Túrabeszámolók


Teleki

új túrabeszámoló rögzítése
Kiírások:2005 2006 2007 2008 2009 2010 2011 2012 2013 2014 2015 2016 2017
 Túra éve: 2022
DJ_RushBoyTúra éve: 20222022.04.04 00:00:00
megnéz DJ_RushBoy összes beszámolója

Szombat: Teleki 50 km - 1706 m szinttel - 8 óra 32 perc alatt


Teleki 50


 


A hajnal 3 órás kelés nem esett jól egyáltalán, de aztán valahogy erőt vettem magamon, és a 04:53-kor induló vonaton már ott csücsültem. Hamar megjelent Orsi is, akivel együtt mentünk végül az 50-esen. 


Vácon tumultus az egy kocsis BZ-n, majd Drégelynél leszállás, és kis sorban állás után 07:05-kor elindulunk. Őrsi Bálint tart velünk. Hamar bemelegedtünk a Drégely vár mászásakor. Ez után Orsival kis kocogásba váltunk, Bálint le is marad, és sokáig nem is találkozunk. Királyházára érve a tea nagyon forró, vagy 10 percig tart mire megisszuk, de kell az energia, mert jön a P- jelzés a Nagy-Mána gerincen át végig a Csóványosra. A Királyháza utáni patakátkelést Orsi rendesen megszenvedte, de végül sikeres lett a feladat. Nagyon szépen feljutunk a Csóvira, a tempóra nem lehetett panasz, a gond csak az volt, hogy hatalmas köd keletkezett, és az orrunkig is alig láttunk. Öröm az ürömben, hogy szél viszont egyáltalán nem volt még magasan sem. Csóványosnál egy nagy levegővétel, majd a Nagy-hideg-hegyi turistaháznál pecsételnek újra. Itt is van finom meleg tea, és kétfajta nápolyi, amit nem vagyunk restek rendesen pusztítani. Kicsit eltollászkodjuk az időt, hamarosan megérkezik Bálint is. Innen a célig együtt haladunk hárman, jókat sztorizgatva. Bálinttal már elég veteránok vagyunk túraügyileg, van miről beszélni bőven. A kisinóci turistaháznál eszméletlen szuper frissítőpont volt, ami sokáig nem engedett el minket. (vajas-parizeres kenyerek, lekvárok, medvehagymalevél, kolbász, pálinka, stb..) Csak tömtük magunkba a finomságokat az idővel abszolút nem foglalkozva. Szuper pont volt ez, utólag is nagy köszönet érte. Megmásszuk a kóspallagi kálváriát, majd a főúton végighaladva a P- jelzésen haladunk tovább a Kis-Hanta patak völgyében. Orsinak a patakátkelések továbbra sem a barátai. Felhágunk Pusztavárba, majd önpecsételés. Az oldalazós lefele katasztrófa volt a sártól.. Még egy combosabb patakon való átkelés után Törökmezőre érkezünk, ahol Oszi a főszervező elárulja mi vár minket a célban. Hamar tova is szálltunk :) Még egy nagyobb feladat volt, a Hegyes-tető megmászása. Itt már kicsit jobban rákezdett az eső - ködszitálás kombója, de a célig még pont elfogadható volt. Végül 15:37-kor a célba érünk, ahol egy pár virsli, kenyér, és mustár várt minket a gratuláció kíséretében. Pár perccel ezután rázendít az eső, és abba sem hagyja sokáig. Pont jókor értünk be! Köszönöm túratársaimnak az utat, és a szervezőknek hogy egy ilyen pazar túrát állítottak össze szuper frissítőkkel. 2007-2013-2022. Remélem jövök még sokszor!


 

 
 
 Túra éve: 2018
stabatTúra éve: 20182018.04.10 23:33:29
megnéz stabat összes beszámolója

Teleki 50


Mi a jó a Telekiben? Hogy közel van, legalábbis nekem. Nem véletlenül volt ez az első teljesítménytúrám. Aztán azóta is. Szóval nem kell hiperkorán kelni, rövid buszút után nekivágunk a távnak. Oszi pár szóval jellemzi az utat, Szabi sok sikert kíván a hét órához, Marci tartja a tempót. Már az elején érzem, hogy nehezen fog menni, amikor még könnyű léptekkel kellene haladnom, de nem. Legalább küzdünk egyet. A túrán minden a megszokott helyén van, leszámítva a Nagy-Mána szélcsengőjét. Helyette éneklünk egy kicsit mi. Némi kritika gyanánt elkezd szemeregni. A patakok is jól megvannak. Nagyokos módon a direkt erre az esetre terelt pirost nem követem, hanem ugrabugrálok, majd csúszok bele a patakba. Szokásos inóci vágta, egy fokkal jobb, mint a Királyházához vivő lejtő, ahol egy kisebb botlás után majdnem felkenődtem egy fára. Odi et amo: jól lehet haladni, szép is, csak eszi a térdem. Kisinócon minden úgy van, ahogy szokott lenni, egy hölgy dohányzik, jófélék a kent kenyerek, meg a málnaszörp. A répából viszek is. Pár szó a közoktatásról, kivételesen nem szidjuk. Nemsokára a piroson találjuk magunkat, Marci remélte, hogy ezt a szakaszt nem érintjük, nem a kedvence, én is rosszul vagyok tőle. Sikerül túlélni. Adódik még egy szórakoztató patakátkelés (vagy kettő), eltűnő szigettel, gerendagyakorlattal. És választ kapunk a nagy kérdésre is, kinyíltak-e a héricsek. Majdnem. A Kisinócon gyorsabban frissítő Bencét újra utolérjük, aztán ő minket. Törökmezőn nyújtás közben az Alacsony-Tátrát idézzük. Marci Pheidippidész életére szomjazik: percről percre. Inkább fussunk. Bár már nincs sok hátra, a célegyenesben a gyomrom csak elkezd vacakolni. De már bent is vagyunk, papír szerint 7:04, vállalható.


Pár kötözködő megjegyzés az itinerhez. Nincs benne térkép, de ez nem baj, a leírás alapján egyértelmű az út, csak Marci vizuális típus, meg nem tudja megmutatni otthon az utat. Van viszont magassági diagram. (Igaz két m-mel.) Teleki pesti piarista diák volt, bár a bencésekhez is volt köze (Pannonhalmi Bencés Gimnázium egyik alapítója). A tőle való idézet nagyon jó, csak most vastaggal írva kicsit elcsúszott. De megtaláltam a végét. Nagyjából 7-tel mentünk, eléggé az elején indultunk, minden pont nyitva volt, mert 7 km/h-ra nyitnak a pontok. És ez jó. Ahogy a túra is. Köszönjük!

 
 
 Túra éve: 2017
stabatTúra éve: 20172017.04.06 16:09:16
megnéz stabat összes beszámolója

Teleki 50


Póló, rövidnadrág, bögre. Csíp a reggel, kékül is a kezem rendesen, főleg, hogy éppen előttem ér be a vonat a rajtba. Kézfogások, pár szó, megemlékezés a hiányzókról és amikor már nagyon lefagyóban van a kezem, kocogóra fogom. Azt tippelem, hogy 7.35-kor már egészen jó idő lesz, a Nap és a drégelyvári emelkedő közösen megteszik hatásukat. A kutat azért nem hagyom ki. A várban az egyik sporttárs alkudozik Oszival a Kálváriáról, hol van az még. Óvatosan kapdosom a lábaim, még mindig benne van az Árpád vezér okozta sokk, de úgy néz ki, a tompa fájdalom ellenére elég jól tudok haladni. Az út már fejben van (5. indulás) a virágokra is emlékszem, a kék négyzeten például bogláros szellőrózsákra. Csánki kert után a sárga az elejét leszámítva egészen jól futható, néha feltűnik a Csóványos, igen, oda megyek. Hat perc szenvedés, míg a piroson leérek Királyházáig, de a lábam bírja. A csokit zsebre vágom, kérek egy kis vizet és információt az áthaladókról: eddig egy volt 25 perce. Idén se fogok elsőként beérni. Észreveszem a piros jeleket bal kéz felé, meg is járom vele, csak a patakátkeléseket kerüli, nyilván az utolsó kivételével. De most könnyedén járható a patak. Brutális emelkedő, aztán harangjáték, tervezem is, hogy beavatkozom a csendbe, de a szél sokkal szebbet játszik rajta. A pontot a Nagy-Mánán érem utol, a bércen újra (itt mindig) valami magával ragad, ahogy ugrándozom az árnyékommal a sziklákon. Milyen jó, hogy itt vagyok! Hóvirágok a taposott ösvényen, a szél igazítja a frizurámat, fergeteges a kedvem. Egy óra kell a nyeregig, erősen esik az átlag. A Csóványos körül a várakozásnak megfelelően megint a hóvirágok uralkodnak. Egyedül nem ösztönöz semmi, hogy felmenjek a kilátóba, csak átcsapok a csúcson, érdekes módon senkit nem látok. A csokit elpusztítom, Nagy-Hideg-hegyen iszok is rá egy kis vizet és űzöm tovább magam. Az Inóci vágástól féltem a legjobban, de az óvatos menet miatt a lábam jól bírja. Öregek jönnek szembe sokan, egészen jól bírják. A Barna Feri kereszt előtt nem sokkal jobbról vadak csapnak zajt, majd előttem vágnak át az úton, két szarvas. Hihetetlen gyorsulással érik el az utat és gyakorlatilag átrepülnek felette, akkor már kicsit lassítva. Fenségesek. Fél 12-kor esem be Kisinócra kicsit éhezve, szerencsére, ahogy számítottam is, ezt a problémát itt egészen jól lehet kezelni, most májas kenyérrel, medvehagymával. Elég hosszan időzöm, apa-fia duó ér utol és egy csapatnyi buszos, akik a rövid távra jönnek, indulok, hogy ne kelljen annyit előzni. Egy ugrás a Kálvária (és kilenc a Királyhágó). Egy kereszt és minden állomás felújítás alatt. Harangszóra beérek Kóspallagra. A buszmegállóban öreg néni ül, talán el se mozdul onnan. Alig kocogok; húzzál bele - biztat, és még az öklét is rázza. Hát jó. De a csapnál megállok. A piroson kezd fogyni a lendület, több a séta. A tó mellett kis csapat üldögél, közte egy tanítvány. Fel a toronyba, le a túloldalon, most kivételesen nem csúszik. Mivel Lajos a múltkor megmutatta, hogy merre vannak a pálos romok, felvágok a dombra, megvan a kút, bele is nézek. Az ott üldögélők egyike azt hívén, hogy vizet keresek, megkínál. Nem utasítom vissza. Ugra-bugra a patakon és amiért erre megy a túra: héricsek mindenfelé. Törökmező. Oszi éppen érkezik, hozza a pecsétet. Addig iszom egy kis vizet. Többet kellett volna. Innentől eléggé porzik a szám. A fent említett duó jobban bírja az utolsó hegyet, engem igencsak megkínoz a Hegyes-tető. És ami soha nem volt, égető fájdalom az Achillesben. Mindegy, innen már fél lábon is. Fent azért kértem egy kis vizet, kaptam is, jó volt. Aztán volt egy pont, hogy majdnem megborultam, a meleg, a kiszáradás megtette hatását. De már látom a templomot. Végül 14 óra 45-kor érek be, ismét másodikként, nem szomorkodom, végre ihatok és még a hármas vonatot is elérem. Köszönöm, idén is nagyon jó volt!

 
 
hoboboboTúra éve: 20172017.04.02 20:29:15
megnéz hobobobo összes beszámolója

Teleki Pál emléktúrák


Kisinóc-Zebegény 20km

 

Ugyan a 30-as távra készültem lélekben, de szégyen, nem szégyen simán elaludtam, így aztán mivel mindenképpen jönni akartam így maradt a 11 órától indított 20 km-es táv Kisinóctól Zebegényig.

Az autót a "Kisinóczi" Turistaház parkolójában hagytam, gondoltam a logisztika ráér majd este is, úgyis picit macerás...

Gyors nevezés, indulás, pár lépés az aszfalton, majd a felismerés, amit tudtam bár, de észben nem tartottam: 

Aktív kéktúrázó korszakom óta az útvonalat megváltoztatták, nem az aszfalton, hanem egy patakvölgyet átszelve a Kóspallagi Kálvária felé megy a kék jelzés Törökmező felé. Hát akkor menjünk arra...

A kálváriánál, azaz mindjárt az első ponton, három autentikusan felöltözött, "Hazajáró" feliratú -egyébként mutatós!- pólóban feszítő pontőrbe futottam bele, akik nagyon készségesek és vidámak voltak. Bélyegzés után váltottunk pár mondatot, sőt még egy közös, beállított fotóra is összeálltak hárman az egyen-pólóikban, kérésemre. :-)

Kóspallag főutcáján elnézelődtam, a tavaszi színekben pompázó növényzet szépen feldíszítette ezt a kis települést is. 

A falu után ezúttal nem a kék jelzésen kellett menni, hanem a piros és sárga sávon, a Kis-Hanta patak medrében  a széles völgytalpon futó szekérúton. Gondolná bárki is hogy bizony ez is volt valaha kéktúra útvonal? Pedig volt, még az '50-es években, a Vasutasok itt festették fel eredetileg a kék jelzéseket. Pár évig létezett csupán ez a kék ösvény. Régi kék jelzést természetesen már lehetetlen találni ennyi idő után, viszont a piros jelzés évtizedekkel ezelőtti felfestésének azért akadt pár fába benőtt tanúja.

A gyakran járt úton jól lehetett haladni, és bár én a virágszagolgatós-lepkekergetős-fényképezgetős fajta turista vagyok, ezúttal szedtem is a lábaimat, mert terveztem két kisebb kitérőt is a túrába.

 Az egyiket a Pusztatorony (Bibervár) romjához, a másikat pedig a Toronyaljai Pálos romokhoz, ezeket a helyeket még eddig nem ismertem.

A Toronyaljai horgásztó után a piros jelzésből kiágazó rom jelzésen pár tucat lépést meredeken felfelé haladva láthatóvá vált maga a torony... már ami megmaradt belőle, az a pár falcsonk. No, de ezek sem fognak már sokáig meredezni, ilyen valószínűtlenül kiromlott falmaradványt talán még sosem láttam, bármelyik pillanatban leomolhat!

Miután leszánkáztam a meredek hegyoldalon, majd átkeltem az aszfalton már ott is volt az egykori pálos kolostor (zárda) romjait rejtő domb. Ezen felkapaszkodva némi csalódás ért, a helyiségek falmaradványai jól kirajzolódtak ugyan a fűcsomók alatt, de a felszín felett semmi, csupán egy helyreállított, kőkeretes kút, amelyről mint később megtudtam, valamiért egyedülálló Közép-Európában...

A bámészkodások után tovább indulva a piros jelzést követve párszor bokáig merültem a patakban  -ilyesmi nem szokott zavarni különösebben-  majd a Szent Gál-földet elérve már a Törökmező felé haladó aszfalton haladhattam a turistaház irányába.

A Törökmező turistaháznál Kenyeres Oszkár széles mosolya fogadta az érkezőket, mindenkihez volt egy-egy barátságos szava, szimpatikus volt és közvetlen.

A házi szörp, bubis ásványvízzel pedig verhetetlen. :-)

A turistaház után kint maradtam egy picit az aszfalton, mert le akartam fotózni egy-két kilométerkövet, ugyanis nemrég eszmecserébe bonyolódtam az ügyben hogy ez lehetett-e valaha, még a háború előtt  a 2-es számú főút?

A kilométerkövek szerint lehetett is akár, de ez sem perdöntő, később is idekerülhettek, állítólag...

A völgybe ereszkedés után a kéktúra nyomvonala ismét változott, a Felső-Körtvélyes erdejéből a széles szekérúton egyből a szép, hagyásfás tisztásra érkezik fel, azonban mint a jelzésekből kiderült számomra ez sem új útvonal, errefelé is járt már a kéktúra korábban is.

A Hegyes-tető környékén hemzsegtek a turisták, kirándulók. A kilátóba felkapaszkodás cseppet sem lett könnyebb az évek során, de ezúttal is nagyon megérte, szép tavaszi időben csak úgy ragyogott a Dunakanyar! Itt ért utol az első 50 km-es teljesítő, hát mit mondjak... le a kalappal, ha jól számoltam a célban akkor 9 óra körüli idővel teljesítette az 50km-t, és a 2000 feletti szintet. :-O

Ereszkedés közben egy régi Republic dalt dúdolgattam jókedvemben, majd a sárga jelzést elérve a Remetekereszt-bércen át fél óra alatt leértem a célba a Zebegényi kálváriához, ahol ismét Kenyeres úr fogadta a részvevőket. Az első 20-as teljesítő voltam, de pár 50-es megelőzött, iszonyat amit ezek a srácok tudnak...

Az oklevél és a kitűző nagyon szépre sikeredett, a túra ezen 20 kilométeres szakasza pedig bárkinek nyugodtan ajánlható aki egy tartalmas, szép napot szeretne eltölteni a Börzsönyben. 

 

Fotók a túráról:

 


 

Ugyanez picit bővebben az Index Teljesítménytúra fórumban:

 


 

 
 
 
 Túra éve: 2016
stabatTúra éve: 20162016.04.02 16:40:04
megnéz stabat összes beszámolója

Teleki 50


Busszal (és futva) érkezem. Nincs nagy tömeg, de még jöhetnek. Sok az ismerős arc, én sem először indulok a túrán. Tomival, Istvánnal beszélgetek egy kicsit, de aztán futásnak eredek. Fázom egy kicsit, de hamar elmúlik. Drégely váráról pazar a panoráma, Tátralátó idő van a hidegfront után. Aztán a további benyomások: odvas keltikék Bugyihónál, majd a Nagy-Mánán (ahol dolgoznak, és el is takarítottak fákat az útból), feljebb haladva a hóvirágok viszik a prímet, Nagy-Hideg-hegyen a csillagvirágok uralkodnak, Törökmező felé mindent héricsek borítanak, aztán Hegyes-tetőnél ismét a keltikék kerekednek felül. És bogláros szellőrózsa mindenhol egy kicsit. Ez minden műélvezettel felveszi a versenyt. Én, aki látok, hallom a madarokat, érzem az illatokat és szél lengedezését teljesen bevonódok és rabul ejtődöm. Aki ma nem a Nagy-Mánán sétál, az biztosan bolond.


Enni, inni nem hoztam magammal, és természetesen táskát sem. Nagy-Hideg-hegyen, Kóspallagon kútból oltom szomjomat, Törökmezőn a kerti csapból. Azért a végére száraz lett a szám. A királyházai Twixet őrizgetem egy darabig, Nagy-Mánán aztán elpusztítom. A szemetet viszem a kezemben és gyűjtök hozzá még kettőt, Nagy-Hideg-hegyen dobom ki. Kisinócon finom szalonnával és humorral fogadnak. "Jöttünk nevezni. - Evezni? Ide?" Lóval érkeznek négyen. "Ezek is evezni jönnek? - Lefutottad a lovakat is." Eszegetek, talán sokat is, mert pár km múlva nehézségeim támadnak. De azért Törökmezőn is elfogadok egy szendvicset. Kóspallagról kimenet hallom meg a harangszót, dél van.


A patak nem árad, mégis megtréfál. A szokásos ugrásos formulát választom, de a szilárdnak vélt elrugaszkodási ponton bokáig süllyedek, természetesen a túloldalt sem úgy érem el, ahogy terveztem. A következő átkelésnél még az előző hatása alatt vagyok, újra beáztatom a cipőmet. Cuppogok egy kicsit, de a végére teljesen száraz lesz.


A pontőrökkel együtt érkezem Hegyes-tetőre, már lent megkapom a pecsétet. Fönt nagy a nyüzsgés, ami jó is, meg nem is, de inkább nézzük a jó oldalát. Öregdiákokkal, diákokkal is találkozom, eggyel a túrán, másikkal a kalandparkban, a többiek Zebegényből jönnek a Hegyes-tetőre. Remek.


Tavaly, tavalyelőtt pont lecsúsztam a kilenc óráról, most 7:47 alatt értem a célba másodikként. Jövőre túl leszek a csúcson.


Köszönjük a szervezést, a jó időt és a többit!

 
 
 Túra éve: 2015
Pap GáborTúra éve: 20152015.04.08 20:47:07
megnéz Pap Gábor összes beszámolója

 Beszámoló az 50-es távról futó szemmel:


kerektura.blogspot.hu/2015/04/teleki-50-2015-aprilis-4.html

 
 
 Túra éve: 2014
stabatTúra éve: 20142014.04.09 13:35:21
megnéz stabat összes beszámolója



Éjszaka zombikról álmodtam, nem tudtam, hogy ilyen debil vagyok. Ráadásul el is aludtam, 5 helyett csak 6-kor ébredtem. Maradt negyed órám összekészülõdni, amibe szerencsére egy jó kis reggeli is belefért, de vízen (és térképen) kívül mást nem vittem magammal. És nem sikerült elintézni egy igen fontos dolgot, amin egy ilyen napon jó túllenni reggel.


A buszt elértem, így hét elõtt a startnál voltam, ahol Sebi mosolygó arccal fogadott. A Julianus után is mosolygott, csak a járása volt kicsit szögletes. Ott 10 órán belül értünk célba, azon felbuzdulva itt 9-et terveztünk. Ennek aztán az lett a következménye, hogy a végére sokkal rosszabb állapotba kerültem, mint két hete. Mondjuk ez az út alatti evésen, iváson is állhatott, azt még meg kell tanulni.


Tavalyról ismertem az utat (igaz, nem sikerült végigjárni), akkor a Bugyihó kimaradt az áradás miatt, így most csak itt tévedtünk el, elvétve a pirost lefelé. Lopona-fõn vált ez nyilvánvalóvá, de nem estünk kétségbe, levágtunk a hegyoldalon a selymes zöld fûben, a végén volt egy kis csúszás is, amit egy keresztben fekvõ fatörzs fékezett meg, de jobban élveztük, mint a piros jelzést. A bakancsokat aztán ki kellett takarítani. Ezt a ponton tettük meg, ahol nagyon finom csokit kaptunk.


A Nagy-Mána nagyon tetszett. Tavaly az északi oldalról másztam fel, az is nagyon jó volt. Olykor hasgörcsök tették még változatosabbá az utat, de csak kihúztam a Nagy-Hideg-hegyig.


Elég primitív taktikával haladtunk, a gyaloglást a lejtõkön futásra cseréltük. Zoli és Tomi hol elõttünk, hol mögöttünk ment jóval egyenletesebb tempóval.


Az Inóci-vágásban lefelé futottunk, amikor valaki elvágtatott mellettünk, Pap Gábor lehetett (az elõzõ beszámoló alapján), még az ellenõrzõ ponton futólag láttuk õt. Ezúton is gratulálunk teljesítményéhez! Mi még maradtunk enni egy kicsit és töltöttünk a finom szörpbõl. Csak az orrom felejtettem el megtörülni, de szerencsére figyelmeztettek.


Tomiék síkon simán elmentek mellettünk, itt már voltak problémáink, de nem azokról beszélgettünk, hanem, hogy fogunk majd felfelé futni. Ebbõl aztán nem lett semmi. A Hegyes-tetõre csak vánszorogtam (Sebi bírta), lefelé a térdem kezdett vacakolni, aztán Zebegény felé már nem volt olyan meredek, egészen jól haladtunk, csak öt perccel csúsztunk ki a kilenc órából (amirõl már a túra közepén letettem).


A célban beérkezésünkkor Oszkár a tavalyi részvételi számot és idõjárási viszonyokat vetette össze az ideivel, a kettõ között kimutatható az összefüggés. Különvéleményemnek adtam hangot, hogy nekem a tavalyi körülmények jobban tetszettek (áradás, nagy hó), de azért most sem volt rossz, mert ez nem is lehet rossz.


A neheze csak ezután jött. A kinézett vonatot elértük (sõt, hamarabb indult), de enni, inni nem bírtam, bár éhes voltam. Ez még otthon is tartott egy darabig, fürdés után kezdtem rendbe jönni, annyira, hogy még énekpróbára (passió) is elmentem.


Nagyon jó volt! Köszönjük a lehetõséget! És bogláros szellõrózsa!


 

 
 
Pap GáborTúra éve: 20142014.04.07 15:13:46
megnéz Pap Gábor összes beszámolója

 


Beszámoló az 50-es távról futó szemmel

 
 
 Túra éve: 2013
ToteszTúra éve: 20132013.04.08 00:41:14
megnéz Totesz összes beszámolója

Újabb extrém túrával kerültem közelebb a Börzsöny feltérképezéséhez. A hegység ismét bebizonyította, hogy nem cicózik. A tavaszból zord télbe csöppent a túrázó, ahol a megáradt patakok és a mély hó érthetõ módon sokakat feladásra kényszerített. Az egyik legbüszkébb teljesítésem.


Beszámoló videóval, és Tarnai Máté mesteri fotóival

 
 
 Túra éve: 2012
ToteszTúra éve: 20122012.04.08 12:31:59
megnéz Totesz összes beszámolója

 Teleki 50, avagy hogyan menj keresztül a Börzsönyön fél nap alatt. 


A Teleki Pál emléktúra 50 kilométeres távja Drégelypalánkról indulva mássza meg a Börzsöny csúcsait, hogy 2054 méter szintezés után leereszkedjen Zebegénybe. Lenyûgözõ vidékeken vezet, fõleg az elsõ 30 kilométeres szakasz. A második felvonás sem becsülendõ le, hiszen a Hegyes-tetõ a csodálatos Dunakanyarban áll. Ezt a túrát mindenkinek ajánljuk, aki megfelelõ állóképességgel rendelkezik.


A túráról készült beszámolónkat videóval és fotókkal IDE kattintva olvashatjátok el. 

 
 
 Túra éve: 2011
moiwaTúra éve: 20112011.04.04 22:05:58
megnéz moiwa összes beszámolója


Teleki 50


Börzsöny, zsinórban harmadszor. Nem hezitáltam sokáig, hiszen a Teleki útvonala nagyon eltalált, sok olyan helyet érint, amit minden évben látni szeretnék. Úgyhogy kora reggel a „szokásos” sétával közelítem meg Rákosrendezõt, ahol teljes váratlanságból megérkezik „avegyesz” topiktárs is, akivel az elõzõ heti Forrástúra kapcsán eszmét cserélünk. A vonatra felszállva kissé anekdotázósabbra és lazábbra fordul a hangulat, elsõsorban SZLA és Gy. Peti társaságának köszönhetõen. Vácon a szokásos egykocsis Bz ezúttal szinte kong az ürességtõl, alig tíz ember ölt túrázó kinézetet. Egy biztos: a rajtban nagy tolongásra nem kell számítanunk. Szokolya után hirtelen leszáll a köd, ami a vonatút hátralévõ részében meg is marad. Megérkezvén Drégelyre, kényelmes és gyors nevezés következik, SZLA-ék visszakérik a „senior” szintidõt, Oszi természetesen belemegy :-)


Kivételesen 7 óra elõtti rajtidõt kapok, így nem várom meg a hivatalos legkorábbi indítást. Elõttem már elindult néhány sporttárs. A Schaffer-kútig tartó vízszintes és továbbra is ködös szakaszon Kriszti lassít le hozzám és beszélgetünk egy picit. A család többi tagja ezúttal nem tudott jönni. Az elsõ apróbb emelkedõn Kriszti tovatûnik, gyakorlatilag már nem is találkozom vele késõbb. Schaffer-kút után egy kis börzsönyi sarat kapunk, ami szerencsére nem tart sokáig, vele együtt a táj is megváltozik, egyre erõsebb a napfény, bújunk kifelé a ködbõl. A keltikék végtelen hosszan terülnek el az út két oldalán, felemelõ érzés így túrázni! Meglepõen hamar érem el a P rom letérését és kezdem meg a rövid kaptatót.


Fent a várban, a szokásos helyen ezúttal senki, Kriszti kérdezi, hogy hol érdemes pontõröket keresni (megjegyzés: nem találtunk pontõröket). Õ rövid nézelõdés után elinal, én csinálok néhány felvételt a remek fényviszonyoknak köszönhetõen. A börzsönyi meredélyek irányában kristálytiszta a látvány, a völgyekben egy-egy ködcsík ül meg, viszont az Ipoly felé végtelen ködtenger látható. Fent a várnál hamisítatlan tavaszi reggel, élvezném tovább, de mennem kell. A vár déli oldalán a pihenõnél újabb giccses kép készül: a romok elõterében az a sok-sok keltike… Pénzásás felé a P sáv letérõjénél a szokásos sártenger fogad, de szerencsére szinte csak ott. Utána már ismét teljesen jól járható a terep.


Élvezem a magányos kóborlást, a már sokszor járt utakon. Valamiért Pénzásásig az átkötést sokkal rövidebbnek gondoltam a BKT mentén, persze így sem megy rosszul a szekér. A nyeregnél röviden megemlékezem az elõzõ heti eseményekrõl, és egy darabig most a Forrástúra útvonalán haladok, fel a K4-en. A Kõember oldala, valamint a nyeregbe való felmászás a fújtatás mellett a csodálatos bükkös szépségét is hozza, itt már sok-sok zölddel is találkozni. Kõember nyerge elõtt a dózerúton megy elõttem két ember, akik nyilvánvalóan nem résztvevõk, viszont nem gyenge tempót diktálnak, alig tudok közelebb kerülni hozzájuk. Épp a nyeregben érem be õket: csiba00 és OT Zoli azok – a Csánki-kert pontõrei. A pontjukig azt a pár percet közösen tesszük meg, majd utána a S sávon indulok felfelé. Itt még látni a távolban Kriszti kontúrjait, ma utoljára…


Szeretem ezt a gerincutat, szép a látvány róla a Kámor felé. Késõbb a Bugyihó sziklái csábítanak rövid megállásra, majd késõbb a lejtõ szakasz után balról fûrész hangja szól: nem sokkal a jelzett út mellett vágják a fákat. Fonottság PS elágazásától eleinte kellemes az ereszkedés, majd az iránytörésnél az erdészeti út (köszönhetõen az erdészeti jármûvek aktív használatának) az ideális lejtõszög ellenére gyötrelmessé válik. Nem könnyen találni alternatívát a saras és a nagyon saras között. A Kemence-patakon viszont meglepõ módon simán megy az átkelés, farönköket fektettek le a patakon keresztbe. Királyháza – itt kéne legyen a szokásos etetõpont.


Órámra nézek, a pontnak már nyitva kell lennie. Ahogy morfondírozok, érkezik Vagdalthús és Bíbor, akik percek alatt fel is állítják a pontjukat. Közben beszélgetünk, sztorizgatunk. Most inkább nekik van mesélnivalójuk az elõzõ esti „rendezõi értekezletrõl” / „csapatépítõ tréningrõl”, ami valójában szeszpusztításban végzõdött. Habár picit elaludtak, egyedül Kriszti nem találta nyitva a pontjukat. Beszélgetés közben persze pusztítom a pogácsákat (olyan kedvesen kínálták, nehéz volt ellenállni), valamint a tea is finom. Vagdalt megosztja velem, hogy a tea még a kocsi huzatjára is jutott, miközben igyekeztek vele a pontra. Kiderül ezen kívül, hogy másnap a Libegõ 11x túrán nem én leszek az egyetlen tt-s, Bíbor is beszáll a buliba. A palóc szekció másik tagja a Himbi-limbit tervezte.


Gyorsan elrepült az idõ, így elbúcsúzom a kedves társaságtól és irány Csóványos! Rengetegszer jártam már azt az utat, fejemben van az erõbeosztás, most sem hagyott cserben a memóriám. Tûzköves-forrásnál bizonyos gulyás emlékei jönnek elõ, majd a patakátkelések számát minimalizálom a hivatalos P sáv útvonal követésével. A P4 letérése után jön egy technikásabb patak-keresztezés, majd utána egy látszólag egyszerûbb, közvetlenül a nagy emelkedõ elõtt. Gondolatban valószínûleg már a hegyet másztam, mert a legutolsó átkelés legutolsó kövének stabilitását rosszul mérem fel: eleinte megtart, aztán leborulok róla, balra dõlök bele a patakba, mindkét térdem egy-egy kõbe ütközik. Nem kellemes az érzés, és nem elsõsorban az elázás miatt. A borulás után viszonylag gyorsan felmérem a helyzetet, sikerül lábra állni, és épp egy meglehetõsen meredek szakaszon adatik meg, hogy mozgásba hozzam a sokkot kapott lábakat. Az elsõ méterek még furcsák, de aztán szépen lassan visszajön a ritmus.


Tóth Péter emléknél pár pillanatnyi fõhajtás, szélharang kondítás, majd tovább az egyenletesen és kellemesen emelkedõ úton. Az apróbb kanyarokkal tarkított csodás bükkösben szívesen elsétálgattam volna tovább is, ám már látszik balról a szikla, amire feloldalazom, majd balról magasan elõtûnik a füves gerinc is, ahova „lábujjhegyen” mászom fel. Szakrális pillanat következik: a gerincrõl letekintve a völgybe, illetve a túloldali Pogányvárra.. Az egyik kedvenc börzsönyi panorámám. Az idõjárás ráadásul itt még sosem hagyott cserben: mindig kellemes napsütés fogadott is, akárhányszor is erre jártam. A köves letörések, a virágok, valamint a kinthagyott drótok mind a Nagy-Mána gerinc jellegzetességei.


Az ezt követõ mászás többlépcsõs stációi „elõre programozottak”, vagyis nem érnek meglepetésként. A közbensõ közel vízszinteseken lehet regenerálódni. A P4 becsatlakozása után már csak egy nagy hupli vár, aztán az enyhe lejtõ valamint a távolról látható DINP-es zászló jelzi a következõ ep-t, ahol B. Árpi igazolja a papírt. A vele való beszélgetésbõl kiderült többek között, hogy a Z sáv miért is került vissza az eredeti (háború elõtti) nyomvonalára… Bevallom, nekem jobban tetszik ez az „új-régi”, kevésbé technikás illetve veszélyes, ráadásul panorámákban is bõvelkedik.


A Magosfa-nyerge után tempósan botozok fel Csóványosra, miközben egy kicsit beborul az ég és érezhetõen hûvösebb a levegõ. Ez utóbbin annyira nem csodálkozom, elvégre 900 m felett járok. Csóványos tetejét rendbetették, legalábbis nekem úgy tûnt. Az OKT-s átkötés Nagy-Hideg-hegyre is egy jól bejáratott útvonal, becsukott szemmel is végigmegyek rajta. A viszonylag jó idõ ellenére kevés a maszek turista, ami egy picit meglep. Féltem egy csöppet az Égés-tetõrõl való leereszkedéstõl, de szerencsére nem csúszik olyan vészesen, így kellõ óvatossággal gond nélkül lejutok a kereszthez. Rakodó környékén kordonszalagokat látok, talán erdészek tehették ki.


A Nagy-Hideg-hegyre való végsõ mászás már nem esik olyan jól, de hamar túljutok rajta. A fõgerincen sok-sok hóvirágot láttam, ez ismét egy „Telekis” jelenség: április elejénél hamarabb nem nyílik a hóvirág, legalábbis 800 m felett nem. A turistaház elõtt egy fotózó turistát veszek észre, aki oldalra fordulva J. Laciként válik felismerhetõvé. Vele együtt megyek be a házba, én csak pecsételni, Laci még fogyaszt egy sört. Csak rövidet beszélgetünk, mert inalok tovább. Szigorúan a jelzést követem, elõbb a dózerúton, majd vele párhuzamosan a dózerút kanyarjáig, ahol enyhe meredekséggel mászik fel a jelzett út Kammerhof felé. Az ezt követõ hepe és hupa nem ér meglepetésként, az erdészeti jármûvek „alkotása” annál inkább. Ez az amúgy kellemesen járható szakasz egy kicsit izzasztóssá vált ezáltal. Korom-bérc és Nagy-Inóc szikláinak integetek, aztán szépen lassan megindul az ereszkedés. Nagyon óvatosan gyorsulok, nehogy a térdeim bejelezzenek, fõleg ugye a pataknál való esés miatt… Több csoportnyi fiatal mászik felfelé, na ezek szerint mégis van turistaélet a Börzsönyben :-) 


Barna Ferenc emléktábla után egy gyorslábú fiatalembert látok magam elõtt, „kofferral” a kezében. Na mondom, ilyet sem láttam még. Ráadásul alig tudok egy-egy métert hozni a távbeli különbségben. Kisinócnál sikerül utolérni, ahol is fény derül az illetõ személyére: macikupac az (aki ezúttal csupán maszektúrázik). A kisinóci etetõponton rögtönzött eszmecsere a börzsönyi rendezõk között, öröm látni, hogy ilyen jól együtt tudnak mûködni szervezetek egy adott tájegységen belül. Hallgatva a beszélgetésüket, igénybe veszem a szolgáltatásokat és elpusztítok jónéhány lekváros illetve hagymás-parizeres kenyeret, és iszom hozzá kellemesre ízesített limonádét (amit ráadásul elõször bodzaszörpnek gondoltam).


Kiderült, hogy macikupac „bõröndje” geoláda, amit készül elrejteni az út mentén valahol. Macikupac megkérdezi, merre megyek tovább: „természetesen az útvonalon”. Ez neki is szimpatikus, mert épp hazafelé tart és elég sokáig közös a menetirányunk. Kicsit lehet nosztalgiázgatni, elvégre vele utoljára 13 éve egy Mátrabércen mentem együtt (bár igaz ami igaz, inkább lihegtem utána). A tempójából mit sem vesztett azóta, rögtön az új K nyomvonalán bemutatja, hogy felfelé megy, mint a gép. Közben fontolgatjuk, hogy vajon ez az új K lesz-e annyira kijárt, hogy ne kelljen bizonyos mértékû dzsungelharcot vívni (röviddel a patakátkelés után, a jobbost követõen indul ez a szakasz) – friss helyzetjelentés: a túra napján kellett…


A rövid, de combos mászásnál macikupac gyorsan nyom felfelé, én csak lihegek, mint anno. Ezen a szakaszon kerül sor egy geoládás „varázslatra”. Kálváriától már egyértelmûen lefelé az irány, majd beérünk a faluba. Macikupac is nagy fotós, ezt bizonyítja is a közösen megtett szakaszon. Kóspallagon újabb megemlékezés: egy hete a kocsmában kapott Algopyrin kapcsán… Már elõre sejtem, hogy a Hanta-patak völgye elemében lesz, elvégre tavasz eleje van, és egy esõs éven vagyunk túl… Kasszandrát nyugdíjazni kellene, minek látja elõre a dolgokat… mert hogy tökéletes volt a megérzés. A mocsárjárást idõnként némi útvonal-optimalizással próbáltuk kompenzálni. Így sem maradtunk szárazak, de legalább a cipõ nem süllyedt el teljesen a trutyiban. Az „okoska botocskák” is segítségül szolgáltak errefelé.


Macikupac mindenféle érdekeset mesél ennek a szûkebb környéknek a hegyeirõl, élõvilágáról. Mint kiderült, másnap azaz vasárnap épp errefelé volt a BTHE-nek egy vezetett túrája. Jött még néhány izgalmasabb patakátkelés, de most már óvatosabb vagyok, ráadásul az átkelõk legtöbbjénél találni valamilyen hídszerû tákolmányt, ami jócskán megkönnyíti a túlpartra jutást. Rövidesen elérjük macikupac túrájának útvonalát (DBK40), ami õt különösebben nem villanyozza fel, jövõ év kora tavaszáig a túra „téli álmát alussza”.


Ami viszont hirtelen felkelti érdeklõdésünket, az az úton töméntelen mennyiségben fellelhetõ barna varangy. Nyilván a Kóspallagi-tárolóhoz lehet köze, hogy épp itt látni belõlük ennyit, illetve az elõzõ napi csapadéknak is. De ehhez fogható inváziót varangyból még nem volt szerencsém látni. Némely példány döbbent méreteket ölt. És külön érdekesség az egymásba csimpaszkodó négyes békacsapat látványa is („szumó-bajnokság” – copyright pesza91). Közben felmerül a kérdés, hogy hol lesz a pont Pusztatoronynál. Egyértelmû, hogy fel kell mászni, de volt év, amikor csak a nyeregpontig kellett. Idén kell a „csúcs-érzés”, egész a Bibervárig menetelünk, akárcsak macikupac túráján. A pontõröknek csak én adok papírt, macikupac a távolból szemléli az eseményeket.


Innét a hagyományosan életveszélyes ereszkedés ismét elmarad, hála a felszáradt talajnak. Torony-forrás, újabb nosztalgia a közelmúltból, majd masszívan tartjuk a P sáv nyomvonalát és elbúcsúzunk egy idõre a DBK-tól. Mellõzzük a romot, ami egyes térképeken rossz helyre van jelölve (macikupac szerint), majd épp mesélni kezdem neki, hogy errefelé vigyázni kell, mert egy sunyi balossal a P sáv betér balra… amikor épp egy sunyi baloshoz érkezünk :-) A kijártabb egyenesen folytatódó út az nyedobre (copyright J.Z.). Enyhe emelkedéssel már Szent-Gál-föld vidékén járunk, másképp porzik a talaj is. Macikupac felvilágosít, hogy ez bizony geológiailag teljesen elüt a Börzsöny fõ alkotójától és ez itt mészkõ. Erre utal az idén elsõként szemem elé táruló hérics is.


Pár méter erejéig a törökmezõi bekötõútra térünk, majd útvonalkövetõként befordulunk az erdõbe, párhuzamosan a mûúttal. Szalagokat látunk, elvileg lehet akár a DBK-é is (amit mondjuk kétlek), macikupac leszedi. Kisvártatva karnyújtásnyi közelségbe kerül Törökmezõ, ám macikupac flaskájából kifogy a víz, és a Fehér-kút felé veszi az irányt. Bevillan az agyamban, hogy ide most nekem ismét le kell mennem, hiszen elõzõ héten elmulasztottam megtekinteni a Havanna-forrást és a VIT-forrást. Amíg macikupac vizet vételez, addig megnézem ezt a két forrást közelebbõl.


Rövid emelkedés és immáron harmadszor érintem 2 héten belül Törökmezõt. A pontõrtõl jön a rövid ukáz: „végig a kéken”. Nem lepõdök meg. A PK elág környékén „hiányoljuk a megszokott sarat”, márciusban inkább az szokott arrafelé dominálni. Micsoda szerencse, hogy tekertek azóta egyet a naptárban. Felismerem közben a Czerovszki-kõhöz vezetõ szekérutat, majd nemsoká jön a Vizes-árokhoz vivõ lejtõ. Balra nézve nagyjából belövöm Õzike-forrást is. Vizes-ároktól ismét könnyes búcsú a DBK útvonalától, majd jön a „hárommenetes” mászás elsõ felvonása: a betonútig. Ezt sose szerettem… Szerencsére már nincs dupla létramászás, viszont tüskés, vacak és sokszor kellõen saras. Macikupac ismét rákapcsol, alig bírom a lépést tartani vele. Fura módon közelebbre gondolom a betonutat, mint amennyit vízszintesen trappolunk elõtte. Közben megelõz Maku Laci és N. Attila futópáros. Néhány szó erejéig lelassítanak hozzánk. Macikupac szerint lehet hogy utoljára jöttem fel az OKT mentén ezen a siratófalon (az oka: meglepetés…).


A köves-mezõi mûút mentén gyalogolva macikupac ki-kinéz balra, tudniillik innét már hazasétál és lesi, melyik nyiladékon kell neki letérnie. Egyszer eljön ez a pillanat is, így ezennel ismét magányosan caplatok tovább. Köves-mezõnél piknikezõ családok élvezik a szép idõt és Világos-tér felé is sokan jönnek szembe, nyilván a kilátó felõl. A hárommenetes mászás megkoronázása, a végsõ menet mindig is a legkeményebb, próbálok nem behalni és megállás nélkül felsétálni. A kedvemet az újabb keltike-mezõk dobják fel. A csúcson a pontõrök mellett kiránduló családok is pihengetnek. Utóbbiak érdeklõdnek a rendezvényrõl illetve a megtett táv- és szintparaméterekrõl.


Kevéske evés-ivás után alibikocogással igyekszem vissza Világos-térre, majd az utolsó könnyed emelkedéssel Remete-kereszt-bércre. A végsõ folyamatos lejtõt a lábam már nem annyira szereti, ráadásul talán a cél közelsége is éhessé tesz. Bodzási-pihenõtõl ismét déja vu… Órámra nézek és kihozom, hogy van esély akár PB-re is. Jobbkanyar, szintút, rövid emelkedés, majd egybelejtõ… éééés a végsõ cikk-cakk a kápolnához, majd fel Oszihoz, aki épp Vagdalttal telefonál. Kellemes kijózanodást kívánok Husinak :-) Végül percre pontosan a tavalyi idõmet sikerült hozni.


Hûsölés a célban, a vonatig még van fél óra lazulás. Közben Maku Laciékkal beszélgetek. Hirtelen szembõl feltûnik Gudluking sporttárs, akirõl kiderül, hogy csak 9-kor rajtolt. Mikor már tátanám a számat, megosztja velem, hogy a 30-as távot teljesítette és Kisinócról közlekedett át. Célbeli pogácsázás és szörpözés közben gyorsan telik az idõ, sietek le a vonathoz. A zónázót elengedem, szerencsére a nyári félévben a falulátogató vonat is Szobról indul. Felszállok az elsõ kocsiba és Sz. Elemér sporttársat találom ott, aki a Julianusról igyekszik haza. Gyors eszmecsere következik a saját túraélményeinkrõl. Ezt ki is kell használni, mert már Kismarosnál szépen megtelik a szerelvény..


Örülök, hogy idén is a Telekit választottam, nagyon szép útvonal, klassz évszakban, jó hangulatban. Idén is sikerült sok élményt szerezni, köszönet érte a rendezõknek! Macikupacnak pedig köszönöm a közös km-eket!

 
 
 Túra éve: 2010
csibaTúra éve: 20102010.05.03 16:17:40
megnéz csiba összes beszámolója













Teleki 50


 


     Egyik kedvenc túra a naptárban, így nem maradhat ki. Egyedül terveztem végigmenni, így meglestem, mit tudtam gyorsulni. (Tavaly 8:00-val értem célba) Nem szerettem volna megszakítani az eddigi 3 év hagyományát, és szerencsére sikerült, habár csak egy hajszállal. De hát ne akarjon az ember sokat magától, ha havonta átlagban 2 túrán vesz részt.


 


     Szóval reggeli vonatozás, kajálás, majd a piros valamin majdnem elalvás a rajtig. Oszival még a vonaton beszélek, érdeklõdik, mennyien lehetünk még. Megtudom, nem biztos, hogy elég lesz az itiner. Így úgy döntök, hogy a végén indulok mindenképp, mert a túra megvan fejben végig. Leszállunk egy jó páran, én félreállok, és próbálok valami életet lehelni a lábaimba. Osziéktól ráadásul kapok egy kis plusz súlyt balanszként. 20 Balaton szeletet szállítok Királyházára. Ilyen rakománnyal a hátamon megfordult a fejemben, hogy a csoki szállítmány célba nem érkezése riadót rendelek el, és elfoglalom Drégelyvárát. Pár napi hideg élelemmel, a Balaton szeletekkel és egy svájci bicskával álltam volna csatasorba.


 


     Miután belõttem a gps-t végre nekivágok a távnak. 20 embert mindenképp le kell elõznöm, hogy legyen valami értelme a csokiknak. Futással indítok, idõtervem nincs, de javítani szeretnék, ami azt jelenti, hogy 8 óra alá kell mennem. Az elsõ emelkedõn már izzadok rendesen, a lefeléken meg szépen zörögnek a Balaton szeletek a hátizsákban, jelezvén a ritmust. Hiúz lábnyomot most már sajnos nem látom. A fakitermelés és a munkagépek eltûntették. Csánki-kert felé egy borjú méretû kutyával hoz össze a sors, majd váltok sárgára. Eddig még egész tûrhetõen érzem magam, de Királyházán már sejtem, hogy kicsit sok volt a tempó. 8-as átlagot súrolom alulról, és nekem ez így sok/k. Patakon ugyan ott megyek át, mint a pár héttel korábbi bejáráson. Tudom biztosan, hogy elbír a fa. A ponton csoki kipakol, majd egy másikat letolok és megyek tovább. Most már csak intenzívebb gyaloglással. A következõ patakon a jól bevált helyemen megyek át. 3 év óta még mindig ott az a szikla, amin könnyedén át lehet szökellni a túlpartra. És innen jön a szenvedés. Kilátás csodálatos, csak egyszer lenne már vége. Várom, várnám a hófoltokat, de az sincs. Félelmetes, hogy pár hét alatt a közel 40cm-es hótakaró teljesen eltûnt. Magosfánál újabb pecsét majd irány Csóványos. Itt elfogyasztok egy szendvicset, majd tovább NHH-re. Pihenõt nem adok magamnak, mert javítani akarok. Lefelé kicsit már szenvedõs a kocogás, de azért a botok visznek elõre - összkerékhajtás. Ponton ismét frissítek, majd folytatom tovább. „Szalagozás” hibátlan, eltévedni nem lehet. Kóspallagon keresem az elsõ mûködõ kutat. Guggolás, ivás, majd a fölállásnál mintha térden rúgtak volna. Hirtelen átfut az agyamon, hogy vége, kiszállok, mert járni alig sikerül. Aztán nagy nehezen beindul a gépezet, és pár száz méter után már nem érzek semmit sem. Törökmezõig vonatozunk páran, egyszer én elõzök, egyszer engem elõznek vissza. A pont elõtt kicsit letérek az útról és elmegyek a forrásokig. Ott frissítek újra és egy jó 10-15 percet pihenek. Innen kicsivel arrébb alig akarok ráismerni az „erdõre”. A gépek zaját már messzirõl hozta a szél, de a látvány még lehangolóbb. Összefutok egy sráccal, akivel még a Rákóczi 150-en találkoztam. Együtt megyünk egészen a régi kerítésmászós rész aljáig, majd az emelkedõn ellépek. Szaporázom lépteim, mert el akarom érni a vonatot. Hegyes-tetõre kisebb szenvedésekkel, de sikerül följutnom. Minden egyes szembejövõ felér egy combba adott zsibbasztóval, de visszafelé már én osztom ezeket. Megpróbálok kocogásra váltani, ami már kicsit esetlennek néz ki, de azért mûködik. A célig lényegében így jutok el, és 17:21-kor kikapcsolom a gps-t. Ez viszont azt jelenti, hogy 3 perccel jobb lettem az elõzõ évi idõmhöz képest. Úgy érzem, hogy bot ide, vagy oda, ennél sokkal jobban edzés, vagy rendszeres túrázás nélkül nem tudok menni. A végét sikerült a vártnál gyorsabban teljesíteni, így van egy jó fél órám a vonat indulásáig. Iszom egyet a frissen készített limonádéból, majd búcsút intek a rendezõknek.


 


     A Teleki túra hozta a szokásos, mondhatnám már elvárható színvonalát. Idõjárás megint csak csodálatos volt. Jó kis nap volt.


 


 


 


Mért adatok (GPSmap 60CSx & SRTM_HUN):


 


-táv:       49,476km


-szint:     2023m


 

 
 
atomcatTúra éve: 20102010.04.28 22:11:54
megnéz atomcat összes beszámolója

Csutortokon 0 fok koruli homerseklettel, es igazan undorito, a tel veget jelzo havasesovel bucsuzott az eszaki reggel az osloi repteren. A reggeli telvizet hatrahagyva, ket ora elteltevel landoltunk az igazi, napsutotte tavaszba. Mi tagadas, kicsit meg is utott a hirtelen valtas, de szerencsere volt 1.5 napom, hogy akklimatizlaodjak a meleghez a Teleki elott.


Lacival leegyeztettuk a logisztikat. Reggel 5:45-kor talalkoztunk a zebegenyi foteren, ahol leparkoltuk a kocsijat, a felesegem pedig elfurikazott minket a start helyszinere, Dregelypalankra. Sosem felejtem el, az elso alkalommal anno hogy megviccelt minket ez a paranyi telepules ket vasutallomasaval, azonban iden mar ugy mentunk, mint akit droton huztak.


Szerencsenkre pont a nem sokkal kesobb beerkezo piroska elott tudtunk nevezni, es 6:45 korul el is indultunk tavaszi borzsonyatkelesunkre. Az idojarasra egy rossz szavunk nem lehetett: szikrazo napsutesben ebredezett a termeszet. Igencsak latszott a hosszu tel, a novenyek meg eppen hogy ebredeztek teli almuk megprobaltatasaibol.


A Teleki eleinte konnyed terepen halad, hogy a Schaffer-kut utan vegre mutasson valami komolyabbat. A var megmaszasa hosszu emelkedovel kezdodik, ami aztan az elso ellenorzoponthoz kozeledve igencsak belehuz. A korai indulasnak koszonhetoen a pont csak par perccel elottunk ert fel, meg lihegett a pontor, amikor lepecsetelte az elso fuzeteket.


A varbol lezuztunk, es a kek jelzest elerve hosszas beszelgetesbe bonyolodtunk Penzasas fele tartva. Az aktualis (epp valtozofelben levo) politikai helyzetnek megfeleloen az egyik turazo Penzasast veletlenul Penzmosas neven illette, de egy hagyot sem lattunk a kornyeken Nokias dobozokkal flangalni, igy tovabb gyalogoltunk.


A vadaszhaz bitumenutjarol leterve rovid atvagas utan hamarosan egy dozerutra ertunk, ahonnan a gerincet elerve gyorsan megerkeztunk a kovetkezo EP-be, ami sajnos meg nem erkezett meg ottjartunkra. A Bugyihora maszva probaltam kielvezni a tavaszi nap minden egyes sugarat, sehol a kornyeken egy felso sem akadt, ami meg csak a boru remkepet is az egre meszelhette volna. Meg kell hagyni, az eszaki, atlagosnal joval szurkebb eszaki negyedev utan igencsak joleso erzes volt a hazai napfurdo.


A Bugyihot meghoditottuk, es a gerincen megtett par kilometer utan maris zuztunk le Kiralyhazara. Itt feltotottuk a tankot, tudtuk, hogy a fogerinc-maszas most sem lesz setagalopp. A Rakottyas-volgyben elvaltunk, es mindketten a sajat temponkban falatoztuk a szintvonalakat. A Nagy-Manara erve gyonyoru kilatas karpotolt az izzadsagcseppekert. A jellegzetes Magas-Borzsonyi bercet bizony nehez szivvel hagytam ott, szivesen elidoztem volna, de sajnos az esti vacsorameghivas miatt kemenyen idohoz voltunk kotve.


Az elozoekhez merten kevesse izgalmas reszeket hatrahagyva hamarosan a Magosfan voltam. Itt par perc varkaozas utan megerkezett Laci, es elindultunk a Csovanyosra. Odafont azert meg erzodott a hajnali fagyok lehellete, a talaj felso retege meg a delelott kozepen is boszen fagyott volt. A legmagasabb pontot erintve folytattuk fogerinc-turankat, es athuztunk Nagy-Hideg-hegyre. A maskor csak webkameraval, tavolrol elvezett panorama megerdemelt egy uveg sort, es egy kis pihenot:) Azt hiszem, ez volt a tura csucspontja, ragyogo napsutessel, pazar panoramaval, es egy-egy korso sorrel a kezunkben.:)


A csucsrol a szokasos modon, az Inoci-vagason ereszkedtunk le Kisinocra. Az EP utan ismet a Kalvaria fele vezetett az ut, am iden meglehetosen lelkiismeretesen kijeloltek az egyebkent gyengen jelzett sarga keresztet a rendezok. Kisinocot elhagyva a Kis-Hanta-patak volgyeben folytattuk utunkat. A Pusztatorony megmaszasa szokasahoz hiven kelloen meredek volt, a pecset gyors begyujtese utan a piros jelzesen tuztunk tovabb Torokmezore. A Torokmezoi th szokasahoz hiven vendegszereto volt (szerintem az orszag lekvendeggyulolobb helye az az intezmeny, mindent megtesznek, hogy nehogy valaki tulzottan odaszokjon, NHH inverze a letesitmeny).


A kek jelzesen tovabbhaladva szembesultunk a Vizesarok felett az erdeszet ujabb barbarizmusaval. Gyonyoruen szetkaptak az erdot, persze meg a hozza tartozo, korabban igencsak jo minosegu dozerutat is...


Egy korabbi tarvagas sanyaru emleken eletrekelo cserlyesen vezetett tovabb utunk, hogy a Panoramautat elerve ujabb barbarizmussal talalkozzunk. Igazan nem tudom megerteni, hogy az oly sok ember alatal latogatott, kornyekbeliek altal kozkedvelt erdot miert volt elengedhetetlenul fontos szetturni... Vegre elertuk a Koves-mezot, ahonnan az erdo feldultsaga is megszunt, es nyugodt szivvel haladhattam hazai lakhelyem kozvetlen kornyezeteben. Az utolso nagyobb megprobaltatas Hegyes-teto volt, de az mar annyira hazai palya, hogy ott mar lelekesedesbol megy az ember (nem mintha addig nem az vitt volna elore:)). A csucson lelkes gyerekek pecseteltek, es apjuk segitsegevel probaltak tuzet csiholni az egyre kozeledo ejszakara. Laci is felert, pecset a fuzetbe, es usgyi le. A sargan kisebb hullamvasutazas utan gyorsan leadtuk az orrunkat, hamarosan elertuk a Bodzas-pihenot, es egy utolso hullamvasut utan el is ertuk turank vegceljat, a Trianon-emlekmuvet Zebegenyben.


Koszonjuk szepen a rendezosegnek, es remelem, hogy a jovo evben is el tudok jutni erre a nagyszeru esemenyre!


Hajra Magyarok, Hajra Magyarorszag:)

 
 
OttorinoTúra éve: 20102010.04.23 09:59:33
megnéz Ottorino összes beszámolója

TELEKI 50 - TÚRABESZÁMOLÓ - 2010.04.03.

Táv: 49,4 km; Szint: 2054 m; Szintidõ: 13 ó.

Ha elõbbre szálltunk volna fel a Szob-Sturovó felé tartó hajnali vonatra, akkor a mozdonyvezetõi állásból élvezhetnénk az éjszakainak beillõ tájat. Vácon, az átszállásnál kényelmesen masírozunk elõre a csatlakozáshoz, de a szemfülesebb túrázók, a vonat jobb oldalán leszállva a másik oldalról rohamoznak. Nekünk sem kell több, amikor észre vesszük a támadást, mi is felvesszük a nyúlcipõt, hogy ülõhelyet foglaljunk a nyamvadt kis BzMeg-en. Nem mindegy, hogy a durván másfélórás úton ül e az ember vagy pedig áll, pláne, ha 50 km gyaloglás és 2000 m szint tornyosul elõtte. Éppen, hogy mindannyiunknak sikerül elcsípni egy-egy ülõhelyet. Felpörög a Diesel, nekilódulunk a rajthely irányába. Amikor letérünk a fõvonalról, a kaszni nagymérvû függõleges kilengéseket produkál, amin már szinte senki sem lepõdik meg. Jó társaságban repül az idõ; nekilátok a reggelimnek, hogy még a vonaton be is fejezzem. A sötétséget hajnali derengés váltja fel, de nem látni semmit a párás ablaküveg miatt. Az egyik szendvicsem szalvétájával törlök kukucskálót az ablakra. Semmi különös, néhol belvíz csillog a földek szélén. Adomázgatva érkezünk meg a Drégely vasútmegállóhoz. Már áll a nevezési iroda a padoknál, és csodák csodájára már nevezõk is láthatók a helyszínen. Hja, kérem, akinek saját sofõrje van. Amíg Suzy benevez engem is, addig - immár hagyományosan - beszentelem a nyíltszíni budik egyikét. A kora reggeli verõfényben jól látszik a lehelet. Fázós toporgás helyett húzok még egyet a cipõfûzõkön. A versenylázban égõk közül elszabadulnak néhányan; félig viccesen utánuk bõdülök, hogy nincs még 7:00. A zöm visszasomfordál. Közben befut az ellenvonat is; most már tényleg: Vigyázz, kész, sajt! Átmegyünk a vágányon, és nekivágunk a köztudottan terepes túránknak. A betonkorát oszlopán még ott a [P-], de a továbbiakban meglepõdve nézem a [P+] jelzéseket. Mi az, már az elején eltévedtünk? De nem, a táj a tavalyi. Akkor rosszul emlékszem a jelekre? Ez sem. Az egyik, szürkével lefestett, régi jelzés alatt még kivehetõ a [P-]. Mindegy, emiatt nem fogom kidobni a majdnem új Freytag & Berndt térképemet. Vonatunk irányához képest visszafelé ballagunk egy megállót a betonon, és a Schaffer-kútnál átmegyünk a síneken, majd be az erdõbe. A kút környezetébe épített pihenõ rétjén megállok. Hideg van még, de levetkõzök egy pólóra, és egy nagyon vékony pulcsira. Olyan kiváló kiránduló idõ van, hogy a hõsszabályozásomat végig meg tudom oldani a pulcsi ujjának feltûrésével, és alaphelyzetbe állításával. Jön az emelkedõ. A megbeszélés értelmében most nem várunk egymásra; akinek valami dolga van, az a saját ideje terhére intézi; így jómagam is fel tudom mérni, hogy saját tempómban mire vagyok képes ezen a túrán. Már az elején széthúzódik a mezõny. Egy forrónadrágos, formás fenék tulajdonosa elõz meg; már majdnem meglódul a fantáziám, amikor rájövök az apró szépséghibájára: az illetõ fiú. Nem baj, senki sem tökéletes. Megfontolt, egyenletes léptekkel megyek fölfelé, nem akarok megszakadni már az elején, s ha lehet, a végén sem. Még így is meg-meg botlok az avar alatt megbúvó kövekben. Sokallom az emelkedõt, és még csak most érek a [PL] jelzéshez, ami az igazi, kemény mászást vetíti elõre. Ezt is leküzdöm, és nekimegyek a vár egyenetlen garádicsának

1. ellenõrzõpont, Drégelyvár.

Nem sokat lihegek idefent, hanem kibújok a kis kõkapun és lefelé botorkálok a nincs lépcsõn. Sikerül pofára esés nélkül lekászálódni a sziklák között. Végre vízszintes a talpam alatt a talaj. Van itt valami emlékmû, amit fotóznak. Tavaly én is lefényképeztem, de már nem emlékszem, hogy mi a ragya van rajta. Nem sok ügyet vetek rá, inkább továbbmegyek. A [K-] keresztezõdéshez érek le. Még otthon jól bevéstem, hogy itt a bal kéket kell választani. Diesel motor hangját hallom. Elõször a vonatra gyanakszom, de egy kanyarban megjelenik egy traktor. Kísértetiesen ugyan ott, ahol tavaly, és ez nem egy dézsa fû. Most nem végzett akkora pusztítást a turistaútban, de azért most is nehéz kikerülni a sarat a szegélyezõ növények miatt. A nagyjából vízszintes haladás után egy hegy árnyas oldalához érkezek. Kissé fázok, mert a lejtõn nincs fûtés, de nem sokat törõdök vele, inkább a gyakori átfolyások kikerülésére koncentrálok. Az egyik ilyennél felkényszerülök a padkára, ahol susnyáson török keresztül. Utolér egy túratárs és megjegyzi, hogy ez a szakasz a LEFAGYSZ-ra emlékezteti. Nekem sajnos / hál' istennek nem volt hozzá szerencsém. Ahogy így baktatok lefelé, a "Fogj egy sétapálcát és légy vidám" kezdetû nótát dünnyögöm magam elé, többször egymás után. Már nagyon unom, de nem cserélõdik a lemez a fejemben. Meglepõen hamar érek el Pénzásásra, az útkeresztezõdés melletti békapocsolyájához. Elõttem az iménti túratárs bûvöli az itinerjét, aztán megindul a helyes irányba a [K4] jobbos, flaszteros emelkedõjén. Elég húzós, de még éppen nem kellemetlen. Akkor látom a sporit utoljára, amikor balra átugorja az árkot, hogy a szintén emelkedõs, keskeny ösvényre térjen, ami bevezet az erdõbe. Nem sokáig bolyongok a fák között, mert ösvényünk kivisz egy úgynevezett feltáró útra, amin ismét balra kell fordulni. A széles út apró zúzalékkõvel van felszórva. Megpróbálok a keréknyomba menni, ahonnan jobban elsodródtak a kövek. Jobbra lenézve látom annak a kis csapatnak a tagjait, akik a várnál elõztek meg. A fák között, az avarban igyekezenek felfelé; valszeg elbökték a kis ösvényre való áttérést. Amint egy keresztezõdésnél kitágul elõttem a tér, és balra egy kõbányát látok, már tudom, hogy innen lelejtõzhetek a következõ ellenõrzõpontig.

2. ellenõrzõpont, Csánki-kert.

A hatalmas kiszáradt fa dacból holtában is állva maradt. Ezüst színû, kéregtelen törzsén turistajelzések díszlenek, pontõrök azonban sehol. Van aki alibi fényképet készít, én továbbmegyek jobbra a [S-] jelzésen. Aljnövényzet övezte ösvényen emelkedek, amirõl egy gerincre jutok. De jó, hogy nem felejtettem otthon a napszemcsit; még így szemüveggel védve is kicsit hunyorítani kell a hétágra sütõ nap miatt. Amint beérek az erdõbe, a Bugyihó mohával benõtt kövein legeltethetem a szemeimet. Még egy kis szintbeli gyaloglás és a szembõl bejövõ [P-] nyomán balra lekanyarodok Királyháza irányába. Csúszósabbnak gondoltam a meredeken lejtõ utat, de elég jól lehet rajta ereszkedni. Persze, akadnak szakaszok, ahol nem lehet kikerülni a nagyobb méretû gördülõ köveket; meg-megcsúszok. No, már látom is a patakot. Ahova levezet a jelzés, ott nem lehet száraz lábbal átkelni; a kis "híd" már a múlté. Lejjebb megyek a patak mentén, de ott se jobb a helyzet. Sokat tökölõdök, amíg meglátom, hogy valaki egy közbülsõ szigetecskére ugrik át és onnan egyensúlyoz faágakon és köveken a túlpartra. Totojázásom közben megérkezik Suzy, Zsolt és Zoli. Nem is vettem észre, hogy a fiúk hol jöttek át, Suzynak megmutatom az általam üdvözítõnek vélt átjárót és az utolsó lépéseinél segítek is egy picit.

3. ellenõrzõpont, Királyháza.

A hivatalos bélyegzésen kívül kapunk egy mesenyomda lenyomatot a Csánki-kertnél kimaradt igazolás helyére. Így már rögtön jobban fest az itiner. Elvehetünk egy energiacsokit és beállhatunk a teatartályhoz friss csapolásra. Megeszem a fél csokit, de ahogy zsebre teszem a másik felét, felsejlik lelki szemeim elõtt a Mána felé vezetõ emelkedõ, ezért újra kézbe veszem, és egy újabb pohár teával eltyopogatom. A legtöbben pólóra vetkõznek, én magamon hagyom a vékony pulcsit. Fent, azért jóval szellõsebb a klíma. A harmadik pohár után már nem várok senkire, elindulok. A Rakottyás-patak még néhányszor akadályt jelent, de ezt is leküzdöm. A [P-] most felvág egy erõs emelkedõre. Ennek is van elõnye: egy jó darabig megmenekülök a patakátkelésektõl. Nagyjából emlékszem, hogy mire számíthatok, ennek szellemében nyugodt, kitartó kaptatásba kezdek. Néha, amikor nagyobb sziklára kell fellépni, reccsen egyet a jobb térdem, aminek nem igazán tudok örülni. Jól van, már itt is vagyok a Tóth Péter emlékmûnél. Eolhárfázok egy kicsit bíztatásképpen a felfelé törekvõknek. Néhány méteren egy kis levegõhöz lehet itt jutni, de még sehol a Mána. Egy hosszú, nagyon hosszú emelkedõ végén ott van egy még meredekebb emelkedõ. Ha ezen is felérek, a Nagy-Mánáról tekinthetek le a Rózsás-patak völgyébe. A patak erõs zúgása teszi még lenyûgözõbbé a látványt. Sokan mondják, hogy az ország egyik legszebb kilátása nyílik innen; az eddig látottak alapján ezt megerõsíthetem. Még szebb volt tavaly ilyenkor, mert a természet már kezdett zöldbe öltözni. Sokan leülnek, leheverednek itt. Én megyek tovább, mert tudom, hogy hosszadalmas, hullámzó gerinctúra vár még rám. A sokadik emelkedõ után már figyelem, hogy mikor pillantom meg jobbra a [Z-] jelzést. Ez még nem az, még ez se. Süt a nap ezerrel, de a szellõjárás miatt nincs döglesztõ melegem, csak a fejem lángol. Na végre itt a [Z-], és állnak is mellette.

4. ellenõrzõpont, Magosfa nyerge.

Tavaly ilyenkor itt hó volt, most csak néhány nedvesebb folt jelzi, hogy nem rég volt az olvadás. Innen [P-; Z-] a Csóviig. Próbálom kivenni a betonhengert a fák között, de még nagyon korai a kísérlet. Egyre türelmetlenebb vagyok. Úgy érzem, hogy a csoki már kiégett belõlem, sõt már minden kiégett belõlem; én magam is kiégtem; a vastagbelem már eszi a vékonybelemet. Na! Na! Miért nem látom már azt a redvás betonoszlopot, pedig már ott kellene lennie. Igen, kezd elõsejleni a fák mögül, már csak egy kisebb emelkedõ és ott vagyok a padoknál. Az egyikre leroskadok és szendvics után kutatok a hátizsákban. Falatozás közben garatra dobok egy Magne B6-ot is, a magammal hozott málnaszörpbõl is fogy rendesen. Az utolsó falatnál befut Zoli és Zsolt, Suzy már kikerült a látóterükbõl. Szedelõzködök. Egy szelet csokival a szabad kezemben leindulok a [K-; P-] jelkombináció nyomán. Sebtiben befalom a csokit, mert mindkét kezemre szükség van; egyikkel a botba, másikkal az ösvénymenti fákba kapaszkodok. A gerincre érve egy hosszabb menetelés következik sziklákkal tarkítva. Tavaly itt összefüggõ hóréteg volt, most csak a hûlt helye. Egy nagyobb szikla állja az utamat. Most kell jobbra lemenni ezen a baromi meredek lejtõn. A VULKÁN túrán felfelé jöttem itt, és egy hajszálon múlott, hogy nem hullottam vissza. Na, ez is megvan, mindjárt itt a Rakodó fakeresztje. Felkészülök még egy erõs emelkedõre. Ha ezt leküzdöm, akkor sokáig nem lesz gond az emelkedõkkel, annál több az erõs lejtõkkel. De ne szaladjunk a dolgok elébe; másszunk fel a közismert síparadicsomba a

Nagy-Hideg-hegyre. (5. ellenõrzõpont)

Messzirõl látom, hogy nagy élet zajlik a teraszon; esznek, isznak, jóltartják magukat. Bemegyek a zárt étkezõbe. Rohadt meleg van. A Kéktúra bélyegzõt nyomom az itinerembe és ugyanazzal a lendülettel sarkon fordulok. A mosdóban hideg vizet tankolok, és lemegyek a lépcsõn a ház elõtti rétre. Mindenki toronyiránt átvág a sípályán, én lemegyek a jelzett [K-] kocsiútra, hogy néhány kanyar után betérjek az erdõbe, ahol hosszas föl-le, föl-le lankázás vár. A kellemetlen lejtõ akkor következik, amikor kiérek az erdõbõl. Kemény talajú, köves, meg-megcsúszós lejtõ ez. Madártávlatból látszanak a lenti település házainak a tetõi, és arra a szintre kell leereszkedni. A Barna Ferenc emlékmû súlyos kõkeresztje kb. a lejtõ felét jelzi számomra. Valamelyik itinerben, talán a VULKÁN-éban olvastam B. F. tragédiájáról. Az emberi segítõkészség netovábbja az õ története, érdemes megismerni. Alig akar véget érni ez az erõt, idegeket forgácsoló lejtõ. Amikor viszont vége van, abba sincs köszönet, mert valami elképesztõ módon fel van túrva az út. Olyan mélyek a nyomok, hogy elképzelni sem tudom, hogy mekkora gép szánthatta fel. Egy helyen komolyan gondolkodóba esek, hogy merre ugorjak. Inkább félre állok, hogy könnyítsek a hólyagomon. Most már nyugodtabban fel tudom mérni a helyzetet. Amikor a patak melletti pihenõhöz érek, már teljesen nyugodt vagyok, mert csak pár lépés a parkoló, és még egy pár a

6. ellenõrzõpont, a Kisinóci turistaház.

Komótosan kezdem pusztítani a zsíros kenyeret, egy lekváros is lecsúszik. Az itt megszokott szappan ízû limonádéval öblítem le a menüt. Jól fel kell tankolni, mert a megpróbáltatásoknak koránt sincs vége. Jön már Zoli és Zsolt. Utóbbinak gratulálok, mert neki már itt osztják a kitûzõt meg az emléklapot. El is vonul sörözni. Zoli is vele megy erõt meríteni. Rá is fér, mert az ünnepek alatt (Húsvét) meg akarja csinálni a Tripla Maxit (TELEKI 50, ISASZEG 45, TOJÁS 40). Elindulok. Lötyög a katyvasz a hasamban, amit itt összezabáltam. Kezdetben a [S4] vezet, aztán fára erõsített A4-es lapok terelnek át a [S+] jelzésre. Itt jegyzem meg, hogy a jelzetlen, vagy bizonytalan helyeken a rendezõség nagyon korrektül megoldotta a túrázók útbaigazítását. Egy kisebb patakon kell átugorni, ez semmiség. Aztán egy úttalan, avar lepte emelkedõt kell legyûrni, ez már nem annyira semmiség. Szédült kanyargás után érkezek meg a Kálvária dombjára. Jól körülnézek, de most sincs itt rendkívüli pontõr. Suzy késõbb mesélte, hogy lefelé menet látott ballagni túrázókat a turistaháztól jövõ flaszteron Kóspallag felé. Azt hitte, hogy a végzett 30-asok mennek a buszhoz, közben szépen mentek tovább a delikvensek az 50-esek útvonalán. Hát, ez van. Nekilendülök lefelé, a stációk mentén, Kóspallag felé. A faluban egy keresztezõdésben rálelek a [K-] jelre. Nyugodt település ez. A szép idõben némelyek kitelepültek a kispadra. Az egyik porta elõtt rongybaba reklámozza az üveg mézeket, lekvárokat. Bentrõl figyelnek a háziak; menet közben mély meghajlással és "keziccsókolommal" köszönök a bábunak. Tavaly, a NAHÁT 95-ön az egyik túratársam csillagászati számmal kifejezett összegért vett itt egy üveg lekvárt, ráadásul még körbe is kellett cipelnie az említett túrán. Egy út menti közkúthoz lépek. Nedvességet látok körötte, feltételezem, hogy víz is jön belõle. Lenyomom az öntöttvas fogantyút, és már ömlik is a flakonomba a friss, hûvös víz. Nyakalok belõle tisztességesen. Jólesik a tiszta víz a szappan ízû limonádé után. Már látom az infó táblát, amelyiknél balra le kell térni a [P-; S-] sávra. Mindjárt hantázhatok össze-vissza, ugyanis a Kis-Hanta-patakot kell át-, meg átugrálni. Amikor õsszel erre jöttünk (ellenkezõ irányból) a NAHÁT-on, akkor észre se vettem, hogy bármilyen vízen át kellett volna kelni, annyira le volt apadva. Balra elmegy a [S-], és nemsokára jobbra kanyarodik velem a [P-]. Belepillantok az itinerbe: Mi a túró az a Pusztatorony nyerge? Jaj, megvan! Az a kúp az, amit az országút felöl le szoktak kispistázni. Na, erre kíváncsi vagyok, de elõbb még el kell érnem a horgásztavat. Gyakran emlegetem a tavalyi TELEKI-t, de tényleg, egész más most minden. Tavaly például nem elégedtek meg a békák az õ szemszögükbõl hatalmas, nagy tóval, hanem a keréknyom vizében nyüzsizett az ebihaltól a kifejlett példányig mindenki. Most száraz a nyom, csendes a tó, késik a természet. Megérkezek a kerítéshez; kívül parkolnak, belül családostul pecáznak a nagy Hohók. Két pudli szalad elém, tekintetük azt kérdi: merre tartasz vándor. - Szevasztok fiúk, egyelõre csak felmásznék erre a szomszédos kis dombocskára, ha megengeditek. Szerencsére a várromhoz nem kell felkapaszkodni a szárazon is csúszós ösvényen.

7. ellenõrzõpont, Pusztatorony nyerge

Örömömet fejezem ki a pontõrségnek, (legkivált a csinos hölgynek) hogy itt õrködnek. A múltévvel ellentétben, ugyanis ennek sokkal több értelme van, mint a Szent Gál-földön való silbakolásnak. Óvatosan leereszkedek a domboldalon, nehezemre esik átkecmeregni egy ösvényre dõlt fán. Egy pillantást vetek a semmi kis forrásra, és a szalagkorlát felé tartok, ahol kivezet a jelzés a veszélyesen kanyarodó országútra. Átmegyek az út bal oldalára, és amint lehet balra fordulok. Elvezet az út egy kerítés mellé, amely mentén eljutok a Korompa-patakhoz. Egy rövidebb patak menti túra után megint az átkelési lehetõséget keresem. Egy elõttem járó sporttárs a túloldalról mutatja meg a megfelelõ helyet. Még néhány könnyebb átkelés és mára végeztem az összes patakokkal. Balra, fölfelé tart az út és egy nagy mezõre bukkanok ki. Ez a Szent Gál-föld, egy múlt évi ellenõrzõpont. A mûútra érve szemügyre veszek egy autót, hogy vajon nem rendkívüli ellenõrzõpont e, de nem ül benne senki. A [P-; Z-] mutatja a helyes irányt (jobb) a flaszteron. Már éppen megunnám a szilárd burkolatot, amikor az árok kövére festett jelek jobbra beinvitálnak az erdõbe. Sokáig úgy vezet az út, hogy közben balkéz felõl látom a mûutat a bokrok mögött. Hirtelen jobbra kanyarodik az út és már ki is kerül a látókörömbõl az aszfalt. Hosszúnak tûnik ez a fákkal tisztásokkal váltakozó szakasz, de aztán végre látok két civilt balra felsétálni.

8. ellenõrzõpont, Törökmezõ

Almát vehetek ki egy dobozból, és azt a nadrágom szárába törölgetve rögtön tovább is állok. Az a tervem, hogy mindenképp beleférek 12 órába. (13 a szintidõ.) A [K-] jelzésen kiérek a Törökmezõre, majd egy jobbos, hosszú, enyhe lejtmenet következik. Hogy néz ki itt is minden?! A Körtvélyeshez közeledve tájkép fogad csata után. A fákat kivágták, a terület feldúlva; egyre többször látok ilyet. Megérkezek a kerítés maradványaihoz, kezdõdhet a mászás a Körtvélyes oldalában. Böcsületesen megküzdök a feljutásért. Odafönt, még a lejtõn megpillantott hölgy piheg, a két lány heverészik. Jöttömre gyorsan lábra kapnak. Néhány mélyebb lélegzet után megindulok a Köves-mezõ felé. A mûútra érve örömmel tapasztalom, hogy most már lehet az ösvényen haladni, eltakarították a fakitermelés nyomán létrejövõ akadályokat. Megszólal a telefonom; Pistinek és Attilának lehet gratulálni, már a vonaton ülnek. Hát, ezek aztán jól belehúztak. Megint kezd kifogyni az üzemanyagom, a Köves-mezõi pihenõnél csokit húzok elõ a hátizsákomból; nincs ideje olvadozni a kezemben. Az erdõ "bejáratánál" egy hölgy a Büdös-tavat kérdezi. Se büdös, se szagos tavat nem ismerek, és térkép sincs nálam; nem tudok segíteni. Sietek a túra utolsó nagy falatja felé. A levéltelen fák között már sötétlik fennen a Hegyes-tetõ. Ez már a látvány miatt se menne egy kis rásegítés nélkül; a Világos-tér pihenõjénél egyenesen a karburátorba töltök egy energiaitalt. Most már jöjjön, aminek jönnie kell: uccu. Boldog ember, aki már lefelé tart. Felérek a keresztúthoz, ez három lépés szintben, de innen kezdõdik az igazi emelkedõ. Most már kivehetõ a kilátó bástyája, nyomás tovább. Már csak harminc méter, húsz, tíz...

9. ellenõrzõpont, Hegyes-tetõ.

Lüktetõ halántékkal érkezek meg a torony tövébe. Szerencsére nem kell felmennem a kilátóba, a pontõr gyerekek lent elintézik az adminisztrációt. (Késõbb Suzy elmesélte, hogy nekik fel kellett menni a pecsételésért. :-) Azért egyszer körbepillantok, mielõtt még lemennék arra, amerrõl feljöttem. Lefelé menet buzdítom a feltörekvõket; eleinte a hátralevõ méterek számát mondom, aztán csak hajrával szurkolok. A közelebbi ismerõsöknek azt mondom: "Ne félj, lesz még rosszabb". Átmenve a Világos-téren, a Julianus kilátó támadóinak egy nagyobb csoportjával találkozom. Én már majdnem teljesen megkönnyebbülve fordulok balra a [S-] jelzésen. Egy utolsó, elnyújtott, alattomos emelkedõ után lejtmenetbe váltok. Hol erõsödik a lejtõ, hol elviselhetõbbé válik. Megfontoltan haladok lefelé; bõven idõn belül vagyok, fõ cél, hogy épségben lejussak. Az idõ fiatalsága miatt a Dunakanyar panorámájáról még akkor sem tudnék naplementés fotót csinálni, ha lenne nálam fényképezõgép. Még néhány erõsebb lejtõ, még néhány kanyar, és amikor élesen balra letörne a [S-], akkor én egy jobbra-balrával rátérek a [S3] jelzésre, és néhány lépés után már látom is a Trianoni Emlékmû kerítését. Vállon veregetem magam; még egy óra és huszonöt perc van a szintidõbõl. A rendezõk gratulációja után a macskaköves járdán lebaktatok Zebegény szívébe. Még elérném a vonatot, de megvárom Suzyékat. Állig felöltözve, a padra fagyva figyelem az egy szál pólóban leérkezõ, harangszóval ünnepelt teljesítõket, és a templomi körmenetben ballagókat. Mindenki megy valahová...

Ottorino

 
 
biborTúra éve: 20102010.04.07 00:54:49
megnéz bibor összes beszámolója










Teleki 50


Az utascsúcsot döntögetõ kis pirossal fél órás döcögés Drégelypalánkig. Az állomás nem feltétlenül felelne meg  az eu-s normáknak..: ) A számomra legjobb társaságban indulok Drégelyvár felé 8:15körül;) A nap  próbálkozik kisütni, a P+-té festett Pon hamar odaérünk a Schaffer- kúthoz ahol pár pillanatra látni a  visszafelé menõ bz-t. A várhoz feljutva már nincs is hideg.. fent pecsét és néhány sziklás- nyûgös lépés után irány a börzsönyi kék. Pénzásástól sunyi módon szinte folyamatosan emelkedik az aszfalt ami az arról való letérés után se változik. A Csánki- kert elõtt van egy kis lejtõs rész végre lehet haladni nekem is : ) A pontõrök akkor érnek oda, pecsét után fel a sárgára, ahonnan nagyon jó kilátás van a Kámorra és messzebb egészen a Csóvira. A gerincrõl Bugyihó után – ezt a nevet vajon ki és miért adta neki?:D - , le balra Királyháza felé. Ez az út most is szét van taposva, a lovasok, erdészeti autók nem tesznek jót neki, oda kell figyelni hova lépek.. A pataknál kicsit akciózva, átlépegetve jutunk  Vagdalthúsék pontjához ahol a csokit egybõl be is termelem: ) Itt már találkozunk az elõzõ vonattal indulókkal is, és majdnem 7 átlagunk van. Legyen mibõl rontani=)  A Rakottyás – patakon sikerül a pár átkelést szárazon megúszni majd  kezdõdnek a partocskák. Próbálok nem lemaradni de esélyem sincs, úgy tûnik vannak akiknek meghajolnak a hegyek és kiegyenesedik elõttük: )  A Tóth emlékmûig ízelítõ a továbbiakból,a szélharang gyönyörûen szól.  Majd finomabb erdõs rész  következik- mekkorákat borultam itt a hóban lefelé vagy 2 hónapja: ) Ismét embereket érek utol, kövecses fel a nagy fáig s már kint is vagyok a gerincen. A kilátás mint mindig szuper, iszok egyet s a gerincen haladva felhallatszik a patakcsobogás. Páran fekszenek a fûben kicsit irigylem õket: ) Ismerve magam a Sasfészek- bérctõl szokott nehezebb lenni a Magosfára – Csóvira jutás. Fel, kis ívben erre- arra , megint fel.. közben az utat ezernyi hóvirág szegélyezi. Nézem õket és már az utcsó buckás rész jön, s végre elõttem is kiegyenesedik a talaj. A Magosfai pont felzászlózva, vagy 5 perccel le vagyok maradva az elõzõ erre járóktól. Hoppá, akkor sietni kéne! A pontõr javasolja, menjek a Phsz.ön Oltár- kõ felé. Na de a Csóvit kihagyni?! Isten ments! A  "húzzunk bele" miatt most nem nézegetem s nem írok a csúcskönyvbe. Majd legközelebb, jövök még ide eleget: ) Lefelé picit sár van + nekem  legendásan bénázós rész a Rakodóig.. viszont hamarosan utolérem Rushboyékat. Na nem sokáig örülhetek mert Hideg- hegyre fel persze nem megy úgy ahogy neki..a th.-ban  megiszok kapásból fél l vizet és teletöltöm még egyszer. Nagy- Inóc alatti utat még jobban szétcseszték munkagépekkel sajna. Száraz idõ van, de esõben milyen brutál sár lesz majd itt! Az Inóci – vágás hosszú- hosszú lejtõje jön, aminek az alján ismét útrombolás nyomait látjuk. Úgy tûnik az erdészeknek semmi esztétikai érzéke nincs..a patakon átugrás és már a pontnál vagyunk. Szerzek sört, kell az erõ: )  A kajaszünet után hármasban folytatjuk a SN-en. Bevisz a gazosba, egy patakba persze belelépek az  emelkedõ elõtt.. kanyargás és  a kóspallagi kálváriánál vagyunk. Le a faluba és csodálkozok miért nem tesznek  az elõzõ részre is pontot, hiszen a K-en és aszfalton rengeteg utat- idõt  le lehet ebbõl spórolni. Elmegyünk a kocsmák mellett ahova most nem megyünk.. hm volt már olyan, h minden kóspallagi ivóintézményt kihagytam volna?:) A falu után a piroson jut bõven a napsütésbõl az árnyék nélküli részeken. A  Kis- Hanta patak se hantázik 1szer- 2szer  meg kellett jól fontolni hogyan birkózzunk meg vele. Pusztatoronynál újabb pecsét, idõt nem nézek, rosszul  csak nem állhatunk figyelembe véve a nekem megszokottnál sietõsebb tempót. Törökmezõnél sokan vannak, a jó idõ kicsalta az embereket. A kéken tovább és most szerencsére nem bokáig cuppogós sár fogad a Vizes- árok környékén. A tarvágás továbbra is ronda majd a két vadvédelmi kerítés közötti rész nem tûnik veszélyesnek ám mire felérek másként gondolom : ) Pihentetõ szakasz Köves- mezõig, ahol közlik velem a tényállást: van még kicsit több mint egy óránk, 6 km és egy Hegyes- tetõ. Háát, ez így elsõ hallásra kétségessé teszi az egyenlõ vonatelérés képletet. Noh, meglátjuk..nem akaródzik nagyon sietni lusta vagyok én ahhoz , de így  próbálok lépést tartani és nem lemaradni a Hegyes- tetõ aljáig legalább: ) Fel és le is jönnek, én felvánszorgok a tetõre legalábbis érzésre mert egyesek már lefelé spuriznak mikor még fel se értem. Ez elég lélekromboló tud lenni, ennyire béna lennék?  Na de nem hagyhatom magam mégse szégyenben: ) Fent pecsét, közben iszok gyorsan és húzás a sárgán Zebegénybe. Az irány jó mert lefelé kell menni s nem meredeken: ) Az ismerõs szakaszon kanyargok majd bejön a Shsz.  s a kálváriánál vagyok 16:30kor. A vonatig maradt fél óra, ahhoz képest, h nem hittem h el fogjuk érni tök jó: ) Szuper nap és túra volt; köszönöm a társaságot és a szervezést: )


 

 
 
Pap GáborTúra éve: 20102010.04.04 12:02:04
megnéz Pap Gábor összes beszámolója

 Teleki 50


 


Érdekes kérdés a túra elõtt, hogy két fejreállás után mi következik: egy újabb K.O, vagy egyszer végre sikerül vér, halál, szenvedés nélkül beérni?

Egy héttel a Vértesi Terepmaraton után nem akartam keménykedni, meg hétfõn be van tervezve egy Tojás 40.

Vácon tömve van a fél hetes vonat turistával. Találkozom Ráspollyal, így hamar Drégelypalánkra érünk. 

A korábbi évek szokásának megfelelõen kényelmesen félrevonulok tollászkodni 9-ig. Itt van Takács Gyuri is, akivel együtt fogunk futni. Épp akkor indulunk, amikor a következõ vonat befut, még intek Makinak, aztán illa berek a piros sávból lett piros kereszten. A napsütés ellenére hûvösnek érzõdik a levegõ, de az elsõ 2 kili a síkon már csak ilyen. A Schaffer kúttól az emelkedõ majd gondoskodik a megfelelõ temperálásról.

Az elmúlt két alkalommal ott szúrtam el a dolgot, hogy megnyomtam az elsõ felét a túrának (ami szintesebb), és Kisinóc után már csak szenvedtem. Most visszafogom magam, nem kell a balhé. Inkább gyönyörködöm a nyíló odvas keltikék látványában, és mélyen magamba szippantom édeskés illatukat. Még csak meg sem izzad a fejem, úgy érek a várba. Ránézek az órára, fillérre annyi, mint tavaly, 25 perc. Hümm…

Kis nézelõdés, és irány Pénzásás. Valahol a szakasz felénél vesztjük el egymást Gyurival. A célban találkozunk legközelebb.

Csánki kertig rengeteg embert elõzök meg és köszönöm meg nekik, hogy elengedtek. Találkozom Jakus Bélával, és Tincáékkal, aztán hamarosan a ponton pecsételek idõm talán 1-2 perccel jobb, mint tavaly.

Újabb szép kilátás a Hegyhát gerincérõl a Magas-Börzsönyre.

Királyházán Vagdalthús pecsétel, Bubuék, és Joey frissülnek, Daniék épp indulnak. Kényelmesre veszem a figurát, elnyammogom a csokit, iszok rá kellemesen meleg teát, közben beszélgetek kicsit. 5-10 percet lebzselek.

Ideje nekiállni az emelkedõnek, Apró lépésekkel megfutom végig a Nagy-Mánát, közben találkozom SzLA-ékkal. Érezhetõen hûl a levegõ, elkél a széldzseki. Idén a hófoltok elmaradnak, a hóvirágok viszont élnek, és virulnak. Magam sem akarom elhinni, hogy a Magosfán nem érezni savasodást a csülkökben. Csóvi déli lejtõje alig sáros, könnyû a haladás, 2:30-nál pecsételek NHH-n. Jöhet az Inóci-vágás, de csak okosan, mert ahogy a királyházi, úgy ez a lejtõ is elég göcsörtös.

Kisinóc kerek három óra. Húsz perc javulás tavaly óta. Ennek örömére negyed órát frissülök a ponton. Van só, ami külön öröm, gomolyás kenyérrel jól csúszik, öblítésnek limonádét küldök. Még egy kicsit beszélgetek, aztán indíts, vár a kóspallagi kálvária, s róla a szép a kilátás a medencére. Tavalyhoz hasonlóan hétágra süt a nap, de nincs nagyon meleg, és a hûtésbe egy kis szellõ is besegít. Pusztatoronyig csak egy úttévesztés utáni dzsinzsaharc érdemel említést.

Ellenõrzés után rendben megyek tovább a piroson, de aztán valahol félremegyek. A jel a patak túlpartján halad, nekem viszont egy vadkerítés állja utam. 500m után végre van egy rés a pajzson, aztán víz a cipõben. Mindegy, majd hût. Törökmezõ elõtt találkozom Vajonmerrével.

Idén a turistaházhoz költözött a pont, és kenyér helyett almát kapunk.

A kéken tavaly óta alaposan megváltozott a táj arculata. Több helyen kivágták az erdõt. Egyszer elvétem az utat, tán 500 m többletet adva a túrához. A régi irtás emelkedõjét csak részben futom meg, ahogy a Hegyestetõt is. Már nem pörög úgy a lábam, mint az elején. Út közben találkozom Nagy Attilával. 5:00-nál vagyok fönt, kicsit szétnézek, aztán irány Zebegény. Cseppnyi szintemelkedés, és sok lejtõ van már csak. Kényelmesen ereszkedve, 5:19-el érek célba, kicsivel a rendezõk elõtt.

Végre sikerült úgy végigmenni, hogy élveztem a teljesítést, és nem kellett vonszolni a beleimet a végére. Szeretek ide járni, úgy érzem a rendezõk odafigyelnek a túrával kapcsolatos észrevételekre. Köszönöm a lehetõséget, gratulálok a teljesítõknek!

 
 
 Túra éve: 2009
SpotTúra éve: 20092009.05.17 22:13:02
megnéz Spot összes beszámolója
Teleki 50

Lassan világosodik a táj, ülünk a vonaton és halkan beszélgetünk, a párás ablakra kézzel törölt folton keresztül nézzük a tovahaladó házakat, dombokat, völgyeket.
Készülõdünk, elteszem a dzsekimet, pulóveremet magamra öltöm, kis zökkenéssel megállunk, hátamra kanyarítom hátizsákomat, leszállok. Az eltûnt váróterem megváltoztatta a látványt, rendezõség még nincs, egy pillanatra kételyeim támadnak jó helyen vagyunk-e, de minden rendbe.
Tanakodás, fényképezés, elõkerülõ túrabotok, és már itt is van az indító személyzet, mellém teszik az asztalukat, így gyorsan túl jutok a nevezésen. A faluban teljes a nyugalom, az innen-onnan hallatszó vakkantások csak a csendet fokozzák, sehol senki, a patak medre frissen nõtt fûvel bélelt, itt-ott nádkezdeményekkel díszített, partjain a fák most bontogatják rügyeiket.
A levegõ még meglehetõsen üde, friss, kicsit fázom. A mellettem folydogáló csermely halkan csörgedezik, puhán esõ medre hol kiszélesedik kisebb tavat alkotva, hordalékfákon duzzadva, hol elkeskenyedve kanyarog fák, bozótok alján. A nap vöröses sugarai súrolják a földet, az árnyékok elnyúltak, hosszúkásak.
Az egyik fa ágán mozdul valami, jobban megnézem, egy mókus, egy fekete mókus, próbálom lefotózni, nem hagyja magát. Verõfényes vasúti átjárónál futók haladnak el mellettem, átlépkedem a síneket, barátságos erdei tisztás fogad, rajta forrás, kis padok, fahíd, csobogó víz.
A táj emelkedni kezd, már nem fázok, lassulnak a lépteim, erdei virágok szirmai színesítik a szürke erdei talaj egyhangúságát. Balra erõteljes kaptatóra térek, tovább csökkentem az amúgy is lassú iramot, többen elhaladnak mellettem, és még többen közelednek. Feltûnik a romos vár két bástyája, meg némi fal, az elõtérben zöldellõ füves terep, falépcsõ a falon tátongó rés felé. Ballagok a feljáró fokain, figyelem a kitárulkozó tájat, a környezõ hegyeket.
07:51. Pecsételek, áthaladok a boltíves kapun, leereszkedek a sziklába vésett kijáróba, és elhagyom a hõs Szondi várkapitány által felrobbantott erõd falait.
Ahol tudok ott kocogok, az emelkedõkön gyalogolok, a nap meg egyre magasabbra emelkedik és egyre melegebben süt. A táj változatos, izgalmas, a pocsolyák kerülhetõk, tükörképük színesíti a látványt. Figyelem a keréknyomokban csordogáló, apró patakocskákat, gyermekkoromban imádtam gyufaszálakat, kisebb fadarabokat dobálni bele és figyelni hogyan halad tova a sodrással.
Pénzásás apró tava, talán már egy kisebb mocsarat is magába foglal, területe évek óta víz alatt áll, ragyogó fényképész téma, a még mindig alacsonyan álló nap sugarai szinte súrolják a felületét, kékké varázsolva azt, a belõle kiálló friss zöld fû és sás, az elszáradt tavalyi kórókkal és szénamaradvánnyal, csodás látvány.
Felrakom botjaimra a tappancsokat, hogy ne kopjanak, vagy törjenek el a végeken lévõ hegyek a következõ aszfaltos szakaszon, és indulok a nem túl meredeken emelkedõ erdészeti úton a hegytetõ felé. Jobbra feltûnik Drégely vára, búcsúzóul megcsodálom távolba veszõ romjait.
Átugrok egy árkot, szûk ösvényre térek, tüskés indák kapaszkodnak, rángatnak, kidõlt fa törzsén lépek át. A hegyet megkerülõ út visszacsatlakozik, innen ismét kényelmesen lehet gyalogolni. A nyergen átbukva, kocogni kezdek, figyelem a hegyoldalban felfutó szekérutat, ahogy a már elõrébb járók kapaszkodnak rajta egyre feljebb.
Csánki-kertnél pecsételek, jobbra fordulok és egy csemetésen keresztül kijutok a tarvágott oldalba, egy hõsugarak által keményen ostromolt kaptatóra. Izzadva érkezek a gerincre, elballagok egy nyiladozó Aranyesõ-bokor mellett, követem az elõttem jobbra-balra kilengõ keréknyomokat. A pulóver már túl sok rajtam, folyik a víz a hátamon, de nincs kedvem megállni, levenni, elpakolni.
Nem túl magasra nõtt bükkfákkal, tölgyekkel tûzdelt erdõbe érek, körülöttem gömbölyded, mohával vastagon belepett óriás kõgolyók, felettük sziklás hegyorom. Pocsolyás, gidres-gödrös földúton falom a kilométereket, helyenként lekényszerülve róla, kerülve, ugorva.
A lombtalan erdõbe besütõ nap csíkosra festi a tájat, az elõttem futó turista, olyan mintha vibrálna.
Útelágazásban balra fordulok, és meredeken megindulok lefelé, lassan kocogok, óvatosan helyezve a lábamat haladok a völgy irányába. Elõttem vízfolyás keresztezi, a mit tudom én milyen járgányok által szétszabdalt utat halkan csobogva és latyakkal árasztva el a közlekedési felszínt. Átevickélek rajta és felmászok a töltésszerû képzõdményre, hogy ott folytassam az utamat, egyensúlyozva a keskeny, egyenetlen terepen.
Megérkezek egy félkész sátorhoz, ahová éppen akkor fordul be két apró gyermek, csokoládék dobozban, egy aluhordó, meg egy bogrács a földre dobva, gondoljuk ez csak a pontõr táborhelye lehet. Körülnézve meg is látjuk õket, éppen felénk tartanak, odaérve megkapjuk az igazolást, meg csokit is választhatunk.
A pataknál komoly bajban lennénk, mivel alaposan megáradt, de a rendezõk építette híd, az remek. A túloldalon újabb aluhordó, tartóra állítva, benne iható forróságú tea, kezembe veszem a poharat, szürcsölöm a finom nedût és hallgatom a hömpölygõ áradat csobogását, élvezem a tükrözõdõ vízfelületek fényjátékát, bedobom a poharat a szemetes zsákba, és indulok tovább.
Nem sokkal feljebb, apró sziget kisebb facsoporttal, turistaút vezet rajta keresztül, két kis fahíd köti össze a partokkal, nagyon hangulatos, vadregényes. A kényelmes szekérút csak minimálisan emelkedik, jól érzem magam, a táj hangulata, a beszûrõdõ sárgás napfény, a szélesre áradt vízfolyam, a madarak csicsergése, minden csodás.
Szembe érkezik két kislány, nagyon kicsik, teljesen egyedül, ugyan mit keresnek itt, talán a pontõrök gyermekei, de ez a hely már nagyon messzi van onnan. Gázlóhoz érkezek, keskeny csapás vezet a hegyoldalba, felkapaszkodok, felülrõl figyelem az alul bömbölõ folyamot, az ösvény helyenként veszélyes, csúszós, óvatosan haladok.
Az erdészútra visszaérve ismét gyorsabb tempóra váltok. Odaérek egy rég elbontott híd pillérjéhez, át kell kelni, nosztalgiázok egy kicsit, szemügyre veszem a „Börzsöny éjszakai” túra átkelõ helyét, a kövek víz alatt, de nekem itt kell átkelnem, ha éjszaka sikerült most is fog, a többiek más lehetõség után néznek, én neki indulok, bokáig vízben lépkedek szikláról sziklára, a bakancsom nem ázik be, átjutok szárazon.
Még vetek egy pillantást a helyszínre, és már kelek is át a másik ágon, de ez már nem jelent gondot. Meredek hegyoldalhoz érek, ritmust váltok és indulok felfelé, mögöttem gyorsabbak érkeznek, menetelnek tovább, én a magam tempójában igyekszem utánuk. A pulóverem úját felhúzom a jobb hõcserélés érdekébe, érzem, ahogy átnedvesedik a hátam, homlokomon verejtékcseppek jelennek még. Elõttem egy sziklaszirt, tetején egy termetes, mohával benõtt kõgolyó. A terep még meredekebbre vált, lassan araszolok felfelé természetes sziklalépcsõkön, csúszós földes ösvényeken, végül fellépek az apró kis fennsíkra, rajta fából épített emlékmû, szélhárfa. Megállok, a távolból rekedtes varjúkárogás hallatszik, az erdõ mélyén apró ág reccsen.
Botjaim összecsördülnek, ahogy tovább lépek, csuklómra illesztem pántjait, és lendületesen indulok tovább. Rövid pihentetõ szakasz után újabb szírt mutatja magát a fák kopasz ágai között. Verejtékezve kapaszkodok az irányába. Az utolsó lépéseimet görcsközeli állapotban kényszerítem ki magamból, egy öreg, repedezett törzsû tölgy mellett érek fel egy félig kopasz gerincre. Megállok, a leszakadó mély völgybõl felhallatszik a patak morajlása, a gerincet friss, zöld fûkezdemények és tavalyi elszáradt maradványok borítják, a távolban Magosfa, arrább a Csóványos emelkedik ki, felettük egy-egy fehér felhõ cammog lassan tovább.
Leveszem a pulóveremet és felerõsítem a hátizsákom oldalára. A gerincen szakadékok, apró facsoportok mellett, között vezet a fantasztikus ösvény, minden kanyarulata, minden dombocskája rejt valami meglepõt, valami különlegeset, az élmény megunhatatlan. Lépéseimre figyelnem kell, a régi kerítésmaradvány drótjai a földön hevernek, a kiálló sziklák is állandó veszélyforrást jelentenek, fõleg, hogy az ember a látványban gyönyörködik, és kevésbé figyel, pedig itt egy botlás, akár végzetes is lehet.
Túl jutva ezen a szakaszon ismét emelkedni kezd a turistaút, hóvirágok jelennek meg, az idõ is hûvösebbre vált, majd apró hófoltok tûnnek fel. Az egyik ilyenen egy piciny hóember áll pálcika karokkal, tetszik a dolog, apró örömöt szerez.
Magosfánál felzászlózott pont, megkapom a pecsétet, váltunk néhány szót az idõjárásról, aztán már csúszkálok is tovább az olvadt, kásás hóban. Szerencsére nem sok van belõle és többnyire kerülhetõ is. Baktatok tovább, még mindig felfelé, végre meglátom a Csóványos tornyát, újult erõvel vágok neki. A padokon sokan ücsörögnek, esznek, isznak, pihennek.
Nem állok meg, megyek tovább, a meredek lejtõ vastagon havas, tiszta életveszély, lassan haladok, fától-fáig, ha nincs, akkor a talpélemet vagdosom, vagy csúszkálok. Pólóban most meglehetõsen hûvös van, de nem akarok megállni, inkább szaporázom a lépteimet, az emelkedõ azonban megállít, a jeges kaptatók alig járhatóak, az út szélén kell puhább terepet keresni.
Miután felszenvedem magam az egyik ilyen emelkedõn, apró hóemberarzenál fogad, sziklákon, padkákon, még egy faágon is, köszönet a gyártónak, kedves színfoltja lett ez a túrának.
Az itt következõ szakadék, számomra mindig egy rémálom, most is nehezen jutok az aljára, kapaszkodok fákba, keresem talpammal a gyökereket, kiálló köveket, de végre lent vagyok. Átgyalogolok a Rakodón, pihentetõ, vízszintes terepen. Agyam már csak a Nagy-Hideg-hegy turistaházára képes koncentrálni, ott pihenhetek egy kicsit, ihatok valami jobbat, mint eddig.
Visszahívok valakit a sípályáról, nem kellett volna – végül is nekem mindegy merre megy – de azt gondoltam eltévedt. Jobbra fordulunk egy meredek ösvényre, fájó izmaim nehezen visznek elõre, botjaim nagyban segítenek, minden lépés fájdalmas erõlködés, de csak megyek tovább nem állok meg, csak megyek, nem gondolok semmire, csak a fentre, aztán még meredekebbre vált, teljesen belassulok, alig emelem a lábam, de nem állok meg, még egy lépés, aztán még egy, és fellépek a murvás útra. Az egyenes terepen merev izmaim alig mozdulnak, kényszerítem õket, aztán egy bokor mögött megjelenik a várva várt hegyi szálló.
Belépek, és mindjárt be is állok a büfénél sorakozó tömegbe, veszek egy kávét, meg két üveg rostos üdítõt. Lepakolok egy asztalnál, és elballagok pecsételni, itt önkiszolgáló módon kell a billogot megszerezni papírunkra. Elpakolom a tanúsítványt és lezuhanok egy székre, néhány pillanatig csak bámulok magam elé, aztán elkezdem lehámozni a bakancsomat, zoknimat, elõkaparok egy száraz párat a hátizsákból, de egyenlõre szárítom átizzadt lábamat. Megkavarom a kávémat és lassan szürcsölni kezdem, érzem ahogy életet lehel a testembe, minden kortyát élvezem, aztán magamba döntök egy fél liter rostost is.
Nekiveselkedek, jöhet fel a száraz zokni, majd a bakancs is, hátamra kanyarítom a hátizsákomat és már nyitom is az ajtót. A ház mögötti tûzrakóhelyen már lobognak a lángok a bogrács alatt, de nekem mennem kell, az aszfaltos úton kocogni kezdek, a téli jégtakaró eltûnt, de sok apró zúzalékos kõ görög, csikorog, a talpaim alatt, megnehezítve az elõrejutást.
Balra keskeny ösvényen folytatódik a gyaloglás, futás, sok helyen záródnak a bokrok, gazok, karcolnak, tépnek, a nap meg csak süt serényen, az ellenfényt szûri fenyvesek kis csoportja, tölgyfa törzsén meg kék sáv jelzi a jó irányt.
Hosszú, nagyon hosszú lejtmenet, kocogva haladok keresztül rajta egészen Kisinóc turistaházáig. Ledobom cuccomat egy padra, lekváros kenyeret, szörpöt fogok és árnyékos helyre telepszek vele, többszöri repeta után folytatom utamat a sárga négyzeten, majd a sárga kereszten. A kálváriánál megállok egy pillanatra, hogy körbenézzek, érdemes, hangulatos a kilátás.
Kóspallagon megállok egy kék kútnál és felmosom magam, jól esik a hideg víz, megtöltöm a palackomat is, ez már elég lesz a végéig. A falu aszfaltján való gyaloglás egyhangú, fárasztó és nagyon meleg. Többször innom kell, hogy kiszáradt számat nedvesség érje. A Kis-Hanta-patak völgyében haladva többször keresztezzük a megáradt folyamot, szinte lehetetlen lenne átkelni, ha nem lenne mindenhová valamilyen segítség rakva, keresztbe fektetett fák, uszadékfa torlaszok, kövek.
Mindenhol sikerült baj nélkül keresztüljutnom, aztán egy apró kis ösvénynél a lábamba akad egy szederinda és megkapaszkodik tüskéivel a cipõmbe, elvesztem az egyensúlyomat, kapálózok, próbálom kitépni a lábfejemet a csapdából, de nem tudom, elõre zuhanok, kezemben fényképezõgép, nem teszem elõre, nehogy eltörjön, így teljesen egyenesen fejjel elõre belefúródok a talajba, ami szerencsémre nagyon puha. Gyorsan felülök és körülnézek nem látta-é valaki az attrakciómat, amikor konstatáltam, hogy senki, kitör rajtam a nevetés, csak ülök ott és nevetek, még soha életemben nem estem el ilyen bénán. Feltápászkodok és folytatom az utamat, nemsokára egy újabb átkeléshez érek, átugrok egy kis szigetre, innen meg egy keskeny fán egyensúlyozva a túloldalra.
Jobbról feltûnik egy horgásztó, mellette csendben gubbasztanak a horgászok, gondolom, odakiáltok, hogy milyen volt a fogás, de nem vagyok benne biztos, hogy értékelnék érdeklõdésemet, miután minden halat elijesztek, így csendben tovább állok.
Elõttem tornyosul pusztatorony kimagasló dombocskája, tavaly még meg kellett kerülni, most neki veselkedek, hogy megmásszam, a kis várárokban jobbra fordulva, életveszélyesen ferde, csúszós ösvényen ereszkedek lefelé. Nem túl hosszú séta után visszatérek a patak medréhez, festõi sétaút vezet itt, sok ügyességet igénylõ átkeléssel. Végül elhagyjuk a medret és egy erdei úton felkapaszkodunk a Szent Gál földjére, ahol evési lehetõséggel egybekötött pecsételõ hely található, az ételt nem, a pecsétet azonban kérjük.
Vidáman haladunk régi ismerõsömmel, aki nem rég ért utol, beszélgetés közben gyorsan elérjük a Török-mezei turistaházat, de sajnos zárva van, pedig nagyon számítottam rá, mindegy, szerencsére betáraztam még Nagy-Hideg-hegyen egy rostost, azt most elõveszem és az utolsó cseppig megiszom. Közben ismerõsöm, már messzi jár. Lábaim fáradtak, alig vonszolom magam, mégis jó tempóban haladok, nincs ellentmondás, utolsó energiáimat emésztem éppen.
Meredek lejtõre érek, lassan kocogni kezdek az elsõ lépéseknél úgy érzem ez nem fog menni, de csak kocogok tovább. Padon pihenõ turista ugrik fel, kinyit egy dobozos sört és nyújtja felém, komoly traumát okozva, de végül erõs vagyok, és köszönettel elutasítom. Viszont ezek után nem válthatok gyaloglásra, így lefutok a völgy aljáig. Innen azonban csak vánszorgok, barátom a belátható út vége felé távolodik komoly tempóban.
Megérkezek a körtvélyesi emelkedõhöz, erre mindig rossz érzéssel gondolok, most is nehezen haladok, igyekszem egyenletesen lassú tempót diktálni, a legrosszabb, amikor a felsõ napos részre érek, ez mindig befülled, rettenetesen meleg és meredekebb, mint az eleje. Szédelegve érek fel, néhány igen lassú lépést teszek, hagyom magam lélegzethez jutni, izmaimat feltöltõdni, de nem állok meg, gyorsan regenerálódok, mint mindig, az aszfaltra érve már minden rendbe. Az erdei út lezárva, így elsõ ízben a betonúton jutok el Köves-mezõig.
Most ismét felfelé haladok, de egész jó iramot diktálok, valószínûleg átestem egy holtponton, csak Hegyes-tetõ lábánál lassítok, és felveszek egy egyenletes ütemet, fáradt izmaim lassan visznek, a keresztezõ szekérút elõtti meredekebb rész majdnem megállásra bír, az út túloldala szinte leküzdhetetlen akadályként tornyosul elõttem. Rálépek a meredek oldalra és vonszolom magamat felfelé, túljutok ezen a kritikus háromméteres szakaszon, itt már lankásabb, nem állok meg, kapaszkodok tovább, kimért léptekkel, talpammal keresem a kiálló köveket, gyökereket, biztos tapadási felületeket, közben értelmetlen, ritmust adó valamit mormolok és erre emelem a lábam, ez ütemezi a mozgásomat és eltereli a figyelmemet. Lassan emelkedik a látóhatár, elõször csak a kilátó teteje jelenik meg, aztán lassan elõbújik az egész építmény.
Fenn vagyok, körülnézek, a panoráma a Duna-kanyarra, a túloldalon pöffeszkedõ várral, a folyón úszó, fehér tajtékokat vetõ hajókkal, a szigetcsúccsal, fenséges, szeretnék hosszasan elidõzni ennél a látványnál, de menni kell. Még meghallgatom néhány madár vidám csivitelését, aztán irány lefelé, futva ereszkedek a nyeregig, itt lassítok, lépésre váltok. A sárga sáv enyhe emelkedése mindennél nagyobb kínkeserv, kiszúrásnak, átverésnek érzem, amikor meg fenn vagyok, rögtön futásra váltok, és majdnem végig futom a hátra lévõ távot, csak ahol emelkedik, ott veszem lépésre a dolgot.
Utolérek egy turista társat, és a hátralévõ szakaszt együtt tesszük meg, a sárga jelzésrõl letérve, átmászunk egy töltésszerû földsáncon és a túloldalon lévõ szekérútról már látni a kis fehér kápolnát és az emlékmûvet. Hihetetlen jó érzés ideérni, itt lenni, teljesíteni a túrát, az ember feldobódik, megkönnyebbül, egyfajta gyõzelmi mámorban ég.
Átvesszük az oklevelet a kitûzõt, kapunk még egy pohár frissítõt, kortyolok belõle, aztán leteszem valamiféle építmény talapzatára, száraz pólót veszek, megiszom az üdítõt és indulok lefelé a lépcsõs szerpentinen. Nem kell sietnem, levezetésnek használom az állomásra vezetõ utat, a kilátás innen is Pazar, a Duna, a távoli hegyek, Zebegény a templommal, lent, a falut átszelõ patak.
A vonaton a napközben készített képeket nézegetem, így megelevenednek az emlékek, újra a turistaútvonalakon, hegyeken, völgyeken járok. Lábaimat nem tudom, hogyan helyezzem, mindenképpen fájnak, sajognak, kinézek az ablakon, Visegrád fellegvára suhan a fák felett, a Dunán meg egy uszály cammog komótosan a város felé.
 
 
OttorinoTúra éve: 20092009.04.09 09:13:51
megnéz Ottorino összes beszámolója
TELEKI 50 - 2009.04.04.
Táv: 49,94 km; Szint: 2071 m; Szintidõ: 13 ó.

Elsõ Telekimnek nézek elébe, ezért az izgatottság miatt nem volt gond a 2:10-es felkelés. Amit lehetett pénteken elõkészítettem, de az ébresztési idõpont meghatározásakor figyelembe vettem, hogy éjszakának évadján kicsit lassabban megy a fürdõszobai rutin, a talpam preparálása, a cihelõdés, no meg a bõ félórás séta a Nyugatiig. Ilyenkor nem jár a BKV, csak a rengeteg részeg. Ahogy közeledek a Körúthoz, úgy nõ a dülöngélõk száma, a pályaudvar közelébe már söpörni lehet õket. Mivel megvan a jegyem, elõre megyek a 13-as vágányhoz. Két leányzó foglalja a helyet a sötét, gyéren lakott vagonban. Az ablakból megpillantjuk Gergõt, aki úszó- és túratársunk. Felgyullad a villany, majd pár perccel a menetrendben feltüntetett 4:42 után elindul a vonat Vác felé, négy fõre kiegészült csapatunkkal. Elõször társalgunk egy kicsit, de a zakatolás elbágyasztja a többieket. Gergõn nem csodálkozom, mert péntek délután indult Veszprémbõl, és azóta nem aludt. A kaller közvetlenül az átszállás elõtt kezeli a jegyeket, legalább nem nekem kell felkeltenem a babákat. Futás az egy kocsiból álló kis piroshoz. A vonaton találkozok Virág Attila kollégámmal, le is ülök vele szembe. Mindenkinek éppen jut hely. Alig tesszük le magunkat, máris felpörög a diesel. Falatozni kezdek, de a függõleges kilengés miatt aggódok, hogy megevett elemózsiám tengeri betegség áldozatául esik. Nem tudom kinyújtani a lábam, de örüljek, hogy nem kell állni az egy óra húsz perc alatt. Drégelyen egy pad és egy budi mellett megáll a "vonat". Kimondottan csípõs a reggel, de süt a nap. Bõven van idõ a szöszmötölésre, amíg feláll a nevezési iroda. Eligazítás van az egybegyûlteknek, de a felét nem hallom a nevezõk zsibongásától. Még jó, (?) hogy az itiner mellé adnak egy kutyanyelvet, amin a legutóbbi változtatások vannak feltüntetve. Elolvasom. Amit tudok rajta értelmezni, azt megpróbálom megjegyezni.
Attila és Gergõ az elsõk között elhúz. 7:10-kor mi is megnézzük a vágány másik oldalán, egy korlát kövén az elsõ piros sávunkat, és megindulunk a falu szélén. Átmegyünk egy híd alatt, majd a Schaffer-kutat jelzõ lakkozott táblánál a vágányon. Beérünk az erdõbe, és mielõtt komolyodni kezdene az emelkedõ, elérünk egy kiépített pihenõ helyet. Máris akad, aki ezt kihasználva a cipõjét fûzi. Húzós az út fölfelé, és megrökönyödve látom, hogy még nem is értük el a piros L jelzést. Kezdetnek elég brutál, de ahogy olvastam a beszámolókat: "Ne remélj! Lesz még rosszabb." Az L-en is sikerül felmenni lassan, de megállás nélkül.

1. ellenõrzõpont, Drégelyvár.

Már a várrom tövében elkezdek fotózni, aztán felkapaszkodok a pontõrhöz. Fentrõl lekapom a feltörekvõ Verát, és néhány tájfotó után Suzyt, aki remek színben van:-) Kimegyünk a boltíves kapumaradványon, és remegõ lábakkal óvakodunk le a sziklákon a másik oldali pihenõhöz. Keresztez minket a kék sáv. Ez eltévedési pont, ezért jól megjegyeztem más beszámolókból, hogy itt a bal kéket kell választani. A dzsuva- és az erdei traktor elõl a peremre ugrálunk, nehezen enged tovább a rekettyés. Gõzerõvel folyik a fakitermelés. A Kõvágó-hegy oldalában már árnyas, lábnak kellemes talajú sétaút vezet, néhol kisebb tócsák, átfolyások. Kiérünk egy irtásra, ahol frissen fûrészelt, egészséges fákból álló rakások várakoznak elszállításra. Futó hagy el, majd ötven méter után visszafordul, hogy rossz az irány, mert a kék háromszögön kellene menni. Már egy hete a TV reklámok alatt a Teleki útvonalát elemzem túrabeszámolók alapján, térképpel a kezemben, de kék háromszög jelzést se, közel se távol nem láttam. Mégis elbizonytalanodok, és elõveszem az itinert. Az megerõsít, hogy Pénzásásig kék sáv, csont nélkül. Közben a tag visszafutott, és látom, hogy a lányok kis barikaként mennek utána. Füttyentek és intek, hogy nemodabuda. Úgy látszik a Sporting Life meggondolta magát, mert még egyszer elfut mellettem. Szerencsésen leérkezünk Pénzásásra, ahol egy majdnem tavacska mellett, egy farakásnál szerelvényt igazítunk, és kortyolunk néhányat az emelkedõ elõtt. Négyzetre emeljük a kék sávot, magunkat pedig fölfele az egyre meredekebb mûútra. Balra figyelek, nézem a kopott jelzéseket, és egyszer csak balra, egy kis benõtt ösvény melletti egyik fán látom a kék négyszöget. Fölvágunk az ösvényre, és még meredekebben emelkedünk. Alig érünk az erdõ sûrûjébe, máris kibukkanunk egy szélesebb útra, amit az itiner feltárónak aposztrofál. Jól járható, még beszélgetésre is futja a szuflából. Alant látszik a mûút, amirõl felhozott minket az ösvény, és ami egy - az ágak közül alig kivehetõ - házhoz vezet. Utunkat hatalmas, szürke szálfák szegélyezik; Wenckheimék aztán tudták, hogy hová kell vadászházat építtetni. Egy keresztezõdésnél elnézünk balra a csillagvágási kõbánya felé, de tovább lejtõzünk déli irányba. A megerõsítõ kék négyzet 50 m múlva látható egy messzebbrõl takarásban levõ fán. Jóval lejjebb két fiú napozik az út szélén egy turistajelzésekkel díszített, kiszáradt fával átellenben; õk a pontõrök.

2. ellenõrzõpont, Csánki-kert.

Jobbra fel átváltunk a sárga sávra. Vera lemaradt jól takaró rejtekhely keresése miatt. Cserjésben emelkedünk egy gerincig. Verõfényes napsütésben haladunk az erdõig, ahol balkéz felõl nagy, mohás sziklák és szálfák szûrik a napfényt. Valamelyik kõ ezek közül a Bugyihó. Szép, kellemes hely. Elfut mellettem egy hölgy, köszönünk, majd meglátom a balról, derékszögben feljövõ piros sávot, amin le kéne ereszkednünk. A nõ fut tovább a pirossal kiegészült sárgán. Kiabálok neki, hogy le a piroson, mire megáll, és egy már ott álló, másik nõvel nézegetik az itinert. Mutogatnak valamit, és tovább futnak a rossz irányba. Ma meggyûlt a bajom a futókkal, ráadásul most hagyom magam megdumálni. Megerõsít a tévhitemben, hogy közben utolér Vera, és egy hozzá csapódó, alkalmi beszélgetõtárs, aki a leghatározottabban megy tovább a piros-sárgán. Úgy nyolc perc múlva belém hasít, hogy csak mi megyünk erre, se elöl, se hátul senki. Na ebbõl elég! Fordulj! A visszaúton látom, mekkorát kolbászoltunk el. Nem látok a pipától, magamra vagyok mérges, hogy hagytam magam rábeszélni a hülyeségre. (Otthon megnéztem a térképet: A sárga Királyháza fölött visz a hegyekben nyugatra, Kemence felé kb. 10 km-t, úgy, hogy le se lehet ereszkedni; az ellenpiros meg északra indulva visszavisz Drégelyre. Hehe.) Remélem a két nõ még mindig ott cirkulál valahol a Börzsönyben. Nehéz az út lefelé a piroson. Köves, sáros, meredek, és amikor kényelmesen járhatóvá válik, az erdõ szélén, patak partján ott a

3. ellenõrzõpont, Királyháza.

Patakon innen megkapjuk a bélyegzést, és ehetünk egy Twixet, patakon túl meg ihatunk teát. Szomjasak vagyunk, és a Mána még elõttünk, ezért bõven fogyasztunk a teából. Barna hullámpapír-nyíl - rajta Teleki bélyegzõvel - mutatja az irányt vissza a pirosra. Egy derûs családfõ kérdezi, hogy hova lesz a kirándulás, és csodálkozik, hogy akiket eddig megkérdezett azok mind Zebegénybe mentek. Amikor feloldjuk a rejtélyt, kislánya egy baromi nagy, sárga-fekete gõtével dicsekszik, amit a patakban fogott. Egy másodperc alatt megszületik a mû: "Kislány Goethével". Tovasietünk egészen addig, amíg megkezdõdik a Rakottyás-patakon való ide-oda ugrálás, faágakon való egyensúlyozás. Az utolsó átmászás után megpillantom a piros sávot balra fent, egy meredek emelkedésû ösvény mellett álló fán. Sokat hallottam emlegetni a Mánát, olvastam is róla beszámolókat, így nem ijedek meg, hanem nekivágok, hiszen ezért (is) jöttem. Saját tempóban megyek, egyenletesen lélegzek. Lentrõl házikónak látszik a Tóth Valaki fából készült emlékmûvének a teteje. Közelrõl már látom, hogy közepébe egy feltartott fejû madár van faragva. Nincs erõm lefényképezni, tovább megyünk. (Vera még tartja az iramot.) Nagyon pici sík terep következik, de utána megint hosszú, lassú, nyelvlógatós emelkedõ. Elvesztem az idõérzékem, nem tudom mennyit jöttünk már fölfele. Egy társaságot érünk utol, sok nagyobbacska gyerekkel. Az egyik asszony bíztatja õket, hogy ez az emelkedõ az utolsó, és már fent is vagyunk. Igen meredek, de örülök, hogy utolsó. Hátra fordulok, hogy bíztassam Verát, de már nem látom. Lassan feljutok az emelkedõn. Egy keskeny ösvény fut a gerincen, lent a Rózsás-patak csörgedez. (Elég hangosan.) Ez már a Nagy-Mána - gondolom - de rövid szintbeli haladás után érzékelem, hogy igen durva, nagy amplitúdójú hullámvasutazás következik. Tûzi a nap az arcomat, fejemet. Pillanatnyilag úgy érzem, hogy lángolok. A hullámzás még hosszú, hosszú ideig tart a gerinc mentén. Kis hófoltot látok, közepében mini hóemberrel. Sziporkázik rajta a napfény, nem akarok hinni a szememnek. Balra már kilátszik a Csóvi kéménye, de hosszú az út még odáig. De ismerõs az a hátizsákra terített kockás ing. "Mi az Gergõ, az anyósodat is felcipelted a hátizsákban?" Nincs ereje nevetni vagy bosszankodni, mert már megint rugaszkodunk felfelé. A sarkon áll egy erdészféle ember. Igeeeen, ez a

4. ellenõrzõpont, Magosfa nyerge.

Becsatlakozik a zöld sáv is, és a két jelzés piros fehér zöldnek látszik. (Igaz, hogy alul van egy fölösleges fehér.) Hirtelen túl sok lesz a hó, most már nem is olyan vicces, mert csúszkálok rajta, akaratom ellenére. Már egész közel ez a randa kémény, de most nagyon tudok neki örülni. Leülök a faasztalok egyikéhez, Gergõ felmászik a kéményben. Dél elmúlt, ezért megkezdem szenyóból és kólából álló, csóványosi ebédemet. Egy KitKatot is elkezdek rágcsálni, amikor "befut" Vera. - Mi van, már a desszertnél tartasz? - Igen, úgyhogy ha enni akarsz, és azt akarod, hogy megvárjalak; húzzá' bele. - Közben lejön Gergõ, és indulásra befut Suzy is. Verával elõre megyünk a kék-piroson, mert a térdem miatt lefelé csak óvatosan tudok (merek) menni, és lejtõn mi tagadás Verocska sem egy némber one. Megint ez a hó. Sose szerettem a havat igazán, most meg egyenesen belehuhognék. Elég a csúszkálásból, de most meg ennél a sziklánál jobbra, le kell menni a semmibe. Térdem recsegve köszön meg minden lépést. Ahogy közeledünk a fakereszthez, (Rakodó) úgy enyhül a lejtõ. A kereszttõl pedig ismét emelkedni kezd. Lassan, egyenletesen felkapaszkodunk a

Nagy-Hideg-hegyre. (5. ellenõrzõpont)

Eléggé kivagyok és ég az arcom, de hosszabb emelkedõre emlékeztem a tavaly elõtti LOKOMOTIV 424-rõl. Bemegyünk az ebédlõbe az önkiszolgáló pecséthez. Stemplizünk, majd Vera bemegy a bilizõ kislányos ajtón, én meg a fiúcskáson. Jó hideg víz folyik a mosdó csapjából. (A fejemhez képest pláne hideg.) Megtöltöm két félliteres flakonomat, majd bõ vízzel lemosom az arcom, nyakam. A sós levet az arcomon hûsítõ friss érzés váltja fel. Kint a napon fél perc alatt leszáradok. Megjön Gergõ, Suzy sehol. Ketten továbbállunk a turistaház terasza alatt vezetõ kék sávon. Jólesik az enyhe hullámzással tarkított lejtmenet az erdõben. Utolér egy fiatalember és kérdezi, hogy az 50 van e betervezve. Vera válaszol: - Mi az, hogy betervezve? - Igen, ez jó válasz. - Hagyom helyben a spontán reflektálást. Az ifjú csokit kínál, Vera elfogad egy kockát. Kiérünk az erdõbõl, és megkezdõdik egy hosszú, délnek tartó, guruló köves lejtõs út. Jól meg kell nézni, hová lép az ember, és a lejtõt sem lehet gyorsabb haladásra használni, sõt majdnem végig fékezésre fecsérlõdik az energia. A Barna Ferenc emlékmûnél már mind a kettõnknek tele van az, amije van. Nagyon messze és nagyon mélyen cseréptetõs házak látszanak. Nem valami bíztató. Sokára, de elõtûnik a jól ismert patak az árnyas pihenõvel. A padoknál csoportos zokni húzogatás és lábápolás folyik. Már csak pár lépés, és itt vagyunk a parkolónál meg a hozzá tartozó turistaháznál.

6. ellenõrzõpont, Kisinóci turistaház.

Parizeres és lekváros kenyér a választék, én mindkettõbõl eszek. A limonádé nagyon szappan ízû, de abból is leerõltetek két mini pohárral. Már evés közben figyelem, hogy merre indul az, aki itt már végzett. Befut Gergõ; Suzy meg innen a parkolóból telefonál, hogy jön. Jó! Felvesz egy lekváros kenyeret, és leül. Szorít az idõ, és az utolsó falatokat már a nógatásom közepette nyeli le. Ettõl kissé ingerült lesz. Végre elindulhatunk a sárga kockán. Alig megyünk valamicskét a jelzésen, amikor átveszi az irányítást a távolból fán lógó kotonnak látszó szalagozás. Meg is nézem közelrõl; TELEKI 50, 20 van rányomtatva (mégse koton). Megint utunkba került egy patak, amin át kell ügyeskedni magunkat. A medertõl elemelkedünk, és innen már sárga kereszteket is lehet látni a fákon. Össze-vissza kanyargunk, míg egy szélesebb útról alig észrevehetõ, keskeny ösvényen balra kanyarodik el a sárga plusz. A kotonok is segítenek, nehogy lemenjünk a faluba a Kálvária érintése nélkül. Pár tíz méter, és itt a dombtetõ a három feszülettel. Kár, hogy nincs itt egy fel nem tüntetett ellenõrzõpont, mert így a kispistázók Kisinóctól Kóspallagig, a kék sávon hatalmas utat spórolhatnak meg. Lefelé menve a stációk mentén elérjük a falu szélét. Egy tulaj égeti a száraz füvet a kerítése mentén. Lapáttal csapkodja a tüzet, de a kerítés zöld szigetelése már füstöl. Marha büdös. Lent, a faluban keressük a kék sávot és egy mûködõ nyomós kutat. A kék már megvan, de a kutak közül csak a harmadik mûködik. Felfrissítjük magunkat és vízkészleteinket, aztán tovább megyünk egy infó táblától enyhén balra a piros-sárga sávon. Eljutunk a Kis-Hanta-patakhoz, aminek a környéke is sáros, pocsolyás. Többször át kell kelni a patakon, alig vagy egyáltalán nem találjuk a javasolt átkelési pontot jelzõ szalagozást. Az átkelõhelyek keresése és maguk az átkelések zabálják az idõt. Legtöbbünknek sikerül beázás nélkül megúszni. Vera egyik nadrágszára bokáig sáros, egy helyütt belecsúszott a patak iszapjába. Balra leválik rólunk a sárga, és elérünk a Boglya-kõ lábához, ahol némi tanakodás után jobbra fordulunk. Egy távolabbi fán meg is látjuk a piros sávot. Még ugrálunk a patakon, mielõtt elérjük a Toronyalja-tavat. Nem elég nagy a tó a békáknak, mert itt hemzsegnek a keréknyombeli pocsolyákban. Egy jobb kanyarral megérkezünk a Pusztatorony elé. A piros L felvisz a kúpra, a Biber vár romjához, de az egy másik teljesítménytúra ellenõrzõpontja. A piros sávunk, azonban a kúp jobb oldalán halad, majd egy nyeregbõl visz le az országútra. Én is erre akarok menni, de a többiek az itinerre hivatkozva rögtön balra kimennének az útra. Ezen vitatkozunk, de õk többen vannak, és erõsíti õket az, hogy néhány túratársunk hátát látjuk, amint az országút felé mennek. A mûúton, a beláthatatlan kanyarba érkezõ autók hirtelen kormánymozdulatokra kényszerülnek. Amikor a szalagkorláton meglátom a piros sávot, ami a Pusztatoronyt megkerülve jön ki hozzánk, már biztosra veszem, hogy nem lett volna szabad letérni a jelzésrõl. Hû de mérges vagyok. (Otthon aztán az itiner mellé adott kis slejfnin olvashattam, hogy nekem volt igazam, de akkor nem jutott eszébe senkinek, hogy ezt csíkot kéne elolvasni.) Élesen balra kanyarodunk le a mûútról, és a változatosság kedvéért megint patakot ugrálunk, ezúttal a Korompa-patakot. Enyhítõ körülmény, hogy ez talán nem olyan széles, mint az eddigiek. Amikor mindenki kellõen kiugrálta magát, a piros balra elválik a pataktól, és felvisz a

Szent Gál-földre, a 7. ellenõrzõponthoz.

Egy kiszáradt fán piros és zöld jelzés, alatta pontõr hölgyek. Ide már nem jutott bélyegzõ, szignálják az itinert. Suzy kimerült az ugrálásban, ennie kell, leül. Kérdésemre, hogy nem tudna e menet közben enni, - mint ahogy erre számtalan példa volt eddig - berág, és továbbküld minket. - Ha baj van, lekísérlek - mondom, de erre egyenesen elzavar. Fásultan megyünk tovább, élen Gergõvel. Egyszer csak megkérdi, hogy láttunk e valamilyen jelzést. - Vazze, te mész elöl, és minket kérdezel? - A jelzetlen úton folytatjuk, és kibukkanunk egy mûútra, ahol Vera elõveszi a térképét. Kiderül, hogy már az ellenõrzõpontnál a mûútra kellett volna letérni, és valahol a piros-zöld bevisz az erdõbe. Szerencsére egy fán zöld négyzet jel van, ami kevés nagypista árán egy másik ponton visz be az erdõbe a piros-zöldhöz, amin eljuthatunk a Törökmezõre. Szerencsére hamar visszatalálunk az útvonalunkra, és megérkezünk a törökmezõi turistaházhoz. Sok gyerek játszik a mellette levõ réten és játszótéren. Meg sem állunk, hanem átváltunk a kék sávra. Innen a múlt heti JULIANUS 50 túrát csináljuk ellenkezõ irányban. Viszonylag szintben haladunk, s ez alkalmat ad arra, hogy magunkhoz térjünk. Segít ebben az is, hogy már nem tûz a nap, és frissebb a levegõ. Hát persze; egy ember áll a keresztezõdésben és cigarettázik. Amikor elmegyünk mellette, berúgja a motorját és elhúz, iszonyú benzingõzt hagyva maga után. Késõbb utolérjük, amint ismét rugdalja a motorját, de hasztalan. Itt van a lebontott átmászó, ami egy meredek emelkedõ kezdetét jelzi. Elkezdek araszolni fölfelé a Körtvélyes oldalában, a többiek kissé elmaradoznak. Már majdnem kifújok, mire elérkezek a második lebontott átmászóhoz, ami viszont az emelkedõ végét jelzi. Alibibõl csinálok egy visszatekintõ felvételt, addig is pihenek. A többiek nem jönnek, ezért tovább megyek. Kiérek a Köves-mezõ felé vezetõ mûútra, és látom, hogy a reggeli eligazítás szerint a turistaút tényleg járhatatlan a fakitermelés miatt. Utolér Vera a túrán szerzett beszélgetõtársával, aztán befut Suzy telefonja, hogy feladja a teljesítést, és lemegy Kövesmezõnél, a kék pluszon. Próbálom meggyõzni arról, hogy már nincs sok hátra a kilométerekbõl, de hajthatatlan, és mondja, hogy jelezzem a feladást a rendezõség felé. Komolynak tûnik, ezért nem forszírozom tovább. A többiek is sajnálkoznak. Elérkezünk a kövesmezõi kis réthez, ahol jobbra betérünk az erdõbe. Zsigereinkben érezzük a Hegyes-tetõ közeledtét. Közbe felhív Tom, aki sajna nem tudott eljönni, és érdeklõdik, hogy merre járunk. Most döbbenek rá, hogy már csak két óra van a szintidõbõl. A sok kis vacakolás, egymás bevárása, átkelõhely-keresés, kétszeri kicsi eltévedés összeadódik, és a szintidõbõl való kifutással fenyeget. Jobban belehúznék, de nem megy. Kétszer keresztezzük a murvás utat, és már itt is a Világos-tér, ahol beadunk magunknak egy-egy energiaitalt, hogy bírjuk az emelkedõt. Itt feketéllik elõttünk a FELADAT. Nekikezdünk. Vidám csoportok és egyének rongyolnak lefelé. Összeszedem magam, és abból próbálok erõt meríteni, hogy nemsokára én is lefelé megyek, és a szembejövõk elcsigázott arcát bámulom. A szívem már nem is ver, hanem fibrillál, de ha bele döglök sem állok meg a

8. ellenõrzõpontig, a Hegyes-tetõig.

Magamban kicserélem a Hegyes-tetõ nevében szereplõ magánhangzók egy részét, és egy nedves, a fejbõrön élõsködõ rovarhoz jutok. Az asztalnál egy kicsi lány ül és pecsétel. Megköszönöm, és azonnal sarkon fordulok, indulok lefelé. Harminc méter múlva jönnek Veráék, kérdik, hogy nem várom e meg õket. - Mire leérek, úgyis utolértek. - Lent áttérni a sárga sávra, és irány megint a Világos-tér. A tér után balra, visszafelé kanyarodva, hegyesszögbe megy be a sárga az erdõbe. Ezt a szöget bizony levágom, így nyerek vagy húsz métert. Alig követtem el tettem, máris felhangzik a "kispistaaaa" kiáltás. Hálni jár belém a lélek, de Vera igazságosztását egy fuldokló röhögéssel jutalmazom. Nagyot tévedek, amikor azt hiszem, hogy innen már "csak" lefelé kell menni. Szerintem szép alattomban még egyszer fel kell hágni kb. a Hegyes-tetõ magasságába, és csak onnan kezdõdik a hol meredek, hol lankásabb lejtõ. Már lehet hallani a kutyák ugatását, de ez csalóka. Sokáig szlalomozunk még, amikor kiérünk egy panorámás helyre, ahol kockáztatva az idõveszteséget, fotót csinálok a Dunakanyarról naplementével. Egy pillanat és már el is tûik a fátyolfelhõk között a tûzgolyó. Erõsen alkonyodik, de még látni a talajegyenetlenségeket, nem kell lámpa. Itt van megint egy kritikus elágazás. Az elõttünk haladó spori erõsködik, hogy az itiner szerint a kék kereszten kell lemenni, de én a reggeli eligazításon hallottam, hogy a sárga háromszögön kell folytatni. Sõt, ebbéli hitemben megerõsítenek a fán lógó kotonok, amelyek a sárga háromszög irányába terelnek. A mai nap a félrevezetési kísérletek napja. Emberünk elindul a kék kereszten, de mire a Trianoni Emlékmû tövébe érünk, már ott van a sarkunkban. Belépünk az alacsony kerítésen, amikor a telefon órája 19:40-et mutat, majdnem teljesen sötét van. Harminc perccel a szintidõ lejárta elõtt értünk be. Átvesszük a túrák végén szokásos relikviákat, közben megjön Gergõ is, de már csak egy pohár víz legurítására van idõ, mert 20:10-kor indul a vonat. Szépen besötétedett, fentrõl látjuk Zebegény fényeit. Leindulunk a bazaltköves járdán, jó belekapaszkodni a hûvös korlátba. Alant egy kiskocsma hangulatos teraszán a fürgébb túrázók fogyasztják jól megérdemelt italaikat. A vasúti pénztárhoz sietünk. Még nem csuktam össze a botomat, a sorban állva rátámaszkodok, hogy ne csukoljak össze én. A pénztáros egyáltalán nem sieti el, szerencsére a vonat sem. Még van idõ, hogy meglazítsam a cipõfûzõket. Vera nézegeti a kitûzõt, se kilométer-, se évszám nincs rajta. Kár! A vonaton kényelmesen elterülünk. Elfogyasztom utolsó szendvicsemet, megiszom maradék vizemet, de a csokimat már meghagyom; valaki levette a cipõjét...

Ottorino.
 
 
Pap GáborTúra éve: 20092009.04.06 14:09:10
megnéz Pap Gábor összes beszámolója
Teleki50

6:37-es vonattal utaztam Drégelypalánkra. Leszálláskor a népek gyorsan megrohamozták az asztalokat, én a tavalyi taktikámat követve kényelmesen öltözködtem, melegítettem. Meleget ígértek, de nem tudtam mennyire, minden esetre a vékonyabbik hosszú futónadrágomat és egy vékony hosszú ujjú felsõt vettem föl.
9-kor egy 30-on futó sráccal együtt vágtam neki a távnak. Egészen a Schaffer kútig mentünk együtt, ahol látva, hogy én emelkedõn is futok, gyorsan lemaradt. Jól ment minden, bár izzadtam mint a ló, 25 perc alatt a várban voltam. A kilátás mint mindig gyönyörû.

A vár után gyorsan benyomtam egy csokit energiapótlásul, megelõzendõ a késõbbi összeomlást. Pénzásásig hullámvasút jó jelzettséggel, helyenként sárral. Több helyütt hóvirág és Odvas Keltike mezõk virítanak kellemes illat, és madárcsicsergés tölti be a levegõt, teljes a nyugalom és a harmónia.
Csánki kert felé feltûnik a Magas-Börzsöny is, idelátszik 1-2 hófolt. Megy a szekér, idáig 9 felett van kicsivel az átlagom, de most jön a java.

Királyházánál a pont beköltözött az erdõbe. Gyorsan fölmarkolok egy csokit, bedobok 1-2 pohár teát és megyek tovább. A Rakottyás-patak igen meg van áradva, nem sok lehetõség van az átkelésre, egy alkalommal sikerült jól bele is lépni, ez után meg már mindegy alapon átgázoltam. Hideg volt a víz, de valószínûleg hûtésileg jót tett.
Kemény volt a Nagy-Mána kaptatója, nem emlékeztem rá, hogy ilyen hosszú. Fönn a bércen is hallani lehetett a megáradt patak zúgását.

Magosfai nyereg elõtt jelentek meg az elsõ hófoltok. Nagy-Hideg Hegyik volt belõlük rendesen, némileg akadályozva a futást. Csóványoson értem utol Vadmalacot és Jaatot. Tavalyhoz képest teljesen jól éreztem magam, semmi jele nem volt a készülõdõ hanyatlásnak. NHH-n pecsét és irány az Inóci vágás. Úgy emlékeztem, hogy hamarabb elérjük a hosszú egyenes szakaszt, nem mintha vártam volna, a lejtõ gyenge oldalam, nem merem elengedni magam.
Minden esetre ezen is túlestem, és kb. 3:20-as idõvel már a ponton ettem a parizeres kenyeret. Sajnos só nem volt, én meg nem hoztam magammal. A limonádé nekem nagyon ízlett így nem túlcukrozva.

A Kálvária felé vezetõ sárga négyzet és kereszten tavaly az itinerrel nem volt gond eltájékozódni, most viszont elõ sem kellett vennem, mer nagyon jól ki volt szalagozva. Beérve a faluba éreztem elõször igazán, hogy ma jól befûtöttek odafönn. Kezdett lötyögni a hasam, a víz nem szívódott föl. A táskámban lévõ izós lét már utálta a gyomrom, langyos is volt. Sikerül benézni a falu végi jelzés amivel semmit sem rövidítettem, csak a szomszéd utcán értem ki a faluból. Ami kutat találtam, azon nem volt nyomófej. Helyiek felajánlották, hogy adnak, de én megköszönve visszautasítottam azzal, hogy Szent-Gál-földnél lesz frissítõ, addig meg a hátamon lévõvel elleszek. Na ez hiba volt.

A Kis-Hanta patak mentén találkoztam Jakus Béláékkal, akikkel Hegyes-tetõ aljáig együtt mentem. Ismét trükközni kellett 1-2 patakátkelésnél, de nem volt nagy kaland, jól jöttek a hidak.
Pusztatoronynál új a piros felfestése, most már fölmegy a várba. Jó sok kiránduló jött szembe.
Az aszfaltos út keresztezése után visszatértünk a patakvölgybe. Szemeim elõtt már csak egy jól agyonsózott kenyér, és egy köbméter víz elfogyasztása lebegett.

A ponton kenyér volt, só sajnos nem, és víz sem. A pontõrök megkínáltak sajátból, de nem fogadtam el, mert én 2km múlva Törökmezõn tölthetek, õk meg itt lesznek a napon még hosszú ideig. Elég nehezen ment le a kenyér, és harcolni kellett, hogy lent is maradjon. Törökmezõn zárva a büfé, a helyiektõl kértünk vizet. Fél liter úgy tûnt el, mint a villám. Föltûrtem a nadrágom szárát és a póló, ujját, így átmenetileg jobban lettem. A hegyes tetõ aljáig laza kocogás, kivéve az elbontott vadkerítésnél lévõ emelkedõt, mert ott sétáltunk. Az aszfalt elõtt Béla ellépett, találkozom László Szilvivel. Már nagyon gyengének érzem magam. Úgy kell magamra parancsolni, hogy ne álljak meg a kilátóig. Fönt üldögéltem 5-10 percet, hogy lenyugodjon a gyomorom, addig próbáltam gyönyörködni a tájban. Érdekes, hogy a Börzsöny déli végén mennyivel elõbbre jár a természet, mint az északon.

Szilvi visszaelõz, én is összeszedem magam és utána indulok, de a célig már nem érem utol. A sárga sáv és háromszög jól jelzett, és zömmel lejt. Nyáriasan meleg a levegõ errefelé, nem erõltetem a dolgot, 6:10-el érem el a célt. Keményen megszenvedtem az utolsó 15 kilit, ami egyértelmûen a sóhiány számlájára írható. Persze a hosszú ruha sem volt a legjobb választás, nem számítottam ilyen melegre. A só pótlás kérdésével kezdenem kell valamit, mert így a nyáron sok szenvedés vár rám.
Köszönöm a túrát a szervezõknek, nagyon jó volt!
 
 
csibaTúra éve: 20092009.04.05 15:24:24
megnéz csiba összes beszámolója
Teleki 50

Idén már zsinórban 3* vágtam neki ennek a túrának, bár eddig mindig belecsúszott valami hiba, és sajnos idén is. 2007-ben a sötét miatt tévesztettük el a S jelzést a végén, tavaly útvonalleírás hiányában elkavartunk a P jelzésen Pusztatorony után, és idén is kifogott rajtam ez a P jelzés… :S

(Egyébként meg hatalmas kalap sz@r a MÁV-nak. 80km-es utat sikerül 2 óra alatt legyûrnie a vonatnak, úgy, hogy ebbõl az elsõ 35km-t kb 35 perc alatt megteszi. Lehet, Vácról gyalog hamarabb le lehetne érni Drégelypalánkra. Szerencsére ez nem befolyásolta a csodás túrát.)

Szóval harmadszori nekivágás, célom, hogy max 8 óra alatt beérjek a célba, ami össze is jött . Gyorsulok évrõl – évre ezen a túrám, talán még pár év, és hamarabb a célban leszek mint, hogy elindultam volna  Az idõjárásra nem lehetett panasz, sõt még talán olykor túl meleg is volt. Bár reggel el kell még a polár, ami a rajtban le is kerül, és rendezõk által utazik a célba.

Vonattal szépen kizötykölõdök a rajtba, közben egy – két ismerõs arccal összefutok. Szép lassan, de végre valahára bedöcög a vonat Drégelypalánkra 9 után nem sokkal. Szép kis csapat száll le, sor is jó nagy lesz. Addig, míg egy picit elfogynak az emberek befáslizom a térdem, majd ezután megyek nevezni, ami már igen gyorsan megy. Rajtidõ 9:20. Beállok egy futó mögé, akivel egészen a Drégely várig bírom az iramot. Kicsit azért tartottam tõle, hogy túl gyors lesz, és majd a végén megbosszulja magát, de szerencsére nem így lett. Shaffer – kútnál megtöltöm a kulacsom, majd tempós gyaloglás fölfelé. 9:50-kor megkapom a pecsétemet, és robogok is lefelé. A futó srác, akit árnyékként követtem itt végleg elnyúlik tõlem. Inkább maradok a saját tempómban, nem akarom széthajtani magam az elején. Pénzásásig kellemes a terep, a nap is egyre jobban süt, és egyre több embert érek utol. Fölfelé az aszfalton lehagy egy futó, és egyben õ a legutolsó ember, aki lehagy. K négyzeten egy balos emelkedõvel újra földúton járunk, majd hamarosan egy szélesebb erdészeti úton megyünk egészen Csánki – kertig. A pontõrök kérdezik tõlem, hogy vannak e még utánam, de el kell, hogy szomorítsam õket, mert legalább még 50 ember tuti mögöttem volt. Fölfelé az S jelzés kellemesen megy, néhol igen tömény állati illat csapja meg az orrom, de állat sehol. Bugyihó mellett elsuhanok, majd Királyházáig lekocogok. Igen fiatal pontõrtõl kapom meg a pecsétemet és mellé csokit is, majd egy egész friss hídon átkelve teával is frissítek. Nagyon tetszettek ezek a hidak, késõbb még a P jelzésen is találkozhattunk eggyel, de ez különös képen jóra sikeredett.

Kajálok itt útközben, rá kell hangolódni a következõ komoly emelkedõre. Királyháza után nem sokkal összefutok az egyik rendezõvel, Zolival, akitõl érdeklõdöm, hogy a Tûzköves – forrás mennyire van megközelíthetõ állapotban, de szerinte képtelenség száraz lábbal átkelni a patakon. Így a patakból merítek vizet, ami ugyan olyan jó volt. Hamarosan elérkezem a durva emelkedõ aljára, bár elõtte még a patak átkeléssel kicsit megszenvedek, de szerencsére száraz lábbal megúszom. Fölfelé most egész jól megy, bár már néha érzem, hogy gyors volt az eleje. Nagy – Mánáról, mint mindig, csodálatos a kilátás, jó páran pihennek is fent. Egy idõ után az elsõ hófoltok is megjelennek, majd feltûnik a távolban egy kis zászló, ami jelzi Magosfát. Fent a szokásos magosfai pontõrtõl megkapom a pecsétemet, közben egy újabb ismerõs arccal összefutok, akivel még a Rockin mentünk együtt egy rövid ideig. Csóványos felé véve az irányt egyre vastagodnak és egyre sûrûbbek lesznek a hófoltok. Pár perc és már a kilátó mellett vagyok, itt most nekünk nem jár pecsét, így robogok tovább. Nagy – Hideg – hegyre kicsit elcsoffadva érkezek már, így itt beiktatok egy 10 perces pihenõt. Sikeresen helyrerázódom, és így a lefelé vezetõ utat futva teszem meg a Kisinóci th-ig. Lent igen komoly frissítõ pont vár, ahol szintén elidõzök egy keveset, majd fojtatom tovább utamat az igen csak kopott S négyzet majd S + jelzésen. Szerencsére a szalagozás tökéletes volt, így eltévedni képtelenség. Kálváriáról a kilátás nagyszerû, lefelé kocogok a faluba, bár már igen csak érzem a jobb lábamon a sípcsontom elõtti izmot. Nem tudom, mitõl lehet, de az utóbbi túrákon szinte mindig ott fáj, amitõl szinte képtelen vagyok futni.

Kóspallagon már keresem a mûködõ kutakat, mert ott fent nagyon befûtöttek, és a citromos frissítõre is megszomjaztam. Közben két kisgyerek szólít le az út szélérõl, hogy nem kérek e limonádét és süteményt. Visszautasítom õket, biztos meg is haragudtak rám emiatt :), de nekem most tiszta víz kell. Szerencsére van is egy mûködû kút már látótávolságban, amiben kb megfürdök. Innentõl már megint csak gyalogolni tudok, annyira fáj a jobb lábszáram elõl, hogy nem megy a futás. Kis – Hanta – patak egyszer az átkelésnél majdnem megviccel, de szerencsére nem én megyek elõl, és így már tudom, hogy mire nem szabad lépnem. Késõbbi átkelések már sokkal könnyebben mennek. Majd jön a horgásztó, és a kavarás… rosszhiszemûen azt is mondhatnánk, hogy kispistázás. Elõveszem az itinert, mert ezen a P jelzésen kicsit bizonytalan vagyok. Azt olvasom a leírásban, hogy Pusztatorony vulkáni kúpját balról megkerüljük, hát én meg is kerültem. Itthon veszem észre csak a kis kapott kiegészítõn, hogy nem kellett volna megkerülni…Sajnos ez van, így már nem is annyira fényes az érem, de legalább nem szándékosan hagytam ki a vulkáni kúpot, és talán távolságban sem rövidítettem, csak szintben pár 10 métert. Tanulság: legközelebb még ismert terepen is el kell olvasni minden kapott információt.

Aszfalt úton átérve most megvan az éles bal kanyar még az emelkedõ elõtt, tavaly leírás hiányában felmentünk rajta. Nemsokára újabb patakátkelések jönnek, ami igen csak könnyen megy az elõzõ nap megépített híd segítségével. Kiérve Szent Gál – földre locsolom rendesen a fejemre a vizet, mert kezdek felforrni. A ponton kapunk egy újabb pecsétet, vagyis aláírást, és mellé ennivalót is. Innen már Törökmezõ illatát hozza a szél, de elõtte teszek egy kitérõt a források felé. Majd visszatérve a helyes útra folytatom tovább. Törökmezõ után 1-2 km-rel a lejtõs részen lefelé kocogva két út szélén álló ember sörrel kínál. Meglepõdök rendesen, bár õk nem is ezen a túrán voltak. Érdeklõdnek, hogy mi van erre, mert már jó pár futó ember elhaladt mellettük. Kicsit beszélünk, majd megyek tovább. 16 óra körül van, mire elérek a létramászós részhez, ahol már nem kell mászni. A fölfelék már igen szenvedõsen mennek, de végre a csúcsán vagyok. A túra elõtti napon kapott infó alapján Köves - mezõig az aszfalton haladok, ami meglepõen jól esik. Világos – térig még viszonylag enyhe az emelkedõ, az S jel hívogat, de még elõtte mászni kell. Ha mászni kell, akkor meg mászni kell. Szenvedek megint rendesen, jönnek is már egy páran szembõl, de végre a kilátónál vagyok. Ismerõs pontõrtõl jár a pecsét, és a lapjuk szerint 41. vagyok. Kicsit beszélünk, majd megpróbálok kocogást imitálva lejutni az S elágazásáig. Innen még egy kis emelkedõ után már tényleg csak gurulni kell lefelé. Érdekes mozgáskoordinációval megyek, mikor elkezdek futni, de magasról teszek rá. Jó pár embert még lehagyok, majd kis idõ múlva feltûnik a távolban a Kálvária és a Trianon Emlékhely. Ott a cél is, néhányan körülötte fekszenek a fûben. 17:20 kerül érkezéshez, ami kerek 8 óra menetidõ. Megkapom a gyönyörû oklevelet és a kitûzõt is. Ami különösen tetszik, hogy mindig más kitûzõt kaptunk az elmúl 3 évben, amióta én erre a túrára járok, és most az oklevél is új lett. Részben boldog vagyok, mert "sikerült", amit elterveztem. No meg szomorú is, mert porszem csúszott a gépezetbe Pusztatoronynál.

Összességében egy nagyon szuper túra volt. Jelzõket nem is mondanék rá, csak annyit, hogy igazi Börzsönyi Akciócsoportos rendezést kaptunk.

Gratulálok mindenkinek!
 
 
 Túra éve: 2008
bükkjáróTúra éve: 20082008.04.09 10:13:14
megnéz bükkjáró összes beszámolója
Teleki 30
2008.04.05.
Táv: 29,4 km. Szint: 1750m. Idõ 5ó 3p
Végig borongó idõ, el-el vékonyodó felhõzet. Esõ nem volt. 10-12 fok. Sár nem volt.

Az utolsó vonattal mentem. Drégely vm-nél a vonat 70%-a leszált. Kissebb tumultus alakult ki, mivel rövidesen el fogy tak az itinerek, nekem sem jutott. Úgy tûnik ez a mostani túráimon rendszerré kezd válni. A rendezõk azonban igyekeztek azonnal kezelni a problémát és lapokra írták fel az ellenõrzõ pontokat és a sorszámot, mindenkitõl kérdezték ismeri-e az utat. Ezenkívül amivel még nem találkoztam rendkívük korrekten akinek nem jutott itiner, attól 100Ft-al kevesebb nevezési díjat kértek. Végül 9.30-kor indultam el (lehet volt az 35 is a vacakolásom miatt). Igyekeznem kellett, mert el akartam érni a 15.40-es buszt Kóspallagon. Bugyi hó után végig kocogtam. (Idõnként elõtte is)A Tûzköves forrás elõtt a ep-nél csokit, almát, teát kaptunk. Nagyon jól esett. A Nagy Mánáról szokás szerint csodálatos kilátás nyílt. A Csovi tornyát sajnos kihagytam, hátha idõzavarba leszek. Végül 14.33-ra le értem a túrista házhoz. Bõven volt idõm válogatni a vajas-zsíros-lekváros kenyérbõl és le sétálni a faluba a buszhoz. Jó rendezés, nehéz szintes túra és szép idõ és táj volt.
 
 
csibaTúra éve: 20082008.04.07 13:57:14
megnéz csiba összes beszámolója
Teleki 50

Ezen a hétvégén a Börzsöny tárt karokkal várta a teljesítménytúrázni vágyókat. Rögtön két túrával is megörvendeztetett bennünket. Egy könnyebbel és egy valamivel nehezebbel, csak tudjunk választani. Tavaly még sikerült mind a kettõn (Julianus és Teleki) végigmennem, de ez így most kicsit lehetetlennek bizonyult. A nehezebb mellett tettem le a voksom, és így maradtam a Teleki 50-nél. Ráadásul elõzõ évben ez volt a 3. teljesítménytúrám, és azok közül is az elsõ 50 km-es, így kíváncsi voltam, hogy mennyit javultam az elõzõ évi kb. 11 és fél órás teljesítésemhez képest.

Most negyedmagammal vágtam neki a távnak, Bella, Karesz és GPS Zoli társaságában. Szerencsére az oda út viszonylag könnyen megoldódott Kareszék jóvoltából. Kocsival mentünk egészen Drégelypalánkig, így még alvásra is több idõ jutott. Bár sajnos az autót nem tudták átvinni célba.

9:10 körül begurultunk a vasútállomás felé, és elég szép embertömeg fogad az épület elõtt. Úgy látszik pont egy vonat után érkezhettünk nem sokkal. A nevezés kicsit döcögve megy, de ez fõként amiatt van, hogy elfogytak az itinerek, és üres lapokra írták rá a ellenõrzõ pontok nevét. Talán ez volt az egyetlen egy negatívum az egész túra alatt. De ez se volt olyan vészes, mert közben egy futóval beszélgetni kezdtünk a cipõkrõl, és így gyorsan elrepült az idõ. 9:45 körül már el is rajtoltunk. A falu széle még mindig ugyan azt a merész képet mutatja mint tavaly, ló legel az utca szélén, romos házak. Hamarosan elhagyjuk az utolsó épületeket is és megérkezünk a Schaffer – kúthoz. Kisebb csoport pihen a padoknál, a távolban mintha valami épületféle kifaragásán dolgoznának az erdészek. Mi nem állunk meg, nekivágunk az elsõ komolyabb emelkedõnek. Kicsit szétszakadunk, de a várnál újra együtt lesz a csapat. Fölfelé az út mellett hever egy pár túracipõnek nem mondható magas sarkú bõrcsizma. Megadta magán, nem bírta a gyûrõdést, talpa leválva, kicsit megtépázva vár a sorsára. Azért szívesen megnéztem volna azt az embert, aki ilyenben vág neki. Elérkezünk a PL jelzésig, itt egy 90°-ban balra, és még meredekebbre vált az emelkedõ. Nincs mint tenni, vissza egyesbe és difizár bekapcsol. Pár perc, és már fent is vagyunk a várnál. A kilátás az Pazar, bár az idõ kicsit párás. Elsõ pecsét birtokában folytatjuk utunkat.

Itt már tudom, hogy a K jelzésen merre kell fordulni. Tavaly sikerült jobbra elindulni, és csak jó pár száz méter megtétele után jöttünk rá, hogy valami nincs rendben. Most erre nem került sor, de a K K+ találkozásánál kicsit megállunk, hogy merre tovább. Pénzásásig lekocogunk, kellemesen lejtõs az út, majd utána egy kis kapaszkodás kezdõdik megint. Elõször aszfalton, majd újra turista ösvényen. Idõvel az ösvény földúttá szélesedik, ami levezet egészen a Csánki – kertig (11:10). Itt megkapjuk a következõ pecsétünket, majd egy kis emelkedõ után felérünk egy hegygerinc szerûségre, ahonnan nagyon szép kilátás nyílik a magas Börzsönyre. Távolban már feltûnik a Csóványos csúcsa. Impozánsan mutatja magát, szinte hívogat. Ma még egyszer megmászlak, mormolom magamba, de arra még picit várni kell. Teszek egy kis kitérõt a Bugyihóra, A Börzsöny Csúcsai jelvényszerzõ túramozgalom miatt. Egy páran lentrõl kicsit furán néznek, hogy hova a fenébe mászom fel, meg, hogy minek. A csúcskõ megtalálása után visszatérek a jelzett útra. A többiek kicsit most elléptek tõlem. Lefelé megfutom ezt a szakaszt, majd elérve a P jelzést látom, hogy rengetegen továbbmentek egyenesen. Összenézünk egy páran, és mindannyian 100%-ra biztosak vagyunk benne, hogy itt balra le kell menni a P jelzésen. Így egy hangos kiáltáson a sor. Szerencsére mindenki meghallotta, így visszatérnek a leágazáshoz. Lefelé szinte csábít az út a futásra, így nem is tartjuk magunkat vissza leszaladunk egészen a mûútig. A patak átkeléssel kicsit megszenvedünk, elég bõvizû, és kevés az olyan hely, ahol száraz lábbal nagy biztonsággal át lehetne jutni a túloldalra. De sikeresen abszolváljuk ezt a feladatot. Most már csak a pontot kéne megtalálni, ami kis hezitálás után megtörténik. Ez pecsételõ és frissítõpont is egyben. Kapunk teát, csokit és almát. Na meg egy újabb pecsétet, 11:54. Kicsit pihenünk míg elfogyasztjuk a kapott csemegéket, majd elindulunk.

Elõttünk a túra talán egyik legkeményebb emelkedõje. De csak az jár a fejemben, hogy innen már olyan sokszor másztam fel a Csóványosra, hogy nem érhet meglepetés. Elõtte még a Tûzköves – forrásnál megállunk Zolival. Jó lenne valami folyadékot szerezni a kulacsba. Az átkelés itt is nehezen megy, én nem is próbálom meg. Nagy – Hideg – hegyig talán kitartok a még meglévõvel. Egy jó 5-10 perc után indulunk el a forrástól. Még mielõtt igen csak elkezdene emelkedni a P jelzés, megszenvedünk megint az újabb patakátkeléssel. Itt is keresni kell azt a pontot, ahol nagy biztonsággal át lehet jutni száraz lábbal a túlpartra. Szerencsére itt is sikerül. És most már tényleg elindul keményen felfelé a P. A Dr. Tóth Péter emlékhely után kicsit megszelídül, de nem ad sok idõt a szusszanásra, mert jönnek az újabb meredek szakaszok. Nagy – Mánáig nem szeretnék megállni, ott is csak azért teszem, mert a kilátásban mindig gyönyörködni kell itt, és Zolit is bevárom. Na meg azért el is fáradtam egy kicsit :). Meglepõen nehezebben ment ide a felmászás, mint amire számítottam. Rózsa patak völgyének túlsó oldalán néhol feltûnnek a hófoltok is. Félelmetesen, és nem iszonyatosan :) szép a látvány innen. Pláne így, hogy még csupaszok a fák, és le lehet látni teljesen a völgy aljára. Innen Zolival megyek tovább, Bella és Karesz valahol elõl roboghatnak már. Õk nem idõztek el még lent a Tûzköves – forrásnál, mint mi. Nemsokára befut a P jelzés a Z-be, és itt megkapjuk a következõ pontunkat az ismerõs pontõrtõl, 13:15. A Dögölj meg-en is õ volt a pontõr Magosfánál. Úgy látszik õt osztják be mindig erre a szakaszra.

Innen már csak egy karnyújtásnyira van a Csóványos, és tényleg hamar ott is vagyunk. Meglepõen sok az ember fent a csúcson, viszont hó annál kevesebb. Azt hittem, hogy nagyobb lesz, de szinte csak a csúcs keleti, észak keleti oldalán lehet foltokat látni. Mondjuk nem mintha annyira hiányozna, így legalább nincs sár sem, és nagyobb biztonságban le lehet jutni. Nagy – Hideg – hegyre átkocogok, Zoli lemarad valahol útközben, de a turista háznál találkozunk újra. Itt érem utol Belláékat. Innen már lényegében együtt megyünk be a célig. Kicsit itt megpihenünk. Van minden, evés meg ivás, ahogy Gino vagy Dzsínó (?) mondaná az Oláh családból :). Majd számomra az egyik legkellemetlenebb szakasz jön, le egészen a Kisinóci turista házig. Ezt a lejtõt sohasem szerettem, térdgyilkoló. De azért viszonylag hamar túljutunk ezen a szakaszon is köszönhetõen a kocogásnak. A turista háznál egy újabb frissítõ pont vár bennünket a pecsét mellé. Jól esik a zsíros kenyér, meg a limonádé szerû innivaló is.

Pár perc után megyünk tovább a S+ jelzésen. Elég rossz a felfestése ennek a szakasznak, de szerencsére nem tévedünk el. Bár két féle úton érkezünk be Kóspallagra, pedig még egy nagy fanyilat is csináltam a földre az egyik nem könnyen észrevehetõ leágazásnál. Mondjuk tavaly én sem a Kálvária felõl jöttem be a faluba, hanem lent a temetõnél. Sebaj, lényeg, hogy a templomnál újra együtt. Itt egy kis frissítés az egyik út menti kútból, majd haladunk tovább. Nemsokára elhagyjuk a falut, és egy hangulatos kis völgyben haladunk tovább egészen a pusztatoronyi horgásztóig. Egy két patakátkelés itt is majdnem megtréfál, de szerencsére nem ázom be. A mûút elõtt megkapjuk a következõ pecsétünket, 16:31, majd egy kis aszfaltos szakasz után ismét erdõben, vagy inkább réten folytatódik a túra. Tavaly mi itt végig a P jelzésen mentünk el Törökmezõig, de most itiner hiányában a K jelzést választottuk a Békás – rét felõl. Nem voltam teljesen biztos benne, hogy merre megy a túra, így hát hallgattam az okosabbra:)

Törökmezõnél egy újabb pecsét, meg egy kis frissítõ után indultunk tovább. Innen már tényleg nincs sok, bár abban még lesz két emelkedõ. Az elsõhöz hamar elérünk, és egy mászás után el is kezdjük. Meglepõen jól érzem itt magam, és szinte már újra a kerítésnél vagyok, bár itt mászni már nem kell. Kövesmezõ felé szintben haladunk, mintha engedné, hogy rákészüljünk az utolsó nagy mászásra. Majd szépen elkezd emelkedni. Bár ez még csak az elõjáték, itt még nem mutatja meg az igazi arcát. Nemsokára elhagyjuk a S elágazást. Csábítóan húz az út jobbra, de még elõtte meg kell mászni Hegyes – tetõt. Áthaladunk az utolsó kis tisztáson, és tényleg bedurvul. Az egészben talán nem is az emelkedõ a legrosszabb, hanem az, hogy jönnek lefelé veled szembe, te meg majdnem kiköpöd a tüdõdet. Szerencsére hamar elfogy azért a szint fölfelé, és a csánki – kertes pontõrtõl megkapjuk az utolsó pecsétünket. Kicsit szusszanunk, de csak kb annyira, hogy bevárjuk egymást. Ilyenkor mindig az utolsónak lenni a legrosszabb:), majd lekocogunk egészen a S elágazásig. Itt egy éles bal kanyar, és megkezdjük az ereszkedést Zebegény felé. Persze csak egy kis emelkedõ után, de ez már tényleg csak egy kis lanka. Utolsó métereket megfutjuk, közben ahol engedi gyönyörködöm a naplementében. Nagyon szép látvány. Néhol elõ – elõ bukkan a nap a felhõk mögül, és vörösesre festi az ég alját, miközben lebukik szép lassan a hegyek mögé. De azért még világosban érkezünk meg a célba. Kb 19:10-et írhatunk, mikor átvesszük a túra teljesítéséért járó oklevelet és kitûzõt.

Innen egy kényelmes ereszkedés a vasútállomásig, de elõtte még belefér egy kis kocsma is. Majd elrobogunk Vácig, és onnan vissza Drégelypalánkra az autóig, onnan meg haza…
Elmondhatom, hogy egy nagyon jó túra volt ez a Teleki 50. Kellemesen fárasztó tereppel, színvonalas rendezéssel.

Gratulálok mindenkinek!
 
 
Pap GáborTúra éve: 20082008.04.06 18:21:06
megnéz Pap Gábor összes beszámolója
Teleki 50

Kinizsire való felkészülésem e hétvégi állomása a Teleki 50 volt. Remek kis szintes túra, jó erõnléti edzés.
Azért mostanra is jutott az érdekes húzásaimból egy, mert a táskámba otthon a Börzsöny atlasz helyett, egy másikat raktam be véletlenül. Csak reméltem, hogy az itinerben lesz valamilyen térképvázlat, vagy útvonalleírás, mert az útvonal egy jelentõs része számomra ismeretlen volt.
Reggel az állomáson összefutottam ismerõsökkel, így az utazás igen gyorsan és kellemesen telt, sõt még az útvonalat is sikerült memorizálni. Vác felé a vonaton egyébként igen sok turista volt, ami nem csoda, mert 2 börzsönyi túra is erre a napra esett. Negyed kilenc tájékán szálltunk le Drégelypalánkon. A többiek gyors nevezés után útnak indultak és még tollászkodtam kicsit, majd negyed kilenckor startoltam.
A várig ismerõs volt a terep, jó 10 évvel ezelõtt igen kellemes 2 hetet töltöttem el a Schaffer kút alatti réten. A romokig tartó emelkedõ még mindig meredek, de azért a 95%-át sikerült megfutni. Fent a párás levegõ ellenére remek kilátás volt, a szûrt napsütésben. Pecsételés után leereszkedtem a vár túlsó oldalán, és irány Pénzásás. Ezen a részen még nem jártam, de az itinerben jól használható útvonalleírás volt, így nem fenyegetett az eltévedés veszélye. Ennek ellenére azért nem mertem nagyon nyomni neki, mert figyelni kellett a jelzéseket.
Csánki-kerti újabb pecsételés után elindultunk a Bugyihó felé. Kellemesen futható terepen, jó rálátásunk volt a magas-Börzsöny vonulatára. A piros jelzésen balra fordulva meredek lejtõn jutottunk le, Királyházára, ahol a pecsét mellé csokit és meleg teát is kapunk. Továbbindulva elõször egy kellemes kis völgyben haladtunk. A hegy oldala több helyen is könnyezett kisebb tócsákat létrehozva az úton, de ez nem okozott gondot. Aztán nem sokkal késõbb megkezdtük a túra leghosszabb emelkedõjét, a Nagy-Mána bércen át a Magosfáig, onnan pedig a Csóványosig. Ahol lehetett futottam, ami valószínûleg nem volt éltem legracionálisabb döntése, mert már a Magosfai ellenõrzõ ponton éreztem, hogy a hegy sokat kivett belõlem. Nem bánom, mert szokni kell ezt is. Magosfától Kisinócig ismerõs terepen haladtam, de már közel sem olyan dinamikusan, mint elõtte. Reméltem, hogy az Inóci vágás hosszú lejtõjén majd azért kicsit ki tudom pihenni magam, de ez nem igazán sikerült. A túristaháznál lévõ ellenõrzõ pont után a sárga négyzet és kereszt jelzésen elmentünk a Kóspallagi kálváriáig. Itt jött el nálam a mélypont, az emelkedõn felfelé begörcsölt a combom belsõ oldala. Érdekes módon, ha nyomtam neki amennyire tudtam, akkor kiengedett. A jelzés nem volt valami jó, de szerencsére az útvonalleírással felvértezve nem volt probléma.
A falu után irány Pusztatorony és a horgásztó. Az úton nagyon sok túrázóval és piknikezõvel találkoztam, volt akik éppen szemetet gyûjtöttek, amit csak támogatni tudok. Sajnos a patakkal kicsit meggyûlt a dolgom, sikerült kétszer is belelépnem. Törökmezõig aztán nem történt semmi különösebb dolog, azon kívül, hogy egy csomó tavaszi hérics virított az út szélén, kellemes látványt nyújtva. Törökmezõn önpecsételés után lenyomtam egy kólát, ami kicsit rendbetett, de az út hátralévõ részén a nagyon meredek emelkedõkön már nem futottam. A Hegyestetõi parkoló elõtt összefutottam egy másik ismerõssel, akivel aztán a célig együtt futottunk. Többszörös teljesítõ lévén pontosan tudta merre kell menni, így aztán a sárga sávon sem volt probléma, 6:00-val értem be a Trianoni emlékûmhöz.
Eléggé elmaradtam az elõzetesen tervezett idõmtõl, ami betudható annak, hogy az útvonal jelentõs részét nem ismertem, meg sikerült megzuhanni is, fõleg a végén. Nem baj, jövõre a cél az 5:30, vagy jobb, mert hogy jövõre eljövök, az biztos. Köszönöm a szervezõknek ezt az igen kellemes túrát.
 
 
 Túra éve: 2006
suvidaniTúra éve: 20062006.06.11 10:16:34
megnéz suvidani összes beszámolója
-5:30 nyugati, kalandos jegyvásárlás után indul a vonatunk, majd röpke 3 órával késõbb már rajtolunk.

-4km. A Drégelyi vár remekül fest, szépen épülnek a falak... :-D gyönyörû kilátás. A ragyogó napsütés hatására mindenki lazítja a felszerelését, pedig még sok helyen deres a fû! Már látszik, milyen szép napnak nézünk elébe. A pontõrtõl megtudjuk, hogy vasárnap szavazás.... még jó.
-Mindenféle csúnya erdõirtásokon keresztül vezet az utunk, ami amellett, hogy roppant szomorú látvány, nagyon szép kilátással örvendezet meg midnen túrázót.... nicsak, valami fehéres van a magasbörzsöny csúcsain.... csaknem hó?

-14km. Királyháza. frissítõ pont, igen jól jön, mert némi aszalt sárgabarackon kívül nemigen hoztam mást. Elindulunk felfelé a patak völgyében... ha valami ez igazán mesés.... vidáman csobogó patak, kellemes napütés, és a rengeteg keltike bódító illata.... Itt volt módunk néhány kalandos patak-átkelésre, sõt! :D Aztán jön a neheze, fel kell kapaszkodni a Nagy Mána bércre, a nagy melegben mindenkirõl szakadt a víz, még szerencse, hogy volt a csúcson egy szobányi hófolt, amivel mindeki lehûsíthette magát! (Kocka barátom még angyalkázott is.. pólóban :-)) Innen a gerincen tovább haladva még egy jó ideig gyönyörködhettünk az elénk táruló panorámában, és élvezhettük a nap melegét. Aláfestõ zene gyanánt madárcsicsergés, és a völgyben kanyargó patak moraja.

-19km. Emelkedés magosfához. valóban... hó, mégpedig nem is akár mennyi! helyenként 20-30cm mély, összefüggõ hótakaró borított be mident, így kihasználva az alkalmat spontán szerveztünk egy hócsatát a tavasz örömére. Megtudhattuk, hogy mit csinál a természetvédelmi õrszolgálat. Irány a Csóványos! mit mindig, remek kilátás, nagy nyüzsi. Haladunk a nagyhideghegy felé.... állítólag az ország legszebb panorámája.; hát nem tudom, hogy igaz-e, de biztos ott van a top-5 ben... komlyan, gyönyörû volt.

-23km. Nagyhideghegy. Egy lélegzetvételnyi pihenõ, kis napozás, majd leereszkedtünk Kóspallagra. Ez egy elég kritikus pontja volt a túrának, mivel itt kb7km-en keresztül elég meredeken nyílegyenesen vezetett az utunk egészen kisinócig, ahol a 30km-es résztáv véget ért. Kis frissítõ, majd elköszöntem Kockától, és tovább indultam Zebegény felé. Nem volt egyszerû innen, mert fel akartak cipelni a kálváriára, ahonnan valóban szép kilátás nyílt Kóspallagra, de rendesen meg kellett érte küzdeni. Az az igazság, hogy innen már közel sem volt olyan érdekes a túra, mint a magasbörzsönyös rész... lapos sáros útszakaszok...helyenként elég hiányos jelzések.

-35km. Pusztatorony... hát itt egy kicsit megszívattuk magunkat... de végül mégis csak meglett az ellenõrzõ pont. Még jó, hogy kaptunk csokit, almát meg vizet.... igen jól esett. Innen viszonylag simán jutottunk el az utolsó ellenõrzõ pontig, legalább is a közelébe... Fel kellett menni ugyanis a Julianus kilátóba!!!

-47km. pont egy hete jártunk itt (julianus 50), csak akkor lefele kellett menni, mondtuk is, hogy milyen szívás lehet itt felfelé menni... megtudtuk. feljutottunk. Azt a kilátást nem lehet leírni.. A megáradt dunáról visszaverõdnek a lemenõben lévõ nap pirosas sugarai. ilyen szépet még életemben nem láttam! Úgy sajnáltam, hogy nincs nálam a fényképezõgépem... de jött a hidegzuhany: ugyan azon a rohadtul meredek úton kell viszamenni!!!!!!! ÁÁÁÁÁÁÁÁÁ Nem baj innen már féllábon szökdécselve is menni fog!

-50,2km 2150m szint.Cél a Zebegényi Trianon emlékmû; 19:00. fogadom a szervezõk gratulációját, és leballagtam a vasútállomáshoz. Mivel volt még idõm, beültem a cukrászdába... nem valami nagyszám, de megfelelt.


Remek túra volt, valszeg jövõre is jövök!
 
 
kockaTúra éve: 20062006.06.09 11:44:17
megnéz kocka összes beszámolója
Sajnos a Teleki-50 beszámolót nem tudom megírni, mert csak a Teleki-30 túrán voltam :)

Szóval korán reggel start, bemelegítõ futás a metróban, vonaton punnyadás, ilyesmi. Jó hosszú sor a startnál, el is kezdtem rajta erõsen gondolkodni hogy én is jelentkezek pontellenõrnek. A fûrõl a dér lassanként felolvadt ahogy haladtunk Drégely vára felé, egész meleg lett, úgyhogy uninstalláltuk a pulóvereket és a lábszárvédõket.
Jó kis csapatban haladtunk kényelmes tempóban, a távolban már látszott hogy a hegyek csúcsait hó borítja. Amikor odaértünk az elsõ nagyobb hófolthoz bele is hemperegtem, hátha nem lesz több. De aztán lett, ahogy haladtunk egyre inkáb összefüggõvé vállt a hó, az egyik csúcson ahol 25-30 centis hó volt. Mi meg ott állatkodtunk pólóban. Ja igen, filmet készítettünk ismét a 'The Börzsöny Witch Project' címen. :)
Szokásomtól eltérõen felmásztam én is a Csóványos tetején a geodéziai pont tetejére, csodálatos a kilátás, teljesen tiszta volt az idõ. Aztán innen a Nagy Hideg hegyen keresztül én lassan a célomhoz értem, úgy délután 3:30 körül oda is értünk, Dani továbbindult mert õ 50-est vállalt be. Nekem még volt úgy két órám a legközelebbi buszig, kifeküdtem napozni egy templom mellé. Nagyon szép idõ volt, feltöltõdött az aksim teljesen.

A legjobb móka a hócsata, a filmforgatás és a patakátkelések voltak, majd meglássátok :)

Igazából belefért volna a fejembe a hátralevõ 20 km látnivalója is, de most úgy gondoltam hogy legyen egy pihenõs hétvége a két 50-es túra után. Nem is bántam meg, már most is úgy érzem hogy kész vagyok bármire :)

 
 
partizánTúra éve: 20062006.05.12 09:19:21
megnéz partizán összes beszámolója
Teleki 50 – 2006. 04. 08, Börzsöny
(a tavasz arcai)

Hosszú „teljesítménytúrátlan” idõ elõzte meg ezt a napot. Legutóbb ugyancsak itt a Börzsönyben vettem részt a tavalyi Vulkántúrán. Sajnos az azóta tervezett valamennyi túrám kútba esett ilyen-olyan okokból. :( Annak ellenére, hogy a baráti társaságból többen terveztük, a távon csak ketten indultunk el Misivel.

Korai indulással számoltunk, ennek megfelelõen már reggel 7 elõtt pár perccel a rajtnál voltunk. Gyors nevezés, és már indultunk is. Az idõjárás némiképp meglepett. Azt gondoltam (Bp.-tõl 20 km-re délre), hogy nem lehet túl hideg. Hát tévedtem… A földút középsõ sávjában sarjadó fû kissé deres volt, és jó néhány pocsolyát is találtunk, aminek jéghártya volt a tetején. Szóval 0 fok körüli hõmérséklet. Szerencsére a szél nem fújt.

Aztán a Schaffer-kút után már nem volt gond a hideggel, végre elkezdett emelkedni az út. Kellemes tempóban kapaszkodtunk fel a Drégelyvárhoz, ahol - nem kis meglepetésemre - komoly változásokat láttam. Legutóbb kb. öt éve jártam erre. Most szinte rá sem ismertem a helyre, pedig már öt évvel ezelõtt is másképpen festett, mint gyerekkoromban. Nem volt idõm alaposan szétnézni – végül is ez teljesítménytúra – ezért elhatároztam, hogy el kell jönni ide valamikor.

Gyors pecsét az elsõ ponton, aztán szedtük is a lábunkat lefelé. A Törökasszony útjának elején volt egy „kis” sár, de komoly gondot nem okozott. Pénzásástól a betonúton mentünk, és maradtunk rajta akkor is, mikor a jelzett út balra indult, így tettünk egy kisebb kerülõt. Nagyon sok hóvirágot lehetett látni: szép, teljesen kinyílt virágokat, itt-ott szinte kisebb mezõket alkotva.

A Csányi-kertben megvolt a második pont. Ekkor már kezdett barátságosan sütni a nap, látszott, hogy igazán szép idõ lesz. Közepes tempóban, beszélgetve mentünk a harmadik pontig (Királyháza). A Kemence-patak a szokásosnál jóval nagyobb volt, de egy – talán a rendezõk által – odarakott pallón biztonságosan lehetett átkelni rajta. A ponton kaptunk meleg teát és sajtos stanglit. Nagyon jól esett. Lehetõség volt a pontõr által készített természetfotókból vásárolni. Sajnos nem bíztam benne, hogy épségben hazajutnának a zsákomban, ezért megelégedtem azzal, hogy átlapoztam az albumot.

A tízórai után vidáman vágtunk neki a következõ szakasznak, amit így utólag bátran nevezek a túra legszebb részének. Útközben láthattunk hóvirágot az éppen sarjadótól a teljesen kinyílottig. A növények õsszel elhullajtott magvaiból kikelõ hajtásokat, amint átütöttek az avaron. Volt egy-két centis és olyan is, amely már levelet bontott. Olyan igazán tapintható volt a tavasz!

Felkapaszkodtunk a Nagy-Mána-bércen, a csúcs közelében találkoztunk elõször hóval. A Nagy-Mána nagyon szép volt. A friss fû között néhol felbukkanó sziklafelszín, a szép kilátás, a kellemes napsütés… Örültem, hogy ott vagyok. Pogányvár felé elnézve a hegy északi oldalán láttuk, amint nagy területeken fehérlik a hó a még csupasz fák között. Sejtettük, hogy valami ilyesmit még tapasztalni fogunk aznap közelrõl is.

Nem kellett sokáig várni. A Magosfa és Csóványos közötti nyeregben – ahol a negyedik pont volt – már 15-20 cm-s havat tapostunk. Hó borította a talajt, akármerre néztünk. A fák kis lyukakban álltak, ahogy elolvadt a hó törzsük közvetlen közelében. Csak ezekben a gyûrûkben látszott az avar.

Havas kapaszkodás a Csóványosra, aztán irány Nagy-Hideg-hegy! Megvallom, ezen a szakaszon már rendesen éreztem a fizikai terhelést is. De talán 20 km felett ez megbocsátható. :) A turistaházban lévõ ötödik ponton önkiszolgáltam magunkat a Kék-túra pecséttel. Ittunk egy kis baracklevet, de nem ettem, mert számítottam a Kisinócig adódó lehetõségre, ahol kicsit majd javíthatunk az idõnkön.

Indulás után a Hanák-rét felé menõ elágazásnál megemlékeztem a Vulkántúrán leküzdött kellemes kis kaptatóról. :) Ahogy a talaj lehetõvé tette, lassacskán kocogásra váltottunk. A Kisinóci th.-nál lévõ pontra hamar leértünk. Itt a pecsét mellé lehetett kapni párizsis-sajtos szendvicset is, de én megelégedtem egy szelet sajttal és egy kis ásványvízzel, aztán a pontõrtõl kapott tájékoztatás alapján tovább indultunk.

Alapvetõen jó ötletnek tûnt, hogy megváltoztatták az útvonalat, mert – bár ezen a túrán most voltam elõször – ismerem a Kisinóc – Kóspallag közötti Kék-túra szakaszt, és valóban egyhangú kicsit. De! A választott útvonal sajnos nem volt megfelelõen jelölve. A láthatóan „hand made” S+ jelzések ugyan viszonylag sûrûn követték egymást, egy balról jövõ út (itt kellett volna balra kanyarodni?) elbizonytalanított. Az elágazásban nem volt jelzés. Az egyenest választottuk a szokásos „ha nincs jelzés, visszajövünk” alapon. Nem akaródzott a térképet elõbányászni. Volt jelzés. Az igaz, hogy csak egy… aztán a sárgáig semmi, csakhogy a sárgáról nem volt szó az itinerben. Térkép, helymeghatározás, szitkozódás. Pedig nem szoktam ilyesmin felhúzni magam, de ez, azzal a téves jelzéssel, igen bosszantó volt. Túljöttünk a Kálvárián, így a déli oldalán kapaszkodtunk fel egy bozótos mezõn át.

Átsétáltunk Kóspalagon, a boltnál rátértünk a pirosra. Pusztatoronyig nem történt semmi, és ez felettébb elkeserített. Az út, ami enyhén lejtett, egy mezõn vezetett. Eldöntöttem, hogy egyelõre mégsem vagyok kíváncsi arra, hogy milyen lehet az Alföldön egy hosszút gyalogolni. Az jelentett némi változatosságot, hogy egyre-másra kis, idõszakos ereken, néha a patakon kellett átkelni. Az erek környezete teljesen felpuhult a víztõl.

A Pusztatoronynál lévõ ponton kaptunk ásványvizet, illetve csokit, aki kért. Sajnos az út jellege egészen a röviddel Törökmezõ elõtti szakaszig – ahol már volt erdõ - nem változott. Törökmezõn nem volt ep., de azért megálltunk egy kolát inni. Jól esett! Aztán kezdett oszladozni a komor hangulat is. Az Üvegtigrisbõl meséltünk egymásnak jeleneteket. Külön láttuk mindkét rész, így most legalább együtt is röhögtünk a poénokon. Bár elég fáradt voltam, az elõzõ szakasz után tudtam örülni, hogy lejtõk és emelkedõk váltakoznak. Annak meg mindenképp, hogy újra erdõben megyünk.

Kicsit aggódva gondoltam a Hegyes-tetõ elõtti emelkedõre, ami még várt ránk, de azzal biztattam magam, hogyha máskor felmásztam rá, most is menni fog! Amikor elértük a Világos-tér utáni igazán meredek szakaszt, már hinni is kezdtem benne. Talán négyszer is megálltam a tetejéig, de sikerült! Pecsét az utolsó ponton, aztán a felmentünk a kilátóba, mert ez másfél éve kimaradt, akkor siettünk a komphoz.

Zebegény felé menve kicsit csalódnom kellett, mert én már elkönyveltem magamban, hogy mára nem jut több szint. Persze nem volt jelentõs, csak egy kis tréfa…

A cél elõtt figyeltünk, ezért sikerül idõben a sárga háromszögre váltani. (Késõbb találkoztunk egy sporttársal, aki lent kereste célt, nem irigyeltem.) Az emlékmûnél már megvoltak a kitöltött oklevelek. Köszönet a bizalomért!

Szeretek egy beszámoló végén véleményt mondani, de ez most nem könnyû. A szervezés, és a szolgáltatás teljesen OK! (Fõleg a csekély nevezési díjért.) Az elsõ 30 km., és a Törökmezõ utáni szakasz csodálatos. Azonban az a közbeesõ rész… Aztán az is lehet, hogy csak azért volt csalódás, mert nem ilyenre számítottunk. Annyit azért el kell ismernem: a Börzsöny egy olyan arcát láttuk ott, ami nem annyira jellemzõ, nem annyira ismert. A hiba talán bennem van, de a jelek szerint szezoneleji formában, 30 km után nem vagyok túl fogékony…

Aki még nem járta be az útvonalat, ne hagyja ki! A rendezés ideje az év talán legszebb idõszakába esik.

partizán
 
 
 Túra éve: 2005
emgergoTúra éve: 20052005.04.14 14:39:45
megnéz emgergo összes beszámolója
Teleki 20 (23?)

Péntek este érkeztem Szokolyára, ahol két dolog fogadott: csodaszép csillagos ég, és töksötét az út mellett... Éltemet féltve (ismerem a helyi vezetõket) valahogy azért betaláltam a telekre.

Másnap reggel vidám ásás-ültetés-metszés háromszöggel kezdtem a napot, majd a lombseprûvel is bemelegítettem. A 10:40-es busszal csorogtam át Kóspallagra, és találkoztam a Volán-járatot szívszaggató hajrával elérõ Lienkával, aki dezinformáció áldozata lett (értsd: rossz buszmegállót választott).

11:30-ra már Kisinócon is voltunk, így már csak röpke egy-másfél órát kellett napoznom, hogy találkozzak a kékezésbõl jövõ Optikával.

Addig is megérkezett VadMalac, akitõl elõbb megkérdeztem, hogy mennyi idõ alatt jött le NHH-rõl, majd a válasz hallatán elhatároztam, hogy végre lejövök a hallucinogén anyagokról ;-) VM elrobogott, nem sokkal késõbb pedig érkezett gudluking, aki erõsen a kéken szeretett volna lezúzni, de a pontõrség valószínûleg meggyõzte.

Az általa számított pesszimista idõpontban (13:00) érkezett Optika, tíz perc múlva meg neki is állhattunk a túrának. Kezdésként érdekes (bár nem logikus) vonalvezetés után meglátogattuk a Kálváriát (itt se voltam még...), majd némi nehézség árán megtaláltuk a kivezetõ piros jelzést. A következõ kilométereken a jelzésfestõ (szögelõ...) szerintem folyamatosan csuklott, mert emlegettük eleget... Mindenesetre érdekes helyeken voltak a jelzésen, egyszer belefutottunk egy kamu patakátkelésbe, de a következõt már nem vettük be, itt ugyanis a jelet szó szerint értelmezve gumicsónakot kellett volna ragadnunk, majd folyásirányba eveznünk a Kis-Hanta patakon :-).

Meglátogattuk Pusztatornyot (kellett a várkód nekem), és lejõve belénk futott Tibet. Kissé eltérítettük magabiztos megindulásunkkal, de rövidesen meglett a piros, így tovább mehetett. Mi meg vissza a pálos romhoz, amit Optika megnézett, én meg lentrõl szolidarítottam... Törökmezõn a pont úgy helyezkedett, hogy a kéken rövidítõk jól megszívják ;-), a jókor érkezett Túró Rudi pedig erõt adott. Bementünk a th.-ig, bélyegeztünk, megállapítottuk, hogy idõvel nem állunk jól, majd továbbindultunk. Törökmezõ után örömteli, hogy új (és jól irányító) jelzéseket találtunk. Jött az ütõs kikapaszkodás, ami nekem sem esett jól, de Optikának (+huszonvalamennyi kilométerrel és ezer szinttel a lábában) meg határozottan rosszul. Az idõ fogyott, de a vártnál gyorsabban elértük a Köves-mezõt, majd a Világos-teret. Innen már "csak" a "lankás" emelkedõ volt hátra a Hegyes-tetõig; de gyorsan megvolt, miközben beért minket Csóványos és családja.

Utólag olvastam csak el az itinert, ami "felfokozott hangulatú pontot" emleget, és tényleg. Egy rekesz ser kíséretében üldögélt a pontszemélyzet, akik közül az egyik srác meglehetõsen skinheadnek látszott, legalábbis ezt szûrtem le a bakancs+fehér cipõfûzõ-Árpád-sávos Nagy-Magyarország jelvény+Waffen-SS (asszem jól láttam) jelvény+kopasz fej jelekbõl :-))). Ráadásul a hangszórókból is Oi!-music szólt (tán Egészséges Fejbõr?), ami még tetszett is...

Föntrõl szokásos gyönyörû körpanoráma, Encián-kód keresés (részletek a szomszéd topikban), majd indultunk lefelé. 1:10 volt a szintidõbõl, így végül simán lejöttünk az ezerszámra virágzó odvas keltikékkel borított hegyoldalban. Közben megelõzött a nyáriasban feszítõ nagyondinnye, az országzászlóhoz pedig sikerült még naplemente elõtt beérnünk. 5:45 alatt értünk be, majd némileg fáradtan kaptuk el a vonatot, ahol Döme63 társaságát élvezhettük.

Szép volt, jó volt.

A tájékoztató táblák és az itiner között eltérés volt: Törökmezõig a táblák +2, utána -2 kilométert mutattak az itinerhez képest. Ez legyen a legnagyobb bajunk...

Köszönet a szervezõknek a túráért :-)))