cipõben, két bottal csúszkálok fától fáig. Többször egy hajszál választ el a hanyatt eséstõl. Sz. Marcsi és az õ kedvenc túrája jut eszembe... A Kékes oldalán kõrengeteg, ezen az oldalon sártenger és az elõbbi kombinációja... És megint valószerûtlen mélységekbe kell leereszkedni. Az út szélén próbálkozok, hátha ott nem olyan csúszós. Észrevétlenül beljebb kerülök az erdõbe. El is veszítem a jelzést. A zúgó patak mentén visszafelé találok rá ismét. Végre nem kell már lejjebb mennem.

9. EP: Lajosháza.

Kocsiban ülve pontoz a pontõr. Megtudom tõle, hogy a vasút mellett egy jól járható szakasz következik, de az Õrlõmû után megint bõven lesz sár. Megint [S3] lesz a jel. Igaza volt a pontõrnek, mert egy apró zúzalékkõvel felszórt úton tolhatom a botokat. Hol a vasutat keresztezem, hol a patak fölött megyek át hídon, egészen addig, míg egy utolsó vasútkeresztezés után megint kezdõdik a dagonyázás. Egy zsombékos résznél felülrõl jól befolyik a víz a bal cipõmbe. Ez sokat segít a komfortérzetemen. A [S3]-rõl korrekt, fényvisszaverõs szalagozás vezet át a [Z-] jelzésre. Egy kõbánya mellett vezet az út. Ez is ismerõs: Mintha a TÉLI MÁTRA túra kezdeti szakaszán járnék, csak ellenkezõ irányban. Egy fénypont és mulatós zene felé közeledek.

10. EP: Haluskás.

A pontõr múlatja az idõt a telefonhang minõségû felvétellel. Egy elágazásnál a [Z+]-ra térek, és egy peremen vezetõ erdei ösvényen kanyarodok nagyívben Gyöngyössolymos felé. Itt már nincs olyan eszméletlen sár, csak néha kell pocsolyát kerülni. Egy sziklás résznél érek ki az erdõbõl, odalent látszik a település. Védõkerítés betonoszlopain még látok jeleket, de mire leérek az elsõ utcára, valahogy elveszítem a fonalat. Temetõnek még nem örültem ennyire, mert emlékszem az otthoni térképnézésbõl, hogy valahol a környékén kell lennie a buszvárónak. Nem akarok térkép után kotorászni, de egy teremtett lélek sincs még a hajnali utcákon. Szerencsére túrázók csoportja jön a templom felõl. Tõlük tudom meg, hogy arra kell lemenni, és rögtön balra ott a buszváró.

11. EP: Gyöngyössolymos, központ.

Itt egy autógrammot kapok, mert nyomi lett a pecsétnyomi. Innen gyakorlatilag már nem nézek semmilyen jelzést, mert a templom utcája a 24-es bekötõútja, és azon kell végigmenni. Nyakamba veszem a botokat, így próbálom kiegyenesíteni a derekamat. Szembe jönnek túrázók, akik szintén a pont hollétérõl érdeklõdnek. Megnyugtató, hogy nem csak nekem támadt pici gondom a megtalálásával. Már a kültelkeknél járok, mikor egy MCSÉT feliratú papír jobbra beküld a szõlõbe. Szólok az elõttem járó kis csapatnak, de õk azt mondják, hogy õk inkább a flaszteren mennek, csak késõbb kanyarodnak be. Én minden esetre bekanyarodok, nehogy itt a végén hagyjak ki egy pontot. Pár perc múlva megtudom, hogy miért választották a szilárd burkolatot az elõttem járók. Itt ugyan nincs sár, de a zsíros, agyagos föld úgy rátapad a cipõmre, hogy darabonként öt kilós lesz. Lépteim nyomán földdarabok ütõdnek a vádlimhoz. Ilyen kellemes sétával érek el egy fatáblához, ami bemutat egy ösvényre. Földbeszúrt fáklyák vezetnek be a pontra.

12. EP: Bába-kõ.

Nem sok ügyet vetek a kõre, követ ma már nem is akarok látni, inkább kifelé tiplizek a 24-es bicikliútjára, ami itt a cipõkrõl levert sárdarabokkal van belepve. Ahol lehet, ott a füves szegélyen próbálom koptatni a sarat a cipõmrõl. Rohadtul hosszú ez a flaszterezés, de valahogy most egészen jól tûri a talpam. Lehet, hogy már teljesen felpuhult. Miközben fogyasztom a távot, és harapom a frissss, füstmentes levegõt, alkalmam van oldalról hosszasan szemrevételezni a hegyet, amit tegnap este kezdésnek megmásztunk. Nem igaz! Itt a kisvasút vége, nemsokára beérek. Egy lassabb sporttársat érek utol, aki rám köszön és érdeklõdik, hogy a 40-en vagyok e. - Ó, a 25-ösök már rég otthon alszanak - válaszolom. - Sajnos nem, mert én is a 25-ön vagyok - mondja õ, és még hozzáteszi, hogy egy pár kilót bizony le kéne adnia. A depós túrázókkal együtt érek be a Kolping házba. Rögtön lehet csekkolni. A gép által dobott dokumentum szerint jó félórát hagytam bent a szintidõbõl... Finom, zöldborsós ragulevest kanalazok, mikor Sz. Marcsi érkezik futva. Nagy mákja van, mert még pár másodperc, és bemutat neki a számítógépes program. Nem bírok elmenni úgy, hogy ne repetáznék egyet ebbõl a fíínom levesbõl. Szívesen adnak még egy nagy merõkanállal. Amikor ezzel is végzek, akkor tüstént a buszpályaudvarra megyek, ahonnan öt perc múlva már indul is velem a busz hazafelé. Egy jó embereset szenvedtem ezen a túrán, és gyakran jutott eszembe közben, hogy mi a francnak jöttem én ide, de most, hogy a busz ablakán át a harsogóan zöld, verõfényes tájat bámulom, kifejezetten örülök, hogy így tettem.

Ottorino



 

 
 
túra éve: 2012
Piros túrák / Magyar VándorTúra éve: 20122013.01.18 10:58:04

Piros 85 - 2012.11.03-04; Táv: 88,66 km; Szintem: 3205 m; Szintidõ: 22 óra



Kiss Pistivel és Jámborral szerencsésen elérjük a 05:26-os HÉV-et a Szentlélek téri megállóban. Nyolc perc múlva már nagyot köszönünk a Rómaifürdõ megállóban serénykedõ rendezõknek. - Korán jöttetek - köszön vissza Geri. - Inkább ti jöttetek késõn, de ez csak nézõpont kérdése. Ha egy HÉV-vel késõbb jövünk, nem tudunk elindulni a legkorábbi idõpontban. Ez nem létfontosságú, de szeretünk minél korábban rajtolni. Különben is kell egy kis idõ reggelizni és néhány szót szólni a túratársakhoz a Nagy Menet elõtt. Amíg Pisti megveszi a nevlapokat, addig én ezt mûvelem. Itt van Gyöngyi Bélával, és Olsen is felbukkan. 06:00-kor az utolsó korty kakaóval leöblítem a reggeli utolsó falatját, és Pistivel elindítjuk magunkat. Gyöngyiék még várnak egy HÉV-et, hátha rajta lesz Gali. Pisti jó tempót diktál; túl jót. Az Õ szempontjából ez érthetõ, mert minél hamarabb ér célba, annál többet tud aludni, ugyanis vasárnap dolgozni (!) megy. Ja, azt nem is mondtam, hogy mindketten a 85-öt tûztük a zászlónkra. Olyan gyors a tempó, hogy a vacogás semmi perc alatt elmúlik, és Csillaghegyen, a Rókamászó utcában meg kell álljunk vetkõzni. Megtömjük ruhával a hátizsákokat, és irány a Róka-hegy. A kék nyomóskút utáni korhadt lépcsõkön fölfelé megpróbálom kitalálni, hogy mekkora sárra számíthatunk a túra alatt. Tegnap ugyan nem esett, de a levegõ magas páratartalma miatt semmit nem tudott száradni a talaj. A fennsíkon még jól járható az út, de amikor a telkek mellé kéne kimenni, akkor ott autók által kijárt sármedencét látok, és visszafordulok, hogy a lókarámok mellett folytassam az utat az Üröm-Budakalász mûút felé. Többen követnek, de van aki a sárosabb megoldást választja. A lovak egykedvûen állnak a villanypásztor kijelölte területükön. Az egyik paci mellett fél pár gumicsizma hever. Lehet, hogy úgy felrúgott valakit a patás, hogy az kiröpült valamelyik csizmájából. A mûutat keresztezve nem csak körülnézünk, hanem körülfülelünk, nehogy a ködbõl hirtelen ott teremjen egy géperejû jármû. A sorompó utáni, vályús, durva köves emelkedõ vidáman megvan, annak ellenére, hogy Pisti egy csepp lazaságot sem enged. Az Ezüst-Kevély után beszorulunk egy család mögé. Pistinek ekkor fogy el a cérnája; visszakapcsol, elõz, és ettõl kezdve már csak telefonon tartjuk a kapcsolatot. Én szándékosan nem elõzök; elhatároztam, hogy nem szaggatom szét az istrángot, hanem afféle régebben fiatal, de még fürge ürge tempóban próbálok végigmenni. Nini, kisütött a nap - örülök meg a sárguló falevelekrõl visszaverõdõ, gyenge napsugárnak, és azt gondolom, hogy ez már így is marad késõ délutánig. Amikor sziklalépcsõvé szélesedik az ösvény, akkor azért én is elhúzok a család mellett. Odafönt menet közben lenézek a mélybe. Pilisborosjenõre tejfölt öntöttek, csak a távolabbi csúcsokat lehet látni. Pár lépés még, és a ponton vagyok.

1. ellenõrzõpont, Nagy-Kevély.

A pontõrök a néhai fatákolmány csonkjain ülve fogadnak. Nem idõzök többet, mint amennyit az adminisztráció megkövetel. Fokozott óvatossággal indulok lefelé, mert a kopott mészkövek nagyon csúszósak ebben a párás idõben. Ahol megoldható, ott nem lépek rájuk. A nyeregben egy gyors cipõfûzést tartok, mert a lábfejemet dörzsöli valami. Itt már sejtem, hogy a másik lábammal, lesz kellemetlenségem, mert - hülye módon - este egy régebbi vízhólyagból visszamaradt bõrkeményedést vágtam le ollóval a talpamról, és ennek a pereme kezd most nyomni. Ez van, gyerünk tovább! Éles jobbos, és megkezdem a kanyargós úton az ereszkedést. Nagyobb sárra számítottam ezen a szakaszon, ezzel szemben néhol bele is tudok kocogni anélkül, hogy elcsúszástól kéne tartani. Még így egyedül is hamar leérek Csobánka magasabban fekvõ részére, ahol jobbra térek egy mûútra. Súlyba viszem a botokat, amikor hátulról csattogást hallok. Mezeiék elõznek és üdvözölnek. Laci kérdezi, hogy melyiken vagyok. - Ne sértegessé'! - válaszolom. (Aquila non captat muscas.) - Akkor mi ez a lassúság? - tromfol Klári. - Hajnalban, a rajtban 22 óra hosszára köhögtem ki a nevezési díjat - kiabálom utánuk, mialatt ezek ketten rohamosan parányi ponttá zsugorodnak. A Berda-pihenõnél megint fûzõt kell kötögetnem. Cudar világ jön, ha ezt ilyen gyakran kell ismételni. A hely szellemének megfelelõen egy pillanatra a természetjáró Berda Józsefre gondolok. (...) Az alábbi - róla szóló - cikkrészletet a Villanynarancsból ollóztam:

Idézet: ...legnagyobb képessége ahhoz volt, hogy a szemétbõl, és a szó szoros ételmében a sz@rból is költészetet varázsoljon, és mindezt megspékelje valami furcsa, szociális érzékenységgel, a gyomor osztályharcával. Talán ezért egyik legkomolyabb verse a Különös idill. Indulása egyszerû: a költõ kénytelen lekuporodni az erdõben, ám egy elegáns szánban arra sikló társaság kiröhögi, mikor meglátják feltápászkodása közben. Idáig csak egy féltrágár jelenet, de a fordulat drámai: Vidám csiripeléssel a "fagyban oly sokat koplaló árva verebek" lepik el a még frissen gõzölgõ emberlepényt. "Örvendeztek és verekedtek e komoly bõség láttán!" Az ürülék körül így jár körtáncot gazdag és szegény, kivert költõ és vagyonos társaság, ember és állat, a rakás sz@r a teljes élet metaforájává tisztul. Idézet vége.

Hátrahagyva a pihenõt, nemsokára jobbra rövid erdõrészlet következik. Na mi van az örökzöld témával, a fedetlen aknával? Megvan. Most néhány rõzseszál fekszik a nyíláson keresztbe. Egy balra nyíló ösvényen lelátok a mûútra, erre vezet a régi [P-]. Volt aki le is ment erre, mert amikor a frankón megyek le a mûútra, a Margitliget megálló közelében, akkor hátulról már jönnek páran. Nincs fagy, nem kellett csúszkálni a becsatlakozásnál. Egyik túratárs rövidnadrágban nyomja. - Ennyire optimista vagy az idõjárást tekintve? - szólítom meg köszönésképpen. Kimegyünk a Pomáz-Dobogókõ mûútra, és balra fordulunk. Hamar elérünk egy a túloldalon levõ buszmegálló magasságába. Átmegyünk, és jobbra fordulunk. Tudom, hogy itt lesz egy frissítõpont, pavlovi reflexként bõ nyálelválasztás indul meg a nyelvem alatt.

I. ellenõrzõ- és frissítõhely, Csikóváraljai menedékház bekötõ útja.

A kis hölgy - mialatt lebélyegzi az itinerem elõlapját - közli pontõrtársával, hogy bizony õ is enne már. Elsütöm az éppen idepasszoló mondást, hogy aszongya: "Nyomtató lónak nem lehet bekötni a száját." Zavartan mosolyog, nem hiszem, hogy ismerné a szólást. Pecsét az itiner elõlapjára, majd falatozás az aszalt gyümölcsbõl, nápolyiból, almagerezdbõl. Hartmann Misi érkezik, és reklamál a pontõrségnél, hogy nem fogadják kitörõ ovációval. - Majd ha a négyszeresét fizeted a mostani nevezési díjadnak - reflektálok a felvetésére. (50/A-t csinálja.) Gyöngyi, Béla és Olsen érkeznek, majd Gali is ideér. Hamar végeznek a frissítéssel, nem úgy én. Hosszú az út Dömösig, kell a kalória és a folyadék. Végül én is beállok az elhúzott túratársak nyomába, balra tér a jelzés a bekötõútról. Hullámvasutazás a fák között, majd jön a Holdvilág-árok info táblája. Itt megtévesztõ módon van felfestve a jel; azt sugallja, mintha jobbra, az árok felé kéne továbbmenni. Nekem nem lenne szabad megtévedni, mert hatszázszor jártam már erre, de három lépés erejéig mégis megtévedek. Már fordulnék is vissza, amikor utánam szólnak. Blamázs. Az így megelõzõ társaság után folytatom. Erõsödõ emelkedõn érünk fel egy szélesebb útra. Pár száz méter múlva gyönyörû kilátás tárul. A favágók gondoskodtak a látókör kiszélesítésérõl. Tényleg messze ellátni a távolabbi hegyek felé. Van aki meg is áll fényképezni. Jobbra a Salabasina-forrást kihámozták a dzsindzsa álcájából. Ez legalább egy pozitívum.

2. ellenõrzõpont, Tölgyikrek.

Ernõ pecsételi le az itineremet. Amikor körülnézek, látom, hogy Gyöngyiék éppen cihelõdnek az induláshoz. Itt úgyse szoktam megállni, velük tartok. Késõbb Misi is utolér, úgyhogy most már vidámabban megyünk tovább. Leérünk a Sikárosi-rétre. Elõtte voltak sarak az úton, így azt hittem, hogy itt majd bokáig fogunk gázolni a belvízben, de nem. Száraz lábbal megyünk át rajta. Nem úgy a Király-kút felé vezetõ- és az utána levõ szakaszon. Azért túl nagy gyalázat nincs, kis trükközéssel minden sarat ki lehet kerülni. Gyöngyivel és Bélával távolról követjük "túravezetõnket" Misit. Olsen bõdül utánunk, hogy balra kellett volna tartanunk egy útvillában. Nagy riadalom támad, mert követõink is voltak, ezek röpgyûlést követõen vissza is szaladnak. Nem kell a pánik, most már kimegyünk addig a keskeny erdészeti mûútig, és balra elsétálunk a Szõke-forrás-völgyéhez vezetõ letérésig. Aha, már látom is jobbra a [P-] jelzést. Meredeken leszaladunk az erdei ösvényre. Az avarral takart csapás egyre lejjebb visz a völgybe. Elkezdenek zuhogni a futók. Igyekszünk a bal oldalon maradni, de van, aki oda is kiabálja, hogy "Balra húzódj!" Oké, oké, el van intézve. Egy darabon szélesebb szekérúton andalgunk, most alig jön egy-egy futó. Amikor balra leszaladok a kényelmes útról az árok felé, RushBoy üdvözöl elfuttában. - Szia Dani, rég láttalak... Felkerülünk egy borotvaéles peremre; balra a völgy felé szakad a part, jobb felé a tényleg mélyút tátong. Hátra szólok a bot nélküli Gyöngyiéknek, hogy nagyon koncentráljanak. Szerencsésen leérünk a kis kõhídhoz, ahol Jámbor és Nagyondinnye várakoznak. ND ül, a térdét fájdítja. Remélem pihenés után tovább tud majd jönni. Rövid darabon megint élvezhetjük a kényelmes szekérutat, de nemsokára le kell mennünk a patakmederbe, hogy balról jobbra, majd jobbról balra, és így tovább átugráljuk. Bemutatjuk a dömösi patakugrós néptáncot. Így érünk el a Rám-szakadékhoz vezetõ [Z-] jelzéshez. Innen már nyugisabb az út. Megjön a Lukács-árok felé vezetõ [S-] is, és jobbra látok egy budi sort, amit igénybe is veszek, mert mindjárt lakott területre érünk. Egy perc alatt ezek annyira elhúztak, hogy csak a következõ állomásnál érem utol õket.

II. ellenõrzõhely, Kaincz-forrás.

- A ringlispílt is fényképezd le! - szólok oda Olsennek, a kör alapterületû, faragásokkal díszített szaletlire célozva. Nagyon kikupálták a környéket, még amerikai virsli árus is van. Egy kirándulócsoport nagy fába vágta a fejszéjét, a [P3] jelzésen indulnak fölfelé a Prédikálószék irányába. Ha felérnek garantáltan gyönyörû látványban lesz részük. - Nem, Olsen! Nem megyünk ki a mûútra; szépen felmegyünk a Szentfa kápolna oldalába, és ott megyünk az ösvényen, egészen a hídig. Amikor elfogy a lábunk alól a talaj, akkor megyünk csak ki a mûútra. Egy társaság egyik férfi tagja - látván a sietségünket - mosolyogva megkérdezi Gyöngyitõl, hogy milyen hosszú lesz a túra. Már a 65 hallatára is lefagy a mosoly az arcáról, nekem már nem is kell rálicitálnom.

3. ellenõrzõpont, Dömös.

Jó idõben vagyunk, háromnegyed dél van, nyugodtan lehet ebédelni. Van is mit. Ideér Spot is, a kocsma elõtti padra ülünk. Egy most összelapátolt szendvics után megnézem a talpamat, mert végig csípett egy ponton. Nem látok rajta vízhólyag kezdeményt, ezért nem bíbelõdök a leragasztásával. Megyek még néhány falatért. L. Szilvike az olajbogyót keresi. - Éppen most fogyott el - tájékoztatom a szomorú tényrõl. - Persze, mert megették a túrázók, pedig mi (futók) többet fizetünk - így a futó hölgy. (Nahát, fránya túrázók, hogy ott jöjjön ki nekik, ahol bement! [Engem kivéve.]) Az érkezõ futóknak folyamatos "hajrá, hajrá" kiabálás is jár egy rendezõ hölgy torkából. Az egyik futó térdérõl a nadrággal együtt a klazúr is lejött, õ elsõsegélynyújtásban részesül. Jól megpakolt parizeres szendót készítek és visszaülök a padra. Nagyondinnye - aki közben szerencsésen ideért - meg is jegyzi, hogy milyen jól tartom magam. Igazából nem is vagyok éhes, de tapasztalatból tudom, hogy Dobogókõig kiég minden fûtõanyag. A kólaöntõ pontõrhöz megyek. Szegény Vinatti hiába kínálja a meleg teáját, a zöm a kólára bukik. A dög túrázók ezt is elisszák a szegény futók elõl. A többiek már elindultak, de én még benyomok egy pár Nutellás kekszet, és néhány gerezd almát. Búcsúzok Spottól, aki még a zoknijával vacakol, és átfagyva, dideregve indulok tovább. Csak a temetõbõl való sikeres kimászás után kezd alábbhagyni a vacogás. A kanyarodó, meredeken emelkedõ mélyútban Galit pillantom meg. Egyedül van, és úgy vélem, hogy kissé bizonytalan a járása. Mellé érve megkérdezem, hogy jól van e. Azt mondja, hogy nincs semmi baj, csak túl sok információt kapott a rá váró emelkedõkrõl. Jól van, akkor én fújtatok tovább a saját tempómban. A néhai Lajos híd árka elõtt kicsit enyhül az emelkedõ. Itt megelõz egy szikár, nálam idõsebb ember, és útközben megjegyzi, hogy kemény volt ez az emelkedõ, majd leereszkedik az imént említett árokba. Én is ezt teszem, majd kimászok a másik oldalon. Elengedek egy futó hölgyet, majd a másik néhai híd, a Károly árkába ereszkedek le. Kimászva döbbenek rá, hogy milyen sokat idõztem Dömösön, mert megint Jámborral és Nagyondinnyével találkozok. Sajnos nem maradunk együtt sokáig, mert ND-nek megint pihennie kell a térde miatt. Körtvélyespusztán alkalom nyílik egy kis menet közbeni pihenésre. Eddig elképzelni sem tudtam, hogy miért fenyeget az itiner egy itteni feltételes ellenõrzõhellyel, de az egyik túratárs - akivel most találkoztam - elmondja, hogy a Lukács-árok felé lehetne rövidíteni. Hát, jó, hogy ezt megtudtam, mert egyedül sose jöttem volna rá. A kényelmes, széles útról balra letérünk, majd egy mezõ szélérõl bemegyünk az erdõbe. Közvetlenül, mielõtt kiérnénk a keskeny, aszfaltos útra, és kereszteznénk azt, balra pillantok a druszám kopjafájára. Ahányszor erre járok ez mindig odavonzza a tekintetemet. Combos emelkedõ kezdõdik a néhány éve leirtott hegyoldalban. Fontolva haladó stílusban taposom egyre feljebb magam. Elém kerül egy villanypásztor mászókával. Határeset. Talán még át lehetne terpeszteni fölötte, de nem merem megkockáztatni, hogy esetleg pörkölt mogyorókkal kelljen továbbmenjek, ezért inkább kelletlenül átmászok a létrán. A következõ mûútkeresztezés után már a Szakó-nyereg felé vezetõ meredek emelkedõ következik. Egy biciklis tolja fölfelé gépét apró léptekkel. Egy szintén a nyereg felé tartó túratárssal megállapítjuk, hogy ez ideális terep a bringázásra, csak azt nem értjük, hogy miért nem pattan nyeregbe emberünk. Dalra fakadok, és buzdításul jó hangosan elénekelek néhány taktust az "Áj vant tú rájd máj bájszikól" kezdetû nótából. (Freddy forog a sírjában.) Balról bejön a [Z-], és nemsokára már fent lihegek a pecsétért.

4. ellenõrzõpont, Szakó-nyereg.

A Dömösrõl elõre sietettek éppen itt tollászkodnak; együtt mászunk tovább az Ilona pihenõ felé, ami más néven valami Szent Izé lett. Még feljebb mászunk. A Tost-szikla pihenõjében egy fiatalember terített meg magának, és most jóízûen falatozik. Olsen jó étvágyat kíván, utána sorban mi is. Szegénynek éppen elege lehet, ha csak minden harmadik ember kíván jó étvágyat. Olsen húzza a vonatot az alig emelkedõn a Dobogókõ irányába. A friss levegõn úgy látszik mindenki éhes, mert a Hegedûs Lajos obeliszk közeli pihenõben is esz egy vidám társaság. Olsen - baromi udvarias ember lévén - ezeknek is nagyon jó étvágyat kíván, amit hangosan meg is köszönnek: Mmh-nyamm-nyamm-böff. Egyre több kirándulót kell kicselezni; a Rezsõ kilátót lekispistázzuk, annyian sertepertélnek a környékén. Víztorony, adótorony, teniszpálya, turistamúzeum, Pinkert Laci banánnal.

5. ellenõrzõpont, Dobogókõ.

Itt is sokan vannak, és itt is mindenki mohón esz. Olsen NEM megy oda mindenkihez jó étvágyat kívánni. Amíg a többiek restaurálnak, technikáznak, addig én leülök egy félreesõ padra és leragasztom a fájó pontot a talpamon. Továbbra is fáj, de úgy vélem, hogy legalább le van rögzítve a bõr, nem lesz megint vízhólyag. Amikor végzek a szerelvényigazítással, akkor a banánt csócsálva várok a többiekre. Hamarosan elõ is kerülnek, és megindulunk lefelé. Azt már nem írom le, hogy mit csinálnak az emberek a Matyi büfé környékén, úgy is kitaláljátok. Jó tempóban sietünk az egyre meredekebb lejtõn, hova tovább - kevésbé köves szakaszokon - futunk is. Az ám! A Fagyos katona elõtt azonban óvatosan megyünk le az "aszfaltra kiesõs" meredeken. Jó, hogy Dobogókõn nem vettem kabátot, mert most már megint melegem van. Tovább futunk, egészen Pilisszentkereszt lejtõs utcájáig, ahol hogyha nem vigyáz az ember, könnyen bekanyarodik a Lépcsõs kocsmába. Mi vigyázunk. Ma már másodszor keresztezzük a Pomáz-Dobogókõ mûutat. Kortyintok fél pohár vizet a kékkútból, és vidáman csujogatva megyünk tovább a temetõ irányába. A cukrászdából sorba jönnek kifele a testes helybéliek; mindenki nagyméretû, selyempapírral fedett pakkot hordoz a tenyerén. A buszmegálló után balra kanyarodunk temetõ elõtt, az út vonalvezetését követve, majd késõbb a kõkerítése mellett, jobbra felvágunk a Vörös-földek felé. Odafent a Magas-hegyi-nyereg útcsomópontjában tûvé tesszük a környéket, ellenõrzõhely után kutatva, még a bokrok mögé is benézünk. Sehol semmi. - Olsen, léci fényképezz! - Nem aktot akarok állni, hanem alibi fotót szeretnék. Nagy a tét. Lefelé kocogunk a kanyargós mélyútban. Jaj, de hosszú, semmi kedvem már fékezve futni. Az aljában kiderül, hogy mégse tûnt el a pont.

III. ellenõrzõhely, Magas-hegyi-nyereg helyett Pilisszentkereszt-Pilisszántó mûút mellett.

Kólát kérek az egyik pontõrtõl. Önt fél pohárral, de megjegyzi, hogy az a futóknak van. Szerintem amelyik futó még nem futott át itt, az inkább egy sötét gyalog. Kikanyarodunk jobbra a mûútra, és párszáz métert megyünk Szántó irányába. Nem megyünk le a településre, hanem egy szekérúton jobbra fordulunk. A kõbányánál belenézek a kerekes kútba, de még mindig csak a poshadt esõvíz és kövek láthatók benne. Sunyi emelkedõn megyünk egy sárga gázjelzõ oszlopig, ahol is balra, meredeken lemegyünk. Amikor már látjuk Szántó házainak tetejét, akkor jobbra fordulunk. Én már zsigerbõl megyek ezen a vidéken, újaknak nagyon kell figyelni, mert semmi kis ösvények között kell itt váltogatni. Tehát a jobbrafordulás után szintben haladunk egy másik sárga oszlopig ahol balra ereszkedünk megint, aztán jobbra beállunk egy földútra, ami pocsolyákkal tarkítva elkanyarog velünk a következõ pontig.

6. ellenõrzõpont, Csévi-nyereg.

Ez egy biztos pont. Évek óta mindig Andrew posztol itt. Most kiegészült Emeséékkel. A kicsi lány fontossága tudatában, precízen nyomja a bélyegzõlenyomatot az itinerekre. Némi kis rágcsát itt is kicsippentünk a dobozkából, majd továbbállunk. A táloki-erdõ nem okoz semmi meglepetést, esemény nélkül megyünk végig az útján, ami hirtelen jobbos meredekkel ér véget. Balra kimegyünk egy gázpásztára. A többieknek mutatom, hogy néhány éve még ott kellett menni a kerítés melletti dzsindzsásba, de áthatolhatatlan dzsungel lett belõle (hál' Istennek), és most már a pásztán vezet a hivatalos útvonal. Szalag mutatja, hogy hol kell jobbra letérni a sorompó felé. Köves szekérúton emelkedünk szótlanul. A Klotild-barlanghoz vezetõ letérésnél a Piliscsabai Negyvenesek Extráról mesélek a többieknek, ahol az "Extra" barlangok és sziklaalakzatok felkeresését jelentette, kiváló fotótémákat biztosítva. Jobbkéz felõl mellõzzük az Iluska-forrást, majd nemsokára balra fordulunk. A kerítésnél - ahol jobbra kéne felvágni - egy tag hezitál. - Arra kell menni? - kérdezi. - Igen, itt fel a kerítés mentén. - De a többiek továbbmentek - mondja válaszképpen. - Há, monnyuk akkó híd vissza õköt! (...) A kerítés felsõ sarkánál balra, majd jobbra be a sötét erdõbe. Következik a hírhedt Fehér-hegy megmászása. Most én húzom egy kicsit a többieket. Mindenki zokszó nélkül jön fölfele. A csúcskõ láttára lehet csak igazán fellélegezni. Nagyon katonás, egy menetben megoldottuk. Átmegyünk a Vörös-hegyre, ami most egyre feketébb. Olvasom a fára tûzött A4-eseket, hogy Magyar Vándor, meg, hogy Piros XX, és már megyek is lefelé a [S-] jelzésen Pilisvörösvár irányába. - Na jó, azért nem kell annyira hörögni - mondom a többieknek, két lépés után már észrevettem én is. Átszaladunk egy újabb gázpászta vályúján, és kanyargunk a fenyõfák között, miközben a Bunkócskát énekeljük. A refrén "Segíts most!" részénél mindig lehullik néhány rászáradt toboz. Egyéb régi mozgalmi és kevésbé mozgalmi dal is elõkerül Olsen interpretációjában. Õ egy HAMIS(ítatlan) nótafa. Már meg kéne gyújtani a lámpákat, de még halogatjuk. Na, jó, most már nem érdemes kockáztatni egy kõbe rúgást, vagy földre hullást, elõ a lámpákkal. A meglepetés erejével hat - amikor bekapcsolom a fejlámpámat -, hogy világítás mellett rosszabbul látni, mint anélkül, köszönhetõen a sûrû ködnek. Hozzá kell szokni, hogy nem pont arra kell világítani, mint amerre nézek. Gyöngyit is megvicceli a 10-es motorzaja - mint ahogy régebben engem is -, ami azt sugallja, hogy közel a következõ pont. Még hosszú percekig forgolódunk a rengeteg kanyarban, mire a 10-es mellé érünk, és a kis fahídon átmenve látjuk, hogy milyen nagy és sivár a Kopár parkolója, és a másik végében van a pont.

7. ellenõrzõpont, Kopár csárda (MELLETTI pihenõ).

Jávor Zoli a dohos katonai sátor parancsnoka hamar végez a tranzitosok igazolásával. Bell Sanyi a sátor vendége irigykedve mondja nekem, hogy nem enged tovább. Nem baj, mi akkor is feltartóztathatatlanul nyomulunk a gulyáságyú felé. A legtöbben kevesebbet kérnek, mint a fejadag. Én élbõl egy emberes adagot kérek, hogy ne kelljen repetáért jönni. Nagyon rendesek a túratársak, mert nem akarják itt fecsérelni a drága idõt; evés után hamar felkerekedünk és kiállunk a 10-es szélére. Elég sokáig kell itt strichelnünk, mire át tudunk szaladni a túlpartra. A buszmegálló elõtt megtaláljuk a balos beugrót. Ez a mutatvány nem lenne olyan egyszerû, ha nem ismernénk a járást, ugyanis a sötétség és a köd keveréke itt is rontja a tájékozódást. Feszülten figyeljük a jelzéseket, meg azt, hogy mikor kell balra felmenni a meredek domboldalon. Rendben! Ott lógnak a szalagok. Nekigyürkõzünk a rövid, de húzós emelkedõnek. A dõlésszöget is jól kell megválasztani, nehogy visszahullva letaroljuk a többieket. Na, ez is megvan, megyünk egy pár lépést a rövid gerincen.

8. ellenõrzõpont, Kakukk-hegy.

Geriék fogadnak vidáman. Én is vidám vagyok, de nem szeretnék a nagy ködben ellenkezõleg elindulni. Itt már akkora a köd, hogy minden fát megy kell vizsgálni, jelzés után kutatva. Végül a domb is elfogy, lejövünk róla, és Pilisszentiván-külsõ egyik utcáján jobbra megindulunk a lakottabb régió felé. Késõbb szilárdburkolatú lesz az utca, és nagyobbak lesznek a házak. A cuki amerikai divatnak megfelelõen a legtöbb kertes ház tornácán ott figyel egy kivájt sárga tökfej. Nem vétjük el a jobbos utcát, amely végérõl már látszik a focipálya, onnan meg a Villa Negra. Ketten állnak is a teraszán, és kérdezés nélkül mutatják az irányt a parkoló átellenes sarkába. Fényvisszaverõ szalagok is csillognak a mutatott irányban. Egy jobbra ágazó villába vezetem a csapatot, mert a nagy köd miatt (magyarázom a bizonyítványom) úgy vélem, hogy a szalagok azt az irányt mutatják. További jelzések hiányában hamar rájövünk, hogy Nutella helyett gyalázat van a palacsintában. Olsen átvágást javasol a GPS-ét nézegetve, de mi megriadunk a dzsindzsától és inkább visszafordulunk. Egyáltalán nem nagy a gáz, összevissza ha nyolc percet veszítettünk. A pecatónál a köd ellenére is jól eltájékozódok, megtalálom a peremre vezetõ lépcsõt, és Olsen folyamatos kételkedése ellenére gyorsan elvezetem a társaságot a várva várt kerítéshez, ahol balra fordulunk merõlegesen. A nedvesség hatására most nem olyan mély a lovak felkapálta homok. Olsen telefont kap. Elújságolja a hívó félnek, hogy (szerinte) a csapat megvonta tõlem a bizalmat. A kerítés következõ bal kanyarjánál megkérdezi, hogy jó irányban haladunk é. - Én nem válaszolhatok, mert éppen most vontad meg tõlem a bizalmat. A hétvégi házak elõtt elhaladva balra kanyarodik az út, de nekünk egy bokros résznél egyenesen be kell mennünk az erdõbe a kerítéssel együtt. Bár megvonták tõlem a bizalmat, szólok a bokorbejárat elõtt habozó Olsennek, hogy nyugodtan menjen be a sürejébe. Nemsokára megpillantjuk a két szélén teamécsesekkel szegélyezett ösvényt. A látványtól dalra fakadok, és lalalázva elõadom az Aidából a bevonulást.

9. ellenõrzõpont, Hosszú-árok elõtt.

Nagy sikert aratok vele a két díszletezõnél, Egonnál és Évánál. Itt azért megállunk néhány másodperc rágcsálásra, majd a következõ KFT nótával búcsúzunk: "Ha meguntam, hogy mindig itt legyek, majd utazgatok, mert utazni élvezet." Kimegyünk a forgóajtón, és a fonódó [P-] / [S-] jelzéssel elmegyünk egy info tábláig, ahol jobbra kanyarodunk a Hosszú-árok felé vezetõ útra. Az igazi élvezet akkor jön el, amikor az árok mellé érünk, mert akkor kezd durvulni az emelkedõ. Olsen igazán jól oldja meg a vonat húzását, lihegve bár, de törve nem, érkezünk meg a [K+] csomóponthoz. Itt azzal a kellemes tudattal fordulunk élesen balra, hogy az emelkedõ kb. fele már alattunk van. Pár méteres szintbeli pihenõ után megint elõredõlünk. Elénk horgad Dömötör és Amanda a két poénpóló. Nem ijedünk meg tõlük, de tudjuk, hogy a pontig az utolsó, igen kajakos emelkedõt jelzik elõre. Amikor végre balra fordulhatunk a keskeny, szintben haladó ösvényre, megkönnyebbülten fújunk nagyot, és nézünk le a most felkapaszkodó lámpásokra. Becélozzuk a piros-kéken villogó biciklilámpát.

10. ellenõrzõpont, Nagy-Szénás, Emlékfal, pihenõ.

- Itt vagyunk! - kiabál a pihenõbõl Péter és Borika akikre évek óta lehet számítani ezen a ponton. Ledobom a seggem a padra, de ugyanazzal a tempóval fel is ugrok, mert a ködtõl nyirkos, korhadó rönk nem tetszik az alfelemnek. Nagyon nem is lehet idõzni, mert boldog túratársaim már nagyon célbaérõs hangulatban vannak, éppen, hogy csak nem ugrálnak függõlegesen. Péter azonban nem enged el falat nélkül. Azt mondja, hogy a mazsolába merített mûanyag kanalat még nem nyalta le senki, azért van ott, hogy segítségével merjünk mazsolát a tenyerünkbe, és már adagolja is az aszalt gyümölcsöt a kinyújtott mancsokba. Köszönve a szíveslátást elindulunk a négy lépcsõ felé. - Oké, köszi - veszem Borika figyelmeztetését, és NEM esek át a feketén tátongó tûzrakó helyen. - Van képetek szóvá tenni ezt a kis emelkedõt itt a Nagy-Szénás oldalában? Ti nemsokára végeztek. Mit szóljak én? Tudom, tudom: semmit... Még a falnál csatlakozott hozzánk egy túratárs Laci, aki kora nyáron a Bükkben segített ki minket a gyéren felfestett [P-] jelzések okán. Azt mondta, hogy õ már negyven éve járja a Bükköt, nyugodtan rábízhatjuk magunkat. Mit ad Isten? Most azt mondja, hogy kiszáll Nagykovácsiban, mert nem annyira ismerõs neki ez a terep, és fél hogy a nagy köd miatt éjszaka eltéved. Ezen ne múljon a világbéke! Felajánlom neki, ha megfelel a tempóm, akkor tartson velem, mert én meg ezen a kies tájékon cirkulálok ezerkilencszáz csinnadratta óta, és befogott orral is rátalálok a helyes útra. Közben azt veszem észre, hogy már le is értünk a temetõ mellé. De mi az a biciklivillogó ott a sarkon?

IV ellenõrzõhely, Nagykovácsi, temetõ sarka.

Áh! Elrontották ezt a jó kis játékot. Tavaly ugyanis ez az ellenõrzõhely a sarkon túl, az Antónia utcában volt. Aki nem kerülte meg elõírásszerûen a tömböt, hanem lefalcolt a kis sikátoron, azt szépen visszaküldték a plébániáról. Lehetett kárörvendezni. Most meg nyílt sisakkal itt pecsétel a pontõr, hogy mindenki lássa. A lenyomat begyûjtése után Gyöngyi azért bedobja a tagnak, hogy akkor már nem is kell megkerülni a tömböt. Persze megkerüljük, és úgy megyünk ki a fõútra. Még itt is akkora köd van, hogy hirtelen nem is tudom, hogy mennyire vagyunk még a plébániától. Lévén hétvége nagy élet folyik a szórakozóhelyek környékén. Az egyik presszó ajtaja elõtt, kint spangliznak a helyi kiválóságok, laza félkörben állva el az utat. A keskeny járdán kerülgetjük õket. Letérünk a [P-] jelrõl, és a kivilágított templom felé irányulunk. Az azt követõ földszintes házba irányít be a bója.

11. ellenõrzõpont, Nagykovácsi, plébánia.

Nem szoktam itt kávézni, de most megkérem "Lacit a Bükkbõl", hogy kérjen nekem is egy tejeskávét Katától. Kelleni fog az újraindítózásnál. Nincs gusztusom a parizeres kenyérre, inkább banánt és almaszeleteket eszek. Jólesik a meleg tejeskávé. Cihelõdni kéne, nehogy lemacskásodjunk a hosszú pihenõ alatt. A buszvégállomásnál búcsúzunk Gyöngyitõl, Bélától és Olsentól. Demoralizál a tudat, hogy õk hazamennek, hátat mosnak, én pedig megmászhatom a Vörös-pocsolyás-hátat. Ha innen kéne tovább nevezni, akkor azt hiszem ez nem menne. Visszatérve a [P-] jelzésre az erdõ felé emelkedõ meredek utcán kaptatunk. Teljesen spontán módon Lacival Halimához és kétfõs csapatához csapódunk. János húzza most a vonatot, a nyálkás, mészköves úton gyakran döccennek a kocsik. Felelevenítjük nyári emlékeinket, amikor ugyancsak egy teljesítménytúra alkalmával, dettó ezen a szakaszon, Halima erejét nem kímélve hajolt le, és dobott félre minden öngyilkosjelölt cincért az útról. Bántotta a hiúságomat, hogy még cincértakarítással is gyorsabban haladt, mint én, de legalábbis nehezen tudtam követni. A meleg napfény és a cincérek már történelem, most a nagy udvarral körülkerített Hold dereng balról a fák közül. Szépen haladunk a Petneházi-rét felé, mert éppen most mentünk el a [P+] leágazása mellett. Ezúttal nem kapunk Sport szeletet, mint a Budai 50-en, ugyanitt. Valaki megkérdezi, hogy hol a vörös pocsolya. - Azt (azokat) még nappal is nehéz észrevenni, mert ki vannak száradva, de már úgyis túlvagyunk rajtuk. Két oldalról közelítenek a cserjék, és az ösvény is megint kövesedik. Nem baj, nemsokára lejövünk róla és balra becsatlakozunk egy kevésbé köves útba. Elhagyjuk a rom vadkerítést és mászókája maradványait. Halima rosszul lép egy oldalra lejtõs, agyagos ösvényrészleten, és balfelére esik. Még valami elnézés félét is mond, de én rögtön azt nézem, hogy nem tiporta e maga alá a bokáját. Jól van, rögtön felugrik, nincs baj. Nem vígasztalom azzal, hogy lejjebb, a [P3] becsatlakozásánál én is jól elestem (hanyatt) egy esõs, tavaszi túra alkalmával. A lényeg, hogy megtaláljuk a jobbra kiágazó útvillát, amit a hivatalos jelzés - fa hiányában - nem mutat. Ó, remek, ki van szalagozva tisztességesen. Most már csak azért drukkolok, hogy Sistergõ ne túrázzon, hanem a most következõ etetõponton biztosítsa a magas színvonalú ellátást. Leereszkedünk a mûútra.

V. ellenõrzõhely, Petneházy-rét és Julianna major közötti mûút.

Nem Sistergõ van a ponton, de majdnem olyan, mintha õ lenne. A pontõrök fogyasztásra ösztönöznek, hogy minél kevesebbet kelljen visszacuccolni. Csipegetünk egy kicsit, aztán folytatjuk a mûútról balra letérve, vissza az átvágós mezõ felé. Egy helyütt kettéválik az út. Két lány áll tanácstalanul a villánál, és kérdezik, hogy melyik a jó ág. - Amelyik tetszik, mert ezek pár méter múlva megint összefutnak. Amikor elérjük azt a szintet, amirõl lementünk az ellenõrzõhely miatt, a keresztezõdésben - szokás szerint - balra, az átvágós mezõ irányába nézek. Nincs onnan jövõ kispistázót jelzõ fényforrás. Már biztos mindenki betéve tudja, hogy odalent pecsételés van. Jobbra fordulunk a lovas tanya irányába. A lókarám üres. Keresztezzük a Feketefej utcát, és támadjuk magát a Fekete-fejet. Halima készséggel maga elé engedne, de nekem sem áll szándékomban itt megszakadni, úgyhogy marad az eredeti felállás. Szépen, tapasztalt teljesítménytúrázóhoz illõen gyûrjük le ezt a samponról elnevezett hegyecskét.

12. ellenõrzõpont, Fekete-fej.

Vinatti fogad a bélyegzõjével. Toplak Józsi már behúzódott a csúcs közelében felállított sátorba. - Mi van Józsikám, te már elvermelted magad? - Csak most jöttem be a sátorba - válaszol Józsi. - Persze, én is azt mondanám - évõdök vele tovább, tudva, hogy mindketten sorompóban álltak egész nap. Brr! Következik az a rész, amitõl már Nagykovácsi óta majrézok: Lefelé botorkálni a nyúlnyálas, mészköves meredeken. Két bottal is gáz itt lejönni. A Vörös-pocsolyás-hát óta csodálom "Lacit a Bükkbõl", hogy a legtechnikásabb részeket is megússza, pedig egy szál bot sincs nála, és valljuk be férfiasan, hogy már õ sem egészen fiatal (...). Baj nélkül lecsúszkálunk egy kevésbé meredek útra, és célba vesszük a Halál utat (alias Szépjuhászné út). Halima bekapcsolja a hátizsákján figyelõ, fényvisszaverõ szmájlit. Pirosan villog a szeme. Mármint a szmájlinak. Alakzatba tömörülve sietünk végig a még mindig forgalmas úton. A balos letérésnél szoktak ipszilonban megfordulni az autók, ezért ott mindig bokáig érõ sár van. Szólok a többieknek, nehogy belelépjenek. Na, akkor mos menjünk (másszunk) fel a Hárs-hegyi körútra. Ez se sokkal alacsonyabb, mint a Fekete-fej, de türelemmel és kitartással megcsináljuk.

VI. ellenõrzõhely, Hárs-hegyi körút, erdei pihenõ- és tûzrakó hely.

Itt is megjátszom azt, amit a Siratófal pihenõjében. Leülök a nyirkos padra, majd rögtön felugrok. Halimát nem érdekli a diszkomfort érzés, leül arra a huszonhárom másodpercre, ameddig itt tartózkodunk. Jó hangulatban megyünk a körúton a Szépjuhászné felé. Kérdezem Halimát, hogy volt e a Monoton Maratonon. Azt mondja, hogy õt nem érdekli az ilyen jellegû buli, amit kissé furcsállok, mert azt hallottam, hogy õ szeretne rendezni egy hasonlót a perbáli gombagyár körül. Az ötlet az idei nyári Turulon pattant ki Halima fejébõl. Az ihletet a gyár kerítése mellett felhalmozott penetráns szagú trágyahalom adta. Nem tudom, hogy egyáltalán találna e balekokat a pontõrök szerepére. Lassan le is érünk a Szépjuhásznéhoz. A vasútátkelésnél nem nézünk körül. Rég elment az utolsó járat, a "Szökevény vonat" pedig nem erre jár. Miután a kékkútnál ittak a szomjasak, átmegyünk a neonfényes Budakeszi úton, és a János-hegyi kilátó meglátogatásra indulunk. Valahogy ingerem támad egy kis húzásra, és a csapat elejére állok. Felkanyargunk a mûút elsõ keresztezéséig, majd a Pozsonyi-hegy platóján baktatva pihenünk egy kicsit. "Gyors" egymásutánban még kétszer keresztezzük a mûutat, és rátérünk a kilátó lábáig vezetõ szerpentinre. Elég volt abból, hogy sose tudom, hány fordulója van ennek az útkígyónak, most veszem a fáradságot és megszámolom. Kérem szépen 8, azaz nyolc falépcsõs fordulóval kell annak számolnia, aki itt jön fel. Magasabb lépcsõfokra már csak rugaszkodva tudok fellépni.

13. ellenõrzõpont, Erzsébet kilátó.

A pontõrség édesdeden alszik a kocsiban. Megvárom, míg közelebb érnek a túratársak, és csak akkor koccintom finoman az itiner sarkát az oldalablakhoz. Rohadtul metszõ szél fú idefent, de legalább a pad száraz. Alig tudunk csipegetni a csemegékbõl, a szél leordít a pontról. A kilátó mögé indulok az egyenetlen lépcsõsor felé. Laci elbámészkodhatott egy kicsit, mert nem tudja merre mentem; utánam kiabál. - Gyere csak erre, lecsattogunk ezen a lépcsõn. Nagyon kellemetlenül érint a lefelé menés, mert a ragasztás ellenére valószínûleg mégis nõtt egy vízhólyag a talpamon, ami minden lépésnél csíp. Nem baj, csak ennél nagyobb gond ne legyen hazáig. A lépcsõzés után van még pár méter a gumijárdán, ezt ki is használom. A parkolóban áll egy kocsi. Oda nézek, ami azt jelenti, hogy automatikusan oda is világítok. Bocs!... - Most igyon, aki szomjas, mert ezután már nem lesz több közkút az utunkban! Lejtõzünk a kisvasút Jánoshegy állomása felé. Iszonyat hosszú ez a lejtõ, és még mennyi van belõle az állomás után is; a Pokol kapujához nem kell ennyire lemenni. Felháborító, de Lacinak tetszik a lefelé lazázás. A talpamnak kevésbé. Valószerûtlenül hosszas csattogás után érkezünk meg a Virág-völgybe. Elõször még jólesik, amikor kifelé kapaszkodunk belõle a rövid szerpentinen, aztán már ez a kis emelkedési szög is megerõltetõnek tûnik. Lehet, hogy az utolsó ellenõrzõpont közelsége okozza azt az érzést, hogy mára már elég a jóból. Innen úgy tûnik, hogy Makkosmáriára lemenni is fölfelé kell, csak a rétet korlátozó sorompó elõtt kevéssel gyorsul be az út.

14. ellenõrzõpont, Makkosmária.

Az esõházban székelõ pontõrök is az ágynyugalmat áhítják már. Az apa az asztalra borulva, horpaszt, a fiú pecsétel. Hajnalig nekik még egy örökkévalóság fog eltelni. Átvágunk a réten a nagyméretû KRESZ tábla felé. Keresés nélkül rátalálunk a Végvári-szikla felé vezetõ útra. Ez jó tempóban visz az említett természeti képzõdmény felé. Balra fordulva haladunk el elõtte, és rögvest visszakapcsolunk egyesbe. János - a húzóember - elnevezi ezt a hátralevõ szívások közül az egyes számúnak. Késõbb már minden kis buckára rámondjuk, hogy szívás, ezért már felhagyunk a számozással, és megállapítjuk, hogy "Totál szívás" az egész. Lényegében, ami szintet veszítettünk a szikla felé menet, azt most vissza kell nyerni a [S-] becsatlakozásához visszakapaszkodva. Itt egy pici könnyebbség adódik, amíg keresztezzük a KFKI felé vezetõ mûutat. Újabb szívás, amíg felérünk a [SC] táblához. Na, innentõl már nem lesz több emelkedõ, de szívás az még lesz homlokhorpadásig. A köves lejtõn ápoljuk tovább a talpainkat, és térdeinket, valamint egész önmagunkat, ami esetemben egy nyílt idegvégzõdéssel egyenlõ. Elhagy a [SC], nemsokára balra fordulhatunk, mert a mélyút mint [P+] megy tovább. A keskeny, köves ösvény kivisz egy szélesebb útra egy távvezeték alá. Néhány méternél többet ezen nem mehetünk, mert jobbra be kell menni a fák közé egy olyan ösvényre, ami így, ahogy van akadálypályaként is megállná a helyét. A bevezetõ szakaszán van egy kabalám. Egy kihajított mosógép, amit az évek alatt egyre jobban esz a rozsda. (Tempus fugit.) Ereszkedni kezdünk a vályúban, ügyelve a gördülõ kövekre. Néhol kõ nélkül is jól meg lehet csúszni. Megint csak azon csodálkozok, hogy Laci bot nélkül meg tudja oldani, anélkül, hogy zakózna. Néha az egyes megcsúszások- és vízhólyagos talpamat ért atrocitások miatt önkéntelenül is felnyekkenek. A különféle hanghatásokkal sikerem van Halimánál. Majdnem egy kilométer ez a szenvedõs förmedvény. Keresztezünk egy keskeny mûutat, és kezdetét veszi a szívás numero x. Ez már egy fokkal enyhébb, mert "csak" a nyálkás mészkövek között kell leszlalomozni úgy, hogy lehetõleg állva maradj. Jó, hogy nem akar rohanni senki, így szépen lejutunk az akadálypálya végét jelentõ igazi utcalámpáig. Fáj az aszfalt? Kit érdekel. Most már a belünket magunk után húzva is simán besétálunk a célba, ha mégoly messze van is. A fõút felé haladtunkban egy szórakozóhely elõtt megyünk el. Az elõtte álló fát egy hullasápadt fiatalember öleli szorosan; láthatóan nem bírja elengedni, mert akkor megfordulna vele a világ. Szórakozás. Tág fogalom. Egyesek csapágyasra hajtják-, mások pedig agyilag zoknira tudatmódosítják magukat. Lényeg, hogy mindenki jól érezze magát. Fõ út, körforgalom, mindjárt itt az iskola. A mécsesekkel szegélyezett beton szalagon megyünk fel (!) a suli bejáratához. Semmi nyüzsgés, az "árhullám" már levonult. Az órámra nézek. Majdnem hatvan percet rontottam a tavalyihoz képest. Nem mintha számítana bármit is, de ennyi a különbség a száraz, illetve nedves idõben megtett azonos túra között. A virsliztetõben sincs igazán klub hangulat. Az a szándékom, hogy a tornateremben vészelem át az idõt a BKV éledéséig. Éjszakai járattal nem akarok menni, mert ott már láttam néhány durva dolgot. A folyósón egy magas, szõke sráctól érdeklõdök a mosdó felõl, de csak néz. Késõbb egy másik sráccal beszél - lengyelül. Felmegyek a tornaterembe, de amikor benyitok hidegebb van odabent, mint a folyósón. Vissza megyek, és a folyósón ülök le egy székre. Jó, hogy ülök, mert Gali lép be az ajtón. - Hát, te hogy kerültél ide? - kérdezem meglepetten. Úgy, hogy tovább neveztem - válaszolja. - Hatalmasan gratulálok! Õszintén szólva a Dömös utáni tempódat látva még azért sem adtam volna egy lyukas kétfillérest, hogy az eredeti távodat teljesíted... Megint szerencsém van a Pirosból való hazafelé logisztikával. Dia érkezik, aztán kisvártatva Gábor, aki négyünket elszállít. (Dia, Gali, Sistergõ, Csekélységem.) Sistergõ, aki nem etetett, hanem teljesített, nemrég hanyattfeküdt a folyósón felállított tornapadon. Most nem tudja, hogyan keljen fel. Felülni nem tud, pedig Gábor indulna már. Nincs más választása, lehengeredik a padról, majd négykézláb állásból lassan erektálja magát álló helyzetbe. Felejthetetlen produkció. Zolinak, Máténak, és a jelen levõ rendezõknek megköszönjük a rendezést, és Gábor jóvoltából megindulunk a meleg zuhany és a paplanos ágy felé.

Ottorino



 

 
 
ÍrottkőTúra éve: 20122012.11.09 10:17:21

ÍROTTKÕ 50 - 2012.10.20; Táv: 50,1 km; szintem: 2000 m; szintidõ 12 óra.



Zsolt félkettõkor jött értem, és indultunk el nyomban Pestrõl a nyugati végek felé. Félháromkor már Tatabányáról is továbbálltunk, ahol Darabos Zolit csíptük fel a Turul által szemmel tartott út szélérõl. Gyõrig pálya, utána 85-ös, majd Fertõszentmiklóstól a vicces nevû településeket összekötõ fõút sûrû ködfoltokon át. Kõszegen - bár kinyomtattam a térképét - egy kicsit forgolódtunk, de még így is ötre odaértünk a Jurisics Miklós gimnázium elé. Kellett a biztonsági idõtartalék, mert tömegrajtot hirdettek meg, nem késõbbre, mint 06:00. Elölrõl nem látszott mozgolódás, de amíg pakolásztunk, az épület mögül elõjött egy fejlámpás alak. Tõle megtudtuk, hogy a hátsó udvarban lesz a nevezés. Odamentünk. Megvettük a nevlapot, és bementünk a folyosóra kitölteni, mert a sûrû ködpára, sõt ködszitálás teljesen eláztatta a nevezés céljára kitett keskeny asztalt. Amikor kijöttünk, már eltûnt az asztal; rájöttek, hogy mégiscsak barátságosabb, ha az álomittas tornateremben folytatódik a nevezés.

Nem emlékszem olyan túrára, ahol - legalább a rajtban - ne találkoztunk volna ismerõssel. Most is többeket üdvözlünk. A dunántúliak ittlétén nem csodálkozok, de a Nagy Falunak is akad képviselete, pedig ma több pestkörnyéki teljesítménytúra közül is lehetett válogatni. Na, ne tökmékeljünk már annyit, két perc múlva hat, gyerünk ki a kapu elé! Idekint nagy a nyüzsgés. Kisebb-nagyobb csoportok már sietve távoznak a kapura belülrõl kiragasztott A4-esen látható, nyomtatott nyilak irányába. Körülnézek, de nem látom, hogy bárki is gyülekezne a tömegrajthoz. - Most mi van? Már elmúlt hat. Szerintem menjünk! - Hova mentek? Tömegrajt lesz - szól közbe egy rendezõ. - Éppen kérni akartam, mert már 6:02 van - válaszolom. - Még nincs annyi - így a rendezõ, és fut még két hosszt a gimi elõtt parkoló autók mellett. A tömeg meg csak tömegrajt nélkül hömpölyög egy irányba. Mi se' várjuk tovább a startpisztoly dörrenését, megyünk a többiek után. Muszáj így tennünk, mert a városban nem ismerjük ki magunkat, jelzést még nem láttam, és tök sötét van. Egy parkon átvágva ügetünk a többiek után, majd egy szélesebb utcára érünk ki. Ezen, a 70-re nevezettek továbbmennek, de nekünk a sziklával kombinált Szénsavas-kút után enyhén jobbra be kell fordulni egy családi házas utcába; a sarkon rávilágítok egy [Z-] jelzésre. Eredetileg mi is a 70-re készültünk, de a Don Bosco-n megemlítettük ezt Tonnakilométernek, aki elmondta, hogy amit érdemes megnézni, az benne van az 50-ben, a fennmaradó 20 háromnegyede pedig csak falvak közötti flaszterkoptatás; arról már nem is szólva, hogy mindez sötétben. Most azonban megkezdõdik az elsõ emelkedõ. Megint közvilágítás segít a fejlámpáknak, mert egy szerpentinben kanyargó mûúthoz érünk, amit többször keresztez az ösvénnyé szûkült utunk. Az erdõben ráerõsít az emelkedõ. Egy padnál félreállunk a mögöttünk feltörekvõk elõl. Dehogy ülünk le! Csak szerelvényt igazítunk. Én például pólóra vetkõzök, mert bár még hûvös van, és a köd is szitál, de az emelkedõ elég fûtést biztosít. Már láthatóan pitymallik. Mire enyhül az emelkedõ el lehet oltani a lámpákat, és mire a kilátó tisztására érkezünk, borongós reggeli fényben mehetünk az esõházhoz pecsételtetni.

1. ellenõrzõpont: Óház tetõ.

Hiába magyarázom két túratársamnak, hogy az 50 km-t és a 2000 m szintet tekintve szûkös a 12 óra szintidõ, hogy az Írottkõrõl többet fogunk látni a sûrû ködnél, és, hogy a túra végén még egyszer erre jövünk, a konkrét csávók mégis felmennek a kilátóba. Nem idegeskedek egy percig sem, megyek tovább a saját tempómban a [K-] jelzésen. Egy nagyon jól siethetõ, kellemes felületû úton haladok. Itt jegyzem meg, hogy a túra alatt nem láttam munkagépekkel feldúlt turistautat. Hosszan megyek egyenletesen. Hátranézve nem látom jönni az "elmaradottakat". Nem baj. Az iménti ponton hallottam, hogy Velemben (-en) lesz a kajapont, majd ott megvárom õket, és jól nem engedem, hogy sokáig nyamnyogjanak. Közben nézem a papíromat; egy Vöröskereszt nevû hely következik. Kiérek az erdõbõl. Ez egy útcsomópont. Magamban mosolygok, mert a közepén egy tûzpirosra mázolt kereszt áll, rajta aranyszínû korpusz. Itt nincs EP. Stílusosan a [P+]-en kell tovább menni. Szembe' látok jeleket egy fán. Közelebb megyek [P+] is van köztük. Remek. Tovább, hasítok az iméntihez hasonlóan jó minõségû úton. Ahogy egyre meredekebben megyek lefelé, mindjobban érezni, hogy a völgyben megült a hideg levegõ. Egy forrás pihenõje mellett elmenve már kifejezetten hideg van. Mûút kanyarára bukkanok, ahonnan Í-50 stb. felirat terel balra, be az erdõbe, ahol is belefutok a [P-] jelzésbe, amelyen jobbra fordulok. Megint itt a mûút, amin most egy kicsit hosszabban megyek, és amirõl egy zártszelvényre festett jelzés térít le balra. Ez egyúttal kapaszkodóul is szolgál, mert egy hevenyészett, meredek deszkalépcsõ felsõ fokára kell ráereszkedni. Amikor vége az erdõ-szerpentin-erdõ sorozatnak, már a Velemet határoló utcán jövök lefelé. A helyi Avar szálló lepukkant látványt nyújt. A koszos ablakok mögött hullámzó függönyök még azt bizonygatják, hogy minden megy a rendes kerékvágásban, de a farészeket belepõ moha és az ásító üresség másról árulkodik. A szemben álló, magányos fagylaltos-süteményes kioszkot is csak a fénykorabeli emlékei tartják egyben. Vízszintes, lõrésszerû ablakait betörték. Azt gondoltam, hogy ilyen lakatlan szállók, és üdülõtáborok csak a Balaton mellett vannak... A [P-] egy keresztezõdésben jobbra elmegy. Egy másodpercre megtorpanok, de lentrõl, egy jelzetlen utcából érkezik egy túrázó, akitõl megtudom, hogy amerrõl õ jön, arra kell menni néhány métert, és egy kis hídon át balra bemenni egy ház kertjébe.

2. ellenõrzõpont: Velemi Népmûvészeti Stúdió Alkotóháza.

Hartmann Misinek valami sötétzöld van rákenve a zsíros kenyerére. Én is olyat szeretnék, de zöldet csak a szaletli penészes zsindelyén látok. Már majdnem az asztalon levõ piros kenõcsbõl kenek a kenyérre, amikor Misi is a zöldet javasolja. - Jó, jó, de hol van? Kiderül, hogy azt eltették a prominensebb túrázók részére, de Misire való tekintettel nekem elõhozzák egy kenet erejéig. Nagyon finom medvehagyma krém, nagyságrendekkel megnöveli a zsíros kenyér élvezeti értékét, jóllehet maga a kenyér is különlegesen ízletes. Eszek is még kettõt összecsapva, de ezt már pirosra mázolva. Az utca felõl egyre erõsödõ, folyamatos beszédhangot hallok. Zsolt közeledik hallgatóságával, Zolival. A sövényen keresztül kikiabálok, hogy ne a szája járjon, hanem a lába. Amíg a fiúk pecsételtetnek, és táplálkoznak, addig iszok még egy herbateát. Olyan kényelmesek, hogy fázni kezdek. Kimegyek az utcára, és felderítem, hogy merre tovább. Az 50-eseknek egy picit vissza kell menni a keresztezõdés felé, és felmászni az élesen balra tartó [K+] jelzésû dûlõútra. Két tuja között visszanézek az alkotóház udvarára, de a két jámbor fajta még mindig nyugodtan kérõdzik. Mielõtt átfáznék, öltözés helyett inkább továbbmegyek az éppen induló két rövidnadrágos túrázó után. Kb. egy km szintbeli haladást követõen a jelzés balra letér, de ezt már csak akkor veszem észre, amikor a két elõttem járó megáll, és a papírját nézegeti. Ebben a pillanatban kiabál utánam Zsolt, aki Zolival egy kisebb társasághoz csapódva indult tovább a kajapontról. Nagyon büszke magára, hogy õ figyelmeztetett engem a helyes útirányra. Könnyû erdei séta után kiérünk egy tisztásra, majd egy útelágazásban, egy furgonból megkapjuk a következõ pecsétet.

3. ellenõrzõpont: Bozsok északi csücske.

Rögvest jobbra fordulunk a [K3]-ön, és aki a jelzésbõl nem találta ki, hogy mi vár rá, az most mélyeket lélegezve, gyök kettes sebességgel megtapasztalja. Ahogy emelkedünk, úgy kerülünk egyre kijjebb a hûvös, párás levegõbõl. Mire az 560-as szintvonal magasságában balra kanyarodunk egy rövid, pihentetõ platóra, a napfény már kristálytiszta levegõn át, hegyesszögben süt be a fák közé. Utunk egy kellemesen füves, nem gyakran járt ösvény. Azonnal szimpatikus lesz a hely. Az út bal oldalán egy óriási, megolvadt fagyira emlékeztetõ követ látok. Ráfogom, hogy ez a Kalapos-kõ és innentõl kezdve figyelem, hogy hol van az az ellenõrzõszám, amit majd fel kell írni. Egy rövidebb emelkedõ után egy, az elõzõ stílusú kõhöz érünk, csak ez százszor nagyobb. Alig lehet elslisszolni mellette; az ösvény másik oldalán a nix tátong. A kõtõl lefelé jövet egy bekarikázott sötétpiros szám van egy fára festve. (Ezt erdészeti jelölésnek véltem, de mint késõbb megtudtam, ez volt az ellenõrzõszám. Egyébként semmi nem utalt erre.)

4. ellenõrzõpont: Kalapos-kõ. Ellenõrzõszám.

Enyhe lejtmenetben érünk el egy pihenõbútorzatot, majd egy keresztezõdést. Papírnézés. Az itiner szerint a [K-]-n kéne jobbra menni, de arra [Z-] jelzés van. Utolérnek olyan túrázók, akik már voltak a túrán, és azok mondják, hogy nyugodtan mehetek jobbra, mert egy jó darabon a [K-] fonódik a Vasfüggöny túra [Z-] jelzésével. Csodálatos erdei úton kaptatunk egyre meredekebben. Csak a magasban, a hatalmas fák lombjain táncol a napsugár, hozzánk már csak a szórt fény jut le. Elgondolom, hogy nyáron, a rekkenõ hõséget könnyedén zárja ki a sûrû erdõ. Az út mentén csörgedezõ patak segít a komfortos klíma kialakításában. A [Z-] balra elmegy tõlünk; innentõl közvetlenül az osztrák határt követi. Várom már, hogy mikor látok kék eget a feljebb álló fák törzsei között, mert ez azt jelentené, hogy elérhetõ közelségbe került a csúcs. Amikor eljön ez a pillanat, akkor csúcs nélkül jön el, mert az út egy nagy tisztásra kanyarog fel, ahol csak röviden mehetünk vízszintben. A napos oldalamon a fülem lángol, az árnyékoson pedig fagy. Szembe jönnek a csúcson végzett túratársak, a fonódó [P-]-on trappolnak lefelé. Nekimegyünk a csúcs elõtti utolsó emelkedõnek. Elõször egy esõházhoz érünk fel, a kilátó még odébb, és feljebb van egy pár méterrel.

5. ellenõrzõpont: Írottkõ.

A pontõrök Dianás cukorral kínálnak. Felmegyünk a többemeletes kilátó csigalépcsõjén. Idefent szikrázó napsütés van. Odalent csak a szétterülõ ködfátyolból kiemelkedõ hegyek csúcsait lehet látni. - Melyik hegy lehet az a nagy kopár? - kérdezek bele a panorámába. A Schneeberg - olvassa fel egy túrázó a mellvéden elhelyezett táblácskáról. - Ja, most már tudom, ott gitározik a Schnétberger Ferenc. Fent túl friss a levegõ, lemegyünk a torony aljába. A lépcsõházban egy nagy, kocka alakú kõ van elhelyezve. Egyik oldalán az Ö, a másikon az M betû olvasható. Bepótolom, azt hogy viszonylag kevés alkalommal jártam Nyugaton. Átruccanok Ausztriába, honvágyam lesz, és hazajövök. Egy perc alatt ezt vagy ötször megismétlem. Innen nézve nem látszik, hogy melyik oldalon rothad gyorsabban a kapitalizmus... Kint egy röpke percre leülünk. A pihenõpad napos és árnyékos oldala között tetemes hõmérsékletkülönbség érzékelhetõ. Lefelé indulunk. Egyelõre azon az úton megyünk, amelyiken feljöttünk. Az esõháznál Zoli bepecsétel a kéktúrás füzetébe. A meredeket késõbb egy kellemes lejtõ váltja fel. Itt elengedjük a [K-] jelzést, a [P-]-on megyünk lefelé Velemet célba véve. Olyan kellemes ez az út, de miért nem látok jelzést már vagy tíz perce? Elõttünk két tag halad, mögöttünk pedig a két lány jön, akiktõl fölfelé jövet megtudtuk, hogy csepregiek, és már negyedszer csinálják a túrát. Elmegyünk egy kunyhó mellett, ami alig nagyobb, mint a Hungaroring mellett, a Forma 1 verseny alkalmával felállított, hírhedt bódék egyike. Még el is viccelõdünk ezen. Egy mûút hajtûkanyarához érünk, amikor bizonysággá válik, hogy eltévedtünk. A lányok még mondják is, hogy a bódé már nagyon gyanús volt nekik. Õk vissza is sietnek arra, amerrõl jöttünk. (Egyébként ez a legbiztosabb módszer a tévedés kijavítására.) Hátranézve látom, hogy MAGÁNTERÜLET tábla van kitéve az útra amelyiken eddig jöttünk. Pár méterrel lejjebb, jobbra is nyílik egy út hasonló felirattal. Valószínûleg egy jobbos kanyart néztünk be, ezért most jobbra megyünk lefelé, miután megnéztük Zoli térképét, amitõl nem igazán lettünk okosabbak. A fiúk lejjebb látják újonnan választott utunk kanyarodó folytatását és arra akarnak lemenni. Én nem vagyok hajlandó a törmelékes avaron lerongyolni, a többiek is az úton maradnak. Amikor egy "emelettel" lejjebb látjuk a két lányt szembe jönni, a fiúk mégis leszaladnak tökön, babon át. Én nyugiban lemegyek a kanyarig és úgy csatlakozok a [P-]-ba. Kocogva megelõzöm a túratársaimat, majd utolérem a lányokat. Õk - amikor észrevettük a tévedést - százegynéhány métert visszamentek a [P-] jobbos leágazásáig, és meredekebben jöttek le, mint mi ezen a jelzetlen szerpentinen. Innen már nincs semmi kiágazás, nyugodtan sétálhatunk le a nem rég látogatott kajapontra.

6. ellenõrzõpont: Velem, Alkotóház.

Velem még mindig ködbe-, a kenyérkenegetõk pedig anorákba vannak burkolózva. Az egyik pontra érkezõ arc a fentebbi, napsütötte régiókról mesél; a rendezõk irigykednek. Ismét belefér az etetõnkbe egy-két szelet zsíros kenyér teával. Nekiindulunk egy újabb magaslatnak. Azon a [P-] jelzésen megyünk egy darabon fölfelé, amelyiken elsõ alkalommal értünk le Velemre (-be). Amint balra meglátjuk a [KL] jelzést, bekanyarodunk. Combos emelkedõ vár ránk. A két csepregi lány jó húzóerõ. Megint becsap a fák törzse között látható kék ég. Még nem vagyunk fent, mert a lányok élesen jobbra fordulnak, és mire mi odaérünk, õk már jó tíz méterrel magasabban vannak. Egy nemzetiszínû melegítõs srác bal támadóállásban, térdére támaszkodva várakozik az újabb emelkedõt jelentõ lépcsõsor elõtt. - Görcs? - kérdezem. - Nem, csak valahogy ma nem mennek az emelkedõk - válaszolja. Egy templomnak látszó épülethez érkezünk fel. Valszeg ez a Szent-Vid kápolna. Az oldalában folytatjuk a [KO] jelzésen. Az épület másik végénél egy teret alakítottak ki, amelynek a velünk szembelévõ oldalán egy több méter széles, sötétszürke sziklát markol egy nagy fa a gyökereivel. Lenyûgözõ látvány. Zoli lefényképezi. Frissen vasalt, komótosan sétáló embereket érünk utol. Egészen addig csodálkozok rajta, hogy miként tudtak ide feljönni anélkül, hogy egy izzadságcsepp lenne a sminkjükön, vagy egy gyûrõdés a ruhájukon, amíg el nem érünk egy szerpentin kanyara melletti parkolóhoz. Átvágunk a mûúton, hogy tovább emelkedjünk. Na, de meddig? Úgy érzem mintha fél napja csak fölfelé jönnénk. Végre megint egy kanyarbeli parkolóhoz érünk. Itt már kevesebben vannak. A mûúttal együtt ívelünk. Egy info táblánál jobbra lenézünk a Hörmann-forrásra. Semmi különös. Nem megyünk le, mert nem ellenõrzõpont. Tovább kanyarodunk jobbra a mûúttal, most már [K-] a jelzés. Kis idõ múlva alulról nézünk fel a forrásra. Ha ezt elõbb tudom... Balra lefordulunk a mûútról, magas fák alkotta erdõben lejtõzünk egy erdészeti útig. A [K-] balra irányít. Egy könyök után vesszük észre, hogy ezt is le lehet vágni egy jelzetlen úton. A két lány minden bizonnyal meg is tette, mert eltûntek a látókörünkbõl. A flaszteren csattogva takaros házakhoz érünk. Az út másik oldalán, a velük szemben levõ esõházba kell felmenni.

7. ellenõrzõpont: Stájerházak.

A bejárattal szemben ülnek a lányok levett cipõvel. - Hja, kérem, akinek van helyismerete - köszöntöm õket. Bazsalygás a válasz. Én is megnézem, hogy mi a retek van a cipõmben, majd elveszek egy almát a kitett ládából. Ennyi volt a pihenõ, visszatérünk az erdészeti mûútra, és a "fehér pötty" jelzést követjük, ami feltehetõen a túra saját jelzése. Segítségével levágjuk az erdészeti út kanyarait, és csodaszép erdei környezetben ismét mászni kezdünk. Az elõzõekhez hasonlóan ez sem egyben legyûrhetõ emelkedõ. Elõször egy nyeregbe érünk fel, ahol többedszer találkozunk a Vasfüggöny túraút [Z-] jelzésével. Itt ismét felfújjuk a pofazacskóinkat a további hegymászáshoz. Valóban meredek, mert a két lány kiáll elõlünk egy szusszanásnyira.

8. ellenõrzõpont: Tábor-hegy. Ellenõrzõszám. Csúcskõ.

Hogy mit kell felírni, azt megint a már itt jártas túratársaktól tudjuk meg. A csúcskõ oldalán látható 5-ös szám az. Zöld fûszõnyeggel takart platón gyalogolva megyünk tovább. Abban reménykedek, hogy ez lassan kellemes lejtõbe megy át, de csalódnom kell, mert a szép füves út hirtelen egy oldalazva leereszkedõs, útnélküli lejtõre vált. Így, meredeken csúszkálva érkezünk le a következõ pontra.

9. ellenõrzõpont: Paradicsomos.

Jobbra indulunk az itt található turistaúton. Egy útvillában a bal, a lefelé tartó ágat választja az újra a csapat élére állt két lány. A nyáj bambán baktat utánuk. A többszörös Írottkõ teljesítõ dnvzoli szól, hogy a felsõ ágra kéne áttérni. A lányok felszaladnak, mi pedig inkább felkapaszkodunk. Zsolt évõdik a lányokkal. Azt mondja, hogy a fürge gazellákat üldözik a kiéhezett farkasok. A turistaút valahol, tán egy kanyarban mûúttá változik. Hosszan caplatunk ezen, ami egyre kellemetlenebb. Egy ponton szép kilátás nyílik hegyekre, völgyekre. Valaki felmutat a magasba. Az Óház-tetõ kilátóját mutatja, ahová ma még egyszer fel kell jutnunk valahogy. Messze is van, magasan is van, miközben egyre csak lefelé tartunk. Volt határõr õrs mellett megyünk el. Jó állapotban levõ épületnek néz ki, csak éppen túl alaposan pucolták meg az ablakait. Egy másik csapatban a szintidõrõl beszélnek, ezért jobban belehúzok. Már arra gondolok, hogy soha nem ér véget ez a mûút, amikor azt látom, hogy távolabb az út bal szélérõl másznak valahova lefelé. A "fehér pötty" megint egy úttalan meredekre irányít. Lemászunk, és egy kis patakot is átugrunk.

10. ellenõrzõpont: Hét Vezér-forrás.

Visszamászunk a hivatalos [K-] jelzésen. Egy fán ott az OKT bélyegzõ, Zoli pecsétel. Meredeken visz fel a jelzés egy szintben haladó szakaszra, ahol lehet fújni párat. A kilátó még jóval feljebb van. Fojtogató füstben tesszük meg az utolsó métereket; a ponton nyirkos fával rakják a tüzet serényen.

11. ellenõrzõpont: Óház-tetõ.

Most sem áll szándékomban felmenni a kilátóba, de Zsolt még nem ért ide, ezért Hartmann Misi után megyek. Egy körülnézés: mindenütt köd. Na, itt is voltunk. Odalent mindenki összejött, lemehetünk a városba. Amerrõl reggel feljöttünk a [Z-] jelzésen, arra lemegyünk. Sokáig tart. Tovább, mint gondoltam volna. Misivel elõresietünk egy kicsit. A házak között nehezebb a tájékozódás; ritkás a jelzés. Egy saroknál elbizonytalanodunk, meg kell kérdezni valakit, de aztán simán beérünk az iskolába. A lányok nem idõztek a kilátónál, ezért már kifelé jönnek. - Megjöttek a farkasok - mondják kacagva. Gratulálunk egymásnak, és egyúttal búcsút is intünk. Az órámra nézek. Szûk negyedórát hagytunk bent a szintidõbõl. Ez bizony szoros menet volt. Plusz egy óra szintidõvel jobban körülnézhettünk volna e messzi tájékon. Míg a tornateremben szalámis zsömlével és üdítõvel restauráljuk magunkat, odakint rohamosan sötétedik.

Ottorino



 

 
 
Turul / Téli Turul gyalogos teljesítménytúra és résztávjaiTúra éve: 20122012.09.07 10:53:50

Turul Túrák, Árpád vezér 130; 2012.06.16 - 17; Táv: 126.6 km; Szint: 3050 m; Szintidõ: 33 óra.

Korán érkezek a Metró Déli pályaudvari végállomására. Olyan korán, hogy még van idõm átmenni a szomszédos Vérmezõre, hogy egy padon ülve elfogyasszam a reggelimet. Ahogy nekifogok, egy szemközti épület széles üvegtábláiról visszatükrözõdve kezd szemembe sütni a nap. Szép idõnk lesz ma. Harmincegynéhány fokot jósolt a meteorológia, és holnap még melegebb lesz. A hajnali Vérmezõnek rigókon és verebeken kívül más lakói is vannak: Rongykupacok alján hobók alszanak békésen. Ráérnek felkelni. Én azonban nem érek rá, felkelek a padról, és átsétálok az aluljáróba, a nádoldalú vendéglátó egységhez. Még mindig korán van, de számos túraarc ácsorog már a helyszínen. A rendezõk kezdik behordani a dobozokat, fokozódik a hangulat, sokasodnak a túrázók. Kerülöm a táv megválasztásával kapcsolatos témát, de mégis többször megtalál a kérdés: - Te melyik távra mész? Csak egy szót mondok a kérdezõknek: - Hosszú. Erre a varázsszóra kiszabadul a szellem a palackból. A héten még azzal kábítottam magam, hogy ha fáj a derekam, akkor "csak" a 75-re megyek. Rosszabb napjaimban még Nagykovácsi is felködlött elõttem, mint cél. Most már viszont nincs mese, kimondtam a bûvös szót, be kell állni a távnak megfelelõ sorba. Amikor én következek, halkan elõadom, hogy a 130-ra mennék, de nem neveztem elõ. Baksa Józsi fél perc alatt összeállítja a kellõ papírokat, és azzal kíván jó utat, hogy majd várja a beszámolómat. Ajaj! Ez egy kõ lesz a hátizsákomban. Kiódalgok a helyiségbõl. A botjaimat csavargatom, amikor Bubu orvul rajtfotót készít rólam. Szépen gyûlnek a kövek. Lehet, hogy már a Svábhegyen kifekszek. Ezt nem szabad kihagyni alapon elveszek egyet az Éva által kínált sütibõl. Béla és Gyöngyi érkeznek. Õk a racionális 45-öt választották. Spotnak kintrõl mutogatom, hogy melyik a 130-as asztal. Félhét. Felmerülünk. Elõször periszkópmélységig, aztán flaszterszintig. Túl nagy kerülõ lenne a zebráig. Gyér még a forgalom, átfutok az út közepén levõ senkiföldjére, majd tovább a túloldalra. Spot fényképekkel dokumentálja a cselekményt. Gyöngyiék követik a rossz példámat. Együtt megyünk fel a Nagyenyed utcán a tatabányai nagymadár (földrajzilag) távoli, kiskorú rokonához.

1. ellenõrzõpont, XII. kerületi Turul szobor. Kicsi lány stempliz, mi folytatjuk fölfelé a kies Istenhegyi úton. A Szent Orbán térnél ügyes manõverrel kiejtünk az útvonalból egy hosszú periódusú rendõrlámpát. Megizzaszt a Diana utcai reggeli torna. Mindenki annyira belefelejtkezik a gyakorlatba, hogy Selátsehall Dömötörként megy tovább, egyenesen. Spottal a [Z-] által mutatott irányba, balra kanyarodunk a Gyöngyvirág utcába, és serényen bejárjuk a jelzés elõírta, EKG leletre emlékeztetõ útvonalat. A Fogas svábhegyi megállója után, a Karthauzi utcán felfelé látjuk, hogy ketten nem fordultak be balra az Evetke utcába. Spot füttyent egy nagyot, de nem hallják. Kellemetlen lesz nekik visszajönni a Normafától. Mi lemegyünk egy kicsit az Evetke utcán, hogy a foghíjas lépcsõ aljától feltoljuk magunkat az emlékmûhöz.

2. ellenõrzõpont, Széchenyi emlék. EduShow mosolyog a padon, Bubu meg fotóz a kõkorlátnál. - Kihez menjek? Ki itt a pontõr? - merül fel a kardinális kérdés. Végül Edu nyom billogot az itinerekre. Kiderül, hogy Gyöngyiék bökték el az Evetke utcát, mert a Széchenyi emlék utca felõl jönnek. Bubu lecsapja a magaslabdát: - Ellenkezõ irányból érkeztek, ez kizárást von maga után. - Talán elég lesz huszonöt fekvõtámasz per koponya - próbálom menteni a túratársaimat. Nem tudom, hogy csak idén hányadszor indulok el a Széchenyi emléktõl a Széchenyi emlék utcán. Elsétálunk a Svájci lépcsõ aljához és fellépkedünk rajta. - Mindjárt ugatni fognak a kuvaszok - mondom a lépcsõ tetejére érve. A kutyák meghallhatták, amit mondtam, és - hogy ne legyen igazam, - hallgatnak, mint a bárányok. Kiérünk a Rege útra, majd a Fogas Széchenyi-hegyi végállomásához, ahol balra fordulunk a még néptelen Kõ büfé elé. Innen a Gyermekvasút Széchenyi-hegyi végállomása elõtt álló "Hódpár" szoborcsoport felé tartunk. Szegényeket annyira megrágta az idõ vasfoga, hogy legtöbben nonfiguratív alkotásnak vélik. Jobbra ráfordulunk a vágány menti Hegyhát útra. Végigmegyünk a sínpár és a sövény közötti murváson. A parkolónál átkelünk a Normafa felé vezetõ mûúton. A járdán gyalogolunk egy keresztezõdésig, ahol átmenve elérjük a turistautat. Csak röviden megyünk rajta, mert a síházat elölrõl kerüljük, gondolván, hogy a parkolóban lesz a pont, mint a Téli Turulon. Végül leírunk egy épületkört, mert most a rétesezõ elõtti padon õrködnek.

3. ellenõrzõpont, Normafa. - Õ volt az, õ! - mutat rám Spot, mint bûnbakra, aki miatt szabálytalanul letért a társaság a [Z-] jelzésrõl. A pontõr mosollyal a szája sarkában osztja az igazolást és a csoki szeletet. Azt gondolja magában, hogy még pihentek vagyunk, de jön még kutyára kánikula. - Mi a következõ pont? - kérdezi Spot. - Makk Mari - válaszolom. Csak a másodszori ismétlés után esik le nála a tantusz, hogy hova is tartunk. Átmegyünk a székely kapuhoz. - Aztán, nem ám a kapu mellett elmenni! - évõdök Spottal, aki éppen kikerüli a kaput. A [Z+] lejtõjén megyünk, hogy keresztezzük a kisvasutat, és rátérjünk a Csacsi-rét fölött kanyarodó útra. Benn, az erdõben, enyhe lejtõn elviselhetõ a klíma. Amikor ereszkedõsebbé válik az út, Spot búcsút int, és elkocog. A réten, az esõháznál keressük a pontot, de oda már beköltözött valaki.

4. ellenõrzõpont, Makkosmária. Egon és Éva kényszerûségbõl a napsütötte pihenõnél pontoznak. Egy jó pohár bubis víz igen jólesik. Tartalékban van még kólám, és a másik flakonom alján van egy adag izotóniás por, amit majd csak fel kell ereszteni friss, hidegvízzel. Kiemelkedünk a rétrõl a [P-] jelzésen, hogy kanyargós utakon lemenjünk a Virág-völgybe. Innen a [S-] balos leágazásáig megint kaptatós az út. A leágazás kezdetétõl hirtelen süllyedünk egy völgy aljára. Amikor innen is ki kell mászni, Gyöngyi jelzi, hogy neki már nem smakkol a sok föl-le, föl-le. Ajaj! Mi lesz késõbb? Újra lefelé szaporázzuk a kis fahídhoz, aztán megint fölfelé fújtatunk a Korányi szürke kerítése mellett. A kerítést és a szalagozást követve még a kisvasút elõtt balra fordulunk. Végezve a hullámvasutazással besétálunk a pontra.

5. ellenõrzõpont, Budakeszi mûút elõtt. A pontõr hölgy kérdezi, hogy meleg van e már a napon. Bizony, már Makkosmárián is lehetett érezni az erejét. De jó, hogy itt is ihatunk ásványvizet. Ilyen melegben sokkal hamarabb lesz szomjas az ember. A [S+] jelzésen különösebb szintezés nélkül, szépen elsétálunk a vadaspark vakítóan fehér murvás parkolójáig, ahol jobbra fordulunk. Nem is olyan régen ez jelzetlen út volt, most pedig friss [P+] csillog a fákon. Egy határkõhöz érve az erdei út kettéválik. A [P+] marad az árnyékban, de a szalagozás kivinne a mezõ mellé. Tudva, hogy az útvilla két ágát csak egy keskeny növénysáv, késõbb meg egy ház választja el, én amondó vagyok, hogy maradjunk inkább az árnyékban. A Buda határát jelzõ árkot, és az új jelet követve, szerintem nem kispistázunk. Somogyi Gábor habozik, de aztán mégsem enged a csábításnak, és másodmagával a kitett utat választja. Mi még élvezzük egy kicsit az árnyékot, de amikor a két út összefut egy aszfaltosban, akkor menet közben elõveszem a napszemüvegem és a nyaktakarós sapkám. A lovas tanyához érve megpróbálunk a kerítés hézagos árnyékában maradni. A lovak karámjánál balra fordulunk.

6. ellenõrzõpont, Petneházy lovas tanya. Felvesszük az ellátmány szeletet. Vizet nem kérek, Nagykovácsiig kitart már a langyos kólám. Gábor megpróbálja komoly arckifejezéssel elõvezetni, hogy most jut eszébe, de a szalagozott letérésnél zsírkrétás ellenõrzõpont volt. - Mutasd! Mi szépet rajzoltál az itineredbe? - kajánkodok én is. Elõttem indul tovább néhány túratárs. Meg vagyok elégedve, mert a keresztülvágós mezõn nem akar senki keresztülvágni, hanem automatikusan lefordulnak balra, követve a [P-] jelzést. Leérünk a mûútra, hogy húsz méter után, a távvezeték mellett visszakapaszkodjunk a keresztülvágós mezõ szintjére. Ahogy így kapaszkodunk, észreveszem, hogy valahol kiesett az egyik botom alsó szekciója. Lefelé sietek, de egy túratárs utánam kiabál, hogy megtalálta. Mutatja az õ botját, amit maga csinált egy szál alumíniumból. Az biztos nem fog szétesni. Igaz, hogy kissé körülményes jármûvön szállítani, de sokkal megbízhatóbb. Jóval a Vörös-pocsolya után, a CrossKovácsi canga verseny rendezõi éppen táblákat helyeznek el az úton. A rajtban eligazításként megkaptuk, hogy itt és a Fehér úton bicikliversenyzõkkel fogjuk megosztani a pályát. Az egyik biciklis rendezõ nekünk címezve a mondanivalóját emelt hangon beszél a társához: - Szólni kéne a túrázóknak, hogy nehogy baj legyen. Nem reagálok a célzásra, de szerintem inkább a cangások figyelmét kéne felhívniuk, hogy ne centizzenek ki majd minket. Ismerõs túrázók jönnek szembe. Az egyiktõl megkérdezem, hogy mi ez az ellentúra. - A BUDA BÉRCEIN - válaszolja. Hát persze! Hisz Zsolt is mondta, hogy azon fog indulni. Lehet, hogy még vele is összefutunk. Egy népes, idõsebb túrázókból álló csoport is szembe jön. Na, szépen összejöttünk: Teljesítménytúrázók, montisok, nyuggerek. Buli van! Sietünk, hogy még a verseny kitörése elõtt leérjünk Nagykovácsiba. Az erdõ szélétõl a betonos, nagyon meredek lejtõn ereszkedünk a centrum felé. Sapka, sál, kesztyû! Odalent a Gyopár mellett megyünk el. - Hátha a Zsolt már bent issza a jéghideg sört - mondja Gyöngyi. - Nem lennék meglepve - erõsítem a feltételezést. A fõúton balra fordulunk. Össznépi fûnyírás van a településen. Amíg a templomhoz érünk, árokparton, kertes házak körül mindenki berregteti. A templom mellett rutinosan hátramegyünk az árnyas udvarra.

7. ellenõrzõpont, Nagykovácsi, a templom mögött. Az asztalnál Gyõri Péter osztja a bélyegzést, Borika pedig a rétest. Én is kapok egy nagy túróst. Béla nem kér a finomságból. Az esetek 99%-ában lecsapnék rá, de most a tartalmas reggeli és a meleg miatt megelégszek a részemmel. Ebola vizslája sorra odamegy minden jámbor kosztolóhoz, és a kezükben lévõ sütit szuggerálja, de egyik sem esik le. Öntök bubis vizet a flakonomba, amibe már be van készítve az izotóniás por. Pár korttyal lemosom a rétest. Mielõtt elindulnánk, egy bögöly könyöknél jól belecsíp az alkaromba. - Táguljunk innen, mert mindjárt a vérmókusok támadása következik! Visszamegyünk a templom elé, és jobbra fordulunk a [S-] jelzésre. Néhányan itinerrel a kezükben, bizonytalankodva jönnek szembe, a plébánián keresték a pontot. Pillanatok alatt útbaigazítjuk õket, és irány a kitett helyen vezetõ, hosszú Fehér út. Viszket a megcsípett alkarom, de a lábszáramat is marja valami. Francba! Az ellenõrzõponton mászhattak fel a hangyák. Jól megdörzsölöm a nadrágszáramat. Na, ezt kapd ki Atom Anti! Az egy autónyi széles útról minduntalan félre kell állni, olyan nagy lett hirtelen a forgalom. Mindenhol kõpor száll. Jön egy egész autókaraván is; az út szélén aszalódva várjuk, míg elhaladnak. Az utolsó egy nyitott platójú furgon, rajta egy rakás gyerek. Láthatóan élvezik az utazást. Egy balos bekötõútról aztán elkezdenek záporozni a biciklisek. Libasorba megyünk, hogy mindenki elférjen. Párszáz méter után hátraszólok Gyöngyiéknek: - Az elõbb még olyan gyorsan jöttek a bicajosok, vajon most miért lassultak be? - Na, miért, miért? - válaszol egy bringás lihegve, miközben szakad róla a víz, és a nyeregbõl kiállva tapossa a pedált. Gyalog persze nem lehet annyira észrevenni, hogy kissé erõsödött az emelkedõ. Egyszer csak szembõl is kezdenek jönni a biciklisek. Most már alig van egy talpalatnyi helyünk. A jobboldalra szorulunk, ahol természetesen kövesebb, egyenetlenebb az út. Sejtem már, hogy mi az útvonaluk: Egy info táblánál ketté fog ágazni az út, és õk jobbra tartanak majd - mint mi is -, aztán egy hurkot leírva még a Malom-földek elõtt visszafordulnak. Valamivel javul a helyzet, amikor elérjük az említett útvillát, mert ettõl kezdve megszûnik a szembeforgalom. Késõbb lejteni kezd az út, és ezerrel száguldanak el mellettünk, azt kiabálva, hogy pálya. Ezzel nem mondanak semmi újat. Mi is tudjuk, mégse visítunk tõle. Némelyiket megtréfálta a technika ördöge, de még inkább az éles kövek miatt veszélyes útszakasz. Ezek félreállva gumit szerelnek. Ez se egy vágyott elfoglaltság, fõleg nem a tûzõ napon. Közben azért vessünk egy pillantást a kilátásra is, ne csak a biciklisek rajzását figyeljük! Egy ritkásabb résznél megpillantjuk Perbál távoli látképét, háttérben a kétkéményes gombagyárral. Piszok messze van. Az út balra, nagyívben kanyarodni kezd. Egy mélyútba torkollunk. Elvétve jön még egy-egy drótszamaras a futottak még kategóriából. Most már mindjárt elérjük a keresztezõdést, ahol a bringások balra visszafordulnak, mi pedig jobbra megyünk a Malom-földek felé. Kiérünk egy nagy mezõre. Hiába vizsgálom a kerítéskapu zárját, sajnos ebbõl mászás lesz. A síkságon is alig van valami légmozgás. Napraforgótábla mellé érünk. Gyöngyi megjegyzi, hogy milyen más most a tájék, mint télen. Bizony, most huszonvalahány fokkal melegebb van, mint a TÉLI TURULON volt, és a színek is kissé mások. Meredeken tipegünk lefele az alig folydogáló patakhoz. Kimászni könnyebb a mederbõl, mint lemászni volt. Már látszik a facsoport, elõtte a pontõr kocsija áll.

8. ellenõrzõpont, Perbál-Malomföldek, négy fa. Eszek egy pár kígyóubi karikát, de a feltálalt zsíros kenyérhez nincs gusztusom. A fûre terített ponyván elnyúlva Gyöngyi végez egy jó kis gerincnyújtást. A Malomföldeket elhagyva jobbra térünk egy murvás bekötõútra, ami kivisz Perbál fõútjára, ahol balra fordulunk. A templom mellett kollektív fejmosást és tankolást tartunk a közkútnál. Már nagyon vártam, hogy arcomról lemoshassam a poros, sós izzadtságot. Zsebemben kotorászva kezembe akad az egyik ponton kapott csoki szelet. Lágy, mint a friss gyereksz@r. Elején bontom meg a csomagolását, és úgy nyomom ki, mint tubusból a fogpasztát. Tovább megyünk a fõúton. Személy szerint örülök, hogy letérünk a [S-] jelzésrõl, mert így, a gombagyár felé sokkal egyszerûbb, és nem olyan hullámzó az útvonal. A túloldalon, egy ház falán feltûnik a 64-es szám. Átkelünk. Végig felmegyünk a Széchenyi utcán, és az elsõ lehetõségnél balra fordulunk. Ez az út szépen felvisz a gombagyár alá. Friss trágyadombok vannak felhalmozva, közel a kerítéshez. Penetráns, karbamidos illatfelhõbe fejelünk. - Kér valaki egy kis gombalevest? Feljebb, a gyár oldalában, a szembõl lengedezõ, gyönge szellõ kedvezõ irányba tereli a büdösséget. Felmegyünk egy flaszteres úton, majd balra, és közvetlenül utána élesen jobbra fordulunk. Amikor a szintén aszfaltos út balra kezd kanyarodni, két kerítés közé térünk, és ott csikorgatjuk a murvát. A kerítés után jobbra kanyarodunk. Balról szõlõk, jobbról keskeny erdõsáv. Egy utolért túrázó pár a 75-ös távon van. A páros férfitagja azt mondja, hogy ez egy hatalmas, új telepítés. Minden tõke tövét mûanyag borítás védi rágás ellen. Felmegyünk a Töki-tetõre, és megkeressük a balra levezetõ földutat. Lent, a keresztezõdésben jobbra fordulunk a [S4] jelzésre. Elnyújtottan balra ívelünk, és amikor egyenesbe jövünk, akkor balról erdõt, jobbról földeket látunk. Gyöngyiék firtatják, hogy mikor jön már a pont. Keverem a túrákat, és azt mondom nekik, hogy nemsokára elérünk egy romkastélyhoz, és ott lesz a pont, pedig az a KITÖRÉS utolsóelõtti ellenõrzõpontja volt. Nagy trauma, amikor az említett helyen - a romon kívül - nincs semmi, és tovább kell menni még párszáz métert. Egy keresztezõdés után autó áll, körülötte kisebb csoportosulás.

9. ellenõrzõpont, Anyácsa-puszta, egy terebélyes fa alatt. Jön egy vékony, magas fickó, és jó adag idegen akcentussal azt magyarázza a pontõrnek, hogy végig a [S-] jelzést követte, de nem látott senkit arra jönni. A pontõr Dave-nek szólítja, és elmagyarázza, hogy ez logikus, mert a hivatalos útvonal Perbálon letért a [S-]-ról. Dave azzal vigasztalja magát, hogy õ szebb útvonalon jött, mint mi, és nem szagolta a trágyá(ra)t, majd, mint aki jól végezte a dolgát, visszaszalad a közeli keresztezõdéshez, és a Somodorpuszta felé vezetõ mûúton akarja folytatni. - Hahó Dave! Gyere csak vissza! Nem arra kell menni! - kiabál a pontõr. - De hát tavaly arra kellett menni - kontrázik Dave. - Nem tavaly, hanem 2010-ben, amikor kiöntött az Anyácsa-tó - pontosít a pontõr, és mutatja a helyes utat. Dave visszajön, és a mutatott irányba iramodik. Egy kis ásványvizes frissítéssel mi is újraindítózunk. Tovább, egyenesen, majd egy nagy ívû jobbossal egy domb alá kanyarodunk, így megyünk el az Anyácsa-tó egyik végéhez. Átkelünk egy kis ér három raklapból álló hídján, majd út híján kalászosban gázolunk, míg el nem érjük a letérõt a tóhoz, ahol is lemegyünk a sóderos partjára. Néhány elszánt pecás most is lógatja. A parton elmegyünk a téglalap alakú tó másik végébe, majd az itteni rövid oldalát is bejárva búcsúzunk a víztükörtõl. Egy hepehupás ösvényen érünk el a Kakukk-hegy alá. Szólok a többieknek, hogy lesz egy rejtett, balos beugró, de olyan jólesik az árnyékban menni, hogy én nézem be. Béla szól utánam. A hegy elsõ emelkedõje egyre csak nyúlik, két túratársam el is párolog. A második - a legmeredekebb - közepén meg kell álljak pár másodpercre, mert elfogy a luftom. A harmadik - egy fiataloson átvezetõ - gyök kettõvel, de egyben megvan. A negyedik, egy rövid emelkedõ a csúcskõig. Huh!

10. ellenõrzõpont, Kakukk-hegy teteje. Bélyegzõ és párnája spárgán. Lepecsételem az itinert és elkezdek lefelé porozni a fák között. A kálváriánál szólítana a természet, de itt nem illik hallgatni a hívó szóra, a házak között pedig már képtelenség lesz, ezért közvetlenül az utcára érés elõtt húzódok félre (egy tüskésbe). Gyöngyiék egy ház kerítéskapujának alig árnyékában kuporogva várnak rám. Nahát, erre nem számítottam! Azt gondoltam, hogy már útban vannak a gulyáságyú felé. A lejtõs utca tetejérõl látni a Gyermely felé vezetõ országutat. Mutatok rajta két emberi hangyát, amint gyúrják a forró aszfaltot. Gyöngyi megrémül, mert azt hiszi, hogy az még benne van az õ útvonalukban. Lemegyünk a fõútra, és balra fordulunk, majd átkelünk az árnyékosabb túloldalra. A templomnál nem a lépcsõn megyünk le, hanem letúrázunk a dísznövényekkel körülvett dombon. Várom, hogy rejtekébõl ránk förmedjen egy lesben álló öregasszony, de ez nem következik be. Gyöngyi, Béla idegenvezetõje lesz. Egy mondatban bemutatja a települést: Balra a buszmegálló, srégen szembe a kocsma, jobbra a kultúr. Bejárata elõtti füvön Dave fekszik hanyatt, kiterülve az árnyékban.

11. ellenõrzõpont, Szomor, kultúrház. Belépve a Minimal Art stílusban berendezett helyiségbe, rögtön az adminisztrációhoz lépek. Hátam mögül Vándor Csillag szólít meg, akit észre se vettem, mert a pontõrséggel szemben, egy nagy fazék fedezékében várja az érkezõket. Azt kérdezi, hogy eszünk e gulyást. Ez a fölöslegesnek tûnõ kérdés mégsem az. Sokan a nagy meleg miatt nem tudnak enni; mások vegetáriánusok; megint mások meg vallási megfontolásból hagyják ki. Ami engem illet, a népszámlálásnál gulyástudatúnak vallottam magam, és egy ideje már csak annak a tudata visz elõre, hogy majd e helyen kedvencem ehetem. - Kedves! Merj nekem rendesen! Szed emberesen, elveszem, s letelepedek. Egy hegyesnek fele bele lesz szeletelve, melynek ereje, meg eme eledel melege fejemen levet kelt. - Kenyeret! Lehelem hevesen, s telhetetlen nyelem feledhetetlen levesem. Közben a díjazás átvételével végzett Gyöngyiék is elhelyezkednek. Béla az étvágytalanok szomorú táborát gyarapítja. Fényevõ lehet a fiú, hisz a rétest is passzolta Nagykovácsiban. Minden kanál leves után egyre jobban érzem, hogy visszatér belém az élet. Szívesen elücsörögnék még egy kicsit, de nem klubdélután van. Átülök egy távolabbi, üres asztalhoz, és rendbe teszem a futómûvemet, majd gratulálok Gyöngyinek és Bélának, aztán köszönve mindent a rendezõknek kilépek az utcára. A kinti árnyas padokon boldog emberek várják a buszt. Nekem irány: Gyermely. Szomor határában tábla búcsúztat. Most én vagyok hangya annak a nézõpontjából, aki a Kakukk-hegyi Kálváriától kijõve, a lejtõs utcán erre néz. Gyermely nincs túl messze, és a balra kezdõdõ, kaptatós Tabán utca szinte felkínálkozik. Néhány, az utcán beszélgetõ asszonyságon kívül nem nagyon mozognak errefelé. Az utca végén megint balra fordulok a jobbra ívelõ Tatai útra. A kanyart szalagozás erõsíti. Felbaktatok a negyed dióhéjat formázó buszváróhoz, ahol egy tag aszalódik egymagában. Én a változatosság kedvéért megint balra fordulok. Néhány kertvárosi jellegû ház után enyhén jobbra rátérek egy emelkedõre. Jobbra mezõ, balra elõször kert, majd erdõsáv. Arra emlékszem, hogy fent, a Szõlõ-hegyen valami szõlõvel kezdõdõ nevû utcán kell jobbra fordulni. Ez még nem az. (...) Igen, ez lesz az, a második keresztutca, a Szõlõsor-dûlõ. Alig szélesebb, mint egy autó, ezért, ha jön egy, akkor fel kell tapadni valamelyik oldal kerítésére. A következõ lejtõs részen beton talpfákat süllyesztettek az út talajába, télen ez nagyon hasznos, de a sok flaszterkoptatás után a talpamnak elég káros. Ez egy présházas, nyaralós utca, több telken ott is tartózkodnak. Némelyeknek éppen most támad kedve autóba pattanni, és tiszteletemre a port felverni. Jobb oldalt a telkeket erdõrészlet váltja fel. Legalább innen nem jön ki autó. Egy újabb lejtõ végre levisz egy T elágazáshoz, ahol balra fordulok. A buszmegállóban nincs senki, de átellenben, egy kis pihenõvel ellátott réten embereket látok.

12. ellenõrzõpont, Gyarmatpuszta, a buszmegállóval szemben. A kétfõs pontõrség férfitagja pálinkával kínál. Háromféle nedûbõl lehet választani. Megköszönöm a lehetõséget, de visszautasítom, mert már úgyis forr az agyvizem. Leülök, amíg feltöltöm két flakonomat ásványvízzel. A szilárd burkolatú úton kell folytassam, ami jobbra kanyarodik. Nem sokkal továbbindulásom után a rüsztömet kezdi nyomni a cipõ, úgy látszik Szomoron túlhúztam a fûzõt, vagy dagad a lábam, vagy mindkettõ. Szerencsére, egy kertes ház mellett, fûzfák árnyékában találok egy újabb pihenõt. Le is ülök szerelvényt igazítani, aztán elcsattogok Gyarmatpuszta másik végébe. Balra meglátom a gesztenyefasort, amin végig kell mennem. Fú! Ez egy borzalom hosszú és unalmas szakasz. Késõbb, nem várt, hatalmas, sáros pocsolyák kényszerítenek kanyargásra. Van, amelyiket alig lehet kikerülni. A következõ bukkanó után hullámossá válik a terep. Mindig azt hiszem, hogy a soros lejtõ már a tó közelébe visz le, de nem. Megint kezd kiesegetni az egyik túrabotom alsó része. Ahol egy nagyobb követ találok, ott nekiütögetem, de húsz perc, félóra múlva váratlanul megint kiesik. Kezd az agyamra menni. A nem tudom hányadik emelkedõ-lejtõ után az út lassan jobbra kanyarodik. A Nap most majdnem szembõl süt. Nem a legjobb kifejezés erre, hogy szívmelengetõ érzés. A parton egy furgon áll.

13. ellenõrzõpont, Tarjáni halastó. Itt is vételezek ásványvizet, és rázúmolok egy kókuszrúdra, amibe izibe bele is kezdek. Tovább megyek Tarján felé, és már elõre örülök, hogy balkéz felõl lesz egy erdõsáv, tehát sokáig árnyékban mehetek, és kiszellõztethetem a fejemet. Lelohad az örömöm, amikor két szalag letérít a murvás útról, és a patak mellé irányít. Az erdõsáv így jobb kézre esik, a Nap meg mellre nyomja a sugarait, telibe. Még szerencse, hogy a mocsár most száraz. (Nem úgy, mint 2010 nyarán.) Teljes a csend, még a békák is sziesztáznak. A földút egyre csak távolodik az erdõsávtól. Hosszabb utat járok így be, mintha a murváson maradtam volna. Ezen a jó pár kilométeren nincs se elõttem, se mögöttem senki. Ez elgondolkodtató. Ha ezen a szakaszon túljutok, már lemenõben lesz a Nap, és talán egy kicsit enyhülni fog a hõség. Ezzel tartom magamba' a lelket. Jobbra, fent kulipintyók sorakoznak, de még nem itt kell felmenni. Elõször egy dombot kerül az út, és a végén, a távolban ott lesz majd a tarjáni templom. Két cross motoros húz el mellettem. Ezek aztán nagyon hiányoztak, túl jó volt a levegõ. Amikor kibukkan a domb mögül a templom, akkor sem lesz jobb a helyzet, mert hosszú ideig meg se moccan. Úgy tûnik, mintha egy métert sem akarna közelebb jönni. Sokáig leszegett fejjel baktatok, hátha közelebb lesz, amikor újra felnézek. A bot alsó harmada már megint leesik. Még ez is. Azon tûnõdök, hogy a következõ ponton leadom, ha el tudják juttatni a célba. Végre, valahára házak elõtti, fehér murvásra kanyarodhatok fel. Ahol késõbb kettéválik, ott a baloldali, Bicskei utcai ágat választom. (Van utcanévtábla!) A település fõutcáját elérve, a sarki étterem elõtt egy rózsaszín kosztümbe öltözött, abroncsos szoknyás nõ áll. Hirtelen a jelmezbál ugrik be, de a Farsang már õs régen, fájdalom nélkül elmúlt. Akkor esküvõ. De miért van rózsaszínben? Koszorúslány? Bár még bõven a feszes bõrû korban van, de koszorúslánynak már kissé öregecske. Amikor egy másik, ugyanilyen jelmezû nõ is felbukkan, akkor már biztosra veszem, hogy mindketten koszorúslányok. Anyányi koszorúslányok. Nekik sem lehet könnyû. Röntgen szemeimmel látom, amint bokáig érõ jelmezük füllesztette hajlataikban gyöngyözik a veríték. (...) A fõutca árnyékos oldalán lépdelek, amikor megszólal a telefonom. Darabos Zoli van a vonalban, aki a legnagyobb sajnálatára, egy temetés miatt nem tudott eljönni a túrára. Kicsi a világ; a gyászmisét éppen most mondják a helyi templomban, de ide Zoli már nem jött el. Az étteremben lakodalom, a templomban gyászmise, közte pár méter és néhány röpke perc. Szívás az élet. A templom elõtti padokon békésen ücsörögnek az emberek. Tovább megyek, mert a TÉLI TURULON (mindig ez a Téli Turul) a templom oldalában volt a pont, egy autónál bélyegeztek. Nyújtogatom a nyakamat, egy busz mögé is benézek, de nem tudom felfedezni, hogy hol vannak. Egy perc is lepereg, mire észreveszem, hogy egy, a templom elõtti padon ülõ srác integet. Nagy puszit dobok neki, amivel azt fejezem ki, hogy: "Kösz, hogy végre felfedted a hollétedet!" Amikor felé indulok, az integetõ egy másik padra mutogat, hogy ott ül a pontõr, õ csak egy ártatlan túrázó.

14. ellenõrzõpont, Tarján, templom. Emeséék egy olyan padon ülnek, amelyik a támláját mutatja az útnak, ezért nem látják, ha túrázó jön. Amikor elmentem mögöttük, akkor nekem egy késõdélutáni, vidéki idillnek tûntek, hátulnézetbõl. Magam is lehuppanok egy padra, és bubis vizet vételezek, miközben a templomból feketeruhás népek tódulnak ki a kis placcra. Szerintem a víz a legfontosabb ellátmány, ezt lenne a legnehezebb cipelni. Úgy döntök, hogy mégsem adom le a meghibásodott botomat, mert éjjel, és a terepesebb részeken még ilyen állapotában is a segítségemre lehet. A templom mögött átvágok egy hepehupás, füves területen, és a következõ keresztutcán balra fordulok a [K+] jelzésre, ami itt még enyhén szólva hiányos. Egy biciklijét toló, fehér atlétatrikós érdeklõdik, hogy vajon miért megy erre ennyi hátizsákos. Elmondom neki, hogy egy 130 km-es teljesítménytúrán feszegetjük a határainkat. Kérdi, hogy honnan, hová. - Budapestrõl Tatabánya érintésével Dorogra - válaszolom, és reménykedek, hogy nem áll elõ azzal, hogy tud egy rövidebb útvonalat. - De, ugye nem egy nap alatt kell végigjárni? - kérdezi végül. - Nem. 33 óra a szintidõ - válaszolom. - Jaaaaa?! - mondja megnyújtott arccal, és lefelé görbített szájzuggal; éppen, hogy csak nem legyint. Az imént ideérkezett túratárssal jót somolygunk a közjátékon. A település méretéhez képest túl nagy az autóforgalom. Az úttesten természetesen nem lehet menni, még az átkelésre is sokat kell várakozni. A falu végén mégis fel kell mennem az emelkedõs mûútra, hogy az ovális természetvédelmi táblánál jobbra bemenjek az erdõbe. Az ösvény bejárata szépen ki van tisztítva, rögtön látszik a [K+] jelzés. Végre eltehetem a sapkát, napszemüveget. A fák tetejét még vörösbe borítja a Nap, de a sugarai ide már nem hatolnak le. Az emelkedõs ösvény egy számmal szélesebb útra köt fel. Jól lehet haladni, nem porzik az út, sõt néhol még pocsolya is van. Egy tisztáshoz érek. A TÉLI TURULON a sötétségben, és a sûrû hóesésben nem láttuk, hogy egyenesen kell továbbmenni, és jobbra beletettünk egy kis kerülõt. Most azonban tisztán látszik elõttem egy alacsonyépítésû magasles. A jel azt mutatja, hogy mögötte kell jobbra fordulni. Utolér, majd lassan elhagy egy hármas vonat. Megnyugtató néha találkozni valakivel, aki a túrán van. Egy nagyon kellemes, füves úton torkollok bele a [K-]-ba. Jól megfigyelem ezt a szakaszt, mert többnyire csak éjszaka látom. Érdekes, de itt is vannak sarak. Némelyiket csak a lekvár-puha szélén lehet kikerülni. A Malom-patak hídját csak az veszi észre, aki tudja, hogy a sár alatt mi van. Az összetiport vad-lábrácson is átvergõdök. A sûrûsödõ zúzalékkövet nehezen tûröm, de vígasztal, hogy nincs már messze Koldusszállás. Valaki szembe kaptat fölfelé egy jelzetlen úton. Biztos végzett már a kempingben és tudott egy rövidebb utat. Lelke rajta. A köveken legördülök Koldusszállásra, és mivelhogy most nincs itt pont, borotva élesen jobbra fordulok a [S-] / [K4] jelzéseken. Amikor a [K4] balra elmegy, jól utánanézek, mert visszafelé onnan kell majd érkeznem. Csodálkozok is, amikor késõbb, a [S-]-on jön szembe két futó, egy srác, meg egy lány. Megkérdezem tõlük, hogy nem találkoztak e velem, amint már visszafelé jövök. Veszik a lapot, és azt mondják, hogy jó úton haladok afelé, hogy szembe jöjjek magammal. Gyûröm tovább a lassan erõsödõ emelkedõt. Már-már hülyét kapok ettõl a szétesõs botomtól, amikor szikra gyúl az agyamban: Van nálam leukoplaszt, majd a nem létezõ Kisréti vadászház elõtt álló padon elintézem. (A Kinizsin cipõkitakarítás miatt vártam ezt a padot, de akkor elpuskáztam. Most nem fogom.) A Nap már lement, de még világos van. Végre itt a hajtûkanyar. A felsõ ágáról lenézve nem látok senkit. A sûrû lombok között nem is nagyon lehet már átlátni. Felérek a kis fészerhez. Nem tudom miért tette emlékezetem a faragott padot baloldalra, mikor a jobboldalon áll. Mindegy. Leülök, és betekerem ragszalaggal a bot alsó ízülését. - Nem fogsz te nekem állandóan szétesni! Szedtevette! A fejlámpát is a nyakamba akasztom, hogy ne kelljen majd a sötétben kotorászni érte. A jól elvégzett munka után felvidulva megyek tovább a balra kiágazó [P+] jelzésen. A hangulatos erdei út végére érve már erõsen alkonyodik. Mióta ezt a jelet követem, már kétszer kereszteztem egy itt kanyargó, keskeny mûutat. Mielõtt harmadszor is megtenném, elõveszem az itinert, mert amikor Nagykovácsiban átfutottam a szöveget, akkor láttam, hogy itt rossz irányba is el lehet menni a [P-] jelzésen. Lássuk csak! Aszongya: "... a [P+] / [P-] találkozásánál NEM megyünk jobbra a két jelzés együttesén, hanem a [P-] jelzésre váltunk." Jó! Átmegyek a mûút túloldalára. Egy fára szimpla [P-] jelzést festettek, tehát nincs szó a két jelzés együttesérõl, ez lesz a frankó. Egy magas gesztenyefákból álló fasoron megyek tovább. A [P-] jelzések rendre követik egymást, bár egy kicsit haloványak ([P+] még véletlenül sincs sehol). Egy házhoz érek, ahonnan már messzirõl dühös kutyaugatást hallottam. Ebbõl arra következtetek, hogy már az elõttem járó túratársakat is végigugatta a derék eb. Egy kerítés mentén sokáig nincs jelzés, de utána egy fa mindkét oldalán ott virít egy friss [P-]. Pár méter után jön egy leágazás, és persze, hogy egyik irányban sincs jelzés. Miért pont ott lenne, ahol tényleg kell? Meggyújtom a lámpámat, és a balra kanyarodó ágban teszek meg vagy 40 métert. Jelzést nem látok, csak nagy csörtetést hallok a bozót felõl. Visszaindulok az egyenes ág felé. A csörtetés néhány, az utamat sietve keresztezõ vaddisznó képében ölt alakot. Erre biztos nem jöttek túrázók, mert akkor már régebben elmenekültek volna a vadak. Az egyenes ágban csak percek múlva látok egy halvány jelzést egy düledezõ mászóka korhadt fáján. Gyanús, hogy nem hallom a pálya motorzaját. A következõ elágazáshoz majdnem tíz perc alatt jutok el. Kis híján megfagy a vér az ereimben:

A rendszer nem engedi egyszerre bevinni az egész beszámolót. A folytatás lejjebb olvasható. Ottorino.

 
 
Turul / Téli Turul gyalogos teljesítménytúra és résztávjaiTúra éve: 20122012.09.07 10:19:44

Turul Túrák, Árpád vezér 130; 2012.06.16 - 17; Táv: 126.6 km; Szint: 3050 m; Szintidõ: 33 óra. FOLYTATÁS.

A rendszer sajátsága miatt csak két részletben tudtam feltenni a beszámolómat, íme a második rész:

A jobbra felkanyarodó [P-] jelzés alatt nagy fehér betûkkel ez virít: GERECSE 50 ->. Hogy az a leborult kubai szivarvég...! Visszafordulok, és inam szakadtából sietek a mûút felé, de még mindig nem akarom elhinni, hogy eltévedtem. Az ugatós kutyás ház elõtt megállok, és jó estét kiabálok. A helyiek csak tudják, hogy merre kell menni a Turul emlékmûhöz. A kutya most - az elõzõekkel ellentétben - csendben figyel. A ház is síri csendes és sötét. Hideg fut végig a gerincemen. Nem kiabálok még egyszer. Nem szeretném, ha valamelyik Adams jönne ki a házból. Továbbsietek, vissza a mûút irányába. Egyszer csak két imbolygó fénypont bukkan fel távolabb. Lehet, hogy mégse vagyok eltévedve? Bevárom a lámpák tulajdonosait, és megkérdem, hogy ismerik e az utat. Gyuri azt mondja, hogy Andi elég biztosan eltájékozódik. Elmondom a környékbeli tapasztalataimat. Andi megnézi a térképet, és azt mondja, hogy mégis jó lesz ez az egyenes. Velük is túlmegyek a vaddisznós elágazáson, és amikor percekig nem jön jel, akkor Andi is elbizonytalanodik, és leül, hogy tüzetesebben megvizsgálja a térképet. Én közben megteszem, amit már negyven perce meg kellett volna tennem: Szégyen ide, szégyen oda, telefonos segítséget kérek. Baksa Józsi néhány szóval elmondja, hogy a mûút utolsó érintésénél balra kellett volna fordulni rajta, és kb. száz méter múlva jobbra bemenni az erdõbe. Ennyi! Jaj, de jó lett volna, ha ezt az itinerben olvashatom ilyen egyszerûen! Persze, az lett volna a legjobb, hogy ha a tévútra lépésem elõtt megvizsgálom a másik lehetõséget is, de hát utólag hiába okos az ember. Visszafordulunk. A mûúthoz érve visszanézek a jelzésekre. Két [P-] két oldalról a tévutat jelzi, [P+] - a térkép és az itiner útmutatásával ellentétben - ide már NINCS felfestve. De óh, jaj! Egy balra nyilazott [P-] is van a kerítés sarokoszlopán. Akik eltévedtünk az alkonyzónában, valószínûleg a rosszirányba vezetõ [P-] jelet vettük észre elõször, és azzal meg is elégedtünk. Pont most ér ide valaki a [P+] végérõl. Automatikusan jön utánunk. Mázlija van. Út közben azon pufogok, hogy milyen sok idõ ment el fölösleges kóválygásra. Ez mind a holnapi forró pillanatok számát fogja növelni. Nemsokára megjelenik a motorzaj, amit a tévúton hiányoltam. Elérjük az Aknatorony kilátótól jövõ [P3] jelzést, a Kõzetek utcájára térünk, majd a végén, jobbra nézve meglátjuk az elölrõl kivilágított Turul nagy, fekete seggét. Bocsánat! Püspökfalatját.


15. ellenõrzõpont, Tatabánya, Turul pihenõ. A Makkosmáriáról ideköltözött Egonnak és Évának úgy köszönök, hogy: - Joccakát! Itten van a Turul 140 ellenõrzõpontja? Pont van elég hely a hangulatosan megvilágított, és kajával megrakott pihenõasztalnál. Igazán rám fér a restaurálás. Éva sorolja az étlap tételeit, én pedig végigkóstolom azokat. A kajától - és nem utolsó sorban Éváék elõzékenységétõl - a bosszúságom már történelem. A távolból tuc-tuc zene hallik. Zajlik a nájtlájf a városban és környékén. Az éji erdõ fura figurákkal népesül be: Tonnakilométer, Halima, Lestat és mások érkeznek. Mindenkinek van mondanivalója, alakul a piknikhangulat, mely létrejöttében nélkülözhetetlen szerepet játszik a pontõrség. Jó lenne maradni még, de tudom, hogy a rám váró flaszteren be fogok lassulni, ezért búcsúzok, és elindulok lefelé a Panoráma úton. Amikor elfogynak az ostorlámpák, bekapcsolom a saját világítást. Óvatosnak kell lenni, mert a kései óra dacára gyakran jön autó a sötétben. Lent, jobbra kanyarodok az autópálya fölött átvezetõ hídra, és tovább csattogok lefelé. A hosszú keményburkolaton lehervad a kajaponton szerzett frissességem. A szalagok egyre lejjebb vezetnek, míg a baloldalon, egy higanygõzlámpánál lekanyarodhatok a táborba.


16. ellenõrzõpont, Tatabánya, Nomád kemping, 75-ös cél. Elõttem, a pontõrnek diktálják a távokat és a rajtszámokat. Ketten 130-at mondanak távnak, én szintén. Az utánam következõ Halima azt mondja, hogy: "Csak rövid 75". Ez általános derültséget vált ki. Egy percre tönkreülök, de aztán felkerekedek, mert minél elõbb túl akarok jutni a számomra mumus flaszteren. Visszamegyek az útra, és amerre lejöttem, arra vissza is mászok. Akik szembe jönnek, azoknak elmondom, hogy hol kell lekanyarodniuk. Megint átmegyek az autópálya fölött, majd a kanyarban - ahonnan már a Turul felé emelkedne az út - megkeresem az erdõbe vezetõ [K4] / [S4] jeleket. Pár méter normál turistaút után dzsungelharcba keveredek, amin nem lepõdök meg, mert a GERECSE 50-rõl már ismerem ezt a részt, csak éppen ellenkezõ irányból. Egy helyen kiesek a dzsindzsásból. Egy lámpás alak áll elõttem, és kérdezi, hogy tudom e az utat. - Természetesen! - válaszolom magabiztosan, és egy fán levõ jelpár nyomán ismét bemegyek a dzsindzsába. Innen aztán sehová. Még egy nyúlcsapást sem látok. Emberünk - nevezzük Útitársnak - elmondja, hogy már õ is volt idebent, de õ sem találta a továbbvezetõ utat, és már egy órája itt kóricál a környéken. Egy kicsit elbizonytalanodok, de visszamegyek a szélesebb útra. A G50-rõl emlékszem, hogyha ellenkezõ irányból jövök, akkor feljebb, ebbõl a szélesebb útból ágazik ki a sûrûbe vezetõ jelpár, tehát bízvást mehetünk rajta. Igen meredeken nyomulunk fölfelé. Nyugtatom Útitársat (nem kevésbé magamat), hogy nagyot nem tévedhetünk, mert párhuzamosan megyünk az autópályával, elõbb, utóbb jelzést kell kapnunk. Így is lesz. Egy jobbról jövõ ösvénnyel becsatlakozik a [K4] / [S4]. Kopp! Leesett a kõ a szívemrõl. Másodszorra már nem kellett az eltévedés megalázó érzését átélnem. Útitárs felhívja Baksa Józsit, hogyha valaki még belekeveredne a sûrûjébe, akkor pontosan ki lehessen kalauzolni. A [S4] hamarosan elmegy balra. Útitárs elõttem halad, és akkurátusan rávilágít minden [K4] jelre. Egy nagy mezõt balkéz felõl mellõzünk, egyet pedig jobbkéz felõl. Türelmetlenül várjuk, hogy rálukadjunk a Koldusszállás felé vezetõ, a [S-] jelzéssel fonódó rövid útszakaszra. Ez minden elõjel nélkül be is következik. Most már sínen vagyunk. Kisvártatva elkezdünk fölfelé kapaszkodni a [K-] jelzésen, arra, amerrõl lejöttünk. Szólok Útitársnak, hogy nyugodtan menjen a saját tempójában, mert én felveszem az éjszakai utazósebességemet. Nem akar egyedül továbbmenni, ezért inkább lassít. Hogy ne kelljen mindig bevárnia, egy kicsit gyorsabban megyek a kényelmesnél; ez reggel vízhólyagok formájában nyújtja be majd a számlát. A Tarjáni-Malom-patak hídjánál hárman szembe jönnek. Útitárs számítása szerint még lazán nyitva találnak minden pontot. Elhagyjuk a [K+] becsatlakozását, és tovább megyünk a [K-] jelezte úton. Aki volt a Kinizsin, az tudhatja, hogyha nincs sártenger, akkor milyen monoton ez a szakasz. Mindketten várjuk már a következõ pontot, de jócskán odébb van az még. Az itt megszokott sármedencéket simán ki lehet kerülni, bõven a befogadóképességük alatt van bennük sár. Hiába van öreg éjszaka, még sincs hûvös. Persze, nincs az a döglesztõ meleg se, de igazi felüdülésrõl nem lehet szó. Sokára érjük el azt a rövid, füves "sétányt", ami után már belátható távolságra van a pont. Egy kóbor autónak már meg is halljuk a zaját, amint Vértestolna felõl elhúz. Jobbra ráfordulunk az útra, ahonnan nappal már látni a pár méterre húzódó országutat. Most csak egy fekete hátteret látunk. Szembe velünk hirtelen felgyújtják egy autó fényszóróit.


17. ellenõrzõpont, Vértestolnai mûút. Nád Béla szívélyesen üdvözöl, majd kempingasztal elé tett kempingszékekre ültet, és kajával kínál minket. Én a kockasajtot pusztítom egy darab kígyóubival, amit minden harapás után megsózok. Itt is van bubis víz. Tökéletes. Béla felhívja a figyelmünket, hogy a négy néhai mászóka környékén vigyázzunk a ledöntött kerítések kiálló drótjaira. A K100-on már láttuk ezt a "munkát", de azért köszönjük az infót, és a szíveslátást. Kimegyünk a mûútra, és jobbra fordulunk. Lent, a T elágban, balra még lesz egy kis szilárd, aztán jobbra bemehetünk a fák közé. Feljebb már keresgéljük az utat, ami a volt mászókákhoz visz. A K100-on, ellenkezõ irányból, éjszaka szinte becsukott szemmel eltájékozódok, de érdekes, hogy ebbõl az irányból mennyire bizonytalanok vagyunk. Két, sehova sem vezetõ helyen is próbálkozunk, mire megtaláljuk az - innen nézve - elsõ mászóka romjait. Megdöbbentõ a helyzet. A K100-óta vandáltámadás érte a környéket. Ráhúzgálták a kerítésoszlopokat az ösvényre, és vastag, tüskés ágakat úgy törtek meg, hogy mellmagasságban belógjanak. Amíg figyeled, hogy alulról ne nyársaljon fel egy rozsdás drót, addig felül elkap egy tûhegyes tüskékkel sûrûn benõtt, zöld szörnyeteg. Az egyiknél hirtelen megtorpanok, mert több tüskéjével belém akaszkodott. Alig bírom kioperálni a vállamból. A Kinizsin, ehhez képest még patikarend volt itt. Most értem meg, hogy miért figyelmeztetett Béla oly nyomatékosan. Felsóhajtunk, amikor elhagyjuk ezt a területet. A következõkben elég jól járható úton haladunk. A LED-ek fényében feketének látszó spanyol meztelen csigák gyakran zökkentenek ki a ritmusból. Utálnék rálépni egyre. Néhánynak, valamelyik elõttünk járó már rátiport a tyúkszemére. A távolból sramlizene hangjait hallani. Nem tudom eldönteni, hogy Vértestolnán, vagy Tardoson van e a buli. Az a zavaró, hogy már félórája egyformán hangos a zene, azt az érzetet keltve, mintha egyhelyben toporognánk. Aztán, mintha hirtelen kihúzták volna a villásdugót a konnektorból, már csak az éjszakai erdõ halk neszei hallatszanak. Lassan lemaradok. Fáradtságot érzek a tagjaimban. A Nagykovácsiban elszenvedett bögölycsípés is újult erõvel kezd viszketni. Megállok egyet nyújtózkodni. Az út szélei a tardosi majdnem-márvány darabjaival vannak felszórva. Nem lehet messze a pont. Elmegyek a Héregrõl feljövõ [Z-] és a kõbányához vezetõ út mellett. Nemsokára egy kisebb, vörösen izzó tábortûzhöz érek.


18. ellenõrzõpont, Bányahegy. Útitárs kedélyesen cseveg Molnár Gáborral, aki a tûz mellett, pipaszóval múlatja az idõt. Amikor indulnánk, Gábor abba az irányba mutat, amerrõl jöttünk, és azt mondja: - Nehogy arra menjetek! - célozva ezzel a Kinizsin kialakult beidegzõdésre. Valóban. Furcsa, hogy nincsenek itt a megszokott alakzatban felállított sátrak, reflektorok. Nincs az a nyüzsgés. Jól megnézzük, hogy merre indulunk. A nemrég körbekerített irtás mellett lépdelünk kissé elhalkulva. Tardos felõl felcsatlakozik a [K3] jelzés. Amikor Útitárs rávilágít a tetõ felé menõ azonos jelzésre, akkor azt mondom, hogy: - Javasolni fogom, hogy a Gerecse-tetõn iktassanak be egy önellenõrzõ pontot. -??? - Na jól van, csak vicceltem. A szélesebb út sunyin továbbmegy, de nekünk egy balos ösvényen át kell vágnunk a Tardosról felkötõ [K+] folytatására. (Jelzésünk továbbra is [K-]). Latolgatjuk, hogy mikor fog már hasadni a hajnalka. Elõször végigmegyünk a hosszú, hegyoldalba vájt úton, ami nappal oly hangulatos a Schandl hárssal, a beszûrõdõ fényekkel és a völgy látványával. Most azonban csak véget érni nem akaró menetelés. Az egyházi üdülõ épülete már tisztán kivehetõ a pirkadatban, de a lámpát még nem oltom el, mert mindjárt jön egy durva lejtõ, utána pedig a mészköves akadálypálya az oldalra lejtõ ösvényével. A sziklába vájt kegyhelynél már nincs a látóteremben Útitárs. Nagyon belassultam, és dülöngélek. Érzem, hogy nem bírom ki frissítés nélkül az EP-ig, hiába van karnyújtásnyira. Innen még levergõdök, de a sorompónál leülök egy kõre, és rágyújtok egy banánra. Minden falat után egyre inkább érzem, hogy az erõ ismét velem van. Majdnem olyan erõs leszek, mint Popeye (a rajzfilm figura) a konzervspenót benyelése után, csak nem állok neki verekedni, hanem elsietek az esõházhoz.


19. ellenõrzõpont, Pusztamarót. - Szia Máté! Te vagy a pontõr? - kérdezem Moiwát. Csilla a fõnök - válaszolja, midõn az asztal megõl, hálózsákgubójából Vándor Csillag emelkedik pecsételésre. - Bocs, de már megint nem vettelek észre - mondom neki. Csilla - miközben visszahanyatlik a padra - remélhetõleg megbocsát. Máté mindenfélével megkínál, de én csak egy Bohóc szeletet kérek, meg egy PET palack ízesített ásványvíz maradékát. A piros vizet iszogatom a tegnapi reggelibõl megmaradt szendvicsemhez. Kvrvára fájnak a sarokcsontjaim. Úgy látszik, én nem talpalok, hanem sarkalok. Mielõtt elindulnék, a fájó pontokat leápolom a sárga tubusos géllel, ami Per-rel kezdõdik, és skindol-lal végzõdik. Amikor indulok, Máté azt mondja, hogy adjam át üdvözletét Bubunak. Rég nem látta már egymást a két atyafi, ezért megígérem, hogy átadom az üzenetet. Még fáj a sarkam, és nem tudok egy normális hosszúságút lépni, ezért inkább apró futólépésekben tipegek, mint egy elfuserált, borostás gésa két bottal. Azért vannak még örömök: nyitva van a viszonylag új kerítésnek mind a két kapuja. Megmenekülök a mászástól. Laposan tûz be az erdõbe a hajnali vörös napfény. A giccsfestmény szabályainak megfelelõen megjelenik egy szarvasbika ellenfényben. Megállok, hangtalanul lélegezve figyelem. Ideális az lenne, ha elbõdülné magát, de csak a talajszinten keresgél egykedvûen. Amikor megérzi, hogy valami nem stimmel, felveti a fejét, majd ugyanabban a másodpercben megugrik, és egy másik pillanat múlva eltûnik a közeli domb mögött. Sehol senki. Egyedül voltam tanúja a hajnali erdõ eme lélekemelõ mozzanatának. Ki fogja nekem ezt elhinni? Hartmann Misi pár éve azt mondta, hogy szerinte otthon, csíkos házikabátban, a fotel mélyén ülve, a kandalló elõtt teázgatva találom ki ezt a töméntelen marhaságot. Fájdalmaimat feledve sietek a Domoszló-völgy felé. A vaskapu hajtûkanyarában egyik ágon se látok embert. A távvezeték alatt lesietek, amilyen gyorsan csak bírok. A cikk-cakk utáni még meredekebb lejtõn letipegek a Bajót-Bajna országútra, ahol balra fordulok. A parkolóban rögtön szembetûnik a Bubumobil.


20. ellenõrzõpont, Bika-völgy. Itt fagyoskodik (!) Bubu és Edu. Az én fejem még éjszaka sem tudott normálisra visszahûlni. Edu bélyegzés után gratulál az idáig megtett 100 km-hez, én pedig - ígéretemhez híven - átadom Máté üdvözletét. Ez kód egy mákos réteshez. Amíg ezt nyamnyogom egy kempingszékben ülve, terhelõ fényképek készülnek rólam. Tele van már a fészbuk olyan fotókkal, amelyeken falok valamit. Tény, hogy aki fogyókúrázni akar, az ne jöjjön teljesítménytúrázni, mert könnyen feldobhatja a bakancsot. Indulok. El kell jutnom legalább Péliföldszentkeresztre, mert Szöcske megígérte, hogy ott adja át az ötödik SÁRGA 70-ért járó jelvényt. Ha otthon felejtette, az súlyos irgumburgumot von maga után, mert csak emiatt neveztem a hosszúra. Induláskor Edu azt mondja, hogy melegebb is lehetne már. - Hát persze! Kösz szépen! Miért nem raktok tüzet? Vagy van egy õsi módszer a hideg ellen: Aki fázik, az kiáll (ül, fekszik) a napra. Fõleg nyáron, amikor napok óta egyetlen felhõ sincs az égen. Egy darabka mûút tovább, aztán jobbra az emelkedõ, amit úgy kinyújtottak, mint az imént evett rétes tésztáját. A Kökényes-hegy valóban megérdemli a hegy nevet, mert most úgy érzem, hogy sose fogok felérni a tetejére. Nem nézek elõre, nem várom a csúcsát, hátha így könnyebben adja meg magát. Végül megállás nélkül felérek, de sejtem, hogy a továbbiakban már semmi nem lesz zökkenõmentes. A lefelé menet sem egy leányálom, a jobb lábam kisujját csípi egy vízhólyag, és a nagyujjam meg a szomszédja között is hízik egy. Az erdõbõl öklömnyi kövekkel felszórt, hengereletlen útra érek le. Rajta talpalva megkönnyezem az Öreg-kõ kúpjának látványát. A mezõrõl jobbra fordulok a mûútra. Sajnos megint fel kell vennem a sapkát és a napszemüveget. A szembejövõ hölgynek túl erõs az emelkedõ, tolja a biciklijét. A szaléziakhoz vezetõ útról éppen kikanyarodik egy lófarokba fogott hajú, nem kifejezetten légies járású srác, és az idõsek otthona felé tart. Magam felmegyek a nagy, nyitott oldalú faépítményhez. Rest vagyok a kõház felõli bejárathoz menni, a közelebb esõ, és egyben legmeredekebb oldalról támadok. Kis híja, hogy nem hullok vissza.


21. ellenõrzõpont, Péliföldszentkereszt, Szalézi rendház. Egy hangszóróból az Urat dicsõítõ dal szól gitárkísérettel. Egy földre terített hálózsákban fekvõ emberbõl csak a hosszú, barna haja látszik. Szöcske zenére alussza az igazak álmát. Hallelúja! Egy jelvényért még egy túra. De most már valami babatávot fogok egyeztetni a jelvény átvételére. Körülnézek. Kaja, pia, és ami a legfontosabb, ki van téve a bélyegzõ. Bepecsételek az itinerembe. "Don Bosco túrák CÉL." Nem baj! Zsebre vágom az itinert és valami harapnivalót választok. Kistálkában aszalt gyümölcsnek látszó kockák vannak. Bekapok egyet. Semmihez nem hasonlítható, borzalmas íze van. Szerencse, hogy nincs oldala a háznak, mert rögtön ki tudom köpni. Nem akarom tudni, hogy mi volt ez. A bõven sózott mogyoró már ízlik. Pástétommal kenek meg egy szelet kenyeret. Jó csípõs. Kígyóubit eszek hozzá, azt is sózva. Ásványvizet töltök. Ki vannak rakva Lottó szeletek, de ahhoz most nem fûlik a fogam, vinni meg nem akarok, mert elolvad. Futva érkezik egy srác a téglaépület felõl. Liliomhímzés a nadrágján. Elnézést kér. Nincs miért. Elmondom, hogy bélyegeztem, ettem, ittam, jól mulattam. Pontosítjuk a távozás útvonalát, és már indulok is. Lemegyek az országútra, és balra fordulok. Fiatal fák ágain szalagozás. Egy táblacsokornál ismét balra kanyarodok, és Péli tavacskája után, egy kerítés mellett, a [K+] hatalmas, elnyújtott hullámain tartok Mogyi felé. A [K-] jelzésre való felcsatlakozásnál már igen barátságos árnyékok vannak, de itt van ez a széles kövekbõl megépített szekérút is, ami egyre kínosabb. Mire aszfaltborításúba megy át, már látom a távoli buszmegállót. Üres. A településen nincs igazán mozgás, csak az egyik udvarból állnak ki éppen egy munkagéppel. Már majdnem a Kakukknál vagyok, amikor szembe jön Útitárs. Elnézést kér, hogy otthagyott Pusztamaróton. - Szó se essék róla, hisz én mondtam, hogy nyugodtan menj a saját tempódban, mert én is így teszek.


22. ellenõrzõpont, Mogyorósbánya, Kakukk. Wehner Géza kínál enni-, innivalóval. Köszönöm, de nem kérek semmit. Sietek, mert olyan csalóka érzésem van, mintha hamar lezavarhatnám a hátralevõ távot, pedig tudom, hogy lesz még az útvonalban egy-két magos buci. Megyek a buszmegállóhoz, és a mögöttes közkútból friss vizet tankolok. A közvetlen mellette nyíló utcán kezdek kaptatni. A temetõ után erdei mélyút következik. Ez az emelkedõ is olyan, mint a Bika-völgy utáni. Ez sem akar véget érni. Nem kis megkönnyebbülés, amikor felérek a Kõsziklára. Tenyérnyi platója után rögtön lefelé kell ereszkedni. Pont, amikor a tizenöt centi széles, vályús ösvényen óvakodok lefelé, akkor jön szembe egy egyéni turista. Az oldalnövényzet miatt nehezen kerüljük ki egymást. Lám, lám! Ilyen melegben is van, aki strandolás helyett túrázik. (Ilyen a víziszony.) Fura néptelennek látni a Tokodi pincéket. A szaletli, ami a K100-on oly fontos frissítõpont, most üres. A kerekes kutat sem tekergeti senki. A telkek kerítése mögül csak halk beszédhang szûrõdik ki. Az országút felé tartva két matróna mellett megyek el. A nyelvem feltapadt a szájpadlásomra, szokásommal ellentétben nem köszönök. Az "Úgy néz ki, mint..." mondatfoszlányt hallom a hátam mögül. Óriási asszociációs készségre utal, hogy a nyaktakarós sapkáról, és a sötét napszemüvegrõl az emberek 99%-ának egy arab jut eszébe; leggyakrabban a néhai Arafat, akit hajdan a pesti szleng egyszerûen csak konyharuhásnak nevezett. A mûúton balra fordulok. Sacc per kábé 300 m múlva kell meglátnom a jobbra behívó [K-] jelet. Elég egyértelmûen adja is magát. Elõször lombos részletek váltják egymást lankás rétekkel. Most még nem látni a Hegyes-kõt. Késõbb, amikor kibukkan a bokrok mögül, kétségbeejtõ látványt nyújt. A Katlan felõl jõve egy jelentéktelen sziklának látszik, de innen magas, meredek hegyoldalnak mutatja magát. Tegnap délutántól, napszállatig szembõl kaptam a napsütést, a túra útvonalvezetése ezt most is biztosítja. Egy bokorcsoport fedezékében megállok, és visszanézek a lent hullámzó, apró házakkal megszórt, zöld szõnyegre. Ennyi elég a pihenésre, ismét a magaslatok felé fordulok. Tekintetemmel kutatom, hogy hol táborozhat az EP. Csak egy kis fenyõfás folt van, ahol árnyékot látok, de ott nincs senki. Már majdnem fent vagyok az átbukásnál, amikor egy oldalnélküli sátorpavilont veszek észre az út mellett. Alatta húzódik meg a pontõr.


23. ellenõrzõpont, Hegyes-kõ. Leiszok a vizembõl, majd pótolom az itteni ásványvízbõl. Ez az utolsó pont, ahol folyadékot lehet vételezni. A pontõr megkérdezi, hogy mennyire vagyok ismerõs a környéken. - Leginkább ellenkezõ irányból, a Kinizsirõl - válaszolom. Elmondja, hogy amikor majd kiérek a napraforgótábla szélére, ott gyakorlatilag nincs út, de szalagok fognak segíteni. Elindulok a kétsávosra koptatott földúton. Szintben gyalogolva pihenem ki a mászást. Hátranézek a Hegyes-kõre, innen tényleg semmitmondó. Egy erdõsáv mögé, balra kanyarodik le az út. ÁLLJ! A Kinizsin mindig a sáv elõtt jövünk, és a földek szintjétõl már nem emelkedünk, csak közvetlenül a Hegyes-kõ elõtt. Rengeteg lefelé irányuló lábnyomot látok a porban, ezek tulajdonosai mind lementek alfába, de még inkább Csolnokra. Visszafordulok. Nem nagyon jöttem túl, csak ide az erdõsáv elé kell visszamennem. Igen, az útnak, amin eredetileg balra kellett volna fordulnom, a közepén is napraforgók nõnek, s ez tévesztett meg. És tényleg, a tábla szélén már nyoma sincs útnak. Egy jobbra, lefelé menõ ösvény után, bokorról lóg egy szalag, ami azt susogja, hogy: - Le ne menj!... Innen már könnyen megtalálom a löszfalhoz vezetõ ösvényt. Ereszkedés közben a horgásztó békáinak kórusát hallgatom. Könnyû nekik! Egésznap itt brüggölnek a langyos vízben. Odalent, vékony fácskákon találok két [K+] jelzést. Arra gondolok, hogy aki nem ismerõs erre, és nincs GPS-e, vagy komoly térképe tájolóval, az elveszett ember. A gyér növényzet árnyékából kilépek a tó felöl jövõ útra, és balra fordulva, Tokod felé teszek pár lépést. Máris fordulhatok jobbra, a [K-]-ra, vagyis a Getét bevezetõ kõrengeteges emelkedõre. Nem kapkodok, tetemes idõtartalékom van a tatabányai tévelygésem ellenére is. Meg aztán minek tagadjam, nem vagyok a legfrissebb állapotban. Egyre gyakrabban kell elhessegetnem magamtól azt a képet, amikor zuhanyrózsa záporozza arcomra a hûvös vizet. A fenyõfák alkotta határnál leülök az árnyékba, egy nagy kõre, és a panorámára meredve mentolos rágódrazséval hûtõzködök. Sehol senki széles e vidéken. Elücsörögnék itt vagy száz évig, de nyomja a kõ az ülõgumómat, ezért fel- és továbbállok. Kúszási sebességgel megy a Gete meredekoldali támadása. Elérem azt a részt, amikor egy picit lejtõsbe megy át az út. Ezen leszaladok, és arra gondolok, hogy a java kapaszkodó még csak most következik. A gravitáció mellett a tolakodó cserjék is nehezítik a felfelé jutást. Sokszor akar egy-egy ág visszalökni. Meglepetésemre Lestat csörtet fölfelé. Egy asztalnál ültünk a Turul ponton, és fogadni mertem volna, hogy ha idáig nem ért utol, akkor biztos a Nomádban volt neki a cél. Néhány szó után úgy megy tovább, mint aki a lépcsõházban kettesével veszi a fokokat. Ettõl a látványtól maradék erõm elhágy, és beleülök egy vastag faág alkotta "hintába", ami praktikusan az ösvény mellett van. Sokan pihenhettek már itt, mert fényesre van polírozva az "ülõkéje". Fölfelé törekszik egy páros is, de õket nem várom be. Azon igyekszek, hogy elérjek egy jellegzetes szikla-fagyökér kombinációt, aminél még lejönni is nehéz lábbeszorulás nélkül. Ez jelzi majd számomra, hogy túl sok már nincs a tetõig. Na, már itt is van. Alighogy sikerül túlmászni rajta, a sarkamba ér az imént említett páros. Félreállok. Van még néhány fába kapaszkodva felhúzódzkodós szûkület, de aztán érezhetõen kezd enyhülni az emelkedõ. Egy magas kõtömbre éppen, hogy fel tudok rugaszkodni, de innen néhány méter, és már látszik a monumentális, áttört kereszt, amirõl a mai napig azt hittem, hogy vasból van.


24. ellenõrzõpont, Nagy-Gete. Nagy pillanat: Itt vagyok fenn, az utolsó ellenõrzõponton. Most diadalittasan körül kéne néznem, esetleg mellet döngetnem, Tarzanüvöltést hallatnom, de fáradtan a túrázó pár felé indulok, akik a keresztnél szöszmötölnek. Barna zsírkréta a pontõr. Nincs semmi utasítás, így a kis rubrikába egy nagy, barna Getét rajzolok. Ki is szõrözöm. A vonások rajta a fák. Így ni! A lefele út kõzúzalékos ösvénye állat módon megviseli a talpam. Meg kéne varrnom a vízhólyagokat az ujjaim között, de nincs hozzá se lelki-, se fizikai erõm. Kirándulók vidám hangját hallom egy bokorcsoport mögül. Annak örülnek, hogy milyen sok csipkebogyót fognak itt szüretelni az õsszel. Nem hittem volna, hogy ennyien jönnek kirándulni ilyenkor a Getére. Az az érzésem, hogy ilyen sokat még soha nem mentem lefelé. Pillanatnyi megítélésem szerint, az egész túrának ez a leghosszabbra nyúlt szakasza, pedig innen már az eufóriának kéne röpítenie. Hát, ez most elmarad. Már sok kilométerrel ezelõtt kezdtem azt tapasztalni, hogy egy távolabbi kõ-, vagy egy úton heverõ fadarab helyett valamilyen állatot látok. Sõt, volt, hogy egy nagyobb tuskó emberi alakot öltött. (Ez utóbbi fordítva, a "civil" életben is napi szinten elõfordul.) Áh! Ne már! Dehogy hallucinálok! Csak a képzeletem játszik velem... - Hallottátok? Már beért Dorogra, amikor feladta. Bizony! Se szó, se beszéd felszállt az elsõ buszra, és hazament... Ha sürgõsen nem szedem össze magam, akkor ezt rólam fogják mesélni (röhögve) a kedves ismerõs túratársak. Hát, sose érek már le? (...) Jól van, ez már a Belányi telep lesz, ezután nemsokára kiérek a bekötõútra. Az útmenti fákon szalagok lengedezik az irányt a messzi Homokvasút töltése felé. A padka murváján óvakodok, amikor hátulról csikorgó lépések zaját hallom. Hátranézek. Meglepetésemre Útitárs az. Róla azt gondoltam, hogy már édesdeden alszik otthon a baldachinos, pihe puha nyoszolyájában. - Hát te? - kérdezem megütközve. - A Gete környékén kolbászoltam egy órát. - Az nem semmi! - motyogom a fölöttébb értelmes választ, miközben a túra során sokadszorra megelõz. A nagy forgalmú 10-es T keresztezõdéséhez érkezünk. Míg az átkelésre várunk, egy tartálykocsi kanyarodik be arra az útra, amin eddig mi jöttünk. Leugrok a padkáról, mert nem hiányzik egy pedikûr, ha a pótkocsi letalálná vágni a kanyart. Átfutunk a Homokvasút töltéséhez. A szalagok felvisznek rá. Jutalomjátékként megkapjuk a rajta kialakított motocross pályát. Olyan hullámos, hogy menet közben tengeribetegséget lehet kapni; a plusz lábfájásról már nem is beszélve. Okosabbak a töltés mellett jönnek. Megfordul a fejemben, hogy én is lemegyek, de már olyan magasra emelkedtem, és olyan meredek az oldala, hogy nem merem kockáztatni a letiplizést. Hirtelen többen érkeznek hátulról, és nagyon sietnek valahova. - Tessék, csak tessék! Csak hasra ne essék! - engedem el õket félreállva. Híd vezeti át a töltést az igazi vasút fölött. Nemsokára le lehet oldalazni a túra utolsó tortúrájának kínzóeszközérõl. Elõttem, a patak kis vashídján finiselõk dobognak át az önmaguk felett aratott gyõzelem felé.

CÉL, Dorog, lõtér.

Oldalnélküli sátorpavilon a cél. Egy hátizsákot megkérek, hogy álljon fel az egyik félárnyékos kempingszékrõl. A tartóhevederét sem mozdítja, ezért odébb teszem, és leroskadok. Az érkeztetõ hölgyek átlátják a helyzetet, és helybe hozzák a díjazást, majd a tejfölös, sajtos csuszát. Baksa Józsi is gratulál, miközben átnyújt egy Árpád vezéres pólót. Az eddigi leghosszabb teljesítménytúrám céljában ülök, és csak úgy nézek kifelé a fejembõl. Elképesztõ. A Bubu mobil érkezik, és vele - többek között - Szöcske, akitõl mégis megkapom az S70-es jelvényt. Bubu ad két kis csomag kakaós kekszet, úgyhogy a végére pozitív lesz az egyenlegem. Következik az after party: vagyis haza kell utazni, ami nem is olyan egyszerû, mert nem jár a vonat. Akármilyen nehéz is, de fájdalmas (!) búcsút veszek a célban tartózkodó, FANTASZTIKUSAN KEDVES MINDENKITÕL, és elhordom a viseltes irhám a 10-es úthoz, hogy buszra szálljak. Már majdnem ott vagyok, amikor a keresztezõdés elõtt Bubu szól ki a mobiljából, amiben már hatan szoronganak. - Ottorino sporttárs, elvigyünk? Válasz helyett egy nemzetközi intéssel kívánok nekik zökkenõ- és rendõrmentes haza utat...

Ottorino

 

 
 
LábatlanTúra éve: 20122012.08.30 08:40:10

LÁBATLAN 35 - 2012.08.26 Táv: ~33 km; szint: ~1000 m.


Ötfõs csapattal rajtolunk el Lábatlanból a [P-] jelzésen. Emelkedõvel kezdünk, hiszen a Duna szintjérõl kell felküzdenünk magunkat a Gerecsébe. A bevezetõ szakasz telkek-, késõbb mezõk mellet vezet. Visszanézve a nagy folyóra ellenõrizhetjük, hogy milyen magasra jutottunk az uborkafán. Egy keresztezõdésben jobbról jönnek visszafelé az elõresietett túrázók. - Megnéztétek a méhészetet? - kérdezem tõlünk kajánul. - Igen, minden dolgozó megvan hiánytalanul - válaszolja az egyik hölgytúrázó. Amikor elõször voltam ezen a túrán, akkor én is megfizettem a tanulópénzt a hiányos jelzés miatt. Tehát itt egy balra indított cikk-cakkot kell leírni, hogy aztán bekerüljünk az erdõ oltalmába. A tegnapi ötven fokkal ellentétben most kifejezetten kirándulóidõ van, és a levegõ is megmozdult. A Közép-dunántúli Piros dumálós emelkedõvel visz egyre feljebb. Ezt ki is használjuk; cserélõdnek a csevegõ partnerek a hosszúra nyúló úton . Egy keresztezõdéshez Zolival és Irénkével érkezek. Átvágunk egy csalánoson. A kezelés után könnyebben visz a lábunk, mert enyhe lejtõn sietünk. Eltûntek elõlünk a túratársak, és mögöttünk se jön senki. Már az is felmerül, hogy eltévedtünk, de hat méter hátrálás- és a jelzés ellenõrzése után ezt kizárjuk. Akkor õk tévedtek el, vagy a medvének tetszettek meg. Leérünk a kerítéskapuhoz, ahol balról becsatlakozik a [K-]. A kapu nyitva, besétálunk, és az új jelzéssel elballagunk a következõ nyitott kapuhoz, majd Pusztamarót rétjéhez. Az esõházhoz közeledve látjuk, hogy az emlékmû felöl érkezõ, elbitangolt túratársaink, már mennek is a bélyegzésért. Indul az ilyenkor szokásos cukk.


1. ellenõrzõpont, Pusztamarót, esõház.


Amíg Zsolt és Zoli sör után kajtatnak, belekezdek egy szendvicsbe. Irénkével már azon vagyunk, hogy elõre megyünk, de a fiúk - dolguk végezetlenül - már jönnek is visszafelé a táborból, és Gali is elõjött a takarásból. Murvás úton megyünk hosszan a [P-] és [K-] szétválásáig. Egy család már továbbment Héreg felé, de még idõben észrevették, hogy váltani kell a [K-] jelzésre. Örülök, hogy nappal, és lentrõl jövünk erre, mert így jobban szemügyre lehet venni a sziklaalakzatokat a pofára esés különösebb veszélye nélkül. A családnak (anya, nagyfiú, nagykislány) nagyon tetszik, amit látnak, õk most vannak itt elõször. A sziklás, oldalra lejtõs ösvény végeztével egy meredek emelkedõn kapaszkodunk fölfelé. Amikor enyhül az emelkedõ, Zolival elõresietünk, hogy balra rátérjünk a kiágazó [K3] jelzésre. A bokrok mögül figyeljük, hogy a többiek továbbmennek e a [K-] mentén. Irénke megy az élen, úgyhogy megmenekülnek. Felkanyargunk egy málladozó, "szilárdburkolatú" útra, ami a tetõ felé vezet. A feltámadó szél ellenére is nyomottnak érzem a levegõt, cefetül meg is fájdul a fejem. Elhúzok a többiektõl; mélylevegõkkel, és fejkörzéssel próbálok szabadulni a fejfájástól, de a front erõsebbnek bizonyul. Egyedül érek fel a pontra. Az elõnyt technikai szünetre használom fel.


2. ellenõrzõpont, Gerecse-tetõ, geodéziai torony.


Van, aki a tiltó felirat ellenére is felmegy a csõbe, én felirat nélkül se tenném. Ahogy ideérnek a többiek, már indulunk is tovább. Egy viszonylag nagy plató ez a G.-tetõ, semmi változatosság nincs. Fák aljnövényzet nélkül, kövek és törmelék. Egy kerítés mentén kezdõdik a lejtõ, ami késõbb megcsúszósan meredekbe vált. Zsolt és Gali lemaradnak, hiába mondja nekik Irénke, hogy engedjék már ki a kéziféket. Lassan leérünk a Bányahegy felé vezetõ, balos [K-] útra. Jobbra, a fák között látszik a szekérút, ami Tardost köti össze Bányaheggyel. A Kinizsin csak az autók fénykévéit látom rajta. Éjjel úgy tûnik, mintha a mélyben húzódna, most látni, hogy alig van lejjebb valamivel a mi utunk szintjénél. Aki tudja, hogy mit kell keresni a tekintetével, az balra, az erdõben meglátja a hajdan volt vasút töltését. Egyik régebbi Lábatlan túra alkalmával felmentem rá, és majdnem Bányahegyig eljutottam rajta. Egy hiányzó híd miatt kellett elhagyni.


3. ellenõrzõpont, Bányahegy.


Azt reméltem, hogy az ellátmányként kapott három kocka nápolyitól, és az üdítõtõl enyhül a fejfájásom, de csalódnom kell. Megvárjuk, míg mindenki megeszi a cókmókját, és tovább "Kinizsizünk". Ez az út nappal se sokkal érdekfeszítõbb, mint éjszaka. Egy nagyméretû vaddisznó-jakuzzi az egyetlen érdekesség, amire Irénke hívja fel a figyelmemet. A jól siethetõ úton is hosszúnak tûnik, amíg elérjük a 4 volt mászóka övezetét. Így, nappal, a mészköves, facsonkos szakaszt sikerül egy darab kõberúgással megúszni. Jó hír, hogy a lebontott kerítés romjait - ami a Turulon komoly gondot okozott - nagyjából elhordták. Amikor elhagyjuk az utolsó volt mászókát is, egy szélesebb füves útra térünk. Késõbb a jel balra bevinne a kerítés mellé, de én úgy teszek, mintha nem venném észre. Irénke figyelmeztet, hogy be kéne menni. - Ezt most kihagyom - reagálom le az észrevételt. - De hát te nem szoktál kispistázni - mondja õ. - Most se fogok rászokni, de baromian fáj a fejem, annyira, hogy legszívesebben levágatnám. A második beugrónál már szó nélkül megyünk tovább a szélesebb füvesen, egészen a mûútig, ahol balra fordulunk. Pár méter után jobbra felkanyarodunk Vértestolna felé. A [K-] balra elmegy a Kinizsi útvonalával együtt, mi pedig megyünk tovább a mûúton a falu felé a [K+] jelzésen. Semmi forgalom; a szaggatott vonallal elválasztott, úton, mégis dudál egy nagyfejû, mert kettõnk mellett már nem fér el százas tempóval. A faluban Zolival nevetünk egy KRESZ-táblán. Egyéb veszély, alatta - a kiegészítõ táblán - két autó ütközik, köztük egy felhõcske, ami a puffanást jelképezi. Ezt a táblát valószínûleg azért tették ki, mert a település kilenc autója felváltva, ebben a keresztezõdésben szokott összeütközni. A faluhoz vezetõ út is hosszú volt, de a falu sem rövid, a kocsmával sem ér véget.


4. ellenõrzõpont, Vértestolna, presszó.


Gethe úrtól begyûjtöm a bélyegzést, és magánakcióba kezdek. Elválok a többiektõl, és a magam számára, önhatalmúlag teljesen átrajzolom a túra hátralevõ útvonalát. Akik az útvonalleírás miatt olvassák a beszámolót, azok most hunyják be a szemüket. Magyarázom a bizonyítványom: Az ÁRPÁD VEZÉREN rossz irányba mentem a kettéágazó [P-] jelzésen, a Turul ellenõrzõpont felé igyekezve, és most nappali fénynél akarom megnézni az inkriminált környéket. Az biztos, hogy külön ezért nem utaznék ide; éppen kapóra jött a Lábatlan túra. Ezer bocs, és egy anyamedve! Ennek megfelelõen visszafordulok a kocsmából, és új irányomhoz képest jobbra fogok fordulni azon az utcán, ahol a [KO] jelzés vezet a Bundschu-kút felé. Elõtte azonban még összefutok Zsolttal és Galival, akik kicsit le voltak maradva tõlünk. Egy pillanatra hasba akasztom õket azzal, hogy menjenek vissza, mert most a Lenti kocsmában van az EP. Gali már kezd magába rogyni, ezért nem kínozom sokáig õket, hamar elárulom, hogy itt nincs is Lenti kocsma. Azzal válunk el, hogy a célban bevárjuk egymást. Az utcát egy törmelékkel felszórt, poros út váltja fel. Árnyék semmi, úgyhogy napvédõ felszerelések fel! Erõs nyugati szél fúj; felkapja az út porát. Traktor is jön, az is porzik. Kegyetlenül hosszú ez a csempe- és téglatörmelékes, pocsék út. Hátranézek, a falu, mintha nem is távolodott volna semmit. Kezdem megbánni, hogy erre jöttem, de, most már véghezviszem a "projektet". Kutyakaja szagára emlékeztetõ bûzt hoz felém a szél. A fejfájásomhoz éppen illik a hányinger. Egy kis patakot keresztezek, majd egy kukoricaföld mellett, az úttal balra kanyarodok; kukoricát NEM LOPOK. Baloldalt, egy árnyas beugróban ülõ emberre kétszer nézek rá, de másodszor is Fehérvári Máté néz vissza rám. Hirtelen azt hiszem, hogy maszek túrán van, de rámutat egy molinóra. Õ a pontõr a rövid táv elsõ ellenõrzõpontján. Arra aztán nem gondoltam, hogy itt a Lábatlan babatáv ellenõrzõpontjába fogok ütközni. Elmondom Máténak, hogy mi járatban vagyok erre, õ pedig elmondja, hogy jó esélyem van arra, hogy a Bubuékkal is találkozok, akik a Lábatlan túrák valamilyen variációját teljesítik. Frissítést javasol a Bundschu-kút kétcsövû forrásából. Iszok is egy fél liter hûvös forrásvizet, majd búcsúzok. Innen már jön velem a [SO] is. Elmegyek egy kis tó mellett, átmászok egy oldalirányba kilengõ átmászón, és végre beérek a fák árnyékába. Nem sokkal azután, hogy élesen jobbra kanyarodok a forrás jelzéseken, szembe jön EduShow, Bubu és Lestat. Én számítottam rájuk, õk valószínûleg meglepõdtek. Elregélem nekik is, hogy miért vagyok itt, és hogy már Mátéval is találkoztam. - Akkor gyakorlatilag lebuktál a TTT fél vezérkara elõtt. Ne is írd be a túrát a TTMR listádba - mondja ki a határozatot Bubu. Lestatnak fülig ér a szája. - De hát én hosszabb útvonalat járok be, mint az eredeti, és, és, ... ez inkább nagypista, mint kispista - ásom egyre mélyebbre magam. - Pista az Pista, - mondja elmenõben, a válla fölött Edu. Hát, ez van. Én azok közé az emberek közé tartozom, akik, ha egy irinyó-pirinyót is letérnek a szabályos útról, rögtön lebuknak. Most mégse állhatok itt megsemmisülten; továbbmegyek a két forrásjelen. Erre még úgyse jártam, legalább új helyeket ismerek meg. Hamar vége az ismerkedésnek, mert elém kerül a Koldusszállás felõl feljövõ [S-] könyöke, aminek folytatása a Kisréti (nincs) vadászház felé emelkedik. Gyorstempóban felnyomakodok, és a rét után balra elágazok a [P+] jelzéssel. Erdei út; keskeny mûút keresztezése; lejtõs erdõrészlet; mûút ismételt keresztezése; még egy kis erdõ, és már itt is vagyok a helyszínen, ahol a rosszirányba menõ [P-] jelzésre tévedtem a Turulon. Nem is jobbra van a tévút - mint ahogy az írva vagyon, - hanem egyenesen. Akkor balra kellett volna menni, és az egyenesre tévedtem. Most meg kifejezetten az egyenes a jó. Nézzük csak, hogy néz ki ez nappal? Gesztenyefa allé egy bekerített rét mellett. A réten karácsonyfákat nevelnek. Szimpla [P-] a jelzés, SEMMI [P+] ÖSSZEFONÓDÁS, mint, ahogy azt a Turul itinere írta, és a Gerecse térkép jelöli. Jön egy motoros, félreállok, MEGKÖSZÖNI! A rét után balra fordulok egy jelzetlen úton, megnézem, hogy beljebb van e jelzés, mert ilyet a tévelygésem alatt sem találtam ebben az ágban. Forrásjelet várok, de nincs semmi. Nem baj! Végig lemegyek a kerítés oldalában kanyarodó úton. Egy domb alá hozott. Gyanítom, hogy a dombon van a kilátó, és jobbra indulva keresek egy vadcsapásnál szélesebb utat. Rábukkanok a régi [P3] jelzésre. Nosza, felkapaszkodok rajta. Ez nem az Aknatorony kilátóhoz visz, hanem egy kicsit messzebb tõle köt fel a murvás útra, amin jobbra felsétálok a kilátó tövébe.


5. ellenõrzõpont, Ranzinger Vince kilátó.


A pontõr hölgy rögtön megjegyzi, hogy alternatív útvonalon érkeztem. Ha tudná, hogy mennyire alternatív volt ez az útvonal... Csak annyit árulok el neki, hogy a régi [P3]-ön jöttem fel, ami igaz is. Betekintést nyerek az ikszelõ lapba; az utánam következõ négy sorszám még nincs kiikszelve, tehát a túratársaim még úton vannak. Egy kicsit még várok rájuk, a pontõrséggel cseverészve, de aztán inkább leballagok a célba.


Cél: Tatabánya, Turul.


Kitûzõnek megint a napszemüveges, izzadó csigát kapom, de kicserélik egy másik csúszómászóra. Éhes vagyok. Megeszem a maradék szendvicsemet, miközben Rudi és Anna a Palóc túráról mesélnek. Amikor elmennek, még mindig nincs itt senki a bandából. A célasztalnál feliratkozok a Dunazug listára, mert kiderül, hogy nekem megvan minden ott felsorolt túra. Végre megjön Zoli és Irénke. Nem tudják, hogy hol vesztették el Zsoltékat. Zoli elõvesz egy vagon Lábatlanos kitûzõt. Nem akarja, hogy megint egyformát kapjon. Egyet kicserélnek neki, és megkapja a tizenegynéhányadik lábatlan állatot ábrázoló kitûzõjét. Nem is tudtam, hogy ilyen sok rendezés volt már ebbõl. Tíz perccel a szintidõnk lejárta elõtt befut Zsolt és Gali. Amikor a [P-] szekérútra tértek, tovább maradtak rajta a kelleténél, ezzel okozva maguknak egy kis pluszmunkát: Zsolt itiner olvasásra kényszerült. Megyünk fotózkodni a csókához. Oldalról; elölrõl; nagycsoport; kettesével; menjünk már! Feltámadt a szél, és csúnya, szürke fellegek gyülekeznek. Ciki lenne túrán kívül megázni. Lebattyogunk a nagy fokokkal ellátott lépcsõn a citybe. Minden jó, ha a vége jó. Se mi, se az esõ nem esett le (szerencsére). Máris tervezgethetjük a következõ túránkat...


Ottorino.

 
 
KINIZSI SZÁZAS és Terep Százas (2006-2008)Túra éve: 20122012.08.03 10:55:51

KINIZSI SZÁZAS 2012.05.19 - 2012.05.20; Táv: 100 km; Szintem: 2775 m; Szintidõ: 24 óra.

Mottó: Tiszteld apádat és anyádat meg a KINIZSIT, ha a rajtjához állsz! Utóbbi még így is tartogathat kellemetlen meglepetéseket.

Négyen, öten várakoznak a békásmegyeri iskola bejárata elõtt, amikor Kiss Pistivel és Andersennel odaérkezünk. Hátizsákomra bízom a sorállást, és kiülök oldalra, a padként szolgáló, kiaszott lécekre reggelizni. Se íze, se bûze ezeknek a nagynevû pékségláncnál kapható süteményeknek. Mintha fûrészport forgatnék a számban. Saját kavarású, mézes kakaóval öblítem le. Kakaófogyasztásom láttán legtöbben mosolyognak. Nem tudom miért. Ha az aztékoknál bevált, mint serkentõ, energizáló élelmiszer... Itt is érvényesül az a szabály, hogy: Ne törõdj azzal, mit beszélnek a népek, tégy úgy, ahogy te a legjobbnak látod. Plutty, plutty: mondja a mobilom. Sprint S. jelez, hogy már a HÉV-en szardíniáskodik. Nagyon üdvös, mert nálam van az itinere, meg az ellenõrzõlapja, és szeretném átadni neki azokat a kapunyitási pánik kitörése elõtt. Beállok a sorba, és bekapcsolódok a dumába. Most valahogy nem tapasztalom magamban azt a felfokozott érzést, ami ilyenkor el szokott fogni. Nem, a K100 soha sem lehet rutin, csak most még nem sikerült felpörögnöm. Megkopogtatják a vállamat. Suzy és öccse, F. Zsolt leptek meg. Suzynak idén Dorogon lesz a díjkiosztó, míg F. Zsolt elõször próbálkozik a 100-on. Sprint S. érkezik. Nagy az öröm, fémflaskák járnak körbe. Én nem kérek, mert két Kinizsivel ez elõtt egyetlen korty kerítésszaggató a Pilis-nyeregig büfögtetett, és mint Merza Józsi bácsitól tudjuk, a pálinka bágyaszt. Most pedig bágyadtságra van a legkevésbé szükségem. Egy ideje már kartondobozokat hord befelé a narancsszínû pólóba öltözött rendezõség. Idekint K100-as pólókat árulnak. Andersen arrafelé ódalog, de lebeszélem a vásárlásról, mert neki most lesz az elsõ K100-asa, és rossz ómen elõre megvenni a pólót, ráér sikeres teljesítés után, a célban. Nemsokára kinyílik az iskola kapuja, mehetünk nevezni. Egész sor rendezõ fogadja az indulanduszokat. Befizetjük a 3000 kemény, magyar forintokat, és alig több, mint egy perc alatt mindegyikünk kezében ott az igényes kivitelû itiner, és az igazolólap, hátulján vonalkóddal. (Apró szépséghiba, hogy a 2010-es teljesítõk névsora van az itinerben, de a 2011-est külön ideadják.) Egy félreesõ helyen menetkész állapotba hozzuk magunkat, és a kijáratnak kinevezett ajtón elhagyjuk az iskolát. A hûvöskés levegõ ellenére pólóban nyitok, úgyis emelkedõvel kezdünk. Átmegyünk a Víziorgona utcába rajtolni. Sztálingrád ostrománál nem voltak ennyien. Elindulunk a sor vége felé. Útközben üdvözlök néhány embert. Úgy, mint: "Tercsi, Fercsi, Kata, Klára, valahány név a naptárba'...". Éppen beállunk a végére, amikor Sprint S. mobilál, hogy azonnal menjünk elõre. Kiderül, hogy két sor van, és az egyikben - ki tudja miért - alig áll valaki. Hát, ha így állunk, akkor átállunk. Remélem, nem tekinti senki tolakodásnak. A kódolvasó töredékmásodperc alatt beszopja a vonalkódot. A lapomra 6:50 üttetik, ami két perccel ezelõtt volt, de hát a kicsire nem adunk; remélem a célban is így vélekednek majd. Hárman nekiindulunk azt gondolva, hogy Pisti már elhúzott, mert újrapróbálkozik azzal, hogy (nem futva!) még a rajt napján célba ér. Tavaly is így tervezte, csakhogy amikor beért, akkor pár perce már vasárnap volt. A Kõbánya utcában kaptatunk, amikor Pisti megelõz. Pufog, hogy hova tûntünk hirtelen. - Fene tudja ebben a nagy kavarodásban - válaszolom mosolyogva a kirohanására. Tán nem is hallotta a választ, mert egy szempillantás alatt elinal, és feloldódik a tömegben. Igen bõdületes mennyiségû emberanyag nyomul a magaslatok felé. A buszfordulóhoz érünk. A busz szinte ugyanebben a másodpercben kanyarodik meg a hurokban. Tavaly ez kísértetiesen ugyanígy történt. Hoppá! Igencsak domborítani kezdi a hátát ez az utca. Vissza kell kapcsolni. Az elején vagyunk még a történetnek, könnyebben fogynak a méterek, hamar fenn vagyunk a fennsíkon. A tarka had fürgébb egyénei már másznak fölfelé a hegyoldalban, a Kevélyek irányába. Az Ürömi mûút átkelésénél egy hölgy áll az autója mellett. Odaszólok az útitársaimnak: - Mi az, ilyen korán munkába állt az elõadónõ a kielégítõ parancsnokságról? Nem telik bele három másodperc, egy túrázó lép az autóhoz és átvesz valamit a hölgytõl. Aú! Súlyosan melléfogtam. Nem számítottam arra, hogy egy ilyen korai fázisban már depózik valaki. Remélem, illetéktelen fülek nem hallották illetlen megjegyzésemet. Úgy látszik mégis sikerült valamelyest felpörögnöm, mert a durva köves emelkedõn jó tempóban, különösebb lihegés nélkül sikerül felhágnom. Még az Ezüst-Kevély felé menet is belefér az adomázás, és egymás ugratása. A vágtázókat általában elengedjük, de ahol szûkös az ösvény, ott egy kicsit liheghetnek a nyakunkba. Senki sem veszélyezteti a másik testi épségét, erõszakos elõzést nem tapasztalok. A [P4], Kevély-elkerülõ úthoz érkezünk. Teljesen kihalt. "Régi motorosoktól" tudom, hogy vannak, akik 90-bõl ki tudják hozni a 100-at. Ezek itt kezdik a rövidítést. Egyre feljebb mászunk. A kiszélesedõ, mészköves emelkedõn a gyorsabbak zergeként szökellnek egyik szikláról a másikra. Én úgy szándékozok gyorsnak lenni, hogy fönt, a sziklaszirten nem döglök ki negyed órára az "Egri vár" panorámáját bámulva. Idén a most említett helyre rakták a rendezõk az elsõ bélyegzõt ábrázoló lepedõt. Az egyik pontõr hölgy a 25-40-eseket invitálja a pontra, a 100-asok mehetnek a dógukra. Még egy picit feljebb kell menni. Valaki meg is jegyzi, hogy hogyan lehet feljebb menni a csúcsnál. Úgy, hogy ez még nem az volt. Valószínûleg itt jobban elfért a pont, mit a pár négyzetcentiméteres csúcson. Néhány lépés, és már túl is vagyunk rajta. Nem volt valami csúcs érzés, inkább arra koncentrálok, hogy épségben lejussak a meredek, sziklás ösvényen. Jó ritmusban érünk le a Kevély-nyeregbe. Egy kis menet közbeni fellélegzés megengedett, aztán porzunk lefelé a tömeggel a [K-] jelezte, kivételesen nem sáros úton. Amikor leérünk a Csobánka fölött vezetõ, szintbeli turistaútra, akkor képzeletben kipipálhatjuk a túra elsõ említésre méltó domborulatát. Az erdõbõl kiérve örömömet lelem a kék égen úszó habfehér felhõalakzatok nézegetésében. A hervatag állapotú Sumica kemping látványában kevésbé. Vakít a murváról visszaverõdõ napfény, de úgy döntök, hogy még nem veszem elõ a napszemcsit, mert a mûutat keresztezve, nemsokára visszatérünk az erdõbe, csak elõbb megnézzük a depós kocsik alkotta autópiacot. Akinek áthaladt a hozzátartozója, az maga is továbbindul autójával. Húzódjunk csak félre! - Ci-cicc! - mondja valaki. Nem a házi kedvencét szólongatja; most haladtunk el a Macska-barlanghoz vezetõ letérés elõtt. Az erdõben megint nagyobb a komfort érzet. Sorompó és minimális emelkedõ után elhagyjuk a Szentkúthoz lekanyarodó ösvényt. Útirányunkat megtartva, hirtelen a [Z-] jelzésre váltunk. A jelzés nyomán néhányan jobbra bemegyünk az erdõbe, hogy aztán a két éve odarakott rõzsetorlasz miatt visszatérjünk a szekérútra. A második jobbos letérés már szélesebb, konszolidált utat biztosít, ide kivétel nélkül mindenki letér. Ez az út késõbb keresztezi a szekérutat, és a másik oldalon fut be az erdõbe. Enyhe, hosszan tartó emelkedõvel kezdünk, ami késõbb egy balkanyarral ráerõsít, így aztán jobban örül az ember fia / lánya, amikor végre felér a Hosszú-hegy gerincére. Innen aztán sutty, és már ott is vagyunk az elsõ pontunkon - gondolom én naivan - és már nyúlkálok is az oldalzsebem felé, ahol az ellenõrzõlapom lapul. Lendületünknek túrázókból álló dugó parancsol álljt. Remélem, nem kezdik el szedni a dugódíjat. Elõször csak kisebb torlódásra gondolunk, de öt perc múlva már kezdünk idegesek lenni. Könnyítenék magamon, kihasználandó az állásidõt, de nem merek kiállni a sorból, mert félek, hogy közbe' megindul, és nem találok vissza a helyemre. Az ösvényrõl meg mégse locsolhatok ki nagyívben, bár erre már láttam nem egy példát. Olyan rémhírek futnak végig a soron, hogy nem állt ki idõben a pontõr. Negyed óra. Ennyi telt el pecsételésre várva. Egy ilyen kaliberû teljesítménytúránál, mint a KNIZSI SZÁZAS ezt nem tartom megengedhetõnek. Fõleg nem, mert a célban egy perc késés miatt is érvénytelennek tekintik a teljesítést.

1. ellenõrzõpont, Hosszúhegy.

Nem vagyok valami rózsás hangulatban, amikor elhagyjuk a Hosszúhegy gerincét. A finoman kocogható lejtõn azon gondolkodok, hogyan faragom majd le ezt a késést. Bõ idõtartalékra van szükségem ahhoz, hogy ne ideges kapkodás legyen a túrából. Visszatérve a szekérútra, néhány méter után ismét bevisz a jel az erdõbe. Ide - rajtunk kívül - csak egy ember jön be. Párhuzamosan haladunk a szekérúttal. Az ott menõk néznek, hogy mi mit nézünk. Végül keresztezzük a Pilisszentkereszt-Pilisszántó mûutat, ahol az út szélén parkolnak a favoritjukat váró depósok. Borikának nem én vagyok a favoritja, de jól esik az a néhány szelet gyümölcs, amivel megkínál. A gesztus még jobban esik. Pozitív energiákkal feltöltõdve készülhetek fel az elõttünk álló, nem csekély emelkedõre. Hamarosan keresztezzük a [P-] útvonalát, és belekezdhetünk a Panoráma-szerpentint bevezetõ emelkedõbe. Itt már nemigen elõzgetnek. Mindenki megpróbál a legoptimálisabban bánni az erejével, és a levegõjével. Felérünk egy kis rét elé. Van, aki kiáll egyet fújni. Mi balra továbbmegyünk a "kedvenc", megkerülhetetlen sorompóhoz, hogy a földtõl legtávolabbi része alatt bújjunk át. Még mindig emelkedünk, de a szerpentin elsõ kanyarja csak az erdõbõl való kibukkanás után következik. Az egyre magasabban járó Napot jótékonyan takarja el egy vékony, világosszürke felhõréteg. A szerpentinezés elõtt utolérem Béla bácsit. Tavaly szintén ezen a szent helyen értem utol. - Mi van kiírva? - kérdezi a két fa közé kifeszített papír felé bökve az állával. A szöveget nem látom, de 99%, hogy a kanyarlevágási tilalomra hívja fel a túrázók figyelmét. - Az, hogy ne vágjuk le a kanyarokat - válaszolom. - És ki írta ki? - kérdez megint. Egy másodperc gondolkodási idõ után válaszolok csak, mert tisztelettudó ember létemre mégse mondhatom azt neki, hogy: - Tudja az a kis malájbarna, legjobb barátom. Egy szinttel feljebb narancssárga pólós figurákat látok õdöngeni, ebbõl arra következtetek, hogy a rendezõség vigyázza a levágásokat. Ezt a megfigyelésemet közlöm is Béla bával. - Nem! Nem a rendezõség volt az, hanem a Csanya - nyilatkoztatja ki kategorikusan a sokat megélt orákulum. Jó, hát akkor ebben maradunk, én megpróbálom minél elõbb magam alá gyûrni ezt a szerpentines történetet, elõre menekülök. Az egyik kanyar után lenézek az egy szinttel lejjebb igyekvõkre. Sprint S. jön szembe éppen. - Itt gyere fel! - mutatok rá egy rövidítõ ösvényre kajánul. Az öntudatos túrázó mosolyogva megy tovább a hajtûkanyar könyöke felé. A következõ forduló után meglepetés ér. Nem is tudtam, hogy a Béla bácsinak van egy ikertestvére. Igen. Képzeljétek el, Itt megy elõttem. És - mint az ikrek általában - ugyan úgy van öltözve, mint a tesvérje, akit egy kanyarral elõbb elõztem meg. És még engem is ismer. Hát, ez fantasztikus. Nem fogy a csodám. Ezek után már nem meglepõ, hogy a testvér is rajong a teljesítménytúráért, és õ is éppen a szerpentint GYÖTRI (!)... Sose tudom, hogy hány kanyar van még a fennsíkon elterülõ rétig, de már nem lehet sok. Közlöm Andersennel, hogy délre mindenképpen a Pilis-nyeregben kell lennünk, mert a K100-on én mindig akkor és ott "szoktam" ebédelni. Erre olyan gyorsan eltûz, mint a Gyalogkakukk, csak nem mondja azt, hogy "bip-bip". Tavaly itt egy olyan buborékba kerültem, amiben jó tempójú gyaloglással ki lehetett pihenni a fáradalmakat, és egy kicsit egyedül lehetett maradni a gondolatokkal. Most csak folyvást özönlik a nép. A hátam mögötti beszélgetésbõl azt veszem ki, hogy már nagyon várják a letérést a Pilis-nyeregbe, pedig az még nagyon odébb van. Elõbb még jönnie kell egy táblás oszlopnak - nemtommilyen jelzésekkel - és csak jóval azután lesz a letérés. Néha szembe is jönnek emberek. Mosolyogva kívánnak jó utat. Lehet, hogy tudják, mi folyik itt; lehet, hogy amúgy depóznak valakinek, csak most egy kicsit kirándulósra vették a figurát. Lassan elérem a leágazást a nyereg felé. Szembõl - a Kétbükkfa-nyereg felõl - nem jön senki. Ezt azért jegyzem meg, mert ez is egy kispistázási lehetõség annak, aki ki akarja hagyni a szerpentint. Lemegyek balra. Most egyáltalán nem csúszik, és a levezetõ mélyút sincs tele törmelékkel. A nyüzsgõ sátortábort meglátva, a leérkezõben felerõsödik egy bizsergõ érzés. Igen, ez a KINIZSI érzés. (Magyarul: fíling.)

2. ellenõrzõpont, Pilis-nyereg.

Megint kitelepült egy sportszert forgalmazó cég. Egy reklám cetlit nyomnak a kezembe. - Á, itt a kajajegy - mondom az átadójának. Õ nevet, mert tudja, hgy én tudom, hogy az a játszma, hogy aki ugyanazzal a lendülettel nem dobja el a cetlit, az majdan a Bika-völgyben felmutatva azt, a ballonos szódán kívül bort (!) is ihat, és csemegézhet a kirakott szárazsüteményekbõl. Ezt persze elõre nem propagálják. Andersen jelzi, hogy túlteljesítettük a "12-re ide kell érni" tervet, ugyanis még csak háromnegyed van. Õ már biztos itt van egy ideje, mert sarkon fordul, és folytatja a túrát. Gyorsan begyûjtöm a bélyegzést, és a büfésátorhoz megyek. Veszek két félliteres, bubis vizet. Így mulat egy magyar úr. Amikor közlik az árát, valami elszáguld mellettem, csak a felvert port látni utána. A vágtató infláció volt az. Hiába, aki rest cipekedni, az nyúljon a zsebébe! Van két hely az egyik asztalnál, Sprint S-sel leülünk. A már itt ülõ két tag a talpát pátyolgatja csendesen. Leiszok a vizekbõl, és izo-port szórok a palackokba. Elõkerül egy doboz kínai tészta két keménytojással. Jól megsózom, és falatozni kezdek. Rambo ül az asztalhoz. A kis nyári kosztümjében van: Felül semmi, alul rövid sportgatya, sportcipõ. Dia érkezik. Jó étvágyat kíván, és õ is beáll a büfé megnövekedett sorába. Rajtunk a sor, hogy besoroljunk a továbbmenõk közé. Eltakarítjuk a szemetet az asztalról, és lépegetni kezdünk arccal a cél felé. Az egyik fán olvashatjuk, hogy még 100000 lépést kell megtenni. Az igazi gáz az lenne, ha meg is kéne számolni a lépéseket. Megbotlasz, kimegy a fejedbõl, hol tartottál, és jöhetsz vissza a Pilis-nyeregbe újra kezdeni a számolást. A tavaly kiszórt öklömnyi köveket még nem sikerült igazán betaposni, ez most is hosszú, kellemetlen perceket okoz. Várjuk már, hogy balra elkanyarodjon a köves út, de még inkább azt várjuk, hogy a Kétágú-hegynek vége legyen. A köves szakasz után egész kellemes erdei úton megyünk a legközelebbi retro-bélyegzõs lepedõig. Csak a 40-eseknek kell balra felmenniük igazolásért. Elsõ Kinizsim 40-es volt, de már nem emlékszem, hogy mennyire kellett az úttól eltávolodni, de mintha egy dombra kellett volna felmenni. A lepedõ nekünk azt jelzi, hogy nemsokára ereszkedhetünk lefelé a Kétágú-hegyrõl. Meredek a lejtõ, nagy hasznát veszem a túrabotjaimnak, még akkor is, ha nem olyan csúszda a talaj, mint a tavalyi K100 alkalmával volt. Jobbra elhajlik az ösvény, és egyben enyhül a lejtése. Beleereszkedünk a [S+] jelezte mélyútba, ami kivisz az erdõbõl. Most már nincsenek jótékonyan takaró bárányfelhõk az égen. Nem spórol üzemanyagával kedvenc központi égitestünk, számolatlanul szórja sziporkáit az elgyötört turista fejére. Menten nyaktakarós sapkát és napszemüveget veszek föl, és reménykedek abban, hogy a jó kesztölci lakosok megint kilógatják slagjukat a melegtõl eltikkadt vándorok frissülésére. Mint a szentkúti leágazásnál, itt is irányváltoztatás nélkül cseréljük a [Z-] jelzésünket [K-]-ra. Egy darabig még itt rúgjuk a homokot ebben a ritkás akácosban. Az inkább bokrok, mint fák gyér árnyékot nyújtanak, de azért megpróbálunk mindig az árnyékosabb oldalon menni. Keresztezünk egy mûutat, majd késõbb jobbra rátérünk arra az aszfaltos útra, ami egy domb elõtt elvezet a kocsmához. Itt aztán már semmi árnyék. A kocsma - jó üzleti érzékkel - most is kitelepült az utcára, a szomjúhozók gyorsabb kiszolgálása végett. Jó húzás, mert aki eredetileg nem akart bemenni, az így nagyobb eséllyel csábul el. Sprint S. mégis bemegy. Nem fogyasztani akar elsõsorban, hanem az illemhelyet akarja felkeresni. Elõttem a kilógatott slag képe lebeg, jobbra fordulva tovább megyek. Nem ül senki a buszmegállóban, mert már nincs is meg a megálló bódéja. Kanyargok még egy kicsit Kesztölc kies, családi házas utcáin, mire meglátok az egyik ház elõtt egy kisebb csoportosulást. Rendben. Idén is kilógatták a locsolócsövet. Szemet szúr a vízre várók környékén egy vietnami papucsos tag. Talán lábat akar mosni, de nem akarja, hogy sáros legyen a talpa. - Milyen körültekintõ - gondolom magamban és továbblépek a locsolócsõ felé. A jelenet kb. 20 km múlva lesz érdekes. Rövid sorállás után átitatom a törölközõmet, majd magam is iszok a hideg vízbõl. A törölközõt elõrehajolva a fejemre tekerem és így maradok egy kicsit. Nagyon jólesik. Két végét picit kinyomva, sálként a nyakamba akasztom, a végek pólón belül lógnak. Végig csorog rajtam a hûs víz. A gatyám is átázik, de nem törõdök vele. Az sem érdekel, ha valaki félreértelmezi a látványt. Már majdnem kiérek Kesztölcrõl, amikor eszembe jut, hogy nem köszöntem meg a frissítést. Majd jövõre bepótolom. Szalagkorláton kell átlépni ahhoz, hogy a többsávos mûúton balra tehessek néhány lépést, hogy aztán a túloldalon betérhessek a Nyársasnak nevezett akácosba. Az akác a homokos talajt szereti, ez most is nyilvánvaló. Lassan lépkedek a mély homokban, nem szeretnék megállni, cipõt üríteni. Balra nyílik egy keskenyebb ösvény, arra kell követni a [K-] jelzést. Dög unalom a hosszú növényfolyosó. Egy kiszélesedésnél váratlanul elcsörtet mellettem valaki, ez megtöri kicsit a monotóniát. Az unalomnak az vet véget, hogy kiérek a kutyakiképzõ telep felé vezetõ, szélesebb útra. Nem véd semmi árnyék, a törölközõt kendõként a fejemre rakom. Egy kiforgatott, hatalmas fagyökér képezte akadályt kell leküzdeni. Ezután a számomra Dorog kezdetét jelentõ kis vashídon megyek át. Elnézek balra, a homokvasút töltése felé. Két hátizsákost látok arra bandukolni. Ezek biztos megkapták a drótot, hogy nem lesz feltételes EP. a sorompónál. Jobbra megyek Dorog elsõ szilárdburkolatú utcáján. Jól láthatók a [K-] jelzések, de egy balkanyarban elbizonytalanodok. Az épület, ami felé tartok kocsma volt terasszal. Mostanra a teraszt elbontották, ez okozta a megtorpanást. Nem gyõzõdök meg róla, hogy az egész kocsma is bezárt e. A kis téren a nagy kõ Petõfi fej azt hiheti, hogy az õ felhívására (ti: "Talpra magyar!") van itt ekkora jövés-menés, de nem. Egy másik tér - vagy parkoló - után itt a vasúti átkelõ. Miközben kikerülöm a korlátokat figyelem, hogy nem jön e a vonat, és, hogy van e csekkolás. Kinizsizésem kezdete óta itt még nem ellenõriztek. Most se. Hivatalosan letérek a [K-] jelzésrõl. Már érzem, amint a hideg Coke folyik lefelé a garatomon, csak még egy kicsit talpalnom kell érte a Mária utcában. Ez a bolt zárva. Egynek biztosan nyitva kell lennie, mert ahogy a hajdani, örökbecsû reklám kinyilatkoztatta, hogy: - "Nincs Karácsony Corvin nélkül." - úgy szerintem pedig nincs Getemászás koksz nélkül. Na, itt van egy nyitott bót. Bemegyek. Elsõre egy cseri kókra nyúlok. Ez is jó, de jobb az igazi; a hûtõszekrény mélyérõl húzok ki egy félliterest. A pénztárnál egy túratárs éppen a tárcájában kotorász. Kosarába üdítõ harmatot, fagylaltot, nyam-nyamot, balzsamot rakhatott. Elõre kiszámolt pénzemmel, és a kóla felmutatásával próbálkozok. A kedves kasszás hölgy készséggel át is veszi tõlem a vételárat. (Csak kevéssel drágább egy félliteres kóla, mint a nyeregben egy félliteres ásványvíz.) Ez megvolna. Visszatérek a túrára, azaz kimegyek a forróságba. Lecsavarom a kupakot, és nagyot kortyolok Mr. Pemberton régi, jó találmányából. Így már mindjárt más. A Bécsi úthoz érve nem tökölõdök a bonyolult forgalomirányító lámparendszernél, hanem egy óvatlan pillanatban átmegyek a járdaszigetre, és ott várom meg. amíg a másik irányból is elfogynak az autók. Akinek ez nem tetszik, az nem néz ide. Még nem ért utol Sprint S, akit bekísértem volna egy kávéra a 40-es célkocsmába, de egyedül nem megyek be üdvözölni az itt ejtõzõ ismerõsöket. A kocsma fölötti, emelkedõs Csolnoki utcában folytatom. Ráférne egy kis vizezés a törölközõmre, ezért bemegyek a temetõbe. Ünneplõbe ölözött emberek csoportját, és egy napszemüveges szekust látok. Valójában nem tudom, hol van a csap, és nem akarok zavarogni, inkább kihátrálok. Majd legközelebb, nyugodtabb körülmények között felderítem a terepet. Egyre gyakrabban enyhítem a forró, flaszteres emelkedõ okozta kínt egy-egy korty kólával. Az utca elfogytával elfogy az ital is. Itt egy depós kocsi, de nincs képem megkérni az elõtte állókat, hogy tegyék a flakonomat a saját hulladékaik közé, ezért átmegyek a keresztezõdés túloldalára, hogy a buszmegálló szemetesébe dobjam azt. Hirtelen akkora forgalom támad, hogy alig tudom kicselezni az autókat. Visszatér a [K-], megindulok az Uradalmi-erdõ felé. Tudom, hogy még sokáig nem számíthatok árnyékra, ezért a gyorsan száradó törülközõvel a fejemen türelmesen baktatok az úton. Némelyek a bokrok alá behúzódva falatoznak, hogy erõt gyûjtsenek a nyúlós mászáshoz. Türelmesen megyek fölfelé. Megígérem magamnak, hogy úgy fogok felérni, hogy nem kell kiterülnöm egy percre sem. Jön egy kis árnyékos szakasz. Törölközõlengetésre használom. Itt ez a hatalmas irtás. A mellette vezetõ emelkedõnk talaja sokkal lazább, mint a védettebb helyeken. Nyelem is a port rendületlenül. Elõbb-utóbb felérek az erdõhöz. Nem az a haj de sûrû erdõ, de egy picivel jobb idebent a klíma, és a Nap se vakít annyira. Kanyargás az erdõben, majd jön az a szakasz, hogy: egy kis erdei út, egy kis tisztás, és elölrõl az egész. Most sem tudom kiszámolni, hogy hányadik tisztás után jön az az ösvény, amelyik már felvisz a nagy kereszthez, de úgy tûnik, hogy minden évben egyre több van belõlük.

3. ellenõrzõpont, Nagy-Gete.

Mindig elcsodálkozok azokon, akik itt a napon ülnek, fekszenek. Hogyan bírják? Bevált szokás szerint most ennem kéne az árnyékba húzódva, de a meleg miatt nincs étvágyam, de még gusztusom sincs egy szendvicsre. Úgy döntök, hogy a Tokodi pincékig elhalasztom az étkezést. Megyek a lefelé vezetõ, keskeny, meredek ösvény felé. Négyen tartanak még arra. Elõre engedem a csapatot, hogy nyugodtan tudjak ereszkedni a csúszdás ösvényen. A legmeredekebb résznél feltorlódik a sor. Egyik lábam fél méterrel lejjebb van, mint a másik, így várakozok. Mögöttem is állnak már, lõttek a nyugodt ereszkedésnek. Fogy a türelmem, kíváncsi vagyok, hogy mi történt, és átnézek az elõttem álló válla fölött. Nem akarok hinni a szememnek: Az elõre engedett csapat hölgy tagja lent áll, és visszafelé fordulva pózol a feljebb álló fényképezõgépes társa felé. Általában nem szoktam kifejezni a túratársak viselkedésével kapcsolatos nemtetszésemet, de most elõre szólok: - Ezt most komolyan gondoljátok? Hatszáz ember torlódik mögöttetek!... Nagyon lezserre vették a figurát. Nyugodtan kattintanak még egyet, és szó nélkül hagyva a megjegyzést, továbbmennek. Amikor már vége a durva lejtõnek, de még nem vagyunk kint a takarásból, félreállok egy kis idegkisimításra. Visszatértemkor éppen jön lefelé Gyõri Péter. - Minden rendben? - kérdezi. - OK! Csak egy kis szerviz volt - válaszolom. Olyan sokan jönnek, hogy alig bírok besorolni. A kõsivatagos lejtõn rettentõ port rúgnak elõttem a túratársak. Gondolom a mögöttem jövõk hasonlóan éreznek. Aki rövidnadrágban van, annak vastagon lepi izzadt lábát a retek. A fehér zoknik sötétszürke és bordó színbe játszanak. Végre leérek errõl az árkok szabdalta, szétmosott, köves lejtõrõl. A horgásztó irányából víz folyik végig az úton. Van, aki pacsmagol valamilyen textilt a vízben. Egy pillanatra átsuhan az agyamon, hogy megint át kéne áztatni a türcsimet, de ugyanebben a pillanatban el is vetem az ötletet. Homokos törülközõvel a nyakamban mégse lenne valami komfortos érzés továbbmenni. Balra tartok, a folyás irányába. Alig húsz méter után jobbra fordulok. Bokrok között, egy vékony fán, mutatóban egy [K+] látható. Itt van a löszfal. Púder finomságú por lebeg a levegõben. Mindjárt falra mászok. Löszfalra. Mászás közben úgy érzem, hogy meg kell állnom pihenni, de végül sikerül egyben legyûrni a legmeredekebb részt. Fent, néhány csoffadt cserje csekély árnyékában kucorog egy pár nem kevésbé csoffadt ember. Andersen is itt van kiterülve. Az a hiú elképzelésem, hogy engem várt. Menet közben vetem oda neki: - Te is a legnagyobb porba tudtál kifeküdni?! Gyere! Csak annyit hallok a válaszából, hogy: "...torinó...". Szorosan mögöttem jönnek az emberek, nem állok meg. Úgyis seperc alatt utolér, akkor majd elmondja, amit akar. Még vár rám egy adag hullámvasutazás, mielõtt kiérnék a szántóföldek mellé, és jobbról meglátnám a Hegyes-kõt. Felhõ nem száll egy szál se. A törölközõvel bebugyolálom a fejemet, mint egy tuareg. Oldalra csak annyit látok, mint egy szemellenzõs ló. A jobb kanyar után - amikor már elölrõl látszik a Hegyes-kõ - utolér valaki, és megkérdezi, hogy vizes törölközõ van e a fejemen, mert jó ötletnek tartja. Elárulom neki, hogy már nagyon szárad. Átbukva a Hegyes-kõ melletti magaslaton úgy találom, hogy rohadtul mélyen, lenn vannak a Tokodi pincék épületei. Mészkõre festett jelzés képében tér vissza a [K-]. Ahol nagyon meredekbe vált a lejtõ, ott erõsen fékezgetve, meg-megcsúszva tudok csak leereszkedni. Van, aki megáll, körülnéz, gyönyörködik a panorámában. Most még a szél se fúj, hogy lehetne egy kicsit légfürdõzni. Tovább ereszkedek. Már majdnem lent vagyok, amikor egy elõttem haladó srác félreáll a bokrokhoz. Hangtalanul okádik, majd tovább megy. Csöng a telefonom. Ki a ...?! Andersen az. Arra kér, jelentsem a következõ ponton, hogy feladta. - Mi történt? - kérdezem. - Valószínû napszúrás, mint a S70-en. (Hétfõn felhívtam. Egy térdreccsenés is játékban volt, a Kétágúról lefelé jövet.) Lent balra fordulok az országúton. Ez a kb. 300 m is rengetegnek tûnik a vibráló aszfalton. Az iménti srác betájolja a kanyar elõtti buszmegállót, és belép a bódéba, ahol már néhány sorstársa várja. Magam jobbra kanyarodok a pincék felé. Csak egy kis darabon van árnyék, utána megint nyom az a jó délutáni napsütés.

I. feltételes ellenõrzõpont, Tokodi pincék.

Egy asszony és egy lány kerekes kútból húzzák a vizet és egy lavórszerû edénybe öntik. Aki abba' mosakszik, arról visszacsurog a víz a lavórba, nincs gusztusom beleáztatni a törölközõmet. Ahogy közelebb megyek a szaletlihez, veszem észre a piros-fehér bóját. Be is pecsételnek az ellenõrzõmbe. Ilyen tudtommal itt még nem volt. A pontõrök a pecsét mellé még egy sárga bögrét is adnak, amin a felirat: 100 km; 24 óra; 1 bögre. A bögréhez utasítás is tartozik: Meg kell õrizni a túra végéig. Naná, majd elhagyintok egy ilyen értékes relikviát. Fõ helye lesz a (nem létezõ) vitrinemben. Bemondom Andersen feladását. Nem érdekli a rendezõket, mert ahol utoljára regisztrálták, az odáig megtett távból és a személyes adataiból készül a statisztika, és viszonlátásra. Hú, de sokat kell sorba' állni a napon egy bögre vízé'. Megint elhalasztom a kajálást. Még ahhoz sincs türelmem, hogy becserkésszek néhány csemegeuborkát, pedig az ilyenkor nagyon üdítõ tud lenni. Mindent a Mogyorósbánya lapra teszek fel, a víz benyelése után továbbmegyek, jó emlékeim között megtartva az igenkedves tokodi népeket, akik itt osztották a frissítést. A "sárga bögre, görbe bögre" nyelvtörõt darálom, amíg kiemelkedek a pincék közül. Utána meg már örülök, hogy élek, olyan meredeken kell felmenni. Egy ultra keskeny, fél lábnyomnyi ösvényen török fölfelé. Mögöttem lihegnek, de nem tudok félreállni a sûrû bozót miatt. Minden erõmet össze kell szedni, hogy tempósan tovább tudjak kaptatni. Valahára egy szélesebb útra érek fel. Nagy kövön ülve ott ejtõzik Spot egy hölgy társaságában. Azt mondja, hogy neki is be kéne szereznie egy olyan napszemüveget, mint amilyen rajtam van. Válaszként lehelek két meleget, és továbbtántorgok. Úgy érzem a Nap és a Kõszikla kizsarolta minden erõmet. A kis fennsíkra érve gyorsan beveszem magam az erdõbe. Várom, hogy mikor kezd gravitálni Mogyorósbánya. Megint meggyõzõdök róla, hogy a [K-] már végig a mélyútban vezet. Meg se próbálom felfedezni a baloldali, kis dzsindzsás ösvényt. Vesszen a múlt homályába! Trapp-trapp, temetõ mellett el, trapp-trapp nyomóskút és buszmegálló. A nyomóskútnál tumultus. Megyek elõször csekkolni. Az utcán végig, szorosan egymás mögött a depós kocsik. Aki ellátta a turistáját, az izzít, tolat, kiáll. Ha ezen az oldalon megyek, akkor errõl, ha azon az oldalon, akkor arról. Jobbra, balra dülöngélek. A vendéglõ melletti füves részrõl hallom a nevem. Priger Pisti szólít. Odamegyek, üdvözölni. Azt mondja félórával késõbb indult, mint én, és már másfél órája itt fetreng a fûben. - Jó neked.

4. ellenõrzõpont, Mogyorósbánya, Kakukk vendéglõ.

Hátulról megyek be, de tök mindegy, mert hosszú sor áll a bélyegzésért. A nyitott ajtó ellenére levegõtlenség van. Amint itt végeztem, megyek vissza a nyomós kúthoz. Most csak egy ember van elõttem. Gyorsan legurítok fél lityi hideg kútvizet, és a törölközõmet is csurgósra itatom. Lemegyek a buszmegálló bódéjába. Van egy zsebkendõnyi ülõhely, ahova nem süt a nap. Leülök, elõre hajolok, és a fejemre kanyarítom a vizes törölközõt. Leírhatatlan érzés. Egy sporttárs látva az aktust megkérdi, hogy jól vagyok e. A jólléttõl messze vagyok ugyan, de megnyugtatom, hogy nincs baj. Elgondolkozok azon, hogy a kérdezõ jobban odafigyelt rám, mint én tettem volna mással hasonló esetben. Amint felemelem a fejem, egy fura jelenetnek leszek tanúja. Egy túrázó a Kakukk felé mentében átlósan megy át a keresztezõdésben. Egy Ladás emberkedõnek nem tetszik ez, és padlógázzal, csikorgó gumikkal kanyarodik be néhány centire a túrázótól. Az ijedt ember a "Nem látsz marha?" kiáltással reagál. Úgy látszik a nagy meleg, és a Kinizsisek generálta szokatlan forgalom frusztrálta az alkalmi rallyst. Kicsit nyomok a türcsin, hogy a nyakamba tehessem teljes átázás nélkül, és visszamegyek a kúthoz még egy fél literre. A hasam már futball-labda nagyságú és keménységû, de a szomjam nem csillapodott. Étvágyam viszont semmi. Megdumálom magam, hogy majd Pélin, az árnyas szentkútnál nagy lakomát csapok. Belevágom botom hegyét az emelkedõs fõút aszfaltjába, és indulok. Az a nóta ugrik be, hogy "Megy a takács az utcában, lötyög a víz a hasában". Sajnos nem tudom tovább a szöveget, ezért le is áll a lemez. Ebben az utcában momentán nincs egy szál autó sem. Ez egy újabb autós incidens miatt lényeges. Hátam mögül, a fõúton közelít egy kocsi. Egy mackósajt táblás mellékutcából balra nagyívben kikanyarodik elé egy másik. Még éppen le tudnak fékezni, de egyik sem tud továbbmenni, ha nem tolat valamelyikük. Úgy látszik, nem engednek a 48-ból, mert nem mozdulnak. Két másodperc múlva az a sofõr kezd üvölteni, aki nem adta meg az elsõbbséget. Gyanítom, hogy nem egyszerûen meleg van, hanem egy napkitörés szele érte el a Földet. Az is lehetséges, hogy Mogyorósbányát összetévesztették Mogyoróddal. Felérek a második nyomóskút magasságába. Ezt nem használja senki. Én se mertem megreszkírozni, hogy itt frissítsek, mert mi van, ha nem mûködik? Az utca felér az erdõbe, és szabályos szekérútburkolat váltja fel a flasztert. Ez is jó ideig emelkedik. Konkrétan addig, amíg fel nem köt a [K+]. Két túrázó éppen arra megy lefelé, Pélire. Az elõttem haladó kiabál nekik, de amazok a fülük botját se mozdítják. Valszeg jól informált kispistázókról van szó. Nagy szám volna, ha az Öreg-kõ pihenõnél mégis lenne ellenõrzés. De jó árnyékban menni egy kicsit, mialatt még mászni sem kell. Veteményes szakítja meg az árnyas utat, de aztán visszakerülök kis idõre a lombsátor alá. Egy keresztezõdésben balra kell fordulni. Aki nem tudja, az keresgélhet, mert csak beljebb, enyhe takarásban látható a [K-] jel. Az Öreg-kõhöz felvivõ ösvény bejáratát viszont egyértelmûvé tették. Nem kell kutatni a letérést. A dzsindzsát kiritkították, és jelzésként nagy kék-fehér nyíl mutat jobbra. Lássunk neki a hegyoldalnak! Se elõttem nincs, aki lassítana, se mögöttem nincs, aki lihegne a nyakamba. Mehetek a saját tempómban. A vége felé mégis utolér valaki, de elõle már félre tudok állni a keresztezõ erdei útra. Innen már csak pár lépés a pihenõbútorzat. Szokás szerint pang. Sajna megint nincs itt EP. Olyan sûrû a növényzet, hogy az az érzésem mintha alkonyodna. Nem szoktam itt megállni. Egyszer ellenõrzõpont miatt, egyszer pedig lábbeli igazítás okán volt rá példa. Most viszont úgy érzem, hogy fél percre le KELL ülnöm. Hosszasan törlöm az arcom a nedves törölközõ végével. Valami nincs rendben a gyomrommal, enyhe hányingerem van. Pont jókor érkezik Spot, hogy kirántson a gyengélkedõbõl. Együtt megyünk le az Öreg-kõrõl. Odalent csodálkozunk, mert a nagy mezõre nyíló kapu zárva van. Kerítésen kívül kell kerülni, és ezt új [K-] jelzések erõsítik. Laposan süt már a Nap, de még érezhetõen melegít. Egyre erõsödik a hányingerem. Emiatt nem tudok gyönyörködni a késõ délutáni fények által elvarázsolt tájban. Engem ez a látvány kap meg leginkább az egész túra alatt. Az elterelt [K-] kikerüli a kis patakot, és oldalról érkezik le Péliföldszentkeresztre, közvetlenül a Szent-kút mellé. Spot nem lassít. Utána szólok, hogy ha nem találna maga mellett, akkor megálltam generálozni. Félek, hogyha kitaccsolok, akkor szétfoszlik minden erõm, és nem tudok továbbmenni. Leülök a kegyhely lépcsõjére. Most már hallucinálok is, mert bagószagot érzek. Rossebet! Nem képzelgés, itt spanglizik mellettem egy figura. Ez hiányzik még a hányinger mellé. Nagy nehezen összekaparom magam, és áthurcolkodok a másik oldalra. Mindig csodálkoztam azokon, akik túra közben eléheztek. Ha nincs étvágyad, akkor is enni kell, mert ha eléheztél, akkor már NEM BÍRSZ. Hát, most meg velem fordult elõ ez a hülyeség. Ha csak rágondolok a finom falatokkal megpakolt szendvicsemre, rögtön a torkomig emelkedik a gyomrom. Szerencsére tegnap megláttam a bót polcán egy kis zacskó kesudiót, amit rövid gondolkodás után megvettem, és ma reggel nem felejtettem el bepakolni. Ez kellemesen sós, könnyen szétmorzsolják a fogak, és gyorsan felszívódik. Felbontom, és lassan eszegetni kezdem. Jól van, úgy látszik, ezt még befogadja a gyomrom. Hogy ne egyem hirtelen, elõveszem az egyik kiürült flakonomat, és PE. zacskóból izotóniás port szórok bele óvatosan. Ebben a pillanatban érkezik a helyszínre dnvzoli és csapata. - Van egy kis ütõs anyagod? - kérdezi Peti, és jót nevetnek Zsuzskával. Összeszedem magam, mosolyt erõltetek a képemre, és azt mondom: - Igen, itt az ideje, hogy betépjek, nem bírom tovább a gyûrõdést, szívok egy késhegynyi fehér port. Nem sejthetik, hogy milyen sz@rul vagyok. De most mintha egy kicsit jobban lennék. Óvatosan eszek még néhány szem kesudiót, és utána dobok egy nagy csipet konyhasót. Oááá, ökölbe szorul az arcom, ez pocsék, de jót tesz. Odamegyek a kúthoz, hogy vizet töltsek a porra. Ekkor ér ide EduShow. Neki is javasolom, hogy kóstolja meg a harapnivalóan finom forrásvizet. Visszamegyek a cuccomhoz, és pakolászni kezdek. Úgy tûnik jót tett a fél acskó kesudió, és a csipet só. Kezembe akad egy kókuszrúd. (Túrót! Felforgattam érte a hátizsákot.) Egy életem, egy halálom; ennek is megeszem a felét. Jól van, ez sem akar visszajönni. Belügyeimmel párhuzamosan egészen megjavul a hangulatom is. A szaléziak központja felé az éppen érkezõ Marcsival megyünk. Elhaladunk a szürke marhák, barna birkák és tarka gidák karámja elõtt, aztán õ bemegy egy szerény, kétajtós épület egyik ajtaján, én pedig a templom felé veszem az irányt. Nem, semmilyen vallási indíttatás vagy kultúrszomj nincs a háttérben. Emberek! EGYSZERÛEN ARRA VEZET a [K-]. Egyetlen követõm sem akad. Mindenki a szaléziak magánterületén, a sportpálya mellett megy le a mûútra. Ezt tájékozatlansági kispistázásnak tudom be. (Én is csak a 3. K100-am után értesültem Spot-tól errõl az apróságról. Ridegen fogalmazott: - Akkor te még nem is jártad végig a K100 útvonalát. - Kösz!) Leérek az idõsek otthona elé, ahol jobbra kanyarodok. Innen látszik a legjobban, hogy mekkorát kerültem, vagyis a többiek mekkorát vágtak le. Már este nyolc múlt, de a Nap még mindig süti az országutat. Türelmesen baktatok a flaszteren a balos letérõig. Úgy tûnik, hogy most már túl magasak a hegyek a Napnak, ezt, a mezõn átvágó utat már nem érik el sugarai. Mielõtt betérnék az erdõbe, búcsúzóul rám villant még egyet. A hirtelenül meredek emelkedõt már dnvzoliékkal gyûrjük. A hegytetõn utolérünk egy párt, akik az általam Kesztölcön látott vietnami papucsos tagról beszélnek. Azt állítják, hogy fogadásból papucsban teljesíti a K100-at. Elsõ reakcióm az, hogy ez képtelenség. De hát, hogyha akad olyan esze ment fickó, aki pufajkában ússza meg a Révfülöp-Boglár 5200 m-es balatoni távot, akkor miért ne mehetne strandpapucsban 100 km-t hegyen, völgyön át egy hasonló gondolkodású arc. (Utólagos, meg nem erõsített értesülésem szerint a papucsos szintidõn belül beért. Minden elismerésem.) Kedélyes beszélgetés közepette érünk le a Bika-völgybe. Most ide települt a wimpy árus. Tavaly a Vértestolnai mûútnál kínálta az amerikai virslijét. Falánk énem jelez, hogy enne egyet. Racionális énem emlékeztet, hogy nem is olyan régen taccs közeli állapotban voltam. Továbbmenve a Bajót-Bajnai mûúton, baloldalt megpillantom a sportszer cég képviselõjét. Szódás ballonok az elõtérben. Ebbõl mindenki csapolhat az új poharába. Aki megtartotta a Pilis-nyeregben kapott cetlit, az csipegethet sós és édes sütit, hova tovább, vörösbort is ihat. Nemigen iszok alkoholt túra közben, de egy korty bor, most direkt jó lesz a gyomromnak. A frissítõpont gazdája tisztán ajánlja fogyasztani a bort, de én most nem a bukéját jöttem elbírálni, belespriccelek egy kis szódát. Pár kocka sóssüteménnyel leülök a stand egyik kempingszékébe. - Gyere Béla bácsi! Frissülj te is! - Hány kilométernél vagyunk? - kérdezi Béla bá, miközben elfoglalja a mellettem levõ széket. - Nem tudom Béla bácsi, de én ugyanúgy utálom, ha a kilométerek számát emlegetik a túra alatt, mint te, amikor mi az idõjárásról beszélünk. - Igazad van - mondja, és - ugyanazzal a levegõvel - mástól kérdezi meg... A kismértékben fogyasztott tudatmódosítótól rózsás hangulatban megyek tovább az országúton, hogy pár lépés múlva jobbra bekanyarodjak az erdõbe egy újabb emelkedõre. Nagyon húzós. A sötét lombok azt susogják, hogy nincs messze már az alkony. Szép lassan meg van ez a kaptató is. Egy irtáson balra megyek, majd rögtön jobbra, egy távvezeték mellé. Ez egy csalós szakasz. Aki nem ismeri, annak kellemetlen perceket okozhat. Látod az emelkedõ tetejét, vagyis azt hiszed, hogy látod. A tetõnek hitt vonalnál lesz egy pici lejtõ, ami az igazi emelkedõt vezeti be. A távvezeték mellett emelkedve a következõ Emeséket kapom: 1.) "Belassultam, amit nem értek, de ez van. Most Pfszt+nél kajálok és pihenek: Sprint S." 2.) "Üdvözöljük az Orange Slovakia hálózatán! ... Jó utat és kellemes idõtöltést kívánunk!" 3.) "Kiszálltam Pfszt+nél :-( Pihentem, de nincs értelme továbbmenni, vsz szintidõn túl érnék be: Sprint S... Komolyan mondom, én sem értem. A SÁRGA 70-en még ennél is melegebb volt, mégis jobban vettük az akadályokat. Most meg itt napszúrást kapunk, rosszul leszünk, belassulunk. Mi a fene van ma? Utolér Priger Pisti. A Kakukknál megvárta a fõdijeit, aztán megint rákapcsolt. Ennél a srácnál minden rendben van. Hja kérem! Ha én is harminc évvel és húsz kilóval kevesebb lennék... A távvezeték alá megyünk, és az emelkedõ utolsó haarmadát együtt tesszük meg. Sõt, még a vaskapu hajtûkanyarában is együtt koptatjuk a cipõtalpunkat és a szánkat. Támad egy halovány kis szellõ, ami éjszakára enyhet ígér. Pisti felveszi a menet közben elõkotort friss pólóját és az utazósebességét, majd lassan belehalványul a szürkületbe. Átmegyek a vadfüggönyön, ami már rég csak díszlet. A nagyon sötét erdõbe érve némelyek meggyújtják lámpáikat. Biztosan tudom, hogy a következõ pihenõig kitart még az alkonyzóna, nem kell világítani. Átmászok a két, tavaly beállított mászókán, és várom, hogy mikor bukkanok ki a sötétbõl Pusztamarótra. A réten célba veszem az esõházat. Az ott levõktõl biztonság kedvéért megkérdezem, hogy van e pont. Nincs. A faépítmény külsõ padjára ülök, és elfogyasztok egy csokit meg egy zsebkávét. Elõbányászom a fejlámpámat, és a nyakamba lógatom. Ennyi volt a pihenés, tovább megyek. Egy jó darabon világít a murva, de a sorompó felé balra kanyarodva beüzemelem a lámpát. Nekivágok az elõször susnyás, késõbb mészköves ösvénynek, ami jobboldalra lejt. Egyedül megyek egy jó darabon. Amikor hátulról beszédhangot hallok, és idegen fények vetülnek fejlámpám fénykévéje mellé, akkor félreállva elengedem a gyorsabb csoportot. Kicsit elvakítottak az erõs lámpák. Akkorát rúgok egy kõbe, hogy a nagyujjam elzsibbad. Az igazi gond akkor keletkezik, amikor - nem sokkal késõbb - ugyanez megismétlõdik. Hullámokban tör rám az iszonyú fájdalom. Hosszú másodpercekig azt hiszem, megzavarodok. Csak percek múlva tudok visszatérni a normál kerékvágásba. Belefejelek egy medvehagyma illatfelhõbe. Jelen állapotomban ezt kellemetlenül penetránsnak érzékelem. A mészköves ösvénynek egy lejtõ vet véget, amit közvetlenül egy erõsebb emelkedõ követ. Az egyházi üdülõt elhagyva egy hosszú, monoton szakasznak nézek elébe. Nem kell mást csinálni, csak lépkedni, és tolni a botokat. Már majdnem bealszok, amikor egy trió utolér. Megmentenek egy apró kispistázástól, mert a széles út továbbmegy, de a jelzés - ki tudja miért - egy ösvényre térít, ami százvalahány méter után visszacsatlakozik az eredeti útba. Túl szorosra köthettem a cipõfûzõimet, mert megfájdultak a sarkaim. Nem merek lazítani a fûzõkön, nehogy kimenjen a bokám. Inkább szenvedek. Jobbról kerítés kerül a látóterembe, majd lejteni kezd az út. Most már csak idõ kérdése, hogy mikor látok meg egy [K+] jelzést az egyik kerítésoszlopon, akkor kell rögvest balra fordulni, hogy ne menjek le Tardosra. Ez is megvan. Megjegyzem, hogy az eddig benõtt, dzsindzsás letérés most szépen le van csupasztva, jól észrevehetõ [K-] hív be. Be is megyek. Beljebb az ösvény ráfut egy szélesebb útra, ami úgy vezet Bányahegy felé, mint egy vágány. A Gerecse-tetõ felé menõ [K3]-et nem is észlelem, csak az utána következõ, Tardosra menõt. Az irtást, ami éjszaka csak egy nagy semminek látszik, körülkerítették. Már nem vagyok messze a ponttól. Várom, hogy az erõs lámpákkal megvilágított rét kibontakozzék a sötétbõl.

5. ellenõrzõpont, Bányahegy.

Elintézem az adminisztrációt, majd az új K100-as poharamba teát kérek, és félrehúzódok a sodorvonalból. Alig harmatos a fû. Leülök, és szendvics után matatok a hátizsákomban. Nem vagyok éhes, de nem akarom, hogy megint valami gond legyen az üzemanyag-ellátással. Béla bácsi érkezik. Azt mondja, hogy amikor Pusztamarótnál elõvette a lámpáját, az már égett. Tartalék akkunak is a lemerültet pakolta be otthon. Puff neki! Ceruza elemeket kurrentál. Csak AAA elemeim vannak, de felajánlom neki a komplett tartalék lámpámat. Végül mástól sikerül ceruzaelemeket szereznie. dnvzoliék az imént mentek el. Mentem volna velük, de még a lámpa-vircsafttal voltam elfoglalva. Az enyémhez hasonló tempójú túratárs mögött teszem meg a nem rövid (sõt, hosszú) utat a volt vadkerítésekig. Nagyon úri dolog, hogy nem kell négyszer egymásután átmászni, de az örömbe vegyül egy kis üröm: Az oszlopokat csak úgy kidöntögették, és a kerítés drótja több helyütt belóg az ösvényre, így okozva balesetveszélyt. Az akadályoztatott haladás miatt torlódás alakul ki. Az elöl haladó figyelmezteti a többieket a különféle buktatókra. Mintha vandálpusztítás söpört volna végig a környéken. Az utolsó hajdani átmászó helyett inkább a nyitott kapu felé veszem az irányt. Egy párméteres kerülõ, de legalább nincsenek tankcsapdák. Ezután már minden beugrónál arra megyek, amerre a [K-] mutatja. Van egy követõm, aki még a csapatát is figyelmezteti, hogy jöjjenek csak beljebb, mert nem a szélesebb út a K100 útvonala. A vályú alakú ösvényen végül szerencsésen kibukkanok a mûútra, ahol balra fordulok. - Itt az "Ottorió" - hallom Zsuzska hangján a nick nevem legújabb változatát. Igen, így van ez ma este: Hol elhagyjuk, hol utolérjük egymást dnvzolival és társaival. Jobbra, Vértestolna irányába fordulunk az útkeresztezõdésben. Összefüggõ, parkoló kocsisor. A legtöbb autóban alva várják az emberüket. A kocsisor megszakításánál, balra folytatom, majd az elsõ lehetõségnél megint balra. Hosszú, unalmas rész jön. Az itt megszokott sártenger helyett kiaszott agyag fogad. Csak az egyik mélyedésben lépek olyan sárba, mintha habszivacsra léptem volna. A monoton caplatást egy SMS jelzés töri meg. Jézusmáriaszentjózsef! Mi történt már megint? Ezúttal örvendetes hírt kapok: Kiss Pistinek sikerült a terve. Be tudott érni szombaton. Konkrétan 23:50-kor. Az órámra nézek: Alig járunk benne a vasárnapban. Hirtelen nem tudom, hogy hol tarthatok. Egy magasles megjelenésébõl következtetek arra, hogy a [K+] becsatlakozását már elhagyhattam. Néhányan utolérnek, és azt latolgatják, hogy milyen messze lehet még Koldusszállás. Mostanra képbe kerültem, mert éppen az imént mentem át a Tarjáni-Malom-patak sárbevonatú hídján. A patakcsobogás zenéjét most nélkülöznöm kell. Elzárták a csapot. A fekvõ vad-lábrács el van tömõdve, és be van tiporva valami monstrum által, de engem ez a legkevésbé sem érdekel, annál inkább az, hogy a rács Koldusszállás közelségét jelzi. Hamarosan megjelennek a hengereletlen zúzalékkövek, egyre többször bicsaklik meg a bokám, lejteni-, és balra elnyújtottan kanyarodni kezd az út, és az alagút végén meglátom a fényt.

6. ellenõrzõpont, Koldusszállás.

Tea és leves közül lehet választani. A zöm a teát választja, de nekem most jobban esne egy kis sós lé. A levesosztó rendezõ vidáman kínálja portékáját, neki nyújtom poharam. Nem tudom, miért örül annyira, remélem, nem a leves tartalmáról tud valamit, ami nem publikus. Tûz forró a lé. Elhatározom, hogy juszt sem égetem le a nyelvemet, ezért hosszan fújkálom. Már teljesen el vagyok szédülve. Beleszürcsintek. A nyelvem leég. Módosul a hûtéstechnika: Befelé a nyelvemre szívom a hideg levegõt, kifele meg a levesre fújom. Most már türelmesebb vagyok, és sikerül további sérülés nélkül elfogyasztani a levest. Ez jólesett. Az alján volt egy kis káposzta torzsa, vagy valami egyéb gezemice, tehát zöldséglevest ettem. Elpakolom a poharat, és nekimegyek a hátralevõ távnak. Ideérkezésemhez képest egy majdnem hátraarccal indulok a [S-] / [K4] jelpáron. A [K4] hamar kiágazik balra. Elõször alattomban emelkedik az út, aztán egyre jobban. Gyakran pillantok balra fel, hátha meglátok egy lámpát a hajtûkanyar felsõ ágán. Nem látok semmit, a kanyart túl korán vártam. Se elõttem, se mögöttem nem látok lámpát, még a könyök után sem, amikor már a lenti ágat fürkészem. Eszembe jut Árpi, aki tavaly úgy jellemezte ezt a részt, hogy fejbe lõtte volna magát, ha lett volna nála egy pisztoly. Valami néha beleszúr a talpamba. Majd a néhai Kisréti vadászháznál leülök arra a szép, faragott padra, és kitakarítom a cipõmet. Gyûröm az emelkedõt, fejemet lógatva világítom a murvát. Elhagyom a kis budiszerû épületet, a pad még arrébb van. A [P+] kiágazásánál jövök rá, hogy a padról már lemaradtam. Vissza semmiképp nem megyek, egy tuskóra, vagy nagyobb kõre várok, amire leülhetek, mert a szurkálás nem maradt abba. Hopp, ott egy jóképû tuskó! Kicsit korhadt, de megteszi. Kimászok az útból és letelepedek. Jaj, alig bírok lehajolni a fûzõhöz. Amint így bíbelõdök, jönnek páran. Egyikük megkérdezi, hogy: - Futómû szerviz? - Kicsi defekt, de mindjárt elhárítom - válaszolom. Kimegyek az útra, és néhány lépés után megint érzem a szúrást. Akkor ez egy fantom kõ. Együtt kell menni vele. Jobbra rátérek a szekérútra. Egy vonással megint beljebb vagyok. Ismét összetalálkozok dnvzoliékkal, össznépileg várjuk a [S-] balos letérését. Könnyû dolgunk van, mert elõttük ketten már vizsgálják a jelet a fán. Lejjebb felvetõdik az itt szokásos kérdés: - Ilyen sokat kell lefelé menni? - Sajnos igen, és ez itt még nem is a frankó keresztezõdés, ahol élesen jobbra kell majd fordulni. Tovább lejtünk. A padkán megyek, és dumálás közben véletlenül (!) 25 m-rel majdnem letompítom az Arany-lyuki jobbos derékszöget egy jelzetlen átvágáson. dnvzoli rögtön észreveszi a turpisságot, és rám szól. Az a jó, hogy õ a leginformatívabb beszámolót olvasta el indulás elõtt. (Hihi!) Megkezdõdik egy újabb gumiemelkedõ. Zsuzska firtatja, hogy meddig tart még ez. - A GERECSE 50-rõl tudhatod: Elég hosszadalmas. Most jobbról erdõ, balról irtás van. Ha balról is bejön az erdõ, akkor már semmi perc és megint fönt leszünk a szekérúton. A jó társaság miatt ez elég hamar bekövetkezik. A visszacsatlakozáskor szokásomhoz híven hátranézek, hogy látom e kispistázók fényeit a szekérúton. Nix. Senki nem jön arról. Most már sínen vagyunk. Innen "csak" el- és le kell gurulnunk a Baji vadászház helyett a Szt. Péter pusztatemplomhoz. Ahogy múlik az idõ, és fogy a táv, úgy fogy a türelmünk a kövek nyújtotta, kéretlen talpmasszázs miatt. Jobbra indított nagy, lejtõs kanyar jelzi, hogy egyre közeledünk utolsó ellenõrzõpontunkhoz, de ezzel együtt egyre durvább kövek teszik egyre kínosabbá a lépéseket. Gyakran váltok az út jobboldaláról a baloldalára, és vissza, kevésbé köves sávot keresve. Csekély sikerrel. dnvzoli is mindnyûgösebb. Jobbra kutatom a régi utat, ami felment a Baji vadászházhoz. Már tavasszal kerítés zárta le, be is nõhetett, no meg éjszaka is van; nem találom. Mindegy, megyünk tovább egyenesen, aztán majd történik valami. Egy balról, a mélybõl felcsatlakozó úton fejlámpákat észlelünk. - Lementetek a [P-]-on? - kérdezem az elsõ felérõtõl. Igenlõ válaszára nyugtázom magamban, hogy az Arany-lyuknál nem fordultak jobbra, hanem ki tudja meddig lementek a [P-]-on. Lényeg, hogy találtak egy utat, ami felhozta õket. Á! Örülni! Látom egy tábortûz fényét.

7. ellenõrzõpont, Szt. Péter körtemplom romja.

A pihenõpad helyei mind foglaltak, lehervadunk a rendezõk sátra elé. Úgy döntök, hogy nem ûzöm a tatárt, nyugiban megeszem a maradék kesudiót, így, féloldalt fekve, mint az ókori római polgárok. A köves út által felborzolt idegeim is kisimulnak egy kissé. Sokat persze nem idõzök, mert bár hideg nincs, de nem akarom, hogy a tagjaim lerozsdásodjanak. A többiek még pihennek, én balra alákanyarodok annak az útnak, amelyiken idejöttünk. Hosszúnak tûnõ erdei séta után érek a Kálvária legnagyobb számmal ellátott stációjához. Innen kell visszaszámolni. Óvatosan tipegek meredeken lefelé egy szurdok sziklás peremén. Igyekszek nem beleesni, vagy kõbe rúgni. Utóbbi nem sikerül 100%-ig. A szenvedésit! Rengeteg a stáció. Szerintem ez most már az egyes számú lesz. Nem vagyok rest, közel megyek hozzá, és rávilágítok: "Jézus felveszi a keresztet." Jaj, már éppen kérni akartam. Gágog az összes lúdtalpam, fáj a sarokcsontom, meg az egész zoknitöltelék. Elbotorkálok az örökmécses melletti padhoz, és leülök szerelvényt igazítani. Lazítok a cipõfûzõkön, és megeszem az utolsó zsebkávét. Üdén és frissen kell megérkeznem a célba, mintha éppen akkor jöttem volna ki a színházból egy végigkacagott vígjáték után. Megmászom, az utolsó, 5 m-es emelkedõt, ami kiemel a Baji-szõlõkhöz, ahonnan lassan ereszkedek Bajra; mindvégig szilárd burkolaton, ami egyre jobban fáj. A lámpát már eloltom, és homlokomról a nyakamba húzom. A hajnali óra ellenére sincs hideg, pólóban nyomom a métereket Baj központja felé. A templom után még mindig szorosnak érzem a cipõmet, a buszmegállóban megint leülök fûzõt lazítani. Az egész túrán nem vacakolok ennyit, az utolsó flaszteres kilométereken jön elõ minden baj. Az egyik elhaladó túratárs megkérdezi, hogy jól vagyok e. - Igen - válaszolom -, mert mindjárt itt a busz. Elõször nagyot néz, de aztán észreveszi, hogy ironizálok, és mosolyogva továbbmegy. Zsuzska is most ért ide, és van képe futólépésben továbbmenni a vasúti sorompó felé. Hallatlan! Én is kocogok vagy 8 és fél métert, legalább ez másképpen fáj. A Tóvároskert állomás mindkét peronja kihalt, nemrég ment el a vonat. A sorompón túljutva elhaladok a Kis füttyös - helyi szlengben Kis fütyi - kocsma elõtt, hogy a második utcán balra, majd a következõ keresztutcán jobbra forduljak. Utolérek két belassult fiatalt, akik alig akarják elhinni, hogy a fenyvesen átlósan kell átvágni. Igen, ez most nem kispista, így van kisakkozva, hogy a gyalogátkelõnél érjük el a nagy forgalmú Vértesszõlõsi utat. Köztünk maradjon, de nem gyõztük kivárni, míg a gombnyomás után zöldre vált a lámpa. Milyen messze van még? Ez az égetõ-, a talpégetõ kérdés. Mutatok egy nagyobb reklámtáblát az út mellett, a távolban: - Na onnan még egy kicsi, és jobbra. Hogy látható távolságban van a cél, ez megnyugtatja kissé a sajgó lábú fiúkat. Egy hölgy pedig, aki kb. a sorompótól jön velem, õ most futásnak ered a mutatott irányba. Ezek a nõk milyen türelmetlenek!? A két sráccal nyugiban érünk el a kapuhoz. Az egyiknek nagyon fájhat, mert amiatt zsörtölõdik, hogy a táboron belül milyen hosszú a kiszalagozott út a célhelyiségig. Az ajtóban - jó szokás szerint - összeszedik az érkezõk igazolólapjait. Én még arra az egy percre is leülök, amíg kinyomtatják az oklevelemet. Nem rontottam tavaly óta az idõmön, sõt, ha a negyedórás sorbaállást is beleszámítom a Hosszú-hegyi pont elõtt, akkor még javítottam is, így jogosan, és örömmel veszem át (az ötkarikás játékok évében) a zsinórban 5. ovális jelvényemet és oklevelemet. Gondosan elpakolom a becses holmikat, és a kajálda felé indulok. Most már érzem, hogy hûvös van idekint. Az ebédlõben kellemes meglepetés ér: A babgulyás felséges, és még fánkot is kapunk. A repeta úgy jön össze, hogy dnvzoli megosztja velem Zsuzska levesét. (A hölgy önként, bár nem dalolva mondott le az ételrõl. Innen is kösz mindkettõtöknek.) Maradnék még egy kicsit, hogy üdvözöljem a beérkezõ ismerõsöket, barátokat, de úgy számítom, hogy ha most elindulok, akkor még elérem a következõ vonatot. A Vértesszõlõsi úton utolérem Gyõri Pétert és túratársát, így a vonatig is jól szórakozok. Csodák csodája: van pénztár, de a vonat nem megy be a Délibe, Kelenföldön van a végállomás. A valóban kedves pénztáros hölgy tájékoztatása nyomán a Keletiig veszek jegyet, tatabányai átszállással. Az egyik teljesítõ éppen öltözködik, amikor a vonat - mindennemû elõzetes hangosbemondás nélkül - befut a megállóba. Emberünk, gönceit felnyalábolva, mezítláb ugrik fel a vonatra, nem kis derültséget kiváltva a jelenlevõkbõl. Tatabányán néhányan átszállunk a Keleti felé menõ vonatra, ami három perc múlva el is indul. A vonaton eszembe jut, hogy levezetésnek átmegyek a "Gyertek ki a vadas parkba" címû túlélõtúrára, hogy ott feszítsek legújabb jelvényemmel. Aztán az is eszembe jut, hogy ahhoz inkább a Délibe kéne érkeznem, és semmi kedvem a városban tovább bumlizni. A dolog megmarad az ötlet szintjén. A Baross téri pályaudvaron megállapítom, hogy nem csak Kelenföldre érkeznek zombik ma reggel, hanem néhányan érkezünk a Keletibe is...

Ottorino

 

 
 
SárgaTúra éve: 20122012.07.27 09:27:11

SÁRGA 70 (2012.04.30-2012.05.01) Táv: 70.6 km; Szint: 2285 m; Szintidõ: 17,5 óra.



Szombaton a GERECSE 50-nel kíméltem magam, vasárnap pedig megtartóztattam magam a túrázástól, hogy hétfõn este pihenten állhassak a rajtvonalra Esztergomban. Idén is Spot jóvoltából menekültem meg a vonatozástól. A Dunántúlról érkezett sporttársak már ott üldögéltek a vasútállomás egyik padján, és vidáman cseverésztek, amikor mi beálltunk a parkolóba.

"Ott volt a postás, a rendõr, a villanyszerelõ, / a szomszéd, a gázos és a díjbeszedõ, / a handlé, a szódás és a képkereskedõ, / a házmester, a fia és a kéményseprõ."

A rendezõség kezdi összeállítani a rajt mûanyagasztalait. A klíma ideális, nem kell majd az elsõ emelkedõ elõtt vetkõzni, rögtön pólóval lehet nyitni. Egy vasutas nõ jelenik meg a forgalmi iroda ajtajában: - Ha nem tudok bezárni, ki fogja nekem megfizetni az idõmet? - kiabál a küszöbrõl a rendezõk felé. Válasz nélkül hagyják, de néhány méterrel arrébb viszik a rajtoltató asztalokat. Éppen elõbukkan a kanyarban a Budapest felõl érkezõ vonat reflektor-szempárja, amikor kiadják az elsõ nevezési lapot. Rohanvást jönnek a túrázni vágyók. "Gazda szeme hizlalja a jószágot." Szöcske fõrendezõ elégedetten méregeti a tömeget. Tomnak - aki a vonattal érkezett - mentettem egy nevlapot, így az egész társaság el tud indulni 23.00-kor. Szinte azonnal széthúzódik a mezõny. Kiss Pisti és Spot rögtön elporoznak. Amikor véget ér a szilárd burkolat, akkor már mindenki porzik. Kemény aszály van. A fejlámpa fénykévéjében felém száguldanak a porszemcsék miriádjai. Felérünk egy hatalmas mezõre.

1. ellenõrzõpont, Vörös-kereszt.

A hagyománynak megfelelõen néhányad magammal lazán tovább indulok lefelé. Utánunk kiabálnak, de akkor már érzem, hogy valami nem stimmel. Követõimmel visszamászunk a megfelelõ ösvényre. Normál esetben a cipõk már vizesek a fûrõl rájuk tapadt harmattól, most azonban a port rúgjuk tovább. Elõttem Priger Pisti VÁM-ZOLLKONTROLLE-CUSTOMS feliratú jól láthatósági mellényérõl vakítóan verõdik vissza a fejlámpám fénye. (És ez így lesz egész éjszaka.) Nadrágja vádlirészén is vannak fényvisszaverõ csíkok. Ezek azt az érzést keltik, mintha O lábú lenne a nadrág viselõje. Ezt Árpival egy kicsit kipoentírozzuk. Érdemes hátrapillantani, megéri a látvány: A bányász szakszervezet népes delegációja kígyózó sorban vonul a Május elsejei nagygyûlés helyszíne felé... A mezõn kanyargó utunk egy szántóföld szélén ér véget, amikor is bémegyünk az erdõbe. Hosszú, dumálós szakasz következik. Túránk egyetlen mászókájához érkezünk. Ezen sem akarok átmászni, de hiába próbálkozok a kapunál, zárva van. Hamarosan kiérünk egy erdészeti mûútra, amin jobbra fordulunk, és elhaladunk egy fatelep, vagy valami hasonló mellett. Nem maradunk a szilárd burkolaton, hanem balra felvágunk egy füves úton. Rövid emelkedõ után megint bent vagyunk az erdõben. Most mintha nem lenne annyi fatörmelék az úton, de az biztos, hogy a megkötött talajon könnyebb haladni, mint a tavalyi lekvárban. Nagyobb fényfolt bontakozik ki a sötétbõl, többen cihelõdnek körülötte.

2. ellenõrzõpont, Cserepes-árok, [S-] / [S+] elág.

A pontõrök tenyérnyi tábortûz mellett üldögélve osztják a bélyegzést. Nincs miért idõznünk, lámpáinkkal rést ütve a sötétségen továbbmegyünk. Lássuk csak! Mi is következik? Az erdei séta után meg kell pillantanunk a völgyben Pilisszentlélek éjszakai világítását. A fényeket távoli, folyamatos kutyaugatás vezeti be. Ugathatnak hajnalig, mert nem az volt az utolsó vonat, aminek az érkezését én is láttam Esztergomban. Jobbra lekanyarodunk a falu völgyébe. Odalent, a füves úton beveszünk egy éles balkanyart, aztán rátérünk egy szilárdburkolatú útra, amin besétálunk a faluba. Ezeket a magas hangfekvésû kutyákat betiltanám, mert ha közel ugatnak fel, hirtelen, akkor megrepedhet az ember dobhártyája. Árpinak nem ismerõs a falu, de amikor a sörözõhöz érünk rájön, hogy mégis járt már itt a 2010-es Turul megunása után. Feljebb a Klastrom vendéglõ már emelkedõ mellett áll. Nekem ez jelzi a Pilis-nyeregbe vezetõ út kezdetét. Árpi sóhajtva bök a feketeség közepébe: - Oda kell fölmenni? - kérdezi nem igazán lelkesen. Biz' oda ám - válaszolom. Nem hajtjuk magunkat eszelõs tempóban, hogy ne kelljen kényszerpihenõket tartani. Még ilyen üzemmódban sem telik sok idõbe, hogy felérjünk egy keresztezõ erdészeti mûúthoz. A túloldalán folytatjuk a felmenetelt. A következõ mûúton pár métert teszünk meg balra, és a majdnem 180 fokban kanyarodó könyökkel mi is jobbra fordulunk. Na, ez az a hely, ahol nagyon kell figyelni balra, fel, hogy hol van a jelzés folytatása. Tudva tudom ezt, és mégis mindig távolabbra képzelem ezt az ominózus felvágást. Most Árpi kiabál utánam, mert õ vette észre a belógó, megerõsítõ szalagot. Magyarázatként azt hozom fel, hogy egy lányt követtem, aki határozott léptekkel ment az úton. A többiek után én is felkapaszkodok az erdõbe, hogy nemsokára megint keresztezhessünk egy mûutat. Az emelkedõ nagyját már letudtuk, most már csak fel kell baktatni a Pilis-nyeregbe. Rávilágítok az emlékoszlopra, és megkérdem Árpitól, hogy ismerõs e. Nem csodálom, hogy nem vágja rá a választ. Nappal, a KINIZSIN egész más arcát mutatja a túrázóktól hemzsegõ nyereg. Most kihalt, még az asztaloknál sem pihenget senki. Mi sem állunk meg, hanem a jobbra behívó szalagot követve rátérünk a lefelé vezetõ ösvényre. Egyre kellemetlenebb szögbe áll a lejtõ. Nagyon sokat kell lefelé fékezni. Eszembe jut, hogy itt felmászni se volt semmi a PÁLOS 70-en. Az út peremérõl valahogyan a nagyon törmelékes mélyútba keveredünk, de a következõ felpillantásnál már megint látni a [S-] jelzést. Azért már leérhetnénk a pincébe, mert nagyon fáraszt a helyzeti energia felemésztése. Le is lassulok, megelõzendõ a fájdalmak megjelenését. A zakózás kockázata is kisebb így. A baráti kör tagjai meg is elõznek. Egyedül érek le egy karéjra, amin balra fordulok. Nagy megkönnyebbülés, hogy vége a lejtõnek, de én nem érem be ennyivel, tovább könnyebbülök egy beugróban, majd továbbsétálok a belógó szalagig, ami jobbra térít. Leballagok egy szûk növénysikátoron.

3. ellenõrzõpont, Klastrompuszta.

A többiek már frissülnek. Ki a kútnál, ki a szörpös tankoknál. Én is közibük állok. Csokival bevont desszertet kínál a pontõr, de amikor egy nagyobb társaság érkezik, akkor elteszi, mert pecsételni kell. Béla bácsi vállalná a kínálás feladatát, de a pontõr nem szavaz neki bizalmat. Én még egyet szörpögök, mert Pilisvörösvárig nuku frissítés, és az igencsak odébb van még. Továbbindulunk az emelkedõvel nyitó, jobbra ívelt mûúton. A mûútnak hamar vége, és az emelkedõ is enyhül bár még sokáig kitart. Ez is megnyúlt tavaly óta. Féltem kicsit ettõl a szakasztól, mert a múlt évben mocskosul fel volt dúlva. Most sem egy hengerelt golfpálya, de nagyságrendekkel jobb, mint tavaly. Hosszas menetelés után jobbra kanyarodunk, és nemsokára kiérünk egy távvezeték irtására. Nem követjük sokáig a vezetéket, mert egy jobbos szalagozás bevisz az erdõbe. Egy kis hullámvasutazás után útkeresztezõdés következik. Bejön a [P-], ez a Csévi-nyereg. Az ezt követõ Táloki-erdõ útja is jobban járható, mint a múltkor. Sokáig monoton szurkálom a botokkal az út felszínét. Munkám eredményeként eljön a lejtõs, jobbra kanyarodó mélyút, ami az erdei séta végét jelenti. Balra rátérek a gázpásztára. Csillagos az ég, de hideg nincs, ideális kirándulóidõ van. Lassan eljön a letérés a gázpásztáról, jobbra fordulok. Egy sorompóig pár métert lefelé kell menni. Itt minden átmenet nélkül több fokkal hidegebb levegõbe fejelek. Ez fölöttébb érdekes jelenség. Csak azért nem öltözök fel, mert tudom, hogy hosszan emelkedõ szekérút következik, ami majd biztosítja a fûtést. Az unalmas, nyúlós emelkedõt gondolataim szabadjára engedésével rövidítem. A Klotild-barlanghoz vezetõ letérés magasságában vízszintes lesz az út, és a kövek is elmaradnak róla. Felnézek az égboltra: tök sötét. Idõben vagyok, mert itt már megengedhetõ egy árnyalatnyi pirkadás. Balra tarts! Majd Iluska-forrás mellett el. Lélekben lehet készülni a Fehér-hegyre, ami most még totál fekete. Igen, itt balra-, majd pár méter múlva jobbra fel, a rétet lezáró kerítés mellé. A felsõ sarkától még néhány lépés balra, aztán be a fák közt a hegyre vezetõ ösvényre. Csak semmi kapkodás! Egyhuzamban fel kell csûrni a csúcskõhöz, aztán egy darabig békén hagynak a brutál emelkedõk. Huh, már meg is van. A mûfajra jellemzõen most lejtõ következik. Elõször poros, majd murvás és kanyargós. Lényeg, hogy elvezet egy esõházikóhoz.

4. ellenõrzõpont, Vörös-hegy nyerge, pihenõ.

Kíváncsi vagyok milyen lesz a gázpászta talaja, ezért leereszkedek a szintjére. Sejtettem. Süppedõs homok. A gázvezeték fektetésénél letúrták a turistautat, azóta nem tudott visszamászni a helyére. Lábaimat óvatosan emelgetve lépkedek, nem hiányzik egy adag homok a cipõmbe. Egy kilométer van ezen a kellemetlen terepen. Lejjebb már kicsit kötöttebb a homok. Korán kelõ madarak ébresztik a hajnali erdõt. Az éjszakát átmulatott fülemülék még mindig nem lankadnak. Róluk veszek példát. No, nem a dalolást-, hanem csak a kitartást tekintve. Lassan leérek a fenyõfacsoporthoz, ahol jobbra elhagyom a homokos útpótlékot. Nemsokára itt van Pilisvörösvár hétvégi házas övezete. Jólesik homlokomat megszabadítani a fejlámpától. A vasúti átkelõhöz érve fehéren villog a jelzõlámpa. Inkább körülhallgatózok, mint nézek, mert beláthatatlan kanyarban (Hol másutt lenne az átkelõ?) ez többet ér. A sínpár után már igazi utca van. A nyilazott [S-] balra, a Kálvária emelkedõs utcájába mutat. Aki elõször van itt, annak elég könnyû ezt benézni. Minden alkalommal akadnak is néhányan, akik kihagyják a felmenetelt. Szív, aki továbbmegy egyenesen, mert a tavalyival ellentétben most van pontõrség odafönt.

I. feltételes ellenõrzõhely, Pilisvörösvári kálvária.

A feléréshez viszonyítva jobbra fordulok, és egy murvás utcán, lazán lejtõzve egyre beljebb megyek a városba. Egy kis hídról a kanyarodó vasúti sínpárra nézek le. Az utca végén jobbra fordulok. Befigyelek a Mónika utcájába. Semmi mozgás. Gyanús ez nekem. Ebben a pillanatban szól egy sporttárs, hogy a Mónikát bezárták, arrébb lesz a pont. Jó, hát akkor menjünk egy utcával tovább, és ott forduljunk jobbra. Utcán végig, sikátoron balra, ki a 10-eshez, ott jobbra, arccal a vasút felé, ismét sínek keresztezése, zöldségesnél balra, lépcsõn fel, játszótér mellett el. Szent Szilvamag! Hányszor tettem meg már ezt az utat?! Nem tudom, mert más túrákban is benne van ez a szakasz. A játszótér utáni keresztezõdésben, egy akácfán, félig takarásban egy A4-es papírt látok. Kíváncsiságból oda megyek és elolvasom. A következõ pont neve van rajta, és a lap alján, sormintaként sok kis nyíl körvonala mutat jobbra. Akkor menjünk hát arra! Néhány tíz méter után olvashatjuk a számunkra új cégért.

5. ellenõrzõpont, Pilisvörösvár, Schramli sörözõ.

Egy tetõvel ellátott, de oldalról nyitott helyen van az ellenõrzõ- és etetõpont. Egy kempingszékben foglalok helyet, egy kenyérrel a kezemben. Lassan összeverõdik a csapat. Amíg a többiek átmennek az ivóba, addig én tovább frissítek. Megcsodáljuk Emese felkarra erõsített okos telefonját. A felerõsítés módjáról a vérnyomásmérõ jut eszembe. Meg is kérdezem, hogy tartalmaz e a készülék ilyen mûszert. A hölgy másik oldalán ülõ Gábor visszakérdez: - Miért, tán szükséged lenne rá? - Há', vérnyomásmérõvel nem sokra mennék, de ki tudja, talán egy defibrillátor a telefonomba még jól is jöhetne, csak vigyázni kéne a gombokkal, amikor felveszem... Cihelõdni kezdek. Suzy öccse, F. Zsolt megkérdezi, hogy végig megyek e? Igenlõ válaszomra azt mondja, hogy kemény lesz. Sejtem, mert most ugyan még nagyon komfortos az idõ, de napközben 30 körül lesznek a Celsius fokok az idõjósok szerint. Gratulálok F. Zsoltnak, és lemegyek megnézni, hogy áll a többiek sörszintje. Úgy ülnek a bárpultnál, mint a szépek és gazdagok az álomhajón. Vissza kell zökkenteni õket a rideg valóságba: Indulááás!!! Visszamegyünk az A4-eshez, és jobbra fordulunk abba az utcába, ami elvezet a Szentivánra lemenõ lépcsõ tetejéhez. Spot jön szembe dúlva fúlva. Nem vette észre az amúgy benézhetõ tájékoztatót, és lement Pilisszentivánra. Mázlink van, mert én se olvastam az itinert, és senki nem említette, hogy változás(ok) van(nak)... A lépcsõ tetejéhez érünk. A lépcsõn egy fiúcska ül "Szembe babám, ha szeretsz!" pózban egy lányocskával az ölében. Árpi gonoszkodik egy kicsit: tapsol egyet a pár feje fölött. Rá se bagóznak. Túra után megkérdeztem olyanokat, akik jóval elõttünk jártak, meg olyanokat is, akik sokkal utánunk értek ide, hogy látták e ezt a kedves jelenséget a lépcsõn. A megkérdezettek mindegyike látta. A rossznyelvek szerint összeragadtak. A Sramliban a csapos a "Sex on the beach" mintájára kreál egy új italt "Sex on the stairs" fantázianévvel... Május elsejei felvonulás helyett levonulunk Ivánra. A templomnál balra fordulunk. Megkeresem a bukszus által takart nyomós kutat. Csak a flakonomat tankolom meg, a törölközõt benedvesíteni a Rózsika-forrásnál tervezem. A villanyoszlopok - akárcsak tavaly - most is fel vannak lobogózva. Vajon ki szól a helybélieknek minden évben, hogy jövünk? Átmegyünk a fõút túloldalára, és az elsõ térnél jobbra fordulunk. Nehezítésként látszik a támadandó magaslat. A zsákutca táblával mit sem törõdve, továbbmegyünk egyenesen. A reggeli erdõ komfortos klímával fogad, de már látszanak a jelei, hogy késõbb gondok lesznek a meleggel. A keskeny, homokos, lókapálta ösvény most kordonnal van elkerítve; balra, egy vele párhuzamos mélyútban mehetünk tovább. Ismét szilárd burkolatú útra bukkanunk, de ezen csak röviden megyünk, mert a jel bevisz a bokrok közé, egy forgóajtóhoz. Az ajtó másik oldalán rövid idõre csatlakozik a [P-] jelzés. Kérdezem Árpitól, hogy ismerõs e a környék, mert a PIROS 85-ön jövünk erre egy darabon. Persze, a sötétben egész más a baba fekvése. Itt van már az info tábla, ami elõtt jobbra elmegy a [P-] a Hosszú-árok felé, mi pedig egyenesen az Antónia-árokba kezdünk bele. Finoman nyit az emelkedõ, aztán mind meredekebbé válik. Kell a türelem, mert ez a közepesen emelkedõs rész tart a legtovább. A távvezeték egyik tartó vasszerkezeténél hátra nézek; a többiek nem látszanak az út enyhe kanyarodása miatt. Nem várok, tovább megyek az árok felsõ vége felé. A finisben a legmeredekebb az út. A jelzés nem az árokban vezet végig, hanem a vége elõtt pár méterrel, jobbra kijön a mélyútból. Itt a legtechnikásabb. Ha rosszul választod meg a lendületet és a dõlésszöget, akkor könnyen visszahullhatsz, kuglibábként letarolva az esetleges követõidet. Innen már látni a mûutat, amin balra kell kanyarodni annak, aki a Zsíros-hegy felé igyekszik. Már ezerrel sziporkázik a Nap, de még nem veszek föl napszemüveget, mert úgyis mindjárt beérünk az erdõbe. A többiek is kimásznak az árokból, együtt megyünk a turistaház meghagyott kõmandzsettájához, ahonnan megint a fák takarásába mehetünk következõ pontunkra, egészen véletlenül egy kocsmába.

6. ellenõrzõpont, Zsíros-hegy, Muflon Itató.

Priger Pistit Béla bácsi kérte föl idegenvezetõnek; éppen távoznak. Egy öreg kutya totyog elõ üdvözölni. Lesi hátha leesik neki egy-két finom falat. A kávézni vágyók arcra zuhannak, mert még nem nyitott ki az egység. Menjünk is tovább, elég volt a kocsmázásból. Mielõtt ereszkedni kezdenénk Solymár felé, bejárjuk a [S-] bosszantó kitérõjét.

II. feltételes ellenõrzõhely, Kerek-hegy, éles úttörés.

Megmutatom Árpinak azt a kiálló gyökeret, ami azért nevezetes, mert az egyik évben ebben botlottam meg, és omlottam kishíján a pontõr hölgy lába elé. Most máshogy vannak elhelyezkedve az õrök, pozíciójuk szerencsére nem kedvez a gyökérbebotlásnak. Az ezután következõ szakaszt szeretem. Az enyhe lejtõ azt az illúziót táplálja az emberben, mintha kajakból tudna ilyen jó tempóban nyomulni. EduShow ér utol minket. Elmondása szerint non stop túrázik a hosszú hétvégén. A S70-re a Medves 50-rõl jött, de nem nedves a homloka. Sõt, EduShow annyira frisss, hogy fáradtság jelei egyáltalán nem mutatkoznak rajta. Egészen más látszik rajta. Olyas valami, amitõl az ember fia és lánya öt centire a föld fölött jár... A beszélgetés hevében egy ösvénnyel elõbb kanyarodunk le. Attila kiabál utánunk. Csak az útvonalkövetés miatt megyünk vissza, mert ez az út is a keresztezendõ mûútra fut ki. Attila már követeli is a vélt jussát, egy sört. Ha én minden útbaigazításomért egy sört kértem volna, akkor már anonim alkoholista lennék. Edu tovalibben, körülötte tarka lepkék röpködnek, vállán apró madárkák csivitelnek. Függöny! Lassan behozom az elkalandozásom miatti lemaradást, és a vadon burjánzó orgonabokrok mellett már együtt megyek el a többiekkel. Semmi perc alatt érünk le a téglagyári buszmegállóba, hogy aztán átkeljünk a széles fõúton, majd lemenjünk az Alsó-Jegenye-völgybe, a Paprikás-patak hídjait koptatni.

7. ellenõrzõpont, Rózsika-forrást megelõzõ pihenõ.

Azt hiszem a túra során most vagyunk utoljára a komfort zóna közelében. Ha errõl a viszonylag hûvös helyrõl kiemelkedünk, akkor egyre közelebb lesz a forrásponthoz a hûtõvizünk. Ezért amikor a forrás elé érünk, átmegyek a hídján, hogy bevizesítsem a törölközõmet. Gondban vagyok, mert Rózsika nagyon renyhén csöpög. Üsse kavics; a már kifolyt vízbe mártom a türcsit. Az ebihalakat és a szúnyoglárvákat lesöpröm róla, és enyhe csavarintás után a nyakamba lógatom. A többiek közben jól elhúztak, csak a rét után érem utol õket. A réten már majdnem minden készen áll a szokásos május elsejei bulihoz, a solymári rendezõgárda az utolsó simításokat végzi. Egy pillanatig irigylem a majdani részvevõket, de a következõ másodpercben rájövök, hogy mi sokkal szórakoztatóbb dolgot mûvelünk. Ugye? Tehát ennek szellemében nekivágok a hosszan tartó emelkedõnek. Utolérem a többieket. Úgy látszik Zolival egy kicsit gyorsabb tempóban próbálunk túllenni az emelkedõn, mert a társaság többi tagjai el-eltünedeznek a kanyarokban. Már fönt nyomjuk a hegyoldal keskeny ösvényén, amikor Kiss Pisti csörömpöli a telefonomat. Nem akarom elhinni, amikor közli, hogy õ már a Hûvösvölgyben van. Olsennel fûtik egymás agyát, hogy mikorra, kell a következõ pontra érniük. Hirtelen olyan érzés fog el, mintha le lennék maradva. Nem akarok túlzottan sietni, de ösztönösen rádobok egy lapáttal. Zoli inkább lelassul, hogy bevárja a csapatot. Állandóan a Hûvösvölgy jár az eszemben, de az még fényévekre van innen, és így még a következõ pont is lassabban jön el. Nagy sokára kezd hullámzani az ösvény. Jól van, már látom a jellegzetes sziklákat.

III. feltételes ellenõrzõhely, Kötõk padja.

Valaki beszél a pontõrhöz, vagy két pontõr beszélget egymással, nem tudom. Türelmesen kivárom míg befejezik, majd átnyújtom az itinert. Hajrázok tovább, hogy legalább ezen a keskeny, oldalra lejtõs ösvényen legyek túl. Azzal vígasztalom magam, hogy a KITÖRÉSEN a behavazott, éjszakai változata sokkal cudarabb volt. A Nap már egyre többször süt be a levelek közé. Egy távvezeték nyiladékánál pedig fényözönben részesít. Nemsokára számíthatok arra, hogy az ösvény szélesebb útba csatlakozik, (bejön a [K-]) és hamarosan megérkezek a Virágos-nyeregbe. Így is lesz. Itt azonban sokáig kitett helyen fogok kutyagolni, ezért türcsi a fejre, egy slukk ital a flakonból, és irány az Újlaki-hegy. Útközben odafelé találkozok egy másik rendezvény ellenõrzõpontjával. Ipari mennyiségû palackozott ásványvíz van felhalmozva a ponton. Lesz is rá szükségük itt a mezõn, ebben a melegben. Az út agyagos sara alaktalanra gyúrt állapotban kötött meg. Szemem szüntelen pásztázza a járófelületet, a legkevésbé bokafordító helyeket keresve rajta. A megfelelõ ponton balra fordulok, hegynek fölfelé, egy durva köves útra. Késõbb, jobbra bemegy a jelzés az erdõbe. Leveszem a törülközõt, és jó néhányszor meglengetem, hogy hûljön egy kicsit. Nemsokára kibukkanok az erdõbõl, és akkor megint kendõ lesz belõle. Mindjárt látszik a hegy teteje, errõl az oldaláról valamivel könnyebb felmenni rá.

8. ellenõrzõpont, Újlaki-hegy.

Nini! EduShow csattogtatja a gépét. Megfogta õt a reptér panorámája, és tán egy kicsit a hegymászás is. (Mint utólag kiderült, nem tudtam inkognitóban maradni, mert miközben a pecsételtetéssel voltam elfoglalva, orvul készült egy egészalakos fénykép, ami a törülközõbe rejtett fejû önmagamat ábrázolja amint igazolásra várok. A mûalkotást a fészbukon kommentezve láttam viszont. Dec dö véj áhá, áhá, Áj lájk it.) Alant a hangároknál - akárcsak tavaly - a Samsungosok nyomatják a decibelt. Nem érdekel mit mondanak. Le innen! Két mészkõvel távolabb kezdek lebotorkálni, mint ahogy azt a jelzett, poros ösvény diktálná. Oldalról Priger Pista kiabál kispistát. Neki is elmondom a szabályt: Amíg vizuális kapcsolatban vagyok a jelzett úttal, addig nem kispista. Majdnem olyan lassan jutok le a Szépvölgyi úti parkolóhoz, mintha onnan másztam volna fel. Néhány méter üdítõ szintbeli lépés után a dõlõ félben levõ határkõnél jobbra fordulok, és még meredekebben süllyedek a Határ-nyeregig. Eszembe jut a tavalyi túra, amikor e helyrõl imígyen tájékoztatta családját telefonon egy srác: " ... csak még ezen a szemét Vadaskerti-hegyen kell átmásznom..." A nyeregbõl én is a "szemét" Vadaskerti-hegy alá megyek, és elkezdek átmászni rajta. Jó meredek. És amikor felérsz az a jutalmad, hogy fékezhetsz, amíg le nem érsz a Hûvösvölgybe. Ez viszont nem megy olyan gyorsan, mint ahogy azt az ember szeretné. Megpróbálok belekocogni egy kicsit, de aztán belátom, hogy jobb a békesség. Végül gyalog is leérek az Ördög-árok kis kõhídjához. A lángosos elõtti közkútnál vígan frissül néhány túratárs. Én majd a kisvasút végállomása elõtt levõ csapnál fogom átnedvesíteni a törölközõmet. Elõzékeny autósok átengednek a zebrán, folytatom a bûzös aluljáróban, felmegyek a villamos szintjére, onnan pár lépcsõn és rövid murváson a gyermekvasutasok alakuló teréhez. Nincs ott senki. Jó ötlet, hogy az etetõpontot idén egy fa árnyékába telepítették.

IV. feltételes ellenõrzõhely, Hûvösvölgy.

Nagyon nincs kedvem enni. Inni annál inkább. Iszok is két pohár színeset. Bubu feltéttel szerel egy kenyeret. - A 70-en vagy? - kérdem tõle. - Nem - válaszolja, és valamilyen hármas variációt vázol a szervezésben perfekt, kitûzõ halmozó guru. Priger Pistit Béla bá valahol az Újlaki-hegy környékén útjára bocsátotta. Õ most indul tovább. Én is mindjárt megyek, csak még benedvesítem a... Hol a bánatban van a csap? A morva életbe! Idén még fel se szerelték a csapot. Hát, én bizony le nem megyek a lángosos elé. Majd a Szépjuhászné közkútjánál fogok mosdani. Neki vágok a [S-] folytatásának. Lemegyek a villamos árka fölötti útra, ami kivisz a bevásárlóközpont mellé. Rövid várakozás után átszaladok a mûúton és már hozzá is foghatok a Hárshegy állomáshoz vezetõ emelkedõnek. Nagy a jövés, menés: Különféle irányokból szalajtott emberek mászkálnak papírral a kezükben. Nem, nem a hasmenés jött rájuk, hanem a teljesítménytúrázhatnék. "Civilek" is vannak köztük szépszámmal, dacára a hõségnek. Felérek az állomás alatti szintbeli útra, ahol menet közben megszabadulok az oxigénadóságtól. Vas forgókorlát megpörgetve, lépcsõn fel, további emelkedõ. Kétszer nézek a padon ülõkre. Borika ül ott egy fiatalemberrel. - Milyen túrán vagytok? - kérdezem Borikától, mintha a világ legtermészetesebb dolga lenne, hogy csakis teljesítménytúrázhatnak. - Csak egy kis maszek kiránduláson vagyunk a - bemutatom - fiammal. Két mondatban beszélek nekik a túráról, és közlöm, ha maradnak még pár percet, akkor nem ússzák meg, az ismerõsök özönével való találkozást. Búcsúzok, megyek tovább a kitett, kiálló sziklás mezõ felé. Törölközõ megint a fejre. Mezõ vége, kanyargós kaptató. Csöng a telefon. Barbi kérdezi, hogy merre járok. - Mindjárt felérek a Bátori-barlang elõtti kis fahídhoz. Alig hagyom el a hidat, a mini szerpentinen jön már Barbi lefelé a párjával és a húgával. Talán nem lesz meglepõ, ha elárulom, hogy õk is valamilyen túra, valamelyik távját morzsolják. Ha megbeszéltük volna ezt a találkozást, akkor nem tudtuk volna így idõzíteni. Kölcsönösen jó túrázást kívánunk egymásnak, és ki-ki járja tovább a saját útját.

9. ellenõrzõpont, Nagy-Hárs-hegy, Kaán Károly-kilátó.

Miért idõznék itt, a pecsételés után? Megyek a meredek, köves lejtõ irányába, ahol majd óvatosan leereszkedek a Szépjuhásznéhoz. Már út közben a hideg vizet ontó, kékre mázolt, öntöttvas kút lebeg a szemem elõtt. A törölközõ megszáradt már a nyakamban, mostanra inkább melegít. A kút felé menet ismét kedves ismerõsökkel találkozok: Egon és Éva. Ezúttal nem az etetésünkkel és restaurálásunkkal vannak elfoglalva, hanem õk is túráznak. A vizezés után együtt megyünk, amíg a [P-] együtt halad a [S-]-val. Egyedül folytatom tovább, de mosolygok magamban, mert kellemesen feldobott ez a néhány találkozás, és a rövid beszélgetések. Kinézek a lombok között. A Vadaspark megálló peronjára látok. Nemsokára elérem a Kis-kõfejt, amit egy kis emelkedõ követ. A táblacsokor után, jobbra lemegyek a sínekhez, hogy keresztezve azokat, egy darabon a tüdõszanatórium szürke kerítése mellett lejtõzzek, majd fahídon keljek át, hullámozzak az ösvénnyel, és egy völgybõl felmásszak a murvás útra, amit a [P-