Túrabeszámolók

  Mátrahegy 2015

  Helyet akarok foglalni, nehogy könnyelmûen elszalasszam az évet. Igy majd nyugodtan irhatok beszámolót késõbb is a "bérelt hely" jóvoltából. Szörnyû ez a lustaság. Vagy más baj van?

   Hivó szavak:

   Angol nevû szálloda

   Obeliszk

   Tormay Cécile

    Rengeteg idõ kellett, amig a lángos megsült.

    Utána keresgélni kellett az utat a felszántott talajon

   Sástó kemping, kávé, nagy harkály fából.

   Idõben beértem

  Mályvád 55

  XXV. rendezés

  2015

   Lévai Béla emlékére

   Voici septembre! Le soleil brille avec un bel éclat, mais dans les jardins les feuilles commencent a jaunir. Ballagok a hûvös reggelen a gyulai vasútállomás felé és rejtelmes módon a 67 évvel korábbi középiskolai memoriter szavai jutnak eszembe. Valóban, minden együtt van: a békés kisváros nyugalmas csendje, a felkelõ nap fénye, a barátságos gesztenyefák sora, a még zöld pázsit, amelyen megjelentek az õsz elsõ sárga levelei. Polányi tanár úr talán meg is dicsért volna, hogy ilyen jól megjegyeztem az egykor feladott leckét. Úgy látszik, hogy érdemes volt Gyulára jönni, mert több lettem általa.

   Minden jól kezdõdött. A Körös IC idõben elindult és a jelenleg adott körülmények között, 5 perces késéssel meg is érkezett Békéscsabára. A figyelmes vasutasok erre számitva megvártak minket, igy sietség nélkül át lehetett szállni a Gyulára menõ piros vonatra. Gyulán nem láttam ismerõs arcot, õk a korábbi tapasztalatok birtokában inkább hamarabb érkeztek oda. Kényelmes lépésekkel igyekeztem az Implom József iskola felé abban a reményben, hogy az új évkezdési idõpont miatt nem kell várakozni az utcán. Az oldalsó vasajtón belépve Tolnai Laci és Barbara tûnt fel, de jobban körülnézve megláttam a Vidovenyecz családot is: Esztert, Zsoltot és a gyerekeket, Áront, Borit és Lénát. Ez, kérem, nem a reklám helye, hanem egy másfél évtizedes barátság tanúsitása, amely miatt szerettem ide járni. A túrázás közösségi tevékenység, és egy idõ után mindig emberi arcok jelennek meg elõttem. Egyéb várható arcok sem hiányoztak. A tornateremben már berendezkedett néhány törzsvendég: Deli Vince, Fekete Laci, Kocsis János, Szabó János.

     Szokásom szerint bejártam a szûkebb környéket. Az állomásnál már bezárt a fagylaltos, a kávézásról nem voltak kiemelt emlékeim. A sok mindent megpróbált Budrió befejezte pályafutását. Szerencsejátékot már nem játszanak,  szeszesitalt  máshol keresnek az emberek. A Reál üzlet virul, be lehet vásárolni estig. Vasárnap nem. A Sugár sörözõ négy órakor bezár, a Sörpatika viszont nyilt és zárt helyiségekkel várja az érdeklõdõket. Szép tiszta hely, nem drága és adóbevallásra is alkalmas alátétek találhatók az asztalokon. Nem mentem beljebb a városba. A középületeket ismerem, inkább azt figyeltem, hogy mekkora támogatásokat tudtak szerezni a helybeliek a különféle pályázatokon. Nem ritka a kilencjegyû szám, de - ha jól emlékszem - a vár környékén lévõ Almássy-kastély kerete tiz számjegybõl áll. Megérdemlik. Elfogult vagyok a kisvárosok érdekében.

    Este még feliratkoztunk, átvettük a térképes nevezési lapot, kifizettük részvételi dijat és tanulmányozni kezdtük az útvonal változásait. A Fekete-Körösnél új gát épül és azt mondták, hogy elég nagy területet bolygatnak meg érte. Az erdészet közremûködésével kerülõ utat tûztek ki, amely Sitkától indulva, a régi városerdei pontot, és a vasúti hidat kikerülve, a sarkadi közúti hidig vezet. Ott aztán átmegy a Fekete-Körös jobbpartjára és a szokott úton, a gáton megy Szanazugig. Némileg aggodalmasan néztük a térképet, de szóban és irásban megnyugtattak, hogy nem lesz gond a tájékozódással. Tényleg igy volt, de most várjunk még egy kicsit. Nem kell rohanni, pláne ebben az igazi, nyári napsütésben.

    Egyelõre tehát élvezzük a reggel hat órai kisvárosi atmoszférát, ahol a gondos háztulajdonosok leseprik a járdát. A rohanó, bumlis városinak fogalma sincs arról, hogy milyen élmény a fákkal szegélyezett utcában tisztogatni a saját ház elõtti részt. Hat órakor indulok és hamarosan már az Árpád utcában megyek el egykori egyetemi tanárom, a gyulai születésû Kertész Andor emléktáblája elõtt, amelyre rávésték zongorista testvére, Kertész Lajos nevét is. Nekem ez a két név fontos a sok hires ember közül, pedig Apor Vilmos szobra sincs messze. Következik a vár, a gyógyszálló, a kemping. Közben utólér Hoffmann Éva és néhány percet rámáldoz a szintidejébõl. Régi barátok vagyunk, a Mátrában ismerkedtünk meg. Van már úgy 15 éve. Örülnék, ha meg tudná mondani a pontosabb dátumot, az én feljegyzésem nem olyan biztos. Õ pár perc múlva elszalad. Igen helyes, a teljesitménytúrázást nem fecsegésre találták ki. Most már  elérjük a Fehér-Körös gátját, majd átmegyünk a hidon. Párás az idõ, nem látjuk a kéklõ világosi hegyet. Leereszkedünk Gyulaváriba. A szilvaszedés elmarad, a tartós, erõs napsütéstõl felkunkorodtak a levelek, alig van gyümölcs az utcai  fákon.

    Ellenõrzõ pont az Almássy kúriánál, utána elkezdjük morzsolni a Dénes-major felé vivõ országút kilométereit. Tulajdonképen felesleges lenne most bármit is irni, hiszen Plecs sporttárs már 2010-ben megjegyezte, hogy a beszámolóimban "úgyis minden benne lesz". Dehát akkor még nem tudta, amint én sem tudtam, hogy a solymosi pont után, a gátról letérve és az erdõbe betérve, a földbe fog gyökerezni a lábunk. Ameddig a szem ellátott, a máskor megkopasztott fatörzseken most fehér alapozó festés várta, hogy (gondolom) piros sáv kerüljön rá. Szédületes, hogy milyen csodák tudnak megtörténni, ha valakik állhatatosan kérik a hatóságokat, hogy engedélyezzék egy szerény útjelzés megvalósitását. Én közönséges ember vagyok, nem látok a kulisszák mögé, lehet, hogy egyszerûen csak az õsi tapasztalat valósult meg: Patientia omnia vincit, azaz a türelem mindent legyõz. Esetleg a belátás. Legyünk azonban tárgyilagosak: a szép festés az elsõ derékszögû fordulónál véget ért, de már ez is pihentetõ volt és arról gyõzött meg minket, hogy a munka nyilván folytatódni fog. A balra vivõ második nyiladékban a figyelmes túrázó találhatott négy-öt öreg, kopott piros sávot. Derékszögû hálózatnál ez is segiti a haladást. Jó volt valamikor az úton terpeszkedõ magasles, rajta a piros jellel, dehát a térkép alapján egyébként tudni lehetett, hogy addig kell menni elõre, amig a következõ pontõr kezelésbe nem vesz minket.

    Kissé türelmetlen voltam és nem vettem észre a vascsövet, pedig korábban mindig ejtettem róla pár szót. Azt hiszem, láttam azokat a bokrokat, amik most eltakarták, de nem mentem oda, hogy széthajtsam az ágakat. Megelégedtem annak tudatával, hogy most nem kell zegzugosan haladni - ismertem a facsoportok jellegét - és majd jön a sitkai gáthoz vivõ szakasz. E tájon szokott menetrendszerüen  szembejönni Hoffmann Ádám és most is igy volt. Nagyjából együtt lépkedett Deli Vincével. Remek, de az ördög mindig a részletekben van. Az erdõmûvelés folytán valami megváltozott és nem ismertem fel azt, ami 11 bejárás következtében égetõdött be (burn in) az agyamba. Most is úgy látom, ahogy régen - mondom 11-szer mentem itt végig - és nem egyezett a két kép: az aktuális és a 11 korábbi. Legjobb lenne most mindjárt visszamenni és tisztázni a helyzetet. De mivel ment az idõ, pragmatikusan beértem azzal, hogy megkérdeztem egy ott haladó, megbizhatónak látszó túrázót, hogy merre van a sitkai töréspont. Röhej, igy kell leirni! Torda Lajos tanusithatná, hogy mindig váltottunk néhány mondatot. Többször volt õ ott pontõr. Kaptam tõle szép almát is. Ott volt most is a vizes árok, de nem vacakoltam, hogy keresgéljem a vas zsilipet. A pontõr rámutatott, hogy melyik csapáson kell menni és amikor elindultam, már tudtam, hogy "otthon vagyok". Mindig is ott mentem - bal kézre az árok - ha derékig érõ gaz vagy csalán takarta is az indulást.

     Jól ismertem a hosszú egyenes ösvényt, esetleges leágazásait, hiszen mindig azon mentem. A elsõ, jobbra lévõ vaddombnál kis tó alakult ki, gyakorta láttam ott õzeket, hiszen inni jártak oda. Sõt, a késõbb enyhén balra forduló bokros-fás részen is hol itt, hol ott ugrott ki néhány vad. Most azonban egyenesen kellett menni, túl a széles keresztezõ úton, amely valamikor jobbra, a gát alá vitt el. Az itiner közölte, hogy majd jönni fog egy második vaddomb is. Jött is, bár késõbb, mint gondoltam. Dehát az ilyesmi hangulati kérdés. A jól látható domb tetején vadles állott, rajta festett fehér négyzet. Egy kicsit fékeztem, mert nem láttam, hogy merre van a következõ jel. Azt viszont közölte az irodalom, hogy át kell menni a domb túlsó oldalára. Ott elõ is bukkant a fehérség és szépen elvezetett minket a városerdei ellenõrzõ pontig. Ide másolom, hogy az útvonalat Puskás Lajos javasolta a DALERD részérõl. Azt hiszem, jó lett volna, ha már korábban van olyan partnerünk az erdõgazdaságnál, aki szóba áll velünk. Legyünk azonban gyakorlatiasak és örüljünk minden jónak, ami kialakult és fejezzük ki Puskás úrnak tiszteletünket a hasznos közremûködéséért. "Hogyan tovább?" - kérdeztem. "Menj fel a gátra, ott meglátod, hol vagy" - válaszolta Ica néni - Túróczy Józsefné - a jól ismert, kedves õszhajú pontõr. Valóban, a sarkadi közúti hidnál kötöttünk ki.

     Innen Dobozig nincs újdonság. Megyünk  a gáton, lekanyarodunk a szanazugi üdülõtelepre, bélyegzünk, megköszönjük az "ellátást " és tovább kanyargunk. Úgy látszik, hogy nagyon elmerültem a gondolataimba, mert egyszer csak szemétdombba ütköztem. Ez nem zavart, Doboz mindig szemétdombbal fogad. De mintha túl hamar történt volna a megjelenése. Hiányzott a korábbi távvezeték. Az alagútszerû fiatalos. Furcsa volt a település szélének kinézete. Legszivesebben visszamennék oda, megnézni alaposabban a környéket. Mintha más utcához jutottam volna. Idõkimélés miatt azonban nem kutakodtam, hanem egy  csoporthoz csatlakoztam, amelynek vezetõje nagyon határozottan mozgott elõre. De mégis, hol van az utca kanyarulata után a keresztcsatorna, néhány emlékezetes kerités, szilvafák a járda mellett. Behúnyt szemmel látom õket. Merre van a református templom? A megkérdezett egyén rámmeredt, nyilván hiányosak voltak a teológiai ismeretei. Lefékeztem az agyamat, mert feltünt a templomtorony és ott volt az ellenõrzõ pont is. Hagyjuk abba a tépelõdést. Ami nem megy, azt ne erõltessük, különben is itt lesz mindjárt az abszurd nevû italbolt, a "Gumihangya", és iszom egy pohár sört a rekkenõ meleg ellensúlyozására.

    Rövid szünet után nekivágtam a Kettõs-Körös hidjára vivõ útnak, ami attól lett érdekes, hogy éppen egy héttel elõtte mondta el nekem a Keleti pályaudvaron árusitó újságos ismerõsöm, hogy Békésen született. Gyakran szoktam nála hirlapot venni és valahogy emlitettem, hogy Gyulára készülök. Ettõl felélénkülve megragadtuk a témát és közben az is szóba került, hogy a hid közepérõl, és csak onnan, jól látható a békési templom tornya. Jó kis téma. Mindig örülök, ha új dolgot tudok meg emberekrõl vagy tájakról. Megigértem neki, hogy ha majd fenn leszek a hidon, akkor gondolni fogok rá. Igy is lett. Azt viszont utólag tettem hozzá, pedig már korábban is tudtam, hogy a torony Muronyból is látható, ha vonattal indulunk Békéscsabától Pest felé.

    Nem akarom ismételni, amit már korábban többször leirtam. Póstelekig csak annyi volt az újdonság, hogy egy ifjú sporttársnõt biztositottam arról, hogy hét órára be fog érni az ellenõrzõ pontra. Gyorsabb volt, mint én, biztosan sikerült neki.

    Pósteleken még viszonylag élénk élet folyt. Sokan sétáltak a parkban, de látszott, hogy készülnek haza. A büfé bezárt, a csoportok inkább beszélgettek és nyilván a közlekedési eszközöket keresték. Hét óra volt, az én szintidõm eltelt, azonban az ellenõrzõ pont még nyitva volt. Pirosan viritott a 9-es szám, messzirõl lehetett látni. Nagyon jó. Tárgyalásba kezdtem a két pontõrrel: Tolnai Lacival és Barbarával. Elmondtam, hogy a szintidõ letelt ugyan, én azonban mindenképpen szeretném megtenni a távot. A Z jelzést jól ismerem, de hamarosan sötét lesz, lámpám pedig nincs. Ha nem ellenzik, akkor kimennék a Gyulára vivõ szervizútra, amely párhuzamos az autóúttal és forgalommentes. "Az jóval hosszabb, mint a Z" - mondta Laci. "Nem baj, az idõbõl úgyis kiestem, fõ hogy beérjek a városba" - válaszoltam.  Tervemet bejelentették Vidovenyecz fõszervezõ úrnak és az õ tudtával vágtam neki a maradék útnak. A rend kedvéért, néhány lépés után visszafordultam és közöltem, hogy rengeteg ennivaló van a hátizsákomban, tehát ne tartalékoljanak nekem semmit az estére. Aztán tényleg elindultam Póstelekrõl.

    Egyelõre még, nagyjából 800 métert egyenesen kell menni a Z-n és utána derékszögben jobbra fordulni az autóút felé. A pontõrök - biztonság kedvéért - a derékszögig elõreautóztak, hogy meggyõzõdjenek arról, hogy jó irányban haladok, aztán elbocsátottak a nagyvilágba. Gondoltam én. Jó kedvem volt, szépen lépegettem elõre, vártam, mikor érem el az autóutat. Leszállt az alkony. Forgalom ezen a bekötõúton nem volt. Lehetett vagy 2 kilométer, amikor arra lettem figyelmes, hogy hátulról autó közeledik, sõt lassit. Biztosan valami jó lélek akar felvenni, mert vannak emberek, akik megszánják az útszélen baktató gyalogost. Annyira nem voltam gyanakvó, hogy azt higgyem csavargónak néznek és igazoltatni akarnak. Nem is annak néztek. Szeretett, elhagyott pontõreim voltak, akik utánam jöttek még egy futamatra, hogy ellenõrizzék állapotomat. Hálából - minthogy már sötét volt - József Attila sorait idéztem fel. "Az éjjel hazafelé mentem, éreztem bársony nesz inog, a szellõzködõ lágy melegben tapsikoltak a jázminok.  Nagy álmos dzsungel volt a lelkem és háltak az utcán" ... Ebbõl valami igaz volt, valami nem, mivel ha egy álló napon át, alaposan tûzõ napon át, járkálunk az úton, könnyen megeshet, hogy egzaltált állapotba kerülünk és ha nincs mellettünk útitárs, aki állandó szöveggel foglalkoztat minket, akkor szabadon kóborolhatnak a gondolataink. Itt nem is a jázminokkal volt probléma, inkább az volt kérdéses, hogy nem lesz-e belõlem újsághir, mivel a költészetet nem kedvelõ kutyák idõnkint keményen döngették vikendházuk keritését. Dehát annak is vége lett elég hamar. Maradt lelkem dzsungele, ami a mai zavaros világban egészen természetes és annak tudata, hogy valakik valahol hálnak az utcán vagy a kukoricásban ebben a felkavarodott világban.

    Nem tudom, barátaim be tudtak-e illeszkedni romantikus hangulatomba, mindenesetre Laci elmondta, hogy  lesz majd egy felüljáró, késõbb egy körforgalom bukaresti kijárattal. Figyeljek oda. Jó. Egyelõre a távolban hunyorgó fényeket nézegettem és vártam az esedékes letérés megjelenésére. Az is meglett.  Negyedóra vagy inkább félóra múlva elértem a forgalmas autóút közelébe. Balra át, és irány kelet felé. Az addig mozdulatlan fénypontok megelevenedtek, jobbra és balra szaladó, gyorsmozgású fehér és piros lámpák húztak szalagokat közéjük. Már elég magasra emelkedett a hibátlan telihold. Erdõ hiján, teljességgel szükségtelen volt bármiféle világitás. Mesevilágban éreztem magam, Rousseau magányos sétatársának, vagy Ányos Pál szentimentális kisérõjének. Szeretem ismételgetni ezt a fordulatot. De tulajdonképen egy megöregedett fiatal gyerek voltam, aki a nem éppen közeli Mecsek alatt gyalogol egy fasorban a török idõkben. Tiz éves koromból emlékezhettem ilyen szines képre  az Egri csillagokból. Kitalálás az egész, de jól elszórakoztatott. Jó kis anakronizmus, hiszen a 16-ik században nem robogtak karnyújtásnyira autók tucatjai, a lóerõt még igazi lovak testesitették meg, de mit számit a rideg valóság, ha az ember hangulatban van.    

   Annyira azért nem rugaszkodtam el a valóságtól, hogy ne vettem volna észre a jobbkézre lévõ felüljárót. Másképp képzeltem el, dehát az ember ne válogasson. Különösebb látnivalók nem voltak a környéken. Fák, bokrok, szántóföldek. Még azért menni kellett, unalmassá is vált a haladás. Amikor nem  számitottam rá, hirtelen azt vettem észre, hogy elértem a körforgalmat. Úgy néztem a táblákat, mint Mehemed, aki sose látott tehenet. Balra Békéscsaba, jobbra Bukarest, szemben Gyula központja. Ekkor szólalt meg a mobil. Zsolt volt és arról érdeklõdött, hogy hol vagyok. "A körforgalomnál" - közöltem. "Jó, akkor most odamegyünk". "Te jössz?"  - kérdeztem. "Nem, a póstelekieknek szólok". "Rendben van, itt leszek a buszmegállóban." Ezután valami elképzelhetetlen történt. Úgy érzem, hogy szellemi erõm teljes birtokában voltam, de nem tudom megmondani, hogy fél- vagy egy egész perc múlva kanyarodott-e elém a "póstelekiek" autója. Sajnos, nincs a kezemben dokumentum arról, hogy mi volt a valóság. Ott voltak. Bevittek az iskolába. Hogy az égbõl szálltak-e alá, vagy titokban követtek, nem tudom. Ha nem igaz az egész, akkor jól kitaláltam a történetet. Végeredményben a KVTE könyvelheti el a mese hasznát. Nyugodtan állithatják, hogy egyetlen rakoncátlan résztvevõ sem tud megszökni "vigyázó szemük" elõl, pillanatok alatt lecsapnak elkóborolt báránykáikra. Ilyen kiváló egyesület 25 év után a körösvidéki csapat. Tulajdonképpen idõm sem volt rendesen megköszönni nekik a fuvart. Amilyen gyorsan jöttek, olyan gyorsan el is tüntek.

   Kérésemet nem hallgatták meg, mert Zsolt egy tányér babgulyást tett elém, jóminõségû kenyér kiséretében. Szépen összejöttünk, még egy fél doboz sört is kaptam. Hámori Pistára gyanakodtam, de õ öntudatosan azt mondta, hogy nem fogyaszt alkoholt. Abba is hagytam a találgatást. Kocsis viszont annak örült, hogy a vacsora kapcsán személyes dolgokról is tudunk beszélni. A túra közben nem mindig kerül sor ilyen témákra. Való igaz, hogy túra közben nem vagyok bõbeszédû, inkább nézelõdöm. Vacsora után jólesett a zuhany, hála a felujitott berendezésnek.

   Másnap meg sem néztem a menetrendet, már érzésbõl tudtam, hogy mikor kell indulni a vasútállomásra. A rendezõség - magához illõen - szintén rendezkedett. A magányos utazó veszi a hátizsákját. Még egyszer körülnéz, mert nem tudja, látja-e újból a házat, az udvart és - elsõsorban - a társakat. Adott korban, korához illõ gondolatokkal foglalkozik. Akkor még nem tudtam, hogy Lévai Béla, sokszoros túratársam, tõbb éven át a maga kategóriájában az év teljesitménytúrázója, két nappal a mostani Mályvádra érkezésem elõtt halt meg. A kedves olvasó tekintse ezt a beszámolót tiszteletadásnak az õ emlékére.

   Keretes elbeszélésként visszatérek az elsõ sorokhoz, a szeptemberi iskolakezdés francia nyelvleckéjéhez. Mire "tapasztaltabbak" leszünk - ez Lévai szokásos kifejezése - már a költõ Ronsard szól hozzánk Radnóti Õszi kertjébõl. Ez nem lecke, nem memoriter. Élet az elmúlás elõtt. Nem kötelezõ, inkább ajánlás 12 éven felülieknek. Azoknak, akiknek a túrázás már nem a feltört lábakról és egyéb kellemetlenségekrõl szól. Amikor kiérek az állomásra, eszembe jutnak a fecskék. Õk is részesei a mályvádi túrának. Megirtam már, hogy néha hetven fészek lakói cikáznak a napfényes reggeli égen. Most csend van. Nincs mozgás. Igen, augusztus 30-adikát mutat a naptár. Késõre jár az idõ. Elmentek a madarak. Tényleg, elmúlt a nyár?

  Múzsla

  2015

  "Feküdj le ide" - mondta a piros ruhájú fiatalember és egy közeli padra mutatott. Vonakodva megtettem, miközben aggodalmasan néztem, hogy egy ruhaszáritó csipeszhez hasonló eszközzel közelit felém. - "Mit akarsz ezzel a szerkezettel?" - kérdeztem gyanakodva. - "Megmérem a pulzusodat" - válaszolta. - "Mennyi szokott lenni?" - "68 és 72 között" - közöltem. - "Jó, most éppen 160

   Mályvád 55

   2014

   Ádámnak és Évának a régi barátsággal

   Az ajánlás talányos. Nem lehet tudni, hogy õsszüleinkre gondol-e a beszámoló irója, vagy másokra. Mivel az utóbbi idõben rendetlenül dolgozik, azért nagy türelemre lesz szükség a valóság kideritésére. A megbizhatatlan öregembernek azt lehetne tanácsolni, hogy hagyja abba a torzók gyártását, õ azonban nosztalgikus okokból ragaszkodik meséihez. Elismeri gyarlóságát, de állitja, hogy még elfogadható elmebeli képessége van és az igazság morzsái felfedezhetõk sorai között.

  A tizenegyedik bejárás elõtt elgondolkodtam azon, hogy lesz-e emlitésre méltó esemény a túrán. Az út minden lépését ismerem, a bokatörõ szántásokat és  a betonozott, jól jelzett szakaszokat egyaránt. A hosszú jelzetlen ösvényeken át vivõ, máshol dzsungelszerû vegetációba bujtatott találd ki merre feladványokat is, amiket a résztvevõk kilencven százaléka nem ismer vagy eleve elkerül. Ott vannak még a településeken és a hétvégi házak közt kanyargó poros utak, ahol csak az idõnkint található szép, egészséges bioszilvákkal deritheti fel magát a vándor.

 (Objektiv okokból késik a mû, de alakulni fog)

 Múzsla

 2014

 DMO - mormogtam, hogy el ne felejtsem a regisztrációs kódot. A könnyebbség kedvéért, a röviditést feloldottam a mai újságokból ismert demo (tüntetés) vagy a tudományos demonstráció (bizonyitás) szavakkal. Meg kell mondanom, hogy egészen hatása alá kerültem az elektronikus nyilvántartás korszerû folyamatának, hiszen a jelentkezés után azonnal megtudtam a jelszót és egy óra sem telt el, már megérkezett a megerõsitõ levél is, szóval a jelszavam meg szerény személyem kölcsönösen egyértelmû kapcsolatba került. Mindezek következtében a beszámolóm elejére Kiss Gergõ laudációja kerül, aki az ország legkiválóbb kimutatását késziti a túráról, és mindig tud élni valamilyen meglepetéssel. Ha nem igy lenne, akkor is ezt mondanám. Dehát az eddigieken túl itt van a kinyomtatható oklevél, az idõtõl függetlenül összes célba ért túrázó felsorolása. Nem lehet eléggé dicsérni a korszellemnek megfelelõ kimutatást, amely nem tesz különbséget nemek között, hanem tényszerüen képezi le az embereket az idõ tengelyére. Nekem, mint aggastyánnak, kivételes szerencse, hogy Gergõ tevékenységét az elsõ alkalomtól, ha távolról is, nyomon kisérhettem. Egyszer-kétszer még bementem a gépszobába, késõbb már nem zavarogtam, volt ott mindig elég dolog. Ha lenne egy arcképcsarnok, szivesen nézegetném a túra szervezõinek képei mellett az övét is.

 Mire Szurdokpüspökibe értünk, már indult is az elsõ különbusz. Negyedóra múlva mi is gurultunk felfelé. Szép, száraz idõ volt, ami kell egy gondtalan túrához. Galyatetõn észhez sem tértem, már a kezembe nyomták az útvonal térképét. Kata volt vagy Tamás, nem tudom. Inkább az utóbbi. Megpróbáltam - hányadszor, Te jó Isten - bankjegyeket átadni. Tudhattam, hogy csapdába estem, kár igyekezni. Megettem egy banánt és Jocóval együtt nekivágtunk az útnak. (9:56) Ütemesen haladva 7 perccel a szintidõn belül Ágasváron voltam. Lelkesedésre, persze, semmi ok, mert itt jön a keserves leereszkedés. Már nem vagyok rugalmas, nem tudok ugrándozni a sziklákon, vagy szánkózni a törmeléken és rengeteg idõ elmegy az óvatosság miatt. Egyetlen örömöm, hogy fák nõnek a hegyen, van mibe kapaszkodni, vagy araszolni egyik törzstõl a másikig. A menedékház utáni P+ szerencsére nem csúszós, az aljára érve pedig a Csörgõ-patak mellett kocogásra nyilik lehetõség. Ennek révén ledolgoztam valamennyit az elvesztegetett idõbõl és csupán tiz perc késéssel értem Mátrakeresztesre. (12:50) Kevés szilárd és közepes mennyiségû folyadék felvétele után hamarosan tovább indultam.

  Elégedett voltam, mert tudtam, hogy a Muzsla emelkedõit jól tudom kezelni. Most is igy volt, mert a Nyikom-nyereg utáni két nagyobb púpot 1-2 perc nyereséggel elintéztem. Fenn, a csúcson, otthonosan éreztem magam. Megállapitottam, hogy az igazolást most is egy jól beállitott dátumbélyegzõ adja, amelyet néha egy ifjú tanuló üt be. A lenyomaton 14:34 volt látható, vagyis a célba érésig 1 óra 56 percem volt, ami a hátralévõ 7 kilométerre bõven elegendõ. Gondtalanul döcögtem lefelé, idõnkint elõre engedve a gyorslábú társakat. Már jóval túl voltam a Nagy-Koncsúron, amikor egy gyorsan érkezõ hosszabb karaván kedvéért balra - ezt jól megjegyeztem - kiugrottam az ösvényrõl. Ezután már nem volt alkalmam unatkozni, mivel egy jó erõs görcs állt bele a lábamba. Veszteg maradtam, mert úgy gondoltam, hogy illene saját lábamon levánszorogni errõl a kellemetlen, véget érni nem akaró köves szakaszról. A helyzet javulása után sétává alakitottam a mozgásomat. A Diós-patak elõtt egy ideig mellõzni kellett a sétát, örültem, hogy zuhanás nélkül lejutottam a mederbe. Valójában az volt ennek a túrának az eredménye, hogy egyszer sem kerültem váratlanul földközelbe. Az is igaz, hogy ezért szintidõvel fizettem. Emelt fõvel és negyedórás késéssel értem be a célba. A történeti hûség kedvéért megjegyzem, hogy a statisztikába 4 perccel több idõ került, de ennek nincs semmi jelentõsége.

  Az oklevél átvétele után a szokásos társadalmi élet kezdõdik. Aktivisták a Turista cimû szines újságot osztogatják, Molnár Tamás jóvoltából egy kis üveg mátrai mézet is kaptam. Mint késõbb észrevettem, érdemtelenül, viszont örültem neki, mert mindig jó, ha nem üres kézzel térünk haza egy túra után. Meleg étel is kapható volt az udvaron, de most kihagytam. Nem voltam éhes, inkább folyadékfelvételre volt szükség. E célból a vendéglõ igen jó helyen van. Ismerõs arcok tûntek fel, következõ túrákra hivtak. A túra utáni oldott hangulat a jó együttlét bizonyitéka. Jó, ha nem kényszerülünk arra, hogy technikai okok miatt elrohanjunk a helyszinrõl.

  Nem elõször dicsérem meg a hibátlan rendezést. A bonyolitás a résztvevõk számának növekedésével nemlineárisan függ össze. Lehet, hogy ugyanazt mondom, de jó, ha ezt tehetem. Kedvet csinál a folytatásra. Egy dologról megfeledkeztem: Gergõt akartam megkeresni de elkavarodtam a nyüzsgésben. Mulasztásomat a bevezetõ szöveggel igyekeztem pótolni. Ha nem emlitettem valaki nevét, az nem feledékenységbõl van. Mindenki arcát látom, akivel találkoztam. Az együttlét többet jelent nekem egy névsor összeállitásánál.

Téry 50

2014

A túrázásban nem a teljesités a nehéz, hanem az elkezdés. Elmúlik egy strapás hét, azt követi egy rövid éjszaka, alvásról inkább ne beszéljünk. Megállithatatlanul csörög a vekker és nem tudom, hol kellene elzárni. Megszólal a mobil is, mert fõ a biztonság és most már két eszközt kellene elhallgattatni. A mobillal hamar végeztem, de a másik csak nem szünt meg zörögni. Szerencsére még este bezártam a szoba ajtaját, igy a hangok terjedésének gátat vetettem. Már nem emlékszem, hogy milyen módszerrel teremtettem csendet, de meglett. Ekkor kimerülten kiültem a fekvõhely szélére és tépelõdni kezdtem. Menjek? Ne menjek? Jól nézek ki - gondoltam, ha már igy kezdõdik az egész. Újra kell értékelni a tegnap elhatározásomat? Dehát mikor menjek, ha most nem? Minden feltétel adott egy jó mászkáláshoz! Felegyenesedtem és az ablakhoz mentem. Minek? Még négy óra sincs, a városi közvilágitás mellett semmire nem lehet következtetni. Csak az emlékezetre és a korábbi konok döntésre lehet támaszkodni. Jó annak, aki még fektében megissza a reggeli kávéját, annak éles az agya és tudja, mit kell tennie. Én ilyenkor nem iszom kávét, csakis gyengécske lelki erõm segithet. Eltelt viszont öt perc, valamelyes keringés is kialakult. Nem elsõ az eset, máskor is volt már igy. A megkezdett intézkedést be kell fejezni : ez a rendészeti szervek álláspontja. Mozogjunk.

  Jó, mi?

  A mozgás elkezdõdik, a közlekedési útvonal a szokásos, a rajtban feltáruló látvány úgyszintén. Török Imre és Ákos adminisztrál, Molnár Gábor erdélyi túrára invitáló lapokat oszt. Igy szokott ez lenni.  Átvágunk a Nagyrét szélén, megállapitjuk, hogy a kutyák még mindig nem örülnek, ha idegenek mozognak a keritések mellett. A remetei templom elõtt és után ismerõsökre gondolok, majd vidáman üdvözöljük egymást a szurdok bejárata elõtt õrködõ sporttárssal, aki az õszi BEAC Maxi megbizható ellenõre a nógrádi csurgónál. A szurdokban a mindenkori odvas keltikék várnak, hogy késõbb, a sziklákra feljutva örülhessünk a szerény apró nõszirom példányainak. Átlagos növénytani ismeretek bõven elegendõek ahhoz, hogy felfedezzük a tavaszi hérics szépen virágzó foltjait, és ki nem mondva megdicsérjük azokat, akik megõrizték a nem messze lévõ leánykökörcsin tövét. Tavaly is ott volt és a jó emberek erre az évre is megõrizték ezt a bájos virágot. Kankalin, ibolya - és be is fejezem botanikai elmélkedésemet. Ismert dolgok ezek, de a barátságtalan világban ezektõl felejtjük el a gondjainkat és ezek miatt, illetve velük van kedvünk a tavaszi újrakezdéshez. Elõre veszem még azt, hogy a fürtös gyöngyikék hatalmas mennyiségben kékitették utunkat - fõleg a Nagy-Szénás után - átvéve a Kutya-hegy és Kõris völgy táján a feladatukat betöltõ hóvirágok szerepét.

  Mindez roppant szentimentális, de jó észnél lenni, hogy a gyorsvonati sebességgel száguldó kerékpárosok életben hagyjanak. Csengõ ismeretlen fogalom és fiatal barátaink még nem eléggé tudatositották azt, hogy - különféle okok folytán - társadalmunk gyorsuló mértékben válik süketté. Talán hasznos belenézni a szaporodó újsághirdetésekbe és tudatositani, hogy a kereskedõk felmérték a különféle hallókészülékek eladásában rejlõ üzletet. Valamikor, a személyi kultusz idején óvták az embereket a hirtelen mozdulatoktól, ma csak azt tudom mondani, hogy arasznyi irányváltoztatás elõtt is nézzünk hátra. Ezzel az aggodalmaskodó prédikációval haladok el a Muflon mellett, szemlélem meg az Édenbõl kizárt hegyi biciklisek csoportját a Zsiros-hegyi turistaház romjainál. Már lenn vagyok Köris-völgyben, sõt már ki is bújtam belõle és meglehetõs unalommal várom, hogy elérjem Piliscsabát. Azért felnézek a baloldali dombhátra azon gondolkodva, hogy elég jól állják-e a nyilászáró szerkezetek a tetõn fujdogáló szelet. Õseink gondosan megnézték, hogy hová épitkeznek, a technika fejlõdésével azonban túllépünk a nehézségeken. Mára ennyi elegendõ.

 A piliscsabai temetõnél drótkeritést húztak ki, mintha bõvitették volna a boltokat, vendéglõt nem láttam, nem is nagyon figyeltem. Azt vettem tudomásul, hogy esõtõl védõ falakat épitettek a vágányok melletti szigeten. Elég cúgos megoldás télre, dehát ott van a jó öreg állomásépület is. Nem tudom, hogy a második nekifutás után, mikor fognak végre vonatok közlekedni itt. Bejáró ismerõseim sok részlettel bõvitették vasútépitési ismereteimet, az viszont biztos, hogy alépitmény nélkül a piros motorvonatok csak a jövõ reklámai.

  Nincs szükség felüljáróra, már megyek is fel a szép fenyõsoron, aztán jobbra át, és a Szent István utcán kiérek a klotildligeti állomáshoz, azaz, jelenleg a Liget büféhez. A rendezõség - Amál is ott van - , kezeli a papiromat. Egyesek szerint adtak italutalványt, én nem láttam semmit, ácsorgás helyett a pulthoz eveztem és saját magam "finansziroztam" két pohár folyadékot. Üldögélés közben az érdekes alakú söralátét keltette fel a figyelmemet. Megkérdeztem a csapostól, hogy mennyibe kerül ez a karton. Ingyen van - mondta a dinamikus fiatalember. Megköszöntem a nagylelkûségét és közöltem, hogy az adóbevallásomat szeretném rajta kitölteni. Az emberek rokonszenve kisérte az akciómat.

  A P+ következik, majd a ballagás a vadkerités mellett. A dombról leérve (a sorompón túl) alternativ haladási lehetõség nyilik, amit az idei itiner végre fel is tüntetett. Igy könnyebben elhitték az ott álldogáló sporttársak, hogy nem kispistázásra akarom rávenni õket azzal, hogy vázoltam az egyszerûbb haladási irányt. A kõcsiszolóig nem is törõdtem semmivel, ott elõvettem a tájékoztató papirt, hogy mitévõ legyek: az országúton menjek, vagy a piros jelzésen? A P volt beirva, aztán jobbra a Z, amelyet a Kinizsi túráról ismer az ember. Török Ákos már korábban megnyugtatott, hogy észre fogom venni, hol kell balra letérni a Som-hegy felé. Évekkel ezelõtt jól kóboroltunk a magánerdõben erre-arra, amig feltünt a kulcsosház teteje a fák között. Most lila szalagok jelentek meg. Ebbõl tudni lehetett, hogy ezeket nekünk kötötték fel a szervezõk. Aztán leesett az ember álla, amikor látta, hogy eligazitó tábla után "miniszteri út" kezdõdik. Ezt a fogalmat azok ismerik, akik valamikor katonák voltak. A miniszteri utat a katonák minden nap gondosan megigazitják, gereblyézik és simogatják, de járni nem illik rajta. A rajta közlekedés magas rangú embereknek van fenntartva. Ez nagyon helyes idegenforgalmi szempontból is azok miatt, akik nem szeretnek göröngyös talajon járni, például azért mert lábbelijük elsõsorban gépkocsival közlekedésre alkalmas. Ezeket a gondolatokat elhessegettem magamtól és élveztem a Szentkeresztre nyiló panorámát, amire korábban nem volt alkalmam. Mintha az erdõ egykori kezelõje tarvágással nyitott volna ablakot a falura. Távlatot kaptam a nagy ivben a turistaház felé forduló úton. A látvány újdonság volt nekem, de az idõ eltörli az egykori emlékeket, ha egyáltalán voltak és jók voltak.

  Kellemes meglepetést jelentett két szembejövõ gépkocsi. A második fékezett és megállt és Mészáros János hajolt ki belõle. Gratuláltam az új létesitményhez és elõre megköszöntem ajánlatát, miszerint négy tányér leves elfogyasztására lesz alkalmam a házban. A lehetõséggel nem kivántam teljes mértékben élni, egyrészt elõnytelenül befolyásolta volna alakformálási programomat, másrészt "plenus venter non studet libenter". Esetünkben, teli hassal nem jó nekivágni a dobogókõi emelkedõnek. Egyébként Beatrix káposztalevese, a mellékelt vidéki kenyérrel, nagy kisértést jelentett az aszkézis feladására. Ha még azt is hozzáveszem, hogy a fõrendezõ saját borával rukkolt elõ, akkor bizony gondot jelenthetett volna az egyenesvonalú haladás. Vigyázni kell és észben tartani Kovalik András aranymondását, miszerint a teljesitménytúrázás nem az evésrõl szól.

  Puritán módon arra gondolva, hogy az OKT vonalára szerényebb kunyhók is megfelelnének - ha lennének - leereszkedtem Mlynkibe, aztán felmentem Dobogókõre. A részletek mellõzhetõk. Glück igazgató úr a verandán fogadott. Mondtam neki, hogy most sem anyagi sem szellemi küldeményt nem hoztam alulról a tiszteletemen kivül. Bélyegzés és rövid eszmecsere után a büfében kezdtem táplálkozni, õt pedig arra kértem, hogy ha Feidiga Károly megjelenne az Ilona-pihenõhöz tartozó bélyegzõvel, akkor szóljon, nehogy elveszitsem az értékes dokumentumot. Félelmem alaptalan volt, mert már a obeliszk táján jártam, amikor megjelent Cili és Károly. Ezután csak arra kellett ügyelni, hogy hasra ne essek a Szakó-nyereg utáni tarvágás némely alattomos gyökerén.

  A korábbi megállások folytán elment az idõ és azt méregettem, hogy benn leszek-e idõre Dömösön. A rutin és az ösztön azonban azt mondta, hogy a sötétedés ellenére sincs veszély, hiszen alakra ismerem a kanyarokat, fákat, bokrokat, köveket. A sétálás folytán az utolsó busz jött számitásba. Kétségtelen, hogy a másfél órás várakozás nem kedvez a nyugtalan embereknek, illetve azoknak, akik nem tudnak mit kezdeni az idõvel. Én azonban tudtam, mit tegyek. Az egyik programpont során félbarna sörrel ismerkedtem. Újdonság volt, mert gyatra ismeretem folytán csak barna sörrõl tudtam. A fontos azonban a bõséges idõ által ajándékozott társadalmi élet volt. Még soha nem volt alkalmam arra, hogy ilyen alapos beszélgetést folytassak Mészáros Gyuri bácsival. Vele általában a kisinóci háznál találkoztam, esetleg a Nagyvillámon, de ezeken a helyeken menni kellett, nem anekdotázni. Most azonban mód adódott, hogy térben és idõben nagyobb területet tekintsünk át, na meg vidám témákat elevenitsünk fel. A beszélgetés Pest közepéig tartott, amikor õ a Deák-térrõl felkanyarodott Buda felé. Ritka jó alkalom volt.

  Ezzel végére értem a Téry 50-rõl szóló beszámolómnak. Negyed órával hamarabb végigmentem az úton, a klotildligeti, somhegyi és dobogókõi megállásokat beszámitva. Jó idõ volt, jó hangulatú beszélgetésekkel, amikrõl még sok mindent lehetne mesélni.

 Folyt. köv.

   BUÉK 20

   2014

 Tizenkettedik teljesités után nem kell sokat beszélni, hiszen az olvasók végigjárták az utat, tudják, mirõl van szó. A történetiség kedvéért megjegyzem, hogy  a talaj általában lágy volt, néhol kevés sárral vegyitve. Hóhoz túl meleg volt az idõ, a párától sikos kövekre kellett csak figyelni. Kimmel Péter szokásos ciceronés nagyvonaluságával fogadta a nevezõket, Jávor a kasszát kezelte.  Az elõtérben Alpár András volt látható. Hárman mentünk a családból: Ági, Jocó és én, mivel Márk és Domonkos egyéb fontos elfoglaltsága miatt nem tudott velünk jönni. A regisztráló stáb már dolgozott a háttérben. Látható volt, hogy croissant és dobozos gyümölcslé fog erõsiteni minket a túra során. Ez igen helyes dolog, hiszen a vándorhoz illik, hogy valamilyen madárlátta termékkel örvendeztesse meg az otthon maradt kisebbeket.

   Most hamarabb múlt az idõ. Lehet, hogy máshol járt az eszem, valójában tiz perccel korábban értem fel a szokásosan ködös-felhõs Hármashatárhegy tetejére. Jocó és Ági a Fenyõgyöngyénél ért utól, mivel pár perccel késõbb indult utánam. A hegy tele volt különféle emblémát viselõ futókkal, szervezett túrázókkal, baráti csapatokkal. A nagy forgalom miatt Jocó majdnem elnézte a Fenyõgyöngyéhez telepitett rendkivüli ellenõrzõ pontot, de idejében javitott. Az Árpád kilátónál én lemaradtam néhány percre. A Z+ csatlakozásánál Gyõri Péter õrködött. Idõkimélés miatt nem álltam meg forralt bort inni a Szép Juhásznénál, hanem húztam felfelé. Hála a hárshegyi kilátó alatt kiválóan kifeszitett kötélnek, épségben leimbolyogtam a kellemetlenül csúszós köveken, majd - biztonságban érezve magam - felhivtam az elõttem járó Ágit és Jocót. Õk akkor kishárshegyi kilátóhoz vivõ elágazásnál voltak. A kötélbiztositásnak nagyon örültem. Sok évvel ezelõtt a Téli Mátrában alkalmaztak elõször kötelet egy mély, csúszós árkon átkeléshez. Lehet, hogy máshol, máskor volt már ilyen megoldás, dehát én nem sok helyre járok, csak ezt ismertem.

   A Nagyréten szabályosan tettem meg a kijelölt kört, zsebrevágtam néhány szaloncukrot az unokák számára és 1 óra 15 perccel a szintidõ elõtt beértem a célba. Toplak Jóska regisztrált, Deli Vince tormás virslivel pótolta elvesztett energiánkat, Kiss Attilával szoritottuk meg egymás kezét. Néhány csipkelõdõ megjegyzést eresztettem meg Toplak felé, aki maga a kispistázók réme és megcsodáltam Deli Vince rendkivüli emlékezõképességét: tudta, hogy augusztus végén, a Mályvád túrán hiába kerestem a megszokott sörözõt, mivel az a szokásosnál korábban bezárt. Büfézni itt sem tudtunk, mert minden hely foglalt volt. Teát ittam az illemtudóan magammal vitt bögrébõl, szerencsés új évet remélve.

   Jó, hibátlan rendezés, gondos szalagozással. Mivel egyszer már mentem együtt a seprükkel, meg vagyok gyõzõdve arról, hogy a lebontás is szakszerû volt. Egészen biztos.

Börzsöny 50

 2013

(Szokás szerint vázlat. A téli kandalló ropogása között majd kitöltöm)

Korán kinn voltam, szundikáltam.

Vidám turista csapat.

A hátizsák fennmaradt, kész borzalom. Utólag égnek állt a hajam, Van úgy, hogy a meg nem sejtett veszély szerencsés elmúlása után kezdenek összeverõdni az ember térdei. Huh, minél messzebbre kerülünk tõle, annál jobban látszik. Akár csak a nagy hegyek.

A rajthoz igyekezve, Molnár Gáborral beszélgettem. A trafiktender idején elmentem a boltjához megnézni, hogy mi van. Zárva, volt az ajtóra irva és papirral leragasztották az üveget. Most legalább megtudtam valamit a helyzet alakulásáról. Valamikor rendszeresen ott vettem meg az évi túrafüzetet. Rendkivül érdekes volt a vásárlók köre. Amit a Váci utca nyujtani tud Budapest "világvárosban", helyi lakosok, a sétáló-nézegetõ külföldiek, arab pénzváltók, deklasszált, többször visszatoloncolt disszidensek, éveken át Vizoviczki gyanutlán turista-áldozatai, konzumnõk, röplapszórók ... Ezt csak azért emlitem, mert a túrák résztvevõi nemcsak az útjelzéseket, hanem a társadalom rétegeit is ismerik. Már, az idõsebbje. Karel Capek remek karcolatokat tudott irni e témában.

Gyors létszám, elfogult és tudatlan, természetesen: Corradi, Dobos, Kiss, Mészáros, Oláh Bea, Török, Wehner, és akiket nem láttam, mert leszakadva értem a rajthoz, ott is elvacakoltam, Amált hiányoltam, itt is elmondom. Már mindenki elment, mire elindultam. Ez nem zavart, egy egész éjszaka is tudok egyedül menni, csupán a tényt jelentem. 8:35?

Loko-pihenõ megtekintése. A jubileumi túrán eltéritettem a jóságos Kovalik Andrást, akinek egy zokszava nem volt, bár a régi K útvonalát bravúrosan megmutatta. Igazi toleráns ember, korábban fel sem tételeztem volna róla. Pardon.

Szenzáció! Legalább is nekem: megtaláltam a sárga sorompót. Majd részletesebben késõbb

Nógrád után jólelkû nõk és férfiak takaritanak a Kálvária kápolnája körül (Mária-nap)

Zavartalan haladás, darazsak nincsenek, vagy csak kevesen.

Más is megjegyezte, hogy néhány év alatt annyira megnõttek a fák, hogy a szokott helyeken nincs szeder, pedig jó volt alibi pihenõnek. Rövid megállás a Foltán-keresztnél, nem gyötröm magam, aminek persze ára van. De azért a Csõványos púpjára a szokottnál egy perccel hanarább felmentem.

Fél kettõ, amivel a pedáns Solymár Éva meg volt elégedve. Én viszont nem voltam megelégedve a lefelé haladással két görgeteges szakaszon rengeteg idõt vesztettem, mert nem akartam elesni. Korral jár, meg azzal, hogy másra is kell gondolni.

Nagy-Hideghegy púpjára is rendesen felmentem, a szokott idõ alatt. Rövid megállás. Utána a nagy lefutás Kóspallagig döcögõ sétává fajult. Kerékpárosok, dinnye nagyságú kõ. Egy másik kerékpáros kiüti a kezembõl a botomat.

Megzavarodtam a két tucatnál is többször megtett úton. Becsapott a kijárt erdészeti út, miközben a kerékpárosokról elmélkedtem. Három ott lévõ embert kérdeztem a tarvágáson. Nem értettem, hogy mit mondanak. Szörnyû.

Jocó váratlan mobilhivása. Közlöm a helyzetet, meg azt, hogy visszamegyek az õsi szabály szerint. Megvan a hiba.

Jocó és Erzsi teljesen váratlanul feltúnik.

Kisinóc bezárt. Nem csodálkozom, ismerem Gyuri bácsi pontosságát. Szerencsére a szabadtéri büfé nyitva volt. Kék Túra bélyegzõje volt  a csaposnak.

Ütemes menetelés Kóspallagon át, Téli tüzifa a házaknál. Átvágtam a falu utáni kanyart.

18:30 Törökmezõ. Pont nincs. Jocó morog, mert még zsiros kenyér sem kapható. Jó vicc, Törökmezõ ilyen hely. Mondtam, hogy kérjen inkább palackos italt.

A kedves Samu Piri hiába várt a görögdinnyékkel. Majd megkérem tõle egyszer a mobilszámát.

Az Urániáig hozott Jocó.

Értékelni kell majd a történteket.

Egyelõre vége.

Mályvád 55

2013

Elõzetes vázlatpontok

A MÁV-Start pontos volt 17:05-kor Gyulán voltunk. Mintha némely vasúti hidat újra kellene festeni.

Ketten érkeztünk a túrára Deli Vincevel.

Citrom, csokoládé

Budrio újból non-stop

Az iskolában évnyitó az udvaron kinn maradunk a ház elõtt N bevásárolni megy az új "Pont"-ba Miután visszajött én megyek a Sugár felé. Sajnos 6-kor zár 9 helyett. Sörpatika barátságos hely.

Évnyitó után helyfoglalás, megjönnek a Rendezõk majd Szabó (térdmûtét, kerékpárral túrázott) és Kocsis

Vissza a városba, kiváló hamburger vacsorára átmentileg múködik az automata

Este regisztráció, javitott térképet kapunk a darazsak elkerülésére . Áron nagy gyerek, a kicsi már a kocsiját tolja

Nem néztem meg, hogy hol van a ventilátor

Indulás 6:15-kor szép õszi idõ kevés felhõvel Utcát seprõ férfi. Kilátás nincs

Gyulavári 7:26  Barbara

A forduló után szilva kellõ mennyiségben

Valóban aszfaltozták az utat, jó szélesen, amely nem vezet sehova.

H. Éva a szokott helyen megjelenik. Apu nincs.

8:10 Solymos, mûzli. Egyesek a töltésen mennek. A huszasok széles egyenesén megyünk az irodafáig. Szép nagy fa, bal oldalt magasles, rajta figyelmeztetés (jobbra menni)

Négy határozott nyiladék után balra fordulunk a megszokott útra. Néhány halvány jel megnyugtat.

9:20  Õstölgyes

Az elõzõ és következõ szakaszokon kellemetlenül feldarabolt a talaj

A vascsõ nem látszik, a huszasok fordulóját papirlap jelzi, nem túl nagy, szóltam is. A szokott zegzugolás után Sitka Torda Lajossal. Öróltünk a szerencsének. 3 alma

Balra fordulok, be az erdõbe. Elég jól kivehetõ a bejárat, utána is eléggé gazmentes az út. Õz nincs. Új kaparások, bár nem tragikus, de nem barátságos, ha jól gondolom.

Jobbra fordulás után még könnyen járható az erdõ. Jön a kifli, majd a határozott bal a nyárfás elõtt, kerités. Végre egy õz! Már  a vadak is külföldre mennek?

Ki a széles út felé, nincs sár, sás és pocsolya. A széles út is kemény, jól járható. Fel a gátra. Elõtte még ott a piros fejû oszlop. SITKA nincs.

Városerdõ 11:20 nagyjából idõben Õszhajú  Zsiros kenyér, lila hagyma, viz

Kanyargás a gáton, a folyóparton nincsenek fürdõzõk. Fekete-Körös  Rajtam kivül nincs más a gáton, ameddig látok elõre-hátra.

Szanazug 12:49 Pontõr mûzlije elfogyott Alma van Idõs házaspár vár a buszra Egy páros utolért. Szanazug után, a jobbforduló utcájában pálinkával kinálják õket

Sámson vára elõtt jobbra, az utána következõ szakaszokon pontosan megyek, majd a magasfeszültségnél jól keresztbe

Doboz elõtt szeméthegy mászás. Doboz 14:19 (~ negyedóra) késés

A CBA hatalmas piros áruházat épitett jobbról. Szerencsére a sörözõ megvan. Cola és sör. Kiülök a bolt elé.

A folytatásban rendes szilvatermés. Hid, kettõs Körös. Utána az egykori panzió elhagyatva.

Milyen nagyok lettek a nyárfák, ahol korábban  egy bal, jobb bal jobb zegzug következett, benne egy fácánteleppel

Az új útvezetéssel nincs gond. A pósteleki betérõig tartó hosszú úton valakik elõztek, de a végén õket kell balra irányitani

Nagy kár veszni hagyni a kastélyparkot. Látogatók  EP 16:08 Rejtelmes lassulás!

Ásványviz, mûzli, nem iszom mást.

Gondtalanul kullogok a Z-n. Virágot szedek egy rendes csokorral, közben figyelek egy bizonytalanabbnak látszó párosra, de rendben jönnek õk is. Azért valamennyivel lassaban megyek. A vikendtelkeknél szedek vagy 8 szem remek szilvát. Ezeket jól ismerem. Ize, szine, illata, magvaváló, rugalmas, nem kukacos, stb

A csapos kútnál rájövök, hogy elkényelmeskedtem az idõt. Vegyes kocogásra térek át, majd a sinek után is folytatom, az állomásnál is sietek. Igy érek be a célba biztos, de számomra gyenge idõvel. 18:43 bõ félórával a szint elõtt.

Két menû: babgulyás vagy paprikás krumpli.

Sörpatika. Késõn kelnek az emberek. Séta. Templomlépcsõt mos egy asszony (Erõs vár a mi Istenünk) Fürdés. Alvás 7-ig.  Szabó elment korábban, Kocsis valamivel késõbb, délutánra lesz Hódmezõn. A bal oldali gesztenyefa sor szinte hibátlan, idõs fákból áll. A 3-4 hézagba újat ültettek. Fagylalt citrom, kavé

24 fecskefészek.

Salontárol jön a piros vonat (de mikor?) Cselekedj lokálisan. Rekordmennyiségû résztvevõ (350?)

Pályarekonstrukció, Uj felüljáró Muronynál, Mezõberény, Csárdaszállás

   Pilis 50

   2013

   Béla bácsi egy legenda - deklarálta, nagy meggyõzõdéssel, a mellettem lépkedõ fiatal túratárs. Bár teljesen  kicsúszott a talaj a lábam alól, legalább néhány mondatot leirok, hogy életjelt adjak, olyat-amilyet, és jelentsem, hogy a Pilis 50-et szintidõn belül teljesitettem. A szöveg szerkesztése egyszer majd megtörténik, a vázlatom papiron megvan, úgyhogy az anyag megmaradásának elve folytán valami képernyõre kerül. Ámde a hangulat lefestése és tapasztalt barátom apoteozisának kinyilvánitása érdekében ennyit mindenképpen le kellett irnom. Bizzunk a jövõben, meg a szerkesztõ megszeliditésének lehetõségében.

   Múzsla  2013

  Fortes fortuna adiuvat - mormoltam péntek éjfél után 2-kor, miközben az este megindult esõ nem látszott csendesedni. A klasszikus mondást nagyjából hetven éve tanultam a latin nyelvkönyvbõl és arról szól, hogy a bátrakat a szerencse is segiti. A bátorságra tényleg szükség volt, bár hosszabb tapasztalatom folytán inkább vakmerõségrõl kellett volna gondolkodnom, hiszen nem elõször történik, hogy a mediterrán - talán genovai - ciklon makacsul itt kering a fejünk felett és jól meg tudja keseriteni az életünket. Igazában véve nem illõ a nyavalygás akkor, amikor mások keményen küzdenek az árvizzel és nem tudják, megmenekül-e életük munkájának eredménye. Esetemben csak arról volt szó, hogy kicsúszom-e egy túra szintidejébõl, ami nem halálos dolog. A szerencse a köznapi életben is jól jön, amikor egyszerûen mázlija van az embernek. Például most, csütörtök délután, amikor két napi próbálkozás után - egy hirtelen ötletet követve - jelszó nélkül be tudtam lépni a szerkesztõ rendszerbe. Lehet, hogy ez az informatika messzirõl is megismer, mint a tapasztalt kutya a gazdáját, vagy inkább nekem nincs fogalmam arról, hogy mit mûvelek a billentyûk nyomogatásával. Az extraterrestriális látogatók kiszûrésére szolgáló betûkombinációkat korábban nem tudtam felismerni és a derék házõrzõ hol azt hajtogatta, hogy rossz a jelszó, vagy rossz a felhasználó, vagy mind a kettõ, s a gonosz gép el is kapta gyorsan a szemem elõl az ablakot. Na, gondoltam, nekem már minden szempontból végem van, de azért a harmadik este ismét a gép elé ültem kisérteni a lehetetlent. Ha már ilyen ókori hangulatban vagyunk, akkor idézzünk egy másik közmondást: Patientia omnia vincit, azaz a türelem mindent legyõz, s mivel magamnak beszélek, a szobában nincs senki, azért nyugodtan ezt is mondhatom: a hülyéknek is lehet szerencséje. Harmadik menetben: De te fabula narratur, azaz rólad szól a mese. Ezzel vége az antik nyelvgyakorlatnak és megkezdem a tényleges beszámolót.

  Elsõ tervem szerint - a biztonság kedvéért - a Keletitõl Gyöngyösig vonattal, onnan pedig a "megerõsitett" autóbusszal szándékoztam feljutni Galyatetõre. Ági és Jocó azonban megtudta, mire készülök és azt javasolta, hogy menjünk együtt. Igy Ági autójával érkeztünk Szurdokpüspökibe és ott szálltunk át a rendezõség által megrendelt autóbuszba. Mivel az elsõ két jármû megtelt, ezért egy harmadik buszra is szükség volt, ami tiz percen belül meg is jelent és azzal az elõnnyel járt, hogy nem kellett szorongani, mindenkinek jutott ülõhely. Galyatetõn, a Kilátó Vendégháznál könnyen ment a nevezés, indulhattunk (9:51). A polgári körülmények között szerzett ismeretek azonban megtévesztõek voltak. Az internetet nézegetve azt gondoltam, hogy a 36 centiméteres hómagasság bizonyára az ágyúzott részre vonatkozik, a helyszinen tapasztaltak azonban kijózanitottak az ábrándjaimból. Megkezdõdött a hótaposás és a jégen csúszkálás, amibõl csak Piszkéstetõ után tudtunk valahogy kikecmeregni. Elmaradt a jó kis futás Szentlászló határáig. A teázónál vége lett a barátságtalan talajnak, ezért a Vöröskõre már elég jól fel tudtam menni. Három perc késés nem a világ, gondoltam, majd behozom a lemaradást. Igy is történt. Ágasvár csúcsára, 11 percet ledolgozva, már 8 perc elõnnyel jutottam fel. Sajnos, ezzel vége lett a bravúros haladásnak, mivel a csúcsról a turistaházig nem tudtam 6 perc alatt lejutni. Csúszott a bakancsom, óvatoskodtam is, mivel nem akartam elesni. Kiváló "állóképességemért" idõvel kellett fizetni. A ház utáni ereszkedõ ösvény is kellemetlen sárdagasztást jelent ilyenkor. Nem meglepetés. Elõnyöm elveszett:  Mátrakeresztesre 22 perc hátránnyal "futottam be". A büfében megittam egy kávét és tudomásul vettem a tényeket. Gyermekeim kérdezték, hogy továbbmegyek-e. Hát persze, csak nem fogom aszalni magam addig, amig a hullabusz megérkezik. Még elgondolni is szörnyû az ilyesmit. Mondtam, hogy igyekezzenek, mert nekik még más okból is tartani kell a szintidõt, én ráérek. A barna zónába mindenképpen bekerülök és ezzel javitom a létszámstatisztikát.

  Keresztes után jön a Múzsla. Ettõl nem félek. Sokadik bejárás után tudom, hogy idõre fel tudok jutni a csúcsra, mivel ezen a részen nem fenyeget nyaktörés, csupán egyenletesen, szuszogva mászni kell. Igy volt, a szintidõhöz képest csak 1 további percet vesztettem. Annyira azonban ismerem magamat, hogy ne erõltessem azt, ami nem akar menni. Hatvan dekás bakancsban nem tudok szaladni, pedig az kellene. A csúcs után tehát sétára fogtam a tempót. Azt az elõl járó, sõt már beért gyerekeimtõl mobilozás révén tudtam, hogy a Diós patakon könnyen át lehet menni, nincs szükség kerülõre. Akkor jó, élvezhetem a napfényt, amitõl az idõjárás jó hosszú ideig megfosztott. Döcögõsen kanyarogtam lefelé. A patakhoz vezetõ köves, gödrös ösvényen is sikerült egészben lejutni, átmenni pedig nem volt nehéz. A természetben azért nõnek a fák, hogy legyen természetes korlát vagy fogódzó az egyensúly megtartásához. Ezután jött a sima földút a falu széléig. Az agyagos talaj, felázott állapotban éktelen csúszós tud lenni, most azonban teljesen száraz volt. Az egyenes szakasz végén Samu Piri arca jelent meg, aki kétszer akkora utat tett meg, mint én, mégis üdének létszott. A pincesorba érve, a hagyományhoz hiven, némelyik túrázó termelõi borral szokta nedvesiteni a torkát. Mivel itt általában kocogni szoktam, nem figyelek a részletekre, jelen állapotomban viszont azt vettem észre, hogy élelmesebb pincetulajdonosok bormintákat állitottak ki utcaszéli asztalokra. Bár kissé nevetségesnek tûnik, de mégis lefékeztem egy keveset, hogy jobban szemügyre vegyem a palackokat. Hamar kikötöttem egy "Mátrabérc" cimkét viselõ üvegnél. Ha már búcsút mondtam az igazi Mátrabércnek, legalább legyen emlékem róla. A borosüveggel a kezemben állitottam be a célba, nem törõdve azzal, hogy alkoholistának néznek-e az absztinens túratársak. Egy vándorfényképésznek jó téma lehettem volna: bal kezemben borosüveg, a jobbban pedig oklevél. Vidám élet.

  Az adminisztráció után Katát és Tamást kerestem meg egy rövid üdvözlésre és hogy megköszönjem a jó rendezést. Nagyon jól "be van járatva" ez a háromrészes túra, biztosan igy lesz a jövõben is. Álmomban én is futkározom az ismert ösvényeken és az a jó, hogy álomban minden nagyon könnyen megy. Amikor kimentem az utcára, hogy autóbusz felõl érdeklõdjem, éppen egy rövid, szitáló esõ múlt el. A Múzsla felett szivárvány fénylett, igazán szép búcsút vett tõlünk a Nap. A Biblia ilymódon biztosit minket, hogy nem lesz többé vizözön, arra viszont nincs garancia, hogy három-négy évet nyugton maradjon a természet. Egy filozófus - vagy meteorológus - számára pedig éppenséggel igy van rendben az élet menete. Baktay Ervin Gandhi-könyvébõl már régen megtanultam az angol közmondást: "every cloud has a silver lining", vagyis a borúra mindig jön a derû. Az ilyesmirõl, meg az életrõl egy pohár sör mellett is lehet gondolkodni. Erre való a célban található vendéglõ. Mivel jó negyed óra volt az indulásig, nem kellett sietni. Örültem egy túratárs meghivásának, hogy üljek mellé. Álltam a lábamon, de társaink meghivását sohasem szabad visszautasitani. A különbusz az utca túlsó oldaláról rendben elindult. Pesten a SYMA-nál végeztünk. Ági elém jött, igy gyorsabban otthon lehettem. Nagyon kicsúsztam az idõbõl, de minden érthetõ volt. A teljesitménytúrában az a jó, hogy a számok beszélnek, a valóságot kapjuk.

  A következõ héten jutottam géphez. A szokásos statisztika fogadott: a könnyûnek látszó feladat a legnehezebb. Ezt húsz éve ismerem. Az viszont meglepett, hogy nem találtam egyetlen új beszámolót sem. 23-án kezdtem meg az irást és még mindig üres volt a keret. Ma, 25-én, a helyzet változatlan. Azért ez a túra többet érdemelne.

  A jobb hangulat kedvéért új bekezdést nyitok. Szóval: borúra derû. Mindig jönnek új fiatalok és õk majd megirják az új idõk lelkes, új beszámolóit. Ennyi szentimentalizmus - idõs korban - megengedhetõ.

   BUÉK 20

   2013

   "Felix Austria" - mormoltam, amikor feltünt a Musikverein Aranyterme, immár 2013 elsõ napján. Tavaly nem irtam semmit a Bécsi Filharmonikusok évnyitó hangversenyérõl, gondolván, hogy nem vagyok a zenekar reklámügynöksége. A teljes igazság persze az, hogy nem is láttam az elõadást, valami mással voltam elfoglalva. Amikor kiderült, hogy az immár 2 évvel idõsebb, azaz 52 éves Franz Welser-Möst lesz a dirigens, nosztalgikus okból - ilyenek az öreg emberek - odaültem a képernyõ elé, hogy lássam: mi lesz a kinálat. Természetes, hogy a Strauss-család uralta a terepet, 5 szerzõvel - udvariasságból - kivételt téve. Várakozásomnak megfelelõen, a karmester a fölényes dirigálást látványos trükkökkel egészitette ki, mivel elõadás közben egy zsákból plüss állatokat húzott elõ és a zenekar egyes tagjainak ajándékozta. Nem tudom, hogy Fáy Miklós milyen csipõs szavakkal irt volna ismertetést errõl, dehát nem vagyok élesnyelvû zenekritikus és már a hallásom is megromlott, ezért nem kockáztatnám meg, hogy megitéljem: rontott-e bármit is e bûvészmutatvány az elõadás szinvonalán. Könnyû kis újévi szórakozás, akár csak a mûsorban szereplõ lovassági induló. Legyünk oldottak, nem kell komolykodni, újév van, félre a gondokkal 11:15-tõl 13:40-ig. Problémázásra még elõttünk áll az egész év. Essünk is gyorsan túl azon a kis bánaton, amit a két éve nem hallott Radetzky-induló okozott és amit már soha többé nem fogok úgy hallani kivülrõl, amint az bennem él. Tisztelt hölgyeim és uraim, ha nem is süketül, de frekvencia-érzékennyé válik az ember. Nem panaszkodom, mert belül kifogástalanul hallom és - bocsánat a nagyképûségért - egy kicsit sejtem is, hogy mit él át a kottát iró komponista, aki csak belül hallja, amit kezével papirra vet. I like Ludwig! Emlékszik erre valaki?

   Kissé megbontja a mû egységét, ha lábjegyzetet kell beiktatni a szövegbe, de a fiatalabbak kedvéért megteszem. Idõsebbek, akik valamikor Elvis Presley-rajongók voltak emlékezhetnek arra, hogy az elbûvölt amerikai fiatalok lelkesen vonultak az utcákon I like Elvis feliratú transzparensekkel. Mire az ellentábor - mert nyugaton ilyenkor az ellentábor is utcára ment - újabban nálunk is elõfordul hasonló, ha nem is a könnyûzene kapcsán - szóval a konzervativ ellentábor szintén táblákat ragadott. I like Ludwig - volt olvasható rajtuk és Beethoven mellett tették le a garast. Vagy dollárcentet. Ez is vidám dolog, tetszenek látni, mennyire optimista dologról beszélek az új év reggelén? Most pedig elhagyom nemcsak az Újvilágot, hanem Ausztriát is és leirom:

   "Felix Hungaria".  De miért?

   Az állitás megértéséhez ki kellett menni január 5-én a Gyermekvasút hûvösvölgyi végállomásához és ott szemlélõdésbe merülni. Általában nincs élvezetesebb dolog, mint egy téli túra - és a BUÉK  20 ilyen - résztvevõinek a piros arcát nézegetni. Garantált a jókedv és a szabályos vérkeringés. Lehet, hogy körülöttünk fáradt és szomorú a világ, mi azonban a boldogság szigetén vagy inkább az ösvényén haladtunk. Ilyenkor nem kell rohanni, húzhatjuki az idõt, hogy minél tovább élvezhessük az életet, nem feledve azért, hogy teljesitménytúrán vagyunk. Szép idõ volt, friss de nem barátságtalan szél fújt. A talaj változóan volt lágy, néhol sáros, de lábbelinek a sportcipõ is teljesen megfelelt. A Csalán utcától a Ferenc-hegy aljáig aszfaltot koptattunk de utána, egészen rövid szakaszokat leszámitva, erdei sétautakon haladhattunk.

   (Innen a rám jellemzõ lassúsággal fogom folytatni. Egyelõre tudom, hogy merre akarok menni, aztán majd úgyis eligazitanak a turistajelzések)

  Piros 40

  "Bizony, igy van ez. Az idõ mindenen és mindenkin elvégzi a hatását. Jó példa erre Nagypapa, akin már kezdenek mutatkozni a szellemi leépülés elsõ jelei. Rögtön itt van a beszámoló cime. Mi az, hogy 40? Már azt sem tudja, hogy ilyen táv nem létezik? Van 35, 50, 65 meg egyebek. Meg kellett volna kérdeznie a lehetséges távokat. El kellett volna olvasnia a túra kiirását. Miféle hanyag munka ez? Csak megy a maga feje után? Ezzel a fáradsággal akár Piros 41,28-at vagy irracionális számot irhatott volna nagyobb boldogságunkra. Idõs embertõl több komolyságot várunk."

  Nagypapa hátradûlt a székében és elégedetten szemlélte fogalmazványának elsõ sorait. "Remélem, ez a blickfangos kezdés vonzani fogja az embereket és továbbolvassák a beszámolót" - gondolta. Az olvasók hamarosan rá fognak jönni, hogy megtévesztés áldozatai, itt nem két ember beszél, csupán egy és ez az egy éppen Nagypapa, vagyis én. Legjobb lesz tehát egyesszám elsõ személyben folytatni a szöveget és megkimélni mindenkit egy tudathasadásos szöveg elemzésétõl. Hogy származik-e ebbõl valami haszon, netán tanulság, az késõbb derül ki. Nagypapa erõfeszitést fog tenni, hogy a végén egy ötlettel ajándékozza meg a MVTE tagságát és vezetõit.

  A 11-ik bejárás után gondosan készültem a 12-edikre, hiszen a tucatnak már tekintélye van. A kiváló itiner segitségével percre pontos menetrendet számoltam ki, mivel egy  amatõr semmit sem kockáztathat. A továbbiakban tehát az elmélet és gyakorlat összevetésének lehetünk tanúi. Úgy látszott, hogy az idõjárás kedvez nekünk és a túra éppen belefér a szombaton kezdõdõ idõjárási hézagba. Az nem volt világos, hogy a korábbi esõk mennyire áztatták fel a talajt, de nagyobb sár nem volt várható. Haboztam kissé, hogy tényleg menni fog-e a 85 (azaz 88,66 [legyünk pontosak]) kilométeres táv, de ha nem megy, akkor még mindig megmarad az a jó érzés, hogy anyagilag támogathattam a sportegyesületet.

  7:05-kor minden sietség nélkül indultam Rómaifürdõtõl. A Rókahegyre felmenve, a Gyöngyvirág utcában, "a 27-es számú házzal szemben található nyomóskút mellett balra fordulva elbúcsúzunk a lakott területtõl" (szenzációs ez az itiner!) én pedig a hibátlan túrabotomtól, mert majdnem kettétört. Kis kinlódás után, belátva, hogy ebbõl nem lesz hibátlan eszköz, marokra fogtam a sérült részt és igyekeztem beleélni magamat a megváltozott körülményekbe. Egy idõ múlva el is felejtettem az egészet, mert szépen fel- és belegyalogoltunk a ködbe. Figyelmemet a jól ismert talaj kötötte le. Mivel a cipõimet szorosra fûztem, nem kellett félni attól, hogy valamelyik cserbenhagy. Lótelepek mellett haladtam el. Gyenge emlékezetemben nem szerepelt ennyi villanykerités, de zavarni akkor kezdett, amikor újabb szeméttelepek, újabb csapások és új kerités jelent meg és a köd miatt nem láttam a tájékozódásra alkalmas terepet. Szerencsére hatan lettünk és kisegitettük egymást az ürömi út eléréséig. A kõbánya táján már lehetett sejteni, hogy szokás szerint kibújunk a ködbõl. Igy is lett és a Kevély-csúcsnál már megtekinthettük "a balra feltáruló csodálatos kilátást". Az órát is megtekintve, elégedetten állapitottam meg, hogy a szokásos tempóban haladva 39 percet takaritottam meg ezen az elsõ szakaszon. Innen semmi újdonság nincs, legfeljebb azt a pitiáner megjegyzést tehetjük, hogy a Margitliget elõtti ereszkedõnél lévõ aknát most két vastagabb és egy vékony faág "fedi".

  A szokásnak megfelelõen a csikóváraljai bejáratnál feltételes ellenõrzõ pont és bõséges élelmiszerkinálat fogadott. Kimmel Péter nagy ovációval üdvözölt, pedig szerettem volna zajtalanul átjutni ezen a ponton, dehát õ mindig figyel az emberekre. A kissé lágy talajon elég jól lehetett haladni, igy az idõelõny további 12 perccel, a Tölgyikrekig 51 percre nõtt. A Sikároson nem voltak rejtett pocsolyák, viszont a Szõke-patak völgyében 5 percet vesztettem, mivel a vén ember meggondolja, hogyan ugrál át a mederben lévõ köveken. A kápolnánál lévõ ellenõrzõ pont most sem volt titkos és utána hamar elérhettük a dömösi templomnál váró lukulluszi lakomát. Azon gondolkodtam, hogy ha még egyszer eljövök, akkor 2-3 kiflinél, 1-2 banánnál és még valami szilárd tápláléknál többet nem viszek magammal, hiszen nem elõször fordul elõ, hogy a rendezõség annyira "felültáplál" minket, hogy szinte minden ennivalót hazaviszek. Elegendõ egy fél literes flakon, amivel jól gazdálkodva eljutunk a libegõig és ott veszünk vizet az utolsó, János-hegy utáni "száraz"  szakaszra.

  46 percnyi elõnnyel indultam felfelé, tudva, hogy az emelkedõket jobban tudom kezelni, mint a kellemetlen lejtõket. Valóban, a Szakó-nyeregbe a tervezetthez képest  54 perccel hamarabb feljutottam és a kirándulókat kerülgetve igyekeztem Dobogókõ felé. A Hegedûs-bérc obeliszkjét elhagyva azonban nemcsak egy pihenõt észleltem, hanem azt is, hogy a szél szépen hozza felfelé a ködöt a Duna-kanyarból. A S beérkezésekor eltûnt az ezüstös Nap és csendesen szitálni kezdett a ritka vizcseppekkel bõvült homály. Meglepõen sokan jöttek még szembe, nem tudom számitottak-e arra, hogy mi fog következni. A sámánok épitményénél néhányan lefelé indultak és nekem elszorult a szivem, mert Hegedûs Robira kellett gondolnom. Talán szólnom kellett volna nekik, hogy vigyázzanak, de nem tettem. Bosszantott is egy ideig a bizonytalankodásom.

  Nedves körülmények között, további 8 percet nyerve, egy óra 3 perccel korábban érkeztem a múzeumhoz. Glück igazgató úr a tornácon fogadta az embereket. Az adminisztrátorok adminisztráltak, ismerõs arcok tûntek fel, a rendezõk banánnal kináltak minket. Dobogókõn általában megállok egy negyedórára, hogy elfogyasszak egy zsiros kenyeret különféle folyadékok társaságában. Negyedóra nem sok, mégis frissen tud utána indulni az ember. Nem vagyok háklis alak, de a teát és a forralt bort egyaránt langyosnak találtam, ezért megkértem, hogy toldják meg a teát egy mikroban melegitett adaggal. Igy indultam tovább nagyjából negyed öt után a nagy, ködös homályba. Minden valószinûség szerint egyedül. A túrázók nagy része csak eddig jött, mások áttervezték az utat és az autóbuszközlekedés felõl érdeklõdtek,

  A magány nem szokott zavarni. Hosszú utat is meg tudok tenni egyedül, különösen olyankor mint most, amikor fejbõl ismerem az utat. Már erõsebben szürkült, ezért a magánterület keritését tisztességesen megkerülve elõszedtem a lámpámat, különösen amiatt, hogy egy magányos, gömbalakú kõ, önálló életre kelve, meg akarta változtatni a stabil helyzetemet. Botladoztam még néhányat, mig meguntam ezt a veszõdséget és lámpát gyújtottam. A köd és a csúszós út azonban jócskán lefékezte a haladásomat. 2-3 lépést láttam csak jól, a többiben bizonytalan voltam. Nem gondoltam volna, hogy ilyen keserves lesz az ereszkedés. Mondtam, hogy behúnyt szemmel is ismerem az útvonalat, az ördög azonban a részletekben van, vagyis inkább az úton fekszik, kövek és csúszós állagú föld formájában. Rendes körülmények között 25 perc alatt leérek Pilisszentkeresztre, most viszont már - érzésem szerint - több mint egy óra elmúlt. Lassan kellett menni, mert nem akartam a vakmenet miatt elesni. Beláttam, hogy igy nem fogok boldogulni, s mivel a folytatást tudtam, azzal is számoltam, hogy vannak további idõtrabló szakaszok. Elõzõleg még azt gondoltam, hogy jó lenne visszamenni Dobogókõre, de nem láttam értelmét, hiszen papirt nem kaphatok, mert csak arra a távra adnak, amire induláskor neveztünk. A kissé lehangoló, de tárgyilagos értékelést elvégezve abban maradtam, hogy tovább csoszogok elõre és Szentkereszten hagyom abba a gyaloglást. A ködös úton egyedül látszottam lenni, barátaim csak a kiválóan felfüggesztett, szeliden lengõ piros-fehér szalagok voltak. Semmi baj nem történt, jól éreztem magam, egy kis idõtartalékomnak is kellett még lenni. Világosra be is érhettem volna, de - ugyebár - teljesitménytúrán veszünk részt és nem a városi korzón sétálunk. Valamikor, háromnegyed 6 táján végre eljutottam a község elsõ házáig. Üdvözöltem a közvilágitást, a sima parkolót. Megálltam egy pillanatra és hátranéztem. Mit ad Isten, világosság imbolyog feljebb a bokrok között. Hát van még élõ ember mögöttem? Bizony van, illetve volt. Kettõ is, a két érdemes seprû! Két vidám ember: Mészáros Ádám és Szota Viktor. Már Dobogókõn kiszúrtak és kérdezték, hogy meddig megyek. Úgy látszik, az 50B távra vannak specializálva. Azt nem gondoltam, hogy ilyen hamar találkozunk. Nekik, nyilván, kevés dolguk volt eddig, néhány szalag csupán. Melegen érdeklõdtek, hogy vagyok és felajánlották, hogy segitenek. Mondtam, hogy nagyon meg vagyok hatva, a halál sem kerülget, de itt ki fogok szállni, eldöntöttem. Nem volt kedvem számolgatni, azaz áttervezni az idõbeosztást. Utólag meggondolva lehet, hogy elhamarkodtam a döntést, türelmesebbnek kellett volna lenni, dehát a gond már nem játék, az amatõr sport nem élet-halál harc. Jókedvûen mentünk le a Pilát vendéglõig. Búcsúzáskor még egyszer felajánlották a kiséretüket, mire közöltem, hogy a kocka el lett vetve, mielõtt láttam volna õket, a vacillálás pedig nem tesz jót a lélek egyensúlyának. Kifejeztem a reményemet, hogy jövõre majd jóval késõbb találkozunk.

   Persze nem lennék õszinte, ha nem mondanám meg, hogy maradt egy kis szürke zacc a lelkem mélyén - Karel Capek nyomán "in the bottom of my mind" -  de egy aggastyán képes önmaga pszichoterapeutája lenni és kis bánata hamar elpárolog. Valójában mi a fene lenne érdekes ebben  a túrában? Az, hogy elindultam, aztán beértem? Egészen szokványos, nincs mit keresni. Nem ért be a jóember? Ott már kérdezõsködhetünk.   

   Vissza az elejére! Van még egyéb nyeresége ennek a túrának. Amikor láttam, hogy ilyen sikeresen ellõttem az alkalmat legalább egy rövid távú oklevél beszerzésére, egy jövõbe mutató javaslat fogalmazódott bennem. Van már legalább tiz éve annak, hogy a Vadas Jenõ Mátrán elvállaltam, hogy a tisztelt rendezõk ültessenek belém egy chipet, miáltal végigkövethetik a teljes utamat. Ebbõl akkor nem lett semmi, de látva az elmúlt évek szédületes elektronikus fejlõdését arra gondoltam, hogy azok, akik pontokat gyûjtenek, biztosan örömmel üdvözölnének egy olyan regisztrációt, ahol az életre kellett túraútvonalra lépve minden lépésük belekerülne a központi számitógépbe és egy centi sem veszne kárba. Ezért irtam a beszámoló elejére a virtuális negyvenes távot, sõt felvillantottam a két tizedes pontosságú, 41,28 kilometeres táv rõgzitését is az arra hajlamos emberek számára. A számitógép hivatalosan igazolná a megtett távot és kinyomtatható emléklapot küldene mobil számra, vagy e-mail postafiókra. Ne tessenek fintorogni. A haladás olyan dolog, hogy ami elképzelhetõ az meg is fog valósulni. Sõt, lehet hogy már meg is valósult, csak - információs hiányom miatt - nem tudok róla. Személyemben - maradi módon - kitartok az eddigi romantikus stilus mellett, mert nagyon tudok örülni, amikor ide-oda szaladgálás után észreveszem a jó irányba segitõ festett jelzést. Hozzám ez illik.

   A nagyszerû jövõ reményében ittam barna sört a pomázi HÉV állomáson. Jó volt az idõ, szép volt a természet, szakszerû a rendezés. Újabb sikeres lap nyilt a MVTE történelemkönyvében.

Eötvös 70

2012

 Nem feltûnési viszketegségbõl igyekeztem pár sort irni, csupán azért, hogy nagyon gyorsan megköszönjem barátaimnak a születésnapomra rendezett emlékezést, ami minden hivatalos gratulációnál többet ér. Igyekeztem jól tartani magamat, nehogy elgyengitsen az aggkori érzékenység. Az idõ folytonosan múlik (tegyük félre a kvantumelmélet esetleges akadékoskodását), csak mi teszünk útmenti  jeleket mellé, hogy emlékeztessenek  az aktuális jelenre, abbéli feladatainkra, pótolható mulasztásainkra.

  Majd pótolom a pótolhatókat. Addig is "szives türelmüket és megértésüket kérem". (Az idézetet a pályaudvari hangosbeszélõbõl vettem.) "Köszönöm."

   Mályvád 55

   2012

   Nagypapa, mint az öregek általában, nagyon érzékeny és mivel most visszanézte Plecs két évvel korábbi beszámolóját egy nagy kockás zsebkendõt húzott ki a zsebébõl és könnyeit kezdte törölgetni. Az ilyen sporttársi emlékezés valóban megható, de hogy össze ne tévesszem a levelezést a beszámolóval közlöm, hogy ezeket a kezdõ sorokat a beszámoló megirása után szépen letörlöm (nem zsebkendõvel, hanem a Del gomb alkalmas használatával). Az érdeklõdés fékezésére, sajnos, közölnöm kell, hogy a mû legalább 2 hónap múlva lesz kész, mert idõzavarban vagyok (mint mindig). Addig zûrzavaros szavak, töredékek, foszlányok, megjegyzések fognak itt megjelenni. Ezeket a gyulai vasutállomáson, illetve a Körös nevû IC tömegközlekedési jármûvön hoztam létre Békéscsaba és Budapest között, mert ügyes helyezkedésem folytán le tudtam ülni. A többit késöbb. A gyulai utazás mindig élménydús volt nekem. Tavalyelõtt  Poirot-ra is szükségem volt helyzetem tisztázására. Most pedig jön a zûrzavar, kéretik az olvasást pár hónapra abbahagyni. Ha egyáltalán.

   "Maga tavaly nem volt itt" - nézett rám merõn a pult mögött álló fiatal asszony, amikor elõadtam egy pohár sör iránti kérésemet. Egy pillanatra elakadt a lélegzetem. Ha én tavaly nem voltam itt a "Sugárban", akkor 365 nappal késõbb, azaz 730 nap múltán állok itt és ezt egy talpraesett vendéglátóipari szakember szóvá is teszi. Mivel korábbi számlámat tisztességesen rendeztem, kárt nem okoztam, nem hangoskodtam, ezért kénytelen voltam tudomásul venni azt a már ismert tényt, hogy a nõknek sokkal de sokkal jobb emlékezõképességük van, mint a teremtés koronáinak. Mellékesen, eszembe sem jutott azzal védekezni, hogy tavaly az egyik unokám esküvõjén kellett lennem, annyira meglepett az észrevétel. A Sugárhoz még hamarosan visszatérek, ezt a bekezdést azonban, mai akciófilmeket követve, csupán bevezetésnek szántam az olvasók lebilincselésére. Lássuk tehát a szürkébb tényeket.

   Az idén emlitésre méltó esemény nélkül érkeztem meg Gyulára. A fagylaltos már bezárt, viszont a Budrio presszó (0-24 óráig nyitva) barátságosan állt a borok, sörök, szeszek, üditõk, játéktermek és pénznyerõ automaták kedvelõi részére. Az idõjárás kellemes estét igért a helybelieknek és az idelátogató embereknek egyaránt. A vasútállomás felõl érkezõnek legelõször a szépen felujitott iskola ötlött a szemébe. Tudtuk, hogy európai pénzbõl korszerû épületet várhatunk és reményünk teljesült is. Kifogástalan vakolat, festés, mázolás, új ablakkeretek, hibátlan padló, csorbitatlan csempézés, új szaniterek, külön tanári mosdó, tükörrel várt minket. Ámde az ifjúságról - beleértve a nyugdijukat élvezõ fiatalokat is - sem felejtkezett meg a tervezõ: a folyosó másik oldalán négy kagylót, négy zuhanyozót alakitott ki. A mosdóban hideg és meleg folyóviz jött a csapokból. Itt is négy tükörben nézegethettük magunkat,  ezenkivül két helyiségbe tettek padokat öltözésre. Akiknek az elõzõ években egy másik épületbe kellett elmenni túra utáni tisztálkodásra, azok  bizony a mennyországban érezhették magukat az új körülmények között. Az udvar burkolatára szines vonalakat festettek a különbözõ játékok rendezésére. Szóval, egy új világba érkeztünk és a jóindulatú kritikus csak azt kivánhatta, hogy legyenek is gyerekek, akik benépesitik ezt a remek létesitményt.

   Ne rohanjunk, mert elõzõleg be kell jutni az épületbe. Egy pillanatra megtorpantam, mert a régi bejárót befalazták, az elõl lévõ kapu pedig zárva volt. Ijedtségem akkor múlt el, amikor észrevettem, hogy egy oldalsó vasajtón bejuthatunk az udvarba és onnan, hátulról, az épületbe. A résztvevõket üdvözlõ transzparens az udvarban volt kifeszitve, az utcáról nem látszott, igy az elõször ideérkezõk csak utólag fedezhették fel. A rendezés azonban már élt: Tolnai László a helyszinen volt. Hamarosan találkozhattam feleségével, Barbarával és 15 hónapos kisfiúkkal, Petivel. A fiatalságot tovább bõvitette a nemsokára megérkezõ, immár 5 éves Vidovenyecz Áron és nyolc hónapos testvére, Bori. Szépen összejöttünk.

   Leraktam a holmimat és elsõ levegõvételre kivonultam az utcára. Jó kis padot tettek az épület elé, onnan lehetett szemlélni a késõ délutáni életet. Szolid forgalom zajlott a platánok alatt, autók, kerékpárok. Megtörtént az elsõ társadalmi érintkezés is. Egy molett hölgy közeledett társával a szomszédos padhoz. A melegtõl eltikkadva roskadt mellém. Könnyen találtunk beszélgetésre témát, miután elmondta, hogy Tiszavasváriból jöttek ide a NOE szervezésében. Örült neki, hogy tudom hol van Tiszavasvári és azt is, hogy ott gyógyszergyártás folyik. A Nagycsaládosok Egyesülete gondoskodik arról, hogy a tagokat idõnkint társasutazásra vigye. Sokfelé járnak, igy kerültek õk most ide, Gyulára. Emberi kapcsolatunkat tovább erõsitette, hogy elmondtam: tudom, mi a NOE és azt is, hogy több jó ismerõsöm, kollégám tevékenykedett helyi egyesületekben. Szóval: kis ország vagyunk, egy kis jóakarattal, egy kis érdeklõdéssel, hamar otthon érezhetjük magunkat.

   Idõ múlván, telefonáltam haza, hogy minden rendben van, indulok szokásos esti, városi sétámra. Gyulán sétálni nagyon jó, mert emberi léptékû, barátságos, tiszta város. Tehát indulok befelé, kényelmes, ráérõs, szemlélõdõ léptekkel. Irány sétám szokásos, elsõ állomása a Sugár sörözõ. A fedett terasz kényelmes padokkal, jó kilátással vár. Az asztal tarka-barka, de jó kadarka helyett hideg sört iszom. Megismétlem: nagyon jó dolog ülni a fák alatt és nézni a munkából, bevásárlásból hazatérõ embereket. Nincs kellemetlen zaj, nincs nagyvárosi rendetlenség, szemét. Gyula minden évben valamilyen újdonsággal  fogadja a látogakat. Most, például, új, érdekes burkolatot kapott a fõtér, hibátlan márványlapok fedik a talajt, fekete térplasztikát láthatunk. Van vizlépcsõ, mûködik a szükõkút, szépek a virágok, hibátlan az épületek vakolata. A vendéglõk teraszán tarka társaság ül, a csatorna vize csendesen áramlik a part fái alatt. Kerülök egy nagyot, hogy újra lássam az ismert házakat, a csendes mellékutcákat. Sétám elején megkérdeztem a Sugárban, hogy meddig vannak nyitva. Kilencig, tájékoztattak, de fél kilenckor leoltják a villanyt. Idõm tehát bõven volt, futotta meg egy második pohár sörre. Utólag jutott eszembe, hogy meleg ételt kellett volna enni, hogy fogalmam legyen az aktuális konyhamûvészetrõl. Késõ bánat, majd jövõre. Komótosan visszatértem az iskolába, az ifjabb és idõsebb kerékpárosokat nézegetve.

   A tornateremben már megjelent néhány túratárs. Kocsis János és Szabó János, a két törzsvendég, hivatalból ott volt.  Jó inyenc módjára, csokoládét szerettem volna inni, mivel azt - tapasztalataim szerint - az ország minden pontján jól elkészitik az automaták. A tájékozottak viszont tudták, hogy a gép kódja nem érhetõ el (elváló igekötõ), mert bezárták a tanári szobába. El nem pusztultam, és hamar lefeküdtem. Az éjszaka nem volt teljesen zavartalan, mert nem derült ki idejében, hogy melyik villanykapcsoló mit kapcsol. A hozzám hasonló puhányok nem szeretik, ha idõnkint ventilátor fúj rájuk nem kivánt hideg levegõt. Többszöri véletlen kapcsolás sorozat után megfejthetõ a rendszer, dehát idõ kell hozzá.. Egyszerúbbé válna a ténykedés, ha a kapcsolóra ráirnák, hogy mire szolgál.

  Eltaktikáztam a reggeli indulást. Este ugyanis nem volt jelentkezés és mire ráébredtem a valóságos helyzetre, már szép sor alakult ki. A félórás adminisztráció elõrevetitette, hogy nem fogok beérni. Na, nem szintidõre, csupán az utolsó, használható vonat indulásáig. A MÁV-Start ugyanis az utóbbi években megtakaritotta azt a jó kis vonatot, amely Gyuláról - késõbb indulva - egyenesen a Keletibe érkezett. Még este be is jelentettem a feleségemnek, hogy rohanás helyett inkább Gyulán alszom. Valóban, a fél óra szükséges lett volna. Reggel aztán nyugodtan nézegethettem az indulókat. Sok kerékpáros volt közöttük. Szubjektiv és történelmi okokból Hoffman Évát kerestem. Ott volt. Reméltem, hogy édesapja majd szembe fog futni valahol. Várjuk ki.

   Rendben indultunk, jó idõben, 6:30-kor. A szokásos úton haladtunk. Kilenc teljesités után - azt hiszem - felesleges minden részletre kitérni. A tájékoztatás - ellentétben a reklámok szövegével - a kapott térkép alapján, a kezdõk számára is széles körûnek tekinthetõ. Elõször Gyulaváriban, az Almásy-kastély parkjában bélyegzünk, utána rövidesen derékszögben balra fordulunk. A forduló utáni utcában érdeklõdve nézem a járda melletti szilvafákat, mivel azokon kiváló minõségû gyümölcs szokott lenni. Sajnos, a korábbi, falubeli helyzetbõl sejteni lehetett, hogy - akár csak három évvel ezelõtt - elmaradt a jó termés. Ilyen a gyümölcsfák természete. Jegyezzük meg, aztán forduljunk jobbra a Dénes-major felé. Hosszú az egyenes, de nem eseménytelen, mivel máris bekövetkezik az, amire vártam. Szembõl érkezik érdemes túratársunk, Hoffman Ádám. Akárhogy is indult, azért szedni kellett a lábát, hogy már a solymosi bejárat elõtt megjelenjen. Az ellentétes haladási irány miatt csak jókivánságainkat tudjuk kifejezni, hosszabb társalgásra nincs idõ. Mi többiek fellépkedünk a töltésre, hogy megszerezzük a második igazoló bélyegzõt.

   A gátról balra letérve áldjuk az erdõgazdaságot, hogy nem szántották fel teljesen az erdõbe vezetõ utat. A hatalmas barázdák alaposan megkeseritették volna az életünket, amint azt már párszor tapasztalhattuk. Igy hát szemeinket balra forgatva keresgélni kezdjük a Piros jelzést, mármint a nyomait, azaz a jelzések hiányát, amit fák törzsén a kéregtõl eltérõ szinû vagy állagú foltok mutatnak. Mintha ismét lekapartak volna néhány jelzést, de ebben nem vagyok biztos. Kophatnak azok maguktól is. Ne találgassunk, inkább meresszük jól a szemünket, vagy számolgassuk lépteinket a térkép tájékoztatása alapján. Abbahagyom az idei ügyeletes siránkozást és tudomásul veszem, hogy nem láttam az elsõ jobbfordulót mutató jelzést, de szerencsére felfedeztem a bal oldali vizesárkot. A következõ balfordulót sem láttam, de ott volt a saroknál egy szép nagy tarvágás. Az út megmaradt és mutatta magát. Érzésbõl lehetett balra fordulni. Az érzést az út korábbi szélessége megerõsitette. A teljes bizonyosságot az ezután következõ vadászlesen lévõ festés adta. A bal oldali tisztás, majd a keresztezõ holt folyómeder csak fokozza a garanciát. Rendben vagyunk, most már mehetünk hosszan elõre az õstölgyes sarkáig, azaz a következõ ellenõrzõ pontig. A tájékozódással elfoglalva elfelejtkeztem arról, hogy hova is tettem a vadméhek elleni kalcium tablettákat  Mostanság nem voltak erre kellemetlen szárnyasok, ellentétben a pár évvel ezelõtti, a hajamban nyüzsgõ nógrádi vadaktól.

  A saroknál balra fordulok és kétszer is bátoritva üdvözlöm a szembõl érkezõ kerékpárosokat. Ezután egy elhajló párost terelek vissza és óvok meg a további elhajlástól. Hosszabb egyenesen haladva érek el a jól benõtt vasoszlopig. Ha nem tudnám, hogy ott van és nem keresném, nem is venném észre. Ki kellene tisztitani és aláhúzni az itinerben. Utána a  jobbra mutató tábla még él és hasznos kék szalagok következnek a zegzugos úton haladáshoz azok számára, akik nem tudják, hogy leginkább az eltérõ jellegû erdõblokkok alapján érdemes tájékozódni. No, lám, újdonság: Sitka elõtt jobbról tarvágás készült a gátig, emiatt nem kell felmenni a gátra ahhoz, hogy lássuk a sarkadi gyárkéményt.. Kissé nyugtalan is lettem, mert az ellenõrzõ pont nem volt a régi helyén. Valamivel feljebb vitték, eltakarták, mintegy gödörbe ültették. Aztán meglett a gát elõtt. Az õrök nem tudták, hogy hol volt a korábbi bejárat az erdõbe. Nem is keresték.  (Hol vagy Torda sporttárs?)  Megkaptam a bélyegzõt, hozzá kétféle almát. Mintegy behúnyt szemmel mentem néhány tiz métert visszafelé, hogy emlékeim lendületébõl ráfussak a bejáróra. Meglett. Segitett az árok, amiben most nem volt viz, továbbá a bokroktól takart leeresztõ zsilip. A derék pontõröknek nem nagyon volt helyismeretük, pedig egy jó pontõr áldásosan tudja sinre dobni az utast. Benyomultam a bozótba és húsz méter után  világosabbá vált az ösvény. Fontos, hogy balról kisérjen a látható vagy bújkáló árok. Pár éve szépen le is kaszálták géppel, az utat, de nyilván hamarosan semmi sem látszik belõle.

   Menjünk tovább egyenesen, egyébként nem is lehetne másképp. Elsõ kerités sarka jön jobbról, második kerités ismét jobbról, utána magasabb erdõ. Itt küldi jobbra az embereket az itiner, én azonban továbbra is egyenesen megyek, mert állatok látására innen van remény. Viszonylag jó piros jelzések vannak a fákon, azonban az erdészek nem szüntek meg dolgozni, azaz néhány jó állapotban lévõ jelzést lekaparni. Szerencsére van szivük, hiszen az erdei emberek nem hivatalnokok vagy tulajdonosok, ezért a fatörzs húsába nem vágnak bele. De azért él még a xenofóbia a túrázókkal szemben. A domb elõtti nyil az utóbbi két évben eltünt, helyette segit a domborzat meg az emlékezet.  A domb mögött ott a tó, és a geometriára meg a növényzet ismert alakulására hagyatkozva, enyhe kifliszerû, majd határozott bal kanyarral a nyárfaültetvénynél elhagyjuk ezt a részt. Igy lényegében párhuzamos helyzetbe kerültünk a dombnál elhagyott "fõúttal". Az erdei munkások mondták, hogy ha azon maradunk és nem fordulunk a tó felé, azaz egyenesen tovább megyünk, akkor ugyanúgy elérünk a gátra felmenõ széles úthoz csak valamivel hátrábbról. Viszont a szélesebb utakat jobban gondozzák, ami dzsungel kialakulásánál segitségitheti a botorkáló utast. 

   Ha megcsináljuk a bal kiflit és elérjük a nyárfaültetvényt, akkor jobbról egyenes szakasz, majd kerités következik. A  kerités végén szép magas dudva várja vándort. Ma is ég a lábam szára a sok csipéstõl, de jót tesz a vérkeringésnek. Nem olyan borzalmas az egész, mert elvileg egyenesen kell menni addig a bizonyos széles útig. Más a helyzet esõben, amikor jó kis sár és jónéhány alattomos vizes gödör, alsó és felsõ mosás várja az óvatlan embert. Ebben az évben se egyik se másik nem volt, de a sás hajlása-fekvése mutatta az alaphelyzetet. A strapáért négy, kényelmesen ügetõ õz vonulása jutalmazott. A tó miatt mindig vannak állatok a környéken. Most már kigázolunk a széles útnál lévõ nagy fáig. és kész. Onnan látszik a gát. A fán volt korábban a trükkös nyil, ami kifelé helyett befelé mutatott. Most, szerencsére, semmi. (Az ifjúsági irodalmat kedvelõk figyelmét valamikor felhivtam May Károly Winnetou-jának megfelelõ részére, ahol a banditák megforditott útjelzõkkel vitték tévútra a szerencsétlen utasokat) Visszafelé gyalogolva kész talány a bejárat felfedezése,  de ha a gáttól jövünk, akkor az elsõ határozottabb útkeresztezésnél balra fordulva, a jobb sarkon lévõ nagy fa segithet. Érdekes lenne visszafelé túrázni. Meg is próbálnám, ha kétszáz évig élnék vagy a Tisztelt Rendezõség kiirna egy Dávylám 55 teljesitménytúrát, amiben segithetne  az elõzõ szöveg. Az egykor felfestett Sitka szót a gátról lejövet látni lehetett. Most nem láttam. Figyelmetlen voltam, vagy eltünt? Valakit idegesitett? Hátulról nézve (most kifelé jövet) azonban a P látható az oszlopon. Cui prodest ?- kérdezné valamelyik nagynevû detektiv barátom. Fel a gátra!

   Az elõzõ két bekezdésben elmondott rejtvényfejtés, persze, megtakaritható, ha az ellenõrzõ pont után nem megyünk be az erdõbe, hanem a gáton maradunk. Akkor viszont elvész a romantika és állatokat sem fogunk látni. Mellékesen: gátból van éppen elég. Mindjárt kezdõdik is, hiszen perceken belül megérkezünk a városerdei ellenõrzõ ponthoz. Már ott is vagyunk a napernyõ alatt (11:17) és zsiroskenyeret majszolva egyengethetjük a lábainkat. Nem sokáig élvezzük azonban a szives vendéglátást, hanem megyünk tovább a gáton. Szépek a kanyarok, de idönkint nehezen akar végük lenni. Hõmérsékleti rekord is van: 41 Celsius fok. Napon "valamivel" több, nagyjából 6 km-en át. Volt már ilyen. Tisztelet Pelikán gátõrnek és ürgéinek! A gátak valóban szépek, jól gondozzák, nyirják öket. Nekünk kellõ lelkierõre van szükségünk a szakasz legyûrésére, hiszen Robi kocsmája balról, a Fekete-Körös parti homokja, a két hid közti szabad stranddal, jobbról csábitja az embert. Ha néhány évtizeddel fiatalabb lennék, meg is állnék egy kis úszkálásra. Most csak az evezõsöket nézem, s közben periodikusan forgatom a karomat, hogy le ne égjen a bõröm. Fél óra a maximum az ultraviolában - mondja az irodalom

   Végre itt van Szanazug. (12:40) Ezuttal semmi kedvem nincs a gáton maradni a Körösök összefolyásáig. Lemegyek az üdülõtelepre. Az elsõ házaknál két Apolló társalog. Jó dolog, finom üdülõtelepen Apollóként társalogni. De vigyázat, tartózkodni kell a mûfajtévesztéstõl. Nem szociográfiát irsz, öregem! Abba is hagyom. Robogok a várvavárt utcai vizcsaphoz. Az ottani fogyasztás nincs benne a beszámoló végén regisztrált mennyiségben.

   Tovább megyek és mobilozni kezdek. Közben haladtam, aztán megijedtem, hogy a telefonálás miatt elnéztem az útjelzést. Szerencsére nem, ámde  Sámson vára után elvesztettem a józan eszemet. Tudtam, mire kell figyelni, meg is tettem, volt korábbi tapasztalatom különféle fekvésekben, de a szeméttelepnél megzavart a derékszögû kétirányú nyil és ahelyett, hogy az egyszerûbb egyenest választottam volna, elmentem a távvezeték alatt balra. Éreztem, hogy nem lesz jó, de elhatalmasodott rajtam a konok szellemi leépülés. Kevés vigasz, hogy pszichológiailag magyarázni tudom, hogy miért, de inkább megkimélem a kedves olvasót, ha van ilyen, egy elmebeteg gondolkodásának elemzésétõl (van benne logika és tapasztalat is, mint minden elmebetegségben). Tiz percbe került a helyzet lehetetlenségének felismerése és kijavitása (lehet, hogy tizenötbe). Jobb lett volna a csillagok szerint tájékozódni. (Nappal! Vagy GPS-t használni, korszerûen, súgta az ördög.) Kicsit megerõltetni az emlékezetemet, hiszen jártam már erre, nem is egyszer. Es irrt der Mensch. A korrekciónál szinte kiverte a szememet a jelzés. Sóhajtva mentem tovább, jó sokáig, az unalmas egyenesen. Minden fát ismerek erre, azokat is amik ferdén balra nõnek egy másik úton. Hagyjuk. Vége az egyenesnek. Jó napot, szemétdomb! A helyzet fokozódik. Ha egyszer már nem tudok kimászni ebbõl a gödörbõl, akkor abbahagyhatom a túrázást. Hungarian településszéli depónia, vagy inkább afrikai, latin- vagy délamerikai? Ne büszkélkedjünk, van ennél rosszabb helyzet.. Meddig fogom még felkeresni Dobozt? Fékezni kell a nagyképúségemet. Dehát mit csinál reggel hatkor a gyulai öreg háztulajdonos? Sepreget, hogy ne legyen elõtte szeméttelep. Követi a polgári hagyományt. Ennyi, ideológia nélkül.

   Negyed háromkor Dobozra érkeztem. Ellenõrzés és keksz a református templom elõtti kis parkban. Utána irány a Kettõs-Körös hidja. A helyzet ismerõs: Egy pohár sört iszom az utca jobb oldalán lévõ hûvös sörözõben, utána szilvát próbálok találni a kettõs fasorban. Elveszett fáradtság: szilva alig van, inkább nincs. A hid utáni, egykor vonzó panzió kihaltnak látszik. Kár az épületért. Az utána következõ hosszabb egyenesben ifjú fácánokat sem lehet többé látni, pedig nagyon hangulatos volt járkálni a szaladgáló szárnyasok között. A folytatásban, a turistaút módositására az újabban érkezõk nem emlékezhetnek, nekik csak arra kell ügyelni, hogy néhány forduló után jókor forduljanak balra, a pósteleki kastély téglakapujának megtalálására. Jelenleg minden OK, bélyegzés 16:08-kor. Nincs remény a vonat elérésére.

   Miközben tétlenül ácsorgok, befut Szabó János és felhivja a figyelmemet a kemping sarkában lévõ büfére. Kinomban megiszom egy pohár sört, majd kissé kedvetlenül megyek tovább. Csoda nincs, reggel eladtam egy fél órát. Ezután sóvirágot sem szedtem, pedig szép, sötét szinárnyalata volt az idei virágoknak. Egy nõ tette ezt három férfi társaságában, nem a legjobb helyen. Nem foglalkoztam felvilágositó munkával. Az igazi telephelyet megõrzöm magamnak. A gyulai vikendtelkeknek sem volt hozadéka, igaz, hogy nem kerestem a nagyszemû szilvafákat. Kár volt rohanni (amennyire). A vasúti fagylaltos bezárt, nem is tudtam a nyitvatartási idejét. Nagyjából másfél órával hamarabb beértem, de a vonatot már nem tudtam elérni. Hiányzott a reggel elvesztegetett fél óra.

   Mindennek van jó oldala is. Idõmilliomos lévén - de milyen remek volt az idõ! - zuhanyozni mentem. Nem volt kedvem enni, nem is erõltettem, nehogy hányni kelljen a napszúrás közeli állapot miatt. A zuhany felfrissit. Átöltözöm és mivel a folyadék még megy, elindulok sörözni, hiszen fél kilencig biztosan nyitva van a Sugár. Már 7 liter folyadék fölött járok, de egy pohár sört még vidáman felsziv a kiválóan mûködö berendezés. Örülök is neki. Aztán hazatelefonálok és jelentem, hogy minden alkatrészem rendben van és nagyon szép az este. Visszaballagok az iskolába. Ma nem kell altatni.

    A rendezõkön kivül hatan maradtunk a tornateremben éjszakára. Reggeli után három sporttárs kerékpárral indult Szabadkigyós felé. Felhasználják az alkalmat, ha már itt vannak, helyi országjárásra. Haláluk elõtt még megtekintik ezt a vidéket - mondták. Megtehették, mert a bejelentett idõjárási front késett. Indulás elött  egy kicsit politizáltunkt. Az alapvetõ kérdésekben, szerencsére, egyetértettünk.

   Magamra maradva, kimentem a vasútállomásra. A peronon fecskék csivitelése fogadott. Harminc évvel korábban, Sümegen volt hasonló élményem. Örültem neki, hiszen egyre kevesebb fecskét látunk. Jó, hogy vannak, jó, hogy nem verik le a fészküket, jó, hogy még a romos fészkekben is vannak madarak. Jó, hogy õket hallhatjuk és nem különféle zajgépeket. Itt az õsz. Két hét múlva már elmennek.

  Vasárnap reggel volt, én pedig 26 fészeknyi fecske csicsergésétõl kisérve hagytam el Gyulát. Szép élmény volt, jó rendezéssel. Reményem szerint, jövõre is ott leszek.

  Utószó.

  A beszámoló elsõ bekezdéséhez két kiegészitést kell fûzni. Elõször: Szándékommal ellentétben, mûvem nagyjából végsõ formája a tervezett 2 (azaz két) hónap helyett 11 hónap alatt (fõleg az utolsó héten) született meg. Másodjára: A tényszerûség érdekében a bekezdést nem töröltem.

Hanák Kolos 2012

  Pauca sed matura - vallotta Carl Friedrich Gauss (1777-1855), a matematikusok fejedelme. Semmi sem új azonban a nap alatt, mert már egy ismeretlen ókori szerzõ szerint is a Pauca sed bona elv az irányadó. A klasszikus kezdésbõl azonnal látszik, hogy ágyúval készülök lõni verébre. Mirõl van szó? Gauss szerint keveset kell alkotni, de az eredménynek érettnek kell lenni. Lényegében ugyanezt mondja az ókori ember is, aki bár kevés de jó dolgot szeretne látni. Ez utóbbiról nem tudok többet, viszont az a humoros, hogy a mértéktartó Gauss egyike a tudomány legtermékenyebb alkotóinak. A munkálkodó ember számára megfogalmazott fontos tanács - hogy végre mai nyelvre forditsam - igy szól: a minõség fontosabb mint a mennyiség. Ezek után felvontatom az ágyút a Kékestetõre és elmondom, a háttérinformációt.

  Ebben az évben nem tudtam elvégezni a Mátrabérc teljesitéséhez szükséges elõzetes bejárást, emellett az idõjárás sem látszott kedvezõnek a hozzám hasonló alakok számára. Hûvös, esõs idõ készülõdött, esõköpeny kell ilyenkor. Közönséges túrán ez nem gond, de a Mátrabércen kapdosni kell a lábunkat, a köpeny viszont lassit. Könnyen veszithetünk - mondjuk - öt százalékot, ami nekem már végzetes lehet. Segitségül hivtam tehát a nagy szellemeket és azok azt mondták, hogy a kevesebb idõnkint több. Menj a Hanákra - javasolták. Mögéjük bújtam és megfogadtam a tanácsukat.

  A dinamikus Márk unokám azonban nem hátrált meg a nehézségek elõl és a Mátrabércre akart menni. Mivel az utazással nem volt gond, ezért csak azt kellett elgondolni, hogy mihez kezdjünk a többletidõvel, ami a két rajt közti különbségbõl adódik. A megoldás mindjárt kiderül, elõzõleg azonban meg kell érkezni Sirokra. Jocó jóvoltából nem sokkal 6 óra után a helyszinen voltunk. Márk nevezett, összeszedte a holmiját és nekiindult a bánatos idõnek. Én, mint idõmilliomos, társadalmi életet éltem, nézegettem a többieket. A szervezõk figyelmét persze nem lehet elkerülni, igy - Molnár Tamás jóvoltából - hamarosan egy zöldszinû Hanák füzet került a kezembe. Megköszöntem a váratlan ajándékot és örültem, hogy Borbás tanárnõt is láthatom. Lehet, hogy az õ hatására választottam a beszámoló elején lévõ filozófikus gondolatokat, mert mindenki tudja, hogy a teljesitménytúrázás nemcsak fizikai, de szellemi erõt is igényel. Hamarosan megjöttek a bérelt buszok, erõsödött a forgalom, nem volt idõ társalgásra. Úgy döntöttünk Jocóval, hogy honismereti túra keretében elmegyünk a recski munkatáborba. Hasznos idõtöltés volt ez, mivel - talán 15 évvel ezelõtt - Ágival Recskrõl felindultunk megnézni a helyszint. Akkor még nem volt emlékpark, csak a turista térképen feltüntetett helyszin. Szerencsénk sem volt, mert a Jóidõ-nyakra vivõ S jelzésrõl a K+-ra rátérve valahogy elvesztettük a jelzést és anélkül kóborultunk egy ideig. Mellékesen tél volt, majdnem térdig érõ hóval. Mivel nagy hóban sokáig sétálni nem kellemes dolog, azért úgy döntöttünk. hogy toronyiránt felmegyünk a gerincre, ahol a K megy az Oroszlánvár irányába. Azt nem lehet eltéveszteni. Nem is tévesztettük el, valahol a Jagus táján értünk oda. Ezután jobbra át és folytatódott a hótaposás. Kutya fárasztó volt, de azért 4 óra tájban csak feljutottunk a Tetõ étteremhez. Elég idõ volt még, ezért jó ebéddel jutalmaztuk meg magunkat. Akkor még megfizethetõ árak voltak. Most nem tudom, mi az árfekvés. Evés után irány a buszmegálló.

  Eme nosztalgikus emlékezés után Jocóval gépkocsiba vágtuk magunkat és az emlékparkba hajtattunk. A terepet szolidan és áttekinthetõen rendezték. Egy kis képzelõerõvel meg lehet jeleniteni a korábbi helyszint, a barakkokat, a foglyok által használt utakat. Azon gondolkodtam, hogy miként tervezhette meg a szökés útját az egykori öt rab, hogyan lehet a gyakorlatilag ismeretlen erdõben elég messze eltávolodni a tábortól. Nem sok idejük volt, mert  hajtóvadászat indult utánuk. Vajon én merre rohantam volna, hogy meneküljek a kutyás üldözõk elõl? Nem játszom meg magamat, de futottam már életemben nem egyszer úgy, hogy a szivem a torkomban volt és a lábaim is fel akarták mondani a szolgálatot. Meghagyom hát az elképzelést azoknak, akik saját sorsuk folytán vagy dokumentumok alapján le tudták irni ezt a rémtörténetet. Amellett, ha a szerencsés Michnayra gondolok, az elsõ néhány kilométerre még sok további következett, és mennyi szorongás, amig a menekülõ maga mögött tudhatta az úgynevezett vasfüggönyt.

  Bennünket a magunk kis története érdekelt. Jocó hamarosan megtalálta az akkori orvosi "rendelõ" alapjának körvonalát feltüntetõ köveket. Álldogáltunk egy keveset és Jocó azt mondta: "Tehát itt dolgozott Ráczkövi doktor". Igen, ez volt az a hely, ahol a fogságban is naggyá nõtt az az ember, akinek volt lelke. Egy korábbi, Mátrabércrõl szóló beszámolómban már irásban felépitettem "Bandi" emlékmûvét, akit tizenegyszer küldtek vissza követ törni, mert nem volt hajlandó kiirni a munkavégzésre alkalmatlan rabokat. Hiteles embertõl hallottam a Nagyvárad-téri református templomban, Tabódy István bicskei plébánostól, aki a szószékrõl vezérõrnagyi uniformisban búcsúztatta Ráczkövi doktort. Kevés ember van, akit a feleségem annyira tisztelt, mint õt, aki az úgynevezett átkosban, Recsk után is, humánusan, a bosszúállás gondolata nélkül, orvosi esküjéhez hiven gyógyitotta az embereket. Számára, bár jól ismerte sokféle páciensét, csak az számitott, hogy megszabaditsa fájdalmától azt, aki beült a fogorvosi székébe. A gondos kezelés honoráriuma idõnkint jóval alatta maradt annak az összegnek, amit a beteg autóbuszjegyekre költött. Az idõvel nagyvonalúan bánt. Megtörtént, hogy a felesége nézett be a szomszéd szobából, hogy miért van akkora csend a rendelõben. Bandi éppen mesélt valami a Csákánykõ világából. Tudta, kinek mit mesélhet.

  Az emlékezés befejeztével visszaültünk az autóba és Parád felé indultunk. Jocó azt javasolta, hogy menjünk fel az Ilona-vizeséshez, hiszen van még idõ. Az ötlet jó volt, már azért is, mert hiányt pótolt. A korábbi Vadas Jenõ Mátra túra ugyanis a markazi vártól átcsapott a K keresztezésével a gerinc északi oldalára. Nagyon kedveltem ezt a túrát - kár, hogy akkor még nem irtam beszámolókat - csak azt sajnáltam, hogy az erdészet nem engedélyezte a Z-rõl leágazást a vizesés felé. Azt mondták, hogy szigoruan védett területrõl lévén szó, ne mozogjanak ott csapatostól túrázók. Menjünk szépen, egyenesen a Szent István csevice felé. Jó, hát mentünk, igy is szép volt a bükkerdõ, a lenti parkolótól az egyenes fasor. A rokonszenves Dencs apuka (biológia tanár, pontõr) remek levese a csevicénél feledtette a veszteséget. Ennek ellenére többször gondoltam rá, hogy fel kellene keresni ezt a helyet, amely egyike a Mátra romantikus zugainak és a fõutakon járók nem is sejtik, milyen "vad" világ húzódik meg egy-egy félreesõ helyen. Most tehát ott voltunk és erre-arra kanyarogva, emelkedve elértük a vizesést. Kicsit nézelõdtünk aztán visszaereszkedtünk a parkolóhoz. Egy házi feladattal kevesebb, vagy több, attól függõen hogy honnan nézzük.

  Lefelé gurulva megint személyes emlék bukkant fel a múltból. Talán az utolsó Vadas Jenõ túrán, ott ahol a S elmegy a Rózsaszállás felé, Hartmann Mihály tûnt fel. Kölcsönös üdvözlés után azt mondta, hogy nemsokára ideér Belkovics Géza, aki tudja, hogy itt vagyok és szeretne megismerkedni velem. Semmi akadálya - mondtam - mivel az útnak a csevice miatt pár száz méteres füle van, visszafelé éppen szembe fogok jönni. A találkozás pontosan megtörtént: én bélyegeztem és fordultam vissza és mire a S elágazásához értem Belkovics is befutott. Jó, de miért érdekes ez nekünk? A történet megértéséhez a fiatalabbaknak vissza kell lapozni 16 évet, amikor 1996-ban Géza volt a Mátrabérc legidõsebb teljesitõje én pedig feladtam. Akkortájt mindig tisztelettel nézegettem a statisztikát arra gondolva, hogy egyszer az én pályafutásomnak is vége lesz. Õ viszont arra volt kiváncsi, hogy ki az az alak, aki az évek multával eljátssza az ügyeletes vénember szerepét. Nahát ez szépen összejött. Misi elégedett volt a szervezéssel. Egymás mellé állitott minket és megörökitette a találkozást az örökkévalóság számára. Késõbb, amikor már nem voltunk a szintidõ rabságában, fel is hivtam Gézát telefonon és jól elbeszélgettünk a nagyapákat kölcsönösen érdeklõ kérdésekrõl.

  Mivel jól belejöttem a mesélésbe, van még egy elméletinek is mondható témám. Elmondom, hátha nem lesz rá többé alkalom. Tamás sógorom, egykori sárospataki diák, a rajztanárja biztatására korán elkezdett festeni. Jó kezekkel hozta létre tájképeit, csendéleteit, egyszerûbb zsánerképeit. Egész életében festett családja, rokonai, ismerõsei számára, nem is minden haszon nélkül. Óvatosan kritizáltam a mûveit, nehogy elmenjen a kedve az alkotástól. Azonban neki is volt szeme és a szeméhez önkritikája. A figurális ábrázolás nem volt erõs oldala. De azért úgy komponálta a képeket, hogy szolid formában ember is legyen rajtuk. Õ mondta, hogy a tájkép keveset ér, ha hiányzik róla az emberi alak. Tényleg igy van. Annyira igy van, hogy az ember nélküli csendéletet franciául "nature morte"-nak (halott természetnek) nevezik. Az állitás belátására az érdeklõdõ nyisson fel egy alkalmas mûvészettörténeti könyvet és nézegesse a romantikus, allegorikus tájképeket. Például Markó Károly festményeit, hogy egy találomra kiválasztott magyar mûvészt mondjak. És most miután az olvasót jól kimeritettem ezzel a körülményes szöveggel közlöm, hogy az S elágazásánál szemem elõtt lévõ kép nem halott, mert három túrakedvelõ ember áll és beszélget egymással a Mátra gerincének északi lábánál, a koradélutáni napfényben. Csoportkép túrázókkal. Egyikük majd évek múlva is felidézi és alkalmazza, amit egy festõtõl hallott. Mit meg nem jegyez az ember! Digitális készülék nélkül is. Mindig az ember a középpont, mindig az ember a fontos. Nem gondoltam volna, hogy egyszer errõl is irni fogok.

  A sok mese után ideje lenne végre a Hanák Kolos túrával is foglalkozni. A vizesés után gyorsan legurultunk Parádra, onnan pedig felgurultunk a Kékesre és kikötöttünk a fizetõ parkolóban. Néhány perc múlva, elég sok emberrel befutottak a pesti autóbuszok is. A segélybusz talán már hamarább fenn volt. Ismerõsöket keresve Samu Piroskát és Szabó Jánost vettük észre. Mintha Rezsuta Ibolya is ott lett volna, de ebben nem vagyok biztos. Kizárni nem lehet, mert három óra alatt a jobb túrázók már fenn vannak a csúcson. 9:02-kor én is elindultam. Az elején nincs gond, de hamarosan megkezdõdik a keserves lejtõ. Csúszik a föld, csúsznak a vizes faágak és alattunk a görgeteg. Kár ezt leirni, hiszen harmincszor vagy még többször végigtáncoltam ezt a részt, csupán a ténymegállapitás kedvéért teszem. Van azért egy új szempont: a feleségem balesete óta óvatos lettem, mert nem lenne jó, ha véletlenül én is eltörném a futómûvemet, amire ezen a részen - tetszik, nem tetszik - számitani lehet. A biztonsági araszolás miatt a meredek részen elvacakoltam nagyjából húsz percet, de nem sajnáltam, mert egészben maradtam. Végre elértem a hordót és ezután, a hidasi háztól, rendesebb tempóval legyûrve a kaptatót, 10:10-re értem fel a Csór-hegyre. Utólag meggondolva, az itinerhez képest 8 perces késés nem is rossz. Innen Ágasvárig fõleg emelkedõk vannak, hasraesés veszélye nélkül lehet behozni az elmaradást. Egy banánnal jutalmaztam meg magamat és azon tûnödtem, miért tûnt idegennek a Som-hegyi nyereg környéke. Egy év alatt megváltozott volna a növényzet? Furcsa érzés volt, de túltettem magam rajta.

  A mozgó ellenõrök ezúttal nem a betonút közelében, hanem a Rudolf-tanyai elágazásnál vártak ránk. Ezen a helyen mindig lehetett teára számitani. Forgattam a fejemet: hol van a kisfiú, aki több éven át gondoskodott rólunk? A kisfiú azonban nem volt, biztosan már nagy fiú és nagy túrázó lett belõle. Az állandóságot Samu Piri képviselte, akivel együtt teázhattam.

  A galyai parkolónál Jocóba ütköztem. Közölte, hogy Márk Kékestetõrõl indul errefelé. Nagyszerû. Piri ismét jelen volt és Ibolya felõl érdeklõdött. Közben elszaladt mellettünk Borosnyai Balázs. Mozognak az emberek. A galyai ellenõrzõ pont megint nem a Gertrudnál volt. Sajnáltam az õröket, mert a kilátónál kellemetlenül erõs szél fújt. Gondolatban leróttem a tiszteletemet Gálfi Csaba iránt, aki három évvel ezelõtt az éhhaláltól mentett meg. Nagyvonalúságát nem felejtem el. A mátraszentlászlói teát a szabadtéren ittuk meg. A gyarló alakok pár percet nyerhettek a házba ki-be járás megtakaritásával. Innen futás a Vöröskõre, a szinthez képest negyedóra az elõny. Jó lesz ez az ágasvári lekecmergéshez. Most már tényleg megelõzött Ibolya a szentlászlói temetõ térségében. Mivel, ha nem is nagyon, de biztonságban érzem magam, leülök mobilozni egy padcsonk betonjára, szemben a szentistváni sipályával. Hazatelefonálok, hogy a feleségem tudja, hogy életben vagyok. Miközben a szerkezettel bajlódom, megjelenik Farkas Vali. Engem látva felderül az arca és elmondja, hogy mennyire örült, hogy Jocó megtalálta a kesztyûjét. Kiesett a fejembõl, hogy mikor, de ilyen részletkérdésnek nincs jelentõsége. A helynek azonban szelleme van, mesélek róla egy keveset.

 Valamikor a kilencvenes évek elején Ági bejezte a Kék Túrát, de a feleségem még a Mátrában volt. Az esedékes Mátraverebély-Mátraszentistván szakaszon Magyar Balázs (1938), a fiatalabbak részére Balázs bácsi, is velünk akart jönni. Megbeszéltük az indulás idõpontját, de Balázs lemaradt a vonatról. Õ azonban nem az az ember, aki feladja a terveit, tehát felszállt a következõ vonatra és utánunk eredt. A mátraverebélyi állomásfõnöktõl kezdve az égvilágon minden élõ embertõl megkérdezte, hogy látott-e egy adott külsejû házaspárt. Mivel tudta, hogy megrögzött útvonalkövetõ vagyok, azért nem volt kétsége afelõl, hogy mi a kék sávval megjelölt csapáson leszünk. Néhány bizonytalan információtól eltekintve, határozott megerõsitést elõször az ágasvári házban kapott és ettõl felvillanyozva haladt tovább. Mi eközben elértük szentistván határát és a sipályával szemközti oldalon lévõ padról nézegettük a tájat és élveztük a szép napfényt. A dics azonban hirtelen elborult és kiadós zápor kezdett zúdulni a fejünkre. Felugrottunk tehát és sietve, a nem messze lévõ, Vidróczkiról elnevezett vendéglátóipari egységben kerestünk menedéket. Az akkori üzem egy nagyméretû, üvegezett elõtérbõl állt és tisztességes borivó nem is ment ennél tovább, azaz nem ment be a régi házba nyiló kisméretû ajtón át az éttermi célokat szolgáló belsõ helyiségbe. Nem is volt ott koradélután senki és mi,  elégedetten leülve, hozzákezdtünk ruhánk száritásához. Mondom, egyedül voltunk, a faajtón át nem lehetett belátni az étterembe. Nyugodtan fogyasztottuk a jóminõségû frissensültet, amikor kinyilt az ajtó és a keretében megjelent -- Magyar Balázs. Mint a villámcsapás! Mert elõle nem lehet elmenekülni.

  Balázs dolgairól elég sok feljegyzésem van, félek azonban, hogy halálom miatt nem lesz idõm megirni az egész odüsszeiát. Egyszer már utaltam valahol a Kis Rigó-beli csodás megjelenésére, ami Mészáros Gyuri bácsi jószivét és autóját dicséri, most azonban a mátraszentistváni domboldalon mobilozok és Farkas Vali is itt van. A hely szellemének sugallatára elmondom neki, hogy ez nekünk emlékezetes helyünk és valahányszor erre járok mindig eszembe jut az egykori Kék Túra szakasz, a romantikus pad, a hirtelen zápor és a Vidróczki. Vali csatlakozik a véleményemhez: õ is kedveli ezt a padot és az innen nyiló kilátást. Örülök neki, mert - lám - jövõre, Vali szellemében ismét ember fog itt megjelenni a tájban. Gyarapodnak az emlékeim.

  A Rebeka-kert után szinte vizszintesen megyünk.. A Szamárkõ elõtt Nagy Zoltán és Krisztina ért utól. Mintha Bori nem lett volna velük. (Ha tévedek, késõbb kijavitom.) Õk Sirokról indultak, és ismerve gyorsaságukat, esedékes volt a megjelenésük. Sokat nem társalogtunk, mert - ami engem illet - az ágasvári emelkedõ nem a legjobb hely a gondtalan csicsergésre. Négy perc elõny amúgy sem sok, ráadásul elég lassan vettem le az esõköpenyt, hogy ne zavarjon a lefelé kecmergésnél. A lejtõrõl szines ruhák kavargása látszott a turistaház körül. Megijedtem a nagy tömegtõl, de szerencsére másfajta népek voltak, akik a ház után elmentek a P sávon. Egy fél kiflivel nyugtattam meg magam és nekivágtam a meredek, szûk P+-nek. A Csörgõ-patak mellett kocogásra illik fogni a tempót. Igy is tettem és igy értem Mátrakeresztes széléig. Szokásosan balra tértem le, csak késõbb vettem észre, hogy a piros jelzést jobbra bevitték a házak közé. Nincs jelentõsége - morogtam - és a patak jobb szélén lévõ egyenes utcán ereszkedtem le a faluba. Elõnyöm elvesztésével, majdnem negyedóra késéssel teljesitettem ezt a szakaszt. Bosszantó az ilyesmi, de tudtam, hogy a következõ emelkedõn helyre fogom hozni a mulasztást. Néhány kekszet ropogtattam el, Jocótól pedig kaptam egy colás palackot. Az ellenõrzõ pontban teát vettem, és az elegendõ is volt a célig.

  A következõ 6 kilométert elég jól tudom kezelni. Tûrhetõ sebességgel húztam felfelé a Nyikom-nyeregig és az  "elsõ" Muzslát 9 perc alatt (a szokásosnál 4 perccel hamarabb) tettem meg. A fátlan hegyoldalon erõs északkeleti szél és szitáló esõ fogadott. Valahol felvettem az esõköpenyt. Az "ötödik", az "igazi" Muzsla 6 perc alatt (2 perccel hamarabb) meglett. (16:20 volt, 7 perccel szintidõ elõtt.)  Úgy gondoltam, hogy elfogyaszthatom a második banánt a megmaradt fél kifli kiséretében.

  Nekiláttam az ereszkedésnek és közepes sebességgel kocogni kezdtem. Ezúttal túl hosszúnak tûnt a lejtõ, nagyon vártam már a végét, amikor balra lehet fordulni. Tartottam az itt következõ kopár, köves, meredek szakasztól, de bot segitségével elég hamar lenn voltam a kellemetlen alsó résznél és már ott álltam a Diós-patak partján. A  túlsó oldalról Szõke Gyuri szemlélte az érkezõket, de a kölcsönös üdvözlésen túl többre nem jutott idõ, mert az órámon már 45 volt látható és 02-re be kellett érnem a célba. Kellemetlen érzés az ilyen kicentizett mozgás, de igyekezni kell elõre, amig élünk. A földút jobb-bal kanyarja után megjelent az ismert vikendház, végül a hoszabb, egyenes rész. Ekkor bukkant fel Jocó és közölte, hogy még van tiz perc. Elõzõ ismereteim alapján remény volt  a beérkezésre. ezért odaadtam neki az üres colás palackot (nen szemetelünk!), a botomat és futni kezdtem. Az egyenes részt balfordulat követi, majd lejtõ mélyút a község felé, utána derékszögû jobbkanyar. Annyira nem voltam elveszve, hogy észre ne vegyem az utca szélén lévõ pincéknél evõ-ivó hétvégieket. Gyorsitottam a mozgást, mert tudtam, hogy rövid a hátralévõ távolság. Aztán bevágódtam az iskolakapun. Az ellenõr kislány átvette a papiromat. Mennyit irsz? - kérdeztem. 17:57-et - mondta. Nagyszerû, 5 perccel hamarább beértem.

 Megkaptam az oklevelet és magamban megállapitottam, hogy kissé alábecsültem a Hanák Kolos igényeit. Ezen a túrán is igyekezni kell egy átlagos embernek és jó, ha nem eresztjük el magunkat könnyelmûen álmodozva. Most jól megúsztam, rosszabbul is járhattam volna.  Célszerû, ha a tervezésnél nem a 10-15 évvel korábbi papirjainkból indulunk ki. Borongós hangulatomból Borbás tanárnõ feltûnése zökkentett ki. Reméltem, hogy találkozom vele, hiszen valahol lennie kellett és anyagi elszámolni valóm sem volt vele, szóval teljesen problémátlan volt az élet. Legalább elmondhattam egy szervezõnek, hogy jó kis strapa a Hanák, csak az a baj, hogy a mechanikai mozgáshoz kevesebb energia kell, mint hõ fejlesztéséhez. A mechanikai hõekivalens számértéke a felelõs azért, hogy még mindig túlsúlyos vagyok. Az igazsághoz hozzátartozik, hogy az utolsó két mondatnak csak a másfeled részét hangoztattam, a többit megtartottam magamnak. Az ember ne akarjon fizikaórát tartani a barátainak. Örüljön, hogy vannak és gondolhat rájuk. Gondolok.

 Jocó biztatott, hogy menjek ki az udvarra, mert ott osztályon felüli töltött káposztát tálalnak. Követtem felszólitását és pillanatokon belül az egyik asztalnál telepedhettem le. Nem is tudtam, hogy minek örüljek jobban: a társaságnak, amibe kerültem, vagy a valóban vidéki jellegû, tehát mesterséges ingrediensektõl mentes ételnek. Az ingrediens szót csak a nyelvõrök bosszantására irtam le. Még mûveletlennek néznének, ha nem spékelném meg szövegemet konzervdoboz oldaláról olvasott szóval. Fontosabb azonban az asztalnál ülõk személyi összetétele. Alfabetikus sorrendben, pardon, betûrendben: Bubu, Rácz Frigyes senior, Siményi Miklós, Wehner Géza, csak úgy, gyengülõ emlékezetbõl. Géza, persze, reprezentált (hogy is kellene mondani: bõkezû, nagyvonalú, vendégszeretõ, emberbarát, jószivû, könnyelmû, alkoholbarát, ivócimbor volt, abbahagyom, nehogy elbizza magát, vagy mások rosszat gondoljanak róla, ami nagyon könnyen megy). Egyik oldalát azzal mutatta meg, hogy mielõtt bármit is gondolhattam volna, egy dobozos sört tett elém. Gratis, azaz kegyként, azaz ellenszolgáltatás nélkül. A nem kivánt kifejezés törlendõ. Az élmény nagysága azzal mérhetõ, hogy négy hónap elmúltával ekkora brain stormingot tudott elõidézni bennem. Aki nem ismeri az észjárásomat, könnyen azt gondolná, hogy részegen irom ezt a túrajelentést, pedig hol vagyok még a maximumtól! Egyszerûen polgárpukkasztó szöveget akartam irni mai polgároknak, mai túratársaimnak. Csak vegyék is a lapot!

Régi, hasznos ösztönzés szerint, a tradiciót (hagyományt) követve, a dobozos sör után csapolt sör felkutatására indultam,  a sok éve ismert vendéglõ felé. Jocó azzal könnyitette meg a dolgomat, hogy jelezte: az autója (nem a kocsija, mert az a szó eredetileg nem személygépkocsit,  hanem lovaskocsit, bérkocsit, fiákert, teherkocsit, vagy sok egyebet  jelentett) a sörözõvel szemben áll (parkol?) a járda szélén. Õ maga pedig Márk elé megy (szembemegy) a Diós patakig. Mentünk hát a dolgunkra. Ez a menetelés nekem nagy hiányt pótolt. Reggel óta ugyanis nem láttam Molnár Tamást, most viszont éppen összefutottunk. Nagy örömmel fejeztem ki elismerésemet, hogy újból le tudtak bonyolitani egy sikeres túraszervezést. Mire õ tárgyilagosan csak ennyit mondott: "Látod, itt egy csepp esõ sem esett." Lenéztem a földre. Igaza volt.

  A vendéglõben egy legsarkabb sarokasztalhoz telepedtem le, fûtõtest mellé.Szándékosan tettem, mert nedves ruhámat akartam száritani. Nivós helyen, persze, csapolt sör nincs, ezért üveges sörre fanyalodtam. A korlátozott választékot azonban osztályon felüli, hatalmas haboskávéval sikerült helyreütni. Valóban remek volt. Mint azonban tudjuk, ökör iszik magában. Magányomat jelen esetben egy helyi nyugdijas férfi oldotta, akivel széles keretek között vitattuk meg az élet helyi és általánosabb kérdéseit. Szerencsém volt. Beszélgetõ társam számára a beszélgetés nem panasz-  vagy szitokáradatot jelentett, aminthogy egy tisztességes vidéki kocsma sem a duhajkodás szinhelye, hanem közösségi tér. Van erre példa, van erre irodalom, de maradjunk most inkább a túrázás témájánál.

Megjött ugyanis Jocó és Márk. Tisztelt unokám egy sikeres Mátrabérccel lett öregebb ezen a napon. Meg kellett ünnepelni. Újabb két nagyméretû haboskávé került az asztalra és ezután négyesben tárgyaltunk még egy rövid ideig kis- és nagyvilágról. "Jól lehet beszélgetni ezekkel a pestiekkel" - mondta alkalmi ismerõsünk.

 Ön beszámolót olvasott a gyöngyösi Berze Nagy János gimnázium tanárai és diákjai által alapitott Hanák Kolos Turistaegyesület 2012.  évi Hanák Kolos teljesitménytúrájáról.

Kinizsi 100

2012

Nagy idõzavarban vagyok, még más beszámolóval is tartozom. Bizom türelmetekben, mindent pótolni fogok. Barátaimmal és ismerõseimmel annyit közlök (ellenségeim nincsenek), hogy a túrát egy órával korábban teljesitettem. A meséket a nyár elején megirom. Köszönöm megértéseteket.

Az elõzõ két sort még sebeimet gyógyitgatva irtam le, majd elmentem Hunniában lévõ birtokomra, nyirtam a füvet, hallgattam a madarakat, hazahoztam néhány szál kerti és mezei virágot. A túra utáni héten elkészült a Kinizsi négyoldalas vázlata, amibõl meg kellett irni a végleges szöveget. A munkától és utazástól kissé kába fejjel ültem le a gép elé, hogy megnézzem, van-e újabb útleirás. Volt. Én is szeretek mesélni, ezért értékelem, ha valaki számára a túra több a fizikai gyötrelemnél, hiszen a legtöbb szép fájdalomból születik. Dehát odáig el is kell jutni. Mivel a "Mesélõ" beszámolója hangulatilag eltér a szokásostól, ezért gondolkodóba estem. Azt találgattam, hogy mit tehetne a hatalmas anyagot gondozó szerkesztõség, ha ki akarna választani egy sokszinû mintát, amely mind a teljesitménytúrázásról szól, nem lép túl egy áttekinthetõ terjedelmet és - egyenkint -  a vándorlás különbözõ oldalait mutatja meg. Itt van hát elõttem egy ebbõl a szempontból mérlegelendõ életkép, ami igaz is lehet, meg nem is. Tulajdonképpen akkor szép, ha nem igaz, mert az irodalom attól szép, hogy magunk teremtjük meg. Mit is kellene mondani, hiszen illõ lenne egy hozzászólás. Bár nem kötelezõ. A jó irodalmat saját feladatként  irjuk. De azért legalább egy jelzõvel fejezzük ki, hogy jó volt olvasni a "Képzelt riport egy hosszútávú gyaloglásról" cimet is megérdemlõ irást, ami stilárisan is igényesnek tûnt. A jelzõkkel, persze, nagyon vigyázni kell. Szabó Magda is hamar megtanulta, de tudta már minden jó iró. Lehetne idézgetni, de az ember agya különös jószág, nem lehet tudni mikor, mitõl, miért, mi jut az eszébe. Nekem egy olyan idézet motoszkált a fejemben, amelyet egy sokak által nem kedvelt ember mondott. Amikor ugyanis Georges Clemenceau egy nagyobb francia újság szerkesztõje volt, akkor azt mondta egy frissen odakerült fiatalembernek: "Nézze, ne féljen semmitõl, irjon meg mindent gondosan, amirõl tudomást szerzett, de ha a közlés elõtt jelzõre is szüksége volna, akkor jöjjön fel hozzám a harmadik emeletre." Nekem nincs szerkesztõségi fõnököm, aki ellenõrizné mûvemet ezért csak annyit mondok, hogy érdekes volt olvasni a szokásostól eltérõ beszámolót. Irodalmi kritikát pedig nem gyakorolhatok, mert nem vagyok képesitett irodalmár.

E váratlan élmény hatására megváltoztattam a sorrendet és a Kinizsi óráját inditottam ketyegni. Az óra a teljesitménytúrázók ötdimenziós világáról kezdett mesélni. Hogy is van ez? Az érthetõ, hogy a túrák a három dimenziós térben zajlanak. Lehet menni elõre, kanyarodni oldalt és mászni felfelé. De mi van tovább? A fizikához értõk tudják, hogy van negyedik, ebben a mûfajban respektálandó dimenzió is: az idõ. A sci-fi irodalom mûvelõinek aztán az égvilágon semmi gondja nincs a dimenziókkal: annyit gyártanak, amennyire szükségük van a borzadályhoz. Albert Einstein majd száz éve még nem tudta, hogy miféle szellemet enged ki a palackból, amikor a négydimenziós világról kezdett beszélni. Egyszerre ugrott költõ, filozófus, regényiró, hogy fizikai ismeretek hiján fantasztikus történeteket eszeljen ki. Egyesek számára a téma ma sincs lezárva, mi azonban, akik egyszerre vagyunk költõk - lásd Mesélõ - és természettudományos szakemberek - például szerénységem - nagyon jól megélünk a valóságos világban, nem hozzuk nehéz helyzetbe az olvasót. Az én világképemben az ötödik dimenzió nem batmanok vagy más szuperlények otthona, hanem a meteorológia területe, hiszen az is idõ, népiesen kifejezve, idõjárás, ami a túra ideje alatt szintén befolyásolja a történteket. De még mennyire! Béla bátyánk most támasztja alá lakásának mennyezetét, bár húsz éves barátságunk alatt jól kiismerte kezdetleges gondolkodásomat. Mindegy, lezajlott a harminckettedik Kinizsi, és elégedetten állapitottam  meg, hogy nem kisért többé a babonás tizenhárom, megvan a tizennegyedik. "Nem sok, de örülni ez is elég" - mondom a költõvel.

Május 19-én tehát mélyet szivtunk a met.hu által megigért remek ötödik dimenzióból és megjelentünk a békásmegyeri rajtban. Érdekes, hogy egyes beszámolók hamar elindulhattak, én enyhe frászt kaptam attól, hogy tartósan hátrafelé kellett mennem, amig a sor végére jutottam. Türelem, mondtam, van még idõ. És valóban, ácsorgás közben a negyedik dimenzió még nem ketyegett. Aztán elindultunk, kigyózni kezdett a szines gyöngyfûzér. Az ürömi út keresztezõdése elõtt jobb emelt fõvel szemlélõdni, mivel maradandó városszéli szemétdomb terül el lábunk alatt. Optimizmusunk próbája ez a rész, de még birjuk, bár senkivel sem kötnék fogadást a helyzet megváltozására. Legalábbis addig, amig e napfényes világ utait taposom. Lépkedünk tehát felfelé a nem kellemes talajon, majd végre beérünk az erdõbe és futó pillantást vetünk az óránkra és Pilisborosjenõre. Ha valaki most azt gondolja: szegény jóember, már legalább ötvenszer megtette ezt az útszakaszt, mit aprólékoskodik ilyesmivel, akkor érzelemmentesen azt válaszolom, hogy itt van az elsõ kisértés a röviditésre azáltal, hogy jobbra kikerüljük a Kevély púpját. Hasznos tudni, hogy a kisértésnek mindig van vonzó ereje. Most is volt. Ezt tudni hozzátartozik a helyzet ismeretéhez.

Kanyarogjunk hát fel a csúcsra, ugrándozzunk le a túloldalon (mintha nem lett volna ott a zászló), közben nézzünk a lábunk alá, mert nem parkerdöben járunk. A nyeregtõl most élvezet a kocogás, nem úgy, mint amikor alig tudtunk megállni a jó csúszós agyagon. A csobánkai mûút elõtt mintha leállt volna a kõkerités épitése. Elég lett megszerezni a területet? Ki tudja? A Sumica menthetetlenül tönkremegy, pedig wellness családi üdülõrõl folyt korábban a beszéd. Semmi sem biztos, még kevésbé örök. A mûútnál autók, utána ballagás a Hosszúhegy felé. Többszöri bejárás után nem túl izgató élmény. A mondákkal körülvett Ziribár-hegy türelmesen nézi a jövevényeket, akik közül kevesen tudják mirõl szólnak a történetek. A Kékrõl áttérünk a Zöldre, ami felvisz a Szántó feletti gerincre. Ott aztán végre történik valami, azt is mondhatnám, hogy nem történik semmi, de nem akarom megbántani jószivû pontõreinket, akiknek a csuklója bedagadhatott az érkezõ hullámhegy papirjainak lebélyegzésétõl. Varró Lidia és Sztancsik György nem amatõr a regisztráció terén, segitõik is voltak, mégis 15-17 percbe került, amig túljutottunk ezen a ponton. Siményi Miklóst faggattam, mondván, hogy "Te jó magas vagy, látod az elejét?" Azt mondta, hogy látja, hogy nem látja. Kifejeztem azt a reményemet, hogy a teljesités határán mozgó sporttársaink iránti szolidaritásból a gentleman-like rendezõség majd meghosszabbitja számukra a menetidõt (még volt egy bõ ötperces toporgás késõbb) és azzal vigasztaltam magamat (és másokat), hogy ez a gát feldarabolja a folytonos emberkigyót. Aztán könnyû szivvel, jókedvûen kocogni kezdtem, mert már volt másfél óra elõnyöm a szintidõhöz képest. Az ösvény finoman lejt, az erdõ szép, a napsugár nem kevésbé. Nézzük a még frissen mozgó társaságot, euforikus állapotban élvezzük az életet. Na, ez az a körülmény ami biztosan bukáshoz vezet. Óriásit botlottam, nem tudom miben és azonnal a földön voltam. Máskor legalább van idõm repülés közben gondolkodni a landolás módjáról, most nemhogy a jövõ, de a jelen idõt sem fogtam fel. Kész. Szivesen eltitkolok némely részletet, de hogy valami tanulság is adódjék, annyit elmondok, hogy az övtáskában vitt félliteres Cola egy részét használtam fel a térdeim tisztogatására. Abban biztam, hogy okos kanadai ismerõsöm még 1968-ban azt mondta, hogy ha este beteszünk egy szöget a Colába, akkor reggelre a folyadék elmarja a fémet. Miközben tehát keserû képpel néztem rondán károsodott futómûvemet azt gondoltam, hogy ha a Cola elmarja a szöget, akkor biztosan fertõtlenit is arra az idõre, amig hatásosabb medicinára teszek szert. Igy aztán a kapitalizmus kritikája gyakorlati hasznot is jelentett számomra. Mellesleg hazai emberbarátok is utaltak az üditõital kárositó hatására, csontritkulást is szoktak emlegetni, most azonban úgy éreztem, hogy derék csontjaim megvannak, fontosabb a fertõzés megakadályozása. Gondot igazában csak az jelentett, hogy képes leszek-e továbbmenni, hiszen hol van még az út vége?

Mivel elég sokat lelkiztem, ezért most rövidre fogom az irást. Felmérve a helyzet komolyságát tudtam, hogy ezen a túrán már nem szabad még egyszer elesni. Abbahagytam a szaladgálást és biztonsági járásra tértem át. Figyeltem a térdemet, karomat és egyéb testrészeimet, hogy kielégitõen mûködnek-e. Nem megállni, ez az alapelv, nehogy lemerevedés legyen belõle. Néhány colás lemosás következett tiszta papirzsebkendõvel kombinálva. Jocó fiam szántói nyeregben várt és szerencsére sikerült felhivni, hogy keresse elõ a sárga fertõtlenitõ port. A por állapotú hintõpor nem a legszerencsésebb valami, mert megszáradva, elég sokára jön le a bõrrõl, de lélektani kezelésnek azért jó. Jocó a helyén volt, a colát magyar ásványvizzel váltottam fel, rátettem a port és irány a Pilis. Izületeim mozogtak, erõm volt és felejteni látszottam a nyomoromat. A társaság fegyelmezetten abszolválta a szerpentineket, ellenõr nem volt, sem Csanya sem Kovalik. Néhány méteres kanyarlevágáson kivül semmilyen kifogásolt nem lehetett emelni. Valaki azt mondta késõbb, hogy egy érdemes túratársunkat kizárták, de a kósza hiren túl nem hallottam mást. A platóra felérve sikerélményben volt részem: Felismertem Borosnyai Pali fiát, akirõl tudtam, hogy itt kell lennie. Az alma, általában, nem esik túl messze a fájától.

A Nagy-Szoplák elõtt pár száz méterrel családi ellenõrök jelentek meg: Ági hozta fel Esztert (2) és Áront (8). Elkisértek a Pilis-nyereg elõtti leágazáshoz és megállapodtunk egy kesztölci találkozásban. A nyeregben, szerencsére, már rövidebb volt a sor. 12:12-re értem oda, az elõzetes ütemterv 13:52-õt irányzott elõ. Banánt ettem egy kiflivel és észrevettem, hogy egy asztalról  sorállás nélkül kaphatok gyümölcslevet. Ritka jó almalé volt háromdecis pohárban. Mintha bioterméket emlegettek volna. Közben Kovalik Andrást volt szerencsém üdvözölni, aki elégedetten nézte a sûrûn érkezõ embereket.

A további út nem volt túl kellemes, mert az erdészet meglepõen hosszú darabon zúzottkövet teritett az útra. Nagyon vártam, hogy megszabaduljunk az inkább erõgépeknek mint turistáknak kedvezõ burkolattól és megkezdjük az ereszkedést a Kétágú-hegyrõl. A lejtmenet után porba burkolva haladt a mezõny. Mivel sokan voltunk, nem volt értelme megvárni, amig a szél elfújja az elõttünk haladók által felvert port. Különben sem kell aggódni, mert a por nem kõ vagy kavics, akkor sem akadályozza a járást, ha bemegy a cipõbe. Leérve a Kesztölc elõtti, meddõhányónak kinézõ dombhoz, Jocó is feltûnt, amint egy kempingszéken üldögélve várt, hogy elkerülje a falubeli nyüzsgést. A kocsmánál, persze folyt a serény kiszolgálás, de sörözni nem akartam, csak az idõ ment volna vele. Valamit bekapok - gondoltam. Áron jött szembe, õk is leértek már a hegyrõl. Együtt mentünk a falu közepéig, ahol õ az autójuk felé vette az irányt. Majd a dorogi büfében sziesztázunk - mondtam - mivel a szellõs terasz nagyon jó pihenõhelynek bizonyult az évek során, amikor erre vitt az út.

Mielõtt azonban végleg elhagynánk Kesztölcöt, felidézem az idei Kinizsi egyik fénypontját. Idézet következik. "Az út mellett idõsebb úr ül kempingszéken - tudod kit vár? - kérdezi Zsuska. Az apukáját! Eláll a lélegzetem, õ maga is van vagy 60!" Az idõsebb úr és az apukája nevetõgörcsöt kapott, amikor dnvzoli eme bájos sorait olvasta. Tulajdonképpen kitûnõ becslésrõl volt szó, mert az idõsebb úr éppen májusban volt 55 éves, a hiba csak tiz százalékos. A statisztikusok örülnének, ha ilyen jól eltalálnák a nekik szükséges számot. Nagyon köszönöm az észrevételét, kedves sporttárs! Hálából felidézem egy nagyon jól ismert, sokszoros Kinizsi-teljesitõ megjegyzését, aminek - tudtán kivül - fültanúja voltam. Azt hiszem, Lévay Béla volt a másik személy, akire szövege vonatkozott. Tiz-tizenkét éve mondta valakinek egy túrán: "Tudod, ezeket úgy kell belökni a sirba". Ha-ha-ha! Remek közérzete támad ettõl az embernek. Csak gyenge lelkületû emberek képesek megbántódni ennek hallatán. Mindenkinek azt kivánom, hogy ilyeneket mondjanak a háta mögött. Neked is, kedves dnvzoli.

Igyekezzünk kifelé Kesztölcrõl. A jólelkû helyi lakos most is kitette az utcára a slagot, lehetett vizet venni. A koradélutáni tûzõ napon nagy jótétemény azokkal, akik nem tankoltak a Hársfában. Mint mondtam, én Dorogra idõzitettem a folyadékfeltöltést, igy sebesen szedtem a lábaimat a jól ismert, Szaharát idézõ homokon. Annyi különbség azért van, hogy a sivatagban nincs akácerdõ, a lerakott szemét mennyisége is viszonylag kevesebb lehet. Dorog szélén továbbra is ott a bekeritett egyesületi lõtér, majd jön a hid, aszfaltozott utcák és ott vagyunk - hol is vagyunk? Elfelejtettem felirni a kedvenc terasz nevét. Már késõ, nem tudom változott-e vagy maradt a régi. A fontos az, hogy ismét együtt vagyünk: Eszter, Áron, Ági és Jocó. Nekünk most van ebédidõ, ha nem is túl hosszú, mert õrizni akarom a másfél órás elõnyt. Meglepetésként kedves vendég jelenik meg: Fejes Tóth Péter. Nem mulaszthatom el, hogy meg ne emlitsem: sokat köszönhetek neki az 1998-as "Rettenetes Mátra" (cp. Sütõ Laci) teljesitésében. Nem ismétlem a Régi Mátra beszámolót, de - természetesen - nem felejtettem el. Péter révén emelkedett hangulatban társalogtunk és latolgattuk: melyek a túrázás esélyei, amikor már múlik a legényvilág korszaka.

Kissé izléstelennek tûnik, de a beszámoló hitelességéhez hozzátartozik, hogy elmondjam: két  fehér zsebkendõt szürkitettem be a "sivatag" porával. Nem volt akadálya többé annak, hogy jó levegõhöz jussak. A tokodi viszontlátás reményében elbúcsúztam a családtól és megkezdtem a Gete tetejéig tartó "hosszú sétát". Új élményrõl nem tudok beszámolni, egy tarvágás talán lett, de az is lehet, hogy rosszul emlékeztem. Fenn csak pár percre álltam meg, éppen, hogy megegyek egy banánt. (Tartom a másfél órát.) A Gete jó hely az elnyúlásra és egyben jó arra is, hogy felidézzük a leereszkedés veszélyeit. Óvatosnak és türelmesnek kell lenni, mivel rutinos túrázónak is tud izomszakadása lenni, ha kiszalad a lába alól a gonosz talaj. Óvatosságom ellenére nem tudtam megspórolni egy csavarral kombinált csúsztatott esést. Az a jó, hogy fák is nõnek a hegyoldalon és megakadályozzák, hogy elrepüljünk a világûrbe. Igazában véve nem panaszkodom, az Öregkõ göröngyein is túljutottam és a következõ kimosott - de szerencsére száraz - árok sem volt bokatörõ. Azt viszont már kikisérleteztem, hogy hogyan lehet egy bal oldali nagyobb ivvel, szinte kényelmesen lejutni a horgásztóhoz. Itt az a jó, hogy a füves ösvény jobban védi a csúszástól a cipõt, mint a rövidebb, de jobban kijárt földes út.

A "gödörbe" leérve megállhatunk vagy leroskadhatunk erõt gyûjteni, mert minden vándor tudja, hogy ez a hely, amelyet "Mezei halálának" is neveznek, fõleg a lelki felkészülés helye. Felnézünk a bokáig érõ homokkal boritott emelkedõre, hálával gondolunk az elõttünk járókra, akik ránkhagyták lábaik nyomát és mély lélegzetet véve, botra támaszkodva, vagy a füveket markolászva mászni kezdünk a nem is olyan nehéz és hosszú, de a Getétõl meggyötört lábainknak már kevésbé könnyû meredélyen. Igazában az ezután jövõ, kevésbé emelkedõ rész a kényelmetlen a szántás szélén. Jobbra fordulunk és a Hegyeskõig tartõ csapást méregetjük, mert szeretnénk már túl lenni rajta. Vannak nem hosszú de fogyni nehezen akaró részek az út során. Itt azért válunk idõnkint türelmetlenné, mert már szeretnénk átjutni a Hegyeskõ nyakánál lévõ kopár dombon, leereszkedni a mélyútba, hogy aztán az egykor szép diófás ligetet átszelve lejussunk az országútra. Nincs messze egy buszmegálló az esetleg elfáradtak megsegitésére. A tokodi pincéknél megmoshatjuk az arcunkat és élvezhetjük jólelkû polgártársaink juttatásait: mikor mit. Jó tiz éve még nem volt önkormányzati szervezés, de mivel pincéknél voltunk, egyes telektulajdonosok tüzes vizzel is megkinálták a fûben heverõ vándorokat. Jocó felhivta a figyelmemet, hogy elég hosszú a várakozók sora. Egy pohár viz elég volt, a tokodiak nagylelkû ajándékát, egy alkalmi bögrét pedig rábiztam, hogy vigye haza. Mentem is tovább, hogy túljussak a barátságtalan emelkedõn. Szinte percre tudom, hogy mennyi idõre van szükség, most mintha hamarabb feljutottam volna. A tetõ után már kocogni is lehet. Ahogy láttam, az emberek zöme a mélyúton ment le, nem is tûnt fel, hogy valaki a keskeny K-t követte volna. Befutottunk Mogyorósbányára. Itt a Kakukk. 18:12 a tervezett 19:44-hez képest, tehát megõriztem a másfél órás elõnyt. Az ad további öntudatot, hogy közel két órát is mondhatnék, ha felszámitanám a sorállások miatt elveszett idõket.

Ismét együtt van a család: az "idõs úr", egy fiatalabb úrhölgy (legalább tiz Kinizsi és BEAC Maxi) és két unoka. A terasz kiváló hely a lazitásra. Ki is használjuk: ki-ki a maga módján. Eszembe jut, hogy van nálam három pohárnyi feketekávé. Kétfelé osztom az italt: egyik fele jó doppingszernek a továbbmenetelhez, a másik részt tartalékolom éjszakára. Ügyelek arra is, hogy ne ragadjak le túlságosan. Valami szilárd étel azért kell, mert kizárólag levegõbõl és folyadékból nem lehet megélni. Evés után megkisérlek felállni. Nem mondhatnám, hogy délceg tartással, üdén hagytam el a teraszt, de a rutin nagyon sokat számit. Az emelkedõ elején már újra forogni kezdenek az izületek és a fájdalom is elmúlik, ha nem teszünk hirtelen mozdulatokat. Ez az elmúlt évek tapasztalata, nem kell letörni. A K jobbra fordulása után már nincs is semmi új mondanivaló, legfeljebb annyi, hogy az Öreg-kõnél lévõ hangulatos tisztáson az idén nem volt ellenõr. Azért jó vigyázni, mert a kényelmesebb ellenõrök nem jönnek fel ide, inkább a kegyhely barlangjánál vagy a forrásnál helyezkednek el. Igy még mindig kiszûrhetik a K+ jelzésen röviditõ egyéneket. Volt már ilyen és õszintén sajnáltam azokat társainkat, aki keserves képpel igyekeztek vissza, felfelé, hogy beszerezzék a hiányzó bélyegzést. Dehát szabály az szabály. Bélyegzés csak Bányahegyen lesz, addig forgathatjuk a fejünket, hogy el ne mulasszuk a pecséteket.

Egy pillanatra visszatérek még az Öreg-kõröl jövõ lejtõre. Egykoron az erdõbõl kijövet toronyiránt kereszteztük a nagy búzaföldet. Kárt nem csináltunk, mert az egész társaságnak elég volt egyetlen nyom. Azt nem tudom, hogy ennek kivédésére, vagy inkább a mi védelmünkre, keritést húztak és egy nagy derékszöget létrehozva vezetnek minket a péliföldszentkereszti szabadtéri oltárig. Nem láttam, de eléggé valószinû, hogy az utóbbi években veszélyessé vált a régi, meredek szakadék és egy ügyetlen lépésnek csúnya következményei lehetnek. Most egyetlen "nehézséget" kell csak leküzdeni azzal, hogy egy - talán - két méteres, árokszélféleségen kell leereszkedni a szántásra. Éppen a segitségül szolgáló fatörzset markoltam meg, amikor egy túratárs fogta meg a kezemet. Mit ad Isten, éppen Buda Péter volt, az ismert filozófus. A meglepõ találkozás feljegyzését nem akartam elmulasztani. A részleteket alaposabban kellett volna leirni, de süket fülemmel nem vagyok kellemes társalgó partner. Egyébként sem szeretem a gyorsabban haladókat feltartani. Marad a vidám "halló" és néhány mondatban annak a kifejezése, hogy örülünk a találkozásnak. Még egyszer láttam õt, amint egy mikrobusz mellett állt ott, ahol szentkereszt után a K balra fordul és a szántás szélén felfelé megy tovább.

Ha valaki ismerte Péliföldszentkereszt 2-3 évtizeddel korábbi állapotát, az megcsodálja az évrõl-évre fejlõdõ szociális és lelki központ kinézetét. Nem kis összegbe kerülhetett a templom, a romos rendház, az egykori börtönépület rendbehozatala, a park, a tó, a gazdaság kialakitása és akkor még nem szóltam a szociális otthonról és kiszolgáló létesitményeirõl. A délutáni napfény szépen megvilágitja a kelet felé sorakozó hegyeket-dombokat. Az eldugott település valóban alkalmas meditativ sétákra.

Ifjabb öregként hamarabb értem ide, most viszont laposabban sütött a Nap, amikor befordultam az erdõbe. Ott nincs újdonság és késõbb a Bika-völgyben sincs, ahol a szokásos társadalmi élet fogad. Táplálkozás, szerelés igazitás és felkészülés az est eljövetelére. Jocó ellenõriz, én leülök a már ismert kempingszékre. Rövid evés után fogom a félkilós (!) lámpámat és nekiindulok a Vaskapuhoz vivõ útnak. A kerités mellett haladó út csak eltelik valahogy, most mintha kevesebbet bukdácsoltunk volna a földbõl kiálló gyökerekben. Mivel ismerem a villamos vezeték alatti hullámvasút hajlásait, azt várom, hogy jobbra térve elérjem az U betû elejét. Ott egy kicsit mindig elszórakozik az ember, ahogy a másik száron haladó lámpák fényeit nézegeti. Az U végi kanyar után jön a tarvágás, ahol az alacsony bokrok miatt jó sokáig nincs jelzés. Tudjuk viszont, hogy a még álló erdõnek balra és elõre kell lenni és hát földút is van, olyan-amilyen. Az a megnyugtató, ha elérjük a magas erdõbe vezetõ "lengõajtó" lógó köteleit vagy szalagjait, igyekezhetünk a jobbról bejövõ P-hez. Elõl hunyorognak a többiek lámpái, mutatják a kanyarokat, bár a PK együtt jól vezeti az embert. Nem emlékszem, elfelejtettem felirni, hogy volt-e hangerõsitõs zene. Idõnkint van, hogy a túrázó diszkóban, az erdõk vadjai pedig nem kivánt civilizációban érezzék magukat. Pontõr nem volt, reklámcég sem települt a tisztásra, többen üldögéltek és táplálkoztak, a hagyománynak megfelelõen. Bányahegyig senki sem szokott már megállni.

Az út folytatása nem kedvez az emberi talpnak. Az volt az érzésem, hogy talán több követ szórtak az útra, de ez nem biztos. Biztos viszont a medvehagyma régen várt illata az érseki nyaraló térségében. Óvatosan kerülgetjük a sziklatömböket, várjuk az ösvény jobbra és felfelé hajlását. Hamarosan fény szûrõdik át a fák között. Nem tudom, milyen célt szolgál most az épület. Találgatni nem akarok, inkább a Schandl-hárs elérése foglalkoztat. Azért az még odébb van, de csak megvan. Ifjabb koromban szép, narancsszinû naplemente fogadott ezen a tájon, lámpa nélkül beértem Bányahegyre is, most viszont be kell érnem a szintidõn belüli haladással. A fiatal erdõ jobb oldali megérkezése után balra kellene figyelni, de most nem kell, mert oly sok a túrázó, hogy mindig megvillan elõl egy-egy lámpafény. Valaki mutatja is a K+ beérkezését, ami a balra fordulásunk helye. Abba is hagyom ezt a terjengõs leirást, nem is tudom, mire való volt az egész, és bevonulok Bányahegyre. 23:16 az idõ a tervezett éjfél utáni 1 órához képest. Elõnyöm tovább nõtt egy negyedórával.

Rövid táplálkozás után a tea felé veszem az irányt. Este jól esik a meleg folyadék, pláne, ha édes. Ez utóbbi szempontjából nem kényeztetnek minket és mivel nem hangsúlyoztam eléggé, csupán egy pohárral kaptam. Sebaj, majd késõbb. Gyerünk. Jól kijelölték az út folytatását, az is igaz volt, hogy elbontottak kapukat. Kettõt, ha jól emlékszem. Az út egy idõ mulva jobbra fordul, hogy elérje a jobbra lévõ keritést. Kiderül, hogy másképp van a helyzet. A jobb oldali keritésbõl bal oldali lett, amellett araszolok elõre. Emlékezetbõl tudom, hogy jó irányba megyek akkor is, ha nincs az a bizonyos létra, ami egyszer majdnem alaposan megtévesztett. Addig megyek elõre, amig egyszer csak azt veszem észre, hogy kijutottam az egykori szántásra. Ekkor volt úgy, hogy a jobb felsõ sarkán kereszteztem a sövényt és onnan céloztam meg a szemközti lámpákat. Úgy is volt, hogy egy keveset balra húztam, amig észre lehetett venni a fûben a toronyiránt haladók csapását, meg úgy is, hogy ez a csapás szépen belevitt a villanypásztor  vezetékébe. Lehetett bújócskázni és tûrni a kellemetlen áramütéseket. Utoljára megúntam ezt az egészet és türelmesen megkerestam a bal felé lévõ létrákat, amiken rajta is volt a K jelzés. Most ösztönösen mentem nagyjából középtájon és ráadásul észrevettem, hogy lábnyomok vezetnek ferdén bal felé elõre. Friss csapás volt, amit a világosban járók taposhattak korábban. Nem kellett tehát felmenni a keritésig és a mellett balra, hanem egyenesen elõre egy vadlestõl kissé jobbra lévõ bejáróhoz - nevezzük kapunak - ami két festett fa közé vitt be. Létrák nem voltak, de itt már sinen voltunk, és ha nem is mindig vettem észre a jelzést, akkor sem lehetett eltévedni, mert eligazitottak a vértestolnai fények. Igy értünk a mûúthoz. Ha azon balra megyünk, akkor már csak a közúti táblákat kell nézni.

Itt van a vértestolnai elágazás, boldog idõkben a mentõautó helye. Onnan pompás kilátás nyilt a nagy, fátlan terepen vándorló túrázók lámpáinak fényfûzérére. Az itt várakozó kisérõk villogtatták a lámpáikat, hogy vezessék a jelzetlen mezõn haladókat. A szakszerûtlen kalauzok felgyújtották autójuk fényszóróját, amivel majdnem megvakitották az érkezõket. Nemcsak az országúton kell tompitott fényszórót használni, itt sem tett jót a túlbuzgóság. De hagyjuk, ma már csak emlék ez a jelenség. Az viszont bosszantott, hogy Jocó idõcsúszást emlitett. Az volt az érzésem, hogy rendesen haladok. Ez az ismételt késés azt a gyanút keltette fel bennem, hogy el van mérve ennek a szakasznak a hossza. Korábban más is emlegette, hogy nem érti, miért használt fel több idõt a tervezettnél. Azért nem kizárt, hogy az ember Bányahegyen többet ül és észrevétlenül elszalad tiz perc.

Megnyújtom a lépéseimet és gyorsitok is valamelyest. Már nem látom az egykori tarvágás végét (jó nagyokat lehetett  esni ezen a részen a pocsolyákba), csak sejtem, hogy körülbelül mikor értem be a magasabb erdõbe. Innen kissé türelmetlenül vártam a vascsövekbõl álló vizszintes "vadkeritést", utána pedig kövesebb, jobbra, majd enyhén balra kanyarodó, Koldusszállás felé forduló utat. 2:10 került az igazoló lapra a tervezett 3:12 helyett. Jocó elégedett volt, azt mondta, hogy ezen a szakaszon 6 km-es átlaggal jöttem, behozva a korábbi késést. Remek, és a kapott leves is nagyon jó volt. Többet is vehettem volna belõle, de tartani akartam az egyórás elõnyt, ezért a folytatás iránya felõl érdeklõdtem. Az élelmezési sátor megzavarta a tájékozódásomat, gyorsan helyre kellett állitani a világszemléletemet. Jocóval megállapodtunk, hogy csak a célban találkozunk és már mentem is.

Laposan folytatódik az út. Most már arra várunk, hogy észrevegyük az S-kanyar balra felfelé induló ágát, amelyet szépen mutat a kigyózó lámpasor. Arra van a kisréti ház. Lenn is lámpák, fenn is lámpák, jó kis szinjáték. Már csak az emelkedõ végét kell kivárni, hogy elérjük a jobbról jövõ erdészeti utat. Szolid emelkedés után vizszintes szakasz, majd enyhe ereszkedés következik. Kezdhetünk balra figyelni, mert arra tér le az útról a S ösvény. A jelenlegi népes mezõnyben azonban nem kell félni, hogy elszalasztjuk a leágazást az Arany-lyuk felé. A karaván mozgása jól látható, a S bejárati jelzés ugyanúgy. Megérkezik a P is.  Együtt megyünk egy rõvid darabon, majd egy derékszögû fordulóval búcsút mondunk neki. Nem túl erõs, de viszonylag hosszabb emelkedõ után ismét a köves erdészeti úton vagyunk. Kispistázókat kellene megkérdezni, hogy érdemes-e az Arany-lyuk felé menni, vagy jobb a köves úton maradni. Akinek érzékeny a talpa, az ilyenkor már sziszegve jár a kifejlõdõ vizhólyagokon és itt szoktak feltûnni az út szélén ülõ, lábukat ápoló társaink. Nincs már emelkedõ, balra lent a civilizáció fényei láthatók. Nagyon romantikus látvány azok számára, akiknek nem fáj a lába. Jobbra, egy nyiladékban átjátszó torony piros lámpája látszott egykoron. Most nem láttam semmit. 10-15 év után eltakarják - ha egyáltalán van - a megnõtt fák. A piros lámpa azért volt jó, mert jelezte, hogy hamarosan enyhén ereszkedni kezd az út. Enyhe kanyarokkal még menni kell egy darabot, de egy határozott balkanyart majdnem U betû követ, ami jelzi, hogy mindjárt elérjük a baji vadászházhoz bevezetõ ösvényt. Jelenleg nincs szó bevezetésrõl. A területet elkeritették, bár még látszanak az egykori feljárat nyomai. Tovább megyünk tehát a balról felérkezõ úton az S nagy visszahajlásáig. Közben bélyegzünk. Néhány lépcsõn fel és vissza. Meg kellett volna számolni: négy vagy öt volt-e és azt is, hogy hol vannak a jelzett romok. Elfelejtkeztem róla, a papirjaimmal vacakoltam és kerülgettem túratársaimat.

Rátérünk a régi S-re, lemegyünk a réthez, a derékszögû fordulóhoz és az erdõ szélén ereszkedünk a hamarosan kezdõdõ keresztút stációi felé. Már jó ideje világos van. Kiváncsi vagyok, hogy mennyi az idõ, viszont nincs rajtam a szemüveg, nem látom jól a digitális óra lapját. Utólérek egy szolid kinézetû idõsebb urat. Gondolom, hogy neki biztosan van órája. Valóban. Közli, hogy öt perccel múlt fél öt. Hozzáteszi: ezt a túrát már nem lehet elrontani. Aha, csak le kell még ereszkedni a platóról,  jó kis sziklák között, ami csúszós talajon nem egyszerû dolog. Most azonban jó a talaj és gondtalanul juthatunk rá a hétvégi házaknál kezdõdõ aszfaltútra.

Baj szélére érve látom, hogy új, friss burkolatú út épült, amely egyenesen vezet a községbe. Helyben vagyunk, még maradék vizem elfogyasztására is rászánom magamat. Három sporttárs lépeget elõttem. A történeti hûség kedvéért megjegyzem, hogy a középen haladó legmagasabb társunkat kértem meg, hogy - lustaságom miatt - vegye ki a flakont a hátizsákom zsebébõl. Tiszta élvezet az élet. Negyed hatot mutat az óra a templom tornyán, amikor átmegyek Bajon. Engedelmeskedem a helyi utasitásnak, amely arra szólit fel, hogy a kerékpárutat szabadon hagyva, a jobb oldali járdán haladjunk. A vasúti sinek keresztezése után bekanyargok a kempingbe. Jocó a bejáratnál vár. Bélyegzés következik. 5:57 az idõ. Ha összeszámolom, hogy a rajtbélyegzõ 2-3 perccel mutatott többet, a hosszúhegyi, pilisnyergi ácsorgás is elvitt 20-25 percet, akkor nagyjából másfél órával korábban értem be a célba. Ne kukacoskodjunk azonban, maradjunk az egy óránál.

Kezdõdik a társadalmi élet. Üdvözlöm Kovalik András fõrendezõt, aki észreveszi - már hogy ne vette volna észre - a sárga lábamat. Az étteremben jó ismerõseim ülnek az asztalnál: Samu Piroska és Lévay Béla. Kölcsönös az eszmecsere. Pirit Jocó autójába invitálom, de õ másképp fog hazamenni. Bélának viszont jól jön az ajánlatunk, hiszen Õrmezõ útba esik. Még egy kis beszélgetés és hazaindulunk. Amint ez a beszámoló tanusitja, haza is értünk.

Matematikus lévén, a számokat másképp tekintem, mint a misztikára vagy szerencsevadászatra hajlamos embertársaim. A 14-ik teljesités után elégedetten állapitom meg, hogy még mindig élek és jó kedvvel nézek a nagyvilágba. Érdemes amatõr nyugdijas módjára csavarogni. Ebben segitenek a túrák rendezõi, jelen esetben a 32. Kinizsi szervezõi. Bár nem vagyok babonás, be kell vallanom, hogy a 32-es szám nem teljesen közömbös nekem. Még egyszer köszöntöm az Encián tagságát és mindazokat, akik lehetõvé tették az emlékezetes túra megvalósitását.   

Téry 50

2012

In medias res! Vágjunk a dolgok közepébe, hogy élénkebb legyen a stilusunk, vallotta az ókori iró. Kezdjük a végén, hogy igazán jó legyen a beszámoló irálya, döntöm el én. Középen kezdeni középszerûség, a végén kezdeni nagyvonalúság, elegancia. Jó, de hol van a vég?

Egyelõre gutaütés környékez, mert ez a szövegszerkesztõ minden vacakra érzékeny: szép fogalmazványom egy rossz billentéstõl teljesen elszállt. Nem elõször történik ez. Savanyú képpel újrakezdem az irást és nyilván nem ugyanúgy, mint elsõre. Figyelmeztetésnek azonban jó. Itt nem szabad kapdosni és minél elõbb menteni kell mindent.

Szóval, hol van a vég? A válasz: a fizikai végnél valamivel elõrébb, a Körtvélyesnél. Ott nézek az órámra és ott állapitom meg, hogy kocogni kellene ahhoz, hogy elérjem a negyed hatos autóbuszt. Morfondirozok, hogy mit csináljak. Siethetnék is, megtehetem, dehát az sem baj, ha kényelmeskedem, hiszen akkor jó sok idõ marad a célban beszélgetésre. A társasági élet nem megvetendõ dolog. Nem változtatok a tempón, igy azt látom, hogy amikor a Martsa István szobrász háza utáni fordulóba érek a sárga csuklós éppen befut a fõutcára. (17:15) Jó, nem rohanok. Aztán leérek én is a fõútra, megyek a templom felé és az történik, ami elõre látható volt: jó sok túrázó áll sorban a megállóban. Érdeklõdve kezdem figyelni a sor mozgását. Az bizony elég lassú. Még mindig nem sietek, mert nem tudom, hol a cél. Végül odaérek a várakozókhoz és megtudom, hogy a korcsmába kell menni. Ekkor lerázom magamról a közömbösséget és egy idõs macska ugrásaival rontok be a vendéglõbe, ahol, szokás szerint, Mészáros Gyuri bácsi kezeli az embereket. Kifejezem sajnálatomat, hogy nem tudunk hoszabban eszmét cserélni, dehát azt is érzékeltettem, hogy nem lenne szerencsés dolog egy egész órát veszni hagyni. Megkapom a papirokat, a kitûzõt és megigérem, hogy a nevemet saját kezüleg ráirom az oklevélre. Örülök, hogy láttam Gyuri bácsit és remélem, hogy legkésõbb õsszel több idõnk lesz helyzetértékelésre.

A tömegközlekedés szervezõinek vagy megvilágosodott hosszas tevékenységük céltalan jellege (ezt kevésbé szépen is tudnám mondani), vagy pedig elfogyott a pénze a nyuggerek (én is az vagyok) utazási szokásainak vizsgálatára. A regisztráció bevezetése kezdetben úgy történt, hogy a vasúti kalauz rámnézett és húzott egy strigulát a papirjára. Arra a kérdésemre, hogy akkor most megszámolt-e engem, bólintással válaszolt és ezzel minden rendben is volt. Meggyõzõdésem, hogy ez a statisztika aszimptotikusan ugyanolyan jó eredményt hozott ki, mint a pénztári sorbanállás és a regisztrációs jegy kombinációjával készitett kimutatás és semmibe sem került. Hogy senki se vádoljon képmutatással közlöm, hogy számomra ez azért jó, mert nem kell várni, hanem valamelyik középsõ ajtón felszállva még helyet találhatok fáradt testemnek. Persze, aki idõben odaér a megállóba, annak nincs gondja. Jó volt látni, hogy a társasgépkocsi tele volt ismerõsökkel. A teljesség igénye nélkül legyen szabad emlitenem Rezsuta Ibolyát, Samu Piroskát, Mindnyájunk Béla bácsiját és Szegedrõl Szabó Jánost. "Hol van Molnár Gábor?" - kérdeztem. "Valahol hátul" - mindták. Kis gondolkodás után én is hátrafelé mentem, hogy ablakhoz jussak. "Úgy látszik, itt mindenki hátrafelé megy"- jegyezte meg egy hang.

A busz elindult és a Dunakanyart kitisztitva begördült Ujpest-Városkapuba. A tisztelt olvasó érdeklõdése ilymódon lecsillapodhat. Zárja tehát el a számológépét és "ez is megvolt" sóhajjal fogjon hozzá egyéb dolgához. Nekem viszont még idõ kell, amig a történtek tiszteletben tartásával végigaraszolok az idei túra vonalán.

Hét órakor jelentem meg a rajtnál. Örömmel  észleltem, hogy mûködik a Solymár Éva - Benedek Pista duó, az asztal mögött áll Török Imre, na meg kisfia, Ákos. Nem hiányzott a Nagy Közönségszervezõ, Molnár Gábor sem. Éva szerint nem lesz szerencsém, mert Béla bácsi szokásosan már elment. Ez teljesen hidegen hagyott, az viszont már nem, hogy Béla valahonnan felbukkant. A nagy találkozás sodrában elfelejtettem megkérdezni, hogy miért és honnan jött vissza, megelégedtem annak megállapitásával, hogy nem leszek egyedül. 7:08-kor el is indultunk és mérsékelt sebességgel haladtunk Remete irányába. Az elsõ ellenõrzõ pontnál (7:58) sikerült megállapitanom emlékezetem hiányos voltát, mivel kedves ellenõrünk arra a megjegyzésemre, hogy két éve családi rendezvényre volt hivatalos, azt válaszolta, hogy az bizony három éve volt. Kezdek olyan fáziseltolódással gondolkodni, mint Major Tamás bácsi. Ilyen az élet. A keltikék nyiltak, a patakmeder azonban teljesen száraz volt.

Felkapaszkodva a platóra, szépen mendegéltünk az ösvényeken. Közben egy kicsit kocoghatnékom támadt, ami miatt Béla birálatban részesitett. Elõkerült Molnár Gábor is, de mint az összes lehetséges erdei út ismerõje rövid idõ múlva benyomult egy fiatalosba és maga után csalta Bélát is. Az elmúlt évtizedek tapasztalata alapján nem volt kétségem Gábor útválasztása felõl, amiatt azonban nyugtalan lettem, hogy Béla képes lesz-e követni õt. Oldalt pislogva figyeltem a páros mozgását mindaddig, amig a két sötét árnyék be nem olvadt a vékony fatörzsek közé. Elmélkedésre nem volt sok lehetõség, mert dinamikus kerékpárosok suhantak kettesével-hármasával és rám bizták önmagam testi épségének biztositását. Ilyen körülmények között öt centis irányváltást sem szabad tenni anélkül, hogy elõzõleg hátra ne néznénk. Elõre azonban nézhettem, s igy egy földön fekvõ amatõr fényképészt vehettem észre, aki fejét szinte a fûbe fúrva készitett felvételt valamiféle növényrõl. Két túratársa érdeklõdve figyelte, én azonban csak akkor kezdtem sejteni, hogy mirõl van szó, amikor húsz méter után egy gyönyörû, szépen fejlett kökörcsin telepet vettem észre nem messze az úttól. Visszamentem szólni nekik, dehát õk is éppen ezzel foglalkoztak. A kora tavaszi ritkább virágok közül hérics példányokat érdemes emliteni.

Nem emlékszem, hogy a Muflon be volt-e zárva vagy sem, egyébként nem terveztem a felkeresését. A sok kerékpáros a zsiroshegyi romok mellett gyülekezett. Meg kellett volna kérdeznem, hogy onnan külön úton, karavánként folytatják-e az utat, hiszen a Nagy-Szénás természetvédelmi területén tilos a kerékpározás, de ez is elmaradt. Majd elolvasok egy olyan beszámolót, ahol szó van errõl. Lehet, hogy a meglepetés akadályozta meg a kérdezõsködésemet, ugyanis egyszer csak ott állt a Béla-Gábor páros. Hm, gondoltam, de nem mondtam, úgy látszik a fantáziátlan nyomkövetés is ér valamit. A munkásmozgalmi falnál (9:40) utólért Borosnyai Pali, eltûntek viszont Gáborék. Nem sokat gondolkodtam azonban, elég volt szorongatni a fejemen a kötött sapkámat, amit enélkül szépen elfújt volna a tetõn nyargalászó szél.

A Kõris-völgy kivételesen száraz volt és könnyen járható. Ezúttal egy újabb Borosnyai, mégpedig Balázs, húzott el mellettem. Tõle megtudtam, hogy egy harmadik Borosnyai is itt van, Pali fia, de õt még nem ismertem. Derék dolog, kirándul a család. Más újdonság nem is volt Piliscsaba határáig. Ott viszont egy népes csapat jött szembe. Nem tudom, hogy mi célból gyalogoltak, máshonnan jöttek, odavalósiak voltak? Tavaszünnepet tartottak, természetvédelmi túrát rendeztek?  Nem kérdezõsködtem, tulajdonképpen az zavart, hogy némelyeknél sörösüveg volt. Ez a túrákon, menetközben, nem szokásos jelenség. Egyesek világoszöld trikóján szembõl a Jövök, hátulról a Megyek felirat közölte az eléggé nyilvánvaló tényt. Nem viselt viszont semmilyen feliratot az az engem elõzõ, harmincnál nem fiatalabb sporttárs, aki ebben a cúgos idõben egy szál vékony ingben dacolt a zimankóval. Megszaporáztam a lépéseimet és igy átkalauzolhattam Piliscsaba labirintusán, a vasúti sineken túlra, ahonnan látszott a Szent István-út eleje. Jó szerencsét kivánva és abban reménykedve, hogy nem fog megfázni, felvettem a hozzám illõ tempót, õ pedig jó négyszáz méterrel elõttem fordult be a Liget büfébe. Dömösre igyekezett õ is. Részeredményként megjegyzem, hogy több feketerigót láttam az utcán. Pest több kerületébõl a szarkák, sajnos, elüldözték az énekesmadarakat. Lehet, hogy korábban már emlitettem, hogy a megégett székelykaput 1998-as évszámmal újrafaragták. (11:38)

Az ellenõrzõ pontban a rajtból ismerõs arcok fogadtak. Az újbóli találkozás örömét csupán egy hirtelen kerekedett szélroham zavarta meg, elfújva az asztalon lévõ papirok egy részét. Szót sem érdemel az ilyen kis esemény akkor, amikor az oszlopos szervezõk közül most Amállal találkozhattunk. Mivel a déli harangszó elõtt érkeztem, megérdemeltem egy kis kikapcsolódást. Kiflit ettem parizerrel és hozzá a rendezõség által adományozott teát. A saját költségvetésembõl rendelt kávénál azonban jobbat is ittam már. Kávét autóbuszpályaudvarokon érdemes venni, ahol a vezetõk elvárják a jó minõséget.

Nagyjából negyedóra múlva továbbindultam a P+, majd P-- jelzésen és nem is történt volna semmi érdemleges, ha Pilisszántó elõtt, jobbkézre, egy nagyobb szántóföldön észre nem veszek egy fiatalembert, aki kaszáló mozdulatokkal járkált ide-oda. Nem tudtam, mit csinál, ezért közelebb érve megkérdeztem tõle, hogy fel nem robbant aknákat keres-e. Annál értelmesebbet - válaszolta. Talán vetõmagot gereblyéz a barázdákba? Hiszen Végh Antaltól tudjuk, hogy a kukoricát akkor kell elvetni, amikor a kökény virágzik. Kökénybõl pedig volt bõségben és ez nem annyira a helyes vetési idõt jelenti, mint azt, hogy sok az elvadult, gondozatlan föld. Válaszát süket fülemmel nem értettem, de arra következtettem, hogy az utóbbi évek õsmagyar történeti érdeklõdése szerint régi fémmaradványok után kutat a földben. Sok szerencsét kivánva mentem tovább a falu felé. Benn, az autóbuszforduló táján, két túrázó hölgyet igazitottam útba, akik szintén a Téry-utat rótták. Ennyi a történet a szántói Emma vendéglõig. (13:45)

Folyton változó világunkban néhány évre otthont találtunk az Emmában. Korábban többször volt ellenõrzõ pont a Som-hegyi kulcsosházban, aminek kulcsa ugyan volt, de vize nem. Mindent fel kellett cipelni, a fõzés sem volt kényelmes a viszonylag szûk helyen. Idõnkint állva kanalaztuk a levest. Ehhez képest most polgári életünk van, az ebéd jóizû és bõséges. Ennyi az alapellátásról, de mivel vendéglõben vagyunk és ráadásul barátok között, a fogyasztás megnövekszik mindenféle földi - elsõsorban folyékony halmazállapotú - jóval. Meg is kértem valakit a jelenlévõk közül, hogy távozáskor figyelje a mozgásomat, eléggé egyenesvonalú egyenletes-e? Mészáros János szivesen vállalkozik stabilitásom gyengitésére, Oláh Bea viszont gondoskodik méltóságom megõrzésérõl. Kellenek ezek a vidám baráti percek, mielõtt nekivágnánk a Fagyos katonához vezetõ emelkedõnek. A remek haboskávé jó üzemanyag, meg is mozgatja az embert. A pénztárcáját is.

Dobogókõn már várt minket Feidiga Károly és neje, Cili, akik ezúttal egészen idáig elõrejöttek a Szent Bernátnál esedékes bélyegzõvel. Cúgos idõben nem is kellemes álldogálni a Jász-hegyen, annál jobb a Múzeum szélmentes terme. Károly - szokásosan - vidám volt, mobil fényképet is készitett az örökkévalóság számára. Mészáros Jánosnak az Igazgató Úr számára küldött üzenetét eltitkoltam. Ha rámbizott volna valami palackos csomagot - volt már ilyen - akkor más lett volna a társalgás menete, üres kézzel azonban ne szellemeskedjen az ember. Károly viszont elmulasztotta a szokásos propagandát, amivel a Pilis 50-re invitálja az embereket. Jókedvûen mentem át a büfébe. Szilárd ételre nem volt szükségem, abból túl sok is volt a hátizsákban, viszont a forró tea nagyon jólesett.

A Szakó-nyeregig gondtalan az élet, a Z-tõl elválva azonban érdemes megfontoltan haladni. Az egykori bükkerdõ gyökerei még megvannak, az erõsebb lejtõn célszerû kiszámitani hova lépünk. Dehát ez nagyon szerény igénybevétel. Arra kell csak vigyázni, hogy az erdõirtás miatt megnyilt kilátás ne vonja el a figyelmünket a talajban lévõ ravasz buktatóktól. Végülis az erdei út másodszori keresztezése után már Körtvélyesen vagyunk. Egy pillantás a kopjafa felé, egy ugrás az árkon át és a két nagyobb bevágás után elõvehetjük az órát, hogy megnézzük: van-e 20 percünk Dömösig. Egy non-profi alaknak jó ha van ennyi idõtartaléka. Amint a bevezetésbõl kiderült ez bõven elegendõ.

Utólagosan merengve a történteken örültem, hogy jól szocializálódtam, magyarul, jó társaságba kerültem. Útközben is, a végén is. Régi ismerõsökkel futhattam össze, egykori élményeket idézhettem fel hazafelé tartva és a túra képei napokig elõttem voltak. De hát ezt mindenki tudja, le sem kellene irni. Hogy azonban egy kis haszna is legyen a beszámolónak, megjegyzem, hogy az útmutató szövegét az Iluska-forrás térségétõl kezdve meg kellene változtatni. Valahogy igy: "A P--t elérve, azzal együtt haladva, majd a vadaskert sarkánál elhagyva, egyenesen megyünk Pilisszántó fõutcájáig. Ott balra fordulunk és a fõutcán felmegyünk a kõcsiszolókig." A következõ két mondat után törlendõ a "Fenyõerdõn áthaladva a patak partján érkezünk be Pilisszentkeresztre" mondat, ami csak akkor volt igaz, amikor több évvel ezelõtt a kulcsosházból ereszkedtünk le a községbe. Azóta nem megyünk a kulcsosházhoz, a körülötte lévõ erdõt magánositották, a községhez vivõ domboldalt jól beépitették. A Klastromkutat sem kellene emliteni. Ez azonban nem nehéz javitás, szinte csak kézügyesség kérdése, de megéri azok kedvéért, akik elõször járnak erre.

A túra szép is, jó is, nem is nehéz. Mindenkinek emlékezetes marad, aki végigjárta. Téry Ödön útja a magyar túrázás emléke. Õrizzük tovább. Köszönöm a rendezést.

   Téli Mátra XL

   2012

   "Ugyan mi újdonságot találsz még, ha már többször bejártad ugyanazt az utat?" - kérdi a tájékozatlan érdeklõdõ. "A jó kalauzban ugyis benne van minden. Felesleges bármit hozzátenni." Tényleg igy van, különösen ha a Piros túrákra gondolok, ahol minden útelágazás, fa, bokor és kavics centire fel van mérve. Dehát ez csak a dolgok egyik, bár nem jelentéktelen oldala. Ezeket a részleteket meg lehet tanulni, fel lehet mondani, leirásukat kezdõ és haladó egyaránt kézhez kapja. Számomra mégis ugyanolyan, ha nem fontosabb jelentésû, az emberi tényezõ. Régi ismerõsökkel és új arcokkal találkozom, történetek és sorsok merülnek fel az emlékezetbõl. Jó tudni ezekrõl, jó felidézni õket, hiszen ezek összessége maga az élet, amiben és amibõl élünk, erõt és kedvet meritünk. Csak nézni kell a célba érkezõk kipirult arcát, boldog mosolyát. 

   "Szóval, mi van az emberi tényezõvel, éppen most?" "Megmondom. Idõszerû észrevételem az, hogy Rácz Frigyes megöregedett.""Nahát, ez aztán tényleg nagy szenzáció, kedves barátom! Ha nem tudnád, folyamatosan öregszünk és egyszer mindenki megöregszik." "Óh, igen, de nem mindegy, hogyan. Frici most elõször jött el a Téli Mátrára és mindjárt az eredménytábla tetejére ugrott. Egy eredménnyel többje lett a BEAC Maxik és a Hegedûs Robi emléktúrák közti spektrumban és még mindig él. Hála Kiss Gergõ kitûnö táblázatainak, egy pillanat alatt átvilágitható volt az emberünk. Ez a január ezt az élményt hozta." Mellékesen, az átvilágitásból az is kiderül, hogy kinek ki a barátja. A folklórból tudtam, hogy Frici és Lopussay doktor gyakorta együtt gyalogol. Ezt a sejtést megerõsitette a jelen statisztika is: két évtizeddel ezelõtt mindkét barátunk együtt teljesitette a Hanák Kolos illetve Mátrabérc túrát. Bizony, sok érdekes dolgot tudhatunk meg, ha belefúrunk a mátrai túrák óriási anyagába. Mondtam már, hogy ezek a statisztikák értékes nemzeti kincset jelentenek és a Berze Nagy gimnázium büszke lehet rá. Szándékosan az intézmény nevét irtam, hogy mindenki részese lehessen, aki dolgozott érte.

   Most pedig lássuk a medvét! Öt órakor indultunk Jocóval és Erzsivel, mivel tavaly túl korán érkeztünk. Fél hét jó idõpont ahhoz, hogy alkalmas parkolóhelyet találjunk és még a nevezés mellett forró csokoládét is ihassunk. A derék rendfenntartók helyünkre kalauzoltak minket. Csak délután láttam igazán, milyen jó helyünk volt, mert még soha ilyen hosszú sor nem gyûlt össze. Talán volt egy kilométer hosszú a kigyó. Münchhausen azt mondaná, hogy leért egészen Gyöngyösig. Kikászálódtam a jármûbõl, Jocóék pedig még bennmaradtak, mivel rövidebb távot terveztek. Az iskola halljában már nagy élet folyt, pár lépés után már üdvözölhettem Szabó Jánost Szegedrõl és Csemez Attilát Budapestrõl. Kimmel Péterrel nem beszéltem, csupán forgolódni láttam a tömegben. Katával és Tamással kölcsönösen örültünk egymásnak, de sürgõsen odébbálltam, hogy ne tartsam fel õket. Látható volt, hogy sok dolguk van és lesz.

   7 órakor indultam. A saját idõbeosztásom a fejemben volt, a tavalyi tempót szándékoztam felvenni. Egyelöre a szokásos körülményekkel találkoztam: korábban megolvadt, utána lábnyomoktól göröngyösre fagyott föld, amelyet nem túl vastag hó boritott. A száraz hóban lehetett haladni, nem panaszkodhattam. 8:14-re Lajosházán voltam, ami valamivel több, mint 5 kilométeres sebesség. Ez elegendõ az útra, ha közbe nem jön valami. Most azonban  úgy, mint tavaly elõtt, porhó következett. Az eredmény ugyanaz. A Nagy-család, Petõ Sándor, talán Toplak József is, meg Ebola, itt szépen elhúzott mellettem. Mátraszentimrén még félórányi idõ volt takarékban, de tudni lehetett, hogy ezzel nem nyerhet az ember. Kissé bánatosan ittam Stuller György teáját, megcsodálva a szédületes sebességet, amivel egymás után váltogatta a kancsókat. Nem kérdeztem, miért nem a Vadvirágban vagyunk, dehát annak nincs is jelentõsége. Az viszont meglepett, hogy az asztalon többféle szeszesital volt látható "on display", Finlandiától kezdve Becherovkáig. Ujdonság, vagy soha még nem ötlött még a szemembe? Valamiféle pálinka nem egyszer elõkerült, de ilyen reprezentativ elrendezésben nem mutatkozott eddig. A téma sokáig foglalkoztatott, ami abból derül ki, hogy két hét múlva a Google-t hivtam segitségül, hogy kiegészitsem hézagos ismereteimet. Az ember holtig tanul és bár pap nem vagyok, de a halál közelebb van, mint a születés, ezért meg kell ragadnom minden alkalmat az okosodásra. Megtudtam tehát, hogy a Karlsbader Becherbitter kellemes gyomorkeserû, amit hûtve kell inni (na, ebben nem lett volna hiány, tavaly a Kékesen már jégdarabok úszkáltak az ivóvizemben) és a köszvény házi kezelésére is használják. Remek dolog hát a túrázás akkor is, ha kutatásaink megmaradnak az elméleti ismeretszerzés szintjén. A Finlandia megismerésére "legal drinking age" szükséges, ami a gyártók szokásos irott önvédelme azért, hogy bármely büfébe, minden további nélkül eljuttathassák a termékeiket. Itt azt tanultam meg, hogy az ital tiszta gleccserviz felhasználásával készül, társaságban, szobahõmérsékleten (pont az van kéznél) illik fogyasztani. Egyelõre ennyi elég.

   Visszatérek az igazi témához. Tûnõdve állok az imrei asztal mellett. Nézegetek fel és le, de erõlködni nem akarok, mert az ártalmas. Felhivom Jocót, hogy merre jár, mert valamikor szükségem lesz a hullaszállitó autóra. Azt mondja, hogy most vannak a Vörösmarty turistaháznál. Rendben van, akkor majd késõbb tárgyalunk. Mivel nem számitok további bélyegzõre, ezért az országúton indulok Galyatetõ felé. Sohasem mentem gyalog ezen a darabon, ezért nem tudtam mi vár rám. Bosszúság és unalom: ebben tudom összefoglalni a lényeget. Fõleg a kanyarokból felbukkanó autók voltak kellemetlenek. Nem tudtam mikor érek már a Bõgõs-réthez, olyan nagyon hosszúnak tûnt az idõ. Végre azért oda is eljutottam és eszem ágában sem volt tovább a mûúton maradni. Elég volt a civilizációból. Szépen felmásztam a Piszkés-tetõre és onnan át Galyatetõre. A sors a kilátó elõtt egy nyolc kutya által húzott szánnal örvendeztetett meg. Ezek a derék állatok remekül száguldottak, porzott a hó körülöttük. Jack London kutyái nyargalhattak igy téli novelláiban. Közben még két sizõ suhant el mellettem. Ilyenkor mindig sajnálom, hogy nem tanultam meg sizni, dehát hol pénz nem volt, hol háború volt és igy tovább. Tudnám még sorolni a senkit nem érdeklõ mentségeket, mivel ha valaki meg akar tenni valamit, akkor meg is teszi.

   Lomhán közeledtem a Gertrúdhoz, de a szokott helyen nem találtam semmit. Az épületet megkerülve fedeztem fel, hogy azért forralt bor is kapható. Odébb egy házi disznóölés kiteregetett termékeit is megvásárolhatták az autós vendégek, vagyis akinek pénze és szállitó eszköze volt, az szépen bevásárolhatott. A teljesitménytúrázónak, persze, erre ritkán van módja vagy kedve. Akkor sincs, ha a teljesitmény ugrott és mondjuk néhány kiló friss húst Volánbusszal is hazaszállithatunk. Maradt a forralt bor, ami nem volt elsõosztályú, dehát emléknek az is valami. Agysejtjeink meglepõ módon raktározzák el a jót vagy a kevésbé jót. Mellékesen megjegyzem, hogy pár perccel még mindig szintidõn belül maradtam volna, ha nem pazarlom az idõt.

   A körülmények azonban nem voltak kedvezõk. A Nap szépen sütött, azonban annyi ereje nem volt, hogy a havat kissé kötöttebbé tegye. A déli oldalon gyakran már olvad vagy olvadozgat a hó, most azonban nagyon tartotta magát. Közel egy kilométeren Sistergõ volt a társam, egy mobilhivás miatt azonban megszabaditottam magamtól. Úgy vettem észre, hogy a kivágott fenyõerdõ pótlása megkezdõdött, de alaposabban nem foglalkoztam vele. A nyirjesi erdészház elõtti kis gonosz kanyarban majdnem hanyattestem, de mivel számitok erre az alattomosságra, sikerült talpon maradni. Nincs érdemi közölni valóm errõl a részrõl. Ezután jelentkezett Jocó és hollétem felõl érdeklõdött. Megállapodtunk, hogy a Vörösmarty-háznál találkozunk és igy is lett. Az útvonal lezárásáig még háromnegyed óra lett volna, de nem kisérleteztem a továbbmenetellel.

   Protokolláris szempontból még felkerestük a mátrafüredi iskolát, hogy elköszönjünk Katától és Tamástól. Nem zavarogtunk sokat, hiszen alig éltek a rengeteg ember között. Pár perc múlva már úton voltunk lefelé és a túra hagyományos befejezéseként - mivel autónk is volt - felkerestük a farkasmályi pincesort, hogy ne menjünk üres kézzel haza. Errõl nem mondok többet, mert nem kereskedelmi reklámot készitek. A pincék megvannak, nem hiányzik belõlük a nemes penész, a vendéglátás baráti és kiváló, az árak mérsékeltek. Végezetül, a gyöngyösi nyugati kijáratnál lévõ Tesco büféjében kinai készitésû bambuszos csirkedarabokkal csillapitottuk az éhségünket.

   Szép nap volt, friss, tiszta idõ. Jót tett az egészségnek.

   Ezúton is köszönöm a rendezõk hibátlan munkáját.

   BUÉK 20

   2012

   "Mindnyájunk Béla bácsija" (copyright at Popeye) több évtizedes, következetes nevelésének eredményeként már nemcsak a túrák elõtt, de utánuk sem merek egy árva szót is ejteni az idõjárásról. A teljes agymosás miatt fogalmam sincs, hogy mikor volt korábban ilyen száraz, szürke, vagy fekete de inkább barna a természet kinézete. Ami fényképem van az mind havas tájat ábrázol. Most viszont megtakarithattuk az utólagos cipõtisztitást: se por, se sár, se viz nem került a lábbelire. Igaz, hogy elég korán kellett indulni, addig, amig a Nap meg nem olvasztotta a fagyos talajt, esetleg néhány jelentéktelen jégfoltot. A korai indulás Ági lányom javaslata volt, mivel neki ebédidõre haza kellett érni. Ennek érdekében autóval mentünk a rajthelyre, majd onnan haza. Az idõnyereség mellett az is jó, hogy nem kell nyirkos ruhában ácsorogni a célban, ami nem túl élvezetes.

   A 111-es rajtszámot kaptam, mivel a frissebbek már jócskán szállingóztak a parkban. Meglepetésemre - és egyben örömömre - Lévay sporttárs még látható volt, ami nekem, a lustának, igen nagy ritkaság. Jávor kasszirozott, Ebola bohócsapkájában ide-oda járkált, a háttérben pedig az operativ stáb gályarabjai ültek a hosszú asztalok mellett. Toplak Józsefet kerestem és meg is találtam. Ki akartam ugyanis szimatolni a várható ellenõrzési csapdákat. Toplak azt mondta, hogy most benn dolgozik, de én csak ötven százalékban lettem nyugodt. Mit lehet tudni? Valóban, volt is rendkivüli ellenõrzõ pont a Fenyõgyöngyénél, de a derék ellenõrök ravaszsága fényévnyire maradt el a Toplakétól. Ott ültek jól láthatóan a K emelkedõjén, bohém lelkek figyelmét kerülhették csak el. Ezen a helyen annyit érdemes megjegyezni, hogy több év után végre elszállitották a korábban kivágott fenyõtörzseket, amiket kikezdett már az idõ. Azt mondják, ezek a fenyõk tájidegenek (germanizmus), azaz a nagy természet ide nem állit ilyen fákat.

   Csapjunk át a túlsó oldalra, nevezetesen a János-hegy alá és jegyezzük meg, hogy az ottani ellenõrzõ pont elõtt, ahol a mûutat kell keresztezni, elfért volna egy szalag. Többen el is mentek az aszfalton jobbfelé, de valahogy észrevették a pontot jelzõ piros-fehér bólyát és átbotorkáltak az ellenõrökhöz a gallyakkal fedett erdõrészleten. A fékezett alkoholisták nevében viszont meg kell dicsérni a Szép Juhásznéban dolgozó büféseket, akik nagyon jó forralt borral viditották fel azokat a sporttársakat, akik nem kedvelik a túl hosszú, száraz menetelést. Ezen a tájon többször találkoztunk a gyermekvasút kocsijaival, sõt volt olyan ritkán látott gõzmozdony is, amelyik vékony kéményébõl látványos, fekete füstöt eregetett.

   Nagyrét a szokásos szaloncukrokkal, cél elõre boritékolt emléklappal és jelvénnyel, virsli és tea kiváló konyhásainktól és már indulhattunk is haza. Jó idõ volt, friss télvégi levegõ. Másfél órával korábban teljesitettük a távot. A szervezés szokásosan kiváló volt. Remélem, mindenkinek jutott túrafüzet, mert - ahogy láttam - ezer körülre volt tehetõ a résztvevõk száma. Nyugodt, majdnem nyárspolgári rendezvényt bonyolitottak le az MVTE tagjai. Kell az ilyesmi, hiszen jól segiti a baráti szocializálódást. (Puff! Fricska azoknak, akik szeretik a divatos szavakat.) Jó az, ha baráti társaságban tölthetünk el pár órát. (Socius'" = társ, societas = társaság) Jó az, ha barátaink vannak, törekedjünk is arra, hogy barátokat szerezzünk.

   Azt hittem, hogy pár sorral elintézhetem a beszámolót, hiszen nem történt semmi rendkivüli. A viccek többsége csak az újszülötteknek új, a vénember pedig óvakodjék a fecsegéstõl, mert könnyen megkaphatja a magáét. Ennyi. Minden további szó már merénylet az emberiség ellen.

   Piros 85

   2011

     ... akkor majd az emberek azon lesznek, hogy kisebb eredményeiket is közöljék ... és hozzáteszik : "Többet nem tudok".                                                                                                                                                                                                

   Ez  a rövid szövegrész Evariste Galois francia matematikustól származik. A korán elhunyt fiatalember maradandóan beirta nevét a tudomány történetébe. Mûvét minden szakmabeli ismeri. Alakját Leopold Infeld lengyel fizikus, tudományos tényeket és romantikus elemeket vegyitõ életrajzban örökitette meg. Az idézett szavakat, Fejes Tóth László hatására, az õ könyvébõl vettem át. Késõbb majd kiderül, mi célom volt vele.

   Most pedig induljunk meg, lehetõleg korán. Az órát még nem állitották át, tehát ki tudjuk használni a késõbbi sötétedésbõl származó elõnyt. Sajnos, tehetségtelen vagyok, az igazi sportemberek már majdnem egy órája elindultak. Végül is tiz perccel hét óra elõtt kezdtem célirányosan mozgatni a lábaimat. Elõtte tudomásul vettem, hogy ismét HÉV-pótló buszra kell szállnom. Ez õsszel - úgy látszik - mindig igy lesz és csak a szerencsétõl függ, hogy kéz alá, vagy inkább láb alá kerül a kék jármû. Viszonylag jól ismertem fel a helyzetet és rövid habozás után macskaugrásokkal igyekeztem a benn álló busz felé, amely azonnal indult is. Elégedetten dõltem hátra az ülésen, csak az Árpád-hid után nyilallt belém a felismerés, hogy korábban, azaz már Római-fürdõnél le kell szállnom. Még elvisz a busz Békásmegyerre! Kõszegi Istvánnal együtt érkeztünk a rajtba. Gyakran találkoztunk ezen a túrán, általában a Kevélyek csobánkai oldalán. Azt mondta, hogy most a 35-ös távra nevez. Egyébként nem voltak sokan, hamar kész lettünk a feliratkozással. Még sötétben kezdtük morzsolni a sokszor bejárt út métereit. Semmi különös nem történt, a szokásos másfél óra alatt felértünk a Kevély csúcsára. Ott Alpár András és Toplak József volt szives fogadni és regisztrálni minket. Toplak megjelenésének mindig jelentõsége van, de ez csak késõbb derült ki. Nem fogom elmulasztani, hogy ecseteljem ezirányú élményemet.

   Legördülünk a hegyrõl, kellõ idõben átvágunk a Berda-pihenõn, megállapitjuk, hogy a vizes aknán ismét nincs fedõ. Ezt más is tudja, nemcsak én. Tavaly egy dorong volt rajta, most visszafejlõdtünk a semmibe. Margitliget sincs a legjobb állapotban, az idõ könnyen kikezdi az épületeket. Az unalmas betonútról végre befordulunk a csikóváraljai bekötésre és lám, a várakozásnak megfelelõen, teritett asztal vár bennünket. Ami viszont több, az a rezesbanda, teljes fegyverzetben. Tavaly a rómainál zenéltek, most itt hangolt a társaság. Gondoltam, a futóknak játszanak majd talpalávalót. Röviden ettem, ittam és mentem. Nekem nem jár zene, bár a nevezési dij nagysága illett egy átlagos éttermi számlához. Bizony, hamarosan jöttek is a futók, de elég széles volt az út ahhoz, hogy gond nélkül elférjünk rajta. Hamarosan a Tölgyikrekhez érünk. A menetidõ pár perccel jobb, mint tavaly. Megnyugtató. A sikárosi rét elején, szokásosan, Petõ Sándor elõz meg és nem sokára el is tûnik a túloldalon. A talaj jó, nincsenek alattomos pocsolyák, de nem is lehetnek ekkora szárazság után.

   Dömösre ebédidõben érkezünk. A választék és a készlet mennyisége óriási. Kapható parizer, sajtkocka, savanyú káposzta, hagyma, vajas és zsiros kenyerek, keksz, többféle szörp és még sok minden más: ki gyõzi felsorolni. Felesleges túl sokat enni, hiszen Dobogókõ csak 8 kilométer és ott leülhet az ember egy szusszanásra. Dobogókõ az egyik lélektani pont, onnan lazábban mehetünk tovább. A szint fele már megvan, és a vizszintes résszel sem vagyunk nagyon elmaradva. Addig egy városi ruhában és cipõben lépkedõ hölgyet kell útbaigazitani a dömösi romok felett. Kérdésemre a Rám-szakadékot jelõli meg úticélként. Javaslom, menjen vissza Dömösre és onnan igyekezzen a helyszinre, talán hamarább jut szakadékbeli élményekre. Elég problematikus városi cipõben és öltözetben mozgó nõnek tanácsot adni, akinek - felületesen itélve - még valamelyes súlytöbblete is van. A gravitáció nekem sem közömbös, de azért - a tervezetthez képest - tiz perces elõnnyel értem fel a Szakó-nyeregbe. A Jász-hegy társadalma a szokásos, nincs mit feljegyezni.

   A rendezõk Dobogókõn - hagyományosan - banánnal erõsitik a mezõnyt. E helyen szeretem élvezni az életet, kinyújtom a lábaimat, forralt bort (ami most már van), teát, zsiros kenyeret fogyasztok és nézegetem a továbbmenõket. Megjelennek a most beálló éjszakai ötvenesek is, tarkább - és a kezdõk miatt  - élénkebb is a társaság. Általában bõ negyedórát töltök itt és frissen kocogva kezdem a leereszkedést a fagyos katona felé. Pilisszentkeresztre egy ószeressel együtt vonulok be. Teherautóján mindenféle szerkezeteket szállit, az autó fékei erõsen csikorognak a lejtõn. Az éppen mellettem menõ ifjúságot kérdezem, hogy tényleg fékcsikorgást hallok, vagy inkább hirdet valamit a kereskedõ? Az elõbbi az igaz. Szerencsére hamar elválnak az útjaink.

   A falu közepén fél liter biztonsági vizet veszek a hátizsákba és már kinn is vagyok a temetõnél. Most rendes látogatóforgalom van, jó autók állnak a kapu elõtt. Egy menetrend szerinti busz is forgolódik a parkolóban. Virágok, koszorúk láthatók. A temetõ bal oldalán kell felmenni a Magas-hegyi nyeregbe és valóban, ott vár minket a feltételes ellenõrzõpont is. Nem szeretném felmondani az itiner szövegét, ezért csak azt jegyzem meg, hogy a Pilisszántó feletti kegyhely kútja csupán szimbólum. Már korábban bele akartam nézni, hogy van-e benne viz, de akkor nem akartam zavarni a látogatókat. Szóval, nincs, szerencsére szemét sincs sok. Évek múlásával az utána következõ bokros dombot egyre gondosabban szalagozzák a rendezõk, nem lehet eltévedni az egykor elég kellemetlen szakaszon. Utána sem. Még világos van, amikor a Csévi-nyeregbe érünk és ropogtathatunk valamilyen ropogtatni valót. Saját elõnyöm negyed óra.

   Nem szeretem a következõ vizszintes részt, de az utána jövõ derékszögû emelkedõt sem. Ha jól láttam, vagy inkább nem láttam, de mintha hiányzott volna egy eligazitó szalag a derékszög csúcsánál. Megengedem, hogy elnéztem. Jól ismerem a helyet, a stabil pocsolyát is, de most kiszáradt szegény. A vadkerités mellett húz az ember felfelé, s elgondolja, hogy a gondosan megtervezett magánterületen élesszemû vadászok várnak a szintén élesszemû ámde az emberi természetet kevéssé ismerõ vadakra. Itt csatlakozik hozzám egy fiatal túratárs, aki elviseli, hogy egy lassabb járású, de az utat ismerõ egyénnel együtt menjen. Valóban hasznára voltam az Iluska-forrás térségében futó utaknál, különösen utána, a nehezen kivehetõ "felkanyarodásnál" a Fehér-hegy alján. Késõbb õ is segitett, amikor a lendület le akart tériteni a helyes útról. Nem volt túl nehéz helyrerázódni egy bal villa felé, mert látszott a helyesen menõk lámpafénye. Kanyargás ide és oda, majd itt a Kopár csárda, 11 perccel korábban, mint tavaly. Búcsúzom útitársamtól, õ itt befejezi a túrát. Én a jó minõségû levesbõl eszem fél adagot. Ennyi elég, inkább a folyékony része érdekel.

   Ha nincs szerencsénk, akkor elég sokáig kell várni, amig átjutunk a dorogi út túloldalára. Szokásosan, folyamatosan jönnek az autók. Ha az ember nem akar újsághirré válni, célszerû türelmesen kibõjtölni egy forgalmi szünetet. Az utat a buszmegállónál keresztezzük, utána bemegyünk az erdõbe és hamarosan balra fordulva követjük a festett és szalagozott utat. Manapság itt is biztonságosabb a tájékozódás és jól látható a Kakukk-hegyre felvivõ meredek ösvény is. Meredek, de szerencsére attól erdõ az erdõ, hogy vannak, kapaszkodásra alkalmas fák. Jól is jönnek ezek, mert a porózus talajon elég nehéz talpon maradni, illetve elõre jutni. Beér egy kisebb társaság. Öten-hatan lehetnek. Elõre engedem õket, a végére maradok. A "hegy" tetején megszerzem a pecsétet, néhány lélegzetvétel után indulok én is. Tizenegyedik bejárás után a talpamnak nem tetszik az omladékos talaj és egyébként is, a továbbmenetelhez nem kellene ilyen meredeken lefelé menni. "Mi van itt?" - morgom magamnak - "ez sehogy sem jó". Addig bosszankodtam, amig leértem az ösvény aljára. A P itt derékszõgben jobbra fordult, engem meg a guta akart megütni, mert teljesen bizonyossá vált, hogy oda érkeztem le, ahonnan korábban felfelé indultam. Szerencsére nem a Himalájára kellett visszamenni, igy dühösen rohantam felfelé az egyszer már végigtaposott talajon. Jó, itt vagyok újból a pontban, de mi történhetett? Ha sikerül megérteni a hibát, akkor kétszer okosabbak lettünk. A megfejtés kézenfekvõ, minden éjszakai túrázó ismeri.

   Jelen esetben utolsóként érkeztem az ellenõrzõ pontba. Mivel velem befejezõdött a sor, a két ellenõr rendezgetni kezdte a papirjait és nem vette észre, hogy arra indulok tovább, ahonnan jöttem. De miért indultam az ellenkezõ irányba? Egyszerû és egyetlen oka van. Forgolódtam a pontban, amit nem szabad tenni akkor, ha a hely homogén, azaz ugyanolyan fák (most fenyõk) vannak minden irányban és a talaj is azonos. A gondatlan forgolódó nem veszi észre (honnan is venné?), hogy közben szépen megfordult és azt hiszi, hogy "tovább megy", ami, sajnos, tévedés. A jobb és bal felcserélõdésérõl már két izben elmélkedtem, most beleestem ebbe a másik, kézenfekvõ csapdába. Nem nagy bölcsesség, de leirom azok okulására, akik még nem követték el ezt a hibát.

   Ezután óvatosabbá váltam. Leereszkedtem Szentivánba, a közepén rendesen fordultam a jobb oldali keresztutcába, aztán balra, majd ismét jobbra a Villa Negra felé. Ezután csak arra kell vigyázni, hogy ne bonyolódjunk bele a nem túl régen kialakitott park utaiba, hanem ferdén, balra tartva menjünk tovább. A feszültség a drótkeritésnél oldódik és onnan nem lehet eltévedni. Belefutunk a S jelzésbe, de elõtte imbolygunk egy sort a szabadidõs lovaktól fellazitott homokos talajon. A 9. ellenõrzõ pont elõtt feltûnik a mécsesek sora, amit most nem gondoltam leszálló pályának, hanem - a hónapnak megfelelõen - tiszteletadásnak a már elhunytak iránt. Megkaphatjuk a vidám bélyegzõt és irány a forgóajtó. Elõtte azonban még különféle süteményekbõl választhatunk. Egy cukros karikát szemeltem ki és gondtalanul beleharaptam. Azt nem tudtam, hogy a rugalmas, gumiszerû anyag kitûnõ ragasztónak fog bizonyulni és minden fájdalom nélkül, simán kihúzza a csapos fogamat. Meglepett az eredmény, bár a fogorvosom hónap pontossággal megjósolta a fog élettartamát. Ilyenkor csak azt tehetjük, hogy közönyös arcot vágva, zsebredugjuk a fél fogat és hazavisszük, hogy ne terheljük ezzel is a természetet. 

   Kakukkhegyi idétlenkedésem ellenére még 2 perc elõnyöm volt tavalyhoz képest. Folytattam tehát vándorlásomat a Hosszú-árokban. Egyenletesen haladtam és, szerencsére, az elmúlt években az erdészet eltakaritotta a "számtalan keresztbedõlt fát" (itiner) és az emelkedõn nem kellett már kerülgetni a szép bükktörzseket. A K+ elágazásától kezdõdõ emelkedõt nem nagyon szeretem, de türelmesen letudom. Tavalyhoz képest 5 perccel elmaradtam, de még mindig benne vagyok a szintidõben. Végül szines fények és fenn vagyok az emlékfalnál. Gyõri Péter mazsolával és egyebekkel kinál és biztosit, hogy idõre be fogok érni, hiszen még pontosan 7 órám van a maradék 25 kilométerre. Ennek ellenére nem maradok sokáig, hanem elindulok felfelé a lépcsõk irányába. Látom, hogy az útból elvitték a korábban rádõlt fenyõfát, vagy fenyõfákat, szabad a mozgás felfelé.

   Most kezdõdik a horror! Megyek felfelé, de túl meredeknek találom a domboldalt. Kicsit balra húzok azzal, hogy majd visszahajlok jobbfelé. Figyelem a szemközti erdõszélt, hiszen ott kell bemenni a fenyõfák közti folyosóba. Ott vagyok a fenyõknél, de mivel nem találom a benyilót, õrült módon, még egyszer balra tolódom. Ezzel meg is ástam a siromat. Fenyõerdõ ugyan van, a talaj is olyan, amilyennek lenni kell, de nincs bejárat. A következõ õrültség, hogy miután megállapitom az elhajlást, nem megyek vissza, hanem tovább erõltetem az elõremenetelt azzal, hogy úgyis lefelé megyek a szokásos talajon, a szokásos fenyõk mellett, majd visszakanyarodok valahol jobbra, a P-ra, hiszen ott van az valahol a jobbkezem irányában. Tényleg ott van, csak kicsit távolabb, ami felbukkan az a Z jelzés. Hogy kerül ez ide, hiszen a Z a Zsiros-hegyhez tartozik. Bosszusan megyek néhány zöldet, majd megúnom és elkezdem Odüsszeusz késõi utódának keserves araszolását Nagykovácsi üdülõházai között. Óriási kerülõt teszek a mindig jobbra és mindig lefelé elv alapján a helyenkint frissen aszfaltozott utcákon. Látom ugyan a szemközti hegyoldal lámpáinak fényét, de nem túnik fel a kivilágitott templomtorony. Senkinek sem kivánom ezt a keserves bolyongást, amikor az ember elvileg ott van valahol és mégsem. Végül, amikor éppen, õsztönszerûen, visszafordultam egy elég széles és csalogató utcából, feltúnt a templomtorony fénye, és a Bánya utcán leértem a temetõhöz. Helyben voltam.

   Felborzolódott idegeimet csillapitva követtem a temetõ keritését, szokás szerint a pislogó mécseseket szemlélve. A szintidõ szélére jutottam, ez a túra, minden jel szerint elveszett. Ha elveszett, akkor legalább elégtételt veszek úgy, hogy pár perc beáldozásával megteszem a Sport és Antónia utcára kiirt derékszögeket. Tiz P85 és több Z meg egyéb túra alkalmával még sohasem kerülgettem ezt tömböt, most azonban nem megyek át egyenesen a sikátoron, hanem kinos pontossággal fogom követni az elõirást. Közbevetõleg: a pénztártól távozás után egyik félnek sincs joga reklamációra, tehát bevallásomat megtéve nem adom vissza a húsz év során kapott emléklapjaimat. Ezt leszögezve és átgondolva fordultam be az Antónia utcába. Az utca jobb oldalán, büfészerú nyitott fedél alatt lámpa égett és egy nagyon fiatal férfiú üldögélt egy padon. Barátságosan üdvözöltem, mert ez illik egy érkezõ utashoz és menni akartam tovább. Az ifjú azonban megszólalt és mondott valamit. Gyatra hallásommal arra gyanakodtam, hogy az iránt érdeklõdik, hogy túrázom-e. Az embernek honorálni kell mások jószándékú közeledését, ezért megálltam, hozzáfordultam és arra kértem, hogy ismételje meg a töredékesen felfogott mondókáját. Pillanatokon belül kiderült, hogy õ regisztrálja az áthaladókat. "Bélyegzõd is van" - kérdeztem óvatosan. "Igen" - válaszolta és felmutatta az eszközt. "Nocsak, mi minden történik itt késõ este" - reflektáltam kicsit bosszúsan, a tévelygés miatti kóválygás lélektani terhe alatt, de még mindig gyanútlanul. "Jó, ide tedd a bélyegzõt, erre a fehér részre, itt jobban látszik." Miközben a papirmunkával foglalkoztunk, a büfé mögött egy árnyék mozdult meg és közeledett a világosságra. Toplak József volt. Mintha villámcsapás ért volna, úgy értettem meg a helyzetet. Csapda! Gondosan, ravaszul kitervelt csapda a könnyelmû emberek leleplezésére. Méltó a pár évvel ezelõtt, a Kaincz-forrásnál hálót feszitett Toplakhoz. Nem is tudom, miként háláljam meg a sorsnak, hogy valamilyen tizedik ösztönnel mindkét alkalommal megmenekültem a lebukástól. Akkor, amikor a naiv gyalogos azt gondolja, hogy az ellenõrzõ pont elõtt, szinte majdnem ott, úgysem érheti meglepetés. Már nem tudom, milyen mondatok hagyták el a számat. Kétségtelenül, ecseteltem a gyanútlan túrázó érzelmeit, de muszáj volt korrektnek lenni, hiszen aláirtam, hogy a túrával kapcsolatosan semmilyen kártéritést nem követelhetek, semmilyen szemrehányást nem tehetek, hiszen "aláirásomnak súlya van". Ezt olvasom a plakáton és a "pacta sunt servanda" kötelezettségét minden jogász hangsúlyozza. Ha már õk hangsúlyozzák, akkor legalább mi tartsuk be.

   Minden bánatom elmúlt, büszkeségtõl dagadt mellel vonultam be a plébániára. Fair play-dijasnak tudtam magam, és ez nagy erkölcsi elégtételt nyujtott. Elhatároztam, hogy minden numerikus mutatóra fittyet hányok és végigmegyek a távon. Már szinte senki sem volt a teremben. Gász Kata jóságos tekintettel méregetett, voltam már jobb helyzetben is. Óvatlanul megjegyeztem, hogy máskor milyen kiváló kávékat kaptam tõle. Akkor tértem csak észhez, amikor a konyhában már forrt a fekete leves, pedig nem akartam semmilyen célzást tenni. A kávé jó volt, de nem maradtam tovább, hátha behozom a papirforma szerinti idõt. Szabályosan követtem az utat (nem is lehet másképp, hacsak buszra nem ülök) és igy közeledtem a Petneházy-réthez. A sarok irányában nem láttam sem mozgást sem fényt. Tán Sistergõ elment haza. Õ azonban nem olyan ember, aki idõjárástól vagy bármi mástól megijed, csak most éppen odébb húzódott a fordulótól. Megköszöntem a gondoskodás(uka)t és felmásztam a Fekete-fejre. Ott két ember fogadott. Igazában nem tudom, ki melyik ponthoz tartozott, mert átmenve a Hûvösvölgy-Szép Juhászné aszfaltúton, a Hárshegyi-körútnál, az asztal melletti sátornál, még egy harmadik õr is fogadott. Pontosabban, az érdekelte, hogy volt-e valaki a Fekete-fejen. Mondtam, hogy duplán. Ezután már csak annyi teendõm volt, hogy a cipõmbõl kirázzak egy követ és vizet vegyek az útszéli nyomóskútból.

   A János-hegyre nem nehéz felmenni, de az elõzõ vacakolás miatt 6 perc hátrány keletkezett. Nem törtem magam, hogy behozzam a lemaradást, egyben vagyok, jó a hangulatom, ez a túra már csak ilyen lesz. Az ellenõr autója a kilátó platóján állt, s meg sem fordulhatott senki fejében, hogy a kényelmetlen magas lépcsõk helyett a finom rugalmas szivacson akarjon leszaladni a Libegõig. Üggyel-bajjal lemásztam tehát a púpról, jó nagy korty vizet ittam a vizcsapból és elindultam egyenletes sebeséggel Makkos Mária felé. A parkerdei út kényelmes és az ellenõrzõ ponthoz bõ egyórányi felhasználható idõvel értem el. Hat kilométerre nem is lenne embertelenül rövid ez az idõ, csak hát ilyenkor nem annyira üde az ember és most jön majd a keserves ereszkedõ Budaörsre. A piktortéglákig az elõzményekhez képest lelkileg rövidebb idõ alatt jutottam el. Két izben is elõzött néhány ember, de õk nem a seprük voltak. Végül felbukkant két seprû is. Mondtam, hogy be tudok menni magam is, de nem hagytak ott. Viktor, Turáról, elvette a hátizsákomat és a szalagokat szedve kisértek le. Mondanom sem kell, hogy kétszer estem el, ami önmagában nem volt tragikus, mert az elõzõ évek során elég sokszor kellemetlenkedett hol a talaj, hol a bozót. Tavaly sem úsztam meg zuhanás nélkül, pedig már csak húsz méter volt hátra az elsõ utcáig. Ez a rész, minden óvatosság ellenére vagy éppen azért, sok idõt emészt fel. Gyilkos hajrával még lehetne szépiteni a Kisfaludy, meg a fõ utcán, de nincs tétje az igyekvésnek.

   A célban nagy volt az öröm - ha jól láttam, - hiszen elõkerült az elveszett bárány. Két percen belül Tarnai Máté a kezembe nyomta a teljesitést igazoló dokumentumokat, a Piros csokoládét és a Piros 85 nyomatú zoknikat. Jávor elnök úr is elégedettnek látszott. Mehettem virslit enni és beszélgetni a seprûkkel és a még ott lévõ három túratárssal. A rendezõség csomagolt, mi négyen pedig a seprûket köszöntve hazaindultunk egy reggeli busszal.

   Gyakorlott rendezõk hozták össze a túrát, minden rendben volt: az út jelölése, a résztvevõk ellátása. Két-három szalag nem lett volna felesleges, de egy kis fejtörés nem árt. Valami azonban véglegesen hiányzott: Hegedûs Robi. Nem tudok úgy végigmenni ezen az úton, hogy ne jutna eszembe. Ezek a mi  emlékmûveink, amikhez idegenek nem férhetnek hozzá, mert bennünk élnek. Ilyesmirõl beszélni életkori sajátosság. Ilyen élményekhez eljut majd mindenki, ha nem hagy fel sétáival. Nem tudjuk, ki mindenki kisér minket, láthatatlanul, utainkon. Apánk, aki megszerettette az erdei-mezei gyaloglásokat, barátaink, akikkel együtt izzadtunk és gyerekeink, akik velünk kezdtek járni és megtanulni legyõzni a fáradtságot. Nem szeretnék eltávolodni a beszámoló mûfajától, inkább talányosan azt kérdem: van-e valami köze a jelen beszámoló elején idézett mottónak az élet bármely területén, bárki által nyújtott teljesitményhez?

  Vasas Maraton

  2011

   Az ókori történetirás megszokott eleme volt a szövegbe illesztett szónoklat, ami abból a feltevésbõl eredt -  ma is eredhetne -, hogy a szónoklat és a történelem szorosan kapcsolódik egymáshoz. Ezt a felfogást tesszük magunkévá, amikor Tacitus Évkönyveit lapozzuk vagy Livius tudósitását olvassuk Hannibál átkelésérõl az Alpokon. Tacitus a szigorúbb szerzõ, Livius az olvasmányosabb, mindazonáltal fontos dolgokat mond el akkor is, ha a kritikus szerint az általa közölt beszéd may be an invention, but there may be some truth in the story. Magyarul: nem mondta ugyan, de mondhatta volna.

   A biztonság kedvéért, hogy el ne vesszünk a sok idegen szó között, leszögezem, hogy Hannibál nem volt teljesitménytúrázó, bár az, hogy az Alpok elõtt a Pireneusokon is átkelt, magas pontszámra értékelhetõ teljesitményt jelent. Az ilyen vállalkozások nehézségeit Börcsök András kiválóan lefesti a Tor des Géants cimû beszámolójában. Ajánlom az elolvasását, hiszen barátainkról van szó. Tegyük azért hozzá, hogy a magashegyi túrázás valamivel egyszerûbb, ha nem kell elefántokkal bajlódni az út során.

   Kérem, ne tárcsázzák a lelki segély számát, mindjárt ki fog derülni, miért ez az éktelen felhajtás egy rövid és lapos hazai túra kapcsán. Az történt, hogy a pomázi rajtban egy fiatalember és egy fiatal hölgy fogadott. Mindketten egy asztal mögött ültek és a beérkezõ résztvevõkkel foglalkoztak. A rövid sor végén álltam és nézelõdtem. Két éve voltam itt utoljára és akkor mintha mások intézték volna a regisztrációs ügyeket. Talán többen is voltak, talán idõsebbnek is tûntek. Az biztos, hogy dr. Fabók most nem volt jelen, pedig a múltban az õ neve is "fémjelezte" számomra ezt a túrát. Hallgattam a beszélgetéseket és kopott hallásommal olyasmire következtettem, hogy érdemes figyelni, mert problémák lehetnek a pontokkal és valahol az útvonallal. Minthogy az utóbbi idõben többször ráfizettem a rutinra, ezért, miután alkalom nyilott, szerényen érdeklõdni kezdtem a várható változásokról. Ügyetlen is voltam, a végén harmadjára állt össze az a kép, amelyet az olvasó megismer a részletes leirásból. Megállapitottam, hogy változik a világ és új arcokat ismerhetünk meg. Szerencsére. Az is tény, hogy másokat nem látunk. Hiányérzetünk lehet, de ne kommentáljuk. Maradjunk annyiban, hogy az út során és késõbb is az a mondat visszhangzott bennem : "Julika már nem szervezi a Maratont." Na, itt jön a világtörténelmi dimenzió és Livius. Lehet, hogy ezt ott nem is mondták, rosszul is hallottam, de adott esetben lehet ilyet mondani, valaki mondhatta volna.

   Ha nem irjuk meg azonnal, még az autóban, laptopunkon a túrabeszámolót, akkor ki vagyunk téve annak, hogy pár álmatlan éjszakán kivirágozzék egy történet, ami nem is igaz, de nagyon illik az emberi élethez és a múló idõhöz. Történet, amit változó nevekkel fogunk elmondani a jõvõ években. Nézem az ujjaimat, elég sokhoz tartozik már valami. Nem fárasztom azonban az olvasót további ötletzáporral, inkább visszamegyek a kora reggeli Batthyány-térre és elkezdem a tényleges útleirást.

   Elég korán van a rajt, ezért eddig még egyszer sem indultam 6 órakor. A tömegközlekedés lassan ébredezik, annyira pedig nem kell erõltetni a dolgot, hogy éjszakai járatot keressünk. Végsõ soron bõséges a szintidõ és a vége sem nyúlik az éjszakába. Ha az elsõ kék busszal indulok, fél hét tájban csak kiérek Pomázra. Most is igy volt. A Batthyány-téren a szokásos vasárnapi pályajavitás ténye fogadott. Valamiért nem ismertem fel a helyzetet, ide-oda mászkáltam, hogy kideritsem, honnan indul a HÉV-pótló busz. Elég szerencsétlenül, benyitottam az információ feliratú térségbe, mivel az ablaknál nem láttam senkit. Kóválygásom igy azzal végzõdött, hogy egy nõdolgozó felmutatott a magasba, majd ezután becsapta az ajtót.  Azt anélkül is tudtam, hogy a pótló a földszintrõl indul, de a helye érdekelt volna. Lehangoltam mentem fel, ráadásul egy kék csuklós busz éppen a felérkezés pillanatában gördült ki  a térrõl. Vártam és a táblákat tanulmányoztam Egy idõ múlva megjelent egy új csuklós, 260-as. Felkapaszkodtam rá, de óvatosan megkérdeztem, hova megy a jármû. Informátorom ezúttal a túlsó oldalra mutatott. Ez nagyon konkrétnak látszott, meg is köszöntem a tájékoztatást és - mit ad Isten - tényleg beállt a HÉV-pótló. Ezzel vége lett a kis jelenetnek, ne is vesztegessünk rá több szót.

   Ritkán járok Békásmegyeren a sötét órákban, ezért rosszul tájékozódom az autóbuszok beállását illetõen. Mondhatnám költõien hajnali részegségnek, de estinek is, ugyanúgy. Igy kissé meglepett az autóbusz indulási iránya. Azt hittem, hogy Pest felé megyünk, dehát tévedtem. Biztam azonban a Pomázt hirdetõ táblában és abban, hogy mások is továbbmenni látszottak.  Aztán kiértünk Pomázra, jelentkeztünk, és megkezdtük a kanyargást a reggeli utcákon a Kõ-hegy felé. Egy kis szuszogás után a Czibulka menedékháznál teát ihattunk és mehettünk tovább a Vasas-szakadék felé. Gond nélkül megtaláltuk a pontõrõket pótló zsirkrétát, felirtuk a kódot és már lépegettünk a Lajos-forrás felé. Tudtuk, hogy ott sincs élõ pontõr, csupán lemásolandó jel. Lemásoltuk és rátértünk a Z háromszögre. Ez az ösvény tarvágáson, magas fûben, tuskók és bokrok között kanyarog. Légvonalban látszik, hogy hova kell menni, az ördög és a hasraesés azonban a részletekben bújik meg. A szalagozás jól segitette az eligazodást, igy szépen eldöcögtem a jobbfordulóig. Közben megcsodáltam egy fiatal fiú és leány mozgását, akik pillangó módjára repkedtek lefelé és pár perc alatt letudták ezt a kellemetlen részt. Körösi Csoma emlékmûvét most is koszorú diszitette, szép, hogy valakik mindig gondolnak rá.

   Azt hittem, hogy nem lesz pontõr Dömör-kapunál. Tévedtem. Egy kiváló autós sporttárs várt ránk és ellátott minket egy kis édességgel. Ezután megyünk az aszfaltos úton, majd balra letérünk róla, hogy ne zavarjuk az autósokat vagy õk ne zavarjanak minket. Ha erre nem kellene tekintettel lenni, akkor nem is mennénk a párhuzamos ösvényen. Ez ugyanis hamarosan visszatér a mûútra azzal az élménnyel ajándékozva meg minket, amit a kettõs patak átkelés jelent. Jó esõs idõ esetén meggondolandó, hogy érdemes-e ûzni ezt az absztrakt sportot. Volt már úgy, hogy térden felüli sodrásban kellett átjutni a túlsó partra. Visszaemlékszem a nevetõ Szontagh Ottóra, aki élvezettel figyelte, hogyan kapaszkodom át mezitláb, egy súlyos dorongot markolva az erõs sodrásban. Neki sikerült találni valahol egy olyan átkelést, amihez nem kellett levenni a cipõt. Na, drága Ottó, látod, hogy az ember nem felejti el a túratársait.

   A rend kedvéért, fél lábbal belecsúsztam a vizbe, de oly gyorsan ugrottam ki a szárazra, hogy a viznek nem volt ideje bõvebben bennmaradni. A nedvességet elég hamar elfelejtettem, mivel a K beérkezésétõl felfelé már szinte száraz volt a patak medre. Igy ballagtam tovább, megállapitva, hogy a Lenkó-emléknél valóban nincs pontõr. A vadászház után egyenesen mentem tovább a régi K, hosszabb ideje K+ jelzésen és megnyugtattam néhány szembejövõ embert, hogy valóban erre kell folytatni az utat, mivel a fenyõerdei rész gyakorlatilag megszünt. Most a Büki-pusztánál sem volt senki, lehetett fordulni jobbfelé, a P elérésehez.  Nem lett volna rendben a világ, ha itt nem ér utól és elõz meg Petõ Sándor, aki október végén majd a P85-ön fogja tenni ugyanezt, valamivel korábban, a rét kezdetén. A P teljesitése elég unalmas lenne, ha az ember nem róná le botlási adósságát idõrõl-idõre. Ez most a Király-kút elõtt következett be, legnagyobb bosszúságomra. Nem szabad elandalodni és bámészkodni, mert annak mindig zuhanás a vége. Dehát a száraz földet falevelek boritják és tompitják a földet érés barátságtalan erõhatását. Nem is tudnék mondani semmi különlegeset, ha a Kaincz-forrás utáni szakaszon nem jegyezte volna meg egy hölgy egy szembejövõ csoportból, hogy "miért szalad a bácsi?" Hát igen, én már kivülrõl bácsi lettem - bár belülrõl semmi nem változott - és hát a bácsik nem szoktak szaladgálni. Szeretném megjegyezni, hogy aki ezt mondta az "néni" volt, szóval nem egy iskolás korú, vagy fiatalabb gyermek. Ide jutottam.

   Dömösön a szokásos, dunaparti étkeztetés folyt, most azonban õszhajú nõtársainkat õszesedõ urak váltották fel. Az asztalon lévõ bõséges kinálat láttán azért megkérdeztem serény férfitársamat, hogy tud-e meggyes rétest sütni, mivel korábban rendkivül jó emlékeket szereztem a tapasztalt háziasszonyok munkája révén. A válasz nem nyugtatott meg, dehát épitsük le falánk természetünket. Táplálkozás közben a régóta ismert és immár felnõtt Petõ Sándorral - aki hamarosan szintén bácsi lesz - a túrázás taktikájáról beszélgettünk. Ma már egyikünk sem rajtol teljes sebességgel, megvárja, amig bemelegszenek az izmai. Tapasztaltabbakká válunk - mondaná Lévay Béla senior. Aztán vége a diskurzusnak és mire felnézek Sándor már száz méterre jár a nagy partmenti fák alatt. Megtiszteltetésnek tekintem, hogy olvassa a beszámolóimat. Láthatja, mi jár menet közben egy aggastyán fejében.

   Mivel már lassabban mozgok, elhatároztam, hogy nem fogok idõt pazarolni sörözésre a pilismaróti kocsma szuterénjében. Volt úgy, hogy sokat kellett várni és ez több percet levon a teljesitménybõl. Egyenesen a térre igyekeztem és örömmel vettem ki Gász Kata körvonalait. Magányosan üldögélt a parkban , nem volt nagy a forgalma.  Megbeszéltük, hogy milyen jó, ha egyes településeken még van utcai nyomós kút, és emiatt a sörözés könnyen mellõzhetõ. Biztonság kedvéért vissza is megyek a vizhez és megtöltöm a félliteres flakonomat, hátha szükség lesz rá. Búcsúzom Katától és indulok a Z-n. A tér végén útbaigazitok egy túratársnöt, aki - elmondása szerint - már nagyon régen járt erre. Késõbb, még egyszer felhivom a figyelmét a Z letérésére a köves útról, de felesleges volt az óvatosság, mert a bal oldali sûrûbe betérést gondosan megjelölték. Késõbb magam is rászorultam a javitásra, mivel egyszer tévesen mentem jobbra jó száz métert, utána pedig letévedtem a Z-rõl bal felé. Mérgemben már nem mentem vissza a kijelölt útra, mivel tudtam, hogy azzal párhuzamosan mozgok. A Szakó-hegy gerincén kell maradni és akkor úgyis találkozunk. Igy volt. Elégedetten állapitottam meg, hogy jobbról megjelennek a szabályosan haladók és ezzel vége a különcködésnek. Sokszor segit, ha ismerjük a terület domborzati viszonyait.

   Mindig vannak azonban olyan sétálók, akiknek ismeretlen a tájék. Egy éven belül most már másodszor fordul elõ - mondjam, hogy kezd tipikus lenni - , hogy ugyanazon a helyen szögezik nekem a kérdést: hová megy ez az út? Nagyjából ott kérdik, ahol a S feljön a Rám szakadék felõl a gerincre. Kissé szinpadiasan le szoktam mutatni a jól látható Dömösre, mondván, hogy a Dunához. Több folytatás létezik. Valakik tudomásul veszik, hogy ott, lenn a Duna partján, van autóbusz közlekedés és nekivágnak a lejtõnek. Mások vállalják, hogy elmennek a Tost sziklánál lévõ pihenõig, ahol padok és asztal van, majd onnan különösebb megerõltetés nélkül visszafordulhatnak. Van, aki látja a helyzetet és közli, hogy az autót Dobogókõn hagyták, nem is vitás, mi a teendõ egy könnyen öltözött sétáló számára. És igy tovább. Van, aki megkérdi, hogy miféle céllal erõltetjük az iramot, és a Maraton szón elgondolkodik, de nem fûzi tovább a diskurzust. Ilyen szines az élet. Sõt még ennél is szinesebb, mert a Rezsõ-kilátóhoz közeledve egyre többféle kutyát látunk és szép gyûjtemény áll össze a kisméretû ölebekbõl is. Végül, egy órával korábban, megérkezem a Matyihoz. Bizony, lassulok.

   Elûzöm a gondjaimat és bélyegzés után a felsõ büfébe igyekszem. Fel sem sorolom azt a sok mindent, amit ott fogyasztok. Halkan megjegyzem, hogy örültem volna egy kis forralt bornak, de felvilágositottak, hogy a naptár állásával ellentétben annak még nincs itt az ideje. A lakomázást befejezve a múzeum felé indulok, hiszen arra van az autóbusz megállója. Ekkor látom, amit korábban nem vettem észre, hogy egy csapat ember tevékenykedik a múzeum épülete körül. De már jön is szembe széles mosollyal Oláh Beatrix. Micsoda meglepetés! "Hogy kerülsz ide?" - kérdezem, hiszen pár hete még a BEAC Maxi rajtjánál találkoztunk. Ámde nincs idõ magyarázkodásra, mert jobbról ott áll Végh Mária és Solymár Éva, mögöttük Benedek István és a ház mögül elõbújik Török Ákos. "Ti mind rám vagytok állitva?" - dadogtam a meglepetéstõl elfúló hangon. Itt vannak a közéleti személyiségek is. Mészáros János gyûszûnyi pálinkával kinál, Glück igazgató úr pedig, mint megrendelõ vagy mint festõmûvész, néhány lépéssel hátrább húzódva figyeli a társadalmi aktivisták mûködését. Hajaj, nagy idõk ezek! Generációk vannak jelen, hiszen Amál unokája is itt járkál (ha jól értettem   -  ha nem, javitsatok ki, majd én is javitok).Az önkéntesek mázolják a deszkát, javitják a tetõ cserepeit és ki tudja mit csinálnak még, amit nem látok. Micsoda kollektiva ez a Téry Ödön Baráti Társaság! Megérne egy újságcikket. Valamikor legalább is dicsõségtáblára került az ilyesmi.Lehet, persze, hogy közhirré is tették valahol, csak nem tudok róla. Fõ azonban, hogy én tudok. A jó tett önmagában leli meg a jutalmát - szokták mondani.

   Emelkedett hangulatban válunk el egymástól. Leereszkedve a hegyrõl, nem mulasztom el felkeresni a pomázi büfét, ahol - mint ismeretes - barna sör is kapható. Rövid meditáció közbeiktatásával, pótló és valódi HÉV segitségével, alkonyatra hazaértem. Jó idõben, jó talajon teljesitettük a túrát. Jó volt a rendezés és a dobogókõi találkozás révén egy újabb baráti élménnyel lettünk gazdagabbak. Szerettem volna látni a teljesitõk névsorát, de nem találtam. Ha tudja valaki irja meg, köszönettel veszem.

   Eötvös 70

   2011

   Ha indokolni szeretnénk, hogy miért is terheljük az emberiséget irásmûvünkkel, akkor gyakorta a következõ frázissal védekezünk: "Barátaim unszolására fogtam tollat, magamtól nem tettem volna." Kedves fordulat ez a felelõsség elháritására, idõk folyamán már nagyon sokan ravaszkodtak igy. Bevallom, nem tõlem származik ez az ötlet, lehet, hogy Sipulusznál olvastam még kezdeti tizenéves koromban. Csatlakozom ezért elõdeimhez, mivel tudom, hogy van érdeklõdõ közönség és a TTT egyenesen provokálja az embereket az önkifejezésre. Olyan blogolásra, amelynek van izzadsággal, idõnkint gyötrelemmel megalapozott háttere és nem l'art pour l'art fecsegés. Amellett sok levelet megtakaritunk egyetlen beszámolóval, ha pedig elmondjuk tévedéseinket, kudarcainkat, akkor még hasznára is lehetünk az utánunk jövõknek. Közhely, de leirtam. Az élet majdnem száz százalékban közhelyek sorozata változó szereplõkkel.

   Még ha nem is világos, de közelitsünk a témához Brachfeld Siegfried segitségével.  A 33 éve meghalt humoristát a fiatalság legfeljebb kabaré ismétlésekbõl ismerheti. Fogalmi és helyesirási zavarokkal teli korunkban felüdülést jelenthet a Google révén hozzáférhetõ "Nehéz nyelv a magyar" cimû száma. Annak idején gyakran emlegettük a tõle származó mondást: "A téma a földön fekszik, csak fel kell emelni". Az öreg embernek mindenfelé járnak a gondolatai, igy nem csoda, hogy a hajamban megindult nép-, pardon, méhvándorlást érezve keserves pofával õrá gondoltam. Tényleg, morogtam, az is lehetséges, hogy a téma a levegõben van, csak észre kell venni. Idejében. A média figyelmeztetett a veszedelemre és vagy tiz éve kaptam is kalapácsszerû ütést a fejemre, ennek ellenére gondtalanul meneteltem a tucatnál is többször megtett Maxi ösvényén. Sapkát sem tettem fel, hiszen Molnár Gábor szerint a hûvös levegõben még nem élénkek a rovarok. Amikor megérkeztem a jól ismert, ismétlem, nagyon jól ismert helyre, már láttam, hogy csapdába kerültem: az élõlények jól körülhatárolható felhõben keringtek a levegõben. Nincs mit tenni. Az ember megkeményiti arcvonásait, tûri, hogy rengeteg méh vagy darázs sétáljon a hajszálai között és minden hajszál után egy jót szúrjön az engedély nélkül behatoló ember fejébe. Nagyon kellemetlen, hamarosan egy fájdalom a fejünk, de semmi kapálózás, szaladgálás. Mintha semmi sem történne, megvalósitjuk az egyenletes sebességû egyenesvonalú mozgást. Gyakorlati fizika. Egyszer úgyis vége lesz, csak tartsuk magunkat és ne érzékenykedjünk.

   Vége lett. Még mentem száz métert és felmértem a helyzetet. Fáj a fejem, de élek. Nem vagyok allergiás, de úgy éreztem, mintha valami melegség menne felfelé az agyamban. Ez nem tetszett. Úgy látszik, ezeknek a bitangoknak még elég sok "szérum" maradt a fullánkjában. Célszerû bevenni valami placébót. Volt a zsákomban három magnézium tabletta. Kettõt bekaptam egy fél üveg ice tea kiséretével. A kezelés hatását növelendõ 5 percre leültem a földre, hogy lássam mi lesz. Úgy éreztem magam, mint akit megskalpoltak, de tudtam, hogy hulla nem lesz belõlem. Toldi György kérdésére - "Gunnyaszt vagy dög is már? lássuk felrepül-e" - pozitiv választ adtam: felálltam és egyre szilárdabb, bár kissé imbolygó lépésekkel és nem túl vidáman folytattam az utat.

   Eme hatásvadászó, in medias res belépõ nyitány után illene valamit mondani az igazi kezdetekrõl is. Sajnos, a fiatalság múltával, négy óra nem túl mély alvás nem elegendõ, hogy sikerrel vágjunk neki egy strapásabb túrának. De hogy biztos legyen az indulás, jó korán felkeltem, gondosan simogattam a zoknimat, mert egy jól elkészitett lábbelin nem kell igazitani semmit, még száz kilométeren sem. Aztán kimentem a Nyugatiba jó fél órával indulás elõtt. A peronon Radványi sporttárs - örökös Maxis - sétálgatott. Mivel majdnem elfelejtkeztem nullás jegyet beszerezni, a pénztárak felé siettem. VIsszasétálva Molnár Gábor fogadott széles mosollyal. Most már tudtam, hogy itt nem lesz szunyókálás a vonaton. A krémet Garay Barnabás mûegyetemi rendes tanár szolgáltatta, aki más társaságban rendszeresen túrázik. A szociális mezõ negyedik tagja egy rokonszenves fiatal hölgy volt, akit Gábor mutatott be nekünk. Hogy mirõl folyt az élénk beszélgetés, azt nem tudom. Nyilván mindenrõl.

   Magyarkútra érve úgy látszott, hogy nem vagyunk sokan. Akkor még nem tudtam, hogy a mezõny eleje már korábban elindult. A régi szép idõkben Mészáros János csinos beszédet tartva "lõtte el" a mezõnyt, miközben a nyugtalan elemek lábaikat váltogatva toporogtak. Most a korábban induló utolsó komp elérésehez célszerû volt elõbb elengedni az embereket. Kiket láttam? A már emlitetteken kivül ott volt a szintén örök Dobos Ákos és Corradi, nem volt viszont ott a Wehner-Siményi páros. Õk állitólag Olaszországban koptatták a cipõjüket. Irigylésre méltó. Mészáros az út közepén intézkedett, Bea az asztalnál adminisztrált, Török Ákos a csomagokról gondoskodott.

   8:20-kor indultam és valahogy azt gondoltam, hogy jóval korábban kezdek a szokásosnál. Ennek késõbb kellemetlen következményei lettek. Teljesen óvatlanná váltam ugyanis, amit aztán megfejelt a darazsak közremûködése. Szóval, indultam a szokásos módon. Az elsõ emelkedõn megállapitottam, hogy az idei kikericsek elég bágyadtan hajtják le a fejüket. Persze, rá lehet fogni a szárazságra, de azért mégse. Az egykori fiatalos már elég öreges, csak emlékezetünkben lehet átlátni a növényzet felett. A K vonalán az elsõ villa mindig becsapja a beszélgetõ túrázókat, sikerült azért visszatapsolással megkimélni õket a felesleges mászkálástól. Gond nélkül ereszkedtünk le a patakig, legfeljebb a lezúduló kerékpárosokat kellett figyelni. Hogy azért kiderüljön, hogy soha semmi sem biztos, a patak utáni réten elvesztegettem vagy tiz percet. Sokadik bejárás után topográfiailag tudom, hogy át kell menni a szemben lévõ domb nyergén, de most három lehetõség kinálkozott, hála az elmúlt két év erdészeti tevékenységének. Ösztönszerûen a középsõ, jó úton indultam el, valami kopott kék szalag is lógni látszott egy ágon. Csak hát két évvel ezelõtt - és azelõtt is - szélesebb volt a földút. Türelmetlen lettem, visszaszaladtam a rét széléig, láttam, hogy mások is keregélnek. A többi megoldás rosszabbnak tûnt, ezért mérgelõdve újra elindultam az elsõ úton. Kár volt feladni az elsõ választást. Ha még ötven métert megyek minden rendbejön.

   Igy viszont Kovalik András jött szembe egy kisebb csoporttal. Megörültem neki, hogy látom és pár percet beszélgettünk. A tapasztalt túrázókból álló csoport, mint kiderült, elhagyott, korábban jelzett ösvények megszemlélésével foglalkozott. Hasznos ez a munka, hiszen nagyon rosszul esik, ha a térképen van, a valóságban viszont nincs az az ösvény, amire számitottunk. A Cserehát térképen is látható egy párolgó kávéspohár, a felvillanyozott turisták azonban hosszú évek óta semmit sem találnak azon a helyen. Egyes ritkán járt utak teljesen benõnek, járhatatlanokká lesznek lelkes szövetségek ellenére is. Elég gyakori jelenség, csak Kovalikék megjelenése miatt emlitettem.

   Megérkeztem a Csurgóhoz. A hely közismert, az is tudott dolog, hogy valamennyit várni kell, mert a forrás közszolgálati funkciót is betölt. Az asztalnál  ismerõs arcok, ezért arra a kérdésemre, hogy tavaly óta voltak-e otthon, csupán jóságos mosollyal válaszoltak és nem tárcsázták az elmegyógyintézetet. Sikerült azért hasznukra lennem, mert azon töprengtek, hogy miért eszik minden második ember banánt. Közöltem velük, hogy a folklór és némely szakember szerint a banán fogyasztása fékezi a perisztaltikát, ami idõzavar esetén értékes perceket jelenthet. Megköszöntem, hogy foglalkoztak velem, megettem a saját banánomat, majd a csurgó használata nélkül távoztam. Viszontlátásra a Téry 50-en a Remete-szurdok bejáratánál.

   Kápolna, kitisztitott zsidó temetõ, kõkereszt, száraz patakmeder, a régi - nehezen észrevehetõ - K helyett pár éve új festés, amelynek derékszögû jobbkanyarja el akart tériteni két beszélgetõ sporttársat. Beszélgetni nagyon veszélyes idõtöltés. Én, a patakmeder elõtt, néhány éve elhunyt kedves sógoromra emlékeztem, aki az ötvenes években itt volt szerencsés katonai szolgálatának néhány hónapját eltölteni. Érdekfeszitõ beszámolója ösztönzött arra, hogy több mint húsz éve egy jókora, többkilós, gömbölyded barna követ cipeljek haza, illetve az õ lakására. Elmondta ugyanis, hogy elég keserves dolog lövészárkot ásni a köves nógrádi talajban. Igaza volt, de békés, mezõgazdasági tevékenység is igen nehéz ezen a kietlen földön. Emlékét egy panellakásomba beférõ kisebb kõ õrzi, amely ugyanolyan gömbölyded és barna, mint a neki ajándékozott példány.

   A Saj-kút elõtti rész száraz idõben könnyen járható, erre-arra kanyargó ösvény. Ha nem lennének vadméhek, nem is emlitenénk ezt a szakaszt. A derék szárnyasok azonban idõrõl-idõre nevezetessé teszik. Rajtuk túljutva már csak sorstársaimmal foglalkoztam. Egy futó futtában jegyezte meg, hogy itt veszedelmes állatok vannak, de nem panaszkodott. A magam részérõl további fiziko-terápiát kezdtem el. A forrás vize elég gyéren folyt, de elegendõen ahhoz, hogy a patak köveire állva két marokkal öntsem a vizet a fejemre. Naivul abban reménykedtem, hogy "jegelhetem"  a fájdalmat. A külsõleges kezelésnek azonban semmilyen hatása nem volt. Mentem tovább. Pár méterre egy kisebb társaság álldogált és egy ifjú túratársnõvel foglalkozott. Nem akartam a kezelésbe beleavatkozni, csupán tablettát kináltam, õk azonban azt mondták, hogy van náluk valamilyen orvosság. A fiatal hölgyet elég komiszul megcsiphették a méhek, mert nagyon kedvetlenül üldögélt a társai körében. Az érzékeny helyen kapott szúrásnak komoly hatása lehet. Jó pár évvel korábban a mályvádi erdõben egyszerre több embert kellett elsõsegélyben részesiteni. Emerencia Szanticskán majdnem megfulladt õdéma miatt. Azért nem kell rettegni, csak legyen nálunk sapka vagy orvosság. Egy újabb kanyar után egy házaspár következett. Õk is  a földön ültek de nem voltak rossz állapotban, nyilván rendezték soraikat, mielõtt a Foltán-kereszthez vivõ emelkedõnek nekivágtak volna. Más áldozattal nem találkoztam. A Csóványosig tartó további út eseménytelenül telt el.

   A csúcson, szokás szerint, Solymár Éva fogadott. Ez a hely a Kevély-nyereggel együtt neki van fenntartva. Jó vagy rossz idõben - mint például a tavalyi özönviznél - úgyszólván mindegy. Az asztal bal oldalán állt és érdeklõdve nézegetett. Õ ismerte a februári balesetemet és kiváncsi volt milyen állapotban vagyok. Szolidaritásáért, pontos diagnózisáért és évközi bátoritásáért cserébe elmesélem, hogy miért emlegetem az asztal bal oldalát, szembõl nézve. Kiszámithatatlan, hogy mirõl mi tud az ember eszébe jutni.

   Nagyon szerettem a Vadas Jenõ Mátra túrát. Érzelmileg azért, mert Vadas Jenõ kilencven éves unokája jó barátom volt, gyakorlatilag pedig azért, mert érdekes és jól jelzett utakon vezetett. A túra a Dencs-család lelkes, jól szervezett vállalkozása volt. Az egyik alkalommal, amint a Markazi vártól mentünk fel a gerincre az OK csapásához, egyszerre hárman érkeztünk a Mária-képhez. Én másodiknak, utánam pedig egy fiatalember futott be nagy lendülettel és már fordult is balra, akárcsak én. A már ott lévõ sporttárs ránk szólt: nem arra kell menni, hanem jobbra. Elképedtem. Jól ismertem az ottani domborzatot. Hogyhogy jobbra, hiszen balra van a gerinc. Barátunk ezért elõszedte az útleirást és mutatta, hogy ott fehéren feketén az áll, amit õ mond. Teljesen megzavarodtam, hiszen biztam a rendezõk gondosságában. Arra gondoltam, hogy talán van egy kis szerpentin az útban és a jobb után majd visszajön a bal. Vagy fél percnyi tehetetlenkedés után már tettem is néhány bizonytalan lépést jobbra, amikor néhány eltorzult képû ember jött szembe. Bizony, nem jobbra kell menni, hanem balra. Kivörösödött arcuk mutatta, hogy már elég sokat ereszkedtek lefelé, amikor rájöttek, hogy a Z jobb ága szépen lemegy Markazra. Ezt mi, szerencsére megspóroltuk, de vegyes érzelmeim voltak. Egyrészt elégedett voltam, mert igazam volt, másrészt el nem tudtam képzelni, hogy kiváló rendezõ barátaim miért irhattak rossz irányt. Természetes, hogy a túra végén is ezen rágódtam. "Te Árpád" - (Dencs apuka, biológia tanár a mátrafüredi szakközépiskolában) - "mi a fene történhetett itt" - kérdeztem. Õ is hümmögött, de végül megfogalmazott egy elfogadható hipotézist. "Tudod, a tornatanárnak, aki szemben áll a gyerekekkel, a jobb kezére esik az, ami a gyerekeknek balra." Elfogadtam a választ, mert az itiner irója testnevelést is tanitott és bele tudtam magam képzelni abba a helyzetbe, amikor - szemben állva a Mária-képpel - jobb irányúnak látja és sajnos irja is azt, ami az érkezõknek bal. Itinerirók, kezeitekre jól vigyázzatok! Virág helyett ezt a történetet adom, irom le Évának.

   A második banánt majszolva lefele indultam. Következett a Nagy-Hideg-hegy rövid megállással és táplálkozással. A turistaházban néha tiz perc is eltelik, amig sorra kerülünk, de most nem voltak sokan. Jó hangulatban lépegettem tovább, nem is kocogtam. Máskor, jó esetben, eldöcögök a kisinóci házig. Az ellenõrzõ ponton büfére és egy pohár csapolt sörre számitottam. Nem tévedtem, és fõleg abban nem, hogy Mészáros Gyuri bácsi lesz a pontõr. Már emlitettem, hogy szeretem az állandóságot. Õ már sok éve megbizhatóan vár minket ezen a helyen. Korábban a Nagy-Villámon õrködött. Egy  korábbi beszámolóban meg is irtam, hogyan szállitotta onnan Magyar Balázst a Kis Rigóba. Amig néhány ember szállingózott, addig mi eszmét cseréltünk errõl-arról, jelen korunkban van is mirõl. Jó hangulatban váltunk el, de nekem pár perc múlva az a mondata (nem darázs) ütött szöget a fejembe miszerint félóra múlva bezár. Ejnye, mit csináltam, vagy mit nem csináltam? Ennyi lenne már az idõ? Még mindig nem gyorsitottam, csak azt a biztonsági döntést hoztam, amivel kihagytam a kóspallagi vendéglátóipari egységet. Kóspallag a szokásos arcát mutatta volna, ha nem akartam volna átvágni a K jelzés követésével a faluvégi kanyart. Sajnos, kommunális alaptételnek látszik, hogy a szemét nem fogy csak növekszik. Már egy ideje elég boldogtalanul botorkált az ember a buckák között, de most nem láttam csapást. A balra tágitott iv szépen belevitt a bozótba, ami azért mérgesitõ, mert a jelentéktelen akadály magához képest több idõt elvesz. Na, jó, odébb csak átmászik az ember a szalagkorláton és igyekszik a hármas útelágazás felé. Innen nem is lenne mondani való, de az emberiség mindig gondoskodik megfontolni való anyagról.

   Hazánk egyik jellemzõje a horror vacui: félelem az ürességtõl. A mi szemünkben egy érintetlen rétnek vagy tisztásnak semmi értéke nincs. Maga a kifogástalan pázsit - európai parkok kincse - feltétlen arra inditja a szemlélõt, hogy mini golfpályát, bobpályát, szórakozó centert álmodjon rá, lovardát, magánbirtokot képzeljen oda. A szükséges kiegészitõ létesitményekkel évek során szépen megtelik az egykor tücsökzenétõl hangos rét, a tücskök zenéjét hangerõsitõk váltják fel. A Békás-rét is elindult a fejlõdés útján. Nem akarom megismételni korábbi morgolódásomat, de azt megjegyzem, hogy két évvel ezelõtt még egyenesen át lehetett menni a réten, most már nem. Újabb részt keritettek le a mezõbõl, már csak balra szorulva lehet haladni és egyenes helyett jó nagy kiflit kell megtenni. Hogy mi lesz? Ne felejtsük el, hogy a cigány annak muzsikál, aki a nótát fizeti. Ezzel a népi bölcsességgel akkor találkoztam az új világban, amikor az EMKE-t átkeresztelték Chicago étteremnek. Az ábrándos honfinak tudomásul kell venni azt, amirõl Mefisztó énekel Gounod Faust-jában : "Eladó az egész világ". Korai zenei mûvelõdésünk ezért idõben hozzásegit a világ reális szemléletéhez, másrészt felüditi a lelkünket, miközben a Békás újonnan kifeszitett szalagját kerüljük. Nagyon jó fütyörészve lépegetni, amikor mások leverten taposnák a talajt.

   Sajnos, szerencsétlen vagyok, majdnem sohasem tudok mobilozni, amikor szeretnék. Most is abbahagytam a próbálkozást. Mint sok mindenhez, ehhez is érzék kell. Tudomásul veszem, legfeljebb arra gondolok - futólag - hogy városi embertársaim minden idõben és minden testhelyzetben ontják az információt. Gyakran a fülembe. Nem szeretem, ha kényesnek gondolnak, ezért elégtétellel állapitottam meg - talán egy autóbuszban - hogy megszületett egy új piktogram, amelyen a szomszédja fülébe mobilozó utas pirossal áthúzott képe látható. Jól tudjuk, persze, hogy vannak olyan figyelmeztetõ képek, amelyeken póráz nélküli kutya, fagylaltot evõ ember van. Ki figyel oda? Ez az áthúzott mobilozó óriási lépés a jólneveltség irányába. A neveléshez, persze jó humor is kell. Ezért üdvözlöm az olyan ötleteket, mint amikor a mise végén a pap kedves mosollyal elbocsájtja a hiveket hozzátéve, hogy a templomot elhagyva ne felejtsék el bekapcsolni telefonkészüléküket. Utólag közlöm, hogy az áthúzott mobilozót a kettes metro egyik kocsijában láttam.

   Mire mindezt végiggondolom, már fel is másztam a törökmezõi rétre. Megyek a szokásos módon, aztán keresni kezdem a pontõrõket. Szerencsére füttyszót vagy kiáltást hallok jobbról, onnan, ahol néha bográcsgulyás készült. A turistaház üzemeltetõit - és talán a vendégeit is - zavarják a kerékpáros sporttársak, ezért nyugalmuk kedvéért eltanácsolják a pontõröket a ház közelébõl. Újdonság, dehát semmi sem örök. Végsõ soron a panzió és környéke magánterület vagy annak tekinthetõ. Ezzel az ismeretanyaggal okosabban kortyolgatom a szokásos italt, majd indulok tovább. Kezdek ébredezni és rájövök, hogy késõ van. Erõltetett menetre váltok, idõnkint, a biztonság érdekében,  kocogok is egy kicsit. Sokadik alkalommal járom ezt az utat, tudom, mire , hogyan, mennyi idõ kell. Dinnye már nem lesz. Lám, a Hegyes-tetõ lejtõjén Török Ákos és társa szembejön. Megkapom a bélyegzõt és megbeszéljük, hogy rossz esetben a révnél még ott õrködõ ellenõröktõl megkaphatom a lila szatyromat. Õk lemennek, én tovább mászok felfelé. Az utat nem szabad elhagyni. Mióta az idõ jótékony korhasztó hatása és talán néhány buzgó lélek munkálkodása folytán megszûnt a K akadályfutó pálya lenni, azóta lendületesen lehet lefelé seperni Nagymarosig. Ott a kövezet nem túl kellemes a boka számára, dehát nem ma kezdtük a gyaloglást. Ötven perc alatt garantáltan le lehet érni a komphoz, most 35-40 perc is elég volt, elképzelésem szerint. A komp indulása elõtt negyedórával ott voltam, beérve Török Ákost és társát, akik a rövidebb úton ereszkedtek le, ha nem is tenger-, hanem csak Duna-szintre.

   A nyolc órai komppal a túloldalon vagyok. Fogom a holmimat és a büfé felé igyekszem. A Kisértõ nem marad el és a sötétben azt súgja a fülembe, hogy felvisz autóval a Kis Rigóhoz, senki sem fogja megtudni. Bár nagyon szeretem azt a vendéglõt és azt is tudom, hogy az új menetrend szerint már be lesz zárva, elháritom az ajánlatot. A hajóállomásnál remek Colát iszom citromszeletekkel, eszem is valami szilárdat, aztán irány a Kálvária köves és meredek útja. Elég vacakul haladok felfelé, bukdácsolok a köveken. Máskor jobban ment ez a rész. Nem látok jól, azt gondolom, hogy az erõs holdfény zavar. A Fellegvár parkolójában jó sok vizet iszom. Tevékenységem fel is kelti egy ott strázsáló kutyás egyén figyelmét. Nem tudom, mi volt a dolga, de feltett néhány érdeklõdõ kérdést. Tovább menve tisztázódott a helyzet: egy szembejövõ sporttárs közölte, hogy a Nagy-Villámnál õrködõ ellenörök éppen most mentek el. Hirnek ez ugyan hir, de nem meglepetés, bár azt hittem, hogy megvárnak. Innen kezdve tét nélkül menetelhetek.

   Bár Rousseau és Ányos Pál egyaránt rokonszenvvel nézhette az égbõl a halovány holdvilágnál magányosan sétáló alakot, azért sétának még sem mondható, amit mûveltem. Erõnlétem ellenõrzésére egyenesen mentem fel a Barát-halomra, nem tettem kimélõ háromszöget a Borjufõ felé. Ezután azonban a romantika és az emlékezés kedvéért leültem a Moli-pihenõ padjára és néhány percig nézegettem a lenti fényeket. Csanya, Larzen és Lupusz szelleme lebegett elõttem, akik különbözõ években igyekeztek morális hatást gyakorolni a Maxi vándoraira. Úgy vettem észre, hogy volt hatásuk, dehát örökké õk sem fognak ezzel foglalkozni. Amit tettek érdekes, humoros volt. Néha megnézem a régi ellenõrzõ lapon a bélyegzõjük lenyomatát, vagy a lyukasztó mûvét.

   Forgóajtó nincs már, az új kerités megvan, az erdészeti útról feltérést jelzõ karó pedig kiválóan mutatja az utat. Lehet emlékezni az egykori keresgélésekre, de ezt korábban emlitettem. A Vizverés nyergénél megnézem az idõt. Elég késõn van, de mondtam, hogy itt már nem üldöz a tatár. A Pap-réten békesség fogad, nem találkozom éjszakai vadászokkal. Csend van.

   A Szent László hegy bal oldalán átvágva leértem az aszfalt útra. Itt egy jó hosszú egyenes szakasz következik, aminek a vége a Szarvas-szérûre nyilik. Nagyon romantikus ez a hely zavartalan holdtölte idején. Most is igy volt és nem mulasztottam el, hogy korábbi gyakori túratársamra, Lévay Bélára gondoljak, aki talán tiz évvel ezelõtt teljes lelkesedéssel dicsérte az éjféli tájat. "Ilyen szép idõt már nem fogok látni többé" - mondtam, mire Béla - szokása szerint - mérgesen válaszolta: "Ezt ne halljam még egyszer!" A szép, holdvilágos réten - nem tudom miért - felborult a helyérzékem. A kevés alvás miatti fáradtságtól vagy talán valami mástól, az volt az érzésem, hogy rosszfelé megyek. Mérges lettem, hogy már teljesen meghülyültem, hiszen egy korábbi  elsõtúrás társam azt irta a csevegõ rovatba, hogy én minden fát ismerek erre. Ebbõl a tudathasadásos állapotból úgy menekültem ki, hogy lekapcsoltam az egyik tudatomat - vagyis a szememet - és behunyt szemmel - amiben minden a régi volt - mentem tovább. A lábaimat továbbra is ugyanabban az irányban mozgattam, nehogy visszaforduljak. Rövid idõ múlva helyrezökkentek az agytekervényeim, aztán meg jött a szérû vége, ahol jobbra kell fordulni (balra PK nyil jobb felé - ezt második tudatommal elõre mondtam magamnak) és innen minden kanyar rendben volt. De hogy el ne bizzam magamat, az ismerõs faluszéli kutyát elhagyva, majdnem az Apátkút felé kanyarodtam. Tiszta téboly. A káprázat és a tudat korábbi pontos képei közti kavarodás. Na, jó, legalább nem hiszem magamról, hogy tökéletes vagyok.

   Benn állok a templom elõtt, aztán U-kanyar a fõútig. Csökkentett világosság a Rigóban. Jó vicc, elsétáltam egy órát. Dehát a parkolóban ott szundit Jocó és átnyújtja a Tisztelt Rendezõség, insbesondere, Oláh Bea által megirt 70 kilométeres oklevelet a kitûzõ kiséretében.  Köszönöm, Bea! Nem kezdek nyekeregni arról, hogy "mi lett volna, ha", inkább jövõre, ha még élek (Lévay, huh!), majd gondosabban megnézem a túra honlapját. Tudhatnám, hogy a könnyelmûséget meg kell fizetni.

   Ideális túraidõ volt, jó rendezéssel Meglepetés nem volt. Darazsak mindig voltak és mindig lesznek. Mivel évek óta ott tanyáznak a Saj-kút elõtt, érdemes figyelni rájuk. Ha korábban indulok, akkor mulathattam volna a Rigóban, még egy pohár borra is lett volna kilátás. A gyakorlati ember azonban kevéssel beéri, vágyait ha kevesebbre méri. Örülök, hogy régi társakkal találkoztam és köszönöm a rendezõk munkáját.

Rákóczi 25

2011

A közmondásoknak - többek között - az a haszna, hogy váratlan vagy kellemetlen helyzetekben van mibe kapaszkodni. A péntekrõl szombatra vivõ éjszaka tehát azzal kábitottam magam, hogy a reggeli vendég nem marad estig. Ezt a bölcsességet átalakitottam és azt képzeltem, hogy az esti vendég reggel majd elmegy. Közlöm, hogy nem ment el. Itt maradt délelõttre és hogy utána mit csinált, azt az érdeklõdõ megtudhatja Cam Mogó beszámolójából. Nem is mondok többet, mivel Béla bácsi - lásd egyéb helyeken - teljesen nevelhetetlen embernek fog mondani állandó idõjárási aggályaim miatt. Én azonban nem a 6.20-assal jöttem, nem is elõször, tudtam, hogy a túra különbözõ szakaszain mi vár ilyen idõben a gyalogosra. Ezen felül, egy kellemetlen februári baleset miatt a doktorok kispadra ültettek és bár két-három hét múlva nem láttam sok értelmét a veszteglésnek, mégis - a szakemberek iránti tiszteletbõl és polgári tudatlanságom miatt - az elsõ félév megszokott túráit kihagytam. Pedig milyen szép tavaszi idõ volt! (Már megint az idõjárásról beszélek.) Tudni kell azonban, hogy napjainkban az orvosi vizsgálatok nem történnek meg egyik napról a másikra, vagy egyik hétrõl a következõre, igy hát csak május utolsó napjaiban derült ki, hogy a feltételezett diagnózis nem igazolható. Áll viszont Solymár Éva elismerõ véleménye a porckorongjaim rugalmasságáról és megszivlelendõ Czeizel Endre baráti megjegyzése: "ott is maradhattál volna, derékszögben". Végül, mint túrázót, a háziorvos zárószavai dobtak fel: megmaradásom a rendszeres járkálásnak  köszönhetõ. Harmincnál több éve ismerjük egymást, õ már csak tudja. A Kinizsire is tõle kaptam a papirokat.

A féléves szünet miatt azt terveztem, hogy 50 kilométerrel kezdem. Azt a távot - normális körülmények között - bakancsban is meg tudom tenni, most azonban nem biztam magamban. Kedvetlen voltam a folytonos esõ miatt és tudtam, hogy a Szárhegy után kezdõdik a sár. Bot nélkül nem kellemes lejönni a Kálvária utáni lejtõn, mert hasonlit a Getére, bár azért jóval rövidebb. Lám, a kiváló Cam Mogó sem úszta meg végig függõleges helyzetben, ha jól értem a szövegét. Éjszakai vizsgálódásaim és töprengéseim újból néhány ismert aranymondáshoz vezettek: néha a kevesebb több, meg a kedvetlen túrázó inkább el se induljon. Ilyen megfontolások után a távot 25 kilométerre csökkentettem. Vizbõl az is eleget hoz. Tavalyelõtti, sportcipõs élményeimet leirtam az akkori túrabeszámolómban. Most majd újra gondolom a történetet, felidézem, hogy mennyire emlékszem a részletekre. A Long erdei bolyongás jó tájékozódási próba lesz. Ezek után szerényen vonultam oda az inditó asztalhoz és 25-ös papirokat kértem.

A stilus modernsége érdekében azonban most visszalépek háromnegyed napot, felállok a Keletiben lévõ padról és méretes hátizsákommal elindulok a nyolcadik vágány felé. A motyójával igyekvõ vénember felkeltette egy tv-stáb érdeklõdését. Arra ébredtem álmaimból, hogy egy fiatalember kamerát szegez nekem és azt kérdi, hogy vajon én is kedvezménnyel utazom-e? Fogalmam sem volt, hogy miféle újabb elvonásról lehet szó, de türelmesen azt feleltem, hogy én már öreg vagyok, remélem, hogy megmarad a nullás regisztráció. Lehet, persze, hogy mást mondtam, nem szeretem az utcai kérdezõsködéseket. Mindenesetre, utólag, meg vagyok elégedve magammal, mivel más alkalommal kurtán-furcsán szabadulok meg a riporterektõl. Az ismerõsök és nem-ismerõsök felfigyeltek a jelenségre, már Patakon közölték, hogy felszerelésem láttán sejtették, hogy a Rákóczira megyek. A következõ héten szintén fogadhattam a gratulációkat. Azt kell hinnem, hogy egészen könnyû a közéleti szereplés. Ha nem szólnak mások, hamar el is felejtettem volna az egészet, mert azon bánkódtam, hogy megint véget ért egy hangulatos esemény. A Rákóczira általában Magyar Balázzsal mentünk és az utat Miskolcon megszakitva a vasútállomás éttermében  ebédeltünk, majd a következõ vonattal értük el Patakot. Ez bizony már múlt idõ. Ha évek során megismertük a személyzetet, akkor rosszul esik, hogy a vendéglõ bezárt, nem látjuk többé az ismerõs arcokat. Ettõl függetlenül szegénységi bizonyitványt jelent- nem tudom kiknek  és mi okból - hogy megszûnik egy nagyvároshoz illõ,  szépen felujitott, utasokat szolgáló létesitmény. Lehet, hogy egy idõ múlva second hand angol ruhákat fognak árulni benne, minden csütörtökön friss készlettel. Ezt a könnyen folytatható elmélkedést itt lezárom.

Vonatunk ügyesen kerülgette a sötét felhõket. Azt hittem, hogy minden jóra fordul. Este hat óra volt, változó mennyiségû felhõzettel. Békés pataki légkör fogadott. Az állomásnál lévõ büfében szokásosan csak üveges sör volt kapható, de a kollégiumhoz vezetõ Táncsics Mihály utcában szép tiszta sörözõt gondozott egy magányos asszony. Vajon mekkora forgalma lehet? Nem firtattam, inkább azt emlitettem, hogy én is idevalósi lennék, mivel 79 évvel ezelõtt a nem túl messze lévõ Bercsényi utcában láttam meg a napvilágot. Rövid diskurzus után vegyes érzelmekkel indultam tovább, mivel a pataki diákok emlékkertjébõl ellopták Bessenyei György szobrát. Máig sem került elõ. Azt viszont örömmel állapitottam meg, hogy a város fõutcáját most is szépen gondozott virágok diszitik. Erre méltán lehetnek büszkék és ebbõl az érzésbõl valamennyit én is átveszek. A Vay Miklós szakiskola nyitott ajtókkal várt, Remó az udvaron járkált. Hatalmas mennyiségû szilárd és folyékony ennivalót tárolt a rendezõség, félõ volt, hogy nem lesz aki elfogyassza. Három-négy alak üldögélt a tornaterem homályában, csak remélni lehetett, hogy estére többen leszünk. Magányosan kóboroltam egy keveset, gyrost ettem az egykori sörözõbõl átalakitott bisztróban, ismerkedtem a helyi izekkel. Megtudtam, hogy az elsõ szakaszon vegyesen lesznek szalagok illetve fehér pöttyök a fák derekán. Eljött az este, de a két kezemen meg lehetett számolni a vállalkozó szellemeket. Kevés alvó vendég igérkezett. Kilenc óra tájban kimentem az utcára és megállapitottam, hogy megindult az esõ. Nem sûrû, de elegendõ ahhoz, hogy érdemes legyen bakancsot húzni. Kisebb szünetekkel igy ment ez reggelig. Akkor mintha el akart volna állni a csepergés, de ez csak az emberek megtévesztését szolgálta. Az elszántak közül megjelent Wehner és Siményi de õk sem indultak korán. Hátha bejön a közmondás állitása.

6:53-kor indultam. Optimista módon szélkabátot húztam magamra, de egy negyed óra múlva, bánatosan, a csuklyás köpenyre váltottam. Nem lesz ma kikelet gondoltam. Az oszlopokon, kéményeken álló gólyák mozdulatlanul áztak. Közös sorsra lettünk itélve. Mi õket néztük, õk nyilván minket és gondolkodhattunk, hogy miért is tesszük ki magunkat a látható viszontagságoknak. A Patakról kivezetõ utcákon nincs változás. Különbözõ állagú házak között megyünk. Amelyiknek van tehetõs tulajdonosa, az szépen néz ki. Néhány virágos kert képe albumba illene, mások az elmúlás jeleit mutatják. Az egyik ház kapujában egy névtábla tûnik fel. Éppen csak ránézek és megyek tovább. Ilyen nevû ember több is lehet Patakon. Én egy tehetséges szakmabeli férfit ismertem, aki minden hét végén hazautazott Pestrõl Patakra. Kitakaritotta idõs anyjának a lakását és fõzött neki a következõ hétre. Igy mondták. Azt is megmondták, hogy hol volt a lakás. Becsültem a gondoskodását. Szép dolog az ilyesmi minden korban. Aztán megölte valaki, akivel kapcsolatban állott. A homoszexualitás veszedelmes állapot. Sajnáltam. Ma már többet tudunk biológiából, mint pár évtizeddel korábban. Jó fiú volt és szerencsétlen férfi. Egy sóhaj után már kinn vagyok Végardón.

A Bodrog gátján túli világ, a Long erdõ hozza a várható formáját. A talaj nem olyan mély mint tavalyelõtt, a magas fû és az esõtõl telitett bokrok azonban alaposan eláztatnak. Bakancsot húztam, ezért gond nélkül, tank módjára igyekeztem elõre. A kezdeti szalagokat a fehér pöttyök váltják fel. Általában jól láthatók a jelek. Néhány helyen bizonytalankodtam, de nem tévedtem el. Hálás vagyok azoknak, akik elõttem jártak. Nem voltak sokan, de a füvet meghajlitották. Nyitott szemmel eligazodott az ember. Második alkalommal menve már elõre vártam a megbúvó tavakat, a holt ágakat, a magas erdõt, a tisztást, majd újból a dzsumbujt, tudva, hogy annak a végén elérjük a méhkaptárokat és a köves utat. Érdekes volt, hogy már biztonságban, a vártnál hosszabb ideig tartott a balkanyar az alsóberecki hidig. Ott voltak derék pontõreink. Száraz autójukban morzsolták a perceket és az érkezõ túrázókat. 9:25

Most éberebb voltam, mint két éve és észrevettem az Alföldi Kék festését, mielõtt a gátra felkanyarodtam volna. Számomra a túra és az ember mindig összekapcsolódik. Ebben az esetben Mezei tanár úrra gondoltam, aki pár éve erre járt, miután a teljes kék kör befejezése felé igyekezett. Ez kimarad az életembõl de õszintén örülök, ha barátaim teljesitményének helyszinén járok. Ezután szépen felballagtam a gátra és elkezdtem a kanyargást a nem túl magas, de vizes fûben. Ilyenkor a sarkammal és utána a talpammal  érek földet, kevesebb vizet szedve fel a lábbelire. Megvan a frissen telepitett erdõ, a még frissebben ültetett diófák. Balra a Sátor-hegyek csoportja, a magasabb csúcsok szép felhõgallért viselnek. Nézek hátra, de senkit sem látok. Nézek elõre, de a romos hid kicsit mélyebben bújik meg, csak közelebbrõl vehetõ észre. Végül feltûnik egy fekete folt a távolban, valaki jön utánam. Nagyjából egyszerre kelünk át a csatornán. A meder láthatóan megszenvedte az utóbbi idõk esõzéseit, az oldala már nem olyan szép mértanilag, mint korábban. Még néhány túratárs közelit, õk azonban a lakótelep felé röviditenek, megspórolva ezzel a hivatalos út kellemetlen köves szakaszát. Megérkeztem Borsiba.

Meglepetésként Kanya Jutka és Nagy Török Katalin állt a Rákóczi-kastély kapujában. Oda húzódtak be az esõ elõl. A praktikus megoldást csak az  idegenforgalomból származó hangzavar rontotta, de azért lehetett "kommunikálni". Kölcsönösen kifejeztük örömünket, hogy ismét találkoztunk. Mint teljesitménycentrikus, azonban hamar nekivágtam a vasúti átjáró és a templomok felé vivõ útnak. A felüljárón mindig élvezem az északkelet felé  nyilegyenesen futó sinpárok látványát. A másik vonal Kisújhelyrõl Kassa felé megy. Béla sógorom idõnkint emlegette, mert a háború végén, vonat hiján, gyalog kellett felmennie Újhelyrõl Kassára, ami - teljesitménytúrázó érdeklõdés hiján - elég kellemetlenül jött neki.

A hidról lejövet balra fordulunk. Némi aggodalom élt bennem, hogy Borsiból kiérve hogyan fognak végigönteni az országúton szaladó autók. Szerencsém volt, a megfelelõ oldalon haladva, a kevés szembõl jövõ autó megkimélt a zuhanytól. Mint korábban megirtam, a földrajzi fekvés folytán túlnyomórészt TV (Trebisov, Tõketerebes) illetve MI (Michalovce, Nagymihály) betûjelû jármûvek közlekednek erre. A sineket keresztezve néhány lépés után visszajutunk Magyarországra. A járda bal oldalán fém dombormû hirdeti, hogy itt szakitották szét az országot. Két éve még nem volt itt ez az emlékmû. Ennyivel vagyunk elõrébb? Ha mai, átlátogató-bevásárló szlovák lennék, nem tekinteném barátságos üdvözletnek ezt az alkotást. József Attila szavaira gondolok. "A harcot, amelyet õseink vivtak, békévé oldja az emlékezés." Tényleg?

A Rákóczi utca elégnek tûnik az átmenõ forgalom lebonyolitására. Kár volt nyugtalankodni a határnyitás idején. A gyakorlati életben mindig szükség van megbizható, ellenõrzött hatástanulmányokra. Érdemes várni. És megérte kivárni annak a felfordulásnak a végét, amelyet a városközpont rekonstrukciója jelentett. Két éve árkok és kupacok között bukdácsoltam a Petõfi utca felé, de már tavaly, év elején megkaptam Bocsor Zoltán barátom amatõr képeit a szakszerû, a mûemlékvédelem, a történelmi múlt szempontjait messzemenõen figyelembe vevõ átalakitásról. Az ujhelyiek örülhetnek régi-új városuknak. Én is örülök minden sikeres képet mutató vidéki településünknek.

Az esõ nem állt el, a Hegyköz átláthatatlan szürkeségbe burkolózott. Megyek felfelé. Még megvan a bal oldalon a kék nyomós kút. Ha valakinek eszébe jut az itiner figyelmeztetése, megtöltheti kulacsát. Néhány kanyar után fenn vagyunk a hegy derekán, a Kálváriához vezetõ elágazásnál. Az út itt már keskeny, az autósokat óvatosságra intik. Keressék az út idõnkinti kiszélesedését, hogy zavartalanul el tudjanak menni egymás mellett. A számomra utolsó ellenõrzõ pont egy ilyen parkolóhelyen van. (11:46) Kiszela Miki és Panni intézi az adminisztrációt és traktál zsiros és vajas kenyérrel, hagymával és - luxusként - dobozos sörrel. Idõ bõven van, az idõjárás nem javul. A tervet teljesitettem, lehet társadalmi életet élni. De hol van a Wehner-Siményi páros, hiszen a rajtnál beszéltem velük. Jó, ezek nagymenõk, de azért szeretném látni õket. Húsz-huszonöt perc múlva néhány társukkal együtt befutnak. Az emelkedett hangulatban még csábitanak is, hogy menjek tovább, én azonban maradok az éjszakai döntésnél. Gyenge irigységgel nézem õket, amint rövid szünet után,  hosszú lépésekkel elindulnak a Kálvária bejárata felé. Nekem szilárdnak kell lenni. Még pár percig ott maradok, aztán kényelmes lépésekkel elindulok lefelé. A Petõfi utca felsõ végén szembe jön egy régi ismerõs: Megyeri Laci. Jó utat, jó szerencsét!

 A bõséges idõ lehetõséget ad a szemlélõdésre. Szépen rendbehozták a házakat, a városházát. Friss szinben virit a templom, a diákkollégium. Az utca diszburkolatot és új padokat kapott. Virágok szinesitik a teret. Nézem az órámat. A zónázó rendszerben minden óra 47-kor indul vonat Szerencs felé és ezek közül minden második végigmegy Pestig. Biztosan jólesik ez az ország szélén lévõ város lakóinak. Az állomás szép, tiszta, az indulásjelzõ áttekinthetõ. Még van húsz percem. A vonat benn áll, beülök.

Patakon szombat délutáni békesség fogad. Néhány, buszra váró ember és beljebb, a kollégium mellett, kiránduló vagy üdülõ diákcsoport. A túrázók elvonultak, Jutkáék már a célban fogadnak óriási mennyiségû levessel és puha kenyérrel. Remó átnyujtja az emléklapot és a távon legidõsebbként végigmenõ egyénnek járó emléktárgyat. Léggömböt is kapok, aminek Áron unokám fog örülni. Éljenek a szponzorok!

Jutkával és Katival indulunk az állomásra. Pillanatnyilag jó idõ van, de Bodrogolaszi táján jobbra nézve el lehet gondolkodni azon, hogy az arra lévõ sötét felhõ nem fogja-e megkeseriteni a Cseréptó felé igyekvõk életét. Mi azonban biztonságban társalgunk egészen Miskolcig.

Jó volt a rendezés, kiváló az ellátás, gondos az eligazitás. Az idõ lehetett volna jobb is. Jövõre újból jövök. Köszönöm a szervezést. Viszontlátásra!

Téli Mátra XL

2011

Andrew Manson, Cronin 1937-ben publikált regényének orvos fõszereplõje azt vallotta, hogy egy diagnózis felállitásakor abból indul ki, hogy semmit sem tekint bizonyosnak. Szédületes ötlet - mondhatná valaki - ezt már a régi görögök, de lehet, hogy a barlanglakó õsember is tudta. Persze, de minden közhely újdonsággá válik, amikor egyvalakinek - nevezzük individuumnak - a jelen idõben döntenie kell. Én, például, megint kinos helyzetbe kerültem, mert a TM elõtt egy héttel sikeresen megrántottam a derekamat. Egy ujságlapot akartam felvenni a földrõl, ennyi az egész, óh ifjak és öregek. Keserûen és reménytelenül roskadtam össze. Vége az év egyik fontos túrájának. A zenetörténetbõl azonban tudjuk, hogy a rossz sorssal szembe kell szállni, ezért néhány óra múlva kitámolyogtam a kertbe és fûrészelni kezdtem a korábban kikészitett ölfákat. Tizenhárom kugliig jutottam alkonyat leszálltáig. A fûrészelõ mozgás jótékonyan masszirozta a derekamat, a keringés  hasznos hõt szállitott a kritikus izülethez. Ne gondolja azonban senki, hogy minden rendbejött. Hat nap teljes bizonytalanság következett, de én, aki még kilenc évesen olvastam Manson doktor történetét azt gondoltam, hogy ami nem megy azt próbáljuk erõltetni. Lévay Bélát nem hivtam fel, úgyis tudtam, mi lenne a szövege. Nagy dolog egy székrõl felállni, egy autó ülésérõl kikászálódni, de ha már a fáról lemászott emberhez méltóan sikerült felegyenesedni. akkor csak a lábainkat kell ingához hasonlóan mozgatni. Nem fárasztom tehát tovább tisztelt túratársaimat és kijelentem, hogy a rajt pillanatától a célba érésig észre sem vettem, hogy gondom lenne a derekammal. "Utórengések" azért vannak, de a szenvedés ellen a siker a legjobb orvosság.

Jocó vállalta, hogy Márk unokámmal együtt elszállit a tetthelyre. Kelenföldrõl indultunk fél ötkor, Mátrafüreden voltunk hat órakor. A rend õreinek autója már ott állt az elsõ keresztutcában, a parkoló szinte üres volt. Bõségesen volt idõnk, többször is felkereshettük az italautomatát. Közben szállingóztak a résztvevõk, megkezdõdött az asztalok összerakása az inditáshoz. Elsõ ismerõsként Szõke György tûnt fel, majd Józsa Tamásnét, Szabó Máriát ismerhettük fel. Gnadigék késõbb érkeztek, akkor már nem voltam az iskolában. Nekik mindig hálás leszek, mert oroszlánrészük volt a téli túrák összehozásában. Késõbb már megtelt az elõcsarnok, a futók izegtek-mozogtak, a társaság pedig a nevezési dij lerovásával foglalkozott. Igyekeztem ponttá zsugorodni és elkerülni Borbás tanárnõ figyelmét. Már azt hittem, hogy sikerül, hiszen több méterre távolodtam az asztaloktól, amikor észrevette menekülésemet. Igy ismét csak eszmei támogatója lehettem a túrának. Helyzetem végletesen reménytelen.

7:00 Márkkal együtt indulunk, bár teljesen függetlenül, saját tempónkban haladunk. Hideg van. Tépelõdöm, hogy vegyek-e fel még egy réteget, de nem teszem. Biztosan be fogok melegedni az elsõ emelkedõn. Igy is lett. A réteg a hátizsákban maradt egész úton. Rójuk a jeges-havas utat, amelyet göröngyössé tettek a korábbi olvadás után megfagyott lábnyomok. Unalmas ez a rész, közben elõre kell engedni a szûk ösvényen feltorlódott futókat. Nézem a talajt, a futók csúszásnyomaiból láthatjuk, hova nem érdemes lépni. Nagyon várom, hogy elhagyjuk a bánya térségét. A gödör szépen növekszik, a jelzett utat jobbra kellett húzni. A rutinosak - emlékeik alapján - iránymenetet végeznek. Ahogy nézem õket, nem sokat nyernek vele. Végre elérjük az erdõ szélét, benn valahogy mégis más a menetelés. Hamarosan ismerõs hang szólit meg jobbról: elõz a Nagy-család. Szokás szerint elõl Krisztina, utána Zoltán és Borbála. Utoljára jegyzem meg, hogy milyen szép nagy lány lett Bori, nehogy mérges legyen rám. Dehát megmaradt bennem az az egykori emlék, amikor októberi túrán, Pomázról kifelé igyekezve, Zoli közölte, hogy kisleányuk született. Kár, hogy csak vén koromra kezdtem feljegyzéseket irni, most fellapozhatnám az akkori beszámolót. Kissé boszant, hogy nem tudom biztosan hol elõzött meg - szokásosan - Petõ Sándor. Látni látom hátulról az alakját, hallom is a hangját. Valószinû, hogy Lajosháza után, fenn a platón, dehát a találkozás örömén túl egyébnek nincs túlzott jelentõsége.

8:16 Lajosházán vagyok. Majdnem húsz percet nyertem a hivatalos ütemtervhez képest. Kell is ez, sõt tovább  növelendõ az elõny mert a Kékestetõ utáni lejtõ emészti az idõt. Pedig csak lejtõ, semmi más. Vagy mégis? Megkezdem a nemszeretem mászást felfelé, közben a tolongásban kissé megingok és nyitott tenyérrel kell kitámasztani magamat. Könnyelmûség, könnyen törhet a csukló. Jóval korábban, pingpongozásnál (!) egy hátralépés miatt eltörtem a karomat. Ennek irodalmi nyoma is van, mert az utána következõ Mátrabércre kiszállt a "Kiskegyed" riportere és felfigyelt rá, hogy begipszelt kézzel gyötröm magam felfelé. Most nem volt komoly a helyzet, de azért egy ideig lapos pillantásokat vetettem a bal hüvelykujjam tövére: dagad-e vagy sem. Az Üstök-fõ táján kényelmesebbé válik az élet: egy elég széles nyom segit a haladásban. Valószinûleg a vadaskertbe élelmet szállitó autó gumijától ered. Ezután következik a monoton szakasz a véget érni nem akaró kanyarokkal. Figyelem az ismert domborzati alakokat és azt, hogy hol jár a sor eleje. Végre  feltûnik az útmenti ház, a 24-es út és egy rövid S betû után már ereszkedhetünk lefelé a faluba.

10:04 Mátraszentimre, Vadvirág. Megnyugtató a majdnem egy órás elõny. Ilyenkor van még keresni valónk a túrán. Ezt az idõt lehet tartani és ha nincs katasztrofális helyzet, akkor futja belõle a túra végére is. Az imrei gárda kézbe vesz minket. Ládi István az ajtóban bélyegez, Stuller György a szokásos mennyiségû és minõségû teát biztositja. Bosszantásul megkérdem tõle, hogy a tavalyról maradt folyadékot melegitette-e fel. Pimaszságomnak, szerencsére, nincsenek kellemetlen következményei, sõt elûzi az unalmat. Jók az efféle élénkitõ megmozdulások. Régi ismerõsökkel futunk össze, egy mosoly, egy intés évekig emlékezetes marad. Jocó közli, hogy Márk már elment. Nagyon helyes. Én is szedem a holmimat.

Új nyomvonalon lépkedünk fel a Darázs-hegyre, majd egy balkanyarral térünk rá a régi nyomvonalra. A Bõgõs-rétnél megtudom, hogy Márk már felment a Piszkés-tetõ felé. Helyes, nem kell lopni az idõt. Tûrhetõ a talaj, az erdõ volt már szebb is. Az északi szél nagyon szépen fel tudja öltöztetni a fákat, most csak átlagosan voltak havasak az ágak. Galyatetõig csak annyi a mondanivalóm, hogy a tiszta, de a távolban párás idõ miatt az idén nem "látszanak a Magas-Tátra hófödte csúcsai". A kilátó elõtt senkisem vág le jobbra, mindenki tisztességesen felmegy a toronyig. A Gertrúdban mozgalmas az élet és gyors a kiszolgálás, ezért a bélyegzésen túl megkockáztatok egy jó teát és egy sima kávét. (11: 20) Márk - természetesen - már elment. A büfék mindig problematikusak, észrevétlenül emésztik az idõt. Talán most is leragadtam egy pár percig, ennek ellensúlyozására szinte végig kocogtam a nyirjesi erdészházig. Igy is elégedetlen voltam a Csór-hegyi pontba érkezés idejével. (12:43) Olyannyira, hogy utána azt fontolgattam, hogy a biztonság érdekében elhagyom a Vörösmarty turistaháznál kapható géplevest és a P+ elérésével rögtön balra fordulok.  Lelkiismeretem azonban nem hagyott nyugodni, különös tekintettel arra, hogy a gyermekeim esetleg várnak a turistaháznál és idegesek lesznek, ha nem tûnök fel idõben. Gondoltam: régen rossz, ha már ennyire kell spórolni az idõvel. Bizony, jól döntöttem, mert mindketten ott voltak. Felmentem tehát a katlanhoz, vettem egy pohár sókoncentrátumot (nagyon szeretem ezt a terméket ilyenkor) és leégettem a nyelvemet. A derék szakácsok ugyanis alaposan felhevitették a folyadékot. Elálltam tehát egy második pohártól, s a többieket követve a hóban hûtöttem a készitményt. Közben jobbra néztem és hirtelenében nem tudtam, hogy hol vagyok. Arról ugyanis Török Ákos mosolygó arca nézett rám. Ilyen még nem fordult elõ. Ákos személye a tudatomban a Téry 50-hez, a Pilis 50-hez illetve a BEAC Maxihoz kötõdik. Kénytelen voltam rendezni a szürke - vagy mit tudom én milyen - állományomat és helyre tenni magamat. Az én koromban ez lassabban megy, de meglett. Ezután nekieredtem a Pisztrángos felé vivõ útnak. Hamar kiderült, hogy nyomkövetésbõl az egész társaság - Hevér Gábor szemében - elégtelenre vizsgázott, mivel a P+ elsõ pár száz méterén mindenki a szekérúton ment és csak késõbb tért rá a hivatalos csapásra. A P+ ösvényen csupán egyetlen egy korábbi - és tisztességesen behavazott - lábnyom látszott. Mivel nem akartam büszkén megkülönböztetni magamat - nem is lett volna jó - többszáz túratársamtól, ezért szerényen õket követtem az elsõ, racionális letérésig. Igy értem el a Pisztrángost. (13:50) Nekem ez megfelel.

Márkkal egyetértésben úgy döntöttünk, hogy nem állunk meg a Pisztrángosnál, tudjuk le minél elõbb a kaptatót. Mint másutt emlitettem, lélektanilag jól tudom venni ezt az emelkedõt, most csak 2 perccel toldtam meg Kékestetõig a 2009-es 1 óra 10 percet. Talán azért, mert a Sötét-lápán leültem egy fatuskóra és elmajszoltam egy banánt. Esemény nélkül felértünk a siházhoz. (15:02) Standard idõ. Megittam három pohár teát és feltöltöttem a cumisüveget, amelyben kisebb jégdarabok úszkáltak. Ezután irány lefelé. A P jelzésig nincs baj, utána jön az elsõ kötél. Elég sokan himbálóztunk rajta, emiatt nehéz volt tartani az egyensúlyt: a vége felé a térdemen csúsztam egy keveset. A fahid után nagyjából vizszintes a talaj és a besütõ nap fel szokta olvasztani a havat. Inkább sár van itt. Most azonban a gyengén olvadt hó szépen visszafagyott és alattomossá tette a földet. Adottságaitól függõen különbözõ látványos testtartással (vagy nem-tartással) haladt itt a nép, szépen fogyasztva a szintidõt. A dózerút után aztán jött a gyengén lejtõ csúszda, a második kötél és - részemrõl - a második zuhanás. Valamikor az iskola udvarán csináltunk ilyen pályát. Jól nekifutva tiz métert is lehetett csúszni, nagy örömünkre. Most minden nekifutás nélkül, örömtelenül csúsztam legalább hat métert arra törekedve, hogy kényelmesen feküdjek hanyatt a lejtõn. Nem lehetett egy szavam sem a megoldásra és a fagy miatt az eleganciámon sem esett károsodás. Errõl a célban gyõzõdtem meg véglegesen, amikor Borbás tanárnõt kértem meg arra, hogy nõi szemmel vizsgálja meg az öltözékemet: vajh' mehetek-e igy haza. Lehet, hogy még csúsztam volna néhány métert, azonban, most bal oldalt, ismét feltûnt Török Ákos jóságos arca és egy társával együtt lefékezte mozgásomat. Feltápászkodtam és óvatos tengerészlépésekkel közeledtem a Gyökeres-forrás felé. (16:23)

Les trois mousquetaires, Athos, Porthos és Aramis, pardon, Guszti, Józsi és Zsolt érdeklõdve figyelte bevonulásomat az ellenõrzõ pontra. Én rögtön dühösen rájuktámadtam. "Hogy van az, hogy évek óta hozzátok csak hasoncsúszva vagy térdelve lehet eljutni? Ha véletlenül nem igy történne, akkor pedig az asztalotok elõtt esik hanyatt az ember. Minek képzelitek magatokat?" - morogtam. Õk hárman - túlerõben - azonnal ellentámadásba mentek át és szikrázó szavak röpködtek a levegõben. Szövegük egyáltalán nem hatott meg engem és azt követeltem, hogy adjanak egy kispárnát, mert hideg a pad fája. Egyikük gúnyos mosollyal egy habositott mûanyag lapot kotort elõ és azt adta át. Figyelmeztettem, hogy ez nem kispárna. Lehet, hogy szigetel, de nem elég puha. Miközben folyt a közelharc, valami felvillant, de nem törõdtem vele. Engem nem lehet megfélemliteni. Az igazoló pecsétet azért csak kegyeskedtek beütni. Ennek birtokában közöltem, hogy nekem ebbõl a cirkuszból elegem van és különben is a tûzrakásuk füstje csipi a szememet, ezért el is megyek innen. "Jövõre ugyanitt" - kiáltották kórusban. "Jó ötlet" - viszonoztam és Márk kiséretében elhagytam a térséget.

Még jó négy kilométer volt hátra, ami sáros idõben kellemetlen is tud lenni, de most szavunk sem lehetett. "Biztonság kedvéért szedjük a lábunkat, mert semmi sem garantálható" - mondtam és kocogásra fogtam a dolgot. Mozgásunk bakancsban nem túl kecses, de célravezetõ. "Elfüstöltünk" Jocó mellett, aki az elsõ házaknál várt minket és megállás nélkül "robogtunk" a célig. (17:14) Kész.

Pompás dolog sikeremberként társadalmi életet élni. Nem kell sietni, a teáspohárral a kézben lehet sétálgatni, nézelõdni. Jocó egy barátjával cseveg, én legelõször Gász Kata felé igyekszem, mert nála lehet megvenni az új programfüzetet. A teázónál találom Wehner Gézát, aki közirói tevékenységének ujabb termésérõl tájékoztat: újságcikkben siratta el a Tóth Árpád-sétány juharfáit. (Magyar Nemzet, január 28-i száma) A romantikus Márai idézettel gazdagitott irás olvastán Kárpáti Aurél "Budai képeskönyv"-e jelent meg elõttem. Azt is még egy számjeggyel kifejezhetõ életkorban olvastam és ma sem tudom felejteni. Hadd idézzem az ismert közmondást: "A kisgyerek emlékezete vaj a bevésésnek és szikla a felejtésnek." Ezért is nagyon fontosak elsõ éveink és az õsz fejjel egymás számára recitált - egykor nem szeretett - memoriterek. Aztán háromsággá bõvül a társaság: Gézához csatlakozik Siményi Miklós és Corradi Surd. Én is még fordulok egyet-kettõt.  Toplak Jóskától, például, mindig lehet újdonságokat hallani az elektronikus lexikon ügyének állásáról. Aztán eszembe jut, hogy körülbelül ötvenöt évvel ezelõtt vágták ki a Diósgyõr-Majláthtól a Csanyik-kanyarig tartó hires, homogén jegenyefa sort és örültem annak, hogy a most hatvan éves Géza emlékszik rá. Közös élményünk, egy életkorszakot összekötõ ismeret. Ezen a télen a szanticskai bekötõút jegenyéi haltak meg állva és nagy örömmel láttam, hogy az önkormányzat mindkét oldalon, szinte azonnal pótolta fiatal, kikarózott, dróthálóval védett csemetékkel.  Ez a kevéssé köztudott, de gondos természetvédelem és települési kultúra eredménye.

Jól sikerült túrán voltunk. A rendezés szokásosan kifogástalan volt és öregbitette nem a rendezõket, hanem a hirnevüket. Köszönjük.

Felhasznált üzemanyag: 3 banán, 1 kifli, 1 forró csokoládé, 1 rövid kávé, 1 pohár ipari leves, legalább 5 pohár tea és fél liter, a hátizsák zsebében utaztatott viz, jégdarabokkal. El lehet gondolkodni azon, hogy többe került-e, mint ugyanezen út benzinköltsége.

   BUÉK 20

   2011

   Kilencedik teljesités. Nem nagy ügy, szinte kár is beszélni róla. Nehezebb túrákat többször is megtettem. Az alacsony, kilences szám annak köszönhetõ, hogy viszonylag késõn ismertem fel a BUÉK társadalmi jelentõségét, késve szocializálódtam e túra keretében. Egyszóval, kilencedik, ami - ismétlem - nem rettentõ sok, de ahhoz azért elegendõ, hogy elgondolkozzam: ugyan mi szépet tudok még leirni ezen a cimen, ha nem törekszem a - nemében egyedül álló - itiner lemásolására. Mivel öreg is vagyok, azért egy szakemberhez, Rónay Györgyhöz fordultam segitségért. Õ azt mondta: "Minden reggel / tedd magad elé a papirt. / Milyen fehér, / Milyen határtalan." Nagyszerû - gondoltam - ezt fogom tenni. A dolog azonban nem ilyen egyszerû. Zárlatos, ideges is lehet az ember. E szép, új világban annyi minden haszontalan téma jár a fejünkben, hogy nem kerül elõ semmilyen épkézláb gondolat. Mi legyen akkor? Forduljunk oda újból a sokat tapasztalt költõhöz. Fogd a papirt és "Tedd vissza a fiókba. / Ma sem jutott eszedbe semmi." (Rónay: Az öreg költõ)

   Hohó, ennyire azért nem vagyunk. Nem alanyi lirát, szerelmes verset akarok gyártani, hanem túrabeszámolót. Hatórás szintidõ alatt történni kellett valaminek. Amig azonban bejáratódik az agyam - a biztonság kedvéért - egy kipróbált módszert alkalmazok. Elmondom, hogy bár a BUÉK 20 most nem január  elsején volt, ámde a bécsi Filharmonikusok nem vesztegették az idõt és - kellõ idõben - az új Operaház- és egyben fõzeneigazgató, Franz Welser-Möst vezetésével, Liszt-, Hellmesberger és Strauss mûveket adtak elõ a Musikverein Aranytermében. Az ötvenéves "ifjú" karmester meg is ragadta a kinálkozó alkalmat és látványos, vasúti inditótárcsát is használó dirigálással kápráztatta el a jelenlévõket és az 50 millióra becsült televiziónézõ közönséget. Pompás, ez Európa. Mutatós, szellemes, pimaszul tehetséges.

   Ilyen elõzmény után szinte tánclépésben igyekszünk a Gyermekvasút hûvösvölgyi állomása felé. Nem kellett korán kelni, azt csak a spártai alkatok - tudunk ilyenekrõl - tették meg. A tetthelyen szolid méretû tömegben navigálunk az inditóasztal felé. Az elsõ - és jó ideig utolsó  - ismerõs Corradi Surd. Gász Kata és Wittner Csilla tûnik fel a rendezõk között, Ebola valóban rendezkedik, a háttérben pedig a feldolgozó agytröszt emberei ülnek egy hosszú asztal mellett. Mesterszakácsaink elõtt iszonyú mennyiségû virsli várja a sorsát, az üstben pedig egy hadsereg táplálására elegendõ folyadék  hullámzik. Kezünkbe nyomják az útravalót: a csillogó fóliában hamuban sült croissant rejlik és kapunk még 2 dl dobozos õszibaracklevet. A nagyapák mindezt zsákjukba rakják madárlátta meglepetésként az unokák részére. Húsz kilométeren egy átlagos túrázónak nincs szükség evésre. Kérem, hogy ezt a megjegyzésemet ne használják fel azok ellenében, akik viszont el fogják fogyasztani az ellátmányt.

   8:35 Rugalmas lépésekkel indulunk, mozgásunk azonban hamarosan tipegéssé, imbolygássá alakul át. Leóvatoskodunk a havas lépcsõn, megvárjuk, amig egy úriember átenged a forgalmas úton, ezután megkezdjük a mászást a Nyéki-hegyre. Meg kell mondanom, hogy a Határ-nyeregig kellemetlenül csúszós volt az út és oldalt sem lehetett nagyon ugrándozni. Ezen a szakaszon össze is szedtem negyedórányi késést tavalyhoz képest,  késõbb viszont percre lehetett tartani a 2010-es idõket. A Vadaskertnél már szolidan kocogni is lehet. A Határ-nyereg azért jó, mert fölötte fák is nõnek az emelkedõn és felhasználhatók akrobata mutatványunkhoz, amivel feltornásszuk magunkat a parkoló szintjére. Catch as catch can. A mûvelethez hasznos a túrabot. Amint a fényképes beszámolókat látom, a fotográfusok - szokás szerint - itt helyezkednek el és készitik élvezetes képeiket a gyötrõdõ alakokról.

   A parkoló után javul a helyzet, használni lehet a lépegetéshez a kilátszó  köveket. A hó sem olyan vastag, hiszen a déli-délkeleti oldalán vagyunk a hegynek és a kopasz talajon a szél is vékonyitja a hóréteget. A csúcson köd és vékony futó felhõ fogadja az érkezõket, idõnkint derengõ, bújkáló Nap mutatkozik. (9:40) Az étterem melletti keritést elhagyva kényelmes életünk van. Az enyhén lejtõ sétaúton egészen a Fenyõgyöngyéig kocoghatunk. A hó száraz, nem csúszik. A betonon sok a futó, a Fenyõgyöngye környéke tele van parkoló autóval. A KSI is ide hozza az embereit. A túloldali emelkedõn még folyik a fenyõfák kivágása, az elszállitásuk viszont akadozik. Az Árpád-kilátónál egyesek megállnak, én megyek tovább. Nem volt gond a leereszkedés a Nagybányai-útig, utána viszont volt egy kis lehetõség gimnasztikára a kopott és eltömõdött falépcsõnél. Az Apáthy-szikla (10:42) kilátását sokan élvezték. Kis csúszda következett, majd egy idõre urbánus lelkekké váltunk a letakaritott utcákon. Vannak azért autós egyének, akik számára négy méternyi járda megtakaritása megvalósithatatlan feladat, de ne bosszankodjunk, mert árt az egészségnek. A Gyémántos-lépcsõ szép tiszta volt, az egykori, hárshegyi kemping környékérõl, csakúgy, mint a Tündér-oldalról nincs mondanivalóm. A Z+ elágazásnál bélyegzünk (11:45) és máris a Szép Juhásznénál vagyunk. Miként tavaly, idén sincs forralt bor utcán át. Lehet, hogy az állomásépületben van, de nem töltöm az idõt keresgéléssel.

   Fel a Hárshegyre! Nem nehéz, mert a kilátóig napos oldalon megy az út. Az ellenõrzés után (12:12) megállapitom, hogy - úgy látszik - a csodák általában három napig tartanak. Arról van szó, hogy a Báthory-barlangnál tavaly megjelent jó mászókötél az idén nem jelent meg. Lehet, hogy csak egyszeri elõfordulást észlelhettünk? Pedig jó segitség azon a helyen. Igy hát kénytelen voltam néhány bakugrással eljutni a kis fahidig. Ehhez egy kis idõ kellett, minek következtében a nevemet hallhattam. A mögöttem jövõ Fekete Laci ugyanis - téblábolásom miatt - utolért és megszólitott. Teljes rejtély, hogy miként ismert meg, hiszen január 8-án nem úgy nézek ki, mint augusztus utolsó szombatján. Eszerint éles szemei vannak, hogy egy hajléktalanszerû alakban felismeri korábbi túratársát. Ezzel nem akarom megbántani a hajléktalanokat, de kétségtelen a hasonlóság. Ha viszont már igy alakult az elbeszélés fonala megjegyzem, hogy egyszer, hajnali fél négykor, az éjszakai buszra vártam a Tétényi-úti kórház kapujánál, valamilyen túrára meendõ. Tél volt, hideg és természetesen sötét. Ahogy ott állok, közeledik felém egy alak a keritésen belülrõl. Gondoltam, most elküld a fenébe, mit ácsorgok ilyen helyen. A kapus volt, aki kijött a fülkéjébõl, intett, hogy menjek oda. "Van ennivalója?" - kérdezte. Na, kérem, én ehhez egy büdös szó kommentárt nem fûzök hozzá. Értékelje ezt mindenki az ideológiája, vallása, világnézete, állampolgári meggyõzõdése szerint. Valamikor újsághir volt, hogy a Tétényi-úti kórház kapusa egy tizesért tilalmi idõben is beengedi az embert. Nem tartanám abszurdnak, ha egy érzékenyebb lelkû egyén szobrot akarna állittatni az én emberem részére.

   Az utolsó sorok irodalmi munkásságom részét képezik. Tisztelettel jelentem, hogy a csúnyául hangzó "büdös" szót Örkény Istvántól kölcsönöztem, aki "egypercest" irt egy másik kapusról. Nem minden gondolat hiányában. Most pedig kocogjunk lefelé, mellõzve a Kis-Hárs-hegyet, átlépkedve a gyermekvasút sinje elõtti, idõnkint nagyon kellemetlenül eltömõdni képes lépcsõn. Hamarosan derékszög balra, jön a Nagy-rét (12:53) és vele a sokféle szaloncukor.  Bevallom: kettõt vettem Áron unokámnak, kettõt a nagyanyjának és kettõt magamnak. Végül az utóbbi kettõt egyesével az elõzõ kettõhöz csatoltam. Igy mulat egy magyar úr.

   A célban vagyok (13.02). Menetidõ: 4:27. Durván másfél óra megtakaritás.

  Záró megjegyzések. Nagy szükségem volt erre a túrára, mivel elõtte két hónapig nem jutott idõ szabad mozgásra. Ha meggondoljuk, hogy a jó tanács szerint fele annyit kell enni és háromszor annyit mozogni, bizony, helye van az önkritikának. Az elején emlitett csuszkálós talaj révén negyedóra késést szedtem össze, de talán számos kalóriával lettem szegényebb. Bár a sikföldön gyakoroltam a havon járást, az elsõ emelkedõn meg kellett találni a szappanos, sikos talaj ellenszerét. Mindig van újdonság a túrákon, dehát ezt felesleges hangoztatni. Az is újdonság volt, hogy hazatérve, nem volt szükség cipõtisztitásra. Mérsékelt magasságú volt a hó - ami persze leolvad - és a sár a bakancs rámáját sem érte el. Ezt lehet finomkodásnak minõsiteni, ténynek azonban igaz.

   A célban találtam Borosnyai Balázst. Közölte, hogy a családot várja, õ maga most nem sétált. Az ajtót nyitva Lévay sporttársba ütköztem, aki már távozott. Ez igy szokott lenni. Késõbb, már az állomás büféjében, a felsõ szenior kategóriájú Utasi János integetett. Ezúton is üdvözlöm, mert más utakon járva, ritkán látjuk egymást. Aki találkozik vele, adja át. Nem lenne teljes a kép, ha nem közölném, hogy Hevér Gábor a belépés pillanatában kezelésbe vett és mindenféle ajánlattal árasztott el. Én ilyenkor szürke veréb módjára összehúzom magamat, mert az általa megnyiló perspektivák meghaladják gyarló képességeimet. Átvettem a virsliket, a teát és félrehúzódva igyekeztem helyreállitani az erõnlétemet. Egy felirat forralt bort emlegetett, de kiderült, hogy a cédula a szomszédos büfé reklámanyaga volt. Nagyon helyes. Egyébként is ott szoktam száritani nyirkos ruhámat, miközben belülrõl forralt borral nedvesitem szervezetemet.

   A rendezés  - a gyakorlott társadalmi munkásoknak köszönhetõen -  szokásosan jó, gördülékeny volt. Köszönöm mindnyájuknak. A fûtött 61-es villamos egészen a körtérig vitt. Jól jön ez a hosszabbitás.

   Az ismert nevû, cimû, adóazonositó jelû társaság által 2011. január 08-i keltezéssel kiállitott Nyugta sorszáma: OQ0NB 1989064.

      Piros 85

      2010

     A fogyó félhold hûvös pillantásokkal méregette a gyalogosok Rókahegyen kigyózó sorát. Hét óra tájban már világos volt, a fû dértõl fehérlett, a föld diszkréten csúszott, a pocsolyákat 1-2 milliméteres jég fedte. Lilás-szürkés köd inkább a solymári völgyet boritotta, mifelénk zavartalanok voltak a látási viszonyok. Megkezdtük a ki-tudja-hányszor bejárt emelkedõ letudását fel, a Kevélyre. Az óraállitás miatt még sötétben neveztünk. Adminisztrálás közben ismerõsöket kerestem, nem sok eredménnyel. "Béla bácsi már régen elment" - mondta Wittner (Egyszemélyes) Csilla. Ezt a szöveget akár magnóra is vehetném, annyira ismerõs: mások, máskor, máshol is mondják. Ez a lustáknak járó szöveg. Igy hát összeraktam a holmimat és kimért lépésekkel elindultam, hogy lássam, hogyan mûködik a motorikus részem. (6:40) Nem éreztem túl üdének magam, a számitógép elõtti görbedéstõl mindig megfájulnak az alkatrészeim. Mindenféle tanácsok vannak a munkahelyi tornára, az eredmény, ennek ellenére, elég gyenge. Dehát megyek az unalmas sinek mellett, végre felkanyarodom a Rókahegyi útra és kezdem elfelejteni aggályaimat. Fenn, a platón, lapos pillantást vetek a szaporodó házakra és barátságos tekintetet a villanypásztor által õrzött két lóra. Motyogok nekik valamit a sors igazságtalanságairól, hiszen nekik is jobb lenne, ha kikerülhetnének életre szóló rabságukból.

     A számomra eseménytelen út egyetlen eseménye Bubu a csúcson. (8:15) Mint tavaly. Seprû lesz késöbb belõle. Mint tavaly. Ez megnyugtató. Szabályozottak a dolgok. Aztán döcögök lefelé és a Majdán-nyeregben fóliás szendvicset látok a földön. Felemelem és sebességet váltok. Szerencsére nem kell lekörözni az egész mezõnyt, egy jó nekifutás már hozza az eredményt. Jön viszont egy esemény: a betonút elõtti régi aknára dorongot tett egy jótét lélek. Elsõ lépés a baleset elháritására. Utólag látom, hogy az itiner sem elégedett a helyzettel. Egyetértünk. "Valaki" majd intézkedik egyszer.

     A csikóváraljai bejárónál már feledjük gondjainkat. Élvezzük az életet és a rendezõség juttatásait. Kezdhetjük az emelkedést a Tölgyikrekig. Eközben örömmel fedezem fel a régen nem látott Csemez Attilát és Farkas Elek doktort. A ritka találkozás az én számlámra irandó, hiszen kevés túrára járok, lévén kétlaki, azaz mezõgazdasági munkás is. Dehát a jó ismerõsöknél azonnal folytatjuk a korábbi témákat: személyes ügyeket és a tájépités, tájrendezés idõszerû kérdéseit.Kanyargunk felfelé. Megtudom, hogy Elek az ötvenes távra megy és nagyon közel lakik a célhoz. Nem rossz dolog. Követem a közben elõrehúzott Attilát egészen az ellenõrzõ pontig. (10:23) Ott elválunk egymástól. Attiláék majdnem egyenesen mennek tovább egy széles erdészeti úton, én a P jelzést követve bukdácsolok a Sikáros felé. Még otthon gondos ütemtervet készitettem, ahhoz igazodok. Ismert utat, strapásabb túrán nem hagyok el.

     Szép, világos nadrágot vettem fel, lábszárvédõt nem kötöttem, botot sem hoztam. Nos, a sikárosi rét közepén már nem néztem ki bálba öltözöttnek. Az utóbbi évek elkényeztettek, nagyobb esõ sem volt, ezért nem számitottam arra, hogy rövid idõ múlva bokáig süllyedek a szép, füves mocsárba. A helyzet nem volt abszurd, elég sokat mászkáltam erre, ismerem a festõi, de ravasz talajt, csak éppen ez a körülmény, most, nem volt bekalkulálva. Elõször a bal cipõm telt meg vizzel, nemsokára a jobb, majd amikor azt gondoltam, hogy túl vagyok, kezdõdött elõlrõl. Ilyen esetekben mindig elgondolkodom, hogy érdemes-e zoknit cserélni, avagy sem. Eddig még sohasem tettem ezt, szolid hólyagokkal mindig megúsztam. Most is arra számitottam, hogy a befolyt viz majd kifolyik, inkább gyorsitok és a lábbeli száradását elõsegiti a met.hu által elõrejelzett 11 km/h sebességû szél is. Jelen esetben meditációm igen termékenynek bizonyult, s közben, a futók segitése érdekében szenzációs dolgot eszeltem ki. Az ilyen pocsolyás szakaszok után a rendezõség helyezzen el egy kényelmes széket, amibe a futó beleül. Ekkor, két oldalról, két-két segédrendezõ ugorjon oda, rántsa le a vizes cipõt és zoknit, és a másodperc törtrészei alatt pótolja száraz darabokkal. Fél perc sem kell és emberünk máris frissen ügethet tovább a cél felé. A vizes holmit majd visszakapja a célban. Ötletem rendkivül felvillanyozott, többeknek el is mondtam, de mindenki csak sajnálkozó mosollyal fogadta a javaslatomat. Azt mondták: gyakrabban nézzek tévét. Úgy látszik, már megint lemaradtam valamirõl. Bánatomat az a néhány szál hûséges kikerics enyhitette, amelyik a P és a régi K találkozásánál viritott a már késõ õszben. Miközben õket nézegettem, Petõ Sándor futott el mellettem. Tavaly a Király-kút után elõzött meg. Bizonyos események megmaradnak az emberben.

     A Szõke-forrás völgye nem tartogatott különösebb élményt. A közepesen sáros ösvényen haladva, szokás szerint, azon tûnõdtem, hogy meddig birja még nagyobb csúszás nélkül a hegyoldal az idõ múlását. Vasfogakat nem merek irni, mert nem tudom, hogy a természetnek milyen fogai vannak. Az elgondolható, hogy tartósabb fogai vannak, mint például nekem. De errõl nem nyitok vitát. Várom, hogy leérjek az egykori ifjúsági táborig, aztán az is bekövetkezik. Már látom a pontõrõket, akik az idén sem bújtak el a kápolna mögé. Néhány szó, üdvözlet után irány a "Terülj-terülj asztalkám", azaz a nagy dömösi vendéglátás. (12:40) Ez a hely igen alkalmas az ellazulásra, a társadalmi életre, ezért fegyelmezetten el kell szakadnunk tõle, különben is, jóllakottan nem lehet rendesen haladni.

     Minden terv szerint zajlik, kissé szuszogva feljutok a Szakó-nyeregbe és üdvözlöm a tavalyi párost, akik megint élvezhetik a szokásosan friss levegõt. Fenn, az asztalnál, iszom néhány korty narancslevet, nem nagy a folyadékfogyasztásom, inkább a szél száritja az embert. Várom a turista vendéglõben mûködõ 5. ellenõrzõ pontot, ehelyett néhány kemény legény fogad szabad ég alatt, zimankós körülmények között, egy kupac banán társaságában. (14:49) Kifejezem elismerésemet a helytállásért és utána bevonulok a vendéglõbe. Vili felhagyott a vendéglátással, új csapat fogad. Helyismeretük kifogástalan, hiszen az új fõnök a Platán panzió tulajdonosa, tudja mi itt a teendõ. A tájékozottak szerint nagy buzgalommal dolgoznak. Egyelõre csak annyit jegyzek meg, hogy a tea korábban jobb volt. A kritikát még halasztom, de épitõen meg fogom mondani.

     Miközben az italt kortyolgatom Wehner Géza tûnik fel Marci fiával. Remek dolog ilyen stramm gyerekek apjának lenni legalább is addig, amig az új generáció fel nem lázad õsei ellen. Ez nem szükségszerû. Én keresztapa vagyok egy másik, azonos nagyságú családban és örömmel nézem, hogy milyen sokféle életmegoldást valósitanak meg. Társadalom szociológiával azonban nem itt kell foglalkozni, ehelyett a mobiltelefon idén megfogalmazott definiciójával ismertettem meg õket. A meghatározás végsõ formát abban a gödörben nyert, amelybe a Rákóczi-túrán volt szerencsém belezuhanni igen szerencsés körülmények között. Lásd ott. Felvilágositó munkám gyümölcsét jó negyedóra múlva már le is arathattam, mert Marci - apjával ellentétben - a meg nem nevezett szerkezetet - egy futó utalás kapcsán - egy pillanat alatt azonositotta. Sikerélményekbõl élünk.

     Indulok lefelé Pilisszentkeresztre. Illõ, hogy tájékoztatást adjak haza arról, hogy élek, megvagyok, ereszkedem a szép, napos hegyoldalon a falu felé. Térerõ van, sétálva mobilozok, ami nagyon imponál nekem, ha más teszi. Van ebben valami modern, korszerû. Még fejlõdõképes vagyok. Szerény keretek között. Vizet iszom lenn, a csapnál. A csobogót már elzárták, nyilván a váratlan lefagyást elkerülendõ. Temetõi mozgás éppen csak hogy. Megyek fel a Magas-hegyi nyeregbe és nyújtogatom a nyakamat a "titkos" ellenõrzõ pont felé. Ott van. Csipegetek valamit, utána ereszkedés, az úton jobbra át, kanyar és ismét jobbra át, hogy azért ne olyan egyszerûen érjük el az egykori P útját. Dehát addig emelkedünk egy adagot és megállapitjuk, hogy az emlékhely az idén egy kerekes kúttal bõvült. Többen állták körbe, ezért nem mentem oda az épitményhez. Talán lesz még alkalom megnézni: van-e benne viz.

     Ez a hely jó alkalom a rendezõség megdicsérésére. Már a túra kezdetétõl fogva igen gondosan megjelölték az utat szalaggal, lilás festékkel. Nyilak, szalagok a fákon, a földön. Nem lehet eltévedni. Ezt azok tudják értékelni, akik évekkel ezelõtt keserves képpel kóboroltak az itiner szerint is "tájékozódási és járhatósági szempontból rendkivül pocsék" útszakaszon. Késõbb mindenféle magántrükkökkel memorizáltuk a teendõket, erre azonban most semmi szükség nem volt. A rossz térképre sem kellett panaszkodni. Mindenesetre, ha az ember már sinre került, akkor gond nélkül juthatott el a Csévi-nyeregig. (17:15) Az óra vissza nem húzás miatt világosban értem ide. Ezután már csak menetelni kell. A szaggató bozótról az elsõ teljesitõk nem is tudhatnak, a derékszögben jobbra fordulás kissé körülményesen van leirva. Az örök pocsolya és a fel- vagy fel nem húzott sorompó viszont megerõsiti a helyes utat.

     Az erõsödõ alkonyatban biztonságosan eljuthatunk a Fehér-hegy lábához, ott viszont elõ kell venni a lámpát, hogy az emelkedõ, majd tekervényes úton ne kelljen bajlódni vele. Valójában itt sincs tájékozódási gond, csupán az erdészet (?) által, jobbra-balra mutató nyillal, terelõútnak kijelölt (de hova?) valami zavarhatja meg az elsõ bálozót. Ilyenkor segit az orrunk elõtt lebegõ fehér-piros szalag, ami ezen a helyen valóban fontos szerepet tölt be. Ezután már csak a dorogi mûút dübörgését kell várni, miközben a megigért gulyáslevesre gondolunk. A kiváló leves feledteti velünk azt a tényt, hogy az étkezést nem a Kopár-csárda különtermében költjük el. (19:08) Beérem egy fél tányér levessel, inkább a folyadék fontos és "a túrázás sem az evésrõl szól".

     Tiz perces késésem behozására hamarosan továbbmegyek. Az országúti átkelés azonban nem gyerekjáték. Szegény országunkban megállás nélkül folyik (traffic flow) az autók áradata. Kell vagy két perc, amig sor kerülhet gyarló életem balga kockáztatás nélküli átmentésére a túlsó oldalra. Ott már vidám az életem, a múlthoz képest remekül jelzett ösvényen haladok, ráadásul száz méterrõl is markánsan világit a tarka jelzõszalag. Felmászok a Kakukk-hegyre (Hommage a Farkas Edina). A faluba beérve két kissé elkavarodott túratárs jelenik meg. Velük megyek a Villa Negra-ig, utána - a kezdõk megtévesztésére ügyesen megtervezett útvesztõt jelentõ - pihenõ parkig, majd nemsokára következik jobbról a kerités és amellett, akár alva is, eljuthatunk a Hosszú-árokig. Elõtte viszont még homoktaposás van az élvezeti lovaglás hivei által fellazitott talajon. Gyanitottam, hogy a lazitáshoz Balog Antal kollégám lovai is hozzájárulnak. Azt tudtam, hogy lovait Pilisszentivánon tartja, de csak most jutott eszembe, hogy köze is lehet ehhez a szakaszhoz. Ebbõl jó kis téma kerekedett ki. Valóban ez a helyzet és õ látta is a szalagokból, hogy valamilyen túra halad erre, de arra nem gondolt - miért is tette volna - hogy egy kollégája is ott baktat majd a homokban. Az én szempontomból a lassabb haladás volt érdekes, mert a taposás nem kedvez a rendes mozgásnak.

     Befutunk a 9. pont fénysora közé. (20:45) Megkapjuk a Mosoly-bélyegzõt és valami édességet. Minden olyan mint tavaly, a hangulatot is beleértve. Pontosabban, nekem mérsékeltebb a kedvem, mert a homokozóban veszitettem a takarék idõbõl. Elhatározom, hogy meggyorsitom a tempót. Az itinerhez csak annyit fûzök hozzá, hogy a 9. pont elõbb van, mint a forgóajtó, de sebaj. Az igazi helyén egykoron Hevér Éva õrködött, máskor jól elbonyolitottuk itt a tájékozódást és csak az akusztikus módszer segitett ki a zûrzavarból. Ezekkel a dolgokkal nem szaporitom a szót. A lényeg: manapság problémátlanul követhetjük a P jelzést. Nem tudom, hogy gyorsabban mentem-e ezután, vagy csak úgy képzeltem, a tény az, hogy a vártnál hamarabb és könnyebben értem fel a K+ jelzéshez. Itt mély levegõt veszek a felmenetelhez és utána semmire sem gondolva szedem a lábaimat.  Idegrendszeremet kissé próbára tették az út mentére kitûzött szellemingek, viszont sejtettem, hogy már közel vagyok az emelkedõ végéhez, hiszen a tisztelt rendezõk nem fogják túlerõltetni magukat a dekoráció felállitásával. Nemsokára ott is voltam az emlékfalnál. (21:35) Az asztalnál Gyõri Péter vett kezelésbe és dupla adag birsalmasajttal ajándékozott meg.

     Orraesés nélkül leértem a vikendtelkekhez. Enyhe kocogás következett, majd a mécsesekkel tarkálló temetõ. A túra szellemének megfelelõen egy sóhaj Herobertoért, majd másokért is. Aztán - diszkrét késéssel - a plébánia következik. (22:15) Volt már jobb idõ is, de nem kell kétségbeesni. Gász Kata mintha várt volna és pillanatok alatt nagy adag kávét hozott. Meg is lett a hatása. A társaság jókedvû, a korábbi évekhez képest a Végh-Gálfi páros hiányzik. Van igazolásuk, azt viszont csak a túra után tudtam meg, hogy Csaba a hárshegyi körút asztala melletti sátorban tanyázott.

     A szoros idõ miatt nem sokat maradtam ott, mentem tempósan tovább. A Juliannamajornál várható rendkivüli ellenõrzés járt a fejemben, ezért meglepett, hogy a korábban kitûzött piros villogó ellenére, a mûút felé ereszkedve nem látok semmit. Aztán mégis láttam, mert a szélárnyékba húzódott Sistergõ egész büfét rendezett be asztallal, világitással, fára akasztott demonstrációs órával (fél 12). Meleg tea volt kilátásban, de egy pohár forralt bor lett belõle. Szenzációs, paradicsomi hely. Annyira felvillanyozott ez a juttatás, hogy el kellett mondanom, hogyan ittam meg pár éve a Téli Mátrán, a Pisztrángosnál, a pontõrök forralt borát azt hivén, hogy az ajándékba jár. Jó kis szégyen, de azzal vezekelek, hogy alkalomadtán mindig elmondom fatális tévedésemet, amin a pontõrök vidultak leginkább.

     Innen nincs messze a Fekete-fej. (23:57) Tavaly már a Szép Juhásznénál voltam ilyenkor, most azonban a kapott pogácsára koncentráltam. Lefelé ereszkedve a körútnál lévõ titkos ellenõr jött szembe és bélyegzett. Társa, azaz Gálfi Csaba, az asztalnál aludt a sátorban. Felvertük szegényt, hogy biztosra menjünk ellenõrzés szempontjából. Nem igen örülhetett neki. Már itt van a Szép Juhászné (talán 0:22). Elfogadható. Vizet vettem, aztán neki a hegynek. Nem félek a János-hegytõl, fenn is vagyok erõlködés nélkül a fényárban úszó kilátónál. (1:23) Remek aszalt szilvát fogyasztok, amirõl Bibor és mások közlése alapján kiderült, hogy préselt kivi volt. Még fejlõdnöm kell. Higgyünk a nõknek, õk jobban tudják.

     Feljött a kései Hold és szépen kisért reggelig. Az út problémamentes a Végvári-szikláig - közben Makkosmária 2:22 - és valójában utána sincs semmi baj, csak hosszúnak tûnt az emelkedõ a Piktortéglák elõtti gerincig. Már mintha Budaörsön lennénk, de most jön a keservese. Megerõsitem a lelkemet és a forró kását kerülgetõ macska példáját követve benyomulok a sikátorba. Óvatosan, öregem, nem sietni - motyogom magamnak - feláldozunk plusz húsz percet a tartalékból és üzembiztosan lenn leszünk. Fõ a biztonság. Esõs idõben eltörtem már itt a botomat, sok mûkorcsolyázásba illõ  figurát is bemutattam, nadrágomnak külön volna mondanivalója. Most nincs nálam bot, ezért megkettõzöm a figyelmemet. Lassan, de eredményesen haladok elõre. Megjön az öntudatom. Már azt a szöveget fogalmazom, amit célbaéréskor el fogok mondani. Már kinn vagyok a szorosból, az utolsó száz méter van hátra. Puff! Nem usztam meg. A sapkám elrepült, a lámpámnak semmi baja. Adieu, szép remények, úgy jártam mint Pierrette a tejesköcsöggel. Kegyetlen az élet. Gondosan feltápászkodom, felteszem a sapkámat és helyrerakott önértékeléssel botladozok át a megmaradt, vendégváró köveken. Kutyák, lámpák, fõ utca, körforgalom, lila nyilak, kapu, bejárat, ajtó, cél. (4:11) Fél órával a szintidõ elõtt. Tizedik teljesités.

     Átveszem a jelvényt, az oklevelet, de meghökkenek, amikor a lábméretem felõl érdeklõdnek. Mi készül itt megint? Hamarosan megnyugszom, mert nem sportcipõt akarnak ajándékba adni, hanem piros P85 jelzéssel felülnyomott zoknit. Ezentúl majd úgy fogok forgolódni, hogy az emberek lássák a bokámon viritó emblémát és növekedjék a tekintélyem. Higgyék azt, hogy egy titkos páholy jelét viselem, ami olasz földön nem ismeretlen valami. Kell ez az embernek.

     Csilla hozza a szokásos virslit. Ketchup-ot teszek rá, kevés kenyeret hozzá. Hosszú túra után a gyomor nem mindig boldog a mértéktelen evéstõl. Tea azonban jöhet és Csilla el is lát legalább négy pohárral. A szervezet mindent felsziv.

     Eközben mozgás támadt a sarokban. Felébredt az ókori nyelvek tanárnõje. Szégyenkezve be kellett vallanom, hogy az asztalon fejét nyugtató, fejkendõs alakban nem ismertem fel Szabó Máriát, aki már egy órája beérkezett. Mivel Lévay Bélát elvitte egy (nagy fekete?) autó, azért õ az elsõ kék autóbuszra várt. A sors jóvoltából igy eszmecserét kezdhettünk az ókori nyelvoktatás idõszerû, pillanatnyilag lehangoló kérdéseirõl. Nem könnyû a pedagógus élete a mai, a diákok fejét ezerfelé rángató hatások világában. Közben továbbfejlõdik a társadalmi élet a konyhában. Jávor és Toplak is bekapcsolódik, utóbbi hatalmas lendülettel meséli, hogyan járul hozzá az elektronikus lexikon szerkesztéséhez. Nagyon helyes, e tekintetben teljesen komputerfüggõ lettem, mert az elektronikus könyvtár már gyakran többet tud, mint a hagyományos és az adatokért egy lépést sem kell tennem, minden "házhoz jön". Közben a rendezõség rendezkedni kezd, én azonban nem sietek, megvárom a sûrûbb buszközlekedést, a 6 órai járatot. Nincs kedvem a hûvösben, nyirkos ruhában ácsorogni, ehelyett további teákat veszek magamhoz. 6:05-kor hazaindulok.

     Néhány általános megjegyzés a kiválóan megrendezett túrához. Sok lelkes pontõr jól bonyolitott munkáját dicséri a P85. Mindennel igy vagyunk: amit szeretünk csinálni, azt jól tudjuk csinálni akkor is, ha az évszakhoz képest váratlanul hideg és szeles az idõ. A munkatársak önzetlensége a legnagyobb érték ilyenkor. A vándorlást hatalmas mennyiségû házi és nem házi sütemény, felvágott, gyümölcs, mûzli, édesség, ital kisérte, Kata kávéján kivül valahol még cappuccinot is kaptam. Ez valóban nagy, gasztronómiai túra volt. A puritánok majd megtépik köntösüket, eretneket és botrányt kiáltanak. Szidni fogják individualista korunk dekadens alakjait. Tegyék. Én boldogan estem bele a falánkság kisértésébe. Hogy azért nagyon súlyos bûnt nem követtem el, annak a szintidõ volt az oka. Menni is kellett valamennyit. Aki hedonista jelzõket hangoztat, az fáradjon végig ezen az úton, utána nyilatkozzon.

     Szeretném megjegyezni, hogy az ilyen túrák jelentik a legtermészetesebb gyógymódot a keveset mozgó, görnyedt hátú, számológép elõtt kuporgó, zajtól, stresszhatásoktól szorongó városlakó számára. Elmúlik a hátfájás, tágul a mellkas a friss levegõben. A munkahelyén idõnkint el akar aludni az ember, itt nyoma sincs az álmosságnak, nem dagadnak a lábaink. A helyzet érdekessége, hogy nem kell figyelni azokra a "kockázatokra és mellékhatásokra",  amelyek a szövegek szerint kisérik a gyógyitó készitményeket. Azért nem, mert nem szedünk ilyen készitményeket.

     Egy technikai megjegyzés. Az utóbbi évek azt igazolták, hogy a szalagozáshoz használt piros-fehér mûanyag csikok kiválóan beváltak. Jó lámpával nagyon messzirõl, eltéveszthetetlenül láthatók. Nem áznak el, többször is felhasználhatók.

     Emberi megjegyzés. Köszönöm a rendezõség gyors feldolgozó munkáját. Alig ébredtem fel, már befutott Nagy Zoltán gratulációja. Az eredménylista hamar fent volt a MVTE honlapján. Vannak, akik szemmel tartják túratársaik mozgását. Megható dolog az ilyesmi és persze szép is, hiszen igazolja az ismert königsbergi filozófus meghatározását: nem fûzõdik hozzá érdek.

     Végül és utoljára. Záradék a pénzügyi hatóság és a gyanakvók számára. Jelen beszámolóm alapjául az a nyugta szolgál, amely aláirással és egyesületi bélyegzõvel igazolja a részvételi dij befizetését illetve átvételét. A 0483512 sorszámú, 2010. 10. 30. keltezésû bizonylat kibocsátója a Magyar Vándorok Teljesitménytúrázó Egyesülete, 1188 Budapest, XVIII, Póth Irén utca 28-a, telefon: (70) 565-3010. Adószám: 18231416-1-43. A dokumentum archivumomban megtekinthetõ. Szóltam.

    Mályvád 55

    2010

   Nem lépsz be kétszer egy folyóba - mondta 2600 évvel ezelõtt Hérakleitosz, visszhangozta nagyjából száz éve  az In Horatiumban Babits Mihály, s  ezt tapasztaltam gyarló emberi életemben, augusztus utolsó hétvégén, magam is. Az elvont filozófiai folyó a jelenkorban a Magyar Államvasutak utódja, a H-Start menetrendjében testesül meg, amely örök változásával biztositja szellemi rugalmasságunk megmaradását. Ez a kozmikus vizió akkor kezdett feltárulni elõttem, amikor a Keleti-pályaudvar tájékoztató táblájára meredve Fekete László úr lépett hozzám és beszélgetésünk során hamarosan felvilágositott arról, hogy szombaton nem létezik az a vonat, amivel a túra után visszatérni szándékoztam Budapestre. Ezúton kérek nyilvánosan bocsánatot hitetlenségemért a fentnevezett személytõl, dehát nehéz volt elszakadni hosszú idõk begyökeresedett szemléletétõl. Hogy milyen értelmi változáson estem át és ehhez mennyi idõt használtam fel, az természetesen csak a végén fog kiderülni, majdnem úgy, mint amikor Hercule Poirot a paperback 235-ik oldalán végre összehivja a szalonba a regény szereplõit. Budapestrõl Gyulára általában átszállással utazunk és a menetrendkönyvbe álmodott csatlakozás néha felvette a versenyt a japán  vasutak pontosságával (lásd korábbi beszámolómat). Egy idõben közvetlenül is visszatérhettünk a korábban Gyulára kihúzott szerelvénnyel. Ez volt a legjobb változat. Ne menjünk bele olyan részletekbe, mint például optimális kocsiforduló, amihez úgy sem értünk, állapodjunk meg abban, amit már korábban leirtam: mindig nézzük meg alaposan, hogy hová akarunk menni és onnan hogyan fogunk visszatérni és tegyük ezt kellõ aprólékossággal, ne hagyjuk, hogy a bûnös rutin vagy kényelem leszedjen minket a lábunkról.

    A vonatot idõben betolták és öten foglaltunk helyet egy szakaszban: két fiatal hölgy, akik - Laci szerint - idõnkint szigorú pillantást vetettek egy nõi gólyára, akit szemlátomást alaposan elbágyasztott az évkezdet elõtti ismerkedés, aztán Laci és szerénységem. Mivel gyatra hallásom miatt értelmetlen utazás közben beszélgetni, ezért újságomba mélyedtem és csupán azért emeltem fel a fejemet, hogy lássam a Zagyva és a Tisza hidjának korróziós helyzetét. Nem vettem észre, hogy történt volna valami, viszont örvendetes, hogy a gyomai Körös-hidat befestették. Ha tévedek, az a vonat nagy sebessége miatt van. Elég pontosan megérkeztünk Békéscsabára, ott volt a piros vonat és hamarosan a gyulai állomás melletti fagylaltozóban kötöttem ki. Este 6 óráig van nyitva. Nagyszerû.

   Mindig öröm a séta a szép platánfa-sorban az iskoláig. A résztvevõket üdvözlõ transzparenst még nem feszitették ki, de Tolnai rendezõ úr már nyitott ajtókkal várt minket. Helyet fogtunk és regisztráltuk az érkezõ ismerõsöket. Szabó János (Szeged) már ott volt, hamarosan megjelent a másik törzstag is, Kocsis János (Hódmezõvásárhely). Túl sokan nem tolongtak, ami az idõjárásnak tudható be. A péntek este még telve volt a szokott romantikával és harminc fok feletti hõmérséklettel. Ilyenkor kötelezõ egy legalább egyórás séta a városban, régi-új utcák bejárása, még nem látott épületek, parkok és ötletes virág kompoziciók megtekintése. Új ismereteim közül csak egyet emlitek. Az egyik utcában bolyongva egy sebesen mozgó asszony jött velem szembe és - bizalmát kifejezve - az iránt érdeklõdött, hogy merre van a Nádi Boldogasszony templom. Közöltem, hogy nem vagyok helybeli, de közel van az a templom, amely elõtt Apor Vilmos szobra áll. Erre volt szüksége és boldogan továbbrobogott. Szerintem esküvõre volt hivatalos, amint a körülményekbõl kivehetõ volt. Én mindenesetre örültem, hogy egy ilyen érdekes nevû épülettel köthettem ismeretséget. Ezután még erre-arra kanyarogtam és végül is kikötöttem a Sugár nevû sörözõ teraszán. Ide rendszeresen eljövök és a vasúthoz képest pedánsabb is vagyok, mert elõzõleg megtudakolom, hogy meddig tartanak nyitva. Jó itt üldögélni és nézni a nyugodt kisvárosi élet mozgását.

   Az iskolában ezalatt megindult az élet. Megérkezett Áron (3), Eszter (ezt nem illik kiirni) és Zsolt fõszervezõ (akinek meg nem tudom az évjáratát). Közepes létszámú résztvevõ is gyülekezett, de az igazi csapat még nem alakult ki. Hazamobiloztam Pestre. Feleségem közölte, hogy megjött a front, alig tudta bezárni az ablakot. Jó, akkor még van pár óránk hátra az est élvezetébõl. A telihold szépen fénylett az égen, bár fejlett udvara idõjárás változásról árulkodott. Elintéztük a nevezést. Futó pillantást vetettem az ország legalaposabb térképére, ami még kiválóbb lett volna, ha van szines nyomtatóm. Fel is vetem a kérdést, hogy nem lehetne-e hozzájutni - esetleg elõzetes rendelés alapján - szines példányokhoz. Ezt a túra meghirdetésekor fel lehetne tüntetni. Ezután egy ideig kijárkáltam az utcára, üldögéltem az udvaron. Valaki azt mondta, hogy Pesten szakad az esõ. Annyi reményünk lehetett, hogy a met.hu erre a területre nem jelzett nagyméretû csapadékot. Aztán eljött a kissé zajos éjszaka. Talán három órát tudtam aludni.

   Reggel borús idõ fogadott és a hat órás rajttal majdnem egy idõben kis izelitõt kaptunk a nedvességbõl. Valójában nem panaszkodhatunk, mert rövid záporok után mindig volt hosszabb szünet és a fák koronája jól felfogta az esõt. Felülrõl rendben is lettünk volna, esõkabátra nem volt szükség, a ruha mindig megszikkadt a szédületes haladási sebességtõl. A kellemetlenséget a fû okozta. Ebben az erdõben ugyanis nyiladékokban halad az út és mivel túrázók nem járnak erre, nincs kitaposott ösvény. A Városerdõig tartó szakaszon kétszer is gondoltam arra, hogy megállok és kiöntöm a vizet a cipõmbõl, de mire cselekvésre került volna sor a bekerült viz ellenkezõ irányban nagyjából eltávozott. Mivel én elvadult gyalogos vagyok, azért - természetesen -  a sitkai gát után most is a nem ajánlott bozótban törtettem elõre. Ennek volt egy kellemetlen, végsõ szakasza - 2-300 méter - ami ebbõl az irányból, ha keservesen is, de kezelhetõ volt, forditva nem lenne szerencsés a próbálkozás. Azt hiszem, a huszasoknak meg sem fordul a fejében az ilyen kalandozás. A magasabb csalánokról vagy a félrehajtott bokrokról záporozik a viz, a sással magasan benõtt úton nem látható rendesen a traktorok nyoma, tehát szépen be lehet csúszni a pocsolyákba. Nehéz a felfedezõk sorsa, de ne sajnáljuk õket. Az igazi kárpótlást az elvégzett munka sikere jelenti.

   A fû miatt kissé elõreszaladtam. Annyit azért megjegyzek, hogy a reggeli Gyula most is hozta a maga békés hangulatát, a korán nyitva tartó néhány üzlettel és az utcát vagy parkot tisztogató munkásokkal. A nagyszállót - állitólag - felújitják. A szálló utáni faépületben lévõ sörözõt viszont bezárták. Nem azért mondom, mintha negyed hétkor sörözni volna kedvünk, csupán az ismert épületek sorsáról ejt az ember szót, ezzel jelezve, hogy a túrázó nem vakon mozog a városban vagy a tájban. A Gyulavári-ig terjedõ elsõ szakaszt - önbizalmam erõsitése érdekében - 6,4 km per órás sebességgel tettem meg, ami elégséges egy sir szélén álló egyén számára. (7:03) Utána csökken a lelkesedés, de ha kiszámoljuk, hogy az 53,5 km-hez brutto 10,5 óra kellett, akkor 5 kilométeresnél valamivel nagyobb átlag jön ki. Ennyit még elõrebocsátok.

   Gyulaváriban nem kóstoltam meg a szilvatermést, az idén nem volt olyan bõséges, mint például tavaly. Ezután jön a dénesmajori egyenes, idõnkinti esõcseppekkel. A Fehér-Körös hidjától már látni lehetett, hogy az összefüggõbb felhõzet inkább balra van, mig az országhatár felé és azon túl több a világos rész. Solymosnál fölmegyünk a gátra (7:40) és megkapjuk a természet idei ajándékát. Már nyolcszor voltam ezen a túrán, de még soha nem látszott ide ilyen szépen és egyáltalán a Bihari-hegység teljes tömbje. Az esõtõl tisztára mosott levegõben élesen rajzolódott ki az ötven kilométerre lévõ hegyek fekete körvonala. Nagyon hatásos volt, örültem neki, talán soha többé nem mutatkozik ilyennek, legalább is nekem. Aztán befordulunk az erdõbe, megkezdjük a tipegést a felszántott talajon. Megszoktuk, mint a rutinos rab a rabságot, már nem is olyan rettenetes az egész, már kitolásnak sem tekintjük. Mindenki csinálja a maga dolgát. Õk szántanak, mi egyensúlyozunk. Van ennél rosszabb is a világon.

   Az õstölgyesnél lévõ forduló (8:47) után megjelennek az elsõ huszasok. Elõször ritkásan, aztán valamivel sûrûbben. Némelyik csoportról látszik, hogy egy egyesület tagjai. Köszöngetünk, zegzugolunk, nincs gond a tájékozódással. Végül megjelenik a sitkai pont  (9:44) és ott magaslik Torda Lajos, az érdemes ellenõr. Nem tudom, hogy pár évvel korábban az õ autója süllyedt-e el a puha talajban, de történt ilyesmi is. Kérdésemre válaszolva, reményét fejezte ki, hogy a dzsungel járható. Nem is késlekedtem, hanem sürgõsen benyomultam a bozótba. Nem kell nyugtalankodni, nem volt irgalmatlan az aljnövényzet, jól lehetett haladni. Bátorságomért perceken belül megkaptam a jutalmamat. Az elsõ hajlás után sötét foltot észleltem az ösvény végén: két õz õrködött arrafelé, és igy ment ez késõbb is. Hét-nyolc állathoz volt szerencsém, amik emberi zavarás nélkül járkáltak az erdõben. Azt már irtam, hogy van erre egy kis tó, ahol inni szoktak. Viszonylag jók a jelzések, csupán egynek esett neki egy purifikátor, de hamar abbahagyta. A fordulónál ott a kis fatábla és nagyon érdekes, hogy ennyi idõ után még mindig megvan. Ó, rendezõk, honorálhatnátok ezt a hûséget! Utána, a nagy balkanyarban is kell lenni jelzésnek, bár bevallom, hogy nem figyeltem erre, mert a növényzet alapján jól tudok tájékozódni. Végül pedig, a keresztbe menõ "fõközlekedési út" elõtt, jött az a keserves szakasz, amit úgy intéztem el, hogy az erdõben haladtam, párhuzamosan az elvileg P jelzésû szekérúttal. Nem is figyeltem, van-e festés, pedig érdekes lett volna megnézni, hogy látható-e valamilyen útmutatás a széles útról letérésre a szembõl jövõ számára. Nem figyeltem, mert örültem, hogy nem buktam fel a gödrök és faágak között. Végül felmentem a gátra, megállapitva, hogy amig tavaly elõnyre tettem szert, most szépen eltöltöttem az idõt az õzek világában, de megérte.

   A Városerdõnél Vidovenyecz Áron fogadott és bélyegzõjével regisztrálta jelenlétemet. (10:30) Megkérdeztem az anyukájától, hogy merrõl jönnek a felhõk, határozott választ azonban nem kaptam. Ettem, ittam valamit és mentem tovább. Miközben mobillal jelentettem, hogy itt vagyok, átellenben a József szanatóriummal, láttam, hogy többen, srégan balfelé, elhagyják a gátat. Nem gondoltam, hogy eltévedtek volna, Robi gát alatti kocsmája ugyanis készséggel áll minden arra járó rendelkezésére. Az én vendéglátóipari üzemegységem azonban a dobozi kijáratnál van, nem is vesztegetem itt az idõt, hanem igyekszem letudni a gát tetején futó bõ hat kilométeres utat. Egy és negyed óra kellett hozzá Szanazugig. Most sem mentem be az üdülõterületre, mert szeretem látni a két Körös összefolyását. A gátról leereszkedve éppen a tisztelt pontõrbe buktam bele, aki a szokásosnál hamarabb parkolt az autójával. (11:48)

   Kezdõdik a kanyargás a remetei, papholti erdõben. Sámson váránál már korábban voltam, oda nem megyek be. Hamarosan következik a szeméttelep, majd a távvezeték. Unalmas, elég hosszú egyenesen megyünk tovább, amibõl az ébredést a Doboz szélén szépen növekvõ népi szeméttelep idézi elõ. Most már ide is kell szalagozás és,  ennek ellenére, majdnem négykézláb másztam ki a vizszintes talajra a rothadó lomok közül. Felejtsük el, hogy Európában vagyunk. Nálunk a településtáblát igen gyakran elõzi meg a privát, kommunális szemétdomb, általában egységes tartalommal. Hagyjuk is el minél hamarább a város szélét, igyekezzünk befelé a csatorna és a kanyargó utcák során a református templomhoz, ahol padot, parkot, embereket és felüdülést találhatunk. (13:00) Üdülni azonban nem itt szándékozom, ezért gyors adminisztráció után a Körösök hidja felé vezetõ útra térek. Ott, az utca jobb oldalán, található az a sörözõ, ahol kedvezõ árfekvésben és gyors kiszolgálással juthatok izomlazitó folyadékhoz. Pár perc pihenõt tartok, majd átmegyek a bal oldalra, a hármas szilvafasorral szegélyezett gyalogos járdára illetve kerékpár útra. Szilva nincs: vagy nem is volt vagy már leszedték.

   A hid közepén - az útikalauzoknak engedelmeskedve - mindig jobbra nézek, mert éppen onnan, pontosan onnan látható a békési templom. Ezután balra levágok a Vadász panzió felé, amit meg sem emlitenék, ha nem látnám, hogy nagyon leromlott állapotba került. Vagy nincs gazdája, vagy nem törõdik vele, eléggé az ebek harmincadjára jutott. Szép volt a park is, most a vége elhanyagolt, de ha tudjuk, hogy egy kis zé betûvel kell rátérni a hosszú, egyenes - és rendszerint kellemetlenül összevágott, sáros útra - akkor úgyis jó irányba megyünk. Itt is van újdonság, ugyanis nincs többé fácántelep. Tavaly még mintha lett volna valami beljebb, az erdõben, most nincs már semmi, legfeljebb néhány útmenti etetõ maradványa. Milyen érdekes volt pedig a lábunk körül szaladgáló ifjú fácánok sokasága. Innen nincs semmi emlitendõ, bár mindig vetek egy pillantást a fiatal nyárfaerdõ szélétõl - valamikor - balra befelé haladó ösvényre. Azt persze már benõtte a fû, aki nem emlékszik rá, eszébe sem jut, hogy itt lehetett valamikor út. Igy jutunk el a pósteleki õspark sarkáig.

   Az egykori kastély téglakapujáig vezetõ út sártengernek látszik, valószinüleg ezért szalagoztak ki egy ösvényt, rögtön a sarkon. A csapás szépen kanyarog a fák és bokrok között, be egészen a romokig. A sajnálkozást mellõzöm. A pont a kemping büféje mellett van. (14:50) Az asztalok és padok evésre-ivásra csábitanak, én azonban nem állok meg, mert motoszkálni kezdett az agyamban az addig háttérbe szoritott gondolat: hátha tényleg nincs a szokásos vonat visszafelé és akkor idõzavarba kerülök. Talán még virágszedésre sem lesz idõ a hátralévõ nyolc kilométeren. Bármennyire is jó lenne andalogni, hiszen több mint négy órám van még, lemondok róla és normális tempóban kanyargok a gyulai vikendtelkek útvesztõjében. Azért a virágcsokor is összejött. A virágok már vártak rám azon a bizonyos titkos helyen. Most nem válogattam sokáig, beértem egy pár szebb szállal. Ezután már csak arra gondoltam, hogy mikor érem el a vasúti keresztezõdést és találok-e pár szem szép szilvát az út szélén. Az idén kevés szerencsém volt.

   Kicsit gyorsitok a lakótelep garázssoránál, igy jutok el a vasútállomáshoz. Amint a Béke út sarkához érek, Fekete Laci fordul ki rajta, teljes harci diszben. Közli, hogy a szokott vonat szombaton nincs, az utolsó csatlakozás hamarosan indul, de õ beszélt egy kiváló fiatalemberrel, aki ismer engem és este hazavisz autóval, ha megfelel. Bennem azonban megszólal a csengõ és gyilkos hajrával berobogok a célba (16:28) Két és fél órával korábban megérkeztem, dehát nem a szintidõ érdekes, hanem a vonatindulás. Gyorsan adminisztrálok, Zsolt tévedésbõl egy órával korábbi idõt ir be, amit csak késõbb veszek észre. Mellõzöm a minden bizonnyal remek gulyáslevest, felkapom a holmimat és kocogok kifelé az állomásra. Nyertem: még van egy negyedórám. Megkérdem a pénztárosnõt, hogy kell-e pótdij a pesti gyorsra. Nem kell. Megkapom a nullás cédulát és kivágtatok a fagylaltozóhoz. Két gömbbel visszamegyek a peronra és élvezem az életet. Lacinak felhivom a figyelmét arra, hogy milyen jól tartalékoltam az erõmet, az utolsó félórában is milyen robbanékony vagyok. A fagylalttal sietni kell, mert izléstelen és antiszociális dolog jármûre fagylalttal felszállni. Megjön a vonat és a békéscsabai átszállás, Fekete úr jóvoltából, olyan jól sikerül, hogy négyen egy külön, üres szakaszban találunk helyet. A vagon többi utasának nem lehet panasza ránk.

   Na, de mi van ezzel a szerencsétlen menetrenddel? Hogyan lehetséges, hogy az Elvirából kinyomtatott menetrendem nem egyezik meg a valósággal, amint az már a rendezõk által szintén az Elvirából kinyomtatott lapon látszott. Zavaromban Poirot-hoz fordultam, aki alibi kérdésekben csalhatatlan szaktekintélynek számit. "Oui, Monsieur", - mondta, átható pillantást vetve rám. "Hogyan tetszett kinyomtatni a menetrendet?"- kérdezte. "Beirtam a Budapest és Gyula szavakat és megnyomtam az Enter-t." "És ezután mi történt?" "Klikkeltem az alul látható 'Vissza' feliratra és nyomtattam." "Mi lett a dátummal, átállitotta a következõ napra?" Elsápadtam. "Nem, de ki gondolta volna, hogy ilyen forgalmas vonalon, a korábbi évekhez képest más lesz a szombati menetrend?" "C'est ca" - mosolygott a hires detektiv, - "itt tetszett elszúrni. Még jó, hogy nem gyilkosságról van szó." Vette a kalapját és barátságos biccentéssel elment. Én egyedül maradtam. Egy idõ után az jutott eszembe, hogy ezt a trükköt eladom Dame Agathanak. Hátha tud egy jó kis krimit kanyaritani belõle.

  Rákóczi 110

  2010

  Reményi Lászlónak, a szalagozás mesterének ajánlom.

   "Tudja, Pelikán, az élet nem habos torta" - mondta melankolikusan Virág elvtárs. Bizonyos élettapasztalat birtokában, legyen szabad ezt igy módositanom: "az élet habos torta, különbözõ mennyiségû habbal, néha a hab elmarad".

   Nagyon vártam ezt a túrát.  Nemcsak az elképzelhetõ okokból, hanem azért is, mert bejelentett vagy be nem jelentett történeteket terveztem kapcsolni hozzá. Az alkalom volt fontos, az eredmény másodlagos. Nos, miután a végéhez közeledett az az évszak, amirõl nem illik beszélni, úgy látszott, hogy nincs akadálya egy gondtalan túra lebonyolitásának. A gonosz média, persze, megtette a magáét és ismertette az erdõgazdaságok figyelmeztetõ felhivását, mind a túrázók mind a szervezõk részére. Arról szólt a szöveg, hogy az erdõk és az erdei utak rossz, életveszélyes állapotban vannak és kétszer is gondolja meg valaki, hogy hova merészkedik. A figyelmeztetések miatt, és azért is, mert ezen a túrán három éve nem voltam, gondos útitervet készitettem. Bizakodva néztem a jövõbe, mivel 2007-ben 24 és fél óra alatt tettem meg a távot, bár meg kell jegyezni, hogy akkor kifogástalan talajon, ideális meteorológiai körülmények között mozoghattunk. Világos volt, hogy ilyen jó idõre sokáig nem számithatunk. Biztonság kedvéért, a képzett utat teljességében és szakaszonkint is kiszámolva állapitottam meg a haladási sebességet, pontosabban azt, hogy mikorra kell eljutnunk az egyes ellenõrzõ pontokhoz.

   Márk unokám indulása korábban nem volt biztos, de a Keletiben idõben megjelent és hamarosan feltûnt Magyar Balázs ismert alakja is. Szépen összejöttünk s ettõl fogva a szokott programot bonyolitottuk. Ennek az a lényege, hogy a déli gyorssal Miskolcig megyünk s ott a Tiszai pályaudvar éttermében megebédelünk. Utána kis üldögélés következik, majd a következõ vonattal folytatjuk az utat Sárospatakra. A Bodrog áruházban lebonyolitott  bevásárlás után irány a Patika köz. Ez igy elég egyszerû, most azonban az esõ elmosta a vasúti hidat és Olaszliszkától Sátoraljaújhelyig vonatpótló autóbusszal kellett menni. Az autóbusz elég szûköcske volt, szorongtunk a motyóinkkal. Azért hat órára csak odaértünk. Nem voltunk túl sokan, ilyen zimankós idõben nem lehet tömegekre számitani. A szervezõk is gyûltek. Legelõször a veterán Szögi Lajost vettük észre, aki nélkül nincs Rákóczi-túra. Remó - szokása szerint - még elment valahova szalagozni. A futókat Pap Gábor, a szeniorokat Szabó László Attila (SzLA) képviselte. Kiszeláék közölték, hogy az Eszkálánál fognak õrködni. A névsor messze nem teljes, ne tessenek a dorong után nyúlni. A társadalmi élet egy része a szemközti sörözõben zajlott. A kedvünkért éjfélig nyitva tartó üzem a futball-világbajnokság eseményeivel is vonzotta a közönséget. A józan életû egyének idõben nyugalomra tértek és aludni próbáltak. A siker nem volt teljes, talán két órát tölthettem alvással.

   Szép, nyájas délutánunk majd esténk volt, ezért virradáskor meglepetést jelentett a felhõs égbolt. A meteorológia nem ezt jósolta, de a helyzet nem látszott tragikusnak. Összekészültünk, s aki elõzõ este nem nevezett, az most tette meg. Hatkor indult a mezõny s perceken belül két hülyeséget követtem el. Gyakori hibám, hogy nem nézem meg az itinert, úgyis tudom, merre kell menni. A mellettünk elhúzó lengyel futó kérdésére azt válaszoltam, hogy menjen csak egyenesen, át a sineken. Szerencsére õ jobbra fordult, igy könnyebben rájött, hogy nem jó irányban megy. Ezt hamar javitotta, engem viszont SzLA mentett meg attól, hogy elrohanjak a tanitóképzõ irányába. Õ ugyanis az iránt érdeklõdött, hogy  nem akarok-e a Várba menni. Ah, gondoltam, valami régi emlék folytán csak megyek esztelenül, jóllehet tavaly az ötven, tavalyelõtt a százötvenes távon bizony be kellett menni. Valószinûleg azelõtt is. A várat csak akkor hagyhattuk ki, amikor ellenkezõ irányból érkeztünk a szakiskolai célba. Majd megnézem valamelyik korábbi füzetet. Dühösen kapdostam a lábamat, de azért néhány helytörténeti ismeretet közöltem Márkkal. Végül tényleg rátértünk a kifelé vivõ útra és elkezdtük morzsolni a kilométereket.

   Elõzõ beszámolóimban már mondtam egy-két, múltat illetõ megjegyzést, most azt emlitem meg, hogy az Eötvös utcában volt Hrobár hentes boltja, ahol szüleimnek kontós könyve volt a harmincas években. Ez azt jelentette, hogy a vásárolt tételeket felirták és az összeget havonta fizettük. Ha netán úgy gondolná valaki, hogy ez nagyon gyengécske emlék, felhivom a figyelmét arra, hogy abban az idõben körülbelül ötéves voltam, a kontós könyv használata  pedig a létezett szocializmus idejében a letûnt kereskedelmi szokások közé tartozott. Ma ne keresse senki ezt a boltot, mert az akkori keskeny utcát, amelyben egy kis kanyar is volt, kiegyenesitették, kiszélesitették. Ahol most a mûvelõdési ház van, ott volt a mozi. Abban láttam 1937 táján az elsõ Miki-filmet, ma is emlékszem az ugráló fekete-fehér alakokra. Az utca vége felé volt a malom, amely nem egyszer leégett, egy alkalommal volt szerencsém látni a hatalmas tüzet a kertünkbõl. A házunk ugyanis az újtelepen, a Bercsényi utca 29. szám alatt volt. Ma már nincs meg, lebontották, s a születésem helyét tudtul adó tábla pedig még nem készült el. A Bercsényi utca a második keresztutca balra, ellenõrizhetõ. Elõtte, közvetlenül a sinek után, az  Esze Tamás utca sarkán,  Illés fûszeres boltja volt található. A kontós könyvet már emlitettem.

   Megyünk kifelé. A futók elfutnak, a gyalogosok libasorrá alakulnak. A benzinkút után balra fordulunk a 37-es útra, arról pedig a Gombos-hegy elõtt jobbra térünk, Hercegkút felé. A falu határában az útikalauzok a nevezetes pincesorra hivják fel a vándor figyelmét, én azonban, primitiv módon, a hercegkúti szalonna kvalitásait ecseteltem Márknak. Az bizony hires termék, messze földön ismeretes. A falu sváb település, Tróconnak hivják a népek, mivel Trautsohn osztrák herceg birtoka volt. A telefonkönyv felnyitásával könnyen igazolható, hogy a fél falut (költõi túlzással) Stumpfnak hivják. Idevaló a volt kancelláriaminiszter is. Nem haszontalan tudni, hogy a szomszéd Makkoshotyka lakossága meg Vitányiakból áll. Ez is ismert név. A feleségem azt állitja, hogy a Kék Túrán én ittam meg Vitányi Vince összes, az asztalra kitett borát, unokáim szemeláttára. Vitányi Zoli viszont a Vay Miklós szakiskola gondnoka volt abban az idõben, amikor onnan indult a Rákóczi túra és - talán 2004-ben - egy éjjeli csõrepedés eláztatta a kikészitett Rákóczi-pólókat. Kis kitérés, de mondtam, hogy lesznek történeteim.

   Hercegkúton átvágva elérjük a szõlõket. Szép nagy táblák ezek a Papaj-hegy Patak felé nézõ oldalában. A szõlõk bal oldalán megyünk, általában magas fûben. Esõs idõben vagy erõs reggeli harmat idején hamar csuromvizesek lesznek a cipõink, dehát van idõ a megszáradásra. Idõnkint a szõlõmûvelésnek a sorokból kihúzott hulladéka fékezi a haladást. Az idén nem volt ilyen. Tõlünk bal kézre a fáktól nem nagyon látható mély szurdok húzódik. Igy jutunk el a Pogány-kútig, ahol kis hidon lehet átkelni a túloldali pihenõhöz, vagy mint most, át sem kell menni, mert a bélyegzõ a festékpárnával együtt ki van akasztva az ösvény mellé. Ezután még egy kis csalánnal tarkitott bújócska kezdõdik, majd  elérjük az erdõ szélét és balra fordulva emelkedünk tovább. A nyereg táján látom egy fatörzs mellett Monsieur Récamier módra elnyúlva Magyar Balázst, aki ott pihente ki a egy 75 km-es táv fáradalmait. A helyzet megértéséhez, de a további hivatkozások miatt is célszerû néhány technikai megjegyzést tenni.

   A Rákóczi-túrák 1999-ben kezdõdtek, elõször 75 kilométeren, a Sárospatak-Füzér távon. A füzéri végpont nem vált be, ezért, amikor én is indultam rajta, már Füzérrõl ment Telkibánya felé. A 110-est 2002-ben inditották ugyanabban az irányban. Nevezzük ezt pozitivnak és jelöljük P-vel, mivel a kör bejárása az óramutató járásával ellenkezõ irányban történik. Két pozitiv túra után megfordult az irányitás és azóta Hercegkút felé hagyjuk el Patakot. Jelölése N (negativ). Ha tehát mesém közben a P vagy N betûvel találkoznak, akkor erre gondoljanak. Az N elõnyeit menet közben fogom emliteni.

   Ereszkedjünk most már le a nyeregbõl és kinlódjuk át magunkat a Hideg-völgy dzsungelén. Az egykori tarvágás már a múlté, szépen belesüllyedünk a rohamosan növekedõ fiatal hajtások közé. Szalagozás hiján nem tudom, hogyan vagy mennyi idõ alatt vergõdnénk át a völgy túlsó oldalára, dehát vannak szalagok és ez nagy segitség, mert még egy vizfolyáson is át kell jutni és nem mindegy, hogy hol. Felérve, balról bejön a Z, mi derékszögben jobbra fordulunk, majd egy nagy kiflivel megkezdjük az ereszkedést Komlóskára. Pár éve még igen szép kilátás nyilt innen nyugat felé, ma már mindent eltakar a megnõtt vegetáció. A talaj köves, hordalékos, amint illik a tavaszi özönviz utáni helyzethez. Próbálok nézelõdni, hátha látok is valamit a Pusztavár tetején kivül. Érdeklõdésem egy hatalmas zuhanáshoz vezetett. Amikor láttam, hogy a talajgyalulás vagy a gurulás között kell választanom, az utolsó századmásodpercben az utóbbit választottam. Elgáncsolt hivatásos labdarúgó is megdicsérte volna ügyes mozgásomat. Márkon kivül két ismerõs tanú látta a jelenetet. Régi nóta, hogy vagy a tájat nézzük, vagy a lábunk elé figyelünk. A kettõ nem mindig megy egyszerre.

   Leérünk a faluba. Az ellenõrzõ pont a szokott helyen van, a házakat sem vitte el a viz. Az ittenieknek nem újdonság a komisz idõ. Durva zivatarok mindig elõfordulnak. A menetidõnk elfogadható: 8:10 van, a tervezetthez képest 36 perc elõny. Viz és keksz vétele után irány a Pusztavár-tetõ. A Komlóska utáni elsõ emelkedõt letudva, a vizszintes dózerúton elhelyezem az emlékezés koszorúját. Mondjuk 2003-ban, pozitiv irányú bejárásnál, hajnali fél négykor jõhettünk erre, és a derengésben úgy láttam, hogy valami fehérség fekszik a földön. Felemeltem: egy igazoló füzetet tartottam a kezemben. Nem vacakoltam a lámpa újbóli elõkotorásával, majd megnézzük lenn, Komlóskán. Megérkezve a mûvelõdési házba, odaadom a pontõröknek, hogy nézzék már meg, ismerõsé-e a füzet. Majd hanyatt estem: Magyar Balázsé volt. Ennek az ismeretnek a birtokában rontottam aztán rá Monsieur Récamier-ra. Igy becsülöd meg az értékes dokumentumodat? - morogtam. A füzetet akkor már a komlóskai pontõrök vették gondozásba és, nagyon rendesen, el is küldték a X. kerület, Veszprémi út 6-ba, MB rezidenciájára.

   Most szépen felmegyünk a Pusztavár-tetõ gerincére. A T jelzés egyeseket tévútra szokott vinni, a Rom jelzés nem túl gyakori. A kezdetekben (P) kétszer is toronyiránt jöttünk le Komlóskára, mert nem vettük észre a nyeregbõl simán lejövõ Rom jelzést. Talán türelmetlenek is voltunk, mert a sötétben nem volt kellemes lekeveredni a csúcsról a biztonságosabb talajra. Akkor Lévay Bélával jártam ott, s az egyik esetben, bélyegzés után, szabályszerû kört irtunk le a tetõn. Visszajutottunk a tájékoztató táblához. Na, mondom, jól nézünk mi ki. Menjünk másképp. Ennek eredményeként Bélát az utolsó pillanatban óvtam meg a lezuhanástól, ugyanis a bokroktól nem lehetett látni a sötétben, hogy mögöttük egy nem túl magas, de ilyenkor veszélyes függõleges fal húzódik.  Valahogy azért lebotorkáltunk és ha nem is a jelzett úton, de elértük azt a bizonyos vizszintes útszakaszt. A késõbbi ismételt bejárások meghozták az eredményt. A Gnadig házaspárt már szabályszerûen tudtam kalauzolni ezen a részen. A tisztelt rendezõség egyik érdemének tekintem, hogy megforditották a túrát, mert reggel gond nélkül letudható a csúcs, éjszaka viszont legalább is balesetveszélyes.

   Remélem, nem volt túl zavaró ez az ide-oda mászkálás, dehát meg akartam õrizni valamit a múltból. Most tehát felmentünk a Pusztavár nyergébe, ott SzLA tanácsára leraktuk a hátizsákot, hiszen a csúcsbélyegzés után úgyis visszatérünk oda. A lépcsõk még állják az idõt, a számuk nem szaporodott, dehát örüljünk minden apróságnak. Örültem Petõ Sándornak is, aki felfelé igyekezett a lépcsõkön. Ezután lezúdulunk a hegy másik oldalán. Nagyon vigyázni nem kell, mert a hegy alatt keresztben megy az az út, amit el kell érni, s azon jobbra menni. Legfeljebb többet bukdácsol az elkavart dolgozó. A végén leérünk az Erdõhorvátiba vivõ betonútra és megállapitjuk, hogy hamarosan esni fog. A kapdosás elkerülése érdekében elõszedjük és felvesszük az esõköpenyt. Jól tettük, mert a zápor sûrûsödik. Erdõhorvátiban már jól esik, be is állunk egy kapualjba. Nem kell elkeseredni, mert látható, hogy rövid életû, helyi záporra van kilátás. A csorgó elõtti bolt nyitva van. Veszünk valamilyen folyadékot, hogy legyen tartalék a Regécig tartó átkelésre. Ezután megkezdjük az elég unalmas, lassan emelkedõ földút végigjárását. Korábbi észrevételeinket csupán azzal egészithetjük ki, hogy egészen a Király-kútig legyalulták az utat és nem kellett keréknyomokban botladozni.

   A Király-kút neve az elsõ idõkben vitatott volt, legalább is én vitattam, mert korábbi feltáró bejárásom idején és legalább egy évvel késõbb is, a DVTK standard bádogtáblája azt állitotta, hogy a Vár-kútnál vagyunk. Nem volt hihetetlen a tájékoztatás, mivel a turistatérképen is szerepelt ez a név. Ezután Remó bevetette magát, a tábla eltûnt és a forrásnevek a jelenlegi térképen látható helyükre kerültek. A helyzet elfogadható, a forrás valóban a nemsokára következõ jobbkanyar elõtt van. A viz ihatósága felõl találgatni lehet. Valamikor ittam belõle, a pontõr most nem bátoritott erre. Az óra 11-et mutatott,  elönyünk 1 óra 16 percre nõtt. Nagyon jó. Berendezkedünk a Zabarla-nyereg átszelésére. Jó lesz figyelni, mondom Márknak, mert itt nem nagy öröm a menetelés.

   Pár száz méter után jön tehát a jobbforduló és utána a kõtenger. A nagy kövek mind P mind N változatban, de fõleg az elsõben, éjfél elõtt, sötétben, eléggé megkeseritették az életünket - tessék megkérdezni Larzent a 2002-es kerékpáros útjáról. A nagy kövek mellett bevágások is vannak, s elég nehéz kisillabizálni a jeleket. Egy évvel késõbb Részegh Anna éles szemeinek köszönhettük, hogy könnyen letudhattuk ezt a részt. Az ismétlés, persze, jót tesz a bevésésnek, mert mostanra már pontosan tudtam, hogy hány bevágáson kell jobbfelé átvergõdni, hogy rájussunk a helyes, felfelé menõ vonulatra. Az is látszott, hogy frissitették a piros festést. Derék dolog, mondtam magamban, elérve a balfelé menõ vizszintes részt. Errõl, elég ravaszul, jobbra ágazik az ösvény, illetve ágazott. Én, mindenesetre, hatalmas lelkesedéssel hivtam fel Márk figyelmét arra a három fehér szalagra, amely szépen lobogva hirdette, hogy be kell menni a sûrûbe. Be is mentünk, jött a korábbról ismert helyzet: tönkrement ösvény - P változatban bele is estem egy jó mély vizesárokba -  Lévay Béla volt szives boldogan kihúzni belõle - Béla mindig boldog ha segithet - mi pedig szépen gyötörtük magunkat az össze-vissza borult fák között. Tájékozódási gond nem volt, általában mindig a legrosszabb irányban kell menni, különben is elõttünk libegtek a szép fehér szalagok. Bennem azonban gyanú ébredt, hogy ezek a szalagok nem újak, hanem a két évvel korábbi R150 maradványai. Új festés sem látszott. No, jó, nincs veszedelem. Egyszer csak azt vettük észre, hogy egy karaván menetel felfelé, tõlünk balra, nálunk sebesebben. Honnan veszik ezek az ötletet, hogy arra menjenek? Nem feszitem a húrt: abbéli boldogságomban, hogy Márknak a hármas szalaggal megjelölt egykori ösvényt magyaráztam, nem vettem észre, hogy a frissen festett piros nem ment bele ebbe a lebombázott erdõbe, hanem tõle balra, kényelmesen elhúzott. Mûveltségünk fejlesztéséért kissé strapás megoldást választottunk.

   Fenn vagyunk a nyeregben, kezdõdhet az ereszkedés. Szép, magas bükkfák között megy a jól jelölt út. Nem túl sokára keresztez egy széles erdészeti utat. Jelöljük A-val. Ha jól átnézünk az út túlsó oldalára, láthatjuk, hogy újabb lejtõ kezdõdik, ugyanolyan szép nagy fák között. Az is rendben van, a korábbi kacskaringókat egyszerûsitették. Ennek a végén ismét egy széles erdészeti útra jutunk, jelöljük B-vel, és gondos festés mutatja, hogy balra kell fordulni. Szemben a regéci várhegy. Most pedig álljunk meg egy kicsit. Ezen a részen ötször jártam korábban: egy feltáró úton lefelé, nappal, egy 75-ösön felfelé nappal, gondosan megjegyezve, hogy hol kell feltérni az erdészeti útról, mivel kevés vagy semmi jelzés nem látszott. Ezután két éjszakai 110-es út következett felfelé, majd egy nappali 110-es lefelé. Kitûnõen látszottam ismerni minden utat, a vegetáció jellegét és annak változásait. Jöjjön tehát két történet korábbi feljegyzéseim alapján.

   "Négy éve, barátaim azt ajánlották egy még arra nem járt ismerõsömnek (Mezei tanár úr, 27 Kinizsi), hogy csatlakozzék hozzám, mivel én úgy ismerem a Zempléni-hegység bizonyos tájait, mint a tenyeremet. Még egy-két vándor is velünk jött és szépen róttuk a kilométereket erdõn és mezõn. Magyaráztam, hogy mi, merre van és jó félnap multán, kibújva az erdõbõl, megjelent a láthatáron Regéc vára. Rendkivül elégedetten közöltem ezt a nyilvánvaló tényt. s azt is elmondtam, hogy mirõl lehet - akár éjszaka is - felismerni ezt a helyet. Alapos magyarázatom után vidáman továbbmentünk, de a vár nem akart közeledni hozzánk. Nem értettem az egészet, erõltettem a dolgot, de fél óra múlva világossá vált, hogy utat tévesztettünk. De miért, hiszen többször jártam erre, nappal és éjjel. Miféle varázslat lett úrrá felettünk? Teljesen megzavarodtam és összeomlottam. Kudarc, szégyen. Ha azonban valahol eltévedtünk, vissza kell menni az utolsó biztos pontig és újra kezdve, alaposan megvizsgálni a lehetséges elágazásokat. Tetszik, nem tetszik, ez az erdei vándorlás alaptörvénye. Talán másé is. Végül is kiderült, hogy ha öntudatosan nem játszom meg magam, akkor észreveszem az orrom - speciel, szinészi pózom miatt a hátam mögött - lévõ helyes folytatást. Bocsánatot kértem a közel egy órányi elvesztett idõért - kötött keretek között ez elég kellemetlen - és türelmesen hallgattam barátaim vigasztalását, hogy ez bizony százszázalékos helyzetben is megtörténhet, nincs semmi baj, s nélkülem egyébként sehol sem lennének. Napokig rágtam magam, nem is fogom soha többé elfelejteni, hogy teljes bizonyosság érzetében is lehet téves útra menni. Az erdõ olyan, mint az élet, örökké változik, szerényen és állandóan figyelni kell rá. Néha visszatértem erre a jelenetre, akár ismerõsökkel, akár fogékony, új társakkal. A bizalom esetleges elvesztése az, ami fáj. Csalhatatlan biztonságban vezetni téves útra azokat, akik bizalommal követnek engem. Idõnkint felidéztem szegény Nyilas Misi alakját, aki kinlódva forditotta latinra Gyéres tanár úr mondatát: Etiam ille est fur, qui fiduciam hominum rapit, azaz: az is tolvaj, aki mások bizalmát meglopja. Cseppben a tenger. Túl érzékeny vagyok? Túlzott bennem a felelõsségérzet? Ilyen semmiségek miatt? A helyzet mégis csak az, hogy nem a felelõst kell keresni, hanem a helyes utat. Ez az elsõdleges."

   Idézet vége. A történeti hûség kedvéért hozzáteszem, hogy itt találkoztam elõször GPS-szel. Már megálltunk és éppen vissza készültünk fordulni, amikor egy kutyás férfi tûnt fel az úton. Mogyoróskán nyaralhatott és sétált az erdõben. Általános mûveltségünk fejlesztése érdekében megkérdeztem tõle, hogy ugyan hová jutottunk volna, ha továbbmegyünk. Mogyoróska vagy Baskó volt esedékes. Õ elégedetten szemlélte az eltévelyedetteket és elõhúzva modern szerkezetét közölte, hogy e térség turistatérképe be van táplálva és látja a piros jelzést is, amelyet elhagytunk. A visszafelé haladás nagy idegpróba volt számomra, mert nagyon szerettem volna már újra ott lenni a jelzett úton, õ pedig megállás nélkül, lelkesen mesélt a GPS rejtelmeirõl. Azért csak eltelt a félóra és én bambán bámulhattam azt a bizonyos P festést, ami ugyan nem egészen karnyújtásnyira, de azért jól észrevehetõen viritott az út túlsó oldalán. Nem húzom tovább ezt a mesét. A Zabarla-nyereg legtetején lévõ vékony szekérutat néztem A-nak, az A-t B-nek és igy hamarabb fordultunk balra, mint kellett volna. Mentségemre szolgáljon, hogy a turistaút A-nál illetve B-nél lévõ keresztezõdése geometriailag, növényzetileg és talaj szempontjából is tökéletesen egybevágó.

   A másik történet jóval rövidebb, az is itt játszódik. A kezdete (P bejárás!) ott van, ahol ereszkedni kezdünk Regécre. A várral szemközti hegyoldalból jól látható a falu. Este 9 óra lehetett. Bélával voltam, õ elõbb ment bõ száz méterrel. A villanyokat felgyújtották, ezért Béla nem sokat törõdött a hivatalos K jelzéssel, hanem megcélozta a falu közepét. Szerencsénk volt, keritések átmászása nélkül éppen a vegyesbolthoz jutottunk. A tulajdonosnõ volt szives - a korábbi záróra ellenére - kiszolgálni étellel, itallal. Miközben a bolt elõtti asztalnál vacsoráztunk, megbiráltam Bélát, hogy útvonalelhagyó lett. Megigérte, hogy nem fog többé megszökni és velem jön. Eközben megjelent Hegedûs Robi és társa. Õk is vettek valamit és a társaság nagyjából egyszerre vágott neki a várhegynek. Robiék igyekeztek, mert el akartak érni Patakon egy reggeli vonatot. Én, mint legvénebb, hátul kullogtam, még a hûséget fogadó Béla is eltávolodott tõlem. A biztonság kedvéért gondosan felkészitettem az embereket, hogy az út milyen hajlataira kell figyelni és ha balról ez meg ez lesz, akkor figyeljék a jobb oldali növényzetet. Jelzés nincs, de ahol a fiatalos rész átvált magas bükkbe, ott nyissák ki a szemüket, világitsanak be a fák közé, mert ott lesz a felágazó ösvény. Mondanom sem kell, hogy dinamikus barátaim szépen továbbhúztak. Béla még hallótávolságban volt, õ pedig valahogy továbbadta a figyelmeztetést a legalább négyszáz méterre lévõ Robiéknak. Igy sikerült visszalõni a mezõnyt. A szakadárok sietve visszarobogtak és korrigáltak. Mondtam még valamit a Pusztavár-tetõ megközelitésérõl, aztán - Jó szerencsét! - kiáltással hagytam továbbmenni õket a maguk járásán. Azt hiszem, idõre beértek. Egyszerû kis história. Robi miatt idéztem fel. A férfiak nem felejtik el a barátaikat - tartja a néphit.

   Helyünkön lévén gond nélkül feldöcögünk a regéci várba. A bélyegzõ a büfénél van, egy kis sort kell állni. Nem vettünk semmit, mert számitottunk arra, hogy a faluban a pontõrök gondoskodnak rólunk. Igy is lett. A két kedves pontõrhöz, Mme Anikó Sztrhárszkyhoz és Nyiri Zsolthoz a tavalyi Rákóczi 50-en, a Kálváriánál volt szerencsénk. Tompa agyam mintha arra emlékezne, hogy a Tengerszemnél is õk kezeltek minket. Ott általában zsirkréta lóg a tájékoztató táblán, ezért volt meglepetés nekem a megyeri emberi jelenlét. Táplálkozás és a Jocó által vásárolt igazi málna élvezete után búcsút vettünk két 75-ös fiatalembertõl és nekivágtunk a hétszázasok nyergének. Ez ütemes munka, lehetne beszélni ezen a helyen az egykori szélvihar által kidöntött fákról, új keritésrõl, tarvágásról, dehát ilyesmi mindig van. Ha nem okoz nehézséget, nem érdemes emliteni. Megemlitem viszont egy pár évvel korábbi kellemetlen élményemet. A Fehér-kúti vadászházhoz közeledve egyre nagyobb durranás verte fel az erdõ csendjét. Na, itt lövöldöznek - gondoltam - még ólmot küld valamelyik amatõr a bõröm alá. Rövidre fogva, csak annyi történt, hogy egy derék ember a vadászház erkélyérõl lõtt célba egy alakra, amelyet egy segédszemély állitott fel a mezõn, körülbelül száz méterre. Úgy tûnik, hogy a segédszemély élve megúszta a szolgáltatás veszedelmeit. Ez is a szórakozás egy fajtája.

   Következik a Sólyom-kõ. A régi jelzés szerint, a piros sáv rögtön jobbra kanyarodott a vadászház után és késõbb lehetett kimenni, balra a sziklához. Aztán jött egy fakitermelés és keservesen bukdácsoltam a kivágott fenyõfák között. amig végül elértem a gerincet és megszabadulhattam a dzsumbujtól. A mostani út kényelmes: megmértem, hogy negyedóra alatt ott lehetünk a kõnél. Mindkét feljárást kifestették, az ellenõrzõ pont könnyen elérhetõ és még könnyebben elhagyható a Cicés-rét sarka felé. Feljegyezzük az idõt: 15:02-t mutat az óra. Elõnyünk 1 óra 47 percre nõtt. Nagyon megnyugtató, mert a legkevésbé sem rohantunk.

   Szomorújáték következik. Történetét részletesen megismerhetjük, ha a Google keresõjébe beirjuk a Borso-hegy Hejce repulogep szavakat. Az anyag esetleirást, interjúkat és több fényképet tartalmaz, ezért az olvasóra bizom a tények megismerését. A nélkülözhetetlen tények a következõk. A koszovói békefenntartói kiküldetésbõl hazatérõ szlovák repülõgép 2006. január 19-én este fél nyolc tájban Hejcétõl hat, a magyar-szlovák határtól tiz kilométerre, a 757 méter magas Borsó-hegynek ütközött, darabokra tört és kigyulladt. Negyvenhárom fõnyi utasából csak egy ember maradt életben. A katasztrófát mind a magyar mind a szlovák légi figyelõk észlelték és a körülményekhez képest (magas hó, hideg, sötétség, rossz vagy semmilyen utak) - szerintem - gyorsan cselekedtek. A többit tessék elolvasni, megnézni. 

   A hir hallatán azonnal nézegetni kezdtem a térképet és találgattam, vajon hol lehet a szerencsétlenség helye. Úgy tûnt, hogy nincs messze a Rákóczi úttól. Elõször a nyugatabbra lévõ gerincre gyanakodtam, mert még nem láttam pontosabb rajzokat. Telt múlt az idõ, eljött a tavasz és közeledett a Rákóczi 110 idõpontja. Tusnády Gábor kollégámmal beszélgetve megemlitettem, hogy valószinûleg a baleset helyszinéhez közel fogok túrázni július elsõ napjaiban. Gábor egykori sátoraljaújhelyi diák, a zempléni hegyek jó ismerõje. "Elmégy oda?"- kérdezte. "Nem tudom, az idõtõl függ, különben sem foglalkozom katasztrófaturizmussal" - válaszoltam szárazon. Eljött a július és ott álltam a bõvizû forrás melletti szobornál. Amikor az út folytatására indultam, észrevettem egy fára erõsitett táblát "Pomnik" felirással. Szegényes szláv tudásom alapján is megértettem, hogy emlékmûrõl vagy emlékhelyrõl van szó. Lehetett is látni egy-két autót, amely felmerészkedett a vadászházig. Utasaikról leritt, hogy nem teljesitménytúrára jöttek ide. A Sólyom-kõhöz érve megkérdeztem a pontõrt, hogy tud-e mondani valamit a szerencsétlenség helyérõl. Õ is megnézi majd késõbb - mondta - nincs messze, talán 300 méterre van. A távolság azért a duplájánál is több lett, de azt mondtam magamnak, hogy ne legyek szivtelen, ha már egyszer itt vagyok a helyszinen. Belefér az idõmbe. A Cicés-rét sarkánál ismét volt egy jelzõtábla, amely nagyjából 45 fokban balfelé irányitott. 12 perc alatt fenn is voltam a júniusban állitott obeliszknél, amely több nyelven tájékoztatott a történtekrõl. Megálltam a rendezett sirokkal szemben. A hátam mögött egy Mária-kép volt, körülötte nagy halom temetõi mécses azoknak, akik nem hoztak gyertyát magukkal, de lehetõség nyilván, lángot gyújtanak a halottaknak. Egyedül voltam, szemben a letarolt erdõben nyilt folyosóval. Az erdészet rendbehozta a tönkrement erdõt: kitisztitotta a térséget és a szép, szürke fatörzseket egyforma magasra vágta. Az egymás mellett és mögött sorakozó törzsek egy gótikus katedrális oszlopcsarnokát idézték fel. Egyedül voltam az erdei csendben, a délutáni Nap nyugat felõl világitott a fák közé. Kicsit sok volt ez egy öregembernek, potyogni kezdtek a könnyeim. Végtére is innen már látták Kassa fényeit, arrafelé nincs akadály a repülõ elõtt. Otthon voltak. Ismétlem, már otthon voltak, mint Heinrich Böll katonája, akit a háza kapujánál öl meg egy kóbor gránát. Ádám, hol voltál? Nehéz ebbe belegondolni, mégha nem is hozzátartozóimról van szó. Vagy mégis? Mindnyájan összetartozunk? Zsoldosok - mondta tárgyilagosan egy barátom. Igaz, csakhogy a halál nagy úr, benne eléggé egyformák vagyunk, könnyeink törölgetésén kivül már nincs másra lehetõségünk. Kicsit még álltam ebben a természetes katedrálisban, gyertyagyújtásra nem volt idõ. Álltam és azon gondolkodtam, hogy mi is van bennem. Egy hivatalosan törzskönyvezett pacifistának kell megsiratni a zsoldosokat? Érthetõ ez egyáltalán? Aztán elindultam. Visszafelé, lefelé, 9 perc alatt ott vagyunk a rét sarkánál.

   A túra után az motoszkált bennem, hogy érdemes lenne alaposabban körülnézni a holtak világában. Amikor tehát a következõ évben arra jártam, papir és ceruza is volt nálam és gondosan sorra vettem az akkor már fejfákkal ellátott 42 sirt. Az oszlopokon fémlapra vésve állottak a halottak nevei, évszámmal, beosztással együtt. Bevallom, magyar neveket kerestem, mert nem hittem, hogy csupán egyetlen ember, a túlélõ lett volna magyar. Felsorolom az akkor felirt neveket, megengedve, hogy pontatlan a mûvem. Ime. Alexander Gaál (1977), Marián Fábry (1974), Lubos Belák (1969), Ján Balog (1975), Marián Illés (1976), Tomás Kardos (1982), Ondrej Keszi (1975), Róbert Tulipán (1980). Csupa fiatal ember, általában ing megjelöléssel, ami jelenthet mérnököt vagy mûszaki szakembert, nem fontos. De van még egy figyelemreméltó tanulság. A Google-ban olvashatjuk a sajtó által magyar túlélõnek állitott Martin Farkas nyilatkozatát arról, hogy õ valóságosan szlovák, az északi részen élt öregapja pedig németül beszélt. Ha arra gondolunk, hogy hazánkban hány lakás névtábláján olvashatunk szlovák, Bécsben pedig cseh neveket, Zdiar térségében viszont sok lengyel él, óvatosabbak leszünk etnikai állitásainkkal és nem dimenzionáljuk túl a dolgokat. A túldimenzionálás tartalmát kinek-kinek a fantáziájára bizom. Halottaink fejfáját szemlélve kiegyensúlyozottabban látjuk a világot, hiszen minden halottal mi, az emberiség, leszünk kevesebbek. Ha valakinek ez igy nem elég, sziveskedjék megnézni a tavalyelõtti Hegedûs Róbert emléktúrára vett John Donne idézetet. Robi másodszor. Lesz még harmadszor.

   Jelen esetben ott vagyunk a Cicés-rét sarkánál. Átvágunk a füves mezõn és örülünk, hogy nem tocsog talpunk alatt a talaj. A fenyõerdõ szép nyiladékán felmegyünk a gerincig, ott balra fordulunk és az Amadé-várig végig fenn haladunk. A Borsó-hegy balra esik. Nem részletezem az utat, az esõben csúszós , meredek ereszkedõt könnyen vesszük. A vegetáció szépen fejlõdik. Korábban innen már észre lehetett venni a Kánya-hegyi radar sörösdobozát, most nem láttam, igaz, hogy nem akartam újból hasra esni a bámészkodás miatt. A lenti rétrõl gond nélkül letérhetünk balra, a forráshoz. Le is ülhetünk, hiszen vannak padok és asztalok. A folytatáshoz átlibbenünk a patakon és hozzáfogunk egy kis vérpezsditõ csalántúrához. A nagy erdõt elérve nem nehéz megtalálni a kolostorhoz vivõ elágazást. Mennyit nõtt ez a fiatal erdõ néhány év alatt! Utána könnyû patakátkelés jött és megjelent a Potács-ház. P-bejárásnál emlékezetes gulyáslevest kaptunk erõsitõnek, ami különösen a kerékpárosoknak tett jót, hiszen nekik a nyakukban kellett felvinni a szerkezetüket az Amadé-várba. Hajaj!

   Hamarosan megérkeztünk Telkibányára. (17:20) Pontosan 2 óra az elõnyünk. Virslit eszünk, az elegáns sörözõben pedig sört iszunk. Csapolt termék, természetesen, ilyen finom helyen nincs. A nem-finom helyeken sincs, ezért jó érzékkel kell megtalálni az arany középutat. Az aurea mediocritas ott van, ahol a K befut a fõutcára. Szives tudomásulvétel céljából mondom. Megyeri Laci társaságában üldögélünk Jocóval, Márkkal. Én a süket fülemet óvom a focimeccs zajától. Ezután magunkhoz vesszük depózott holminkat, amiben, tulajdonképpen, csak a lámpa fontos. Elõre a mini-vizválasztóra, utána balra, jobbra (nem tudom, hogy az elsõ túrázóknak elég volt-e a második törés kijelölése), majd ismét balra, az erdõszélen. Innen kezdõdik a csendes emelkedõ a Kánya-hegyre. A térképen Fehérhegyi útnak jelölik a csúcson lévõ radarhoz vivõ utat. Az út épitésérõl jó régen lehetett hallani, arról is, hogy mi lesz a végén. Erre azonban nem nõ ritka virág, kicsik a falvak, nincs értelmiség, igy az épitkezést semmi sem hátráltatta. Az egyik országos napilap akkor közölt tényfeltáró riportot arról, hogy miként sajátitották ki a szükséges erdõket a tulajdonosok megkérdezése nélkül, amikor már minden kész volt. Kétségtelen, hogy a hegyrõl az egész ukrán határ látható, meg még jobbra is, Romániából valami. Megnéztem, a térkép nem mutat útban álló magaslati pontokat.  A sörösdoboz uralja a térséget. Az épitkezés jellegérõl akkor kaptam valamelyes képet, amikor egy korábbi Rákóczi-túrán, a turistaúton, egy zöldruhás férfivel találkoztam, aki oldaltáskát viselt. Jobb lett volna, ha inkább vadászfegyvert hord, mert igy felkeltette az érdeklõdésemet. Nem láttam még ugyanis olyan vadõrt, aki revolverrel vadászott volna az erdõben. Az ember nem lehet elég körültekintõ. Valamelyest  azért igyekezzünk, mert a dobozt a Nagy-Hasdát elõtti kanyarból most még elég jól lehet látni, pár év múlva semmi sem garantált. Abaújvár felõl, vagy a füzéri várhegyrõl kevéssé festõi rátekintés nyilik. Majd megszokjuk.

   Ha már ide feljutottam, elmondok egy történetet, amely összefügg a térség több pontjával. A história Telkibányán kezdõdik, ahová pár éve, átlagos idõben érkeztünk. Azon a napon egy meleghullám tört be és lecsapta a társaság érzékeny tagjait. Legalábbis ez volt Remó diagnózisa. Én is lustának éreztem magam, nem volt kedvem továbbmenni. Nem erõltettem a menetelést, igy is hasznos volt a félút. Némi tétovázás után bejelentettem, hogy kiszállok a túrából és tovább ettem a virslit. Nem voltam lelkileg boldog, de levontam néhány következtetést. Érdeklõdtem a Patakra jutás felõl. Mindenki tudja, hogy Északkelet-Magyarországon szombat délben megáll az élet, buszra nem lehet számitani. A pontõrök közölték, hogy az eddigi hullákkal megtelt az autójuk. Szemtelenül azt javasoltam, hogy hivjuk fel Patakot és kérjünk egy mentõautót, a számlát majd állom. Miközben a mobilozás folyt megérkezett Részegh Anna és boldogan örvendezett, hogy milyen jó, hogy utólért, lesz társa éjszakára. Keserves mosollyal közöltem vele, hogy hiu reményeket táplál, ki vagyok iratkozva. Az erõslelkû nõ, akinek a problematikus kérdésekben majdnem mindig igaza van, nem omlott össze, evett valamint és elment. Idõközben - a sorrendre nem emlékszem - megérkezett Kocsis János (Hódmezõvásárhely) és a veterán Corradi Surd. Õk sem akartak tovább menni. Surd elégedetlen volt az úttal, én meg õvele, hogy leértékeli ezt a gyönyörû túrát. Mindegy. Közben jelentkezett a központ és közölte, hogy találtak egy magánautót, amely este fél kilencre eljön értünk, mivel speciálisan idõzitett programja van. Köszönettel nyugtáztuk és múlattuk az idõt. Az elegáns, piros gépkocsi idõre be is kanyarodott a Bányászmúzeum elé. Minthogy személyiségi jogok is vannak a világon, ezért a további eseményeket részben kódolva mondom el.

   A történet két fontos szereplõje egy feleség és egy férj. Hogy össze ne kavarjuk a sokféle betût, jelöljük a feleséget W-vel (wife), a férjet H-val (husband) és ez nem anglomán sznobizmus, hanem a kódolás gondossága. W és H együtt indul, de Erdõhorváti után, a harmonikus mozgás érdekében megállapodnak abban, hogy W Füzéren befejezi a túrát H pedig kimódolja, hogy érte jöjjön Füzérre a piros autóval és elvigye Patakra. Nagyon kérem, hogy ne vágják a fejemhez, hogy nem igy volt. A történet hamisan elmondva is hangulatos, ráadásul, ha hibásan mondom, az csak tovább kódolja a lebonyolódását. Boldogan beszállunk hát a luxusautóba és kieszeljük, hogy az idõre tekintettel megpróbáljuk megtalálni W-t valahol Telkibánya és Füzér között. Száguldani kezdünk a Telkibánya - Pálháza - Füzér útvonalon. Élvezettel kalauzolom H-t a nekem kedves, jólismert háromszögben és kiderül a sejthetõ eredmény: W nincs még Füzéren. Megmondjuk a pontõröknek, hogy közöljék: itt voltunk, és visszamegyünk Hollóházára, hátha oda már befutott. Száguldás vissza Pálháza felé, letérés Füzérkomlósnak és ott vagyunk Hollóházán. Eredmény nulla. Sebaj, van mobil. Aha, gondolom magamban, most kezdõdik az érdekesebb rész. Valóban, H nem tudja W mobilszámát, de kideriti, hogy tudja a sógoráét, õ majd megmondja. Nagyszerû, mobilozunk. A pontosság kedvéért szögezzük le, hogy a mobil egy kisméretû, könnyen kezelhetõ, ügyes szerkezet, amelyet kirándulásra is elvihetünk. Játszi könnyedséggel végezhetünk vele nagypontosságú aritmetikai mûveleteket, gyökvonást, de benne vannak a fontosabb trigonometrikus függvények is. Használható jegyzetblokknak, ébresztõórának, határidõnaplónak, elektronikus játékszernek, készithetünk vele amatõr fényképfelvételeket. Azt mondják, telefonálni is lehet vele, de a ki már járt ezen a vidéken az némi borúlátással tekint a várható eredményre, mivel itt szlovák szolgáltatóktól kezdve minden van, csak a magyar térerõ szokott hiányozni. Bizonyos készülékek számára nincs is, de ott van Corradi kitûnõ mobilja, az kihúz a csávából. Megvan a pesti kapcsolat, a sógor igéri, hogy pillanatokon belül küldi is a számot sms-ben. A pillanat nagyon elnyúlni látszik, ugyanis a sógor nem észleli, hogy a hivó fél nem H, hanem Corradi mobilja. A szám tehát H készülékére megy, aminek, persze, nincs térereje. Ezt a részt nem tudom jól rekonstruálni, tehát, hogy milyen erõfeszitések történtek ezután, mert azt éreztem kötelességemnek, hogy elmenjek Kocsissal sörözni, tekintettel arra, hogy õ úgy cseppent bele ebbe a szervezésbe, mint Pilátus a Krédóba, legyen hát vigasza egy kissé.

   A telekommunkiáció elégtelensége miatt nyugtalanná váltunk, hogy W kisiklik a kezeink közül, vagy elhagyatva vár ránk valahol. Visszaugrálunk tehát az autóba, irány Füzér. Beállunk az ismert parkolóba, H elindul a pont felé, mi, többiek az autóban maradunk. Múlik az idõ,  idegtépõ percek, H sehol. Itt megint vannak fehér foltok, annyi azonban biztos, hogy H elvéti a pont helyét és fölmegy a várba. Ott csak a múlt szellemei kóborolnak, ezért lejön, ami a sötétben nem veszélytelen  séta. Arra megint nem emlékszem, hogyan jött össze végül is minden azaz mindenki, de összejött. Oldódott a közel egyórás feszültség. Mindenki megvan, él és virul. Hurrá, ez a jó buli. Mehetünk a cél felé. Pálháza, Sátoraljaújhely, Sárospatak. Teljes energiával robbanunk be  éjfélkor a Patika-közbe. Nem vagyunk fáradtak, nem vagyunk álmosak, tulajdonképpen mi a fenének álltunk ki félúton a túrából? Adjanak legalább valami emléket a rendezõk. Adnak. Átminõsülünk 50-esnek, kapunk egy szép kitûzõt is és pá! Ez volt. Nagy élmény. Mint látható nagy hatással volt rám, nem birtam magamban tartani.

   Phû, még most is bennem van az izgalom, ha rágondolok. Pedig jelenleg nyugodt lépésekkel ereszkedünk Márkkal a Hasdát-erdõ szélén Hollóháza felé. Kidõlt fák azért vannak, de nem zavarnak. Várom balról a táblát, ami közli velünk, hogy arra magánerdõ található, amely fegyverrel vagy kutyával védett. A táblát nem találom, egy év is sok idõ, nemhogy kettõ. Nincs. Eladták volna az erdõt? Lejutunk Hollóházára. A szép társasházak közt ereszkedve mindig a falu sorsán gondolkodom.  Jártam a gyárban is: ötven évvel ezelõtt még gondos kezek festették a keresett porcelánokat. Az épületek megbizható jövõrõl tanúskodtak. Néha még irigyeltem is az itt dolgozókat: milyen szép környezetben hoznak létre szép dolgokat. A problémás idõkben Szász Endre segitett nekik. Nekem is van néhány tányérom, amit a László-tanya pincéjében választottam ki az akkor még idegenforgalmi jelleggel mûködõ kastélyban. Vajon mi lesz ebbõl a gyárból? Mi lesz a dolgozók sorsa? Talán a múzeum megmarad. Hátha Wáberer úr segit. Az új világban lokálpatriótákra van szükség. Csupa bizonytalan mondat.

   Leértünk a fõutcára. Jobbra át. A pontõrök a sarokház utáni gyepen sátraznak. Vidám az élet, mint mindig, ahol Megyeri Laci megtalálható. Leülünk, fogyasztunk egy keveset, úgyis, nemsokára Füzéren vagyunk. Egyébként nyolc óra van, elönyünk - a telkibányai sörözés ellenére - 2 óra 38 perc. O.K. Indulunk. Az biztos, hogy nem látjuk a Naptól megvilágitott füzéri várat, dehát láttuk már az életben, szép is az. Lépkedjünk a betonúton és idézzük fel harmadszor Hegedûs Robi emlékét. Amikor utoljára találkoztunk itt, Robi nápolyit majszolt az ellenõrzõ pontban. Õ hamarább érkezvén, hamarább is indult tovább, mire kijutottunk a nyitott országútra, már legalább négyszáz méterrel elõttünk járt. Akkor Mezei tanár úrral voltam együtt, magyaráztam  is neki,  hogy az útról akkor kell balra térni az erdõbe, amikor elhaladunk egy keresztárok szalagkorlátja mellett. Ott benézve látjuk meg azt az öreg fát, aminek a derekára festették a P jelzést. Ha ezt valaki észrevette, akkor biztonságosan tud tovább menni. Ekkor viszont Robi már messze, hallótávolságon kivül járt. Mással is megesett az ilyesmi. Korábban Telkibányánál sem volt szenzációs a balra térés módja, pláne akkor, amikor még egy magántelek is bonyolitotta az ügyet, de hagyjuk. Átlagos túrázó bosszúsan, de megoldhatóan vehette tudomásul Füzérkomlóson, hogy szép sorban jönnek balról, Füzérrõl a "rendes" úton járók, neki pedig esedékes egy oda-vissza út a várig.

   Márk egyszer már elkisért ezen a darabon. Látta és le is fényképezte a lemenõ Nap által megvilágitott várat. Most késõbbre járt az idõ, ez az élmény elmarad. Nem fogunk rohanni. Ereszkedünk a falu felé. Úgy látom, parcellázás, útépités kezdõdik. A falu felsõ végén sok ház épült az utóbbi években, erre is indulni látszik a terjeszkedés. Hirtelen felriadok. "Nézd már meg, hány óra van" - mondom Márknak és nyújtom neki a digitális szerkezetet, mivel szemüveg nélkül nem látom jól a számjegyeket az alkonyatban. "Egy perc van még kilencig" - hangzik a válasz. "Ajjaj, akkor nyisd ki a jó füledet, hátha meghallod a harangjátékot." Három évvel korábbi emlékünket elevenitettem fel. Gyorsabban kezdtük szedni a lábainkat, azonban eszembe jutott, hogy szokás szerint 5-8 percet siet az órám, igy elég idõ lesz a központba éréshez. Tempósan húzunk felfelé és amikor a templomtorony alá érünk, pontosan akkor ütni kezd az óra. Kilencet. Fenn, a toronyban, megszólal a Salve Regina.

   Rohanó világunkban ezek nagy percek. Világnézettõl és zenei igényességtõl függetlenül megérzünk valamit abból a lelki magatartásból, ami egykor és ma, esti elcsendesülésre és lelki összeszedettségre inditja az embert. A késõgregorián dallam nemcsak a középkor sajátja. Magyar változatát, nyártól télig, apám is énekelte élete végéig. A zene segit a meditációra hangolódásban, de gondolkodni, értékelni, elengedni az érzelmeinket enélkül is lehet. Az erõslelkû ember meg is tette. A Gulagban is. Tessék olvasni Szolzsenyicint. A lélek minden rendszerben ki tudja fejezni önmagát. Intézmények, hivatalok támogatása nélkül vagy éppen azok ellenére. Isten rabjainak alkalmuk volt a meditációra, a számûzötteknek úgyszintén. A tv rabjainak? Tudunk válaszolni? Legyünk optimisták.

   Jocóval együtt hallgatjuk a harangjátékot, aztán a sörözõ felé indulunk. Elõször táplálkozunk, hátha bezár a korcsmáros. Ez, ugyebár, jelen körülmények között elképzelhetetlen. Világbajnokság van, a nagyképernyõs készülék teljes hangerõvel bömböl, a szurkolók nagy izgalommal és zajjal kisérik az eseményeket. A bolt ma tekintélyes jövedelemre tesz szert. Behúzódom egy sarokba és olasz felvágottat eszem egy pohár sör kiséretében. A hangulat tetõponton, berúgják a negyedik gólt is. Az ötödiket, ha lesz, nem várjuk meg. Kicsit kába fejjel indulunk a ponthoz. Természetesen, megint rutinból cselekszem és csodálkozom, hogy az egykori szabadtéri szinpad eltûnt. "Na, Márk, nézd meg szépen az itinert". A tragédia elmarad, mert csak a parkolóhoz kell menni. Beirják az idõt: 21:37. Érdektelen, hiszen kilencre itt voltunk, három óra 5 perc elõnnyel. Visszamegyünk a korcsmához, egy idõre elbúcsúzunk Jocótól és pontosan tiz órakor továbbindulunk. A torony az Il silenzio hangjaival búcsúzik tõlünk. Igen, ez szép este, sokszor visszagondolunk majd rá a prózai betéttel: Ti vedro nei miei sogni - álmaimban látni foglak téged.

   Jocó közölte, hogy elõvigyázatosságból már lenn járt a pataknál és letett néhány követ a kényelmesebb átkeléshez. Kõhidat épitenek, kis felfordulás van ott. Lehet, hogy ez is része a beérkezéskor látott kommunális munkának? Jövõ évben meglátjuk. A mezõn elhúzunk balfelé, ezért Füzérkomlós elõtt pár perces korrekcióra van szükség. A dombháton természeti szinjátékot figyelhetünk: valahol délre, tán a Bodrogközben, zivatar van, a villámok szépen rajzolják ki és festik meg a felhõket. Front nem lévén a mi nyakunkba nem szakad rossz idõ. Különbözõ beszámolókat olvasva és túratársakat hallgatva arra készültem, hogy Füzérkomlóstól kezdve jó kis szurkálós szakasz következik. Azt is mondták, hogy a korábbi vezetéképités miatti gödrök szintén megvannak. Az ilyen dolgokat nem szeretem. A tüske meg a csalán elmegy valahogy - kipróbáltam - az viszont barátságtalan dolog, ha az ember éppen egy munkagödör szélén veszi észre, hogy hol is áll. Mezei tanár úr emlékezni fog arra, hogy a betonút keresztezése elõtt, egy kis árok kis fahidja milyen szépen beszakadt alattam. Ettõl függetlenül, szépen nekivágtunk a K jelzésnek, az viszont nagyon nem tetszett, hogy minden nagyon vizes. Ha elkerülhetõ, miért ne. A Fehér Sziklától visszamentünk Füzérkomlósra és onnan, Nyirin át, értük el a K és az országút keresztezõdését. Ott már szilárdabb az egykori kisvasút nyomvonala és a bozótot is ki lehet birni. A háromszögeléshez, persze, idõ kell: negyedóra - húsz perc. Idõt nem nyertünk, de a tervhez képest nem is veszitettünk. Megérkeztünk Bózsvára. (0:35) Rutinból a Kék Túra bélyegzõt kerestem, meg is találtam, aztán az el nem olvasott itinerbõl kiderült, hogy a bózsvai sziklánál vár ránk egy autós hölgy.

   A folytatásban egy kis keresgélésre került sor. Illene már megjegyezni, hogy a jobb oldali bevágás a jó, megtakarithatnánk vele öt percet. Na, mindegy, ha kiértünk a ritkásabb részre ott a villanyvezeték és akkor jöhet a balkanyar. Az erdõ, bizony, szépen növöget, de szerencsére nem volt pocsolyás. Éjjel, lámpa mellett jól bele lehet gyalogolni egy alattomosabb tócsába. Jönnek az elegáns villák, kiérünk a betonútra. Kisvasút megállója következik. Át a sineken, fordulni jobbra és megkerülni a temetõdombot. Megkezdhetjük a vándorlást a nevéhez éppen nem illõen hosszú Kishután. Fél kettõ körül járhat az óra. Márk önellenõrzést végez a továbbhaladást illetõen. Megállapitja, hogy mind nála, mind az apjánál van térerõ, tehát ha szükség lenne rá, autóba vehetné. Beül egy fedett autóbuszmegállóba, hogy rendezze sorait. Én viszont - utólag, józanul megitélve - elkezdtem fûrészelni magam alatt a fát és továbbmentem. Mezei Pista emlékére pár percig leültem a nagyhutai megállóban, utána ittam egy jót az utcai kútból. Balra, felfelé elágazunk, majd mégegyszer balra fordulunk a kertek alá, vagy inkább fölé és megkeressük a dombtetõn jobbra menõ bozótban induló kanyargós ösvényt. Egyszer kellett csak visszamenni tán húsz métert, mert a sötétben nem voltak határozott nyomok. Ilyen bokros, ligetes részen az ember a talpával tájékozódik - ha tud. Fejben jól el tudom mondani, hogy utána jobbforduló, rendes erdõ, benne lefelé kanyargó, esõben csúszós (hasznos valamilyen bot) ösvény, késõbb, lenn, a patakot elérve, bal forduló következik. A patakon át kell menni, tovább elõre egy nem túl öreg erdõben, közben figyelni a K jelzéseket. Örömmel üdvözöltem két-három kék festést. Lenn vagyok, amint úgy is volt, a patakvölgyben és akkor elvesztettem a jelzést. Most sem tudom megmondani, hogyan. Utólag nézve, talán ha továbbmegyek egy darabon - aminthogy háromszor is próbáltam, de abbahagytam - akkor eljuthattam volna egy következõ K-ig, de ez valamiért nem történt meg. Egyéb próbálkozásaim áthatolhatatlan csalántengerhez, értelmetlen hegyoldalhoz, követhetetlen patakmederhez vezettek. Végül sikerült egy gödörbe esni. Minden kellemetlensége ellenére ez egy igen tanulságos gödör volt. A korábbi esõzések összesodortak vékony faágakat, gyökérdarabokat, ezeket szinte szövetté szõtték, majd gondosan beboritották finom föld-homok hordalékkal. A gyanútlan áldozat rágyalogol erre a szõnyegnek látszó felületre. A textilia azonban nem birja a súlyt, szépen beszakad az alatta levõ patakmederbe. A préda érzi, hogy nem száraz alatta a talaj, fürgén ugorna is kifelé, de a szõnyegnek nincs tartása, nem lehet belekapaszkodni. Hát ez jó kis araszolás, nem is tudom minek nevezzem, amig valami foghatóhoz jut az ember és végre kikecmereghet a csapdából. Nagyvadak elejtésére kiválóan alkalmas konstrukció. Nyolc napon túl gyógyuló sérüléseimmel nem mehetek a rendezõkhöz, hiszen aláirtam a részvételi nyilatkozatot. Az marad csak, hogy a saját költségvetésembõl vásárolt és a korábbi gyakorlatban jól bevált fekete nadálytõ krémmel kenegessem a futómûvemet. Ez a reklám helye!

   Az áldozat belátja, hogy a sötétben jobb lesz veszteg maradni, mert a végén kitöri a nyakát ezen a szép tavaszi esõzésektõl tönkretett terepen. A fogoly tehát keserû képet vág, mert tudja, hogy a kiváló pozició összeomlott. Tesz még ugyan néhány sikertelen kisérletet. Ezek a korábbiak gyatra ismétlései. Majd csak a reggeli világosságban fog kiderülni, hogy melyik irányban ment jól, csak nem eleget. A forgolódás eredménye az, hogy nem tudja merrõl jött, tehát visszamenni sem tud egy biztos pontig. Leül egy kidõlt fa törzsére, felveszi az esõkabátját, mert hûvös van egy szál trikóban ebben az amúgy is hideg patakmederben. Várja a jó szerencsét és a szabadulás esélyeit latolgatja. A tapasztalatlan azt mondja: mobilozni kell ilyenkor. Aha.  Meg lehet próbálni. A rend kedvéért én is megtettem. Az eredmény könnyen kitalálható. Ezenközben az idõ, a drága jó szintidõ, szép egyenletesen zsugorodik, akár csak a szamárbõr Balzac regényében.

   A megoldás meglepõ. Már napfelkelte kezdõdik, amikor gyanús indiánkiáltást hallok a sûrûbõl. Hegyezem a fülemet, a kiáltás ismétlõdik. Ez Jocó hangja. Igy van. Visszakiáltok és õ nem is messze feltûnik a fák között. Arrafelé, amerre próbálkoztam, csak - mint mondtam - nem eléggé alaposan. Márk ugyanis felújitotta önmagát és folytatta az utat. Azt nem láthatta, hogy a nagyapja ott kuksol nem túl messze egy fa törzsén. Nyilván, eszébe sem jutott ilyesmi és azt képzelte, hogy majd megtudja a Margit-forrásnál, hogy mi a helyzet. Ott azonban megállapitást nyert, hogy én elvesztem valahol. Túl sok lehetõség, persze, azon kivül, hogy kitörtem a nyakamat vagy kificamitottam a lábamat, nem volt, ezért Jocó valóságosan "szembejött" velem. A fehér sapkám miatt észrevett engem, s ezzel meg voltam mentve. Mint korábbi irásaimból kiderül, Jocónak nagy tehetsége van a hullák felderitésében, megfelelõ idõben mindig megfelelõ helyen van. Szépen levonultunk a máskor sokkal pocsolyásabb völgyben a Margit-forrásig, onnan elvitt a vágáshutai ellenõrzõ pontig. Az õrök 5:30-at irtak és pecsételtek, továbbá bátoritó szavakat mormoltak. Megköszöntem együttérzésüket, de nem volt kedvem erõltetni a menetet, tekintettel arra, hogy nem tudtam, mi van a cseréptói leágazás után. Fõ az egészség! Valószinûnek látszik, hogy ha ráhajtok, még beérek idõre, dehát mindenki tudja, hogy a teljesitménytúrázás lélektani teljesitmény is.

   Patakon lelkesen fogadtak. Szegény Remó, felvillanyozva gratulált, ezért gyorsan kicsaptam a biztositékot. Jó volt a zuhany, még jobb volt Kanya Jutka palóc levese. Nem voltam fáradt, a lábam is rendben volt, leszámitva a csapdában szerzett rengeteg karcolást, vágást. A vérkeringésem pedig egészen szenzációs  lett  a csalántengerben összeszedett frissitõ injekciók révén. Még késõ délután is csipett. Jocó közben nem aludt, hanem felvette a távközlési kapcsolatot Márkkal, aki kedvezõ helyzetben volt. Elébe is ment egy jó darabon, hogy biztassa: be fog érni. Be is ért. Én a kollégiumnál láttam feltûnni és erõltetés  nélkül érkezni a célba. Húsz perccel hamarabb benn volt, ami rendkivüli teljesitmény egy korábban még csak negyven kilométert teljesitõ túrázótól. (Mátrahegy 40) Dörgõ tapssal fogadtuk. Ezzel vége is lett az idei Rákóczi 110-nek.

   Jó szervezés, jó ellátás, jó idõ. Aki tudja, hol vannak utcai kutak, annak legfeljebb egy félliteres biztonsági folyadékra van szüksége. Különösen elégedett vagyok a gondosan kiszámolt idõbeosztással, ami megvigasztal a romba dõlt túra miatt. Egyenletesen tudtuk növelni a megtakaritott idõt három órára, s a füzéri egy órás szünet, majd a Nyiri felé kerülés ellenére biztosnak látszott, hogy három órával hamarabb beérünk a célba. A kudarc pedig arra jó, hogy alaposabb ismereteket szerezzünk a túráról és maradjunk szépen szerények. Ez rám vonatkozik, Márknak semmi oka erre. Az az érdekes, hogy ez a Hollós-völgyi rész már korábban sem volt szimpatikus nekem. Amikor elõször ment a túra negativ irányba, akkor fel is jöttem ide, hogy alaposan szemügyre vegyem a Nagyhuta-Pusztadélõi részt. Az azóta eltelt 6 év - egy kis szellemi leblokkolással megspékelve - elegendõ volt az eltévelyedésre. Igy hát abban a helyzetben vagyok, hogy lesz programom a jövõ évre: újból meg fogom nézni ezt a ravasz szakaszt. A túra tanulsága megerõsiti azt, amit amúgyis tudunk: életünk végéig módunkban áll tévedni.

   Azoknak is köszönöm a szervezést, akiket név szerint nem emlitettem. Két további nevet azonban még ideirok. Az egyik Szabó László Attiláé. Ha õ idõben el nem kap Patakon, talán csak a Pogány-kútnál jövök rá, hogy elfelejtettem bemenni a várba. A másik Nagy Istváné, aki volt szives megörökiteni a túra után az udvaron és a képet - kérésemre - el is küldte e-mailben. Most van egy évem, hogy Santiago módjára álmodjam a nagy halról. "Ti vedro nei miei sogni."

   Amikor az örökzöld Tanúból idéztem, nem tudtam, hogy Kállai Ferenctõl is búcsúznom kell. Olyanok ezek a túrák, mint egy fonál, amire sorban felfûzzük az emlékeinket. A kritikus azt mondhatja, hogy az emlékektõl nem lehet látni a fonalat. Talán azért mégis. Az élet attól szép, hogy vannak megõrzésre érdemes emlékek. Mára már az is emlék, hogy Márk végigment az úton. Ismerjük a jó tanácsot: ültess fát, irj könyvet és legyen gyereked. Ha még ezenfelül van egy 110-es unokám is, ugyan mi mást akarhatnék?

    Függelék                                                                          

   Jocónak felkeltette az érdeklõdését a borsóhegyi beszámolóm, ezért családi kirándulást szervezett a helyszinre. Idejük lévén, felirta a halottak nevét, amit dokumentációs jelleggel idecsatolok. Nem hiszem, hogy máshol megjelent volna. Az ékezetek hiányáért, esetleges egyéb hibákért elnézést kérek.

   Bronislava Gregorovicova, Alexander Gaál, Marián Fábry, Pavol Cigás, Vlastimil Cepican, Peter Cogan, Jozef Bigas, Lubos Belák, Lubos Balucha, Ján Balog, Igor Angelovic, Michal Agnet --- Daniel Gumenicky, Martin Haber, Ján Hejduk, Marian Illés, Stefan Ivan, Adriana Jodpova, Tomás Kardos, Ondrej Keszi, Marek Kicinko, Peter Komora ---  Rastislav Novák, Miroslav Novák, Lubos Martincsek, Karol Malatin, Róbert Letko, Norbert Kumancik, Peter Kristan, Peter Kotvan ---  Dominik Ocelka, Ludovit Orlicky, Peter Orlovsky, Dusan Paluch, Jana Pestová, Igor Scigél --- Róbert Tulipán, Vladimir Sopuch, Michal Stang, Róbert Solava ---  Tomás Zipaj, Juraj Zubor. --- Béke velük.

   Kinizsi 100

   2010

   Zeuszra mondom, a leghatalmasabb istenre, a viharok, a mennydörgés és a villámok urára, hogy az idén harmincadik Kinizsi elnyerte az égiek pártfogását. Ne jöjjön nekem senki azzal, hogy az idõjárásról nem beszélünk, legfeljebb a túra után (Lévay), meg hogy a teljesitménytúrázás nem az idõjárásról szól (Kovalik András frissen bõvitett aranymondása). Tessék kézbe venni egy napilapot, rámeredni a képernyõre és észrevenni, hogy azért a viz az úr. A januári ciklon óta egyre-másra lustán grasszálnak felettünk az örvények és soha sincs kedvük kimozdulni a kedvenc Kárpát-medencébõl. A Pilis 50-en szerényen érdeklõdtem, hogy megvannak-e a hidak a szurdokban. Jó okom volt rá, de szerencsére, akkor is élvezhettük az istenek kegyeit. Most viszont, mint hallom, lezárták a szurdokot, a Holdvilág-árkot, a Rám-szakadékot, a Mecsek egyes erdõit. A mostani Kinizsi teljesitése nyaralás ahhoz képest, amikor az ember kezébõl kicsúszik az agyagos lánc s eközben derékig zuhog rá a sárga vizesés.

   Hogy azért ne sokat képzelõdjünk e drámai bevezetés miatt, közlöm: a nyaralás sem mindig sikerül, azt is el lehet rontani. A rejtvény megfejtését késõbbre halasztom. Egyelõre menjünk el a Hajós utcai Kocsimosóba elõzetes nevezésre. Ott, az ötödik kerület civilizált világában, a sörözõ ernyõje alatt minden nagyon egyszerû, legfeljebb azok mérgelõdnek, akik biztak személyes varázsukban és orvosi papir nélkül gondoltak indulhatni ezen a megkülönböztetett renoméjú rendezvényen. Én már pár éve tanultam a magam kárán, ráadásul kellemetlenül esett akkor is az esõ. Bánatosan , nedvesen ("walking in the rain") és dolgom végezetlenül kullogtam haza az Andrássy úton. Beláttam, hogy a szigorú ellenõrök elõtt a tizes trikóm sem számit, mehetek a házihoz eltölteni egy hasznos, bár unalmas délutánt. Ezen a kedden azonban zsebemben volt a papir, amit András hanyag eleganciával csúsztatott egy rekeszbe. Kicsit csipkelõdtünk, mivel a borstól izesebb lehet az étel vagy élet, aztán igyekeztem elfelé, hogy a menetrendszerû délutáni esemény elõtt (amirõl, ugye, nem beszélünk) még fedél alá jussak. Az esemény lezajlott, a Hármashatár-hegy felé kitisztult az ég és a lefelé menõ nap alávilágitott a határozott körvonalú felhõnek. Ránéztem a frissen kapott túrafüzet  cimlapjára és láttam, hogy a vöröses égi fodrok ugyanúgy követik egymást, amint a fénykép mutatja. Telitalálat.

   Az indulás hajnalán ismét gyönyörködhettem az égi fotográfus másolatában, aztán eltûntek a szinek s hamarosan Békásmegyer barátságos reggeli világába érkeztem. A világ tényleg tele volt barátokkal. A rajtnál már ott volt Csóka "ezredes" és Sebõk "alezredes", utóbbi õrangyala, Mária,  továbbá Juhász Péter felesége, a veterán Mezei tanár úr (27-edik alkalom) és még sokan mások. Nem vártam senkire, elindultam (7.10) és, mint tavaly, élveztem a dombon felfelé húzó túratársak tarka gyöngyszalagra emlékeztetõ vonulását. A kõbányánál Toplak Jóska ért utol és volt szives drága idejébõl rám pazarolni néhány percet. Néhány túra emlékét elevenitettük fel, igy például az emlékezetes Magyar Vándor jubileumi 105-öt. Innen már csak egy lépés volt egy olyan túra ötlete, amely a P85 és a S70 összeadásából állna. Az ötletzápor befejeztével Jóska elhúzott, többet már nem volt szerencsém hozzá.

   A Kevély-nyeregig nem történt különös, utána pedig, szerencsére,  a pár évvel korábbi csúszda csak félig ismétlõdött meg és nem is volt olyan kellemetlen. Következett a kõbánya utáni egyenes és hamarosan tudomásul vehettük, hogy a Pilis gyémántját, Csobánkát, hamarosan tovább csiszolja a civilizáció. Vajon az a hatalmas, alakuló betonkeritéssel kombinált talajmunka lenne majd a kezdete a korábban családi wellness-üdülõnek hirdetett valaminek? Tartogassuk érdeklõdésünket a jövõ évre. A Sumicát - úgy látszik - ott eszi a fene. Igy kell irni, hogy az ember érzékeltesse a korábban szépen kialakitott, majd magára és romlásra hagyott létesitmények sorsa feletti mérgét. Egyébként ezen a helyen nem a Sumica volt az elsõ - mondjuk - kemping.

   Megy az idõ, mozgatjuk a lábunkat és elérjük az elsõ ellenõrzõ pontot a Hosszúhegyen. Varró Lidia, Sztancsik György, Kovalik Máté és Jocó kezeli az embereket. Úgy éreztem, hogy átlagos tempóban megyek, ezért hideg zuhanyként ért az idõ közlése: 9:59. Hogy van ez? - gondoltam magamban, lomhán ballagok, ellustultam. Nem jó ez sehogy. De hát mi történt? Teljesen kedvetlen lettem, csak vonszoltam magam. Bisztray Gyurira is keserves képet vágtam, pedig õ boldogan fényképezett le a szántói nyereg után, a Pilis lábánál lévõ sorompónál. Ebben a lapos állapotban mentem Szent László kúpjáig és ott leültem egy sziklára, hogy megegyek egy banánt. Ha már leültem, akkor megnézem az itinerbõl kimásolt ütemtervet. Kiderült, hogy a Hosszúhegyen rossz idõoszlopot néztünk meg és valójában majdnem egy óra elõnnyel értem oda. A felfedezés kiegyenesitette ferde lelkivilágomat és ezután sokkal jobb hangulatban vágtam neki a kezdõdõ szerpentinnek.

   Hamarosan hirdetmény közölte, hogy tartózkodjunk a szerpentin ágainak átvágásától. Bizony, jól látható volt a tavaly már megjósolt erózió nyoma. Az idei esõk alaposan továbbmélyitették a bevágásokat. Újabb komoly figyelmeztetések következtek. Az öreg ember önkénytelenül nevet egyet, mert eszébe jut, hogy pár évtizeddel korábban a kinai kormány már a 856-odik nagyon komoly figyelmeztetést intézte a határait megsértõ imperialista repülõk miatt. A figyelmeztetések akkor érnek valamit, ha szankciók következnek a bûnösökkel szemben. Tavaly - megirtam - az orrom elõtt kapcsoltak le egy szerpentinsértõt. Õt zárták-e ki vagy mást, nem tudom, a túrafüzet két kizárásról beszél. Mindenesetre nagyon élveztem a megfegyelmezett túrázók engedelmes vonulását. Még nem láttam ilyen megfélemlitett, vagy megnevelt társaságot. Csanya ragyogott volna a boldogságtól.

   A szint elfogyása után monoton, vizszintes szakasz következik. Nincs gond és az az érdekes, hogy az otthon elképzelt terepviszonyok, kis kivételtõl eltekintve, nem egyeznek meg a valósággal. A Pilis-nyeregbe ereszkedéskor, például, kellemetlen, csúszós, sáros részt vártam, most viszont kibirható volt a mélyút állapota. Az ellenõrzõ pontba 12:24-kor érkeztem, ami azt jelentette, hogy további húsz perccel nõtt az elõnyöm. Jó érzés az ilyesmi. Nem is akartam idõt pazarolni, ezért nem álltam be folyadékért az éktelen hosszú sorba. Nincs túl messze Dorog, vagy ájulás esetén a kesztölci sarki kocsma. Az utóbbi idõben számitani lehetett egy emberbarát házából kivezetett gumislagra is. Most  is ott volt, de nem használtam. A láthatáron ugyanis - képzeletben - felködlött a dorogi református templommal szemben levõ sörözõ levegõs terasza. Mielõtt azonban odaérnénk, jegyezzük meg, hogy elég szagos a szemétégetõ terméke. Igazolva láttam a lakosság ama részének tiltakozását, amelyik számára, családi házának felépitése után, rossz széljáráskor, nem várt klimatikus körülményeket teremtett ez az üzem.

   Itt a sörözõ, itt vannak a barátságos asztalok és padok az árnyékos teraszon. Táplálkozom, kiegészitem a folyadék készletemet. Talán tovább ültem itt, mint kellett volna, de nem volt veszélyérzetem. A sorompó után Jocó jött szembe. A hosszúhegyi ellenõrzés után átjött ide, hogy lássa, hogyan haladok. Pár mondat után nekivágtam a Belányi teleptõl kezdõdõ Gete-túrának. Nem erõltettem, igy is tartani tudtam az egyórás elõnyömet. (Nagy-Gete: 16:12) Csak annyi idõt töltöttem fenn, amennyi a bélyegzéshez és Szabó Zoltán csipkedéséhez kellett. Neki, ugyebár, oroszlánrésze volt a számitógépes nyilvántartás bevezetése terén, hiszen egykoron, a Kinizsi utáni héten már kerestük a Mûegyetem folyamatszabályozási tanszékének honlapját, ahol megjelent a teljesitõk névsora. Máig is magam elõtt látom, amint az akkor még ritkaságnak tartott laptopjába üti be az adatokat, a célban pedig kézirást utánzó oklevél csavarodik ki tüneményes gyorsasággal a nyomtatóból. A dicsõ múlt tán folytatódni fog. Az a helyzet, hogy a pangás évei után még nem néztem meg, hogy eljött-e már az új világ. El kell jönni, mondom erõteljes optimizmussal, hiszen a Kinizsi nem akármi.

   Mintha kissé fáradtan keverednék lefelé a barátságtalan ösvényen. Nehézkesen mozgok az Öreg-kõ táján és nem gondolok örömmel a közelgõ Mezei-halálára. Szokásommal ellentétben kicsit megállok a homokfal elõtti részen, aztán kimért mozgással illesztem lábbelimet az elõdök által kialakitott "lépcsõfokokba". Elengedek néhány gyorsabb egyént és úgy fogyasztom a tetõig tartó gabonatábla szélét. Jobbra, Esztergom és Párkány irányában, elborul a "dics", látható, hogy zápor fog kialakulni. Ilyenkor igyekszik az ember, hogy csak késõbb kelljen elõvenni az esõköpenyt. A Hegyes-kõ melletti gerincrõl lefelé haladva azonban cseperegni kezd. Nem akarom megvárni, amig sûrûbb lesz az esõ. Megállok, elõszedem a lebernyeget és szokás szerint úgy veszem fel, hogy a hátizsákról elfelejtkezem. Újrakezdem. Egy mögöttem jövõ túratárs segit megigazitani a púpot, egy másik pedig vidáman mondja, hogy nem kell megijedni, mindjárt eláll. Nem állt el. Erõsödött. Az egykori dióültetvényben már szépen esett, a felkészületlen, köpeny nélküli egyének valamilyen ruhadarabot tettek a fejükre, nem sok eredménnyel. Lenn az országúton csinosan esett a zápor, bizonyos népek az autóbuszmegállóba tömörültek. Én konokul meneteltem tovább annak tudatában, hogy a derék tokodi önkormányzat fedele menedéket fog adni. Adott is, de szerencsére nem volt rá szükség túl hosszú ideig.

   Eléggé el nem itélhetõ módon kedvetlenné váltam. Nem jó dolog ez. Mindenki ismeri a lelkiállapot és a teljesitmény közti öszefüggést, a lehangoltság következményeit. Azt azért elhatároztam, hogy fegyelmezett túrázó módjára ellenõrzõ ponton szállok ki, tehát elmegyek Mogyorósbányáig. Kicsit ácsorogtam a tokodiak mellett, nem fogyasztottam semmit, Jocó viszont megajándékozott egy doboz sörrel. Az esõ miatt csúszóssá vált talajon helyenkint keserves volt felmenni a Kõszikláig, dehát a türelem mindent legyõz. Onnan már ereszkedik az ember, csak a csúszásra kell vigyázni a mélyútban. Egyszer már ki kellene próbálni a nem régen festett K õsvényt, hogy is néz ki. Dehát most sem tettem. Majd legközelebb. Bementem a Kakukkba és lehangoltan közöltem, hogy nem megyek tovább. (18:55) A Getén meglévõ bõ egyórás elõnyöm félórára csökkent. A táv második fele elvileg könnyebb, de azért azt szeretem, ha Mogyorósbányára egy órával korábban érkezem a szintidõnél. Ekkor ugyanis remény van rá, hogy a célig nyerek még egy további órát, ami jól jöhet biztositéknak. Most elkönnyelmûsködtem a tempót, s ráadásul nem tudtam, mi vár a vértestolnai pocsolyavilágban és a Bajra ereszkedés kövei között. Mezei tanár úr - akivel a Kakukknál közöltem az elhatározásomat - utólag azt irta, hogy nagyon jól döntöttem, mert térdig beleesett egy alattomos gödörbe.  Nadrágját a célig száritgatta. A baji lejtõ viszont a vártnál egyszerûbb volt. Az embernek jól esik egy 27-szeres teljesitõ véleménye, s ugyanezt üzente Végh Kati számitógépével Gálfi Csaba is. A pocsolyák nagyon alattomosan tudnak viselkedni. Közhely, éppen ezért vesszük számitásba, ha lehet.

   A Kakukkban Molnár Lajossal beszélgettem egy keveset. Õ ismert meg és felelevenitette, hogy Ági lányommal hogyan biztatták egymást a célig,  egyszer, valamikor jó pár évvel ezelõtt. Áginak is járna a tizes trikó, de a tisztelt rendezõség a következõ teljesitésig halasztja az átadását. Tettem már  erõfeszitést a megszerzésére, a szervezõk azonban állhatatosak maradtak. A nagy statisztika azonban napnál világosabban mutatja, hogy igazat mondok.

   Bisztray Gyuri is befutott a vendéglõbe, de nem tudtam vele beszélni. Azt hittem, elõttem jár, de elkerülhettük egymást. Remélem végigment, aminthogy azt is remélem, hogy valahol megjelenik majd az idei teljesitõk névsora. Utoljára Csóka "ezredestõl" vettem búcsút. A jól ismert nyomóskútnál ült a járdán néhány társa kiséretében. Géza nagyon módszeres, pontosan beosztja az idõt. Nem siet, de nem is késik. Kiváló önszervezés. Ezzel az elismeréssel zárom idei beszámolómat.

     Pilis 50

     2010

     "Jó, hogy Béla nem hallotta ezt" - mondta mély átérzéssel, röpke sóhajjal, az ókori nyelvek tanárnõje. "Bizony jó" - erõsitettem meg, mint aki tudja, hogy mindketten bûnt követtünk el. Délután fél kettõ volt, a dobogókõi turista büfében zsiros kenyeret és remek süteményt fogyasztottunk. Vili örült a látásunknak, s amikor a kisleányok azt mondták, hogy elfogyott a tea, akkor a megdöntött tartályból még egy jó csészével tudott elõvarázsolni, s azt a mikróban kellemesen forróvá melegitette. Aki azt gondolja, hogy a falánkság bûnébe estünk, az, természetesen, téved. Az volt a súlyos hiba, hogy Marika az ablakon ki- és az égre felnézve azt kérdezte, hogy megússzuk-e a napot kiadósabb esõ nélkül. Ennél jellemtelenebb viselkedést pedig alig lehet találni  teljesitménytúrázás közben. Béla aranyszabálya ugyanis az, hogy az idõjárásról legfeljebb a túra után szabad néhány szót ejteni. Leirtam már egyszer, most az újszülöttek kedvéért megismétlem, többet nem emlitem.

     A meteorologusok az elmúlt héten a mennybe mentek. Bejött a prognózis, a szentendrei és miskolci utcákon hömpölygõ viz láttán minden elõrejelzõ elégedetten dörzsölte össze a kezeit. Budapest belvárosában borsónyi jég, az udvaron áll a viz. Én az eget néztem, meg az OMSz honlapját és azt találgattam, hogy megmaradtak-e a hidak a szurdokban. Volt már katasztrófális helyzet, túl is éltük, de már öreg vagyok és kényelmes, szeretek halálfélelem nélkül vándorolni az ösvényeken.

     Miután ilyen korszerûen bánok az idõsikokkal és rák módjára haladok hátrafelé elõre, megpróbálom kispolgár módjára lajstromozni az eseményeket. Idõben felkeltem, sõt egy kicsit még elõtte is, és a barátságos közlekedés révén már fél hétkor Csillaghegyen voltam. A kiváló szervezõpáros a helyén állt. Károly "szervusz, nagypapa" kiáltással üdvözölt és nem engedte, hogy túlfizessem a nevezési dijat. A népek nem tolongtak, az volt a gyanúm, hogy az idõjárás elrettentette a tömegeket a sétától. Mert ugyebár vannak jellemtelen alakok, de azok legalább odasomfordálnak a rajthoz, mások viszont fütyülnek az egészre és ismeretlenül bojkottálják a rendezvényeket. Elintéztük a papirmunkát, s részemrõl, lomha mozgással, megkezdtem 710 grammos bakancsaim emelgetését. (6:45) Az elõzmények ismeretében nem volt kedvem sportcipõt húzni és ötven kilométerig jó vagyok bakancsban is. A bejáratott lábbelivel tankszerûen átgázolok akármin. Idõ nem számit, az a világ már elmúlt. Végül megállapitottam, hogy felesleges volt az aggodalmam, dehát fõ a biztonság.

     Néhány túratárssal egyidõben indultam, de a bozótos részbõl egyedül keveredtem ki. Mindjárt az elsõ villában vissza kellett tapsolni valakiket és ahogy nézegettem a szépen sûrûsödõ növényzetet úgy éreztem, hogy célszerû lenne rendbe tenni a P jelzést, mert az elsõ bálozók jól el tudnak bolyongani az erre-arra haladó csapásokon. A nyitott részre érve láttam, hogy tavaly óta - amikor ezt meg is jegyeztem - szépen jönnek felfelé a házak, tovább szaporodnak az épitmények. Érdekes, hogy mindig az erdõ és sohasem a város felé. Nincs kommentár, de szerencsére sár sincs. A talaj puha, de nem marasztaló. Felvéve az ütemet, az ürömi út és a kõbánya közt elvégzem a szokásos idõmérést. Rendben vagyok, annak ellenére, hogy a kiadós esõ jól telehordta kövekkel az utat. A bukdácsolás elég jellemzõ volt a Kevély térségében.

     Éváék a helyükön voltak. Pontosabban, tavalyhoz képest, fedél alatt.  (8:10) A téma adott, Éva szokásos kérdése is. Örültünk az életnek, aztán lelépkedtem Csobánkára. Bakancsban nem futok, csak kritikus esetben. A fõtéren épitkezés, a Plandics téren minden rendben. A szurdokig menni kell. Lehet menni. Megkérdezem a pontõrt, hogy tudja-e mi van benn. (9:55) Megnyugtat, hogy állnak a hidak és a gyerekei is megerõsitik. Egy hidat azért majdnem megnyomott az uszadék, szerencsére egy átdõlt fa megfogta az áradatot. Pilisszentkereszten minden változatlan, szomorú látni, hogy a Piláth konferenciaközpont  hogy megy tönkre évrõl-évre. A másik oldalon, már tavaly is hirdették, lakások fognak épülni. Nem tudom, mi épül, én nem fizetnék be rá. Az alapszint felhagyott "sörözõje" nem a cég reklámja.

     Nyitva van viszont a Santovska ulica sörözõje. Betérek egy pohárra, ami - szokásosan - nincs, de legalább kapható három decis üveges kiszerelésben. Ez még a kisebb baj, de a kora délelõtt ellenére olyan ronda veszekedés tört ki, hogy jobbnak láttam az italt felhajtani és sürgõsen távozni. Ennek két sporttársnõ látta az elõnyét. Õk ugyanis bizonytalanok volt az útirányban. Éppen szemben jöttek a fent emlitett utcán a falu közepén, amikor bátorkodtam megérdeklõdni, hogy merre tartanak. Elmondtam, mi a teendõ. Én most bemegyek egy pohár sörre, de utána, ha gondjuk lenne, álljanak meg, jönni fogok. A viharos események miatt túl korán sor került rá. A sportpálya fölött értem utól õket s onnan kezdve együtt mentünk a Szakó-nyeregben futó P fõközlekedési útig. Elõtte azonban még jön a Mária-pad. (11:05) Messzirõl látom Amál és Ákos megszokott alakját. Nem tudunk elég jól társadalmi életet élni, mert beszélgetésünket egy hölgy szakitja meg. Elvesztette a vizsláját és tanácsot kér, hogy mit tegyen. Vele foglalkoznak, nem tudom mire jutottak. Az élet állandóan termeli a problémákat.

     A következõ állomás a szódavizes palacknál, a Kétbükkfa nyeregben volt található. A fõszervezõ úr két pohárral engedélyezett a folyadékból. Nem kellett aggódnia, hogy elfogy a készlet, mivel nem voltunk túl sokan. Az újonnan indult sporttársnõknek részletesen elmagyarázta a további utat, nyilván abban a reményben, hogy képesek elsõ hallásra megjegyezni a tekervényeket. Szerénységem azonban biztositotta õket, hogy nem fognak elveszni. Igy meneteltünk hármasban és én büszkén mondtam, hogy mindjárt meg fogom mutatni Cilit. Mi az? - kérdezték, s mondtam: majd meglátják. Megcsináltuk a kanyart a Z négyzeten, elértük a szép bükköst. Szemeimet a bükkfák törzsére emeltem és nem láttam Cilit. Hideg veriték ütött ki rajtam, mert nem tudtam, mi történt. Hazugságban maradok, megtévesztettem a társaimat. Bizony már alaposan ereszkedtünk lefelé, amikor végre jobb oldalon és alacsonyabban, mint emlékeztem, megjelent az óhajtott felirat. Sziklák estek le a lelkemrõl és szinpadi mozdulattal fordultam a mésszel irott betûk felé. Õk beérték ennyivel, én pedig nem fogalmaztam meg semmilyen összefüggést a név és annak esetleges élõ hordozója között.

     A patakon átkelve megállapitottam, hogy a humán érdeklõdésû nyelvtanárnõ matematikailag gondolkodik. A háromszög-egyenlõtlenség ugyanis azt mondja ki, hogy egy oldal mindig kisebb, mint a másik kettõ összege. Túratársnõnk ezt az ismeretet ültette át a gyakorlatba. Szomorú pillantást vetettem rá, bár legfeljebb két perc nyeresége volt belõle. Társaimat viszont az összeg bejárására kényszeritettem azzal, hogy nagy meglepetésben lesz részük. Nem is csalódtak. (12:10) A tapasztalatlanok ugyanis nem tudják, hogy Mészáros János - be nem jelentett programként - micsoda terülj-terülj asztalkámmal várja a hûséges túrázókat. Van ott rövid és hosszabb ital, zsiros kenyér, hagyma és szalonna és mindennek tetejeként a Bea által fõzött szenzációs leves. Vigyázni kell azonban, hogy ne mélyedjünk bele túlságosan a fogyasztásba, mert akkor nehézkes lesz az út folytatása. Megköszönjük a nagylelkû vendéglátást és indulunk felfelé a Z+ jelzésen. Az elvisz a Szakó-nyeregbe, onnan pedig a P Dobogókõre. Nincs feljegyzésre méltó esemény. Igazgató Úr a múzeum tornácán található. Egyedül van, igy minden nehézség nélkül át tudom adni a Hoffmann-kúttól hozott üzenetet. Cifra válaszát megõrzöm emlékeim között és nem hozom nyilvánosságra. (13:25) Átmegyek a büfébe, örülünk az életnek, beszerzem az ennivalót és asztalhoz ülök. Pár perc múlva megjelenik az ókori mûveltség jelenkori képviselõje, õ is leül, és ettõl kezdve az elbeszélés órája együtt jár a valóságos, középeurópai, nyári idõvel. Botrányos beszélgetésünket már emlitettem, most csak azt teszem hozzá, hogy normális körülmények között délután négyre szokott kialakulni egy lokális zivatar. Annyit szeretnék csak feljegyezni az utókor számára, hogy a büfé egyik régóta ismert nõi munkatársa -  saját, háromszor megismételt közlése alapján - most tölti be 15. életévét. Hajaj, jövõre már 16 lesz! Ilyesmitõl családiasak a mi kis túráink.

     A megérdemelt félórás üldögélés után szedelõzködöm. Marika régen elfüstölt, magam, de nem egyedül, maradtam. Dobogókõtõl kezdve változnak a talajviszonyok. Több a sár, a pocsolya, de nincs olyan, amit ne lehetne kikerülni. Egy idõ után észrevettem, hogy szép frissek a S jelzések. Nem kellett nagyon törni a fejemet, hogy rájöjjek: ez a Mária Út kegyes zarándokainak mûve, akik saját jelzésükkel együtt megerõsitették a turista jelzéseket is. A sejtés a Fagyos katona elõtti utolsó villánál vált bizonyossággá, amikor a jobb ág helyett a balt jelölték ki. Ennek azok fognak örülni, akik korábban, a P leágazásakor keresgélték, hogy hol van a S, most ugyanis ez az út pontosan beleszalad a folytatásba. Az is várható volt, hogy a felújitásnak a szentkereszti leágazásnál vége lesz. Be is következett.

     Post equitem sedet atra cura - hátunk mögött sötét felhõ fészkelõdött. Dobogókõ fölött lehetett a középpontja, de lustán mozgott, nem is tûnt stabilnak. Szedtem a lábaimat, hogy minél késõbb kelljen elõszedni a köpenyt. Úgy éreztem, mintha néhány csepp esne a kezemre, de nem történt semmi lényeges. Derék pontõrünk a Tölgyikreknél üldögélt (15:20) Csak megköszöntem a szolgáltatást, és mentem tovább, hogy kibújjak a felhõ alól. A Lajos-forráshoz vagy a "rakétaúton",  vagy a P négyzeten értek le az emberek. Ildikó, a zászlós autójával, az elõbbi végén várt minket, meg is biráltam, hogy 20 méterrel meghosszabbitotta az utamat. (16:05) Most már csak a Janda-házig tartó rövid utat kell megtenni és máris ott vagyunk Török Imrénél. (16:28) Õ egy szokásos turista térképet teritett az elõtte lévõ betontömbre. Feltételeztem, hogy talán nem ismeri erre a járást. Azért van szüksége a térképre, hogy le tudjon menni Pomázra? Imre szemei nem szórtak szikrát, inkább jóságosan tekintettek arra az egyénre, aki ilyen hülye kérdéseket tud feltenni. Szerényen eloldalogtam és követtem a klasszika tanárnõjét, aki idõközben ismét felbukkant. Együtt értünk le Pomáz szélére, oda, ahol a Z háromszög végül belefut a Kõhegyre menõ Z-be. Ezen a helyen mód nyilt még egy utolsó elmélkedésre.

     Kedves olvasók, húzzuk vissza óránkat nagyjából 8:45-re és az akkor és most látottak alapján elmélkedjünk a szemétlerakás hazai helyzetérõl. A dolog nem is olyan egyszerû, nézzük, vannak-e párhuzamok térben és idõben. Mint már tavaly láttuk, a Plandics-teret elhagyva, megtudjuk, hogy Csobánka a Pilis gyöngyszeme és a szemét lerakása tilos. Hol? Az izléses, gondosan megirt tiltó tábla a ma is kifogástalan állapotban lévõ, két méter magasságú drótkeritésen belül, attól néhány méterre beljebb áll. A magam részérõl meghatónak tartom a figyelmeztetést, de naivnak gondolom a tábla elhelyezõjét. Õ, valószinûleg, sohasem rakott le szemetet tiltott területen, mert akkor tudná, hogy a kisszekérrel vagy márkás gépkocsival kiszállitott szemetet nem szokták szépen körülkeritett területre  elhelyezni. A szemétnek a kerités elõtt, mellett, de mindenképpen a keritésen kivül van a helye. Nagyon fárasztó lenne átcipelni a magas drótfonaton anélkül, hogy szétvágnánk a drótot. Egyébként sincs mindig a kezünk ügyében erõs drótvágó olló. Nem számitva azt a tényt, hogy a kerités elõtti út nagyon szem elõtt van, nem lehetne kellõ nyugalommal megszabadulni a szállitmánytól. Akkor már érdemesebb megtenni még néhány lépést és az anyagot a bokrok közé szórni. Úgy, bizony. Itt valami másról van szó, amit nem közölnek velünk. Ha a 855-ös busszal kimegyünk a végállomásig és onnan egy kellemes, rövid sétát teszünk Szentkút felé, nézzük a nagyon szép tájat, esetleg eszünkbe juthat valami.

     Ennél a találós kérdésnél sokkal egyszerûbb a pomázi jelenség megoldása. Ott is van szép, gondosan megfestett tábla, ami a hatósági tiltásra hivja fel a figyelmet. Nincs viszont megfejteni való. Az õszinte, elkeritetlen táblára ugyancsak õszintén válaszol a táblát semmibe vevõ markáns szemétkupac. A tábla elõtt és alatt, zsákban és ömlesztett állapotban, tûrhetõ vagy undoritó kinézetben tarkállik sok minden, ami az ember életének és tevékenységének immár veszendõre itélt része. Még mûanyag asztal is található. A településen belül. Nincs körülményeskedés. A tiltásra világos, határozott a válasz. Mondhatnak, követelhetnek bármit, itt a szemét le lesz rakva. Kész. A "nem"-re a "de, igen" következik, a felek nyilt kártyákkal játszanak. Semmi hátsó gondolat nem forog a fejünkben. De hát mit is keritenének be azon a közönséges utcasarkon?

     Egy korty az utcai nyomós kútból, kanyargás a pomázi utcákon át és itt a HÉV-állomás, vele a cél. (17:35) Gratulációk, köszönetek. Átmehetünk társadalmi életet élni a szemközti sörözõbe és a rendezõkkel együtt megbeszélni a napot. Jó volt.

     Hanák Kolos 2010

     Hallgatói mesélték Jánossy Lajosról, hogy õ úgy mondta ki a "neutrino" szót, mint Petõfi Sándor azt, hogy "szerelem". Jó tudni ilyen dolgokat, mert sokan nem hiszik, hogy a száraznak, unalmasnak látszó fizikusok, lelkük mélyén szintén érzõ emberek. E kétkedõknek azt javaslom, hogy kisérjék figyelemmel a tv meteorologiai elõrejelzését és ott találni fognak egy kiváló, fiatal szakembert, szintén természettudóst, Reisz Andrást. Õ oly átéléssel és szeretettel tudja kimondani az utóbbi években gyakorta hallott "kiadós" szót, hogy hallatára mindig megborzongok. Miután a Mátrabérc elõtt két héttel, kedvencünk a genovai ciklon áztatta, ködösitette megállás nélkül egy hétig világunkat, jött két reményteljes nap, melynek végén Reisz András elégedetten mutatott rá egy - mondjuk - Trieszt táján örvénylõ képzõdményre és azt mondta, hogy abból még kiadós - értjük? - kiadós esõk várhatók. Reisz meteorológus jóslatát az OMSz heti elõrejelzése is igazolni látszott, gyakori záporok piktogrammjaival diszitve az egymásra következõ napokat. Közlése nem tett rám jó hatást, pedig vasárnapi feltáró utam után pár óráig reménykedve néztem a jövõbe. Szokás szerint, egy héttel a túra elõtt, végigjárom a Sirok - Kékestetõ szakaszt, hogy képem legyen a tereprõl s emellett megmozgassam a szükséges mászóizmokat. Van ebben némi nosztalgia is, mert a Mátrabérc igy egész és a Hanák Kolos annak csak egy - bár nem lebecsülendõ - törtrésze.

     Szó ami szó, elõzõ vasárnap 6:15-kor elindultam a gyöngyösi gyorsjárattal, majd Gyöngyöstõl a kazincbarcikai busszal folytattam az utat. Kál-Kápolna vasútállomástól Sirokra ugyanis csak hétfõtõl péntekig indul az egyetlen reggeli csatlakozó járat, szombaton és vasárnap nincs autóbusz közlekedés. Varietas delectat - a változatosság gyönyörködtet - a Mátra északi oldalára kevesebbet jár az ember, jó lesz tehát karbantartani az általános mûveltségemet. A változásnak megvan az az elõnye, hogy felújitja régi emlékeinket. Amikor marton4 korábbi beszámolóját olvastam  (olyan is van - kérdezte  pár évvel ezelõtt RrBmIrGaMiD - hogy valaki megnézi egy másik túrázó beszámolóját?), egy 1972-es kerékpártúra elevenedett meg elõttem. Akkor 15 éves fiammal egy kedves ismerõsünk meglátogatására kerekeztünk fel Sajónémetibe a Budapest-Hatvan-Nagybátony-Pétervására-Bükkszenterzsébet-Járdánháza útvonalon. Õsz elején jártunk. Kora reggel indultunk - én a váltó nélküli Ukrajna márkájú kerékpáromat hajtottam - délután 3 körül lehettünk a Mátrabérc északi oldalán. A lefelé menõ Nap megvilágitásában feledhetetlenül szép volt a  galyatetõi tv-toronnyal diszitett hegyvonulat. Nem csodálom, hogy tisztelt túratársam is ábrándozva nézegeti a csúcsok sorát. A nagy élményekhez nem kell fényképezõgép. A nagy élmények bevésõdnek az ember emlékezetébe.

     Eme rövid, alkalmi kitérés után megemlitem, hogy a buszvezetõ kérgesnek tûnõ szive mégis meglágyult és fékezéssel jelezte, hogy hajlandó kitenni a verpeléti elágazásnál, ahol - ugyebár - nincs megálló. Mint kiderült, még egy középkorú férfi is leszállt és látható volt, hogy szintén gyalogolni indul. Elõzõleg azonban társadalmi munkában ki kellett volna húzni egy óvatlan állampolgár autóját abból a mély kerékvágásból, amely egy leágazó földúton, ebben a nedves idõben szépen kialakult. Erõlködtünk, a kerék pörgött, a gépjármû pedig tovább ásta be magát a talajba. Lehangoló. Magára kellett õt hagynunk s kilátásba helyezni, hogy egy másik erõgép biztosan ki fogja húzni. Ezután elballagtam a siroki vasútállomáshoz és úgy tettem, mint aki a Mátrabércre rajtol. Fél tiz elõtt pár perccel indultam el az ismert sorompótól.

     A mészégetõ romjaitól kezdõdõ szakasz elõrevetiti a várható terepviszonyokat. Az agyagos rész szokásosan csúszik és a Sólyom-tisztás környékén alattomos pocsolyák várnak a gyanútlan emberre. Én nem voltam tapasztalatlan, ezért vegyes érzelmekkel gázoltam át a barátságtalan részen. Az érzelmek vegyessége azt jelenti, hogy egyrészt örültem annak, hogy nem sportcipõben jöttem, hiszen hamarosan átázott volna a lábbelim, másrészt tudomásul vettem, hogy ilyen körülmények között az idén nem lesz Mátrabérc. Csoda lehetséges, ha nem folytatódik az esõzés, de reményem este elszállt Reisz András prognózisa nyomán. Azt akkor még nem tudtam, hogy a szakemberrel szemben egy másik szakembernek, Molnár Tamásnak, lesz igaza. Õ ugyanis a túrafüzetek Tengerszembe felszállitásakor jó idõt jósolt. Az szintén a jövõ zenéje volt, hogy a hét során - legalább is Pesten - nem volt csapadék. Egészében véve a talaj a szokásos, esõ utáni állapotban volt: sár és viz volt ott, ahol sárnak és viznek kell lenni. Nem untatom tovább az olvasót: menjen végig néhányszor ilyen idõben az úton és meg fogja szerezni a szükséges ismereteket. Én egy idõ után közepes tempóra, majd szinte sétamenetre csökkentettem a sebességet, minek következtében háromnegyed órával többe került a felmenet Kékesig. Elégtételt jelentett, hogy az Oroszlánvárra, minden erõlködés nélkül, szintidõre feljutottam.

     A körülmények hatalmáról már mások is értekeztek, senki sem fog tehát csodálkozni azon, hogy a helyzet láttán hétfõn felkerestem a Tengerszem boltot és egy elég magas sorszámú Hanák Kolos-füzetet kértem. Aki nem tudná, ez azért van, hogy az ellenõrõk ne legyenek idegesek attól, hogy egy alacsony rajtszámú egyén még nem került elõ. A pultnál álló fiatalember tapasztaltnak mutatkozott - õ is volt elõzõ nap a Mátrában - és egyetértésben beszéltük meg a terepviszonyokat. Aztán eljött a csütörtök, vele Molnár Tamás ajándékfüzete mindkét túrára. Erre még viszatérek. Én azonban már leszámoltam az élettel, és szombaton rezignáltam indultam a Népstadion felé. Esõ nem volt a héten. Veszteni tudni kell, de végsõ soron lesz egy jó kis kirándulás, mozgás, friss levegõ, ismerõs arcok. A busz húsz perccel korábban beállt a parkolóba és egy rövid gyöngyösi pihenõ után, fél kilenckor fenn voltunk Kékestetõn. Nyüzsgés, jelentkezés, indulás. (8:46)

   Két tucatnál többször is bejártam ezt az útvonalat, számomra - az idõnkinti tarvágásokat leszámitva - nincs újdonság. Arra kell csak ügyelnem, hogy a goromba lejtõn épségben lejussak a Som-hegyi nyeregbe. A tisztelt rendezõségnek viszont azt ajánlom figyelmébe, hogy vizsgálja át a 3. oldalon lévõ táblázat fejében álló betûk táblázat feletti magyarázatát. A D betû ugyanis nem a követendõ turistajelzésekre vonatkozik, az A pedig nem a tengerszint feletti magasság. Idõrõl-idõre át kell futni a már megszokottnak gondolt nyomtatványokat és Borbás tanárnõ maga emlitette, hogy a Mátrabérc füzetben is talált javitani valót.

     Mentem hát a magam bakancsos járásán megállapitva, hogy sportcipõ is nagyon megfelelt volna. Ámde a kocka el vala vetve, az  volt a teendõ, hogy ütemesen és türelmesen mozgassam ezt a megbizható lábbelit. Derék jó bakancsaim darabonkint 710 grammot nyomnak, ez jó a Hanákra, de - legalább is nekem - alkalmatlan a Mátrabércre. Utóbbin csak az erõs felépitésû emberek képesek idõnkinti futás nélkül idõre végigmenni. Bizarr ötlet jutott eszembe: a súlyfutás. Vajon milyen eredmények jönnének ki, ha vállalkozó szellemû futók bokájukra kötözött félkilós súllyal vágnának neki a távnak? Egyébként ne felejtsük el, hogy a képzett úthosszt figyelembe véve a Mátrabérc a maga 6,39-es teljesitmény indexével megelõz olyan túrákat, mint a respektált Kinizsi (5,32), a Mátrahegy 30 (5,85 télen!), a BEAC Maxi (5,62) vagy a Rákóczi 110 (4,96). Egyedül a "rettenetes" Mátra 115 van mellette. (6,26) Valószinûleg mások is elvégezték ezeket a számolásokat, ismétlésnek nem rossz, többet nem emlitem õket.

   Szóval, minden úgy történt, ahogy történni szokott. Mászás a Csór-hegyre, Ágasvárra, lebotorkálás ugyanonnan, igyekvés a Csörgõ-patak mentén. Át a remek mátrakeresztesi hidon, felmenni a kellemetlen részen az Erdész-rétig, s végül letudni a nagy kiflit a fenyõerdõben a Nyikom-nyeregig. Jó beidegzõdéssel és türelemmel ezek mind megvannak. Annyi az érdekes, hogy idõk folyamán egyre rövidebb idõ alatt érek fel az Ólom-tetõre illetve a Muzslára. Korábban 13 és 10 perc volt ez a két idõ, mostanra 9 és 7,35 percre redukálódott. Bakancsban, kérem szépen. Nem érdekes? Ez a szemem nagyon nevet, a másik, amelyik tiz éve még látta, hogy a Muzsláról lefutok a célig, az bizony nem nagyon vidám. Ma már nincs futás, ha épségben akarom tudni a térdeimet. A rossz térdre Kulcsár Gyõzõ olimpiai bajnoknak sincs orvossága. Reklámot - vagy ellenreklámot? - hallottak. Egyébként felfelé, bakancsban, tényleg jól megyek. Oroszlánváron hoztam az irodalmi értéket (elõzetes bejárás), a Csór-hegyen úgyszintén. Sokat számit a rutin. Ajánlani tudom a türelmetlen egyéneknek. A kiváló terepfutók, kérem, ne nevessenek ki.

     Kicsit elkényelmesedtem. A Muzslán (15:40) még 2 óra tartalékom volt, a lefelé döcögéssel ezt eléggé feléltem. Nézegettem az órámat, tudtam, hogy be fogok érni, de azért mégis! Egy jóságos fiatalember átrántott a Diós-patakon , utána egy elhizott elefánt tempójában talpaltam a célig. Idõnkint nem szereti az ember, ha szoros az idõ, mégha meg is van. Na, benn vagyunk. Hetedik Hanák, ha jól emlékszem. (17:29) Jöhetnek a záró bekezdések.

     Az adminisztráció végeztével szeretek nézelõdni, ismerõsöket keresni. Jó dolog a vendéglõben meleg ételt és hideg italt magunkhoz venni. Túratársakkal az asztalnál eszmét cserélni. Nem azonnal hazarohanni. Most nem igy történt. Általános mûveltségem fejlesztése érdekében ugyanis kimentem a fõutcára, hogy megnézzem, honnan indulnak a pesti buszok. Srég vizavi, a megállónál csinos tömeg ácsorgott, elõttük egy kockás inget viselõ rendezõ mozgott. Vannak "emblematikus" alakok és öltözékek. Molnár Tamásé ilyen. Megörültem látásának, mert azt hittem, enélkül kell hazamenni. Csevegésre azonban nem maradt idõ, mert Tamás közölte, hogy azonnal indul a pesti autóbusz, már csak egy utas hiányzik. Elvesztettem a talajt a lábam alól és az életnek a túra utáni élvezete helyett, kézfogás után, a busz felé nyargaltam. A busz elindult, hazahozott és a vendéglõi fogyasztást a Népstadion állomás büféjében, magányosan abszolváltam.

     Más. Vannak kedvenc túráim, ahol nem mondom, csak magamban gondolom, hogy a rendezés napjai meg vannak számlálva. A szervezõk között friss, fiatal arcoknak kell megjelenni, ha nem ez a helyzet, akkor egyszer le kell emelni a cégtáblát. Kár. A Hanák Kolos rendezvényein szóba sem kerülhet ilyen bánatos hang. Amerre csak nézek, fiatal lányok és fiúk kezelik az embereket. Aha, itt egy iskola áll a tisztelt fõrendezõk mögött. Itt a születõ élet adja a biztonságos utánpótlást. Ez a jó itt. Ahogy egy tanár nem tud megöregedni a tanitványai között, ugyanúgy a Hanák is mindig fiatal maradhat. Nem is folytatom tovább az elmélkedést, még unalmasan kiszámithatónak tartanák a szöveget azzal, hogy az ilyen mondatok csak bizonyos alakoknak jutnak az eszébe.

     Még valami és nem utolsó sorban. Tavaly szerdán érkezett meg az "ingyenjegy" a túrára. Az idén megállapitottam, hogy szerdán nincs ilyen levél a postaládában. Nagyon helyes - gondoltam - harcoljunk a korrupció ellen, nem kell rendszert csinálni az osztogatásból. Másnap, csütörtökön, viszont ott feküdt a fiókban a gyöngyösi boriték. Prioritaire. Óh, igyekezzünk, nyakunkon a menet, már csak két nap van hátra és késhet is a Magyar Posta. Derék, nagyon derék, prioritaire. Még jó, hogy nem DHL! Megengedem magamnak a szellemeskedést, mert a célban, Borbás tanárnõvel beszélgetve, más aspektusból kellett szemlélnem az ügyet. Kiderült, hogy az elõzõ napokban nagy volt a kavarodás, nem jutott idõben idõ a postázásra, ezért a nekem szóló levelet a tanárnõ anyukája adta fel. Na, ilyen közléskor erõsen meg kell ragadni a túrabotot vagy az ajtófélfát, mert ez túl "shocking" egy másik, nagyszülõ korban lévõ embertárs számára. Erõsebb igénybevétel, mint maga a túra. Tessék elhinni. Nagyon könnyen el tudnék szaladni most egy bizonyos irányba, de nem teszem. Igy logikailag nem lesz folytonos, csupán igaz az a látomás, amellyel látom a "teljesitményt" nyújtó nagymamákat, amint segitik a gyerekeiket és sétáltatják az unokáikat. Az országok tele vannak nagy politikusok és hadvezérek szobraival, emléktábláival. Tessék mondani, hol van ebben az országban az unokáját sétáltató nagymama szobra?

   Téry 50

   2010

   Konzervativ Tipus (a továbbiakban és az egyszerûség kedvéért KT) komoran nézett maga elé. Péntek reggel volt, KT vidéki rezidenciájára készült utazni.  Kinn a réteken már harsogott a tavasz és KT idejében óhajtott hozzáfogni a nélkülözhetetlen idénymunkákhoz. Könnyedén felemelte a heverõ betétjét, majd a kis fejpárnát fogta meg, hogy befejezze a rendcsinálást. A 25 dekás párna azonban váratlanul nehéznek bizonyult. KT azt a kinos érzést tapasztalta, amit a  szaknyelv derékzsábának, a köznyelv pedig hexensussznak (der Hexenschuss) nevez. KT majdnem elsirta magát, mert tudta, hogy összeomlott gondosan felépitett programja. Ilyen derékkal nem lehet fát vágni, talicskázni és ami még szomorúbb, veszélybe látszott kerülni a következõ hétre esedékes Téry 50. KT, mint neve mutatja, módszeres ember volt. A megszokott helyeken itta a kávéját, vásárolta újságait, a könyveket, térképeket. Bejáratott útjai, közlekedési eszközei, szakboltjai voltak. Ismerte a postásokat, a pénztárosokat, kapusokat, alkalmazottakat. Az átkosban pult alól kapta a tiltott irodalmat, Irénke, Misi, Janika megvitatta vele az aktuális eseményeket. Erzsike odáig ment, hogy egy napra kölcsönadta a Der Spiegel legfrissebb számát "csak holnapra hozza vissza" - tette hozzá. Egyszerûen elképzelni sem lehet azt a rengeteg szabályozott dolgot, ami folyamatosan szegélyezte KT életét. Sajnos, a szép új világban minden tönkrement, nem lehet a megszokott boltokban inget, nyakkendõt, kalapot, szárazelemet vásárolni. Most pedig, frissen, itt van ez a nevetséges szerencsétlenség. A fekete elsõ negyedévben eddig is kimaradt három hagyományos túra, teljesen felborult KT megszokott, bejáratott élete. Mi várható vagy mi nem várható még?

   Három nap telt el. KT óvatosan járkált és hajlongott. Igyekezett úgy mozogni, mint ahogy a gyakorlott zongoraszállitók szokták. Este óvatos sétákat tett a parkban és érezte, hogy a gyaloglás jótékonyan masszirozza a keresztcsontját. Lakásában ülve mentõöv után nézett és a telefonzsinór alakjában fel is fedezte a segitséget. Ezután tárcsázta az ismert sportember (egykori maratoni futó, kajakozó, súlyemelõ, nem egyszer az év teljesitménytúrázója cim birtokosa, stb.) számát és ezt kérdezte: "Mondd, Béla, lehet ilyen derékkal Téryre menni?" "Abszolut! Természetesen, pont ezt kell tenni" - hangzott, a nem mellékesen természetgyógyászattal is foglalkozó szakember válasza. Igy történt, hogy amikor KT megjelent a Hûvösvölgyben, a Téry rajtjánál és megpillantotta Molnár Gábor toronyszerû alakját, tudta, hogy minden rendbe jött, élete visszafutott a konzervativ sinekre és a dolgok a megszokott módon fognak történni. Ez a dolgozat ennek elõnyeirõl és esetleges hátrányairól fog szólni, az itéletet az olvasóra bizza.

   Valamivel tovább egyszerûsödik a beszámoló, ha bevallom, hogy én bújtam bele KT jelmezébe. Igy nem kell magyaráznom, hogy miért örültem a rajtnál a Solymár-Benedek duónak, Török Ákosnak, A&B rendezõ hölgyeknek és last but not least a háttérben álló Mészáros fõrendezõnek. Ezek az emberek ismernek engem, tudják a nyavalyáimat, pontos kérdéseket tesznek fel. Lehet, hogy ingyen kapok drága nevezési lapot (most nem kaptam) és valahol - gratis - egy pohár vörösbort vagy sört (most nem kaptam). Mindez azonban belefér az állandóság kereteibe és nagy nyugalommal tölt el. Az is belefér, hogy Molnár Gábor nem emlékszik arra, hogy mirõl faggatott itt és ugyanekkor, csak éppen egy évvel korábban. Elég, ha én emlékszem és utalok a Columbotol tanult kifejezésre, miszerint amit egyszer mond, azt felhasználhatom ellene. Családias a levegõ, otthon vagyok.

   Béla bácsi, természetesen, jó félórája elment. Ez sem lep meg, vannak örök jelenségek, akár egy órával korábban is elhúzhatta volna a csikot. Az adminisztráció végeztével én is elindulok. (7:15) Viszonylag korán kezdtem, mert nem tudtam, hogyan fogok haladni és nem akartam az alkonyra maradni. Az atmoszféra kiváló és a talajra sem lehet kifogás, kevés a süppedõsebb rész, sár csak néha-néha fordul elõ. Városi környezetben kanyargunk a szokott módon, annyi csak az újdonság, hogy az elsõ ellenõrzõ pontnál tavaly még ott lévõ autóroncsot elvitték. Konzervativ pontõrünk tudatja, hogy családi okok miatt ma már nem találkozunk többé. Jó, majd egy év múlva. (8:05)

   A szurdokban hóvirágfoltokat látunk, keltike az idén még nincs. Átkelek a patakon, ügyetlenségem miatt két lépést a sekély vizben tettem meg, minden következmény nélkül. Az idõnkint lágyabb, de nem mély talajon, különösebb esemény nélkül megyek a következõ ellenõrzõ pontig.  (9:45) Ott megakadunk, vagy nyolcan lehetünk és az elsõ ember nem mozdul. Vajon mirõl folyik a tárgyalás? Esetleg egy köteg füzetet bélyegeznek? Aztán kikanyarodik a túratársunk és kerékpárjával visszafelé indul. Örültem, hogy vége az ácsorgásnak és nem fogtam fel, hogy a kerékpárosok kitiltásáról van szó a Nagy-Szénás védett területérõl. Mások mondták, akik mögöttem jöttek, hogy negyven kerékpáros is összejött az akadályoztatás miatt, dehát nem én vagyok az illetékes a történet elmesélésére, meg arra, hogy mihez kezdtek ezután.

   Nehéz jósolgatni. Otthon még azt hittem, hogy a Kõris-völgyben nagy sár lesz. Ehhez képest nem panaszkodhattam, volt már sokkal rosszabb is. Most még talán a rossz szót sem használnám, inkább azt mondanám, hogy az évszaknak megfelelõ volt a talaj állapota. Tavaly viszont szebb volt a hóvirágmezõ. A figyelmemet egy diákméretû fiatalember kötötte le, aki a bükkös rész közepe táján, a hosszabb egyenest követõ S-kanyarban szenzációsan futott lefelé. Repült, azt lehetett mondani. Egy perc sem telt el, már messze járt. Ez az, aminek élemedett korunkban búcsút kell mondani. A hosszú, egyenes völgyet a nehéz lengõ kapu zárja le. Igaza van Ottorinonak, nem kell kapdosni, mert becsipheti a karunkat. Kikanyargunk a betonútra és belebotlunk a magyar településeket jelzõ szemétkupacokba. Egy pillantás következik balra, felfelé a régóta beharangozott lakótelep irányába. Néhány év után most mintha pár házzal többet látnánk a dombtetõn. Érdekes lenne tudni, hogy a - nyilván - szépnevû lakótelep, pardon park, lakói ki tudják-e védeni a tetõn fújó szelet. Évszázaddal korábban még tudták, hogy nem lehet mindenhová épitkezni. Az Isten- és Svábhegy beépülése mutatja a helyzet romlását. Kifûthetetlen lakások elkeseredett lakói tudnak mondani errõl egyet s mást.

   Piliscsaba. Az ügyesek hamar elhúznak jobbfelé, én maradok a K-n, majd átmegyek a vasúti felüljáron és irány a csodálatos fenyõfasor, fel, a Szent István-útig. A székelykapu alja még most is kormos. Megnézem a református templom házszámát (55), hogy találós kérdést gyártsak belõle kollégáim számára. A Ligethez szinte egyszerre érek a piros luxusvonattal. Az új kocsik forgalomba állitásánál hatalmas tisztasági kampány alakult ki, jelenleg az egyik kocsiban zárva van a WC. Át lehet szállni a másik kocsiba, ott pedig a tartály borult rá az ülõkére, szóval egy átlagos anya, egy átlagos gyerekkel, átlagos életfunkciók mellett problémákkal szembesül. Unokám adja a témát.

   Itt a Liget. (11:52) Nem sok öröm van benne. Az ismerõsöknek ugyan lehet örülni, de a büfé kiszolgálási sebességének egyáltalán nem. Magányos fiatalember birkózik a túl nagy feladattal. Korábbi évekkel ellentétben el is döntöm, hogy nem állok sorba, húsz kilométer után még nem szabad elpusztulni. Mások is gondolkoztak igy. Leültem a sarokba, elmajszoltam egy banánt egy kiflivel, s a folyadékfelvételt Pilisszántóra ütemeztem. Hamar fel is keltem és indultam a magánerdõ mellett. A szaporodó telkek elég szépen felhúzódtak már a P+ - hez. A végsõ balforduló bizonytalan jelzése némelyeket megtévesztett, de ezután nincs tájékozódási gond.

   A P+ hamarosan végetér. Nem is volt sár, pedig vártam. Iluska-forrás után bejõn a PS, azon megyünk tovább. A bal oldali kerités megött a vadgazdálkodás jelei látszanak. Ezután jön a mostanában felhúzott sorompó és a megszokott pocsolya. Konzervativ örömök. Kiérünk a nyilt területre és a PS  derékszögben elmegy balfelé. Mivel a tavalyi P85 túrán láttuk, hogy a kerités mellett kialakult éktelen gaz miatt az ösvényt párhuzamosan odébb vitték, csak futó pillantást vetek arrafelé. Nem látom a jelzés folytatását, de nem érdekel, mert ugyebár nem a Piros, hanem a Téry túrán vagyunk. Ezt a túrát azért hivják igy, mert az egykori Téry-utat követi. Annak vonala pedig nem balra fordul, hanem jobbra, majd hamarosan derékszögben balra, egyenesen Pilisszántó felé. Nagy bölcsességemet megosztom az utánam jövõ három sporttárssal, õk azonban felkészültek az itinerbõl, ezért elutasitják a haladás irányára vonatkozó javaslatomat. Nem erõsködöm, ha figyelnek, úgyis eljutnak a kõcsiszolóhoz, legfeljebb jó negyedórával késõbb és persze nem a hagyományos Téry úton. Rendbe kellene már hozni a szöveget, mondja konzervativ, Téry-tisztelõ lelkem. Mindig bolyong itt néhány útvonalkövetõ, de tájékozatlan sporttárs, és a bizonytalankodás idõt emészt fel. Én intek a törvénytisztelõ embereknek, és megyek a sokszor bejárt úton. Annyi zavar csupán, hogy a szöveghez ragaszkodó társaim joggal néznek vén gazembernek, aki nemhogy kispistázik, de másokat is rossz útra akar csábitani. Bizony igaz a mostani szólás-mondás: Nemcsak becsületesnek kell lenni, annak is kell látszani. Én nem látszom annak. Marton4 kedvéért megjegyzem, hogy már Szókratészt is azzal vádolták, hogy megrontja az ifjúságot. Bizony, bizony. A falu felé vivõ hosszú egyenesen visszanézve üres a világ, az emberek a Táloki-erdõ irányába mennek. Mondhatnám, hogy érvényes a paralelogramma szabály, csakhogy ez nem igazi téglalap, görbült a tér és ezt idõvel fizetjük meg.

   Hosszadalmas lelkizés helyett igyekszem a várható örömökre gondolni. Egy régi, téli túrán fedeztem fel a falu fõutcájára forduláskor, a sarkon lévõ vendéglátóipari üzemegységet, amelynek különféle neve volt. Nevezzük sörözõnek. Nyitva van, bemegyek, csapolt sör után érdeklõdöm. Van. Jó sör van. Leülök néhány törzsvendég mellé és szerény szilárd táplálékomat eme folyadékkal kisérem. Tiz perc múlva kilépek és felfelé megyek a fõutcán, amint irva van a konzervativ itinerben és amit kereshetnek a "tisztességes" túrázók. Ahogy átnézek a másik oldalra azt látom, hogy Rácz Frigyes igyekszik másodmagával felfelé. Aha, Frici sem a 6:20-assal jött, tudja a járást. Korábbi, virtuális depresszióm oldódik. Megszaporázom a lépéseimet, utolérem õket és a kölcsönös üdvözlés és örvendezés után meghallgatom szegény Frici panaszát arról, hogy itt nem lehet sört kapni. Hát éppen lehet - mondom - csak tudni kell hol keressük. Ne keseredjetek el - mondom -, az emelkedõn van a "lépcsõs" kocsma, ott majd lesz. Friciék bemennek, én tovább lépkedek felfelé. Jó ötven méter után visszanézek, egyikük kinn van az utcán, majd ismét eltûnik. Mi van? A megfejtés késõbbre marad: csak málnaszörp volt kapható. Elég lehangoló tény annak a számára, aki másról álmodott.

   Elõtte azonban még felfelé tartok. Itt az autóbuszforduló, meg a sebtében kijelölt autóparkoló az emlékhely látogatói számára. Most éppen 22 autó parkol benne. Annyival tartozom gazemberségemnek, hogy megállapitsam: ott áll a Pilisszántó végét jelzõ tábla. Aki az itiner szerint érkezik, az a táblától feljebb éri el az utat, tehát az eligazitás szövegével ellentétben, nem fog átmenni a falun. Hogy mit fog tenni, az a képzeletére van bizva.  Ahogy más beszámolókat olvasok, kis fejtörésre van szükség. Nem világosak a jobbra-balra fordulások utasitásai. Tragédia, persze, nem történik, ha valaki vár egy kicsit, majd jön egy tájékozott egyén. A nyergen túl ott a rét. Eszembe jut, hogy illene hazaszólni, hogy élek és hol élek. A térerõ itt kiváló, a ragyogó napsütésben azonban nem látom jól a telefon kijelzõjét. Egy fiatal hölgy segit ki a nyomoromból. A rétrõl egy maradék hófolt mellett megyünk le a temetõhöz. Ha télen hófúvás van, akkor szinte derékig tud érni a hó a sarokban. Végül itt vagyunk Mlynkiben, az Emmánál. (14:18)

   Üdvözletek, bélyegzés, étkezési jegy átvétele. János a terem közepén viszi a szót és dirigálja a személyzetet. Jól teszi, mert az engem közben megelõzõ Ráczék jó ideje várják a kiváló levest. Mészáros maga "kézbesiti" a tányérokat, kezdõdik a táplálkozás. Nem sok idõt töltök itt, szemem elõtt a dobogókõi almás sütemények lebegnek. Mondanom sem kell, hogy Frici is szóbahozza ezt a készitményt. (Bõvebben a tavalyi Pilis 50-nél.) Küldemény most nincs, a múzeumigazgató úr nem kap (tõlünk) ajándékot. Irány a Fagyos katona.

   Mint várható volt, visszamegyünk a télbe. Növekszik a nedvesség, megjelenik a sár, majd a S-t elérve vegyesen jelenik meg a hó, jég, viz és sár. Lépkedünk, taposunk, caplatunk, ugrálunk, az eredmény a dobogókõi tetõ. Ádám úr éppen nincs a múzeumnál, ezért elõször a büfét keresem fel. A tea, forralt bor szokásosan kiváló, a zsiros kenyeret nem lehet elrontani. Pompás az élet itt, a hegytetõn. Vili jókedvû és megállapitom, hogy az ifjú hölgy ráncolni is tudja a homlokát. Hát igen, mire felnövünk már gondjaink is lehetnek. Az élet negyedórás élvezése után átmegyek a múzeumba bélyegezni. (15:45) Emberek vagyunk - mondja az Igazgató Úr. Igaza van, már reggel óta dolgozik.

   Igazi télben megyünk tovább. A gerincen és az észak felé nézõ oldalon biztosan van tiz centis hó mindenféle - érintetlen, letaposott, eljegesedett állapotban, na meg tiszta jég is szép padokban. Egyszer csak vége lesz ennek is - gondolom - s a Jász-hegy hátán nagyjából igazam is van. Rutinosan kerülgetem a sarat, jobbra-balra kilépve. Ebben az állapotban az ember még "vigyáz" a lábbelijére, hogy ne legyen sáros. A túlhajtott finomkodástól azonban megõriz minket a jóságos természet. Mindjárt elmondom hol és hogyan, elõbb azonban, az obeliszk táján szembejönnek kedves mozgó ellenõreink, Cili és Károly, hogy konzervativ lelkünk örülhessen a megszokott, kiszámitható állandóságnak. Fél öt körül járhat az idõ, mozgó a pont, nem irtam fel.

   A Tost-pihenõnél a természet ölbe akar venni minket. Van, aki engedelmesen belezuhan a vastag, folyékony sárba, a konok, lelketlen emberek, mint én, mindenfajta ravaszkodással igyekeznek elkerülni a közeli kapcsolatot. Helyzetünk komplex. Én már lemondtam lábbelim õrizgetésérõl, de nem kivántam úgy kinézni, mint az a két, kedves gyermek, akik anyukájukkal szelték át a sártengert. Õk, szerencséjükre, terepszinû öltözéket viseltek, igy a felszedett újabb foltok csak gazdagithatták a textiltervezõ képzeletvilágát. Arra sem vállalkoztam, hogy vagányul lerobogjak a meredek lejtõn, mert nem tudtam, hogy mi rejlik a levélszõnyeg alatt. Emiatt összes érzékszervemet a talpamba ültettem és úgy lépegettem le, a sejtett lépcsõket is felhasználva. Ilyenkor aranyat ér a türelem, hiszen nem fog sokáig tartani az araszolás. Nagy baj, ha ez a kis toporgás veszélyezteti a szintidõt. Azt még nem tudtam, hogy egy kémlelõ szempár figyeli felülrõl a lépéseimet.

   A Szakó-nyeregbõl induló PZ majd P a vártnál kevesebb gondot okoz. Nem mondhatjuk, hogy porzik az út, de úszómedencévé sem válik. Az erdészeti útra ereszkedés sem kellemetlen, mehetünk tovább. Itt következik az újdonság: tarra vágták a bükkerdõt. Aki nem járt még erre, annak gondot jelent, hogy jelzések tûntek el, bár ha jól kinyitja a szemét, észreveheti az elõtte járt emberek nyomait. A környéken ismerõs túrázónak viszont egyenesen új távlatok nyilnak, hiszen élvezheti a tájéknak eddig - az erdõ által eltakart - topográfiáját. Meg is álltam és nézelõdtem a Lukács-árok és a Rám-szakadék irányába. A lejtõ felénél visszafordultam, hogy lássam: miként néz ki a terep az alulról érkezõ számára. Nem tudom megmondani, hogyan néz ki, mert amit láttam, az Részegh Anna sporttársnõ volt, húsz méterrel mögöttem. Õ figyelt engem már a Tost-pihenõtõl és most utólért. Megjelenése rendkivül felvillanyozott, egyáltalán nem számitottam rá. Mint elmondta, Klotildligetnél vett üldözõbe és - természetesen - nem volt kétséges, hogy ledolgozza az útkülönbséget. Ezután a szokásos harmonikázással, egymástól látótávolságban folytattuk az ereszkedést Dömösig, ahová percre pontosan uganúgy értem le, mint tavaly. Jani bácsi nem volt ott, viszont Gyuri bácsi teljes egészségben üldögélt a cukrászdában. (17:45) Örültünk a szerencsének, de csak fékezett mértékben, mert elég sokan érkeztek egymás után a célba.

   A presszóbeli mulatozás után ráébredtem, hogy vége a szép idõknek: most már nem szállhatok fel a buszra a kinyiló középsõ ajtónál. Regisztrálni kell. Odaszögeztem hát magamat a megálló oszlopához, hogy jó rajtkockából induljak neki a jegyváltásnak. Helyezkedésem nem volt száz százalékosnak tekinthetõ, mert néhány dinamikus, öregeket nem tisztelõ egyén elémbe vágott, de nem panaszkodom, igy is sikerült kettõs ülést találni és Anna abban is válogathatott, hogy a társasgépkocsi jobb vagy bal oldalán kiván-e elhelyezkedni. A 880-as busz vezetõje, a tömeg láttán, mentesitõ kocsiért telefonált, ami Leányfalu táján megszabaditott minket a döcögéstõl.

   Szokásosan kellemes, az itiner lezsersége miatt egyeseket megélénkitõ túra volt. Köszönöm a rendezést! Ja, a lezserség is a konzervativ jelleg része. Majdnem elfelejtkeztem, hogy honnan is indultam el. Gyorsan visszabújok KT ruhájába és senki sem fog rámismerni a szürke, unalmas pesti aszfalton.

   Mátrahegy 20

   Csak nézel, édes fiam, de nem látsz - mondta rajzórán, ezelõtt 66 évvel, Meilinger tanár úr. A valóságban cifrább szavak hangzottak el, amelyeket nem kivánok reprodukálni. Manapság, kisebb ügyekben is, sokan a biróságra szaladnak mondván, hogy sérültek személyiségi jogaik. Ezek az emberek nem értenék meg, miért nem jelentettük fel egykori tanárainkat, miért élveztük a helyzetet, miért "röhögött az osztály". Nem biztos, hogy értenék, hogy miért emlékszünk szeretettel a kapott barackra, vagy nyaklevesre. Lehet, hogy kellemetlen volt az adott pillanat, de a tanár jószándékát vagy szakmai tudását egy pillanatra sem vontuk kétségbe. Rám is nagy hatással volt  egykori kiállitása, amikor szinte meghökkentem: hát ilyet is tud, nemcsak vizfestékes lapjainkat becsmérelni?

   Efféle gondolatok ébredtek bennem, amikor beléptem az erdészeti szakiskola csarnokába. Mit is kellene látnom? - kérdeztem magamtól és forgatni kezdtem a fejem a jólismert helyszinen. Lehet, hogy több mindent észrevettem, de emliteni kettõt fogok. Az egyik tárgyi, a másik személyi. Elõször a tárgyi tényekkel szembesültem. A hosszú, regisztrációs asztalon laptopok álltak csatasorban, mögöttük mindenre elszánt személyzet. Kiss Gergõ áldásos munkája nyomán már megszoktuk errefelé az informatika hatékony jelenlétét, de nála nem látható  a teljes masinéria, mivel egy mellékteremben van. Itt azonban világos volt, hogy korszerûen könyvelve leszünk és minden karikacsapásszerûen fog menni. A 21. században élünk, az elektronikus regisztráció szinte kötelezõvé válik a magát valamire tartó rendezvény számára. Az ötcsillagos túrák egyik csillaga biztosan azt fogja jelezni, hogy a tájékoztatáson és élelmezésen kivül itt korszerûen számba veszik az embereket. Kérem azokat a rendezõket, akik máshol és máskor már megvalósitották ezeket a dolgokat, hogy ne mérgelõdjenek soraim olvastán, mivel én csak egy kis amatõr vagyok, aki alig van jelen a sok túrán és most találta igazán szemben magát - és váratlanul - egy kiváló, jól mûködõ, nem sztárrendezvény megoldásával. 15 évvel ezelõtt még kellemes izgalommal nyitogattuk ki a számológépet, hogy meglássuk: hétfõre vagy keddre fenn van-e a Kinizsi névsora és statisztikája, most már igen elégedetten állapithatjuk meg, hogy pld a Mátrahegy is megvalósitja az egykoron luxusjellegû szolgáltatást. Ezen túlmenõen, azok a rendezõk se érezzék hátrányosan minõsitve magukat, akiknek nem volt módjuk ilyen szinvonalra, hiszen a hazatérõ gyalogló elégedett összbenyomása nem feltétlenül függ a technikai bravuroktól, sok egyéb komponens is hozzájárul ahhoz, hogy a fáradt utas megállapitsa: ide érdemes volt eljönni, legközelebb újból itt szeretnék lenni.

   Ehhez az észrevételhez ugyan nem kellett nagy mûvészet, ha el akartunk indulni valamelyik távon - mondhatja bárki. Szent igaz, dehát a látottak különbözõ módon tudatosulnak bennünk, a lényegtelennek látszó események idõnkint elõbbre ugorhatnak. A másik, személyes vonatkozású "látomás", viszont csak az enyém. Évekkel ezelõtt ugyanis együtt gyalogoltam egy fiatalemberrel, aki akkor még középiskolás is lehetett. Nem tudom, hol fogyasztottuk vagy éppen növeltük a kilométereket - ez szemlélet kérdése - a Pilisben vagy a Mátrában, de a szükszavú beszélgetés során azért annyi kiderült, hogy Nagyrédére való és Szõke Györgynek hivják. Ki ne tudta volna akkor, hogy hol van Nagyréde, hiszen Morvai kazánkirály széles ez országban ismertté tette a település nevét. Közös témáról indulni mindig jó, ragoztuk is a szavakat és hogy mindez nem múlt el nyomtalanul, azt késõbbi találkozásaink tanusitják. Múlt az idõ és az egykori túrázóból szervezõ lett s egy alkalommal meg is hivott a Mátrahegyre. Megköszöntem az invitálást, de biztosat nem tudtam igérni. Nincs sok idõm, ráadásul ütközhetnek is az idõpontok. Maradt a jószándék. Ebben az évben azonban, más szempontból kellemetlen események miatt, változott a naptár és igy Jocó fiam ajánlatával élve, lehetõség nyilt a részvételre. Itt most megállok egy kitérõre.

   Az én középiskolás túraélményeim a Bükkbõl származnak. 1943-ban voltam - az akkori számozás szerint - elsõosztályos gimnazista. Földrajztanárunkat Kühne Lászlónak hivták és ha a tisztelt olvasó megtekinti a Bükk turistatérképét, illetve fellapozza a jelenkori Magyar Turista megfelelõ számait, akkor bõségesen fog találkozni a "Kühne-dinasztia" tagjaival. Lászlón kivül Pál, Andor és Adolf neve szerepel, mindnyájan sokat tettek a bükki túrázás érdekében. Az én tanáromról , pár éve, szép, fényképes cikk jelent meg a turista ujságban, s ha megtalálom, akkor utólag beirom a lelõhelyet. A földrajztanár egyike lehet azoknak a személyeknek, akik megszerettetik a diákokkal a természetjárást, különösen akkor, ha az út bejárásán túl van egyéb mondanivalójuk is. Ha már Kühnét emlitettem, hozzáveszem az érettségi elõtti idõ földrajztanárát, Bándi Gézát, akit mi, komisz kölykök, idõnkint azzal gyötörtünk, hogy a hegyen felfelé gyorsabban kell menni, mint vizszintesen. Õ vállalta a kihivást, együtt fujtatott velünk. Együtt voltunk. Példaképnek számitott. Az ilyen emberek tanitványai akarnak majd olyanok lenni, mint tanitójuk. Ettõl lesz mindig utánpótlás és túramozgalom. Akkor is, ha nincsenek menõ cuccok, nincs márkás sportcipõ és ruha, energiaital és gps, meg - egyáltalán - cipõ és turistajelzések a fákon. Fiatalon könnyen feledjük, hogy háború van vagy volt.

   Kicsit meglódultam és ez Szõke Gyuri megjelenésének köszönhetõ. Ime egy fiatalember, aki rendezõvé nõtt az idõ során, mert megszerette ezt a "szakmát" és hajlandó is volt tenni érte valamit. Ezzel "le is szállok" róla, csak hasznos katalizátornak fogom tekinteni elmélkedésem számára. Hiszen tele vagyunk fiatal rendezõkkel! Lapozzuk fel a túranaptárt és máris, tucatjával jegyezhetjük fel a kiváló, ifjú rendezõ hölgyek és urak nevét. A multkor emlitettem egy diákot, aki elõttem kapdosta a lábait a 98-as Mátra Maratonon, s ma az útvonalelhagyók rémévé lett. Isten ments, hogy neveket irjak, hiszen mindenki egyformán kedves nekem a "megnõtt" túratársak közül. Gyuri is csak  azért került névszerint emlitésre, mert felborult a naptáram, elmentem a Mátrába és éppen õ állt elõl a nevezési asztalnál. Segitett látni valamit, amit mindenki láthat, aki kinyitja a szemét. Egyébként legyünk szolidárisak az "idõs" rendezõkkel. Ne felejtsük el, hogy egyszer õk is voltak fiatalok.

   Talán a konkrét túrával is kellene foglalkozni, ezért áttérek az elméletrõl a gyakorlatra. A körülmények alakulása folytán a húsz kilométeres távot tartottam célszerûnek. Nem kellett korán indulni és a kiirást nézve, könnyû kis mászkálás igérkezett. Ez utóbbira még visszatérek.Szép idõ volt, a déli oldalon valamivel fagypont fölötti hõmérséklettel. A sokféle táv miatt sok jelentkezõ gyûlt össze. 9 órakor indultam el, hogy terv szerint, még korán visszaérjek. A magam módján nekilódultam a Muzslának és félóra alatt fenn voltam. Utána a napos oldalon, idõnkint lágy, de nem kellemetlen talajon mehettem tovább. Mind a festett mind a korrekciós jelzések rendben voltak. Elégedetten érkeztem a szanatórium bejáratához, majd boldogságomban eltévedtem, ami jó tiz perces késést okozott. Mindegy, a szembe jövõ tizkilométeresek felvilágositottak arról, hogy merre igyekezzem, igy befutottam a mátraházai autóparkolóba. (10:52)

   A parkolóban tavasz volt, de tudtam, hogy az északi oldal majd más lesz. Igyekeztem elfelejteni tévelygésemet és igyekeztem a Honvéd-üdülõ felé. Az országút könyökénél hozzáfogtam a felfelé mászáshoz a S jelzés mentén. A tavaszból nagyon hamar tél lett. Mire elértem a So indulását, bizony szép kis havas tájra jutottam. A Pisztrángosig tartó út nem nehéz, viszont óvatosan haladtam, mert jég, keményre töppedt hó váltakozott rövidebb "száraz" vagy olvadt szakaszokkal. Nem akartam elesni, ezért bõvebben adtam idõt a haladásra. Igy jutottam el az ellenõrzõ pontig. (11:38) Ekkor mély lélegzetet vettem és nekifogtam a Kékesre felmászáshoz. Egy óra kell hozzá, nem kell türelmetlenkedni, fenn leszek. Fáradtság, megállás nélkül fel is jutottam, a tervezetthez képest 3 perc késéssel. (12:41) A Tetõ étteremben nagy élet folyt, csábitott a forralt bor is, de szilárd maradtam, mert jól éreztem, hogy sok idõ menne el a sorban állással. Volt viszont kiváló tea, jó hõfokon és nagy mennyiségben. A rendezõség lelkivilágának javitása érdekében bemutattam  saját, szines mûanyag poharamat, amelybe áttöltöttem a rengeteg papirpohárban kitett teák egyikét (másikát),  kidomboritva fegyelmezettségemet. Hozzátartozóim megnyugtatására, a Tetõtõl harmadszor kezdeményeztem mobilhivást eredmény nélkül, mivel - mint utólag kiderült - a célszemély mobilja lemerült. Eddigi beszámolóim elég sötét képet festenek a mobiltelefon használatát illetõen.

   Veszélyérzés nélkül léptem ki az étterembõl és átvágtam a szanatórium felé. Mivel a forgalmas kõlépcsõt nem takaritják, ezért balra kikerültem, majd az arra dolgozók csapását követve kibújtam a szétfeszitett keritésen (nem én  feszitettem szét). Kerülõ utam eredményeként megállapitottam, hogy a kósza hireknek igaza van: az elsõ épület csúnyán leromlott állapotban van. Ezután jó hangulatban mentem tovább a PZ jelzésen, de az út hosszabbnak mutatkozott, mint gondoltam. Kezdtem már élénken várni a két festés elválását, de nagyon lassan ment a haladás. Mellékesen, szép összefüggõ hó boritotta a földet, volt vagy egy arasznyi. Végre elváltunk és lejteni kezdett az út. Mivel a Téli Mátrán  követendõ ösvényhez vagyok szokva és ott mintha gyorsabban pörögnének az események, elégedetlenné váltam, mert nem akart jönni a Vályus-kút. Bizony, ha meggondoljuk, hogy 13:37-re értem oda, nem nagyon lehettem lelkes, hiszen elment háromnegyed óra lépkedéssel. A pont meglett, az épület közel áll az összeomláshoz, a derék pontõrök szép tüzet raktak. A füstjét még most is érzem.

   Készen vagyunk. Innen csak le kell menni Mátrafüredre és slussz. Hát még egy ilyen idegtépõ menetelés ritkán fordul elõ. Nem voltam még ezen a Zöldön és azt gondoltam, hogy hipp-hopp ott vagyok Füred szélén. Az ösvény kanyarog, nagy kövek tarkitják, itt pocsolya, ott pocsolya, aztán patakká alakulnak a vizek. A pataknak több ága is lesz, a szélén kell egyensúlyozni, átugrálni itt-ott, és nem akar balról bejönni a Négyeshatártól esedékes P. Megy az ember: balról hegyoldal, jobbról hegyoldal, elõrefelé világos, de soha nem lesz belõle kinyilás. Közben szépen múlik az idõ. Mi lesz itt? Azt gondoltam, hogy lezseren sétálhatok, közben még kimegyek a szintidõbõl! Iszonyú botrány akkor is, ha körülöttem mindenki igyekezni látszik! Szégyen ide vagy oda, kocogásra kell fogni a dolgot, mert már csak fél óra van és még nem látszik semmi. Hát ez egy jó kis buli volt. Morgásomra az egyik túratárs megjegyzi, hogy egészen jó tempóban megyek. Aha! Nem most kellett volna rájönni az ütemezésre. Ismerõs túrázókat hagyok el futó köszönéssel. Nekik lehet, hogy sok idejük van, nekem nincs. Abbahagyom a pszichozást. Végül feltûnnek a házak, elérem a kisvasút állomását és kocogva-futva-sietve benyargalok a célba. (14:45) Már csak negyedórám maradt a szintidõbõl!

   A számitógépes csapat kezelésbe vesz és alig lélegzem egyet-kettõt, már kezemben van az oklevél és a kitûzõ. Huh! Feszültségemet levezetendõ a kedvenc automatához sietek, közben a már benn lévõ Erzsébet menyem zsiros kenyeret rak elém. Ezek fenséges percek, az élet igazi élvezete.

   Már azon gondolkodtam, hogy gyászjelentést irok, amikor az ismételten kiváló rendezõség statisztikáját szemlélve rájöttem, hogy ezen a távon földcsuszamlás történt. A többi távhoz képest bennünket tépett meg leginkább a sors. Lehet, hogy mindenki könnyelmû volt? Szerencsém volt, rosszabbul is járhattam volna? Dehát ezzel vigasztaljam magam? Muszáj ide még egyszer eljönni.

    Téli Mátra XL

    2010

     Alszik a hóban / a hegy, a völgy; / hallgat az erdõ, / hallgat a föld.

     Amikor napokkal korábban az idei Téli Mátráról gondolkodtam, úgy éreztem, hogy nagyon szépek Szabó Lõrinc sorai, de itt nem lesz nagy alvás, inkább csak félig ébren fog szunyókálni a természet. Ilyen meggyõzõdéssel fogadtam el A&P meghivását Vácdukára, azzal a tervvel, hogy szépen berendezett új házuk megtekintése után, hajnalban, õk visznek el autóval a mátrafüredi rajthoz. Péntek délután tehát kizónáztam Vácra, onnan Péter autóval elrepitett Vácdukára. Háznézés és vacsora után viszonylag hamar aludni tértem, hogy elfogadható fizikai állapotba kerüljek. A nyugalmasabb alvás érdekében ébresztõórát is vittem magammal (micsoda nyárspolgárság!) és elnyúltam a rendelkezésemre bocsátott külön szobában. Szép, nyugodt este volt, tökéletes telihold nézett be az ablakon. Az utcát néhány centis hó boritotta.                                                                                                                                            

   A komfort ellenére nem volt teljesen nyugodt az éjszaka, néha kinéztem az ablakon, hogy lássam: megkezdõdött-e és milyen erõsen, a szombatra igért hóesés. Nem gondoltam nagy csapadékra, olyasmit képzeltem, mint ami az elõzõ napok viszonylag vékony rétegét hozta. Sokáig nem történt semmi, de amikor 3 óra után ellenõriztem a helyzetet, riadtan láttam, hogy élénk szél kavarja kinn a havat. Az utcai keréknyomok sem voltak már határozottak, aggódni lehetett, hogy nem tudunk gond nélkül kijutni a "forgalmasabb" útra. A nyugtalanság egyelõre felesleges volt, 5 órakor rendben el tudtunk indulni. Figyelembe vettük, hogy óvatosan kell hajtani a keskeny harmad- vagy negyedrendû utakon. Vácrátóton át eljutottunk a szadai felhajtáshoz. Az autópályán nem volt túl nagy forgalom, a kellemetlenséget csak a kamionokról leszakadó hótömbök képviselték. Hét órára, a forgalomirányitók segitségével, már a szakiskola parkolójában voltunk. Üdvözöltük régi barátainkat, majd nevezéshez sorakoztunk. Borbás tanárnõ rutinos mozdulattal tolta vissza a részvételi dijamat, ismert ügy. Ezután a csokoládéautomatához, majd az inditók asztalához járultunk és mehettünk is a nagyvilágba. (7:19)

   A hóesés nem tétlenkedett, már négy órája vastagitotta a talajt, de még nem volt kellemetlen a haladás. Tizenegyedik alkalommal rovom ezt a szakaszt, tudom, mikor, minek kell jönni és mostanra már az is ismeri az útvonalat, aki elõször járt erre. A fagyos talajon kissé bukdácsolt az ember, viszont kevesebb volt a jégpálya. Kétszer csúsztam igen rövidet, ami csak arra volt jó, hogy tudjam: nem járdán járok. Jó állapotban éreztem magam, bár éreztem, hogy erõ kell a rendes haladáshoz. Igy jutottam el Lajosházára, az elsõ ponthoz. (8:40) Az õrök a faház teraszán dolgoztak, benn a házban pedig azok büféztek, akiknek kedvük volt hozzá. Ki volt irva, hogy forralt bor is kapható, de ilyenkor kétszer is meggondolnám, hogy éppen itt kezdjek el mulatozni. Vizszintes sebességem 4,8 km volt, ami papir szerint elég lett volna, csak korábbi menetidõmhöz képest negyedóra késésben voltam. Kellemetlen.

   Félre a siránkozással, gyerünk át a patakon, aztán fel, az Üstök-fõ felé. Nem szeretem ezt a partot, valamiért a Sötét-lápára felmenet jobban tetszik. Ez egy alacsonynak látszó, ravasz emelkedõ, ami megdolgoztatja az embert és nem akar egyik percrõl a másikra véget érni. Jobb talajviszonyok mellett, a dózerúton meghúzhatjuk a lépést, de most nem barátságos a talaj és a hó - természetesen - rendületlenül esik tovább. Reggeli vendég nem marad estig, motyogtam - meggyõzõdés nélkül - az ismert közmondást és igyekeztem elõre. Elhagytam a szalajkai leágazást, aztán rátértem a P+ jelzésre. Ezt a kanyarokkal megtûzdelt részt a monotonsága miatt nem kedvelem, s ráadásul azt képzelem, hogy már mindjárt ott leszek a 24-es útnál. A valóság nem ez, a valóság az, hogy menni kell, mindig újabb kanyarok jönnek, emelkedõ is van. Nehezemre esett a hóban járás, meg is álltam - amit nem szoktam - a mûút elõtti háznál. Nem néztem az órát, de rossz sejtésem volt és az erõnlétem is aggasztott, akkor is, ha tudtam, hogy Mszentimrén pihenõ és tea vár. A Vadvirágba 11:05-kor érkeztem, ami ugyan még 12 perccel kevesebb az ajánlott idõbeosztáshoz képest, dehát én tudtam, hogy ezzel már csak tönkremenni lehet. Emelt fõvel elismertem, hogy vesztésre áll a parti, csak a végjátékot kell még türelmesen és célszerûen végigjátszani. Jó idõben kell felállni az asztaltól, kezet fogni a Nagy Természettel, hogy elkerüljük a felesleges erõlködésbõl eredõ bajt.

   Jól átázott esõköpenyben, alatta szintén átázott szélkabátban, ezek alatt belülrõl átázott réteges öltözetben sétálgattam a jó párás teázóban. Ismerõseim, a külsõmet látva, csodálkoztak, hogy leszámoltam az élettel. Dehát igy a jó, amig jókedvû kinézetünk van és nem szorulunk rá, hogy hordágyra fektessenek. Miután bejelentettem az õröknek kiállási szándékomat, megérdeklõdtem, hogy mikorra számithatunk autóbuszra. Délután kettõkor lesz járat, közölték. Kissé elégedetlen lettem, mert három óra jóga-légzésre nyilt kilátás, hogy megmeneküljek a kehességtõl. Bár ez szép dolog, biztositja a túlélést, de néha unalmas. Stuller sporttárs meleg teáival tartottam fenn központi fûtésemet és ide-oda járkáltam. A&P is megjött, idõnkint eszmét cseréltünk a helyzetrõl. Az üvegezett teraszról szép téli kilátás nyilt a váltakozó nagyságú pelyhekben hulló hóra. Azért csak múlt valahogy az idõ és az sem volt kétséges, hogy a tehetetlenség ellenére itt kellett kiállni a menetbõl, ahol leginkább garantálva volt a biztonság. Háromnegyed kettõkor megkezdõdött a pont bontása (az épület azért maradt), 20-25 fõnyi csapatunk pedig kivonult a fedett megállóba. Ott aztán ki-ki, vérmérséklete szerint, maga elé meredt, vagy le-fel kószált az utcán. A hókotró zajára, vagy átmenõ autók hangjára felkaptuk a fejünket, dehát ezek csak délibábos jelenségek voltak. Dinamikusabb emberek egyre nagyobb köröket róttak, s többen már vissza sem jöttek, mert a fõutcán lévõ vendéglátóipari üzemegységek vonzásába kerültek.

   Nekem a megszólaló mobiltelefon jelentett élményt. Katasztrófa elháritó Jocó fiam (lásd egyéb beszámolóimat) érdeklõdött felõlem. Abban állapodtunk meg ugyanis, hogy délelõtti dolga végeztével, ha módja lesz, körülnéz Mátrafüreden, kiváltja Péteréket és hazavisz Pestre. "Hol vagy?" - kérdeztem. "Kabán" - hangzott a válasz, felkeltve többek érdeklõdését, akik hallották. "Hogy álltok a hóval?" "Szolnoktól errefelé nincs hó". Szép. Nekem egy arcvonásom sem rezdült meg, rögzitettem a közleményt. Ismertettem a helyzetet és azt javasoltam, hogy ha átgondolta a lehetõségeket, akkor mondja meg, mit tervez. Aztán szépen vártunk tovább. Már 3 óra volt és busz sehol. Négyen voltunk a megállóban. "Itt tetszik még maradni?" - kérdezte a másik három fõ egyike. "Még egy ideig" - válaszoltam, s közben azon gondolkodtam, hogy a szûnni nem akaró hóesésben nem fog-e leülni az egész mátrai közlekedés. A két lány és a fiú elindult befelé, én maradtam. Egy idõ múlva felülbiráltam a nézeteimet és én is a fõutca felé vettem az irányt, hiszen ott is van autóbuszmegálló. Alig tettem meg azonban száz métert, szembejött a Budapestrõl érkezõ távolsági busz mögötte a Gyöngyösrõl jövõ helyi járat. A vezetõ felszedett mindenkit, aki a térségben volt. Szenzációs érzés volt elnyúlni a jó melegben és bizni a tapasztalt vezetõ gondoskodásában.

   A Pestre visszamenõ busz elõször bevisz Mszentistvánra. Ott bizony nagy élet volt a sipályán. Lécek, deszkák, szánkók sokasága nyüzsgött. Arra kiváncsi lettem volna, hogy a jó sok behavazott autót ki tudták-e ásni, dehát - gondolom - aki ide jött nem elõször csinálja. Következett Galyatetõ és a szokásos lejtmenet. A vezetõ kiválóan kezelte a gázt, a féket és a kormányt, nagy élmény volt intelligensen kanyarogni a hótól fedett fák és meredek hegyoldalak világában. Ha tavaly a galyatetõi vagy kékestetõi gyalogút szépségeit ecseteltem, most az autózásról irhatnék magasröptû sorokat. Az elsõt persze szivesebben tettem volna, dehát realistának kell lenni. "Buszon vagy még?" - kérdezte Jocó, s megállapodtunk, hogy nem megy be az erdészeti szakiskolához, hanem keres Mfüreden egy biztonságos, könnyen kezelhetõ helyet. Igy is történt, õ fennmaradt a kisvasút sinei mellett, én pedig - a többiekkel együtt az Erdész útnál leszállva - elõször a parkolóba mentem. Ott A&P autójából megkaptam a csomagomat, elbúcsúztunk. Õk egyenesen mentek vissza Vácdukára, én pedig bevonultam az iskolába, hogy még egyszer lássam a többi ismerõs túratársat, akiknek az eleje már szépen beért a célba. Ilyenkor vannak vegyes érzéseink. Örülni a barátainknak - akik nagyon sokan vannak és jobbról-balról köszöngetnek ránk - és nyelni néhány nagyot, ha saját teljesitményünkre gondolunk. Dehát - Szegedi Józseffel (marton4) együtt - azért is szeretjük Hemingwayt, az öreg halászt, mert megtanultuk tõle, hogy sikereinkkel és kudarcainkkal együtt vagyunk teljes értékû emberek.

   Teázás után fogtam a holmimat és elindultam megkeresni Jocót. Nem volt nehéz, ott állt a felsõ utca sarkán és amig én teáztam, addig õ sinre, azaz útra tett két elakadt autót. Mindig talál magának elháritani való nehézséget. Meghivott egy általa kedvelt füredi cukrászdába, de az már zárva volt. Igy a gyöngyösi kijáratnál lévõ Tesco áruházban pizzával zártuk a napot. Nem mentünk fel az autópályára, hanem Hatvanon keresztül jöttünk haza.

BUÉK 20 A hirügynökségek világgá röpitették, hogy a bécsi Filharmonikusok zenekara, január elsején, Strauss "Egy éj Velencében" cimû mûvének elõadásával köszöntötte az új évet. A kompoziciót az újévi karmesterként elõször fellépõ Daniel Barenboim vezényelte. A koncert közvetitését több mint 70 állomás - köztük a Magyar Televizió - is átvette. A hirügynökségi jelentések nem szóltak arról, hogy a Teljesitménytúrázók Társasága, január 3-án, a BUÉK 20 túra megrendezésével köszöntötte az új évet. A programot számos önzetlen munkatárs segitségével - lásd a MVTE honlapját - a már többször is fellépett Zoltan Javor és Peter Kimmel páros dirigálta. A túra megjelenitését külföldi adóállomások nem vették át, a Magyar Televizió sem sugárzott semmit. Kiküldött munkatársunk jelentése szerint, a budapesti rendezvény hangulata semmiben sem maradt el a bécsiétõl, mivel a résztvevõk mindegyike nemcsak passzivan, hanem igen tevékenyen is hozzájárult a megvalósitás sikeréhez. Schumachertõl tudjuk, hogy a kicsi a szép, ezenfelül a teljesitmény még a miénk is, mindnyájunké volt. Ennek a magasztos érzésnek a hatása alatt sorakoztunk fel a "Checkpoint Hûvösvölgy" regisztrációs asztalai elõtt és szurkoltuk le az igen könnyen kimondható belépõdijat. A nevezési dij kékszinû papirjai hatalmas kupacban tornyosultak Jávor elnök asztalán, aki annyira bizott a szociális mezõ jóindulatában, hogy - szemmel láthatóan - nem szerzõdtetett õrzõ-védõ embereket a - szerintem - hétszámjegyûre dagadt összeg oltalmazására. A pénzhalmazt csupán az iszonyú méretû virslihalmaz múlta felül, elõre vetitve a teljesitõkre váró bõséges lakoma képét. Praktikus okokból, hamuban sült pogácsa helyett csomagolt croissant-tal és 2 dl dobozos almaitallal bocsátottak útra a tisztelt rendezõk. Ezzel a húzással feleslegessé vált közbensõ etetõpont létesitése. Kisebb aprósággal még igyekezték fenntartani a cukorszintünket. Ha még hozzátesszük, hogy a célban a már megfõtt virslipárok vártak minket kenyérrel, mustárral, ketchup-pel és teával, akkor az étkezési beszámolót befejeztük. A tea kicsit édesebb lehetett volna. Én ilyen vagyok. Ági lányommal és Domonkos unokámmal indultunk neki a Nyéki-hegy emelkedõjének. A hegyek déli lejtõjén nem nagyon volt hó, esetleg semmi, de a korábbi vékony réteget a bakancsok sikos földdé tudják csiszolni, ami nem mindig kellemes. Mindazonáltal a túra útviszonyaira semmi rosszat nem lehetett mondani. A leirásból ismeretes útvonalon - valamelyest visszafogottan, mivel télen nem szeretek megizzadni - feljutottunk az Újlaki-hegyi parkolóhoz, ahol volt szerencsénk utolérni Magyar Balázst. Közben a környezet is megváltozott, szép, zúzmarás fák között menetelhettünk tovább, kék ég alatt, napsütésben, néhány kóbor felhõ kiséretében. A Hármashatár-hegy csúcsa utáni hosszú lejtõ kellemes sétaút, amirõl a jobban igyekvõk letérnek a pár méterrel odébb, párhuzamosan futó betonra. A távot még meg lehet kurtitani a lenti kanyar átvágásával. Ezek a praktikus elméjû túratársak apró örömei. Fenyõgyöngye, Árpád-kilátó, Apáthy-szikla következik. Újabb megjegyzéseimet elmondtam a Hegedûs Róbert-emléktúránál, most csak arra figyeltem fel, hogy mekkora szikladarabokat képes kitépni a földbõl egy mai, erõs munkagép. Ezek a nagy kövek a Csalán-utca elõtt illetve az elején keletkeztek, az új honfoglalók készülõ épületeinél. Átmegyünk az Ördögárkon, a Nagyhid alatt és fel a Fekete István-utcán. A Robi-túrán is újdonság volt nekem ez a vonalvezetés, mert egy évet kihagytam. Persze, néha jó a kihagyás, mert a változások jobban észrevehetõek. A Szerb Antal-utcára rátérve, az iró iránti tiszteletem mellett, sajnálom a Szajkó-utca elvesztését. Nehéz azonban összeegyeztetni az idõk során szaporodó kiválóságok nevének megörökitését a hangulatos, természeti és egyéb nevek megõrzésével. Kiváncsi voltam, hogy mi lesz a Széher-út elérése után, mert a Gyémántos-lépcsõn sem jártam még. Gond nélkül ereszkedtem rajta lefelé, miközben átfutott az agyamon, hogy jelenleg búcsút vettünk "Az igazi Ady" szerzõjétõl, Bölöni Györgytõl. Tûnõdtem, hogy miért is kellett megválnunk a Ferenc-halom tetején átmenõ ösvénytõl. Nem mondom, jeges-havas idõben kapaszkodni kellett a keritésbe, dehát az új gazdák hamar gondoskodtak egy beljebb futó, elektromosan biztositott hálóról. Nem találgatok, ráadásul, otthon, megállapitottam, hogy az új térkép már a mostani Z vonalat tünteti fel. Azért még egy nosztalgikus pillantást vetettem a nagy kanyar vége felé leérkezõ ösvény gerendalépcsõire s lenn is voltam a betonon. Helyben vagyunk. Itt a lakópark, aminek kék táblájára az Euro szó is felkerült valamikor. Nagyon korszerû, hiszen megemeli az egyébként tipikus társasházak jellegét. Ehhez hozzájárul a park szó, ami azért elengedhetetlen, mert az eufémia, azaz a bájos hangzás érdekében töröltük jelenkori szótárunkból a primitiv hangzású telep szót. Igy nincs ipartelep sem, csak ipari park, ami mégis csak más. Legalább is papiron vagy táblán. Raktárközpont sincs csak logisztikai center, pedig csupán annyi a nagy különbség, hogy kartonok helyett számitógépekbe irják a tételeket. Mindkettõt lehet jól vagy rosszul csinálni. A Dénes-út sarka felé igyekezve, felnézek a toronyszállóra. Ha átlapoztok a Hegedûs-túráról irt beszámolómhoz, akkor megtalálhatjátok beszélgetésemet Nicolescu professzorral arról, hogy miként falják fel az épitkezések a budai erdõket. A beszélgetés ennek a szállónak a sokadik emeletén történt. 33 év után "ma már csak emlék". A megszüntetett hárshegyi kemping helyére épült lakópark ennek a nyomulásnak egy darabja. Persze, maga a szálló is a járulékos épületekkel. A filmgyár kristálytiszta levegõrõl álmodott, a Budakeszi-út növekvõ forgalmát látva, kételyeink lehetnek. Talán sohasem volt szükség kristálytiszta levegõre, csak mondták. Öreg ember próbáljon szabadulni az emlékeitõl, foglalkozzon inkább teljesitménytúrázással. Dehát mintha ott lennénk. Közben ugyanis mozgatjuk a lábunkat és igy csak felérünk a János-hegy alá, ahol hamarosan ott tornyosul bélyegzõjével Toplak rendezõ úr. Tovább bocsájtva, a Paradicsomhoz érkezünk. Ilyenkor már nyitva van a Szép Juhászné büféje, benne kiváló forralt borral és teával. Megállunk és mindenki elfogyasztja az életkori sajátosságának megfelelõ italt. A felvett üzemanyag gyorsan felrepit minket a Hárshegy tetejére. Szépen követjük a S jelzést és nem toronyiránt - tényleg, nem kilátótorony iránt - közelitjük meg az ellenõrzõ pontot. A pont után arra gondolunk, hogy miként is fogunk lekerülni a Bátori-barlang elé. Jeges idõben gondterhelten keressük a lecsúszás módját. Most viszont semmi gond sincs, a kiváló rendezõk jó erõs kötelet feszitettek ki, játék a lejutás. A Téli Mátrában már korábban is bevált ez a megoldás, jó sok fenékreesés, gurulás és egyéb keserv után. A vasúti sinek elõtti lépcsõ sem problematikus, hipp-hopp, lenn vagyunk a Nagyrét szélén. Mióta nem jártam itt, tovább épült a mozgássérültek sétaútja és szép, új téglákkal kövezték ki a rét szélét. A másik oldalon már látszik az 5. ellenõrzõ pont, már ott is vagyunk és az adminisztráció után egy piros és egy aranyszinû szaloncukorral folytathatjuk a maradék, rövid utat. Itt egy krátereket bemutató parkrészlet köti le a figyelmemet, mivel Áron unokám nagyon szereti a vulkánokat és soknak tudja a bonyolult, idegen nevét. Ez nagyon jó, dicséretes ismeretterjesztõ alkalom. A teljes boldogsághoz még csak az kellene, hogy a tavaszi takaritáskor ledörzsöljék az izléstelen feliratokat. Végül itt a cél. Evezgetünk a tömegben, összeszedjük a járandóságot. Vigyázunk, hogy le ne ejtsük a mustáros tálcát se a kövezetre se más nyakába. Sokan voltunk, jót sétáltunk. Balázson kivül a másik, Borosnyai Balázzsal és a szegedi Szabó Jánossal találkoztunk. Késõn is indultunk, 9:10-kor a résztvevõk zöme már elment. Menetidõ 4:27, megfelel az életkornak és a kényelmes tempónak. Összefoglalva: kifogástalan túra, dehát nagyon sokan is dolgoztak érte. Annak örülök, hogy van szervezõi utánpótlás. A mozgalmaknak akkor van jövõje, ha a mai vezetõk mögött látjuk a következõ hullámot. Azokat, akik már ma is képesek lennének egy ilyen rendezvény irányitására. Közhelyet mondtam, de a látottak alapján. Ettõl megalapozott az állitás. Eljött hát az új év. Jönnek sorba a 2009-es túrák. Kinek több, kinek kevesebb. A körülményektõl függ. Latolgatjuk a már és a még szavakat. A fiatalok az elsõt, remélve, hogy már nagyobb teljesitményre is képesek lesznek, a "tapasztaltabbak" pedig a még-en gondolkodnak: mire futja még. Valamilyen rajtnál azonban ott leszünk.