Túrabeszámolók

LÁBATLAN 35 (2014. 08. 20.)

A Központi-Gerecse északi részén: A Pisznice - Bersek-hegy csoportja

A Központi-Gerecse déli részén: A Gerecse - Bánya-hegy csoportja

A Vértestolnai-medencében: német "vértesi" község a Gerecse szívében

A Nyugati-Gerecsében: Az Öreg-Kovács (554 m) - Halyagos (445 m) hegycsoportja

Lábatlan 35, 2013.08.20.

 Üdv!

Elõször vettünk részt ezen a túrán :) És nagyon bejött :) 

Reggel 03:30-kor riadó után bambulázás egy hordó kávéval, felszerelés ellenõrzés, csapat társak (Röné & Sanyi) begyûjtése után felbaktattunk a 06:05-ös buszra itt Tatabányán. Majd egy órás buszozás után érkeztünk a Rajthoz. Gyors regisztráció, és már indultunk is. Az elsõ 8 kilóméter még az ébredezéssel telt, nem történt túl sok említésre méltó :) Pusztamaróton csapattársaim elbaktattak geoládát vadászni, közben én jót beszélgettem a pontõrökkel és betoltam a Cerbona szeletet ezúton is köszönet érte :)

A második pont a TV torony melletti GSM torony régi szép ládázgatós élményeket elevenített fel :) gyors csekkolás és már pattantunk is tovább :) 

A harmadik ponton a Bányahegyi vadászháznál a világ legfinomabb zsíroskenyerét kaptuk lilahagymával és bodzaszörpel megtámogatva :) köszönjük :)

A negyedik pont felé igyekezve kicsit izgultam, hogy ünnep lévén a kiskocsma nyitva lesz e, de legnagyobb örömömre nyitva volt. Kaptunk pecsétet és egy csinos, jó kedvû  csapos  leányzó látta, hogy "mint a sivatagból szabadult azonnal szomjanhalni készülõ" túrázó szükségem lesz egy életmentõ korsó csapolt sörre, azonnal lecsapolta a világ legfinomabb Soproniját, majd mégegyet :) ezer hála érte :) és a citromos fagyi is nagyon finom volt! 

Az ötödik pont elérése nem volt egyszerû, a Bányász kilátó alatt "Box kiállás",  turbó banán után felvágtattunk :) NEM RÖHÖG! a kilátóhoz :) onnan pár perc alatt a Turulhoz értünk és boldogan konstatáltuk, hogy 7 óra menet idõvel és 1 óra állásidõvel teljesítettük a felkészülésnek szánt túránkat :) 

A Célnál megkaptuk a jelvényt, az emléklapot, és gratulációt a teljesítéshez. A jelvényen lévõ csiga azonnal a kedvencem lett :)

Szóval összegezve, jó kis túra idõben, jó társasággal, szép tájakat érintõ menetvonalon egy jó hangulatú túrát tudhatunk a hátunk mögött :)

Köszönjük :)

LÁBATLAN 35 - 2012.08.26 Táv: ~33 km; szint: ~1000 m.

Ötfõs csapattal rajtolunk el Lábatlanból a [P-] jelzésen. Emelkedõvel kezdünk, hiszen a Duna szintjérõl kell felküzdenünk magunkat a Gerecsébe. A bevezetõ szakasz telkek-, késõbb mezõk mellet vezet. Visszanézve a nagy folyóra ellenõrizhetjük, hogy milyen magasra jutottunk az uborkafán. Egy keresztezõdésben jobbról jönnek visszafelé az elõresietett túrázók. - Megnéztétek a méhészetet? - kérdezem tõlünk kajánul. - Igen, minden dolgozó megvan hiánytalanul - válaszolja az egyik hölgytúrázó. Amikor elõször voltam ezen a túrán, akkor én is megfizettem a tanulópénzt a hiányos jelzés miatt. Tehát itt egy balra indított cikk-cakkot kell leírni, hogy aztán bekerüljünk az erdõ oltalmába. A tegnapi ötven fokkal ellentétben most kifejezetten kirándulóidõ van, és a levegõ is megmozdult. A Közép-dunántúli Piros dumálós emelkedõvel visz egyre feljebb. Ezt ki is használjuk; cserélõdnek a csevegõ partnerek a hosszúra nyúló úton . Egy keresztezõdéshez Zolival és Irénkével érkezek. Átvágunk egy csalánoson. A kezelés után könnyebben visz a lábunk, mert enyhe lejtõn sietünk. Eltûntek elõlünk a túratársak, és mögöttünk se jön senki. Már az is felmerül, hogy eltévedtünk, de hat méter hátrálás- és a jelzés ellenõrzése után ezt kizárjuk. Akkor õk tévedtek el, vagy a medvének tetszettek meg. Leérünk a kerítéskapuhoz, ahol balról becsatlakozik a [K-]. A kapu nyitva, besétálunk, és az új jelzéssel elballagunk a következõ nyitott kapuhoz, majd Pusztamarót rétjéhez. Az esõházhoz közeledve látjuk, hogy az emlékmû felöl érkezõ, elbitangolt túratársaink, már mennek is a bélyegzésért. Indul az ilyenkor szokásos cukk.

1. ellenõrzõpont, Pusztamarót, esõház.

Amíg Zsolt és Zoli sör után kajtatnak, belekezdek egy szendvicsbe. Irénkével már azon vagyunk, hogy elõre megyünk, de a fiúk - dolguk végezetlenül - már jönnek is visszafelé a táborból, és Gali is elõjött a takarásból. Murvás úton megyünk hosszan a [P-] és [K-] szétválásáig. Egy család már továbbment Héreg felé, de még idõben észrevették, hogy váltani kell a [K-] jelzésre. Örülök, hogy nappal, és lentrõl jövünk erre, mert így jobban szemügyre lehet venni a sziklaalakzatokat a pofára esés különösebb veszélye nélkül. A családnak (anya, nagyfiú, nagykislány) nagyon tetszik, amit látnak, õk most vannak itt elõször. A sziklás, oldalra lejtõs ösvény végeztével egy meredek emelkedõn kapaszkodunk fölfelé. Amikor enyhül az emelkedõ, Zolival elõresietünk, hogy balra rátérjünk a kiágazó [K3] jelzésre. A bokrok mögül figyeljük, hogy a többiek továbbmennek e a [K-] mentén. Irénke megy az élen, úgyhogy megmenekülnek. Felkanyargunk egy málladozó, "szilárdburkolatú" útra, ami a tetõ felé vezet. A feltámadó szél ellenére is nyomottnak érzem a levegõt, cefetül meg is fájdul a fejem. Elhúzok a többiektõl; mélylevegõkkel, és fejkörzéssel próbálok szabadulni a fejfájástól, de a front erõsebbnek bizonyul. Egyedül érek fel a pontra. Az elõnyt technikai szünetre használom fel.

2. ellenõrzõpont, Gerecse-tetõ, geodéziai torony.

Van, aki a tiltó felirat ellenére is felmegy a csõbe, én felirat nélkül se tenném. Ahogy ideérnek a többiek, már indulunk is tovább. Egy viszonylag nagy plató ez a G.-tetõ, semmi változatosság nincs. Fák aljnövényzet nélkül, kövek és törmelék. Egy kerítés mentén kezdõdik a lejtõ, ami késõbb megcsúszósan meredekbe vált. Zsolt és Gali lemaradnak, hiába mondja nekik Irénke, hogy engedjék már ki a kéziféket. Lassan leérünk a Bányahegy felé vezetõ, balos [K-] útra. Jobbra, a fák között látszik a szekérút, ami Tardost köti össze Bányaheggyel. A Kinizsin csak az autók fénykévéit látom rajta. Éjjel úgy tûnik, mintha a mélyben húzódna, most látni, hogy alig van lejjebb valamivel a mi utunk szintjénél. Aki tudja, hogy mit kell keresni a tekintetével, az balra, az erdõben meglátja a hajdan volt vasút töltését. Egyik régebbi Lábatlan túra alkalmával felmentem rá, és majdnem Bányahegyig eljutottam rajta. Egy hiányzó híd miatt kellett elhagyni.

3. ellenõrzõpont, Bányahegy.

Azt reméltem, hogy az ellátmányként kapott három kocka nápolyitól, és az üdítõtõl enyhül a fejfájásom, de csalódnom kell. Megvárjuk, míg mindenki megeszi a cókmókját, és tovább "Kinizsizünk". Ez az út nappal se sokkal érdekfeszítõbb, mint éjszaka. Egy nagyméretû vaddisznó-jakuzzi az egyetlen érdekesség, amire Irénke hívja fel a figyelmemet. A jól siethetõ úton is hosszúnak tûnik, amíg elérjük a 4 volt mászóka övezetét. Így, nappal, a mészköves, facsonkos szakaszt sikerül egy darab kõberúgással megúszni. Jó hír, hogy a lebontott kerítés romjait - ami a Turulon komoly gondot okozott - nagyjából elhordták. Amikor elhagyjuk az utolsó volt mászókát is, egy szélesebb füves útra térünk. Késõbb a jel balra bevinne a kerítés mellé, de én úgy teszek, mintha nem venném észre. Irénke figyelmeztet, hogy be kéne menni. - Ezt most kihagyom - reagálom le az észrevételt. - De hát te nem szoktál kispistázni - mondja õ. - Most se fogok rászokni, de baromian fáj a fejem, annyira, hogy legszívesebben levágatnám. A második beugrónál már szó nélkül megyünk tovább a szélesebb füvesen, egészen a mûútig, ahol balra fordulunk. Pár méter után jobbra felkanyarodunk Vértestolna felé. A [K-] balra elmegy a Kinizsi útvonalával együtt, mi pedig megyünk tovább a mûúton a falu felé a [K+] jelzésen. Semmi forgalom; a szaggatott vonallal elválasztott, úton, mégis dudál egy nagyfejû, mert kettõnk mellett már nem fér el százas tempóval. A faluban Zolival nevetünk egy KRESZ-táblán. Egyéb veszély, alatta - a kiegészítõ táblán - két autó ütközik, köztük egy felhõcske, ami a puffanást jelképezi. Ezt a táblát valószínûleg azért tették ki, mert a település kilenc autója felváltva, ebben a keresztezõdésben szokott összeütközni. A faluhoz vezetõ út is hosszú volt, de a falu sem rövid, a kocsmával sem ér véget.

4. ellenõrzõpont, Vértestolna, presszó.

Gethe úrtól begyûjtöm a bélyegzést, és magánakcióba kezdek. Elválok a többiektõl, és a magam számára, önhatalmúlag teljesen átrajzolom a túra hátralevõ útvonalát. Akik az útvonalleírás miatt olvassák a beszámolót, azok most hunyják be a szemüket. Magyarázom a bizonyítványom: Az ÁRPÁD VEZÉREN rossz irányba mentem a kettéágazó [P-] jelzésen, a Turul ellenõrzõpont felé igyekezve, és most nappali fénynél akarom megnézni az inkriminált környéket. Az biztos, hogy külön ezért nem utaznék ide; éppen kapóra jött a Lábatlan túra. Ezer bocs, és egy anyamedve! Ennek megfelelõen visszafordulok a kocsmából, és új irányomhoz képest jobbra fogok fordulni azon az utcán, ahol a [KO] jelzés vezet a Bundschu-kút felé. Elõtte azonban még összefutok Zsolttal és Galival, akik kicsit le voltak maradva tõlünk. Egy pillanatra hasba akasztom õket azzal, hogy menjenek vissza, mert most a Lenti kocsmában van az EP. Gali már kezd magába rogyni, ezért nem kínozom sokáig õket, hamar elárulom, hogy itt nincs is Lenti kocsma. Azzal válunk el, hogy a célban bevárjuk egymást. Az utcát egy törmelékkel felszórt, poros út váltja fel. Árnyék semmi, úgyhogy napvédõ felszerelések fel! Erõs nyugati szél fúj; felkapja az út porát. Traktor is jön, az is porzik. Kegyetlenül hosszú ez a csempe- és téglatörmelékes, pocsék út. Hátranézek, a falu, mintha nem is távolodott volna semmit. Kezdem megbánni, hogy erre jöttem, de, most már véghezviszem a "projektet". Kutyakaja szagára emlékeztetõ bûzt hoz felém a szél. A fejfájásomhoz éppen illik a hányinger. Egy kis patakot keresztezek, majd egy kukoricaföld mellett, az úttal balra kanyarodok; kukoricát NEM LOPOK. Baloldalt, egy árnyas beugróban ülõ emberre kétszer nézek rá, de másodszor is Fehérvári Máté néz vissza rám. Hirtelen azt hiszem, hogy maszek túrán van, de rámutat egy molinóra. Õ a pontõr a rövid táv elsõ ellenõrzõpontján. Arra aztán nem gondoltam, hogy itt a Lábatlan babatáv ellenõrzõpontjába fogok ütközni. Elmondom Máténak, hogy mi járatban vagyok erre, õ pedig elmondja, hogy jó esélyem van arra, hogy a Bubuékkal is találkozok, akik a Lábatlan túrák valamilyen variációját teljesítik. Frissítést javasol a Bundschu-kút kétcsövû forrásából. Iszok is egy fél liter hûvös forrásvizet, majd búcsúzok. Innen már jön velem a [SO] is. Elmegyek egy kis tó mellett, átmászok egy oldalirányba kilengõ átmászón, és végre beérek a fák árnyékába. Nem sokkal azután, hogy élesen jobbra kanyarodok a forrás jelzéseken, szembe jön EduShow, Bubu és Lestat. Én számítottam rájuk, õk valószínûleg meglepõdtek. Elregélem nekik is, hogy miért vagyok itt, és hogy már Mátéval is találkoztam. - Akkor gyakorlatilag lebuktál a TTT fél vezérkara elõtt. Ne is írd be a túrát a TTMR listádba - mondja ki a határozatot Bubu. Lestatnak fülig ér a szája. - De hát én hosszabb útvonalat járok be, mint az eredeti, és, és, ... ez inkább nagypista, mint kispista - ásom egyre mélyebbre magam. - Pista az Pista, - mondja elmenõben, a válla fölött Edu. Hát, ez van. Én azok közé az emberek közé tartozom, akik, ha egy irinyó-pirinyót is letérnek a szabályos útról, rögtön lebuknak. Most mégse állhatok itt megsemmisülten; továbbmegyek a két forrásjelen. Erre még úgyse jártam, legalább új helyeket ismerek meg. Hamar vége az ismerkedésnek, mert elém kerül a Koldusszállás felõl feljövõ [S-] könyöke, aminek folytatása a Kisréti (nincs) vadászház felé emelkedik. Gyorstempóban felnyomakodok, és a rét után balra elágazok a [P+] jelzéssel. Erdei út; keskeny mûút keresztezése; lejtõs erdõrészlet; mûút ismételt keresztezése; még egy kis erdõ, és már itt is vagyok a helyszínen, ahol a rosszirányba menõ [P-] jelzésre tévedtem a Turulon. Nem is jobbra van a tévút - mint ahogy az írva vagyon, - hanem egyenesen. Akkor balra kellett volna menni, és az egyenesre tévedtem. Most meg kifejezetten az egyenes a jó. Nézzük csak, hogy néz ki ez nappal? Gesztenyefa allé egy bekerített rét mellett. A réten karácsonyfákat nevelnek. Szimpla [P-] a jelzés, SEMMI [P+] ÖSSZEFONÓDÁS, mint, ahogy azt a Turul itinere írta, és a Gerecse térkép jelöli. Jön egy motoros, félreállok, MEGKÖSZÖNI! A rét után balra fordulok egy jelzetlen úton, megnézem, hogy beljebb van e jelzés, mert ilyet a tévelygésem alatt sem találtam ebben az ágban. Forrásjelet várok, de nincs semmi. Nem baj! Végig lemegyek a kerítés oldalában kanyarodó úton. Egy domb alá hozott. Gyanítom, hogy a dombon van a kilátó, és jobbra indulva keresek egy vadcsapásnál szélesebb utat. Rábukkanok a régi [P3] jelzésre. Nosza, felkapaszkodok rajta. Ez nem az Aknatorony kilátóhoz visz, hanem egy kicsit messzebb tõle köt fel a murvás útra, amin jobbra felsétálok a kilátó tövébe.

5. ellenõrzõpont, Ranzinger Vince kilátó.

A pontõr hölgy rögtön megjegyzi, hogy alternatív útvonalon érkeztem. Ha tudná, hogy mennyire alternatív volt ez az útvonal... Csak annyit árulok el neki, hogy a régi [P3]-ön jöttem fel, ami igaz is. Betekintést nyerek az ikszelõ lapba; az utánam következõ négy sorszám még nincs kiikszelve, tehát a túratársaim még úton vannak. Egy kicsit még várok rájuk, a pontõrséggel cseverészve, de aztán inkább leballagok a célba.

Cél: Tatabánya, Turul.

Kitûzõnek megint a napszemüveges, izzadó csigát kapom, de kicserélik egy másik csúszómászóra. Éhes vagyok. Megeszem a maradék szendvicsemet, miközben Rudi és Anna a Palóc túráról mesélnek. Amikor elmennek, még mindig nincs itt senki a bandából. A célasztalnál feliratkozok a Dunazug listára, mert kiderül, hogy nekem megvan minden ott felsorolt túra. Végre megjön Zoli és Irénke. Nem tudják, hogy hol vesztették el Zsoltékat. Zoli elõvesz egy vagon Lábatlanos kitûzõt. Nem akarja, hogy megint egyformát kapjon. Egyet kicserélnek neki, és megkapja a tizenegynéhányadik lábatlan állatot ábrázoló kitûzõjét. Nem is tudtam, hogy ilyen sok rendezés volt már ebbõl. Tíz perccel a szintidõnk lejárta elõtt befut Zsolt és Gali. Amikor a [P-] szekérútra tértek, tovább maradtak rajta a kelleténél, ezzel okozva maguknak egy kis pluszmunkát: Zsolt itiner olvasásra kényszerült. Megyünk fotózkodni a csókához. Oldalról; elölrõl; nagycsoport; kettesével; menjünk már! Feltámadt a szél, és csúnya, szürke fellegek gyülekeznek. Ciki lenne túrán kívül megázni. Lebattyogunk a nagy fokokkal ellátott lépcsõn a citybe. Minden jó, ha a vége jó. Se mi, se az esõ nem esett le (szerencsére). Máris tervezgethetjük a következõ túránkat...

Ottorino.

Szelim 15/17/20...

..ugyanis sikerült eltévednünk, ezért is irtam a 20km-t. ahol jobbra kellett volna menni, ott elnéztük és balra mentünk. kicsit másztunk is fel, majd jött szembe velünk egy nagyobb társaság, akik szintén eltévedtek, és mondták hogy arra már nincs semmi. mikor visszamentünk tobben jöttek megint arra. majd a túra további részén találkoztam másokkal is, akik szintén eltévedtek. nem értem miért nem lehetett egy papirra egy nyilat rajzolni. kezdõ túrázók akár több helyen is eltévedhettek, mert sok ,,nagyobb kanyar,, volt ahol nem teljesen egyértelmü volt a jelzés.

végülis vértestolnáig kimérgelõdtem magam, onnan már nem igazán volt erõm mérgelõdni, mert szinte a teljes emelkedõ ezután jött.

itt jut eszembe, a neten 400-as emelkedõ volt kiirva, az itineren már 500-as volt.

Vértestolnátol már eléggé emelkedett, majd aki megküzdött vele jött  egy viszonylag nyugis rész, ahol még két õzzel is sikerült találkozni. majd az utolso megmérettetés, fel a kilátóhoz. hát mit ne mondjak, még jo hogy voltak fák amibe kapaszkodni lehet, mert nagyon meredek volt, és a nagy szél végett még izgalmasabb lett, mikor minden homokot az arcunkba fújt. de nagyonehezen feljutottunk, onnan pedig gyors vágta a jol ismert uton a turulhoz (mert már nem volt vizünk és elég szomjasak voltunk). megkaptuk a mini oklevelet és a nagyon ötletes kitûzõk, és jöttünk is le a turul lépcsõin, bár kicsit fáradt lábbal talán nenehezebben ment lefelé, mint reggel felfelé.

Lábatlan 15

A Vértesi Barangolások 50 teljesítménytúrán örömmel nyugtázhattuk, hogy szépen érik, pirosodik erdeink ritkás, ligetes részein található som. A látottak alapján jónak ítéltük annak lehetõségét, hogy a kettõ hét múlva esedékes Lábatlan túrán már gyaloglásunk közben nagyobb mennyiségû erdei gyümölcsöt szedhetünk. A túra teljesítéséhez motivációt jelentett még az is, hogy eleget tegyünk a módosított Barangolás a Dunazugban túrakiírásnak.

A könnyebb megközelíthetõség miatt a rövidebb, a Turultól – Turulig távot választottuk. Némi tanácstalanságot okozott, hogy láthatósági mellényes rendezõk cc. 4-500 méterre a Turultól megállították a személykocsival érkezõket, csak gyalogosan, vagy közterület foglalási engedéllyel lehetett tovább autózni. Mint késõbb kiderült, a túrarendezés egybeesett a Szelim napok rendezvény sorozattal.

A nevezés annak ellenére gyorsan ment, hogy az indítók ujjai a reggeli hûvösben meggémberedtek. Ami a túrázóknak kellemes, nem feltétlen jelent jót a pontõröknek. Amíg mi kellemes túraidõben szeltük a kilométereket: Nagy – rét, Kis - rét, megcsodálhattuk a mészkõfalakról opálosan visszaverõdõ fénynyalábokat, gyönyörködhettünk a Malom – dûlõ hatalmas, mezei virágokkal telis – teli rétjeiben, legelõiben, a Bundschu – kút környéki jellegzetes faunában, addig a pontõrök várták a lassan, de biztosan melengetõ napsütést, hogy a reggeli hûvösben elgémberedõ tagjaik vérellátása, testhõmérsékletük normalizálódjon. Vértestolna után a piroson fölkapaszkodni a Koppan – bükk oldalán minden teljesítõtõl tisztes helytállást igényelt, de a látvány és a nyeregben gazdagon termõ feketeszeder bõséges kárpótlást nyújtott. Halyagos után már a Gerecse 50 jól ismert nyomvonalán haladtunk a Parkerdõ felé, melynek szélén szinte rogyadoztak a bodzabokrok az érett, fekete fürtök alatt. Ezután a Csúcsos – hegy sziklás – szerpentines megmászása jelentette a táv hátralevõ megpróbáltatását. Bélyegzés után az itt található közel 30 méter magas kilátóra való feljutás érthetõen megemeli a pulzusszámot, de az erre vállalkozókat nem mindennapi panoráma kárpótolja. A túra befejezõ szakaszát a Szelim – napokra felállított színpad, sátrak, játék és játszóhelyek, alkalmi konyhák, sütödék, cukorka és fagyi árusok között tettük meg. Célba érkezés, majd a díjazás átvétele után a Csúcsos-hegy oldalában található sombokrokról, - fákról jó minõségû termést szüreteltünk, hogy teljesebbé tegyük napunkat.

Sokan és sok helyen írtak már arról, hogy a Gerecse természeti értékekben – szépségekben mennyire gazdag. A szebbnél – szebb mészkõvonulatok, erdõk, a közöttük elterülõ medencék, zegzugos völgyek, a megmaradt várromok igazi turistacsalogatók. Ezen a napon a rendezõk újra jelesre vizsgáztak, egy kedvezõ ár/érték arányú túrán ismét bemutatták ennek a tájegységnek egy szeletét. Köszönet érte, gratuláció a teljesítõknek, résztvevõknek.

Lábatlan túra

Hétvégén Tatabányán jártam a Lábatlan teljesítménytúrán. A túra a Turul parkolóból indult, 17 km, 500 m szintemelkedéssel a Gerecse szép tájain. Efemméktõl a nevezési díj ellenében megkaptam az itinert, mely az útvonal követéséhez, az ellenõrzõhelyeken pecsétek megszerzéséhez, majd a túra végén a díjazás - jelen esetben kitûzõ - átvételéhez szükséges.

A parkolóból a piros jelzésen indultam az erdõbe, jól kitaposott túra útvonalon. Mivel a túrával egyidõben Tatabánya város itt rendezte a Szelim napokat, meglehetõsen sok emberrel találkoztam az erdõben.

Lovagi játékokat játszhattak, nevezhettek különbözõ középkori törökös jellegû feladatokra. A korhû ruhákba beöltözött emberek kellemes látványt nyújtottak, így a túrára jó hangulatban indultam el.

Nem nagyon kellett a térképet néznem, mivel tavaly már jártam ezen a túrán, emlékeztem hol vált a jelzés kékre, sárgára, stb.

Az elsõ ellenõrzõponton Pinkert Lacitól málnaszörpöt és nápolyit kaptam a Bunchu kútnál. Az erdei szakasz után itt érkeztem rétre, majd köves úton érkeztem be Vértestolnára. A nap már erõsen sütötte a fejem, fogyott az innivaló. Vértestolnánt a kocsmában pecsételtek nekem, majd a szép fekvésû kis falut a pincesoron elhagyva ismét erdõben folytattam a gyaloglást. Itt már jó sok embert elhagytam, sokan a kocsmában trécseltek.

Hosszú alattomos emelkedõ következett, több ismerõssel találkoztam, Lampert Józsival beszédbe is elegyedtem. Õ, 69 évesen egy stroke után gyalogolt mellettem, szinte szuszogás nélkül. Minden elismerésem. :-) Késõbb egy helyes házaspárral beszélgettem, õk elõször jártak a túrán, nagyon tetszett nekik a táj.

Felérve a dombra, egy sziklás nagyon szép völgy, majd a túra legnehezebb része következett. Fel kellett mászni a Csúcsos-hegyre. (lehet hogy Kõ-hegynek hívják?) Túrabotom sokat segített, igazán meredek és fárasztóan hosszú volt a csúcsra érkezés. :-))

A csúcson a Ranzinger Vince kilátó mellett volt az ellenõrzõpont. Tériszonyom miatt erre a kilátóra idén sem mentem fel, mivel nyitott fémszerkezet, és elég magas is. Nagyon sajnálom, mert 30 km-es körzetbe lehet ellátni, és szép idõ volt, túrához még meleg is.

A kilátót 2008-ban adták át, és arról a Ranzinger Vince bányamérnökrõl nevezték el, aki a Tatabányai Szénbányák bányaigazgatója volt. De ez az itinerben is szerepelt, mint minden látnivaló. Dícséret érte.

Ide már csak 1,5 km volt a cél, hamar beérkeztem, sok-sok túrázó, sétáló családdal találkozva a kilátó közelében.

Ezután körbe jártam a parkoló környékét, volt minden finomság, édesség, pecsenyesütõ, sajtárus, mindenféle kézmûves termék. Megnéztem a hölgyek hastáncbemutatóját, és török zenét hallgattam.

Itt ért be Maci, aki a 30-as távon indult. Vele jött Zsolti és Zsuzsa is, bár õ sietett régész kollégáihoz, akik a Szelim barlangban ügyködtek valami szórakoztató programon.

Nem volt nagy tömeg, viszont hangulatos rendezvény volt, érdemes eljönni erre is, és a túrára is, mert a Gerecse nagyon szép részein halad.

Jó kis túra volt.

Lábatlan 35

Lassít a piros személyvonat, kitérõn suhanunk át, elhagyjuk a fõvonalat. Megérkezünk Kerek repkénnyel Almásfüzitõre, körül lehet nézni, ilyen egy elhagyatott állomás: az egykori, vélhetõen nagy forgalmú épület, sok kiszolgáló egységgel – büfé, étterem, fodrász, kutyafüle – üresen tátong, a jegykiadás ideiglenesen évek óta szünetel. A város nagy elõnye, hogy a távolsági tömegközlekedés két eszközének az állomása egymás mellett található, a buszok pályaudvarának csúfolt néhány kocsiálláson sincs sokkal több élet, mint vasúti sorstársán. Itt találkozunk a helyszínt szintén ebbõl az irányból megközelítõ Joeyline-nal, majd a Komárom felõl érkezõ buszjárattal. Utóbbi Lábatlanig szállít minket, elõbbivel elbeszélgetünk az úton. Fordítva nagyobb mutatvány lenne. Piszkén félig kiürül a Vértes Volán ezen járata, meglepõen sokan sétálunk a rajthely felé, nagy meglepetésemben alig veszem észre a feliratot az utca túlsó oldalán: „Éhes vagy? Itt finom!” A jó ég tudja, mit adnak. Megérkezünk a rajtba, lassúságunk – amely az egész mai túra vezérmotívuma – révén a buszról velünk egyszerre leszálló Joeyline kábé tíz emberrel elõrébb tart a sorban. Abban a sorban, amely meglepõen gyorsan halad, negyed nyolc körül már a térképpel, táblázattal, leírással felvértezett itiner birtokában indulhatunk el nagy meghatottságban a KDP elsõ kilométerei felé. (KDP: úgy is ismert, mint Közép-Dunántúli Piros, amely a fizikai kihívás mellett jelentõs szellemi erõfeszítést is jelent az egyszeri turistának, különösen a jelzések követése és értelmezése terén.)

Tehát kisétálunk Lábatlan-Piszkérõl, mélyúton trappolunk fölfelé, reggelizünk, visszanézve álmélkodunk, bámészkodunk. Balra Gyõr, jobbra Esztergom és mögötte, kéken és fenyegetõn a Börzsöny tömbje, amely nem viccel. Mi azonban a Gerecsében járunk, momentán. Nagy beszélgetésben vagyunk valami rettentõen nagy jelentõségû dologról, mint például a TGV vonatok optimális szerelvényfordulója a Kisszénás-Kondoros vonalon, pusztaszabolcsi karbantartással. Ennek köszönhetõ, hogy egy beton (?) oszlopvégnél, amelyre a piros sávot szép mázolási technikával applikálták fel, simán nem vesszük észre a napfényben huncut sárga színben játszó szalagozást és éppen az ellenkezõ irányba fordulunk. Amikor határozottan lejtõssé válik az út és határozatlanul megtorpannak az elõttünk járók, mi egy laza ívben megfordulva korrigáljuk tévedésünket és visszasétálunk a beton (?) oszlopvéghez. Itt jól körülnézve éppen, hogy a szemünket nem szúrja ki a vígan lebegõ sárga szalagozás. A szalagokon túl pedig az esztergomi Bazilika tûnik fel, amint magasan a folyó fölé tornyosulva õrzi a Dunakanyar bejáratát. Kicsit közelebb a Gete és a Kék útvonalról ismerõs huplik sorozata, torzított 3D-s szintmetszetként emelkedik a folyó völgye mellett. Betérünk az erdõbe, vége a potya panorámának.

Kicsit eseménytelenebb, ám haladósabb etap áll elõttünk. Van emelkedõ, hosszú és elnyújtott, mint egy tanévnyitó, meg van hirtelen arcbakapós, mint amikor az ember a reggeli fogmosás közben jön rá, hogy elsõ órában magyarból témazárót ír. Sétálunk dél felé, mellettünk sárga mûanyaggal megerõsített vadkerítés, remélem, nem a rendezõk húzták ki szalagozás címén. Néha tisztásra érkezünk, akkor látszik a TV-torony a Gerecse tetején és mi örülünk, hogy már megint egy kicsivel közelebbrõl látszik. Aztán megint emelkedik az út, érdekes sziklák bukkannak néha ki a föld alól, kíváncsian nézelõdnek, pármillió év és elkopik róla a talajréteg, addig meg fél lábon is ki lehet bírni. Kikerülünk egy optikailag amúgy levágható susnyafoltot, néhány lelkes sporttárs eltrappolna egyenesen, de minket megedzett a beton (?) oszlopvégnél történt kalandunk és nem hagyjuk magunkat félrevezetni az érdekesen festett nyíl által. Az idõ és a jelek minket igazolnak, nemsokára távvezeték ismerõs nyiladékára fordulunk rá, ez az út vezet Szárliget felé (Tata is játszik, de az másik mese). A távvezeték el jobbra, dolga van még ma, ez a három fázis eteti a televízióadást a hegytetõrõl. Nomen est omen, a Maróti-hegy mellett halad az útvonal, mielõtt Pusztamarót apró kis telepére érkeznénk. A múltat emlékmû idézi és ismertetõ tábla, az elnéptelenedett falura a temetõ emlékeztet, a jelent üdülõként használt (és tényleg használt!) épületek jelentik. Az egykori Süttõ-Pusztamarót kisvasútra az alépítmény néhol fellelhetõ nyomain és egy-két megmaradt támfalon, pilléren kívül semmi nem emlékeztet. Itt az elsõ ellenõrzõpont is a túrán, gyorsan elintézik nekünk a bélyegzést. Irány a hegytetõ.

Szépen, kényelmesen sétálunk ki Pusztamarótról, egy ideig a Bikolpusztára kanyargó erdei utat követjük, majd hirtelen kanyarral egynyomos ösvényre térít a jelzés, kezdõdik a kaptató. Trükkösen erõt gyûjtve lassan haladunk a sorral, a méteres susnya nem teszi vonzó perspektívává az elõzést. Nem mintha nem érnénk rá. Valahol aztán ellépünk kissé, kényelmes ösvényen, sziklák között kanyarog utunk, elõttünk-mellettünk a Pisznice oldalában tátongó kõbánya fejtése vöröslik a lombon át. Utolér DJ_Rushboy, beszélgetünk egy kicsit, Repkény lemarad, mert tüskét talált a lábujjában, félcentiset, érzése szerint. Lottóznia kellene, tényleg fél centis a tüske. DJ_Rushboy ellép, a magunk kényelmes tempójával utánaeredünk. A kastélyszerû, fantasztikus kilátással rendelkezõ üdülõ – amely valóban kastély – mellett bukkanunk rá a kék háromszög elágazására. Ezen a helyen el lehetne tölteni akármennyi idõt elmélkedéssel. Kihagyjuk a meditációt, fõleg, mivel egy méretes tehén állja el az utat, keresztben. A megfelelõ szakkifejezések alkalmazásával („NE, TE!”) korrigáljuk a tehén orientációját, párhuzamost képezve a tehén és az út gerince között. Már csak az út járható közepérõl kéne valahogy beparancsolni a két keréknyomban elterülõ mocsárba, de a városlakástól exponenciálisan lecsökkent mezõgazdasági ? faktorunk együttvéve sem elegendõ ehhez az igen precíz mûvelethez. Inkább kikerüljük. A küldetés sikeres teljesítése után tovább trappolunk, ígéretes szedres mellett, a falatozást sajnálatosan kihagyva, legalább utolérjük Lippai Beát és Bell Sanyit, akik viszont majd akkor elõznek vissza, amikor kekszet eszegetünk. Újabb visszatérõ motívum a túrában az evés és utolérés sajátos kettõse. Közben, szinte észrevétlenül, tüdõnket és lábunkat kímélve megérkezünk a hegytetõhöz igen közel épített adótorony mellé. A nagyobb építmény kistestvérei is itt sorakoznak, amely sort a jellegében eltérõ geodéziai mérõtorony zárja. Itt elektronika csak akkor található, ha valaki hoz, viszont van high-tech vaslétra és frissen mázolt kerítés a tetõn. Pontõr – még – nincs, ezért Kerek repkénnyel úgy döntünk, hogy felmászunk a geotorony létráin, kilátni. Van mit, a Gerecse belseje és a Vértes felé, a Kisalföldön sorakozó szélkerekek felé, a Duna völgye felé, Esztergom felé, a Börzsöny és tõle délre a Pilis párába veszõ kék vonulatai felé. A helyzet élvezeti értékén alig ront a nagyjából 70 km/h sebességû szél. Lemászunk, pontõr még mindig nincs, ám elég elindulni, és máris van. Nagy gyakorlattal a lábán bélyegezve az itinert gyorsan leigazol minket, mehetünk tovább.

Eleinte könnyedén kanyargós utunk valami õrült, elõre be nem jelentett módon lejteni kezd, masszívan. Hogy ne legyen egyszerû, a tapadási súrlódást kivették a játékból, nagy örömömre szolgál, hogy kockáztatva a hülye síelõnek minõsítést, elhoztam a túrabotot. Visszacsatlakozunk a Kéktúrába, rét mellé érkezünk, a túlsó oldalán mászik fel a zöld jelzés Tardos felõl. Amikor csatlakozik a kettõ, akkor érkezünk majdnem meg Bányahegyre, ahol a bányát cselesen kikerüljük, a hegyet viszont nem. A ponton Sztancsik mesterék kínálnak szörppel és nápolyival, mindkettõt nagy lelkesedéssel fogadjuk. Óvodás kisgyerek módjára, jóllakottan, totyogva, de idült mosollyal kirándulunk tovább. Vértestolnáig a „néptelen” jelzõ alkalmazható a tájra, egymáson kívül senki mást nem látunk, amelyben közrejátszik a sûrû aljnövényzet is, nyilván. Eleinte még kényelmes szekérutunk kényelmetlenül benõtté változik semmi perc alatt, leendõ sudár tölgyfák és kevésbé sudárnak számító lágyszárúak csapnak arcon ágaikkal, leveleikkel. Nevetek, ez is valami? Aztán ez a valami olyan hosszúra nyúlik, hogy kezdem elveszteni a humorérzékemet, a jelek szerint a Gerecse sem viccel. Nevezetes kerítésekhez érkezünk, átmászunk, Repkény enyhe rosszallással, de elfogadja, hogy meg kell kerülni a rétet, hogy megtekinthessünk egy csoffadt kék nyilat. Távcsõvel is látszott volna. Újabb kerítés, újabb mászás, majd megint. Örvendek a lehetõségnek, hogy annyi idõm van, hogy megállhatok a létra tetején, fényképezni, ezt népesebb mezõnyû teljesítménytúrákon csak komoly kockázattal tehetném meg. Esetleg úgy, hogy sokkal elõbb ideérek, mint mások, és belefér az idõbe egy-két kattintás. Magasfeszültségû távvezetéket keresztezünk, a középsõ kábelek belógása lassan eléri a fiatal erdõ feltörekvõ lombkoronáját. Vagy az oszlopot kell megemelni, vagy a fákat csökkenteni, nemsokára. Jól járható utunkat elhagyja a jelzés, rémlik már, hogy hol is járunk, itt szokott volt lenni egy mondás az egyetlen útról meg a játékról. Kibukkanunk az országút vértestolnai bekötõjénél, bekötünk, akármit is jelentsen ez. Most nagyjából azt jelenti, hogy megérkezünk Vértestolnára, de hol van már az a kocsma?

Megvan. Elõbb még megszemléljük a „Mesterségem címere...” játékra emlékeztetõ díszobjektumot, amelybõl kiderül, hogy nagyjából mivel is keresik a kenyerüket a derék vértestolnaiak. Tehát: szarvast lõnek, kamiont vezetnek, westernlovagolnak, szobát festenek, állatot tenyésztenek, levelet hordanak, üllõt kalapálnak, discóba is járnak (borosüvegbõl sört inni), ácsolnak, fogyasztást mérnek, megint kamiont vezetnek, varrnak, hajat vágnak, zenélgetnek, tüzet oltanak és piknikeznek (ez a kettõ egy táblán szerepel), mindig gólt rúgnak, traktorral napraforgót ültetnek, takarékoskodnak, eljárnak a háztájiba (vagy azt már nem úgy hívják?), malteroznak, számítógépeznek, köszörülnek, kereket cserélnek és CNC esztergálnak. Dióhéjban. Betérünk a kocsmába, ahol Lendvai Imréék õrzik a pontot, kérünk egy diplomáciai kávét és egy üdítõt, nem fejenként, hanem külön. A kedves kiszolgálás és a rendíthetetlenül õrködõ ponttal való beszélgetés még a gyengécske kávét is feledteti. Továbbsétálunk, lassan illene melegebb idõnek lennie, de még mindig ugyanaz a szél fúj. Elhaladunk a focipálya mellett, elõttünk óriási zöld tömb, az Öreg-Kovács ül rá a tájra, képletesen. Aki unja a focimeccset, még mindig nézegetheti a hegyeket. Táblák figyelmeztetnek, hogy vigyázat, egy valamivel kisebb betûkkel írt tábla pedig arra, hogy gyerekek. Körül is nézek gyorsan, de egyet sem látok. Lehet, hogy lesbõl támadnak?

A gyerekrajtaütést sikeresen elkerülve kijutunk a faluból, újabb masszív emelkedõ áll elõttünk, úgy is, mint hegy. Megelõzünk egy kis családot, ahol a kislány menne, de anyuka-apuka próbálják visszafogni: nem verseny, csak teljesítménytúra. Így van. Kicsit késõbb másik család, másik gyerek, õ a vele kábé egy súlycsoportban lévõ csalánossal próbál dûlõre jutni. Ilyenkor áldom a szerencsémet, hogy már elmúltam száz...sok centi, amikor elõször járatlanabb utakra tévedtem. Kikerülünk néhány kidõlt faóriást, néhol ez egész nagyívû esemény, néhol csak egy kis kapaszkodásból megússzuk. Az erdõ pedig közben ott van és szép. Felérünk valahová, ezt csak onnan vesszük észre, hogy egy idõ után a stabilan emelkedõ ösvény szerény lejtõvé lényegül át. Távvezeték, ugyanaz, de most jó magasan, majd sziklás szurdok, kényelmesen járható ösvénnyel következik. Kényelmesen végigsétálunk, bámészkodunk. Odalent szembesülünk a zord valósággal, miszerint még igen meredek kapaszkodót kell abszolválni a cél elõtt. Valóságos gerincút, a hirtelen megterheléstõl sivít a tüdõm, még tüsszögni is elfelejtek, de folyamatosan haladva felérünk egy kanyarhoz. Itt egy állandósított tájfutó bójára lelünk, amely alibit szolgáltat ahhoz, hogy kifújjuk magunkat, Repkény leigazolja ittjártunkat a koros szúróbélyegzõvel. Innen már egy óvatlan pillanat kérdése, hogy felérjen az ember a Ranzinger Vince- (ex Aknatorony-) kilátóhoz, amelynek tövében a túra utolsó ellenõrzõpontja pihenget. Mivel jó masszív acélszerkezet biztosítja az építményt és mivel a lépcsõk végig körberácsozottak, különösebb tériszony nélkül sikerül fölérnem a tetejére, erõs hátrányban az ilyen objektumokat elmélyültebb barátsággal kezelõ Repkényhez képest. Odafentrõl megint pofátlanul szép a kilátás. Közvetlenül alattunk Tatabánya városa terül el, észak felé az Öreg-tó látható, Tatával a partján. Iparvidék jellegû is a táj, erõmûvek pöfékelnek halkan, itt Bánhida, amott már Oroszlány, amelyet inkább Vértesinek neveznek. No meg a Vértes, a városon túl, dombok, egymásba érõ völgyek tája. Szép.

Lemászunk, épp idõben, mert kezd növekedni a népsûrûség és a lépcsõn elég körülményes kikerülni egymást. Elfogyott a szintemelkedés, lejtõ visz a célig. Egy, a kora délutáni idõponthoz képest erõsen részeg társaságot is sikerül kifogni itt, a síelõs poént persze, hogy nem hagyják ki. Lesietjük õket, be a célba, ahol suvlajjal és fiával találkozunk a résztvevõk közül a világon elsõként, a célban pedig efemmékkel a rendezõk közül a világon elsõkként. Megkapjuk a túráért a világon elsõ teljesítõknek járó díjazást, majd a túra során többször egyeztetett fuvarral élve visszaszállításra kerülünk suvlaj által, akinek ezúton is ezer hála és köszönet jár, hogy megmentett a Turultól levezetõ másfélmillió lépcsõfoktól. :) Igen köszönöm továbbá Kerek repkénynek és mindenki másnak a társaságot, a Nyájas Olvasónak a türelmet, a Rendezõknek pedig a rendezést. Tetszetõs kis túra a Lábatlan, jópofa díjazással, össze kellene szedni belõle minél többet.

-Kékdroid-

Képek

Lábatlan 35

Tatabányáról indult a 2004-es év utolsó teljesítménytúrája számunkra, amin emlékeim szerint legalább egy visszatérõt köszönthettünk, Erika személyében (Gerecse 50, Táncsics 40 és sok más). A túra több szempontból is emlékezetes, egyrészt ismét velem jött Botond, a túrabotom, másrészt ezelõtt sosem voltam a Gerecse-tetõn, épp itt volt az ideje. A Gerecse õsszel egyébként a legszebb tán, amikor nincs fullasztó meleg, és kibontakoznak a színek - ezúttal sem volt ez másként. A Gerecse-tetõre nem volt semmi fölmászni, a tetején pedig még volt hova menni, hisz ott magasodik a geodéziai torony. Annak tetejérõl apám fizikai kísérlet gyanánt elhajította a botom, ami a szélnek hála valahol benn landolt az erdõben. Körülbelül negyed órás keresés után meglett, innentõl már csak Lábatlanra kellett megérkezni vöröses talajon, mindenféle vízfolyáson átkelve.

Összességében nem volt rossz túra, legközelebb is elmennék rá.