Megújult útvonallal és távokkal került megrendezésre szombaton a pomázi cserkészek által szervezett Márciusi Emléktúra. Az időjósoknak meg ilyenkor persze bejön az előrejelzés a rossz időt illetően. Bíztam benne, hogy megúszom eső nélkül, de dél körül csak elkezdett esni és nem is hagyta abba a célig, a végefelé már átment havazásba a magasabb részeken. Szóval egy újabb dagonyázós, sárdagasztós, csúszkálós túrát sikerült kifognom, mondjuk ez várható is volt az elmúlt hetek enyhe, csapadékos időjárása miatt, az aznapi eső csak rátett egy lapáttal. De öröm az ürömben, hogy ennek hála a vidék sokkal vadregényesebb arcát mutatta, főleg Dobogókő után. A patakok megáradtak megnehezítve ezzel az átkeléseket, az időszakos vízfolyásokban is ömlött, zúgott, zubogott a víz, néhol az ösvényeken is, lényegében mindenhol. De valahogy nem bántam a túra közben sem és így utólag sem. Kimondottan jó volt látni a természet ezen arcát is.
A rajt ezúttal a csillaghegyi HÉV-megállótól párszáz méterre volt. Gyors nevezés után indultam el, 7 óra után nem sokkal. Egy-két flikk-flakk a lakott részeken (szalagozás okés volt) és rá is keveredtem a piros sávra, és elkezdtem az utat a Kevélyek felé. Eseménytelen volt ez a szakasz, nem is tudok róla nagyon mit írni. Volt egy lovas farm vagy kettő, nem tudom, de lovakat nem láttam asszem. Lehet, hogy nem is lovas farm volt, mindegy. Az Ezüst- és Nagy-Kevélyen fotóztam párat, nagyon szép volt a panoráma a párás idő ellenére is. A Kevély-nyeregben volt az első ellenőrző pont, ezután egy kis kitérő következett a Mackó-barlanghoz a sárga sávon. Ez már kicsit viccesebb szakasz volt, de a közelébe sem ért a Vadálló-köveknél tapasztalt körülményeknek. Ezután a kéken folytattam, jobbomon Csobánka és az Oszoly. A turistaút mellett vmi leégett és/vagy ledózerolták, de nagyon nem mutatott jól, meg a keresztben futó villanyvezeték is sokat rontott a kilátáson abban az irányban. A kék és zöld sáv találkozásánál a Szent-kút közelében volt a következő EP. Ezután a zöld sávra váltottunk, a Hosszú-hegy felé. Ezen a részen Pilisszántó és a Pilis-tető felé nyílt pazar kilátás. A Magas-hegyi nyeregben volt a váltás a piros sávra és ezen érkeztem meg Pilisszentkeresztre. Láttam olyanokat is akik rövidítettek és hamarabb tértek le a zöldről a műútat választva, ezzel nyertek párszáz métert. Egészségükre! Szentkereszten volt a harmadik EP, itt beküldtem egy szendvicset egy 0,5-ös kólával és pihentem pár percet. 20 km körül tartottam ekkor, ezután kellett felmenni Dobogókőre, majd le majdnem Dömösig, majd megint felfelé a Prédikálószékre. Alig hagytam el a lakott részeket és kezdtem meg az emelkedést, elkezdett esni eső és kisebb-nagyobb intenzitással esett a célig. Ezen a részen történt, hogy belerúgtam egy kiálló kőbe és ez olyan jól sikerült, hogy a bal vádlimba azonnal beállt a görcs. Csak nagynehezen tudtam kinyújtani, éreztem is végig ezután. A körmöm is szépen kékül azóta, szerintem le fog esni :(
Dobogókőre felérve átszerveztem magam kicsit, mert már kezdtem átázni. Az iratokat meg az elektronikai kütyüket bebugyoláltam egy nylonba és eltettem a hátizsák mélyére, a telefont és az itinert egy kis vízhatlan tagyóba raktam és betettem a kabátom alá, hogy könnyen elérhető legyen. Dobogókő után a Rezső-kilátónál rosszul fordultam és a zöld kereszt jelzésnél kötöttem ki, gyorsan visszafordultam nem volt nagy plusz. Lefelé a sárgán már mindenhol hömpölygött a víz, a Lukács-árok előtt beakadt valamibe a lábam, persze hogy az amelyikkel kőbe rúgtam nemsokkal ezelőtt és pereceltem egy nagyot, a tocsogós sárba természetesen. Idáig nagyjából ügyeltem arra, hogy csak annyira legyek vizes amennyire az elkerülhetetlen, nahát ezután elengedtem ezt a dolgot. A Lukács-árok nagyon tetszett, fentebb már leírtam hogy miért. Ezután, nagyjából a sárga és piros-zöld sávok találkozásánál volt az újabb EP kb. 30 km-nél. Itt volt meleg tea meg egy kis ezazamaz, pontosan nem tudom, hogy mi. Nem voltam éhes, még megvolt a rajtban kapott műzliszelet, meg az otthonról hozott szendvics és alma. Tovább menve elértem a piros háromszög jelzéshez, itt kezdődőtt az igen-igen combos emelkedő a Vadálló-kövekhez. Hát erről a szakaszról inkább nem nyilatkozom, valahol elvesztettem az ösvényt útközben és szerintem nem a legkönnyebb úton jutottam fel a gerincre. Fújtattam, prüszköltem, minden bajom volt mire felértem, közben amikor éppen kaptam levegőt úgy káromkodtam, hogy azt bármelyik kocsis megirigyelné. Amikor meg meglett a jelzés úgy megörültem, hogy balga módon követtem is. Hát nem kellett volna, mert az meg azon a részen pont kerülte a gerincet meredek leszakadásokkal és csúszós, alig járható szakaszokkal. Láttam, hogy voltak akik végig a gerincen mentek, ők jártak jobban szerintem. Na mindegy, nekem itt volt mélypont, ezután már semmi nem érdekelt, szerintem vagy egy órát biztos eldobtam a szerencsétlenkedéseimmel. A Prédikálószéken a kilátó teljesen a felhőkbe burkolózott, csak a közvetlen közelében vettem észre, hogy ott van. Nem is mentem fel, inkább rongyoltam tovább a következő EP-hez, ami a piros kereszt, piros háromszög találkozásánál volt. Ezután ereszkedés következett a Király-völgybe, majd a piros sávon, pontosabban a vízmosásban ami a helyén volt, Sikároson át a Tölgyikrekig caplattunk. Nemsokkal ezután kellett váltani a piros keresztre ami a Holdvilág-árokhoz visz. Újabb hosszú emelkedő következett, de szerencsére nem volt annyira kemény, majd egy hosszabb ereszkedős szakasz. Kb. itt sötétedett rám teljesen, úgyhogy elő kellett kotorjam a fejlámpámat. A Holvilág-árok előtt volt az utolsó EP, tíz perccel a zárása előtt sikerült megérkezni. Nem is néztem addig a pontok nyitvatartási idejét, lehet hogy már az előző is necces volt. A Vadálló-köveknél elvesztegetett idő majdnem megbosszulta magát. Innen a célig a zöld kereszten kellett leereszkedni Pomázig. Kb. 4 km volt, de ez sem ment olyan egyszerűen a csúszós ösvényen a töksötétben. De lassan azért elkezdtek látszani Pomáz fényei és egyszercsak beértünk a lakott részre. Nagyon megörültem, de az érzés hamar elmúlt mert az aszfalton gyaloglástól szinte azonnal elkezdett fájni mindkét bokám. A célba végülis fél órával valahogy mégis a szintidőn belül sikerült megérkezni. Ittam egy pohár teát, volt ennivaló is de egy falat se ment volna le a torkomon, úgyhogy azt kihagytam. Az emléklapot és a kitűzőt megkaptam, majd elindultam haza. 12 óra 30 percre volt szükség a teljesítéshez, ami nem annyira veretes idő, ha a távot és az emelkedést is figyelembe veszem, előzetesen 11, 11 és fél órával kalkukáltam. De hát a Vadálló-kövek... :)
A szervezés és lebonyolítás szerintem igen jó színvonalú volt, sikerült szintet lépni pozitív irányba. Az itiner rendben volt, főként a szöveges leírásra koncentrált, talán egy szintmetszetet és km adatokat még be lehetne szorítani valahova a jövőben. A pontőrök mindenhol nagyon jófejek voltak. A nevezési díj baráti, az ellátás korrekt volt!
Nehéz és megerőltető túra volt, az időjárás-felelős sem kényeztetett el minket, de mégis jó érzések vannak bennem, főleg utólag :) És egy teljesítménytúra értékét elsősorban ez adja meg számomra.
Az útvonaltervező két órát számol Győrtől,nem hazudik,Pomázon tíz percünk van átvedleni túrázóvá és már itt is a kinézett HÉV.Az automatában vett vonaljegy ide nem jó-közli a jegyvizsgáló-,győri gyerek ezt nem tudta,most már tudja,vesz ide való jegyet is hát.Az út hamar eltelik,egy megálló csupán és itt is Pannóniatelep.Időben odajutunk a nevezést elintézni,azonban a startszemélyzet precíz és kérlelhetetlen,fél ,9 előtt egy tizedmásodperccel sincs indulás!:)
Eljő aztán a bűvös időpont,megkapjuk az itinert.Gyártelepek mellett visz utunk,sok a gyerek,az első látványosság egy rosszvastelep,ott aztán csoda dolgokat látni ám!:)
Gyalogolunk tovább,újabb érdekesség,egy telephely jobbnál jobb terepjárókkal,katonai autókkal,még egy rozoga Londonbusz is van,na az mindent visz!
Letérünk az aszfaltról,irány a sárga sáv,jobbunkon dombtető elképesztően tájidegen és randa házakkal,panelokkal.A tervezőiknek minimum helyszíni főbelövés,de lehet,hogy ez még enyhe ítélet.
Lovastanya mellett el,Tomi mintha citromba harapott volna,nagy nehezen kiszedem belőle mi a baj.Fáj a lába.A trambulinban az unokatesója alágurított egy labdát,ő meg arra rá,boka kifordul,egyebek...
Ez nem lehet igaz,nincs az az isten,hogy visszafordulunk és hazamegyünk,ugye azért nem annyira vészes,ugye tudsz azért jönni?-kérdezem.Szerencsére tud.
Dombra fel,előttünk már a Kő-hegy,jobbunkon szép tanyák,birtokok,a távolban hegyvonulat.Az idő is szép,szerencsénk van.Tominak is megjön a kedve.
Mindenki megy amúgy mindenfelé,teljesítménytúrákon edződött szememnek ez furcsa,valószínű ezek a gyerekek még nem is tudják,hogy ez nem illik,persze ez nem az ő hibájuk.Amúgy meg ez egy emléktúra,nem kimondottan teljesítménytúra(a szintidők is barátságosak),lehet,hogy egy ilyen túrán ez megengedett....ne legyünk vaskalaposak!
Odaérünk a hegy lábához,jönnek a komolyabb emelkedések!
Először kiskertek között gyűjtjük a szinteket,szépen virágzó gyümölcsfák között,majd szembeállunk a heggyel és egy szerpentinúton meghódítjuk.Virágzik már az odvas keltike is,érdekes,hogy itt csak a kékes-lilás szín van jelen,máshol fele-fele arányban a fehéret is látni.
A platón nagy élet van,túrázók,turisták mindenfelé.Itt a két éve már látott macska is,igaz kissé megviselt állapotban,bicegősen,de a simogatást továbbra is szereti.Voltam ám én ezen a túrán már,csak a 48-as távon,akkor is lefényképeztem a macskát,ezért tudom összehesonlítani az állapotát.Ha lesz időm,majd azokat a képeket is feltöltöm.
Szóval plató,pontőröktől csokikockákat,szőlőcukrot kapunk a pecsét mellé.Nézelődünk aztán továbbállunk.
Érdekes hegytetei tó mellett visz utunk amit valószínű a csapadékvíz tart életben.Csapadék meg volt mostanában elég,így azt gyanítom,hogy megtelhetett a tó és már túlcsordult,a következő néhány száz méteren ugyanis az út lényegében egy bokáig érő sártenger.Kerülgetjük ahogy tudjuk az erdőben már kialakult alternatív ösvényen.
Megpihenünk egy vadles alatt,elengedünk magunk mellett pár hangos cserkészcsapatot.Elképesztő hanggal vannak a gyerekek,túrázó énemet ez nyilván zavarja,de ha belegondolunk gyerekekről beszélünk,ráérnek ők még csendben lenni életük során elégszer.Biztos vagyok benne,ha az én két gyerekem mellett itt lennének az osztálytársaik,nem lenne az a felügyelő tanár aki csendben tudná őket tartani.
No,gyerkőcök a távolban,újra hallhatók az erdő neszei:)
Vízmosáson kelünk át,nem egyszerő,csúszik rendesen,a bakancs már sárosabb nem lehet,Tomi előbb boka felettig merült,de azért leesni nem lenne jó.
Aztán újra felfelé,kapok is ezért-én is azt hittem,hogy a forrásig már csak lefelé lesz.Ugye nézni kellene az itinert:Kő-hegy 350 méter környékén van a Lajos-forrás meg jó 100 méterrel feljebb:)
Kiérünk az aszfaltra,mindenki azon megy a forrásig,mi útvonalkövetők vagyunk,maradunk a jelen.Csend van egy pár percig!:)
Lajos-forrás,szőlőcukor a pecsét mellé.Jó bővízű,sokan 100 literszámra viszik,tényleg folyik emberesen,a fél literes palack 2 másodperc alatt megtelik.
Pihenés után irány a kék/sárga kereszt majd marad a kék.
Az út jól szétgyúrva,ösvény visz vele párhuzamosan a fák között,azon hullámvasutazunk.
Mély völgy jelenik meg mellettünk,később le is ereszkedünk bele.Túránk egyik legszebb szakasza következik.
A gyerekek már nagyon fáradtak mire beérünk a településre,talán még 2 km/óra is lehet a sebességünk....:)
Tomit a nyakamba veszem,tudom,hogy ha viszem pár száz métert visszatér bele az erő és a kedve is jobb lesz egyből.Így is lesz.
Aztán papírlap jelzi előre a célt,hamarosan be is érünk.
"Ilyen finomat még életemben nem ettem"-jellemzi Peti a hagymás zsíros kenyeret,be is töm belőle vagy ötöt amíg én elmegyek az autóért a buszpályaudvarra.A tea is nagyon finom amúgy.
Jó ki menet volt,köszönjük a cserkészeknek a szervezést!
Köszönjük a lehetőséget!
dnvzoli
Ha van időtök és érdekel benneteket,nézegessetek képeket az utunkról!
Békásmegyer után egyedül szundikálhatok egy négyüléses szakaszban a kisegységnyi zöld motorvonaton. Kint köd lepi a tájat, a kocsiban utazó hévesek a párás idõjárás és az utazás dinamikája közötti összefüggést tárgyalják. Szentendréig kell utaznom a rajthely megközelítése érdekében, itt leszállok, körülnézek, kávézásra alkalmas létesítményt keresek és megkávézom. Önnön szórakoztatásomra készítek néhány rossz fényképet az itt elõforduló néhány szerelvényrõl. Eszembe jut, hogy egy alkalmas, napsütötte idõpontban jó lesz idejönni a jármûmúzeum kedvéért is, mert már alig emlékszem a 2004-es látogatásból valamire. Korán érkezõ túrázók már a rajthelyként megadott parkoló körül lófrálnak. Néhányan reggeliznek. Eszembe jut gethe egy régi beszámolója az eszelõs tekintetû szenvedélybetegekrõl. Rövidesen megérkeznek a rendezõk is, kialakítják a számukra megfelelõ környezetet a rajthoz és már indulhat is útjára az, akinek nem volt jobb ötlete, mint ezen a párás-ködös szombaton természetet járni a Visegrádi-hegység és a Pilis útjain. A nevezés úgy történik, hogy fizetek, aztán bediktálom a nevem, ezt felírják az itinerre, amely kap egy számot, de ez sehol nem lesz releváns, végül egy indító müzliszelet átnyújtásával kívánnak jó utat. Mindez egész zökkenõmentesen történik. Meglódulok, ezúttal egyedül, Kerek repkény nem kívánt hazatérni kiküldetésébõl. Menet közben egyszerre eszem a müzlit és nézegetem a egyoldalas itinert: az A/5-ös papírlapon frappáns fogalmazású útleírást találok, az út teljes hosszát és a szintidõt, valamint az ellenõrzõpontok nyitvatartási idejét. Érdekes, állapítom meg késõbb, hogy a papír tépett széle alapján én valami fél-itinert kaphattam, mert ma minden más túrázónál nagyobb terjedelmû lapot látok. Azzal nyugtatom magam, hogy van nálam saját térkép, és állítólag résztáv-adatok nélkül is láttak már embert élni.
Végigballagok Szentendre Vasúti villasor névre hallgató közterületén, háttal a vasútnak. Nemzetiszín szalagozással erõsített sárga sávot követek, eleinte csak úgy a városszéli bozótosban, majd késõbb hétvégi telkek között. Szép lassan emelkedõbe kezd az út. A látóhatárt Szentendre házai jelentik, a hegyek közelségérõl csak a térképem tájékoztat. Utóbbit egy benézett kanyarról való korrigáláskor halászom elõ a táskámból, majd lazán zsebre is vágom, legalábbis a látszat erre utal. Felballagok a Kõ-hegyre, széles, köves utat követek. Épp kinyitott az ellenõrzõpont, a pontõr lányok csokival kínálnak, közben megkapom az elsõ bélyegzést. Megnézném a kilátást, de kénytelen vagyok az emlékeimre hagyatkozni, amelyek Kõ-hegyileg igen gyérek. Elindulok, felázott, sáros-vizes ösvényen óvatoskodom végig, elõreengedve a nagy lendülettel érkezõ Boszi72-t. Kényelmesen lebattyogok a hegyrõl, eszembe jut, hogy Lajosforrás a következõ ellenõrzõpont, de vajon milyen messze is lesz? Megnézem a térképen, gondolom, és elkezdem keresni. Az összes zsebeimet átforgatom, térkép sehol. Visszatettem volna a táskámba? Nem szoktam, de feltúrom a táskámat is, térkép megint sehol. Ennyi eszem is csak nekem van, hogy képes vagyok menet közben elveszíteni egy térképet. Vissza már nem megyek érte, bosszúsan trappolok tovább Lajosforrás felé. A trappolás csak egy darabig megy, mert utána tapadós, sáros, felázott úton vezet tovább a jelzés. Ezen trappolás helyett valami tocsogós, nyúlós vánszorgást tudok csak elõadni. Az úttal párhuzamosan mellékösvény fut néhol, amikor lehet, ezt veszem igénybe, mielõtt teljesen az agyagos sárba süppednék. Végül az agyonjárt utat elhagyom, betérek az erdõbe, árkot keresztez az ösvény, itt már tudom nézni a tájat, nem kell odafigyelni minden lépésre a lábam elé. Legalábbis nem úgy. Felsétálok Lajosforrásig, pont nyitásra érkezem, a pontõr srác szõlõcukorral kínál. Nem csak azért, mert ránézésre is ennyire pocsék lehet az állapotom (pedig de), hanem azért, mert ez a szolgáltatás. Megkérem, hadd fotózzam be a térképének a vonatkozó szelvényét, hogy az általam ismeretlen útszakaszról (Pilisszentlászló – Király-kúti-nyereg között a P+) legalább legyen valami képem. A szerzõi és egyéb jogok védelmében aggódóakat ezúton nyugtatom meg, hogy késõbb ezt a képet jó okkal törlöm a memóriakártyáról.
Dömörkapu felé vezet tovább a zöld háromszög, kilátóhelyet érintek, Kõrösi Csoma Sándor emléktábla áll egy kõtömbön, mellette tépázott imazászlók csüggenek petyhüdten. Innen máskor gyönyörû kilátás nyílik a Bükkös-patak völgyére, most be kell érni a hegységet borító ködlepellel. Egyre csak feljebb vezet az út, szép kis lejtõ ez Dömörkapuhoz, gondolom magamban. Sziklatömbnél fordul az irány, égtáj és lejtés szerint is, meredeken húzok le elõször egy romos házhoz – az itiner szerint kulcsosház – majd tereplépcsõ maradványai visznek a buszforduló felsõ végéig. Ráfordulok a völgyben vezetõ betonútra, meglepetésemre még a parkolóban Boszi72 ér utol megint. Elkocog. Ballagok tovább, mellettem nagy lendülettel zúdul a Duna felé a Bükkös-patak vize. A jelzés elhagyja a mûutat, átvezet a patakon, átugrálok a köveken, örülve annak, hogy sikerül száraz lábbal megúszni a mutatványt. Egészen a következõ átkelésig, amikor is sikerül jobb lábbal bokáig toccsanni a vízbe. Még így is jobban járok, mint Boszi72, aki egy elnézett lépést követõen minden-mindegy jeligére inkább átgázol a vízen. Itt ér utol egy gyorsléptû sporttárs, szakállal, aki egy elvesztett térkép tulajdoni viszonyai felõl kérdezõsködik – ezúton is nagyon szépen köszönöm! Fokozott óvatossággal teszem zsebre a hányatott sorsú kiadványt, lezárva a zsebet, amelyben õrzöm. A jelzett út visszavezet az aszfaltra, megyek tovább rajta. Elérem az Országos Kéket, észak felé, kanyarodok rajta, a soron következõ úticél Pilisszentlászló. Mély völgy mentén vezet az ösvény, majd patak kiszáradt medrét keresztezem egy hídon. Eszembe jut egy régebbi túra, töklámpásokkal és gyertyákkal és a harminc és fél órás menetidõvel. Már megint ez a sok öncélú, belterjes visszautalás, ejnye.
Sétálok tovább, folyamatosan emelkedik velem az út, valahol elõttem nagyzsákos túrázót pillantok meg a fák között. Nocsak, kéktúrázó? - teszem fel a kérdést, de pár perc múlva, a Kisrigó elõtti parkolóban kiderül, hogy õ a pontõr és így is nyitás elõtt vagyok pár perccel. Boszi72-t is itt találom, aszalt gyümölccsel kínálja a jelenlévõket, köszönöm. Elindulok, még több szint következik a piros kereszttel jelzett szakaszon: felballagok a Tövises-hegyre, közben kétfelé ágazik a jelzés, aztán újra találkozik – ezt a leírás is igen szépen részletezi. Itt egy futó ér utol, aki szerencsére segít nem rosszfelé kanyarodnom. Fentebb érve belegyalogolok a ködbe, kilátás semerre nem látható. A Tövises-hegyre érkezésrõl egy szétfagyott csúcskõ tájékoztat, illetve az, hogy innen egy kicsit lefelé kell menni. Kiránduló családdal találkozom, utánuk ismét néptelen az erdõ, sem embertõl, sem állattól származó nesz nem hallatszik, leszámítva a saját lépteim, légzésem zaját. A Király-kúti-nyeregbe meredeken ereszkedik az út, elõtte szerencsére fene sokat kellett még fölfelé menni. Átkelek egy vízmosáson, lemenni könnyû, fölmenni nehezebb a jég miatt. A kútból nem folyik víz, a környezetében viszont mindenhol. Olvad lefelé a hegy. A mûút keresztezésekor találkozom egy lefelé érkezõ kiránduló csoporttal, utána a tetõig megint néptelen az út. A hosszú kapaszkodó elveszi a maradék lendületemet, majd a lefagyott gyalogösvényen már csúszkálva, kényelmesen érek fel Dobogókõre. Szállodát kerülök fentrõl, a köves sétány szerencsére jól járható. A kilátónál megnézem megint a ködöt, innen is ugyanúgy néz ki, mint korábban bármelyik pontról.. Elhagyom a jelölt útvonalat, negyed tizenkettõ van, az ellenõrzõhely a Kétbükkfa-nyeregnél csak fél egykor nyit majd, addig belefér egy kávé + forralt bor párosítás. Visszasétálok a kilátóhoz, de az eltelt idõ alatt kár lett volna csodára várni, ugyanúgy nem látni semmit a kilátásból. Irány tehát a nyereg a zöld kereszttel jelzett úton, eleinte jeges, majd inkább sáros utak vezetnek végig. Egy helyen kisebbfajta tó alakult ki a nyomvályúban, kikerülöm.
Nem sokkal késõbb megérkezem a nyeregbe, buszmegálló, majd parkoló következik. Nagyondrága BMW-bõl kérdezi a sofõr, hogy merre találja Esztergomot. Megmutatom, aztán felsétálok a pihenõhelyre, ahol tavaly ugyanezen a túrán a pontõr tanyázott. Még mindig van fél óra nyitásig, úgy döntök, megvárom. Közben elsiet néhány futó és gyors gyalogos, közülük VadMalac másnap, a Bián meséli el a túrát megelõzõ levélváltását a rendezõkkel. Néhányan maradnak az érkezõk közül, hátha megjelenik valaki a rendezõség részérõl. 12:30 után nem sokkal megérkezik a menetrendszerinti busz és lassítás nélkül tovább is halad Dobogókõ felé. Ezzel sem érkezik pontõr, az idáig kiváró társaság elindul. Én is. Innentõl összecsapódom Csilla és olsen útközben kialakult kettõséhez. (Abban, hogy olsent sikerül a helyszínen felismernem, nagy szerepe van Gyõri Péternek, aki már mesélt róla. Minden összefügg. :)) A beszámolóba visszatérhet a többes szám. Leballagunk az avaros úton, ismerõs helyszínek sora mentén. Elõttünk Szabó Elemér veszi fel lassan a szokásos utazósebességet, pedig jódarabig igyekezett a pontnyitáshoz lassítani. Megérkezünk a Pilisszentkereszt feletti, Pilis-tetõ alatti rétre, majd betérünk a faluba. A fõút elérésekor figyelek fel két lányra, akik térképpel-itinerrel kezükben indulnak olyan irányba, ami az itiner által nem lenne indokolt. Megkérdezem, csak nem a túra kapcsán sétálgatnak itt? A válasz hallatán még én is meglepõdöm: õk bizony a pontõrök és a Szurdok felé mennek. A pontõr státusz biztosan stimmel, az irány viszont biztos nem, mivel szembõl mentek, és csak a csoda tudja, hová jutottak volna. Együtt sétálunk az itiner szerint írt helyszínig, így is korábban nyitnak a papírformához képest. Sétálok tovább, mellettem a sötétkék színû Dera-patak bõvizûen kanyarog a völgy mélyén, sorozatos fotómegállásokra késztetve. Ismét találkozom olsenékkel, elhagyjuk a Szurdokot, hosszasan menetelünk a tölgyerdõben. Beszélgetünk, így villámgyorsan telik az idõ, amit egyedül valószínûleg sokkal hosszabbnak éreznék. Rét sarkánál cseréljük ki a kék sávot zöldre, elõttünk a Kevélyek és az Oszoly púposodnak magasra. Ahogy közeledünk, egyre magasabbnak tûnnek, az Oszoly csúcsán a kereszt körül álló túrázók pedig egyre közelebbrõl látszanak. Megváltozott az idõjárás is, immár bátortalan napsütés kísér egészen Pomázig. Beballagunk Csobánkára, az út mellett lovak állnak a lekicsinyített változat képviseletében. Busz kanyarog végig a településen, a fõtéren a pontõrökkel találkozunk, bélyegeznek, csokival kínálnak.
Még egy komolyabb emelkedõ választ el Pomáztól, és persze a leereszkedés, de az Oszoly-nyereg végül nem bizonyul akkora feladatnak, mint amekkorának elsõre látszott. Nyílt, bokros terepen, érdekes sziklák mellett sétálunk le Pomáz elhanyagoltabb környékére. Utolér Tóth „Hak” Péter, egy ideig lelassít hozzánk, majd már a Fõ úton elkocog a cél felé. A forgalom zaja kísér a Hunyadi utcáig, felsétálunk az iskolához, majd újra jelzett turistaútra térve bemegyünk a célba. Megkapjuk a díjazást, kisméretû kitûzõt és szép papírra nyomott emléklapot, utána zsíroskenyér-fogyasztás és limonádézás következhet, igény szerinti mennyiségben. Még társalgunk egy kicsit Bell Sanyiékkal, Csilla elköszön, és az a túratárs is, aki aztán szinte velünk egyszerre érkezik a vasúthoz. Lesétálunk az állomásra, ezúttal Aquincumig veszem igénybe ezt a szolgáltatást, innen a vasút jármûveivel utazom tovább, kényelmes és pontos vonatokon. Köszönöm a túrát a rendezõknek, az említett néhány hiányosság ellenére én élveztem az utat. Köszönöm a társaságot minden útitársamnak, akivel akár rövidebb, akár hosszabb ideig együtt gyalogolhattam.
A HÉV megállóban népek botokkal,a hét esõs volt,ebbõl kiindulva sárra számítunk.A tanár úr és oldalbordája,Gábor fiatal lánnyal,a seniorita hölgy,Emese és Szeli,van, aki futni akar,van,aki rövidebbet,magam részérõl a negyvenhat célozva.A rajt pörgõs és flott,Károly és Sándor segít tolakodni,vagy harminc helyet nyerek egy köszönéssel,de senki nem reklamál,a lányok gyorsak és ügyesek,mi pedig húzunk ki Szentendrérõl.A sár nem tragikus,nem véletlen a kétharmad a parlamentben,ezt is elviselhetõ szinten kezelik,míg a Lendvai utcát fiatal demokraták tartják megszállva,hja,a nemzedéki ellentét.Üdülõházak között tart fölfelé az út,imitt-amott kút,utolsó vízvételi lehetõségek.Egyes udvarokban kollektor és akkora mûhely garázzsal,amekkorát az itteni létszám látszólag nem indokol,de biztosan szükség hozta létre.Máris a menedékháznál vagyunk,két barátságos lányka pecsétel,õrzõ- védõ ajánlkozásomra csak szerényen mosolyognak,inkább fiatalabb társaimat veszik szemügyre,de õk sem maradnak.Irány a Lajos forrás,a jel sárga,az út sáros,cipõt marasztalóan.Egyik helyen Adidas nadrág díszíti a fát,a lombok helyet melengeti az ágat,röviden.A forrásnál vegyes páros,szemben Ságvári háza továbbra is elhagyatott,talán újra kellene keresztelni és élettel megtölteni.Zöldre változik a jel,máris a Kõrösi Sándor pihenõnél vagyunk,aki Csoma is volt,fölfelé és lefelé,kulcsos ház és vízesés,volt hó,valamennyi még van,de hóvirág kókadozik és mások is kezdenek tolakodni,odvas keltike,ibolya és sárga színek a domboldalon,a kék kereszt mentén,vadul fotózok,ez alibinek is megteszi.A kitérõ alatt fiatalok csapódnak,gyógyszergyári alkalmazott és püspökladányi születésû,tatabányai illetõségû arc,nagyon mennek.Sanyit és Kareszt érem utól,majd egy kellemes túratársnõt kerülök,de nem hagyja magát,tapad és humora is van,talán,mert földrajzot tanít,amit még nem írtunk át.Megtaláljuk a piros keresztet,innen kezdõdik a szintezés,le a patakig majd föl a turistaházig,sár és hó van köddel,de dél van,nem rossz az idõ tartamilag,amúgy ködös,mint a parlamenti beszédek egyrésze.Kis félreértések után a Kétbükkfánál várjuk a pontõrt,hiába,fotó Elemérrel,aki még mindig nem borotválkozott meg,és el innen,túratársnõm ragaszkodik – vagy én hozzá- és András csapódik még,innen lassulunk,mert a következõ pont két óra múlva nyit.A pilisszentkereszti úton két térképes lányka szólitja le Andrist,és le is kapcsolja,Csillával adom elõ a Szurdokot,most így vizesen kissé kalandosabb,és autós krándulók fényképezkednek és totyognak óvatosan,na itt nem lehet rohanni.Túljutva rajtuk,ismét utolér Andris bennünket,kiderítette,hogy a két kislány lett volna a pontõr,kisegítette õket zavarukból,de nem maradt velük.Csillával egyeztetjük a két ivar közötti szellemi különbözõséget és máris tábla jelzi Csobánkát.Alig hat meg egy kicsi kilométerben számítva.Peti ér utól bennünket,szokás szerint késõbb indult és elõbb végez,ha nem keres fel új tájakat,amiket az itiner nem érint.Felhívom a figyelmét a csobánkai szemétlerakóhely kitakarításának szükségességére,de nem akar belefolyni õ sem,pedig ez turistaútvonal,és nem is akármilyen lehetne.A faluban mindenféle emberek,és csokis pontõrök,sárga kereszt jelzi a fölfelét,hegymászó nap is van,de mivel rokonszakmának vélnek,nem kérnek belépõt tõlünk(sem).Egy sárga sáv,a földrajztanárnõ is kienged,lefelébõl van minden,lakott a rész,keressük a templomot és Hunyadit,minden a helyén,a célban ismerõsök falatoznak,talán csak a Tóthpeti hiányzik még,mindössze félórája hagyott le bennünket.Remek a zsíroskenyér,a tea,és gratula egymásnak és a szervezõknek,azért elfáradtunk,mégiscsak volt némi sár és némi aszfalt,részemrõl mindkettõ nehezebben küzdhetõ le,pedig már régóta fiatal vagyok.
Köszönjük a cserkészeknek,kitûnõ az útvonal és az itiner mellé szellem is kellett,jó társaságban repült az idõ és a tavasz minden jele is ott volt.
Negyvenakármennyi, de igazából nem lényeges, tehát legyen inkább így:
Márciusi Emléktúra '48
Üresen kong a helyiérdekû vasút belvárosi, föld alá rejtett állomása, tábla irányít a felszínre, itt korhadó kasznijú, idejüket bõven megszolgált, gyorshetes-festésû Ikarusok sorakoznak vonatpótlásra. Felpattanunk az egyikre, aki a sorban legelöl áll – a többes szám Kerek repkénnyel alkotott kettõsünkre vonatkozik. Buszunk sofõrje befejezi a társalgást kollégájával, felszáll, elhelyezkedik, motort indít, ajtót zár, nagy lendülettel kirongyolunk a végállomásról. Eleinte gyorsabbnak tûnik a pótlózás a vonatozásnál, ami magyarázható a négynapos hétvége második napjának reggelének gyér forgalmú útjával, és a megállókban jelentkezõ csekély számú utassal. Az utasok térbeli eloszlása viszont a Flórián tértõl kifelé már úgy adódik, hogy minden második utcasarkon meg kell állni, így igen hosszú utazás kerekedik Csillaghegyig. A rajtban a korai érkezés ellenére is bõven sokadikak vagyunk, a kocsma terasza környékén mindenfelé kóvályognak a nevezni kívánók. Megérkeznek a rendezõk, összerakják az indítás helyszínére szánt székeket-asztalokat, térképeket helyeznek el a túra követendõ útvonalával. Az októberi emléktúrákról szóló térképek is kint vannak, át lehet nézni azokat is. Kialakul egy sor, a nevezés igen egyszerû: pénzt adok, bediktálom a nevemet – piros pont, hogy nem írják el egyikõnkét sem – és huszonhét másodperccel késõbb itinerrel, 7:00-ra adott rajtidõvel zsilipelünk ki a helyszínrõl. Vizsgáljuk meg gyorsan az A4-es, egylapos itinert: szöveges útleírás és az ellenõrzõpontok listája nyitvatartással foglalja el az egyik oldalt. A turistautak.hu-ról összekattintgatott térképrészletek, szintmetszet-részletek helyezkednek el a másik oldalon. A célra megfelel. A sorban Gyõri Péteréket látjuk, meg Ottorinót, odébb, a teraszon Lestat reggelizik; a Mezei-házaspár készülõdik már, hogy ellépjen hétkor. Mivel emez idõpontig még van két és fél perc, betérünk az éppen nyitó kocsmába, legurítunk egy-egy kávét. A televízióban mese szól, modern: debilre rajzolt figurák azon tépik egymás haját, hogy melyik tévémûsort szeretnék nézni. A kávét a szokott kocsmai árszínvonalon adják, minõsége azonban az átlag felett jár. Amikor megköszönöm, a pultosnõ úgy néz rám, mint egy döglött csótányra. Különös környék ez. Hét óra elmúlt, nosza, túrázzunk.
Kilépünk, piros sáv – igen, ez az a piros sáv – vezet ki Csillaghegyrõl. Ha szondáznánk a ma erre túrázók beszélgetéseit, van rá ötven kopejkám, hogy minden második, sõt, több társalgásban elõfordulna a Kinizsiszázas, az IsziniktudodazvisszafeléaKinizsi vagy a Pirosnyolcvanöt szófordulatok legalább egyike, esetleg haladók bedobják azt is, hogy Pilisötven. Legalábbis az elején. Kõbánya felé trappolunk az utcán, majd elkanyarodunk, gyér forgalmú helyen, családi házak között sétálunk felfelé, a Róka-hegy oldalában. Betérünk az erdõbe, egynyomos ösvény kanyarog velünk, amíg fel nem érkezünk az Üröm feletti síkra. Elõttünk a Kevélyek, mellettünk távvezeték, délen a Hármashatár-hegy és a mögötte húzódó gerinc körvonalai, északon, a hétvégi házakkal tûzdelt dombokon túl a Visegrádi-hegység kéklõ vonulata. Istállók, karámok mellett haladunk el, lovak legelésznek mélán, díszes öltözékû lovász készíti egyiküket indulásra. Keresztezünk országutat, távvezetéket. Felbátorodik az emelkedõ, meredeken vág neki a szép sorozatnyi Kevélynek. Köves úton, fenyvesben ballagunk fel a hegytetõ alatti kilátópontra, itt megállunk egy pihenõre, kalciumos pezsgõtablettát oldunk bögrényi vízben. Virágzik a mogyoró, Repkény gombócot érez a torkában, allergiait. A pihenõ során ér utol DJ_Rushboy, megáll pár pillanatra, mesél a tegnapi Pilis-Vörös-Váron szerzett számos pozitív élményérõl, mielõtt tovasuhanna. Elsétál mellettünk Corradi Surd, vele még sokszor futunk össze a nap során. Még nézzük egy kicsit a kilátást: a fõváros párába-porba burkolózik, egyedül az óbudai óriáskémény nyúlik ki a fehérségbõl. A Solymár-Pilisvörösvár-Pilisszentiván településcsoport viszont tisztán látszik, az õket övezõ hegyekkel együtt. Elõtérben horgásztavak, mûvárrom, felhagyott és mûködõ bányák. Leoldalgunk a Kevély-nyeregbe, az elsõ ellenõrzõpont – helyi szóhasználatban: állomás + egy mosoly – õrei az egyik padnál várják az igazolást gyûjtõket. Kapunk kockányi csokit, van mazsolás-mogyorós is, remek. Érthetõ a takarékos beosztás, sokan jönnek még utánunk – a célban tudjuk meg, összesen mekkora számra kell gondolni: összesen kb. 800 fõ. Annyira talán nem meglepõ a nagy létszám: virít a Nap az égen, de talán még fontosabb, hogy mára nincs másik teljesítménytúra.
Ledöcögünk a nyeregbõl, kék jeleket követünk Csobánka felett: a falun túl az Oszoly, odébb a Csikóvárak oldalát látni, elõttünk a Ziribár-hegy és a Hosszú-hegy kettõse. Az úton pedig orsipanka és Rudi István, öltözõs szünetet tartanak, csatlakozunk és innentõl Lajosforrásig együtt közlekedünk a túrán. Elhagyjuk az Ózon Kemping romjait, néhol lekaszált, néhol dudvás parcellák, bomló tetejû fõépület õrzi a létesítmény emlékét. Leérkezünk a Csobánkai-nyeregbe, depóautót vélek felismerni, a jármûvet még fogjuk ma látni. Folytatjuk az utat a Hosszú-hegy felé, ám az OKT és a zöld sáv elágazásában renitenskedünk egy jót: Rudiék geoládát keresnek fel, ma már a másodikat, mi Repkénnyel a Szent-kútnál töltünk vizet és igazoljuk ottjártunkat a Pilisi Parkerdõ forrásairól szóló mozgalomhoz. Tábla tájékoztat, hogy a forrás vize szemre, fülre, agyi panaszokra, fejben, torokban lévõ mirigyekre, lázra jó. Van még egy tábla, cirill betûs írás, szerbül. Olyasmit jelenthet a felirata, hogy ezt a helyet Szent Illés próféta áldotta meg, többet nem tudok kihámozni. Az igazolással kapcsolatos teendõket elvégezve visszamászunk a K-Z elágazásba, páran néznek nagyot, aztán napirendre térnek a jelenség felett. Beszélgetve ballagunk a hosszan elnyúló dombhátra, néhol kilátás nyílik erre vagy arra. Néhány srác kilátópontnál tart pihenõt, elsõre úgy vélem, pontõrök, amíg nem javítanak ki útitársaim, hogy Pilisszentkereszten lesz a következõ ellenõrzés. Oda-vissza elõzzük egymást Strackné Katival, õt Laci felõl kérdezem, szerinte már messze elõtte jár, ám a valóság ezúttal mást fog mutatni. Lesétálunk a lapostetõs hegyrõl, le egészen a Szántói-nyeregig, amely felett elválunk a Pilis oldalát megcélzó zöld sávtól és inkább pirossal jelzett társát választjuk a falu megközelítésére. Utolér az imént hiányolt Strack Laci, lemaradok Repkényéktõl, beszélgetünk kupákról, ilyesmirõl. Betérünk a faluba és kitérünk onnét, ellenõrzõponton lobog zászló a Pilis alatti réten. Csokival kínálnak, bedobok egy töredéknyit.
Elsétálunk az újjájelzett zöld sávon, el a barbár módon kitört tájékoztató tábla mellett, fel a Klastrom-kútig. Itt leülünk megpihenni, poharazgatni, enni, majd pár perc után továbbállunk. A hátizsákomban lévõ vízkészletet elfelejtem cserélni, a Szent-kút vize pedig hiába lehet, hogy jó mindenféle fejbajra, de enyhén rozsdaízû. A Klastrom-kút vize valahogy frissebb, tisztább. Új oszlop irányítja az errejárókat a hegy aljában, rajta messzirõl látszó zöld sáv mutat jobbra, északnyugat felé. Visszanézve Pilisszentkereszt házai egyre apróbbá válnak, míg mellettünk, a mély völgy túloldalán újnak tûnõ, magas betonfallal körülvett luxusövezet terjeszkedik a hegy felé. Távolról nézve modernszerû sablonházak. Közelrõl nézni meg a kerítés miatt, gondolom nem is lehet. Elhagyjuk a rétet, ligetet, ismét erdei úton battyogunk egyre feljebb. Mária-pad, Döme halála, Ördög-lyuk. Emelkedünk, megfontoltan, szürke törzsû fák kísérnek, alattuk barna avarral. Néhol hóvirág nyílik, új szín a látványban. Eltér a sárga kereszt jelzés, megcélozza a Zsivány-sziklákat. A tábla szerint a Kétbükkfa-nyereg száz méter híján egy kilométer ide. Folyamatos emelkedõn, erõsödõ zajban érkezünk meg, a pontõr a parkoló feletti pihenõhelyen ücsörög. Alatta az M6-os forgalmát megszégyenítõ (hmm, lehet, hogy ez nem is jó hasonlat, az M6-os forgalmát nem nehéz felülmúlni) jármûáradat, autósok araszolnak a víkendbusz – vagy most éppen micsoda – másodrésszel közlekedõ dobogókõi járata mögött. Gyorsan letudjuk az igazolást, elsöprünk a környékrõl, zöld kereszt jelzések irányítanak úton át, árkon fel. Találunk egy megszeppent barna varangyot, nagyokat pislog és mi visszapislogunk rá. Keresztezzük még kétszer az országutat, olvadó hótól sárosak az ösvények, kirándulók, túrázók kerülgetik a tócsákat. Farakást tornyoztak kerítés mellé, az új út még kialakulás alatt van, de kikerüljük az akadályt. Távvezeték nyiladékát hagyjuk el, odébb munkagép parkol különös helyen a hegyoldalban – megfejthetetlen, miképp került oda. Egyre erõsödõ gyalogosforgalomban érünk fel Dobogókõre, a kilátóhelyen szûk osztálykirándulásnyi nép, gyerekek futkosnak, büszke apukák fotóznak büszke anyukákat és viszont. Kilátni vágyván kilesünk mi is, megnézem sorra az emlékmûveket, majd csatlakozom a többiekhez, akik már a Dunakanyart szemlélik. A Hegyes-tetõ tömbje a Duna tükrében nézegeti magát, a szirten túl a Börzsöny magasabbik fele egyáltalán nem látszik. Csakúgy a Naszály sem, s még az egész közeli Prédikálószék is homályos, távoli látványnak tûnik. Visszasétálunk a múzeumhoz, bent egy pillanatra megállok, megcsodálom az összegyûjtött ereklyéket, az egykori turisták eszközeit, térképeit, csodaszép jelvényeket. Kerek repkény is csatlakozik, õ intézte közben a bélyegzést, gyorsan felhasználva az összes, ezen célra szolgáló eszközt.
Követjük a hegy peremét, ellépünk Dobogókõrõl. A kirándulóforgalom ebben az irányban gyérnek mondható. Elkanyargunk a néhol meglepõen elsárosodó, jelzett gyalogúton, némelyik fán közben érdekes, népmûvészeti motívumra hajazó óriásjelzés bukkan fel. Elérjük a sípályát, majd a kék jelzés ideiglenes terelését a piros háromszög felé. Már alig emlékszem a nem ideiglenes változatra, remélem, elõbb-utóbb azért visszaterelik a Kéktúrát. Egyre meredekebb lejtõn érkezünk meg a Király-kúti kunyhóhoz, kerékpárosok, gyalogosok pihennek mindenfelé. Tovább lejtünk, kinézek a Király-kúthoz, nincs benne víz, mehetek a többiek után. Farakások között, széles dózerúton érjük el a Sikárosi-medence szélén álló õrházat, amely egy hosszú rakodó végében árválkodik. Itt vár a következõ ellenõrzõpont, limonádéval kínálnak és lehet repetázni is. Finom. Begyûjtjük a katicás bélyegzést, majd, immár Popeye sporttárssal kiegészülve folytatjuk a teljesítménykirándulást. Vele - bár több túrán összefutottunk már - még nem beszélgettem sosem, úgyhogy most pótoljuk ezt a hiányosságot. Átsétálunk a réten, amely tágas, elhagyjuk a mûutat, amely poros, és a Sikárosi-erdészháznál térünk vissza a Kéktúra útjára. Követjük a Bükkös-patak hideg völgyét, a Lenkó-emlékmûnél pihen egy társaság, odébb a patak feletti, még megmaradt jégrétegen sétálunk át a medren. Rudiék lassan elõrehúznak, fõleg, amikor megérkezünk a K+ meredek kaptatójához. Itt is van forrás, merítõs: ez a különös nevû Zergevirág-forrás, gyéren csorog ki belõle némi víz. Itt már a csökkentett sebességüket sem tudjuk tartani Repkénnyel, szépen felcsoszogunk a saját, kényelmes lépteinkkel. Közben néha érdemes hátrapillantani, alibiból fényképezgetni a kilátást észak és északkelet felé. A Kármán-forráshoz kilépek, vékony sugárban csorog belõle a víz, nem állok neki tölteni belõle. Továbbra is emelkedõn, igaz, egyre kényelmesebben érjük el a Lajosforrás névre hallgató kiránduló-központot. A turistaház nem tûnik annyira elhagyatottnak, a környék pedig tele van emberekkel. A két pontõr a terméskövön csücsül, nem idõzünk náluk sokat, nagy a zaj és a tömeg. Elsietünk.
Innentõl különösebb esemény nélkül, nagyjából végig Popeye-jel maradva trappolunk le Pomázra. Azért eseménytelennek mégsem nevezhetõ az út. Elõttünk a Kõ-hegy tömbje takarja a mögötte elterülõ várost. Lassan melléérünk, mélyúton baktatunk, mellettünk a keskeny part túloldalán meredek beszakadás, árok húzódik végig. Elfelejtek kitérni a János-forráshoz, aztán eszembe jut, hogy itt már megvan a mozgalom teljesítéséhez szükséges adat. Rövidesen megérkezünk a városba, a poros utcák nem változtak, a nyomóskút is megvan, láthatóan mûködik is. Quados srác vagánykodik, két keréken veszi a kanyart, amíg mi a felvert port nyeljük. Beballagunk a célba, sor húzódik ki a plébánia ajtaján, beállunk, várakozunk. Kapunk két HÉV-jegyet, meglepetésszerûen, a sorban elõttünk álló túratárstól. Ezúton is nagy köszönet érte! Az épületbe érve a várakozást a kiállított gyerekrajzok vizsgálata teszi vidámmá, de legalábbis érdekessé. A célt egy étkezõszerû szobában rendezték be, kapunk szép emléklapot, kisméretû kitûzõt, mindkettõ fõ díszítõ motívuma a cserkész-liliom. Repkény nyer egy szelet nutellás kenyeret, sorsoláson. Nem kezdünk odabent helyet keresni, kint ülünk le, találkozunk a nem sokkal mögöttünk érkezõ Bell Sanyival, majd az épp sorbaálló Dilennel, Tincával és Lépéshibával, akik a várható várakozási idõ felõl érdeklõdnek. Leülünk egy szimpatikus helyen a földre, elbúcsúzunk Popeye-tõl, aztán teázunk, eszegetünk. Gyerekek szaladgálnak fel és alá, a zsivaj ellenére béke van és nyugalom. A HÉV felé indulva csatlakozunk Dilenékhez, majd már odébb Tinca ér utol, elcsevegjük az idõt, észrevétlen telik a Pomázon keresztüli, amúgy nem túl izgalmas séta, közben Lépéshiba is beér, az egészes vonat indulására hívja fel a figyelmet. Az állomásnál elbúcsúzunk, boltba térünk. A kisbevásárlás után egy késõbbi járattal utazunk Békásmegyerig – itt elhûlve nézzük a pótlóbuszra felnyomorgó tömegeket, és úgy határozok, igenis érdemes lesz felsétálni a vasút menti kerítés mellett felsétálni és a Kárpát Vasút Kft. ott szorgoskodó mozdonyát lefényképezni. Egyrészt érdekesség, másrészt ez idõ alatt hátha csökken a tömeg. Tényleg érdekes, a tömeg viszont nem csökken, alternatív járat után nézünk. A 160-as külvárosnézõ járat épp indul, a mûanyagszékes Volvón elfogadhatóan kényelmes körülmények között döcögünk végül vissza a belvárosba, majd onnan kötött pályán utazunk tovább.
Szeretném megköszönni a túrát a rendezõknek, nekem tetszett úgy, ahogy volt. Köszönöm természetesen a társaságot mindenkinek, akivel volt szerencsém együtt túrázni ma: Repkénynek, orsipankának, Rudi Istvánnak, Popeye-nek és minden, hosszabb-rövidebb idõre csatlakozó útitársunknak.
Kellemes hûvös reggeli idõben, a szokásos tízpercnyi vonatkésés után viszonylag könnyen jutottam el a Margit-hídhoz, ahol elsõ meglepetésként kiderült, hogy a HÉV-nek nem a Békáson túli, hanem inneni szakaszán jár pótlóbusz. Amíg megleltem a megállót, el is ment egy, de sebaj, mert fél 8-ig kellett a rajtba érni, és ez sikerült. Ami viszont nem, hogy el is rajtoltassanak minket, mert kifogytak az „itiner”-bõl. Aki a honlapon elolvasta az útleírást, nos az volt az itiner.
Némi várakozás, és az idõsebbek részérõl idegeskedés után, 7.32-kor indultunk Lestattal és Gellérttel, neki a Róka-hegynek. Ez mindig tüdõkiköpõs nekem, viszont Lestatnak nem volt elég vize, így a Piros melletti forrásból megtöltöttük kulacsainkat. Ez a forrás nincs rajta a Cartographiás térképen, így a Bubu-forrás nevet kapta tõlünk. Jó hangulatban haladtunk tovább, Gellért egyre gyorsabban ment, így kábé 15 kilométeres üldözés után ketten mentünk Lestattal a végéig. Nade vissza az elejére.
Ahogy a Nap egyre magasabbra hágott, úgy növekedett gyorsan a hõmérséklet, a Nagy-kevélyi kapaszkodó után gyakorlatilag ingben-polárban nyomtam végig az utat, sõt késõbb a polár is lekerült. A Kevély-nyeregbõl meglepõen saras volt az út a Kéken lefelé, minek oka a nemrég elment hó lehetett, más csapadék híján. Aztán jött a tegnapi túra kajapontjának hûlt helye, itt áldottuk Ebola nevét, a bõséges ellátásra emlékezve. Elõ is vettem nagy örömömben az elraktározott almalevet. A nem csak nevében Hosszú-hegy most dél felõl volt hosszú, a Szántói-nyerget viszonylag könnyedén értük el. Sokáig elõttünk ment a Nem Kispistázós Jány, jó tempóban, meg a Mindenki Más, akik az erdõgazdasági úton kispistázgattak. Megtekintettük azt a levágási lehetõséget is, ahol tegnapi túratársam ért utol, bár oldalról nézve ez az útvonal meredekebb, mint a Zöld.
Egyszer csak a Pilis tövében találtuk magunkat, amit Magas-hegynek hívnak. Akkor a Pilis mi? Óriás-hegy? Nem lamentáltunk sokat, lecsorogtunk a temetõig, majd utána a préri szélén volt a pont. Furcsálltam kicsit, hogy miért nem a kolostorrom melletti forrásnál volt, cserkészcsapat által rendezett túra lévén, de az se volt messze onnan. A Klastrom-kút jéghideg vizébõl megmerítettük kulacsainkat, pakolás közben megszületett a „Dávid Nagy a képen” címû remekmûvem is, de még visszatettem a gépet, ne lötyögjön rajtam. Egy ideig eltüntek a Zöld Jelzések és csak Sárga + jelzések voltak, aztán visszajött a régebben festett Zöld is. A Döme halála után a gyönyörû bükkök végleg elõcsalták a Kodakot, hogy verhesse az oldalamat Lajosforrásig. Lestat a Pilisi Barlangok-os élményeit mesélte, õszinte irigykedésemre. Azért az Ördög-lyukat így is becserkésztük. Túránk egyik legszebb részén, viszonylag könnyedén kapaszkodtunk fel a Kétbükkfá-hoz, a ponthoz.
Összességében az útvonal változatos, többféle tájon, hegyen-völgyön át visz, szép. Az erdõségek is a vegyes-tölgyestõl a bükkösig többféle fafajt bemutatnak, illetve a Pilis oldalában most nyíló hóvirág és a szentkereszti temetõ mellett virágzó odvas keltike is szinesítette a látnivalót. Kétbükkfától Barta úr és leánya nyomában haladtunk, de õk persze gyorsabbak voltak együtt is. Illetve egy kicsit eltévedtek a nyeregben, így idõlegesen eléjük kerültünk. Itt én meredekebbre emlékeztem, de addig karattyoltunk, míg egyszer csak fenn voltunk az erdõgazdaságilag épp kezelés alatt álló tetõn, a BM-üdülõ háta mögött. Némi havak és jegek még emlékezettek a télre a szétszórt ágak alatt. A Táltos-padnál fotó, majd némi kilátás a csúcsról, és rengeteg pecsét a múzeumban a jutalmunk. Illetve egy sör is lett a jutalmam, csak ki kellett állni a sort a Matyinál. Sokan voltak Dobogókõn, de még elviselhetõ mennyiségû és minõségû volt az embertömeg. Miután mindenki teleette magát, a szintidõ-rombolást a Piros 3szög-Elterelt Kék útvonalon próbáltuk helyrehozni, jó csúszós-sáros lejtõn, aminek aljában a forrás ki volt sajnos száradva. Közben elõztük Pintz-urat, felevenítve az elsõ teljesítménytúrámat, ahol vele mentem, amíg némi kalandok során el nem tévedtünk.. Tatransky Caj, ha mond valamit. :-)
A Piros-Elterelt Kék szakasz lefelé kissé rögös, így lassítottunk, úgyis itt volt az erdészháznál a teás pont. Aha. Bennhagyták a filtert a cserkészek, kihûlt, így inkább már a cukrot se rakták bele; mint a nyersolaj, úgy lötyögött feketén a bográcsban. Biztos nem a konyhán dolgoztak a táborban.:-) Fájdalomdíjként viszont kellemesen hideg limonádét gyártottak, ami jól esett a melegben. Meg volt a nyakkendõjén cserkészgubics is a pontõr srácnak, ez külön jópont! Haladtunk tovább, kicsit eltelve a limonádétól. A sikárosi réti óriás fenyõfa továbbra is megvan, ez a vidék legszebb fája szerintem. A Bükkös-patak völgyébe még nem sokat süt be a tavaszi nap, szépen hízott jégen keltünk át a medrén, közben elõzött minket egy kutyás-biciklis csapat. A három németjuhász szorosan egymás mellett haladt, igazi falkában! A Kárpát-forrásnál viszont egy skótjuhászos társaság volt, így nem vártuk meg a „becsapódást”, inkább elsiettünk.
Ezután következett a cserkészek által "cserkészgyilkos"-nak nevezett Kék+, a túra legkeményebb emelkedõje, ami szerencsére két lépcsõs, a kettõ között lihegési lehetõséggel. A Via Margaritarium zarándokút ezen szakaszát festettük anno családilag, persze fordított irányban haladva. Jólesõ volt erre emlékezni. A kaptató tetején a Kármán-forrásnál bevártam Lestatot, a jéghideg víztõl kicsit meg is fájdult a torkom, de nagyon finom volt most is. Lajosforrásnál én már nem is ittam, mások viszont nagy tételben viszik a kitûnõ forrásvizet, talán ebben is fürdenek? Innen egy szuper túravégi loholás következett a pomázi elsõ közkútig. A célban pedig kellemes meglepetésként ugyanaz a limonádé, továbbá zsírosknyér-hegyek fogadtak. Hoztak ki nutellás kenyereket is, de azt meg nem bírnám enni. A kitûzõ jó, viszont az oklevélre igazi Cserkész-pecsétet kaptunk!
Összességében, némi amatõrség mellett jó volt a rendezés, az itiner hiányosságát el is felejtettük. Elfeledtette velünk a Pilis!
Ez volt a legelsõ túra, amin résztvettem, így próbáltam mindenre odafigyelni a túrával kapcsolatban. Szerintem maga a túra nagyon jó volt, bár iszonyúan fárasztó (egy kezdõnek).
Pozitívum:
- 500 ft volt a túra
- szép volt az útvonala (bár még inkább az õszies volt a hangulat, nem a tavaszias)
- jó volt a szintidõ (nekem kellett 7 óra míg teljesíteni tudtam)
- a szerencsések nyerhettek is a DECATHLON jóvoltából
- a túra végén mindenki kedvére ihatott/ehetett
Negatívum:
- használhatatlan térképet kaptunk
3-an voltunk, de voltak olyan helyzetek amikor azt sem tudtuk, hogy a térkép szerint hol vagyunk. A leírás segít de nem elég részletes, kellene bele több megerõsítés/információ. Sok esetben el sem tudtuk dönteni, hogy merre kellene mennünk, csak találgattunk (ekkor már nem csak mi 3-an, hanem jóval többen). A legtöbbször csak követtük a tömeget, vagy épp a cserkészeket (ha õk nem lettek volna, nem hinném, hogy végig bírtuk volna csinálni ~ a térkép használhatatlansága miatt). Csak 4 pecsételés volt, így sokan azt hiték, hogy a 4. után már nem kell menniük sehova, pedig a templom volt a cél (erre jobban felhívhatták volna a figyelmet).
- 500ft-ból nem számítottunk olyan sok édességre (mivel a túra oldalán jelölték, hogy kapunk), de nem is 1 kockára gondoltunk. Szerintem egy kisebb csokinak (pl. sportcsoki) mindenki jobban örült volna.
Összességében a túra szuper volt, a szervezés már kevésbé (térkép..), de nagyon jól éreztük magunkat és el sem tévedtünk, így azt hiszem nincs okom panaszkodni :)
szia emberek,négynapos szabadidõ egyeseknek,közben túra..egy márciusi emlék szösszenet a cserkészektõl..
reggel vala a pitymallatnak,és persze a HÉV helyén buszok,a csillaghegyi gyülekezõnél hasznosítási elképzeléseket hallgatunk,ötletbörze Tarlós-Vitézy részére,a sínek helyére kapásnövényeket – kukorica és burgonya –terveztünk,a munkanélküliséget és az éhezést is csökkenthetnénk,ajánlom politikusaink figyelmébe..bár van,aki még utazott a HÉVen síneken Pomázról Pestre,pl Cseh Tamás,a mai kor gyermeke meseszerûnek véli ezt az eseményt..
szóval hétkor rajt, gyors a nevezés,hármast húzok, a két bihari rongyol elõttem,valahol,ugyanis a gyógyszertár elõtt már a kondenzcsík is oszladozik utánuk,ráérõsen ballagok hegynek föl,piros a jel,és mínusz egy fok,a kõfejtõ elõtt melegszek,és a Róka hegy oldalában lefelé már a kabátot is zsákolom,innen NagyKevély,Boszi elõz a domboldalban,a többieknek nem sietõs,haladok tova, Ezüst Kevély,szigethalmi ultrást visz Petya,lefelé egy ideig tartom velük,aztán nem..de a tömeg nem akar utánam jönni,ez elbizonytalanít,de mégis megyek,jó az idõ,jó a társaság,mégha egyedül vagyok is..a rajt tele volt ászokkal,akik egy óra elõnyt szoktak adni nekem,azért a zöldre váltok,mert Csobánka után a Szentkút magasságában lehetek,köhögõs túratárs fog be,másodmagával üldöz Pilisszentkeresztig,ahol állva hagynak,fiatalság,hiába..máris a Kétbükkfanyereg felé nyomulok,Döme – Pápay Domonkos – keresztje mellett hosszú hóvirágmezõ,ideje,kis fehér barátaim,és a verõköltõ bodobács is mutatkozik sokadmagával,akár tavasz is lehet ebbõl,és ehhez Brüsszelbõl sem lehet hozzátenni,persze a kétharmad még módosíthat valamit,de egyre erõsebben tûz a nap,Dobogókõ a kék kereszten közelíthetõ meg,ahol éppen ebédel a pontõr,stemplizek azért,féltizenkettõ,öten elõztek, de a bihariakat nem tudtam látómezõbe se venni..hja,ahol az asszony is nadrágot hord,és diktál,ahhoz a magamfajta korábban keljen föl..visszakapcsolok,sár is keletkezik,piros háromszög Királykútig,a forrás csak csöpög,száraz az erdõ,innen piros sáv,majd erdõirtás és kék kereszt,Sikáros,tábla hirdeti,hogy ez sokáig így lesz,a fák ugyanis addig és ott nõhetnek,amíg mi,emberek,eltûrjük..itt útban voltak..Bükkös patak,itt-ott jég alatt,víz itt sem jelentõs,ide is vödörrel kell belehordania a túrázónak,botos túratárs ér utol,István keresztnévvel és vezet,Lenkó emlék,Kárpát forrás,Kármán forrás,Lajos forrás..most hóolvadás idején és a tavaszelõn sem lehet teát fõzni,csak hozott vízzel.. innen már csak lefelé van,Pomáznak és a plébániának tartunk,túratársam nem hagy el,betámogat a célba..valamivel hat km fölötti átlag jön ki,és a tea,limonádé pedig be..HÉV felé tartunk,darabig bízunk a buszban,de a síneken közeledik az igazi,Békásig legalább..onnan busz..
Az idei év elején elhatároztam, hogy béna és kétes értékû központi megemlékezések helyett méltóképpen emlékezek a számomra egyik legfontosabb ünnepre: kimegyek teljesítmény túrázni. Mivel a nagy napon nem tudtam elutazni Miskolcra így maradt a másnapi vagyis tegnapi emléktúra a Pilisben. (1848/49-nek tisztelegve kiszászlóval tettem meg a távot.)
Nos: eleddig az egyik legkellemesesebb/legkedvesebb túrám lett. A BKV gondoskodott róla, hogy egyben Budapestet is jobban megnézzem, mivel a HÉV-vel variáltak, bár az is kétségtelen, hogy még mindig jobb így mintha zsúfolt hétköznapokon lennének a karbantartások.
Reggel Csillaghegyen egy nem is olyan régi kirándulótárssal találkoztam: Vilmossal. Kölcsönösen jó utat kívántunk egymásnak és õ nevezett a hosszútávra, amin meglehetõsen sokan indultak: el is fogytak a nevezési papírok így várniuk kellett.
Miután ügyesen beneveztem neki is veselkedtem a Róka-hegynek. Különösebben az útvonalleírással nem is akarok foglalkozni, mert a kiírásban itt bõven szerepel. Kiemelném a Kevélyeket, ahonnan remek, mit remek, csodálatos kilátás nyílik a környékre. A Kevélyek után az idõ elkezdett intenzíven melegedni így inkább már késõ áprilisinak érzetem. A Holdvilág-árok valami fantasztikus: elõször jártam itt, és a szurdok képzõdmény lenyûgözött. Az is igaz, hogy megküzdöttem a tetõre való kijutással.
A Nagy-kõ hegyi menedékház elõtt volt egy kisebb saras szakasz, de az egész útvonalra elmondható, hogy száraz és szilárd földutak álltak a kiránduló rendelkezésére.
A menedékház körüli mezõre kiérve piknikezõ csoportok árjával találkoztam: bizony a jó idõ kicsalt mindenkit ide és nagyon kelleems élmény volt vidám csoportokat látni. A kilátás innen is elsõosztályú.
Köszönet a szervezõknek a lelkiismeretes munkáért és fáradozásukért. A pomázi célban fáradhatatlanul hordták az ételeket is italokat és egy pillanatig sem szenvedtünk hiányt semmiben sem. Igazából csak egy "gondom" volt: a pontõrök nagyon csinosak voltak és küzdenem kellett magammal, hogy ne álljak meg hosszabban udvarolni, beszélgetni velük. :) Ez egy olyan igazi közösségteremtõ kirándulás volt.
A visszautazásnál elgondolkoztam egy érdekességen: amikor vártuk a HÉV-pótló buszt akkor nagyon sokan összezsúfolódtunk a megállóban, akik már arcról ismertük egymást. Ekkor történt, hogy többen verbálisan is felvették a kapcsolatot egymással és végül kis beszélgetések kerekedtek ki belõle. :) Hogy mikbõl lesznek ismeretségek... :)
Tavaly az riasztott vissza ettõl a túrától, hogy nincs csomagszállítás, de most nagyon jó idõ ígérkezett, így bevállaltam a 48 km-t. Az elején nagyon rosszul voltam, Pilisszentkeresztig többször felvetõdött, hogy kiszállok, s bár a gyomrom nem lett jobban, a kísérõ szédülés és erõ nélküliség csillapodott és valahogy fogyni kezdtek a kilóméterek. Bármit küldtem a gyomromnak, azonnal görccsel reagált, de az izót azért leküldtem, mert tudtam, anélkül nincs tovább. 3 kocka csoki és egy kicsi pogácsa volt az elemózsiám, többet nem mertem enni a táv alatt és a célban sem, csak végig cipeltem az utánpótlást. Nagyon jó idõ volt, bár a szél miatt a szimpla pólót kevésnek tartottam, csak a nacimat tûrtem fel. Az útvonal számomra ritkán járt területeket is magába foglalt, s bár dominált a sár, elég jól lehetett haladni, még Lajosforrástól a kék kereszten is. Dobogókõn még hófoltokon haladtam, és jólesõen trappoltam a latyakos sárban, miközben a meghökkent kirándulók a szegélyeken egyensúlyozva kerülték a veszélyes részeket. Azért sem fogom ezt a túrát hamar elfelejteni, mert volt egy futósrác, aki többször komolyan elkevert, állandóan a hátam mögül bukkant elõ. Meg is kérdeztem, merre járt, de amint kiejtettem ezekez a szavakat mellbe ütött, hogy ezeket nekem szokták szegezni, eddig nem sokan pipáltak le elkeverésben.
Én jól szervezettnek tartom a túrát, az itiner, bár 1 A4-es oldal volt szöveges leírással, egyértelmû volt, kivéve Sikáros környékén éreztem némi zavart. Ami egyértelmûen negatívumként említhetõ viszont, hogy nem volt feltüntetve sehol a már megtett táv, ahol kérdeztem, ott nem tudták megmondani, Sikáros volt a kivétel, ahol ki is volt írva. A pontokon gyorsak voltak és több helyen csokival, szõlõcukorral kínáltak, Sikároson tea egészítette ki az édességet. A célban is volt zsíros kenyér kiegészítõkkel és teával. Jó túra, a nevezési díjhoz képest igen jó ellátással, nekem elnyerte a tetszésem. Örültem a sok ismerõsnek is, akikkel találkoztam, beszélgettem. Köszönet a szervezõknek ezért a szép napért, az ismerõsöknek a társaságért!
A tavaly elõtti, enyhén szólva sem túl frappáns szervezés eléggé elvette a kedvünket ettõl a túrától, tavaly nem is voltunk. Idén is csak azért esett rá a választásunk, mert nem volt aznap más komolyabb túra a környéken... a rajtoltatás lényegeseb gördülékenyebb, mint 2 éve, igaz, a rajtszámunkat nem jegyzik fel, sem semmi ilyesmi, amely gyorsabbá és egyben felelõtlenebbé teszi a szervezést... a hosszú távon a rajtidõ összesen fél óra (7-tõl fél 8-ig), aminek az az elõnye, hogy a 48-asok zöme így gyakorlatilag végig egy bolyban megy. Ami nem is árt, tekintve, hogy az útleírást enyhén szólva sem eresztették bõ lére, térképvázlatról, vagy ilyesmirõl meg ne is álmodjunk... ami többnyire nem okozott gondot, minthogy volt helyismeretünk, de aki figyelmesen olvasta az útleírást, annak feltûnhetett, hogy a Dobogókõ és a Sikárosi-rét közötti útvonal megjelölését elég pontatlanul fogalmazták meg (nem is az alapján mentünk), a pontõrök pedig többször is tévesen informáltak minket... kedvességükhöz és jó fejségükhöz nem fér kétség, de szerintem néha sajnos az inkompetenciájukhoz sem...
Az utat gyakorlatilag 7 részre tudnám osztani: az összes szint (ha lehet hinni az "itinernek", 1540 m) gyakorlatilag 3 nagy és egy kisebb kaptató formájában jelentkezett, + az ezeket összekötõ 3 hosszú lejtõ / sík szakasz. így: bemelegítésként fel a Nagy-kevélyre, onnét 12 km-es lazázás megfûszerezve a már említett kisebb kaptatóval (Szántó-nyereg), majd Pilisszentkeresztrõl fel Dobogókõre, egy - megjegyzem - igen baráti emelkedõn, Dobogókõnek vannak ennél sokkal kellemetlenebb megközelítési módjai is...; Dobogókõrõl ismét egy jó hosszú ereszkedés a Sikárosi-rétre, majd zárásképpen legyûrhettük a Lajos-forráshoz vezetõ kaptatót, amelyet kb. 40 km-el a háta mögött azért megtanul respektálni az ember... Innen pedig már csak a célegyenes, lecsurgás Pomázra. (A céltól a HÉV-állomás még 2 km gyalog, így legalább meglett az 50...)
Az útvonal jó, az utak többsége - néhány ominózus kivételtõl eltekintve, mint pl. a Nagy-Kevély célegyenesébe felvezetõ rövid sziklamászás, illetve a Lajos-forrás elõtti caplatás a susnyásban) a sár ellenére is jól járható. Összességében kellemesen csalódtam ebben a túrában, a szervezõk határozottan fejlõdtek a két évvel ezelõttihez képest (ami nem nagy kunszt), bár voltak még hiányosságaik, a fejlõdés nyilvánvaló. A pontok jól jelzettek, ki is voltak plakátolva, könnyen észre lehetett venni õket. Az összes szolgáltatás a zsíros/vajas/csalamádés/akinek még jutott, nutellás kenyér a célban, de 400 Ft-ért mit is várjon az ember. Az oklevelet nem spilázták túl, a kitûzõn nincs feltûntetve a táv, de ezt leszámítva szép. Az itiner helyett osztogatott laza A/4-esen elkélt volna egy szinttérkép, vagy feltûnthethették volna az egyes pontok közötti távokat... tudtuk nélkülözni ezeket, de azért örültünk volna nekik.
Külön köszönet a pontõröknek az 1. és a 2. EP-nél, akik megkínáltak minket Boci csokival és szõlõcukorral - gondolom, ez saját zsebbõl történt! :)
Összességében 10 óra 10 p alatt tettük meg a 48 km-t, amely hozzávetõleg 4,7-es tempó... és summa summarum, jól éreztük magunkat. Köszönet a szervezõknek a munkájukért! :) Jövõre is jövünk! :)
Csillaghegyrõl cicózás - értsd különösebb adminisztráció - nélkül - indult a túra és olyan gyorsan repült az idõ, hogy a Holdvilág-árok piros kereszttel jelzett festõi szépségû ösvényén találtam magam. Ezután következett a kálvária. Mintha összebeszélt volna a természet, bõ sarat teremtvén és az erdészet csapásmérõ rohamcsapata, a jelzett útra döntvén fákat, gallyakat így teremtve nehezített akadálypályát a szurdokból kikecmergõ, fáradtságtól alélt turistaságnak. Szép dolog, mondhatom. A dagonyázásra inkább, mint gyaloglásra való sártengernek, persze, csak a Kõhegyen lett vége.
Dicséret a rendezõknek (Szent Tarzíciusz a ministránsok védõszentje) akik ennek a fapados túrának minden szenvedését fiatalos megjelenésükkel és természetes nõi bájukkal, mosolyukkal és szép szavukkal jótékonyan enyhítették.
Négy éve ez volt az elsõ sikeres teljesítménytúrám, így kétség nem fér hozzá, hogy újra itt a helyem. Ráadásul az óta minden évben jövök, a sorozatot meg nem szeretném megszakítani. Egy dolog változott csupán, hogy a legelsõ 24 km-es teljesítés az elmúlt három évben felhízott a duplájára. Úgy volt, hogy Szilveszterrel ketten vágunk neki a távnak, aztán végül csak egyedül lett belõle, mert neki délutáni elfoglaltsága miatt korábban kellett indulni. Szerencsére a megbeszélt idõpontnál én is jóval korábban érkezem a rajtba, ahol kicsit meglepõdnek az indítók, mikor mondom, hogy melyik távra mennék. Értetlenkedve kérdezem, hogy nem 9-ig lehet indulni, mire mondják, hogy a ttt-n lévõ információ hibás, és csak 7:30-ig lehetett rajtolni a hosszú távon. Ráadásul az elsõ pont a nyeregben 9:30-kor zár. Szerencsére még annyira nem vagyok elcsúszva – köszönhetõen, hogy korábban is értem ki -, így 8:10-kor nekivágok a távnak.
Van egy szûk másfél órám az elsõ pontig, ami jó 7,5 km, és emelkedik is néha egy kicsit, meg hó is van szépen. Igazából a hóra nem lehetett panasz, tökéletes állagú volt, kocogásra kiváló, és csak a cél felé váltott át igazán kellemetlen latyakba, sárba. Szaporázom a lépteim az elején, megpróbálok még kocogni is felfelé az aszfalton, de hát kondim nem sok, így sokáig nem is bírom. Inkább gyors gyaloglásra váltok. Ahogy beérek az erdõbe a hó átveszi az uralmat a terepen, és nagyon kellemesen tompít minden résznél. Nem szeretem ezt a szakaszt az ürömi útig. Szemetes, egyre inkább beépül, szóval nem szép. Utána már tényleg kint vagyunk a szabadban. Fölfelé jó pár embert lehagyok, ahol tudok, azért belekocogok. Nagy-Kevélynél egy pár másodpercig gyönyörködöm a kilátásban, aztán suhanás lefelé. 9:15-kor már pecsételek is a ponton, ahonnan szintén hívogat a lejtõ. Itt már jócskán vannak 48-asok elõttem. Következõ szakasz egészen a Hosszú-hegy gerincéig kissé monoton. Egyszer egy szép holló száll el felettem nem sokkal. Jön egy kis emelkedõ a végén jelezvén, hogy fent leszünk mindjárt a gerincen. Innen meg ismét kocogás lefelé. A szokásos problémámmal újra küszködöm kicsit, nem nagyon esnek jól az elsõ kilométerek. Néha még a lejtõn is leállok, és gyaloglásra váltok. Kell egy jó 20 km, mire minden alkatrészem tökéletesen szuperál. Szántói-nyereg elõtt az irtás még mindig nagyon csúnya, de legalább már a Z-n tökéletesen lehet haladni. (Ha jól emlékszem tavaly képtelenség volt bizonyos részeken, mert az erdészek döntötték mindenfelé a fákat.) A nyereg után a Pilis elrettentõen hívogat, de most nem kell megmászni. Helyette jobbra a P jelzésen Pilisszentkereszt felé veszem az irányt. Szilvesztert fölhívom, merre jár, mert még bízom benne, hogy utolérhetem. A beszélgetés után úgy döntök, hogy még nem reménytelen. A pontõrt majdnem benézem – másoknak ez sikerült. A Pilis hegy alatti földeken szenvedés a haladás. Lényegében egyfolytában szembeszél fúj, és a talajon is kellemetlen vízátfolyások tarkítják a terepet. Megváltásként várom már az erdõt, ahol szép monoton emelkedõ kezdõdik egészen Két-bükkfa-nyeregig. Itt a pecsét mellé jár egy csoki is, majd uzsgyi tovább. Páran szépen kopognak botjukkal az aszfalt úton… én inkább maradok a kijelölt útvonalon. Elsõ kis fájdalmamat a lábamban itt kezdem érezni, mikor a lejtõs szakaszoknál kocogás közben össze akar ugrani a vádlim. Nemsokára már a kerítés mellett ballagok a Z+-on, ahol még a pont elõtt – ami önkiszolgáló – utolér egy túrázó. Ha jól emlékszem Krisztián a neve. Lényegében a túra végéig együtt megyünk, kocogunk. Bent legurul egy sör, majd lassan elindulunk. Nyújtok egy keveset, bízom benne, hogy a vádlim helyreáll, mert jó lenne lefelé futni. Szerencsére helyrejöttem, és lényegében a Lajos-forrás elõtti emelkedõig együtt elfutunk Krisztiánnal. Egyedül biztos nem futottam volna végig ezt a Dobogókõtõl tartó szakaszt, de a társaságban valahogy sokkal jobban éreztem magam. És valahogy az esés is mindig sokkal többször össze próbált jönni, de szerencsére egyszer sem sikerült. Sikáros közelében lévõ pontnál lecsúszik egy pohár tea. Közben valami elkezd esni. Nehéz megállapítani, hogy pontosan mi lehet, mert néha esõszerû, néha hó, és néha meg olyan, mintha kis hungarocell golyók potyognának az égbõl. Patakátkelésekkel szerencsére nincs sok gond, és elkocogunk az emelkedõ aljáig. Itt én fölfelé kicsit ellépek, és a ponton meglesz már Szilveszter is. Nyújtani kell megint egy keveset, mert a vádlim ismét kezd rakoncátlankodni. Krisztián korábban elindult, én maradok Szilveszterrel, de Pomáznál a célba már egyszerre nyitunk be. A K+ lefelé gyötrelmes volt. Kezd a hó is olvadni, egyre nagyobb a sár, jön a víz is, és mindennek tetejében az út össze van túrva. Esek-kelek, de csak képletesen, viszont az eddigi jó 40 kilométerhez képest, ahol pár csepp víz ment a cipõmbe, itt olyan volt, mintha bokáig érõ patakban gyalogoltam volna. Megváltásként jön az aszfalt a végén, ahol a vádlim újra érezteti magát, de szerencsére a célig nem lesz semmi gond. 14:47-kor már meg is kapjuk a megérdemelt díjazást, és mint aki jól végezte dolgát, eltüntetünk pár szelet zsíros kenyeret teával öblítve.
A szokásos, mondhatni már jól bevált cserkész túrán vehettem részt. Az elmúlt négy év alatt most volt a legtéliesebb idõ, de ez semmit nem zavart. Rendezés nekem nagyon tetszik, de azért egy-két kisebb észrevétel akad, pl. a rajtidõ pontatlan megadása a ttt-n, és a pilisszentkereszti pontõr rejtõzködõ életmódja. De ezek messze nem veszik el a kedvemet, szóval jövõre újra jövök!
Márciusi Emléktúra 48 - 2009.03.14.
Rajt: Budapest, Csillaghegy, HÉV megálló; Cél: Római katolikus templom melletti plébánia.
Táv: 48 km; Szintkülönbség: 1540 m; Szintidõ: 12 óra.
Tiszta, csípõs a reggel a Margit-híd budai hídfõjénél. Korán érkezek a félhetes találkához képest, és kissé átfagy kezem, lábam, mire befut a parkolóba a ZÖLD 45-ön kipróbált kis csapat. Felcsípnek és tûz: Csillaghegy. Hamar ott vagyunk, nincs elég idõ a felmelegedésre. Szikrázóan süt a nap és igen friss a levegõ. Pár falat lemegy, amíg feláll a kocsma melletti beugróban tevékenykedõ nevezési iroda. Eggyel több nevezési lapot veszünk, idõt nem iratunk, mert várunk még egy tagot. Fekete autó csillan a kanyarban, már nem is kell tovább várni. Végül öten vágunk neki az útnak. Legtöbbünknek eszébe jut valami túra élmény, mert sok túrának ez a kezdõ vagy befejezõ szakasza. Még a Hegymászó utcában is fázik a kezem, de mire végzünk a falépcsõvel, már lekerül a sapka és a sál is. Sár az van, de nem is számítottam másra, hiszen az elmúlt hetek nem szûkölködtek csapadékban. Felkínálkoznak a Kevélyek, így az Ürömi mûút után elkezdünk hágni a durva köves emelkedõn fölfele. Az Ezüst-Kevélynél kipróbálom a fényképezõgépem, a közeledõ útitársakat fotózom. Hát igen, itt a mozgó céltárgyra vonatkozó beállítást kellett volna alkalmazni...
Tavaly, bár rossz idõ volt, megkedveltem ezt a túraútvonalat. Ugyanakkor megállapítottam, hogy három igen súlyos kispistázási lehetõséget hagyott benne a rendezõség. Az elsõ már itt is van: Elöl haladó két túratársamnak kiabálnám oda, hogy az Ezüst-Kevély után a P kocka elkerüli a Nagy-Kevélyt, így ez kihagyható, mert a pontõr a nyeregben székel, amikor egy túrákon gyakran látott férfi és egy nõ már kanyarodnak is arra. Van, akit hidegen hagy a kispistázás látványa, bennem rossz érzést kelt. Mi persze felkaptatunk a mészköveken a Nagy-Kevélyre egészen a düledezõ fatoronyig. (Már csak az imádság tartja.) Elõtte azonban ellenõrizzük az Egri vár meglétét és kalóriát pótolunk. Egy úszótársunk is megjelenik gõzölgõ ingben. Kevés az ideje, ezért csak a 24-re nevezett. Leóvakodunk az
1. ellenõrzõponthoz, a Kevély-nyeregbe.
A kéttagú fiatal pontõrség lány tagja Mazsola-portrét rajzol zöld kiemelõvel az itinerre. Jó látni ilyen lelkes pontõröket. Kedélyesen búcsúzkodunk, és lefelé indulunk a K sávon. Lehet szaporázni a nedves avaron, ahol nagyobb a sár, ott megpróbálunk a peremen menni. Nagy csattogással és nagy bakancsban fut el mellettem egy ifjú versenyzõ. Lenézek: csak a nadrágszáram sáros, nem fröccsent fel rám a dzsuva. Leérünk a Csobánkai mûút felé vezetõ murvásra, szép az idõ, látni a (szerintünk) dobogókõi antenna csúcsát. Átmenve az országúton, haladunk tovább a K-n, a Macska-barlangi-, majd a Szent-kúti elág felé. A jelzés kékrõl zöldre vált, enyhe emelkedõ következik. Elõttünk három fiatal sétál, és az út menti fákba idõnként belevág egy lándzsát. Tartunk az efféle "hagyományõrzõ" társaságoktól, ezért bevárjuk a lányokat. A turistajelzés kis idõre, jobbra letér a murvásról, majd mikor visszatér, rögtön balra bevisz az erdõbe. Itt a második lehetõség a kispistázásra, mert ha a murváson folytatom, megúszom a Hosszú-hegyre való felmászást, mivel a Szentkereszt-Szántói mûút elõtt úgyis belefutok a zöldbe. A megspórolt távról már nem is beszélek. Mi szép lassan kaptatunk a Hosszú-hegy felé. Majdnem felérünk, amikor egy õzcsapat húz el elõttünk húsz méterre. Sajnos senki sem tudta lencsevégre kapni õket. Biztos sok túrázó jöhetett már erre, ha még csak most ugrottak elõ a vadak. Szintben megyünk még egy kicsit, amikor odaérünk a hegy szélén lévõ, zsebkendõnyi tisztásra, ahol a KINIZSI pontõre szokott dolgozni, (Pribarinye) leülünk egy-egy mészkõre arccal a panoráma felé. A látvány elszórakoztat a néhány falat elköltése közben. Néhány fotó készül és szedelõzködünk. Kiderül, hogy egyikünk hátizsákja sötétbarna bogyó-rakáson pihent. (Hihi!) Lefelé sietünk, de közben kielemezzük, hogy melyik ösvényvillánál kavartunk el egy kissé az ISZINIKen. Ismét a murváson vagyunk, az út mentén hibátlan farönkök vannak szépen felrakásolva. Srégen jobbra átkelünk a Pilisszántó-Pilisszentkereszti országúton. Rettentõ sár fogad, kissé beljebb, majdnem a turista útra szórták a takarmányt. Az állatok minden gond nélkül dagonyává változtatták a környéket. A Magas-hegynél, ahol az eredetileg ovális természetvédelmi táblának csak egy csonkja csüng egy póznán, és ahol keresztezi utunkat a P sáv, és ahol nekünk le kell menni Pilisszentkeresztre, hátranézek, és nem látom a két lemaradt csapattársat. Várakozok néhány percet, mikor megszólal a telefonom. Az egyik sporinak sajnos meghúzódott a térde egy hirtelen megcsúszás miatt, lassan tud csak jönni. Egyikünknél sincs sport- vagy reumakrém. Azért még szépen, óvatosan le tud jönni velünk
Pilisszentkeresztre a 2. ellenõrzõpontig,
de itt elbúcsúzunk, mert õ kimegy a Pomázi útra a buszhoz. A megfogyatkozott csapat a Z sávon folytatja útját. A focipálya mellett befordulva emelkedni kezdünk, majd hétvégi házakat jobbról mellõzve érünk be az erdõbe. Õsszel vezetett erre egy maszek túránk útvonala, akkor nagyon szép volt és mindenki meg volt elégedve. Most is szép a Döme halála keresztig, majd az Ördög-lyukig. Hirtelen bõdületes zaj hallatszik, és Három cross-motoros jelenik meg. Fölfelé repesztenek, csinálják a jó levegõt, javítják az utat. Félre kell állnunk, ha nem akarunk nyakig sárosak lenni. Ha az átkok, amiket feléjük küldtünk, rájuk szállnak, akkor hozzátartozóik szabad idejük nagy részét kórházi látogatással fogják tölteni. A sarat elõször foltokban, majd egyre vastagodó takaró képében váltja fel a hó. Fakitermelés helyszínéhez érünk, most is végzik a gépi munkát. A fák keresztben a turista úton hevernek, legalább négyet lépegetünk át. Szenzációs tevékenység ilyen csúszós, sáros, latyakos talajon. A motorosok biztos nem tudták átrepülni a rönköket, és az út mellett taroltak a növények között. Nehéz felfelé haladni, sok energiát elvisznek a minduntalan visszacsúszó lépések. Köves rész következik, ezen már jobb a haladás.
A 3. ellenõrzõponton, a Két bükkfa-nyeregben,
a parkoló után, az erdei bútoroknál székelnek a pontõrök. Hozzájuk is fel kell mászni a hóban. A Dobogókõnél akartunk kosztolni, de egyik nõi hölgy társunk nagyon éhes, ezért idõkímélés végett mi is itt falatozunk egy kicsit. A kék kereszten megyünk fel Dobogókõ felé. Erõsen süt a nap és a hó némely helyen kásásodik, egyszóval nehézkes a haladás. Nagy a csábítás, hogy az országúton kispistázzunk, de a másodperc töredéke alatt elröppen a gondolat, és folytatjuk a kék kereszten, hóban gázolva, többször átszelve a mûutat. Az UFO alakú víztorony után a vártnál hosszabb és emelkedõsebb az út, de máris a múzeum faépülete mellett lépdelünk, és feldobbanunk a tornácra az önkiszolgáló bélyegzõhöz.
4. ellenõrzõpont, Dobogókõ
A többiek almás pitéznek, forralt boroznak, én a cókmókomat eszem. Legszebb öröm a káröröm: A forralt bor tré, és az elkövetkezõ idõben többeknek visszapofázik. A pite azonban állítólag még mindig zseniális. Lefényképezzük, amit már hatszázszor, és továbbállunk, illetve megyünk a hóban, a piros deltán. A zsindelyes Makovecz épület mellett még egy fotó a havas lesiklópályáról, (nem síel senki) és az úton jobbra átvágva betérünk az erdõbe, ahol enyhén lejtõzve, vagy szintben sífutunk léc nélkül egy infó tábláig, ahonnan már egyre meredekebb lesz a lejtõ. A tavalyi fakitermelés nyomait hál' istennek, már eltüntették. (Nem olyan magától értetõdõ.) Ahogy egyre lejjebb megyünk, úgy tûnik el a hó. A legmeredekebb rész elõtt már nyoma sincs. Ahogy vége a lejtõnek, már térhetünk is rá a P sávra jobb kéz felé. Egy kisebb csoport tagjai gyõzködik egymást az ellenkezõ irányról. Én megmutatom a helyes irányt, bár azt nem kérdeztem, hogy melyik túrán vannak. (Hehe!) Jóformán csak a peremen lehet menni, sok helyütt még ott sem. Végre kiérünk a kék keresztre, ami kevésbé sáros úton visz a sikárosi felrakodóhoz, az
5. ellenõrzõponthoz.
Két egyenruhás cserkészlányt kapunk pontõrnek. Lesem, hol a teás kancsó és a mûanyag poharak, de mily borzalom, itt is recesszióról meg lezárt sorompóról kell hallgatni a mesét. Kellemetlen, mert számítottam a teára és az utolsó csepp coke-omat Dobogókõnél ittam meg. Most már csak egy energiaital van nálam, amit a Lajos-forráshoz vezetõ "alpesi" emelkedõ elõtt terveztem meginni. Mindegy. Menjünk le a Sikárosi-rétre és irány a Bükkös-patak. Többször kell átkelni köveken, átdõlt fatörzseken. Normál esetben ez nem is probléma, bár tavaly egyszer azért sikerült jobb lábbal bokáig belecsusszannom. Most azonban egy megáradt patakkal állunk szemben és a köveken - ha látszanak egyáltalán - átfolyik a víz. Sokat tökölünk az átkeléseknél, akárhogy is variálok, mind a két cipõm beázik (eddig se voltak szárazak). Egy bedõlt fatörzsön simán átsétálunk, de egyik nõi versenyzõnk a nehezebb módszert; a köveken szökellést választja. Produkciójáról fotósorozatot készítek. A patak egy sokkal keskenyebb ágán "masszív" fahíd vezet át, egyszerre csak egy ember tartózkodhat rajta. A Bükkös patak szépszál bükkök között kanyarog és keseríti az életünket, mígnem a kék kereszt élesen jobbra kanyarodik, rögtön emelkedõvel kezdve. Itt legurításra kerülnek a maradék italok, és nekifeszülünk az utolsó, egyben legdurvább emelkedõnek. A patakkal való küzdelem után ez egy kicsit nehezemre esik. Itt jegyzem meg a harmadik nagy kispista lehetõséget: Nem kell ám patak-nézõbe jönni, hanem a Sikárosi ellenõrzõponttól rögtön a Lom-hegy felé vezetõ útra térve, kellemesen emelkedve lehet elérni a Lajos-forrást. Mi azonban kimerülten baktatunk fölfele a kék kereszten. Itt is nagyon csúszik, sokszor kapaszkodok az út menti vékony fákba. Elszakadozunk egymástól, kiabálással tartjuk a kontaktust. Egy hatalmas, új irtáshoz érkezve elbizonytalanodva keresem a helyet, ahol tovább vezet a jel befelé az erdõbe. Végre a kopasz ágak között meglátom a turistaház tetejét. Itt vagyunk végre a
6. ellenõrzõpontnál, a Lajos-forrásnál.
A pontõr a forrás elõtti kis mûtó pereménél pecsétel. Szemetes nincs, de kinevez egy PE zacskót hulladékgyûjtõnek. A nap már lehanyatlott, így megállás után egy perc múlva már érezni a hideget. Néhányan forrásvizet vesznek, én úgy döntök, hogy kibírom a célig. A parkolón túli sorompó után lefelé indulunk a kék kereszten. Könnyebb a haladás lefelé, de a sár itt is tetemes, néhol muszáj bemenni a dzsindzsásba a marasztaló dagonya elõl. Hosszasan megyünk lefelé, és már kezd szürkülni. Erre nem számítottam, mert tavaly tíz órán belül teljesítettem, jóllehet hó egyáltalán nem volt, sár is kevesebb helyen. Egy igazán mélyút mellett megyünk a peremen. Bal kéz felöl mélyen lenn az út, jobb kéz felöl hatalmas hasadék. Az az érzésem, hogy mélyebbre megyünk, mint amilyen magasban voltunk. Végre itt a zöld sáv, ami azt jelenti, hogy mindjárt elérjük Pomáz kertváros jellegû részét. Jókor értünk ide, mert már melegednek az utcai halogén lámpák. Kerülgetjük az autókat, az autók kerülgetnek minket. Most már nem is figyelem a jelzést, hanem két céltudatosnak látszó hölgyet követek. Meg is van az eredménye: A Teleki kastélyt elbökjük. Szerencse, hogy csak néhány háznyit kell visszafelé gyalogolnunk a parókiáig. Hála Istennek az itteni teára már nem vonatkozik a gazdasági válság, van bõven. Egy zsíros kenyérrel megrakott tálcát diszkréten odahúzunk magunk elé. Kerül a karéjokra bõven lilahagyma, csalamádé. Rám fér, mert még a város határában iszonyú éhség tört rám, de nem akartam lemaradni a többiektõl a kajával való vacakolás miatt. A túratársak is fogyasztanak bõven. Még az önmaga által fogyókúrára fogott hölgytagunk is termel. Na, még egy utolsó utáni tea és szedelõzködünk. Jaj de jó: Könnyebben fel tudok állni, mint ahogy számítottam. Az ételt, italt, rendezést köszönve távozunk a parókiáról. Túratársnõm azt hiszi, viccelek, amikor közlöm, hogy messze még a HÉV, de az idõ haladtával egyre inkább érzékeli ennek realitását...
Kiírás szerint:
Táv (térképen): 24 km Szint (térképen): 900 m
Már korábban kinéztem magunknak ezt a túrát. A leírás, illetve GE térképek alapján láttuk, hogy a túra nagy rész ismerõs lesz: az elsõ szakasz a Piros 35 túráról, a vége pedig a Vasas 25 túráról. A kettõt összekötõ szakasz lesz új.
A szervezõk honlapján (Magyar Cserkészszövetség) látható kiírás alapján a start 7:30-8:30 között lehetséges. Kb. 8:20-ra a Csillaghegy HÉV megállóhoz érve már sejtettem, hogy nem kellett volna annyira sietni. Szép hosszú sor állt a nevezéshez felállított asztalnál. A kiscserkészek nem készültek fel teljesen: elfogytak az itinerek. Azzal nyugtattak mindenkit, hogy pár percen belül megérkezik az utánpótlás. Ez a pár perc körül-belül fél óra lett. Majd miután megérkeztek az itinerek lassan, de biztosan elindulhattunk az utunkra.
Az itiner egy egyoldalas szöveges leírás (A lényeges pontok benne voltak, de egy térképet azért szívesen láttunk volna. Nekünk ugyan ismerõs volt a terep, de láttam sok tanácstalan embert.)
Most gyorsabban felvágtattunk a Nagy-Kevélyre, mint legutóbb a Piroson: ez részben annak is köszönhetõ, hogy még a túra legelején leelõztük a lassabban haladókat. (A Piroson sokat várakoztunk felfele menet másokra).
Az elsõ ep. a Kevély-nyeregben volt, ami olyan szempontból hasznos, hogy legalább azoknak, akik nem jártak még erre, egyszerûbb továbbindulniuk, esetleges szervezõi segítséggel, ugyanis itt majdnem teljesen vissza kell fordulni, az eddigi menetiránnyal szembe (persze jelzések vannak). Pecsét nem volt, így egy szabadkézzel rajzolt malac került az igazolólapra és a túrajelentésre is. Nem semmi :-).
További utunk Csobánkára vezet (ezen a részen elõztük meg elõször azt a párt, akikkel a túra végéig oda-vissza elõzgettük egymást.) A mûutas részen ismét csak száguldozó autók: elég veszélyes, erre egy tábla is figyelmeztet. (A sok fiatal induló miatt ez egy kicsit aggasztó is lehet.) Rövidesen elhagytuk piros jelzést, majd elérkezünk a 2.ep.hez (Csikóváralja). Itt már kapunk pecsétet, (gyermekkoromból emlékszem még az ilyen állatfigurákat ábrázoló pecsétekre :-)) volt bõven többfajta is, akár adhattak volna az 1.ep-re is :-)
Az utunk egy dombtetõre vezet (sajnos most nem ugrik be a neve, de utólag pótlom majd), ahonnan leereszkedünk a Holdvilág-árokhoz. Nagyon szép hely (és ha a hozzátartozó legendákat is figyelembe veszem, akkor még misztikus is.) A Holdvilág-árokban való gyaloglás nagyon kellemes volt, és merõben eltér az eddigi környezetektõl. Már csak ezért is nagyon tetszett!! Persze "megfizettük" az árát a gyönyörködésnek, az ezután következõ emelkedés nagyon komoly volt. Ha más nem is, de ez biztosan megizzasztotta volna a legrutinosabb túrázókat is. A sár pedig tovább nehezítette az felfele vezetõ utat. Miután már nem volt hova tovább emelkedni, utunkat Lajos-forrás felé vettük. Ez már jóval gyorsabb volt, mint a Holdvilág-árokban eltöltött kalandunk ideje. :-)
Lajos-forrásnál ismét csak nem pecsétet kaptunk: az igazolás egy zöld filctollal rajzol X. :-) A túrajelentésen "szépen" mutat. Ezután már ismerõs volt az út a Vasas túráról, így hát nem volt más hátra, mint elõre. Elõre törtem a Kõ-hegy felé, párom becsületesen követett. :-) Miután megszereztük az utolsó ep.-n a pecsétünket, készítettem még néhány fotót a hegy tetejérõl, majd nekiindultunk az utolsó szakasznak, melyet már a korábban említett pár teljesítettünk. Amint lakott területre értünk nem jobbra indultunk - ahogy leírásban szerepel - hanem balra: ez ~2 km gyaloglást jelentett, de ezt mi néztük el, csak magunkat okolhatjuk érte. (Viszont legalább megtekinthettük "A Felvidékrõl 60 éve Pomázra menekült családok emlékére" állított emlékmûvet.)
A célban se ment minden gördülékenyen -> szervezõk részérõl. Hasonló sor alakult ki, mint a startnál, ugyanis nem akart mûködni a nyomtató, amellyel az okleveleket nyomtatták ki. (A kitûzõ-gyártás rendben ment :-))
Nem vacakoltunk sokat: néhány (jól bevált) zsíros kenyér, aztán indulás haza.
Összegzés:
- A túra összességben (útvonal, tájak) jó volt >> Fõleg a Holdvilág-árok
- A szervezés kicsit döcögõs
- Az itinert egy kicsit bõvíthetnék pl.
* hány km-en vannak az ellenõrzõpontok: jó lett volna tudni, hogy hol is tart az ember, és mennyi lehet még hátra
* egy egyszerû térkép
- Az idõjárás kegyes volt: nagyon szép/meleg idõnk volt. Bár sár (és sárdagasztás) volt bõven.
Idén harmadik nekifutásra, elösször sikerült nagyobb elkavarás nélkül teljesítenem a hosszabbik távot. Kisdani és Gábor folyamatosan próbáltak elbizonytalanítani az útvonalat illetõen, de nem jött össze nekik. Térképet természetesen nem vittem.
A plusz néhány kilóméter nélkül is nagyon szép túra, bár így tényleg sokkal rövidebb :)
Szép emlékek fûznek ehhez a túrához. 2007-ben ez volt az elsõ teljesítménytúrám, amin sikeresen célba értem, akkor még a 24-es távon. Azóta minden évben megfordulok itt, igaz a táv már duplázódott tavaly óta.
Most ketten indultunk neki a távnak GPS Zolival. A találkozó a szokásos módon zajlik, Zoli késik Tényleg igaz az, hogy mindig az késik, aki a legközelebb lakik, hiszen neki csak Békásmegyerrõl kell egy hév megállót jönnie. De ehhez már hozzászoktam. Addig megpróbálok bemelegíteni, már jó 2-3 hete kísér egy kis fájás a térdemben. 9 körül Zoli befut, majd átsétálunk a nevezéshez, ahol egy régi ismerõssel, Attilával találkozunk. Õ csak a 24-re akar jönni, de útközben sikeresen rábeszéljük a hosszabb táv örömeire.
9:08-kor szinte az utolsók között nekivágunk a távnak. Ismerõs részeken visz végig a túra, de nagyon nem zavar, ráadásul csodálatos idõnk van, ami egész napra kitartott. Kevély felé kezdünk utolérni jó pár embert. Most is rengeteg gyerekkel találkozom, ez már szinte ennek a túrának a sajátossága. Fentrõl a kilátásban gyönyörködünk egy kicsit, majd tovaszállunk a nyereg felé. Elsõ pecsét, ami inkább egy mûvészi rajz, birtokában folytatjuk utunkat. Innentõl lényegében egyedül, csak Dobogókõ elõtt érünk utol 48-asokat. Lefelé kicsit csúszkálós az út, de nem vészes annyira a terep. Keresztezve a mûutat teszünk egy kis kitérõt, lekocogunk Csobánka szélsõ házaihoz, ahol egy kútból frissítünk. Majd jön a visszamászás, és a helyes úton tovább Hosszú hegy felé. Egy rövid kaptató után fent is vagyunk a gerincen, ahonnan szintén csodálatos a kilátás balra. Lefelé a Z jelzésen erdõirtás töri meg a táj harmóniáját. Nagyon nem mutat jól, szinte letarolták az egész jobb oldalt. Közben félreállunk, mert pár motoros a turistautat használja cross pályának… A Szántói – nyeregnél ismerõsökkel, Tincáékkal találkozunk, akik most két keréken tolják. Nemsokára Pilisszentkereszten koptatjuk az aszfaltot, ahol megzavarjuk a pontõr csendes magányát. Tõle tudjuk meg, hogy nem vagyunk olyan nagyon sokan, talán 50-en a 48-as távon, és a többség már régen elment. Szentkereszt mellett a tisztáson kezd egy kicsit olyan hangulat lenni, mint tavaly. Igaz most a nap hétágra süt, de a földön néha rendes patakok folynak keresztbe - kasul. Itt is beiktatunk egy újabb kitérõt, meglátogatjuk a Klastrom – forrást. Majd vissza a helyes útra, és tovább Két – bükkfa - nyereg felé. Fölfelé egy idõ után kezdenek megjelenni az elsõ hófoltok, amik egyre sûrûbbek lesznek a késõbbiekben, a nyeregtõl meg lényegében már összefüggõ a hólepel. Épp a nyereg parkolójában érünk utol két túrázót, együtt keressük a pontot, de nem találjuk. Állítólag elment kb 5 perce. Kicsit csodálkozom, mert végül is 9-ig lehetett indulni, és azért mi nem jöttünk olyan lassan, hogy lekéssük a pontot. No mindegy, nincs mit tenni, bízunk a cserkészek jóságában, és mászunk tovább Dobogókõ felé. Innentõl már tényleg hó van, ami egyre csak hízik a csúcs felé. Ahogy közeledünk, úgy nõ az emberek száma. Fent megvan az újabb pecsét, majd átmegyünk a büfébe, és regenerálódunk. Innen már csak le kell gurulni, ami viszonylag gyorsan is megy. Sikároshoz hamar elérünk, megvan az újabb pecsétünk. A következõ szakaszt leginkább a patakátkelések tették emlékezetessé. Szerencsére megússzuk száraz lábbal, de szinte mindig keresni kell a megfelelõ helyet az átkelésre. Az utolsó után nem sokkal egy éles jobb kanyar, és elkezdünk mászni Lajos – forrás felé. Kellemes egy emelkedõ ez, de letudjuk egyhuzamban. A forrásnál bevárjuk Zolit, és ráhangolunk az utolsó lejtõre. A térdem innentõl bemondta az unalmast, és nem akart hajlani. Szenvedés a lefelé menet, de itt fent mégsem maradhatok. Szerencsére hamar telik az idõ Attilát és Zolit hallgatva. Én csak csendben hallgatok, és iszom a nagyok szavait Hamarosan feltûnnek a szélsõ házak, jön egy kis aszfaltos rész, majd 18:23-kor benyitunk a célba. Emléklap és kitûzõ jár a sikeres teljesítésért, aminek nagyon örülök, hogy a kitûzõbõl van más is mint, ami tavaly volt. Leülünk egy asztal mellé és eszünk iszunk a menübõl.
Nagyon jó kis túra volt ez, de erre is számítottam az elmúlt évek alapján. A pontõrök kedvesek, segítõkészek, a zsíros kenyér és a tea meg finom. Talán a pontok nyitva tartását lehetne egy kicsit jobban megszervezni.
Gratulálok mindenkinek, aki elindult valamelyik távon!
A harmadik ellenõrzõ pont nem volt! vagy csak elbújt? :)
Pilisszentkereszten szintén nem volt már ellenõrzõpont....
A másik: egy ellenõrzõ ponton se volt víz, netán szõlõcukor stb.... tudom a 400ft-tól ne várjak sokat, de hogy semmit se???? Jelentem a tea is inkább víz volt....
A harmadik: Jártam már pár TT-n. de a kritikus részeken felfestés volt az úton, hogy merre tovább...
Itt ez is hiányzott.
Bizom benne ,hogy jövõre ezeket a hibákat kiküszöbölik a szervezõk, akár a befizetési díj emelése árán is...
48(?)
Annyira jó volt ez a túra, hogy nem vagyok hajlandó negatív dolgokat írni róla. Hihetelen jó idõ volt egész nap (aki otthon maradt meg is érdemli), és óriási élmény egy napon átélni Dobogókõn a telet, néhol 10 centis szûz hóval (igen, a jelzésen...), utána pedig a vedregényes átkelõket a megáradt patakon, közben az ezerféle tavasz illattal.
Nagyon tetszett az útvonal, akkor is, ha sok ismerõs helyszín volt, de pl. Pomáz elõtt a dágvány melletti 'magaslati' kis ösvény mennyire zseniális (már, ha egy ösvény lehet zseniális)! A 48-at egy kicsit kétlem, mert egyrészt gyorsan elfogyott, másrészt meg annak ellenére, hogy idén gyakorlatilag nem mozogtam, és még beteg is voltam kissé, nagyon virgonc maradtam a végére, mondjuk lehet azért, mert nagyon jó kedvet csinált nekem a túra.
A pontõrök az átlagnál igencsak kedvesebbek, segítõkészebbek, és az esetek többségében az útvonalból jobban felkészültebbek is voltak. A szervezõk felé, ha lehet javaslat, szerintem jó lenne ellátni pl résztávokkal/szintekkel az itinert, esetleg egy skiccel az útvonalról, ami mutatja a nagyobb kanyarokat, és becsatlakozó útvonalakat (vagy legalább néhány 'balra', vagy 'jobbra' szavakat). De mindez nem számít, mert nem bonyolult helyeken mentünk, és a pontõröktõl tényleg mnden infót be lehetett szerezni.
Azért csendben megjegyezném, mert nem a szervezõkre vonatkozik, hogy megint megállapítottam, a Lajos-forrás környékén MINDEN jelzés kriminális.
A túra szuper volt, régen tetszett már ennyire egy túra, úgy sejtem máskor is fogok még itt elõfordulni, köszönöm a szervezõknek!
Márciusi Emléktúra 48 2008.03.08.
Rajt: Budapest, Csillaghegy, HÉV megálló.
Cél: Pomáz, római katolikus templom melletti plébánia.
Táv: 48 km; Szintkülönbség: 1540 m; Szintidõ: 12 óra.
Nyílik a HÉV ajtaja, a Szentendrei út pocsolyáiban vízgyûrûk fodrozódnak. Nõk napján úgy látszik a pozitív boszorkányok még nem ébredtek fel. A bank elõtt, ahol a K100 résztvevõi szoktak startra várni, most tumultus helyett két hátizsákos alak árválkodik, ketten pedig bicikliket szednek elõ egy kombiból és felkészítik az útra. Van még idõm 7-ig, és nem is látok mozgolódást a szervezõi részrõl, ezért elköltöm szerény reggelimet, majd beveszem a gyorsítót, ami állítólag 50 felett aktivál. Még mindig semmi mozgás, de egy másik túrázni vágyóval átmegyünk a túloldalra és a presszó melletti beugróban megtaláljuk az ott elbújt a rajtoltató cserkészlányokat. Fizetek, ráírják a nevem és a rajtidõt az itinerre és 7 elõtt 2 perccel el is indulok. Nem vészes az esõ, a ködszitálásnál talán egy picit erõsebb. Amikor kiérek a házak közül és felérek arra a pontra, ahonnan már látni a Kevélyeket, eszembe jut a látvány, amikor seregnyi ember kaptat fölfelé a széles, köves úton a Kinizsi túrákon. Most nyoma sincs tömegnek, ketten-hárman mennek elõttem a távolban. Sietõsen elhúz mellettem egy fiatal srácokból álló, kisebb csoport; fogunk még néhányszor találkozni útközben - gondolom magamban. Nagyon az elején vagyok, így gyorsan eltelik az idõ, kellemes végigmenni az Ezüst-Kevély tûlevél-szõnyegén, nem gond fellépkedni a szikla lépcsõfokokon a Nagy-Kevélyre. Fenn reggelizik az elõzõ kis csapat. Én se éhes nem vagyok, se a kilátásban nem akarok gyönyörködni - nem is tudnék a csúnya idõ miatt - ezért megállás nélkül megyek tovább. A lefelé óvakodás végén hagy le másodszor a kis csapat.
A Kevély-nyeregben van az 1. ep.,
az erdei pihenõbútoroknál pecsételnek a pontõrök. Innen bátrabban kocogok lefelé a kék sávon, amíg leérek a nagyjából szintben haladó, murvás útra, amin egyenletes utazósebességet lehet felvenni. A szentkúti leágazástól zöldre vált a jelzés és több, hosszú erdei kanyargás után elérek a Magas-hegy utáni keresztezõdéshez, ahol egy faoszlopon a Nemzeti Park tábla apró letört szilánkja látható. Itt hezitálok egy kicsit, mert az itineren kialakított 2. pecséthelyre az van írva, hogy "Magas-hegynél", ugyanakkor a leírás szerint innen már le kell menni a piroson Pilisszentkeresztre. Összeverõdik néhány ember, amikor úgy döntünk, hogy nem állt ki a Magas-hegyi pontõr és elindulunk lefelé Pilisszentkereszt irányába. Lenn a fõúton egy villanyoszlop tövében ott ül pokrócba burkolózva a
2. ep. pontõre és a "Magas-hegynél" rubrikába rajzol egy szmájlit.
Balra kanyarodunk a zöld jelzésen és egy focipályánál ismét balra kanyarodva úgy tûnik, hogy vissza kell kapaszkodni a hegyek közé. Kellemetlenül fúj a szél és az esõ is mintha jobban rákezdett volna. Néhány hétvégi telek mellett megyünk el, majd végre beérünk az erdõbe. Felfelé mentünkben elhaladunk az 1957-ben, tragikus körülmények közt, itt elhunyt erdõmérnök keresztje mellett, majd az ifjak csapata megáll Ördög-lyuk nézõbe. Én a lehetõ legmonotonabb tempóban megyek tovább. Egy idõ múlva motorizációs zajt hallok és egyre közelebb érek a
3. ep.-hoz, a Két-Bükkfa-nyereghez.
Minimális keresgélés után megtalálom a zöld + jelzést és továbbra is fölfelé menetben kanyargok rajta, többször is keresztezve a mûutat. Az erdei részeken vélhetõen a nagy gyalogos forgalom dagonyássá tette a turistautakat. Végre elérek a Dobogókõ kilátójához, de pontõr sehol. Nem esek kétségbe, bemegyek a kocsmába és megtalálom a
4. ep. pecsétjét. (!)
Önállóan bélyegzek, gyorsan elõkapok egy szendvicset meg egy üdítõt és iszkolok kifele, mert egy társaság iszonyú bagófüstöt ereget (pici gyerek is van velük). Kint sehogy se találom a piros 3szöget és így az itiner utasítása szerint kelet (bal kéz) felé indulok az utcán. A Nimród után az út mellett balra találom meg, innen tér át az út jobb oldalára és visz be az erdõbe. Az esõ idõközben elállt és néhol még a nap is elõdereng. Nem tudom Szent Tarzicius (a szervezõ cserkészcsapat névadója) minek a védõszentje, de most neki köszönöm meg az idõjárás javulását. A piros 3szög együtt fut egy csomó más jelzéssel, de én csak a 3szöget figyelem. Egy info tábla közli, hogy a régi kék jelzésû utat ideiglenesen elterelték és innen a piros 3szög csak a kék sávval fut együtt. Egy olyan részre terel be, ahol nagyüzemi fakitermelés folyik hétköznap, bokáig érõ sarat eredményezve. Egy helyütt kis, mocskos érrel kell megosztani az ösvényt, máshol meg a fákat az amúgy is keskeny ösvényre gallyazták rá. Jó magyar szokás szerint baltázzunk ki egymással, ahol csak tudunk. Lebukdácsolok egy keresztezõdéshez, ahol a piros 3szög elválik a kék sávtól és egyedül megy tovább. Az itiner szerint ezt kellene követni, amíg el nem éri a piros sávot, na de a piros sáv már itt van a keresztezõdésben. Addig dilemmázok, míg leérkezik a látásból már jól ismert, ifjú csapat és tudva, hogy a 3szög Dömösre tart, mi a jobbra kanyarodó piros sávot választjuk. Ahol tudunk a peremen megyünk, mert a munkagépek itt is megtették a magukét, szügyig ér a sár. Ráfutunk a kék keresztre és balra fordulva elmegyünk a mûútig, ahol az
5. ep. van, a magasrakodónál.
A cserkészlányok forró teát és szõlõcukrot adnak. Én még az üdítõs flakonomba is kérek egy kis teát. Lassan elindulok tovább a kék kereszten. A Sikárosi õrháznál nézem a lekopott útjelzõ táblát; két irányba is mutat kék sáv, amin a Kárpát-forrásig kéne eljutni. Utolér egy túrázó, akinek a lekopott betûk alatt jobban megfeketedett tábláról sikerül leolvasni a KÁRPÁT szót. Patakokon kell átkelni, köveken lépkedve; két helyen pedig kiszáradt patakmeder fölött fahidak ívelnek át :-) Az utolsó patak-átugrálásnál jobb lábam bokáig belecsúszik a vízbe, szerencsére csak kicsit ütöm be, de a cipõm totál beázik. Nem állok meg, elõttem az utolsó nagy emelkedõ a kék + on. Extrém meredek az út, de sikerül megállás nélkül felkaptatni. Egy keskeny ösvény következik, ami megint fakitermelés helyszínén vezet át, (ennyi fát Brazíliában nem termelnek ki) kerülgetni kell az útra dobott ágakat. Egy szélesebb útra keveredek ki és már tudom, hogy mindjárt elõbukkan a Ságvári Endre turistaház és mögötte a
6. ep., a Lajos-forrás.
Két lány kóricál egy nyitott hátsóajtajú kocsi körül, azt hiszem õk a pontõrök, de egy fiatalember lép hozzám és írja alá a megfelelõ rubrikát. Kérdésére, hogy mennyien jönnek még utánam, elõadom, hogy jön még az ifjakból álló kis csapat és az az ember, akinek sikerült leolvasni az útjelzõt, de õ megállt pihenni az erõs emelkedõn. Tovább indulok egy energia-csokit majszolgatva, most már végig lefelé, gyakori a sár, ahol lehet, ott a peremen baktatok. Sokat megyek a kék + on, már-már azt hiszem, hogy elböktem a zöld sáv becsatlakozását, amikor nagy megkönnyebbülésemre meglátom. Innen hamar beérek a házak közé és hosszan gyaloglok a kertvároson keresztül. Ismerõs az út, mert tavaly az Eötvös 50-en erre jöttünk fel kollégámmal, aki egyben kiváló túrázó is. Egy gyönyörûen karbantartott épületegyüttes mellett megyek el, sejtem, hogy ez a Teleki kastély és innen már nincs messze a katolikus templom melletti cél. Belépve kedvesen fogadnak, nagy asztalokra kitéve vár a meleg tea és a zsíros kenyér vereshagymával és/vagy csalamádéval. A nyomtatott emléklap és a kitûzõ átvétele után kezembe adnak még egy összecsukott túrabotot. Fölöttébb értelmes arckifejezésem láttán a cserkész-nyakkendõs fiatalember elmondja, hogy minden 11. befutó kap egy ajándék túrabotot. A nem várt figyelmesség nagyon jólesik, örömömet közlöm is a jelenlevõkkel. Magamba megfogadom, hogy utánanézek, ki is ez a Szent Tarzicius...
Márciusi emléktúra 48km (ami inkább csak 43 körüli, de érthetõ)
Sajnos az idõ az idén nem fogadott a kegyeibe. Bár azért az elõrejelzéseket nézve még az elõzõ napokon, sokkal rosszabbra számítottam. De talán volt neki egy nagy elõnye is, hogy nem volt akkora tömeg, mint tavaly. Igaz akkor még csak a 24 km-es távon álltam rajthoz, de azon rengetegen indultak. Nem szeretem annyira a tömeget, ellentétben a rendezõkkel :).
Reggeli, vagyis inkább hajnali kelés. Kint még korom sötét van, és hallom, ahogy kopognak az esõcseppek a tetõablakon. Nem a legjobb, de ez van. Menni kell, hiányoznak már a kilométerek. Az utolsó hév-et veszem célba, amivel még idõben elérek a rajthoz. Viszonylag szûk az indulásra megadott idõ intervallum, de nem zavar. Gondoltam, hogy ilyen idõben azért nem leszünk olyan nagyon sokan. Ez így is lett. A hév 10 perccel 7:30 elõtt döcög be Csillaghegyre. Kb 15 ember száll le, és veszi az irányt a rajt felé. Nevezés gyorsan megvan, egyszerre több embernél is lehet. Érdeklõdöm, hogy mennyien lehetünk a távon, de pontos számot nem tudnak mondani, csak egy papírra mutatnak, amiken strigulákkal jelezték az indulókat. Ránézésre 50 körüli lehet. Többen már nem is nagyon leszünk, mert elvileg ez az utolsó hév amivel még idõben be lehet érni. Persze biztos voltak késõbbi indulók is saját idõ terhére. Indulás idõpontja: 7:20.
Nekivágok az oly sok túrának kezdõ kilométereket adó szakasznak. Az esõ alig esik, inkább csak elvétve csöpörészik. Jó lenne, ha egész nap megmaradna ilyennek. Hidegnek sincs hideg, kifejezetten kellemes az idõ. Szóval csak bánhatja az, aki otthon maradt. Szaporázom a lépteimet már rögtön az elején. Szeretnék minél hamarabb beérni. Nem terveztem nézelõdõs túrát, sokszor jártam már erre, inkább most sietek. Az ürömi útig tartó szakaszon jobb a lehetõ leghamarabb túlesni. Legalább is én nagyon nem szeretem. Közel a város, iszonyat szemét és sok szabadon lévõ kutya. Ezek mind megvoltak most is, de a szemét az még az eddigieken is túltett. Eszméletlen, hogy milyen emberek vannak. Megfordult a fejemben ott egy párszor, hogy milyen büntetés is kéne nekik. Emma (a múltkori kis vihar) is hagyott nyomokat maga után. Egy – két helyen keresztbe dõlt fa teszi kicsit nehezebbé a tovahaladást, de kikerülhetõk. Végre elérek a mûútig, vége ennek a nagyon nem szép résznek. Kezdõdik az emelkedés, fel a Kevélyre. Szerencsére nincs nagy sár, talán pont a legjobb itt a talaj. Épp csak annyira ragad bele az ember cipõje, annyira fogja meg, amennyi még pont jó. Fölfelé lehagyok jó pár embert, köztük sok fiatalt is. Ezen a túrán mindig nagyobb számmal képviselteti magát a fiatal korosztály. Eléggé párás a levegõ, friss favágás utáni illatot hoz a szél, nagyon kellemes. Idõvel kezd ritkulni az erdõ és fent vagyok a csúcson. Most nem nézelõdök, amúgy sem látni túl sokat. Inkább lefutok a nyeregbe. Kicsit oda kell azért figyelni, mert a vizes köveken könnyen el lehet csúszni. Szerencsére egyben leérek, megkapom az elsõ pecsétet, és idõpontot is mellé, 8:29.
Innen szintén futva távozom. Egész sokan vannak most ezen a szakaszon. Úgy látszik utolértem az elõzõ hévvel érkezõket. Majd kiérünk Csobánka fölé, ahonnan a kilátás igen csak megragadó, talán még az esõ is elállt. Minden szép… lenne, ha nem kezdett volna el égni a talpam. Nagyon nem jó elõjel, új a cipõ, ráadásul még csak max 10km körül lehetünk, és nekem néha leszakad a bal talpam. Próbálok nem odafigyelni rá, és a minél puhább részeken menni, de nem sokat segít. Kiszállni nem akarok, inkább másfelé igyekszem terelni gondolataimat. Átkelünk az újabb mûúton és a Hosszú – hegy felé vesszük az irányt. Rövidesen elhagyom a K leágazást, és a Z jelzésen haladva, enyhén emelkedve visz elõre az utam. Kicsit bedurvul az emelkedõ, mikor balra felkanyarodunk, de ez csak pár száz méterig tart, és máris fent vagyunk a gerincen. Itt hagyom le az utolsó embert. Innentõl kezdve lényegében egyedül megyek. Csak Két – Bükkfa nyereg elõtt hagy le pár futó, és Lajos forrásnál találkozom újra túrázókkal, de õk a rövidebb távon vannak. Szóval zakatolok tovább a Z jelzésen. Lefelé általában futok, a lábégésem is elmúlt, jól érzem most magam. Eszembe jut a Kinizsi. Akkor jóval többen voltunk ezen a szakaszon, szinte egymást érték a túrázók. Most meg egyedül megyek. Nemsokára keresztezem a pilisszentkereszti mûutat, majd a leírást követve keresem a második pecsétet. Valami Magas – hegy közelében kéne lennie. Nem találom, de nagyon nem izgatom magam, mert olvastam régebbi beszámolókat, hogy nem mindig lehet ott találni a pontõröket, ahol lenniük kéne. Egy lejtõs úton, erdõ és mezõ határán bekocogok Pilisszentkeresztre, ahol a következõ pont vár. Kicsit furcsállom, hogy ilyen közel lenne két pont egymáshoz. Az esõ itt kezd el esni a legjobban, de még ez sem olyan vészes. A két pontõr, meg ott ül a Z elágazásánál az oszlop tövében. Szegényeket sajnáltam, mert ránézésre nem volt náluk semmilyen vízálló ruha, vagy esernyõ. Tõlük tudom meg, hogy ez a második pont. És tényleg, most nézem csak meg jobban a pecséteknek szánt helyeknél, hogy a harmadik pont már a Két – Bükkfa – nyereg lesz. Bár másodiknak a Magas – hegyi van odaírva. Úgy látszik nem pontosítottak a leíráson a múltbeli változtatások után. Bár ez nem volt zavaró, mert az útvonal nem változott.
Szóval pecsét birtokában elindulok. Elõször még házak között visz az utam, majd már csak jobboldalról követnek a házak, késõbb meg már csak a mezõn gyalogolok. Kapucni itt kerül elõ, mert igen kezd elviselhetetlen lenni az idõ. Eléggé esik, ráadásul a szél is fúj. Már várom, hogy beérjek az erdõbe ismét. Érdekes, hogy az erdõ, még így is, lombkorona nélkül, képes volt annyira megszûrni az esõt, hogy a kapucni ne kelljen már. És újra a fák alatt, kapucni lekerül, majd a P+ elágazásnál tartok egy kis pihenõt kajálás miatt. Szép ez a rész nagyon, lassan elindulok ismét. Elhaladok Pápai Domonkos erdõmérnöknek állított kereszt mellett, majd léptekre leszek figyelmes hátulról. Ezen a szakaszon értek utol a már korábban említett futók. Nem diktálnak azért olyan hú de gyors tempót, vagy csak én megyek sebesen :) Az egyikkel váltunk pár szót a cipõmrõl, meg úgy általában cipõkrõl, majd tova kocog. Kicsit rákapcsolok én is. Nem akarok lemaradni nagyon, de nem megy annyira. Nincs még ilyen kondícióm. Két – Bükkfa – nyeregnél még látom õket, ahogy elindulnak a pecsételõ helytõl, majd a K+ jelzésen szépen eltûnnek elõlem. Újra magányos az út, bár nemsokára újabb futó hagy le. De Dobogókõnél mégis csak egyszerre pecsételünk. Nem találta a pontot, mint ahogy én sem. Majd csak lesz valahogy, max az OKT pecsétjét használjuk. Elõtte, még beülünk egy kicsit melegedni, meg inni. Itt találkozom újra a futókkal. Úgy látszik nem maradtam le annyira mögöttük. Kifejezetten tetszett most ez a kihaltság itt, úgy látszik az idõjárásnak meglett a következménye. Pedig itt már az esõ sem esett, és egész enyhe volt az idõ. Bár ennek ellenére majdnem lefagytunk, mikor kiléptünk az ajtón. Múzeumnál sincs senki, így marad az OKT pecsét, majd folytatjuk utunkat.
A futók gyorsan ellépnek. Én még nem akarok futni. Nem biztos, hogy jót tenne a sörnek a gyomromban. Így sétálok egy jó ideig. Szintén teljes a magány. Átérve a mûúton már bele – bele futok. Hamarosan elérek a K elágazásig. Vagyis ez 2010-ig nem lesz elágazás, mert a P háromszögön megy a K is. Erdõgazdálkodás nyomai mellett haladok lefelé. Ez az út nagyon jól esik, szinte végig futok a P jelzésig. Bár néha a sár megviccel, és majdnem eltaknyolok. Rátérve a P jelzésre jött számomra a túra legborzalmasabb szakasza egészen a Sikárosi rét széléig. Nagyon sok a vízfolyás ezen a részen, és nagy a sár. A kb. 2 km alatt, míg elérek a K + jelzésig, legalább 5* merülök el a vízben teljesen, vagy csak részben. Persze csak bokáig teljesen :) Lábmosás cipõstül. Hál Istennek vége ennek a szakasznak. K+-on hamarosan elérek a következõ pontig, ahol teával és szõlõcukorral kínáltak. Nagyon jól esett bár én csak az utóbbi mellett döntöttem.
A Sikárosi rét, szép mint mindig. Hamarosan elhaladok az erdészház mellett, és a patak mellett haladok tovább. Elsõ olyan túrázókkal, akik nem ezen az emléktúrán voltak itt találkozom. És jön az újabb boldogság sorozat. Patak átkelés tömkelege. Na jó, azért nem olyan sok, de épp elég. Pláne, hogy eléggé meg volt áradva. Sokszor 100m-rel arrébb tudok csak nagy biztonsággal átjutni a túloldalra, de szerencsére egyszer sem ázom be. K jelzés nemsokára elhagy Pilisszentlászló felé. Én maradok a K+-on. Egy ideig még szintben, majd így a vége felé szépen beköszön még egy kellemesnek nem mondható emelkedõ. Mérges is vagyok rendesen erre a Lajos – forrásra, hogy hogyan lehet ott fent? Én még úgy tanultam, hogy a források általában a hegy lábánál erednek. Erre meg, majdnem kiköpöm a tüdõmet mire felérek. Kivétel erõsíti a szabályt. Az erdõirtás nem a legszebb, amivel elõtte még találkozik az ember, ráadásul szinte kivágták az összes jelzéssel ellátott fát is. Na meg a munkagépek felszántották a talajt, ami elõszeretettel süllyeszt el a sárban. Lajos – forrásnál egész kis csapat fogad. Pontõrt nem látom, teljesen beleolvadt az embertömegbe. De azért meglesz. Kérdezi, hogy mennyien vannak még mögöttem. Úgy látszik, szívesen menne már haza:). De válaszom elég kiábrándító lehet, mikor megtudja, hogy csak a futók lehetnek elõttem, és az utolsó emberkéket, akiket lehagytam, még Pilisszentkereszt elõtt tettem. De ha jól láttam, akkor a rövidebb távokon indulók is jöttek még, szóval biztos nem unatkozott :).
Kicsit pihenek, kajálok, majd indulok tovább. Ez a rész lefelé szintén borzasztó volt, legalább is az elején. A sár az valami különleges lehetett, mert minden lépésnél 5 kiló ragadt a cipõm talpára. Szerencsére idõvel megszûnik, és kényelmes lejtõs úton haladok lefelé kocogva. Nemsokára megérkezik a Z jelzés, ami már bevisz a célba. Szép lassan megjelennek a házak is, majd bent vagyok a településen. Ismerõs ez a rész, sokszor jártam már erre. Pár perc és belépek a célba. 14:10.Bicajosok ismét vannak, szép számmal, no meg túrázók is. De a sor gyorsan halad. Megkapom az oklevelemet és a kitûzõmet, sajnos botot most nem :). Tavaly ügyesebben értem be. Majd leülök a megterített asztal mellé, ahol Ádám már várt. Igaz, õ a 24-es távon indult. Egy kis tea, zsíros kenyér, majd irány a hév.
Összességében egy nagyon jó túra volt. Bánhatja, aki nem jött el. Gondolom sokakat az idõjárás tartott vissza, de szerintem nem jött az be, amit jósoltak. Esõ sem esett, csak csöpögött, eltekintve a Pilisszentkereszti résztõl, és a sár sem volt azért vészes. Az ellátás az meg csúcs. Az ellenõrzõ pont teával és szõlõcukorral, na meg a cél. Zsíros kenyér, lilahagyma, tea, és nutellás kenyér a 6n beérkezõknek, na meg ismét osztottak botokat. Ráadásul, ha elfogyott, vagy csak fogyóban volt az asztalon a zsíros kenyér, vagy a tea, akkor rögtön hozták a következõ adagot. Ár/érték arányában talán az egyik legjobb túra, ha nem a legjobb!
Köszönet a rendezõknek érte, és grat mindenkinek!
ui: talán majd a leíráson lehetne egy kicsit pontosítani az ellenõrzõ pontok megadásánál.
Hogyan szívattam meg magam másodszor is kb ugyanúgy :)
A tavaly bevállt receptnek megfeleõen, márciusi emléktúra, 48 kilóméter névleges távolsággal. Tavaly nagyon tetszett a túra, szép idõ is volt és el is tévedtem a Királyvölgyben. Idén pont ugyanaz történt, csak nem Kisdanit hagytam ott hanem Nagydanit és a biológus különítményt. Tavaly úgy volt, hogy a kék+ jelzést tévesztettem el és emiatt majdnem Szentendréig begyalogoltam. Most elkaptam a kék+ jelzést, felmentem rajta a hegyre és ott elvesztettem a nyomot mert teljesen le volt tarolva a hegy. Csak zöld háromszög jelet találtam és úgy voltam vele hogy ez is jobb a semminél, csak vezet valahova. Nos pár kilóméter után visszavezetett a Királyvölgybe, bár azt hozzá kell tenni hogy nagyon szép helyeket fedeztem fel közben. Amikor rátaláltam a Jánosforrás felé vezetõ leágazásra, akkor jöttem rá hogy megint ugyanolyan durván elkavartam mint tavaly. Alternatív megoldásként most a betonúton mentem fel az EP-ig. A legcikibb az volt hogy Daniék már ott voltak, hiába futottam órákon keresztül hogy hamarabb hazaérjek.
Legalább a dolog sport-értékét növeltem egy kicsit. Azt hiszem úgy 55 kilóméter körül lehettem a végén, de nem bosszankodtam, mert végülis elfáradni is sikerült, meg szép tájat is láttam. Aki nem akarja megszívni, az vigyen magával térképet, mert az itineren nincs vázlat, ami alapján lehetne tájékozódni!
Sajnos nem voltak valami sokan, pedig nem volt olyan rossz idõ. Inkáb csak a Dobogókõ oldalán volt sár, az esõ sem volt komoly. Biztos jövõre is megpróbálom, hátha egysyer sikerül elkavarás nélkül végigcsinálnom.
Sok-sok év során a lelkesedés minden hiánya miatt nem mentem cserkésztúrára.. Bimbózó ttúra-pályafutásom hajnalán, gyalázatosan rossz idõben, hiányzó pontõrökkel (lélektani szempont), valamint Dobogókõ nagyon rossz irányban történõ elhagyásával nagyon lecsúszott nálam a túra. Azzal együtt, hogy nagyon szorosnak tûnt a szintidõ. Akár úgy is megfogalmazhatnám, hoyg túlvállaltam magam akkor (2000).
Most óvatosságból csak 24km-re mentünk, könnyebb szerelésben, merthogy ne izzadjunk nagyon meg.
Lekéstük a kinézett HÉV-et.
A következõvel érkeztünk, de a lányok kedvesen beleegyeztek, hogy rajtoljunk, kikötve, hogy érjük utól a többieket. :) megtettük.
Ezután csak régi rossz emlékek jöttek elõ, amikor az ürömi út elõtt már a sapkánkat is vitte a viharos szél, de így legalább kevésbé áztunk rommá az esõben, mert folyamatosan száradtunk (hehe). Az erdõ meghozta az enyhülést, de nem azért, mert nem esett be az esõ a dús lombkoronán, hanem mert alábbhagyott a lé, és a szél se volt olyan rossz. Morális mélyponton és lokális maximumon voltunk a Kevélyen, közben egy darab ázó SK-t is beiktatva, aki bringásnak álcázta magát, de lefogadom, hogy titkos pont volt. :D
Szóval a csobánkai buszmegálló melegére gondolva... mivel olyan nincs, inkább arra, h relatív szárazon még hazabuszozhatok... szóval mentünk le Csobánka felé. A nyeregben reményeim újra éledeztek, mert hamar elhagytuk a pontot, és kb. 20 piknikelõ részvevõt. Lefelé meg még többet elõzgettünk, ez egy kicsit feldobott. Meg örültem is, hogy windstopperben mentünk csak, mert a színes egyen-poncsókat nézve elborzadtam és örültem, hogy én nem egy olyanban dunsztolódok.
Tüdõgyulladást meg nem kaptunk, úgyhogy okés volt.
Csikóváraljáig egyetlen érdemleges volt, valamilyen oldtimer-összeröffenés 2-9 képviselõjét láttuk a mûúton, gyönyörûek voltaaaaaaak!!!
A Holdvilágárokba leereszkedni jó volt, kimászni belõle már nem annyira... Konkrétan csigalassú vánszorgást bírtam csak elõadni. Lajosforrásnál majdnem tökéletesen álcázta magát a pontõr spori, de azért csak lelepleztük. Innentõl kezdve a tudat fûtött minket, hogy egy kis emelkedõtõl eltekintve csak gurulni kell lefelé... Elállt az esõ, nem voltak körülöttünk emberek, mi kellhet még??
Pomázra szépen begyalogoltunk, társam 6n. beérkezõként kapott egy nutellás kenyeret, amit lepasszolt nekem, aki csak 5n. beérkezõ voltam. :))))
A tea finom volt, a zsírosdeszka is, így, hogy végre van egy teljesített cserkésztúrám is, már a régi emlékek is megszépülnek..
egyszer ráveszem magam, hogy revansot vegyek a 48-as távon is...
Hiába csepergett kisebb-nagyobb intenzitással az esõ egész délelõtt, sikerült megúsznom komolyabb elázás nélkül ezt a túrát. A célba már száraz ruhában toppanhattam be. A sarat viszont nem sikerült maradéktalanul elkerülnöm. A Dobogókõrõl levezetõ Phrsz jelzés ösvényén pl. egy ideiglenes patak keletkezett, és a Lajosforrásról levezetõ K+ földútját is ellepte a sár. Az igazolólap leírása szerintem jó volt. Egyetlen hiba talán az volt benne hogy elcsúsztak a pecsételõhelyek számozásával. A szövegben harmadik pecsételõ helynek nevezett hely a valóságban csak a második volt. A tavalyi ellenõrzõ helyekhez képest eggyel kevesebb volt (kivettek egyet) és valószínûleg ezt nem javították ki a szövegben következetesen. A dobogõkõi pecsételõhely a szövegben a kilátóhoz van írva, ami a valóságban a Múzeumban volt - bár tény ez sincs messze a kilátótól. A rajtoltatás aránylag gyorsan ment, ám a célba egy 14 km-es utat járt nagyobb gyerekcsapattal együtt érkeztem be ami meglassította a díjazás átadását. Elõször én is egy 14 km-es emléklapot kaptam, de szerencsére még helyben észleltem a hibát és kijavították 48-ra. Azért nem ártana egy-két helyre plusz ellenõrzõhely beiktatása (pl. Hosszú-hegy). Akár személyzet nélküli is jó lenne (kódleírás, lyukasztás, színes zsírkréta stb). A Lajos-forrás pontõrével beszélgetve azon csodálkoztunk hogy mintha többen lettek volna idén mint tavaly az összes távon a rossz idõ ellenére is. Õ volt egyébként a tavalyi Októberi emléktúra sikárosi ellenõrzõhelyén.
Márciusi Emléktúra 48
Már napokkal elõbb elkezdtünk készülõdni, tervezgettük az indulást, felszerelést, hangolódtunk. Sajnos Z. a fekete lovas a Börzsöny vulkánon túlerõltette a porcogóit és a legkényesebb achilleszét. Próbált 4-5 túrát azóta, vajon a 20-30, vagy 40 km lesz-e gyógyhatású, de sajnos egyik sem. A Márciusi Emléktúrán nélkülöznünk kellett a társaságát és fanyar humorát. Kriszti szervezett valamilyen fuvart magának, késõbb akart indulni, de tudtuk, úgyis utolér bennünket. Gabival már fél hétkor kint fagyoskodtunk a csillaghegyi HÉV megállóban és az elsõk között rajtoltunk. Az itiner útmutatásai alapján könnyen kijutottunk a házak közül az erdõbe és meghallottuk a cinkéket. A kútnál balra az elsõ ibolya is elõbújt, kicsit feljebb a keltikék. Biztató fényekkel kelt fel a Nap, reméltük, hogy jó idõnk lesz. Tempósan haladtunk a Kevélyek felé, ennek ellenére néhányan megelõztek bennünket. Számolgattam, hogy a megigért szintkülönbségbõl vajon mennyit teljesítünk ezen a szakaszon; reméltem, hogy jelentõs részét, akkor még nem sejtettem, mi vár ránk Lajos-forrás elõtt. Végre fent voltunk a tetõn és a párás levegõ ellenére lenyûgözött a kilátás. Felismertem az egri vár romjait Pilisborosjenõnél, ahol két nappal korábban Z-vel (a fekete lovassal) gyönyörûséges leány- és feketekökörcsineket fényképeztünk és rég nem látott nünükékkel találkoztunk. Az itiner útmutatásai szerint tovább robogtunk a gerincen belehallgatva két túratárs Kinizsi 100-as eszmecseréjébe.(Van, aki még nálunk is õrültebb!). Máris az elsõ pontnál voltunk és Kriszti még mindig sehol.
Ismerõs terep következett, Csobánka felé haladva a kéken a Téli Teljesítmény túráról visszaköszönõ képek és elnevezések sorakoztak, na meg utolért bennünket Kriszti is. Alig fél órával utánunk indult, és ez a pár kilométer elég volt neki, hogy ledolgozza a hátrányát, és útitársát, korábbi sofõrjét. Szegény egyetlen etapot ment Krisztivel és ez meggyõzte arról, hogy tulajdonképpen neki elég a 24 km-es táv is, a célban majd találkoznak. (Késõbb kiderült, hogy kiváló jósnak bizonyult, csak néhány perccel elõzte meg Krisztit.)Szédületes nõszemély. :-))
Mintegy 200 méteren keresztül tudtuk Krisztivel tartani a tempót, akkor éreztük, hogy el kell õt engednünk, nem bírja a mi lagymatag 5,3-as sebességünket. Csokikat és jókívánságokat cseréltünk és folytattuk utunkat. Egyszer még felûnt élénkpiros pólója, de legközelebb csak két nap múlva, már civilben a munkahelyünkön láttuk.
A második pont elérése és megtalálása nem jelentett különösebb gondot, a harmadik pont pedig üdítõen hamar, kb. 10 perc múlva következett. A Két-bükkkfa-nyereg korábbi túrákból ismert kedves helyünk, most is megörvendeztetett bennünket lila és fehér keltike mezõkkel, ibolyával, piros árvacsalánnal és a cinkék folyamatosan hallatszó énekével. Néhány helyen virágzó pettyegetett tüdõfüvek bókoltak, máshol az erdei gyögyköles (pH-tól függõen) hol kék, hol pirosra váltó szirmai díszlettek. Kint vannak a salátaboglárka fényesre dörzsölt levelei is, találkoztunk két tavaszi hériccsel és talpig virágban álló mogyoró bokrokkal. De az egész túra legmeghatározóbb botanikai élménye a sárga virágruhába öltözött sombokrok tömege volt. Sokkal kevesebb harkály dobolást hallottunk , mint egy hónapja, de egy ölyv tartós kijõ hangja most is ráncbaszedte az apró termetû énekeseket. Egy kaján mátyásmadár pegig folyton beszólogatott nekünk.
Hogy a dobogókõi 5. ponthoz emelkedõn kell felmenni, nem okozott gondot, ezt az ember elõre tudta, számított rá, tartalékolta az erejét. Ráadásul a soha nem látott mennyiségben nyíló hunyorok mindegyikének külön lehetett örülni és észrevétlenül máris fent voltunk a kilátónál. Kevéssel múlt dél. Egy gyors fénykép a Dunakanyarról, látszani ugyan nem látszott, de tudtuk, hogy ott kell lennie. Az idõ kezdett elromlani, gyorsan tovább indultunk. A dobogókõi sokadalom és népünnepély hangulat után hirtelen ketten maradtunk és pár kilométer után kezdett gyanús lenni ez a nagy nyugalom. Néhány túrázóval ugyan találkozutnk, de mindenki szembe jött. Felesleges volt az aggodalom, lassan megtanulunk tájékozódni és térkép-és túristajelek között eligazodni. 13.40-kor már a sikárosi pontnál voltunk, ahol kedves szóval és nagyon finom málnaszörppel fogadtak bennünket. A túra során itt elõször tudtuk meg az eddig teljesített táv hosszát, pszichésen jól jött az információ. A Kárpát-forrás felé mesebeli tájon vitt az út, patakmeder, csobogók, bükk- és tölgyligetek, mohos kövek, meg fatörzsek, mögöttük varázssipkás manók és jótündérek. A kék + is meglett, majd egy kevésbé szimpatikus nemszeretem emelkedõ következett. Egy egyenes földútra kiérve teljesen véletlenül villant be a jobb látómezõmbe a domboldalról a kék kereszt, majdnem túlmentünk a hasadékon. Kedves túratársak értek utol bennünket, irigylésreméltó tempót diktálva kaptattak föl a hegyoldalon. Igyekeztünk lépést tartani velük, hogy legalább a tájékozódással ne kelljen foglalkoznunk. Aztán amilyen szenvedõs volt a felfelé út, olyan hirtelen fent is voltunk az utolsó pontnál, nem egészen 3 órakor. Néhány szem füge és aszalt sárgabarack feltöltötte az energiatartalékokat és egy óra múlva már a célban voltunk. Még három km a HÉV megálló. Sajnos a HÉV az orrunk elõtt ment el, jó hír viszont, hogy egyáltalán nem voltunk úgy összetörve, mint tavaly áprilisban a Gerecse 50, az elsõ teljesítménytúránk teljesítése után. Gyors sms party Krisztivel, igen, már útban van hazafelé, 7 óra (!) alatt tette meg a 48 km-t. Büszkék vagyunk rá, és persze a magunk 9 órás teljesítésére is.
Szép túrát szerveztek, jó volt az itiner, bár a hátoldalára egy térkép, a Lajosforrási beugrónál pedig egy szalag jól jött volna!
Péntek este még 10 óra körül is megbeszélés tárgyát képezte az hogy reggel hol legyen túra, de úgy alakult hogy maradok a Mátra túránál. Egész másnap reggelig, amikor a vonatom tervezett indulásakor sikerült felébrednem. Még szerencse hogy nem vettem meg elõre a jegyet.
Így hát megindultam Csillaghegy felé és út közben felcsörgettem Kisdanit hogy a startnál várjon má meg. Ez a cserkészek egy túrája amire mehet bárki. 48 kilóméter. A csodaszáp idõnek köszönhetõen hatalmas tömeg szállt le a hévrõl, igyekeznem kellett a nevezéssel, ami mellesleg pofátlanul olcsó volt, de tényleg, 300 forint. Mondhatni jelképes. Nekivágtunk ketten Kisdanival, eleinte nagyon ismerõs volt a táj, pont mint a Kinizsi útvonala, itt még jól téptünk. Voltak borzasztóan fiatal túrázók. Hogy tizenéves az hagyján, de annak is az elején :) Mondtam is nekik hogy ez a 48 kilóméter ez nagyon szép munka és hajrá, a célban is láttam õket, le a kalappal. Fent a Dobogókõnél kicsit kajáltunk, üldögéltünk. Különösebb látnivaló nem volt mert párás volt a levegõ. Én fügét hoztam az útra, nos errõl a következõ mérési eredmények születtek: a füge kiválló üzemanyag, de rémesen füstöl :)
Innetõl kezdve Kisdani elkezdett lemaradozni, egy helyen leültem hogy megvárom és egyszercsak ott parkolt mögöttem és bagózott. Nekem inkáb mehetnékem volt mint bagózhatnékom, úgyhogy megbeszéltük hogy majd találkozunk, aztán a célban találkoztunk is... Ehh, bagósok.
Szóval valahogy az utolsó EP-hez vezetõ úton pikoszul elkavartam, nem volt elöttem senki, csak a jelek után mentem, de aztán a jelek elhalványultak és eltüntek. Maradt az aszfaltos út, és még az életbe nem jártam arra. Egy idõ után volt egy tábla ami jelezte hogy Lajosforrás, arra. 120 fokban jobbra, elõre, találtam túristajelzést, a jelzésen egy idõ után eljutottam egy túristaházhoz, ahol volt térkép. Na és itt ahogy gondoltam, kiderült hogy szép nagy kört tettem meg Lajosforrás körül és nem vagyok közelebb hozzá mint az elõzõ EP-nél voltam, úgyhogy úgy döntöttem hogy nincs is kedvem oda elmenni, célba megyek mert Dani már biztosan ott lesz. Ja térerõ ilyen helyeken nem szokik lenni a vodafon hálózaton úgyhogy az esélytelen hogy túra közben valakit felhívni, de jobb is így. Köszönöm vodafone hogy az élet ezen távoli darabjait még nem rongáltad meg. Mindenesetre rátértem a cél felé vezetõ útra, hamarosan megtaláltam a K+ jelet, ami a Lajosforrástól megy a cél felé, lassan utolértem azokat akiket aznap már háromszor utolértem, bebóklásztam a célba, randiszendvics, ilyesmi, Dani is megjött úgy fél órával késõbb. Ezek a bagósok...
Köszi a szervezõknek, ez télleg frankó kis túra volt!
Az itineren egyébként hasznos és rövid a leħírás, de egy térképvázlattal talán mégjobb lehetne.
de senki nem reklamál,a lányok gyorsak és ügyesek,mi pedig húzunk ki Szentendrérõl.A sár nem tragikus,nem véletlen a kétharmad a parlamentben,ezt is elviselhetõ szinten kezelik,míg a Lendvai utcát fiatal demokraták tartják megszállva,hja,a nemzedéki ellentét.Üdülõházak között tart fölfelé az út,imitt-amott kút,utolsó vízvételi lehetõségek.Egyes udvarokban kollektor és akkora mûhely garázzsal,amekkorát az itteni létszám látszólag nem indokol,de biztosan szükség hozta létre.Máris a menedékháznál vagyunk,két barátságos lányka pecsétel,õrzõ- védõ ajánlkozásomra csak szerényen mosolyognak
,inkább fiatalabb társaimat veszik szemügyre,de õk sem maradnak.Irány a Lajos forrás,a jel sárga,az út sáros,cipõt marasztalóan.Egyik helyen Adidas nadrág díszíti a fát,a lombok helyet melengeti az ágat,röviden.A forrásnál vegyes páros,szemben Ságvári háza továbbra is elhagyatott,talán újra kellene keresztelni és élettel megtölteni.Zöldre változik a jel,máris a Kõrösi Sándor pihenõnél vagyunk,aki Csoma is volt,fölfelé és lefelé,kulcsos ház és vízesés,volt hó,valamennyi még van,de hóvirág kókadozik és mások is kezdenek tolakodni,odvas keltike,ibolya és sárga színek a domboldalon,a kék kereszt mentén,vadul fotózok,ez alibinek is megtesz
i.A kitérõ alatt fiatalok csapódnak,gyógyszergyári alkalmazott és püspökladányi születésû,tatabányai illetõségû arc,nagyon mennek.Sanyit és Kareszt érem utól,majd egy kellemes túratársnõt kerülök,de nem hagyja magát,tapad és humora is van,talán,mert földrajzot tanít,amit még nem írtunk át.Megtaláljuk a piros keresztet,innen kezdõdik a szintezés,le a patakig majd föl a turistaházig,sár és hó van köddel,de dél van,nem rossz az idõ tartamilag,amúgy ködös,mint a parlamenti beszédek egyrésze
.Kis félreértések után a Kétbükkfánál várjuk a pontõrt,hiába,fotó Elemérrel,aki még mindig nem borotválkozott meg,és el innen,túratársnõm ragaszkodik – vagy én hozzá- és András csapódik még,innen lassulunk,mert a következõ pont két óra múlva nyit.A pilisszentkereszti úton két térképes lányka szólitja le Andrist,és le is kapcsolja,Csillával adom elõ a Szurdokot,most így vizesen kissé kalandosabb,és autós krándulók fényképezkednek és totyognak óvatosan,na itt nem lehet rohanni.Túljutva rajtuk,ismét utolér Andris bennünket,kiderítette,hogy a két kislány lett volna a pontõr,kisegítette õket zavarukból,de nem maradt velük.Csillával egyeztetjük a két ivar közötti szellemi különbözõséget
és máris tábla jelzi Csobánkát.Alig hat meg egy kicsi kilométerben számítva.Peti ér utól bennünket,szokás szerint késõbb indult és elõbb végez,ha nem keres fel új tájakat,amiket az itiner nem érint.Felhívom a figyelmét a csobánkai szemétlerakóhely kitakarításának szükségességére,de nem akar belefolyni õ sem,pedig ez turistaútvonal,és nem is akármilyen lehetne.A faluban mindenféle emberek,és csokis pontõrök,sárga kereszt jelzi a fölfelét,hegymászó nap is van,de mivel rokonszakmának vélnek,nem kérnek belépõt tõlünk(sem).Egy sárga sáv,a földrajztanárnõ is kienged,lefelébõl van minden,lakott a rész,keressük a templomot és Hunyadit,minden a helyén,a célban ismerõsök falatoznak,talán csak a Tóthpeti hiányzik még,mindössze félórája hagyott le bennünket.Remek a zsíroskenyér,a tea,és gratula egymásnak és a szervezõknek,azért elfáradtunk,mégiscsak volt némi sár és némi aszfalt,részemrõl mindkettõ nehezebben küzdhetõ le,pedig már régóta fiatal vagyok.
