Túrabeszámolók

Vadrózsa 160 (158,4 km - 7200 m szinttel) sikeresen teljesítve 33 óra 40 perc alatt. Sajnos 1 órát ráadásul kényszerből meg kellett állnom az Ágasvári turistaháznál, az óriási vihar miatt.

Immár 7x-es teljesítője lettem a 160 km-es távnak. Nagyon nem volt gyenge. Hiába, még mindig az ország legnehezebb túrája.

Péntek délután utaztunk le Krisztával, Rózsaszentmártonba, ahol az "ikonikus" E303-as kotrógép volt maga a rajthelyszín egy kellemes faluszéli réten. Itt sátrat vertünk. Jobb volt ez így, mert nem kellett szombat hajnalba kelni és utazgatni, így a reggeli kelés után kapásból a rajtban találhattuk magunkat. Eléggé kapkodós volt a reggel, mert későn világosodott, így a kocsi átvitele a célba, és onnan a rajtba visszagyalogolás után alig 15 percünk maradt a tényleges rajtig.

Szerencsére hamar átszellemültem, és 6:45-kor tömegrajttal elindult a mezőny. Nyugodt tempóba kezdtem, ismerősökkel beszélgetve, tudtam hogy hatalmas feladat vár rám, szintúgy mint az utóbbi hetekben folyamatosan. Első megmászandó csúcsunk 6 km múlva a Somlyó 387 m-es csúcsa volt. Innen tényleg óvatos kocogásba haladtam lefele, sok-sok ismerőssel trécselgetve, jókedélyűen. A Széleskői tónál Erzsi, és Attila volt a pontőr, finom szőlőt osztogattak. Véletlenül rámarkoltam egy fürtre, amin vagy 50 szem volt. Ezt gyakorlatilag a következő pontig a 14 km-nél levő Eszter-forrásig folyamatosan kajáltam :) A forrásnál meglepetésre 7-es átlagom volt, pedig tényleg nem éreztem erősnek a tempót. Az 50-es távosok tovahaladtak Szurdokpüspökibe, mi pedig a nyílt részen megkezdtük hosszabb mászásunkat még mindig a fel-felbukkanó és eltűnő P+ jelzésen a Tilalmas-tetőre fel. Annát és Lacit érem utol, beszélgetünk egy jó darabon át, majd a Z-et elérve meglógok a lefelén. A János-vára emelkedője most könnyen adja magát, a Mátra 115-ön sok-sok km után már nem ilyen egyszerű. 22 km-hez érkezek, a Prédikáló-tetőhöz. Szuper jó frissítőpont üzemel itt. Nekem az a taktikám most, mint a M115-ön. Lehetőleg minél kevesebbet időzni a pontokon, meg lehet azt enni-inni útközben is. Ez által jó pár résztvevőt le is hagyok máris. Ha nem jártam volna erre már sokszor, elég tájékozódós rész jönne a gyenge jelzések miatt, de fejből vágom az utat szerencsére a Havas irányába. Mindig megizzaszt rendesen ez a fölfele, de jó tempóban haladok, és a csúcson még futókat is utolérek. Csak semmi durvulás, óvatos kocogás jön ez után. A Világos-hegyre fölfele már irgalmatlanul befűtöttek. Meg-megállok kortyolgatni italomból a biztonság kedvéért. Itt már gyorsabb résztvevőket előzgetek. A 708 m-es csúcsra nyelv lógatva érkezek fel, de pici túraellátás itt is van a pontőrőktöl (33,6 km - 1629 m szint - 5:28). Elérvén a Z4 jelzést tudom hogy balra minimális kitérővel a Babik-kút hűsítő vize hozhat vissza az életbe, élek is vele, mint még jó páran. Ez után az immár felújított Z+ jelzéseken rongyolok le a Keresztesi-nyeregbe, hogy utána felemelkedvén a Z-ön Bagolyirtásra érkezhessek. Itt is ismerem a közkutat, alapos mosdást tartok. Barta Laci csodálkozik hogy előztem meg, de az ő trackje még a régi Z-ön hozott ami kicsit hosszabb volt.

Kellemes lejtőn kocogok le Mátraszentimrére, ahol meleg levessel fogadnak a pontőrök. Egy citromos sör is áldozatul esik mellé (42 km - 1995 m szint - 6:51).

Hamar tovaállok. A túra legkellemesebb 8 km-e következik Lajosházáig. Nem vagyok rest futogatni, itt sokat lehet hozni az időn, bármi történjen akár mondjuk éjszaka. Közben Fullmann Jani hív, futás közben jót kommunikálgatunk telefonon :) Utolérem Barta Lacit, majd erősebb futással hamar Lajosházán találom magam. Itt a dinnyére fanyalodom rá erősen. Két srác indul tovább előttem, a futókájuk még nekik is a helyén van, tisztes távolságból követem őket a Z-n Mátrafüred irányába. Pár km le-föl után a semmiből utolér Frölich Anna az első helyen haladó hölgy. A Kozmáry-kilátóhoz még együtt érkezünk, majd erős tempóval tovább is áll. Kíváncsi voltam hogy bírja majd, de sajnos később kiszállásra kényszerült. Mátrafüreden a két srác a falu szélén való közkutat letartóztatja, én majd a központban levőt fogom. Ez után együtt indulunk tovább a végestelen hosszú K+-nek Kékestetőre. Kicsit beszélgetünk, Doros Feri, és Fekete Arnold, mindketten teljesítették a börzsönyi Kört, ráadásul szinte ugyanazt az időt toltuk mindhárman, 27:30 körülit. Most is stabilan mozognak a srácok.

Nekem soha véget nem érő út ez a Kékesre. Mikor már minden még nem létező csillagot leimádkozok az égről, végre felérünk a csúcskőhöz. Feri mondja nyomjunk egy képet, így hárman A Körösök :) A frissítőhöz érve hamar lerogyok a fűbe. Első feladat zoknicsere. Utána meg visszahozni ételből-italból a sok elvesztett energiát.

(62,3 km - 2918 m szint - 10:30). 17.15-kor érkeztem meg az ország legmagasabb pontjára. Meglepetésre hamar jöttek elég sokan akiket már hamarabb lehagytam. Azt hittem jobban haladok, vagy csak ők túl erősek még ;)

Elsőként pattanok föl a fűből, és próbálom erőltetni a kocogást a Sombokor tetejéig. Itt viszont nagyon óvatosan lefele! Egyelőre még esés nélkül megúszom. A Hordóhoz érve kódos pontot jegyzetelek, majd a P+-en haladok Pisztrángos-tó fele. A semmiből viszont probléma támad. Még Kékestetőn rendesen meghúztam a Szentimrén töltött izót, borzasztó mosogatólé íze volt, de gondoltam nem lesz gond. Hát lett.

Pár kisebb "gyomor mocorgás" után pillanatok alatt a földön találta magát, a fent megevett nutellás kenyérrel együtt. Szerencsére csak ennyi volt, viszont ez után nagyon sokáig rossz volt a gyomrom, és nem volt étvágyam. Azt viszont tudtam hogy muszáj enni ha akarok ha nem, mert másképpen elvérzek hamar.

A tó után aszfaltútra értem, ahol végig futva érkeztem el Rózsaszállásra (70,2 km - 3043 m szint - 11:59).

Szénsavas tonik is volt a ponton. Nagyon megörültem neki, mert a kóla, izó kombót pár nem éreztem túl komfortosnak. Hamar meg is töltöttem vele a flaskámat, és később picit jobb is lett a gyomrom, de nem volt azért ok teljesen. 4 féle palacsinta volt, a fahéjasból ettem kettőt. Ezen kívül elképesztő mennyi finomság leledzett itt. A pontőrök is nagyon kedvesek voltak. Kiemelném a nachos chipset, amit feta sajtos mártásba lehetett belemártogatni. Hatalmas sikere volt nálam, útközbe is vittem egy adaggal, ezt majszolgattam a S+-en fölfele sokáig. A Gabi-halála után erős mászás jött a K+-en föl a K-gerincre. Felérvén meglelem a kódot, és örömmel konstatálom hogy nincs sötét. Eddigi teljesítéseimnél itt már lámpázni kellett, most bizony nem. Szépen haladtam is a gerincen, sokat futva. A tervem az volt, hogy a Markazi-kapuhoz próbáljak leérni lámpa nélkül. Ez végül épphogy sikerült, de az utolsó 2 km-en már nagyon ott kellett lenni fejben, le ne essek a szakadékba. Rengeteg vad ugrált körülöttem, a legviccesebb a muflonok "mekegése" volt többször is. Végre leértem a kapuhoz. Hatalmas sóhaj. Jöhet az éjszaka.

Lámpa elő, közben megjön Feri és Arnold, előre engedem őket, hadd menjenek. A Nagy-Szár hegyre menő meredek csalános felfele sosem lesz a kedvencem. A semmiből viszont elkezdett villogni a lámpám. Na de jó.. A Bazalton tettem bele az újakat, sokat nem is kellett használni, gondoltam bírni fogják, így nem is hoztam pótelemeket. Alig kezdődött el az este és villogok.. Hamar negatív dolgok tömkelege szaladt át az agyamon, de valahogy meg kellene oldani, mert más gond nincs.

A Domoszlói-kapuhoz érve jókedvű pontőrök fogadnak. A finom szeletelt kolbászra hamar rárabolok. A gyomromnak kifejezetten kell, így eléggé megcsupaszítom a készletet. Na de a legfontosabb, teszek egy próbát, megkérdezem a pontőrőktől hogy esetleg van-e náluk 3 db új AA-s elem, vagy esetleg egy pótlámpa amit a célba visszaszolgáltatnék. Abszolút negatív válaszra várok, miért is lenne, de csodák-csodájára vadiúj, bontatlan elemeket vesznek elő, én meg nem győzök hálálkodni. Természetesen kifizetném, de nem engedik, sőt kifejezetten örülnek hogy már évek óta hozzák, de soha senkinek sem kellett.

Szóval ha olvassák, utólag is hatalmas köszönet a Domoszlói-kapu pontőreinek!

Még picit használom a régit, majd a vicces nevű Csiklósd-kútnál megállok és cserélek, egyben a nedves lével oltom szomjamat :)

Wow, mennyivel jobb így új elemmel. Jókedvűen kocogok végig a dózeron, majd meglelve a P+ csapását az Ilona-völgybe érkezek. Innen S- következik. A Kiss Peti túrán még szuperül járható volt ez az út, mostanra viszont a monstrum erdészeti járművek teljesen szétbarmolták, és a kidőlt fákat is persze cseszték összeszedni. De akkor még nem tudtam hogy bárcsak ez lett volna a legnagyobb gondom.

Örömködök hogy szépen megleltem a S+ jobbosát, de ami ez után jött, na abban nem volt köszönet. Eleinte még úgy ahogy követhető volt az út, de alig 500 m múlva olyan jött, amivel túra pályafutásom alatt szerintem még nem találkoztam még jelzetlen úton sem, nem hogy jelzetten.

Gyakorlatilag megsemmisült a turistaút. Óriási fák dőltek ki különböző irányba, teljesen ellehetetlenítve a továbbhaladást, különböző tüskés bokrok kíséretében. Elő kellett venni a telefonos térképet, mert egyszerűen nem volt út. Minden lépésnél megálltam, és hihetetlenkedtem hogy elvileg az úton vagyok. Aztán még csúnyább dolog következett. Az egyik fára lépés után szerencsétlenül csúsztam, és a tüskebokrok kellős közepébe estem. A cipőt lemarta rólam, a lábam a levegőben, a fejlámpa leesett, és szó szerint ömlött belőlem a vér mindenhonnan. Ez kurvára nem játék! Iszonyú mérges voltam hogy éjszaka hogy lehet ilyen helyre vinni egy túrát, de mint kiderült az egyik kedves bejáró (nevet nem szeretnék írni) teljesen járhatónak minősítette az utat, miután a főszervező megkérte hogy lessen körbe mi újság a terepen. Elképzelhető hogy nem is járt itt, csak bemondta hogy igen. Nagyon szomorú hogy ilyen megtörténhet.

Közben szegény többiekre is gondoltam, akik órákkal később, jóval kimerültebben járnak majd itt. Valahogy felkeltem a tüskebokor öleléséből, és próbáltam tovább keresni az utat. Közben lentről a patakmederből fejlámpák fényét látom, Feri és Arnold az, kérdezték hogy itt van-e az út. Mondtam hogy térkép szerint igen, valójában nagy büdös semmi. Valahogy áthámozták magukat a lehetetlenen, és jöttek utánam. Nagy nehezen kimenekültünk ebből a rettenetből, 2 km-t 1 óra alatt tettem meg... Leevickélünk Parádóhutára, ahol a Klarissza-csevicénél Gyuriék a pontőrök, és finom meleg étellel várnak. Most tényleg nagyon jól esik megpihenni, közben nézem, elég durvák a megtépázott sebek.

Feriék mennek, én még picit maradok, de nem sokkal utána tovább állok. Meglepően sokat kocogok éjszaka is a 24-es főút irányába a szerpentinen. Parádsasvárra érve ismét szuper frissítőpont, csak kezdek álmosodni rendesen. Itt le sem ülök, hamar tovább állok.

Na, jön a rettenet fölfele a P+-en Galyatetőre. Iszonyúan erősnek kell lenni fejben, minden gondolatom azon jár hogy csak ezt tudjam le végre. Kifejezetten kellemes volt az este, szép csillagos égbolttal (ezt azért írom, mert a mezőny egy részének "kicsit" másabb véleménye volt már erről). Nagyon megkönnyebbültem hogy ezt is letudtam, és megérkezhettem Galyatetőre (98,3 km - 4704 m szint - 18:44). Szuper pontőrök vártak, Eszti, Hajni, és Csilla személyében. Annyira örültem belül, lehet kívülre most kevesebb jutott, mert eléggé felemésztett ez a S+ meg a P+.

Feriék még itt ültek, ők látszólag rendben voltak, még néhány poénra is jutott ideje. Itt is volt tonik, ennek örültem, újra is töltöttem. Nem akart csúszni a kaja, de enni kellett, így főleg a sós krékert eszegettem, meg két fél banánt. Feriék tovább, én még relaxálok.

Elbúcsúztam a Tündérvilágtól, és felkészültem a Galyavár lefeléjére fejben. Ezt is megúsztam esés nélkül, de igazából ahogy kinéztem már mindegy lett volna ha esek is. Azt játszottam hogy mindig belőttem a következő P3-el jelzett fát. Elér, megáll, hol a következő, megy.. Végül így csoszogtam le a K+ elágazásba ahol hamar meglett a bal kanyar. Mélyen elvagyok gondolataimba a huplis úton, amikor jobbra lejjebb két lámpafényt vélek felfedezni. Biztos voltam benne hogy Feri és Arnold benézett valamit, aztán a Vöröskői-kilátóhoz érve így is lett, ismét befogtak. Vöröskőnél Attila pontőrködött a Széleskői tavi hely után ismét. Innen lefele gondoltam kicsit haladósabb lesz a Z- Szorospatak fele, de nagyon morci voltam hogy az erdészeti járművek itt is szétbarmoltak mindent, és alig lehetett haladni az amúgy jól futható lefelén. Az utolsó 2 km volt csak jó, kicsit meg is tempóztam. A pontra érve viszont borzasztóan elálmosodtam, Utassy Gabi volt a pontőr, mondtam neki le kell feküdnöm egy negyed órára, utána keltsen. A srácok hamar tovaálltak addig. A pillanatok töredéke alatt mély álomba szenderültem a hidegben, és hamar kelhettem is. Ez a negyed óra viszonylag rendbe is rakott, és folytathattam meredek emelkedős utamat a P-on Ágasvár felé. Az út háromnegyedénél már vasárnap hajnal 5 óra körül járt. Egyszer csak jobbról villámlásokat vélek felfedezni, amik kifejezetten intenzívek voltak. Bíztam benne nem minket támadnak majd. Viszont ahogy egyre közelebb értem a házhoz, a morajlás is megjelent, és egyre hamarabb jött a villám után. Az Ágasvári th-nál Zsuzska, és Dávid volt a pontőr. Gyorsan ott hagytam a hátizsákomat, és a füzettel intenzív gyors mászásba kezdtem az Ágasvár csúcsára, ahol kódos pont volt. A srácokkal még az oda-visszán találkoztam, aztán soha többet. Felérvén első dolgom a kód jegyzetelése után hogy körbenézek. Közel csattognak a villámok, és látom hogy egy hatalmas szürke felhő intenzív gyorsasággal kebelezi be az alattam elterülő erdőséget. Nincs mese, gyorsan vissza kell érnem a házhoz. Szerintem amióta ez a csúcs áll, soha senki nem ért le ilyen hamar a turistaházhoz :) Az utolsó métereken óriási szélvihar kerekedik, és megérkezett a vihar.

A sátorba belépve tőlünk méterekre csapkodnak a villámok, és ömlik az eső. Hamar időképet nézünk Zsuzskáékkal, és látjuk hogy egy darabig még ez lesz. Már pedig én ebbe a villámlásba biztos nem megyek ki. Egy helyben állok a sátorban, centiméternyi helyen. Szerencsére Zsuzskának van egy kabátja amit fel tudok venni, mert csak póló és rövidgatya volt rajtam.

Eléggé para lehet most kint lenni, sokat gondolok közben a többiekre. 1 órán keresztül senki sem érkezik, majd jön az első hölgy, Pistyur-Kocsis Ági, és utána hamar Őrsi Anna, és Kotlár Laci. Szegények igen viharvertek, de legalább van esőkabátjuk. Mire megjönnek, a villámlás kicsit elvonul, így nyugodtabban esnek neki a csúcstámadásnak. Visszajönnek, én még mindig itt vagyok, mert egy-két semmiből jövő villám még mindig itt csapott le a közelben. Ők tovább indulnak mindegy-mindegy alapon így is ronggyá áztak. Jó 10 perccel utánuk látom hogy már nem villámlik, csak szakad az eső. Így én is tovább mentem, nagy szerencse hogy nem merevedett le teljesen a combom a több mint 1 óra egy helyben állás után sem. Megköszöntem Zsuzskáéknak a kabátot, és a jó kis beszélgetést, majd bevetettem magam a Csörgő-patak völgyébe. Ágit hamar utolérem, messziről látom hogy próbál így is erősen haladni. Iszonyú erős, végig egyedül tolja, full respekt!

Szerencsére egy jó negyed óra után az eső is eláll, mindössze a nagyon megáradt patak okoz fejtörést hogy jussak át rajta, de megoldottam beázás nélkül.

Mátraszentimrére érkezek ismét (120,3 km - 5823 m szint - 25:19). Annáékat még itt érem, de mennek hamar tovább. Elég rendesen össze van szűkülve a gyomrom, így duplán repetázom a levesből, jót is tesz neki. Megtalálom depóscuccaimat, zoknicsere, energiaital bepakolás, és gumicuki a későbbi rettenetek elviselésére :)

Tovább indulván haladós rész jön a sár ellenére, Bagolyirtás után végig kocogom az aszfaltot, sőt, Mátrakeresztesre is, jó 3 km-en át. Ez után viszont végre már pozitív meglepetésben is lett részem. Sára Peti száll ki a kocsiból, követett minket a neten, és kijött elénk kicsit "kirándulni" ha már nem indult.

Kapok tőle egy finom oreós csokit, majd Ági is végigfutja az aszfaltot, így percek múlva ő is megérkezik. Megörülünk Petinek, jól esik valakivel kicsit beszélgetni. Annáék tovahaladnak közben. A Lyukas-kőnél Nagy Kriszta pontőrködik egy sátorban, itt elsőként bontom meg a sós kréker mixet, ami már sok helyen áldozatul esett nekem a túra során. Felfele, talán Peti társaságának is köszönhetően jobb erőben érzem magam, és Annáékat lehagyjuk a túra során végleg. Persze nem volt tervben, senkivel sem versenyeztem.. A túra során először együtt haladok Ágival is, Peti mellett, közben az időjárás is kezdi szebb arcát mutatni. Leérvén a Zám-patak völgyébe a szervezők alapos munkájának köszönhetően kifejezetten jól járható az út (mert én még nem kaptam el a második vihart mint sokan mögöttem).

Petivel jól eldumcsizunk, tökre örülök, máskor itt már a fenébe kívánom az egészet, most viszont hamar elérünk Thold Tibi pontjára. Ahol Tibi van, ott garantált a finomság. Itt sem volt másképp, pattogatott kukoricát szolgált fel, a semmi közepén a Zám-patakba :) Luxus ez már kérem..

Közben egy srácot vélek felfedezni aki tovább indult mikor pont megjöttünk. 160-as távos, nem ismerjük.

Mi sem tökölünk, életemben leghamarabb tovább indulok innen. Ági és Peti lemarad, a Muzsla mászása ismét szólóban történik. Különösebb gond nélkül haladok, de a vége mindig kemény, tüdőmet kiköpve érek föl a 805 m-es magaslatra, ahol Csipi és Györgyi pontőrködik (141,5 km - 6757 m szint - 30:02). Mi másra fanyalodnék rá mint a sós-krékerre. Viszont azt is tudom hogy csak ezzel nem lehet végigmenni, így egy Moments szeletet is bedobok mellé, így azért csak lejutok Szurdokpüspökibe..

Ha a K+ soha véget nem érő emelkedő Mátrafüredre, akkor ez a P- soha véget nem érő lejtő Püspökibe. Csalános, köves, sáros, meredek, egy szóval szar!

A közepénél mégis utolérem a srácot, aki még a Zám-pataknál lépett meg. Kielőzöm, de kissé mögöttem szépen halad ő is. A Diós-patak környéke katasztrófa sárügyileg, de Szurdokpüspöki előtt az agyagos út még durvább (és én még nem kaptam itt meg a második nagy esőt). Leérvén a faluba, Andi párja és lánya a pontőr, akik nagy örömmel fogadnak, mint minden évben. Andi most a 160-on van, pont telefonál, motiválom, de sajnos nagyon rossz helyen verte el a vihar, és utólag láttam hogy 120-nál abbahagyta :( Én viszont megkapom beígért energiaitalomat, amit jóízűen el is fogyasztok, pár apróbb nasi kíséretében. Már csak egy nagy feladat van, a Nagy-Hársast megmászni. A faluban végighaladva, persze pont most tűz ezerrel a nap az aszfalton. A Hársas alját elérve nagy levegő, na gyerünk. Tudom hogy a torony soha nem fog eljönni, és csak mászok-mászok már lassan ki a világból. Közel a csúcshoz, ismét megdörren az ég messze mögöttem. Még 6,5 km. Légyszi bírd ki. Felérvén pár szót váltok a pontőrrel, elveszek két csokit amit lefele el is majszolok. Húha, ez a vihar gyorsan jön. Hamar összeszedem magam, és erősebb futásra kapcsolok. Tudom hogy a cél előtt még van egy irdatlan agyagos rész, amit meg kellene úsznom a nagy eső előtt. Gyakorlatilag már közvetlen mögöttem a csúnya felhő, a szél is megjön, de én tolom neki keményen. Tettemet siker koronázza, leérek az aszfaltútra, és a célig már csak 3 km aszfalt vár rám. Hirtelen leszakad az eső is, villámokkal. Nevetek teli szájjal. Essél csak, zuhogj! Azért megtempózom még a végét, és 16:25-kor, 33 óra 40 perces menet után megérkezek a célba, ahol ováció fogad, ami nagyon jól esik. Ez után korlátlan étel-ital fogyasztás a már beérkezőkkel és a későbbiekkel is, mert egy darabig még nem vonulok el aludni.

Kalandokban nem volt hiány, de nagyon boldog vagyok hogy immár hetedjére is sikerült megmérettetnem magamat!

Egy újabb kihívás, egy újabb futás sok-sok év után....

Jött az ötlet, hogy ismét neki indulok a Vadrózsa túrának. Ez az a túra amin már a legtöbbet előfordultam, sőt volt olyan is, amikor díjat nyertünk rajta. Volt amikor csak sétáltam, volt amikor futottam, most újra a tájfutást szerettem volna elővenni.

Az útvonalat jól ismerem, futva biztosan megfelelő lesz a 20km-es táv. A túra Rózsaszentmártonból indul, bár Én nem erre a rajthelyre emlékeztem a gyülekező az E-kotrónál volt. Sikerült jó korán megérkeznek s még kollégákkal, régi barátokkal, ismerősökkel is találkoztam. Jól esett újra ebben a közegben lenni s látni még mindig nagy jelentőségű a Vadrózsa teljesítménytúra. Kora reggel indult innen a 160km-es táv is, majd utána a "sima" túrák indultak el. Volt aki 10, 20, 30 km-en indult. Mivel Én futni jöttem nekem nem volt gondom, hiszen hátizsák nélkül érkeztem, csak egy kis folyadék volt nálam.

Regisztrálás után jöhetett is az indulás. A kotrógéptől irány a műúton felfelé Petőfibánya irányába. Itt még csak egy laza séta volt a kollégákkal, majd mikor már úgy gondoltam, hogy menni kell, el is kezdtem a futást. A műútról jobbra kellett letérni és ott folytatni az utat a Kopasz-oldalon az első állomáspontig. Itt volt egy kis ismeretlen, hiszen máshol vezetett az út, mint korábban, de nem okozott gondot. Menetközben jó sok futóval találkoztam. 

Az első állomás után jött egy jobbkanyar, majd Rózsaszentmárton másik oldalára érkeztem a Somlyó-hegy lábához. Innen már tudtam, hogy kicsit lassabb lesz a felfelé vezető út, de azért kapkodtam a lábamat. Meg kell mondjam vártam már, hogy felérjek egy kicsit szusszantok is odafenn. Persze nem így volt, nem volt kedvem megpihenni, olyan jó volt a tempó. Némi fotózás után már szaladtam is lefelé a Somlyóról a Rudolf tanya felé. Jó volt ez a szakasz, hiszen csak lefelé kellett jönni. A tanyánál jobbra, majd egy kevés idő múlva ismét jobbra - be az erdőbe a árvavárt Széles-kő vagy aki úgy ismeri Apci tengerszem következett. Itt még mindig jól lehetett haladni, a futás ilyen szakaszon nagyon szuper!

Útközben egy kicsit elkavarodtam, jobban mondva tudtam volna egy rövidebb útvonalat, de maradtam a megfelelő helyen. Az is biztos, hogy egy kicsit lehet volna egyértelműbb a jelölés, mert aki először jár erre, nem biztos, hogy nem téved el itt. Mikor beértem a pincékig, már egészen kimelegedtem, hiszen hihetetlenül jó időt fogtam már ki megint. A lényeg az, hogy inni majdnem a végéig csak lefelé kell haladni. Át a pincesoron, le a másik, régebbi pincékhez. Itt lett volna az utolsó előtti állomáspont, de még ki sem nyitott, olyan korán s gyorsan értem ide. Itt jó pár percet "buktam", de nem is az volt a lényeg, hanem a futás. Hívtam a szervezőt is s abban maradtunk, hogy pecsét nélkül megyek be a célba.

Egy kisebb emelkedő következett, majd a temetőig szépen egyenletes tempóban futottam, mígnem a faluba érkeztem. Innen már csak kb. két kilométer és már a célban is vagyok. Nem mondom, hogy nem fárad el a lábam egy kicsit, de ez szerintem az emelkedőnek és a meleg időnek volt köszönhető. A vége 17,9km és 2 óra 24 perc lett.

A célban szinte egyedül voltam csak később csordogáltak be a túrázók és futók. Viszont az ebéd az már készen várt, úgyhogy gratulációk és oklevél után jöhetett is egy kis táplálék.

Egy keveset még ücsörögtem a rendezvényen, majd szépen lassan - egy tóminőségű Héricses technikai pólóval gazdagabban el is indultam a hazafelé.

Pár órával később még visszamentünk a helyszínre egy kicsit nézelődni, beszélgetni, majd ezzel a mai napot be is fejeztem.

Jövőre jöhet a 30km.

Luki - The Travelbug

(www)

Vadrózsa 160, második nekifutás

Sanyi bácsival hajnalban találkozom Vácon, kocsival visz a rajtba, így nem kell Rózsaszentmártonban éjszakázni, már többször kisegített, legutoljára a Pilisi trapp után, újfent köszönöm neki segítségét. A kissé borongós időben Zsolt útnak indít minket 6:45-kor. "Nem lesznek szalagok 20 méterenként, de ahol kell, ott vannak." Még egy kitérőt is ajánl, ami különben nem nagyon hoz lázba. Elégnek tűnik az alaptáv is.

Váltok pár jó szót, valakiket elhagyok, valakiktől lemaradok. Vinatti a szőlő mellé tavaly elhagyott laptoptöltőmet kínálja, bár most éppen nincs nála. Az Eszter-forrásnál azzal büszkélkedem, hogy az kolleganőm nevét viseli, kinek apukája a friss foglalatba belevéste akkor még kicsi lánya nevét. A vizével meghintem magam. A ponton segítenek a vállamon lévő szemölcsre a hozott ragtapaszt feltenni. (Végig kitart, pedig kapott bőven terhelést.)

Lapostanya környékén jut eszembe, hogy tavaly itt kezdett szurkálni az achillesem, újra megfogadom, hogy ilyesmivel azonnal kiszállok, ha nem a legvégén tör rám. János várán kavarok egy kicsit, Laci jön szembe, egymást erősítve megyünk tovább, közben megbeszéljük, mi és hogy volt a Bazalton. A Havasig együtt haladunk, Borókától remekbe szabott ellenjegyzést kapunk, töltekezünk, van miből.

A Világos-hegyen a tűző nap nyomán megolvadt csokigolyókból párat elmaszatolok a számban. A Babik-kutat tavaly meglátogattam, most is vonz, mégis mellőzöm. István botlog előttem. Bagolyirtás előtt találok egy csősálat, kínálom a szembejövőknek, egyiküknek sem kell. Mátraszentimrén viszont Zsolt felismeri. Érdemes volt lehajolni érte. Legurítom a levest, lehet, hogy még mást is, István és Balázs jönnek szembe, utóbbi némi csodálkozásomra. Ő igénybe vette a kutat.

Elméletileg eseménytelen lejtmenet jönne, de az Árnyék-tetőhöz közeledve széket is kell keresnem. Aztán a zümmögő vérszívók hada gondoskodik arról, hogy emlékezzek erre a szakaszra. A Lajosházán üdülők legfőbb problémája, hogy nincs térerő, nem hat meg a gondjuk, én speciel 5 perccel korábban is beszéltem telefonon, az még feljebb volt. A Kozmáry-kilátónál már esik, a pont is bevonult a fedett helyre. Miközben a gombócba göngyölt esőkabátok felett megy a párbeszéd, csöndben folytatom utamat, az én esőkabátom a hátizsákban marad. A K+, ahogy tavaly is, nagyon könnyedén gyűrődik le, bár a szakadó eső kicsit hamarabb jön, mint számítottam. Meg is fordul a fejemben, hogy mégiscsak kellett volna az az esőkabát. Benevárnál idősebb túrázók ereszkednek, kérdésükre Mátrafüred távolságát kb. egy kilométerre teszem, ezen egy kicsit szörnyülködnek. A Kékesen aztán elismerő szemvillantások fogadnak, vagy csak együttérzők, hogy mi miatt, azt Kriszta megérkezésével én is megláthatom máson. Rajtam legalább volt egy sildes sapka. Éppen kezd elég lenni a jóból, megtörtségem kiérződik abból, hogy az időjárás felől érdeklődöm. És mintha az égiek is megenyhültek volna irányunkban, eláll az eső. Lefelé persze még nagyon kell figyelni Sombokornál, de azt egy huppanással abszolválom és máris a Hordó kódját skiccelem, veszek egy jobbost, még a Nap is bekacsint a völgybe, hogy a látszat ellenére sem vagyok egyedül. Számba is veszek mindenkit, rokonokat, barátokat, ismerősöket, kollégákat, tanítványokat és imába foglalom nevüket, tulajdonképpen ez a szellemi erőlködés, bár sokakat így is kifelejtettem, jobban kifárasztott, mint az eddigi táv. Maradok az egyszerű imánál: "Jézus Krisztus, Isten fia, könyörülj rajtunk." Rózsaszálláson Kofolával örvendeztetnek meg, előkészítem a lámpát, de tavalyhoz képest még a Sötét-lápát is, nevével ellentétben világosban érem el, bár már erősen sötétedik. Északra lenyűgöző kilátással búcsúzik a nappal, felhők kéményeket formálnak, itt-ott megülik a völgyeket, hogy aztán a harmatcseppek válaszoljanak lámpám fényére. Az egészet József Attila tetőzi be: „Lágy a táj, gyöngy az est; tömött, fonott falomb, hegyek párája rezg a halmokon, s dalom.”

A Domoszlói-kapunál, míg a kolbászkákat pusztítom, olykor a nyakamba ömlik a sátor tetején felgyülemlett víz, mindenről kapom a friss információkat. Még az útvonalról is. Megyek is tovább. A Várbükki turistaháznál, ahogy tavaly is, kóválygok egy kört, de van kint valaki, aki a hezitálási időt csökkenti. A Klarissza-csevicénél ismét van meleg étel, aminek fogyasztásán nem sokat habozok, és ismét nekikezd az eső. Megjelennek az első lábszárfájdalmak, ezt alig akarom elhinni, mert már rég nem kínzott ilyesmi, de ettől még nem lesz másképpen. Parádsasvárig többször parázok, hogy eltévedtem, olyan ritkán vannak a jelek. Aztán rendben átérek, a tavaly itt hallott túrázással kapcsolatos megállapítások megismétlődnek, végül is 100 km-hez közeledve, az éjszaka közepén esőben menetelni, nehezen feldolgozható, ehhez képest tényleg csak egy keményebbet tudok elképzelni, ülni egy ellenőrzőponton ugyanekkor, még ha az fedett és van pokróc is.

Ahogy tavaly, úgy idén is szakad Galyatető felé haladva, bár most nem veszem elő az esőkabátot. Ahogy tavaly, úgy idén is ez a legkeményebb szakasz, nemcsak az eső miatt. Már az elején belelépek a 20 centis zagyba, mert sziklának nézem, aztán keresztülcuppogok rajta. Egy jobbost elvétek, de nem vészes. A hegy felhőbe borul, elkezdek fázni és mantrázva mondom, hogy a csúcson regeneráló sátort akarok, mert különben nem bírok tovább menni. A Nagy Lipótnál, az elágazásban nagyon elmegy a kedvem, mikor meglátom, hogy még milyen sok (1,5 km) van a csúcsig (vö.: Benevár). De nincs mit tenni, megyek tovább, fent lagzis zene fogad, nem sokat javít a hangulatomon, a pont a mellékhelyiségben van, sehol egy fűtött sátor. Ez csak azt bizonyítja, hogy amit én akarok, arra sincs minden esetben szükségem. Úgyhogy a pecsételés után folytatom az utat. Ahogy tavaly is, semmit nem lehet látni a felhőben, leveszem a lámpát, egy kicsit segít. A butaságon persze nem. Tavaly fától fáig mentem a Piszkés-tetőig, visszafordultam, hogy kiszállok, aztán csak felfedeztem Galyavár felé az elágazást, majd le is kanyarodtam. (Nem kellett volna.) Idén viszont a P3-ön idő előtt Mátraszentistván felé fordulok és csak lent, az útelágazásban olvasom el, hogy mire kell vigyázni. Önmagamat korholó szavaimat most nem idézném, de legalább az eső elállt. Most nem jut eszembe, hogy kiszálljak, másodikra Galyavár is meglesz. Ez, meg Smiró Feri útja is megkínoz rendesen. Eltévedéssel együtt 2:15 kellett Galyatetőtől a Vörös-kőig, ami papíron 7 km. Ahogy tavaly is, úgy most is rámtör a gyakori vizelés. Amit megiszok, az 15 perc múlva ki is ürül (a tavalyi durvább volt). Azt nem mondom, hogy teljesen rendbe tettem magam a kilátónál, de legalább lejtő jött, Szorospataknál levetem a cipőt (ez különben sokszor csak bajjal jár), lecserélem a zoknit, de a talpam ázottságán ez már nem sokat segít. Józsi is hosszan kínlódik itt, de előttem indul tovább. A P-on az előzetes várakozásokhoz képest sokkal jobban lehet haladni, tavaly itt már virradt, útközben vettem le a cipőm és az egyik körmöm. Ágasvárat menetből leküzdöm, még jut erő és idő gyönyörködni a hajnali tájban. A kódot az órámról is leolvashatom: 5:46. Tavaly már a hegyet kihagytam, mert lépni is alig bírtam, még valahogy átvonszoltam magam Mátraszentimrére, lemostam a lábamat, beültem a reggeli misére, átvittek Rózsaszentmártonba (ott volt a cuccom), majd irány haza. Most sokkal jobb a helyzet, habár vannak fájdalmaim, de tűrhető állapotban érkezem meg a pontra, igaz a cuccomat elővigyázatosságból idehozattam, az okozott némi riadalmat, hogy hamarabb beérek a célba, mint a cuccom, de végül nem így lesz. István kiszállt, Józsi a meghasadt sarkát elemzi, én folytatom tovább.

Megnézem a fallóskúti templomot, csak délben lesz mise, csapatom tovább. Viszonylag jól mozogva érek Mátrakeresztesre. A Lyukas-kőnél a pont lent rekedt, én sem küzdöm fel magam. Harapok valamit, de a következő kemény emelkedő, vagy csak az emelkedőhöz képest gyors tempó eléggé felkavarja a gyomromat, úgyhogy a Mocsár-bükk tetején nekidőlök a csúcskőnek és megeresztek egy félig büfögő, félig öklendező sorozatot, amivel pár perc alatt üzemképes állapotba kerülök. Ez korántsem jelenti azt, hogy hasonló elánnal, lelkesedéssel haladok tovább. A lábfájdalom erősödik, a talpamon a vízhólyagok (a végén a jobb lábamon öt lesz, a másik mentes marad) is olykor kínoznak, szétesik az imádság is, teljesen elveszve, magamra hagyva küzdök a sárral, az emelkedővel, magammal. Mindezt tetézi, hogy a P-Z+ elágazásban egy szalag nyomán balra kanyarodok a Z+-en, úgy, hogy meg sem nézem a táblát. Sajnos csak fél óra múlva jutok el odáig, hogy visszaforduljak. A tábla aztán tájékoztat, hogy az érinteni vágyott Nyikom-nyereg még arrébb van, és majd ott kell szalagozott útra térni. Már megtörve érkezem a Zám-patakhoz, ahol semmi egzotikusat nem vagyok képes felfedezni, a susnyásból kiérve azért alakul valami, de hirtelen eltűnnek a szalagok, én meg járatlanként kissé tanácstalanná válok. Ezek összeadódva eredményezik azt, hogy alig haladok, nem mintha a Muzslára fel sokkal jobb lenne, ráadásul elég meleg is van. A Muzsla tetejéről legszívesebb hazarepülnék, egyetlen porcikám sem kívánja a folytatást. Csipi kedvéért futok 10 métert, lefelé is próbálkozom, de alig bírom felfogni, hogy Szurdokpüspöki után még tovább kell menni, pedig még ott sem vagyok. Brutális sáron verekszem át magam, a felkelés szándéka nélkül ülök le a ponton, miközben eszem-iszom, pszichológiai jellemzést kapok a korábban áthaladtakról, hogy aztán magam is bekerüljek a későbbi elbeszélésekbe. Nincs kedvem továbbmenni, ki kellene szállni, de itt már nem lehet, már értelme sincs. A túlterhelt lábam nyilván majd visszavág és hónapokra kivon a forgalomból, de ha ez fontos(abb) szempont lett volna, akkor már korábban kellett volna meghozni a döntést.

Kissé sántikálva, magam legyűrve megyek tovább. A Nagy-Hársas borzasztóbb, mint gondoltam, bár a sár itt már nem akkora, viszont izzadok rendesen. Lefelé kocogni próbálok, olykor sikerül is, de nagyon hosszúnak tűnik az utolsó pár km és a 34 órához tényleg komolyan kell tempózni a végén, bár a tervezett 32 órához képest ennek elérése csekély vigasz.

Beérkezve persze ezek már a legkevésbé sem foglalkoztatnak, örülök, hogy vége van. Még ha az átöltözés és a fürdés is kínlódással jár dagadó lábam miatt, de legalább nemcsak résztvevője, hanem teljesítője is lehetek ennek a nagyszerű túrának, aminek nagyszerűségét fokozza a szervezők profizmusa, az ellátás magas színvonala.

Jucuséknak köszönöm, hogy elvittek Pestre, még belefért egy mise is a vasárnapba. Aztán jött a hosszú felépülési szakasz, bár a vízhólyagok nyomán majdnem egy hónap telt el, míg a bőrt leszedtem a talpamról, újabb túrára csak októberben gondolhattam, de még akkor sem kellett volna erőltetni.

 Beszámoló futó vánszorgó szemmel:

kerektura.blogspot.hu/2016/09/vadrozsa-160-201609-10-11.html

Vadrózsa 2016 (20km)

Ismét elérkezett a Vadrózsa túra ideje, nekünk sem kellett több - gyorsan összekészültünk és már percek alatt a rajt helyszínén is találtuk magunkat. Sajnos az elő regisztráció nem sikerült, ezért a helyszínen kellett a papírmunkát elvégezni. Gyors nevezés, nevezési díj megfizetése, majd kezünkben térképpel már indultunk is neki a betervezett 20 kilométeres túrának.

Nagyon sokan indultak neki a túrának, aminek Héricsesként Én is örülök, hagy járja be mindenki ezt a környéket újra és újra. 

Én a GPS-t elő is vettem, bár nem a geoládák miatt, hanem csak az útvonal rögzítése miatt, legalább lesz mint összehasonlítani a korábbi eredményekkel. Távolba néző is készítette már a kütyüt, Ő most a Pokémonok miatt tartotta kezében s mily meglepő az egész táv alatt csak számolta, hogy mennyi távot is teszünk meg túránk alatt.

A korábbi évekhez hasonló eredménnyel zártuk a napot, persze volt amikor más volt a cél. Egyszer futva s egyszer akadályverseny keretében teljesítettük ez a távot. A leírás végén azoknak is megtaláljátok a korábbi bejegyzéseit.



Na de lássuk a 2016-os Vadrózsát, 20 km-es távon...   



A túra adatai a következők:



Táv: 18,2 Szint: 490 m és a szintidő: 6 óra

Rajtszámok: GEONEO: 2180/Távolbanéző: 2191



(8:47) A rózsaszentmártoni horgásztótól indultunk s kb. 200 méter múlva már a főúton is találtuk magunkat. Az E-Kotró mellett elhaladva, a műúton tartottunk Selyp irányában a P- jelzésen. 

Az első emelkedő ez volt a túrán, de 1 kilométer múlva már fordultunk is rá a P+ jelzésre (jobbra) ahol először napraforgó, majd szőlő és gyümölcs vagyis kerítés mellett haladva kisebb emelkedővel érhettük el a Kopasz-hegy oldalát. Itt már meg is történt az első (feltételes) ellenőrzés, vagyis az ellenőrző pecsét a túralapunkra. (3,2 km)

Innen tovább egészen az apci útig a főútra, majd irány ismét a földút ahonnan már egy darabig csak felfelé kellett haladnunk, hisz a következő - első állomásunk a Somlyó-hegy. 

Már az idevezető úton találkoztunk jó pár szimpatikus túratárssal, akikkel beszélgetésbe is elegyedtünk s mondhatom, hogy a túrát szinte velük együtt teljesítettük. Néha egy kicsit Mi, néha Ők maradtak le, de mindvégig együtt haladtunk. Közülük volt aki Nógrád, volt aki Heves megyei volt, nagyon jókat cseverésztünk.

Szóval egy rövid időre végre árnyékba kerülhettünk ezen az igazán meleg vénasszonyok nyarán, beértünk az erdőbe, irány a Somlyó, irány az emelkedő! A Somlyó nem olyan veszélyes 397 m a magassága, de hát mindig csak felfelé s felfelé. Néha könnyebb szakasz, a végén meg csalóka, mintha már odaérnél és mégsem. Közben pedig csak emelkedik, mígnem végre elértük a tetejét és a magasság pontnál lévő első állomáspontot. Pecsételés, szőlőcukor, csoki ami itt várt ránk és pár perc pihenés - csak felfelé haladtunk. (5,9 km)

 Innen akár integethetnék is

 

Elég gyorsan tovább is álltunk és az árnyékos, vagyis bokros északi részen ereszkedtünk is lefelé a Somlyóról.

Mikor vár a meredek lejtőt elhagytuk, ismét kiértünk a napos szekérútra a Ferenc tanya közelében. (7,0 km) Mellette elhaladva, mi már nagyon vártuk, hogy végre a következő ellenőrző pont irányába érjünk, hiszen újra be kell menni az erdőbe, ami árnyékot ad legalább.

Kicsit szokatlan volt számomra, hogy a PO jelzésen kellett megközelíteni a tavat, hiszen erre nagyon régen nem jártam már. Az újdonsült, összeverbuvált csapatot kicsit meg is tévesztettük, mert a megszokás az a jobb irányt adta, a jelölés pedig balra volt. Végül csak pár percet haladtunk a nem megfelelő irányba, de legalább volt aki figyelt és észre vette a jelölést. Itt kellett rájönnöm, hogy ha a szöveges útvonal leírást elolvastam volna akkor bizony egyszerűbb lett volna.

Elég gyorsan odataláltunk a Széleskőhöz, ahol a következő ellenőrző pont várt minket és egy kis szőlő. Pont jól jött! (8,4 km) Itt már elég sokan össze gyűltek, már mindenki többet pihent ennél az állomásnál. Itt már ismerősökkel is találkoztunk, sőt megjelentek a kutyussal túrázók is. Nagyon jól bírják négylábú barátaink is. Egy aranyos kis vizsla (Liza) és egy kedves kis Beagle akit nekünk is meg kellett simogatnunk. 

Ezt követően jöhetett egy kis emelkedő, a tavat körül vevő dombot másztuk meg, majd szépen bandukolva a PO jelzésen lassacskán elértünk a P+ jelzéssel ellátott utat. Innen ezen a jelzésen haladtunk tovább, mígnem a Hármas Határhoz értünk. Itt már megjelentek a hosszabb távú túra résztvevői is. (9,8 km)

A további útvonalat is már jól ismertük, széles szekérúton a P- jelzésen kétoldalt bozótos.  Gáborékkal itt is közösen haladtunk, mígnem hamarosan elértük a pincéket, ahol a présházak mellett haladva s az elhagyatott Andezitbánya mellett ereszkedtünk lefelé a Nagy-völgyi pincesorra. Néha meg-meg állva, de hatalmas kitartással érkeztünk meg végre az ellenőrzőponthoz. (13,6 km)

Ha már Nagy-völgyi pincesor, akkor a pont is legyen egy pincénél, ahol odabenn a hűvösben finom borocska volt a jutalom egy kis müzli kíséretében. Jómagam itt nem, de a szomszédban már nem bírtam ellenállni egy jófajta kis fehérbornak. Igaz csak kóstoló, de igen jó esett. Kellett is, ugyanis rövid pihenő után ismét felkerült a hátizsák majd a présházakat elhagyva jobbra megint egy kis kaptató következett. Ez volt már az utolsó emelkedő, kiértünk a pincék útjára, majd toronyiránt, vagyis a templom irányába be a faluba. (16,2 km) 

Át egész Rózsaszentmártonon, véges-végig, majd a főutcán jobbra a pár órával ezelőtt itt hagyott szakaszon be is érkeztünk a célba! (18,2 km / 13:18) 

Ismét egy jót túrázhattunk itt a Mátra lábánál, annyi már biztos, hogy legközelebb ugyanitt! Újabb kilométerek a lábunkba és újabb ismeretségek, melyre biztosan emlékezni fogunk.



A túrán készült "csiganyál" alább látható. Elég szép távot tettünk meg és szerintem jó idő alatt.

http://www.sports-tracker.com/workout/geoneo/57d3ebdbe4b00499fcecbffd

Ez pedig a korábbi Vadrózsa bejegyzése: http://gn-geoneo.blogspot.hu/2013/09/vadrozsa-20-teljesitve.html



A 2015 évben rendezett akadályversenyről ITT olvashattok, ahol mi vittük el a serleget, első helyezettként.



Ezen a túrán is sikerült kellemesen elfáradni, a lényeg, hogy kinn voltunk a szabadban!

Köszönjük HÉRICS!



Kesser volt, Hol nem volt?!



GEONEO The Travel Bug 2016

www.geoneo.hu

 Beszámoló a 160-as távról

Vadrózsa 160 - egy hosszú túra hosszú beszámolója :)

Húú hol is kéne kezdeni!! Hosszú volt a túra is… meg az elõzmény is…

Mint lassan mindig most se sikerült teljesen 100%-osan indulni a túrán. Kohász kéken sikerült megfájdulni a jobb térdemnek is és bal achilleszem begyulladt… uh kérdéses volt egy darabig h tudok-e jönni vagy sem… végül elmúltak a fájdalmak uh úgy döntöttem jövök, aztán lesz ami lesz… már kezdek hozzászokni az ilyesfajta túrára készüléshez. Aztán sikerült még vmi cailici vírusos hasmenéses gyomorrontásos izét is összeszedni szerencsére nem volt vészes, de azért sikerült egy 3 napos koplalós ropi evõs verzióval készülni a túrára :)

Nos péntek este értünk oda B. Sanyival a tömegszállásra, én azt hitte többen lesznek, elég kevesen voltunk, de azért jó volt a hangulat, beszélgetõs este volt, sikerült utolsókként lefeküdni. Nem aludtam olyan jól mint szoktam, de azért sikerült egész jót aludni és reggel nem éreztem magam fáradtnak. Persze, kapkodás volt reggel, uh a rajthoz már szinte futólépésben mentünk h odaérjünk :) Jó sokan, sok ismerõs arc, köszöngetés, rajtcsomag felvétel, és már indult is a rajt :)

Egész héten kicsit bizonytalan voltam, h meg tudom-e csinálnia túrát… tudom van már Kazinczy uh elvileg menne…de azért párszor elbizonytalanodtam h bírni fogja-e a térdem v én ezt a sok szintet… de úgy voltam, mint mindig… max. feladom ha nem megy… nincs azzal semmi, attól még elmegyek és jól fogom magam érezni :D

Uh nem is gondolkodtam azon h hány km és mennyi szint… ezt próbáltam kiûzni a fejembõl, egész héten és este lefekvéskor is, nem gondolkozni azon mire indulok el... hnap túrázunk, ennyi! Majd ráérek reggel agyalni azon h milyen hosszú vagy milyen nehéz lehet!

És már itt is a rajt, fel se fogtam… olyan rég vártam már a túrát… és pikk pakk, elrepült az idõ! Az idõjárás szuper kegyes volt hozzánk, péntek este még ködös, esõs szutyok idõ volt… és reggel, igaz még felhõs volt kicsit, de meleg volt érezni lehetett és éppen h elindultunk, sztem egy órán belül már sütött is a nap :D Azta hihetetlen, ilyen isteni ajándékot, nem esik, nincs meleg, süt a nap, jobb se lehet :) Oké mondjuk az elején jó saras volt… uh szép kis sárréteget lehetett a cipõre gyûjteni, sztem min. 2cm-vel lett vastagabb a cipõtalpam a sártól XD Nehézkes volt a haladás, de hát úgyse sietünk… úgy határoztam h nem fogok rohanni egyáltalán, Kazinczyn se tettem és bevált… és az emúlt 3 túrám (Kék Balaton, Cuha, Kohász kék) mindegyiken rohantam, számomra túl erõs tempót és totál kipurcantam uh már nem vágytam újra erre. Persze egy ilyen túrán kb. lehetetlen nem kipurcanni még akkor is ha csak sétál az ember XD XD „De azért fogjuk vissza magunkat”, volt a harci terv!!

Azért ahhoz képest egész gyorsan mentünk az elején, sokáig együtt volt még a csapat. Masíroztunk, tapostunk a sárban szépen egymás után :) Vhol a 20. km-nél volt az elsõ kajás pont, épp jókor, mert addigra pont jól megéheztem!! Zsíroskenyér, lekváros, nutellás, olajbogyó, csalamádé, pari… és még sok minden más! Fúú nehéz volt elszakadni!! Jó sokan értünk oda egyszerre alig tudtunk az asztalhoz férni :D Utolsónak hagytam el az asztalt még nyomtam a 3. v 4. zsíroskenyeret, de már a többiek zúztak is tovább… mondtam is a mellettem lévõ túrázónak, h „nem is értem, hogy lehet ilyen hamar otthagyni az asztalt?!” helyeselt…aztán meg mondtam „pedig menni kéne, utánuk, mert így nem kell nézni az itinert XD „ megint helyeselt :)  Uh el is indultunk… valahogy így kezdõdött Attilával a közös utunk :) Beértük a többieket, csak követtük õket és közben beszélgettünk errõl is arról is... anya hívott telefonon: „merre vagy? hol túrázol? milyen ott az idõ? mennyit mész??” „háát… ööö… kicsivel többet mint 100…” mondtam. Attila szakadt a röhögéstõl mellettem… reméltem a telefonba nem hallatszik be!! XD „Kicsivel több mint 100 mi?? ezt a szöveget” nevetett Attila… „jóvanna, most mondjam h 160-at megyek h egész nap aggódjon meg éjszaka ne aludjon?! elég lesz majd akkor sokkot kapnia, ha hazaértem és elmondom neki :)”

Egészen Mátraszentimréig együtt trappoltunk, csacsogtunk, többször beértük Danit és Erzsit!

És volt h belekocorásztam… annyira csábító vol... a kislejtõk, a szép idõ, nem tudtam megállni, uh már itt megszegtem amit elterveztem XD Msztimre éljen!!, 40.km- meleg étel wow két fogásos: húsleves és paprikás krumpli is :D ééés dinnyeeee!!! éééés söööör!!! :D WOW! eddig s mindenhol tele volt kajcsival, rágcsival ez aztán az ellátmány!!! egy tányér leves, egy p.krumpli…sörrel leöblítve, szuper jól esett! Elmentem WC-re és mire visszaértem Attila már elindult Daniékkal... hát mindegy végülis nem együtt terveztük, nem beszéltük meg h együtt megyünk tovább, bár jót beszélgettünk és jól egy tempóban voltunk, na mindegy! Elindultam, „haza” vagyis Lajosházára XD itt is volt egy könnyû dózerút, enyhén lejtett… hát belefutkorásztam, féltem h hamar elfáradok, de vhogy úgy vitt a lábam, nem tudtam megállni :)  Mátrafüred… aztán irány fel a Kékesre :) Próbáltam visszafogni magam h ne rohanjak felfelé, de nem tudom úgy néz ki gyors lehettem, mert épp mielõtt felértünk utolértem Daniékat!! Itt is egy kis evés ivás, hosszúnadrág fel!! Öten indultunk lefelé Kékesrõl, Dani, Erzsi, Attila, Bence és én! Ennek örültem, mert itt sötétedett ránk és sötétben jobb nem egyedül menni, legalábbis nekem, mert ügyesen tudom elnézni a jelzéseket egyedül! Na szóval így mentünk tovább, az egész éjszakai szakaszt kb. együtt tettük meg, néhol kicsit szétszakadtunk, de bevártuk egymást, igazán jó volt így együtt menni, jó kis banda voltunk.

Valahogy úgy alakult h Attilával mindig együtt mentünk, ismét jókat beszélgettünk, találós kérdésekkel, és rejtvényekkel szórakoztattuk… vagyis inkább fárasztottuk egymást :) Így sikerült agyilag is kifárasztani magam, nem csak fizikailag, de nagyon jó volt! A végén már úgy mondtuk a rejtvényeket egymásnak, h „tudok egy jót! De elmondom a megfejtést is, mert úgyse fogsz rájönni!! XD „ aztán jöttek a viccek… fúú hát Attila egy kifogyhatatlan viccbánya! Megállás nélkül mesélte a vicceket, jobbnál jobbat, fárasztóbbnál fárasztóbbat, sokat nevettünk, nagyon szuperül éreztem magam…nem is emlékszem annyira az útra, mert annyira terelte a figyelmem! Sajnos fáradt voltam ahhoz h megjegyezzem a vicceket, meg mire az egyik leesett már mondta is a kövit :) Rózsaszállás (70km) Domoszlói kapú (80)… na ez jóó messzinek tûnt nekem… aztán Parádóhuta (87km) és az isteni gulyásleves :) Itt nem sokkal a pont elõtt sikerült a bokorból kiriasztanunk egy kismalacot!! Szerencsére az anyuka nem jött, bár hallottunk nagy neszezést a bokorban!

Sajnos itt már nehezen ment az evés, meg már elõtte is ami meglepõ, mert nem szoktam ilyen hamar eljutni arra a szintre mikor nehezen megy le a falat… tudtam h ez nem lesz jó, sok van még hátra.. nem is értettem,az utóbbi idõben már egyáltalán nem volt probléma az evéssel, most meg még 100nál se járunk és már ilyen nehézkes, nem lesz ez így jóóó :(  Át Parádsasvárra… és aztán irány fel Galyatetõre!! Csak úgy zúztunk az éjszakában! Ez szép kis emelkedõ lesz! Tudtam Gyöngyi ott lesz a ponton és nagyon vártam már h találkozzunk így ez elég jól megdobott energiával. Attilán beszartam… meneteltünk felfelé Galytatetõre, oké nem gyorsan de azért lassan se Daniékat is beelõztük, szóval megyünk felfelé; én két bottal szuszogok, Attila megy elõttem (bot nélkül) és szünet nélkül mondja a vicceket :D hihetetlen a srác! Én nem tudom, hogy lehet hegymenetben egyszerre beszélni és menni… nem tudom levegõt mikor vett, de sztem vagy 160 viccet mondott el megállás nélkül felfelé menet!!! Én meg rájöttem, h menés közben nevetni v inkább nevetés közben menni elég fárasztó, de annyira elterelte a figyelmem h nem is foglalkoztam a fáradtsággal és úgy tûnt sitty-sutty fenn vagyunk Galyatetõn :) Itt egy kicsit túlmentünk a ponton és kerestük, mert egy kisteherautó elé parkolt a kilógatott bójának így nehéz volt észrevenni, de végül megtaláltuk :)

És végre itt van Gyöngyi :D  De jó volt látni!! Szinte az egész NB1es csapatunk itt van, vmilyen formában Gábor (de õ úgy elrohant már az elején, h sokat nem tudtam vele beszélni) , Andi én indultunk, Peti a rövidtávon, Gyöngyi a ponton :) Mondta milyen jól jövünk, igaz télleg jobb tempót mentem eddig, mint terveztem és jobban is voltam, mint vártam, habár a talpam már éreztem rendesen! Terülj-terülj asztalkám itt is, fúúú… hát kell az energia, éhes vagyok… de nagyon nehezen csúszott le az étel…az egyetlen ami jól esett az a szõlõ volt, de tudtam attól sokáig nem lesz energiám, így leküzdöttem 1-2 nutellás kenyeret!! Daniék elõbb indultak le… nekem még kellett egy kis pihi, aztán mi is indultunk Attilával. Gyöngyi azt mondta most egy ideig nem lesz emelkedõ… de sajnos az az „egy ideig” elég rövid volt! Galyavárra lefelé menet sikerült elnézni egy kanyart… a hibás egy hülye pocsolya volt!! XD XD pont ott volt egy nagy dagonya ahol balra kellett volna kanyarodni… fel is volt fújva a nyíl a fára, de a pocsolyát elõbb vettük észre minta jelzést, így elterelte figyelmet hogy hogyan keljünk át rajta így jól túlmentünk … térkép elõ… átvágtunk felfelé… vissza az útra… és „jaah, basszus itt néztük el, pedig még a hülye nyíl is a fán van”!! Hiába csacsogás és vicc mesélés közben könnyen elmegy a figyelem… igen mert Attilából még most se fogytak ki a viccek :)

Aztán Galyavár után egy szemét meredek sziklás lejtõ, kb. hangyalépésben haladtunk… aztán rá a kék keresztre… és banyek… ez emelkedik!! :O  Itt éreztem h már jó fáradt vagyok… pedig még sok van hátra!! Csodásan melegen sütött be a reggeli nap a fák közé, hamar jól fel is melegedett az idõ! MSzentlászló elõtt szintén sikerült elmulasztani egy jobbra kanyart… nagyon lassan sikerült ezt az 5km-t megtenni… nekem kb 10-nek tûnt, mire felértünk Vörös-kõ kilátóhoz… 8 óra volt, pedig 5re értünk Galyatetõre és sokat nem ültünk ott max fél órát, de akkor sokat mondtam… szóval itt nagyon belassultunk, kicsit elfogyott a lendület… és a felfelé meneteknél éreztem, h már fáradt vagyok rendesen…

Nem sokkal Galyatetõ elõtt kezdtem kicsit érezni h fáj a bal achilleszem, ami a kohászon is, a felfelé nem tett jót neki, de még csak enyhe volt a fájdalom, örültem neki… már úgy indultam h be volt fáslizva, azt folyton igazgatni kellett féltem h sokkal hamarabb kikészül majd, uh hálás voltam, h még ilyen jól bírja… de tudtam van még emelkedõ uh nem lesz egyszerû!

Szorospatak, szintén egy jó kis kajapont… igazából annyira szuperjó volt az ellátás h teljesen oda voltam… a csokik még egyáltalán nem fogytak a zsákomból, mert kb. minden ponton volt vmi mogyi, csoki, rágcsi… amikor meg kellett akkor meg jött a zsíroskenyér, lekváros stb.

Az itinerben vmi ilyesmi szöveg volt írva: „ erdészeti úton kellemesen emelkedünk felfelé Ágasvár irányába…” na ezen jót nevettem… ne már, ilyen szöveget irni… 110km után milyen emelkedõ tud kellemes lenni??!! XD

Na szóval „kellemesen” elkezdtünk emelkedni felfelé… jó hosszan, de nem olyan meredeken uh ez jó volt! Az ágasvári ep.-ig nem is volt semmi extra, jóó éreztem a sarkam, de ez még oké… Daniékat ismét beértük, ezen meg is lepõdtünk. Táskát le, irány itinerrel felfelé a csúcsra, ez kb 500m, több mint 100m szinttel…jóó meredeken!! Na itt kezdõdött a baj!!!! :O :O  :( :(

Épp hogy csak elindultunk felfelé, pár lépés után annyira elkezdett fájni a lábam… h rettenetesen… olyannyira, h nem is bírtam ki sírás nélkül!! Nem viccelek, folyt a könnyem és sírva mentem fel… sose volt még elõtte ilyen!!! Lefelé a térdem fájt… meg minden… nem tudtam a sírást se elrejteni!! Rettentõ volt, nem tudtam mi lesz így…. van még 44 km, kiszállni nem akarok, de ez így nagyon rossz… elindultunk lefelé…szerencsére lefelében nem fáj az achilleszem… se szintben… csak felfelé… ez vmivel jobb eset, de belegondolva, h még hátra van a Muzsla és Hársas hegy is!! :O  Na elõször is érjünk el Msztimréig!! Kellett volna egy kis pihenõ, de tudtam, h ha sokat ülök akkor fog bedurrani a lábam, legutóbb is így volt, uh próbáltam a kajálást és pihenést is amennyire lehet rövidíteni!! Gondolkodtam mit tudok tenni,.. végül úgy döntöttem leszedem a tape-t a sarkamról (jah igen mert ott is volt egy, mivel múltkor is fájt így a biztonság kedvéért kaptam oda is egy darabkát) szóval pont ott fájt ahol a tape is volt, uh gondoltam lehet az a baj, h az szokatlan neki… rosszabb nem lehet már ha leszedem akkor sem… uh hosszas gondolkodás után végül levettem!!

Aztán ugyanúgy vissza a fáslit… és indulás… jesszus!!! kettõt léptem és jobban fájt, mint elõtte Ágasvárra felfelé… jóóég!! elég volt pár métert sántikálni, h újra könnycseppeken át lássam az utat!!! most már mindenhogy fájt, minden lépésre, nem csak a felfelében… de lefelé is… szintbe is… mindenhogy!!! :O :O :( :( :( Kilátástalannak tûnt… nem is próbáltam visszafojtani a sírást, had jöjjön attól csak megkönnyebbülök! Nem is tudom, h a fájdalom miatt bõgtem, v azért mert ismét lesántultam és igazságtalannak éreztem… mert mennék még, bírom erõvel, fejben is, akarok is menni… nehogy akkor egy ilyen vmi akadályozzon meg!

Rögtön eszembe volt a Hermann Otto túra, ott féltávnál készült ki a lábam, begyulladt, a csonthártyagyulladásos balhé… irgalmatlanul fájt akkor is de tovább mentem még 55 kmt fájós lábbal… utólag beláttam hülyeség volt, és megfogadtam még egyszer nem csinálom meg, semmi sem ér annyit h tönkre tegyem a lábam, v nagyobb bajt okozzak mint van… akkor is H.O.-n az utolsó 40 km arról szólt h „érjek már be!” most megint ez lesz?? ilyen lábbal… esélytelen felmennem a Muzslára… igen megfogadtam h kiszállok legközelebb, de nem akarok… nem akarok… a túra elõtt is abban reménykedtem, h ha baj lesz akkor már csak annyira a végén h nincs értelme gondolkodni azon kiszállj-e vagy sem… de most 40km van még…ami igen a 160hoz képest már télleg semmi… de azért elég sok… ahhoz h az ember meggondolja tovább megy-e vagy sem… de nem akarok kiszállni basszus… csak el kell vergõdni pár km-t... egy 10-est az semmi… és utána már télleg csak nagyon kevés lesz hátra, és nem lesz értelme gondolkodni a kiszálláson! Ezzel a gondolattal mentem, h csak menjek egy kicsit egy 10est aztán utána már, megnyugtathatom magam h hülyeség feladni…. van még bõven a szintidõbõl, Attila is mondogatta sokszor! nem kell sietni…

A másik ami miatt nem álltam meg az az apró remény volt ami szintén a Hermann Otto túrához köthetõ… ott ugyanis a combnyakamnál is volt egy rettentõ fájdalom ami miatt nagyon sokáig sántikáltam… úgy tûnt komoly… aztán a menéstõl teljesen eltûnt… mire beértem el is felejtettem, teljesen megszûnt és rendbe jött!! Ebben reménykedtem, h most is ez lesz, a mozgástól jobb lesz majd… „csak most ezt bírd ki ezt a pár km-t, egy kis idõt és jobb lesz”…mondogattam magamban, bár reménytelennek éreztem, h így legyen… szegény Attila se tudta mi legyen, csak mentem szipogva Õ meg jött mögöttem… van nálam egy gyulladáscsökkentõ tapasz… azt rá kéne rakni… de azt nem, nem akarom semmi fájdalomcsillapítót stb. azt nem szabad, csak becsap és rosszul terhelem, mert nem érzem h fáj… „de már késõ úgyse fogja teljesen elmulasztani a fájdalmat, ha ráteszem akkor se”… uh kéne… jó…” majd teszek egyet…” még egy kicsit megyek és ha nem bírom teszek egy tapaszt”… „najó a következõ kanyar után”… „majd ha vége az aszfaltnak”… „majd mindjárt” „most már télleg”!! Így mentem… el képzeltem mi lesz… biztos voltam benne, ha fel is jutok a Muzslára azt is sírva… és biztos voltam benne, ha beérek a célba… akkor is bõgve… elõttem volt a kép amint hüppögve érek a célba, szegény rendezõk kétségbeesnek majd h vmi komoly baj történt… pedig semmi extra, csak egy hülye csaj fájós lábbal megy!!

Msztimre után pár km, így telt, sírtam és ezek jártak a fejemben… iszonyatosan szörnyûnek tûnt akkor ami még rám várhat ezen a 40km-en… aztán mikor télleg már szinte meg akartam állni, h feltegyem a hülye tapaszt… múlt a fájdalom!! Te jó ég… csoda történt… ismét mint H.O.-n… a mozgás segített, jobb lett tõle… sokkal jobb… és egyre jobb :( :( Nem hiszem el!!! Mivel érdemeltem ki!?? Nem vicc… gyakorlatilag majdnem elmúlt a fájdalom, jóóóó lett tudok menni!! Jó vigyázok, néhány lépés, bokabicsaklásnál érzem, de mi ez ahhoz képest ami nemrég volt!!! Ezt az ajándékot!! :D Hihetetlen volt! Uh mentem… és mentem… és kedvem is jobb lett… és jöttek újra a viccek… azt tudtam h nem szabad sokat pihenni sehol, mert addig lesz jó a lábam amíg mozgok!!

Viszont fáradni is kezdtem éreztem h nagyon fáradt vagyok! Már csak 30 vhány km, az nagyon kevés, de most sokkal lassabban telnek a km-k mint szoktak… persze ez normális… Lyukas-kõ is lassan akart elérkezni… és onnan 10km Zám-patak… próbáltam enni, de megint csak csipegettem, nem ment az evés továbbra sem, sõt egyre kevésbé… tudtam h egy marék mogyi meg csoki nem lesz elég 10km-re, de nem tudtam többet leküzdeni! A talpam is fájt már rendesen… jó lenne pihenni, de nem kéne.. menjünk… újabb kis emelkedõ… azta, egész jól bírta a lábam, meg is lepõdtem rajta!! Annyira hihetetlen az egész! Az új taktikám, h kíméljem a bal lábam, az volt h a túrabotokat leszúrtam és amennyire tudtam karból toltam fel magam, h a bal lábamra ne terheljek… aztán jobb lábbal… aztán karból… egész jól bejött, csak a karom fáradt, a jobb vádlim meg hamar begörcsölt, de nem baj az sarkam bírja ez a lényeg!!

Aztán lefelé a Dózerúton Zám-patak völgyébe… húú de hosszú… lefelé mentünk, de nagyon meleg volt… annyira rám tört a fáradtság h kicsit meg is ijedtem… kezdtem magam úgy érezni mint a Kazinczy végén… pedig itt még van 20 km…. akkor csak 3 volt hátra… azért lehettem ennyire fáradt, mert gyorsabban is mentem az elején mint a Kazin és most nem aludtam semmit, akkor 100 után egy szûk órácskát sikerült, az rengeteget számít most viszont alvás nélkül mentem… és nyilván amiatt is, mert ennyire nem ment az evés… már 80. km óta csak küzdök a kajákkal sose sikerült annyit enni amennyi kéne, nyilván ezért is szállt ki belõlem az energia!

Néha úgy éreztem kiesik a bot a kezembõl… végül elõkaptam egy protein szeletet, menet közben elmajszoltam… na attól kicsit jobb lett… bár azon gondolkodtam, h tudom közel már az ep. de lehet én leülök egy kicsit csak pár percre és utána megyek tovább… vagy 3x el is határoztam h jó télleg nekem meg kell állni kicsit… de jobb a többiekkel menni, (itt megint egy nagyobb csapatban mentünk Daniékkal), fõleg ezen a bozóton átkelésen, kidõlt fákon mászkálósan… ez a Zám-patak télleg nem egy egyszerû hely… vagyis szeretem az ilyen kalandos, szakaszokat… de most 140 km után, nem tudtam annyira örülni neki mint amúgy… aztán sokkal korábban mint vártam, szólt az elõl haladó „itt a bója” he? télleg?? :) télleg ott volt!

Tudtuk, h az ep. nem ott van Lyukas-kõnél mondták, h „pár száz méterrel utána, egy kicsit tovább kell menni” jó, de akkor is már mindjárt itt lesz!! És akkor mentünk… és mentünk… és még nem volt a pont… és még egy kanyar…és még mindig sincs… na akkor a kövi kanyar után… de még minidig semmi… kezdtem úgy érezni ez vmi átverés, vagy legalábbis a legnagyobb szivatás a túrán… eddig teljesen odavoltam milyen jó a szervezés, de akkor most mi ez?? nem elég szegény túrázóknak a Zám-patak… meg a Muzsla… tegyünk még közé vmi szemétkedõset is?! Zsolti, ezt Te miért… hogyan?? sztem mentünk min. 1 km-is a bója után… legalábbis évszádoknak tûnõ ideig botorkáltunk át a patakmederben… már feladtam, kész… ezt a szemétséget, így átverni az embert… ez mentálisan eléggé szétszaggatott!!! Amúgy is alig vártam a pontot h kicsit leüljek… mondtam is Attilának, h nekem kell egy kis szünet… éreztem különben nem jutok fel a Muzslára az tuti!! Aztán hosszú idõ után végre feltûnt a sátor!! Attila természetesen megvárt, bár ment volna Õ… csak még 2 perc lécci!! Daniék egybõl indultak tovább… talán ez volt az egyetlen pont ahol nem volt semmi kaja… így egy csokit v kettõt elõvettem, vmi kell különben télleg nem lesz erõm felmenni… legszívesebben aludtam volna egyet és utána mentem volna tovább, tudom csak 20 km… de nagyon fáradt vagyok!! De csak 20km mi az már semmi… ilyenkor szoktam elfelejteni minden fáradtságot, fájdalmat… hát most annyira nem volt elsöprõ ereje az utolsó 20km tudatának!!

Na akkor induljunk felfelé… a pihenés segített, megindultam tõle… de hamar elfogyott az erõ… éppen h elindultunk felfelé… rájöttem van egy snikersem… na meg is ettem, kellet mert teljesen elment az energiám! Daniékat be is értük újra… aztán leelõztük… felvettem egy ütemet, egyre jobban éreztem hogy kell a lábamra lépni, h ne fájjon… meg aztán folytattam a jobb láb… bot le és karból… jobb láb… és karból! Nem mondom h fájdalom mentes volt, de ahhoz képest amit még Msztimre után vártam, ahhoz képest ez semmi nem volt! Hamarabb felértünk mint vártam, nem is volt olyan vészes :) Nekem Mátrabércrõl vannak Muzslás emlékeim, akkor másik úton mentünk fel, az hosszabb és sok kis hupli van mikor azt hiszed fenn vagy aztán jön még egy kis hupli! Na ahhoz képest ez most sokkal jobb volt :) Végre fenn!! Még világosban, csak titkon reméltem h még világosba felérünk! juhhé!! Mogyi, csoki, mogyi, csoki :) No most akkor csak legurulunk Szurdokpüspökibe és onnan csak 10 km! Na tudtam h nem szeretem ezt a lefelét, Mátrabércen is nagyon utáltam… most se tûnt rövidebbnek, vagy kevésbé meredeknek… gyorsan megindultunk, néhol futólépésben, aztán megint lefogyott az energy… fúú basszus de fáradt vagyok… meg kellett álljak a lejtõ közepén fél percet szusszanni!!

Aztán végre vége ennek a meredeknek… most akkor csak szintben szépen a pontig… olyan lassan lépkedtem, mint mikor az ember alvásból kel fel és próbál kitotyogni a klotyóra XD Tudom milyen kevés van hátra, de basszus… rohadt fáradt vagyok!! Ismét totális kipurcanásig mentem, pedig most nem szaladtam… de ez a túra azért na… elég kemény! hogy is mondjam; futás nélkül is könnyû elfáradni!! ;)

Itt a pont… kóla, az jó, van benne cukor és nem kell enni… azért egy lekváros kenyérrel is sikerült megharcolnom!! Hosszú nadrág fel… és irány az utolsó 10es és a Hársas-hegy! Erre mindenki mondta, h az már nem vészes, könnyû úton csak fel kell gyalogolni… háát… az tény, csak gyalogolni kellett felfelé… de bakker meddig még??!! XD Úgy tûnt ennek a dombocskának sose lesz vége… kb 3x meg is álltam menet közben, Attilából itt sem fogytak ki a viccek… bár tény h az utolsó 30-40km-en már lényegesen kevesebb viccet mesélt mint korábban! Néha megálltam és már nevetve mondtam Attilának: „nem úgy volt h ez a bucka nem is magas?” Tudom h felesleges bosszankodni azon, h milyen magas a hegy… attól még úgyse lesz kisebb a hegy, se könnyebb :) uh teljesen felesleges nyafizni, inkább élvezni kell!! Hát az meg is volt ;)

Nagyon fáradt vagyok, de nem gondoltam volna h ideáig végül is simán eljutok… fõleg nem akkor mikor Msztimrérõl elindultunk! Csodás ajándék h ilyen fájdalommentesen megúsztam… nem mondom, h nem fájt itt is, sõt volt pár lépés mikor könnybe lábadt a szemem és gombóc lett a torkomba, de mindegy, most már fájhat is, mert már pár km van csak! :)

Az ilyen hosszú túrákon mindig eszembe jut a hegymászók elsõ törvénye: „ a hegy erõsebb mint Te”! Ez így van, többször is megtapasztaltam magashegyi túrákon!! egyik hegymászó sem indulhat el úgy h nem tiszteli magát a hegyet, a természet e csodás óriását! Úgy hogy nincs tisztában annak erejével!! Az erõsebbet úgyse gyõzzük le!!

Ezt a túrákra is le lehet fordítani! Egy túra lehet erõsebb mint én, ezt el kell fogadni és tiszteletben tartani!! Valószínû ez vitt engem a Kazinczyn is! Ott is tudtam mikor nekivágtam 200km-nek, h bizony ez a túra több mint valószínû h nálam erõsebb!! Ezt el tudtam fogadni már az elején is, úgy indultam neki, h igen lehet h kicsi és gyenge vagyok hozzá, akkor az úgy van el tudom fogadni, ha menet közben ki kell szálljak, nem leszek csalódott!! Ez nem azt jelenti h feladtam már az elején, hanem azt h el tudtam fogadni ki vagyok és mire vagyok képes és elfogadni ha vmi erõsebb lehet mint én! Igazából így mentem neki tavaly a Kinizsinek is az elsõ 100somnak! El tudtam fogadni az elején is ha nem fog sikerülni és attól nem leszek szomorú… de ha nem vagyok vmire képes akkor nincs miért sírni!!

Így jöttem erre a túrára is, tudtam h elindulok, jól érzem magam és ha nem megy akkor se csalódással fogok eljönni, akkor elismerem h kevés vagyok hozzá, kéz ez vagyok én!! Tiszteletben kell tartani az ellenfelünket anélkül nem gyõzhetünk! Tisztelni kell a csak úgy mint a hegyet úgy magát ezt a megmérettetést amit a túra ad! Nem legyõzni akarni kell, hanem megélni!! :) Én ezt tettem ,megéltem minden percét és fáradtságát és fájdalmát… csak úgy mint a Kazinczyn, csak úgy mint a Kinizsin… :) nem harcolni akartam a heggyel, a tereppel, a túrával, hanem csak megélni!! :)

Végre felérve Hársas hegyre, a tûz mellé kicsit leültem! Tudom csak 6 km van hátra… eddig nem is értettem azokat akiket hosszú túrákon látni szoktam pár km-rel a cél elõtt pihengetni! „ember mindjárt itt a vége, hogy tudsz ilyenkor ülni, mindjárt ott vagy”! Na most megértettem ezeket az embereket, miért ülnek le ennyivel a cél elõtt XD

Attila szerencsére húzott, most már télleg ott leszünk, csak szépen legurulunk a hegyrõl… innen már semmi rossz nem jöhet!! Gurultunk is, amilyen gyorsan csak tudtam, nem azért mert volt erõm hanem azért h minél elõbb beérjek, már nagyon szerettem volna! Csak végig a piroson!! Jah aztán jött egy kanyar az erdõ után… 3 irányú elágazás… na vajon merre?? a nyíl balra mutat… de vajon melyik út… egyiken sincs jel… bár bokros nincs is rendes fa felfesteni… Attila azt mondja, irányba jó uh nagy baj nem lehet… nézzük a térképet is… jah kb így kéne lenni balra szántóföld… hát akkor menjünk… sajnos mire rájöttünk h ez biztos nem a jelzett út, már nagyon lementünk, nem kéne vissza menni… többször megálltunk tanakodni h hol lehetünk… vagy mégis ez a jó út?? Kéne lenni hamarosan egy jobbra kanyarnak… nincs… de mégis van… jó akkor talán mégis jó felé megyünk… meg kéne egy bal kanyar…na az sincs még… meg jelzés se… vajon melyik település van itt mellettünk? Szücsi v Rózsaszentmárton… basszus tuti nem jó úton jöttünk, hol a fenébe lehetünk? mi legyen? vissza? az nagyon sok? „najó” mondta Attila: „itt egy település: menjünk le ha mázlink van Rózsaszentmárton… ha pechünk akkor Szücsi… akkor visszamegyünk a fõúton, nem lesz nagyobb kitérõ mint visszamenni, de legalább akkor tudjuk, h hol vagyunk”!! Jó akkor le a településre… kavarogtunk a szõlõk közt míg végre lejutottunk… de vajon melyik az? áh itt egy busz!! Közelebb megyünk, mi van ráírva… Szücsi!! :O :O :O b****meg!!!!!!!!!! :O :O :O Ezt nem hiszem el… az utolsó 4 km-en elkavarni!! Jó akkor gyorsan, fõútra… éjszaka van sehol senki… jön egy teherautó! intek nem áll meg… "bassza meg, de bunkó"! Egy keresztezõdés, éés egy autó épp áll ki a kertbõl! Elé álltam leintettem!! „bocsánat, merre van a fõút Rózsaszentmárton felé?” Arra mutatja! kb 3 km azt mondta… óh basszus az sok! De mit tudunk tenni!

Nem tudom, de én már vagy 20km óta úgy jöttem h mindegy, már hogy csak érjünk oda… most meg hirtelen bekattant! bakker a 4-es átlag! lehet h most emiatt nem lesz meg??!! :O Nem tudom mi történt velem… vhogy hirtelen nagyon fontos lett az a hülye 4es átlag, télleg nem tudom miért… biztos az Iszkiris emlék miatt ilyen érzékenyen élem meg, akkor az 5,5 felet szúrtam el ugyan ilyen eltévedéssel az utolsó kilométereken!!

Nagyon szégyellem, nem tudom mi történt teljesen meghülyültem… nem is értem, most mi lelt! Emlékszem Kazinczyn mikor Makkoshotykára értem… alig 17km volt a célig… addig nem, de amíg vártam Miklósékra számolgattam h vajon lesz-e 4es átlag… úgy számoltam h 3,5 óra alatt ha beérek akkor még lehet meglehet… akkor felálltam azzal a lendülettel, h jó megpróbálom, hátha… aztán újra átgondolva, necces és fáradt vagyok egyáltalán nem biztos h sikerülne, csak teljesen kikészülnék… eddig élveztem a túrát most csak szenvedés lenne… akkor visszaültem és hagytam elmenni! Tudtam nem ér annyit a dolog és tudtam h jó döntést hoztam, megvártam Miklósékat ás együtt mentünk tovább szépen kényelmesen! Felszabadultan, elengedtem mindent, ami a teljesítésrõl szólt volna!! Akkor se, azóta se bántam meg soha h akkor így lett!

Ezért se értem most így utólag se h miért kattantam meg… sztem életembe elõször mentem teljesítésre. Mondtam ha kell lefutom azt a 3 rohadt km-t… önzõ mód Attilával nem foglalkozva elkezdtem menni ahogy csak tudtam… bassza meg emelkedik még ez is!! Kitört újra a sírás… kisebb hiszti… ha fáradt vagyok és éhes akkor tudom h bármin könnyen kiborulok, amin nem kéne azon is! Valahol tudtam most is a fáradtság lehet az oka… holnap biztos nem fog ez annyira rosszul esni mint most, de basszus a 160-nak így végén elszúrni.. tudom hnap valószínû már nevetve mesélem h „haha… eltévedtünk a 160 végén”! De most mindenkit hibáztatok és sírhatnékom van és… olyan gyorsan mentem ahogy tudtam, futni akarok de amíg emelkedik nem tudok uh amint lejteni kezdett elkezdtem futni… amilyen gyorsan csak tudtam, az út közepén, fájt a talpam, fájt az achilleszem, nem érdekel fussunk… Attila hallottam jön utánam, eszembe se jutott h esetleg ez neki nem esik jól… néztük a km köveket… még csak 1km… jaj basszus… de már közelinek tûnik… igen hamarabb ideértünk, nézem a km követ, ez csak két km volt, hálaég!! Itt a fõút, innen tudom hol a cél, hisz tegnap ott aludtunk… meg a templom… és a piros jelzés… de nem kell, tudom hol a cél… elágazás…najó elbizonytalanodtam, itiner elõ… templom után egyenesen a Kossuth utcán… oh bakker akkor vissza a templomhoz, oké egyenesen… de akkor miért más utca név van kiírva?? na ne már!! jön egy autó! mint vmi idióta ugrálok az út közepén h megálljon! megállt! szuper… még mielõtt felfoghattam volna ha a benne ülõ embernek nemcsak az arca ismerõs, de még rendezõi pólóban is van… kinyögtem a kérdést: „merre van a Kossuth utca?” itt! a célba mentek igaz?? igen!! Akkor arra menjetek, mi is oda megyünk! Szuper… akkor vettem észre h a földre fel is volt fújva h Vadrózsa és nyíl… de hülyék vagyunk bakker!!! Innen fél km! Kocsi megy mellettem, poénból mondom, "elõbb érek oda…" lekezdtem sprintelni, azt várva h a kocsi 10 mp múlva elhúz… de nem szépen jöttek mellettem… hát jó… kicsit lejtett, vitt a lendület, annyira örültem h mindjárt beérünk h akkor futottam tovább! Mondják a kocsiból… 12km/órával haladsz :) na hûûû… hát mindenre felkészültem ezen a túrán, még az eltévedésre is… de arra nem h 12km/órával fogok célba érni!! :O :O :O :O :D :D A kocsiból már telefonon szóltak Zsoltiéknak h érkezünk… gyorsan le is csippantottak! Hát asszem most nem látszott rajtam h nemrég még a tûz mellet ücsörögtem fáradtan… kérdezték, merre jártunk, hisz korábbra vártak… na itt már nevetõsen mondtam h „baszki megnéztük Szücsit”! Ti is?! mint kiderült nem mi voltunk ez egyetlenek… ez azért jól esik, ha az ember tudja h nem csak Õ volt balek! XD

Gyorsan történtek az események. Oklevél, kitûzõ, poló (húúde jól néz ki) aztán még egy üveg bor is a 4. helyért, Erzsinek kupa is a 3.-ért :) nem számítottam a borra, meg úgy semmi ilyesmire se! 4. beérkezõ nõ lettem :) jó oké… ha azt vesszük h összesen 4 nõi teljesítõ volt akkor az utolsó vagyok XD de hát optimisták vagyunk a 4. hely mégiscsak jobban hangzik mint az utolsó XD XD

Kata kérdezte "jössz haza?" többiek esznek és utána…" mondtam "jó"! Én is ettem, bár nem igen ment… aztán összepakoltam, mert indulás volt és… elmentem!!! Nagyon fáradt voltam, alig vártam h aludjak… hazaértem tömören elmeséltem anyának (igen kicsit leakadtam mikor közöltem h a kicsivel több mint 100 az 160 volt XD) aztán ágyba bújtam!

És reggel az elsõ gondolat ami eszembe jutott mikor felébredtem, hogy „basszus!! miért jöttem el olyan hamar???!!!!” tiszta hülye vagyok!! Úgy éreztem, h megszakadt a filmvetítés és nem láttam a film végét.. az uccsó 10 percet… a legfontosabbat!! :( :( Szörnyû volt!! Kazinczyn is az volt, mire beértem már mindenki elment… aztán mi is hamar eljöttünk… olyan hirtelen lett vége… akkor megfogadtam h soha többé nem rohanok el túra után… és most ismét! még hirtelenebbül vége lett… amire hónapok óta várt az ember… az egész út; a két nap… és aztán huss!! egyszer csak vége!! Attilától sem tudtam elköszönni, mert pont elment a bringájáért mikor mi elindultunk! Tejó ég milyen hülye vagyok!!

Egész nap szarul éreztem magam, szörnyû hiányérzettel, azt kívántam bárcsak újra tegnap lenne, ott ülnénk az asztalnál az ebédlõben, várnánk a beérkezõket… és megbeszélnénk mindent ami a túrán történt!! :( Most meg már kész, vége, a múlté minden… annyira bánom!! Ez persze nem Kata hibája, neki nagyon hálás vagyok h hazahozott, ez csak az én döntésem volt, h eljöttem… magamnak köszönhetem!

De ismét csak rájöttem, h egy túra nem kerek ha nem éled meg igazán… kell a várakozás…kell maga a túra… és kell a befejezés!! Nekem sajnos most elmaradt a befejezés! Elköszönni sem tudtam személyesen attól az embertõl akivel életem leghosszabb túráját tettem meg… kb. 130 km-t együtt mentünk, spontán, ennyi ideig a társam a volt… nélküle lehet be se érek a célba…?! és még egy sziát se mondtam neki… és bocsánatot se tudtam kérni személyesen amiért olyan szörnyen viselkedtem a végén!! :(:(

Tanulság: nem szabad elrohanni… mindennek meg kell adni a módját és idejét! A túrákra nem csak felkészülni kell… de levezetni is anélkül nem teljes az élmény!!

Na lelkizéseket félretéve, összefoglalva a túrát!! Szuper volt!! Szuper kemény! Szuperül szervezve (habár azt a Zám-pataki bója dolgot még nem sikerült megbocsátanom… XD ) de tényleg, semmi panaszunk nem lehet, a szervezést illetõen! Jó volt az itiner, jól volt jelölve, annyi ellátmány volt h csak na… majdnem minden ponton legalább vmi rágcsi, ha épp nem kenyér… vagy meleg étel , 3x menet közben + a célban! 160 km-re elég volt 1-2 szelet csoki a biztonság kedvéért uh elismerésem!! A hangulat is király volt, minden ponton minden segítõ kéz, mindenkinek köszönhetõ volt ez a remek hangulat!! Az útvonal… hát igen, azt nem kell bemutatni 158,4km közel 6500szinttel, magáért beszél… egy szóval ultradurva :) Köszönet a szervezõknek ezért a felejthetetlen élményért!! Én csak egy vmit hiányoltam az útvonalból… SZÜCSIT!!! :D remélem jövõre beleteszitek hivatalosan is!! :) :) :)

És köszönöm szépen Attilának ezt a szuper vidám társaságot, a rengeteg viccet, azt h megvárt mikor kellett, támogatott, hogy társam volt… és hogy nem haragszik a hisztim miatt!!

Ismét hatalmas gondviselésben volt részem a túra során!! Hálás vagyok mindenért, a csodás idõjárásért, a sok kedves emberért, a gyönyörû tájakért amiket Mátra kínál nekünk… és h vannak még akik megszervezik ezeket a szuper túrákat… és vannak bolondok akik meg elindulnak rajta, h még felejthetetlenebbé tegyék a kalandot!! ;)

Éljen a Mátra, éljen a túra, éljenek a bolondok!!

Köszönöm a figyelmet!! :)

u.i.: ha minden igaz 1,5 perccel sikerült a 4-es átlagban benn maradnom… no komment!!

Beszámoló a Vadrózsa 160-ról, ill. annak az elsõ 70 kilométerérõl:

http://kinizsiszazas.blogspot.hu/2015/09/a-vadrozsa-160-tortenete-avagy-hogyan.html

Vadrózsa 2014 (20km, lefutva)

Ismét indult a Vadrózsa túra!

Már korábban be terveztem, hogy ide biztosan menni, mennünk kell. A táv még nem volt eldöntve, függött attól, hogy kikkel megyünk vagy csak gyors séta lesz, esetleg futás.

Elõzõ nap már vártuk és megbeszéltek alapján max. a 20km-es táv mert akad még tennivaló. Igaz már a 30km-eset legyalogoltam volna, kicsit azt a környéket is újra megnézném.

Változott a program. Reggel korán ébredtem, de senki más nem akart indulni, kell a pihenés - mondván. Hát akkor legyen, megyek Én  egyedül is, legalább futok egy jó ízût így reggelrõl. Gyorsan össze szedtem magam, amihez mégis kellett vagy fél óra.

Négykerekûvel legurultam a starthoz közel, majd gyalog a regisztrációs pulthoz. Legnagyobb örömömre, rengetegen voltak. Mindenhol parkoló autók és nem csak magyar rendszámosak. Juj, de jó lesz ez a mai nap! Sok-sok ismerõs arc és sok-sok új túrázó. Az idei év rendhagyó, öt táv közül lehet választani 10, 20, 30, 50 km és egy egyszeri rendezésû 150km.  A túra része a Mátra teljesítménytúrázója mozgalomnak, tehát jár érte egy pecsét az elhanyagolt füzetembe is, ami sajnos nem dicsekedhet rengeteg km-el. Ebben az évben beterveztem a 150km-t, de mindig úgy jött ki, hogy vagy nem értem rá, vagy az országban sem voltam. Sebaj, gyûjtöm még decemberig, vagy talán jövõre össze jön.



Hopp, Én következek, mennyire is? Hát mivel futni szeretnék így a 20-assal kiegyezek, legyen. Nevezési díj befizet, sõt 50%-os kedvezményem is van - jöhet a dokumentum és indulás.

A rajtban találkoztam ám ismerõssel, kollégával és még családtaggal is. De jó, irány mindenki ki a szabadba.

Vadrózsa 20

 

  7.00-9.00(10:00) óra  1200 Ft/fõ  18.5 km  520 m  6 óra  MTSZ 38 pont  D24/5,5

 

 Rózsaszentmárton, Arany lámpás bt. Horgásztó (borozó) Bányász út, Rózsaszentmárton 

 0km / 7:43

Egy darabig egy kollégámmal sétálunk a part felé, legalább beszélgettünk egy kicsit. Õ hozta a kutyáját is, aki nagyon örült a szabadnak vadászkutya révén. Irány a part egy kellemes kis bemelegítésként. Ezt a távot nem nagyon szeretem, mert nincs nagy látványosság odafenn a Kopasz oldalon.

Mikor a mûútról letértünk, már nem bírtam tovább, elköszöntem az 50-es távosaktól majd Futás!

 

 Kopasz-oldal 3,2km

 

Itt csak egy kis ellenõrzõ pont volt. Gyors pecsételés majd futás tovább, hamarosan jön a kedvenc helyem a Somlyó. Ott úgy is lassulok egy kicsit, mert felfelé a tetõre csak séta lesz.

 Somlyó-hegy 8:35 / 5,8km

Hát igen gyors gyaloglás kicsit fújtatva felfelé, de már nagyon vártam a tetejét. Sok túrázóval találkoztam, mindenki felpakolva,  Én meg két szelet csokival és fél liter folyadékkal szaladgálok itt. Na végre, felértem a tetõre, jöhet a sorban állás, várom a pecsétet. Nem szusszanok, hiszen felfelé séta volt, ott kipihentem magam, irány futásban, rohanásban lefelé a hegyrõl. Már régen ki akartam próbálni, milyen ezen a távon, szakaszon lefelé futni.

Hát mit mondjak, tetszett, viszont eléggé csapkodott a lábam a talajon. Nagy szinteltérés és meg csak próbáltam lassítani lefelé, néha sikertelenül. A túrázók kedvesen engedtek lefelé, utat biztosítva nekem. Mire leértem egy kicsit szusszannom is kellett, gyorsan jöttem annyi biztos.

A Ferenc-tanya felé jött az irány (6,9km), itt is lehetett már futkározni, hamarosan jön a jobb kanyar irány le a Széles-kõhöz, vagyis az Apci tengerszemhez a tóhoz. Itt is találkoztam már újra gyalogosokkal, persze Én futva csak elõzgettem a népet.

Most nem igazán nézelõdtem, nem nagyon fotózgattam, hiszen a futás volt a cél és a táv legyûrése. Még a geoládákra sem koncentráltam és a saját rejtésemre sem a dombtetõn.

 Széles-kõ 8:52 / 8,4km

Be az erdõbe, csak futás. Végre a másik odavezetõ út felé ment a túra, legalább láthattam ezt a szakaszt is, erre már vagy 15 éve nem voltam. Jobban tetszett mint a megszokott út, nekem könnyebb is volt. Percek alatt már az állomásponton is találtam magam, ahol pecsét és egy kis szõlõ fogadott. Gyors csevely a korábbi túratársakkal akik a pontot voltak, Õk most csak horgászgatnak, nem túráznak, hiszen szervezõk.

Pihenés, s már indultam is toronyiránt fel a turista útra. Nem nagyon kedvelt szakaszom következett. Apró szinteltérésekkel felfelé, csakis felfelé a Hármashatárhoz. Itt egy kicsit lelassultam, a pihenés az oda - olyankor mindig kifáradok, ha megszakítom a futást.

 

 Hármashatár 9,8km

Itt most nem volt ellenõrzõ pont, sajnos elég kevés pont-õrt tudtak beszervezni - szerintem ha Én vállaltam volna akkor itt lettem volna egész nap. Ez van, Én futni szerettem volna, ezért is nem jöttem most el szervezõnek. Talán majd egyszer.

Innen jobbra, mert a 30-50 távok haladnak balra, az ilyen gyenge 20-asok pedig jobbra a Pincék felé.

 

 Pincék 9:35 / 13,4km

Ez is egy futó szakasz, mármint amikor a pici emelkedõnek vége van. Innen szinte már csak lefelé vezet az út a Pincék ellenõrzõ ponthoz. Az már az utolsó pont a cél elõtt, onnan már nem sok lesz hátra.

Futottam Én, de néha meg-meg álltam, sõt még egy túrázóval is beszédbe elegyedtem. Kicsit rontott ez az idõmön, de hát ebben a jó idõben jól is esett egy kis séta.

Lankás! Akkor futás, mert gyorsítani szeretnék. Irány le a Pincékhez. Kicsit rövidítettem a szakaszon, nem akartam kóvályogni a pincék között. Jöhetett az utolsó neki futás irány jobbra a régebbi pincék fel. Itt is ismerõs arcok vártam, borral is, de még vezetek. Pezsgõtabletta és mûzli na meg egy pecsét és már futottam is tovább. Kis emelkedõ ami a pincék útjára vezet, aszfalt ami csak csapkodta a lában. Ekkor már éreztem, hogy sokat pihentem, kicsit lassabban megy a futás és sokat is kell pihennem menet közben. Csak öregszik az ember, nem lehet mindjárt végig futni ezt a távot a szinteltérésekkel együtt.

Erre lakom, ismerõs környék, már látom is a templom tornyot (16,2km), jöhet Rózsaszentmárton és a településen való futás.

 Rózsaszentmárton 10:14 / 18,45km

Beértem, irány átszelni a falut, köszöngetés ismerõsöknek. Na ekkor már éreztem valamit a térdemen, nem nagyon akart menni a futás - ellenkezett. A csípõm sem a legjobb állapotban van már - maradt az utolsó fél, 1 km-re az erõltetett futás vagyis már csak a séta. Biztosan a hegyrõl lefelé vezetõ csapkodós futás, meg a sziklára való oldalra lépés volt az oka. Egy térdszorító jól jött volna.

Be is értem a célba - már örömmel fogadtak. Pecsét majd gratuláció és a kitûzõ az oklevéllel. Azt hiszem jól teljesítettem, legalábbis nekem ez majdnem megfelelõ volt. Szerintem a következõ futásom, ismét a 30 lesz ezen a tájékon.

Pihenés képen megnéztem a tavat, a horgászversenyt, meg egy autót (TESLA) és már indultam is hazafelé. Kicsit lelassulva a térdem miatt.

Na ami ezután következett, az nem volt kellemes - lábra is kellett állnom - ez az ami nehezem ment. Kötés a lábra, így elviselhetõbb volt a nap hátralevõ része. Jól esett, nem tántorít el ez sem a távoktól.

Köszönet a Héricsnek, a szervezõknek - a mindig színvonalas rendezésért és a túráért. Este még nyomon követtem a 150km-es túrázókat, kitartóak.

 

 

Rögzített "csiganyál":

Képek:

 

GEONEO

Vadrózsa 150 - 2014.09.06-07. - 146 km, 6016 m+

A szokásostól eltérõen erre a túrára elég konkrét tervekkel érkeztem, habár a formámat ismerve legbelül nem igazán hittem el, hogy sikerülhet a dolog. A nagy terv a 30 órán belüli teljesítés volt. A fõ motiváció erre az UTMB felkészülés volt, mivel augusztus végén belémnyilalt, hogy már csak egy év, és rajthoz állok a Mont Blanc alatt. A másik hajtóerõ az volt, hogy három Mátra 115 seprés után eléggé bennem volt a mehetnék, és kíváncsi voltam, hogy mit tudok magamból kihozni egy hosszú mátrai túrán, ha a saját tempómban mehetek.

A pénteki leutazás kicsit kalandosan alakult, mivel nem vettem észre a selypi megállót, így csak Zagyvaszántó után szálltam le. Ezzel nyertem bõ három kilométer nagyhátizsákos betonozást és bebuktam a kinézett átszállást. Kilépve épphogy elértem Selypen a fél órával késõbbi buszt, amin nagy örömömre találkoztam Õrsi Bálinttal, aki ismerte a járást Rózsaszentmártonban, így telefonálgatás nélkül megtaláltuk az iskolát. Közben majdnem elcsábított az egy héttel késõbbi Csukás 100-ra, és habár nagyon megmozgatta a fantáziámat a brassói túrákon számomra kimaradt hegység bepótlása, végül gyõzött a pénz- és idõhiány, így meghagytam Bálintot az egyetlen magyar indulónak (legalábbis belhonról).

A suli tornatermében a szállást elfoglalva még eszünk és térképészünk kicsit, és közben kiderül, hogy Bálint is kb. 30 órás teljesítést tervez, bár õ elsõ sorban a kényelmes hazaút miatt (így lehetett jól elérni a napi két közvetlen pesti busz egyikét). Ennek megörülök, és óvatosan jelzem, hogy amíg bírom a tempóját, addig akkor vele tartok majd. Elég hamar, este 10 körül eltesszük magunkat, és elég nyugis, kifejezetten pihentetõ alvás után ébredek fél öt körül. Reggel hideg zuhannyal indítom a napot, ez elég jól felébreszt. Kis pakolás után átbattyogunk a horgásztó mellett lévõ kocsmába, ahol átvesszük az itinert, majd várunk a rajtra. Jópár ismerõs arccal, kedves túratárssal találkozok: itt van Verõcei Józsi, Megyesi Balázs, Cser Zoli, Suppan Sára, Takács Edit és a hõs seprûk, Szlatki Gabi és Thold Tibi. Habár kicsit számítottam rá, hogy a szokásos össze-vissza tempóm miatt még sokukkal mehetek együtt majd a túra során (talán ez az egyetlen jó oldala a hosszú távok kiegyensúlyozatlan teljesítésének), sajnos ezúttal velük csak ennyi volt a találkozás.

Pontban hatkor elrajtol a családias, 38 fõs mezõny. Bálinttal megindulunk hosszú, gyors léptekkel, így viszonylag hamar elszakadunk mezõnytõl. A faluból kivezetõ hosszú betonúton Szabó Judit ér minket utol kocogva, majd egy futó srác is csatlakozik, akit késõbb Horváth Attilaként ismerhettünk meg. Közben hûséges M115 seprõ társam, Koppány is utánunk kopog a botjaival, és így ki is alakul az ötfõs alakulat, ami mindig kicsit változva, mozgolódva, de innentõl elég sokáig halad az élen. A társaság nekem kicsit túl sokat kocog, én síkon és emelkedõn ezt nem vagyok hajlandó utánunk csinálni, így a rendes lejtõkön gyorsabb futással, az emelkedõkön pedig kicsit gyorsabb gyaloglással kompenzálok. Ezzel a technikával le-le maradozgatok, de összességében azért tartom a tempót.

A túra elsõ szakaszán nagyon sûrûn vannak az ellenõrzõpontok, mindenhol többen is várnak minket, mindenhol kapunk legalább valami apróságot, és a rendes kajapontokon pedig minden van, amire csak vágyhatunk. Az elején számomra teljesen ismeretlen helyeken haladunk (Somlyó, Széleskõ, Eszter-forrás), majd jönnek az ismert helyek furcsa irányból és sorrendben (Havas - Világos-hegy). Kábé pont tartjuk a pontnyitásokat, de Gyuriék még nincsenek a Havason, mikor odaérünk, így fényképezkedünk egyet, az eddig még néhol velünk tartó Czimbály-jal. Az ereszkedéskor hamar szembejön Medvegyu és kisfia, Misi. Gyuri jobb híján zsíros ujjlenyomattal pecsétel a lapunkra. Továbbindulva Fajzatig az ismerõs úton megyünk, onnan viszont jócskán eltérünk a szokott M115-ös ruitntól.

Hogy mennyire fölkészületlen voltam az útvonalból, azt jól mutatja, hogy csak a Világos-hegy alá beérve, a Z3-ra ráismerve döbbentem rá, hogy itt milyen merényletet is terveznek ellenünk. A hegy lábánál találkoztunk a valami kommunikációs baki miatt késésben lévõ pontõrrel, akinek pár üveg víz felvitelével könnyítünk a csomagján. Nem ízlik az emelkedõ ebbõl az irányból, de azért még mindig rövidebbnek tûnik, mint azokon a bizonyos júniusi reggeleken a gravitációval megsegítve. Itt Koppány kissé hátramarad, én pedig lefelé egy kicsit több és gyorsabb futással valahogy behozom Juditot és Bálintot, akiktõl pedig idõközben Attila ellépett. Szentimréig együtt haladunk, persze a szokásos lemaradásaimat beleértve.

A Hóvirág kocsma elõtt szuper a kajapont, a húslevesben egész csirkemellek úszkálnak. Nekünk egy bõ tíz perc itt pont elég a feltöltõdéshez, és így Attilával indulunk tovább, aki egy kicsit többet idõzött itt. Már elmenõben vagyunk, mikor Kopi is beér. Kifelé menet kicsit ismételjük az útvonalat, ezalatt szembetalálkozunk Maku Lacival, aki a mezõny után indult, és most nagyon jön. P-P+-en megkezdjük a hosszú ereszkedést, amit én teli hassal nagyon nem tudok úgy megfutni, mint ahogyan azt a többiek teszik. Jó hamar le is maradok tõlük, és majd csak ahogy rendesebben elkezd lejteni a terep, és a hasamban lötyögõ leves elér egy tisztességes emésztettségi szintet, akkor tudok jobban utánuk lódulni. Bálintot már egyedül érem utol a vadkerítés környékén, hagyta elmenni Juditot és Attilát, õ nem akarta az egész lefelét megfutni. Ennek nagyon megörülök, így végre egy olyan szakasz következik, amikor rendesen toljuk a gyors túratempót mindenféle futós túlkapás nélkül.

Lajosházán a szuper kajaponton jól feltöltõdünk, mindketten rengeteg szörpöt megiszunk. Mátrafüred felett nagy meglepetésemre nõvérem és férje jönnek szembe, akik hátukon a gyerkõcökkel túráznak. Hívnak, hogy majd ugorjak be hozzájuk, mikor következõleg Szentimrére érünk, de mondom nekik, hogy az éjszaka közepén inkább nem ébresztem fel õket. A Kozmári kilátónál lévõ ponthoz érve rendesen meglepõdünk, mivel a pontõrtõl megtudjuk, hogy még csak egy srác haladt el eddig a ponton. Ezek szerint Judit valahol elkavart. Pár percet itt töltünk, és induláskor Juci be is esik, kiderül, hogy még pár kilométerrel korábban a bozótba menõ hirtelen balost nézte be a zöldön.

A lépcsõn pár kisgyerekes családot kerülgetve érkezünk le Füredre, és innen jön számomra a túra legkevésbé kedves szakasza (nem, nem a Zám-patak!). Így koradélután rengeteg a turista a településen, így jó sok manõverezés és kerülgetés árán jutunk csak végre vissza az erdõbe, ahol egy komoly emelkedést kezdünk meg a K+-en a Kékes felé. Nem haladok rosszul, de érzem, hogy nem bírom Bálinték tempóját, egyszerûen erõsebbek nálam. Felkészülök a mostanában szokásos meghalásra, végülis 55 elég tempósan lenyomott kilométer után nem is csoda, inkább az a durva, hogy eddig bírtam. Beletörõdök, hogy lemaradok, de azt megfogadtam, hogy most nem váltok a szokásos takaréklángra az elsõ megzuhanáskor, hanem nyomom neki, amíg bírom, így épp csak annyira veszek vissza, hogy a pulzusom ne szökjön az egekbe, de továbbra is erõltetem a tempót. Mire a csúcs közelébe érek, már egy havi átlagos csapadékmennyiséget ki is izzadtam, de Juditékat már rég nem látom magam elõtt.

A kékesi etetõponton azért még ott érem õket és közösen dõzsölünk a szuper kínálatból. Annyi minden van, hogy a felét se lehet kipróbálni, de kólából és gumicukorból elég sok lecsúszik. Amúgy 10 órán belül értünk ide, így 62 km és 2676 m szint után még 6-os átlag fölött vagyunk. Kopi ismét indulóban ér utol minket, én ezután megint rátapadok Bálintékra. Egy pillanatra sem azért, mert versenyezni akarnék velük (vagy bárkivel önmagamon kívül), de érzem, hogy ha továbbra is hajtani akarom magam (ami bizony kell az idõtervemhez), akkor valakikkel húzatnom kell magam, mert egyedül bele fogok lustulni. Juditék erre kiválóan megfelelnek, mivel a meredek lejtõkön kívül szinte mindenhol olyan tempót nyomnak, ami nekem már pont kicsit kényelmetlen. Síkon és lejtõn Judit csapatja, Bálint követi, az emelkedõkön pedig Bálint indul neki és Judit tartja a lépést. Én meg mögöttük izzadok, ipari mértékben. A kék gerincút szokás szerint gyönyörû, nagyon jó most kivételesen lefelé menni rajta. Azért a hullámvasutazás itt is feladja a leckét, vannak szép kis emelkedõk. Oroszlánvárról lefelé érett szedrek lassítanak minket, amikbõl pár perc múlva a lenti szuper etetõponton is bõven találunk. Tankolunk rendesen itt is, de azért nem idõzünk sokat, a piros sávra áttérve hamar Óhuta felé vesszük az irányt.

Továbbra is húzatom magam Bálintékkal, de a P+ egy murvás szakaszán buta hibát követek el, és felveszem a munkahelyi telefonomat. Ez pont eléggé belassít ahhoz, hogy mire elvesztem a térerõt, és megszakad a vonal, õk már egy kanyar mögött eltûntek. Zsebre teszem az addig a táskámban lapuló mobilt, mondván, hogy majd folytatom a hívást, ha lesz térerõ. Furcsa helyrõl hallom Juditék hangját, így kicsit összezavarodok, és fel-alá rohangálok egy sort, nem létezõ letérést keresve. Ez alatt persze még jobban elhúznak, és mire továbbindulok a helyes úton már jó nagy lemaradásban vagyok. Elkezdem megnyomni, és a S- emelkedõin néha már fel is tûnnek, de végül csak nem akarom utol érni õket. Nagyon megyek, egyre csak emelkedek, de már rég nem láttam õket. Egy idõ után gyanús lesz, hogy ennyit emelkedek, mikor igazából azért összességében lefelé kéne jönni a hegyrõl. A leírást elõvéve ráeszmélek, hogy nagyon félreértettem egy korábbi instrukciót, és az S+-re való jobbra letérés helyett maradtam a S-/S+ kettõsön, ahol egy 1,5-2 kilométert fölöslegesen jöttem felfele. Nem vagyok túl vidám, ahogy elkezdek brutális sebességgel lefelé rongyolni, vissza az elágazáshoz. Tudom, hogy Bálinték már messze járnak, de azért nyomom neki, hogy hátha Kopit vagy méginkább Maku Lacit még beérem valahol Óhuta környékén.

Most már áttérve a sima S+-re bevetem magam a Pál-bükk patak völgyébe, továbbra is futva/kocogva, amennyire csak megy. Mikor kiérek a mederbõl, egyszer csak belémnyilal, hogy nincs a zsebemben a telefon. Nem vagyok boldog. Amióta visszafordultam a rossz irányból, eszetlenül rongyoltam, és egyszer se csekkoltam, hogy a zsebemben van-e még a mobil. Biztos vagyok benne, hogy még valahol rögtön a visszaforduláskor hagyhattam el. Nem elég az eltévedés, még ez is kellett. Nem, én nem fogok visszamenni még egyszer arra a bónusz a 1,5-2 kilométeres kitérõre, hogy szürkületben keressem azt a vacakot. Nem. Nem és kész. Megyek tovább. A lendület még csak-csak megmaradt, de a morálomat csak úgy húzom magam után a sárban és az út porában. A telefont leírtam veszteségként, de magamban a túra rendes teljesítését is kezdtem temetni. Pontban 7-kor, végre csak elérem Klarissza csevicét, ahol Gyuri már a teljes családdal kiegészülve fogad. Rögtön kérdezem õket, hogy Kopi meg Laci mikor mentek el. Értetlenül néznek rám, kiderül, hogy még csak az elsõ három haladt el, Bálinték elõttem kb. 35 perccel.

Kapok finom bográcsgulyást, és miközben eszegetem, megérkezik Kopi. Tõle megtudom, hogy Lacinak jó ideje hírét-hamvát nem látta, habár ígérte neki, hogy a Kékesig utoléri. Én Kopinak rögtön jelzem, hogy innen vele mennék tovább, mert az eleje már messze jár, és nincs kedvem egyedül nekivágni az éjszakának. Hosszabb pihenõ után már fejlámpát elõvéve indulunk el az erõs szürkületben. Óhután áthaladva vacakolunk a sárga jelzés követésével, és pár perc múlva valahogy ismét a faluban találjuk magunkat. Ezután a malõr után már nincs gond az útkövetéssel, én teljesen Kopira bízom magam, aki fejbõl tudja az útvonalat gyakorlatilag végig. Néha elkezd csepegni az esõ, de szerencsére semmi vészes nem kerekedik belõle. Sasváron az autós büfé elõtt lévõ ponton jól elkólázgatunk, és most már fejben kicsit visszazökkenve, a mentális gödörbõl kijõve tudok nekivágni a következõ, jól ismert szakasznak.

Már elõre várom, hogy végre nem déli napsütésben kell megmászni a lipótokat. Visszafogott tempóban vesszük az akadályt. Közben az esõ kicsit jobban rákezd, de az izzadtság jobban eláztat minket, mint amit fölülrõl kapunk. Még egy kis enyhe emelkedés a gerincen, és Galyatetõn áthaladva jöhet az egyik kedvenc helyem, Galyavár, ezúttal szokatlan irányból. A sáncnál kapunk pecsétet, majd megkezdjük a jó kis ereszkedést. Itt a Galyavár környékén kezd el annyira esni az esõ, hogy néha már elgondolkozok az esõkabáton, de végül úgy döntök, hogy túl meleg van hozzá.

Leérve nem Almás, hanem Szentlászló felé vesszük az irányt, a K+-en. Sok idõnek tûnik, míg elérjük Vöröskõt, Vinattiék szuper pontját. Természetesen még meg se érkeztem, és már a Bucseccsal szívat, én bosszúból szörnyû szóviccel fárasztom. Közben az esõ teljesen eláll, és jöhet a jól ismert Szorospatak-Ágasvár kombó. A zöldet gyakorlatilag végig megfutjuk lefelé, így kicsit bokatörõbb most, mint ahogy emlékeztem rá. Lent a volt ifjúsági táborban találjuk Vándorcsillagék pontját, ahol sok kaját megkívánok, de annál kevesebbet tudok tényleg meg is enni. Az elõzõ ponttól 40 percen belül itt voltunk, szinte pontban éjfélre értünk le, így az elsõ 100-as 18 óra alatt lett meg. Hiába, azért az éjszaka és a bekeményítõ szintek (kb. 1000 méter az utóbbi 20-ason) rendesen lerontották az átlagunkat. Kicsit már nehéz felállni, de azért kikecmergünk a táborból, és irány Ágasvár a szokott úton. Továbbra is csak a növényzeten maradt víztõl ázunk, de azért attól is lehet rendesen. A tempónk most se túl rossz, úgyhogy azért nem is jön rosszul néha egy kis hûsítés.

A turistaházhoz felérve rögtön továbbmegyünk a csúcsra, és csak a fenti szúróbélyegzés után ülünk le lent kicsit eszegetni. A pontoknál való érdeklõdésekbõl az derül ki, hogy Bálint, Judit és Attila együtt mennek, és olyan 1-1,5 óra között változik a távolságuk tõlünk. Innen Mátraszentimre felé indulunk vissza, ahova hajnali három körül érkezünk. Kopival továbbra is nagyon kényelmesen tudok együtt menni, elég kényelmes nekem a tempója, és a tájékozódás terhét teljesen leveszi a vállamról. Kopinak amúgy mondtam is, hogy már mikor az induló listát láttam, akkor tudtam, hogy mi fogunk ezen a túrán huzamosabban együtt menni. Egyszerûen éreztem, hogy õ is úgy fog idejönni, hogy ki akarja gyalogolni magából azt, ami benne maradt az utóbbi évek Mátra 115 seprései alatt. Nagyon tetszik a helyzet, hogy itt is együtt megyünk, de ezúttal a mezõny elsõ felében.

Még egy adag szuper húsleves után végleg elhagyjuk Szentimrét, és nekivágunk a túra utolsó 35 kilométerének, ami a túra legnagyobb szívásait tartogatja számunkra a Múzsla körüli kalandokkal. Fallóskutat hamar elérjük, és innen kifelé, a jó kis monoton betonozások alatt durván rámtör az álmosság. Jönnek a menetközbeni bealvások, botladozások. Ahol egy kicsit változatosabb az út, és figyelni kell, ott némiképp magamhoz térek, de egészen hajnalig eltart ez a kómázós szakasz, gyakorlatilag Zám-patak völgyének lejáratáig. Az egyik legjobb pillanat az volt, mikor az egyik elalváskor arra ébredtem, hogy lefejeltem egy vizes faágat. Ez legalább egy öt percre felébresztett. Összességében azért nem volt olyan vészes az alvajárós szakasz, de azért bevallom õszintén, már vártam a Zám-patakot, hogy végleg felébresszen. Mondanom se kell, nem okozott csalódást.

A kezdeti bozótos szakasz nem is volt olyan vészes, azért látszott, hogy dolgoztak rajta páran, hogy valamilyen szinten járható legyen. Azért persze így is össze lehetett szedni jó kis karistolásokat, de belefért. Az igazi szívás ezután következett, mikor a csúszós fatörmelékkel elárasztott patakmederben kellett haladni. Én kifejezetten szeretem a technikás, bokatörõ szakaszokat, de ebben én se nagyon találtam élvezhetõ részt. Mikor innen végre kijutottunk, sokkal jobb lett a helyzet. A Zám-patak többi része nagyon szép, és a köves-törmelékes mederben már egész jól lehetett haladni, itt kifejezetten élveztem az útkeresést, és föl is kapcsoltam 6-os átlag köré. Itt Kopi kicsit lemaradozgatott, és egyre inkább mondta, hogy õ majd lassú lesz fölfele a Múzslára, és menjek nyugodtan. Én persze mondtam, hogy én is, úgyhogy semmi gond.

Még egy szúróbélyegzés hamar elérjük a már jól ismert vadetetõt és Z3-et, és jöhet a jó öreg Sóbánya-patak-völgy. Ez az a szakasz, ahol M115-ön mindig teljesen elkészülök, és a végsõ meredélyen már csak gyök kettõvel tudok felmenni. Rákészültem, hogy ez most is így lesz, de nagy meglepetésemre ezúttal tisztességes tempóban fel tudtam menni. Iszonyú jó érzés volt, hogy van erõm a fölfeléhez, és ha nem is túl gyorsan, de egy biztos tempóval, megállás nélkül föl tudok érni. A csúcson alig kellett pár percet várni Kopira, annak ellenére, hogy már nagyon temette magát. Én nagyon rá voltam pörögve a 30 órán belüli beérésre, és most, hogy ilyen jó tempóban felértünk a Múzslára, ismét látszott rá esély, innen 4-es átlaggal, meg kellett, hogy legyen. Kopi nagyon fájlalta a talpát, és nagyon határozottan megmondta, hogy õ nem fog tudni sietni lefelé, úgyhogy menjek. Gyõzködtem kicsit, hogy simán tudunk együtt menni, de végül õ nyert, és egyedül indultam le a csúcsról.

Próbáltam az összes lejtõt megfutni, és habár már nem volt nagyon fiatalos a mozgásom, azért elég jó tempóban sikerült a Diós-patakhoz leérni, ahonnan többnyire már csak sétáltam Szurdokpüspökibe. Idõben vagyok, már csak az eltévedéstõl tarthatok. Alig akarom elhinni, hogy sikerülhet a 30 óra. Következik a számomra teljesen új Nagy-Hársas, felkészülök a legrosszabbra. Az ésszerûség határain belül tolom fölfelé, ahogy csak bírom, és meglepõen hamar elfogy a 350 méter emelkedés. Pontban 10-kor érek fel. Itt tudom meg, hogy Attila ellépett Juditéktól. Innen már csak tovább a piroson, hét kilométer, végig lefele.

Boldogan indulok tovább, már elõre feldob a tudat, hogy sikerülni fog az eleinte irreálisnak tartott tervem. Szerencsére a jelzések és a leírás jó, így az eltévedéstõl se kell komolyan tartanom, magabiztosan fogyasztom a maradék kilométereket. Hamarosan célegyenesbe fordulok, jön a hosszú betonozás, a templomtornyot bámulva. Õrült hosszú szakasz, de jó a kedvem, húz a cél. A faluba érve a biztonság kedvéért útbaigazítást kérek, így nagy gond nélkül megtalálom a turistaszállót.

Délelõtt 11 óra 11 perckor, 29 óra 11 perccel a tegnap hajnali rajt után toppanok be célhelyiségbe. Úgy tûnik, nem számítottak rám, egy pillanat, amíg rájönnek, hogy teljesítõ érkezett. Molnár Zsolti gratulál, Sára Peti fotóz. A többiek az asztalnál esznek, mindenkivel kezet fogok, gratulálunk egymásnak. Egy órán belül érkeztem Bálintékhoz képest, és másfél órán belül Attilához képest. Jó érzés, hogy nem nõtt a távolság, és ennyire közel voltam az elejéhez. Kevesebb, mint fél óra múlva Koppány is beér, azért õt se kellett félteni. Teljes a Mátra 115 seprûk diadala!

Elõször a zuhanyzó felé veszem az irányt, és csak aztán ülök le kajálni. Közben beszélgetek Sára Petivel, aki egy laza 18 órás beac maxi teljesítés után jött át ide a célba, és õ mondja, hogy kapni fogok kupát, merthogy harmadik férfi beérkezõ voltam. Nekem ekkor jut eszembe elõször ez a helyezés dolog, tényleg csak a 30 órán pörögtem végig. Persze nem is tudtam, hogy itt egyáltalán számon tartják, nem hogy díjazzák a leggyorsabbakat. Ez nyilván nem volt cél, de minden esetre jól esik az elismerés. Kapok kupát, bort és Vadrózsa 150-es órát. Persze megköszönöm Juditnak, hogy nem férfi, és így dobogóra kerülhettem én is. No meg persze ehhez kellett az is, hogy sok-sok gyors ember a beacon és a forrástúrán legyen, de ennek ellenére azért büszke vagyok rá, hogy a 38-as mezõnybõl és 28 teljesítõbõl ennyire elõl végeztem.

Azt tekintve, hogy az utóbbi években milyen formában vagyok, tényleg kisebb fajta csoda volt a teljesítményem ezen a túrán. Nem is tudom, hogy minek volt ez köszönhetõ. Lehet, hogy Brassó hegyei és brutál szintjei edzettek meg kicsit, lehet hogy a hegyek által belémpumpált lelkesedés és az a miatti kevés edzés tette meg a hatását, vagy a túra elõtti két napban elfogyasztott majdnem egy kiló tészta tett ilyen jót, vagy ez az összes együtt, vagy egyik se, és csak egy anomália volt az egész. Minden esetre hihetetlen jó túraélmény volt, amiért végtelenül hálás vagyok.

Köszönöm a rendezõknek ezt a szuper túrát, nagyon egyben volt minden! Nem akarom hosszan sorolni a rendezés érdemeit, talán azzal tudom a legrövidebben a legtöbbet elmondani, hogy a Mátra 115 szintjét is megütötte az ellátás és a szervezés. Tényleg, le a kalappal! A túratársaknak is nagyon köszönöm ezt a hétvégét, különösen Kopinak, Bálintnak és Juditnak. Szuper volt veletek menni, köszi, hogy húztatok és elviseltetek!

www.gn-geoneo.blogspot.de/2013/09/vadrozsa-20-teljesitve.html

A táv 20km volt, pedig 18,5-re írták - nem is lett volna baj - visszaszokni a nagyobb távokhoz ez épp elegendõ. Bele sem gondoltunk a távba csak neki indultunk.

Gyors regisztrálás - nagyon jó volt a szervezés - s már indulhattunk is az GCRBE irányában ki a faluból. Meg kell mondjam jó érzés volt látni, hogy rengetegen eljöttek a túrára. Szóval kis hátizsák és jöhetett a Rózsaszentmárton tábla vége.



Rajtszámok:

Kevin 11 - 2144, Alexa - 2147, GEONEO - 2058



Start: 8:50

Felfelé kezdõdött a nap, aszfalton Petõfibánya felé a Kopasz irányában. Menetközben figyeltem azért a térképet, hogy mire is kell számítani - persze ismerõs a táj, a terep, hiszen sokat jártunk már itt és ezen az útvonalon is.

Az elsõ állomás pontig a Kopasz-hegyre (3,2km) szinte total egyedül mentünk, alig jöttek az emberek - vagy mi voltunk lassúak? Kicsi neházséggel, de megbírkóztunk az elsõ kilométerekkel.

  A pont után már hamarosan a falu másik végénél jukadunk ki, ami azt jelentette, hogy a Somlyó-hegy következik. Na ez volt a fénypont, a szinteltérésekkel akkor hamarosan rendben is leszünk. Irány a GCSVR felé. Nem készültem láda cserével, s nem is akarom most megnézni, hiszen korábban ellenõriztettem.

A tetõig igen kimelegedtünk, nagyon jó idõt kaptunk odafenntrõl. A ruhák kerültek is lefelé rendesen. Ekkor már jöttek a népek, nekik is lógott a nyelvük - csak magasan van azért ez az állomáspont.

Pecsét után a Somlyó-hegyen (5,8km 10:17), pár perc pihenés, beszélgetés, természetesen minden állomásponton ismerõs volt.

Irány tovább, innen már nagyon sokat megyünk lefelé, a következõ állomás a Széles-kõ, vagyis az apci Tengerszem - a táv fele ott várható.

Kicsit jól esett azen szakasz után a sok-sok lejtõ, vagyis le a hegyrõl a Ferenc-tanyáig. Ugye a táv ismerõs és nem mutatott újat, tudtuk mire számíthatunk. Közben figyeltem Én a GPS-t, mennyi már a megtett kilométer és hogy hol is tartunk idõben. Teljesen abban a tudatban voltam, hogy a szintidõ 5 óra.

A tanya után még egy kis szinteltérés, majd a puszta után jobbra kanyar a Széleskõ felé be az erdõbe. Itt már többekkel találkoztunk akik sétálva vagy futva megelõztek. Persze nem mindig jó a futás, fõleg ismeretlen környéken, mert volt aki már visszafelé is futott, kicsit megtévedt. A piros jelölések megkavarták. Igaz mindkettõ odavisz, de hirtelen zavaró. Mi akik ismertük a távot és az utat, mi is hirtelen gondolkodtunk merre is kell, vagyis merre jobb a tó felé menni.

Tanácsot adtunk, hogy erre jobb, de lesz benne egy meredek is. Így már többekkel együtt haladva tartottunk tovább a meredek felé és lekajtattunk a tóhoz. Sokan vártak, sokan voltak itt - jöhetett a következõ pecsét a Széleskõ (8,4km 11:06) és egy kis cukorháztartás javításként szõlõ. Hát a Hérics tudja mi kell a túrázóknak. Jó kiszolgálás és itt is ismerõsök. A felén már túl vagyunk.

 Leküzdöttük a partot, volt akinek még segítséget is nyújtottam, túrabottal - az emelkedõ csúszós fogd meg a végét! Ezt követõen már az utolsó szinteltérések megmászása - ami gyenge, de kicsit tartós volt, majd a Hármashatár felé vettük az irányt. Ez a táv része, nem akartam lecsapni a szakaszt. A keresztezõdésben jobbra vissza a 20-asoknak a többieknek balra tovább. (hát legközelebb arra is elnézünk)

Innen már laza séta a Pincékig, ahol az utolsó elõtti állomás fog várni. Mondjuk az még odébb van, de már közelebb a célhoz.

Beszélgetések közepette, vissza-vissza tekingettünk mennyit is jöttünk már és jó érzés volt látni, hogy a Somlyót is megmásztuk, nagy távot tettünk meg idáig. Már nem sok van hátra, kitartás.

Jöhetett a pincék közötti séta. A két pincesort összekötõ úton kicsit szomorkodtunk, mert lehetett volna jobban kitakarítva az útvonal a sok-sok gaz kicsit akadályozó tényezõ volt. Viszont megértem a miérteket ezért nem is tettem szóvá.

Ha bele gondolok, innen már gyorsan leértünk a Pincékhez (13,4km 12:35), ahol frissítõ és csoki fogadott. Pár mondat az ismerõsökkel a régebbi túrás cimborákkal, majd bele vetettük magunkat az utolsó négy kilométerbe, irány az aszfalt és toronyiránt be a faluba.

Na itt jó lett volna futni, de hát a séta is kellemes. Nagyon meleg van igazi nyárnak tûnik. Hatalmasakat beszélgettünk, sõt már a jövõhavi teljesítmény túrát is kitaláltuk, vagyis, hogy menni kell, mert nagyon jól esett. Persze kezdésnek hosszabbra sikeredett, de hát pont az a jó, hogy kitartással, sikerül legyûrni ezt a távot.  

Benn a faluban, igazán otthon éreztük magunkat, mehetnénk tovább biciklivel, busszal, akár kocsival is, de igazi túrázóként természetesen végig gyalogoltuk a távot. Nem rég olvastam el a kapott papírokat, ahol is szerepel, hogy hat óra a szintidõ - de azért hajtottam a népet, nehogy már annyi idõ alatt érjünk be.

Pár fotót csináltam az utunk során, úgy is ritkán fotózom errefelé, majd a célegyenes felé vettük az irány. Már nem sok van, mindjárt itt a borozó.

A Rózsakertnél biztosan logolt ma valaki, majd megnézem a geocaching.hu-n, remélem idõben kitettük az új dobozt.

És igen - a Célban (18,4 vagyis inkább 20km 13:50). Érkezés, dokumentálás és jöhetett az oklevél a megszokott kitûzõvel együtt. Gratulációk után még egy célban kép is elcsattant. Most már jöhet a GPS stopp és töltsük fel a Sports Tracker adatait is. Ami igazán meglepett, hogy a szervezõk még ebéddel is készültek, na meg görög-dinnyével. Köszönjük a Héricsnek a szervezést és az egész napot!

A vadrózsa 30, avagy a vaddarázs túra

                Nem lehetne rám azt mondani, hogy tapasztalt túrázó vagyok. Kiskoromban faterral és nagybátyáimmal jártuk be a Mátrát és a Bükköt, de annak már jó pár éve…jó pár 10-15 éve. Idén kezdtem el újból a túrázást. Hetedik teljesítménytúrámra készülõdvén, bepakoltam a hátitáskába a szokásos túlélõ készletemet(törülközõ, szikszalag, kötözõ géz, sportkrém, egy pár szendvics és ami számomra kihagyhatatlan a menta tea)Majd a kicsi kocsimmal elfuriktáztam Rózsaszentmártonba hugomékhoz. Itt még beszürcsöltem egy erõs feketét, aztán elindultam a rajthoz.

                Azt mondják jó bulik szoktak itt lenni a Rózsabarlangban, én viszont abba voltam biztos, hogy buli ide vagy oda, itt éjjelente ennyi ember még nem fordult meg. Bár reggel 7:10 kor rajtoltam el, de már a parkolók fele tele volt és az utca is tömve volt már kocsikkal.

                A fõútra kiérvén a mûúton haladva egy 50est teljesítõ csoporthoz csatlakoztam. Össze szokott kis csapat volt, mert általában mindig lemaradt valaki (fénykép,wc, öltözködés)de perceken belül beérték egymást. A mûútról jobbra térve haladtunk gyenge emelkedõn a Kopasz-hegy oldalán, ahonnan remek kilátás nyúlt Rózsaszentmártonra. Leginkább a horgásztó felett felszálló pára volt figyelemre méltó. A feltételes ellenõrzõ pont csekkolása után, hamar kiértünk az apci mûútra majd hamar vissza is tértünk a P+ jelzésre.

                Az elsõ igazi szintemelkedés itt vette kezdetét: a Somlyó hegy. Bár csak 350 méter,de a hegy lábától szinte végig intenzív emelkedõ vezet felfelé. Innentõl kezdve, kikaptam a hátizsákom mögé illesztem fokosomat és igénybe vettem a felmenetelhez. Ugyan megállás nélkül lenyomtam, de észleltem, hogy csak én szuszogok hangosan, s körülöttem kiket leelõztem, nem küszködtek ilyen problémával. Hát igen, még van mit javítani tempón s a hozzá csatlakozó légzéstechnikán. Egy szép Somlyóhegyi pecsét után, még bekaptam egy ajándék csokit s nyeltem rá kis mentateát. Az 50sek még gyönyörködtek a tájban ( a keresztrõl rálátni Apc falujára) én viszont indultam tovább lefelé a piros pluszon.

                Örültem,hogy a hegynek nem ennek az oldalán kellett feljönni, mert sokkal szükebb és meredekebb ösvény vezetett le a másik oldalra.  Fokosom segítségével gyakran ilyenkor ellököm magam a földtõl, hogy minél hamarabb lendületbõl leérjek. Miután leértem, levetettem magamról az igen csipõs reggeli idõben felvett szabadidõ felsõmet és a derekamra kötöztem, hisz már itt a ferenc-tanya melletti úton, a nap már nemcsak sütött de melegített is. A fatáblánál bekanyarodtam az erdõbe és a piros körön folytatva utamat, kis csatangolás után megérkeztem a 2.ep-hez a Széleskõhöz. Itt sokan elkövették azt a hibát, hogy egybõl a tó elérkezte elõtt felvágtattak az emelkedõn. Szerencsére én nem(bár nem is gondoltam hogy arra kell folytatni az utat) így hát egy gyönyörû tóparton lyukadtam ki. Rendkívüli módon tetszett, nagyon jól kialakította természet ezt a csodát. Nem nagy tó, de a partján több sátor is elfér, most is volt legalább 3 család ki ott töltötte az éjszakát. Gondoltam is rá, hogy majd eljövünk a barátokkal,de mikor meghallottam hogy 15 m mély, kicsit megijedtem, hogy kicsit ittas állapotban, mi lesz ha egyikõnk bele bukfencezik... Széleskõi pecsét, egy pár szõlõ fürt és pohár víz után folytattam tovább utamat, az imént említett emelkedõn. Bár nem volt függõleges a földdel de azért kapaszkodnom kellett. Szerencsére nem volt hosszú így percek alatt fent voltam és folytathattam utamat a tó szélén be az erdõbe kis szintemelkedéssel.

                Inenntõl kezdõdött az általam elnevezett „Vaddarázs” túra. A piros körrõl visszatérve a piros pluszra, ugyanis egyre több röpködött, egészen kicsi méhektõl a kifejlett lódarazsakig. Míg végül elölrõl valaki kiáltott valamit, de nem értettem mit. Hamarosan megtudtam. A daraszak zümmögését vagy zúgását általában felülrõl lehetett hallani. De ahogy haladtam egyre erõsebb és erõsebb lett. És talán a sors akarta így, de véletlenül épp az út mellé tévedt tekintetem, ahol igencsak kifejlett lódarazsak repkedtek tömegével egy fa tövében… Az agyam még talán fel sem dolgozta az információt,de én már futottam és futottam. Mindaddig míg a zúgás csökkent és a hátam mögé nézve már csak az említett fánál láttam a szálló harapó darazsakat. Fújtam egyet s tanakodtam mit tegyek. Úgy gondoltam egy két perc után tovaindulok és az itinerrõl megnézem a szervezõ telefonszámát és értesítem a fejleményekrõl. Ebben a pillanatban legalább négyen kiáltoztak. Hátra bicegtem egy középkoros házaspár jött õk mondták, hogy nincs bajuk de a mögöttük levõ párt megcsípték. Bevártam õket is a nõ fogta a mellkasát kissé sírt és és mondta hogy két helyen megcsípték. Megkérdeztem van e kalciumok, de nem volt és nálam sem. Tapasztalatlanságom révén ezt felejtem el mindig bepakolni. Így mit volt mit tenni tovább mentünk. Elõttük mentem ugyan,de nem nagy tempóban egyrészt, mert ha rosszul lesz a lány kapcsoljak, másrészt pedig mert az itineren nem találtam meg a szervezõ telefonszámát és így csigalassúságú netemmel,kellett rákeresnem(hazaérve bezzeg megtaláltam rajta a telefonszámot!!!). Idõközben elértük a hármas határt P+/P- úton haladva, majd a P+ leágazóját is. Majdnem a P- mentem a tovább a nagy keresgélésbe,ugyanis itt egy olyan keresztezõdés van és olyan trükkösen el van rejtve a P+ leágazás, hogy aki elõször van itt, igénybe vesz neki idõt míg megtalálja a helyes utat. Szerencsére a Püspök keringõ egyik útvonala erre hozott és így idõben kapcsoltam. Nem gondoltam volna,hogy ekkora különbség van a tavaszi és a nyári erdõ között. Sokkal zöldebb és virágosabb volt. Az út hol kicsit emelkedett majd lejtett nem volt vészes. Ez idõ alatt végre kiböngésztem, telefonszámot s értesítettem a túra szervezõt az eseményekrõl. Õ biztosított róla,hogy a 3. és 4. ep –n van kalcium illetve hogy telefonon odaszól Széleskõhöz hogy figyelmeztessék a túrázókat a veszélyre. Ezt közöltem velük, s tempósabbra vettem a figurát… majdnem rossz felé is mentem egy ízben egy vadászleágazónál. Egyik túrázó figyelmeztetett, hogy a jelzés nem arra folytatódik. Ezúton köszönöm neki, mert már a Püspök keringõn is majdnem elkövettem ezt a hibát. A dagonya után balra majd jobbra vezetett az út, majd megint a jobb oldali leágazást kellett követni. Kellemes „vivõs”lejtõ vezetett le a Köszvény - forrásig.  Innentõl kezdve a túraforgalom jelentõsen csökkent. Eddig mindig voltak elõttem s mögöttem, de most már hosszú percekig egyedül maradtam. Balra térve a mûúton, hamarosan elértem az Eszter forrást. Pecsét után, pihentem pár percet ittam friss narancsszörpit, s közben beért az a páros akit megcsípett a darázs. Elláták a lányt kalciummal,majd tova indultak. Én még kicsit idõztem s felkészültem lelkiekben a késõbbi megpróbáltatásokra.

                Egy kis dinnyét magamhoz vettem s úgy indultam tovább a kanyargós mûúton. Nem volt rövid legalább fél órát biztos sétáltam rajta. Bár nem mentem nagy tempóval, de nem is akartam. A Nagy-Hársasra felfelé menet elõtt nem akartam kifárasztani magamat. Mindenesetre az itiner kicsi megtévesztett, hogy Szurdokpüspöki elõtt térjünk le a P- jelzésre, ugyanis a tábla elõtt erre egyszer volt lehetõség, de nem volt jel. Viszont az itiner hátoldalán levõ térkép úgy jelezte, hogy még el kell hagyni a Fenyves fogadót s az ifjúsági táborral szemben lesz a lekanyarodó út. És csakugyan, mert Szurdokpüspöki, mint település valójában itt kezdõdött, avagy itt voltak már házak, elõtte csak a faluhatár volt szép rétek tekintetében. Megtalálva a jelzést lekanyarodtam átvágtam a patakon, kis kitérõt tettem az egyik favágó ösvény keretében, majd visszatérve megtalálva az utat, átmásztam a vascsövön, s kezdõdött a … pokol. Mint említettem már részt vettem a Püspök keringõn s akkor is a Nagy Hársast kellett megmászni. Bár Jobbágyi oldaláról a kék plusz jelzésen,de azt az emelkedõt soha nem felejtem el…és ezt sem. Meredekségbe ugyanolyan meredek volt, de itt hosszabb volt az út ugyanis voltak „pihenõk” avagy nem úgy vitt fel, mint a másik ami csak felfelé a hegylábától árkon bokron keresztül. De mivel hosszabb volt, nem is tudom eldönteni melyik a nehezebb. Beértem egy párost, de addigra annyira kivoltam, hogy fokozatosan lassultam és már szusszanásnyi idõkre meg is kellett állnom, így tehát újra lehagytak. Végül is szapora levegõvételekkel együtt felértem a toronyhoz, ahol négy jó kedélyû ifjú megadta a feltételes ellenõrzõ pont pecsétet. Árnyékot keresve elidõztem ezután egy kicsit, avagy megszárítottam magamat, az felgyülemlett izzadságpatakoktól. Másik fél liter menta teámat is megittam és elõvettem a jégben hûtöttet a táskámból ami már megkezdte az olvadást.

                Utamat folytatván leereszkedtem a P- on a Nagy Hársasról a térdeimnek való nem tetszést érezvén. Hamar visszaértem a Hármas Határhoz ahol egy egész csoport állt. Megszólítottak, hogy a 30ról jövök-e válaszoltam igen, s akkor indultak tovább. a P-on. Velük együtt én is, újra lehagyva jó pár embert, s fokosamat már rendes igénybevétellel használva. Domboldalon vezetett útunk, több leágazással, de aki a széles szekérutat követi némi térképnézéssel együtt, eltévedni nem lehet! A présházakhoz érve az egyik lakó megkérdezte hogy a darazsakkal találkoztunk e, mert valakit a mentõ vitt el. A mögöttem levõk azt válaszolták hogy õk már nem. Kábé három óra telhetett el azóta míg ott voltam, úgyhogy úgy látszik a probléma megoldódott. Bár azért a zümmögés mint mondtam folyamatos volt még mindig. Hosszú pincesoron vitt le majd újból fel az út, míg nem újra bokros erdõben követtük egymást. Szép volt, de vigyázni kellett,mert a magas fû miatt az úton se lehetett nagyon kiszámítani, hogy a talaj hol van. Hamarosan megérkeztem, a lenti pincesorhoz, azon is belül a Nagyvölgyi pincéhez a 4.ellenõrzõ ponthoz. Itt már sokasodtak az emberek,. Borpincés pecsét után ittam egy frissítõ zöld almalét(bár fröccsel is megkínáltak, de mivel ha hazafelé nem akartam még egy 20kmert gyalogolni, jobbnak láttam nem inni) és egy csokis cerbonaszeletet is tettem a gyomromba. Majd percekig ültem s pihentem, és éreztem hogy most már mind a két lábam bokámtól a térdemig, a derekammal együtt kivan. Már csak 5km van hátra, mondta valaki. A szokásos tiszteletkör, ahogy mondani szokás… Ezzel csak annyi volt a baj, hogy ennél hosszabb távot még nem mentem. Nem említettem, de ez az elsõ 30 kmes túrám. De hát mit volt mit tenni ezt már meg kell oldani, még ha féllábbal érek is be a célba…

                Mikor kiértünk az erdõbõl örültem. Lekellett kanyarodni a mûútra Rózsa felé. Már látszódott. Jobban s egyre jobban. De csak nem értem oda! Idõközben lehagytak páran. Míg végül elértem a Rózsa táblát. Na mondom magamba: innen már láb nélkül is célba érek, olyan közel van…minden volt csak közel nem. Rózsaszentmárton olyan hosszú falu, hogy még ezen is szenvedtem egy kicsit. Végezetül 6:45 idõvel beértem szintidõn belül. Eleinte kicsit sokaltam az egy Mátyás Királyt nevezési díjként, de ez a horgász tónál bográcsban készített paprikás krumplinál mindent überelt. Leültem az egyik tóparti dokkba s békésen megettem az ízletes menüt. S arra gondoltam, még hugomékhoz vissza a kocsimhoz, újabb emelkedõ vár rám…

Összegzés:

-          NEVEZÉSI DÍJ: 5

-          ITINER: 4,5(térképpel együtt olvasható,anélkül egy két buktató elõfordul vagy ami nincs ott)

-          ÚTVONAL RENDEZETTSÉGE: 4,5 (bár tudom hogy a darazsak a természet pajtásai, de azért az a fészekféleség egybõl az útvonal mellett nem hiányzott senkinek)

-          FELKÉSZÜLTSÉG: 5

-          FRISSÍTÕK: *5(a paprikás krumplinak köszönhetõen,hátha még fröccsöt is ittam volna)

Összegezve: nagyon tetszett és komolyabb fájdalmak nélkül (így másnapra) sikerült lenyomni. A komolyabb igénybevétel a Somlyó és a Nagy Hársas, tapasztalt túrázók ajánlom, kezdõknek semmiképpen sem, õk inkább a 20on próbálkozzanak.

Vadrózsa 10

Hétvégére akartam nézni valami egyszerû kis túrát, így esett a választásom, a szimpatikusnak tûnõ Hérics egyesület által rendezett túrára, ami számomra új helyeken vezetett és viszonylag nincs túl messze sem.

A rajtba kb. 9:30-kor értünk, ahol nézelõdtünk picit, majd 5 perc alatt lerendeztük a nevezést, és 9:40-kor már lépkedtünk is a túra útvonalán. Az aszfaltos szakaszon be is értünk pár csapatot, majd a szekérútra kanyarodva, hamarosan szõlõk mellé értünk, és végül egy szakaszon pár árnyékot adó fa is kényeztetett minket.

Az elsõ ellenõrzõpontra érve szép kilátás terült elénk, egy picit el is idõztünk. Az Apci útra érve jobbra kanyarodtunk, és az aszfalton értünk be Rózsaszentmártonba. Mindjárt le is támadtuk az itt található nyomós kutat, aztán inkább a kis utcákat választva, besétáltunk a faluházig.

Épp egy nagyobb iskolás csoportot értünk be, akik érdeklõdve hallgatták a régmúlt idõkrõl mesélõ pontõröket. Mi is megnéztük a szobákat, aztán átmentünk a Lignitbányászati emlékházhoz. Pecsételtünk, majd mivel a kulcs nem került elõ, sétálgattunk a templom körül, aztán inkább elindultunk tovább, hogy majd autóval visszajövünk, ha kinyit a ház.

Az itiner jól követhetõ volt, így nem volt gondunk a tájékozódással, és hamar megtaláltuk a kotrógépet, amit már reggel az autóból is beazonosítottunk. Így közelrõl igen monumentális darab volt.

A célba érkezve gyorsan megkaptuk a díjazást, és a tó partján a paprikás krumpli is hamar a tányérunkba került.

Már jól lakva mentünk vissza autóval a múzeumot megnézni, és még a pincesorra is kilátogattunk, ahol kaptunk friss mustot is.

Köszönjük a szervezést!



Fényképek: http://indafoto.hu/olah_tamas/20120908_rozsaszentmarton

Vadrózsa 50 avagy a lódarazsak támadása

Tartottam ettõl a túrától, mert a táv és a szint is sok./nekem/

Nekiindultam. Egész jól ment minden. Aztán a Nagy-Hársas oldalában meglepett egy egész raj lódarázs. Mire felfogtam mi történik már csíptek is: erre gyorsan pánikba is estem.  Sors akarta, hogy ott és akkor valamiért ne legyen rajtam kalap, kendõ és még a hajam se legyen összefogva. Így aztán jól el tudott bújni a lelkem. Annyi eszem meg nem volt, hogy likvidáljam, így egy darabig viaskodtunk. Én húztam a rövidebbet. Szerencsére két túrázó látta mi történt és adtak kalcium pezsgõtablettát, egy darabig még ott is maradtak. Nagyon rendes volt tõletek srácok! Ezer köszönet érte! A Köszvény kútnál borogattam a fejem, a csípésnél fél öklömnyi duzzanat volt. Fájt, rázott a hideg. Gondolkodtam, hogy átnevezek a 30-as távra, de akartam ezt a túrát. Nagyon. Arra még nem gondoltam, hogy megyek fel a Muzslára. Tudtam, ha már ott vagyok zsebemben az oklevél, -a többit csak behúzom valahogy.  Szurdokpüspökiben nincs gyógyszertár. Nem baj, akkor sem nevezek át. Nem túl jó állapotban indultam neki a mászásnak. Végül csak sikerült. Nápolyi, alma, ropi. Terülj-terülj asztalkám fogadott a pontnál. Akkor ért oda egy másik társaság is akikhez tartozott egy jól nevelt magyar vizsla.  Sajnos a gazdája nem volt az. Hagyta, hogy a kutya összeszimatolja a kirakott ételt, a pontõr hiába szólt a kutyára a jól bevált „nem bánt az” mondattal megoldotta a problémát. Mivel a gazda nem szólt rá a kutya tovább nézelõdött és elkezdte nyalni a túrázóknak kirakott almát.

 Magam részérõl én is szeretem az állatokat de van egy határ, fõleg ha mások is érintettek. Kevesen esznek meg szívesen olyan almát amit elõtte összenyalt egy kutya.   Az Isa 30-on láttam, hogy egy túratárs kutyája õzet ûzött. Ha egy arra járó kóbor vadász ezt látva kilövi a kutyát nem lett volna jó senkinek. Erre is gondolni kell(ene). A Téli Mátrán, ahol az elején hosszú tömött sorokban mennek az emberek és elõzni sem nagyon lehet egy nagytestû kutya döntögette az embereket. A Less Nándor túrán elõttem kapott össze két kutya. 

Kedves kutyás túrázók kérlek gondoljatok a többiekre is!

Visszatérve a túrához:

A Prédikáló tetõn az év legkedvesebb pontõrével találkoztam. Áradt belõle a figyelmesség, kedvesség üdítõ volt látni. Aztán vissza az Eszter forráshoz. Majd jött hab a tortán: a Nagy-Hársas. Valahogy felkínlódtam magam oda is. Onnan már csak le kellett csurogni a célba, ahova viszonylag jó idõvel bõ egy órával a szintidõ alatt értem be.

Ahol kellett volt szalag, jelzések jók, pontokon gazadag ellátás. Remek. Csak azok lódarazsak…

Vadrózsa 50

 Itt van az õsz újra…- ilyen gondolatok jutnak az eszembe az elmúlt napokba, ha kitekintek az ablakon. Visszaesett a hõmérséklet hirtelen és esõs idõ lett. Legszívesebben az orromat se dugnám ki, nem hogy túrázzak. Pedig már hetekkel ezelõtt elterveztük, hogy elmegyünk a Vadrózsa teljesítménytúrára.

A szokásos túra elõtti elbizonytalanodás most is meg volt, hogy kell ez nekünk? Esõben, sárban túrázni? De legalább itt az alkalom, hogy kipróbáljuk milyen. Egész úton felfelé Szegedtõl esett az esõ, nem sok kilátás volt, hogy elálljon. Így a rajthoz szakadó esõben mentünk. Legalább kellõ alkalom kipróbálnom az Inov-8 Mistlite nadrágot ill. dzsekit. Ha már Inov-8 akkor legyen a cipõ is a kamásli, és persze a hátizsák is az. Abból is az Inov-8 Race Elite18 típus, benne a H2O Orizontál bladder, azaz víztartály. Nagyon kényelmes a hátizsák a víztartály szinte a derekamra simul, nem érzem a 2 l súlyát.

Az esõ ellenére nagyon jól meg volt szervezve a nevezés. Gyorsan meg is történt. A 150 km-es táv kellõ érdeklõdés miatt elmaradt, így nem kellett nekem se egyedül neveznem az 50 km-es távon. Gabival mehettem. A tömegrajt már régen elrajtolt, így kettesben vágtunk neki. A kezdeti mûút nem is sejtette milyen terep vár majd ránk. A gyümölcsös kerítés mellett vitt fel most már szekérút a Kopasz-hegy oldalában levõ az elsõ feltételes EP-hoz.

Rendületlenül esett az esõ, mikor már bíztam benne, hogy eláll még inkább rákezdett. A Kopasz-hegyrõl majdnem sárcsúszdán értünk a mûútra. Megbeszéltük Gabival, hogy amikor csak lehet, kocogunk, mert máskülönben nem érünk be szintidõn belül a csúszós út miatt. Amúgy mi mást tehettünk, mint poénkodtunk. Így gyorsan felértünk a Somlyó-hegyre. Szegény pontõrök itt is esernyõ alatt vártak bennünket. Kiderült, hogy valószínûleg mi leszünk az utolsó indulók ezen a távon. Úti csomagként kekszet kaptunk. Nem sokat idõztünk,  mert kimelegedtünk eddig, és gyorsan fázni kezdtünk.

Ismét be az erdõbe majd a Ferenc tanyánál kissé párás, de szép kilátásban volt részünk. A dózer út már sártengerré vált így bepróbálkoztam a villanypásztoron átbújni és ott haladni. Szerencsémre nem volt megrázó élmény, de könnyebben haladtam ott. Beértünk két túrázót is. Nem igen váltottunk velük szót, küszködtek a sárral, esõvel. Pedig már kezdett elállni. Megszomjaztam, ideje kipróbálnom a víztartályt. Elolvastuk még este a használati utasítást, de elfelejtettük, hogy a szelepet el is kell fordítani és úgy ráharapni és inni. Így ismét jókedvre derültünk mire ittam. Kellett is ez a jókedv, mert egy megáradt patak mellé értünk. Mondanom se kell a jelzés a túloldalon folytatódott. Nem sokat gondolkodtunk mitévõk legyünk. Nem valószínû, hogy hidat építettek nekünk. Számítottunk rá így patakon átkeléshez kipróbálásra került Gabi ötlete a cipõre húzott nylonzsák. Egészen jó volt, csak éppen a víz volt comb középig érõ. Így mire átért a közel 8 méter széles patakon a zsák már sehol se volt. Így maradt a fotózás, videózás, hiszen ezt meg kell örökíteni. Mintha mi se történt volna mentünk tovább. Én bíztam a cipõben, az eddigi tapasztalataimban, hogy amilyen könnyen átázik a cipõ olyan jó anyagja is, van, hogy gyorsan szárad. Nem lesz vizes hatása. Így az átázás ellenére jól lehet benne menni.

Alig haladtunk, mikor az út bekacskaringózott az erdõbe. Jobbról patak és nem sokára feltûnt egy kis bányató. Sziklák veszik körbe. A túl falon most vízesés alakult ki a bõ esõzés miatt. Mátra egyik kis rejtett gyöngyszeme számomra. Csend és nyugalom. Itt volt a 2.EP. Jó lett volna idõzni, de ki voltunk melegedve, haladni kellett.

Haladni?? 

Gyökerekbe kapaszkodva tudtam csak felmászni a csúszós hegyoldalon. Jaj a ruhám ki ne szakadjon. Még jó hogy nem volt hosszú csak meredek így már kocogva haladtunk tovább. Persze csak azért is, mert én, ha kicsit vissza is fogtam magamat, de fotóztam. Ez már én is látom mennyi idõveszteség. De nagyon jó hazaérkezve megnézni a fotókat. Kihagyhatatlan volt a felülrõl a bányató le fotózása is. Szép szálerdõben haladtunk. Meglepetésemre a Hármas-határnál volt útba igazító is. A rövidtáv itt vált el a hosszútávtól. Igen nagyon jó meg volt írva az itiner. Jó követhetõ volt. Szerencsére az esõ is alább hagyott csak köd ereszkedett a tájra. Így kissé sejtelmessé tette az erdõt. Nagy tenyérnyi gombák sorakoztak, majd szõnyegként terítette be az erdõ alját.

Ó, de finom a rántott gomba! Kár, hogy nem ismerem melyik az ehetõ változat. Most szednék párat. A dagonya most felduzzadt mini tóvá, körülötte pára. Nem lett volna ilyen látványban részem, ha nem esõs idõben túráztunk volna. Miközben mesebeli erdõ varázsolódott körém észre se vettem, hogy kiértünk a mûútra. Szemben a Köszvény-kút sebes megáradt patakba folyt. Olyan mély volt, hogy Gabi bele szeretett volna lépni, de meggondolta magát mikor gyorsan térdig merült az egyik lábával. Így csak mellette haladtunk a mûúton. Átléptünk Nógrád megyébe.

Ismét csak örülni tudtunk az esõnek, mert máskülönben nem láthattuk volna a hegyoldalról itt-ott sebesen lefolyó kis alkalmi patakokat. Oly hirtelen jöhetett le a víz, hogy a mûútra ki is hozta a törmeléket egy útról. A mûút mellett volt a patak parton a 3. EP. Kedvesek voltak a pontõrök. Egyre kínálgattak mindenkit a Nutellás, zsíros vagy éppen a vajas kenyérbõl. Mellé persze volt akár paradicsom, paprika vagy éppen hagyma. Innivaló isotóniás ital, víz. Éppen befutott két futó õk már visszafelé tartottak. Igen ügyesek voltak. Gyorsan ettem én is zsíros kenyeret és indultunk. Mûúton haladtunk egészen Szurdokpüspökig.

Még nem voltam a Mátrabércen de már többször olvastam, hallottam hogy itt szokott lenni a cél. Igen, a Muzsla is mint elrettentõ szint is megemlítésre került mindig. A településen áthaladva, a présházak mellett kezdtük a Muzslát meghódítani. Közel 10 km volt a következõ pontig a távolság. Végig emelkedõ. 745m szint. De nemcsak szint. Ismét patakon átkeléssel kezdtük, majd gyönyörû panoráma, pipáló hegyoldal és ködbeveszõ táj. Ahogy haladtunk felfelé egyre jobban sûrûsödött a köd. Volt, hogy csak a hegygerinc két oldalán csak fehérséget láttunk. Akár mennyire szép volt, már hosszúnak éreztem az emelkedõt. Jó volt megpillantani a felíratott Muzsla 805m.

Igen most meg lejtõ jött szerencsére az erdõben így nem annyira csúszott. A nyeregben vártak a pontellenõrök. Alig álltunk meg indultunk tovább. Lejtõn neki vágva, le a Sóbánya-patak völgyébe. Nem is számoltam hányszor kellett a patakon keresztül menni. Volt, hogy próbálkoztunk száraz lábbal átkelni, de legtöbbször semmi esély nem volt rá. A patak medre mellett ment a jelzés, így egyik oldalról a másikra mentünk. Kellõen megfürödtünk a patakban. Még jó hogy Gabiba sokszor kapaszkodhattam, így a sodrása nem vitt el. Nagyon szép völgy volt. De kocogni kellett végig, ha nem akartunk fázni és kezdett sötétedni is. Mikor a völgybõl felfelé vitt az út akkor jöttem rá, hogy nincs is még olyan sötét. A Nagyparlag erdészházhoz felfelé vitt az út, majd nemsokára ellenõrzõ pont jött. Itt is keksz és ropi várt bennünket, de nem voltam éhes. Nagyon jó volt a víztartályból inni. Sokszor csak párkortyra vágytam, és nem kellett a hátizsákot kinyitnom, azonnal tudtam inni. Nem is gondoltam, hogy ilyen könnyedséget fog majd jelenteni.

Meredek, köves szakasz következett. János-vára oldala. Elsõ látásra tartottam tõle hogy jutok le, de nem is volt olyan nehéz. Csak oda kellett figyelni. Sokszor fától-fáig haladtam. Majd kiértünk a Tilalmas-tetõre. Ismét találkoztunk az utánunk induló két sráccal. Jól lehetett haladni a szekérúton, ha víztócsákkal tarkított is volt, de néhol köves. Ismét szép panoráma kötötte le a figyelmemet, majd leértünk az aszfaltos útra, melyen már jártunk. Az Eszter forrás most nem volt EP de kedvesek voltak a pontõrök, habár éppen indultak volna, de adtak még útravalónak paradicsomot és szilvát.

Kellett is a neki készülõdés, mert tovább haladva Szurdokpüspökinél letérve ismét patakon kellett átkelni. Mondanom se kell híd még mindig nem volt. A két srác úgy döntött keresnek valami átjárót. Még jó, hogy nekem volt segítségem. Talán ennek volt a legnagyobb sodrása és szélesebb is volt, mint az elõzõek. Eddig jó poén volt a patakon átkelés, de most már nem igen hiányzott. Pedig ennél nehezebb próbatételek jöttek. Sárdagasztó, csúszós tapadós utón haladtunk felfelé a Nagy-Hársas-hegyre. Kezdett az erõm elmenni. Gyenge lett a lábam, kissé szédültem, hányingerem volt. Gabi elõvette a túrabotot, melyet csak eddig táskában vitt. Kissé könnyebb lett, de éreztem nincs erõm. Édességet, szénhidrátot kívántam. Nem akartam megállni enni, majd a pontnál. Egybõl tudtam, nem ettem eleget se, a megelõzõ napokban se a túra napján. Nem gondoltam, hogy ennyire megterhelõ lesz. Nagy nehezen feljutottam a geodéziai toronyhoz, ott volt a pont is. Csak lestek, mert én azonnal megkértem Gabit hogy vegye elõ a mézet, és csak ittam-ittam. Gyerekkoromban tettem utoljára ilyet. Még volt egy müzli szeletem és azt is megettem. Jól esett. Lassan éreztem, kissé jobban vagyok.

Kellett is az erõ, mert a sárdagasztó út jött. Csúszkáltunk jobbra, balra. Legutóbbi túrámon a vaddisznó dagonyázó nézett így ki, mint most az út. Néhol alig tudtam a lábamat megemelni. Úgy éreztem minden izmomat igénybe, veszi minden lépés. Mi persze éppen azt beszélgettük, hogy mások most a Plázában vannak, moziznak és kávéznak. De nem nagyon kalandozhattunk el, mert igen oda kellett figyelni, ha nem akartunk elcsúszni. Fõleg, ahogy Gabi gyorsan sétál az már nekem kocogás. Olyan hosszúakat lép. Volt, hogy letértünk a jó útról de egybõl észrevettük, mert nem voltak lábnyomok.

Így értük el a pincesort. Csak éppen én csak az itinert olvastam, hogy ott lesz EP. A térképet nem néztem, így az elsõ présházaknál kerestük a pontot. Úgy gondoltuk, hogy az esõ miatt nem vártak meg bennünket így lefotóztam egy pincét és tovább mentünk. Majd a második présházsoron meg lett a pont. Már kezdett szürkülni. Égett a villany a présházban. Kályhában ropogott a tûz. Kedvesen fogadtak bennünket. Borral kekszek gyümölccsel kínáltak bennünket. Legszívesebben maradtam volna olyan hangulatos volt.

Csend és nyugalom…

De nekünk menni kellet. Még elõkerült az autócsomag tartójából a répa is. Így a présház hangulatával mentünk tovább. Most már egy hosszú aszfaltút jött. Meg volt 5 km is, de nem volt kedvünk futni. Persze hogy a bor felrázódjon? A szint idõn belül így is be értünk.

A célban örömmel fogadtak bennünket fõleg, hogy rajtunk kívül már csak 2 induló volt kint. Megkaptuk az emléklapot és a kitûzõt, majd finom meleg paprikás krumpli volt savanyúsággal. Összetalálkoztunk a rendezõvel is. Sajnálkozott az esõ miatt, hogy így sok pontra nem tudtak ki vinni ellátást úgy, ahogy tervezték. Pl a dinnye itt volt a célban, pedig a Széles-kõnél tervezték. Számomra nagyon jó volt a rendezés mind az itiner megírása mind az ellátás. Ilyen idõjárás mellett mindent megtettek, hogy a túrát jól teljen számunkra.

 Köszönet a szervezõknek, a pontõröknek!

Vadrózsa 50 terepfutóverseny

Nem indult jól a nap , szakad az esõ . Már második napja .Úgy látszik ez egy ilyen év .Ma nem egyedûl megyek , csatlakoztam Kopi Zolihoz . Hamar leérünk Rózsaszentmártonba , nincs túl nagy tömeg . Mivel a nevezés és fizetést már elintéztük , csak a dugókát kell átvenni Börcsök Andristól .

   Rajt 7-kor . Az elején van némi országutazás , aztán irány a mezõ .Eléggé csúszik a rézsutos dülõ út , itt lemaradok egy kicsit Hajduska Balázs-Nagy Pista-Kopcsányi Zoli triótol . Csatlakozom reinorhoz , de egy hosszabb lejtõn megállok cipõt kötni , innentõl egyedül megyek . A lehullott esõ sok helyen alaposan felduzzasztja a  kis patakokat , a leggyorsabb sodrásúval a Muzsla lábánál kellett megküzdeni . A Muzsla hátulról ( persze a Mátrabérchez képest) sem egyszerû . Nehezen érek fel , aztán a gerincen egy ártatlan sík szakaszon esek egy hatalmasat. Nem is lenne ezzel gond , ha nem néhány sziklán landoltam volna . A térdeim és a két alkarom ordított a fájdalomtól .Mellesleg én is .Még jó ,hogy egyedûl vagyok .Felmerült , kb.10 perc agónia után , hogy befejezem . Na jó ,de hol és hogyan . Mivel rájöttem hamar , hogy a bedagadt térdem miatt felfelé tudok futni , lefelé viszont csak vánszorgás megy , Szúrdokpüspökit kilõttem . Lementem a Muzsla-nyeregbe a pontig , de ott rájöttem , hogy tovább kell mennem . Viszont a sok ácsorgás miatt elkezdtem fázni , ezért zsák le esõkabát fel . Aztán ezt eljátszottam még egy párszor .Az emelkedõkön , ahol kocogtam , felmelegedtem , a lefeléken meg kihültem .A sok patakátkelés nem zavart , legalább hûtöttem a térdem .Az útvonalkövetéssel nem volt sok gondom ( bár néhány szalag elkélt volna néhány elágazáshoz-bár tudom , hogy ezért a túrázók megköveznek majd - futva egész másként navigál az ember .)egyrészt tavaly már jártam itt , az órámban benne volt a track .Frissítõk is megfelelõ számban voltak .

  Az utolsó ell.ponton található nagy kaja pontot nem nagyon értettem , vajon a céltól 4 km-re miért kellett ?

 A célban már többen voltak , 9.-ik nem értem be , nem túl fényes 7:20-al . Viszont a paprikás krumpli finom volt , csak a végén nem nagyon tudtam beszállni a kocsiba , nem nagyon hajlott a térdem .

Köszönet a szervezõknek áldozatos munkájukért , hogy a Mátrának ezen szép szegletében szerveznek nekünk túrát .

   sziasztok

             nedus

Szakadó esõben autóztunk Macival a jubileumi Vadrózsára. Maci indítéka a Cartográfia kupa sorozat volt, enyém meg a szórakoztató kísérõ szerepe. Semmi jóval nem biztatott az idõjárás, ahogy közeledtünk Rózsaszentmárton felé, egyre jobban zuhogott az esõ. A kocsitól a rajthelyre történõ 100 m-es szakaszon sikerült bõrig ázni, nem volt értelme ábrándozni kellemes túráról. Viszont a gyors rajtolás után, lélekben felkészülve vidáman indultunk neki az aszfaltnak. A falut elhagyva combközépig feltûrtem az átlátszóra ázott nyári nadrágomat (nem is tudom mit képzeltem, hogy ezt vettem fel) hogy ne caffogjon a vizes szára. A dzsekim elméletileg vízhatlan volt, gyakorlatilag már 1 km után beázott. A kalapom csak a meleg párát tartotta a fejemen, de a hangulatunk ennél fogva egyre emelkedett. Az elsõ lejtõn való sáros csúszkálástól igyekeztem kedvet kapni a kalandtúrához. Egyfolytában az járt a fejemben, a terepfutók hogy tudnak ebben a sárban futni esés nélkül. Ráadásul 50 km-en keresztül. Hát tudtak, így gyorsan megjegyzem, minden elismerésem az övék.

A sár után némi aszfalt vigasztalt bennünket, majd a füves úton bokáig merült a cipõm a vízben, egyúttal elkezdõdött a nemszabadseholmegállnihogymegnefázzunk szindróma. A vizes cipõben addig jó cuppogni, amíg meleg benne a víz, bár minden egyes késõbbi tócsa friss hidegként érkezett, de a meleg testtõl hamarosan kellemesen langyos lett. Erre az út folyamán bõven volt példa.

Az elsõ ellenõrzési ponthoz egy kellemes fenyveserdõ kellemetlenül csúszós sártengerén kapaszkodtunk fölfele, próbáltam oldalvást rakni a tappancsaimat, hogy ne csússzak többet vissza, mint amit elõre haladtam. Végül sikerült feljutni a tetõre, ahol bélyegzés, majd mint a szürke szamár a ködben, továbbindulás. Alig láttunk valamit akkora pára volt. Azt hittem a tetõn picit fújhatok egyet, mert sima szakasz következik, sziklás, kellemesebb, de tévedtem, mert máris lefele kellett ereszkedni, ismét veszélyes csúszós sáron. Egy utánunk érkezõ fiatalember kétszer is a hátára esett a lejtõn, ijesztõ látványt nyújtva. Szerencsére nem történt baja, mi igyekeztünk ezt megúszni.

Vigasztaltam magam az óriás gombák látványával, amit az erdõ nyújtott. Az erdõbõl kiérve cuppogós rét, majd rémesen cuppogós, sáros kivájt út következett, amin megint nagyon nehéz volt haladni. Egy tanyához közeledtünk, de közben mivel mindent elárasztott a víz, több helyen patakászás lett a túrából. (épp most olvastam a túraújságban, hogy ilyen is van, hát részben megtapasztaltam milyen is az) Sok helyen ömlött a szántóföld oldalából a víz, elárasztva teljesen az utat, végképp sártengert képezve. A tanya után próbáltam könnyíteni és átmásztam a villanypásztoron, mert a vizes fûben mégiscsak könnyebb lépkedni mint a sáros szántóföld szélén. Maci is így akart tenni, ezért átbújt a villanypásztoron, de lába között a villanypásztorral megcsúszott az egyik lába, és megcsípte az áram. Állítólag nem élvezte, de én nem hiszem. :-)

A legelõt elhagyva, és már sikeresen visszamászva az útra, még kellemetlenebb rész következett. Egy erdõ, melynek mélyén tóvá szélesedõ patakon kellett átkelni. Már lefele is ágtól-ágig kapaszkodva-csúszva tudtunk menni, a tóvá nõtt patakon kerestük az átkelési lehetõséget. Ehhez a meredek parton ágakba kapaszkodva oldalazva tudtunk lejutni, de itt már megfordult a fejemben, hogy extrém túrán veszek részt akaratomon kívül.

Végül sikeresen átjutottunk a patak medrén, aztán az erdei ösvényen feljutottunk a második ellenõrzõ ponthoz, a tópartra. Bár a túristaút gyakorlatilag eltûnt, mert parakká változott. Fent vízesést fényképezhettünk, bár ezidáig itt nem volt ilyen, az éjszakai esõzéstõl szabályos vízesések zúdultak a tóba, felemelõ látványt nyújtva.  Már nyakig sárosak voltunk, de még mindig lehetett fokozni az élményeket, mert egy nagyon meredek parton kellett fölkapaszkodnunk.

Négykézláb, gyökerekbe markolva sikerült feljutni, így már a kezem is sáros lett, aztán az arcomra is kentem belõle. Igazából nem zavart már, ez egy ilyen nap volt. Próbáltam koncentrálni az egyébként szép látnivalókra, patakvölgyekre-medrekre, ami vadregényes lehet száraz idõben. Erdei út következett, viszonylag kevés sárral, aztán ismét el kezdett esni az esõ, ami elõzõleg már csendes csepergés volt csak. Ködbe-párába veszett a környék, de már túl voltunk a fele távon bõven, kerestük a leírás szerinti pincéket.

A pincesoron sár helyett megint patakmederré alakult úton mentünk, majd nagy gazzal benõtt vizesárokban haladtunk tovább, körülöttünk mindenütt zúgott lefele a hirtelenjében alakult sok-sok patak, néhol egészen durva erõsséggel.

Nem is tudtunk tovább menni, kerülni kellett, az út le volt szakadva, szabályos eróziót képezve a löszösnek tûnõ talajban. Félelmetes volt inkább, de jókedvünk nem hagyott el bennünket, bokáig merülve a sárban, átkeltünk ismét a patakon, majd nemsokára megleltük az ellenõrzési pontot is, az egyik pincében.

Lelkesen fogadtak bennünket, és borral, pezsgõtablettával kínáltak minket, és volt paradicsom, szilva, sárgarépa, meg jó hangulat. Feltankoltunk zöldségbõl-gyümölcsbõl, aztán lelkesen indultunk tovább immár az utolsó szakaszra. Lassan vége lett az extremitásnak, felértünk az aszfaltra, amin végtelenül hosszan gyalogoltunk be a faluba. Idõközben a vizesárokban lemostan a lábamról-combomról a sárt, a cipõnk is tiszta lett a vizben haladva.

Aztán beértünk, megkaptuk az oklevelet, jubileumi kitûzõt, kaptunk egy tál paprikás krumplit, ami igen jólesett. A rendezés hibátlan, az ellátás remek, a pontõrök kedvesek, az idõjárásról igazán nem tehettek. Paprikás krumpli és üdítõ fogyasztás után száraz ruhába átöltözve, kalandos élményekkel tele hazaindultunk.

És az esõ ismét csak esett és esett..

Vadrózsa 50, avagy a természet leckéje

Ez év igencsak gazdag nehéz túrákban, fõleg hóban és csapadékban. Többször megfogadtam már, hogy kínlódás helyett kiszállok, hogy nem amortizálom le magam, de soha nem sikerül. Ha egyszer elindulok… már nem szeretek kiszállni.

Éjszaka és szombat reggel Gödön szakad az esõ, hallom az ablakon a folyamatos kopogást, talán itt kéne azt mondani, hogy NEM. Vadmalacnak tudom fontos a futás és az igazat megvallva nekem is. Moiwat felvesszük Bp-en, az általa olvasott net szerint a Mátrában nem esik és nincs utánpótlás. Bizakodom…

Az esõ megvárja a rajtot, rákezd, a mûúton még egész csendesen, aztán egyre intenzívebben. A dzseki pillanatok alatt átázik, súlyként cipelem, a bevált kukászacskó véd valamit. Jól futható dózerutak nyálkás, bokatörõ utakká válnak, sárban küzdök és lemondok a futásról. Igazságtalannak érzem, hogy idén sokadik túrán ázzák szét és fagyjak meg… Próbálom rávenni magam, hogy átmenjek a rövidebb távra, hogy legyen elég annyi küzködés. A Somlyói emelkedõ némileg felmelegít, a kezem már nem lila csak hideg, de lefelé csúszkálva fától fáig újra vacogom. Eszembe jut a Vidróczki fázása és a Lefagyszé…. nem akarom újra átélni ! Aztán filozofálni kezdek, hogy kevésbé halljam Elvis koncerjét, ma túl korán kezdi. Felteszem a kérdést: „Tényleg nem akarod a kihívást? Õszintén!”, a válasz várható: „Dehogynem, ezért jöttem, Múzsla nélkül nem lehet hazamenni.”. Sírni tudnék, hogyan lehetek ilyen elszánt, normális ember ilyen idõben nem túrázik, az biztos. De vajon mit nevezünk normálisnak, nézõpont kérdése. Az út kicsit járhatóbb amint erdõbe ér, közeleg a Széleskõ. Feltûnik elõttem egy tó… de nem kellene itt lennie… nem értem… Moiwa integet a másik oldalon, és mutatja merre kerüljek. Neki még 50m kitérõ elég volt, nekem már legalább 150-200m kell, hogy ne merüljek el az ideiglenes tóban. A széleskõi bányató tetõzve fogad, talán az csordult ki és keletkeztette az újat. A pontõrök terasza alatt magamra veszek még egy nagyobb kukászacskót, ami vmit véd majd az esõtõl, ezzel megnevettetem õket.

Tovább az ismert úton immár negyedszer… visszasírom azokat a csoffasztó meleg Vadrózsákat… nehéz volt, de némileg könnyebb. Remegett a levegõ a hõségben, és kincset ért minden csepp víz. Kilátástalanul esik, egyedül vagyok, a futók elmentek, a gyalogosok nem jönnek, ha egyáltalán vannak. Tudom, mit kellene tennem, de azt is tudom, hogy nem fogom megtenni… Eszter forrásnál a pontõrökre bízom a jó ideje csak nehezékként szolgáló széldzsekimet és egy-két szilva társaságában lekocogok a Szurdokpüspöki mûúton vagy inkább mûpatakon. Hallom a mûút melletti patak robajlását és örülök, hogy most még nem kell rajta átkelnem, hiszen vár a Múzsla. A jelzés szétválásakor jut eszembe, hogy hamarosan keresztezek egy kis patakot. Fel is tûnik elõttem a 1,5 méteres szélsebes patak, iszonyatos a sodrása. Át kell rajta kelni, nem akarom feladni, már nem. Jobbra meglátok egy szinte hídként szolgáló ágat és keresek egy nagy botot. Kitapogatom az alját, olyan 50 cm lehet és az ág talán megvéd a sodrástól. Érzem a víz erejét, de átjutok a túlpartra. Már nem a Múzsától tartok, hanem a további patakoktól, mert kétségtelenül lesznek.

Felfelé az eddigiekhez képest jó a terep, a vízek csak átfolynak a turistaúton, az esõ is csak szemerkél. A koncsúrokat nem lopták el, mindig megvan mind, mindig ugyanannyi, de néha többnek – néha kevesebbnek érzõdik. Itt vagyok hát, ezért jöttem fõleg, hogy meghódítsam a Múzslát. Elõttem van, bár nem látom, a köd és pára homályába burkolózik, de tudom hogy ott magaslik uralva a környéket. Kezdem megismerni a jellegpontokat, a rét és a kövek már a csúcs közelségét jelentik, onnét leereszkedve biztató szavak várnak. A 10 órás terv már romokban hever, hisz innét több az út és nehezebb is, az idõm ehhez kevés. Már nem érdekel, a lényeg a túra teljesítése. Lefelé köves az út, de az elején szinte futható, át is esem egy fán megerõsítve az elõbbit. Vizesebb és sarasabb már nem lehetek, ez egy ilyen nap. Az út csalingázik egy kicsit le és fel, erre emlékszem, de méter szélességû patakátkelésekre nem… Magamhoz veszek egy nehéz, hosszú botot és próbálok nem beleesni egy patakba sem. Nem a víztõl vagy a mélységtõl félek, hanem a sodrástól, félelmetes. Néhol vízesésszerû zuhanással ömlenek a frissen kialakult patakok. Néhol percekig állok, hogy hol tudok átjutni… köveket keresek vagy kapaszkodót… óh bár szállni tudnék. Minden átkelés újabb megpróbáltatás. Csúsznak a kövek, süllyed a sár, erõs a sodrás, fogy az energia. Nagyparlag felé megváltás az út, csak a keréknyomokban álldogál a víz.

Sokféleképpen lehet nevezni amit csinálok, de terepfutásnak nem. Kitalálom, hogy ez egy speciális triatlon verseny : túrafutás + úszás + agy és sportgimnasztika :-) A ponton veszek pár ropit, nagyon kell már a só. Közeleg János vára, tartok tõle, ez száraz idõben is vizes szokott lenni… A lejtõ meglepõen jobb, mint porzó úton, lent viszont hömpölyög és zubog a szélesre duzzadt patak, szerencsére kicsit feljebb menve, széles, de aránylag sekélyes, ágakon és köveken átjutok a túlpartra. A zöld most is emelkedik, és az esõ újra rákezd, de már egykedvûen kaptatok. Mikor lesz már elég a vízbõl ? Mennyire õrültség amit csinálunk egy páran ? Azért megnyugtat, hogy a múltkor az egyik szomszédom mesélt a tereplövészeti versenyeirõl, ahol õk is sárban kúsztak, másztak. Elvis énekelni kezdene, de torkára fojtom a hangokat. Több mint 7 órája küzdök, sejtem hogy VM már beért, õt nem korlátozzák holmi extrém körülmények… Igen õ már benn van, de indul elém, az jó, addig kell eljutni. Az út lassan lejteni kezd, csúszik de aránylag lehet rajta futni, elsuhan a tanya, majd a szerpentinnél szembejön egy pontõr és felteszi a megválaszolhatatlan kérdést : „vannak-e még mögöttem ?” – honnan kéne tudnom?…

Aszfaltot érek, egy kis megváltás, Eszter forrás, újabb szilvák. A mohóságom miatt a pontrõl átesem a saras aszfaltra, kegyetlenül megfájdul a térdem és a vállám, most már menni kell. Lelassít egy autó, és egy lány kiszól, hogy elvigyen-e valameddig. Elképedve nézek rá és saras magamra, vannak még jószándékú emberek. Megköszönöm és megnyugtatom, hogy jól vagyok és éppen túrázom. Furán néz, és jó utat kíván. Szakadatlanul esik, újra felduzzadt a patak, hallom a morajlást. Telefon – majd késõbb inkább. Ott állok a patak elõtt és nem hiszem el, mélyebb és sebesebb az eddigieknél és teljesen esélytelennek látszik. Bele nem léphetek mert elsodor, balra dzsindzsán át próbálok valamit találni. Végül egy átivelõ gallyba kapaszkodva épp elérek egy korhadó fatörzset, átlendítem a ballábamat egy nagy kõ mögé. Kockázatos, tisztában vagyok vele, hogy ha nem sikerül, akkor elvisz a víz. Sikerült. Még egy kis bozótharc és következik a Nagy Hársas meghódítása. A körülményekhez képest jól érzem magam, bár enni és inni kéne valamit, de gondolni se tudok rá. Lassan de elérem a tetõt, furán méregetnek… végül mosolyogva mondom – én így futok :-)

Tova az utolsó máskor könnyed szakaszra, Vadmalac jön szembe és mesél, mesél. Néha fogom amit mond, néha nem, és biztat, de én már csak szeretnék beérni. Néha futunk, sokszor csúszkálunk, esik is egy hasast mellettem. Túlélõ túra lett ez a javából, a kezem olyan mintha egész nap paradicsomot mostam volna befõzéshez, a kinézetünk mint két hajótörötté, akiket kisodort ár vagy partra vetett a hullám. Menetelek, mint egy Duracell nyuszi lemerülõ elemekkel. Remélem kitart még egy kicsit. Elérjük a pincéket, majd a falu templomát és néha még utolsó erõket elõvéve belekocogva beérek a célba.

Azt tudom mondani, mint a Lefagysz végén : „inkább most nem mondok semmit”. Kegyetlenül elfáradtam, kiderül hogy a 3db nõi terepfutóból 1 kiszállt, így én vagyok a második és kupát kapok. Örülök neki nagyon,de úgy érzem nem érdemlem meg hisz ez alig volt nevezhetõ futásnak.

Köszönök mindent a rendezõknek és a B.A-nak is. Kis pihi és sártalanítás után indulunk Tokajba … No comment.