Túrabeszámolók


Vadrózsa

új túrabeszámoló rögzítése
Kiírások:2004 2005 2006 2007 2008 2009 2010 2011 2012 2013 2014 2015 2016 2017
 Túra éve: 2019
stabatTúra éve: 20192019.11.17 21:39:21
megnéz stabat összes beszámolója

Vadrózsa 160, második nekifutás


Sanyi bácsival hajnalban találkozom Vácon, kocsival visz a rajtba, így nem kell Rózsaszentmártonban éjszakázni, már többször kisegített, legutoljára a Pilisi trapp után, újfent köszönöm neki segítségét. A kissé borongós időben Zsolt útnak indít minket 6:45-kor. "Nem lesznek szalagok 20 méterenként, de ahol kell, ott vannak." Még egy kitérőt is ajánl, ami különben nem nagyon hoz lázba. Elégnek tűnik az alaptáv is.


Váltok pár jó szót, valakiket elhagyok, valakiktől lemaradok. Vinatti a szőlő mellé tavaly elhagyott laptoptöltőmet kínálja, bár most éppen nincs nála. Az Eszter-forrásnál azzal büszkélkedem, hogy az kolleganőm nevét viseli, kinek apukája a friss foglalatba belevéste akkor még kicsi lánya nevét. A vizével meghintem magam. A ponton segítenek a vállamon lévő szemölcsre a hozott ragtapaszt feltenni. (Végig kitart, pedig kapott bőven terhelést.)


Lapostanya környékén jut eszembe, hogy tavaly itt kezdett szurkálni az achillesem, újra megfogadom, hogy ilyesmivel azonnal kiszállok, ha nem a legvégén tör rám. János várán kavarok egy kicsit, Laci jön szembe, egymást erősítve megyünk tovább, közben megbeszéljük, mi és hogy volt a Bazalton. A Havasig együtt haladunk, Borókától remekbe szabott ellenjegyzést kapunk, töltekezünk, van miből.


A Világos-hegyen a tűző nap nyomán megolvadt csokigolyókból párat elmaszatolok a számban. A Babik-kutat tavaly meglátogattam, most is vonz, mégis mellőzöm. István botlog előttem. Bagolyirtás előtt találok egy csősálat, kínálom a szembejövőknek, egyiküknek sem kell. Mátraszentimrén viszont Zsolt felismeri. Érdemes volt lehajolni érte. Legurítom a levest, lehet, hogy még mást is, István és Balázs jönnek szembe, utóbbi némi csodálkozásomra. Ő igénybe vette a kutat.


Elméletileg eseménytelen lejtmenet jönne, de az Árnyék-tetőhöz közeledve széket is kell keresnem. Aztán a zümmögő vérszívók hada gondoskodik arról, hogy emlékezzek erre a szakaszra. A Lajosházán üdülők legfőbb problémája, hogy nincs térerő, nem hat meg a gondjuk, én speciel 5 perccel korábban is beszéltem telefonon, az még feljebb volt. A Kozmáry-kilátónál már esik, a pont is bevonult a fedett helyre. Miközben a gombócba göngyölt esőkabátok felett megy a párbeszéd, csöndben folytatom utamat, az én esőkabátom a hátizsákban marad. A K+, ahogy tavaly is, nagyon könnyedén gyűrődik le, bár a szakadó eső kicsit hamarabb jön, mint számítottam. Meg is fordul a fejemben, hogy mégiscsak kellett volna az az esőkabát. Benevárnál idősebb túrázók ereszkednek, kérdésükre Mátrafüred távolságát kb. egy kilométerre teszem, ezen egy kicsit szörnyülködnek. A Kékesen aztán elismerő szemvillantások fogadnak, vagy csak együttérzők, hogy mi miatt, azt Kriszta megérkezésével én is megláthatom máson. Rajtam legalább volt egy sildes sapka. Éppen kezd elég lenni a jóból, megtörtségem kiérződik abból, hogy az időjárás felől érdeklődöm. És mintha az égiek is megenyhültek volna irányunkban, eláll az eső. Lefelé persze még nagyon kell figyelni Sombokornál, de azt egy huppanással abszolválom és máris a Hordó kódját skiccelem, veszek egy jobbost, még a Nap is bekacsint a völgybe, hogy a látszat ellenére sem vagyok egyedül. Számba is veszek mindenkit, rokonokat, barátokat, ismerősöket, kollégákat, tanítványokat és imába foglalom nevüket, tulajdonképpen ez a szellemi erőlködés, bár sokakat így is kifelejtettem, jobban kifárasztott, mint az eddigi táv. Maradok az egyszerű imánál: "Jézus Krisztus, Isten fia, könyörülj rajtunk." Rózsaszálláson Kofolával örvendeztetnek meg, előkészítem a lámpát, de tavalyhoz képest még a Sötét-lápát is, nevével ellentétben világosban érem el, bár már erősen sötétedik. Északra lenyűgöző kilátással búcsúzik a nappal, felhők kéményeket formálnak, itt-ott megülik a völgyeket, hogy aztán a harmatcseppek válaszoljanak lámpám fényére. Az egészet József Attila tetőzi be: „Lágy a táj, gyöngy az est; tömött, fonott falomb, hegyek párája rezg a halmokon, s dalom.”


A Domoszlói-kapunál, míg a kolbászkákat pusztítom, olykor a nyakamba ömlik a sátor tetején felgyülemlett víz, mindenről kapom a friss információkat. Még az útvonalról is. Megyek is tovább. A Várbükki turistaháznál, ahogy tavaly is, kóválygok egy kört, de van kint valaki, aki a hezitálási időt csökkenti. A Klarissza-csevicénél ismét van meleg étel, aminek fogyasztásán nem sokat habozok, és ismét nekikezd az eső. Megjelennek az első lábszárfájdalmak, ezt alig akarom elhinni, mert már rég nem kínzott ilyesmi, de ettől még nem lesz másképpen. Parádsasvárig többször parázok, hogy eltévedtem, olyan ritkán vannak a jelek. Aztán rendben átérek, a tavaly itt hallott túrázással kapcsolatos megállapítások megismétlődnek, végül is 100 km-hez közeledve, az éjszaka közepén esőben menetelni, nehezen feldolgozható, ehhez képest tényleg csak egy keményebbet tudok elképzelni, ülni egy ellenőrzőponton ugyanekkor, még ha az fedett és van pokróc is.


Ahogy tavaly, úgy idén is szakad Galyatető felé haladva, bár most nem veszem elő az esőkabátot. Ahogy tavaly, úgy idén is ez a legkeményebb szakasz, nemcsak az eső miatt. Már az elején belelépek a 20 centis zagyba, mert sziklának nézem, aztán keresztülcuppogok rajta. Egy jobbost elvétek, de nem vészes. A hegy felhőbe borul, elkezdek fázni és mantrázva mondom, hogy a csúcson regeneráló sátort akarok, mert különben nem bírok tovább menni. A Nagy Lipótnál, az elágazásban nagyon elmegy a kedvem, mikor meglátom, hogy még milyen sok (1,5 km) van a csúcsig (vö.: Benevár). De nincs mit tenni, megyek tovább, fent lagzis zene fogad, nem sokat javít a hangulatomon, a pont a mellékhelyiségben van, sehol egy fűtött sátor. Ez csak azt bizonyítja, hogy amit én akarok, arra sincs minden esetben szükségem. Úgyhogy a pecsételés után folytatom az utat. Ahogy tavaly is, semmit nem lehet látni a felhőben, leveszem a lámpát, egy kicsit segít. A butaságon persze nem. Tavaly fától fáig mentem a Piszkés-tetőig, visszafordultam, hogy kiszállok, aztán csak felfedeztem Galyavár felé az elágazást, majd le is kanyarodtam. (Nem kellett volna.) Idén viszont a P3-ön idő előtt Mátraszentistván felé fordulok és csak lent, az útelágazásban olvasom el, hogy mire kell vigyázni. Önmagamat korholó szavaimat most nem idézném, de legalább az eső elállt. Most nem jut eszembe, hogy kiszálljak, másodikra Galyavár is meglesz. Ez, meg Smiró Feri útja is megkínoz rendesen. Eltévedéssel együtt 2:15 kellett Galyatetőtől a Vörös-kőig, ami papíron 7 km. Ahogy tavaly is, úgy most is rámtör a gyakori vizelés. Amit megiszok, az 15 perc múlva ki is ürül (a tavalyi durvább volt). Azt nem mondom, hogy teljesen rendbe tettem magam a kilátónál, de legalább lejtő jött, Szorospataknál levetem a cipőt (ez különben sokszor csak bajjal jár), lecserélem a zoknit, de a talpam ázottságán ez már nem sokat segít. Józsi is hosszan kínlódik itt, de előttem indul tovább. A P-on az előzetes várakozásokhoz képest sokkal jobban lehet haladni, tavaly itt már virradt, útközben vettem le a cipőm és az egyik körmöm. Ágasvárat menetből leküzdöm, még jut erő és idő gyönyörködni a hajnali tájban. A kódot az órámról is leolvashatom: 5:46. Tavaly már a hegyet kihagytam, mert lépni is alig bírtam, még valahogy átvonszoltam magam Mátraszentimrére, lemostam a lábamat, beültem a reggeli misére, átvittek Rózsaszentmártonba (ott volt a cuccom), majd irány haza. Most sokkal jobb a helyzet, habár vannak fájdalmaim, de tűrhető állapotban érkezem meg a pontra, igaz a cuccomat elővigyázatosságból idehozattam, az okozott némi riadalmat, hogy hamarabb beérek a célba, mint a cuccom, de végül nem így lesz. István kiszállt, Józsi a meghasadt sarkát elemzi, én folytatom tovább.


Megnézem a fallóskúti templomot, csak délben lesz mise, csapatom tovább. Viszonylag jól mozogva érek Mátrakeresztesre. A Lyukas-kőnél a pont lent rekedt, én sem küzdöm fel magam. Harapok valamit, de a következő kemény emelkedő, vagy csak az emelkedőhöz képest gyors tempó eléggé felkavarja a gyomromat, úgyhogy a Mocsár-bükk tetején nekidőlök a csúcskőnek és megeresztek egy félig büfögő, félig öklendező sorozatot, amivel pár perc alatt üzemképes állapotba kerülök. Ez korántsem jelenti azt, hogy hasonló elánnal, lelkesedéssel haladok tovább. A lábfájdalom erősödik, a talpamon a vízhólyagok (a végén a jobb lábamon öt lesz, a másik mentes marad) is olykor kínoznak, szétesik az imádság is, teljesen elveszve, magamra hagyva küzdök a sárral, az emelkedővel, magammal. Mindezt tetézi, hogy a P-Z+ elágazásban egy szalag nyomán balra kanyarodok a Z+-en, úgy, hogy meg sem nézem a táblát. Sajnos csak fél óra múlva jutok el odáig, hogy visszaforduljak. A tábla aztán tájékoztat, hogy az érinteni vágyott Nyikom-nyereg még arrébb van, és majd ott kell szalagozott útra térni. Már megtörve érkezem a Zám-patakhoz, ahol semmi egzotikusat nem vagyok képes felfedezni, a susnyásból kiérve azért alakul valami, de hirtelen eltűnnek a szalagok, én meg járatlanként kissé tanácstalanná válok. Ezek összeadódva eredményezik azt, hogy alig haladok, nem mintha a Muzslára fel sokkal jobb lenne, ráadásul elég meleg is van. A Muzsla tetejéről legszívesebb hazarepülnék, egyetlen porcikám sem kívánja a folytatást. Csipi kedvéért futok 10 métert, lefelé is próbálkozom, de alig bírom felfogni, hogy Szurdokpüspöki után még tovább kell menni, pedig még ott sem vagyok. Brutális sáron verekszem át magam, a felkelés szándéka nélkül ülök le a ponton, miközben eszem-iszom, pszichológiai jellemzést kapok a korábban áthaladtakról, hogy aztán magam is bekerüljek a későbbi elbeszélésekbe. Nincs kedvem továbbmenni, ki kellene szállni, de itt már nem lehet, már értelme sincs. A túlterhelt lábam nyilván majd visszavág és hónapokra kivon a forgalomból, de ha ez fontos(abb) szempont lett volna, akkor már korábban kellett volna meghozni a döntést.


Kissé sántikálva, magam legyűrve megyek tovább. A Nagy-Hársas borzasztóbb, mint gondoltam, bár a sár itt már nem akkora, viszont izzadok rendesen. Lefelé kocogni próbálok, olykor sikerül is, de nagyon hosszúnak tűnik az utolsó pár km és a 34 órához tényleg komolyan kell tempózni a végén, bár a tervezett 32 órához képest ennek elérése csekély vigasz.


Beérkezve persze ezek már a legkevésbé sem foglalkoztatnak, örülök, hogy vége van. Még ha az átöltözés és a fürdés is kínlódással jár dagadó lábam miatt, de legalább nemcsak résztvevője, hanem teljesítője is lehetek ennek a nagyszerű túrának, aminek nagyszerűségét fokozza a szervezők profizmusa, az ellátás magas színvonala.


Jucuséknak köszönöm, hogy elvittek Pestre, még belefért egy mise is a vasárnapba. Aztán jött a hosszú felépülési szakasz, bár a vízhólyagok nyomán majdnem egy hónap telt el, míg a bőrt leszedtem a talpamról, újabb túrára csak októberben gondolhattam, de még akkor sem kellett volna erőltetni.

 
 
 Túra éve: 2016
Pap GáborTúra éve: 20162016.11.13 19:14:12
megnéz Pap Gábor összes beszámolója

 Beszámoló futó vánszorgó szemmel:


kerektura.blogspot.hu/2016/09/vadrozsa-160-201609-10-11.html

 
 
GEONEOTúra éve: 20162016.11.01 07:18:06
megnéz GEONEO összes beszámolója

 


Vadrózsa 2016 (20km)



 



Ismét elérkezett a Vadrózsa túra ideje, nekünk sem kellett több - gyorsan összekészültünk és már percek alatt a rajt helyszínén is találtuk magunkat. Sajnos az elő regisztráció nem sikerült, ezért a helyszínen kellett a papírmunkát elvégezni. Gyors nevezés, nevezési díj megfizetése, majd kezünkben térképpel már indultunk is neki a betervezett 20 kilométeres túrának.

Nagyon sokan indultak neki a túrának, aminek Héricsesként Én is örülök, hagy járja be mindenki ezt a környéket újra és újra. 

Én a GPS-t elő is vettem, bár nem a geoládák miatt, hanem csak az útvonal rögzítése miatt, legalább lesz mint összehasonlítani a korábbi eredményekkel. Távolba néző is készítette már a kütyüt, Ő most a Pokémonok miatt tartotta kezében s mily meglepő az egész táv alatt csak számolta, hogy mennyi távot is teszünk meg túránk alatt.

A korábbi évekhez hasonló eredménnyel zártuk a napot, persze volt amikor más volt a cél. Egyszer futva s egyszer akadályverseny keretében teljesítettük ez a távot. A leírás végén azoknak is megtaláljátok a korábbi bejegyzéseit.



Na de lássuk a 2016-os Vadrózsát, 20 km-es távon...   



A túra adatai a következők:



Táv: 18,2 Szint: 490 m és a szintidő: 6 óra

Rajtszámok: GEONEO: 2180/Távolbanéző: 2191



(8:47) A rózsaszentmártoni horgásztótól indultunk s kb. 200 méter múlva már a főúton is találtuk magunkat. Az E-Kotró mellett elhaladva, a műúton tartottunk Selyp irányában a P- jelzésen. 




Az első emelkedő ez volt a túrán, de 1 kilométer múlva már fordultunk is rá a P+ jelzésre (jobbra) ahol először napraforgó, majd szőlő és gyümölcs vagyis kerítés mellett haladva kisebb emelkedővel érhettük el a Kopasz-hegy oldalát. Itt már meg is történt az első (feltételes) ellenőrzés, vagyis az ellenőrző pecsét a túralapunkra. (3,2 km)











Innen tovább egészen az apci útig a főútra, majd irány ismét a földút ahonnan már egy darabig csak felfelé kellett haladnunk, hisz a következő - első állomásunk a Somlyó-hegy. 




Már az idevezető úton találkoztunk jó pár szimpatikus túratárssal, akikkel beszélgetésbe is elegyedtünk s mondhatom, hogy a túrát szinte velük együtt teljesítettük. Néha egy kicsit Mi, néha Ők maradtak le, de mindvégig együtt haladtunk. Közülük volt aki Nógrád, volt aki Heves megyei volt, nagyon jókat cseverésztünk.

Szóval egy rövid időre végre árnyékba kerülhettünk ezen az igazán meleg vénasszonyok nyarán, beértünk az erdőbe, irány a Somlyó, irány az emelkedő! A Somlyó nem olyan veszélyes 397 m a magassága, de hát mindig csak felfelé s felfelé. Néha könnyebb szakasz, a végén meg csalóka, mintha már odaérnél és mégsem. Közben pedig csak emelkedik, mígnem végre elértük a tetejét és a magasság pontnál lévő első állomáspontot. Pecsételés, szőlőcukor, csoki ami itt várt ránk és pár perc pihenés - csak felfelé haladtunk. (5,9 km)



 Innen akár integethetnék is





 

Elég gyorsan tovább is álltunk és az árnyékos, vagyis bokros északi részen ereszkedtünk is lefelé a Somlyóról.

Mikor vár a meredek lejtőt elhagytuk, ismét kiértünk a napos szekérútra a Ferenc tanya közelében. (7,0 km) Mellette elhaladva, mi már nagyon vártuk, hogy végre a következő ellenőrző pont irányába érjünk, hiszen újra be kell menni az erdőbe, ami árnyékot ad legalább.

Kicsit szokatlan volt számomra, hogy a PO jelzésen kellett megközelíteni a tavat, hiszen erre nagyon régen nem jártam már. Az újdonsült, összeverbuvált csapatot kicsit meg is tévesztettük, mert a megszokás az a jobb irányt adta, a jelölés pedig balra volt. Végül csak pár percet haladtunk a nem megfelelő irányba, de legalább volt aki figyelt és észre vette a jelölést. Itt kellett rájönnöm, hogy ha a szöveges útvonal leírást elolvastam volna akkor bizony egyszerűbb lett volna.

Elég gyorsan odataláltunk a Széleskőhöz, ahol a következő ellenőrző pont várt minket és egy kis szőlő. Pont jól jött! (8,4 km) Itt már elég sokan össze gyűltek, már mindenki többet pihent ennél az állomásnál. Itt már ismerősökkel is találkoztunk, sőt megjelentek a kutyussal túrázók is. Nagyon jól bírják négylábú barátaink is. Egy aranyos kis vizsla (Liza) és egy kedves kis Beagle akit nekünk is meg kellett simogatnunk. 














Ezt követően jöhetett egy kis emelkedő, a tavat körül vevő dombot másztuk meg, majd szépen bandukolva a PO jelzésen lassacskán elértünk a P+ jelzéssel ellátott utat. Innen ezen a jelzésen haladtunk tovább, mígnem a Hármas Határhoz értünk. Itt már megjelentek a hosszabb távú túra résztvevői is. (9,8 km)





A további útvonalat is már jól ismertük, széles szekérúton a P- jelzésen kétoldalt bozótos.  Gáborékkal itt is közösen haladtunk, mígnem hamarosan elértük a pincéket, ahol a présházak mellett haladva s az elhagyatott Andezitbánya mellett ereszkedtünk lefelé a Nagy-völgyi pincesorra. Néha meg-meg állva, de hatalmas kitartással érkeztünk meg végre az ellenőrzőponthoz. (13,6 km)

Ha már Nagy-völgyi pincesor, akkor a pont is legyen egy pincénél, ahol odabenn a hűvösben finom borocska volt a jutalom egy kis müzli kíséretében. Jómagam itt nem, de a szomszédban már nem bírtam ellenállni egy jófajta kis fehérbornak. Igaz csak kóstoló, de igen jó esett. Kellett is, ugyanis rövid pihenő után ismét felkerült a hátizsák majd a présházakat elhagyva jobbra megint egy kis kaptató következett. Ez volt már az utolsó emelkedő, kiértünk a pincék útjára, majd toronyiránt, vagyis a templom irányába be a faluba. (16,2 km) 

Át egész Rózsaszentmártonon, véges-végig, majd a főutcán jobbra a pár órával ezelőtt itt hagyott szakaszon be is érkeztünk a célba! (18,2 km / 13:18) 




Ismét egy jót túrázhattunk itt a Mátra lábánál, annyi már biztos, hogy legközelebb ugyanitt! Újabb kilométerek a lábunkba és újabb ismeretségek, melyre biztosan emlékezni fogunk.



A túrán készült "csiganyál" alább látható. Elég szép távot tettünk meg és szerintem jó idő alatt.





Ez pedig a korábbi Vadrózsa bejegyzése: http://gn-geoneo.blogspot.hu/2013/09/vadrozsa-20-teljesitve.html



A 2015 évben rendezett akadályversenyről ITT olvashattok, ahol mi vittük el a serleget, első helyezettként.



Ezen a túrán is sikerült kellemesen elfáradni, a lényeg, hogy kinn voltunk a szabadban!

Köszönjük HÉRICS!



Kesser volt, Hol nem volt?!



GEONEO The Travel Bug 2016

www.geoneo.hu

 
 
 Túra éve: 2015
Pap GáborTúra éve: 20152015.09.23 19:57:16
megnéz Pap Gábor összes beszámolója

 Beszámoló a 160-as távról

 
 
kalandoraTúra éve: 20152015.09.22 17:03:05
megnéz kalandora összes beszámolója

Vadrózsa 160 - egy hosszú túra hosszú beszámolója :)


Húú hol is kéne kezdeni!! Hosszú volt a túra is… meg az elõzmény is…


Mint lassan mindig most se sikerült teljesen 100%-osan indulni a túrán. Kohász kéken sikerült megfájdulni a jobb térdemnek is és bal achilleszem begyulladt… uh kérdéses volt egy darabig h tudok-e jönni vagy sem… végül elmúltak a fájdalmak uh úgy döntöttem jövök, aztán lesz ami lesz… már kezdek hozzászokni az ilyesfajta túrára készüléshez. Aztán sikerült még vmi cailici vírusos hasmenéses gyomorrontásos izét is összeszedni szerencsére nem volt vészes, de azért sikerült egy 3 napos koplalós ropi evõs verzióval készülni a túrára :)


Nos péntek este értünk oda B. Sanyival a tömegszállásra, én azt hitte többen lesznek, elég kevesen voltunk, de azért jó volt a hangulat, beszélgetõs este volt, sikerült utolsókként lefeküdni. Nem aludtam olyan jól mint szoktam, de azért sikerült egész jót aludni és reggel nem éreztem magam fáradtnak. Persze, kapkodás volt reggel, uh a rajthoz már szinte futólépésben mentünk h odaérjünk :) Jó sokan, sok ismerõs arc, köszöngetés, rajtcsomag felvétel, és már indult is a rajt :)

Egész héten kicsit bizonytalan voltam, h meg tudom-e csinálnia túrát… tudom van már Kazinczy uh elvileg menne…de azért párszor elbizonytalanodtam h bírni fogja-e a térdem v én ezt a sok szintet… de úgy voltam, mint mindig… max. feladom ha nem megy… nincs azzal semmi, attól még elmegyek és jól fogom magam érezni :D


Uh nem is gondolkodtam azon h hány km és mennyi szint… ezt próbáltam kiûzni a fejembõl, egész héten és este lefekvéskor is, nem gondolkozni azon mire indulok el... hnap túrázunk, ennyi! Majd ráérek reggel agyalni azon h milyen hosszú vagy milyen nehéz lehet!


És már itt is a rajt, fel se fogtam… olyan rég vártam már a túrát… és pikk pakk, elrepült az idõ! Az idõjárás szuper kegyes volt hozzánk, péntek este még ködös, esõs szutyok idõ volt… és reggel, igaz még felhõs volt kicsit, de meleg volt érezni lehetett és éppen h elindultunk, sztem egy órán belül már sütött is a nap :D Azta hihetetlen, ilyen isteni ajándékot, nem esik, nincs meleg, süt a nap, jobb se lehet :) Oké mondjuk az elején jó saras volt… uh szép kis sárréteget lehetett a cipõre gyûjteni, sztem min. 2cm-vel lett vastagabb a cipõtalpam a sártól XD Nehézkes volt a haladás, de hát úgyse sietünk… úgy határoztam h nem fogok rohanni egyáltalán, Kazinczyn se tettem és bevált… és az emúlt 3 túrám (Kék Balaton, Cuha, Kohász kék) mindegyiken rohantam, számomra túl erõs tempót és totál kipurcantam uh már nem vágytam újra erre. Persze egy ilyen túrán kb. lehetetlen nem kipurcanni még akkor is ha csak sétál az ember XD XD „De azért fogjuk vissza magunkat”, volt a harci terv!!


Azért ahhoz képest egész gyorsan mentünk az elején, sokáig együtt volt még a csapat. Masíroztunk, tapostunk a sárban szépen egymás után :) Vhol a 20. km-nél volt az elsõ kajás pont, épp jókor, mert addigra pont jól megéheztem!! Zsíroskenyér, lekváros, nutellás, olajbogyó, csalamádé, pari… és még sok minden más! Fúú nehéz volt elszakadni!! Jó sokan értünk oda egyszerre alig tudtunk az asztalhoz férni :D Utolsónak hagytam el az asztalt még nyomtam a 3. v 4. zsíroskenyeret, de már a többiek zúztak is tovább… mondtam is a mellettem lévõ túrázónak, h „nem is értem, hogy lehet ilyen hamar otthagyni az asztalt?!” helyeselt…aztán meg mondtam „pedig menni kéne, utánuk, mert így nem kell nézni az itinert XD „ megint helyeselt :)  Uh el is indultunk… valahogy így kezdõdött Attilával a közös utunk :) Beértük a többieket, csak követtük õket és közben beszélgettünk errõl is arról is... anya hívott telefonon: „merre vagy? hol túrázol? milyen ott az idõ? mennyit mész??” „háát… ööö… kicsivel többet mint 100…” mondtam. Attila szakadt a röhögéstõl mellettem… reméltem a telefonba nem hallatszik be!! XD „Kicsivel több mint 100 mi?? ezt a szöveget” nevetett Attila… „jóvanna, most mondjam h 160-at megyek h egész nap aggódjon meg éjszaka ne aludjon?! elég lesz majd akkor sokkot kapnia, ha hazaértem és elmondom neki :)”

Egészen Mátraszentimréig együtt trappoltunk, csacsogtunk, többször beértük Danit és Erzsit!


És volt h belekocorásztam… annyira csábító vol... a kislejtõk, a szép idõ, nem tudtam megállni, uh már itt megszegtem amit elterveztem XD Msztimre éljen!!, 40.km- meleg étel wow két fogásos: húsleves és paprikás krumpli is :D ééés dinnyeeee!!! éééés söööör!!! :D WOW! eddig s mindenhol tele volt kajcsival, rágcsival ez aztán az ellátmány!!! egy tányér leves, egy p.krumpli…sörrel leöblítve, szuper jól esett! Elmentem WC-re és mire visszaértem Attila már elindult Daniékkal... hát mindegy végülis nem együtt terveztük, nem beszéltük meg h együtt megyünk tovább, bár jót beszélgettünk és jól egy tempóban voltunk, na mindegy! Elindultam, „haza” vagyis Lajosházára XD itt is volt egy könnyû dózerút, enyhén lejtett… hát belefutkorásztam, féltem h hamar elfáradok, de vhogy úgy vitt a lábam, nem tudtam megállni :)  Mátrafüred… aztán irány fel a Kékesre :) Próbáltam visszafogni magam h ne rohanjak felfelé, de nem tudom úgy néz ki gyors lehettem, mert épp mielõtt felértünk utolértem Daniékat!! Itt is egy kis evés ivás, hosszúnadrág fel!! Öten indultunk lefelé Kékesrõl, Dani, Erzsi, Attila, Bence és én! Ennek örültem, mert itt sötétedett ránk és sötétben jobb nem egyedül menni, legalábbis nekem, mert ügyesen tudom elnézni a jelzéseket egyedül! Na szóval így mentünk tovább, az egész éjszakai szakaszt kb. együtt tettük meg, néhol kicsit szétszakadtunk, de bevártuk egymást, igazán jó volt így együtt menni, jó kis banda voltunk.


Valahogy úgy alakult h Attilával mindig együtt mentünk, ismét jókat beszélgettünk, találós kérdésekkel, és rejtvényekkel szórakoztattuk… vagyis inkább fárasztottuk egymást :) Így sikerült agyilag is kifárasztani magam, nem csak fizikailag, de nagyon jó volt! A végén már úgy mondtuk a rejtvényeket egymásnak, h „tudok egy jót! De elmondom a megfejtést is, mert úgyse fogsz rájönni!! XD „ aztán jöttek a viccek… fúú hát Attila egy kifogyhatatlan viccbánya! Megállás nélkül mesélte a vicceket, jobbnál jobbat, fárasztóbbnál fárasztóbbat, sokat nevettünk, nagyon szuperül éreztem magam…nem is emlékszem annyira az útra, mert annyira terelte a figyelmem! Sajnos fáradt voltam ahhoz h megjegyezzem a vicceket, meg mire az egyik leesett már mondta is a kövit :) Rózsaszállás (70km) Domoszlói kapú (80)… na ez jóó messzinek tûnt nekem… aztán Parádóhuta (87km) és az isteni gulyásleves :) Itt nem sokkal a pont elõtt sikerült a bokorból kiriasztanunk egy kismalacot!! Szerencsére az anyuka nem jött, bár hallottunk nagy neszezést a bokorban!


Sajnos itt már nehezen ment az evés, meg már elõtte is ami meglepõ, mert nem szoktam ilyen hamar eljutni arra a szintre mikor nehezen megy le a falat… tudtam h ez nem lesz jó, sok van még hátra.. nem is értettem,az utóbbi idõben már egyáltalán nem volt probléma az evéssel, most meg még 100nál se járunk és már ilyen nehézkes, nem lesz ez így jóóó :(  Át Parádsasvárra… és aztán irány fel Galyatetõre!! Csak úgy zúztunk az éjszakában! Ez szép kis emelkedõ lesz! Tudtam Gyöngyi ott lesz a ponton és nagyon vártam már h találkozzunk így ez elég jól megdobott energiával. Attilán beszartam… meneteltünk felfelé Galytatetõre, oké nem gyorsan de azért lassan se Daniékat is beelõztük, szóval megyünk felfelé; én két bottal szuszogok, Attila megy elõttem (bot nélkül) és szünet nélkül mondja a vicceket :D hihetetlen a srác! Én nem tudom, hogy lehet hegymenetben egyszerre beszélni és menni… nem tudom levegõt mikor vett, de sztem vagy 160 viccet mondott el megállás nélkül felfelé menet!!! Én meg rájöttem, h menés közben nevetni v inkább nevetés közben menni elég fárasztó, de annyira elterelte a figyelmem h nem is foglalkoztam a fáradtsággal és úgy tûnt sitty-sutty fenn vagyunk Galyatetõn :) Itt egy kicsit túlmentünk a ponton és kerestük, mert egy kisteherautó elé parkolt a kilógatott bójának így nehéz volt észrevenni, de végül megtaláltuk :)


És végre itt van Gyöngyi :D  De jó volt látni!! Szinte az egész NB1es csapatunk itt van, vmilyen formában Gábor (de õ úgy elrohant már az elején, h sokat nem tudtam vele beszélni) , Andi én indultunk, Peti a rövidtávon, Gyöngyi a ponton :) Mondta milyen jól jövünk, igaz télleg jobb tempót mentem eddig, mint terveztem és jobban is voltam, mint vártam, habár a talpam már éreztem rendesen! Terülj-terülj asztalkám itt is, fúúú… hát kell az energia, éhes vagyok… de nagyon nehezen csúszott le az étel…az egyetlen ami jól esett az a szõlõ volt, de tudtam attól sokáig nem lesz energiám, így leküzdöttem 1-2 nutellás kenyeret!! Daniék elõbb indultak le… nekem még kellett egy kis pihi, aztán mi is indultunk Attilával. Gyöngyi azt mondta most egy ideig nem lesz emelkedõ… de sajnos az az „egy ideig” elég rövid volt! Galyavárra lefelé menet sikerült elnézni egy kanyart… a hibás egy hülye pocsolya volt!! XD XD pont ott volt egy nagy dagonya ahol balra kellett volna kanyarodni… fel is volt fújva a nyíl a fára, de a pocsolyát elõbb vettük észre minta jelzést, így elterelte figyelmet hogy hogyan keljünk át rajta így jól túlmentünk … térkép elõ… átvágtunk felfelé… vissza az útra… és „jaah, basszus itt néztük el, pedig még a hülye nyíl is a fán van”!! Hiába csacsogás és vicc mesélés közben könnyen elmegy a figyelem… igen mert Attilából még most se fogytak ki a viccek :)


Aztán Galyavár után egy szemét meredek sziklás lejtõ, kb. hangyalépésben haladtunk… aztán rá a kék keresztre… és banyek… ez emelkedik!! :O  Itt éreztem h már jó fáradt vagyok… pedig még sok van hátra!! Csodásan melegen sütött be a reggeli nap a fák közé, hamar jól fel is melegedett az idõ! MSzentlászló elõtt szintén sikerült elmulasztani egy jobbra kanyart… nagyon lassan sikerült ezt az 5km-t megtenni… nekem kb 10-nek tûnt, mire felértünk Vörös-kõ kilátóhoz… 8 óra volt, pedig 5re értünk Galyatetõre és sokat nem ültünk ott max fél órát, de akkor sokat mondtam… szóval itt nagyon belassultunk, kicsit elfogyott a lendület… és a felfelé meneteknél éreztem, h már fáradt vagyok rendesen…


Nem sokkal Galyatetõ elõtt kezdtem kicsit érezni h fáj a bal achilleszem, ami a kohászon is, a felfelé nem tett jót neki, de még csak enyhe volt a fájdalom, örültem neki… már úgy indultam h be volt fáslizva, azt folyton igazgatni kellett féltem h sokkal hamarabb kikészül majd, uh hálás voltam, h még ilyen jól bírja… de tudtam van még emelkedõ uh nem lesz egyszerû!

Szorospatak, szintén egy jó kis kajapont… igazából annyira szuperjó volt az ellátás h teljesen oda voltam… a csokik még egyáltalán nem fogytak a zsákomból, mert kb. minden ponton volt vmi mogyi, csoki, rágcsi… amikor meg kellett akkor meg jött a zsíroskenyér, lekváros stb.

Az itinerben vmi ilyesmi szöveg volt írva: „ erdészeti úton kellemesen emelkedünk felfelé Ágasvár irányába…” na ezen jót nevettem… ne már, ilyen szöveget irni… 110km után milyen emelkedõ tud kellemes lenni??!! XD


Na szóval „kellemesen” elkezdtünk emelkedni felfelé… jó hosszan, de nem olyan meredeken uh ez jó volt! Az ágasvári ep.-ig nem is volt semmi extra, jóó éreztem a sarkam, de ez még oké… Daniékat ismét beértük, ezen meg is lepõdtünk. Táskát le, irány itinerrel felfelé a csúcsra, ez kb 500m, több mint 100m szinttel…jóó meredeken!! Na itt kezdõdött a baj!!!! :O :O  :( :(

Épp hogy csak elindultunk felfelé, pár lépés után annyira elkezdett fájni a lábam… h rettenetesen… olyannyira, h nem is bírtam ki sírás nélkül!! Nem viccelek, folyt a könnyem és sírva mentem fel… sose volt még elõtte ilyen!!! Lefelé a térdem fájt… meg minden… nem tudtam a sírást se elrejteni!! Rettentõ volt, nem tudtam mi lesz így…. van még 44 km, kiszállni nem akarok, de ez így nagyon rossz… elindultunk lefelé…szerencsére lefelében nem fáj az achilleszem… se szintben… csak felfelé… ez vmivel jobb eset, de belegondolva, h még hátra van a Muzsla és Hársas hegy is!! :O  Na elõször is érjünk el Msztimréig!! Kellett volna egy kis pihenõ, de tudtam, h ha sokat ülök akkor fog bedurrani a lábam, legutóbb is így volt, uh próbáltam a kajálást és pihenést is amennyire lehet rövidíteni!! Gondolkodtam mit tudok tenni,.. végül úgy döntöttem leszedem a tape-t a sarkamról (jah igen mert ott is volt egy, mivel múltkor is fájt így a biztonság kedvéért kaptam oda is egy darabkát) szóval pont ott fájt ahol a tape is volt, uh gondoltam lehet az a baj, h az szokatlan neki… rosszabb nem lehet már ha leszedem akkor sem… uh hosszas gondolkodás után végül levettem!!

Aztán ugyanúgy vissza a fáslit… és indulás… jesszus!!! kettõt léptem és jobban fájt, mint elõtte Ágasvárra felfelé… jóóég!! elég volt pár métert sántikálni, h újra könnycseppeken át lássam az utat!!! most már mindenhogy fájt, minden lépésre, nem csak a felfelében… de lefelé is… szintbe is… mindenhogy!!! :O :O :( :( :( Kilátástalannak tûnt… nem is próbáltam visszafojtani a sírást, had jöjjön attól csak megkönnyebbülök! Nem is tudom, h a fájdalom miatt bõgtem, v azért mert ismét lesántultam és igazságtalannak éreztem… mert mennék még, bírom erõvel, fejben is, akarok is menni… nehogy akkor egy ilyen vmi akadályozzon meg!


Rögtön eszembe volt a Hermann Otto túra, ott féltávnál készült ki a lábam, begyulladt, a csonthártyagyulladásos balhé… irgalmatlanul fájt akkor is de tovább mentem még 55 kmt fájós lábbal… utólag beláttam hülyeség volt, és megfogadtam még egyszer nem csinálom meg, semmi sem ér annyit h tönkre tegyem a lábam, v nagyobb bajt okozzak mint van… akkor is H.O.-n az utolsó 40 km arról szólt h „érjek már be!” most megint ez lesz?? ilyen lábbal… esélytelen felmennem a Muzslára… igen megfogadtam h kiszállok legközelebb, de nem akarok… nem akarok… a túra elõtt is abban reménykedtem, h ha baj lesz akkor már csak annyira a végén h nincs értelme gondolkodni azon kiszállj-e vagy sem… de most 40km van még…ami igen a 160hoz képest már télleg semmi… de azért elég sok… ahhoz h az ember meggondolja tovább megy-e vagy sem… de nem akarok kiszállni basszus… csak el kell vergõdni pár km-t... egy 10-est az semmi… és utána már télleg csak nagyon kevés lesz hátra, és nem lesz értelme gondolkodni a kiszálláson! Ezzel a gondolattal mentem, h csak menjek egy kicsit egy 10est aztán utána már, megnyugtathatom magam h hülyeség feladni…. van még bõven a szintidõbõl, Attila is mondogatta sokszor! nem kell sietni…

A másik ami miatt nem álltam meg az az apró remény volt ami szintén a Hermann Otto túrához köthetõ… ott ugyanis a combnyakamnál is volt egy rettentõ fájdalom ami miatt nagyon sokáig sántikáltam… úgy tûnt komoly… aztán a menéstõl teljesen eltûnt… mire beértem el is felejtettem, teljesen megszûnt és rendbe jött!! Ebben reménykedtem, h most is ez lesz, a mozgástól jobb lesz majd… „csak most ezt bírd ki ezt a pár km-t, egy kis idõt és jobb lesz”…mondogattam magamban, bár reménytelennek éreztem, h így legyen… szegény Attila se tudta mi legyen, csak mentem szipogva Õ meg jött mögöttem… van nálam egy gyulladáscsökkentõ tapasz… azt rá kéne rakni… de azt nem, nem akarom semmi fájdalomcsillapítót stb. azt nem szabad, csak becsap és rosszul terhelem, mert nem érzem h fáj… „de már késõ úgyse fogja teljesen elmulasztani a fájdalmat, ha ráteszem akkor se”… uh kéne… jó…” majd teszek egyet…” még egy kicsit megyek és ha nem bírom teszek egy tapaszt”… „najó a következõ kanyar után”… „majd ha vége az aszfaltnak”… „majd mindjárt” „most már télleg”!! Így mentem… el képzeltem mi lesz… biztos voltam benne, ha fel is jutok a Muzslára azt is sírva… és biztos voltam benne, ha beérek a célba… akkor is bõgve… elõttem volt a kép amint hüppögve érek a célba, szegény rendezõk kétségbeesnek majd h vmi komoly baj történt… pedig semmi extra, csak egy hülye csaj fájós lábbal megy!!


Msztimre után pár km, így telt, sírtam és ezek jártak a fejemben… iszonyatosan szörnyûnek tûnt akkor ami még rám várhat ezen a 40km-en… aztán mikor télleg már szinte meg akartam állni, h feltegyem a hülye tapaszt… múlt a fájdalom!! Te jó ég… csoda történt… ismét mint H.O.-n… a mozgás segített, jobb lett tõle… sokkal jobb… és egyre jobb :( :( Nem hiszem el!!! Mivel érdemeltem ki!?? Nem vicc… gyakorlatilag majdnem elmúlt a fájdalom, jóóóó lett tudok menni!! Jó vigyázok, néhány lépés, bokabicsaklásnál érzem, de mi ez ahhoz képest ami nemrég volt!!! Ezt az ajándékot!! :D Hihetetlen volt! Uh mentem… és mentem… és kedvem is jobb lett… és jöttek újra a viccek… azt tudtam h nem szabad sokat pihenni sehol, mert addig lesz jó a lábam amíg mozgok!!


Viszont fáradni is kezdtem éreztem h nagyon fáradt vagyok! Már csak 30 vhány km, az nagyon kevés, de most sokkal lassabban telnek a km-k mint szoktak… persze ez normális… Lyukas-kõ is lassan akart elérkezni… és onnan 10km Zám-patak… próbáltam enni, de megint csak csipegettem, nem ment az evés továbbra sem, sõt egyre kevésbé… tudtam h egy marék mogyi meg csoki nem lesz elég 10km-re, de nem tudtam többet leküzdeni! A talpam is fájt már rendesen… jó lenne pihenni, de nem kéne.. menjünk… újabb kis emelkedõ… azta, egész jól bírta a lábam, meg is lepõdtem rajta!! Annyira hihetetlen az egész! Az új taktikám, h kíméljem a bal lábam, az volt h a túrabotokat leszúrtam és amennyire tudtam karból toltam fel magam, h a bal lábamra ne terheljek… aztán jobb lábbal… aztán karból… egész jól bejött, csak a karom fáradt, a jobb vádlim meg hamar begörcsölt, de nem baj az sarkam bírja ez a lényeg!!


Aztán lefelé a Dózerúton Zám-patak völgyébe… húú de hosszú… lefelé mentünk, de nagyon meleg volt… annyira rám tört a fáradtság h kicsit meg is ijedtem… kezdtem magam úgy érezni mint a Kazinczy végén… pedig itt még van 20 km…. akkor csak 3 volt hátra… azért lehettem ennyire fáradt, mert gyorsabban is mentem az elején mint a Kazin és most nem aludtam semmit, akkor 100 után egy szûk órácskát sikerült, az rengeteget számít most viszont alvás nélkül mentem… és nyilván amiatt is, mert ennyire nem ment az evés… már 80. km óta csak küzdök a kajákkal sose sikerült annyit enni amennyi kéne, nyilván ezért is szállt ki belõlem az energia!

Néha úgy éreztem kiesik a bot a kezembõl… végül elõkaptam egy protein szeletet, menet közben elmajszoltam… na attól kicsit jobb lett… bár azon gondolkodtam, h tudom közel már az ep. de lehet én leülök egy kicsit csak pár percre és utána megyek tovább… vagy 3x el is határoztam h jó télleg nekem meg kell állni kicsit… de jobb a többiekkel menni, (itt megint egy nagyobb csapatban mentünk Daniékkal), fõleg ezen a bozóton átkelésen, kidõlt fákon mászkálósan… ez a Zám-patak télleg nem egy egyszerû hely… vagyis szeretem az ilyen kalandos, szakaszokat… de most 140 km után, nem tudtam annyira örülni neki mint amúgy… aztán sokkal korábban mint vártam, szólt az elõl haladó „itt a bója” he? télleg?? :) télleg ott volt!


Tudtuk, h az ep. nem ott van Lyukas-kõnél mondták, h „pár száz méterrel utána, egy kicsit tovább kell menni” jó, de akkor is már mindjárt itt lesz!! És akkor mentünk… és mentünk… és még nem volt a pont… és még egy kanyar…és még mindig sincs… na akkor a kövi kanyar után… de még minidig semmi… kezdtem úgy érezni ez vmi átverés, vagy legalábbis a legnagyobb szivatás a túrán… eddig teljesen odavoltam milyen jó a szervezés, de akkor most mi ez?? nem elég szegény túrázóknak a Zám-patak… meg a Muzsla… tegyünk még közé vmi szemétkedõset is?! Zsolti, ezt Te miért… hogyan?? sztem mentünk min. 1 km-is a bója után… legalábbis évszádoknak tûnõ ideig botorkáltunk át a patakmederben… már feladtam, kész… ezt a szemétséget, így átverni az embert… ez mentálisan eléggé szétszaggatott!!! Amúgy is alig vártam a pontot h kicsit leüljek… mondtam is Attilának, h nekem kell egy kis szünet… éreztem különben nem jutok fel a Muzslára az tuti!! Aztán hosszú idõ után végre feltûnt a sátor!! Attila természetesen megvárt, bár ment volna Õ… csak még 2 perc lécci!! Daniék egybõl indultak tovább… talán ez volt az egyetlen pont ahol nem volt semmi kaja… így egy csokit v kettõt elõvettem, vmi kell különben télleg nem lesz erõm felmenni… legszívesebben aludtam volna egyet és utána mentem volna tovább, tudom csak 20 km… de nagyon fáradt vagyok!! De csak 20km mi az már semmi… ilyenkor szoktam elfelejteni minden fáradtságot, fájdalmat… hát most annyira nem volt elsöprõ ereje az utolsó 20km tudatának!!


Na akkor induljunk felfelé… a pihenés segített, megindultam tõle… de hamar elfogyott az erõ… éppen h elindultunk felfelé… rájöttem van egy snikersem… na meg is ettem, kellet mert teljesen elment az energiám! Daniékat be is értük újra… aztán leelõztük… felvettem egy ütemet, egyre jobban éreztem hogy kell a lábamra lépni, h ne fájjon… meg aztán folytattam a jobb láb… bot le és karból… jobb láb… és karból! Nem mondom h fájdalom mentes volt, de ahhoz képest amit még Msztimre után vártam, ahhoz képest ez semmi nem volt! Hamarabb felértünk mint vártam, nem is volt olyan vészes :) Nekem Mátrabércrõl vannak Muzslás emlékeim, akkor másik úton mentünk fel, az hosszabb és sok kis hupli van mikor azt hiszed fenn vagy aztán jön még egy kis hupli! Na ahhoz képest ez most sokkal jobb volt :) Végre fenn!! Még világosban, csak titkon reméltem h még világosba felérünk! juhhé!! Mogyi, csoki, mogyi, csoki :) No most akkor csak legurulunk Szurdokpüspökibe és onnan csak 10 km! Na tudtam h nem szeretem ezt a lefelét, Mátrabércen is nagyon utáltam… most se tûnt rövidebbnek, vagy kevésbé meredeknek… gyorsan megindultunk, néhol futólépésben, aztán megint lefogyott az energy… fúú basszus de fáradt vagyok… meg kellett álljak a lejtõ közepén fél percet szusszanni!!


Aztán végre vége ennek a meredeknek… most akkor csak szintben szépen a pontig… olyan lassan lépkedtem, mint mikor az ember alvásból kel fel és próbál kitotyogni a klotyóra XD Tudom milyen kevés van hátra, de basszus… rohadt fáradt vagyok!! Ismét totális kipurcanásig mentem, pedig most nem szaladtam… de ez a túra azért na… elég kemény! hogy is mondjam; futás nélkül is könnyû elfáradni!! ;)


Itt a pont… kóla, az jó, van benne cukor és nem kell enni… azért egy lekváros kenyérrel is sikerült megharcolnom!! Hosszú nadrág fel… és irány az utolsó 10es és a Hársas-hegy! Erre mindenki mondta, h az már nem vészes, könnyû úton csak fel kell gyalogolni… háát… az tény, csak gyalogolni kellett felfelé… de bakker meddig még??!! XD Úgy tûnt ennek a dombocskának sose lesz vége… kb 3x meg is álltam menet közben, Attilából itt sem fogytak ki a viccek… bár tény h az utolsó 30-40km-en már lényegesen kevesebb viccet mesélt mint korábban! Néha megálltam és már nevetve mondtam Attilának: „nem úgy volt h ez a bucka nem is magas?” Tudom h felesleges bosszankodni azon, h milyen magas a hegy… attól még úgyse lesz kisebb a hegy, se könnyebb :) uh teljesen felesleges nyafizni, inkább élvezni kell!! Hát az meg is volt ;)


Nagyon fáradt vagyok, de nem gondoltam volna h ideáig végül is simán eljutok… fõleg nem akkor mikor Msztimrérõl elindultunk! Csodás ajándék h ilyen fájdalommentesen megúsztam… nem mondom, h nem fájt itt is, sõt volt pár lépés mikor könnybe lábadt a szemem és gombóc lett a torkomba, de mindegy, most már fájhat is, mert már pár km van csak! :)


Az ilyen hosszú túrákon mindig eszembe jut a hegymászók elsõ törvénye: „ a hegy erõsebb mint Te”! Ez így van, többször is megtapasztaltam magashegyi túrákon!! egyik hegymászó sem indulhat el úgy h nem tiszteli magát a hegyet, a természet e csodás óriását! Úgy hogy nincs tisztában annak erejével!! Az erõsebbet úgyse gyõzzük le!!

Ezt a túrákra is le lehet fordítani! Egy túra lehet erõsebb mint én, ezt el kell fogadni és tiszteletben tartani!! Valószínû ez vitt engem a Kazinczyn is! Ott is tudtam mikor nekivágtam 200km-nek, h bizony ez a túra több mint valószínû h nálam erõsebb!! Ezt el tudtam fogadni már az elején is, úgy indultam neki, h igen lehet h kicsi és gyenge vagyok hozzá, akkor az úgy van el tudom fogadni, ha menet közben ki kell szálljak, nem leszek csalódott!! Ez nem azt jelenti h feladtam már az elején, hanem azt h el tudtam fogadni ki vagyok és mire vagyok képes és elfogadni ha vmi erõsebb lehet mint én! Igazából így mentem neki tavaly a Kinizsinek is az elsõ 100somnak! El tudtam fogadni az elején is ha nem fog sikerülni és attól nem leszek szomorú… de ha nem vagyok vmire képes akkor nincs miért sírni!!


Így jöttem erre a túrára is, tudtam h elindulok, jól érzem magam és ha nem megy akkor se csalódással fogok eljönni, akkor elismerem h kevés vagyok hozzá, kéz ez vagyok én!! Tiszteletben kell tartani az ellenfelünket anélkül nem gyõzhetünk! Tisztelni kell a csak úgy mint a hegyet úgy magát ezt a megmérettetést amit a túra ad! Nem legyõzni akarni kell, hanem megélni!! :) Én ezt tettem ,megéltem minden percét és fáradtságát és fájdalmát… csak úgy mint a Kazinczyn, csak úgy mint a Kinizsin… :) nem harcolni akartam a heggyel, a tereppel, a túrával, hanem csak megélni!! :)


Végre felérve Hársas hegyre, a tûz mellé kicsit leültem! Tudom csak 6 km van hátra… eddig nem is értettem azokat akiket hosszú túrákon látni szoktam pár km-rel a cél elõtt pihengetni! „ember mindjárt itt a vége, hogy tudsz ilyenkor ülni, mindjárt ott vagy”! Na most megértettem ezeket az embereket, miért ülnek le ennyivel a cél elõtt XD


Attila szerencsére húzott, most már télleg ott leszünk, csak szépen legurulunk a hegyrõl… innen már semmi rossz nem jöhet!! Gurultunk is, amilyen gyorsan csak tudtam, nem azért mert volt erõm hanem azért h minél elõbb beérjek, már nagyon szerettem volna! Csak végig a piroson!! Jah aztán jött egy kanyar az erdõ után… 3 irányú elágazás… na vajon merre?? a nyíl balra mutat… de vajon melyik út… egyiken sincs jel… bár bokros nincs is rendes fa felfesteni… Attila azt mondja, irányba jó uh nagy baj nem lehet… nézzük a térképet is… jah kb így kéne lenni balra szántóföld… hát akkor menjünk… sajnos mire rájöttünk h ez biztos nem a jelzett út, már nagyon lementünk, nem kéne vissza menni… többször megálltunk tanakodni h hol lehetünk… vagy mégis ez a jó út?? Kéne lenni hamarosan egy jobbra kanyarnak… nincs… de mégis van… jó akkor talán mégis jó felé megyünk… meg kéne egy bal kanyar…na az sincs még… meg jelzés se… vajon melyik település van itt mellettünk? Szücsi v Rózsaszentmárton… basszus tuti nem jó úton jöttünk, hol a fenébe lehetünk? mi legyen? vissza? az nagyon sok? „najó” mondta Attila: „itt egy település: menjünk le ha mázlink van Rózsaszentmárton… ha pechünk akkor Szücsi… akkor visszamegyünk a fõúton, nem lesz nagyobb kitérõ mint visszamenni, de legalább akkor tudjuk, h hol vagyunk”!! Jó akkor le a településre… kavarogtunk a szõlõk közt míg végre lejutottunk… de vajon melyik az? áh itt egy busz!! Közelebb megyünk, mi van ráírva… Szücsi!! :O :O :O b****meg!!!!!!!!!! :O :O :O Ezt nem hiszem el… az utolsó 4 km-en elkavarni!! Jó akkor gyorsan, fõútra… éjszaka van sehol senki… jön egy teherautó! intek nem áll meg… "bassza meg, de bunkó"! Egy keresztezõdés, éés egy autó épp áll ki a kertbõl! Elé álltam leintettem!! „bocsánat, merre van a fõút Rózsaszentmárton felé?” Arra mutatja! kb 3 km azt mondta… óh basszus az sok! De mit tudunk tenni!

Nem tudom, de én már vagy 20km óta úgy jöttem h mindegy, már hogy csak érjünk oda… most meg hirtelen bekattant! bakker a 4-es átlag! lehet h most emiatt nem lesz meg??!! :O Nem tudom mi történt velem… vhogy hirtelen nagyon fontos lett az a hülye 4es átlag, télleg nem tudom miért… biztos az Iszkiris emlék miatt ilyen érzékenyen élem meg, akkor az 5,5 felet szúrtam el ugyan ilyen eltévedéssel az utolsó kilométereken!!


Nagyon szégyellem, nem tudom mi történt teljesen meghülyültem… nem is értem, most mi lelt! Emlékszem Kazinczyn mikor Makkoshotykára értem… alig 17km volt a célig… addig nem, de amíg vártam Miklósékra számolgattam h vajon lesz-e 4es átlag… úgy számoltam h 3,5 óra alatt ha beérek akkor még lehet meglehet… akkor felálltam azzal a lendülettel, h jó megpróbálom, hátha… aztán újra átgondolva, necces és fáradt vagyok egyáltalán nem biztos h sikerülne, csak teljesen kikészülnék… eddig élveztem a túrát most csak szenvedés lenne… akkor visszaültem és hagytam elmenni! Tudtam nem ér annyit a dolog és tudtam h jó döntést hoztam, megvártam Miklósékat ás együtt mentünk tovább szépen kényelmesen! Felszabadultan, elengedtem mindent, ami a teljesítésrõl szólt volna!! Akkor se, azóta se bántam meg soha h akkor így lett!


Ezért se értem most így utólag se h miért kattantam meg… sztem életembe elõször mentem teljesítésre. Mondtam ha kell lefutom azt a 3 rohadt km-t… önzõ mód Attilával nem foglalkozva elkezdtem menni ahogy csak tudtam… bassza meg emelkedik még ez is!! Kitört újra a sírás… kisebb hiszti… ha fáradt vagyok és éhes akkor tudom h bármin könnyen kiborulok, amin nem kéne azon is! Valahol tudtam most is a fáradtság lehet az oka… holnap biztos nem fog ez annyira rosszul esni mint most, de basszus a 160-nak így végén elszúrni.. tudom hnap valószínû már nevetve mesélem h „haha… eltévedtünk a 160 végén”! De most mindenkit hibáztatok és sírhatnékom van és… olyan gyorsan mentem ahogy tudtam, futni akarok de amíg emelkedik nem tudok uh amint lejteni kezdett elkezdtem futni… amilyen gyorsan csak tudtam, az út közepén, fájt a talpam, fájt az achilleszem, nem érdekel fussunk… Attila hallottam jön utánam, eszembe se jutott h esetleg ez neki nem esik jól… néztük a km köveket… még csak 1km… jaj basszus… de már közelinek tûnik… igen hamarabb ideértünk, nézem a km követ, ez csak két km volt, hálaég!! Itt a fõút, innen tudom hol a cél, hisz tegnap ott aludtunk… meg a templom… és a piros jelzés… de nem kell, tudom hol a cél… elágazás…najó elbizonytalanodtam, itiner elõ… templom után egyenesen a Kossuth utcán… oh bakker akkor vissza a templomhoz, oké egyenesen… de akkor miért más utca név van kiírva?? na ne már!! jön egy autó! mint vmi idióta ugrálok az út közepén h megálljon! megállt! szuper… még mielõtt felfoghattam volna ha a benne ülõ embernek nemcsak az arca ismerõs, de még rendezõi pólóban is van… kinyögtem a kérdést: „merre van a Kossuth utca?” itt! a célba mentek igaz?? igen!! Akkor arra menjetek, mi is oda megyünk! Szuper… akkor vettem észre h a földre fel is volt fújva h Vadrózsa és nyíl… de hülyék vagyunk bakker!!! Innen fél km! Kocsi megy mellettem, poénból mondom, "elõbb érek oda…" lekezdtem sprintelni, azt várva h a kocsi 10 mp múlva elhúz… de nem szépen jöttek mellettem… hát jó… kicsit lejtett, vitt a lendület, annyira örültem h mindjárt beérünk h akkor futottam tovább! Mondják a kocsiból… 12km/órával haladsz :) na hûûû… hát mindenre felkészültem ezen a túrán, még az eltévedésre is… de arra nem h 12km/órával fogok célba érni!! :O :O :O :O :D :D A kocsiból már telefonon szóltak Zsoltiéknak h érkezünk… gyorsan le is csippantottak! Hát asszem most nem látszott rajtam h nemrég még a tûz mellet ücsörögtem fáradtan… kérdezték, merre jártunk, hisz korábbra vártak… na itt már nevetõsen mondtam h „baszki megnéztük Szücsit”! Ti is?! mint kiderült nem mi voltunk ez egyetlenek… ez azért jól esik, ha az ember tudja h nem csak Õ volt balek! XD


Gyorsan történtek az események. Oklevél, kitûzõ, poló (húúde jól néz ki) aztán még egy üveg bor is a 4. helyért, Erzsinek kupa is a 3.-ért :) nem számítottam a borra, meg úgy semmi ilyesmire se! 4. beérkezõ nõ lettem :) jó oké… ha azt vesszük h összesen 4 nõi teljesítõ volt akkor az utolsó vagyok XD de hát optimisták vagyunk a 4. hely mégiscsak jobban hangzik mint az utolsó XD XD


Kata kérdezte "jössz haza?" többiek esznek és utána…" mondtam "jó"! Én is ettem, bár nem igen ment… aztán összepakoltam, mert indulás volt és… elmentem!!! Nagyon fáradt voltam, alig vártam h aludjak… hazaértem tömören elmeséltem anyának (igen kicsit leakadtam mikor közöltem h a kicsivel több mint 100 az 160 volt XD) aztán ágyba bújtam!

És reggel az elsõ gondolat ami eszembe jutott mikor felébredtem, hogy „basszus!! miért jöttem el olyan hamar???!!!!” tiszta hülye vagyok!! Úgy éreztem, h megszakadt a filmvetítés és nem láttam a film végét.. az uccsó 10 percet… a legfontosabbat!! :( :( Szörnyû volt!! Kazinczyn is az volt, mire beértem már mindenki elment… aztán mi is hamar eljöttünk… olyan hirtelen lett vége… akkor megfogadtam h soha többé nem rohanok el túra után… és most ismét! még hirtelenebbül vége lett… amire hónapok óta várt az ember… az egész út; a két nap… és aztán huss!! egyszer csak vége!! Attilától sem tudtam elköszönni, mert pont elment a bringájáért mikor mi elindultunk! Tejó ég milyen hülye vagyok!!

Egész nap szarul éreztem magam, szörnyû hiányérzettel, azt kívántam bárcsak újra tegnap lenne, ott ülnénk az asztalnál az ebédlõben, várnánk a beérkezõket… és megbeszélnénk mindent ami a túrán történt!! :( Most meg már kész, vége, a múlté minden… annyira bánom!! Ez persze nem Kata hibája, neki nagyon hálás vagyok h hazahozott, ez csak az én döntésem volt, h eljöttem… magamnak köszönhetem!

De ismét csak rájöttem, h egy túra nem kerek ha nem éled meg igazán… kell a várakozás…kell maga a túra… és kell a befejezés!! Nekem sajnos most elmaradt a befejezés! Elköszönni sem tudtam személyesen attól az embertõl akivel életem leghosszabb túráját tettem meg… kb. 130 km-t együtt mentünk, spontán, ennyi ideig a társam a volt… nélküle lehet be se érek a célba…?! és még egy sziát se mondtam neki… és bocsánatot se tudtam kérni személyesen amiért olyan szörnyen viselkedtem a végén!! :(:(


Tanulság: nem szabad elrohanni… mindennek meg kell adni a módját és idejét! A túrákra nem csak felkészülni kell… de levezetni is anélkül nem teljes az élmény!!


Na lelkizéseket félretéve, összefoglalva a túrát!! Szuper volt!! Szuper kemény! Szuperül szervezve (habár azt a Zám-pataki bója dolgot még nem sikerült megbocsátanom… XD ) de tényleg, semmi panaszunk nem lehet, a szervezést illetõen! Jó volt az itiner, jól volt jelölve, annyi ellátmány volt h csak na… majdnem minden ponton legalább vmi rágcsi, ha épp nem kenyér… vagy meleg étel , 3x menet közben + a célban! 160 km-re elég volt 1-2 szelet csoki a biztonság kedvéért uh elismerésem!! A hangulat is király volt, minden ponton minden segítõ kéz, mindenkinek köszönhetõ volt ez a remek hangulat!! Az útvonal… hát igen, azt nem kell bemutatni 158,4km közel 6500szinttel, magáért beszél… egy szóval ultradurva :) Köszönet a szervezõknek ezért a felejthetetlen élményért!! Én csak egy vmit hiányoltam az útvonalból… SZÜCSIT!!! :D remélem jövõre beleteszitek hivatalosan is!! :) :) :)


És köszönöm szépen Attilának ezt a szuper vidám társaságot, a rengeteg viccet, azt h megvárt mikor kellett, támogatott, hogy társam volt… és hogy nem haragszik a hisztim miatt!!


Ismét hatalmas gondviselésben volt részem a túra során!! Hálás vagyok mindenért, a csodás idõjárásért, a sok kedves emberért, a gyönyörû tájakért amiket Mátra kínál nekünk… és h vannak még akik megszervezik ezeket a szuper túrákat… és vannak bolondok akik meg elindulnak rajta, h még felejthetetlenebbé tegyék a kalandot!! ;)


Éljen a Mátra, éljen a túra, éljenek a bolondok!!


Köszönöm a figyelmet!! :)


u.i.: ha minden igaz 1,5 perccel sikerült a 4-es átlagban benn maradnom… no komment!!

 
 
CsSTTúra éve: 20152015.09.14 09:10:52
megnéz CsST összes beszámolója

Beszámoló a Vadrózsa 160-ról, ill. annak az elsõ 70 kilométerérõl:


http://kinizsiszazas.blogspot.hu/2015/09/a-vadrozsa-160-tortenete-avagy-hogyan.html

 
 
 Túra éve: 2014
GEONEOTúra éve: 20142015.01.02 09:19:29
megnéz GEONEO összes beszámolója

 


Vadrózsa 2014 (20km, lefutva)



 







Ismét indult a Vadrózsa túra!



Már korábban be terveztem, hogy ide biztosan menni, mennünk kell. A táv még nem volt eldöntve, függött attól, hogy kikkel megyünk vagy csak gyors séta lesz, esetleg futás.

Elõzõ nap már vártuk és megbeszéltek alapján max. a 20km-es táv mert akad még tennivaló. Igaz már a 30km-eset legyalogoltam volna, kicsit azt a környéket is újra megnézném.

Változott a program. Reggel korán ébredtem, de senki más nem akart indulni, kell a pihenés - mondván. Hát akkor legyen, megyek Én  egyedül is, legalább futok egy jó ízût így reggelrõl. Gyorsan össze szedtem magam, amihez mégis kellett vagy fél óra.

Négykerekûvel legurultam a starthoz közel, majd gyalog a regisztrációs pulthoz. Legnagyobb örömömre, rengetegen voltak. Mindenhol parkoló autók és nem csak magyar rendszámosak. Juj, de jó lesz ez a mai nap! Sok-sok ismerõs arc és sok-sok új túrázó. Az idei év rendhagyó, öt táv közül lehet választani 10, 20, 30, 50 km és egy egyszeri rendezésû 150km.  A túra része a Mátra teljesítménytúrázója mozgalomnak, tehát jár érte egy pecsét az elhanyagolt füzetembe is, ami sajnos nem dicsekedhet rengeteg km-el. Ebben az évben beterveztem a 150km-t, de mindig úgy jött ki, hogy vagy nem értem rá, vagy az országban sem voltam. Sebaj, gyûjtöm még decemberig, vagy talán jövõre össze jön.



Hopp, Én következek, mennyire is? Hát mivel futni szeretnék így a 20-assal kiegyezek, legyen. Nevezési díj befizet, sõt 50%-os kedvezményem is van - jöhet a dokumentum és indulás.

A rajtban találkoztam ám ismerõssel, kollégával és még családtaggal is. De jó, irány mindenki ki a szabadba.




Vadrózsa 20

 

 Indítás: 7.00-9.00(10:00) óra Nevezési díj: 1200 Ft/fõ Táv (terepen): 18.5 km Szint (terepen): 520 m Szintidõ: 6 óra MTSZ pontszám: MTSZ 38 pont MSTSZ pontszám: D24/5,5

 




Rajt:Cél: Rózsaszentmárton, Arany lámpás bt. Horgásztó (borozó) Bányász út, Rózsaszentmárton 

 0km / 7:43

Egy darabig egy kollégámmal sétálunk a part felé, legalább beszélgettünk egy kicsit. Õ hozta a kutyáját is, aki nagyon örült a szabadnak vadászkutya révén. Irány a part egy kellemes kis bemelegítésként. Ezt a távot nem nagyon szeretem, mert nincs nagy látványosság odafenn a Kopasz oldalon.

Mikor a mûútról letértünk, már nem bírtam tovább, elköszöntem az 50-es távosaktól majd Futás!

 

- Kopasz-oldal 3,2km


 

Itt csak egy kis ellenõrzõ pont volt. Gyors pecsételés majd futás tovább, hamarosan jön a kedvenc helyem a Somlyó. Ott úgy is lassulok egy kicsit, mert felfelé a tetõre csak séta lesz.




- Somlyó-hegy 8:35 / 5,8km




Hát igen gyors gyaloglás kicsit fújtatva felfelé, de már nagyon vártam a tetejét. Sok túrázóval találkoztam, mindenki felpakolva,  Én meg két szelet csokival és fél liter folyadékkal szaladgálok itt. Na végre, felértem a tetõre, jöhet a sorban állás, várom a pecsétet. Nem szusszanok, hiszen felfelé séta volt, ott kipihentem magam, irány futásban, rohanásban lefelé a hegyrõl. Már régen ki akartam próbálni, milyen ezen a távon, szakaszon lefelé futni.

Hát mit mondjak, tetszett, viszont eléggé csapkodott a lábam a talajon. Nagy szinteltérés és meg csak próbáltam lassítani lefelé, néha sikertelenül. A túrázók kedvesen engedtek lefelé, utat biztosítva nekem. Mire leértem egy kicsit szusszannom is kellett, gyorsan jöttem annyi biztos.

A Ferenc-tanya felé jött az irány (6,9km), itt is lehetett már futkározni, hamarosan jön a jobb kanyar irány le a Széles-kõhöz, vagyis az Apci tengerszemhez a tóhoz. Itt is találkoztam már újra gyalogosokkal, persze Én futva csak elõzgettem a népet.

Most nem igazán nézelõdtem, nem nagyon fotózgattam, hiszen a futás volt a cél és a táv legyûrése. Még a geoládákra sem koncentráltam és a saját rejtésemre sem a dombtetõn.




- Széles-kõ 8:52 / 8,4km




Be az erdõbe, csak futás. Végre a másik odavezetõ út felé ment a túra, legalább láthattam ezt a szakaszt is, erre már vagy 15 éve nem voltam. Jobban tetszett mint a megszokott út, nekem könnyebb is volt. Percek alatt már az állomásponton is találtam magam, ahol pecsét és egy kis szõlõ fogadott. Gyors csevely a korábbi túratársakkal akik a pontot voltak, Õk most csak horgászgatnak, nem túráznak, hiszen szervezõk.

Pihenés, s már indultam is toronyiránt fel a turista útra. Nem nagyon kedvelt szakaszom következett. Apró szinteltérésekkel felfelé, csakis felfelé a Hármashatárhoz. Itt egy kicsit lelassultam, a pihenés az oda - olyankor mindig kifáradok, ha megszakítom a futást.

 

- Hármashatár 9,8km

Itt most nem volt ellenõrzõ pont, sajnos elég kevés pont-õrt tudtak beszervezni - szerintem ha Én vállaltam volna akkor itt lettem volna egész nap. Ez van, Én futni szerettem volna, ezért is nem jöttem most el szervezõnek. Talán majd egyszer.

Innen jobbra, mert a 30-50 távok haladnak balra, az ilyen gyenge 20-asok pedig jobbra a Pincék felé.

 

- Pincék 9:35 / 13,4km




Ez is egy futó szakasz, mármint amikor a pici emelkedõnek vége van. Innen szinte már csak lefelé vezet az út a Pincék ellenõrzõ ponthoz. Az már az utolsó pont a cél elõtt, onnan már nem sok lesz hátra.

Futottam Én, de néha meg-meg álltam, sõt még egy túrázóval is beszédbe elegyedtem. Kicsit rontott ez az idõmön, de hát ebben a jó idõben jól is esett egy kis séta.

Lankás! Akkor futás, mert gyorsítani szeretnék. Irány le a Pincékhez. Kicsit rövidítettem a szakaszon, nem akartam kóvályogni a pincék között. Jöhetett az utolsó neki futás irány jobbra a régebbi pincék fel. Itt is ismerõs arcok vártam, borral is, de még vezetek. Pezsgõtabletta és mûzli na meg egy pecsét és már futottam is tovább. Kis emelkedõ ami a pincék útjára vezet, aszfalt ami csak csapkodta a lában. Ekkor már éreztem, hogy sokat pihentem, kicsit lassabban megy a futás és sokat is kell pihennem menet közben. Csak öregszik az ember, nem lehet mindjárt végig futni ezt a távot a szinteltérésekkel együtt.

Erre lakom, ismerõs környék, már látom is a templom tornyot (16,2km), jöhet Rózsaszentmárton és a településen való futás.




- Rózsaszentmárton 10:14 / 18,45km




Beértem, irány átszelni a falut, köszöngetés ismerõsöknek. Na ekkor már éreztem valamit a térdemen, nem nagyon akart menni a futás - ellenkezett. A csípõm sem a legjobb állapotban van már - maradt az utolsó fél, 1 km-re az erõltetett futás vagyis már csak a séta. Biztosan a hegyrõl lefelé vezetõ csapkodós futás, meg a sziklára való oldalra lépés volt az oka. Egy térdszorító jól jött volna.

Be is értem a célba - már örömmel fogadtak. Pecsét majd gratuláció és a kitûzõ az oklevéllel. Azt hiszem jól teljesítettem, legalábbis nekem ez majdnem megfelelõ volt. Szerintem a következõ futásom, ismét a 30 lesz ezen a tájékon.




Pihenés képen megnéztem a tavat, a horgászversenyt, meg egy autót (TESLA) és már indultam is hazafelé. Kicsit lelassulva a térdem miatt.

Na ami ezután következett, az nem volt kellemes - lábra is kellett állnom - ez az ami nehezem ment. Kötés a lábra, így elviselhetõbb volt a nap hátralevõ része. Jól esett, nem tántorít el ez sem a távoktól.

Köszönet a Héricsnek, a szervezõknek - a mindig színvonalas rendezésért és a túráért. Este még nyomon követtem a 150km-es túrázókat, kitartóak.

 

 

Rögzített "csiganyál":




Képek:

 




GEONEO


 
 
martyeTúra éve: 20142014.09.16 08:19:58
megnéz martye összes beszámolója

Vadrózsa 150 - 2014.09.06-07. - 146 km, 6016 m+


A szokásostól eltérõen erre a túrára elég konkrét tervekkel érkeztem, habár a formámat ismerve legbelül nem igazán hittem el, hogy sikerülhet a dolog. A nagy terv a 30 órán belüli teljesítés volt. A fõ motiváció erre az UTMB felkészülés volt, mivel augusztus végén belémnyilalt, hogy már csak egy év, és rajthoz állok a Mont Blanc alatt. A másik hajtóerõ az volt, hogy három Mátra 115 seprés után eléggé bennem volt a mehetnék, és kíváncsi voltam, hogy mit tudok magamból kihozni egy hosszú mátrai túrán, ha a saját tempómban mehetek.


A pénteki leutazás kicsit kalandosan alakult, mivel nem vettem észre a selypi megállót, így csak Zagyvaszántó után szálltam le. Ezzel nyertem bõ három kilométer nagyhátizsákos betonozást és bebuktam a kinézett átszállást. Kilépve épphogy elértem Selypen a fél órával késõbbi buszt, amin nagy örömömre találkoztam Õrsi Bálinttal, aki ismerte a járást Rózsaszentmártonban, így telefonálgatás nélkül megtaláltuk az iskolát. Közben majdnem elcsábított az egy héttel késõbbi Csukás 100-ra, és habár nagyon megmozgatta a fantáziámat a brassói túrákon számomra kimaradt hegység bepótlása, végül gyõzött a pénz- és idõhiány, így meghagytam Bálintot az egyetlen magyar indulónak (legalábbis belhonról).


A suli tornatermében a szállást elfoglalva még eszünk és térképészünk kicsit, és közben kiderül, hogy Bálint is kb. 30 órás teljesítést tervez, bár õ elsõ sorban a kényelmes hazaút miatt (így lehetett jól elérni a napi két közvetlen pesti busz egyikét). Ennek megörülök, és óvatosan jelzem, hogy amíg bírom a tempóját, addig akkor vele tartok majd. Elég hamar, este 10 körül eltesszük magunkat, és elég nyugis, kifejezetten pihentetõ alvás után ébredek fél öt körül. Reggel hideg zuhannyal indítom a napot, ez elég jól felébreszt. Kis pakolás után átbattyogunk a horgásztó mellett lévõ kocsmába, ahol átvesszük az itinert, majd várunk a rajtra. Jópár ismerõs arccal, kedves túratárssal találkozok: itt van Verõcei Józsi, Megyesi Balázs, Cser Zoli, Suppan Sára, Takács Edit és a hõs seprûk, Szlatki Gabi és Thold Tibi. Habár kicsit számítottam rá, hogy a szokásos össze-vissza tempóm miatt még sokukkal mehetek együtt majd a túra során (talán ez az egyetlen jó oldala a hosszú távok kiegyensúlyozatlan teljesítésének), sajnos ezúttal velük csak ennyi volt a találkozás.


Pontban hatkor elrajtol a családias, 38 fõs mezõny. Bálinttal megindulunk hosszú, gyors léptekkel, így viszonylag hamar elszakadunk mezõnytõl. A faluból kivezetõ hosszú betonúton Szabó Judit ér minket utol kocogva, majd egy futó srác is csatlakozik, akit késõbb Horváth Attilaként ismerhettünk meg. Közben hûséges M115 seprõ társam, Koppány is utánunk kopog a botjaival, és így ki is alakul az ötfõs alakulat, ami mindig kicsit változva, mozgolódva, de innentõl elég sokáig halad az élen. A társaság nekem kicsit túl sokat kocog, én síkon és emelkedõn ezt nem vagyok hajlandó utánunk csinálni, így a rendes lejtõkön gyorsabb futással, az emelkedõkön pedig kicsit gyorsabb gyaloglással kompenzálok. Ezzel a technikával le-le maradozgatok, de összességében azért tartom a tempót.


A túra elsõ szakaszán nagyon sûrûn vannak az ellenõrzõpontok, mindenhol többen is várnak minket, mindenhol kapunk legalább valami apróságot, és a rendes kajapontokon pedig minden van, amire csak vágyhatunk. Az elején számomra teljesen ismeretlen helyeken haladunk (Somlyó, Széleskõ, Eszter-forrás), majd jönnek az ismert helyek furcsa irányból és sorrendben (Havas - Világos-hegy). Kábé pont tartjuk a pontnyitásokat, de Gyuriék még nincsenek a Havason, mikor odaérünk, így fényképezkedünk egyet, az eddig még néhol velünk tartó Czimbály-jal. Az ereszkedéskor hamar szembejön Medvegyu és kisfia, Misi. Gyuri jobb híján zsíros ujjlenyomattal pecsétel a lapunkra. Továbbindulva Fajzatig az ismerõs úton megyünk, onnan viszont jócskán eltérünk a szokott M115-ös ruitntól.


Hogy mennyire fölkészületlen voltam az útvonalból, azt jól mutatja, hogy csak a Világos-hegy alá beérve, a Z3-ra ráismerve döbbentem rá, hogy itt milyen merényletet is terveznek ellenünk. A hegy lábánál találkoztunk a valami kommunikációs baki miatt késésben lévõ pontõrrel, akinek pár üveg víz felvitelével könnyítünk a csomagján. Nem ízlik az emelkedõ ebbõl az irányból, de azért még mindig rövidebbnek tûnik, mint azokon a bizonyos júniusi reggeleken a gravitációval megsegítve. Itt Koppány kissé hátramarad, én pedig lefelé egy kicsit több és gyorsabb futással valahogy behozom Juditot és Bálintot, akiktõl pedig idõközben Attila ellépett. Szentimréig együtt haladunk, persze a szokásos lemaradásaimat beleértve.


A Hóvirág kocsma elõtt szuper a kajapont, a húslevesben egész csirkemellek úszkálnak. Nekünk egy bõ tíz perc itt pont elég a feltöltõdéshez, és így Attilával indulunk tovább, aki egy kicsit többet idõzött itt. Már elmenõben vagyunk, mikor Kopi is beér. Kifelé menet kicsit ismételjük az útvonalat, ezalatt szembetalálkozunk Maku Lacival, aki a mezõny után indult, és most nagyon jön. P-P+-en megkezdjük a hosszú ereszkedést, amit én teli hassal nagyon nem tudok úgy megfutni, mint ahogyan azt a többiek teszik. Jó hamar le is maradok tõlük, és majd csak ahogy rendesebben elkezd lejteni a terep, és a hasamban lötyögõ leves elér egy tisztességes emésztettségi szintet, akkor tudok jobban utánuk lódulni. Bálintot már egyedül érem utol a vadkerítés környékén, hagyta elmenni Juditot és Attilát, õ nem akarta az egész lefelét megfutni. Ennek nagyon megörülök, így végre egy olyan szakasz következik, amikor rendesen toljuk a gyors túratempót mindenféle futós túlkapás nélkül.


Lajosházán a szuper kajaponton jól feltöltõdünk, mindketten rengeteg szörpöt megiszunk. Mátrafüred felett nagy meglepetésemre nõvérem és férje jönnek szembe, akik hátukon a gyerkõcökkel túráznak. Hívnak, hogy majd ugorjak be hozzájuk, mikor következõleg Szentimrére érünk, de mondom nekik, hogy az éjszaka közepén inkább nem ébresztem fel õket. A Kozmári kilátónál lévõ ponthoz érve rendesen meglepõdünk, mivel a pontõrtõl megtudjuk, hogy még csak egy srác haladt el eddig a ponton. Ezek szerint Judit valahol elkavart. Pár percet itt töltünk, és induláskor Juci be is esik, kiderül, hogy még pár kilométerrel korábban a bozótba menõ hirtelen balost nézte be a zöldön.


A lépcsõn pár kisgyerekes családot kerülgetve érkezünk le Füredre, és innen jön számomra a túra legkevésbé kedves szakasza (nem, nem a Zám-patak!). Így koradélután rengeteg a turista a településen, így jó sok manõverezés és kerülgetés árán jutunk csak végre vissza az erdõbe, ahol egy komoly emelkedést kezdünk meg a K+-en a Kékes felé. Nem haladok rosszul, de érzem, hogy nem bírom Bálinték tempóját, egyszerûen erõsebbek nálam. Felkészülök a mostanában szokásos meghalásra, végülis 55 elég tempósan lenyomott kilométer után nem is csoda, inkább az a durva, hogy eddig bírtam. Beletörõdök, hogy lemaradok, de azt megfogadtam, hogy most nem váltok a szokásos takaréklángra az elsõ megzuhanáskor, hanem nyomom neki, amíg bírom, így épp csak annyira veszek vissza, hogy a pulzusom ne szökjön az egekbe, de továbbra is erõltetem a tempót. Mire a csúcs közelébe érek, már egy havi átlagos csapadékmennyiséget ki is izzadtam, de Juditékat már rég nem látom magam elõtt.


A kékesi etetõponton azért még ott érem õket és közösen dõzsölünk a szuper kínálatból. Annyi minden van, hogy a felét se lehet kipróbálni, de kólából és gumicukorból elég sok lecsúszik. Amúgy 10 órán belül értünk ide, így 62 km és 2676 m szint után még 6-os átlag fölött vagyunk. Kopi ismét indulóban ér utol minket, én ezután megint rátapadok Bálintékra. Egy pillanatra sem azért, mert versenyezni akarnék velük (vagy bárkivel önmagamon kívül), de érzem, hogy ha továbbra is hajtani akarom magam (ami bizony kell az idõtervemhez), akkor valakikkel húzatnom kell magam, mert egyedül bele fogok lustulni. Juditék erre kiválóan megfelelnek, mivel a meredek lejtõkön kívül szinte mindenhol olyan tempót nyomnak, ami nekem már pont kicsit kényelmetlen. Síkon és lejtõn Judit csapatja, Bálint követi, az emelkedõkön pedig Bálint indul neki és Judit tartja a lépést. Én meg mögöttük izzadok, ipari mértékben. A kék gerincút szokás szerint gyönyörû, nagyon jó most kivételesen lefelé menni rajta. Azért a hullámvasutazás itt is feladja a leckét, vannak szép kis emelkedõk. Oroszlánvárról lefelé érett szedrek lassítanak minket, amikbõl pár perc múlva a lenti szuper etetõponton is bõven találunk. Tankolunk rendesen itt is, de azért nem idõzünk sokat, a piros sávra áttérve hamar Óhuta felé vesszük az irányt.


Továbbra is húzatom magam Bálintékkal, de a P+ egy murvás szakaszán buta hibát követek el, és felveszem a munkahelyi telefonomat. Ez pont eléggé belassít ahhoz, hogy mire elvesztem a térerõt, és megszakad a vonal, õk már egy kanyar mögött eltûntek. Zsebre teszem az addig a táskámban lapuló mobilt, mondván, hogy majd folytatom a hívást, ha lesz térerõ. Furcsa helyrõl hallom Juditék hangját, így kicsit összezavarodok, és fel-alá rohangálok egy sort, nem létezõ letérést keresve. Ez alatt persze még jobban elhúznak, és mire továbbindulok a helyes úton már jó nagy lemaradásban vagyok. Elkezdem megnyomni, és a S- emelkedõin néha már fel is tûnnek, de végül csak nem akarom utol érni õket. Nagyon megyek, egyre csak emelkedek, de már rég nem láttam õket. Egy idõ után gyanús lesz, hogy ennyit emelkedek, mikor igazából azért összességében lefelé kéne jönni a hegyrõl. A leírást elõvéve ráeszmélek, hogy nagyon félreértettem egy korábbi instrukciót, és az S+-re való jobbra letérés helyett maradtam a S-/S+ kettõsön, ahol egy 1,5-2 kilométert fölöslegesen jöttem felfele. Nem vagyok túl vidám, ahogy elkezdek brutális sebességgel lefelé rongyolni, vissza az elágazáshoz. Tudom, hogy Bálinték már messze járnak, de azért nyomom neki, hogy hátha Kopit vagy méginkább Maku Lacit még beérem valahol Óhuta környékén.


Most már áttérve a sima S+-re bevetem magam a Pál-bükk patak völgyébe, továbbra is futva/kocogva, amennyire csak megy. Mikor kiérek a mederbõl, egyszer csak belémnyilal, hogy nincs a zsebemben a telefon. Nem vagyok boldog. Amióta visszafordultam a rossz irányból, eszetlenül rongyoltam, és egyszer se csekkoltam, hogy a zsebemben van-e még a mobil. Biztos vagyok benne, hogy még valahol rögtön a visszaforduláskor hagyhattam el. Nem elég az eltévedés, még ez is kellett. Nem, én nem fogok visszamenni még egyszer arra a bónusz a 1,5-2 kilométeres kitérõre, hogy szürkületben keressem azt a vacakot. Nem. Nem és kész. Megyek tovább. A lendület még csak-csak megmaradt, de a morálomat csak úgy húzom magam után a sárban és az út porában. A telefont leírtam veszteségként, de magamban a túra rendes teljesítését is kezdtem temetni. Pontban 7-kor, végre csak elérem Klarissza csevicét, ahol Gyuri már a teljes családdal kiegészülve fogad. Rögtön kérdezem õket, hogy Kopi meg Laci mikor mentek el. Értetlenül néznek rám, kiderül, hogy még csak az elsõ három haladt el, Bálinték elõttem kb. 35 perccel.


Kapok finom bográcsgulyást, és miközben eszegetem, megérkezik Kopi. Tõle megtudom, hogy Lacinak jó ideje hírét-hamvát nem látta, habár ígérte neki, hogy a Kékesig utoléri. Én Kopinak rögtön jelzem, hogy innen vele mennék tovább, mert az eleje már messze jár, és nincs kedvem egyedül nekivágni az éjszakának. Hosszabb pihenõ után már fejlámpát elõvéve indulunk el az erõs szürkületben. Óhután áthaladva vacakolunk a sárga jelzés követésével, és pár perc múlva valahogy ismét a faluban találjuk magunkat. Ezután a malõr után már nincs gond az útkövetéssel, én teljesen Kopira bízom magam, aki fejbõl tudja az útvonalat gyakorlatilag végig. Néha elkezd csepegni az esõ, de szerencsére semmi vészes nem kerekedik belõle. Sasváron az autós büfé elõtt lévõ ponton jól elkólázgatunk, és most már fejben kicsit visszazökkenve, a mentális gödörbõl kijõve tudok nekivágni a következõ, jól ismert szakasznak.


Már elõre várom, hogy végre nem déli napsütésben kell megmászni a lipótokat. Visszafogott tempóban vesszük az akadályt. Közben az esõ kicsit jobban rákezd, de az izzadtság jobban eláztat minket, mint amit fölülrõl kapunk. Még egy kis enyhe emelkedés a gerincen, és Galyatetõn áthaladva jöhet az egyik kedvenc helyem, Galyavár, ezúttal szokatlan irányból. A sáncnál kapunk pecsétet, majd megkezdjük a jó kis ereszkedést. Itt a Galyavár környékén kezd el annyira esni az esõ, hogy néha már elgondolkozok az esõkabáton, de végül úgy döntök, hogy túl meleg van hozzá.


Leérve nem Almás, hanem Szentlászló felé vesszük az irányt, a K+-en. Sok idõnek tûnik, míg elérjük Vöröskõt, Vinattiék szuper pontját. Természetesen még meg se érkeztem, és már a Bucseccsal szívat, én bosszúból szörnyû szóviccel fárasztom. Közben az esõ teljesen eláll, és jöhet a jól ismert Szorospatak-Ágasvár kombó. A zöldet gyakorlatilag végig megfutjuk lefelé, így kicsit bokatörõbb most, mint ahogy emlékeztem rá. Lent a volt ifjúsági táborban találjuk Vándorcsillagék pontját, ahol sok kaját megkívánok, de annál kevesebbet tudok tényleg meg is enni. Az elõzõ ponttól 40 percen belül itt voltunk, szinte pontban éjfélre értünk le, így az elsõ 100-as 18 óra alatt lett meg. Hiába, azért az éjszaka és a bekeményítõ szintek (kb. 1000 méter az utóbbi 20-ason) rendesen lerontották az átlagunkat. Kicsit már nehéz felállni, de azért kikecmergünk a táborból, és irány Ágasvár a szokott úton. Továbbra is csak a növényzeten maradt víztõl ázunk, de azért attól is lehet rendesen. A tempónk most se túl rossz, úgyhogy azért nem is jön rosszul néha egy kis hûsítés.


A turistaházhoz felérve rögtön továbbmegyünk a csúcsra, és csak a fenti szúróbélyegzés után ülünk le lent kicsit eszegetni. A pontoknál való érdeklõdésekbõl az derül ki, hogy Bálint, Judit és Attila együtt mennek, és olyan 1-1,5 óra között változik a távolságuk tõlünk. Innen Mátraszentimre felé indulunk vissza, ahova hajnali három körül érkezünk. Kopival továbbra is nagyon kényelmesen tudok együtt menni, elég kényelmes nekem a tempója, és a tájékozódás terhét teljesen leveszi a vállamról. Kopinak amúgy mondtam is, hogy már mikor az induló listát láttam, akkor tudtam, hogy mi fogunk ezen a túrán huzamosabban együtt menni. Egyszerûen éreztem, hogy õ is úgy fog idejönni, hogy ki akarja gyalogolni magából azt, ami benne maradt az utóbbi évek Mátra 115 seprései alatt. Nagyon tetszik a helyzet, hogy itt is együtt megyünk, de ezúttal a mezõny elsõ felében.


Még egy adag szuper húsleves után végleg elhagyjuk Szentimrét, és nekivágunk a túra utolsó 35 kilométerének, ami a túra legnagyobb szívásait tartogatja számunkra a Múzsla körüli kalandokkal. Fallóskutat hamar elérjük, és innen kifelé, a jó kis monoton betonozások alatt durván rámtör az álmosság. Jönnek a menetközbeni bealvások, botladozások. Ahol egy kicsit változatosabb az út, és figyelni kell, ott némiképp magamhoz térek, de egészen hajnalig eltart ez a kómázós szakasz, gyakorlatilag Zám-patak völgyének lejáratáig. Az egyik legjobb pillanat az volt, mikor az egyik elalváskor arra ébredtem, hogy lefejeltem egy vizes faágat. Ez legalább egy öt percre felébresztett. Összességében azért nem volt olyan vészes az alvajárós szakasz, de azért bevallom õszintén, már vártam a Zám-patakot, hogy végleg felébresszen. Mondanom se kell, nem okozott csalódást.


A kezdeti bozótos szakasz nem is volt olyan vészes, azért látszott, hogy dolgoztak rajta páran, hogy valamilyen szinten járható legyen. Azért persze így is össze lehetett szedni jó kis karistolásokat, de belefért. Az igazi szívás ezután következett, mikor a csúszós fatörmelékkel elárasztott patakmederben kellett haladni. Én kifejezetten szeretem a technikás, bokatörõ szakaszokat, de ebben én se nagyon találtam élvezhetõ részt. Mikor innen végre kijutottunk, sokkal jobb lett a helyzet. A Zám-patak többi része nagyon szép, és a köves-törmelékes mederben már egész jól lehetett haladni, itt kifejezetten élveztem az útkeresést, és föl is kapcsoltam 6-os átlag köré. Itt Kopi kicsit lemaradozgatott, és egyre inkább mondta, hogy õ majd lassú lesz fölfele a Múzslára, és menjek nyugodtan. Én persze mondtam, hogy én is, úgyhogy semmi gond.


Még egy szúróbélyegzés hamar elérjük a már jól ismert vadetetõt és Z3-et, és jöhet a jó öreg Sóbánya-patak-völgy. Ez az a szakasz, ahol M115-ön mindig teljesen elkészülök, és a végsõ meredélyen már csak gyök kettõvel tudok felmenni. Rákészültem, hogy ez most is így lesz, de nagy meglepetésemre ezúttal tisztességes tempóban fel tudtam menni. Iszonyú jó érzés volt, hogy van erõm a fölfeléhez, és ha nem is túl gyorsan, de egy biztos tempóval, megállás nélkül föl tudok érni. A csúcson alig kellett pár percet várni Kopira, annak ellenére, hogy már nagyon temette magát. Én nagyon rá voltam pörögve a 30 órán belüli beérésre, és most, hogy ilyen jó tempóban felértünk a Múzslára, ismét látszott rá esély, innen 4-es átlaggal, meg kellett, hogy legyen. Kopi nagyon fájlalta a talpát, és nagyon határozottan megmondta, hogy õ nem fog tudni sietni lefelé, úgyhogy menjek. Gyõzködtem kicsit, hogy simán tudunk együtt menni, de végül õ nyert, és egyedül indultam le a csúcsról.


Próbáltam az összes lejtõt megfutni, és habár már nem volt nagyon fiatalos a mozgásom, azért elég jó tempóban sikerült a Diós-patakhoz leérni, ahonnan többnyire már csak sétáltam Szurdokpüspökibe. Idõben vagyok, már csak az eltévedéstõl tarthatok. Alig akarom elhinni, hogy sikerülhet a 30 óra. Következik a számomra teljesen új Nagy-Hársas, felkészülök a legrosszabbra. Az ésszerûség határain belül tolom fölfelé, ahogy csak bírom, és meglepõen hamar elfogy a 350 méter emelkedés. Pontban 10-kor érek fel. Itt tudom meg, hogy Attila ellépett Juditéktól. Innen már csak tovább a piroson, hét kilométer, végig lefele.


Boldogan indulok tovább, már elõre feldob a tudat, hogy sikerülni fog az eleinte irreálisnak tartott tervem. Szerencsére a jelzések és a leírás jó, így az eltévedéstõl se kell komolyan tartanom, magabiztosan fogyasztom a maradék kilométereket. Hamarosan célegyenesbe fordulok, jön a hosszú betonozás, a templomtornyot bámulva. Õrült hosszú szakasz, de jó a kedvem, húz a cél. A faluba érve a biztonság kedvéért útbaigazítást kérek, így nagy gond nélkül megtalálom a turistaszállót.


Délelõtt 11 óra 11 perckor, 29 óra 11 perccel a tegnap hajnali rajt után toppanok be célhelyiségbe. Úgy tûnik, nem számítottak rám, egy pillanat, amíg rájönnek, hogy teljesítõ érkezett. Molnár Zsolti gratulál, Sára Peti fotóz. A többiek az asztalnál esznek, mindenkivel kezet fogok, gratulálunk egymásnak. Egy órán belül érkeztem Bálintékhoz képest, és másfél órán belül Attilához képest. Jó érzés, hogy nem nõtt a távolság, és ennyire közel voltam az elejéhez. Kevesebb, mint fél óra múlva Koppány is beér, azért õt se kellett félteni. Teljes a Mátra 115 seprûk diadala!


Elõször a zuhanyzó felé veszem az irányt, és csak aztán ülök le kajálni. Közben beszélgetek Sára Petivel, aki egy laza 18 órás beac maxi teljesítés után jött át ide a célba, és õ mondja, hogy kapni fogok kupát, merthogy harmadik férfi beérkezõ voltam. Nekem ekkor jut eszembe elõször ez a helyezés dolog, tényleg csak a 30 órán pörögtem végig. Persze nem is tudtam, hogy itt egyáltalán számon tartják, nem hogy díjazzák a leggyorsabbakat. Ez nyilván nem volt cél, de minden esetre jól esik az elismerés. Kapok kupát, bort és Vadrózsa 150-es órát. Persze megköszönöm Juditnak, hogy nem férfi, és így dobogóra kerülhettem én is. No meg persze ehhez kellett az is, hogy sok-sok gyors ember a beacon és a forrástúrán legyen, de ennek ellenére azért büszke vagyok rá, hogy a 38-as mezõnybõl és 28 teljesítõbõl ennyire elõl végeztem.


Azt tekintve, hogy az utóbbi években milyen formában vagyok, tényleg kisebb fajta csoda volt a teljesítményem ezen a túrán. Nem is tudom, hogy minek volt ez köszönhetõ. Lehet, hogy Brassó hegyei és brutál szintjei edzettek meg kicsit, lehet hogy a hegyek által belémpumpált lelkesedés és az a miatti kevés edzés tette meg a hatását, vagy a túra elõtti két napban elfogyasztott majdnem egy kiló tészta tett ilyen jót, vagy ez az összes együtt, vagy egyik se, és csak egy anomália volt az egész. Minden esetre hihetetlen jó túraélmény volt, amiért végtelenül hálás vagyok.


Köszönöm a rendezõknek ezt a szuper túrát, nagyon egyben volt minden! Nem akarom hosszan sorolni a rendezés érdemeit, talán azzal tudom a legrövidebben a legtöbbet elmondani, hogy a Mátra 115 szintjét is megütötte az ellátás és a szervezés. Tényleg, le a kalappal! A túratársaknak is nagyon köszönöm ezt a hétvégét, különösen Kopinak, Bálintnak és Juditnak. Szuper volt veletek menni, köszi, hogy húztatok és elviseltetek!

 
 
 Túra éve: 2013
GEONEOTúra éve: 20132013.09.10 08:42:47
megnéz GEONEO összes beszámolója

www.gn-geoneo.blogspot.de/2013/09/vadrozsa-20-teljesitve.html


A táv 20km volt, pedig 18,5-re írták - nem is lett volna baj - visszaszokni a nagyobb távokhoz ez épp elegendõ. Bele sem gondoltunk a távba csak neki indultunk.

Gyors regisztrálás - nagyon jó volt a szervezés - s már indulhattunk is az GCRBE irányában ki a faluból. Meg kell mondjam jó érzés volt látni, hogy rengetegen eljöttek a túrára. Szóval kis hátizsák és jöhetett a Rózsaszentmárton tábla vége.



Rajtszámok:

Kevin 11 - 2144, Alexa - 2147, GEONEO - 2058



Start: 8:50



Felfelé kezdõdött a nap, aszfalton Petõfibánya felé a Kopasz irányában. Menetközben figyeltem azért a térképet, hogy mire is kell számítani - persze ismerõs a táj, a terep, hiszen sokat jártunk már itt és ezen az útvonalon is.



Az elsõ állomás pontig a Kopasz-hegyre (3,2km) szinte total egyedül mentünk, alig jöttek az emberek - vagy mi voltunk lassúak? Kicsi neházséggel, de megbírkóztunk az elsõ kilométerekkel.

  A pont után már hamarosan a falu másik végénél jukadunk ki, ami azt jelentette, hogy a Somlyó-hegy következik. Na ez volt a fénypont, a szinteltérésekkel akkor hamarosan rendben is leszünk. Irány a GCSVR felé. Nem készültem láda cserével, s nem is akarom most megnézni, hiszen korábban ellenõriztettem.



A tetõig igen kimelegedtünk, nagyon jó idõt kaptunk odafenntrõl. A ruhák kerültek is lefelé rendesen. Ekkor már jöttek a népek, nekik is lógott a nyelvük - csak magasan van azért ez az állomáspont.



Pecsét után a Somlyó-hegyen (5,8km 10:17), pár perc pihenés, beszélgetés, természetesen minden állomásponton ismerõs volt.

Irány tovább, innen már nagyon sokat megyünk lefelé, a következõ állomás a Széles-kõ, vagyis az apci Tengerszem - a táv fele ott várható.

Kicsit jól esett azen szakasz után a sok-sok lejtõ, vagyis le a hegyrõl a Ferenc-tanyáig. Ugye a táv ismerõs és nem mutatott újat, tudtuk mire számíthatunk. Közben figyeltem Én a GPS-t, mennyi már a megtett kilométer és hogy hol is tartunk idõben. Teljesen abban a tudatban voltam, hogy a szintidõ 5 óra.

A tanya után még egy kis szinteltérés, majd a puszta után jobbra kanyar a Széleskõ felé be az erdõbe. Itt már többekkel találkoztunk akik sétálva vagy futva megelõztek. Persze nem mindig jó a futás, fõleg ismeretlen környéken, mert volt aki már visszafelé is futott, kicsit megtévedt. A piros jelölések megkavarták. Igaz mindkettõ odavisz, de hirtelen zavaró. Mi akik ismertük a távot és az utat, mi is hirtelen gondolkodtunk merre is kell, vagyis merre jobb a tó felé menni.

Tanácsot adtunk, hogy erre jobb, de lesz benne egy meredek is. Így már többekkel együtt haladva tartottunk tovább a meredek felé és lekajtattunk a tóhoz. Sokan vártak, sokan voltak itt - jöhetett a következõ pecsét a Széleskõ (8,4km 11:06) és egy kis cukorháztartás javításként szõlõ. Hát a Hérics tudja mi kell a túrázóknak. Jó kiszolgálás és itt is ismerõsök. A felén már túl vagyunk.



 Leküzdöttük a partot, volt akinek még segítséget is nyújtottam, túrabottal - az emelkedõ csúszós fogd meg a végét! Ezt követõen már az utolsó szinteltérések megmászása - ami gyenge, de kicsit tartós volt, majd a Hármashatár felé vettük az irányt. Ez a táv része, nem akartam lecsapni a szakaszt. A keresztezõdésben jobbra vissza a 20-asoknak a többieknek balra tovább. (hát legközelebb arra is elnézünk)

Innen már laza séta a Pincékig, ahol az utolsó elõtti állomás fog várni. Mondjuk az még odébb van, de már közelebb a célhoz.



Beszélgetések közepette, vissza-vissza tekingettünk mennyit is jöttünk már és jó érzés volt látni, hogy a Somlyót is megmásztuk, nagy távot tettünk meg idáig. Már nem sok van hátra, kitartás.

Jöhetett a pincék közötti séta. A két pincesort összekötõ úton kicsit szomorkodtunk, mert lehetett volna jobban kitakarítva az útvonal a sok-sok gaz kicsit akadályozó tényezõ volt. Viszont megértem a miérteket ezért nem is tettem szóvá.

Ha bele gondolok, innen már gyorsan leértünk a Pincékhez (13,4km 12:35), ahol frissítõ és csoki fogadott. Pár mondat az ismerõsökkel a régebbi túrás cimborákkal, majd bele vetettük magunkat az utolsó négy kilométerbe, irány az aszfalt és toronyiránt be a faluba.

Na itt jó lett volna futni, de hát a séta is kellemes. Nagyon meleg van igazi nyárnak tûnik. Hatalmasakat beszélgettünk, sõt már a jövõhavi teljesítmény túrát is kitaláltuk, vagyis, hogy menni kell, mert nagyon jól esett. Persze kezdésnek hosszabbra sikeredett, de hát pont az a jó, hogy kitartással, sikerül legyûrni ezt a távot.  



Benn a faluban, igazán otthon éreztük magunkat, mehetnénk tovább biciklivel, busszal, akár kocsival is, de igazi túrázóként természetesen végig gyalogoltuk a távot. Nem rég olvastam el a kapott papírokat, ahol is szerepel, hogy hat óra a szintidõ - de azért hajtottam a népet, nehogy már annyi idõ alatt érjünk be.

Pár fotót csináltam az utunk során, úgy is ritkán fotózom errefelé, majd a célegyenes felé vettük az irány. Már nem sok van, mindjárt itt a borozó.



A Rózsakertnél biztosan logolt ma valaki, majd megnézem a geocaching.hu-n, remélem idõben kitettük az új dobozt.



És igen - a Célban (18,4 vagyis inkább 20km 13:50). Érkezés, dokumentálás és jöhetett az oklevél a megszokott kitûzõvel együtt. Gratulációk után még egy célban kép is elcsattant. Most már jöhet a GPS stopp és töltsük fel a Sports Tracker adatait is. Ami igazán meglepett, hogy a szervezõk még ebéddel is készültek, na meg görög-dinnyével. Köszönjük a Héricsnek a szervezést és az egész napot!



 


 Emléklap és a térkép


 Pecsétek az állomás pontokon


A mai napra már nem maradt más hátra, mint az ebéd és egy kis pihenés. Jól esett, mint ahogyan a túra is.

 



 
 
Norbert AlexanderTúra éve: 20132013.09.09 08:22:12
megnéz Norbert Alexander összes beszámolója

A vadrózsa 30, avagy a vaddarázs túra


 


                Nem lehetne rám azt mondani, hogy tapasztalt túrázó vagyok. Kiskoromban faterral és nagybátyáimmal jártuk be a Mátrát és a Bükköt, de annak már jó pár éve…jó pár 10-15 éve. Idén kezdtem el újból a túrázást. Hetedik teljesítménytúrámra készülõdvén, bepakoltam a hátitáskába a szokásos túlélõ készletemet(törülközõ, szikszalag, kötözõ géz, sportkrém, egy pár szendvics és ami számomra kihagyhatatlan a menta tea)Majd a kicsi kocsimmal elfuriktáztam Rózsaszentmártonba hugomékhoz. Itt még beszürcsöltem egy erõs feketét, aztán elindultam a rajthoz.


                Azt mondják jó bulik szoktak itt lenni a Rózsabarlangban, én viszont abba voltam biztos, hogy buli ide vagy oda, itt éjjelente ennyi ember még nem fordult meg. Bár reggel 7:10 kor rajtoltam el, de már a parkolók fele tele volt és az utca is tömve volt már kocsikkal.


                A fõútra kiérvén a mûúton haladva egy 50est teljesítõ csoporthoz csatlakoztam. Össze szokott kis csapat volt, mert általában mindig lemaradt valaki (fénykép,wc, öltözködés)de perceken belül beérték egymást. A mûútról jobbra térve haladtunk gyenge emelkedõn a Kopasz-hegy oldalán, ahonnan remek kilátás nyúlt Rózsaszentmártonra. Leginkább a horgásztó felett felszálló pára volt figyelemre méltó. A feltételes ellenõrzõ pont csekkolása után, hamar kiértünk az apci mûútra majd hamar vissza is tértünk a P+ jelzésre.


                Az elsõ igazi szintemelkedés itt vette kezdetét: a Somlyó hegy. Bár csak 350 méter,de a hegy lábától szinte végig intenzív emelkedõ vezet felfelé. Innentõl kezdve, kikaptam a hátizsákom mögé illesztem fokosomat és igénybe vettem a felmenetelhez. Ugyan megállás nélkül lenyomtam, de észleltem, hogy csak én szuszogok hangosan, s körülöttem kiket leelõztem, nem küszködtek ilyen problémával. Hát igen, még van mit javítani tempón s a hozzá csatlakozó légzéstechnikán. Egy szép Somlyóhegyi pecsét után, még bekaptam egy ajándék csokit s nyeltem rá kis mentateát. Az 50sek még gyönyörködtek a tájban ( a keresztrõl rálátni Apc falujára) én viszont indultam tovább lefelé a piros pluszon.


                Örültem,hogy a hegynek nem ennek az oldalán kellett feljönni, mert sokkal szükebb és meredekebb ösvény vezetett le a másik oldalra.  Fokosom segítségével gyakran ilyenkor ellököm magam a földtõl, hogy minél hamarabb lendületbõl leérjek. Miután leértem, levetettem magamról az igen csipõs reggeli idõben felvett szabadidõ felsõmet és a derekamra kötöztem, hisz már itt a ferenc-tanya melletti úton, a nap már nemcsak sütött de melegített is. A fatáblánál bekanyarodtam az erdõbe és a piros körön folytatva utamat, kis csatangolás után megérkeztem a 2.ep-hez a Széleskõhöz. Itt sokan elkövették azt a hibát, hogy egybõl a tó elérkezte elõtt felvágtattak az emelkedõn. Szerencsére én nem(bár nem is gondoltam hogy arra kell folytatni az utat) így hát egy gyönyörû tóparton lyukadtam ki. Rendkívüli módon tetszett, nagyon jól kialakította természet ezt a csodát. Nem nagy tó, de a partján több sátor is elfér, most is volt legalább 3 család ki ott töltötte az éjszakát. Gondoltam is rá, hogy majd eljövünk a barátokkal,de mikor meghallottam hogy 15 m mély, kicsit megijedtem, hogy kicsit ittas állapotban, mi lesz ha egyikõnk bele bukfencezik... Széleskõi pecsét, egy pár szõlõ fürt és pohár víz után folytattam tovább utamat, az imént említett emelkedõn. Bár nem volt függõleges a földdel de azért kapaszkodnom kellett. Szerencsére nem volt hosszú így percek alatt fent voltam és folytathattam utamat a tó szélén be az erdõbe kis szintemelkedéssel.


                Inenntõl kezdõdött az általam elnevezett „Vaddarázs” túra. A piros körrõl visszatérve a piros pluszra, ugyanis egyre több röpködött, egészen kicsi méhektõl a kifejlett lódarazsakig. Míg végül elölrõl valaki kiáltott valamit, de nem értettem mit. Hamarosan megtudtam. A daraszak zümmögését vagy zúgását általában felülrõl lehetett hallani. De ahogy haladtam egyre erõsebb és erõsebb lett. És talán a sors akarta így, de véletlenül épp az út mellé tévedt tekintetem, ahol igencsak kifejlett lódarazsak repkedtek tömegével egy fa tövében… Az agyam még talán fel sem dolgozta az információt,de én már futottam és futottam. Mindaddig míg a zúgás csökkent és a hátam mögé nézve már csak az említett fánál láttam a szálló harapó darazsakat. Fújtam egyet s tanakodtam mit tegyek. Úgy gondoltam egy két perc után tovaindulok és az itinerrõl megnézem a szervezõ telefonszámát és értesítem a fejleményekrõl. Ebben a pillanatban legalább négyen kiáltoztak. Hátra bicegtem egy középkoros házaspár jött õk mondták, hogy nincs bajuk de a mögöttük levõ párt megcsípték. Bevártam õket is a nõ fogta a mellkasát kissé sírt és és mondta hogy két helyen megcsípték. Megkérdeztem van e kalciumok, de nem volt és nálam sem. Tapasztalatlanságom révén ezt felejtem el mindig bepakolni. Így mit volt mit tenni tovább mentünk. Elõttük mentem ugyan,de nem nagy tempóban egyrészt, mert ha rosszul lesz a lány kapcsoljak, másrészt pedig mert az itineren nem találtam meg a szervezõ telefonszámát és így csigalassúságú netemmel,kellett rákeresnem(hazaérve bezzeg megtaláltam rajta a telefonszámot!!!). Idõközben elértük a hármas határt P+/P- úton haladva, majd a P+ leágazóját is. Majdnem a P- mentem a tovább a nagy keresgélésbe,ugyanis itt egy olyan keresztezõdés van és olyan trükkösen el van rejtve a P+ leágazás, hogy aki elõször van itt, igénybe vesz neki idõt míg megtalálja a helyes utat. Szerencsére a Püspök keringõ egyik útvonala erre hozott és így idõben kapcsoltam. Nem gondoltam volna,hogy ekkora különbség van a tavaszi és a nyári erdõ között. Sokkal zöldebb és virágosabb volt. Az út hol kicsit emelkedett majd lejtett nem volt vészes. Ez idõ alatt végre kiböngésztem, telefonszámot s értesítettem a túra szervezõt az eseményekrõl. Õ biztosított róla,hogy a 3. és 4. ep –n van kalcium illetve hogy telefonon odaszól Széleskõhöz hogy figyelmeztessék a túrázókat a veszélyre. Ezt közöltem velük, s tempósabbra vettem a figurát… majdnem rossz felé is mentem egy ízben egy vadászleágazónál. Egyik túrázó figyelmeztetett, hogy a jelzés nem arra folytatódik. Ezúton köszönöm neki, mert már a Püspök keringõn is majdnem elkövettem ezt a hibát. A dagonya után balra majd jobbra vezetett az út, majd megint a jobb oldali leágazást kellett követni. Kellemes „vivõs”lejtõ vezetett le a Köszvény - forrásig.  Innentõl kezdve a túraforgalom jelentõsen csökkent. Eddig mindig voltak elõttem s mögöttem, de most már hosszú percekig egyedül maradtam. Balra térve a mûúton, hamarosan elértem az Eszter forrást. Pecsét után, pihentem pár percet ittam friss narancsszörpit, s közben beért az a páros akit megcsípett a darázs. Elláták a lányt kalciummal,majd tova indultak. Én még kicsit idõztem s felkészültem lelkiekben a késõbbi megpróbáltatásokra.


                Egy kis dinnyét magamhoz vettem s úgy indultam tovább a kanyargós mûúton. Nem volt rövid legalább fél órát biztos sétáltam rajta. Bár nem mentem nagy tempóval, de nem is akartam. A Nagy-Hársasra felfelé menet elõtt nem akartam kifárasztani magamat. Mindenesetre az itiner kicsi megtévesztett, hogy Szurdokpüspöki elõtt térjünk le a P- jelzésre, ugyanis a tábla elõtt erre egyszer volt lehetõség, de nem volt jel. Viszont az itiner hátoldalán levõ térkép úgy jelezte, hogy még el kell hagyni a Fenyves fogadót s az ifjúsági táborral szemben lesz a lekanyarodó út. És csakugyan, mert Szurdokpüspöki, mint település valójában itt kezdõdött, avagy itt voltak már házak, elõtte csak a faluhatár volt szép rétek tekintetében. Megtalálva a jelzést lekanyarodtam átvágtam a patakon, kis kitérõt tettem az egyik favágó ösvény keretében, majd visszatérve megtalálva az utat, átmásztam a vascsövön, s kezdõdött a … pokol. Mint említettem már részt vettem a Püspök keringõn s akkor is a Nagy Hársast kellett megmászni. Bár Jobbágyi oldaláról a kék plusz jelzésen,de azt az emelkedõt soha nem felejtem el…és ezt sem. Meredekségbe ugyanolyan meredek volt, de itt hosszabb volt az út ugyanis voltak „pihenõk” avagy nem úgy vitt fel, mint a másik ami csak felfelé a hegylábától árkon bokron keresztül. De mivel hosszabb volt, nem is tudom eldönteni melyik a nehezebb. Beértem egy párost, de addigra annyira kivoltam, hogy fokozatosan lassultam és már szusszanásnyi idõkre meg is kellett állnom, így tehát újra lehagytak. Végül is szapora levegõvételekkel együtt felértem a toronyhoz, ahol négy jó kedélyû ifjú megadta a feltételes ellenõrzõ pont pecsétet. Árnyékot keresve elidõztem ezután egy kicsit, avagy megszárítottam magamat, az felgyülemlett izzadságpatakoktól. Másik fél liter menta teámat is megittam és elõvettem a jégben hûtöttet a táskámból ami már megkezdte az olvadást.


                Utamat folytatván leereszkedtem a P- on a Nagy Hársasról a térdeimnek való nem tetszést érezvén. Hamar visszaértem a Hármas Határhoz ahol egy egész csoport állt. Megszólítottak, hogy a 30ról jövök-e válaszoltam igen, s akkor indultak tovább. a P-on. Velük együtt én is, újra lehagyva jó pár embert, s fokosamat már rendes igénybevétellel használva. Domboldalon vezetett útunk, több leágazással, de aki a széles szekérutat követi némi térképnézéssel együtt, eltévedni nem lehet! A présházakhoz érve az egyik lakó megkérdezte hogy a darazsakkal találkoztunk e, mert valakit a mentõ vitt el. A mögöttem levõk azt válaszolták hogy õk már nem. Kábé három óra telhetett el azóta míg ott voltam, úgyhogy úgy látszik a probléma megoldódott. Bár azért a zümmögés mint mondtam folyamatos volt még mindig. Hosszú pincesoron vitt le majd újból fel az út, míg nem újra bokros erdõben követtük egymást. Szép volt, de vigyázni kellett,mert a magas fû miatt az úton se lehetett nagyon kiszámítani, hogy a talaj hol van. Hamarosan megérkeztem, a lenti pincesorhoz, azon is belül a Nagyvölgyi pincéhez a 4.ellenõrzõ ponthoz. Itt már sokasodtak az emberek,. Borpincés pecsét után ittam egy frissítõ zöld almalét(bár fröccsel is megkínáltak, de mivel ha hazafelé nem akartam még egy 20kmert gyalogolni, jobbnak láttam nem inni) és egy csokis cerbonaszeletet is tettem a gyomromba. Majd percekig ültem s pihentem, és éreztem hogy most már mind a két lábam bokámtól a térdemig, a derekammal együtt kivan. Már csak 5km van hátra, mondta valaki. A szokásos tiszteletkör, ahogy mondani szokás… Ezzel csak annyi volt a baj, hogy ennél hosszabb távot még nem mentem. Nem említettem, de ez az elsõ 30 kmes túrám. De hát mit volt mit tenni ezt már meg kell oldani, még ha féllábbal érek is be a célba…


                Mikor kiértünk az erdõbõl örültem. Lekellett kanyarodni a mûútra Rózsa felé. Már látszódott. Jobban s egyre jobban. De csak nem értem oda! Idõközben lehagytak páran. Míg végül elértem a Rózsa táblát. Na mondom magamba: innen már láb nélkül is célba érek, olyan közel van…minden volt csak közel nem. Rózsaszentmárton olyan hosszú falu, hogy még ezen is szenvedtem egy kicsit. Végezetül 6:45 idõvel beértem szintidõn belül. Eleinte kicsit sokaltam az egy Mátyás Királyt nevezési díjként, de ez a horgász tónál bográcsban készített paprikás krumplinál mindent überelt. Leültem az egyik tóparti dokkba s békésen megettem az ízletes menüt. S arra gondoltam, még hugomékhoz vissza a kocsimhoz, újabb emelkedõ vár rám…


Összegzés:


-          NEVEZÉSI DÍJ: 5


-          ITINER: 4,5(térképpel együtt olvasható,anélkül egy két buktató elõfordul vagy ami nincs ott)


-          ÚTVONAL RENDEZETTSÉGE: 4,5 (bár tudom hogy a darazsak a természet pajtásai, de azért az a fészekféleség egybõl az útvonal mellett nem hiányzott senkinek)


-          FELKÉSZÜLTSÉG: 5


-          FRISSÍTÕK: *5(a paprikás krumplinak köszönhetõen,hátha még fröccsöt is ittam volna)


Összegezve: nagyon tetszett és komolyabb fájdalmak nélkül (így másnapra) sikerült lenyomni. A komolyabb igénybevétel a Somlyó és a Nagy Hársas, tapasztalt túrázók ajánlom, kezdõknek semmiképpen sem, õk inkább a 20on próbálkozzanak.


               


 


 
 
 Túra éve: 2012
olahtamas-Túra éve: 20122012.09.10 18:34:46
megnéz olahtamas- összes beszámolója

Vadrózsa 10

Hétvégére akartam nézni valami egyszerû kis túrát, így esett a választásom, a szimpatikusnak tûnõ Hérics egyesület által rendezett túrára, ami számomra új helyeken vezetett és viszonylag nincs túl messze sem.

A rajtba kb. 9:30-kor értünk, ahol nézelõdtünk picit, majd 5 perc alatt lerendeztük a nevezést, és 9:40-kor már lépkedtünk is a túra útvonalán. Az aszfaltos szakaszon be is értünk pár csapatot, majd a szekérútra kanyarodva, hamarosan szõlõk mellé értünk, és végül egy szakaszon pár árnyékot adó fa is kényeztetett minket.

Az elsõ ellenõrzõpontra érve szép kilátás terült elénk, egy picit el is idõztünk. Az Apci útra érve jobbra kanyarodtunk, és az aszfalton értünk be Rózsaszentmártonba. Mindjárt le is támadtuk az itt található nyomós kutat, aztán inkább a kis utcákat választva, besétáltunk a faluházig.

Épp egy nagyobb iskolás csoportot értünk be, akik érdeklõdve hallgatták a régmúlt idõkrõl mesélõ pontõröket. Mi is megnéztük a szobákat, aztán átmentünk a Lignitbányászati emlékházhoz. Pecsételtünk, majd mivel a kulcs nem került elõ, sétálgattunk a templom körül, aztán inkább elindultunk tovább, hogy majd autóval visszajövünk, ha kinyit a ház.

Az itiner jól követhetõ volt, így nem volt gondunk a tájékozódással, és hamar megtaláltuk a kotrógépet, amit már reggel az autóból is beazonosítottunk. Így közelrõl igen monumentális darab volt.

A célba érkezve gyorsan megkaptuk a díjazást, és a tó partján a paprikás krumpli is hamar a tányérunkba került.

Már jól lakva mentünk vissza autóval a múzeumot megnézni, és még a pincesorra is kilátogattunk, ahol kaptunk friss mustot is.

Köszönjük a szervezést!



Fényképek: http://indafoto.hu/olah_tamas/20120908_rozsaszentmarton

 
 
 Túra éve: 2011
Ó GáborTúra éve: 20112011.09.29 22:06:58
megnéz Ó Gábor összes beszámolója

Vadrózsa 50 avagy a lódarazsak támadása


Tartottam ettõl a túrától, mert a táv és a szint is sok./nekem/


Nekiindultam. Egész jól ment minden. Aztán a Nagy-Hársas oldalában meglepett egy egész raj lódarázs. Mire felfogtam mi történik már csíptek is: erre gyorsan pánikba is estem.  Sors akarta, hogy ott és akkor valamiért ne legyen rajtam kalap, kendõ és még a hajam se legyen összefogva. Így aztán jól el tudott bújni a lelkem. Annyi eszem meg nem volt, hogy likvidáljam, így egy darabig viaskodtunk. Én húztam a rövidebbet. Szerencsére két túrázó látta mi történt és adtak kalcium pezsgõtablettát, egy darabig még ott is maradtak. Nagyon rendes volt tõletek srácok! Ezer köszönet érte! A Köszvény kútnál borogattam a fejem, a csípésnél fél öklömnyi duzzanat volt. Fájt, rázott a hideg. Gondolkodtam, hogy átnevezek a 30-as távra, de akartam ezt a túrát. Nagyon. Arra még nem gondoltam, hogy megyek fel a Muzslára. Tudtam, ha már ott vagyok zsebemben az oklevél, -a többit csak behúzom valahogy.  Szurdokpüspökiben nincs gyógyszertár. Nem baj, akkor sem nevezek át. Nem túl jó állapotban indultam neki a mászásnak. Végül csak sikerült. Nápolyi, alma, ropi. Terülj-terülj asztalkám fogadott a pontnál. Akkor ért oda egy másik társaság is akikhez tartozott egy jól nevelt magyar vizsla.  Sajnos a gazdája nem volt az. Hagyta, hogy a kutya összeszimatolja a kirakott ételt, a pontõr hiába szólt a kutyára a jól bevált „nem bánt az” mondattal megoldotta a problémát. Mivel a gazda nem szólt rá a kutya tovább nézelõdött és elkezdte nyalni a túrázóknak kirakott almát.


 Magam részérõl én is szeretem az állatokat de van egy határ, fõleg ha mások is érintettek. Kevesen esznek meg szívesen olyan almát amit elõtte összenyalt egy kutya.   Az Isa 30-on láttam, hogy egy túratárs kutyája õzet ûzött. Ha egy arra járó kóbor vadász ezt látva kilövi a kutyát nem lett volna jó senkinek. Erre is gondolni kell(ene). A Téli Mátrán, ahol az elején hosszú tömött sorokban mennek az emberek és elõzni sem nagyon lehet egy nagytestû kutya döntögette az embereket. A Less Nándor túrán elõttem kapott össze két kutya. 


Kedves kutyás túrázók kérlek gondoljatok a többiekre is!


Visszatérve a túrához:


A Prédikáló tetõn az év legkedvesebb pontõrével találkoztam. Áradt belõle a figyelmesség, kedvesség üdítõ volt látni. Aztán vissza az Eszter forráshoz. Majd jött hab a tortán: a Nagy-Hársas. Valahogy felkínlódtam magam oda is. Onnan már csak le kellett csurogni a célba, ahova viszonylag jó idõvel bõ egy órával a szintidõ alatt értem be.


Ahol kellett volt szalag, jelzések jók, pontokon gazadag ellátás. Remek. Csak azok lódarazsak…




 

 
 
marton4Túra éve: 20112011.09.11 20:15:01
megnéz marton4 összes beszámolója
Vadrózsa 50 teljesítménytúra, túrabeszámoló 2011.09.10

 

 

"Ha én rózsa volnék, nemcsak egyszer nyílnék,

Minden évben négyszer virágba borulnék….”

 

„Prológus”

 

Így szeptember elején, rengeteg, a tavaszi virágpompa után egész nyáron a zöld biomasszában rejtõzködõ bokor dobja le újra az „inkognitóját”, és színes terméseivel felfedve magát varázsol festõi hangulatot a kora õszi erdõnek. Közöttük a leglátványosabb és talán a legszebb a Rosa canina, magyarul Vadrózsa (vagy gyepûrózsa, csipke), amely élénkpiros terméseivel szinte mindenütt megfesti az erdei tisztásokat, erdõszéleket, mezõket, réteket. Az idén õsszel még egyébbel is gyönyörködtetett engem. A múlt vasárnap a Mátrában jártam, szokásos bemelegítõ túrámat teljesítettem. Ilyenkor „paparazziként”, „csõre töltött” fényképezõgéppel járom a természetet, és próbálom kifürkészni a kifürkészhetetlent, megismerni a megismerhetetlent, elcsípni egy-egy visszahozhatatlan pillanatot, hangulatot, hogy egy pillanatra megállítsam a sodródó idõt. Így, „kibicelés” közben a Horka-tetõn, a mai túra útvonalán, másodvirágzását élõ Vadrózsa-bokorra bukkantam, a fehér virágok vakítóan ragyogtak a déli napsütésben, mellettük persze a beért termések is ott díszelegtek. És abban a pillanatban, ott a Horka-tetõn, a friss õszi szélben, földbegyökerezett lábakkal állva, hirtelen valamiféle jelképet, égi jelet láttam felismerni, úgy, mint Mózesnek, a piroslóan és fehéren „izzó”, szinte lángoló, de el nem égõ csipkebokorból üzent valamit egy „égi hang”, amely valahogy mégis mintha bennem szólalt volna meg. Szinte abban a pillanatban megértettem a jelentését, a kézenfekvõ magyarázatot, megkaptam az újabb küldetésemet. Így 53 évesen hirtelen újra kinyíltam, mint az õsszel másodvirágzó rózsabokor, valamiféle könnyedség, megelégedettség fogott el, miközben óriási energiák szabadultak fel bennem. Most, itt nem részletezendõ okok miatt 8 hónap kihagyás után, 2011.09.10-én szombaton,  a Vadrózsa 50 teljesítménytúrán tovább kell folytatnom teljesítménytúrázó „pályafutásomat”, el kell kezdenem a második korszakomat. Milyen érdekes, hogy 2007-ben, éppen a Vadrózsa 50-rõl írtam életem elsõ túrabeszámolóját, és hogy most ezen a mostani túrán szinte mindenki megjelent, aki valamit jelentett nekem az elmúlt években. És ebben is valamiféle „égi” jelet látok, mert ilyenek kétségtelenül vannak, csak sokszor nem vesszük észre a mindennapok „rohanásában.” Hát így kezdõdött el a „Második Alapítvány”…

 

(Megjegyzés: a múlt vasárnapi kirándulásról 1-2 mátrai hangulatfotó a Facebook jegyzeteim között található Virágzó Vadrózsa-bokor a Mátrában… címmel (Szegedi József).

 

 

 

„Fuss, hogy utolérjenek”

 

Örömmel vettem tudomásul, hogy a reggeli beérkezéskor (8 hónap után), senki nem ugrott boldogan a nyakamba, sõt ügyet sem vetettek rám. Ez igencsak megfelel a mentalitásomnak. Elvegyültem a tömegben, beálltam a sorba. Majd egy önfeledt perc után, amit izgatott, közös várakozással töltöttem el egy helyes túratársnõ társaságában az egyetlen (és így koedukált) WC elõtt az alagsorban, hamarosan újra roboghattam a „flaszteron” egy szebb jövõ irányában….

Egy stabilan futó párost veszek üldözõbe. Kiérünk a faluból, és megkezdjük az emelkedést. A mozgó ellenõrzõ pont után (ami áll!), végképp leválok róluk. Lassan megelõzöm a korábban indult gyalogosok jó részét, ez már egy kicsit kezd emlékeztetni a régi formámra. Közben utolér egy másik futópáros, akinek a „hölgytagja” egy „futó-ikon”, nekem pedig mindig feldobálja a Facebook, hogy jelöljem meg. Megszólítom, kötünk egy gyors ismeretséget, így már semmi akadálya, hogy örök együttlétbe forrjunk a Web 2.0-n. De, hogy mutassak is valamit magamból, ne csak jelölgessek, leválok róluk, és iramból felfutok a 397m magas Somlyó-hegyre. „Kicsi a vulkán, de erõs”, fent már érzem a lábamban, hogy talán ezt nem kellett volna. De semmi gond, a „csekkolás” után már szaladok is lefelé légies tempóban, egyelõre rendben van minden, jól érzem magam. A tanya mellett elrohanok két, pontosan az út közepén álldogáló ló mellett, kicsit félve húzom is el a „farkam”, az övék mellett, de rám sem hederítenek, nem olyan „nyakonharapós” lovak. Felbátorodok, egy könnyed mozdulattal elõkapom zsákom nyitott jobb oldali rekeszébõl „paparazzi”-felszerelésemet, egy tündéri kis NIKON gépet, és megörökítem a türelmes fotómodelleket. A tó elõtt már találkozok Józsival, akivel egy kis furfangos mocsárjárás után futunk be végre a Széleskõi-bányatóhoz. Itt már áll a „bál”, a „Szõlõfesztivál”, ahol további ismerõsök dorbézolnak önfeledten, a festõi környezetben. A teljesítménytúrázók „élvonala”, a „minden lében kanál túrázok”, mint pl. Józsi, Sanyi és István akikkel itt futottam össze, országos szinten sem tesznek ki többet létszámban, mint néhány iskolai osztály, nem csoda hát, hogy itt szinte mindenki ismer mindenkit valahogyan, bár a kapcsolati hálók szövevénye számomra még teljesen átláthatatlan egyelõre, ha valaki egyáltalán képes azt átlátni. Aztán néha felváltva, az Õ kellemes és szívélyes társaságukban, élénk beszélgetések közepette haladok egészen Szurdokpüspökiig, ahol majd késõbb „robbantok”, elõreszaladok, mert a falu után következõ nagy heggyel, a Muzslával intim kapcsolatom van, azt egyedül, társak nélkül kell „meghágnom”, meg hát próbálom feszegetni a határaimat, fitogtatni az erõmet.

 

Lódarazsak támadása… dagad, vagy nem dagad?

 

De most még együtt haladunk a piros kereszten lefelé, amikor hirtelen szinte a semmibõl megjelenik egy lódarázs, és zuhanó vadászbombázóként támad a fejemre, azonnal elengedi rakományát, és már húzza is fel a gép orrát, az ellentámadásra egyáltalán nem hagyva idõt. Nekem pedig marad a kellemetlen, nyilalló fájdalom, ami majd csak nagyjából hazaérésemkor szûnik meg végleg, egész nap kitart. Ugyanígy támadnak rá szinte mindenkire a környezetemben, megelõzésre, védekezésre semmi esély, akit kiszemelnek, azzal irgalmatlanul „végeznek”. Érdekes, hogy a katonák szinte senkit nem hagynak ki, tehát a támadás tudatos, szervezett, ügyelnek arra, hogy minden a területükre „illegálisan” betolakodó birtokháborítót móresre tanítsanak. Ez sikerült is nekik. Egyedül Sanyit felejtették ki a szórásból, helyette a társát csípték meg kétszer. Nem tudom, hogy ez alkotmányos e, hiszen mindenkinek joga van egy lódarázscsípéshez ebben az országban. Sanyi már fogalmazgatja beadványát az állampolgári jogok biztosának, ha az azóta egyáltalán létezik még ilyen funkció. Józsit is fejen csípi egy bestia. Bejelenti, hogy Õ érzékeny a darázscsípésre, de talán a lódarázséra nem. Ettõl kezdve aggódva vizsgálgatjuk, hogy dagad e a feje vagy nem, az „agya már biztos.” Késõbb, amikor a célban az esetet tárgyalgattuk, megállapítottuk, hogy mindkettõnk teljesítményét rontotta a csípés. Ezek szerint egy ilyen csípés nem is kevés mérget bocsáthat egyszerre a véráramba, ez alkalmanként, egyedenként is változik, még a rovar aktuális táplálékától is függ, és mivel a fejbõrnek nagyon jó a vérellátása, és túra közben a keringés is intenzívebb, a méreg hamar eljut a szervezet minden pontjára. Gondolom elindult a méregtelenítési folyamat, ami tetemes energiát vonhat el a szervezetbõl. Jellemzõ, hogy nem allergiás alapon, az egész testem bevörösödött, és ez még este is tartott egy darabig. Ebbõl gondolom, igaz az, amit olvasni lehet, hogy nem veszélytelen, sõt életveszélyes lehet, ha egy embert több lódarázs csíp meg egyszerre. Ezt „õk” is tudhatják, mert riasztó szándékkal általában csak 1x csípnek meg valakit, tehát „tudatosan” nem akarják megölni, csak elriasztani. Végül senkin sem jelentkeztek komolyabb allergiás tünetek, maradt az életre szóló élmény. A vicc az, hogy éppen nem sokkal az „invázó” elõtt beszélgettem Istvánnal arról, hogy milyen büszke vagyok a testemet sokszor mindenütt elborító csikarásokra, marásokra, csípésekre, és boldogan viselem el a velük járó kínokat, mert ez tesz minket igazi teljesítménytúrázókká, ha mindent kibírunk, és ezt teljesen normálisnak fogjuk fel. Azért talán a lódarazsakról ezen túl egy kicsit másképp fogok gondolkodni, mint azelõtt. Azon tûnõdöm, ha egyedül járok arra, vajon mind nekem esett volna e, vagy egy ember általában nem bõszíti fel õket, mint tette ezt valószínûleg, az ellõttünk elrobogó tucatnyi futó, akik hirtelen berobbantak érinthetetlennek tûnõ territóriumukba, az egyébként hónapszám ember nem járta, „istenhátamögötti” turistaúton. Megtépázott seregünk végre eléri az gyöngyöspatai országutat, ahol azonnal „felfejlõdünk” Szurdokpüspöki irányába.

 

 

(Érdekesség, most olvastam: Keleti lódarázs (Vespa orientalis) kültakarójába ágyazott xantopterin segítségével a fényt elektromos energiává alakítja, ami megmagyarázza, miért aktívabbak ezek a darazsak magasabb fényintenzitásnál.)

 

„Országúton”

 

5 fõs csapatunk, ha életben akar maradni, mivel minden magyar sofõr „rally versenyzõnek” képzeli magát szabadidejében, idõnként óriási szökkelésekkel nyomul elõre az országúton. A „patai” úton 5 „magyar ember” között mi másról szólhat az eszmecsere, szóval arról a témáról, amit itt ki se szabad mondani. Hát nem is mondom. Ebben a kérdésben szkeptikus vagyok ugyanis. Azért mégis bízok egy kicsit egy-két elindult modellkísérletben, ilyen a patai is. A lényeg, csak akkor fog mûködni a dolog, ha mindenki kap, és mindenki ad valamit. A világ cseréken alapul, semmi sincs ingyen, és önmagáért. Valamit, valamiért. Ez csak így mûködik. Másképpen nem, és nem is fog soha.

Más témák is szóba jönnek persze, amibõl kivillan pl. Sanyi botanikai és kertészeti vénája, ez utóbbi különösen az „Ecetfák gondozásának útvesztõi…” címû kismonográfiájában csúcsosodik ki, itt az országút közepén színesen elõadva. Legközelebb azt hiszem lesz még társalogni valónk, ha Õ is akarja, mert engem is érdekelnek a növények, de most sajnos egy „cukhara”-val meg kell látogatnom egy bokrot, na nem botanikai célzattal, csak egy kis „prosztatagyötrésre”. Majd begyújtom a szõlõ által is táplált „antianyag” hajtómûveimet, és sûrû bíztatások közepette fájó szívvel elhagyom a kellemes társaságot. A hegy tömegvonzása, ahogy ezt már az elõbb leírtam, önkéntelenül erre késztet.

Jaj, majdnem kifelejtettem, kis csapatunkban „utazott” egy saját bevallása szerint 67 éves túratárs. Nos, én sem nézném 50-nél sokkal többnek. Elmesélte, hogy amikor a buszon utazott, egy idõs nõ inzultálni kezdte, hogy „add át gyorsan a helyet fiacskám, mert nyakon váglak”, de Õ közölte vele, hogy akkor mi lesz, így a hölgy letett további szándékáról. Komolyra fordítva a szót: a rendszeres sportolás statisztikusan kb. 10 évet fiatalít az emberen, és ne bánjuk, ha fiatalabbnak néznek a korunknál, mert tényleg fiatalabbak is vagyunk annál, és végsõ soron ezért csináljuk az egészet. Javaslom a túratársamnak, hogy a sokszor vele majd egykorú idõseknek bátran adja át a helyet, különösen, ha követelik, s míg Õk megköszönik, hogy köszönöm fiatalember, válaszolja kissé kajánkodva, a vele szinte egykorúnak, hogy szívesen nénike, és akkor még a túratárs fog jól járni.

 

Ballagtam éppen a Muzsla felé”              

A szõlõk között még felszaladok, most nem süt a nyakamba a nap, viszonylag könnyen megy. Felfelé aztán „elönt a méreg”, és már csak araszolgatok, igaz töretlen, egyenletes tempóban jutok fel a Horka-tetõig, ahol rátalálok a virágzó „csipkebokromra”. De a csodás jelenség most nem következik be újra, hiszen a küldetés már folyik. Egy-két gyors fotó a virágokról, most szélcsend van, szememmel végigsimítom a gyönyörû körpanoráma-képet és máris gurulok tovább. „Vér nélkül” érek a Muzslára, bár a lábam már nem teljesen az enyém. Leülök a kövekre és elõveszem titkos fegyvertáramat, aminek a fõ eleme a gouda-sajt, amibõl úgy 5-6dkg-nyit hurcolok magammal. Végeredményben a „Trappityu” is jó, de kitapasztaltam, hogy a gouda tartósan magas energiaszintet biztosít. A sajt felét megeszem egy kis kiflivel, megiszom az egyik vizemet, hogy könnyítsek a vállamon. Így feltankolva érkezek a nyeregig, ahol egy kedves család a poszt, két eleven, tündéri kisgyermekkel, akikhez még „fotójegyet is váltok”, hogy örök emlékként elraktározzam ezt a meghitt erdei pillanatot. Majd lezuhanok a hegyrõl, és egy jó darabig egy hangulatos, sziklás, szûk patakmederben botladozva, érem el azt a pontot, ahol a Missouri a   Mississippi-be torkollik, majd egy pár perc múlva kikapaszkodok a zöld négyszögön a Zám-patak völgyébõl. Itt alkalmi társakra is akadok, akikkel egy rövid ideig együtt haladunk és beszélgetünk, irtózatosan jó ütemben nyomják.

 

„ A barátság lényege inkább abban van, hogy mi szeressünk mást, semmint abban, hogy mások szeressenek bennünket.” (Arisztotelész)

 

A nap leghangulatosabb része talán a Prédikáló tetõn található ellenõrzõpont, itt aztán „elõadom magam”, teljesen felszabadulok. Szerencsére a lányok vevõk mindenfajta humorra, így nem fagyok le. Egy kicsit meg is szégyenülök, mert miután a mai napon ki tudja hányadik eldobható mûanyag poharat kunyerálom ki magamnak, a velem együtt érkezõ 2 fiatal, környezettudatos túratárs elõkapja a saját, „nem eldobható” poharát, és abba kéri az italokat. A pontõrök az elõttünk járó élbolyban futókat dicsõítik, és hogy mutassam milyen „nagy fiú” vagyok én is, az irtásig még lerohanok, ahol a szalagok segítségével, lehetõleg a legsûrûbb nyesedékeket kiválasztva botladozok át az óriási területen. Az erdõszél után a sárga kereszt élesen balra vetül egybõl, de valamiért mindig egyenesen indulok el letérve arról, s amíg téblábolok, utolér egy túratárs, jön utánam. Elõször nem árulom neki, hogy lekevertem, végül közös erõvel a jelzésen termünk, és szaladunk János-vára irányába. Már elõre felkészítem a meredek hegyi ösvény nehézségeire. Amikor 2007-ben elõször itt jártam, egyszerûen azt hittem, itt vége az útnak nincs tovább, meg sem fordult a fejemben, hogy a legmeredekebb részen kell leereszkedni a „várból”. Most már rutinosan „szaladok” lefelé a kicsiny szerpentinek útvesztõiben, biztosan érezve a fõirányt. A „srác” (Ferenc(„öte”)) akivel ezt követõen a célig társsá fogadjuk egymást, és futás közben is folyamatosan beszélgetünk, nem „piskóta” játékos, nálam sokkal jobb futó. A Lapostanya mellett elmellõzve a hatalmas ebet még leszaladunk, de az Eszter-forrástól már fõleg sétálgatunk. Elég volt! Nem vagyunk mi olimpikonok, csak szombati kirándulók. A pincékig és a célig ezt már csak néha-néha szegjük meg. Megmondom õszintén, amikor hazajöttem, kipuskáztam az „anyakönyvünkbõl”, a Mátrabérc teljesítési listáról az életkorát, pontosan 10 évvel néztem fiatalabbnak a valódi koránál. Ezért csodálkoztam egy-két dolgon, amit elmondott, valahogy sehogy sem illettek a képbe. Nem akarom elmesélni a köztünk lezajlott eszmecseréknek még a közérdekû lényegét sem, mert az még egy túrabeszámoló lenne, és jogosan értek kritikák, még az”Elsõ Alapítvány” korából, hogy túlzottan hosszúak. Ezt idáig azért nem vettem figyelembe túlzottan, mert nem gondoltam, hogy rajtam kívül bárki is elolvassa azokat, és én sem olvasom, csak megírom. A lényeg, hogy így, jó társaságban beszélgetve, szinte észre sem vettem, olyan könnyen jutottam fel a Nagyhársasra. A pincék táján már eléggé elfogyott a lábam, de a gyaloglás ütemével, némi frissítõ után nem volt többé gond. Aztán már csak a lámpaoszlopok, közben kitárgyaltuk Cseh Tamást, akit generációs különbségek miatt a „két végérõl” ismerünk, a templom, a túrázóknak melegen ajánlott bányászmúzeum (ami elõl sikeresen elmenekültünk, bár egy néni hosszasan „üldözött”), majd a cél következett. Egy érdekes dolgot mégis elmesélek, ami falu fõutcáján sétálgatva, az álmos szombat délutánban egy kispadon üldögélõ idõs emberrõl jutott eszünkbe. A társam szerint a sváb faluban nincs kispad, mert egy svábnak mindig van dolga, és szégyen tétlenül, a háza elõtt a kispadon üldögélnie. Akkor nem mondtam, de most jutott eszembe: 10 liter sört felhajtania egyszerre, az viszont nem szégyen? Komolyra fordítva a szót, véleményem szerint a kispad a falu kommunikációs eszköze lehetett, ne feledjük régebben nem volt mobiltelefon, se Facebook, bár ezt lehet, hogy a fiatalabbak már el sem hiszik. Ha eleget üldögéltél a kispadon, rövid idõn belül beszerezhetted a település életének legfontosabb friss híreit az arra járóktól, vagy te adhattad át, ami nagyon nyomta a bögyödet…. (még van tovább, de most csak ennyit). Aztán a célig a „Falu szerepe a mai modern társadalmakban” címû vitamûsor következett, aminek prezentálásától inkább most eltekintenék.

 

 

A célban… Józsi, hol vagy, gyere, gyere…

 

A célban elbúcsúzom túratársamtól, akit már várnak „az övéi”, akik a 30-as távon indultak. Az oklevél és a kitûzõ átvétele után arra indulok, ahonnan a gõzölgõ paprikás krumpli mennyei illatát érzem szálldosni. Letelepszem az egyik alkalmi túratársam mellé a szabadban, majd a nyelvem leégetése után megfontoltabban kezdem kanalazgatni a finom étket. 2007-ben amikor itt jártam krumplistészta volt a menü, a tó partján költöttük el a szabadban, de mondhatom ilyen jó, igazi falusi krumplistésztát, mint amit a rószaszentmártoni asszonyok fõznek, még nem ettem soha, zamata örökre a számban marad. Egy idõ után kezdenek beszállingózni azok a túratársaim, akiket Szurdokpüspöki határában hagytam magam mögött. Még Józsira várok, ennyi idõ után nem akaródzik csak úgy hazarohanni. Végül befut Õ is, összeülünk vele, meg Sanyival és megbeszéljük a túra jelesebb eseményeit. Õk még holnap egy tokaji teljesítménytúrára mennek, ami számomra még paradoxon, a Mátra szokás szerint megnyúzott megint. Nekem holnapra legfeljebb a tokaji marad, kaptam egy pár palackkal ugyanis ajándékba, 5 puttonyos is van közte. Következik az eredményhirdetés. Ritkán, de teljesítménytúrán is osztanak díjakat, és lám-lám mégis békés marad az egész esemény, senki nem akarja ezért legázolni a másikat. Gratulálok az elsõ helyezett futónak (neve és fényképe hamarosan látható lesz a szervezõk honlapján). Tréfásan „beszólok”, és most következik a sajtótájékoztató, és megkérdezem tõle, hogy nem fáradt-e el, az „õrült tempóban”, és bár még nem ismer, mégis nagyon korrekt és „kimerítõ” választ kapok, kapunk tõle, mintha csak várt volna erre a kérdésre, de valahogy idáig nem kérdezték meg tõle. A válasz szerint teljesen a saját ütemében „motorozta” végig a távot, még a Muzslára is könnyen feljutott, onnan pedig beindult a gõzhenger, és végig jól ketyegett motor, futómû és minden. „Papírforma” gyõzelem született. És velem ellentétben egyáltalán nem fáradt el. Soha nem felejtem azt a karakteres, mindenre elszánt sportolói arcot, amit beszélgetés közben sikerült jól megfigyelnem. Tisztelettel nézek a nagyjainkra, Õk, a kiemelkedõ teljesítményt nyújtó sportolóink, akik itt vannak közöttünk, egy levegõt szívnak velünk, egy ösvényen rohannak velünk, és egymás mellett kanalazzuk a paprikás krumplit, Õk az él-futók. Remélem, nem haragszik meg rám a srác, ha ideveszem a következõ sztorit. Még péntek este olvastam Németh Csaba beszámolóját a Nomád Facebook honlapján, remélem pontosan értelmeztem, egy külföldi 176km-es terepfutó versenyrõl, ahol 2500 induló közül 4. helyezettként ért be, és menet közben gyakran tartotta a 2.helyet is. 2500m magasra kellett felfutni, de ez csak a legnagyobb magasságot jelenti, nem a teljesített szintkülönbséget. Óriási sportteljesítmény, büszkék lehetünk rá, hogy ilyen nagyjaink, „vezéreink” vannak. Az események hatása alatt, meg szerintem bekómáztam, gyorsan meg is ígértem társaimnak, hogy jövõre megszerzem valamelyik helyezést (voltam Via Dolorosa 75 ezüstérmes!), de ha „igazi” futók is indulnak, persze semmi esélyem. Óriási igénybevétel egyébként ekkora távot és szintkülönbséget lefutni. Az „egyik helyezett”, aki a befutó után is össze-visszaszaladgált folyamatosan, tehát nagyon jól volt, beérkezéskor például kidobott a gyomrából mindent. Közben összefutok Mátéval is, akinek most készülök elolvasni a Brassó-környéki túrákról írt beszámolóját. Most nyáron jártam Erdélyben, és Marosvásárhelyen sikerült megvennem az összes erdélyi, magyar nyelvû túrakönyvet térképekkel, és nagyon érdeklõdöm az erdélyi túrák iránt, leszámítva a medvéket. Sok helyen õk is vezetõvel járták az erdõt, és van ahol folyamatosan sípolni kell, ha betévednek a hatalmas állat territóriumába. Részletesen lsd Moiwa beszámolói.

Végül elbúcsúzom mindenkitõl, kérdezik, hogy ezután már ugye gyakrabban jövök. Nem tudom, hogy mikor jövök, nem tudom, hogy hányszor jövök, de azt tudom, ha jövök, ide most már mindíg hazajövök.

 

 

Epilógus

 

Hazafelé menet megállok Jobbágyi határában a 21-esen található OMW-kútnál. Veszek egy dinnyét és szõlõt egy itt tanyát verõ zöldségestõl, a benzinkúton pedig piros fémdobozos, párától gyöngyözõ jéghideg Coca-Colát, aminek már az érintése is élvezetet nyújt. Jobb híján leülök egy félreesõ helyen az útpadkára, és kortyolgatni kezdem a csodálatos italt. Szemben velem, a benzinkút fölött a távolban a csodálatos õszi délutáni napsütés különös fénnyel világítja meg a kis vulkánokat a Horka-t, a Koncsúrokat, és a távolban a nagy testvért a Muzslát. Kortyolgatom az italt, kiélvezve minden cseppjét, és tûnõdöm. Lassan-lassan elmúlik a lódarázscsípés okozta fájdalmam is, már nem zavar annyira. Egy autó érkezik, megáll nem messze tõlem. Egy férfi száll ki belõle, és dinnyét kezd válogatni a zöldségesnél. Kivesz egyet, majd felmutatja a volánnál ülõ, helyes, fekete hajú fiatal hölgynek, aki sejtelmesen mosolyog. Majd kivesz egy másikat, és újra felmutatja, a nõ megint mosolyog. Végül a férfi dönt, talán mosoly és mosoly között is tud különbséget tenni. Most hirtelen nagyon jó kedvem támad. Szeretném még kitartani ezt a pillanatot sokáig, mint egy szép zenei hangot.

 

 

 

Szegedi József

- marton4-

Pétervására

 

 

 

 „Ha én rózsa volnék, nemcsak egyszer nyílnék,

Minden évben négyszer virágba borulnék….”

 
 
 
 Túra éve: 2010
bambiTúra éve: 20102010.10.04 21:20:32
megnéz bambi összes beszámolója




Vadrózsa 50


 Itt van az õsz újra…- ilyen gondolatok jutnak az eszembe az elmúlt napokba, ha kitekintek az ablakon. Visszaesett a hõmérséklet hirtelen és esõs idõ lett. Legszívesebben az orromat se dugnám ki, nem hogy túrázzak. Pedig már hetekkel ezelõtt elterveztük, hogy elmegyünk a Vadrózsa teljesítménytúrára.


A szokásos túra elõtti elbizonytalanodás most is meg volt, hogy kell ez nekünk? Esõben, sárban túrázni? De legalább itt az alkalom, hogy kipróbáljuk milyen. Egész úton felfelé Szegedtõl esett az esõ, nem sok kilátás volt, hogy elálljon. Így a rajthoz szakadó esõben mentünk. Legalább kellõ alkalom kipróbálnom az Inov-8 Mistlite nadrágot ill. dzsekit. Ha már Inov-8 akkor legyen a cipõ is a kamásli, és persze a hátizsák is az. Abból is az Inov-8 Race Elite18 típus, benne a H2O Orizontál bladder, azaz víztartály. Nagyon kényelmes a hátizsák a víztartály szinte a derekamra simul, nem érzem a 2 l súlyát.


Az esõ ellenére nagyon jól meg volt szervezve a nevezés. Gyorsan meg is történt. A 150 km-es táv kellõ érdeklõdés miatt elmaradt, így nem kellett nekem se egyedül neveznem az 50 km-es távon. Gabival mehettem. A tömegrajt már régen elrajtolt, így kettesben vágtunk neki. A kezdeti mûút nem is sejtette milyen terep vár majd ránk. A gyümölcsös kerítés mellett vitt fel most már szekérút a Kopasz-hegy oldalában levõ az elsõ feltételes EP-hoz.


Rendületlenül esett az esõ, mikor már bíztam benne, hogy eláll még inkább rákezdett. A Kopasz-hegyrõl majdnem sárcsúszdán értünk a mûútra. Megbeszéltük Gabival, hogy amikor csak lehet, kocogunk, mert máskülönben nem érünk be szintidõn belül a csúszós út miatt. Amúgy mi mást tehettünk, mint poénkodtunk. Így gyorsan felértünk a Somlyó-hegyre. Szegény pontõrök itt is esernyõ alatt vártak bennünket. Kiderült, hogy valószínûleg mi leszünk az utolsó indulók ezen a távon. Úti csomagként kekszet kaptunk. Nem sokat idõztünk,  mert kimelegedtünk eddig, és gyorsan fázni kezdtünk.


Ismét be az erdõbe majd a Ferenc tanyánál kissé párás, de szép kilátásban volt részünk. A dózer út már sártengerré vált így bepróbálkoztam a villanypásztoron átbújni és ott haladni. Szerencsémre nem volt megrázó élmény, de könnyebben haladtam ott. Beértünk két túrázót is. Nem igen váltottunk velük szót, küszködtek a sárral, esõvel. Pedig már kezdett elállni. Megszomjaztam, ideje kipróbálnom a víztartályt. Elolvastuk még este a használati utasítást, de elfelejtettük, hogy a szelepet el is kell fordítani és úgy ráharapni és inni. Így ismét jókedvre derültünk mire ittam. Kellett is ez a jókedv, mert egy megáradt patak mellé értünk. Mondanom se kell a jelzés a túloldalon folytatódott. Nem sokat gondolkodtunk mitévõk legyünk. Nem valószínû, hogy hidat építettek nekünk. Számítottunk rá így patakon átkeléshez kipróbálásra került Gabi ötlete a cipõre húzott nylonzsák. Egészen jó volt, csak éppen a víz volt comb középig érõ. Így mire átért a közel 8 méter széles patakon a zsák már sehol se volt. Így maradt a fotózás, videózás, hiszen ezt meg kell örökíteni. Mintha mi se történt volna mentünk tovább. Én bíztam a cipõben, az eddigi tapasztalataimban, hogy amilyen könnyen átázik a cipõ olyan jó anyagja is, van, hogy gyorsan szárad. Nem lesz vizes hatása. Így az átázás ellenére jól lehet benne menni.


Alig haladtunk, mikor az út bekacskaringózott az erdõbe. Jobbról patak és nem sokára feltûnt egy kis bányató. Sziklák veszik körbe. A túl falon most vízesés alakult ki a bõ esõzés miatt. Mátra egyik kis rejtett gyöngyszeme számomra. Csend és nyugalom. Itt volt a 2.EP. Jó lett volna idõzni, de ki voltunk melegedve, haladni kellett.


Haladni?? 


Gyökerekbe kapaszkodva tudtam csak felmászni a csúszós hegyoldalon. Jaj a ruhám ki ne szakadjon. Még jó hogy nem volt hosszú csak meredek így már kocogva haladtunk tovább. Persze csak azért is, mert én, ha kicsit vissza is fogtam magamat, de fotóztam. Ez már én is látom mennyi idõveszteség. De nagyon jó hazaérkezve megnézni a fotókat. Kihagyhatatlan volt a felülrõl a bányató le fotózása is. Szép szálerdõben haladtunk. Meglepetésemre a Hármas-határnál volt útba igazító is. A rövidtáv itt vált el a hosszútávtól. Igen nagyon jó meg volt írva az itiner. Jó követhetõ volt. Szerencsére az esõ is alább hagyott csak köd ereszkedett a tájra. Így kissé sejtelmessé tette az erdõt. Nagy tenyérnyi gombák sorakoztak, majd szõnyegként terítette be az erdõ alját.


Ó, de finom a rántott gomba! Kár, hogy nem ismerem melyik az ehetõ változat. Most szednék párat. A dagonya most felduzzadt mini tóvá, körülötte pára. Nem lett volna ilyen látványban részem, ha nem esõs idõben túráztunk volna. Miközben mesebeli erdõ varázsolódott körém észre se vettem, hogy kiértünk a mûútra. Szemben a Köszvény-kút sebes megáradt patakba folyt. Olyan mély volt, hogy Gabi bele szeretett volna lépni, de meggondolta magát mikor gyorsan térdig merült az egyik lábával. Így csak mellette haladtunk a mûúton. Átléptünk Nógrád megyébe.


Ismét csak örülni tudtunk az esõnek, mert máskülönben nem láthattuk volna a hegyoldalról itt-ott sebesen lefolyó kis alkalmi patakokat. Oly hirtelen jöhetett le a víz, hogy a mûútra ki is hozta a törmeléket egy útról. A mûút mellett volt a patak parton a 3. EP. Kedvesek voltak a pontõrök. Egyre kínálgattak mindenkit a Nutellás, zsíros vagy éppen a vajas kenyérbõl. Mellé persze volt akár paradicsom, paprika vagy éppen hagyma. Innivaló isotóniás ital, víz. Éppen befutott két futó õk már visszafelé tartottak. Igen ügyesek voltak. Gyorsan ettem én is zsíros kenyeret és indultunk. Mûúton haladtunk egészen Szurdokpüspökig.


Még nem voltam a Mátrabércen de már többször olvastam, hallottam hogy itt szokott lenni a cél. Igen, a Muzsla is mint elrettentõ szint is megemlítésre került mindig. A településen áthaladva, a présházak mellett kezdtük a Muzslát meghódítani. Közel 10 km volt a következõ pontig a távolság. Végig emelkedõ. 745m szint. De nemcsak szint. Ismét patakon átkeléssel kezdtük, majd gyönyörû panoráma, pipáló hegyoldal és ködbeveszõ táj. Ahogy haladtunk felfelé egyre jobban sûrûsödött a köd. Volt, hogy csak a hegygerinc két oldalán csak fehérséget láttunk. Akár mennyire szép volt, már hosszúnak éreztem az emelkedõt. Jó volt megpillantani a felíratott Muzsla 805m.


Igen most meg lejtõ jött szerencsére az erdõben így nem annyira csúszott. A nyeregben vártak a pontellenõrök. Alig álltunk meg indultunk tovább. Lejtõn neki vágva, le a Sóbánya-patak völgyébe. Nem is számoltam hányszor kellett a patakon keresztül menni. Volt, hogy próbálkoztunk száraz lábbal átkelni, de legtöbbször semmi esély nem volt rá. A patak medre mellett ment a jelzés, így egyik oldalról a másikra mentünk. Kellõen megfürödtünk a patakban. Még jó hogy Gabiba sokszor kapaszkodhattam, így a sodrása nem vitt el. Nagyon szép völgy volt. De kocogni kellett végig, ha nem akartunk fázni és kezdett sötétedni is. Mikor a völgybõl felfelé vitt az út akkor jöttem rá, hogy nincs is még olyan sötét. A Nagyparlag erdészházhoz felfelé vitt az út, majd nemsokára ellenõrzõ pont jött. Itt is keksz és ropi várt bennünket, de nem voltam éhes. Nagyon jó volt a víztartályból inni. Sokszor csak párkortyra vágytam, és nem kellett a hátizsákot kinyitnom, azonnal tudtam inni. Nem is gondoltam, hogy ilyen könnyedséget fog majd jelenteni.


Meredek, köves szakasz következett. János-vára oldala. Elsõ látásra tartottam tõle hogy jutok le, de nem is volt olyan nehéz. Csak oda kellett figyelni. Sokszor fától-fáig haladtam. Majd kiértünk a Tilalmas-tetõre. Ismét találkoztunk az utánunk induló két sráccal. Jól lehetett haladni a szekérúton, ha víztócsákkal tarkított is volt, de néhol köves. Ismét szép panoráma kötötte le a figyelmemet, majd leértünk az aszfaltos útra, melyen már jártunk. Az Eszter forrás most nem volt EP de kedvesek voltak a pontõrök, habár éppen indultak volna, de adtak még útravalónak paradicsomot és szilvát.


Kellett is a neki készülõdés, mert tovább haladva Szurdokpüspökinél letérve ismét patakon kellett átkelni. Mondanom se kell híd még mindig nem volt. A két srác úgy döntött keresnek valami átjárót. Még jó, hogy nekem volt segítségem. Talán ennek volt a legnagyobb sodrása és szélesebb is volt, mint az elõzõek. Eddig jó poén volt a patakon átkelés, de most már nem igen hiányzott. Pedig ennél nehezebb próbatételek jöttek. Sárdagasztó, csúszós tapadós utón haladtunk felfelé a Nagy-Hársas-hegyre. Kezdett az erõm elmenni. Gyenge lett a lábam, kissé szédültem, hányingerem volt. Gabi elõvette a túrabotot, melyet csak eddig táskában vitt. Kissé könnyebb lett, de éreztem nincs erõm. Édességet, szénhidrátot kívántam. Nem akartam megállni enni, majd a pontnál. Egybõl tudtam, nem ettem eleget se, a megelõzõ napokban se a túra napján. Nem gondoltam, hogy ennyire megterhelõ lesz. Nagy nehezen feljutottam a geodéziai toronyhoz, ott volt a pont is. Csak lestek, mert én azonnal megkértem Gabit hogy vegye elõ a mézet, és csak ittam-ittam. Gyerekkoromban tettem utoljára ilyet. Még volt egy müzli szeletem és azt is megettem. Jól esett. Lassan éreztem, kissé jobban vagyok.


Kellett is az erõ, mert a sárdagasztó út jött. Csúszkáltunk jobbra, balra. Legutóbbi túrámon a vaddisznó dagonyázó nézett így ki, mint most az út. Néhol alig tudtam a lábamat megemelni. Úgy éreztem minden izmomat igénybe, veszi minden lépés. Mi persze éppen azt beszélgettük, hogy mások most a Plázában vannak, moziznak és kávéznak. De nem nagyon kalandozhattunk el, mert igen oda kellett figyelni, ha nem akartunk elcsúszni. Fõleg, ahogy Gabi gyorsan sétál az már nekem kocogás. Olyan hosszúakat lép. Volt, hogy letértünk a jó útról de egybõl észrevettük, mert nem voltak lábnyomok.


Így értük el a pincesort. Csak éppen én csak az itinert olvastam, hogy ott lesz EP. A térképet nem néztem, így az elsõ présházaknál kerestük a pontot. Úgy gondoltuk, hogy az esõ miatt nem vártak meg bennünket így lefotóztam egy pincét és tovább mentünk. Majd a második présházsoron meg lett a pont. Már kezdett szürkülni. Égett a villany a présházban. Kályhában ropogott a tûz. Kedvesen fogadtak bennünket. Borral kekszek gyümölccsel kínáltak bennünket. Legszívesebben maradtam volna olyan hangulatos volt.


Csend és nyugalom…


De nekünk menni kellet. Még elõkerült az autócsomag tartójából a répa is. Így a présház hangulatával mentünk tovább. Most már egy hosszú aszfaltút jött. Meg volt 5 km is, de nem volt kedvünk futni. Persze hogy a bor felrázódjon? A szint idõn belül így is be értünk.


A célban örömmel fogadtak bennünket fõleg, hogy rajtunk kívül már csak 2 induló volt kint. Megkaptuk az emléklapot és a kitûzõt, majd finom meleg paprikás krumpli volt savanyúsággal. Összetalálkoztunk a rendezõvel is. Sajnálkozott az esõ miatt, hogy így sok pontra nem tudtak ki vinni ellátást úgy, ahogy tervezték. Pl a dinnye itt volt a célban, pedig a Széles-kõnél tervezték. Számomra nagyon jó volt a rendezés mind az itiner megírása mind az ellátás. Ilyen idõjárás mellett mindent megtettek, hogy a túrát jól teljen számunkra.


 Köszönet a szervezõknek, a pontõröknek!


 

 
 
ironmanTúra éve: 20102010.09.17 14:29:25
megnéz ironman összes beszámolója

Vadrózsa 50 terepfutóverseny


Nem indult jól a nap , szakad az esõ . Már második napja .Úgy látszik ez egy ilyen év .Ma nem egyedûl megyek , csatlakoztam Kopi Zolihoz . Hamar leérünk Rózsaszentmártonba , nincs túl nagy tömeg . Mivel a nevezés és fizetést már elintéztük , csak a dugókát kell átvenni Börcsök Andristól .


   Rajt 7-kor . Az elején van némi országutazás , aztán irány a mezõ .Eléggé csúszik a rézsutos dülõ út , itt lemaradok egy kicsit Hajduska Balázs-Nagy Pista-Kopcsányi Zoli triótol . Csatlakozom reinorhoz , de egy hosszabb lejtõn megállok cipõt kötni , innentõl egyedül megyek . A lehullott esõ sok helyen alaposan felduzzasztja a  kis patakokat , a leggyorsabb sodrásúval a Muzsla lábánál kellett megküzdeni . A Muzsla hátulról ( persze a Mátrabérchez képest) sem egyszerû . Nehezen érek fel , aztán a gerincen egy ártatlan sík szakaszon esek egy hatalmasat. Nem is lenne ezzel gond , ha nem néhány sziklán landoltam volna . A térdeim és a két alkarom ordított a fájdalomtól .Mellesleg én is .Még jó ,hogy egyedûl vagyok .Felmerült , kb.10 perc agónia után , hogy befejezem . Na jó ,de hol és hogyan . Mivel rájöttem hamar , hogy a bedagadt térdem miatt felfelé tudok futni , lefelé viszont csak vánszorgás megy , Szúrdokpüspökit kilõttem . Lementem a Muzsla-nyeregbe a pontig , de ott rájöttem , hogy tovább kell mennem . Viszont a sok ácsorgás miatt elkezdtem fázni , ezért zsák le esõkabát fel . Aztán ezt eljátszottam még egy párszor .Az emelkedõkön , ahol kocogtam , felmelegedtem , a lefeléken meg kihültem .A sok patakátkelés nem zavart , legalább hûtöttem a térdem .Az útvonalkövetéssel nem volt sok gondom ( bár néhány szalag elkélt volna néhány elágazáshoz-bár tudom , hogy ezért a túrázók megköveznek majd - futva egész másként navigál az ember .)egyrészt tavaly már jártam itt , az órámban benne volt a track .Frissítõk is megfelelõ számban voltak .


  Az utolsó ell.ponton található nagy kaja pontot nem nagyon értettem , vajon a céltól 4 km-re miért kellett ?


 A célban már többen voltak , 9.-ik nem értem be , nem túl fényes 7:20-al . Viszont a paprikás krumpli finom volt , csak a végén nem nagyon tudtam beszállni a kocsiba , nem nagyon hajlott a térdem .


Köszönet a szervezõknek áldozatos munkájukért , hogy a Mátrának ezen szép szegletében szerveznek nekünk túrát .


   sziasztok


             nedus

 
 
JakabTúra éve: 20102010.09.15 08:57:31
megnéz Jakab összes beszámolója

Szakadó esõben autóztunk Macival a jubileumi Vadrózsára. Maci indítéka a Cartográfia kupa sorozat volt, enyém meg a szórakoztató kísérõ szerepe. Semmi jóval nem biztatott az idõjárás, ahogy közeledtünk Rózsaszentmárton felé, egyre jobban zuhogott az esõ. A kocsitól a rajthelyre történõ 100 m-es szakaszon sikerült bõrig ázni, nem volt értelme ábrándozni kellemes túráról. Viszont a gyors rajtolás után, lélekben felkészülve vidáman indultunk neki az aszfaltnak. A falut elhagyva combközépig feltûrtem az átlátszóra ázott nyári nadrágomat (nem is tudom mit képzeltem, hogy ezt vettem fel) hogy ne caffogjon a vizes szára. A dzsekim elméletileg vízhatlan volt, gyakorlatilag már 1 km után beázott. A kalapom csak a meleg párát tartotta a fejemen, de a hangulatunk ennél fogva egyre emelkedett. Az elsõ lejtõn való sáros csúszkálástól igyekeztem kedvet kapni a kalandtúrához. Egyfolytában az járt a fejemben, a terepfutók hogy tudnak ebben a sárban futni esés nélkül. Ráadásul 50 km-en keresztül. Hát tudtak, így gyorsan megjegyzem, minden elismerésem az övék.


A sár után némi aszfalt vigasztalt bennünket, majd a füves úton bokáig merült a cipõm a vízben, egyúttal elkezdõdött a nemszabadseholmegállnihogymegnefázzunk szindróma. A vizes cipõben addig jó cuppogni, amíg meleg benne a víz, bár minden egyes késõbbi tócsa friss hidegként érkezett, de a meleg testtõl hamarosan kellemesen langyos lett. Erre az út folyamán bõven volt példa.


Az elsõ ellenõrzési ponthoz egy kellemes fenyveserdõ kellemetlenül csúszós sártengerén kapaszkodtunk fölfele, próbáltam oldalvást rakni a tappancsaimat, hogy ne csússzak többet vissza, mint amit elõre haladtam. Végül sikerült feljutni a tetõre, ahol bélyegzés, majd mint a szürke szamár a ködben, továbbindulás. Alig láttunk valamit akkora pára volt. Azt hittem a tetõn picit fújhatok egyet, mert sima szakasz következik, sziklás, kellemesebb, de tévedtem, mert máris lefele kellett ereszkedni, ismét veszélyes csúszós sáron. Egy utánunk érkezõ fiatalember kétszer is a hátára esett a lejtõn, ijesztõ látványt nyújtva. Szerencsére nem történt baja, mi igyekeztünk ezt megúszni.


Vigasztaltam magam az óriás gombák látványával, amit az erdõ nyújtott. Az erdõbõl kiérve cuppogós rét, majd rémesen cuppogós, sáros kivájt út következett, amin megint nagyon nehéz volt haladni. Egy tanyához közeledtünk, de közben mivel mindent elárasztott a víz, több helyen patakászás lett a túrából. (épp most olvastam a túraújságban, hogy ilyen is van, hát részben megtapasztaltam milyen is az) Sok helyen ömlött a szántóföld oldalából a víz, elárasztva teljesen az utat, végképp sártengert képezve. A tanya után próbáltam könnyíteni és átmásztam a villanypásztoron, mert a vizes fûben mégiscsak könnyebb lépkedni mint a sáros szántóföld szélén. Maci is így akart tenni, ezért átbújt a villanypásztoron, de lába között a villanypásztorral megcsúszott az egyik lába, és megcsípte az áram. Állítólag nem élvezte, de én nem hiszem. :-)


A legelõt elhagyva, és már sikeresen visszamászva az útra, még kellemetlenebb rész következett. Egy erdõ, melynek mélyén tóvá szélesedõ patakon kellett átkelni. Már lefele is ágtól-ágig kapaszkodva-csúszva tudtunk menni, a tóvá nõtt patakon kerestük az átkelési lehetõséget. Ehhez a meredek parton ágakba kapaszkodva oldalazva tudtunk lejutni, de itt már megfordult a fejemben, hogy extrém túrán veszek részt akaratomon kívül.


Végül sikeresen átjutottunk a patak medrén, aztán az erdei ösvényen feljutottunk a második ellenõrzõ ponthoz, a tópartra. Bár a túristaút gyakorlatilag eltûnt, mert parakká változott. Fent vízesést fényképezhettünk, bár ezidáig itt nem volt ilyen, az éjszakai esõzéstõl szabályos vízesések zúdultak a tóba, felemelõ látványt nyújtva.  Már nyakig sárosak voltunk, de még mindig lehetett fokozni az élményeket, mert egy nagyon meredek parton kellett fölkapaszkodnunk.


Négykézláb, gyökerekbe markolva sikerült feljutni, így már a kezem is sáros lett, aztán az arcomra is kentem belõle. Igazából nem zavart már, ez egy ilyen nap volt. Próbáltam koncentrálni az egyébként szép látnivalókra, patakvölgyekre-medrekre, ami vadregényes lehet száraz idõben. Erdei út következett, viszonylag kevés sárral, aztán ismét el kezdett esni az esõ, ami elõzõleg már csendes csepergés volt csak. Ködbe-párába veszett a környék, de már túl voltunk a fele távon bõven, kerestük a leírás szerinti pincéket.


A pincesoron sár helyett megint patakmederré alakult úton mentünk, majd nagy gazzal benõtt vizesárokban haladtunk tovább, körülöttünk mindenütt zúgott lefele a hirtelenjében alakult sok-sok patak, néhol egészen durva erõsséggel.


Nem is tudtunk tovább menni, kerülni kellett, az út le volt szakadva, szabályos eróziót képezve a löszösnek tûnõ talajban. Félelmetes volt inkább, de jókedvünk nem hagyott el bennünket, bokáig merülve a sárban, átkeltünk ismét a patakon, majd nemsokára megleltük az ellenõrzési pontot is, az egyik pincében.


Lelkesen fogadtak bennünket, és borral, pezsgõtablettával kínáltak minket, és volt paradicsom, szilva, sárgarépa, meg jó hangulat. Feltankoltunk zöldségbõl-gyümölcsbõl, aztán lelkesen indultunk tovább immár az utolsó szakaszra. Lassan vége lett az extremitásnak, felértünk az aszfaltra, amin végtelenül hosszan gyalogoltunk be a faluba. Idõközben a vizesárokban lemostan a lábamról-combomról a sárt, a cipõnk is tiszta lett a vizben haladva.


Aztán beértünk, megkaptuk az oklevelet, jubileumi kitûzõt, kaptunk egy tál paprikás krumplit, ami igen jólesett. A rendezés hibátlan, az ellátás remek, a pontõrök kedvesek, az idõjárásról igazán nem tehettek. Paprikás krumpli és üdítõ fogyasztás után száraz ruhába átöltözve, kalandos élményekkel tele hazaindultunk.


És az esõ ismét csak esett és esett..

 
 
Tibet19Túra éve: 20102010.09.13 13:53:27
megnéz Tibet19 összes beszámolója

Vadrózsa 50, avagy a természet leckéje


 


Ez év igencsak gazdag nehéz túrákban, fõleg hóban és csapadékban. Többször megfogadtam már, hogy kínlódás helyett kiszállok, hogy nem amortizálom le magam, de soha nem sikerül. Ha egyszer elindulok… már nem szeretek kiszállni.


Éjszaka és szombat reggel Gödön szakad az esõ, hallom az ablakon a folyamatos kopogást, talán itt kéne azt mondani, hogy NEM. Vadmalacnak tudom fontos a futás és az igazat megvallva nekem is. Moiwat felvesszük Bp-en, az általa olvasott net szerint a Mátrában nem esik és nincs utánpótlás. Bizakodom…



Az esõ megvárja a rajtot, rákezd, a mûúton még egész csendesen, aztán egyre intenzívebben. A dzseki pillanatok alatt átázik, súlyként cipelem, a bevált kukászacskó véd valamit. Jól futható dózerutak nyálkás, bokatörõ utakká válnak, sárban küzdök és lemondok a futásról. Igazságtalannak érzem, hogy idén sokadik túrán ázzák szét és fagyjak meg… Próbálom rávenni magam, hogy átmenjek a rövidebb távra, hogy legyen elég annyi küzködés. A Somlyói emelkedõ némileg felmelegít, a kezem már nem lila csak hideg, de lefelé csúszkálva fától fáig újra vacogom. Eszembe jut a Vidróczki fázása és a Lefagyszé…. nem akarom újra átélni ! Aztán filozofálni kezdek, hogy kevésbé halljam Elvis koncerjét, ma túl korán kezdi. Felteszem a kérdést: „Tényleg nem akarod a kihívást? Õszintén!”, a válasz várható: „Dehogynem, ezért jöttem, Múzsla nélkül nem lehet hazamenni.”. Sírni tudnék, hogyan lehetek ilyen elszánt, normális ember ilyen idõben nem túrázik, az biztos. De vajon mit nevezünk normálisnak, nézõpont kérdése. Az út kicsit járhatóbb amint erdõbe ér, közeleg a Széleskõ. Feltûnik elõttem egy tó… de nem kellene itt lennie… nem értem… Moiwa integet a másik oldalon, és mutatja merre kerüljek. Neki még 50m kitérõ elég volt, nekem már legalább 150-200m kell, hogy ne merüljek el az ideiglenes tóban. A széleskõi bányató tetõzve fogad, talán az csordult ki és keletkeztette az újat. A pontõrök terasza alatt magamra veszek még egy nagyobb kukászacskót, ami vmit véd majd az esõtõl, ezzel megnevettetem õket.



Tovább az ismert úton immár negyedszer… visszasírom azokat a csoffasztó meleg Vadrózsákat… nehéz volt, de némileg könnyebb. Remegett a levegõ a hõségben, és kincset ért minden csepp víz. Kilátástalanul esik, egyedül vagyok, a futók elmentek, a gyalogosok nem jönnek, ha egyáltalán vannak. Tudom, mit kellene tennem, de azt is tudom, hogy nem fogom megtenni… Eszter forrásnál a pontõrökre bízom a jó ideje csak nehezékként szolgáló széldzsekimet és egy-két szilva társaságában lekocogok a Szurdokpüspöki mûúton vagy inkább mûpatakon. Hallom a mûút melletti patak robajlását és örülök, hogy most még nem kell rajta átkelnem, hiszen vár a Múzsla. A jelzés szétválásakor jut eszembe, hogy hamarosan keresztezek egy kis patakot. Fel is tûnik elõttem a 1,5 méteres szélsebes patak, iszonyatos a sodrása. Át kell rajta kelni, nem akarom feladni, már nem. Jobbra meglátok egy szinte hídként szolgáló ágat és keresek egy nagy botot. Kitapogatom az alját, olyan 50 cm lehet és az ág talán megvéd a sodrástól. Érzem a víz erejét, de átjutok a túlpartra. Már nem a Múzsától tartok, hanem a további patakoktól, mert kétségtelenül lesznek.



Felfelé az eddigiekhez képest jó a terep, a vízek csak átfolynak a turistaúton, az esõ is csak szemerkél. A koncsúrokat nem lopták el, mindig megvan mind, mindig ugyanannyi, de néha többnek – néha kevesebbnek érzõdik. Itt vagyok hát, ezért jöttem fõleg, hogy meghódítsam a Múzslát. Elõttem van, bár nem látom, a köd és pára homályába burkolózik, de tudom hogy ott magaslik uralva a környéket. Kezdem megismerni a jellegpontokat, a rét és a kövek már a csúcs közelségét jelentik, onnét leereszkedve biztató szavak várnak. A 10 órás terv már romokban hever, hisz innét több az út és nehezebb is, az idõm ehhez kevés. Már nem érdekel, a lényeg a túra teljesítése. Lefelé köves az út, de az elején szinte futható, át is esem egy fán megerõsítve az elõbbit. Vizesebb és sarasabb már nem lehetek, ez egy ilyen nap. Az út csalingázik egy kicsit le és fel, erre emlékszem, de méter szélességû patakátkelésekre nem… Magamhoz veszek egy nehéz, hosszú botot és próbálok nem beleesni egy patakba sem. Nem a víztõl vagy a mélységtõl félek, hanem a sodrástól, félelmetes. Néhol vízesésszerû zuhanással ömlenek a frissen kialakult patakok. Néhol percekig állok, hogy hol tudok átjutni… köveket keresek vagy kapaszkodót… óh bár szállni tudnék. Minden átkelés újabb megpróbáltatás. Csúsznak a kövek, süllyed a sár, erõs a sodrás, fogy az energia. Nagyparlag felé megváltás az út, csak a keréknyomokban álldogál a víz.



Sokféleképpen lehet nevezni amit csinálok, de terepfutásnak nem. Kitalálom, hogy ez egy speciális triatlon verseny : túrafutás + úszás + agy és sportgimnasztika :-) A ponton veszek pár ropit, nagyon kell már a só. Közeleg János vára, tartok tõle, ez száraz idõben is vizes szokott lenni… A lejtõ meglepõen jobb, mint porzó úton, lent viszont hömpölyög és zubog a szélesre duzzadt patak, szerencsére kicsit feljebb menve, széles, de aránylag sekélyes, ágakon és köveken átjutok a túlpartra. A zöld most is emelkedik, és az esõ újra rákezd, de már egykedvûen kaptatok. Mikor lesz már elég a vízbõl ? Mennyire õrültség amit csinálunk egy páran ? Azért megnyugtat, hogy a múltkor az egyik szomszédom mesélt a tereplövészeti versenyeirõl, ahol õk is sárban kúsztak, másztak. Elvis énekelni kezdene, de torkára fojtom a hangokat. Több mint 7 órája küzdök, sejtem hogy VM már beért, õt nem korlátozzák holmi extrém körülmények… Igen õ már benn van, de indul elém, az jó, addig kell eljutni. Az út lassan lejteni kezd, csúszik de aránylag lehet rajta futni, elsuhan a tanya, majd a szerpentinnél szembejön egy pontõr és felteszi a megválaszolhatatlan kérdést : „vannak-e még mögöttem ?” – honnan kéne tudnom?…



Aszfaltot érek, egy kis megváltás, Eszter forrás, újabb szilvák. A mohóságom miatt a pontrõl átesem a saras aszfaltra, kegyetlenül megfájdul a térdem és a vállám, most már menni kell. Lelassít egy autó, és egy lány kiszól, hogy elvigyen-e valameddig. Elképedve nézek rá és saras magamra, vannak még jószándékú emberek. Megköszönöm és megnyugtatom, hogy jól vagyok és éppen túrázom. Furán néz, és jó utat kíván. Szakadatlanul esik, újra felduzzadt a patak, hallom a morajlást. Telefon – majd késõbb inkább. Ott állok a patak elõtt és nem hiszem el, mélyebb és sebesebb az eddigieknél és teljesen esélytelennek látszik. Bele nem léphetek mert elsodor, balra dzsindzsán át próbálok valamit találni. Végül egy átivelõ gallyba kapaszkodva épp elérek egy korhadó fatörzset, átlendítem a ballábamat egy nagy kõ mögé. Kockázatos, tisztában vagyok vele, hogy ha nem sikerül, akkor elvisz a víz. Sikerült. Még egy kis bozótharc és következik a Nagy Hársas meghódítása. A körülményekhez képest jól érzem magam, bár enni és inni kéne valamit, de gondolni se tudok rá. Lassan de elérem a tetõt, furán méregetnek… végül mosolyogva mondom – én így futok :-)


Tova az utolsó máskor könnyed szakaszra, Vadmalac jön szembe és mesél, mesél. Néha fogom amit mond, néha nem, és biztat, de én már csak szeretnék beérni. Néha futunk, sokszor csúszkálunk, esik is egy hasast mellettem. Túlélõ túra lett ez a javából, a kezem olyan mintha egész nap paradicsomot mostam volna befõzéshez, a kinézetünk mint két hajótörötté, akiket kisodort ár vagy partra vetett a hullám. Menetelek, mint egy Duracell nyuszi lemerülõ elemekkel. Remélem kitart még egy kicsit. Elérjük a pincéket, majd a falu templomát és néha még utolsó erõket elõvéve belekocogva beérek a célba.



Azt tudom mondani, mint a Lefagysz végén : „inkább most nem mondok semmit”. Kegyetlenül elfáradtam, kiderül hogy a 3db nõi terepfutóból 1 kiszállt, így én vagyok a második és kupát kapok. Örülök neki nagyon,de úgy érzem nem érdemlem meg hisz ez alig volt nevezhetõ futásnak.


Köszönök mindent a rendezõknek és a B.A-nak is. Kis pihi és sártalanítás után indulunk Tokajba … No comment.


 

 
 
 Túra éve: 2009
tétova hegyi-teveTúra éve: 20092009.09.13 18:39:19
megnéz tétova hegyi-teve összes beszámolója
Vadrózsa 50 - Mátraaljai kacskaringók s a tantaloszi hegy
Mivel jóval korábban kiértünk a rajtba nem vártam meg az eredetileg tervezett T50 rajtját, elindultam a túrázós 50-esen futva. Mind a kapott itiner, mind a térképvázlat korrekt volt. Én nagyobbrészt a térkép alapján mentem. Kicsit sajnáltam, hogy nem szines, mert az még királyabb lett volna. Ez azonban semmit nem von le a túra erényeibõl, melyekbõl számosat megtapasztalhattunk. A rendezõk lelkesek, szívélyesek és profik voltak. Érezni lehetett, hogy egyrészt maguk is gyakorló túrázók, tudják mire van szükség, másrészt, hogy nem elõször rendezték ezt a túrát. S plussz belevitték a szívüket, lelküket is, akarták, hogy mindenki jó élményeket szerezzen. S ez nem egyszerû feladat, hiszen minden túrázó kicsit más miatt megy az erdõbe túl a természet szeretetén.
Az elsõ 5 Km nekem kevésbé érdekes szántóföldek mellett haladt. Aztán végre egy finom hegy bemelegítésnek. A Somlyóról lefelé aztán megint egy kis szántó-zás. Szerencsére nem sokáig. A Ferenc tanya után érdemes figyelni, mert a jelzés éles kanyarral, nehezen észrevehetõ módon húz be jobbra. Aztán ismét figyelni kell, mert a piros keresztrõl a piros kör vezet Széles-kõ-re, ami igazából egy bányató. Én sajnos nem figyeltem eléggé, így másztam kb. +1 Km.-t s aztán vissza. Kissé bozontos erdõn át jutottam el a Hármas határig, ami egy szántóföld, erdõ és több út keresztezõdése. Itt két úr mutatta a helyes irányt, ugyanis ez volt a 3 különbözõ táv elágazása s visszafelé is erre jött az út. Szép szálerdõ következett enyhe emelkedõvel a Nagy Hársas oldalában. De ekkor ennek a hegynek a neve még nem jelentett semmit. Elérve egy jókora dagonyát hamarosan egy kerítésen át hosszú lejtmenet következett egészen a Szurdokpüspöki-be vezetõ betonútig. Leérve az útra dobtam egy balost s már ott is volt az Eszter forrás ellenõrzõ és frissítõ pont. Lelkes rendezõk etettek, itattak itt meg. Volt víz bõven s finom szõlõ is. Aztán nyomás tovább Szurdokpüspökibe. Átérve a hosszú falun hamarosan a Mátrabérc célja mellett húztam el. Furcsán kihalt volt, alig egy-két ember. Hol van már a tavaszi idénykezdõ nyüzsi. Helyette a Muzsla innensõ oldala fogad. Elkezdem mászni a kopasz oldalt. Innen 745 szint egybe a tetõig. A nap is idesüt, lekívánkozik rólam a ruha. Túlöltöztem kissé. Sebaj, futni nincs motivációm, egyedül vagyok. Azért tolom felfelé s a nyergekben meg-meg indulok. Így érem el a tetõt s hamarosan a nyerget is, ahol egy család fogad. Nem járna víz, de kérésemre adnak valszeg a sajátjukból. Köszönönet érte innen is, még 1x is. A családfõ elmondja hogyan tovább. A zöld háromszögeket keresve zúzok lefelé az oldalban s az erdõ egyre szebb. A jelzéseket sûrítethették tavaly óta, mert olvastam, hogy páran keveselték. Aztán a Sóbánya patak mentén vitt az út, ahol beértem egy még a Mátrabércrõl ismerõs futót. Egy ideig együtt toltuk a sziklás, bokatörõs patak mentén, de sajnos lemaradt a srác. Pedig együtt érdekesebb lett volna. Aztán egy becsatlakozó pataknál balra s kis idõ mulva jobbra fel a Prédikáló tetõre. Az ottani EP-n volt a nagy frissítés. Mindenféle kenyerek, izotóniás és nélküli víz. Jól feltankolva folytattam az utat az újonnan beért túratárssal. Vele nyargaltunk át János várára, s onnan a Rédei-Nagy patakhoz. Itt aztán elvesztettük a jeleket, pedig kettõ is volt (S, Znégyzet). Szerencsére a túratárs tavasszal is járt erre, így hamarosan meglelte a felfelé vezetõ zöld jelzést. Jókora kaptatóval értünk fel Tilalmas tetõre, ahonnan én ismét futófokozatba kapcsoltam. Innen eseménytelen jelfigyelgetés a szántóföldek mellett futva fejezet következett. Többnyire lefelé szaladva értem el újra a Szurdokpüspöki országutat, annak is Eszter forrás nevû most már csak frissítõ pontját. Az elsõ kört tehát letudtam. A pontõrök mindenféle jóval, szõlõvel, sós és édes kex-el (a magukéból) kínáltak. Még egy tartalék vizespalackot is kaptam az elõttem lévõ 15 Km.-re. Újra elfutva Szurdokpüspöki innensõ széléig, balra kanyarodva kezdõdött meg a kálvária. A térképen persze láttam a sûrüsödõ szintvonalakat, de a valóság mindig más. Csak jöttek és jöttek az emelkedõk. Néhány kanyar és megint felfelé. Már többször látni véltem a tetõt, de újra és újra csalatkoznom kellett. Futásról már régen nem volt szó. Erõteljes lassuló baktatás amire képes voltam. Tantaloszi kínokat éltem át, a felsejlõ csúcs egyre csak távolabb került. A tetõn végre lerogytam s némi tankolást követõen elkezdtem lefelé döcögni. Hamarosan elértem a Hármas határt letudva ezzel a második kört. Itt a 2 úr mutatta a helyes utat a Köves-tetõre, ami egy bozótos dombocska. A másik oldala finom lejtõ egészen a pincékig. Elhúzva elõttük újabb lejtõ s újabb még igényesebb pincék következtek. Az egyikben az utolsó EP. Az itt lévõ család ugyancsak kedvesen fogadott. Nápolyi s víz elfogyasztása után új erõre kapva döngettem fel a következõ lankás emelkedõre, ami a betonútig vitt. Sajnos az utolsó 4 Km ezen a betonon vitt a faluba s azon át a célba. Jó volt megérkezni. A hegyek s különösen a Nagy-hársas kiszívta minden erõmet. Pedig a Muzslától féltem jobban. Hiába most már megtanultam a Nagy-hársast is tisztelni.
A célban megint barátságos hangulat fogadott. Nagyon szép kitûzõt és emléklapot is adtak s egyúttal invitáltak a szemközti horgász tavacska partjára, ahol lecsót lehetett enni. Némi frissítõ sörözés és kólázás után át is ballagtunk megkostólni a fejedelmi étket. Tényleg finom volt és jól esett. Hogy tudták ennyi pénzbõl (800 Ft.-os nevezési díjakból) kihozni mindezt? - csodálkoztunk. Kellemesen - rég elfelejtve a két jókóra hegyet - elfáradva és élményekben gazdagon hagytuk el a falut. De nem örökre, mert ide vissza kell jönni. Egy önzetlen csapat baráti hangulatot idézõ szervezése ebben az egyre ridegebbé váló világban. S persze visszahív a Mátra is mely megunhatatlan s errõl az oldalról is fenséges, de kemény is. Igazi kihívás.


 
 
 Túra éve: 2008
futorTúra éve: 20082008.08.30 10:10:45
megnéz futor összes beszámolója
Üdv túratársak!
Elõször is szeretném megköszönni Piedcat-nak, a 2007-es beszámolóját. Annak a beszámolónak elolvasása után döntöttem úgy, hogy ezt nem lehet kihagyni. Másodsorban a rendezõknek (õket kellett volna elsõként, de mégsem) nagyon jó útvonalat találtak.
Innen is látható, milyen fontos, hogy írjunk beszámolókat mai világunkban az emberek utánanéznek a neten melyik aza a túra amelyen érdemes elindulni.

Túra: Tesómmal 5 órakor indultunk otthonról. Az autópálya keleti szakaszának köszönhetõen 7 után pár perccel Rózsaszentmártonba érkeztünk. 7 35 rajt.
Némi aszfaltozott rész után befordultunk az útvonal szimpatikusabb részére. Földút.
A Kopasz hegyen vettem észre az órát nem indítottam el, így legalább nem vitázunk a szervezõkkel a célidõn. A Somlyóra menet tudtuk meg, hogy a túra nem fog végig lejteni. Széles-kõnél már jólesett a dinnye. Igaz a nap nem tûzött annyira mint szerettem volna de meleg volt.
Eszter-forráshoz érkezve púpjainkat újra vízzel tölthettük. Szurdokpüspöki már ismert település a Hanák Kolos túrákról. !4 kutat is találtunk mielõtt elhagytuk volna.
Kedvencem lesz a túrán a Múzslai emelkedõ visszafelé. Így is lett. A 17 km víz nélkül nem vészes. Sietni kell, így idõben nem sok.
A következõ ponton bõségesen elláttak. Vízzel, zsíros-hagymás és lekváros kenyérrel.
János várától le a szerpentint fától-fáig abszolváltam. Az élet veszélyes.
Itt elváltunk tesómtól (Õ csütörtökön éjjel dolgozott, elõzõ nap és utána is dolgozott. így el volt fáradva.).
A piros plusz hozott némi hezitálást ugyanis itiner szerint végig rajta megyünk, de egy helyütt jobbra kék szinû szalagozás tért le róla. Megnéztem hová megy a szalag majd hittem az itinernek. Jól tettem, hamarosan újra Eszter-forrás.
A nagy-Hársas kilátó a második jó ötlet a túrára 500m hijján sikerült kifutni.
A pincék ellenõrzõ pontnál ért némi csalódás. Valaki bent bagózott. Nem kéne rászólni, tisztelt szervezõk, hogy oda a sportolóknak muszály bemenni pecsét és vízfogyasztás okán.
Itt az itinert elnéztem és azt hittem már csak két kili de öt volt. Mindegy futható volt végig.
A célba beérve leheveredés majd ásványvízzel séta tesó elé.
Amint õ isk, én is újra beértünk isteni paprikás krumpli fogadott. Ezt elfogyasztva indulhattunk is haza.
Jól szervezett, jól frissített túra. Senki ne várja el, hogy a Múzslás 17 km-re vizet visznek. Meg lehet oldani egyénileg.
 
 
qvicTúra éve: 20082008.08.24 22:20:51
megnéz qvic összes beszámolója
Vadrózsa 50 2008 (51,8km 1875m)

Tavaly nagyon bejött ez a túra, így idén is tervbe vettük. Igaz, most Ákos nem tudott velünk jönni, így csak ketten indultunk piedcat-tel. Egyúttal ez volt az új Asics cipõm fõpróbája is. Már kíváncsian vártam, hogy fog szerepelni. Fél 8 fele már Rózsaszentmártonon rámoltunk az autóból. A rajt ismét az eldugott kis horgásztó mellett volt, amit tavaly csak a túra végén vettem egyáltalán észre. Pedig nagyon szép a tavacska és a környezete. Persze most nem arra vettük az irányt, hanem a starthelyre, ami az út másik oldalán volt. A nevezés gördülékenyen megy, a szervezõk lelkesek és segítõkészek. Kicsit ritmustalanul intézzük a dolgokat, piedcat már megkapja az idejét, mikor én még töltöm a nevezési lapot. Végül 8:05-kor együtt indulunk neki a távoknak. Ki-ki a magáénak, én az 50-est kezdtem meg, piedcat a 30-ast.

Egy hosszú undok aszfaltos emelkedõvel indít a túra, én ezt egy kis szükségszünettel és egy kis videózással próbálom változatosabbá varázsolni. Nagy elõny számunkra, hogy már ismerjük az útvonalat. Nagyjából tudjuk mire számítsunk, noha messze nem emlékszünk minden kanyarra... Mikor lefordulunk az útról a napraforgó mezõk szélén futó földútra épp arról beszélünk, hogy mennyire hasonlít ez a Pata túrára. A két túra nagyon egybefolyik az emlékeinkben, még annak ellenére is, hogy az egyiken havat tapostunk, a másikon szétolvadtunk. Most ismét meleg napnak néztünk elébe, 32 fokot ígértek délutánra némi felhõsödéssel. Egyelõre nincs panaszunk, elég jól fúj a szél, ami biztosítja a megfelelõ hûtést.

A Kopasz hegy oldalában feltételes pontot találunk, ahol megkapjuk az elsõ pecsétünket. A cipõ eddig nagyon jól viselkedik, stabil és kényelmes. Keresztezzük az apci utat, majd megcélozzuk a Somlyót. A felfelé mászásnál érzem, milyen jól kapaszkodik a cipõ. A tetõn lévõ ponton begyûjtünk még egy pecsétet. Azt beszéltük meg piedcat-tel, hogy saját tempóban megyünk, így mindketten azt gondoltuk, hogy lefelé menet majd elhúzok tõle. Nem így történt. Egy kis elõnyre szert tettem ugyan, de a távolság nem nõtt tovább, piedcat derekasan tartotta a tempót lefelé is. Átrobogunk a Ferenctanyán, és elérjük azt a trükkös jobbos letérõt, ahol a jelzés ismét befordul az erdõbe. A kört is hamar megtaláljuk, ami már elvezet egészen a Széleskõi pontig. Ez a hely varázslatos. A kis tavacska, mint egy kis ékszerdoboz bújik meg a hatalmas sziklák között. A tóparton lévõ pontnál dinnyével kínálnak, de itt lemondok róla, piedcat-tõl elbúcsúzva indulok tovább.

Meredek úton mászok vissza a piros keresztre. Az ösvény nagyon hangulatos ebben az erdõben. Ugyanúgy mint egy éve, most is találkozok egy velem szembe rohanó sporttárssal, akinek minden bizonnyal kimaradt a pont, mert nem tért át a kör jelzésre. A Hármas-határi nyeregben is találok egy pontot, de kiderül, hogy ez csak a rövidtávosoknak érdekes, engem tovább indítanak. Egy darabon a piros sáv és a kereszt együtt megy, itt még fogok egyszer járni ma, majd visszefelé jövet. Az újabb elágazásnál maradok a kereszten, és zúzok tovább a Szurdok völgy felé. Útközben utolérem Ebolát, aki újabb lendületet vesz, és tapad rám. Vonatozunk lefelé elõzgetve a lassabban haladókat. Pont leérünk a völgybe, mikor Gyuri tûnik fel elõttünk. Õ is nyomja szépen, innen a mûúton hármas befutó a forrásig. A forrás a már megszokott módon éppen csak csöpörög, de szerencsére az elõrelátó pontõrök elég vizet raktak ki kannákba, hogy gyorsan onthassuk a szomjunkat. Én le is nyomok két pohárral. Itt is kínálnak dinnyével, de még itt sem élek a lehetõséggel. A víztõl felfrissülve indulok tovább a mûúton Szurdokpüspöki irányába. Az egyik kanyarban majdnem elcsap egy furgon, amelyik nagy sebességgel az út széleit igencsak kihasználva vette be a kanyart. Kár, hogy pont lekapcsoltam elõtte a kamerát, érdekes lett volna visszanézni videón a találkozást. :) Kissé nehézkesen megy a futás, érzem, hogy nem frissek az izmaim. A faluban összefutok egy hölgy futóval, aki egy kék kútnál tölti újra a víztartalékait. A tartalékok nálam is fogynak, de reméltem, hogy elég lesz végig az adag. Inni sem állok meg, mert tudom, hogy a falu végén, a pincéknél is lesz még alkalmam frissíteni. Már éppen kezdene túl meleg lenni, mikor felhõk érkeznek és eltakarják a napot. Hát ez pompás, mintha csak rendeltük volna. ;) A pincéknél nagy fürdést rendezek. A faluból kivezetõ úton még egy darabig élvezhetem a sapkáról a nyakamba lecsöpögõ hideg vizet. Elõttem egy jó tempóban haladó túratárs, akit a patakvölgybe való lekanyarodás elõtt érek utól. Szedi a lábait Õ is, nem is marad le tõlem. Megkezdõdik a nagy mászás felfelé, igencsak meredeken. Még így is elég meleg van, hogy nem tûz a nap ránk. Jól haladunk felfelé, de egy idõ után érzem, hogy kezdek fáradni és eléhezni, így egy nagyobb fa alatt lassítok és elõkeresek egy kis rágcsálni valót a táskából. A srác mögöttem szintén leáll pihenni. Benyomom a kipróbálásra elhozott power gélt, meg egy banánt. Nyomatok rá egy kis piát is, ez most kellett. A gerincen haladva még a szél is nagyban segíti a felfrissülést mászás közben. Az elsõ csúcs elérése után már könnyebben megy a dolog, megkezdõdik a hullámzás fel-le. A srác itt már lemaradozik tõlem. A Múzsla tetejét egyedül érem el. Itt nem állok meg, mert tudom, hogy az aljában ott a pont. Le is szaladok az EP-ig. Ketten vannak még itt a pontõrön kívül, aki épp a hûvösebbre forduló idõre panaszkodik. Nekünk persze ez maga a megváltás. Egy évvel ezelõtt itt már sokkal melegebb volt.

A túra legizgalmasabb része következett, a Múzsla nyeregbõl lefelé vezetõ háromszög jelzés. Jelzés az van végig, no de út? Az nem sok. Az erdõt pásztázva szálltam jelzésrõl jelzésre. A Sóbánya patak völgye nagyon szép. Igaz, egyben nehéz a haladás is benne. Itt futok össze Andival, aki szintén kocorászik. Egyik völgybõl a másikba jutunk, a Rédei-Nagy patak völgye is nagyon hangulatos. Itt is át kell kelni egyszer kétszer a patakon. Nem kell sokat menni, máris ráfordulok a zöld négyzet jelzésre, amin egy jó darabig maradni is kell. A Prédikáló tetõn egy éve csak egy tájfutó lyukasztóvolt kirakva pontnak, most viszont személyzet is volt. Sõt, ellátás is. Benyomtam egy zsíros deszkát, úgy indultam tovább lefelé.

A következõ hegy a János vára volt, ami kicsit megizzasztott. Nem is a felfelé része, inkább a másik oldala, ahol roppant meredek, köves, csúszós lejtõn kellett lejutni vissza a Rédei-Nagy patak völgyébe. Itt már nem éreztem olyan stabilnak a cipõt. Persze, itt tényleg nagyon nehéz volt lejutni. Lentrõl aztán ismét mászás következett fel a Tilalmas tetõre. Itt váltok a térképemen még nem létezõ piros keresztre, és azon igyekszek visszafelé az Eszter forráshoz.

A forrásnál másodszor ugyan nincs pont, de én újra betérek frissíteni. A pontõrök készségesek, vágnak egy szelet dinnyét is, most már elfogadom. A víztartályomban már tudom, hogy nem sok tartalék van, abba mégsem töltök, bízom benne, hogy kitart. 37,5km-nél járok.

Felfrissülve indulok el ismét a Szurdokpüspökibe vezetõ mûúton. Most valahogy lassabban érem el a falu szélét, mint elõször. Végre lefordulok a piros sávra jobbra, amin megindulok felfelé a Nagy Hársas hegyre. Ez az a hegy, amit egész túrán kerülgetni kellett, aztán most itt magasodik elõttem teljes nagyságában. A dús növényzettel benõtt úton arra leszek figyelmes, hogy valami jármû közeleg nagy hanggal. Húha, nem csak a hangja nagy, ez egy nagy terepjáró és igencsak gyorsan zúz. Alig tudok félrehúzódni az alkalmi zug-rally versenyzõk elõl. Az út egyre meredekebbé és meredekebbé válik. Jóval feljebb ismét jármûvek jönnek szembe. Ezúttal egy csapat krosszmotoros meg két quados. A köves úton csak reménykedem benne, hogy nem kapok egy kerék alól kipördülõ követ az arcomba. Itt felfelé már újra találkozok rövidtávosokkal is, akiknek nem kellett a Múzslás kitérõt megejteni. Már közel vagyok a tetõhöz, mikor a lefelé bandukoló pontõrséggel találom szemben magam. Megkapom a pecsétet, közben próbálok nyújtani kicsit az egyik fánál. Nagyon elfáradtam, komótosan sétálok a csúcson lévõ geodéziai toronyig.

Innen aztán próbálok megiramodni lefelé, de nehezen pörgök fel. Egy futó sporttárs kell hozzá, aki megelõz és utána indulva növelem én is a tempót. Visszaérünk a kereszt és a sáv közös szakaszához és most már a sávon maradhatunk. Közben elfogy a maradék piám, porzik a tartály. Nagyon várom már a következõ pontot, ahol tudom, hogy frissítés vár rám. Csakhogy nincs az még olyan közel. Végig kell haladni a falu közelében lévõ pincesoron, ami túl hosszúnak tûnik most. Már mindenféle otthon a hûtõben lévõ sörökrõl halucinálok. Nehezen haladok, de végül elérem a második pincesort, ahol megtalálom a pontot is. Borral és fröccsel kínálnak, de nem élek, csak az ásványvízzel, pont az kell most nekem. Úgy nyomok le három pohárral, hogy pislogni sem marad idõm közben. Jujj, de jól esett. Na most már kihúzom a célig.

Egy kis mászás következett a mûútig, ami nyíl egyenesen megy be Rózsaszentmártonra. Ezen már nagyon nem esik jól a kocogás. Érzem, hogy mindkét lábamat feltörte a cipõ. Ez nem túl jó jel. Lassan érem el a falu határán lévõ templomot, ahonnan még keresztül kell jutni hosszában a helységen. Az sem megy egyszerûen már. A vége elég küzdelmesre sikerül, sokat kivett belõlem ez a futás.

A cél elõtti kanyarban piedcat vár rám a buszmegállónál. Már azt hittem a buszra vár, de csak elõm jött ki szerencsére. :) Együtt tesszük meg az utolsó métereket, ez jól esik, köszönet érte. 7:02 lett a vége, ami csak kicsit több, mint a tervezett 6:30-7:00 -ás intervallum, viszont sokkal nehezebben ment, mint azt elõre gondoltam volna. Valószínûleg többet kellett volna pihennem elõtte.

A célbe beérve kell egy fél perc, mire egyáltalán válaszolni tudok a rendezõk kérdésére, hogy hogy tetszett a túra. Elzihálom, hogy az nagyon rendben volt, a kondimmal van némi probléma. Lerogyok egy padra, elpakolom a papírokat, aztán átmegyünk a tó mellé, ahol finom paprikás krumpli vár rám. Mielõtt bele tudok kezdeni a kajálásba, kiterülök az egyik asztal mellé fotoszintetizálni. Hú, ez jó, feküdnék itt még egy-két órácskát. Hát sikerült rendesen kihajtanom magam. A paprikás krumpli nagyon finom volt, és nagyon jól esett. Soha rosszabb ellátást a célban. Remek kis túra ez, és abszolút fejlõdõképes. Több hibát is kijavítottak a tavalyihoz képest a rendezõk, még jobb lett az ellátás. Találkozunk még, köszönöm szépen!

 
 
piedcatTúra éve: 20082008.08.23 21:07:10
megnéz piedcat összes beszámolója
Vadrózsa 30
Táv: 29,5 km (?) Szint: 890 m

Amikor reggel felébredek, az elsõ gondolatom az, hogy ez egy remek nap lesz. A Mátra már eleve megadja az alaphangulatomat, hozzá társul a jó futóidõ, illetve hogy átlagon felüli formában érzem magam. qvic hét elõtt érkezik, és elautózunk Rózsaszentmártonba, ami egy kicsi, de szép település a Mátraalján. A horgásztónál van a rajt, már ismerjük a helyett, tavaly is voltunk itt. Akkor az 50-esen mentünk, nekem bõven elég volt, a nyári hõségben nagyon kemény az a terep. Persze qvic-nak ez semmiség, így ebben a formációban indulunk: qvic a hosszún, én a középtávon.

Rövid nevezési procedúra után 8:05-kor startolunk, az aszfaltos emelkedõ hamar beállítja a megfelelõ szintre a pulzust. Elég durva tempóval kezdünk, sorra elõzzük le az embereket, a gps-em sebességmérõje alig-alig megy 10 km/h alá. Hm, ez így kemény lesz, de még jól esik. qvic-nak is megfelelõ, mondja: nem akarja elfutni az elejét. Hát nemtom, mi lenne, ha elfutná?! :) Mindenesetre 23 perc alatt elérjük a feltételes pontot a Kopasz-hegy oldalában. Innen zúzás tovább, és néhány perc múlva már az elsõ komolyabb feladattal, a Somlyóval szemezünk, ami a Mátra utolsó vulkáni púpja. Fenyvessel övezett ösvényen kapaszkodunk fel, és már pecsételünk is a ponton (0:42).

Mondom a társamnak, hogy menjen nyugodtan, õ úgyis néhány órával többet lesz kint terepen, mint én, ne alkalmazkodjon hozzám, fusson a saját tempójában. A lejtõkön õ egyébként is sokkal gyorsabb, a Somlyóról pedig gurulni kell szépen hosszan. Nõ köztünk a távolság, de nem túlzottan. Nem qvic lassúbb, hanem én vagyok bátrabb. Fura, de az új cipõmben stabilabbnak érzem a talajfogást lejtõn. Na igen, ez az (egyik) elõnye a futócipõnek a túracipõvel szemben. Ahogy kiérünk az erdõbõl, máris a Nagy-hársas tornyosul fel elõttünk, ahová fel kell menjek, de még nem most. Elõször meg kell kerülni.

Egy sûrû, susnyás részen ereszkedünk le a Széleskõ tavához, ami egy festõi szépségû hely. Megkapjuk a pecsétet (0:58), és innen már végleg magamra hagy qvic. Még készítek pár fotót, majd folytatom az utat felfele, egy nagyon meredek ösvényen. Megkerülöm a tavat, és felülrõl is megtekinthetem a tengerszemet. Gyönyörû. Egy hosszabb kaptató után érem el Hármashatárt, ahová még egyszer visszatérek, ezúttal itt nem kapok pecsétet, csak útbaigazítást. Azért nem úszom meg Nagy-hársast, az oldalába csak fel kell másznom, de nem esik nehezemre, sõt még kocogni is tudok, és gyönyörködöm a Mátrára jellemzõ ligetszerû erdõben. Hamarosan lejteni kezd utam, beérek a Szurdok-völgybe, és egy meglehetõsen köves, szûk ösvényen bukdácsolok lefele. Itt már nincsenek ligetek, ez egy igazi bozótos-vaddisznós hely. Az út nehézségeit feledteti a kilátás, amely a fák közül bukkan elõ, Szurdokpüspöki és a Muzsla (de jó, hogy most oda nem megyek fel). Kiszélesedik az út, és borzalmas tempóban leviharzom a mûútig, majd ott néhány száz métert sprintelve érkezem az Eszter-forráshoz (1:42).

Tavaly se volt valami bõséges a forrás vize, most is ez a helyzet. Szerencsére a rendezõk gondoltak ránk, hoztak magukkal elegendõ vizet. Gyorsan felhörpintek egy pohárral, és már futok is tovább. Eszembe jut, hogy ennem kellene valami szilárdat, de nem érzem, hogy kevés lenne az energiám, inkább eszem egy csokit. Berongyolok Szurdokpüspökibe, néhány embert itt is magam mögé utasítok, elfordulok balra, és teljesen egyedül vágok neki a Nagy-hársasnak. Bitang magas ez a hegy, néha elõbukkan a csúcsa a fák közül, és elérhetetlennek tûnik. Aztán hirtelen elõbukkan egy kutya is a semmibõl, de szerencsére nem éhes. Legalábbis nem rám. Fejben fel vagyok készülve a nagy mászásra, néha lassú kocogással teszem változatossá a gyors gyaloglást. Nézem az órát, számolgatok, nagyon jól haladok, nyugtázom magamban. Zajt hallok, egy Barkas lavírozik lefele a legmeredekebb részen, raktere színig fával. Jesszus, gyorsan elhagyom az utat, ez mindjárt nekem jön! Ki gondolta volna, hogy a legdurvább terepen fogok ilyen vacak gépkocsival találkozni. Féltávnál járhatok felfele, amikor mégis úgy döntök, hogy eszem néhány harapást a kiflimbõl, a csúcs még elég messze van. A szilárd kaja jól esik, gyorsítani tudok. A geodéziai toronynál ketten várnak pecséttel, amit végül a kishölgytõl kapom (2:24). Köszi. :)

Újra csõlátásom lesz a nagy sebességtõl, ahogy megindulok lefele a gigantikus hegyrõl. Ez az oldala jobban tetszik nekem, megint ligetszerû erdõk következnek. Megint megállapítom, hogy milyen jól lehet ebben a cipõben futni lefele. Elérem a Hármashatárt, újra kapok útbaigazítást, majd a húszas táv résztvevõit elõzgetem. Jön a szerpentin, majd a pincék, és berobogok az utolsó ponthoz (2:59). Borral kínálnak, Rózsaszentmárton nagy bortermelõ vidék, asszem, ha innék csak egy pohárral is, nem érnék célba szintidõn belül. :) Így csak ásványvizet küldök le, és nekivágok az utolsó szakasznak. Rövid földút után aszfalton trappolok be a településre, keresztülfutom, jön a jobbos és a horgásztó. 3:30 a vége. Akkor még nem igazán fogom fel, de piszok jó idõt mentem.

Átveszem a jutalmamat, kimegyek a tóhoz, és egy bõséges ebédet veszek magamhoz, ami paprikás krumpli. Utána átöltözöm, egy órát meditálgatok a tó partján, majd egy órát nézem az olimpiai közvetítést a borozóban, és még egy órát téblábolok a környéken, mire végre befut qvic is. Megvárom, míg õ is bekajál, aztán indulhatunk haza.

Ez egy tökéletes nap volt, tökéletes futással. Bárcsak mindig így lenne! Éreztem, hogy jobban megyek, mint általában, részben a futócipõnek is köszönhetõ. Na és a táv! Az itinerben 29,5 km szerepel, nos, a gps-em 33,8 km-t mért. Elég nagy a különbség, a valóság valószínûleg a kettõ között van. Igazából lényegtelen. A lényeg az, hogy a 2006-ban felállított átlagrekordom (Budai tájakon 15, 8,2 km/h) megdõlt. Ha a 29,5 km-t veszem figyelembe, akkor a 8,4 km/h az új csúcs, ha a 33,8-at, akkor 9,6! Elég durva. Legalábbis számomra. Fõleg, ha figyelembe veszem még azt is, hogy ez nem olyan könnyû terep, mint ami a Budai-hegységben van. Ezt a túrát kötelezõvé kell tennem, nagyon bejön. Köszönet a rendezõknek.

Videós beszámoló
 
 
SanziTúra éve: 20082008.08.23 18:43:30
megnéz Sanzi összes beszámolója
Ezen a napon úgy döntöttünk, hogy olyan helyre megyünk túrázni, ahol még nem voltunk.
A közlekedés "megoldott" volt, az összhang a szervezõk és a volán közt már nem.
Azért csak eljutottunk a rajtig. Az idõjárás jó volt, hétágra sütött a nap.
Az ellenõrzõpontok könnyen megtalálhatók voltak. Vízvételi lehetõség a túra során sehol nem volt. Erre azért felhívhatták volna az indulók figyelmét. Folyadék ( víz ) egyik ellenõrzõpontnál sem volt. Ezt hívják felénk szomjas túrának. Habár más sem volt, gondolok itt egy kis nassolni valóra ( csoki, nápolyi, müzliszelet ), vagy gyümölcsre,ami jelezve van a kiíráson, de csak éretlen kökénnyel találkoztam a túrán.
Talán ha lett volna egy szem barack, vagy egy lédús paradicsom valamelyik ellenõrzõponton. Szóval az ellátás nem világra szóló. Valószínûleg így lehet nyereségesen zárni egy túra megrendezését. Volt egy gõzölgõ tányér jelzés a kiíráson.
Most olvasom a régi beszámolókban, hogy meleg étel is volt valaha a tónál. A tóhoz most nem mentünk le, mert jól esett leülni a célban. Akitõl a kitûzõt és az oklevelet átvettük nem mondta, hogy lenne ott valami. Azért jól esett volna egy tányér valami.
Ha a célban kuka a rendezõség tagja, legalább táblázzátok ki, hogy merre mi van.
Jövõre ha mégis eltévednék erre a túrára, akkor a következõket minden féleképpen vinni fogom: 2 liter víz, kb. 6 db szendvics, nasi, gyümölcs. Ezt ajánlom másoknak is.
 
 
 Túra éve: 2007
piedcatTúra éve: 20072007.08.28 16:26:28
megnéz piedcat összes beszámolója
Vadrózsa 50

2007. augusztus 25.

Azzal a céllal érkezem háromnegyed nyolc körül Rózsaszentmártonba, hogy megtapasztaljam milyen egy mátrai túra nyáron. Persze tudtam, hogy nem lesz egy leányálom, mivel 35 fok körüli hõmérsékletet ígértek mára, és nekem nem az erõsségem a túrázás hõguta közeli állapotban. Meglátjuk, mi lesz. Ákos és qvic túratársakkal nevezek, a horgásztóhoz közeli vendéglõben tölthetjük ki a nevezési lapokat. Illemhely-látogatás, elég lepukkant állapotban van, de a célnak megfelel. Végül is elég gyorsan, nyolckor el tudunk rajtolni.

Otthon az útvonal átnézése nagy fejtörést okozott, ugyanis a saját térképemen a teljes távnak kb. egyharmada látható, sehol a Somlyó, a Nagy-Hársas, de még csak Szurdokpüspöki sem. Ami pedig rajta van, ott nincsenek turistautak. A turistaatlasz egy fokkal több infót nyújtott, de még mindig nem az igazi. Végül qvic oldotta meg a problémát, a netrõl összeollózott egy használható térképet, és kiderült, hogy mégiscsak vannak arra turistautak. Mivel nem régen festették õket, elég jól láthatók, így az egész túrán nem volt problémánk a tájékozódással, az itiner és a szalagozás jól kiegészítette a bizonytalan részeket.

Rövid aszfaltos rész után szántóföldek mentén közelítjük meg az elsõ jelentõsebb akadályt, a Somlyót. Ez egy teljesen különálló hegy, tulajdonképpen Nyugat felõl a Mátra bejáratát jelzi. Viszont nem kicsi. Még korán van, bár a Nap ezerrel tûz, itt még nem okoz problémát a ritka fenyvessel övezett úton a felfele kapaszkodás. Egy óra alatt érünk a ponthoz, majd kicsit nagyobb tempóban zúzunk lefele. Hamar rájövök, hogy én vagyok a leggyengébb láncszem a csapatban, erõlködnöm kell, hogy tartsam a tempót a fiúkkal. A nagy sebességnek megvan az eredménye, bõven hatos átlag felett érünk a második ponthoz, Széleskõhöz. Itt egy hegyekkel körbezárt apró tavat találunk, nagyon szép, teljesen lenyûgöz minket.

A következõ állomás, Hármashatár, alig másfél kilométerre van, végig felfele, itt fordul vissza a rövidtáv a cél felé. Pecsételés után folytatjuk utunkat a Szurdok-völgyébe. Csodálatos tájakon vezet utunk, szemben feltûnik Szurdokpüspöki, na meg a Muzsla. Eszter-forrásig laza kocogással haladunk, megéri, mert itt a víz mellett egy egészen finom szõlõfürtöt is bekebelezek. Elköszönünk a pontõröktõl, bár még ma találkozunk, ha minden jól megy. A túra útvonala tulajdonképpen két egymásba akadt nyolcast ír le, így két pontot (Hármashatár és Eszter-forrás) kétszer érintünk. A legfelsõ kör 18 km hosszú, és nincs közben vízvételezési lehetõség. De ez még csak a legkisebb probléma, van ennél sokkal nagyobb is. Úgy hívják: Muzsla.

Befutunk Szurdokpüspökibe, kocsmát keresünk, kettõbõl kettõ zárva. Benyomulunk egy boltba, nincs nagy választék, sör nuku, a hûtõbõl egy üveg langyos kólát horgászok ki. Nincs mit tenni, muszáj valami doppingszer, a fiúk inkább kihagyják. Elérjük az iskolát, itt mintha már jártam volna az éven, akkor többen voltak, és még oklevelet is kaptam, amiért benéztem. :) Most inkább a csapnál pancsolunk, engedek a sapkámba vizet, fejemre borítom, csodás érzés. A sapka szélérõl folyamatosan csepeg a nyakamba a hideg víz, megváltás így 11 körül. Veszek egy mély levegõt, és elindulok a hegyre.

A vicces az egészben, hogy a Mátrabérc alkalmával megfordult a fejemben, hogy milyen durva lehet visszafele megmászni a Muzslát. Hát most itt vagyok, és már nem olyan vicces. Fõleg, amikor ránézek az itinerre: a nyeregig az össztáv 24,65 km, összszint: 1220 m. Hm… izé… itt valamit elírtak. Félóra múlva rájövök, hogy marhára nem írtak el semmit, ez a véres valóság. Az igazi bajok ott kezdõdnek, amikor átkelek a patakon, és hirtelen nyílttá válik a terep. A Nap odacsap, nem is akárhogy. Kúszok felfele, utolérek egy túratársat, aki megáll frissíteni. Megfogadom, hogy csak árnyékban pihenek. Mert hogy pihenés nélkül nem tudok felmászni, az hétszentség. Ákos és qvic elhúznak, õk bírják a meleget, ez már két éve kiderült. Próbálok visszaemlékezni, hogy mennyi a nyílt szakasz ebbõl a hét nyavalyás kilométerbõl. Arra tippelek, hogy az elsõ két kiliben nagyjából fele-fele az árnyékos és a napos rész, késõbb inkább a hûs erdõ a jellemzõ. Kb. negyedórát mehetek, aztán muszáj megállnom egy fa alatt. Próbálok inni, enni, de nem az energiával van gond, hanem a meleggel. Szerencsére nálam van a szórófejes flakonom néhány deci vízzel, ezzel zuhanyoztatom magam. Kicsit észhez térek, indulok tovább. Ki olyan hülye, aki 35 fokban déli 11-13 óra között egy bazinagy hegyen mászik felfele hét kilométert?! Ha tükörbe néznék, akkor meglátnám az illetõt. Illetve elõttem is halad egy ilyen példány. Utolérem, felém lök valami köszönésfélét. Szegény nagyon kivan, nem csodálom. Újabb árnyékos rész következik, keresztbe egy kidõlt fa. Vonzza a fenekem, leülök. Jó pihenni is, de amire igazán szükségem van az a víz. Öntök a fejemre és a tarkómra is egy kicsit. Õrület, soha nem érek fel! Bennem egy belsõ hang megszólal: „Te voltál annyira kíváncsi rá, hogy milyen egy nyári túra a Mátrában?! Hát ilyen, b.szd meg!” :) Lelki erõt gyûjtök a folytatáshoz. Idõnként hátranézek, a település nem akar távolodni. Szerencsémre túljutok a nyílt részeken, innen már könnyebben megy, persze nem olyan gyorsan, ahogy szeretném. Ég az egész fejem a forróságtól és az erõlködéstõl. Ismét utolérek egy srácot, beszélgetünk egy darabig, aztán kellemes meglepetésemre qvic és Ákos tûnik fel. Nem igaz, felértem! Megvártak engem, én azt hittem, hogy mennek tovább. A csúcskõnél készítünk egy csoportképet. A nyeregben begyûjtjük a pecsétet, eszem, iszom, Ákosnak kifogyott a vize, pedig még 13 km a forrás.

Végre lefele zúzunk, bár ez sem olyan egyszerû, mert út nem igazán van, viszont avarral borított kõ- és farengeteg annál inkább. Meg is járom, egyik kõnél kibicsaklik a bokám, csillagokat látok. Nem törõdöm vele, jártam már így máskor is, nem volt vele gond. Egyébként ez a völgy is nagyon szép, sajnos a rossz fényviszonyok miatt nem fotózok. Alighogy leérünk a hegyrõl, ismét kapaszkodhatunk fel a Prédikáló-tetõre. Itt, egy tájfutásnál használatos lyukasztóval igazolunk, aminek Ákos nem nagyon örül, ugyanis simán elment mellette, így megduplázza az utat. János várán ámulatba ejtõ kilátás fogad minket, aztán az a rövidke lejtõ is ámulatba ejt, ami innen levezet. Úgy tûnik, a Mátrában divat az ilyen nyaktörõ lejtõ. Fákban és gyökereiben kapaszkodok, stabil talajt nem találok, a cipõm rögtön csúszni kezd. Váratlanul valami zuhanni kezd mögöttem felém, elsõre megijedek, hogy egyik túrázó az, de szerencsére csak egy túratárs vizes flakonja bukdácsol lefele, amit kiejtett a kezébõl. Elkapom, és leteszem egy fa mellé. Mikor végre leérünk a völgybe, a patakba merítem a sapkámat, fürdök. Az élet apró örömei. Kiélvezem minden pillanatát.

Nem tudom melyik a rosszabb, lejönni a hegyrõl, vagy felmászni a következõre. Tilalmas-tetõre egy hosszú kaptató vezet, nyílt a terep, a Nap ismét fejbe vág, holtpont, belassulás. Háromnegyed háromra érek a ponthoz, a társak ismét bevártak. Intek nekik, hogy menjenek nyugodtan, majd a forrásnál találkozunk, elindulnak. Még 5 kili a forrás, és csodák csodájára az égiek a segítségemre sietnek, egy vékony fátyolfelhõ takarja el a Napot, érezhetõen esik a hõmérséklet. Ráadásul egy hûvös szellõ is ólálkodik körülöttem. Begyorsulok. Na végre normális tempót mehetek. Lefújom magam még egy kis vízzel, szinte már fázom, amikor futásnak eredek. Magányosan telik az út, de nem mondhatnám, hogy unatkozom, fantasztikus a kilátás. Nagy-Hársas látványa is lenyûgözõ, csak az a gáz, hogy oda még fel kell menjek. Lecsorgok a völgybe, ismerõs hely az Eszter-forrás, itt találom a srácokat is, viszont a vizet nem. Ákos csalódottan ücsörög a patak partján, már Muzsla óta szomjazik, a forrásból viszont alig csordogál a víz. Pedig már én is elképzeltem, hogy teljesen feltöltöm a vízkészleteimet, és egy jót pancsolok a patakban. Félliteres flakonomat elkezdem megtölteni, közben elszavalom magamban a János vitézt, épp a végére érek, mire megtelik a kulacs. Na jó, menjünk innen, próbáljuk meg újra Szurdokpüspökit. Csoda, nyitva találjuk az egyik kocsmát, végre töltekezhetünk. Nyolc perccel hamarabb indulok el, mint két társam, megint felfele következik, nem akarom õket hátráltatni. Kimegyek a településrõl, benyomulok a susnyásba, irány a hegytetõ.

Nagy-Hársas csak a nevében hasonlít a budai Nagy-hárs hegyre, nagyságra háromszor akkora, mint a névrokona. Elég jó lendülettel indulok neki az emelkedõnek, most már abszolút nincs meleg, gyorsan tudok haladni. Legalábbis egy darabig. Félóra után ritkulni kezd a növényzet, ezt a hegyet könnyen abszolváltuk, felértem. Aztán balra fordítom a tekintetem, követem az út vonalát, és elképedve bámulom a durvábbnál durvább emelkedõket, ami még rám vár. Mégsem értem fel. Kúszok felfele, itt már nem esik jól a menet. Leküzdök egy emelkedõt, jön a következõ kanyar, még egy emelkedõ, aztán még egy. Ez nem igaz! Soha nem lesz vége! Már éppen besokalnék, amikor megpillantom a kilátót. Közben qvic és Ákos is beér.

Innen már csak lefele van. Hármashatárig futás, aztán a pincékig séta. Feltûnik a távolban Rózsaszentmárton, de nem akar közeledni, mert elõször jobbra, aztán balra térünk ki egy óriási szerpentinen. Az utolsó ellenõrzõ pont egy pincébe költözött, itt frissítõvel és nápolyival kínálnak. Meggyes szörpöt kérek, és intek a férfinek, hogy ne zárja be az üveget, mert iszom még egy pohárral. Felfrissülve vágunk neki az utolsó kilométereknek, aminek a jelentõs része már a településen halad. Még van annyi erõnk, hogy a végén bohóckodva sprinteljünk egyet.

18.39-re érünk be. Gyönyörû szép kitûzõt kapunk és oklevelet. Aztán a horgásztó mellett megvendégelnek minket egy kis krumplistésztával. Jól esik, de még arra sincs erõm, hogy megegyek egy tányérral.

Végül köszönet a rendezõknek, amiért megismertették velünk a Nyugati-Mátra és a Mátraalja nyugati részének jelentõs hegyeit és völgyeit. Na meg az állóképességünk határait. :)

Fotók: http://kep.tar.hu/piedcat/50523024#2

piedcat
 
 
kpeterTúra éve: 20072007.08.27 20:54:28
megnéz kpeter összes beszámolója
Vadrózsa 20

Kellemes nyári túra, bár kicsit több árnyékkal szerettem volna... A rajtban a szervezõlányok segítõkészek, mosolygósak, a motoromat simán beengedik az eresz alá :)

Az útvonalleírás és térképvázlat alapján meglepõen jól követhetõ volt a pálya, bár néhányszor azért elgondolkoztam. A Somlyóra felfelé eléggé összeállt a tömeg, de ettõl függetlenül max 1-2 ember volt látótávon belül.

A Széleskõ bányató nagyon jól nézett ki, kár, hogy nem voltam fürdéshez öltözve. Így csak a kapott szõlõvel, meg könyökig mártózással frissültem. A továbbiakban vegyes erdõs és bozótos utakon (javarészt szekérutakon) vitt az itiner.

Az utolsó EP-nál (a pincesoron) bõ választék volt üdítõk+fröccs terén. Erre szükség is volt, mert az innentõl kezdõdõ "célegyenes" egy szép, napos, 1,5 km hosszú aszfaltcsík volt, ami nem hideg :)

A célban választható ábrás kitûzõ, slambuc és tópart várta a kirándulókat.
 
 
marton4Túra éve: 20072007.08.27 18:24:48
megnéz marton4 összes beszámolója
Vadrózsa50 túraleírás 2007.08.25


A 21-es úton északról érkezve, Jobbágyinál balra letértem, Apcon keresztül könnyen eljutottam Rózsaszentmártonba. A falu központjában jobbra kanyarodtam, a Deák Ferenc utcán elindulva, a helység vége tábla környékén a Bányász utcában értem el a rajthelyig. Az 50-es távra neveztem. 7.06-kor indultam 11.-ként. Az elõttem indulókat már az elsõ emelkedõnél lehagytam, s még az apci mûút elõtt az utolsó három fõs csapatot is. Már csak egy 50-es túratárs volt elõttem, de õt végig nem tudtam beérni, talán „ultramaratonos” futó lehetett. Volt ahová majdnem elõbb ért, mint a pontõr.
Kicsit még éreztem a lábamban az elõzõ heti „vértesi barangolást”, ahol az 52km-es távot 7h18 alatt tekertem végig, de rövid idõ után bejáratódtam, s így a legtöbb szakaszt futva tettem meg. Valahol a Somlyó után utolért egy harmincas futó, akivel azután nagyjából a szurdokpüspöki pirosig elõzgettük egymást, ahol Õ lekanyarodott balra, én pedig haladtam tovább a falu felé. A Somlyó-hegyen pazar kilátás, Széleskõnél egy sziklákkal övezett, festõi környezetben fekvõ tó fogadott. A piros körön balra egy meredek emelkedõn felkapaszkodva jutottam vissza a piros keresztig. A Szurdokpüspöki-Gyöngyöspata mûutat elérve szemben egy forrást találtam, ahol ittam és hûsítettem magamat.
A mûúton továbbhaladva nemsokára elértem az út mentén az Eszter-forrás ellenõrzõ pontot, ahol szõlõvel kínáltak. Tovább a mûúton. Szurdokpüspökiben elfogyasztottam egy jégkrémet, ami már szinte rituálé nálam a túrák során. A boltból kijõve az aprót egy kisgyereknek adtam, mert nem akartam a nehéz húszasokat magammal cipelni. Egy nehéz, de ismerõs szakasz után a Muzsla –nyereg ellenõrzõ pont következett. Útközben két számomra ismeretlen növényt találtam, amit utólag szeretnék a fényképek alapján meghatározni (elõzetes tippjeim az egyik macskafarkú veronika, a másik erdei pereszlény talán?). Érdekes volt egy friss ürülékben szorgoskodó rengeteg ganajtúró bogár. Egyébként most szinte szezonjuk van, mert lépten-nyomon a lábam elé kerülnek, a különbözõ szebbnél szebb színváltozatok. A Muzsla-nyeregben 3 csoki, s egy nagyon rokonszenves fiatal sporttárs fogadott. Még vizet is cipelt fel az irdatlan meredeken, de én nem kértem, mivel Szürdökpüspökiben az utolsó nyomós kútnál 17km-re „hidráltam” magam. Továbbá kortyonként fogyasztottam a Normolytból és Ca, Mg-pezsgõtablettából készült italaimból is, amelyeket ezen a túrán próbáltam ki elõször, tanulva abból, hogy a Vértesben, a nagy rohanás miatt, az utolsó 5-10km-en kissé „spasztikusnak” éreztem a lábaimat. Lefelé indultam a zöld háromszögön. Számomra ez volt a túra legnehezebb szakasza, az emelkedõket is beleértve. A köves terep, a kidõlt fatönkök megkerülése, a lehullott gallyakon való botladozás nagyon lelassított. Mondanom sem kell, hogy kárpótolt ezért a szép környezet, a festõi patakvölgy, a nehézségek, pedig hozzátartoznak a túrához, ettõl szép és változatos az egész. A zöld négyszög sárga kereszt vonalon a János vár elõtt egy kicsit elkavartam a bozótban, de kisvártatva megtaláltam a sziklákat. Mindent eltettem a hátizsákba, amit odáig a kezemben szorongattam, mert tudtam mindkét kezemre szükség lesz. Megtettem az elsõ lépést lefelé és rögtön fenékre ültem. Leérve a patak völgybe találtam egy szalagot, de nem találtam a zöld sávot. Nem néztem meg figyelmesen a térképet, s mindenáron balra akartam elindulni. Ekkor „bepánikoltam”, s azon imádkoztam, bárcsak utolérne valaki. Ahogy ezt kigondoltam, megláttam egy fiatal sporttársat kezében az igazoló füzettel, irtózatos sebességgel jött le a meredeken. Megkérdezetem tõle ismeri e az útvonalat. Õ sem járt még itt, de ránézett a kis térképre, s néhány másodperc múlva már megszületett a megoldás, át kell kelni a patakon. Rögtön meglett a szalag és a zöld, s elindulhattunk felfelé. Számomra nagy tanulság ez az eset, ahol megszûnnek a jelzések, elõ kell léptetni a térképolvasást. Mentségemre legyen mondva, csak az idén kezdtem a teljesítmény túrákat, s a hatodik ötvenes után még mindig erõsen tanulónak érzem magam. Idáig minden túrán tanultam valami újat, saját tapasztalatból is, de legtöbbször a nagyon kedves, szívélyes túratársaimtól. Ezt követõen ezzel a fiatal sporttárssal elõzgettük egymást egészen a Nagy-hársasig, ahol kalóriahiányom támadt, s amíg eszegettem, Õ végleg eltûnt a látóterembõl, csak a célban láttam ismét. A Nagy-hársason találkoztam 2 fiatal 10 egynéhány éves sráccal, akik a harmincas szintidõ ellen küzdöttek. Idõnként nagy hévvel meglódultak, majd alábbhagyott a lelkesedés. A Hármas-határnál lemaradoztak, többé nem láttam Õket a célban sem. A pincékig egy szerpentinszerûségen futottam le a piroson, ahol nagyon kedves kínálgatásban részesültem a hegy levébõl. A nyálam is összefutott a finomnak érzett vörösbor után, de mivel kocsival voltam, s aranyszabály, hogy alkohollal sohase oltsd a szomjadat (volt ugyanis, hogy nagyon pórul jártam, még fiatalkoromban egy túra után), udvariasan elutasítottam. A pincék után jobbra egy emelkedõn felérve, egy nyílegyenes út végén megláttam a templomtornyot. Ekkor vettem észre, hogy a pincék felõl, az úton valaki felfelé fut. Hogy ez a hosszúnak tûnõ szakasz gyorsabban elteljen persze futottam én is. Jobb híján a villanyoszlopok által behatárolt szakaszok számának a fogyásán, mértem le haladásomat, s így gyorsan el is telt. A fõutcát is végigkocogtam nagyjából, a Bányász utcában közvetlenül a cél elõtt ért csak be a futónõ, aki, ahogy halottam, a legjobb nõi teljesítõ lett, mivel õ indult el utoljára, s õ érkezett be elsõnek. 9h30 alatt értem be, ami a meleget is figyelembe véve nem lehettet egy rossz teljesítmény, mert amíg ott voltam egyetlen 50-est sem láttam beérkezni. A célban kedves fogadtatás és szõlõ fogadott, amit megosztottam egy barátságos kutyával. Meleg ételt is kaptunk a tó partján. Valamilyen helyi, hagyományos recept alapján készült „szalonnás krumplistészta” lehetett, de ilyen finom krumplistésztát (ha az volt!) még életemben nem ettem. Az asztalnál 4 tizenéves lány túrabeszámolójának voltam fültanúja. Jó történet volt, amikor egy apc környéki? tanyán egy csapat pulyka támadta meg õket. Állítólag volt egy vezérük, ami az összes többi pulykát mozgósította a lányok ellen.
Összegezve: jó szervezés, jó idõjárás, kedves emberek, gyönyörû vidék, kemény túra, egy nagyon kellemesen eltelt nap. Köszönöm.


2007.08.26 11:45



 
 
 Túra éve: 2006
geo-elvontTúra éve: 20062006.09.11 00:16:40
megnéz geo-elvont összes beszámolója
Sajnos idén is körülbelül 2 órát vesztegeltem Gyöngyösön, a pedig a neten a Volán menetrend 7:10-es buszt írt átszállásnak, de ilyen nem létezik, no sebaj tavaly is hasonló okokból vártam itt a kilenc elõtt pár perccel induló buszra… a rajtról cirka 40 percet késtem, így belehúztam az elején nehogy haza induljon a pontõr. Késtem is bõven, jó 20 percet. Közben olyan dolog történt velem, amit még nem pipáltam pedig jó pár teljesítménytúra mögöttem van. Történt ugyanis, hogy a Kopasz-hegy oldalában lévõ földúton vezet a P+ egy mezõgazdasági terület közvetlen közelében, távolabbról már hallottam is hogy szántanak, de amint egy kanyart bevettem éppen velem szembe jött a traktor és gyakorlatilag felszántotta a szekérutat. Bokáig gázoltam a frissen szántott földben, mert az út eltûnt, tõlem balra sûrû cserjés, nincs menekvés… :) 20-30 méter után meguntam s átvágtam a cserjésen, bár nem volt egyszerû feladat. Mûúton kiráztam a sok földet a túracipõmbõl aztán irány a hegy. Éppen indultak a pontõrök mikor a Somlyó-hegy csúcsától jó 200 méterre ideiglenesen felállították újra a pontot, pecsételtem aztán uzsgyi tovább, hogy ne legyen gond a következõ ponttal :) Itt jegyzem meg, hogy rengeteg gomba volt az erdõben, igazi gombász paradicsom ez a környék! Széles-kõhöz már bõven zárás elõtt beértem, kaptam egy szép õszibarackot, kicsit leültem pihenni a tó partjára. Rámfért! 9 km másfél óra alatt, hát ez bizony nem az én tempóm… Mivel a többi pont zárása már nem jelenthetett gondot visszavettem a tempóból. Fentrõl még készítettem pár szép fotót a tóról. Komótosan ballagtam Hármashatárhoz, ahol bevallom õszintén hiányzott a tavalyi pezsgõtablettás frissítés, bár nem szoktam élni hasonló italokkal, amiket túrákon adnak (szörp ami még elmegy, kóla, Plussz és társai) de nagyon meleg napot fogtunk ki mára így fogyott a vizem rendesen. Eszter forrásig gombadömping és szerencsére a szederszezon is most indult be a Kis-hegy északi oldalán, mindenesetre érdekes volt látni, hogy több az éretlen, mint az érett gyümölcs augusztus utolsó napjaiban. Alaposan belakmároztam, a forráshoz érve kicsit már félve is ittam a vízbõl :) A ponthoz érve reménykedve kérdezik a rajtszámom: „9-es? Neeem 86-os!” Valaki nagyon elkavarhatott az elõzõ ponton, mert ott még megvolt… fogyasztottam pár szelet nápolyit, kell az energia a Nagy-hársashoz! Tavaly megtanultam ennek a sose érsz a csúcsra hegynek a nevét egy életre, igaz akkor a sár miatt sokkal nehezebb volt felérni, mint az idén. A geodéziai torony bezárt, mikrohullámú berendezésekkel szórják a mûsort a környezõ faluknak, ezt védendõ lelakatolták a külsõ bejáratot. Szerencsém volt, mikor felértem pont fent volt a karbantartó, aki éppen az akkumulátorokat töltötte az aggregátorral. Felmehettem a toronyba, ahonnan pazar kilátás van Pásztó irányában, de Rózsaszentmártont is szépen lehetett látni. Kéthetente kell lakatot cserélni amint azt a karbantartó elmondta, de belül van egy vasrács, amire nem számítanak, ahhoz már célszerszám kellene…emberek... No mindegy, elvileg ládázni is akartam, de azt „társaságban” nem lehet, majd máskor. Lefelé a pincéket már nagyon vártam, bort szeretettem volna venni, reménykedtem lesz idén is valaki, aki kint lesz. Volt is, eredmény: 2 liter rizlingszilváni baráti áron csupán 400 forintért. Finom, nagyon finom bár nem vagyok borpárti s nem is magamnak vettem, hanem otthonra. A pontnál, ami a polgármesteri hivatal pincéjénél van :) (ilyet se hallottam még) nápolyi, bor, víz, üdítõ kánaán, feltankolok és irány a cél, a vége kicsit monoton, a melegben pedig fárasztó az aszfalton caplatni. Miután átgyalogoltam a falun 16:10-re érkeztem a célba, negyedórám maradt a buszig Gyöngyösre, gratuláció, 2-ik teljesítéséért kitûzõ s oklevél átvétele, noszogatás hogy maradjak a következõ buszig s egyek gulyást :) no hiába kedvesek itt a rendezõk, ezért is szeretem ezt túrát, tájat. Mindenkinek ajánlom ezt a TT-t : jó rendezés, jó ellátás, szép vidék, nálam ez ötöst ér! :)