Túrabeszámolók

Pest Határán 70 kerékpáros teljesítménytúra 2011.08.21.



Reggel egy gyors döntés után azon vettem észre magamat, hogy felpattantam a drótszamárra, és tekerek a 2 km-re levõ rajt felé.

Hamarosan már szembe találkoztam néhány indulóval.

Gyors nevezés, pár fénykép, és mivel épp efemm is épp akkor érkezett, így közösen vágtunk neki a határnak. (08:12)

Mindjárt a rajt után egy kis váltóállításnak estünk neki, de 15 perc alatt megoldottuk a feladatot.

Ismerõs területen haladtunk, így nem sokat kellett a tájékozódással törõdni, csak tekertünk, hogy behozzuk a negyed órás késést.

9 órára értünk az elsõ ellenõrzõpontra, ahol padler osztotta a pecsétet.

Itt nem sokat idõztünk, és a második ellenõrzõpontra 9:05-kor érkeztünk.

Innen tovább haladtunk egyenesen 3.3 km-t, mikor efemm szólt, hogy itt kell jobbra menni, bár én az irányító táblát itt nem láttam, de a következõ bal kanyarnál levõ tábla már bizonyította, hogy jó helyen járunk.

Árpádföldön megtapasztaltuk az elsõ emelkedõket, de a csokoládé múzeum lebegett már a szemünk elõtt, ahova 9:36-ra érkeztünk, és mintegy 20 percet idõztünk, hiszen a múzeumot látni és ízlelni is lehetett.

Valamint a mesés szódavíz is nagyon jól esett.

Itt megnyugtattak, hogy ez a környék legmagasabb pontja, és innen egy darabig nem lesz nagy emelkedõ. A Naplás tóhoz érve már eléggé puha volt az elsõ kerekem, így a szelepet szét kellett szednem, de 7 perc alatt ezt is megoldottam, bár a vész esetére berakott kis pumpát nagyon nem szeretem használni. Rákoscsaba felé volt pár kellemesen lejtõs szakasz, azokon élveztem az erõlködés nélküli suhanás élményét, de aztán minden lejtõnek van egy átka, ennek speciel az, hogy a végén a 140 méterrõl fel kellett szuszakolni magunkat 230 méterre. A végén már tolni kellett a bringákat, mert gyalog hatékonyabb volt a haladás, és a térdeinket is kímélni akartuk.

Ellenben szép kilátást kaptunk a dombtetõre érve.

Kicsit megpihentünk, majd gondoltam majd jöhet végre egy kényelmes lejtõ, de aztán olyan vacak vályús út volt lefele, hogy csak alig lehetett ereszteni a bringákat.

A Pesti út keresztezése után ismét egy kis emelkedõ következett, majd egy éles bal kanyar után elibénk került egy kisbolt, amit már nem nézhettünk tétlenül, és megrohamoztuk a hûtõjét egy hideg sör erejéig.

Innen ráadásul megint lejtõ következett, ami kitartott a Rákoskert vasútmegállójának árnyékos ellenõrzõpontjáig. Itt el is üldögéltünk 15 percet, némi ropit csipegettünk, és friss vizet tettünk a tartályokba.

Ferihegy felé közeledve kaptunk egy kis szakasz szûk és homokos utat, de sikerült átjutni rajta leszállás nélkül.

A reptér közelében Kékdroidék osztották a pecsétet a zord ellenõrzõponton, ahol a homokos síkságon leginkább a repülõgépek látványa villanyozta fel az embert.

A repülõtér megkerülése után, pont az orrunk elõtt csukódott le a kézi hajtású, 10 percen túl is zárva tartható sorompó, de szerencsére csak 1 vonatot kellett megvárni, és már emelkedett is a szerkezet.

Ferihegy vasútállomásnál sokat segített efemm helyismerete, mert egybõl tudta, hogy kell átjutni a felüljárón, és hol kell lejönni róla.

Innen a bicikliúton gurultunk el a következõ ellenõrzõpontig, ahol Pygmea várt minket és a többi kuncsaftot. Itt is elidõztünk bõ negyed órát, aztán felkerekedtünk az utolsó szakaszra, amit még egy ellenõrzõpont tarkított Jávor Zoli jóvoltából, de másfelé nem is nagyon érdemes menni.

Az M5 és M0 feletti felüljáró már komoly kihívást jelentett nekem, mert az utolsó erõimet kellett elõszednem a leküzdésükhöz.

Aztán csak eljött a várva várt cél (15:40), ahol habzsi-dõzsi, zsíroskenyér vajaskenyér, savanyúság és miegymás is volt, de igazából alig tudtam enni 2-9 szeletet úgy elfáradtam. A teljesítménytúrán megtett 68 km-el már 70 km volt a letekert táv, és ha ehhez még a kb. 350 méter szintet is belevesszük meg a sok homokot, akkor ez nem is csoda.

Pihentem egy jó 20 percet, amikor el kellett döntenem, hogy miként jutok haza a bicajjal, és arra jutottam, hogy ha lúd hát legyen kövér.

Meg amúgy is Pest határos Budával is, így be kell zárni a kört, szóval felültem a bringára, és a Lánchídig le sem szálltam a bicajról, ahol átsétáltam Budára, és a bicikliúton tekertem tovább a Római partra, ami Soroksártól 24.5 km volt. A sör-hekk után pedig végleg bezártam a kört egy 2 km-es hazatekeréssel.

A 100 km így nem jött össze, de ez is bõven elég volt :)



Jó kis túra volt, köszönet a szervezõknek és segítõknek!



Képek:

http://www.friweb.hu/olahtamas/20110821pesthatara/20110821pesthatara.html

PEST HATÁRÁN 70 KERÉKPÁROS 2010.08.22.

Táv: 67 km; Szint: 145 m.



Idén elõször megcsináltam a BUDA HATÁRÁN 50-et, és azt gondoltam, hogy úgy kerek a dolog, ha a PEST HATÁRÁN-t is megcsinálom. Bevallom, a mindkét túra teljesítéséért beígért érem is szerepet játszott elhatározásomban, mert nem volt igazán vonzó, hogy Pesten biciklizzek. Késõbb kiderült, hogy ez egy jó buli. Letöltöttem a tavalyi itinert, és amikor tanulmányozni kezdtem, a hatszáz utcanév láttán már tudtam, hogy vaktába nem fogok nekiindulni. Egy felhõs vasárnap ideális volt az útvonal bejárására. Az rögtön feltûnt, hogy a tavalyi itinerben megjelölt rajt különbözik a kiírásban szereplõtõl. Szerencsére az új rajt megegyezett a BUHA céljával, a békásmegyeri Csobánka téren lévõ iskolával. (KINIZSI nevezés.) A kiírás szerint lehetett országúti, illetve "normál" (terepesebb) útvonalat választani. Nekem szimpatikusabb volt a "normál", mert az országúti nagyon kompromisszumos megoldásnak tûnt a 8 ellenõrzõpontos útvonalával, az eredeti 10 pontoshoz képest. A bejárás során találkoztam sár- és homoktengerrel is, ezért úgy határoztam, hogy kombinálni fogom a kétféle útvonalat, méghozzá úgy, hogy mind a 10 ellenõrzõpont benne legyen, de a biciklim a túra után is használható állapotban maradjon. Lehetõvé tette ezt az, hogy a kiírás szerint az útvonal ajánlott, csak az ellenõrzõpontok érintése szükséges. Kellemes mellékhatása ennek a szabálynak, hogy kispistázni lehetetlen. Az alábbiakban a túrán, az általam letekert útvonalat és az ott történteket vázolom.

Frissen karbantartott cangámmal (elsõ fékpofacsere, olajozások) tekerek az Északi Összekötõ felé. Technical support hiányában saját erõbõl kell eljutnom a rajtba, s majdan a célból haza. Úgyhogy, ha minden sikerül, összejön a 100 km. A híd zöldre festett acélszerkezetét már meleg fényekkel cirógatja az alacsonyan álló, korareggeli nap; a magas vízállású Duna sima, mintha olajat öntöttek volna rá. Jó jelek ezek, mert remélhetõleg sem esõvel, sem széllel nem kell majd viaskodnunk. A hídról lekanyarodok a Nánási útra, és rajta is maradok, mert a vasárnap reggeli gyér forgalom nem indokolja, hogy a bicikliútnak kijelölt utcákon kanyarogjak. Irányváltoztatás nélkül érem el a Királyok útját, majd a strandnál balra fordulok a róla elnevezett Pünkösdfürdõ útra. A HÉV vágányán túl már csak egy jobbos és mindjárt ott is vagyok. Direkt korán jöttem, hogy ha ne adj Isten defektet kell szerelnem, akkor legyen rá idõ. Defekt nincs, keresek egy padot a szabadban alvóktól távolabbi helyen, és megreggelizek. Alig végzek a falatozással, már szállingóznak is a biciklisek. A térrõl az iskola bejáratához megyek. Pinkert Laci már ott ül az autója hátsó ajtajában és a nevezéseket intézi. Én is kérek tõle egy nevezési lapot. Az ismerõs arcokkal beszélgetve várjuk meg a 8 órát. Amikor itt az idõ, úgy tûnik a kis csoport nem is akar elindulni. Végül aztán mégis felkerekedünk. Én az aluljáró felé megyek, ahol kitûnõ biciklis le- s felhajtó van. A HÉV által kettészelt Békásmegyer másik felén bukkanok fel, a Juhász Gyula u. sarkánál. Rá is térek izibe, majd végigdöngetek rajta. Amikor az utca végén balra kanyarodok, látom, hogy a mezõny elejére kerültem. (A többiek a Pünkösdfürdõ utca felõl jönnek.) Nem akarok én az élen hajtani, nem is bírnám sokáig, de azért jólesik látni, hogy nem volt hiába a bejárás. Mellém hajt Balázs, és megkérdezi, hogy ismerem e az útvonalat. Ismerem - mondom - de biztos, hogy nem tudom végig tartani ezt az iramot. Nos, gyerünk tovább a Királyok útján, s amikor vége van, akkor egy balra-jobbrával felhajtunk egy patak nyúlfarknyi hídjára, majd élesen jobbra lekanyarodva egy rövidke idõre az árka mellé szegõdünk. Alig gyorsulunk fel, már le is kunkorodunk balra, a Gát utcára. A fekvõ rendõrök fölött égnek emelt fenékkel döccenünk át. Innen már látszik a Megyeri híd. Átmegyünk alatta, és ráhajtunk a bicikliútra, amely felvisz rá. Most már sínen vagyunk. Balázs elõre húz. Nyomom, ahogy bírom, de a térdem még nincs egészen bejáratva, mert még érzem, hogy létezik. Jó hosszú ez a híd, átível a Szentendrei-sziget felett is. A pesti oldalra érkezve egy hajtûkanyarral jön le a bicikliút a hídról. Megint az jut eszembe, mint oly sokszor, amikor Budapesten kerekezek; aki a kerékpár utakat tervezi, az maximum csak hintalovon ült. Semmi kifutása nincs a lejtõnek, az alján rögtön ott az éles kanyar. Ha elszáll a féked, akkor te is elszállsz. A centrum felé folytatom a Külsõ Váci úton; Balázst már nem látom. Lámpás keresztezõdéshez érkezek, még éppen átcsúszok az érett zöldön. Balra fordulok a 2/A út biciklisávjára, ami nemsokára jobbra elválik tõle, és az Óceánárok utca mellé társul. Ez se tart sokáig, mert egy újabb lámpás keresztezõdésnél elfogy. Itt beállok a lámpa alá, a forgalomba. Balázst is megfogta a lámpa. Egy dombra kúszik fel hosszan az Óceánárok utca, hogy aztán könnyebben lehessen tovább pödörni. Már csak egy lámpa a Külsõ Szilágyi útig, de annál megállás nélkül tudunk továbbhajtani. A K. Sz. utat elérve jobbra fordulunk, és menten besorolunk a balra kanyarodó sávba. Amikor a forgalom engedi be is kanyarodunk, átkelve a villamos, majd a vasút vágányain. Ez a Töltés utca. Innen már nem kell sokszor lenyomni a pedálokat, hogy megérkezzünk a

Töltés térre. 1. ellenõrzõpont (feltételes).

A pont õrzött, és a pecsét mellé müzli szeletet is kapunk. Mi vagyunk az elsõ vendégek. A szeletet elsüllyesztem a zsebembe, és tovább hajtunk egyenesen a Töltés utcán, ami újabb vágányt, majd egy teret átszelve Közvágóhíd utcává, késõbb Mogyoród útjává lesz. Egy flekk hátán flekk szakaszon hajtunk át, de így is eljutunk a keresztezõ

Régi Fóti útig. 2. ellenõrzõpont (feltételes).

Itt Máté osztja a pecsétet, és közli, hogy mi vagyunk az élboly. Miért nem vagyok meglepve? Innen egyenesen kéne tovább menni, de a bejáráson kellemetlen tapasztalatom volt, mert az M3-as fölött átkelve egy sáros, kátyús út következik hosszú kilométereken át. Úgyhogy most inkább rátérek az országútiaknak ajánlott útvonalra. Jóérzés, hogy így sem marad ki ellenõrzõpont. Tehát jobbra Régi Fóti út, ahol kisvártatva bicikliútra térhetek. Balázs is erre jön. A Szentmihályi út elõtt ismét be kell állni a forgalomba a lámpa alá, a balra kanyarodó sávba. Vasárnap lévén kisebb a forgalom, mint hétköznap, de így is feszült figyelmet igényel a haladás. A Kõrakás park után kissé gyérül a forgalom, de most meg a kiperemesedett útszélre kell vigyázni. Nem bánom amikor vége lesz már a Szentmihályi útnak. Balra kell kanyarodni a Rákospalotai határútra. Egy felüljárón kell felhajtani, de utána gurulhatunk lefelé. Az elsõ körforgalomnál jobbra kanyarodunk a Szlovák útra. Az átlagosnál nagyobb a forgalom, még busz is jár erre, de vasárnap lévén nem olyan vészes. Nem vacakolunk a sóderos mellékutcákkal, lecsorgunk egészen a Timur utcáig, ahol is balra kanyarodunk, rá a bicikliútra. Rögtön vissza kell kapcsolni, mert tekintélyes emelkedõt fogunk magunk alá gyûrni. A dombtetõrõl gurulóval átmegyünk egy keresztezõdésen és elhagyunk egy buszmegállót. A kerékpárút az utca bal oldalán van kialakítva, így amikor észreveszünk egy olyan vas kerítést, amelynek minden vége más színûre van festve, akkor jobbra átkelünk az utca másik oldalára, és bekanyarodunk a Bekecs utcába. Itt addig megyünk, ameddig jobb felõl meg nem pillantunk az egyik ház kertjében egy bazi nagy Mozart Kuglit.

Ez a Csokoládé Múzeum, a 3. ellenõrzõpont. (Éles.)

A pontot a ház többszöri körülkerekezése után sem találjuk; az idõ meg csak úgy repül. Végül Balázsnál fogy el a cérna, és felhívja a fõrendezõt. Menjünk tovább! - mondják a vonal túlsó végén. Közben befut H. Attila is. Szomorúan indulunk tovább hárman az ide beígért csoki nélkül. A Bekecs utca maradékán tekerünk, amire már nem jutott aszfalt. Szerencsére rövid szakasz ez, a végén balra fordulunk a Budapesti útra. A lejtõn begyorsulunk, de fékezni kell, mert keresztezzük a HÉV vágányát. Van aki 100%-ig megbízik a fénysorompó villogó fehér lámpájában; én azért koptatom egy kicsit a fékeket. Egy forgalmasabb, keresztezõ út felé tartunk, amelyen jobbra fordulunk. Ez a Magtár út. A gödöllõi HÉV alatt fogunk áthaladni, de feltart egy lámpa. Elég sokáig piroslik, de aztán mehetünk tovább, egyenesen, most már a Gazdaság úton. Nagy kifliben görbülünk jobbra, hogy a vonalvezetést követve, automatikusan a Batthyány Ilonára térjünk. A pihentetõ lejtõzés során lehetõvé teszem a hátsómnak, hogy kis idõre felszabaduljon az elnyomás alól. Az út végén, a fáradságos munkával megszerzett helyzeti energiát - mint megannyiszor - megint a fékek alakítják hõvé, mert balra kell kanyarodni a Vidámvásár utcába, de elõbb meg kell állni a STOP tábla elõtt. A kanyar után besorolunk egy kocsisor végére. Félpályás lezárás van, várjuk, hogy szabad jelzést mutasson az ideiglenesen kihelyezett lámpa. Ez hamar megtörténik, és tovább hajtunk Nagytarcsa irányába. Még mielõtt kiérnénk a prérire jobbra csûrünk a Simongát utcába. Rövidesen megint neki lehet engedni a drótszamarakat, beletekerünk a lejtõbe. Észnél kell lenni, mert két monstrum tartálykocsi is megelõz. Jól döngethetünk, mert lassúnak tûnik a manõver. Közvetlen az elõtt, hogy emelkedni kezdene az út be kell fordulni balra a Naplás-tó felé vezetõ útra. H. Attila elmondása szerint itt könnyû elbökni a direkciót; a tanulópénz: rengeteg plusz kilométer megtétele. A tó mellett egy sor kocsi és egy sor pecás parkol; nagy a sportélet. Valaki egyszer megkérdezett egy horgászt, hogy mi a sport a sporthorgászatban. Azt a választ kapta, hogy a sporthorgász a végén visszadobja a halat a vízbe. Hát, akkor a vadászatnál is meg lehetne csinálni ugyanezt. A vadász elejtené a vadat, aztán visszahajítaná az erdõbe. Elmegyünk a tó mellett, és egy kitartó emelkedõbe kezdünk. Megéri a fáradság, mert a Naplás úton széles úttest és hosszas lankázás vár. Szinte semmi autóforgalom nincs, ezért nem tökölünk, a mellékutcákkal, hanem lehajtunk egészen a vágányokig, a Szent Imre herceg utcába, ahol balra kanyarodunk. A forgalmas Tarcsai utat elérve várnunk kell, amíg elmennek az autók, hogy jobbra fordulhassunk és átkelhessünk a vasúton. Kicsit keresgélni kell a pontot, de nem sikerül elbújniuk a pontõröknek, mert megtaláljuk õket egy zöld növényfüggöny mögött, az állomásépület elõtt.

Rákoscsaba vasútmegálló, 4. ellenõrzõpont. (Éles.)

A kis kitérõ után folytatjuk utunkat egyenesen a Czeglédi Mihály utcában. Vállaljuk a nagyobb forgalommal járó kellemetlenséget, és kimegyünk a Péceli útra, ahol balra fordulunk. Nem túl sokáig szagoljuk itt a benzingõzt, én már egy ideje figyelem, hogy mikor kell jobbra fordulni a fura nevû Ebergény utcába. Most! Ez egy sóderos út, ráadásul szépen emelkedik. Több fokozattal visszább kapcsolok. Srégen, balra kanyarodunk egy árnyas fasorba. Nem tart sokáig az enyhet adó árnyék, mert tovább fordulunk balra a Csordakút utcába. Ez már egy murvás út, csikorognak a szemcsék a gumiabroncs alatt. Kutyatelep bejárata mellett megyünk el, enyhén jobbra térít a homokos ösvény. Elvileg itt [P+] a jelzés, de én itt nem látok ilyet. Balra viszont látszik az itinerben beígért M0-ás forgalma. A fellazult homokban gyakran megcsúszik az elsõ kerék. A nemzetközi helyzeten kívül az emelkedõ is fokozódik, ezért már fontolgatom a terepfokozat kapcsolását. Meleg van, emelkedõ van, nem kicsi. Fáradok, kapcsolok. Így is szétlihegem magam mire a dombtetõn levõ pontra felhajtok.

Aranyhegyi dûlõ, 5. ellenõrzõpont. (Éles.)

Itt, a facsoport elõtt már szembeötlik a jobbra mutató [P+]. A pontõr olvasással múlatja az õrködés óráit. Õ és biciklije az árnyékban pihennek. Örül, hogy megérkezett a rendezvény elsõ résztvevõje. Mindjárt itt van Balázs is, csak az utolsó métereket már tolva teszi meg a napsütésnek kitett, homokos talajú emelkedõn. Iszunk egy pár kortyot, fújunk néhányat, és továbbindulunk. Megint kihasználom azt a tényt, hogy az útvonal ajánlott, és a magam tervezte úton megyünk tovább. Nem a [P+] jelzést követjük, hanem tovább megyünk - viszonylag egyenesen - a földút vonalvezetését követve. Csak egy kisebb emelkedõt  kell még leküzdeni és már rá is tehetjük kezeinket a fékkarokra. Egy kihaltnak látszó telep flaszterjára érkezünk le; a térkép valamilyen szövetkezetet mutat, de lévén kb. tíz éves a kiadás, lehet, hogy már ezt is elfújta a szél. Minden esetre egy õrtorony mellett kiérünk a forgalmas Pesti útra. Éppen nem jön semmi, be tudunk kanyarodni jobbra. Lehet teperni a lankán. Balra figyelek, mert az elsõ háznál majd be kell fordulni. A forgalom miatt ez csak úgy kivitelezhetõ, hogy egy elefántos táblánál jobbra kiállunk és megvárjuk amíg mindenki elhúz, aztán átiszkolunk. Ez a Zsigmond utca, ami sóderos, majd zúzalékköves, de a valódi lényeg az, hogy a harmadik keresztutcánál, ahol a távvezeték jobbra fordul, ott mi is bekanyarodjunk a Rákoskert sugárútra. Itt aztán havaj, dizsi, biciklis üldözés kilométereken át, csak a keresztezõdéseknél kell lassítani, mert vagy jobbkezesek, vagy elsõbbség megadása kötelezõ tábla van kint. Egy árnyas platánsoron élvezhetjük ki a lejtõ utolsó métereit; nekiszaladunk a

Rákoskert vasútmegállónak. 6. ellenõrzõpont. (Éles.)

Bemegyünk egy kertkapun, letesszük a bicikliket, és terített asztalhoz ülhetünk le az öreg fák árnyékában. Õszibarackkal frissítjük magunkat, van hûvös ásványvíz is. WC-re is lehet menni, de mi már kiizzadtuk azt, amit itt lehetne dobni. Kifelé menet egy újabb PEHÁssal találkozunk, H. Attilát már nem is tudom, hogy hol veszítettük el. Jobbra térünk rá a Kisérõ utcára, aztán megint jobbra átkelünk a vasúton. Innen lejtõvel robogunk le egy elõször sóderos, majd homokos útra. A bejárás alkalmával nem volt gond, mert elõtte való nap esett. Most azonban meg-megcsúsznak a kerekek a süppedõs homokban. Jó sokat megyünk egy irányba. Egészen egy sötétbarna, a Merzse-mocsarat jelzõ tábláig, ahol jobbra fordulunk. A távolban erdõs rész látszik. A széléig kell elmenni, és ott elfordulni balra, hogy egy újabb sötétbarna, Merzse-mocsaras tábla felé tartva behajtsunk az erdõbe. A mocsárból nem látni semmit, de az úton egy helyütt hatalmas pocsolyát kell kerülni egy bicikli-keréknyomnyi széles sávon. Egy darabig kanyargunk az erdõben, aztán jobb kéz felõl hétvégi kalyibák tûnnek fel. Aki tudja, hogy merre kell figyelni, már most megpillanthatja a repülõtér radarját. Egy alig emelkedõ tetején az út balra kanyarodik. A bejárás során kíváncsiságból megnéztem, hogy hova vezet. Egy bekerített tanya van a végén, ugató kutyával, disznókkal. Természetesen a túra útvonala éppen ellenkezõleg, jobbra tér rá egy füves útra. Emberesen kell taposni a pedálokat egy erdõsáv mellett, amíg végre balra, visszafelé lehet kanyarodni egy nyiladéknál. Innen már karnyújtásnyira van a radar, ahol a pontõr csak ránk vár.

7. ellenõrzõpont, Ferihegy. (Éles.)

A pontõr elmondása szerint már több biciklist zaklatott a pecsétnyomójával, mire mi végre feltûntünk a látóhatáron. Az érkezésünkhöz képest jobbra folytatjuk a prérin, egy hepehupás földúton. Még a szél is ellenünk van. Késõbb sóderossá válik az út, és bemegy a fák közé. Amikor kibukkanunk, balra fordulunk a Ferihegyi útra. Nem maradunk sokáig a töredezett felületû úton, mert egy ormótlan beton épületnél jobbra térünk a Bocskai Kert utcába. Ez elõször murvás, kátyús felületû, de azért elég jól haladható, aztán késõbb jó minõségû, szilárd burkolatra vált. A végén már Bocskai István olvasható az utcanév-táblán, de, hogy hol váltott, azt ne kérdezzétek. A nagy forgalmú Baross utcát elérve balra fordulunk. Amikor késõbb jobbra kanyarodna az út, akkor félreállunk.

8. ellenõrzõpont, Baross u. - Bélatelepi u. sarok (Feltételes.)

Ez tényleg feltételes, mert nincs itt senki. Azért odalépek mindkét utcanév-táblához és lefényképeztem õket. Most, itt egyenesen tovább kéne menni egy homokos úton, amit a bejárás alkalmával meg is tettem. Akkor egy olyan süppedõ homokos részhez értem, hogy az összeérõ, sûrû dzsindzsa elõl csak a kormányra hajolva, tudtam továbbküzdeni magam több, mint két kilométeren keresztül. Na, nem! Ez még egyszer nem kell. Követjük az országútisoknak ajánlott útvonalat. Ahogy a szilárd burkolatú Baross utca jobbra kanyarodik, Bélatelepi utcára változtatja a nevét. Akkor jöjjön hát a Bélatelepi utca. Nyomjuk, ahogy tudjuk, hogy minél elõbb kikerüljünk a nagy forgalomból. Balkéz felõl van a kiserdõ, ahol eredetileg a derékig érõ homokban kéne tekerni. Nagy sokára, elnyújtott ívben, balra kezd kanyarodni az út. Amikor az elsõ házak feltûnnek, valamelyik sarkon már a Csévézõ utca feliratot olvashatjuk. Lámpás keresztezõdés következik. A belsõ sávba húzódunk, hogy a szabad jelzésnél, a felüljáró alatt, nagyívben balra kanyarodhassunk a Gyömrõi útra. Ez egy borzasztóan rázós út. Nagy lapokból van kirakva, és hatalmas hézagok vannak az egyes lapok között. Az autók gumiabroncsai idegekre menõ zajjal csattognak. Az elsõ lehetõségnél (Igló utca) jobbra kanyarodunk, és átmegyünk a vasúti átkelõn. Balra elhajtunk a Május 1. téren, aztán jobbra fordulunk a Bajcsy Zsilinszky útra. Néhány keresztutca után balra térünk a Hámán Katalin utcára. Nyugodt, kertvárosi forgalomban tekerünk az utca végéig, itt balra fordulunk a Nagybánya utcába. Ez egy zsákutca, a végén van a csõ alakú felüljáró, ahol nekünk lépcsõt kell mászni. A csõben megrekedt a meleg, egy pillanat alatt leizzadunk. Az elsõ lehetõségnél jobbra lemegyünk a lépcsõn és az irányunkat tartva haladunk tovább, de most már a bicikliútnak kinevezett járdán. A fák ágai gyakran lógnak be, sokszor kell elhajolni. Lámpa nélküli keresztezõdés szeli át a bicikliutat. Elengedjük az autókat és áthajtunk a bicikliút folytatásához. Nem kell már sokat tekerni, hogy elérjünk a

vecsési Meki teraszához. 9. ellenõrzõpont. (Éles.)

Kata egy üres kávéscsésze mellett csoffadozik. Õ lett volna a pontõr a Csokoládé múzeumnál, de hajnalig esküvõn volt, és örült, hogy fel tudott kelni. Bizonyításképpen felemeli sötét napszemüvegét. A látvány magáért beszél. Azért bekasszírozunk tõle egy bélyegzést és egy Sportszeletet. Közben befut az a túratárs, akivel a Rákoskert ellenõrzõponton találkoztunk. Felbontom az üdítõmet, és miután ittam néhány kortyot búcsút intünk Balázzsal. A Meki után jobbra tartunk, és átmegyünk a vasúti aluljáró alatt. A másik oldalon feljõve modern épületek mellett haladunk, aztán befordulunk jobbra a Lõrinci útra. Lassan a felezõvonalhoz igazodunk, mert az út végén balra fogunk kanyarodni a Széchenyi útra. Egy bõdületesen hosszú, egyenes szakasz következik. Nem szabad bedõlni annak a trükknek, hogy a Széchenyi út balra elkanyarodik. Szépen meg kell kerülni a terelõszigetet, és tovább kell menni egyenesen. Ez már az Almáskert utca. Nincs kiírva semmi, ez egy nyílt térség. Érdemes szorosan egymás mögött haladni, mert itt szélcsendben is fúj a szél. Magam is ráborulok a komótosra állított biciklikormányra, így csökkentve a légellenállást. Települést váltunk, Vecsésrõl átmegyünk Gyálra a Mátyás király utcába. Tesszük ezt a legcsekélyebb irányváltoztatás nélkül. Valamelyik eszement, félcédulás úgy próbált lassítani a forgalmon, hogy kaviccsal teletöltött betongyûrûket állítatott egymással srégen szembe az úttestre, ezzel fokozva a balesetveszélyt. Mi még elférünk a mi oldalunkon levõ betongyûrû mellett, a saját sávunkban, de a szembejövõ autók már nem az övék mellett, és lassítás helyett inkább kicentiznek minket. Hát, igen: "Több dolgok vannak földön és egen, / Horatio, mintsem bölcselmetek / Álmodni képes..." Az akadályokat túlélve megérkezünk a Mátyáskirály út végéhez. A vasút elõtt jobbra kanyarodunk.

10. ellenõrzõpont, Vasút u. (Feltételes.)

Jávor Zoli két fa között dekkol az árnyékban. Úgy látszik nem számított rá, hogy idáig eltalál valaki, mert most szedi elõ az igazoláshoz szükséges szerszámokat: bélyegzõt, párnát, kemény alátétet. Elmondja a célig vezetõ, nem rövid utat, és megnyugtat, hogy ha az út vonalvezetését követjük, akkor szinte lehetetlen eltévedni. Nana! Láttam én már karón varjút. Megköszönjük a szíves tájékoztatást, és tovább hajtunk a Vasút utcán. Jó hosszan megyünk a szervizút jellegû, gyérforgalmú úton. Derékba kapjuk a Dózsa György utat, és balra fordulunk rajta a rendõrlámpa alá. Amikor bezöldül, áttekerünk a keresztezõdésen. Megint egy hosszú, egyenes szakasz következik, amit egyáltalán nem bánok. Lassan elfogynak a házak, két oldalt fák és egyéb zöld növényzet látható. Vannak kisebb irányváltások, de itt tényleg olyan, mintha sínen mennénk, mert ugyan kinek jutna eszébe letérni a bozótosba. Az út egy emelkedõvel átvezet az M5 fölött, egy röpke pillantás az alant hömpölygõ kocsisorokra és már gurulunk is lefelé a híd másik oldalán. A szellõztetõ lejtõ után a vonalvezetés jobbra térít minket a Majori útra. Buszmegállókat hagyunk magunk mögött. Rég jöhetett a busz, mert a türelmetlen utasok nagyon nyújtogatják a nyakukat. Átmegyünk az M0 felüljáróján is, amirõl a hosszú nevû, és valóban hosszú Tangazdasághoz vezetõ útra térünk. A zöld környezetbõl balra fordulunk a Vecsés utcára. Amikor késõbb megint vasutat keresztezünk, számolni kezdem a keresztutcákat. A harmadik az Arany János. A sarkon - ami felénk mutatja magát - nincs utcanévtábla. Ha nem számolod az utcákat, akkor figyeld a parasztrózsaszín tûzfalat. Az Arany János utca végén ügyet se vetve a jobbra mutató PEHA kiírásra, balra kanyarodok a Hõsök terén. Balázs kiabál utánam. Hitetlenkedve veszem elõ az itineremet. Most látom csak, hogy a célt áttették a Soroksár vasútállomásra. Nyergelj! Fordulj! Két perc múlva áthaladok a Balázs által átszakított célszalagon. A célban kiderül, hogy festik a Grassalkovich általános iskolát, ezért szorult ki a finis a vasútállomásra. Az oklevél és kitûzõ átvétele után még bemutatom a BUHÁs oklevelemet a fõrendezõnek, hogy télen a Budapest Kupa átadáson átvehessem a két teljesítésért járó érmet is. Bemegyünk az állomásépületbe, hogy tisztába tegyük magunkat. Visszatérve kalóriát és folyadékot pótolunk, megbeszéljük a túrán történteket. Már majdnem minden témát kimerítettünk, de még sehol senki. Arra gyanakodunk, hogy a túrázók már ott dörömbölnek a Grassi ajtaján. A biciklivel arra vetõdõket árgus szemekkel figyeljük, de senki nem jön ide. Már vagy fél óra múlik így el, amikor a távolban megjelenik az a spori, aki akkor érkezett a vecsési Mekibe, amikor mi továbbálltunk. Tolja a bringát. Amikor közelebb ér, akkor látjuk, hogy az egyik pedálkar hiányzik, és a lánc lóg. Kiderül, hogy hét kilométerrel a cél elõtt eltörött a hajtómû tengelye, és attól kezdve tolja, lejtõn pedig a megmaradt pedálon állva rollerozik. Szerencse a pechben, hogy nem túl sokat kellett tolni, és így még bõven szintidõn belül van. Nemsokára befut H. Attila is, de utána hatalmas ûr tátong. Újabb tizenöt perc múlva már a vonat is megérkezik, amire felpakolnak a túratársak, úgyhogy én se várok tovább, visszaülök a nyeregbe, és irány: haza. Útba esik az iskola; nem látok biciklist a bejáratnál; nekifeszülök az utolsó tizenegynehány kilométernek...

Ottorino



 

Pest Határán 70K

A K azért került a címbe mert számomra bizony kemény volt a túra. Tavaly a Budapest-Kupa díjátadóján hallottam, hogy van ilyen lehetõség és, hogy érem díjazás jár érte. Gondoltam egyszer ki lehet bírni, ki lehet próbálni, és meg lehet csinálni. Azóta tervbe is volt véve. Két nagy kihívással kellett a túra elõtt szembenéznem:

Az egyik és legfontosabb, hogy nincs kerékpárom... ezt megoldottam, mert kértem egyett kölcsön

A másik probléma, hogy kb 98 óta nem ültem bicón, és nem bicajoztam még csak elvétve sem, nemhogy rendszeresen...

Ezek után igazán kiváncsi voltam, hogy mennyire fogom bírni a megpróbáltatásokat. A túrára elkért kerékpárt szombaton délután vettem át, és mivel BKV-n nem lehet szállítani hazatekertem vele. A hazafelé tartó út nem volt hosszú 8 -9 km, de már ilyen kis táv után is éreztem, hogy bizony fáj a ülõkém utána.

Másnap reggel még mindig éreztem az elõzõ napi kis kalandot, ezért próbáltam úgy ráülni az ülésre, mintha hímestojásból lennék... Átkerekeztem a nagykörúton, és a Margit hídon is, majd HÉV-re váltottam és Bmegyerig azzal gurítottam el magam. A rajthoz már hármasban érkeztünk meg 7:30-ra. Pinker Laci természetesen már ott volt és gyorsan be is neveztetett minket mielõtt megondolhatnánk a dolgot :P aztán 8:00-ig kellemes várakozással beszélgetésekkel telet az idõ, és közben a társaság folyamatosan bõvült. A hivatalos rajtidõre már egy 15-20 fõs társaság gyûlt össze. Volt egy leányzó is aki görkorival vágott neki a távnak. Nem tudom meddig jutott, de remélem végig, mindenesetre biztos, hogy nem mindennapi teljesítmény.

Elérkezett a rajt ideje. Csoportosan vágtunk neki. Az eleje még igazán jó volt a túrának. Érdekes módon nekem a komfort "fordulatszámot" tartva sokkal gyorsabb tempó jött össze mint a mezõny nagy részének. Egyetlen kolléga volt csak aki ezzel az utazósebeséggel közlekedett, de legnagyobb szerencsémra õ kiválóan tudta az útvonalat. Ezen felbuzdulva, hogy nem kell névtáblákat, és térképet bogarásznom gyorsan besoroltam mögé. Innentõl végig együtt mentünk. Az elsõ etapot kicsit hosszúnak éreztem, de utána a ponton rögtön egy cerbona szelet várt ránk a pecsételés mellé. A második EP pedig alig 1-2 kimcsi után jött. Itt nem kaptunk semmit, de nem is baj, hiszen még a mûzliszeletet is ép hogy csak leküldtem. Itt a pont után aszfalton folytattuk utunkat. A harmadik pont elõtt ami a csokoládé múzeum volt, megmásztunk egy két kisebb dombot, amiken én kitekertem a tüdõm is.... A múzeumot elérve pedig nem találtunk pontot. Köröztünk egy kicsit, majd felhívtuk a rendezõt is, aki konkrét segítséget nem adott, de azt mondta, hogy nyugodtan mehetünk továbbb, majd kiderítik hol van a pont :))) Amíg itt várakoztunk befutott (gurult) két sporttárs is. Négyesben vágtunk neki a továbbiakban, de õk mindig le-lemaradoztak.

A múzeum után kezdtem érezni hogy ez a túra már meglesz, de egy hétig biztos, hogy nem fogok tudni leülni .... ebben a hitemben csak megerõsített, amikor elértük a rákoskerti vasútállomást és a terülj-terülj asztalkámnál leültem.... rájöttem, hogy jobb nekem állva pihenni. A nektarin viszont finom volt, és a friss víz is jól esett. A kis pihenõ után folytattuk utunkat, át a Merzse mocsáron a repülõtér felé. Nekem itt volt a holtpont mert kezdtem unni a hosszú terepszakaszokat, a homokos talajt , a plusz rázkódást, ami folyamatosan felért egy segberúgással, de fogamat összeszorítva tekertem tovább. A reptéri pont után aztán aszfalton folytattuk és nem is mentünk vissza a terepre, hanem aszfalton kerültünk. A Vecsésig tartó szakaszról csak anyit, hogy a 4-re is ráférne egy alapos felújítás mert úgy szét van repedezve az út, hogy a csuklóm is belefájdult mire elértük a mekit.  Itt egy 5 perces pihenõt kaptam a sportárstól, akit követtem, majd tovább tekertünk immár csak aszfalton, ami az eddigiekhez képest kimondottan jó minõségû volt. Vecsés szélét érintve átkerekeztünk Gyál szélsõ utcáin is, és a hosszú egyenes út végén Jávor Zoli várt minket az utolsó pecséttel. Innen már kerek 9 km a cél. Nincs benne komolyabb emelkedõ csak két felüljáró a két autópálya felett. Ennek azért örültem, mert már az utolsókat rúgtam ahogy mondani szokás. Azért tekertünk becsülettel. A túra vége felé - persze mikor máskor - a szél is megélénkült egy kicsit és - persze hogyan máshogy - szembõl ostromolt minket. Néha leolvastam egy egy útjelzõ táblát, és ezekbõl merítettem erõt, hogy már Pesten vagyunk, már Soroksáron vagyunk....

A végére még jutott egy kis tiszteletkör, mert a túratárs reflexbõl elkanyarodott az iskola felé, én meg a kitáblázott állomás felé. Aztán egy gyors körbefordulás, és láttam, hogy õ is visszafordul, így elsõnek tekerhettem be a célba :) Azt nem tudom hogy végül a leggyorsabbak is mi lettünk e, de szerintem jó idõt tekertünk. Az biztos, hogy én hatalmas segítséget kaptam hiszen nem kellett az útvonalat keresgélnem csak tekerni gondolkodás nélkül. És szintén hatalmas segítség volt, hogy végig ott jöhettem mögötte, hiszen diktálta a tempót, és nem hagyta, hogy elszáljon belõlem az akarat.

A célban kaja rágcsálnivalók és innivalók vártak minket. Mint mindenhol itt is mi voltunk az elsõk. Aztán kicsit meg is lepõdtünk mert 35-40 percig senki nem jött mögöttünk. 12:10 volt a célbaérésünk ideje, a következõ vonat pedig 13:05-kor jött. A közel egy óra alatt csak +2 befutó érkezett meg. Ez kicsit büszkeséggel töltött el, hogy reggel 15-20 fõs csapat együtt indult el és mi ennyire elhúztunk tõlük. Remélem, hogy azért minden induló sikeresen célbaért.

Mindenesetre most amikor ezt a beszámolót írom csak fészkelõdöm a székben de sehogy sem az igazi. Most még ott tartok, hogy fogadkozom, hogy a következõ 8-10 évben megint nem ülök kerékpárra, de szerintem azért jövõre is ott leszek, és igyekszem egy kicsit edzeni is majd a túrára.

Köszönet a rendezõknek a szervezésért, a kajákért, a szép oklevél és kitûzõcsomagért, illetve elõzetesen köszönet az éremért is.