Túrabeszámolók

   Mályvád 25

   2016

   Meggyújtják a tüzet, mégis kialuszik,

   Ritka a barátság, amely el nem múlik.

   Bevezetés

   Korunk az informatika és az iparositás, ezen belül a könnyűipar nagy fejlődésének ideje. Úticélunk gyors elérése érdekében váltsunk tehát menetjegyet a MÁV valamelyik belföldi IC járatára. Mivel öreg vagyok és van ráérő időm is, ezért a felesleges szorongás kiküszöbölésre ki szoktam menni a Keleti pályaudvarra, hogy ott kezembe fogható, papirra nyomott menetjegyet vásároljak, amin a vonat fantázianeve, indulási és érkezési ideje, a fizetendő összeg és néhány más hasznos adat található. Az utóbbi időben a Körös IC-t választottam, amely jól illett az utazási tervbe. Este 6 tájban már Békéscsabán vagyok, ahonnan 20 perc alatt Gyulára, újabb tiz perc múltán a rajthelyre jutok. Az ördögnek azonban nem tetszik a sima megoldás, igyekszik egy kissé bosszantani minket. Ezt két módon tudja megvalósitani.

   Először a helyjegyet osztó számitógéppel köt szövetséget, hogy az ülések számozását céljainak megfelelően bocsássa az utasok rendelkezésére. Az még nem lenne baj, ha az osztásminták érdekes csoportokat alakitanának, az a kellemetlen, ha a gép buzgón arra törekszik, hogy hézagtalanul töltse ki utasokkal a kocsiban lévő helyeket. Ilyenkor változatos magatartásformák alakulnak ki. Idejében érkező korpulens utas örül neki, ha elfoglalhatja az ajtónál lévő egyes ülést és a reklamáló utast inkább a kocsi belsejébe küldi, hogy ott találjon magának helyet. Mások személyes kapcsolatuk révén igyekeznek üléscserét javasolni utastársuknak, aki ablakhoz kapott jegyet és ott is szeretne ülni. Az ördög azonban gépileg megszünteti a hézagokat, nincs mód fellazitani a rendet, mivel a kocsiban nincs több hely annál, amennyi van. Jó emberek persze segithetnek egymáson, dehát ez már etikus kérdés. Igy tekintve a dolgokat, ha valaki nem akarja magát pótjegy fizetése után konzervdobozban érezni, legjobb, ha közönséges gyorsvonatra vagy sebesvonatra nyergel át. A választását viszont a mindennél drágább idővel fizeti meg. Személyvonatról lehetőleg ne beszéljünk, mert az érdeklődö különös arckifejezéssel fog ránk nézni.

   Az ember jó életviteléhez bizonyos körülmények szükségesek. Ide tartoznak azok a körülményeken túli tárgyak is, amelyekrðl tulajdonképen semmit sem gondolunk, csak bedobjuk a csomagunkba, hogy hátha jó lesz valamire. Ez a vélekedés fõleg a kezdö túrázók körben divik. Nagyon becsülöm Dévényi Zoltánt, aki valamikor régen megvallotta, hogy eleinte 24-26 kilós hátizsákot állitott össze. Idõ múltán a nagy zsák majd övtáskára csökken a több szempontból átgondolt csomagolás révén. A méretekrõl egyelõre nem sok jót mondhatunk. A guruló böröndök kifejlesztôinek köszönhetõen, ma már akkora méretü dobozok készülnek, amelyek éppen csak végigvonszolhatók az ülések közti keskeny folyosón. Más kérdés, hogy feltehetök-e a csomagtartóba, amelyhez kellö fizikai erö is kell. Tehetjük persze a szemközt ülö utas lábai elé is, de ez barátságtalan viselkedés. Az ördög tehát sohasem alszik és a fogyasztói társadalom gyermekeit új próbatételek elé állitja. Szivesen elmélkednék ezekrðl a gondokról is, dehát miért gyötörjem még én is embertársaimat. Egyébként is egyszer meg kellene érkezni Gyulára, nem jó, ha célt tévesztve, utazás és túra helyett más témákkal untatnám az olvasót.

   Ideje is már abbahagyni a morgást és inkább annak örülni, hogy elindultam, úton vagyok. A lélektan alapfogalmaival tisztában lévö  megfigyelõk, tavalyi beszámolóm olvasása után arra következtettek, hogy én már többé nem fogok a Mályvádra jönni és megkimélem a rendezöket attól, hogy velem kelljen foglalkozniuk. Eltelt azonban egy év és a tisztelt szervezõk "módositottak" a kiiráson és emberbaráti szempontból lehetõvé tették, hogy az emberi élet két szélét képviselö aggastyánok - és talán gyermekek is - részt vehessenek a mályvádi erdö vonzó gyalogtúráján. Ez a szenzåciós bejelentés rendkivül feldobott és arra ösztönzott, hogy újratervezzem az életemet. "Térjen vissza az élet napfényes mezejére, az élet még ön számára is tartogat örömöket" - mondta Karinthy és én boldogan tettem magamévá a kiváló iró prófétikus szavait. Megnéztem miféle lehetõségek kinálkoznak. Láttam, van 12 kilométeres táv is. Aki a keveset nem becsüli, az a sokat nem érdemli, mormoltam, ámde ezzel nem jutottam még a végére. Idõközben ugyanis Ági leányom, aki még nem volt a Mályvádon, bejelentette, hogy egy elfogadható szakaszon elkisérne. Ettõl új erõre kaptam és felemeltem a távot 25 kilométerre. Most már csak néhány technikai kérdést kellett  megbeszélni. Igy például azt, hogy mivel én, szokásom szerint, a péntek délutáni IC-vel szoktam Pestrõl indulni, és a jegyem már meg is volt, Áginak viszont még van elintézni valója, azért õ majd estefelé indul autóval egyenesen Gyulára és - mobilon tartva az õsszeköttetést - elkalauzolom a starthelyre, az Implom József Általános Iskolába. Igy mindenki megtalálta a számitását, én láthattam a végre megépült békéscsabai MÁV állomást és Ági is biztonságban eljuthatott az iskola tornatermébe.

  Mályvád 55

  XXV. rendezés

  2015

   Lévai Béla emlékére

   Voici septembre! Le soleil brille avec un bel éclat, mais dans les jardins les feuilles commencent a jaunir. Ballagok a hûvös reggelen a gyulai vasútállomás felé és rejtelmes módon a 67 évvel korábbi középiskolai memoriter szavai jutnak eszembe. Valóban, minden együtt van: a békés kisváros nyugalmas csendje, a felkelõ nap fénye, a barátságos gesztenyefák sora, a még zöld pázsit, amelyen megjelentek az õsz elsõ sárga levelei. Polányi tanár úr talán meg is dicsért volna, hogy ilyen jól megjegyeztem az egykor feladott leckét. Úgy látszik, hogy érdemes volt Gyulára jönni, mert több lettem általa.

   Minden jól kezdõdött. A Körös IC idõben elindult és a jelenleg adott körülmények között, 5 perces késéssel meg is érkezett Békéscsabára. A figyelmes vasutasok erre számitva megvártak minket, igy sietség nélkül át lehetett szállni a Gyulára menõ piros vonatra. Gyulán nem láttam ismerõs arcot, õk a korábbi tapasztalatok birtokában inkább hamarabb érkeztek oda. Kényelmes lépésekkel igyekeztem az Implom József iskola felé abban a reményben, hogy az új évkezdési idõpont miatt nem kell várakozni az utcán. Az oldalsó vasajtón belépve Tolnai Laci és Barbara tûnt fel, de jobban körülnézve megláttam a Vidovenyecz családot is: Esztert, Zsoltot és a gyerekeket, Áront, Borit és Lénát. Ez, kérem, nem a reklám helye, hanem egy másfél évtizedes barátság tanúsitása, amely miatt szerettem ide járni. A túrázás közösségi tevékenység, és egy idõ után mindig emberi arcok jelennek meg elõttem. Egyéb várható arcok sem hiányoztak. A tornateremben már berendezkedett néhány törzsvendég: Deli Vince, Fekete Laci, Kocsis János, Szabó János.

     Szokásom szerint bejártam a szûkebb környéket. Az állomásnál már bezárt a fagylaltos, a kávézásról nem voltak kiemelt emlékeim. A sok mindent megpróbált Budrió befejezte pályafutását. Szerencsejátékot már nem játszanak,  szeszesitalt  máshol keresnek az emberek. A Reál üzlet virul, be lehet vásárolni estig. Vasárnap nem. A Sugár sörözõ négy órakor bezár, a Sörpatika viszont nyilt és zárt helyiségekkel várja az érdeklõdõket. Szép tiszta hely, nem drága és adóbevallásra is alkalmas alátétek találhatók az asztalokon. Nem mentem beljebb a városba. A középületeket ismerem, inkább azt figyeltem, hogy mekkora támogatásokat tudtak szerezni a helybeliek a különféle pályázatokon. Nem ritka a kilencjegyû szám, de - ha jól emlékszem - a vár környékén lévõ Almássy-kastély kerete tiz számjegybõl áll. Megérdemlik. Elfogult vagyok a kisvárosok érdekében.

    Este még feliratkoztunk, átvettük a térképes nevezési lapot, kifizettük részvételi dijat és tanulmányozni kezdtük az útvonal változásait. A Fekete-Körösnél új gát épül és azt mondták, hogy elég nagy területet bolygatnak meg érte. Az erdészet közremûködésével kerülõ utat tûztek ki, amely Sitkától indulva, a régi városerdei pontot, és a vasúti hidat kikerülve, a sarkadi közúti hidig vezet. Ott aztán átmegy a Fekete-Körös jobbpartjára és a szokott úton, a gáton megy Szanazugig. Némileg aggodalmasan néztük a térképet, de szóban és irásban megnyugtattak, hogy nem lesz gond a tájékozódással. Tényleg igy volt, de most várjunk még egy kicsit. Nem kell rohanni, pláne ebben az igazi, nyári napsütésben.

    Egyelõre tehát élvezzük a reggel hat órai kisvárosi atmoszférát, ahol a gondos háztulajdonosok leseprik a járdát. A rohanó, bumlis városinak fogalma sincs arról, hogy milyen élmény a fákkal szegélyezett utcában tisztogatni a saját ház elõtti részt. Hat órakor indulok és hamarosan már az Árpád utcában megyek el egykori egyetemi tanárom, a gyulai születésû Kertész Andor emléktáblája elõtt, amelyre rávésték zongorista testvére, Kertész Lajos nevét is. Nekem ez a két név fontos a sok hires ember közül, pedig Apor Vilmos szobra sincs messze. Következik a vár, a gyógyszálló, a kemping. Közben utólér Hoffmann Éva és néhány percet rámáldoz a szintidejébõl. Régi barátok vagyunk, a Mátrában ismerkedtünk meg. Van már úgy 15 éve. Örülnék, ha meg tudná mondani a pontosabb dátumot, az én feljegyzésem nem olyan biztos. Õ pár perc múlva elszalad. Igen helyes, a teljesitménytúrázást nem fecsegésre találták ki. Most már  elérjük a Fehér-Körös gátját, majd átmegyünk a hidon. Párás az idõ, nem látjuk a kéklõ világosi hegyet. Leereszkedünk Gyulaváriba. A szilvaszedés elmarad, a tartós, erõs napsütéstõl felkunkorodtak a levelek, alig van gyümölcs az utcai  fákon.

    Ellenõrzõ pont az Almássy kúriánál, utána elkezdjük morzsolni a Dénes-major felé vivõ országút kilométereit. Tulajdonképen felesleges lenne most bármit is irni, hiszen Plecs sporttárs már 2010-ben megjegyezte, hogy a beszámolóimban "úgyis minden benne lesz". Dehát akkor még nem tudta, amint én sem tudtam, hogy a solymosi pont után, a gátról letérve és az erdõbe betérve, a földbe fog gyökerezni a lábunk. Ameddig a szem ellátott, a máskor megkopasztott fatörzseken most fehér alapozó festés várta, hogy (gondolom) piros sáv kerüljön rá. Szédületes, hogy milyen csodák tudnak megtörténni, ha valakik állhatatosan kérik a hatóságokat, hogy engedélyezzék egy szerény útjelzés megvalósitását. Én közönséges ember vagyok, nem látok a kulisszák mögé, lehet, hogy egyszerûen csak az õsi tapasztalat valósult meg: Patientia omnia vincit, azaz a türelem mindent legyõz. Esetleg a belátás. Legyünk azonban tárgyilagosak: a szép festés az elsõ derékszögû fordulónál véget ért, de már ez is pihentetõ volt és arról gyõzött meg minket, hogy a munka nyilván folytatódni fog. A balra vivõ második nyiladékban a figyelmes túrázó találhatott négy-öt öreg, kopott piros sávot. Derékszögû hálózatnál ez is segiti a haladást. Jó volt valamikor az úton terpeszkedõ magasles, rajta a piros jellel, dehát a térkép alapján egyébként tudni lehetett, hogy addig kell menni elõre, amig a következõ pontõr kezelésbe nem vesz minket.

    Kissé türelmetlen voltam és nem vettem észre a vascsövet, pedig korábban mindig ejtettem róla pár szót. Azt hiszem, láttam azokat a bokrokat, amik most eltakarták, de nem mentem oda, hogy széthajtsam az ágakat. Megelégedtem annak tudatával, hogy most nem kell zegzugosan haladni - ismertem a facsoportok jellegét - és majd jön a sitkai gáthoz vivõ szakasz. E tájon szokott menetrendszerüen  szembejönni Hoffmann Ádám és most is igy volt. Nagyjából együtt lépkedett Deli Vincével. Remek, de az ördög mindig a részletekben van. Az erdõmûvelés folytán valami megváltozott és nem ismertem fel azt, ami 11 bejárás következtében égetõdött be (burn in) az agyamba. Most is úgy látom, ahogy régen - mondom 11-szer mentem itt végig - és nem egyezett a két kép: az aktuális és a 11 korábbi. Legjobb lenne most mindjárt visszamenni és tisztázni a helyzetet. De mivel ment az idõ, pragmatikusan beértem azzal, hogy megkérdeztem egy ott haladó, megbizhatónak látszó túrázót, hogy merre van a sitkai töréspont. Röhej, igy kell leirni! Torda Lajos tanusithatná, hogy mindig váltottunk néhány mondatot. Többször volt õ ott pontõr. Kaptam tõle szép almát is. Ott volt most is a vizes árok, de nem vacakoltam, hogy keresgéljem a vas zsilipet. A pontõr rámutatott, hogy melyik csapáson kell menni és amikor elindultam, már tudtam, hogy "otthon vagyok". Mindig is ott mentem - bal kézre az árok - ha derékig érõ gaz vagy csalán takarta is az indulást.

     Jól ismertem a hosszú egyenes ösvényt, esetleges leágazásait, hiszen mindig azon mentem. A elsõ, jobbra lévõ vaddombnál kis tó alakult ki, gyakorta láttam ott õzeket, hiszen inni jártak oda. Sõt, a késõbb enyhén balra forduló bokros-fás részen is hol itt, hol ott ugrott ki néhány vad. Most azonban egyenesen kellett menni, túl a széles keresztezõ úton, amely valamikor jobbra, a gát alá vitt el. Az itiner közölte, hogy majd jönni fog egy második vaddomb is. Jött is, bár késõbb, mint gondoltam. Dehát az ilyesmi hangulati kérdés. A jól látható domb tetején vadles állott, rajta festett fehér négyzet. Egy kicsit fékeztem, mert nem láttam, hogy merre van a következõ jel. Azt viszont közölte az irodalom, hogy át kell menni a domb túlsó oldalára. Ott elõ is bukkant a fehérség és szépen elvezetett minket a városerdei ellenõrzõ pontig. Ide másolom, hogy az útvonalat Puskás Lajos javasolta a DALERD részérõl. Azt hiszem, jó lett volna, ha már korábban van olyan partnerünk az erdõgazdaságnál, aki szóba áll velünk. Legyünk azonban gyakorlatiasak és örüljünk minden jónak, ami kialakult és fejezzük ki Puskás úrnak tiszteletünket a hasznos közremûködéséért. "Hogyan tovább?" - kérdeztem. "Menj fel a gátra, ott meglátod, hol vagy" - válaszolta Ica néni - Túróczy Józsefné - a jól ismert, kedves õszhajú pontõr. Valóban, a sarkadi közúti hidnál kötöttünk ki.

     Innen Dobozig nincs újdonság. Megyünk  a gáton, lekanyarodunk a szanazugi üdülõtelepre, bélyegzünk, megköszönjük az "ellátást " és tovább kanyargunk. Úgy látszik, hogy nagyon elmerültem a gondolataimba, mert egyszer csak szemétdombba ütköztem. Ez nem zavart, Doboz mindig szemétdombbal fogad. De mintha túl hamar történt volna a megjelenése. Hiányzott a korábbi távvezeték. Az alagútszerû fiatalos. Furcsa volt a település szélének kinézete. Legszivesebben visszamennék oda, megnézni alaposabban a környéket. Mintha más utcához jutottam volna. Idõkimélés miatt azonban nem kutakodtam, hanem egy  csoporthoz csatlakoztam, amelynek vezetõje nagyon határozottan mozgott elõre. De mégis, hol van az utca kanyarulata után a keresztcsatorna, néhány emlékezetes kerités, szilvafák a járda mellett. Behúnyt szemmel látom õket. Merre van a református templom? A megkérdezett egyén rámmeredt, nyilván hiányosak voltak a teológiai ismeretei. Lefékeztem az agyamat, mert feltünt a templomtorony és ott volt az ellenõrzõ pont is. Hagyjuk abba a tépelõdést. Ami nem megy, azt ne erõltessük, különben is itt lesz mindjárt az abszurd nevû italbolt, a "Gumihangya", és iszom egy pohár sört a rekkenõ meleg ellensúlyozására.

    Rövid szünet után nekivágtam a Kettõs-Körös hidjára vivõ útnak, ami attól lett érdekes, hogy éppen egy héttel elõtte mondta el nekem a Keleti pályaudvaron árusitó újságos ismerõsöm, hogy Békésen született. Gyakran szoktam nála hirlapot venni és valahogy emlitettem, hogy Gyulára készülök. Ettõl felélénkülve megragadtuk a témát és közben az is szóba került, hogy a hid közepérõl, és csak onnan, jól látható a békési templom tornya. Jó kis téma. Mindig örülök, ha új dolgot tudok meg emberekrõl vagy tájakról. Megigértem neki, hogy ha majd fenn leszek a hidon, akkor gondolni fogok rá. Igy is lett. Azt viszont utólag tettem hozzá, pedig már korábban is tudtam, hogy a torony Muronyból is látható, ha vonattal indulunk Békéscsabától Pest felé.

    Nem akarom ismételni, amit már korábban többször leirtam. Póstelekig csak annyi volt az újdonság, hogy egy ifjú sporttársnõt biztositottam arról, hogy hét órára be fog érni az ellenõrzõ pontra. Gyorsabb volt, mint én, biztosan sikerült neki.

    Pósteleken még viszonylag élénk élet folyt. Sokan sétáltak a parkban, de látszott, hogy készülnek haza. A büfé bezárt, a csoportok inkább beszélgettek és nyilván a közlekedési eszközöket keresték. Hét óra volt, az én szintidõm eltelt, azonban az ellenõrzõ pont még nyitva volt. Pirosan viritott a 9-es szám, messzirõl lehetett látni. Nagyon jó. Tárgyalásba kezdtem a két pontõrrel: Tolnai Lacival és Barbarával. Elmondtam, hogy a szintidõ letelt ugyan, én azonban mindenképpen szeretném megtenni a távot. A Z jelzést jól ismerem, de hamarosan sötét lesz, lámpám pedig nincs. Ha nem ellenzik, akkor kimennék a Gyulára vivõ szervizútra, amely párhuzamos az autóúttal és forgalommentes. "Az jóval hosszabb, mint a Z" - mondta Laci. "Nem baj, az idõbõl úgyis kiestem, fõ hogy beérjek a városba" - válaszoltam.  Tervemet bejelentették Vidovenyecz fõszervezõ úrnak és az õ tudtával vágtam neki a maradék útnak. A rend kedvéért, néhány lépés után visszafordultam és közöltem, hogy rengeteg ennivaló van a hátizsákomban, tehát ne tartalékoljanak nekem semmit az estére. Aztán tényleg elindultam Póstelekrõl.

    Egyelõre még, nagyjából 800 métert egyenesen kell menni a Z-n és utána derékszögben jobbra fordulni az autóút felé. A pontõrök - biztonság kedvéért - a derékszögig elõreautóztak, hogy meggyõzõdjenek arról, hogy jó irányban haladok, aztán elbocsátottak a nagyvilágba. Gondoltam én. Jó kedvem volt, szépen lépegettem elõre, vártam, mikor érem el az autóutat. Leszállt az alkony. Forgalom ezen a bekötõúton nem volt. Lehetett vagy 2 kilométer, amikor arra lettem figyelmes, hogy hátulról autó közeledik, sõt lassit. Biztosan valami jó lélek akar felvenni, mert vannak emberek, akik megszánják az útszélen baktató gyalogost. Annyira nem voltam gyanakvó, hogy azt higgyem csavargónak néznek és igazoltatni akarnak. Nem is annak néztek. Szeretett, elhagyott pontõreim voltak, akik utánam jöttek még egy futamatra, hogy ellenõrizzék állapotomat. Hálából - minthogy már sötét volt - József Attila sorait idéztem fel. "Az éjjel hazafelé mentem, éreztem bársony nesz inog, a szellõzködõ lágy melegben tapsikoltak a jázminok.  Nagy álmos dzsungel volt a lelkem és háltak az utcán" ... Ebbõl valami igaz volt, valami nem, mivel ha egy álló napon át, alaposan tûzõ napon át, járkálunk az úton, könnyen megeshet, hogy egzaltált állapotba kerülünk és ha nincs mellettünk útitárs, aki állandó szöveggel foglalkoztat minket, akkor szabadon kóborolhatnak a gondolataink. Itt nem is a jázminokkal volt probléma, inkább az volt kérdéses, hogy nem lesz-e belõlem újsághir, mivel a költészetet nem kedvelõ kutyák idõnkint keményen döngették vikendházuk keritését. Dehát annak is vége lett elég hamar. Maradt lelkem dzsungele, ami a mai zavaros világban egészen természetes és annak tudata, hogy valakik valahol hálnak az utcán vagy a kukoricásban ebben a felkavarodott világban.

    Nem tudom, barátaim be tudtak-e illeszkedni romantikus hangulatomba, mindenesetre Laci elmondta, hogy  lesz majd egy felüljáró, késõbb egy körforgalom bukaresti kijárattal. Figyeljek oda. Jó. Egyelõre a távolban hunyorgó fényeket nézegettem és vártam az esedékes letérés megjelenésére. Az is meglett.  Negyedóra vagy inkább félóra múlva elértem a forgalmas autóút közelébe. Balra át, és irány kelet felé. Az addig mozdulatlan fénypontok megelevenedtek, jobbra és balra szaladó, gyorsmozgású fehér és piros lámpák húztak szalagokat közéjük. Már elég magasra emelkedett a hibátlan telihold. Erdõ hiján, teljességgel szükségtelen volt bármiféle világitás. Mesevilágban éreztem magam, Rousseau magányos sétatársának, vagy Ányos Pál szentimentális kisérõjének. Szeretem ismételgetni ezt a fordulatot. De tulajdonképen egy megöregedett fiatal gyerek voltam, aki a nem éppen közeli Mecsek alatt gyalogol egy fasorban a török idõkben. Tiz éves koromból emlékezhettem ilyen szines képre  az Egri csillagokból. Kitalálás az egész, de jól elszórakoztatott. Jó kis anakronizmus, hiszen a 16-ik században nem robogtak karnyújtásnyira autók tucatjai, a lóerõt még igazi lovak testesitették meg, de mit számit a rideg valóság, ha az ember hangulatban van.    

   Annyira azért nem rugaszkodtam el a valóságtól, hogy ne vettem volna észre a jobbkézre lévõ felüljárót. Másképp képzeltem el, dehát az ember ne válogasson. Különösebb látnivalók nem voltak a környéken. Fák, bokrok, szántóföldek. Még azért menni kellett, unalmassá is vált a haladás. Amikor nem  számitottam rá, hirtelen azt vettem észre, hogy elértem a körforgalmat. Úgy néztem a táblákat, mint Mehemed, aki sose látott tehenet. Balra Békéscsaba, jobbra Bukarest, szemben Gyula központja. Ekkor szólalt meg a mobil. Zsolt volt és arról érdeklõdött, hogy hol vagyok. "A körforgalomnál" - közöltem. "Jó, akkor most odamegyünk". "Te jössz?"  - kérdeztem. "Nem, a póstelekieknek szólok". "Rendben van, itt leszek a buszmegállóban." Ezután valami elképzelhetetlen történt. Úgy érzem, hogy szellemi erõm teljes birtokában voltam, de nem tudom megmondani, hogy fél- vagy egy egész perc múlva kanyarodott-e elém a "póstelekiek" autója. Sajnos, nincs a kezemben dokumentum arról, hogy mi volt a valóság. Ott voltak. Bevittek az iskolába. Hogy az égbõl szálltak-e alá, vagy titokban követtek, nem tudom. Ha nem igaz az egész, akkor jól kitaláltam a történetet. Végeredményben a KVTE könyvelheti el a mese hasznát. Nyugodtan állithatják, hogy egyetlen rakoncátlan résztvevõ sem tud megszökni "vigyázó szemük" elõl, pillanatok alatt lecsapnak elkóborolt báránykáikra. Ilyen kiváló egyesület 25 év után a körösvidéki csapat. Tulajdonképpen idõm sem volt rendesen megköszönni nekik a fuvart. Amilyen gyorsan jöttek, olyan gyorsan el is tüntek.

   Kérésemet nem hallgatták meg, mert Zsolt egy tányér babgulyást tett elém, jóminõségû kenyér kiséretében. Szépen összejöttünk, még egy fél doboz sört is kaptam. Hámori Pistára gyanakodtam, de õ öntudatosan azt mondta, hogy nem fogyaszt alkoholt. Abba is hagytam a találgatást. Kocsis viszont annak örült, hogy a vacsora kapcsán személyes dolgokról is tudunk beszélni. A túra közben nem mindig kerül sor ilyen témákra. Való igaz, hogy túra közben nem vagyok bõbeszédû, inkább nézelõdöm. Vacsora után jólesett a zuhany, hála a felujitott berendezésnek.

   Másnap meg sem néztem a menetrendet, már érzésbõl tudtam, hogy mikor kell indulni a vasútállomásra. A rendezõség - magához illõen - szintén rendezkedett. A magányos utazó veszi a hátizsákját. Még egyszer körülnéz, mert nem tudja, látja-e újból a házat, az udvart és - elsõsorban - a társakat. Adott korban, korához illõ gondolatokkal foglalkozik. Akkor még nem tudtam, hogy Lévai Béla, sokszoros túratársam, tõbb éven át a maga kategóriájában az év teljesitménytúrázója, két nappal a mostani Mályvádra érkezésem elõtt halt meg. A kedves olvasó tekintse ezt a beszámolót tiszteletadásnak az õ emlékére.

   Keretes elbeszélésként visszatérek az elsõ sorokhoz, a szeptemberi iskolakezdés francia nyelvleckéjéhez. Mire "tapasztaltabbak" leszünk - ez Lévai szokásos kifejezése - már a költõ Ronsard szól hozzánk Radnóti Õszi kertjébõl. Ez nem lecke, nem memoriter. Élet az elmúlás elõtt. Nem kötelezõ, inkább ajánlás 12 éven felülieknek. Azoknak, akiknek a túrázás már nem a feltört lábakról és egyéb kellemetlenségekrõl szól. Amikor kiérek az állomásra, eszembe jutnak a fecskék. Õk is részesei a mályvádi túrának. Megirtam már, hogy néha hetven fészek lakói cikáznak a napfényes reggeli égen. Most csend van. Nincs mozgás. Igen, augusztus 30-adikát mutat a naptár. Késõre jár az idõ. Elmentek a madarak. Tényleg, elmúlt a nyár?

   Mályvád 55

   2014

   Ádámnak és Évának a régi barátsággal

   Az ajánlás talányos. Nem lehet tudni, hogy õsszüleinkre gondol-e a beszámoló irója, vagy másokra. Mivel az utóbbi idõben rendetlenül dolgozik, azért nagy türelemre lesz szükség a valóság kideritésére. A megbizhatatlan öregembernek azt lehetne tanácsolni, hogy hagyja abba a torzók gyártását, õ azonban nosztalgikus okokból ragaszkodik meséihez. Elismeri gyarlóságát, de állitja, hogy még elfogadható elmebeli képessége van és az igazság morzsái felfedezhetõk sorai között.

  A tizenegyedik bejárás elõtt elgondolkodtam azon, hogy lesz-e emlitésre méltó esemény a túrán. Az út minden lépését ismerem, a bokatörõ szántásokat és  a betonozott, jól jelzett szakaszokat egyaránt. A hosszú jelzetlen ösvényeken át vivõ, máshol dzsungelszerû vegetációba bujtatott találd ki merre feladványokat is, amiket a résztvevõk kilencven százaléka nem ismer vagy eleve elkerül. Ott vannak még a településeken és a hétvégi házak közt kanyargó poros utak, ahol csak az idõnkint található szép, egészséges bioszilvákkal deritheti fel magát a vándor.

 (Objektiv okokból késik a mû, de alakulni fog)

Mályvád 55

Helyszín és idõ: Gyula, Implom József Helyesírási Verseny Általános Iskola, tornaterem, augusztus utolsó szombatja, kora reggel. Molyolás mindenfelé, ébresztõk csörögnek, csipognak, dalolnak a leendõ résztvevõknél. Kerek repkény mellettem a szokásos, minimális hajlandóságot mutatja a felébredésre – érthetõ a dolog, talán utolsókként érkeztünk a szálláshelyre, ahol már csak a vacsoráját befejezõ, nagyon álmos kvte (most hadd használjam a nicknevet) volt ébren. A késés oka: biztosítóberendezés meghibásodása, munkagép gyõzött kábel ellen Szolnok és Szajol között, a rendszer pedig hozta a szokásos formáját. A másik oldalamon sétáLós bácsiék készülõdnek, tippelhettem volna éjjel. Végül valahogy összeszedjük mi is magunkat, még pár falat reggeli is belefér az idõbe. Az elõtérben elhelyezett kávéautomatáról már tegnap éjjel megállapítottam, hogy számunkra használhatatlan, ugyanis nem vagyunk birtokában a tanáriból elkérhetõ kódnak. Egy porkávé kedvéért fölösleges lenne hackert játszva véletlenszerû számkombinációkat bepötyögni. Kint a rövidke sorállás elég arra, hogy beszélgessünk kicsit Fekete Lászlóval és az idõközben benevezõ Szabó Zsuzsával és Pinkert Lacival. Benevezõdünk, megkapjuk a régrõl ismerõs, egyedi itinert: a lepedõnyi (nem is, csak A3-as) lapon a térkép elfoglal egy oldalt, a másik oldal a térkép kiegészítésén kívül mindenféle ismertetõt tartalmaz, plusz van tíz hely az igazolásoknak. Ugyanitt rész- és össztáv adatok. Ennyi szöveg után induljunk el végre.

A Béke sugárút fasora alatt sétálunk a város közepe felé, majd cselesen eltérünk a javasolt útvonalon. Furcsán lépve ábrázolt Petõfit, szép épületeket, teodolitos ember emlékmûvét tekintjük meg, valamint egy pékséget. Petõfivel, a szép épületekkel és a teodolitos emberrel nincs most egyéb teendõnk, a pékségben viszont kiváló a kávé. A pékáru is, de ennek a kipróbálását késõbbre halasztom. Továbbsétálunk, balra téglavár, jobbra fürdõ, mindenfelé virágágyások, elõre pedig kiérünk a városközpontból. Egy körgátnál elhagyjuk a lakott területet, odébb kempingnél csalogatják az errejárók tömegeit egyebek között finom ételekkel. Körbenõtt, jópofa ösvényen ballagunk egy kicsit a parkerdõben, sõt, Parkerdõben. Az ösvény késõbb kevésbé körbenõttre vált, kanyargunk a leírásnak megfelelõen. Kiérünk a Fehér-Kõröshöz, felkapaszkodunk a gátra, elõttünk vízügyi mûtárgyat figyelhetünk meg. Elolvasom a leírást, ez az egykori tûsgát helyett felépített tömlõs gát lesz. Elsétálunk a vezérlõépület mellett, felfelé haladunk a folyó mentén, egészen a hídig, itt elkanyarodunk Gyulavári felé. Szembõl helyijárat érkezik, a négyes busz jár erre. Besétálunk a fõutcán, feltûnik a rengeteg betonkeverõs teherautó, amely visszatérõ motívum lesz még ma. A térkép által jelölt Keszi-emlékhelyet megnézem, eszembe jut, hogy Gyulakeszi például milyen messze van innen. Továbbmegyünk, takarékszövetkezet, kastély, templom balra bent, ellenõrzõpont adják a további látnivalókat. Utolérjük Zsuzsát és Lacit, utóbbi átáll a sötét oldalra, és velünk közlekedik tovább.

Elhaladunk a Kõrös Volán itt pihenõ csuklós Ikarusa mellett, nagyon remélem, hogy komoly munkát öltek ebbe a szomorú színtervbe, véletlenül ilyesmi nem jön ki. Közben betonkeverõk jönnek és mennek, sietõsen. Szerencsére pont ugyanarra, amerre mi is tartunk a következõ néhány kilométeren. Kiballagunk Gyulaváriból, fasor kísér utunkon, majd újabb körgátat keresztezünk. Mellettünk a papír szerint valaha kisvasút járt, 1906-ban még Gyula és Simonyifalva között, késõbb már csak Dénesmajorig. Most már semeddig se. Nem sokkal késõbb megérkezünk Solymos ellenõrzõpontra, ahol sólyom nincs, viszont a pontõrök sátrat is állítottak, mely használaton kívül ácsorog az út mellett. Kapunk müzlit és vizet, mindkettõ jólesik. Innentõl töltés tetejérõl szemlélhetjük a Dénesmajor felé és felõl elhúzó közúti teherforgalmat. Utána betérünk az erdõbe, ahonnan szerencsére sokáig ki sem keveredünk. Jobbára árnyékban túrázunk, tisztások, irtások törik meg a sakktáblaszerû erdõ folytonosságát. A mellettünk elhaladó teherautókat mellettünk elhaladó kerékpárosok váltják fel, összehasonlíthatatlanul jobb társaságot képezve. Az egyenesen trappolás során néha derékszögben kell kanyarodni, mely derékszögû kanyarok között bõven van idõnk a környéket figyelni. Õzeket, szarvasokat lehet látni a helyi élõvilág képviseletében, amint az erdõbe szaladnak. Amikor épp nem mozog valami vad, akkor a térkép címkéit olvassuk, ezek felhívják a figyelmet az amúgy talán észre sem vett dolgokra: vaddomb, árok, tisztás az erdõben, amelyet éppen, hogy látni az útról. Akad útközben kicsit sûrûbb erdõ, kicsit ritkább erdõ, nyárerdõ, tölgyerdõ, kerek csokoládé, lyukas csokoládé, elkalandoztam. Szép környék ez. Elérjük a mályvádi õstölgyest, itt is ellenõrzõpont üzemel. Bélyegzés után kitérünk az õstölgyekhez. Szép nagyok. Most nem állunk neki geoládát keresve mélyebben felderíteni a környéket, mint hét évvel ezelõtt szucsatival és Vándorköszörûssel, hanem egyszerûen visszaballagunk a közben megnövekedett népsûrûségû ellenõrzõpontra. Itt a Vida-testvérekkel - Valival és Imrével - találkozunk, és innentõl Városerdõig együtt ballagunk tovább.

Továbbra is erdõben ballagunk, csaknem nyílegyenesen. Egy elágazásban meglepett kerékpárosok csoportja érkezik balról: õk nem vették észre „Az öreg fánál JOBBRA” figyelmeztetést a térképen és a szalagozást a terepen. Korrigálható tévedés. Odébb árkon lépünk át, újra derékszögben kanyargunk, irányt törünk. Megérkezünk Sitkára, amelyet elõször reflexbõl Sitkézek, pedig az az ország másik végében van. Napfénytetõs autó tetején áll a pont sorszámát mutató tábla, mellette egy pár cipõ szárad. Kapunk egy-egy szem almát, ennek fogyasztása fog lekötni a következõkben. A rövid megállás után vadregényes, keskeny erdei csapáson folytatjuk a túrát, elõttünk bizonytalan szarvasok gondolkodnak azon, hogy most azonnal elrohanjanak, vagy várjanak még egy kicsit. Várnak egy kicsit, csak aztán rohannak el. Odébb kidõlt fa készteti kerékpáremelésre a kerékpárosokat, majd széles dózerútra érkezünk, ahol némi keresgélés után rálelünk a térkép által említett rozsdás zsilipre is. Igaz, amúgy is elég egyértelmû, hogy itt el kell kanyarodni, de rozsdás zsilipre olyan ritkán hívják fel külön a figyelmet egy túrán. Enyhe sárban kisétálunk a Fekete-Kõröshöz, ahol a gát kanyarulata miatt csak szépen fokozatosan tárul elénk az építés alatt álló zsilip betonmonstruma. Megkerüljük a munkaterületet – még Tatrát is lehet fotózni –, felmegyünk a gátra, alaposan kitágul elõttünk a láthatár. Mellettünk hömpölyög lassan az itt alig látható folyó, körülöttünk fõleg erdõk terülnek el. Néhány perc alatt odaérünk a vasúti hídhoz, valamint a balparti hídfõtõl nem messze lévõ városerdei ellenõrzõpontra. Zsíros kenyeret majszolunk hagymával, sok sóval és pirospaprikával. Kiváló. Már csak egy errejáró vonat lenne jó, közös képen az itt ácsorgó Zsigulival, de az nem jön a következõ egy órán belül.

Továbbmegyünk, közben Vali és Imre elõrehúznak sietésre hivatkozva. A hídtól nem egészen egy kilométerre lévõ Robi kocsmájában még találkozunk velük, levesfogyasztás közben. Leülünk mi is, fogyasztani, hogy utána annál nehezebb legyen az indulás. Tücskök ciripelnek, meleg van, még a betonkeverõk is álmosabban döcögnek végig a töltés aljában. Feltalpalunk a gátra, kisétálunk a nyaralóövezetbõl, majd átkelünk a Fekete-Kõrös hídján. Szembõl autóbusz közlekedik Gyula felé, vidám sofõrrel. A túlparton tábla köszönt a történelmi bihari tájon. Nem mélyedünk el túl sokáig a történelmi tájban, a gáton trappolunk tovább. Körülöttünk igazi nyári meleg, tõlünk balra a Kõrös, jobbra a tiltott erdõ, ahol régen ment a túra. Az út szélén szelvénykövek, száz méterenként. Lehet visszaszámolni: a nullásnál lesz az ellenõrzõpont. Csendben bandukolunk a tûzõ napon, folyamatosan regisztrálom az elhagyott, kopott köveket. A folyón csónakból horgásznak ketten, árnyékból, különben rásülnének jármûvükre. Odébb feltûnik egy nõi alak a vízben. Szirén? Sellõ? Lesbõl támadó napszúrás eredménye? Ráközelítek a fotógéppel – egyik sem az elõzõkbõl, de még mindig nem értem, mit keres egy papírmasé (?) boszorkány (???) a Kõrös közepén. Idõvel végre megérkezünk Szanazugra, fekete ló legel a töltés oldalában, arrébb gyerekek rohangálnak fel a gátra, le a gátról. Az utcák árnyasak, nagy élet zajlik a mûködõ kocsmaegységben, és még ellenõrzõpontot is találunk nápolyival és üzemelõ nyomóskúttal. Eszek a nápolyiból, üzemelésre bírjuk a nyomóskutat. Utána elbúcsúzunk a kvte-család megjelent tagjaitól, újra bevesszük magunkat az erdõbe.

A fák között pár fokkal hûvösebb van, mint a gáton volt, de a levegõ áll az erdõben, és a kezdeti jobb hõérzet nem tart sokáig. Kitérünk a térképen és a terepen is jelzett kopjafához, majd vissza; Kerek repkény fotózkodik kerek repkényt ábrázoló táblával; kisétálunk Sámson várához, de a toronyba már csak egyedül mászok fel. Örülök, hogy nagyjából ugyanazon állapotban, rongálás nélkül megmaradt a rekonstruált kapuerõd, amelyben korábban – vadonatúj korában – láttam. Az építménytõl visszatérünk a fõútra, betalpalunk Dobozra. A faluban jól megnéz magának az a néhány ember, aki ebben a pusztulat melegben az utcán téblábol, vagy éppen autózik. Én a megnézést most az órára terjesztem ki: késõ van, legalábbis a szintidõhöz képest késõ. Beballagunk az árnyas helyen, a templom elõtt lévõ ellenõrzõpontra, lerogyunk a betonra. A pontõr müzlivel kínál, ezt most sem utasítom vissza, a pihenõt áthelyezzük a soron következõ kocsmába: ez a rendkívül furcsa Gumihangya névre hallgat. A hideg italt a kint leintett jármûbõl vételezett jégkrémmel fojtjuk le. A kocsit egy biciklis lány is üldözte, aki egy egész doboz kaktuszt kért és kapott., akármi is legyen az. Befagyizva trappolunk ki Dobozról, elhaladva a Digó-tó mellett, majd átkelve a Kettõs-Kõrös hídján. A vízen csónakok himbálóznak, közöttük távolabbról érkezõ jetskis szántja fel a vizet, miközben produkálja magát a belõlünk is álló közönségének. Egy kicsit nézzük a mutatványt, majd elsétálunk.

Újra erdõben vezet a túra, még mindig piros sáv a követendõ jelzés. Bezárt, de még egyben lévõ panzió épülete mellett megyünk el, ezután utunk enyhén sarasabbá válik, de mindig van egy-egy nyom széles csapás, amelyet az elsüllyedés veszélye nélkül lehet követni. Végighaladunk a fácánoson úgy, hogy a várt fácánokból semmit nem látunk. Repkény azt állítja, hogy õ hallott egyet, de azzal még nem megyünk messzire. Látott fácánnal se mennénk, lévén elég sok fácán kell egy ember elvontatásához. Az út a fácánost követõen egészen jól járhatóra vált, és kezdünk utoléregetni egy-két túrázót. Az enyhülõ hõség és a dobozi pihenõ mégiscsak jó hatással volt ránk. Nyárfás szélén kanyargunk, majd betérünk a pósteleki kastély kertjébe. A kastély ugyan már csak romjaiban maradt ránk, a kertje viszont nagyon is valóságos: igényes, gondozott park. Elkanyargunk bent, megnézzük az épület így is impozáns maradványait, majd besétálunk a pihenõkhöz, ahol az ellenõrzõpontnak is lennie kell. Feltûnik menet közben egy karám, ahol rezignált szarvas támasztja a kerítést. Rengeteg kiránduló, sétáló, piknikezõ ember lófrál itt, a pontõrt a sorszámos tábla és a karton ásványvíz különbözteti meg a nem-ellenõrzõpont jellegû ottlévõktõl. Itt találjuk az eszegetõ Imrét, aki a kastélyt bejáró nõvérét várja éppen. Utóbbit, ha már erre jár, letarhálom egy kis termoszos kávéra, amelyet még korábban emlegetett. Ezúton is köszönöm! A szintidõbõl hátralévõ két órának õszintén örülve állunk tovább, nagyjából összetagozódva a mezõny körülöttünk bóklászó tagjaival.

Egy állatsimogató kecskékre, birkákra és egyebekre szakosodott részével búcsúzunk Póstelek eme külterületétõl. Érdekes, hogy a szamarak kollektíve a kapuhoz tömörültek. Várják már a mûszak végét, gondolom. A változatosság kedvéért újabb hosszú egyenes következik, ami után jelzéskeresgéléssel összekötött itinerolvasó szakkört tartunk. Nem vészes, de tényleg nem árt figyelni. Repkénnyel elõrehúzunk, hogy aztán kidörzsölõdés kezelése miatt el is kelljen engedni mindenkit. Kiskertes övezetbe érkezünk, kerítések között válik határozottá irányunk. A térkpen is írt, Póstelek felõli elsõ kútnál még látjuk a többieket elõttünk távol elsétálni, de itt meg is állunk némi sapka- és fejmosásra, lévén Repkény napszúrásos tüneteket mutat. A hátralévõ néhány kilométert kifejezetten kényelmes tempóval tesszük meg, beiktatva egy pihenõt a törökzugi lakótelep után következõ tó partján. Egy megállást én is kialkudok, bézéfotózósat, majd nyolc perccel a szintidõ lejárta elõtt beesünk a célba. Nulla másodperc sorállással megkapjuk a túra díjazását kvte fõrendezõtõl, majd leülünk az asztaltársasághoz gulyásozni, jégkrémezni. A gulyás nagyszerû, a jégkrém hideg, a társaság vidám, talán azért is, mert már gulyást és jégkrémet fogyaszt. A vacsora után elbúcsúzunk a szállásra igyekvõ Lacitól, a Budapestet-Tatabányát még ma este megcélzó Valitól és Imrétõl, és úgy általában mindenkitõl. Királyi körülmények között lehet fürdeni (ti. van bõségesen meleg víz), és persze kényelmesen aludni a felszabaduló iskolai matracokon.

Vasárnap másik túra helyett strandolni megyünk, ami olyan jól sikerül, hogy sietõsen kell távoznunk, holmi elõre megváltott pót- és helyjegyek miatt – itt köszönném meg annak az úriembernek a fuvart, aki a vasútállomás felé történõ rohanásunk közben felvett autóval, és akinek a névjegyét kimostam a pólómmal együtt. Köszönöm továbbá a rendezõknek a szuper rendezést, társaimnak a társaságot, a türelmes Olvasóknak a türelmes olvasást. A visszaút részleteivel nem is untatnék senkit, fõleg, hogy a világon semmi különleges nem történik, az IC 745 számú, "Békés" fantázianevû vonat többé-kevésbé pontosan leközlekedik, sokak mellett velünk és Mályvádos jelvényeinkkel a fedélzeten.

-Kékdroid-

Képek

Mályvád 55

2013

Elõzetes vázlatpontok

A MÁV-Start pontos volt 17:05-kor Gyulán voltunk. Mintha némely vasúti hidat újra kellene festeni.

Ketten érkeztünk a túrára Deli Vincevel.

Citrom, csokoládé

Budrio újból non-stop

Az iskolában évnyitó az udvaron kinn maradunk a ház elõtt N bevásárolni megy az új "Pont"-ba Miután visszajött én megyek a Sugár felé. Sajnos 6-kor zár 9 helyett. Sörpatika barátságos hely.

Évnyitó után helyfoglalás, megjönnek a Rendezõk majd Szabó (térdmûtét, kerékpárral túrázott) és Kocsis

Vissza a városba, kiváló hamburger vacsorára átmentileg múködik az automata

Este regisztráció, javitott térképet kapunk a darazsak elkerülésére . Áron nagy gyerek, a kicsi már a kocsiját tolja

Nem néztem meg, hogy hol van a ventilátor

Indulás 6:15-kor szép õszi idõ kevés felhõvel Utcát seprõ férfi. Kilátás nincs

Gyulavári 7:26  Barbara

A forduló után szilva kellõ mennyiségben

Valóban aszfaltozták az utat, jó szélesen, amely nem vezet sehova.

H. Éva a szokott helyen megjelenik. Apu nincs.

8:10 Solymos, mûzli. Egyesek a töltésen mennek. A huszasok széles egyenesén megyünk az irodafáig. Szép nagy fa, bal oldalt magasles, rajta figyelmeztetés (jobbra menni)

Négy határozott nyiladék után balra fordulunk a megszokott útra. Néhány halvány jel megnyugtat.

9:20  Õstölgyes

Az elõzõ és következõ szakaszokon kellemetlenül feldarabolt a talaj

A vascsõ nem látszik, a huszasok fordulóját papirlap jelzi, nem túl nagy, szóltam is. A szokott zegzugolás után Sitka Torda Lajossal. Öróltünk a szerencsének. 3 alma

Balra fordulok, be az erdõbe. Elég jól kivehetõ a bejárat, utána is eléggé gazmentes az út. Õz nincs. Új kaparások, bár nem tragikus, de nem barátságos, ha jól gondolom.

Jobbra fordulás után még könnyen járható az erdõ. Jön a kifli, majd a határozott bal a nyárfás elõtt, kerités. Végre egy õz! Már  a vadak is külföldre mennek?

Ki a széles út felé, nincs sár, sás és pocsolya. A széles út is kemény, jól járható. Fel a gátra. Elõtte még ott a piros fejû oszlop. SITKA nincs.

Városerdõ 11:20 nagyjából idõben Õszhajú  Zsiros kenyér, lila hagyma, viz

Kanyargás a gáton, a folyóparton nincsenek fürdõzõk. Fekete-Körös  Rajtam kivül nincs más a gáton, ameddig látok elõre-hátra.

Szanazug 12:49 Pontõr mûzlije elfogyott Alma van Idõs házaspár vár a buszra Egy páros utolért. Szanazug után, a jobbforduló utcájában pálinkával kinálják õket

Sámson vára elõtt jobbra, az utána következõ szakaszokon pontosan megyek, majd a magasfeszültségnél jól keresztbe

Doboz elõtt szeméthegy mászás. Doboz 14:19 (~ negyedóra) késés

A CBA hatalmas piros áruházat épitett jobbról. Szerencsére a sörözõ megvan. Cola és sör. Kiülök a bolt elé.

A folytatásban rendes szilvatermés. Hid, kettõs Körös. Utána az egykori panzió elhagyatva.

Milyen nagyok lettek a nyárfák, ahol korábban  egy bal, jobb bal jobb zegzug következett, benne egy fácánteleppel

Az új útvezetéssel nincs gond. A pósteleki betérõig tartó hosszú úton valakik elõztek, de a végén õket kell balra irányitani

Nagy kár veszni hagyni a kastélyparkot. Látogatók  EP 16:08 Rejtelmes lassulás!

Ásványviz, mûzli, nem iszom mást.

Gondtalanul kullogok a Z-n. Virágot szedek egy rendes csokorral, közben figyelek egy bizonytalanabbnak látszó párosra, de rendben jönnek õk is. Azért valamennyivel lassaban megyek. A vikendtelkeknél szedek vagy 8 szem remek szilvát. Ezeket jól ismerem. Ize, szine, illata, magvaváló, rugalmas, nem kukacos, stb

A csapos kútnál rájövök, hogy elkényelmeskedtem az idõt. Vegyes kocogásra térek át, majd a sinek után is folytatom, az állomásnál is sietek. Igy érek be a célba biztos, de számomra gyenge idõvel. 18:43 bõ félórával a szint elõtt.

Két menû: babgulyás vagy paprikás krumpli.

Sörpatika. Késõn kelnek az emberek. Séta. Templomlépcsõt mos egy asszony (Erõs vár a mi Istenünk) Fürdés. Alvás 7-ig.  Szabó elment korábban, Kocsis valamivel késõbb, délutánra lesz Hódmezõn. A bal oldali gesztenyefa sor szinte hibátlan, idõs fákból áll. A 3-4 hézagba újat ültettek. Fagylalt citrom, kavé

24 fecskefészek.

Salontárol jön a piros vonat (de mikor?) Cselekedj lokálisan. Rekordmennyiségû résztvevõ (350?)

Pályarekonstrukció, Uj felüljáró Muronynál, Mezõberény, Csárdaszállás

   Mályvád 55

   2012

   Nagypapa, mint az öregek általában, nagyon érzékeny és mivel most visszanézte Plecs két évvel korábbi beszámolóját egy nagy kockás zsebkendõt húzott ki a zsebébõl és könnyeit kezdte törölgetni. Az ilyen sporttársi emlékezés valóban megható, de hogy össze ne tévesszem a levelezést a beszámolóval közlöm, hogy ezeket a kezdõ sorokat a beszámoló megirása után szépen letörlöm (nem zsebkendõvel, hanem a Del gomb alkalmas használatával). Az érdeklõdés fékezésére, sajnos, közölnöm kell, hogy a mû legalább 2 hónap múlva lesz kész, mert idõzavarban vagyok (mint mindig). Addig zûrzavaros szavak, töredékek, foszlányok, megjegyzések fognak itt megjelenni. Ezeket a gyulai vasutállomáson, illetve a Körös nevû IC tömegközlekedési jármûvön hoztam létre Békéscsaba és Budapest között, mert ügyes helyezkedésem folytán le tudtam ülni. A többit késöbb. A gyulai utazás mindig élménydús volt nekem. Tavalyelõtt  Poirot-ra is szükségem volt helyzetem tisztázására. Most pedig jön a zûrzavar, kéretik az olvasást pár hónapra abbahagyni. Ha egyáltalán.

   "Maga tavaly nem volt itt" - nézett rám merõn a pult mögött álló fiatal asszony, amikor elõadtam egy pohár sör iránti kérésemet. Egy pillanatra elakadt a lélegzetem. Ha én tavaly nem voltam itt a "Sugárban", akkor 365 nappal késõbb, azaz 730 nap múltán állok itt és ezt egy talpraesett vendéglátóipari szakember szóvá is teszi. Mivel korábbi számlámat tisztességesen rendeztem, kárt nem okoztam, nem hangoskodtam, ezért kénytelen voltam tudomásul venni azt a már ismert tényt, hogy a nõknek sokkal de sokkal jobb emlékezõképességük van, mint a teremtés koronáinak. Mellékesen, eszembe sem jutott azzal védekezni, hogy tavaly az egyik unokám esküvõjén kellett lennem, annyira meglepett az észrevétel. A Sugárhoz még hamarosan visszatérek, ezt a bekezdést azonban, mai akciófilmeket követve, csupán bevezetésnek szántam az olvasók lebilincselésére. Lássuk tehát a szürkébb tényeket.

   Az idén emlitésre méltó esemény nélkül érkeztem meg Gyulára. A fagylaltos már bezárt, viszont a Budrio presszó (0-24 óráig nyitva) barátságosan állt a borok, sörök, szeszek, üditõk, játéktermek és pénznyerõ automaták kedvelõi részére. Az idõjárás kellemes estét igért a helybelieknek és az idelátogató embereknek egyaránt. A vasútállomás felõl érkezõnek legelõször a szépen felujitott iskola ötlött a szemébe. Tudtuk, hogy európai pénzbõl korszerû épületet várhatunk és reményünk teljesült is. Kifogástalan vakolat, festés, mázolás, új ablakkeretek, hibátlan padló, csorbitatlan csempézés, új szaniterek, külön tanári mosdó, tükörrel várt minket. Ámde az ifjúságról - beleértve a nyugdijukat élvezõ fiatalokat is - sem felejtkezett meg a tervezõ: a folyosó másik oldalán négy kagylót, négy zuhanyozót alakitott ki. A mosdóban hideg és meleg folyóviz jött a csapokból. Itt is négy tükörben nézegethettük magunkat,  ezenkivül két helyiségbe tettek padokat öltözésre. Akiknek az elõzõ években egy másik épületbe kellett elmenni túra utáni tisztálkodásra, azok  bizony a mennyországban érezhették magukat az új körülmények között. Az udvar burkolatára szines vonalakat festettek a különbözõ játékok rendezésére. Szóval, egy új világba érkeztünk és a jóindulatú kritikus csak azt kivánhatta, hogy legyenek is gyerekek, akik benépesitik ezt a remek létesitményt.

   Ne rohanjunk, mert elõzõleg be kell jutni az épületbe. Egy pillanatra megtorpantam, mert a régi bejárót befalazták, az elõl lévõ kapu pedig zárva volt. Ijedtségem akkor múlt el, amikor észrevettem, hogy egy oldalsó vasajtón bejuthatunk az udvarba és onnan, hátulról, az épületbe. A résztvevõket üdvözlõ transzparens az udvarban volt kifeszitve, az utcáról nem látszott, igy az elõször ideérkezõk csak utólag fedezhették fel. A rendezés azonban már élt: Tolnai László a helyszinen volt. Hamarosan találkozhattam feleségével, Barbarával és 15 hónapos kisfiúkkal, Petivel. A fiatalságot tovább bõvitette a nemsokára megérkezõ, immár 5 éves Vidovenyecz Áron és nyolc hónapos testvére, Bori. Szépen összejöttünk.

   Leraktam a holmimat és elsõ levegõvételre kivonultam az utcára. Jó kis padot tettek az épület elé, onnan lehetett szemlélni a késõ délutáni életet. Szolid forgalom zajlott a platánok alatt, autók, kerékpárok. Megtörtént az elsõ társadalmi érintkezés is. Egy molett hölgy közeledett társával a szomszédos padhoz. A melegtõl eltikkadva roskadt mellém. Könnyen találtunk beszélgetésre témát, miután elmondta, hogy Tiszavasváriból jöttek ide a NOE szervezésében. Örült neki, hogy tudom hol van Tiszavasvári és azt is, hogy ott gyógyszergyártás folyik. A Nagycsaládosok Egyesülete gondoskodik arról, hogy a tagokat idõnkint társasutazásra vigye. Sokfelé járnak, igy kerültek õk most ide, Gyulára. Emberi kapcsolatunkat tovább erõsitette, hogy elmondtam: tudom, mi a NOE és azt is, hogy több jó ismerõsöm, kollégám tevékenykedett helyi egyesületekben. Szóval: kis ország vagyunk, egy kis jóakarattal, egy kis érdeklõdéssel, hamar otthon érezhetjük magunkat.

   Idõ múlván, telefonáltam haza, hogy minden rendben van, indulok szokásos esti, városi sétámra. Gyulán sétálni nagyon jó, mert emberi léptékû, barátságos, tiszta város. Tehát indulok befelé, kényelmes, ráérõs, szemlélõdõ léptekkel. Irány sétám szokásos, elsõ állomása a Sugár sörözõ. A fedett terasz kényelmes padokkal, jó kilátással vár. Az asztal tarka-barka, de jó kadarka helyett hideg sört iszom. Megismétlem: nagyon jó dolog ülni a fák alatt és nézni a munkából, bevásárlásból hazatérõ embereket. Nincs kellemetlen zaj, nincs nagyvárosi rendetlenség, szemét. Gyula minden évben valamilyen újdonsággal  fogadja a látogakat. Most, például, új, érdekes burkolatot kapott a fõtér, hibátlan márványlapok fedik a talajt, fekete térplasztikát láthatunk. Van vizlépcsõ, mûködik a szükõkút, szépek a virágok, hibátlan az épületek vakolata. A vendéglõk teraszán tarka társaság ül, a csatorna vize csendesen áramlik a part fái alatt. Kerülök egy nagyot, hogy újra lássam az ismert házakat, a csendes mellékutcákat. Sétám elején megkérdeztem a Sugárban, hogy meddig vannak nyitva. Kilencig, tájékoztattak, de fél kilenckor leoltják a villanyt. Idõm tehát bõven volt, futotta meg egy második pohár sörre. Utólag jutott eszembe, hogy meleg ételt kellett volna enni, hogy fogalmam legyen az aktuális konyhamûvészetrõl. Késõ bánat, majd jövõre. Komótosan visszatértem az iskolába, az ifjabb és idõsebb kerékpárosokat nézegetve.

   A tornateremben már megjelent néhány túratárs. Kocsis János és Szabó János, a két törzsvendég, hivatalból ott volt.  Jó inyenc módjára, csokoládét szerettem volna inni, mivel azt - tapasztalataim szerint - az ország minden pontján jól elkészitik az automaták. A tájékozottak viszont tudták, hogy a gép kódja nem érhetõ el (elváló igekötõ), mert bezárták a tanári szobába. El nem pusztultam, és hamar lefeküdtem. Az éjszaka nem volt teljesen zavartalan, mert nem derült ki idejében, hogy melyik villanykapcsoló mit kapcsol. A hozzám hasonló puhányok nem szeretik, ha idõnkint ventilátor fúj rájuk nem kivánt hideg levegõt. Többszöri véletlen kapcsolás sorozat után megfejthetõ a rendszer, dehát idõ kell hozzá.. Egyszerúbbé válna a ténykedés, ha a kapcsolóra ráirnák, hogy mire szolgál.

  Eltaktikáztam a reggeli indulást. Este ugyanis nem volt jelentkezés és mire ráébredtem a valóságos helyzetre, már szép sor alakult ki. A félórás adminisztráció elõrevetitette, hogy nem fogok beérni. Na, nem szintidõre, csupán az utolsó, használható vonat indulásáig. A MÁV-Start ugyanis az utóbbi években megtakaritotta azt a jó kis vonatot, amely Gyuláról - késõbb indulva - egyenesen a Keletibe érkezett. Még este be is jelentettem a feleségemnek, hogy rohanás helyett inkább Gyulán alszom. Valóban, a fél óra szükséges lett volna. Reggel aztán nyugodtan nézegethettem az indulókat. Sok kerékpáros volt közöttük. Szubjektiv és történelmi okokból Hoffman Évát kerestem. Ott volt. Reméltem, hogy édesapja majd szembe fog futni valahol. Várjuk ki.

   Rendben indultunk, jó idõben, 6:30-kor. A szokásos úton haladtunk. Kilenc teljesités után - azt hiszem - felesleges minden részletre kitérni. A tájékoztatás - ellentétben a reklámok szövegével - a kapott térkép alapján, a kezdõk számára is széles körûnek tekinthetõ. Elõször Gyulaváriban, az Almásy-kastély parkjában bélyegzünk, utána rövidesen derékszögben balra fordulunk. A forduló utáni utcában érdeklõdve nézem a járda melletti szilvafákat, mivel azokon kiváló minõségû gyümölcs szokott lenni. Sajnos, a korábbi, falubeli helyzetbõl sejteni lehetett, hogy - akár csak három évvel ezelõtt - elmaradt a jó termés. Ilyen a gyümölcsfák természete. Jegyezzük meg, aztán forduljunk jobbra a Dénes-major felé. Hosszú az egyenes, de nem eseménytelen, mivel máris bekövetkezik az, amire vártam. Szembõl érkezik érdemes túratársunk, Hoffman Ádám. Akárhogy is indult, azért szedni kellett a lábát, hogy már a solymosi bejárat elõtt megjelenjen. Az ellentétes haladási irány miatt csak jókivánságainkat tudjuk kifejezni, hosszabb társalgásra nincs idõ. Mi többiek fellépkedünk a töltésre, hogy megszerezzük a második igazoló bélyegzõt.

   A gátról balra letérve áldjuk az erdõgazdaságot, hogy nem szántották fel teljesen az erdõbe vezetõ utat. A hatalmas barázdák alaposan megkeseritették volna az életünket, amint azt már párszor tapasztalhattuk. Igy hát szemeinket balra forgatva keresgélni kezdjük a Piros jelzést, mármint a nyomait, azaz a jelzések hiányát, amit fák törzsén a kéregtõl eltérõ szinû vagy állagú foltok mutatnak. Mintha ismét lekapartak volna néhány jelzést, de ebben nem vagyok biztos. Kophatnak azok maguktól is. Ne találgassunk, inkább meresszük jól a szemünket, vagy számolgassuk lépteinket a térkép tájékoztatása alapján. Abbahagyom az idei ügyeletes siránkozást és tudomásul veszem, hogy nem láttam az elsõ jobbfordulót mutató jelzést, de szerencsére felfedeztem a bal oldali vizesárkot. A következõ balfordulót sem láttam, de ott volt a saroknál egy szép nagy tarvágás. Az út megmaradt és mutatta magát. Érzésbõl lehetett balra fordulni. Az érzést az út korábbi szélessége megerõsitette. A teljes bizonyosságot az ezután következõ vadászlesen lévõ festés adta. A bal oldali tisztás, majd a keresztezõ holt folyómeder csak fokozza a garanciát. Rendben vagyunk, most már mehetünk hosszan elõre az õstölgyes sarkáig, azaz a következõ ellenõrzõ pontig. A tájékozódással elfoglalva elfelejtkeztem arról, hogy hova is tettem a vadméhek elleni kalcium tablettákat  Mostanság nem voltak erre kellemetlen szárnyasok, ellentétben a pár évvel ezelõtti, a hajamban nyüzsgõ nógrádi vadaktól.

  A saroknál balra fordulok és kétszer is bátoritva üdvözlöm a szembõl érkezõ kerékpárosokat. Ezután egy elhajló párost terelek vissza és óvok meg a további elhajlástól. Hosszabb egyenesen haladva érek el a jól benõtt vasoszlopig. Ha nem tudnám, hogy ott van és nem keresném, nem is venném észre. Ki kellene tisztitani és aláhúzni az itinerben. Utána a  jobbra mutató tábla még él és hasznos kék szalagok következnek a zegzugos úton haladáshoz azok számára, akik nem tudják, hogy leginkább az eltérõ jellegû erdõblokkok alapján érdemes tájékozódni. No, lám, újdonság: Sitka elõtt jobbról tarvágás készült a gátig, emiatt nem kell felmenni a gátra ahhoz, hogy lássuk a sarkadi gyárkéményt.. Kissé nyugtalan is lettem, mert az ellenõrzõ pont nem volt a régi helyén. Valamivel feljebb vitték, eltakarták, mintegy gödörbe ültették. Aztán meglett a gát elõtt. Az õrök nem tudták, hogy hol volt a korábbi bejárat az erdõbe. Nem is keresték.  (Hol vagy Torda sporttárs?)  Megkaptam a bélyegzõt, hozzá kétféle almát. Mintegy behúnyt szemmel mentem néhány tiz métert visszafelé, hogy emlékeim lendületébõl ráfussak a bejáróra. Meglett. Segitett az árok, amiben most nem volt viz, továbbá a bokroktól takart leeresztõ zsilip. A derék pontõröknek nem nagyon volt helyismeretük, pedig egy jó pontõr áldásosan tudja sinre dobni az utast. Benyomultam a bozótba és húsz méter után  világosabbá vált az ösvény. Fontos, hogy balról kisérjen a látható vagy bújkáló árok. Pár éve szépen le is kaszálták géppel, az utat, de nyilván hamarosan semmi sem látszik belõle.

   Menjünk tovább egyenesen, egyébként nem is lehetne másképp. Elsõ kerités sarka jön jobbról, második kerités ismét jobbról, utána magasabb erdõ. Itt küldi jobbra az embereket az itiner, én azonban továbbra is egyenesen megyek, mert állatok látására innen van remény. Viszonylag jó piros jelzések vannak a fákon, azonban az erdészek nem szüntek meg dolgozni, azaz néhány jó állapotban lévõ jelzést lekaparni. Szerencsére van szivük, hiszen az erdei emberek nem hivatalnokok vagy tulajdonosok, ezért a fatörzs húsába nem vágnak bele. De azért él még a xenofóbia a túrázókkal szemben. A domb elõtti nyil az utóbbi két évben eltünt, helyette segit a domborzat meg az emlékezet.  A domb mögött ott a tó, és a geometriára meg a növényzet ismert alakulására hagyatkozva, enyhe kifliszerû, majd határozott bal kanyarral a nyárfaültetvénynél elhagyjuk ezt a részt. Igy lényegében párhuzamos helyzetbe kerültünk a dombnál elhagyott "fõúttal". Az erdei munkások mondták, hogy ha azon maradunk és nem fordulunk a tó felé, azaz egyenesen tovább megyünk, akkor ugyanúgy elérünk a gátra felmenõ széles úthoz csak valamivel hátrábbról. Viszont a szélesebb utakat jobban gondozzák, ami dzsungel kialakulásánál segitségitheti a botorkáló utast. 

   Ha megcsináljuk a bal kiflit és elérjük a nyárfaültetvényt, akkor jobbról egyenes szakasz, majd kerités következik. A  kerités végén szép magas dudva várja vándort. Ma is ég a lábam szára a sok csipéstõl, de jót tesz a vérkeringésnek. Nem olyan borzalmas az egész, mert elvileg egyenesen kell menni addig a bizonyos széles útig. Más a helyzet esõben, amikor jó kis sár és jónéhány alattomos vizes gödör, alsó és felsõ mosás várja az óvatlan embert. Ebben az évben se egyik se másik nem volt, de a sás hajlása-fekvése mutatta az alaphelyzetet. A strapáért négy, kényelmesen ügetõ õz vonulása jutalmazott. A tó miatt mindig vannak állatok a környéken. Most már kigázolunk a széles útnál lévõ nagy fáig. és kész. Onnan látszik a gát. A fán volt korábban a trükkös nyil, ami kifelé helyett befelé mutatott. Most, szerencsére, semmi. (Az ifjúsági irodalmat kedvelõk figyelmét valamikor felhivtam May Károly Winnetou-jának megfelelõ részére, ahol a banditák megforditott útjelzõkkel vitték tévútra a szerencsétlen utasokat) Visszafelé gyalogolva kész talány a bejárat felfedezése,  de ha a gáttól jövünk, akkor az elsõ határozottabb útkeresztezésnél balra fordulva, a jobb sarkon lévõ nagy fa segithet. Érdekes lenne visszafelé túrázni. Meg is próbálnám, ha kétszáz évig élnék vagy a Tisztelt Rendezõség kiirna egy Dávylám 55 teljesitménytúrát, amiben segithetne  az elõzõ szöveg. Az egykor felfestett Sitka szót a gátról lejövet látni lehetett. Most nem láttam. Figyelmetlen voltam, vagy eltünt? Valakit idegesitett? Hátulról nézve (most kifelé jövet) azonban a P látható az oszlopon. Cui prodest ?- kérdezné valamelyik nagynevû detektiv barátom. Fel a gátra!

   Az elõzõ két bekezdésben elmondott rejtvényfejtés, persze, megtakaritható, ha az ellenõrzõ pont után nem megyünk be az erdõbe, hanem a gáton maradunk. Akkor viszont elvész a romantika és állatokat sem fogunk látni. Mellékesen: gátból van éppen elég. Mindjárt kezdõdik is, hiszen perceken belül megérkezünk a városerdei ellenõrzõ ponthoz. Már ott is vagyunk a napernyõ alatt (11:17) és zsiroskenyeret majszolva egyengethetjük a lábainkat. Nem sokáig élvezzük azonban a szives vendéglátást, hanem megyünk tovább a gáton. Szépek a kanyarok, de idönkint nehezen akar végük lenni. Hõmérsékleti rekord is van: 41 Celsius fok. Napon "valamivel" több, nagyjából 6 km-en át. Volt már ilyen. Tisztelet Pelikán gátõrnek és ürgéinek! A gátak valóban szépek, jól gondozzák, nyirják öket. Nekünk kellõ lelkierõre van szükségünk a szakasz legyûrésére, hiszen Robi kocsmája balról, a Fekete-Körös parti homokja, a két hid közti szabad stranddal, jobbról csábitja az embert. Ha néhány évtizeddel fiatalabb lennék, meg is állnék egy kis úszkálásra. Most csak az evezõsöket nézem, s közben periodikusan forgatom a karomat, hogy le ne égjen a bõröm. Fél óra a maximum az ultraviolában - mondja az irodalom

   Végre itt van Szanazug. (12:40) Ezuttal semmi kedvem nincs a gáton maradni a Körösök összefolyásáig. Lemegyek az üdülõtelepre. Az elsõ házaknál két Apolló társalog. Jó dolog, finom üdülõtelepen Apollóként társalogni. De vigyázat, tartózkodni kell a mûfajtévesztéstõl. Nem szociográfiát irsz, öregem! Abba is hagyom. Robogok a várvavárt utcai vizcsaphoz. Az ottani fogyasztás nincs benne a beszámoló végén regisztrált mennyiségben.

   Tovább megyek és mobilozni kezdek. Közben haladtam, aztán megijedtem, hogy a telefonálás miatt elnéztem az útjelzést. Szerencsére nem, ámde  Sámson vára után elvesztettem a józan eszemet. Tudtam, mire kell figyelni, meg is tettem, volt korábbi tapasztalatom különféle fekvésekben, de a szeméttelepnél megzavart a derékszögû kétirányú nyil és ahelyett, hogy az egyszerûbb egyenest választottam volna, elmentem a távvezeték alatt balra. Éreztem, hogy nem lesz jó, de elhatalmasodott rajtam a konok szellemi leépülés. Kevés vigasz, hogy pszichológiailag magyarázni tudom, hogy miért, de inkább megkimélem a kedves olvasót, ha van ilyen, egy elmebeteg gondolkodásának elemzésétõl (van benne logika és tapasztalat is, mint minden elmebetegségben). Tiz percbe került a helyzet lehetetlenségének felismerése és kijavitása (lehet, hogy tizenötbe). Jobb lett volna a csillagok szerint tájékozódni. (Nappal! Vagy GPS-t használni, korszerûen, súgta az ördög.) Kicsit megerõltetni az emlékezetemet, hiszen jártam már erre, nem is egyszer. Es irrt der Mensch. A korrekciónál szinte kiverte a szememet a jelzés. Sóhajtva mentem tovább, jó sokáig, az unalmas egyenesen. Minden fát ismerek erre, azokat is amik ferdén balra nõnek egy másik úton. Hagyjuk. Vége az egyenesnek. Jó napot, szemétdomb! A helyzet fokozódik. Ha egyszer már nem tudok kimászni ebbõl a gödörbõl, akkor abbahagyhatom a túrázást. Hungarian településszéli depónia, vagy inkább afrikai, latin- vagy délamerikai? Ne büszkélkedjünk, van ennél rosszabb helyzet.. Meddig fogom még felkeresni Dobozt? Fékezni kell a nagyképúségemet. Dehát mit csinál reggel hatkor a gyulai öreg háztulajdonos? Sepreget, hogy ne legyen elõtte szeméttelep. Követi a polgári hagyományt. Ennyi, ideológia nélkül.

   Negyed háromkor Dobozra érkeztem. Ellenõrzés és keksz a református templom elõtti kis parkban. Utána irány a Kettõs-Körös hidja. A helyzet ismerõs: Egy pohár sört iszom az utca jobb oldalán lévõ hûvös sörözõben, utána szilvát próbálok találni a kettõs fasorban. Elveszett fáradtság: szilva alig van, inkább nincs. A hid utáni, egykor vonzó panzió kihaltnak látszik. Kár az épületért. Az utána következõ hosszabb egyenesben ifjú fácánokat sem lehet többé látni, pedig nagyon hangulatos volt járkálni a szaladgáló szárnyasok között. A folytatásban, a turistaút módositására az újabban érkezõk nem emlékezhetnek, nekik csak arra kell ügyelni, hogy néhány forduló után jókor forduljanak balra, a pósteleki kastély téglakapujának megtalálására. Jelenleg minden OK, bélyegzés 16:08-kor. Nincs remény a vonat elérésére.

   Miközben tétlenül ácsorgok, befut Szabó János és felhivja a figyelmemet a kemping sarkában lévõ büfére. Kinomban megiszom egy pohár sört, majd kissé kedvetlenül megyek tovább. Csoda nincs, reggel eladtam egy fél órát. Ezután sóvirágot sem szedtem, pedig szép, sötét szinárnyalata volt az idei virágoknak. Egy nõ tette ezt három férfi társaságában, nem a legjobb helyen. Nem foglalkoztam felvilágositó munkával. Az igazi telephelyet megõrzöm magamnak. A gyulai vikendtelkeknek sem volt hozadéka, igaz, hogy nem kerestem a nagyszemû szilvafákat. Kár volt rohanni (amennyire). A vasúti fagylaltos bezárt, nem is tudtam a nyitvatartási idejét. Nagyjából másfél órával hamarabb beértem, de a vonatot már nem tudtam elérni. Hiányzott a reggel elvesztegetett fél óra.

   Mindennek van jó oldala is. Idõmilliomos lévén - de milyen remek volt az idõ! - zuhanyozni mentem. Nem volt kedvem enni, nem is erõltettem, nehogy hányni kelljen a napszúrás közeli állapot miatt. A zuhany felfrissit. Átöltözöm és mivel a folyadék még megy, elindulok sörözni, hiszen fél kilencig biztosan nyitva van a Sugár. Már 7 liter folyadék fölött járok, de egy pohár sört még vidáman felsziv a kiválóan mûködö berendezés. Örülök is neki. Aztán hazatelefonálok és jelentem, hogy minden alkatrészem rendben van és nagyon szép az este. Visszaballagok az iskolába. Ma nem kell altatni.

    A rendezõkön kivül hatan maradtunk a tornateremben éjszakára. Reggeli után három sporttárs kerékpárral indult Szabadkigyós felé. Felhasználják az alkalmat, ha már itt vannak, helyi országjárásra. Haláluk elõtt még megtekintik ezt a vidéket - mondták. Megtehették, mert a bejelentett idõjárási front késett. Indulás elött  egy kicsit politizáltunkt. Az alapvetõ kérdésekben, szerencsére, egyetértettünk.

   Magamra maradva, kimentem a vasútállomásra. A peronon fecskék csivitelése fogadott. Harminc évvel korábban, Sümegen volt hasonló élményem. Örültem neki, hiszen egyre kevesebb fecskét látunk. Jó, hogy vannak, jó, hogy nem verik le a fészküket, jó, hogy még a romos fészkekben is vannak madarak. Jó, hogy õket hallhatjuk és nem különféle zajgépeket. Itt az õsz. Két hét múlva már elmennek.

  Vasárnap reggel volt, én pedig 26 fészeknyi fecske csicsergésétõl kisérve hagytam el Gyulát. Szép élmény volt, jó rendezéssel. Reményem szerint, jövõre is ott leszek.

  Utószó.

  A beszámoló elsõ bekezdéséhez két kiegészitést kell fûzni. Elõször: Szándékommal ellentétben, mûvem nagyjából végsõ formája a tervezett 2 (azaz két) hónap helyett 11 hónap alatt (fõleg az utolsó héten) született meg. Másodjára: A tényszerûség érdekében a bekezdést nem töröltem.

    Mályvád 55

    2010

   Nem lépsz be kétszer egy folyóba - mondta 2600 évvel ezelõtt Hérakleitosz, visszhangozta nagyjából száz éve  az In Horatiumban Babits Mihály, s  ezt tapasztaltam gyarló emberi életemben, augusztus utolsó hétvégén, magam is. Az elvont filozófiai folyó a jelenkorban a Magyar Államvasutak utódja, a H-Start menetrendjében testesül meg, amely örök változásával biztositja szellemi rugalmasságunk megmaradását. Ez a kozmikus vizió akkor kezdett feltárulni elõttem, amikor a Keleti-pályaudvar tájékoztató táblájára meredve Fekete László úr lépett hozzám és beszélgetésünk során hamarosan felvilágositott arról, hogy szombaton nem létezik az a vonat, amivel a túra után visszatérni szándékoztam Budapestre. Ezúton kérek nyilvánosan bocsánatot hitetlenségemért a fentnevezett személytõl, dehát nehéz volt elszakadni hosszú idõk begyökeresedett szemléletétõl. Hogy milyen értelmi változáson estem át és ehhez mennyi idõt használtam fel, az természetesen csak a végén fog kiderülni, majdnem úgy, mint amikor Hercule Poirot a paperback 235-ik oldalán végre összehivja a szalonba a regény szereplõit. Budapestrõl Gyulára általában átszállással utazunk és a menetrendkönyvbe álmodott csatlakozás néha felvette a versenyt a japán  vasutak pontosságával (lásd korábbi beszámolómat). Egy idõben közvetlenül is visszatérhettünk a korábban Gyulára kihúzott szerelvénnyel. Ez volt a legjobb változat. Ne menjünk bele olyan részletekbe, mint például optimális kocsiforduló, amihez úgy sem értünk, állapodjunk meg abban, amit már korábban leirtam: mindig nézzük meg alaposan, hogy hová akarunk menni és onnan hogyan fogunk visszatérni és tegyük ezt kellõ aprólékossággal, ne hagyjuk, hogy a bûnös rutin vagy kényelem leszedjen minket a lábunkról.

    A vonatot idõben betolták és öten foglaltunk helyet egy szakaszban: két fiatal hölgy, akik - Laci szerint - idõnkint szigorú pillantást vetettek egy nõi gólyára, akit szemlátomást alaposan elbágyasztott az évkezdet elõtti ismerkedés, aztán Laci és szerénységem. Mivel gyatra hallásom miatt értelmetlen utazás közben beszélgetni, ezért újságomba mélyedtem és csupán azért emeltem fel a fejemet, hogy lássam a Zagyva és a Tisza hidjának korróziós helyzetét. Nem vettem észre, hogy történt volna valami, viszont örvendetes, hogy a gyomai Körös-hidat befestették. Ha tévedek, az a vonat nagy sebessége miatt van. Elég pontosan megérkeztünk Békéscsabára, ott volt a piros vonat és hamarosan a gyulai állomás melletti fagylaltozóban kötöttem ki. Este 6 óráig van nyitva. Nagyszerû.

   Mindig öröm a séta a szép platánfa-sorban az iskoláig. A résztvevõket üdvözlõ transzparenst még nem feszitették ki, de Tolnai rendezõ úr már nyitott ajtókkal várt minket. Helyet fogtunk és regisztráltuk az érkezõ ismerõsöket. Szabó János (Szeged) már ott volt, hamarosan megjelent a másik törzstag is, Kocsis János (Hódmezõvásárhely). Túl sokan nem tolongtak, ami az idõjárásnak tudható be. A péntek este még telve volt a szokott romantikával és harminc fok feletti hõmérséklettel. Ilyenkor kötelezõ egy legalább egyórás séta a városban, régi-új utcák bejárása, még nem látott épületek, parkok és ötletes virág kompoziciók megtekintése. Új ismereteim közül csak egyet emlitek. Az egyik utcában bolyongva egy sebesen mozgó asszony jött velem szembe és - bizalmát kifejezve - az iránt érdeklõdött, hogy merre van a Nádi Boldogasszony templom. Közöltem, hogy nem vagyok helybeli, de közel van az a templom, amely elõtt Apor Vilmos szobra áll. Erre volt szüksége és boldogan továbbrobogott. Szerintem esküvõre volt hivatalos, amint a körülményekbõl kivehetõ volt. Én mindenesetre örültem, hogy egy ilyen érdekes nevû épülettel köthettem ismeretséget. Ezután még erre-arra kanyarogtam és végül is kikötöttem a Sugár nevû sörözõ teraszán. Ide rendszeresen eljövök és a vasúthoz képest pedánsabb is vagyok, mert elõzõleg megtudakolom, hogy meddig tartanak nyitva. Jó itt üldögélni és nézni a nyugodt kisvárosi élet mozgását.

   Az iskolában ezalatt megindult az élet. Megérkezett Áron (3), Eszter (ezt nem illik kiirni) és Zsolt fõszervezõ (akinek meg nem tudom az évjáratát). Közepes létszámú résztvevõ is gyülekezett, de az igazi csapat még nem alakult ki. Hazamobiloztam Pestre. Feleségem közölte, hogy megjött a front, alig tudta bezárni az ablakot. Jó, akkor még van pár óránk hátra az est élvezetébõl. A telihold szépen fénylett az égen, bár fejlett udvara idõjárás változásról árulkodott. Elintéztük a nevezést. Futó pillantást vetettem az ország legalaposabb térképére, ami még kiválóbb lett volna, ha van szines nyomtatóm. Fel is vetem a kérdést, hogy nem lehetne-e hozzájutni - esetleg elõzetes rendelés alapján - szines példányokhoz. Ezt a túra meghirdetésekor fel lehetne tüntetni. Ezután egy ideig kijárkáltam az utcára, üldögéltem az udvaron. Valaki azt mondta, hogy Pesten szakad az esõ. Annyi reményünk lehetett, hogy a met.hu erre a területre nem jelzett nagyméretû csapadékot. Aztán eljött a kissé zajos éjszaka. Talán három órát tudtam aludni.

   Reggel borús idõ fogadott és a hat órás rajttal majdnem egy idõben kis izelitõt kaptunk a nedvességbõl. Valójában nem panaszkodhatunk, mert rövid záporok után mindig volt hosszabb szünet és a fák koronája jól felfogta az esõt. Felülrõl rendben is lettünk volna, esõkabátra nem volt szükség, a ruha mindig megszikkadt a szédületes haladási sebességtõl. A kellemetlenséget a fû okozta. Ebben az erdõben ugyanis nyiladékokban halad az út és mivel túrázók nem járnak erre, nincs kitaposott ösvény. A Városerdõig tartó szakaszon kétszer is gondoltam arra, hogy megállok és kiöntöm a vizet a cipõmbõl, de mire cselekvésre került volna sor a bekerült viz ellenkezõ irányban nagyjából eltávozott. Mivel én elvadult gyalogos vagyok, azért - természetesen -  a sitkai gát után most is a nem ajánlott bozótban törtettem elõre. Ennek volt egy kellemetlen, végsõ szakasza - 2-300 méter - ami ebbõl az irányból, ha keservesen is, de kezelhetõ volt, forditva nem lenne szerencsés a próbálkozás. Azt hiszem, a huszasoknak meg sem fordul a fejében az ilyen kalandozás. A magasabb csalánokról vagy a félrehajtott bokrokról záporozik a viz, a sással magasan benõtt úton nem látható rendesen a traktorok nyoma, tehát szépen be lehet csúszni a pocsolyákba. Nehéz a felfedezõk sorsa, de ne sajnáljuk õket. Az igazi kárpótlást az elvégzett munka sikere jelenti.

   A fû miatt kissé elõreszaladtam. Annyit azért megjegyzek, hogy a reggeli Gyula most is hozta a maga békés hangulatát, a korán nyitva tartó néhány üzlettel és az utcát vagy parkot tisztogató munkásokkal. A nagyszállót - állitólag - felújitják. A szálló utáni faépületben lévõ sörözõt viszont bezárták. Nem azért mondom, mintha negyed hétkor sörözni volna kedvünk, csupán az ismert épületek sorsáról ejt az ember szót, ezzel jelezve, hogy a túrázó nem vakon mozog a városban vagy a tájban. A Gyulavári-ig terjedõ elsõ szakaszt - önbizalmam erõsitése érdekében - 6,4 km per órás sebességgel tettem meg, ami elégséges egy sir szélén álló egyén számára. (7:03) Utána csökken a lelkesedés, de ha kiszámoljuk, hogy az 53,5 km-hez brutto 10,5 óra kellett, akkor 5 kilométeresnél valamivel nagyobb átlag jön ki. Ennyit még elõrebocsátok.

   Gyulaváriban nem kóstoltam meg a szilvatermést, az idén nem volt olyan bõséges, mint például tavaly. Ezután jön a dénesmajori egyenes, idõnkinti esõcseppekkel. A Fehér-Körös hidjától már látni lehetett, hogy az összefüggõbb felhõzet inkább balra van, mig az országhatár felé és azon túl több a világos rész. Solymosnál fölmegyünk a gátra (7:40) és megkapjuk a természet idei ajándékát. Már nyolcszor voltam ezen a túrán, de még soha nem látszott ide ilyen szépen és egyáltalán a Bihari-hegység teljes tömbje. Az esõtõl tisztára mosott levegõben élesen rajzolódott ki az ötven kilométerre lévõ hegyek fekete körvonala. Nagyon hatásos volt, örültem neki, talán soha többé nem mutatkozik ilyennek, legalább is nekem. Aztán befordulunk az erdõbe, megkezdjük a tipegést a felszántott talajon. Megszoktuk, mint a rutinos rab a rabságot, már nem is olyan rettenetes az egész, már kitolásnak sem tekintjük. Mindenki csinálja a maga dolgát. Õk szántanak, mi egyensúlyozunk. Van ennél rosszabb is a világon.

   Az õstölgyesnél lévõ forduló (8:47) után megjelennek az elsõ huszasok. Elõször ritkásan, aztán valamivel sûrûbben. Némelyik csoportról látszik, hogy egy egyesület tagjai. Köszöngetünk, zegzugolunk, nincs gond a tájékozódással. Végül megjelenik a sitkai pont  (9:44) és ott magaslik Torda Lajos, az érdemes ellenõr. Nem tudom, hogy pár évvel korábban az õ autója süllyedt-e el a puha talajban, de történt ilyesmi is. Kérdésemre válaszolva, reményét fejezte ki, hogy a dzsungel járható. Nem is késlekedtem, hanem sürgõsen benyomultam a bozótba. Nem kell nyugtalankodni, nem volt irgalmatlan az aljnövényzet, jól lehetett haladni. Bátorságomért perceken belül megkaptam a jutalmamat. Az elsõ hajlás után sötét foltot észleltem az ösvény végén: két õz õrködött arrafelé, és igy ment ez késõbb is. Hét-nyolc állathoz volt szerencsém, amik emberi zavarás nélkül járkáltak az erdõben. Azt már irtam, hogy van erre egy kis tó, ahol inni szoktak. Viszonylag jók a jelzések, csupán egynek esett neki egy purifikátor, de hamar abbahagyta. A fordulónál ott a kis fatábla és nagyon érdekes, hogy ennyi idõ után még mindig megvan. Ó, rendezõk, honorálhatnátok ezt a hûséget! Utána, a nagy balkanyarban is kell lenni jelzésnek, bár bevallom, hogy nem figyeltem erre, mert a növényzet alapján jól tudok tájékozódni. Végül pedig, a keresztbe menõ "fõközlekedési út" elõtt, jött az a keserves szakasz, amit úgy intéztem el, hogy az erdõben haladtam, párhuzamosan az elvileg P jelzésû szekérúttal. Nem is figyeltem, van-e festés, pedig érdekes lett volna megnézni, hogy látható-e valamilyen útmutatás a széles útról letérésre a szembõl jövõ számára. Nem figyeltem, mert örültem, hogy nem buktam fel a gödrök és faágak között. Végül felmentem a gátra, megállapitva, hogy amig tavaly elõnyre tettem szert, most szépen eltöltöttem az idõt az õzek világában, de megérte.

   A Városerdõnél Vidovenyecz Áron fogadott és bélyegzõjével regisztrálta jelenlétemet. (10:30) Megkérdeztem az anyukájától, hogy merrõl jönnek a felhõk, határozott választ azonban nem kaptam. Ettem, ittam valamit és mentem tovább. Miközben mobillal jelentettem, hogy itt vagyok, átellenben a József szanatóriummal, láttam, hogy többen, srégan balfelé, elhagyják a gátat. Nem gondoltam, hogy eltévedtek volna, Robi gát alatti kocsmája ugyanis készséggel áll minden arra járó rendelkezésére. Az én vendéglátóipari üzemegységem azonban a dobozi kijáratnál van, nem is vesztegetem itt az idõt, hanem igyekszem letudni a gát tetején futó bõ hat kilométeres utat. Egy és negyed óra kellett hozzá Szanazugig. Most sem mentem be az üdülõterületre, mert szeretem látni a két Körös összefolyását. A gátról leereszkedve éppen a tisztelt pontõrbe buktam bele, aki a szokásosnál hamarabb parkolt az autójával. (11:48)

   Kezdõdik a kanyargás a remetei, papholti erdõben. Sámson váránál már korábban voltam, oda nem megyek be. Hamarosan következik a szeméttelep, majd a távvezeték. Unalmas, elég hosszú egyenesen megyünk tovább, amibõl az ébredést a Doboz szélén szépen növekvõ népi szeméttelep idézi elõ. Most már ide is kell szalagozás és,  ennek ellenére, majdnem négykézláb másztam ki a vizszintes talajra a rothadó lomok közül. Felejtsük el, hogy Európában vagyunk. Nálunk a településtáblát igen gyakran elõzi meg a privát, kommunális szemétdomb, általában egységes tartalommal. Hagyjuk is el minél hamarább a város szélét, igyekezzünk befelé a csatorna és a kanyargó utcák során a református templomhoz, ahol padot, parkot, embereket és felüdülést találhatunk. (13:00) Üdülni azonban nem itt szándékozom, ezért gyors adminisztráció után a Körösök hidja felé vezetõ útra térek. Ott, az utca jobb oldalán, található az a sörözõ, ahol kedvezõ árfekvésben és gyors kiszolgálással juthatok izomlazitó folyadékhoz. Pár perc pihenõt tartok, majd átmegyek a bal oldalra, a hármas szilvafasorral szegélyezett gyalogos járdára illetve kerékpár útra. Szilva nincs: vagy nem is volt vagy már leszedték.

   A hid közepén - az útikalauzoknak engedelmeskedve - mindig jobbra nézek, mert éppen onnan, pontosan onnan látható a békési templom. Ezután balra levágok a Vadász panzió felé, amit meg sem emlitenék, ha nem látnám, hogy nagyon leromlott állapotba került. Vagy nincs gazdája, vagy nem törõdik vele, eléggé az ebek harmincadjára jutott. Szép volt a park is, most a vége elhanyagolt, de ha tudjuk, hogy egy kis zé betûvel kell rátérni a hosszú, egyenes - és rendszerint kellemetlenül összevágott, sáros útra - akkor úgyis jó irányba megyünk. Itt is van újdonság, ugyanis nincs többé fácántelep. Tavaly még mintha lett volna valami beljebb, az erdõben, most nincs már semmi, legfeljebb néhány útmenti etetõ maradványa. Milyen érdekes volt pedig a lábunk körül szaladgáló ifjú fácánok sokasága. Innen nincs semmi emlitendõ, bár mindig vetek egy pillantást a fiatal nyárfaerdõ szélétõl - valamikor - balra befelé haladó ösvényre. Azt persze már benõtte a fû, aki nem emlékszik rá, eszébe sem jut, hogy itt lehetett valamikor út. Igy jutunk el a pósteleki õspark sarkáig.

   Az egykori kastély téglakapujáig vezetõ út sártengernek látszik, valószinüleg ezért szalagoztak ki egy ösvényt, rögtön a sarkon. A csapás szépen kanyarog a fák és bokrok között, be egészen a romokig. A sajnálkozást mellõzöm. A pont a kemping büféje mellett van. (14:50) Az asztalok és padok evésre-ivásra csábitanak, én azonban nem állok meg, mert motoszkálni kezdett az agyamban az addig háttérbe szoritott gondolat: hátha tényleg nincs a szokásos vonat visszafelé és akkor idõzavarba kerülök. Talán még virágszedésre sem lesz idõ a hátralévõ nyolc kilométeren. Bármennyire is jó lenne andalogni, hiszen több mint négy órám van még, lemondok róla és normális tempóban kanyargok a gyulai vikendtelkek útvesztõjében. Azért a virágcsokor is összejött. A virágok már vártak rám azon a bizonyos titkos helyen. Most nem válogattam sokáig, beértem egy pár szebb szállal. Ezután már csak arra gondoltam, hogy mikor érem el a vasúti keresztezõdést és találok-e pár szem szép szilvát az út szélén. Az idén kevés szerencsém volt.

   Kicsit gyorsitok a lakótelep garázssoránál, igy jutok el a vasútállomáshoz. Amint a Béke út sarkához érek, Fekete Laci fordul ki rajta, teljes harci diszben. Közli, hogy a szokott vonat szombaton nincs, az utolsó csatlakozás hamarosan indul, de õ beszélt egy kiváló fiatalemberrel, aki ismer engem és este hazavisz autóval, ha megfelel. Bennem azonban megszólal a csengõ és gyilkos hajrával berobogok a célba (16:28) Két és fél órával korábban megérkeztem, dehát nem a szintidõ érdekes, hanem a vonatindulás. Gyorsan adminisztrálok, Zsolt tévedésbõl egy órával korábbi idõt ir be, amit csak késõbb veszek észre. Mellõzöm a minden bizonnyal remek gulyáslevest, felkapom a holmimat és kocogok kifelé az állomásra. Nyertem: még van egy negyedórám. Megkérdem a pénztárosnõt, hogy kell-e pótdij a pesti gyorsra. Nem kell. Megkapom a nullás cédulát és kivágtatok a fagylaltozóhoz. Két gömbbel visszamegyek a peronra és élvezem az életet. Lacinak felhivom a figyelmét arra, hogy milyen jól tartalékoltam az erõmet, az utolsó félórában is milyen robbanékony vagyok. A fagylalttal sietni kell, mert izléstelen és antiszociális dolog jármûre fagylalttal felszállni. Megjön a vonat és a békéscsabai átszállás, Fekete úr jóvoltából, olyan jól sikerül, hogy négyen egy külön, üres szakaszban találunk helyet. A vagon többi utasának nem lehet panasza ránk.

   Na, de mi van ezzel a szerencsétlen menetrenddel? Hogyan lehetséges, hogy az Elvirából kinyomtatott menetrendem nem egyezik meg a valósággal, amint az már a rendezõk által szintén az Elvirából kinyomtatott lapon látszott. Zavaromban Poirot-hoz fordultam, aki alibi kérdésekben csalhatatlan szaktekintélynek számit. "Oui, Monsieur", - mondta, átható pillantást vetve rám. "Hogyan tetszett kinyomtatni a menetrendet?"- kérdezte. "Beirtam a Budapest és Gyula szavakat és megnyomtam az Enter-t." "És ezután mi történt?" "Klikkeltem az alul látható 'Vissza' feliratra és nyomtattam." "Mi lett a dátummal, átállitotta a következõ napra?" Elsápadtam. "Nem, de ki gondolta volna, hogy ilyen forgalmas vonalon, a korábbi évekhez képest más lesz a szombati menetrend?" "C'est ca" - mosolygott a hires detektiv, - "itt tetszett elszúrni. Még jó, hogy nem gyilkosságról van szó." Vette a kalapját és barátságos biccentéssel elment. Én egyedül maradtam. Egy idõ után az jutott eszembe, hogy ezt a trükköt eladom Dame Agathanak. Hátha tud egy jó kis krimit kanyaritani belõle.