Túrabeszámolók


Iszinik 100/ Iszi 50 / Nik 50/40 / Iszinik 40 / Csillaghegyi Csillagok 15

új túrabeszámoló rögzítése
Kiírások:2008 2011 2012 2013 2014 2015 2016 2017
 Túra éve: 2023
DJ_RushBoyTúra éve: 20232023.11.24 08:55:59
megnéz DJ_RushBoy összes beszámolója

Iszinik 100 (101,2 km - 3025 m szinttel) sikeresen teljesítve 18 óra 20 perc alatt.

Ha sikerül teljesíteni, immár 7x-es teljesítője lehetek a 100-asnak. Sajnos viszont baljós előjelekkel vágtam neki, mert előző héten a cseh százason a térdem nagyon megfájdult, így oda kellett figyelni most kifejezetten..

Reggel a kapun kilépve hatalmas szélvihar fogad.. Ezt ígérték, erre számoltam, de amikor Mátéval gyalogoltunk Szárligeten a rajtba, még intenzívebbé vált a szélmozgás.. Kemény nap lesz ez úgy érzem.. Kabátot, és melegítőnadrágot vettem föl itthon, hogy véletlenül se kapjon el a hév tempó ügyileg, bár ebben is lehet azért futni ;)

Korán odaérkezvén még marad idő megreggelizni, majd Szilvivel találkozván kerek 7:30-kor útrakelünk bekebelezni a Gerecsét, és a Pilist.

Bár a szél intenzíven fúj, a nap is bontogatja szárnyait, és mivel jó tempóban haladunk, ezért nem is fázunk már nagyon. 13 km-nél érjük el a a Somlyóvári kulcsosházat, ahol Jani pecsétel nekünk. Jól haladunk, és Tornyópusztáig szépen lehet kocogni az aszfalton, bár Szilvi mindig figyelmeztet hogy vigyázzak a térdemre. 21 km-nél, Koldusszállásnál érjük el az első frissítőpontot, ahol rágcsák, üdítők, és kóla van. Ez után megcsodáljuk a koldusszállási vadászházat, majd 27 km-nél már a Vértestolnai műútnál járunk. A túra egyik legjobb pontja, Zsolt jóvoltából hot-dogot ehetünk. Természetesen mindent kérek bele, úgy az igazi. Szinte kerek 7-es átlaggal jöttünk idáig, kicsit túlzásba vittem a tempót.. :) A szél itt irgalmatlanul fúj, de célunk elérésében nem állíthat meg!

Bányahegyen feltételes ellenőrzőpont következik, ahol még vizet is vételezhetünk a pontőrtől. Pusztamarótra adja magát a terep egy jó kis kocogáshoz, élünk is vele. A térdem nem az igazi, de még nem vészes. A Bika-völgynél újra feltételes pont, itt nápolyikat is kóstolhatunk, köszönet érte! Péliföldszentkereszttől a Z- jelzést kell követni, utoljára amikor jártam itt, akkor még K+ volt. Elérvén Mogyorósbányára megleljük a cseles balkanyart a sportpályáig, éppen akkor szalagozzák ki az utat mire odaérünk. 50 km-t megtettünk 7 óra 28 perc alatt. Nagyon szépen haladunk. Itt a zsíroskenyerek, és a kifejezetten finom meleg teák pihenésre sarkallnak minket egy kis ideig. Innen már szolidabb menetet tervezünk, hiszen most jön a túra igazán kemény része.

Felérvén a Hegyes-kőre meglepetésre szinte alig fúj a szél, pont jókor értünk ide, a pontőr mondja hogy nem rég még iszonyú erős volt a légmozgás. Szilvi megmutatja Tát települést, de nekünk most Tokod a következő állomás. Veszünk egy kólát a boltban a folytatáshoz, majd a Nagy-Gete mászása következik.

Lámpát kapcsolunk, innentől szükség lesz rá a célig. Óvatosan másszuk a hegyet, itt teljesítések dőlhetnek el ha túlhúzzuk. Végre valahára felérünk, és Sanyi ad nekünk pecsétet a Gete csúcsán. Innen nyugis út visz Dorogra, ahol a Molnár sörözőben vár minket Kata és kapjuk meg következő pecsétünket.

Itt egy nagyobbat pihenünk, forralt bort és meleg teát veszünk. Élvezzük a jó létet és a meleget végre. Egyszer viszont minden jónak vége szakad, és vár minket a szó szerint rideg és hideg valóság. Előkerül a kesztyű is. A futás helyett a tempós gyaloglás viszont jól megy. Kesztölcöt átszelve fent a szőlőknél várnak fiatal pontőreink. Üdítőnk még van, de egy banánt elnyamnyogok, jól esik, bár jég hideg.

A következő intenzív mászás immár a Z- jelzésen fogad minket a Kétágú-hegyre fel. Nem akar véget érni, mindig csak fölfele. Szilvinek mondom, ha elérjük a Z3 jelzést akkor már jók vagyunk. Így is történik, majd hosszabb gyaloglás után érkezünk el a Pilis-nyeregbe, ahol ismét feltételes pont fogad régi jó ismerősömmel, és cukrokkal. Kicsit leülünk, majd 500 m intenzívebb mászással érünk fel a P+ elágazásba, ahol a Pilis-hegy oldalában haladunk jó darabon át. Utolérünk jó pár éjszakai 40 km-en induló ismerőst/ismeretlent is.

A Pilis szerpentinen már azért érzem eléggé a térdem a köves lefelén. Óvatosan kocogunk, de inkább a gyaloglást preferáljuk. Megcsodáljuk a csodás kilátást, a távolban még a János-hegy is feltűnik kivilágítva. A Szántói-nyereghez érve (84 km) frissítőpont vár ránk. Mindketten a kőrözöttes kenyérre járunk rá. Jól esik leülni, de már nagyon hideg van. Miután apasztottuk a frissítőkészletet vár ránk a Hosszú-hegy. Érzésre most nem is volt olyan hosszú mint máskor.

Beleérünk a K- jelzésbe, és ezen mászunk fel a Kevély-nyereghez, ahol Zoli pontőrködik. Már várt engem, hát itt vagyok :)

Utolsó mászásunk következik a P- jelzésen fel a Nagy-Kevély csúcsára. Ez is abszolválásra kerül, és a legtetején megállunk, mert ilyen csodás éjszakai panorámát nem sűrűn lát az ember. Lefele viszont egyikünknek sem esik már jól a nagyon köves út. Óvatosan lépdelünk, nehogy baleset legyen itt a végén, a térdem már minden lépésnél sírdogál. Az ürömi műút után viszont már könnyű terep jön a célig. Beérvén Békásmegyer házai közé az aszfalton kicsit kocogásra váltunk, na, megy ez még azért..

Végül vasárnap hajnal 01:50-kor beérkezünk az immár nagyon fagyos időben a célba, ahol finom leves vár minket, és a valóság, hogy ismét sikerült a megmérettetés. Jól elfáradva érkezek haza, de a teljesítés mámora magával ragad, amíg le nem fejelem a kispárnát..

 
 
 Túra éve: 2019
KFeriTúra éve: 20192019.12.23 23:47:49
megnéz KFeri összes beszámolója

Különös érzésekkel és nagy tervekkel készültem a 2019. évi ISZI 50 teljesítménytúrára. Az időjárás kegyes volt hozzánk ezen a november végi szombaton, így az egyik fontos tényező adott volt a sikerhez...


A folytatást elolvashatjátok az ISZI 50 és a Csillaghegyi Csillagok 15 túrákról készült beszámolómban.

 
 
atomcatTúra éve: 20192019.12.22 20:12:11
megnéz atomcat összes beszámolója
Eleve halva született ötlet volt, hogy Robival és fiával, Tamással együtt menjünk: ők az 50, max. 60 km-t célozták, én a 100-at. Más az erőbeosztás - 50-en végig lehet tolni full gázon, viszont a 100-as távon, az Isziniken 50 után jön a java...:)

Sebaj, jó volt találkozni, és az első pár kilométert (szó szerint;)) együtt megtenni. Az M1 aluljáró felé haladva - a fenti gondolatra ráébredve - én küldöm őket, hogy menjenek, és tényleg, bármiféle rossz érzés nélkül, örömmel látom, ahogy ketten tovaszökkennek az erdőben.

Hirtelen támadt magányomban azon járnak a gondolataim, hogy de furcsa is a 100 km-es lélek: éppen hogy köszöntött a friss, reggeli napsugár, én meg ahelyett, hogy örülnék az előttem álló ragyogó napnak, azon filózok, vajon meddig jutok el világosban idén :);)

Idén változott at út: Nagyegyházára nem kell a bevezető utat érinteni, hanem az M1 alatt átvezető betongyűrűs alagúton át érünk be a faluba. Sokkal biztonságosabb!

A faluban gyönyörű napsütés fogad, és szinte egyedüliként a járdán különcködöm. A járda végén Jocó mellé sorolok, aki egy hölgy társaságában gyalogol éppen. Fel is tűnik, hogy mily játszi könnyedseggel hagyja hátra, mikor beszélgetni kezdünk. Hamar kiderül, hogy csak alkalmi túratárs volt a hölgy, és Jocónak igazából nincs ellenére a gyorsabb haladás. Mi az hogy! Hirtelen soknak is tűnik a tempó, mondom is neki, nyugodtan menjen, ha akar. Végül kb. a tavakhoz érve összecsiszolódik a sebesség:)

Ipari mákunk van az idővel: pont kifogtuk a novemberi búcsúeső és a decemberi télindító havazás közötti arany napot. Pompás időzítés. A norvég szürkeség után repdes a lelkem a hazai napsütésben:)

Az erős szél miatt sem panaszkodhatunk - szárítja a korábbi napok esőzéseit.

A Somlyóvárig sokat beszélünk életről, munkáról, elektromos autókról, és környezetvédelemről. A pontot az eddigi második legjobb időmmel vesszük be. Szerencsére - Jocóval ellentétben - nagyon jól aludtam a túra előtt, köszönhetően a csütörtök esti ájulásszerű elalvásnak. Durva hetem volt:)

A csúcsot érintve Jocó elmeséli a HÉV-lekésést és a taxizást a startba - ilyen az, akinek sokat jelent egy túra!:)

Meredek lefelé, amit meg-megfutunk. Repül a táv, hamarosan Tronyó némi meglepetésbanánnal, és egy kis jellegzetes szaggal - legalább tudjuk, hogy működnek:);)

Keresztezzük a főutat, gerincre fel, és máris döngetünk le a számomra mindig oly kedves Bodzás-völgybe. Kollektív csapolás, majd hajrá, usgyi tovább. Jocó idillikus kis balatonfüredi házikójáról mesél, no meg a néha-néha igencsak furcsa bérlőkkel kapcsolatos kalandjairól:)

Egyszervolt (erdőirtás előtt...) hangulatos kis hidacska, kis kaptató, és már Koldusszálláson is vagyunk. Gyors fotó a kódról, no meg az idillikus kis erdészházról, aztán mint minden évben, elő az első szendó:) Jocónak adok egy gélt, szemmel láthatólag jól jött Neki is az energia. Nem hiába, az első 20-as megvan!

A mélyúton Jocó zarándokutakról és egyéb túra és mászókalandokról mesél. Hanarosan a Pes-kő alatt dobognak lépteink. Erős balos, fiatalos, és ott is vagyunk Hotdog Man pontjában. Jocó kihagyja a finomságot, én egy teával is kiegészítem. Kb. 3,5 percet töltünk a pontban, majd már koptatjuk is a vértestolnai műutat.

Mire erdőt érünk le is megy a kaja - jól jön a két kéz botozni. Fel, rally a fiatalosban, majd a Vadföld azzal a csodálatos panorámájával, ami egészen a Pilisig vezeti tekintetünket.

Lassú, enyhe monoton mászás következik, megyünk a Bánya-hegyre. A 10 alkalom alatt először dolgoznak a gépek a bányában. A pont előtt több kilométerre már hallatszik a kőfaló gépszörnyek hangja.

Pont, pecsét, és hajrá! Jocó picit meg is lepődik hajcsárságomon:), de pikk-pakk már a nyomomban is van. 

Még pár kilométerrel korábban beszélgettünk róla, hogy egy kedves hölgy ismerőse Mogyorósra őzpörköltet hoz túratársamnak. Most ismét szóba kerül a téma, és felvetem Jocónak, hogy praktikusabb lenne az a pörkölt egy kicsivel arrébb - Dorogon. Az indok egyszerű: többet tudunk haladni világosban. Én Mogyoróson biztos nem állok meg hosszabb időre, így ha oda érkezik a pörkölt, valószínűleg elválnak újtjaink, ami szintén nem lenne jó, mert nagyon jól haladtunk idáig együtt.

Végül Jocót meggyőzik az észérvek, és a Gerecse-oldalban letelefonálja a dorogi találkát. A Sandl-hárs jelzi a túra szakrális szakaszának kezdetét. Mindkettőnknek kedves az innentől körülbelül Mogyorósbányáig tartó varázslatos szakasz.

Gyermeküdülő gyors fotóval, a zsombolyok kiágazásánál turistacsoport üdvözöl minket, majd usgyi, le a Kis-Gerecse oldalába a gyönyörű szentélyhez, majd a medvehagymáson át le a bitumenútra.

Utolérjük Jocó egy túrabarátját. 2-300 km-es Kazinczy távokról sztorizgatnak - még rágondolni is fárasztó:)

Pusztamarót - pár fotó - amúgy haladás közben. 

Kaptató, helyi maximum, és bele-belefutunk a lefelébe a Vaskapuhoz. Valahol a Vaskapunál szól az órám, hogy lemerül, ami némileg furcsa, mert jópár kilométer óta töltöm. Kiderül, hogy kontakthibás a zsinór - öröm. A Bika-völgy előtti hullámvasúton van, hogy egészen 6%-ig lecuppan az akksi - kb. fél órát bírna annyival. Rájövök, hogy hogyha hagyom himbálódzni a zsinórt, ha nem is folytonosan, de tölt a szerkezet. 

A pontban isteni tea fogad minket. A külső tárolóba töltetek, aztán hajtom tovább szegény Jocót - bár este bevallotta, nagyon örült ennek utólag!!!:)

A bajóti műutat hátrahagyva már csak egy gerinc választ el minket Péliföldszentkereszttől. Hamar felszökkenünk, a túloldalt kisáldozat, és Jocó bedolgoz egy adag kaját:) Az óra tovább hülyéskedik velem, még mindig vészesen alacsony a töltöttsége.

Péliföldszentkereszten gyorsan átvágunk, fel, le, fel, és máris ereszkedünk az 50. km-hez, ami valahol a Kakukk Vendéglőnél van. Uncsitesóm, mint minden évben, felhívom a faluból, de tizedjére sem tudja, hogy épp Isziniken vagyok:)

A pont előtt gondos szereposztás: Jocó pecsételtet, én kikérem a két sört:)

4 óra után pár perccel jár, mikor a Kakukkba toppanunk.

A pultnál Robi lép közbe, és fizeti helyettem a söröket:) Rendes tőle. Jó órával előttünk értek ide.

Robiékhoz telepszem, gratulálok a szép teljesítményhez. Jocó egy másik asztalnál talál helyet, de hamarosan véget ér nyugalma, mert megint előjön bennem a hajcsár: sötétedik, indulnunk kell!:)

Kint várok, rövid telefon, Jocó jön, és toljuk is fel a Kősziklához. Valahol itt csatlakozik be hozzánk egy fiatalember, Ádám, aki végig velünk is koptatja a hátra lévő távot.

A Kőszikláról lemenet a nap utolsó visszfényében fürdik a nem túl távolban elterülő Hegyes-kő, mögötte a Gete. A képet a Pilis távolban, de már nem annyira messze meghúzódó vonulata teszi teljessé. Méltó zárókép a nappali szakaszhoz!

A pincéknél a régi jelen indulunk:), ami hamarosan dzsindzsában végződik, de innen már leküzdünk egy pince telkét keresztezve.

Szedjük lábainkat, hogy minél több meglegyen lámpa nélkül. A Hegyes-kő nyerge még felenged minket magára, de a jól kifényvisszaverőzött tokodi leágazásnál már belátjuk, hogy lámpa kell. Nem rossz, 2. legjobb eredmény a 10-ből. Jocó mondja is, hogy jó volt a logisztika (értsd őzpörkölt) átszervezése:);)

Tokod. Gurítok egy gélt. Megtanultam, hogy a Gete nem viccel, jobb nem eléhezni rajta!

Tokodról kilépve belsőégésű gépszörnyek zaja szakítja fel az éjszaka csendjének szövetét, és hamarosan éles led lámpák vakítanak el minket, mígnem a két ‘környezetbarát’ quados végre leborít úirányunkról.

A Gete így, tizedjére már sok reménnyel nem kecsegtet:) Jocó szól, hogy majd az Öreg-kő után ledobná a polár-réteget.

Megkezdjük a 330 méter szint ledarálását, már amennyiben az a tempó darálásnak nevezhető:) Maradjunk abba, hogy a vízszintes haladási sebességünk nagy részét feláldozzuk helyzeti energiánk növelésének oltárán.

Az Öreg-kő után szólok Jocónak, hogy indul a tánc, ha kell, most vegye le a polárt. Így is tesz.

A 2. etap a java. Lassan fagyni kezd. Bónuszból még meg-meg is csúszunk, de nem panaszkodhatunk: idén jó a terep! A szél a sarat is meggyógyította, a maradéknak meg az egyre erősebben kopogtató mínuszok tesznek be:)

A Gete sosem könnyű, idén sem. A megtolt első 50 km érződik a motorokon, de mégis megérte, mert lelkileg nagyon sokat jelent a lámpa nélkül megtett több, mint féltáv.

Köves felszökések egymásutánja következik termetes fellépésekkel helyenként. A bot hű segítőtársként teszi a dolgát.

Hátraszólok, itt a tető. Aztán eszembe villan, hogy még egy kicsit tartogat, de az már epszilon.

Fent vagyunk! Tűz, gumicukor, pecsét, szusszanás, egy rövid pálinka, és indulás.

Fent azért -  mint szinte mindig - rendesen fújdogál a szél. A csúcskeresztet elhagyva gyorsan szélvédett helyre kerülünk, és jó tempóban hakadunk Dorog felé. A talaj lassan fagyni kezd - legakább sár nem lesz;) Jocó megejti az utolsó egyeztetést az őzgúlyással kapcsolatban, leborítunk a gerincről, hullámvasút, és már a bányatelep házainál is vagyunk a sötét éjszakában.

Dorog. Pici utcarally, és már be is toppanunk a Molnár Sörözőbe. Hirtelen el is felejtek, pecsételtetni:) Kérek egy sört, majszolom a szendót, mikor eszembe jut a kötelesség:);)

Jocó tolja a finom gúlyást. Jó kraftos eledelnek tűnik. Megkínál, de úgy érzem, túl sok lenne a gyomromnak.

Utántöltöm az izot, aztán lassan indulóra fogjuk a dolgot. Hideg a start, bizony az éjszakával még itt lent is megjöttek a mínuszok.

Majdnem kapunk egy pirosat a vasúti átkelőnél (a 10-ből az első lett volna), de szerencsére mire odaérünk, már nyitják az átjárót.

Úgy megyünk ki a sintértelepet érintve, mint akit dróton húznak.

A sarkam még a túra elején elkezdtem érezni, és gyanús volt, hogy egy régen talán nem kellően leszedett vízhólyag ki fog újulni a jobb oldalt. Sajnos így, a 60. km-re a dolog beigazolódott, de még nem vészes a helyzet.

Kesztölcre szokásos gyorsvonati stílusban robog át Dorogon négy fősre gyarapodott csapatunk.

Keresztezzük a 117-est, pár kereszteződés, pár megemlékező szó és pillantás a régvolt kocsmára (de jó is volt ott a havas Isziniken utoljára megmelegedni!), aztán usgyi, már caplatunk is ki a faluból a bitument lassan a hátunk mögött hagyva.

A híres Kesztölci Fényösvény pontjába toppanunk hamarosan, ahol gumicukor és banán a jutalmunk - no meg az erőforrásunk a Kétágú laza kis felszökéséhez.

A pontból még kivezető fények is vannak:), nagyon matának kell lenni, hogy valaki ezt benézze :);)

Felvonulunk a Kétágú alá, kis rávezetés, aztán megindulunk hegyirányba. Már fáradnak azért a motorok, de szép, egyenletes léptekkel halad kis csapatunk négy éjszakában himbálódzó kis fénypontja a csodálatos dorog-esztergomi fénypanoránával a háttérben.

Enyhül a kaptató, és hirtelen a Pilis-nyereg lesz a következő utipont. A gerincen a téli sátrazásról és praktikákról esik szó. Jocóval ketten beszélgetünk, a másik kettő némán bandukol velünk. A hegyhát jól járható, végre beállt a pár éve kiszórt durva zúzalékkő.

A nyeregben messziről látszik egy bringás villogó. Ez Sistergő lesz!:)

És be is jön:) Ez az ember hihetetlen! Hozott 3 sört: egyet a barátjának, egyet magának, egyet pedig... Valakinek, hátha kér:) Én lettem a valaki, és egy nagyszerű Budweiser ütötte a markomat. Jövőre Sistergő is indul, remélem, lesz alkalmam visszahívni a sörökre:);)

Indulás a gerincre. Jön a mumus: a végtelen hullámvasút a Panoráma-út elejét jelző tisztásig. Láss csodát! Idén Jocóval úgy eldumáljuk a távot, hogy a belső órát tekintve pillanatok alatt ott vagyunk.

Kanyarhalom, aztán végre húzunk le az egyenesen a sorompó felé. A Kevély szinte karnyújtásnyira - már csak a Hosszú-hegy választ el minket tőle.

A sorompó után, a piros bekötésénél a Természet nagy áldozatra szólít. A többiekkel abban maradunk, hogy a pontban tali.

A műutat elérve egy autó fényszórója ívlámpaként vakít el - jövőre, ha lehet, elég lesz talán a helyzetjelző is;)

Kiásom a 10. szántói-nyergi sört, és... A pont nincs a helyén. Lehuppanok. Mintha a startban Robi említette volna, hogy idén itt nem lesz pont? Sebaj, én itt szoktam megpihenni:);) Lemegy a sör és a kakaóscsiga, aztán a sorompónál a fűtött sátras, némileg álcázott bejáratú pont is meglesz. Őszintén szólva nem hiányzott a meleg - csak rosszabb elindulni. Pecsét, a csapat is lassan kikászálódik, és usgyi, tovább.

Jocó tör az élre, és rendesen adja az iramot, így a rövidke erdő-rally után hopp a gerincen termünk, és szó szerint ott a pont:);)

Lefelé is észveszejtő a tempó, szólok is Jocónak, hogy picit még tartalékoljunk a köves Kevélyre. Nem lesz öröm ott lekászálódni!

Így is lesz, lassabban, de azért jó tempóban ereszkedünk a Hosszú-hegyről.

Nem sírom el magam, mikor a lejtő végre megenyhül.

Hamarosan vadrács, és a szépen helyrepofozott dózer a Csobánkai-nyeregig.

Idén a kóla és a túrós batyu megy a zsákba - a kóla meg is marad, sosem iszom, csak hosszú túrákon.

Felvonulunk a Kevély alá. Balra, a völgyben két megfáradt, megtévedt túrázó a piroson kufirnyácol. Nem hisznek nekünk eleinte, aztán csak átjönnek az egyébként jól fényszórózott kékre.

Ez a felmászás is meglesz. Szusszanás, és lékekben már az izületmorzsolós, köves lemenetelre készülünk, nem is arra a még 150 szintre még a tetőig.

Kollektív nemtalákjukot játszik a hirtelen pontban összegyűlt és tovább induló túracsapat, de aztán csak meglesz a Kevélyre felszökkenő ösvény:)

A jobb sarok katasztrófa. Érdekes, a bal futómű tökéletes, teljesen topp. Ha az a hólyag nem kenne! De van. És minden lépéskor rám töri az ajtót, ahogy a csúcsot elérve megkezdjük a véget érni nem akaró bokatörően köves lemászást.

Egy utolsó esti panorámával feltartom picit a csapatunkat - páran csak legyintve átrohannak rajtunk:)

Pár iteráció, és végre az Ezüst-hegy! Lazább szakasz, aztán megint egy kövesebb átvezetés a Csillaghegyi Csillagok bekötéséhez.

Innen már tényleg szinte a célban vagyunk, de persze még arra a pár km-re pörgetni kell a motorokat.

Ürömi út, ami ezen a túrán inkább öröm, mint üröm:);)

Bitumen, balos, jobbos, és szinte már célegyenes. Egy hajnali pöcsmadár zúg el mellettünk autóval, jó 80-as lakott területi tempót tartva, de a mi szemeink előtt már a CÉL lebeg.

A főutat keresztezve amolyan futásba kezdünk, amit csak egy 100-as végén nevez az ember futásnak:)

 Végül 20 óra 3 perc menet után végre csippan az óra. Megvan. A 10. Örülünk. Daninak, a rendezőknek és egymásnak is megköszönjük ezt csodálatos majd egy napot.

Jövőre újra!
 
 
OttorinoTúra éve: 20192019.12.13 17:30:25
megnéz Ottorino összes beszámolója

    - MI VAN MA SZÁRLIGETEN? -

kérdezte a Déli pénztárosa miután mindenki oda kért jegyet, egy útra 2019.11.30-án, szombaton reggel.


Igencsak megtöltötték a 6:20-as győri vonatot az ISZINIK-en, vagy az ISZI-n indulni vágyó túrázók. A célállomáshoz közeledve be is mondták a hangosba, hogy lehetőleg ne egyszerre menjünk a vonat jobb oldali ajtóihoz, mert ez könnyen a szerelvény felborulásához vezethet.

Amíg az embertömeg alkotta kígyó farka még az érkezési peronon kúszik, addig a teste nagyobb része a felüljárót terheli, a feje pedig már a Vasút utcai kutyákat kergeti őrületbe. A faluházba lépve gyorsan kinyomozom, hogy melyik sorban állnak azok, akik a vonaton vették meg, és töltötték ki a nevezési lapjukat. Flottul megy az itinerek kiadása, marad bőven idő a félnyolcas tömegrajtig; félreállunk készülődni. Amikor a főrendező felszólítja a túrázókat, hogy lassan orientálódjanak az udvar felé, akkor kimegyünk a hűvösre. Falhoz állunk, hogy addig se érjen bennünket a hideg szél, ami bizony fel-feltámad. Rakk Gyula elkészíti rólunk az „ilyenek voltak” című fotót. Már egy perccel túl vagyunk fél nyolcon, amikor a főrendező bemondja a színpadon állva egy bömbibe, hogy nem akar sáros nadrágokat látni a célban, jó utat kíván, és belefúj műanyag trombitájába. Kitódul a tömeg a faluház udvaráról. Kezdetnek jó pálya az utca, mert akinek sietős, az előre tud szaladni, aki pedig nem szereti sodortatni magát, az lazábbra veheti a figurát. A vasút alatt átvezető csőaluljáróba még belefér egy kurjantás. Kezdődjék a bemelegítés! A [K-] jelzés mentén megmásszuk a Hajagost. Nagyjából már kialakult a különböző menettempókhoz passzoló mezőny, de itt a meredeken úgysem akar senki előzni. A gerincen kifújjuk magunkat, aztán jön a nem kevésbé meredek lejtő Nagyegyháza irányába. Itt először az M1 alatt megyünk át egy újabb csövön, hogy megtekinthessük a település végtelenül unalmas utcáit. Zseniális az OKT eme szakasza.

Sziporkázón süt a nap, az égen csak habfehér felhők úszkálnak. Kijjebb, a lankás, mezős terepen a tél ígéretét csak a metsző, hideg szél, és az utat szegélyező fák majdnem kopasz ágai susogják. Felhúzzuk a cipzárat, de nemsokára megint szétnyílnak a kabátok, mert kezdődik az emelkedő a Somlyó felé. Még most sem teljesen laza a mezőny, szinte alakzatban haladunk. Szerintem rekord résztvevő indult ma a túrán. Felérünk egy dózerút karéjára. Rövid menet közbeni pihenés után tovább emelkedünk a turistaúton. Egy kereszteződésben ki kell találni, hogy a traktorok által felnyomott sáron, hogyan keljünk át. Idáig meg voltam elégedve a sárhelyzettel, remélem ez lesz majd a legsárosabb pár méter a 100 km alatt. Még frissek vagyunk, hamarosan meglátjuk a jobbról bejövő [P-] jelzést. Örülhetünk, mert ez azt jelenti, hogy mindjárt ott vagyunk az első ellenőrzőpontunkon a Somlyóvári kulcsosháznál.

- Jónapot kívánok, ez a Sissynik 100 teljesítménytúra ellenőrzőpontja? - köszönök Sissynek, aki a bélyegzéseket osztogatja, amelyek nagy „I” betűt formáznak. Gyula megelőzött minket a fényképezőgépével, és akárcsak a rajtban, itt is modellt állunk neki. Még mindenki szélesen mosolyog; a jókedvvel, bőséggel még semmi gond. Ám tovább kell menni.

Pár méteren még felfelé megyünk, hogy aztán meredeken leoldalazzunk a Tornyópusztára vezető széttöredezett műútra. Találgatjuk, hogy lesz-e itt valami ellátás, mert nem igazán tudtuk megfigyelni a főrendező reggeli eligazításában említett kajapontokat. Egyelőre csak átható csirkeszarszagot hoz felénk a feltámadó szél. A lepusztult csirkegyárat még ott láthatjuk, ha balra nézünk, de a szag valószínűleg egy, az út jobb szélétől nem túl messze elterülő új kombinátból jön.

Az előttünk járók, mintha egy-egy stafétabotot vennének át az út mentén banánt osztogató rendező hölgytől. Mi is így teszünk. Éppen jókor jött a csemege, mert már kezdtem éhes lenni. A vonaton elfogyasztott csirkemelles szendvics már kiégett belőlem. Nekem sikerül észrevétlenül behajítani a banánhéjat a bozótba, de a Szilvié fennakad egy bokor vékony ágain, úgyhogy prüszkölhetnek a fanatikus környezetvédők. A műútról bevezet minket a jelzés egy szélvédettebb erdőrészletbe. Lemegyünk a Tarjánt az 1-es úttal összekötő műúthoz és keresztezzük azt. Rövid emelkedő után apró léptekkel ereszkedünk le meredeken a Bodza-völgybe, egy nagy, nagy mezőre. Hét ágra süt a nap, Szilvi azt mondja, hogy le fogunk sülni. Részemről megelégednék egy adag D-vitaminnal, de szerintem még erre sincs sok esélyünk. Egészen közel kerülünk az M1-es autópályához, majd egy mészköves úton lassan távolodunk a motorzajtól. Egy kis hídon ma először megyünk át a Tarjáni-Malom-patak fölött.

A meder völgyéből kijőve egy lejtős út visz le Koldusszállás szélére, ahol két fára is ki van tűzve a felírandó kód, ami 50A. Egy túratárs ajánlja az, egy másik fára erősített kéktúra bélyegző használatát, de én inkább szerelvényigazítással foglalatoskodok. Üdítőt iszom, és nagy nehezen előkerül egy préselt gyümölcsszelet is a hátizsákomból. Szilvi is eszik magának valamit. A kis tó, és a vadászház utáni ipszilon elágazásnál megemlékezünk a fél évvel ezelőtti Kinizsi Százasról, amikor éjszakai géplevesezésen vettünk részt az itteni ellenőrzőponton. Az ipszilon jobb ágát választjuk, tovább a [K-] jelzésen. A kiszórt rózsaszínes-barnás zúzalékköveken igyekszünk enyhén felfelé, miközben a kevésbé köves keréknyomokat keressük. Később, ma másodszor megyünk át a Tarjáni-Malom-patak fölött. A kis híd ki sem látszik a félig rászáradt sárból; csak az tudja, hogy itt van, aki már sokszor átdobogott rajta. Nemsokára egy újabb ipszilon jobb ágaként Tarján felől felköt a [K+] jelzés. Természetesen mi nem ezt választjuk, hanem enyhe bal kanyarral bemegyünk a Pes-kő alá. Balra feltekintgetek, mert a lombtalan faágak között szeretném megpillantani a Pes-kő világos mészkőszikláit. Közben az avarral takart utat is figyelni kell, nehogy egy alattomosan megbúvó kő azt mondja a bokámnak, hogy ne tovább. Végül csak egy, az ősidőkben a Pes-kőből letört, és mutatóba az út mellé legurult nagyobb darab sziklát látunk. Az az ominózus szakasz következik, amin hogyha esős idő van -, vagy nagy esőzések után vagyunk -, akkor kikerülhetetlen sármedencék szoktak lenni. Most csak jelentéktelen, mindkét oldalról megkerülhető pocsolyák vannak. Rászólok Szilvire, hogyha legközelebb lát egy gombát, már ne mutassa meg, mert a hatszázadik figyelemfelkeltés után már kezd gombamérgezésem lenni. A kopár fák közül autóforgalom hangjai szűrődnek felénk. Megindulnak a gyomornedveim.

Hamarosan a 2. ellenőrzőpontonunkhoz a Vértestolnai műúthoz érkezünk, ahol „S” betűt pecsételnek az itinerjeinkbe, és HotdogMan egy amerikai hotdogot ad ellátmányként, kívánt ízesítéssel. Miután a stand előtt Szilvi elkészítette a zabálós szelfinket, HotdogMan mikrobuszának oldalához simulunk a szél elől. A pár perc alatt, amíg eszünk, reszketősre fagyunk. A letámasztott túrabotok nyele olyan hideg lett, mint a jégcsap. Az utolsó falattal a szánkban megindulunk a flaszteren a láthatóan közeli, Tarjánt Agostyánnal összekötő műút T kereszteződése felé, ahol balra indított pár lépés után jobbra betérünk egy erdőrészletbe, ahol már nem érezzük annyira kellemetlennek a szelet. Amikor ismét kitett helyre, egy lankás mezőre érkezünk, már nagyjából visszanyertük az üzemi hőmérsékletünket. Mészkövekkel tarkított fiatalosban kanyargunk; egy négyzet alakú szántót oldalain kerülünk, aztán megint egy mészköves szakasz következik, ami éjjel a Kinizsin igen kellemetlen tud lenni.

A továbbiakban egy hosszú, monoton úton – ezt senki sem szereti – eljutunk a Bánya-hegyi ellenőrzőpontra, ahol ”Z” betű a bélyegző lenyomata. A pontőr autójának hátsó ajtajánál makk- és/vagy mandula alakú töltött ostyát eszünk. Egy marékkal befalok az édes töltelékű ostyából. Szilvi be is táraz magának néhányat a szütyőjébe. Kell a kalória, mert sokáig nem lesz utánpótlás. A mező kijáratánál, az enyészetnek átadott vadászházzal szembeni oldalon három túrázó napozik a füvön. Csodálkozunk rajtuk, mert igaz ugyan, hogy süt a Nap, de fekve fél perc alatt teljesen át lehet hűlni. Bemegyünk az erdőbe, és egy vadkerítés mellé szegődünk. Később, a Tardosról a Gerecse-tető felé menő [K3] jelzések mellett haladunk el, majd kisvártatva egy táblakarácsonyfához érünk, amely mutatja az irányokat Tardos, Bánya-hegy és Pusztamarót felé. Mi megyünk tovább a [K-] jelzésen Pusztamarótot megcélozva. Nem messze innen, ha bal kéz felé lenéz az útról a vándor, egy mélyen fekvő, szálfákkal teli völgyben gyönyörködhet. A völgyből kiemelkedő hegyvonulat tetejét még tűzszínű fényben fürdeti a laposan sütő Nap. Utunk a hideg oldalon vezet; ujjaim drámaian hűlnek.

- Kalandos lesz az éjszaka, ha akkor sem ül el a szél. Nulla fok alatti hőmérsékleteket ígérnek – mondom Szilvinek.

Enyhe hullámzással eljutunk a Schandl-hárshoz, amelynek kiálló gyökereire tradicionálisan leülünk egy félperces erőátvételre. Innen már nincs messze a Gerecse egyházi üdülő (volt Hercegprímás kastély). Kerítésénél néhányan éppen kéktúrás bélyegzést gyűjtenek be. Pár lépés, és egy rövid lejtőn leereszkedünk a Kis-Gerecse oldalába. Mészkövekkel tarkított ösvényén óvatosan lépkedünk, a csúszós gyökereket, köveket kikerüljük. Amikor április vége felé erre jártunk a Gerecse 50 túrán, ez a hegyoldal medvehagymával volt tele. A környéket átható hagymaszag lengte be. Szerencsésen leérünk a Vízválasztóhoz, ahol a Héreg felől feljövő [P-] jelzés csatlakozik. Durva murvás úton kanyargunk át Pusztamarótra.

A nagy esőházban néhányan pihengetnek, kalóriát pótolnak. Itt nincs ellenőrzőpont, csak egy szelfi erejéig időzünk az 1526-os csata emlékművénél, amely a törökök által lemészárolt húsz- egyes történészek szerint huszonötezer magyar tiszteletére állíttatott. A mezőt elhagyva jól siethető úton megyünk a Vaskapu nagy horhost kerülő hajtűkanyarjához. Ezt elhagyva egy távvezeték alá visz az út, amely alatt hosszan lejtőzünk. Egy cikkcakk leírása után avarral beterített mélyúton jutunk le a Bika-völgy földes parkolójához, ahol egy teadélután kellős közepébe csöppenünk. Éppen jó helyre tervezték ezt a pontot; a jó cukros tea vérré válik.

Szürkül. Jó lesz igyekezni, hogy csak Péliföldszentkereszten kelljen lámpát gyújtani, mint 2017-ben. Ehhez még el kell menni a Büdös-lyuk mellett, és át kell mászni a Kökényes-hegyen. Lassan, de folyamatosan megyek fölfelé az emelkedőn; Szilvi jóval előttem jár, néha visszatekint, hogy mozgok-e még. Lassan enyhül az emelkedő, levegőhöz jutok. Lefelé menet elmegyünk egy csapat mellett, amelynek a tagjai éppen fejlámpákkal szerelkeznek fel. Valójában már alig lehet látni valamit, de nemsokára kijutunk az erdőből, és jobbak lesznek a látási viszonyok. És tényleg, a műúthoz vezető murvás út szinte világít. Kiérve a Bajót-Péliföldszentkereszt műútra autók húznak el mellettünk; Szilvi nem bírja az idegek harcát. Feladja azt a tervet, hogy a lámpagyújtás tavalyelőtti helyszínéhez érjünk világítás nélkül a majdnem sötét műúton. Menet közben valahogy előkotorja a lámpáját és be is kapcsolja. Most egy héttel később van az Iszinik, mint 17-ben, ezért korábban sötétedik, és emiatt nem értük el a „megszokott” lámpagyújtási helyünket viszonylag világosban. De már nincs sok a flaszterezésből, látszanak Péliföldszentkereszt ostorlámpái, és az idősek otthonával szembeni alatt megállunk, és én is előcibálom a fényágyúmat, behelyezem az aksikat, s lőn világosság.

Kis időre elhagyjuk az országos kéket, mert a hivatalos útvonal - az Öreg-kőt kiejtve - a [K+] jelezte turistaúton köt vissza az OKT-ra. Egy bekerített birtok mellett emelkedünk, majd egy őszi vetésben vezető turistaúton botladozunk. Végre felérünk a Mogyorósbánya felé menő szekérútra, ami később aszfaltborítású utcává változik, és amelyen leereszkedünk a buszfordulóhoz. Itt minden jelzést elhagyva balra kanyarodunk a Kakukk utcájába.

Szilvi bemegy a kocsmába, én először a teraszon, egy műanyag széken ülve kidobom a zavaró geológiai alakulatokat a cipőmből. Odabent fülledt meleg van. A második ”I” betűt nyomják az itinerjeinkbe. A pecsétlenyomatok kiadják az ISZI szótöredéket. Sokan ezzel meg is elégednek, és széles mosollyal átveszik az 50-ért járó díjazást. Mindenki elvehet egy pohár teát és egy vajas (?) kenyeret a pultról. (Az „A pénztártól való távozás után reklamációt nem fogadunk el!” - alapon bevallom, hogy én két pohár teát ittam.) Kicsit többet időztünk a Kakukkban, mint szerettem volna, de még így is jól állunk idővel. A meleg helyiség után odakint, a dermesztő hidegben megmerevedett, mozdulatlan Mikulást közrefogva gyorsan beállunk egy közös szelfibe, aztán huss tovább. Fura léptekkel megyünk vissza a buszmegállóhoz, újra felvesszük a [K-] jelzést és felmegyünk a temetőhöz, ahol észrevesszük, hogy elfogyott a közvilágítás, és ismét bekapcsoljuk lámpáinkat. Hosszú, erős emelkedő következik. Csak magam előtt világítom a talajt, úgysem látszik még az emelkedő vége. Később kisebb lesz a felfelé menet szöge. Amikor aztán felérünk a Mogyorósi-kőszikla kis tisztására, ahol a TIT (Tudományos Ismeretterjesztő Társulat) emlékkő áll már tudom, hogy innen csak lefelé visz az út. Kanyargós ösvényen, majd egy motorkerékpárnyom széles vályúban ereszkedünk a Tokodi pincék felé. Amikor egy gyümölcsös mellett megyünk el, jól járhatóvá szélesedik az út. A szabadtéri szaletli mellett áll egy kis pódium. Megkérdezem Szilvit, hogy nem akar-e fellépni, de nem akar. Legalábbis nem oda. Hegynél alább már nem is adja.

Kimegyünk az országútra, és 300 méter flaszter után meredeken megindulunk a Hegyes-kő felé. Belassulok. Szilvi és az egy darabon velünk tartó Kőszegi Pista és Tarr János is kikerül a látókörömből, csak időnként látom egy lámpa fényét felém világítani, feltehetőleg, amikor Szilvi hátra néz, hogy jövök-e.

Amikor felérünk a Hegyes-kő oldalába, már mehetnénk is lefelé Tokodra, de előbb fel kell írni a 936-os kódot az itinerbe, ezzel bizonyítva, hogy ez a dudor is megvolt. Meredeken megyünk lefelé a fényűzően kivilágított tokodi templom felé. Baromi mélyen van. Meg is fájdul a hosszas lejtmenetben a bal térdem, pedig idáig jól viselkedett. Eredetileg úgy terveztem, hogy Tokodon bemegyek az útba eső Nemzeti dohányboltba egy energiaitalért, de most nem érzem szükségét, ezért befordulunk a Nagy-Gete feljáratához vezető utcába, és teleszívjuk tüdőnket friss vidéki kéményfüsttel. Mászás előtt iszom néhány korty üdítőt, és nekiindulunk. A gyerekfej nagyságú, vörös kövekkel kirakott mélyútban kezdődik a felmenet. Jól világít a lámpám, de akkor is borzadály itt éjszaka felmenni. Amikor vége ennek a szakasznak, megkönnyebbülök, pedig még az emelkedő negyedén sem vagyunk túl.

Egy rövid fenyőfás folt következik, ahol kidőlt fákat kerülgetünk, vagy terpesztünk át fölöttük. Amikor egy picit lefelé kell mennünk, akkor tudom, hogy most voltunk az itteni Öreg-kőn, és valójában még csak most kezdjük mászni a Getét. Egyre meredekebb az emelkedő. Jóformán már nem tudok eléggé előredőlni a mászáshoz, feszülnek az Achilles-inaim. Megszenvedek a feljutásért, de a tábortűz mellett kapott „N” betű bepecsételése alatt kisimulnak az idegeim. Már az ISZIN szótöredéket adják ki a lenyomatok. Remélem csak költői volt a pontőrök által feltett kérdés, hogy „Milyen volt idáig a túra?”, mert csak egy hangos kilégzéssel tudok válaszolni. A nagy kereszt melletti ösvényen megkezdjük hosszan tartó ereszkedésünket. Nyugodtabb vagyok, hogy már túl vagyunk a felmászáson, de itt van ez a lejtő a falevelekkel takart köveivel, ez sem egy pihentető szakasz. Lejjebb már nincs annyi kő, és az a kivágott erdőrészlet melletti lejtő sem sáros, amelyiken a nyári Szuperkatlanon alig bírtunk feljönni egy 15 perces záport követően. Persze a hideg miatt a sáros talaj is keményebb. A lepukkant Belányi telep után már viszonylag jól siethető az út. Nemsokára, egy ipartelep mellett, műút és közvilágítás is van, de a dorogi temetőhöz érve vissza kell kapcsolni a fejlámpákat, mert tök sötét van, és nem szeretnénk, ha elcsapna egy autó.

A Molnár sörözőben ISZINI-re bővül a felirat az itinerben; egyre biztatóbban néz ki. A belső helyiségben PE fóliával takartak le mindent, akárcsak a gengszter filmekben egy előre eltervezett gyilkosság helyszínén. Némelyek már nagyon elhevertek itt. Amíg Szilvi kávézik, teázik, szervizel, addig én kiköltöztetem a cipőmből az idegen testeket, és iszom egy kortyot a saját üdítőmből. Sajnos a szomszédos kisbolt a buszmegálló környékére költözött, ezért továbbindulás után inkább a Mária utca végén levő vasúti átkelő utáni HIPER XL non stop boltot választjuk. Odabent olyan sűrűn vannak telepítve a gondolák, hogy két ember egymás mellett el se fér, az eladók meg sürögnek, forognak, pakolnak, azt sem tudom, merre ugorjak. Gyorsan lekapok egy Coke-ot a polcról, és fizetek. Távozás előtt azonban fel kell vennem egy mellényt, mert odakint rohadtul lehűlt a levegő. Ez igen nehéz mutatvány ebben a nagyképű nevéhez képest kicsi, zsúfolt boltban, de sajnos elengedhetetlen. Kissé elrontottuk a stratégiát, mert amíg Szilvi a Molnárban restaurált, addig nekem ki kellett volna jönnöm vásárolni, és ha netán előbb végzek, akkor is nyugodtan továbbindulhatok, mert ő indiánszökdeléssel is utol tud érni.

A boltból kijövet egy utcával előbb fordulunk jobbra a kelleténél, ezért még nem tudjuk visszavenni a [K-] jelzést. Nagyot nem tévedhetünk, a következő keresztutcán balra fordulunk; a hasonló cipőben járó Ruttkai Dia is velünk tart. A teraszos kocsma előtt néhányan tanácstalanul az itinerjeiket nézegetik. Kiderül, hogy kihagyták a Molnárt, mert nem tértek le a [K-] jelzésről a temető előtt, és gyanús volt nekik, hogy mindjárt elhagyják Dorogot, és sehol az ellenőrzőpont. Megkérdezték a helybélieket, hogy messze van-e még a Molnár söröző, és azt a választ kapták, hogy most már igen.

Mi viszont a teraszos kocsmánál rálelünk a [K-] jelzésre, és követve azt, nemsokára elhagyjuk Dorogot a lőtérnél és a szomszédos kutyatelepnél, ahonnan ideges kutyaugatás hangjait és átható büdösséget hoz a szél, amely mostanra szellővé szelídült. A Nyársas nevű akácos enyhén emelkedő homokvályújában masírozunk libasorban, szótlanul, mígnem egy szélesebb útra érünk. Itt felbomlik az alakzat. Nemsokára autók fénycsóváit látjuk, amint egy műutat pásztáznak. Ezen a 117-es úton kell néhány lépést megtenni, majd egy szalagkorlátot átlépni, és máris Kesztölcön tudhatjuk magunkat. Találgatjuk, hogy melyik lehet a Kinizsi alatt slagozó kislányok háza, aztán mind a hárman a jelzéseket figyeljük, mert az utcákon lehet leginkább eltévedni. Nekem sokáig egy kék kút volt a „kályha”. Néhány méterrel utána kellett balra fordulni egy emelkedős utcába, és azon elhagyni Kesztölc lakóövezetét. A kutat likvidálták, maradt az említett keresztutca első házának falára festett jelzés. Halleluja, megvan! Egy Cseresznyés-hát nevű jó meredek dombot kell megmászni, és a csúcskőtől még meredekebben leereszkedni a hetedik ellenőrzőpontra, ahol egy ”K” betűt és egy szál banántot kapunk. Gumi maci is van. A jeges üdítőből most nem kérek. Majd csak májusban, amikor remélhetőleg megint erre járunk.

ISZINIK. Ez a bélyegzőlenyomatok által kiadott szó már jól mutat az itinerben, már csak a három számjegyet kell beszerezni hozzá. Ezért átmegyünk egy keskeny műúton, és megkezdjük a Kétágú-hegy megmászását. Először a levendulaültetvény mellett megyünk el, amely szomszédságában egy levendulafröccsöt kaptuk a Kinizsin. A kizárólagosan az orron át való légzés lassan lehetetlenné válik, ahogy erősödik az emelkedő. Jobbra elhagy a [K-] jelzés, és állva hagy Szilvi, aki mintha csak egy lépcsőházban venné kettesével a fokokat. Marad a fákra festett [Z-] jelzések figyelése. Tudom mire számíthatok. Már néhány Iszinikkel ezelőtt megfogalmazódott bennem, hogy a Kétágú-hegyet ebből az irányból megmászni felér a Gete meredek oldali megmászásával, főleg így, egy picit fáradtan. Ameddig két emeletnyi magassággal fölöttem látom Szilvi fejlámpáját néha felém villanni, addig nem is latolgatom, hogy mikor ér már véget ez a nyavalyás emelkedő. Ha lassan is, de megpróbálok egyenletes tempóban menni, már amennyire a terepviszonyok ezt megengedik. Először csak enyhül az emelkedő, aztán a gerincen végre tudok menet közben pihenni. Teljesen átizzadtam, és úgy érzem magam, mintha vizes borogatás lenne a mellemen.

Egy fakitermelés által feldúlt, és úgy hagyott munkaterülethez érünk. Ezúttal segítségünkre van a hideg, mert a sár már nem tud képlékeny massza lenni. Hogy érezzük a törődést, nemsokára eljön az öklömnyi hengereletlen kövek jellemezte szakasz, amikor folyamatosan egyik oldalról a másikra mész az akadálytalanabb haladás érdekében. Egy kivágott fatörzsre teszem a hátizsákom, és előhalászok belőle egy EnergyShotot. Elfogyasztásának egy perce alatt agyam felszabadul a minden egyes lépésem megtervezésének nehéz munkája alól. Újraindítva a rendszert lassan eljutunk a Pilis-nyeregbe, ahol Sistergő pecsétel. Belenézek az itinerbe, egy arcos gőzmozdony képe van a ”titkos pont” rubrikában.

- Te vagy titkos pont az éjszakában? - kérdezem.

- Igen – válaszolja, mosolyogva, és cukorkával kínál.

Két éve, 17-ben meg voltam döbbenve, amikor egy fának támasztva megláttam egy versenykerékpárt, és kiderült, hogy Sistergő azzal jött fel ide. Most is így van ez, csak továbbgondolva a dolgot, azt már nem akarom elképzelni, ahogy lefelé száguld a röpködő mínuszok között, mert bizony már bőven a nulla alatt van a hőmérő higanyszála. Itt ülve is fázik a feje, mert a sapkájára rávette a sisakot, hátha az is melegít valamit.

Kimászunk a nyeregből. Odafönt a gerincúton hernyótalpas förmedvény vár az út teljes szélességében. Szent Habakukk! Mi lenne itt, ha nem fagyott volna meg a sár? Apró, de szapora léptekkel megyünk a traktornyomokban a Nagy-Szoplák alatt, míg egy útelágazásnál elkanyarodnak a nyomok. Hosszú, és sötétben meglehetősen unalmas utat járunk be, míg kiérünk arra a mezőre, ahol tábla mutatja, hogy merre kell felmenni a Pilis-tetőre a Szent Özséb kilátóhoz. Mi azonban nem megyünk kilátni, hanem lelátni megyünk a Szerpentinre. Valóban szépek Pilisszántó és Pilisszentkereszt éjszakai fényei, de állat mélyen vannak, és bizony le kell ereszkednünk körülbelül arra a szintre a guruló- és beágyazódott köves Szerpentin ösvényén, és azt követően is. Az az érzésem, hogy mintha valakik direkt teleszórták volna az utat kövekkel, mert alig van kettő botlás nélküli, egymás utáni lépésem. A nem tudom hányadik kanyar után meg kell álljak, mert az egyensúly megtartása miatt már egy ideje összegörnyedve járok, és nem tudok önerőből felegyenesedni. Mintha el akarnám tolni a sziklafalat, olyan gyakorlattal próbálom helyreállítani a gerincoszlopomat.

Van még pár hajtűkanyar a László-kúpjáig. Az azt követő egyenes szakasz után át kell jutnunk egy sorompó másik oldalára. Ez könnyű feladatnak tűnik, és Szilvi egy pillanat alatt át is bújik alatta. Nálam viszont szóba sem jöhet, hogy félig leguggolva, félig összegörnyedve tegyek meg akár egyetlen lépést is törpejárásban, ezért inkább a sziklafal-oldali végéhez megyek fel, és ott préselem át magam. Innen még hosszas lejtőzés árán jutunk le a Magas-hegyi-nyereg turistaút-elágazásába.

Még mindig lejtőn megyünk, és már türelmetlenül várjuk, hogy leérjünk a Szántói-nyeregbe, és megpillantsuk az etetősátoron átszűrődő fényt. Már majdnem pánikba esünk, mert a Pilisszentkereszt-Pilisszántó műúton átkelve sem látjuk a sátrat, amit ezúttal beljebb állított fel Harsányi Henrik és csapata. Gyorsan kell besurranni, mert hőlégbefúvással fűtenek. Az „1”-es számjegy kerül az itinerjeinkbe, majd az egyik padon elhelyezkedve Henrik konyhaművészetének alkotásait élvezzük, és folyadékot pótolunk. Energiával töltekezve, az asztaltól nehezen felállva mondunk köszönetet és búcsút, majd kilépünk a rideg valóságba. Reszketve indulunk a murvás úton jobbra figyelve, nehogy az erdei letérőt elszalasszuk. Amikor másodszor térünk be az erdőbe, egyúttal belekezdünk a Hosszú-hegybe is. A gerincre felérve Szilvi megpillantja a felírandó kódot, ami 26. Magamban hálás vagyok, hogy nem egy bankszámlaszámnyi hosszú kódot találtak ki. Rövid gerinctúra után innen is le kell menni, méghozzá hosszan, levelekkel takart, köves úton. Már nem annyira bosszant a bukdácsolás, mert bár még koránt sincs közel a cél, de már egy kirándulónak is elérhető távolságra van. Keresztezzük a murvás utat, és vele párhuzamosan eljutunk a Szent-kúti letérőhöz, ahol nem megyünk le, hanem visszavesszük a [K-] jelzést. Előttünk van egy hosszú murvázás a Csobánka-Pilisvörösvár műútig, ahol a Kis-Kevély ijesztően magas sziluettje horgad elénk a derengő háttérből. Szerencsére ezt nem kell megmászni. A műút keresztezése után, a volt Sumica kemping mellett tovább folytatódik a murvás út egy felhagyott kis kőfejtőig, ahol egyszer én is tovább mentem pár métert egyenesen, pedig a jelzés balra mutat. Most Szilvit hívom vissza a tré irányból. Az erdőben lejteni kezd az út, hogy többet kelljen majd felfelé mászni a Kevély-nyeregbe. Keresztezzük a Mackó-barlanghoz vezető [S-] jelezte utat, majd nemsokára meredek hegymenetbe kezdünk. Itt nehezítésnek agyagos sárra számítottam, de semmi sár nincs, vagy ami van az már megdermedt. Minden jelzésre rávilágítok. Nem azért mert eltévedéstől tartok, hanem mert várom a Mackó-barlang felől becsatlakozó [S-] jelzést, ami majd azt jelenti, hogy gyakorlatilag pár lépésre vagyunk a Kevély-nyeregi ellenőrzőponttól. Túl hamar vártam ezt, mindig csak szimpla [K-] jelzések jönnek, de a kitartás végül meghozza gyümölcsét, felérünk a pontra, az esőházhoz ahol pár pillanat múlva az ISZINIK 10 lesz olvasható itinerjeinkben. Ez persze fals adat, jön még a végére egy nulla, de ahhoz még fel kell mennünk a Nagy-Kevélyre, majd onnan lejutni Békásmegyerre.

A ponton csatlakozott Nagy Janival és túratársával harmadjára sikerül megtalálnunk a megfelelő, [P-] jelezte utat. Hát igen, már fáradtak is vagyunk, kicsit talán álmosak is, meg sötét is van, meg minden… Egyre nyúlik, csak nyúlik ez a mészkövekből álló szabálytalan lépcsősor. Lassan jutunk fel a tetőre, a volt fakilátó lábazatához. Lefelé sem könnyebb, sőt, jobban kell figyelni a csúszós kövek miatt. Ha itt elesel, kőre esel, és iszonyatosat. A meredek köves utat szerencsésen magunk mögött hagyjuk, majd az Ezüst-Kevély kellemesen siethető útja végére is elérünk. Az Ezüst-hegyi kőbánya után rátérünk túránk utolsó terepi lejtőjére. Az erodált köves utat kiszélesítették és bizonyos fokig el is planírozták, ezért most könnyebb rajta az ereszkedés. Egy tanya mellett elhaladva mondom Szilvinek, hogy örülünk, mert már látom a sorompót. Nemsokára keresztezzük az Üröm-Budakalász műutat, és lekapcsoljuk lámpáinkat, mert a flaszteren, már nem kell zakózástól tartani. Békásmegyer felvégéhez közeledve megkeressük a [P+] lejáratot, a családi házas övezetből lesétálunk a lakótelepibe. Nagyra értékelem, hogy az utcákon dús szalagozás vezet az iskolához, mert itt a betondzsungelben könnyen el lehet kavarodni. A célban Szilvi megkapja oklevele mellé a második teljesítésért járó, kerek alakú piros alapszínű kitűzőjét egy ammonitesz kövületének képével, én pedig a téglalap alakú, nagy méretű, kék alapszínű, havas hátterű kitűzőmet ISZINIK 100   6. teljesítés felirattal. Itinerjeinkbe a célbélyegzés helyére egy nulla kerül, s így a lenyomatok végül kiadják az ISZINIK 100 feliratot. Sikerült 25-, de még a 24 órán is belül maradnunk, ezért elégedetten megyünk a folyosó reggeliző végébe, hogy elfogyasszuk a jól megérdemelt virsli jutalomfalatot.

Ottorino

 
 
krajoramaTúra éve: 20192019.12.01 07:05:12
megnéz krajorama összes beszámolója

Iszi 50


Rendkívül jól szervezett túra, a 25. km-nél meglepetés meleg étellel.  Ha nagyon erölködök , akkor annyi negatívumot tudok mondani, hogy pici helyen van a befutó, a vendéglő és közlekedés szempontjából is. De úgy láttam mindenki szervezett magának hazaszállítást, vagy aki nem azt mások elvitték.


A terep nem vészesen nehéz, mi 1,5-2 liter vízzel + pontokon kapott/vett teával simán végigcsináltuk. A négyfős csapatunk 10:20 alatt teljesítette, pedig inkább 30-35km-et szoktunk menni. Nem mondom, hogy nem fáj pár tagom, de megérte. Mégegyszer köszönet a szervezésért.


 

 
 
 Túra éve: 2018
atomcatTúra éve: 20182018.11.20 20:53:30
megnéz atomcat összes beszámolója
(Privát bejárás beszámoló, mivel 2018-ban a túra elmaradt. - TTT szerk.)

 

...az egész egy üzenettel kezdődött öt hete.

`Szia,

Azon gondolkodom, hogy le kéne nyomni az Isziniket magánban. Mit gondolsz? `

Robinak több sem kellett;) 2 hónap bokasérülés miatti kihagyás után egyből rákontrázta, hogy rendben!:) Előre tudtam, hogy jó helyen kopogtatok:)

A 2017-es rendezés első éves évfordulójának hétvégéjét tűztük ki célul: november 17.

Persze egy ‘nem hivatalos’ százas némi tervezést és előkészületet igényel. Hol tudunk vizet venni, hová tegyünk depót - ha már ellátmány nem lesz - és persze mikor induljunk - ha már hivatalos start nincsen.

Még Norvégiában elkészítettem a depóbeosztást, amit Robival megvitattunk és finomítottunk. 7 depópont lett a végeredmény: Vértestolna, Bika-völgy, Tokodi-pincék, Dorog, Kesztölc, Szántói- és Csobánkai-nyereg (egy “hagyományos” Isziniken csak az utóbbi kettőbe szoktam magam meglepni egy kis extrával:)).

Eljött a D-1. nap. Péntek. Repülés haza, majd egy iszonyatosan szoros - mint kiderült tarthatatlan - időrend, hogy minden a helyére kerüljön. Reptér, Vác - Lipóti Pékség, Patak vendéglő - ebéd -, bolt Maroson, Zebegény, depó összerakás. 18:15-kor, a tervből egy órányira kicsúszva indul a depókör: Tokodi pincék, Bika-völgy, Vértestolna - a legtávolabbi pont. Minden helyen cucc avar alá, fotó, ami leírással együtt megy Robinak valós időben:) Tovább Dorogra, a Molnárban a tulajdonos hölgy nagyon rendes - vállalja a cuccőrzést, cserébe másnap sörözni fogunk itt:)

Át Kesztölcre, Roni volt fényösvényének helyén még egy depó találja meg a helyét, majd már csak a Szántói- és a Csobánkai-nyereg marad:) Andit és a bakancsom f11 felé gyűjtöm be tesóméknál, és húzunk is Zebibe vissza. Fél egyig készülődés, aztán ágyba vágom magam, reggel 7-kor kelés lesz:)

Magamtól ébredek az óra előtt picivel. Villámgyorsan összekészülök, Andit bebootolom, 7:40-kor terv szerint indulunk. Robival 9-es taliban maradtunk Szárligeten.

Jól haladunk, bár a forgalom ily kései órán már erősebb, mint amikor a hivatalos, 7:30-as starthoz siet az ember:)

A vonattal szinte egyszerre érkezünk. Robival a felüljárón tali. Hajrá, irány a művház. Úgy már csak nem startolznk el, hogy a mezőnyt meg nem nézzük az udvaron!:)

Lefényképezzük a mezőnyt (értsd magunkat), óra csippan, és hajrá, tűzés.

Az M1 mellett Robi elmeséli, hogy a nyáron elsemmicicózta a jobb bokáját egy angliai, 150 km-es verseny kedvéért, ami két hónap kényszerpihenőt vont maga után. Így csak 5 hete maradt formába jönni a mai kis sétánk előtt.

Ennek tudatában, plusz mivel mindkettőnknek kellően alváshiányos hét van a háta mögött, nem is tervezzük a tavalyi 18:53 megdöntését. 20-21 órát tervezünk opcionális hosszabbítással:)

A Somlyón kb. 20 perccel vagyunk tavalyi magunk mögött, és nagyjából ez az utolsó hely, ahol ezt megnézzük. A negyed tízes indulás miatt szó szerint mindent picit más megvilágításban látunk:) A kisház melletti rét fürdik a novemberi napsugárban. Szerencsére a reggel fenyegetődző felhők már szétszéledtek, és lépésről lépésre szebb időben, porszáraz pályán haladhatunk.

Tronyó felé menet az életről, és annak gyors röptéről szól a beszélgetés. Az aszfaltúton caplatva egyre szebben kitárulkozik a tőlünk jobbra eső Gerecse, tetején az oly jellegzetes adótoronnyal, tőle balra pedig Pes-kő hófeher sziklái hívogatnak a távolban. Jövünk:)

A főút előtt politika és rendszerváltás a téma, majd fel a kis gerincre, bal-jobb kombináció és már nyomjuk is lefelé másik nagy kedvencem, a Bodzás-völgy irányába. Idén jól járható a föld szélén meghúzódó kis utacska. A vetés gyönyörű az alacsony napállás miatti novemberi, szikrázó napsütésben.

Erdei rally következik a Koldus-szállásig. Még bőven van tartalék. A MÁV-ról, Robi munkaadójáról folyik a trécselés.

Kolduson megtekintjük kedvenc fáinkat, aztán jobbos, ki a mélyútra. A kaptató után tolunk egy kis energiautánpótlást. Sikerül a szendvics egy részét le is tüdőznöm:)

Látszik, hogy enyhe volt az idei november: Pes-kő szikláit a szokásosnál több, még fán himbálódzó sárga falevél próbálja eltakarni tekinteteink elől.

A vértestolnai műút egyben az első depópontunk is. Picivel több, mint 25 km után jólesik a banán meg az energiagél.

A bitument elhagyva Andi csörrent meg, már hazaért. Érdeklődik, hogy vagyunk. Előző este, mikor lehajoltam rakni a tűzre, a jobb térdem fájt picit, de szerencsére most minden tökéletesen működik.

Vad-föld, szép kilátással a még hátralevő útvonalra.

A Bánya-hegyen rövid szerelékigazítás, máskülönben húzzuk a csíkot. A napállás feltűnően alacsony. Mondom is Robinak, hogy a későbbi indulás miatti korábbi sötét finoman szólva nem lesz egy lelki fröccs:)

A Gerecse-oldal talán 1-2 alkalommal volt ennyire száraz korábban. Bakancsok által döngölt, kemény talajon haladunk.

Sandl-hárs, hullámvasút, Gyermeküdülő, kedvenc zsombolyaim, majd a Kis-Gerecse köves oldala következik. Mikor elérjük a pompásan karbantartott kis sziklaszentélyt, a Nap már alaposan búcsúzóban.

Bitument fogva fiatal pár támasztja a verda oldalát, a hölgy épp egy sört kortyolgat. Nekünk a sör innen még pár gerinccel arrébb van, de nem vészes már.

Pusztamarót. A táborban nagy az élet. Robi vadhajtókra tippel. Marótról kikapaszkodva hirtelen pofonvág minket a naplemente utáni hideg. Szerencsére nekem idén már volt szerencsém átállítani a termosztátom (-15 fok 40-es széllel:)), viszont Robinak ez az idei első hidegélménye.

Vaskapu. Innen már látszik, hogy a Bika-völgyben kapcsolunk idén lámpát. Nem is rossz ahhoz képest, hogy majd’ két órával a hivatalos start után indultunk.

A Bika-völgy egyben újabb depópont is. Picit a szokásosnál többet répázunk, mert a lámpákat is beüzemeljük. A fejenként fél liter izo tökéketesen van időzítve: az én vizestatyóm a gerincről lekanyarodva fogyott ki, de Robinak is jól jött már az extra folyadék.

Főút, aztán jobbos, balos, és hajrá, fel a Péli előtti gerincre. Robi picit elengedi a kaptatókat, ami nem is gond, ennyi kihagyás és 5 hét felkészülés után jobb a biztos beérésre játszani, mint esetleg túlhajtás miatt nem beérni.

Péliföldszenten már az égi töklámpás fénye dominál. 50% feletti fázisával kb. éjfélig számíthatunk az extra fényre.

Áthullámzunk Mogyorósra, hogy meglepjük a kocsmárost:) Kérdi, mi lesz az idei túrával, mert Danitól nem kapott választ. Mondom neki, hogy sajna idén nem lesz, de jövőre reméljük, ismét jön a mezőny, és nem csak két, sötétben kóválygó félbolond tér be egy sörre:)

Sajnos már itt érzem, hogy nagy hiba volt otthon hagyni a műszálas futózoknit, ami a külső réteg szokott lenni a vékony gyapjúzokni felett. Most a dupla gyapjú iszonyatosan magában tartja a vizet, fel van puhulva a talpam. Amíg isszuk a sört, levetem a bakit és a zoknikat, hogy száradjon a talpam, és le tudjam ragasztani indulás előtt.

Sör le, ragasztás, töltök egy liternyi vizet, és húzás.

Robival abba maradunk, hogy a kőszikla tetején bevárjuk egymást, de lényegében alig marad le. Szerencsére bírja a bokája is a kiképzést.

Rally a pincékhez, majd végre a hőn áhitott kajaóscsigás depónál vagyunk:) Kibányászom a jól megérdemelt ellátmányt, és boldogan, kakaóscsigát majszolva nyel be minket a tokodi műút sötétje:)

A kiágazásig nem tudjuk letolni a jófajta csigát, megy a zsebbe, míg a tetőre érünk. Az ínszaggató felső rész idén is megvár minket.:)

Fel a nyeregbe, meredek letörés, és már látjuk is a Daninak köszönhetően eltéveszthetetlenül kifényvisszaverőzött tokodi lejárót. Hazatelefonálok, majd pár perc múlva egy sunyi kis faág gördül ki a talpam alól. Egyensúlyomat vesztem, hiába a két bot, repülök a bokrokba - át is villan az agyamon hogy legalább puha lesz a landolás - mígnem jobb lábam utolsó esélyként gyorsan talajt fog, és kifarolja a lendületet. Sajnos a mutatvány kicsit megtépázza a bokaszalagot, így kb. Dorogig emlékezetes marad a malőr.

Tokodon hívom a Molnár Sörözőt -nincs válasz. Persze, biztos a 47-es szám miatt - sms.

Tokodtól búcsút veszünk, és Robi is lenyeli az utolsó falat kakaóscsigát, mire az Öreg-kő felszökéséhez érünk. Köves, vízmosásos, néhol mindenütt mozgó, görgőköves felmenetel ez, ami a Gete előhegyére vezet. Pont olyan fincsi, mint vártuk így, a 60. km-hez közelítve.

A Gete leírhatatlan ‘élmény’ idén is felfelé;) Robi gyorsan elveszett mögöttem, még az Öreg-kőre kapaszkodva, de jó is ez így, nehogy túltolja!

A Gete belead apait-anyait, hogy megnehezítse a feljutást. A Kinizsis mezőny koptatta kövek néhol már veszélyesen simára vannak polírozva, jól jön a bot.

Végre az utolsó lépések, és fent vagyok. A csúcs, a kereszt, a szél, meg én várjuk Robit. Hűlni kezd, nem fűt a motor. Felkapom a széldzsekit. Felér Robi. Örülünk. Tudjuk, hogy nár csak két komolyabb kaptató van előttünk a célig.

Fent a Molnár üzenetét is megkapom: megvárnak minket.

A ragasztás működik, legalább most nem romlott a lábhelyzet - persze nem áltatom magam, hogy ez már így marad...

Dorog, utcarally, be a sörözőbe. Sikeresen kiöntöm jól megérdemelt söröm depóbontás közben -sebaj, még sosem mostam fel a 63. km-ben az Isziniken:);)

Eszünk, iszunk, életjelet adunk, és egy laza 42 perces pihenő után lassan tovább állunk (tavaly az egész távon pihentünk ennyit;)).

Hideg van, ahogy az aszfaltba harapnak ismét a túrabotok. Kell egy jó kilométer, mire újból kufűtjük a testeket:)

Idén egy új, alternatív útvonalon hagyjuk el a várost, szerencsére minimális többletmeterrel (<50:)).

A Dorog-Kesztölc táv repül. Picit komótosabban, mint tavaly, de azért hamar a 117-es úton vagyunk.

Végigkopogunk a kesztölci éjszakában, fel a gerincre, és le a pontba, ahol újabb depópont várna ránk, ha valaki meg nem találta, és el nem lopta volna a csomagot. Az illető anyukája valszeg nem értette, miért csuklik így késő éjszaka - két teljesítménytúrázó is emlegette...

Sebaj, szerencsére ez a csomag nem volt annyira kardinális, még van annyi tartalék, hogy a Szántói-nyeregig bőven elmenjünk. Ott - remélhetőleg - új depócsomag vár ránk, hacsak el nem lopta valami kis szemfüles lelki nyomorult:)

Kétágú. Ezt is szeretjük. Nagy meglepetésemre hamar a tetején vagyok, és Robit is hamarosan jelzi egy, a gerinc kisimuló, felső részén imbolygó kis fénypont.

Monoton menet következik a Pilis-nyeregig - ott már 75 felett leszünk. Nincs mese, menni, és tolni kell, ez már egyre inkább csak erről szól.

A Hősi Emlékműnél röpke megálló, de szinte egyből megyünk is neki a nyeregfelszökésnek.

A hullámvasút a Pilis-tetőig idén sosem ér véget. Mindig azt hisszük vége már mindjárt, de az epszilon távolságot az erdő végéig folytonosan alulbecsüljük.

Végre elérjük a végre tényleg erdőszélet,  jön a szerpentin. Ipari köves, de Robi szerint csak az eleje. Tévedett:)

Minden lépés talpmasszázs, de amolyan üvegszilánkokkal történő. Ajkainkat nem éppen a szépirodalomba illő magyar szavak százai hagyják el, míg leevickélünk a sorompóhoz. Innen már csak vagy egy kilométernyi halk káromkodás, mire elérjük a piros kereszteződését, ahol végre normalizálódik a lejtszög és kőmennyiség...

És igen: nem lopták el! Ez a csomag sokkal fontosabb volt: sör az izmok lazítására, túrósbatyu a szénhidrát és a protein pótlására. Sajnos a pont a kényelmes székekkel idén sehol. Egy facsoport tövébe kuporodunk. Robi elteszi a sört, én letolom. Mellé megy a batyu is. Tudom, egyedi, de a 84. km-ben ilyen kispolgári gondolatokra nem adunk:)

Robi zoknit igazít, majd hirtelen már áll is. El nem hiszem, már indulni is akar:), pedig milyen jó is a földön:) A káros gondolatokat agyam mazochista felének parancsa robbantja fel ellentmondást nem tűrően. A fáradt test feltápászkodik, és a gyakorlott hajcsárlélek tovább üti a hús-vér, fáradt testet.

Már minden energia a járásra van becsatornázva. Nincs kedvem érkezési időt latolgatni, vagy bármin is gondolkodni, csak tovább! Az egyre inkább elapadó beszédfolyam is már inkább csak az itt- és mostra koncentrál - ‘vigyázz, ág’, ‘megint **** köves ****’:), stb:)

Találgatjuk, vajon miért purcant ki mindkettőnk talpa. Én hajlok arra, hogy a csontszáraz, szinte beton keménységű takaj az ok egyik forrása.

Végre beleharapunk a Hosszú-hegybe. A tetőn kilépek a tisztásra egy fotó kedvéért, mire Robi utol is ér.

Lassan megindul az ereszkedés, majd a Természet Nagy Áldozatra hív. Robit megkérem, hogy várjon be lejjebb, nem sok ‘kedvem’ lenne most futni utána:)

Újabb ‘fohászkodás’ a Természethez, amiert ilyen szép kövesre teremtette ezt a lemenetelt is, mígnem végre leérünk a dózerre, ami a Csobánkai-nyeregbe visz minket. A nyereg egyben az utolsó depópont is koffeines géllel, kólával és marcipánnal. Szerencsére kis keresgélés után ez a csomag is előkerül. Ajándékosztás után indulás. Előttünk a higanygőzös ég visszfényében jól kivehető Kevély tömbje -az utolsó kaptató - uralja a tájat.

Rávezetés, majd hajrá, föl. Robival megbeszéljük, hogy a nyeregben, a szokásos EP-ben várjuk be egymást, aztán hajrá.

Nagy meglepetésemre 142-ig ki bírom tekerni a pulzust. Nem is az erővel van a gond, hanem az erőátvitellel, a talpakkal, és nem is felfelé, hanem majd lefelé a halál köves Kevélyről az Ezüst-hegyig...

A pont helyén leülök. Míg Robi megjön, óvatosan hunyok picit. Nem merem lelőni a lámpát, mert ha esetleg elalszom, elmegy mellettem.

Telnek a kómás percek, mígcsak meg nem hallom a közeledő szuszogást és avarzörgést. Pár pillanat múlva egy fejlámpa, majd Robi materializálódik a sötétből.

Usgyi, hajrá, még 80 m szint, aztán vagy 350 lefelé:)

A csúcson utánállítom a magasságot, és felhívom Andit, hogy megrendeljem a fuvart. 7 körüli érkezéssel számolunk. Nagy meglepetésünkre Andi épp a gimihez érkezik, mikor felveszi: legalább biztosan nem kell fáradtan fagyoskodnunk:)

Na hajrá, jöjjön, aminek jönnie kell: taplmasszázs a többmillió éves volt tengerfenéki üledéken, és jófajta hárshegyi homokkövön:)

Az Ezüst-hegy végén a Természet ismét depóba szólít. A hozam alapján megérte a kitérő:) Amolyan grizli volt, nemcsak holmi kis barna maci:)

Végre a Csillaghegyi Csillagok bekötése, megugatnak minket a pulik, egy szögesdróttal egyedi módon bekerített telek, és igen, az Ürömi út. Innen már csak cirka 2600 lépés (2 km) a cél.

Rárepülés, utolsó kanyarok, és betont fogunk. Ófalu bitumenjét koptatva érjük el a főutat, és vesszük be magunkat a gimnáziumhoz, mígnem 21 óra és 55 perc gyaloglás után megérkezünk.

Szép menet volt! Köszönjük a sörözők személyzetének vendégszeretetét, és a korábbi évek kiváló fényvisszaverőzését Daninak és a rendezőgárdának:) Jövőre - reméljük hivatalosan is - újra.;)

 

 

 
 
 Túra éve: 2017
atomcatTúra éve: 20172017.12.02 10:19:27
megnéz atomcat összes beszámolója

Épp csak szemetel, mikor kiszállok a kocsiból a Délinél. Pár perc és máris a vonaton ülök. Velem szemben két túratárs, egy százas és egy ötvenes aspiráns beszélget. Persze jórészt ők is a nagyon fog esni - fújni fog a szél - sütni fog a nap hármas valószínűségi koordinátarendszerében próbálják betájolni a közeljövőt.


A vonaton megkajálok. Még fél órát ülepedhet - pont ideális.


Szárligeten szürkeség, de nulla eső fogad minket. A talaj azért felázott az előző pár nap égi áldásai nyomán.


A vonatról leszállva megindul az emberhurka a művházhoz. Idén az udvaron gyűlik a nép, a ház zárva.


Odaadom Daninak a pakkot, ő elmondja a dugisöröm helyét, nevezek, szereléket igazítok. Dani a start előtt pár másodperccel figyelmezteti a futókat, hogy az elején ne tévedjenek el, mert a tömeget ők vezetik. Visszaszámlálás start, és az őszi szürkeségben megindul az emberáradat, hogy immáron nyolcadjára bandukoljon át Budapestre.


A futók Dani tanácsát megfogadva benézik az első kereszteződést:) Itt még a nyomukban vagyok, így én is meghosszabbítom a 100 km-t pár méterrel:) Szerencsére hátulról gyorsan jön a figyelmeztetés.


A vasútig, majd ki a főútig helyezkedésekben gazdag méterekkel telik a táv. Valamikor ekkor találkozok össze Robival, akivel egy a tempónk, így együtt koptatjuk a métereket.


A pálya mellett bakancsigazítás, meg a széldzseki is a zsákba kerül. Tavalyhoz képest egyenesen nyár van, és délutánra még napsütést is beígértek. Robi után futok pár métert, aztán az M1 alatt már újra együtt a csapat.


Nagyegyházán Robi filozofálásba kezd, hogy tulajdonképp mi értelme is van annak, hogy az ember 100 km-t gyalogol... Pár másodperc múlva meg is érkezik a Természet frappáns válasza: egy három fős hattyúkötelék húz át, majd ír le 180 fokos fordulót felettünk. Hát, ezért (is):)


Faluból ki, majd az egyre ritkuló civilizációs jeleket (értsd épületeket) hátrahagyva hamarosan a szántó mellett kapaszkodunk a Somlyóvár lábaihoz.


Beszélnivaló akad bőven, tekintve hogy ez az első közös túránk. A sztorizgatásokkal repül a táv, és szerencsére a sármennyiség sem vesz vissza túlzottan a haladási sebességünkből.


Józsefékkel a szintút elérése előtt találkozunk, de a duó hölgy tagja lassan halad, így a Somlyóvár előtt elválnak útjaink.


A tetőre az eddigi 8 próbálkozás legjobb tempójával érünk fel: 6.4-en áll a pontban az átlagsebesség. Picit meg is ijedek, hogy nehogy elfussuk az elejét, de végül is jólesik a tempó, hajrá.


Tornyó mellett még jut a futók maradékából:) Némi gumicukrot tömködünk magunkba.


Hamarosan a tarjáni főutat keresztezzük, aztán usgyi le a Bodzás-völgybe. Robi küzd picit a lefelével, mert nem hozott botot, és az avar alatt bizony sáros a terep.


Örülünk, hogy a mezőny elején vagyunk, a fel nem szántott talajon könnyebb a haladás.


Az ég egyre világosodik, és igazából már a Somlyóvártól lefelé jövet meg-megmutatta magát egy-egy kék foltocska odafent.


Koldusszállásig sörről, fiatalságról, fiatalkori kalandokról esik szó. Szinte észrevétlenül repül el az első húsz.


A pontban a jól bevált taktikát követve előkapom az egyik szendómat, meg tolok egy képet a Koldusszállás melletti gyönyörű szilfáról is.


Nyomjuk tovább, lelki szemeink előtt a vértestolnai műútnál gőzőlgő hot-dog-tea kombóval:)


A Pes-kő alatt elszántunk, hamarosan a cserjés, egy kisáldozat, aztán célegyenes a hot-dog utcában. A pontban szerencsére nincsenek sokan, gyorsan falathoz jutunk:) A mezőny java még mögöttünk. Falunk, vizet veszünk, megyünk.


A vadföld előtti mezőn egy drón kísér minket, itt még integetni is van erőnk:);)


Vadföld, egyre javuló kilátásokkal mind az időjárás, mind a táj tekintetében:)


Bányahegyig kellő intenzitással dumáljuk át magunkat az erdőn, és szerencsére a sebességünk sem romlik.


A pontban csokis-kekszes bizbaszgolyó a jutalmunk.


Sokat itt sem álldogálunk, vár a Gerecse-oldal:)


A hegyhez vonulva Robi azt latolgatja, hogy vajon fog-e ingyenjegyet kapni a nyári utazáshoz a munkáltatójától, és egy régi, kalandos görög nyaralásról mesél.


A Gerecse-oldalt hamar kettéharapjuk, Sandl-hárs, majd a ragyogó állapotban lévő Gyermeküdülőnél Zolival hoz minket össze a sors. Régen nyomtunk együtt pár túrát, most az ötvenen van, és épp cuccot igazít. Gyors kép az üdülőről, és spuri. A Jura-kiágazásnál pár szavas megemlékezés régenvolt Nikon Coolpix 995 fényképezőgépemről, ami 20 méter zuhanás után ott nem lelte halálát:) Az aknában félúton megállt, és utána még évekig működött egy elhanyagolható repedéssel a magnéziumvázon:)


Jön a Kis-Gerecse-oldal, és ezzel el is érkezünk a nap szakrális középpontjához, ami valahonnan innentől, a kisgerecse-oldali kis szentéllyel, Pusztamaróton át Péliföldszentkeresztig tart. A jó idő itt olyan erővel tör ránk, hogy egyből érezzük a napfény keltette nyomás többlet-gyorsítóerejét, de lehet, hogy csak a lelkünk spannolódik fel a kék ég és a kellemes, meleg későőszi napsugarak hatására:)


Pusztamarót, kaptató, és Robit elnyeli a bokor. A természettel akadt dolga, és az ember ugye minek vigyen ballasztot?


Megyek tovább. A visszafordítóban egy kollega közelinek hallja a túloldali hangokat, és a völgy levágásán ábrándozik, ami szerintem a nyakig cumi kategória, főleg a kényelmes dózerúthoz képest. Meg hát ugye 100 km-re jöttünk, nem rövidítésekkel összeügyeskedett 75-re:)


A Bika-völgy hullámvasútja kezdeténél ér be Robi, hogy a völgybe vezető kiágazás után rövid ideig ismét elváljanak útjaink. Most én akasztom össze a bajszom a természettel:)


Az áldozat után futok a pontig, ahol Vándorcsillagnak be kell mondanom a jelszót a páleszért:) Emellett fincsi tea is fogad minket, amit be is töltök a külső víztárolómba:)


Robi cipőt igazít, de sok időt itt sem pepecselünk:)


Kezdődik a Péliföldszentkeresztre vezető kaptató. A ragyogó napsütésben emelkedőszögfüggetlenül öröm a haladás:), bár mire felérek, picit fejembe száll a pálesz:)


Robi picit lemarad, de mire fent letudom a szokásos hazatelefonálást, már újból együtt a csapat:)


Péliföldszentkeresztre ereszkedve sikeresen gáncsolom el egy gallyal Robit, de szerencsére csak hömbölödik egyet, és felpattanva egyből a kulacsát keresi:)


Az erdőből a szántóra kiérve gyönyörű panoráma fogad minket az Öreg-kőről a Hegyes-kő-Nagy-Gete kettősén át a távolban elnyúló Pilis gerincéig.


Mogyorósbányára két kisebb puklit a hátunk mögé tudva érünk be. Előre eltervezzük, hogy max 15 percet leszünk bent, én pecsételek, sört hozok, míg Robi zoknit cserél.


A kocsmároshoz lépek, és közlöm vele, hogy akkor kikérem a 8. sörömet. Enyhe meglepődöttség ül ki az arcára, és visszakérdez, hogy már 8 sört megittam?

-Nem, ez a 8. rendezés. - válaszolom.

-Na tessék, te meg azt mondtad, a 4.. - böki oda a sarokból a helyi törzsvendégsereg egy oszloposnak tűnő tagja.

-Nem, sajnos nem vagyunk olyan fiatalok... - válaszolok.


A sör hamar lecsúszik, teát vételezünk, Robi letol egy zsírosdeszkát, és spuri.


Az első 50 terv szerint sikerült, még bőven világos van, mikor ismét Mogyorósbánya útjait koptatjuk. A buszmegállóban szerelékigazítás, aztán hajrá Kőszikla.


Robit húzom picit felfelé, próbálok minél tovább eljutni fejlámpa nélkül idén is:)


A tokodi főút bőven megvan lámpa nélkül. A Hegyes-kő ínszaggató felmászása után népes seregélyhad húz el felettünk a már horizont alatti Nap nyugati visszfényének utolsó sugaraiban.


Megindítóan szép itt lenni, és mondom is Robinak, hogy ezért is jó egy-egy százas: a relatíve pár órán belüli kaland és élménysokknak köszönhetően.


A lámpa még mindig a hátizsákban pihen, mikor leadjuk az orrunkat a Hegyes-kő nyakánál, és egy éles balossal Tokod felé indulunk. Egy kettőst hagyunk le, egyikük picit már küzd a szürkeséggel, mert farkasvagsága van, de azért Tokodig ők is eljönnek lámpa nélkül. A faluban az eddigi ‘meddig jutunk lámpa nélkül’ verseny legjobb eredményét megünneplendő előkapjuk a fényágyúkat, és indulunk a Getére. Robi nem akarja, hogy a hegy kivegye a zsírját, de nekem sincs annyira ‘kedvem’ felszaladni erre a kedves kis soha végetérni nem akaró 300-as szintre:)


Azért nincs ok panaszra, haladunk jól fölfelé. A pontban pálinkával kínálnak, amit most inkább kihagyok:) Ellenben a végtelennek tűnő Haribo ellátmányt kihasználom:)


Dorogra egy lánnyal együtt indulunk, aki épp arról mesél, hogy nyelte el nyáron a köd Bergen felett, de azért végül túlélte:)


Hamar eljön idén a Bányatelep, spannol, hogy ennyire messzire jutottunk idén!


Becaplatunk a Molnárba, ahol ismét csak max negyed órát szabunk magunknak. Robi visszahív a sörre, én vizet töltök és izót keverek, kis kaja, és már el is röppent a pihenőidő.


Kint meglepetésemre nincs vészesen hideg, pedig Dorogon az indulás után állandóan fázni szoktam. Annyira nem bánom, hogy nem didergek.


Dorogról végre így, nyolcadjára nem kell a google maps:)


Kesztölc felé vesszük az irányt, és a mostanra már nagyrészt kivágott akácosban lépdelve pikk-pakk el is érjük a földutat, ahol egy páros nagyáldozatot mutatunk be, szigorúan betartott és kellő földrajzi szeparációval:)


A falun átkopogunk botjaimnak köszönhetően, majd hamarosan megérkezünk a Roni készítette Csillagösvényhez: a sötétben gyönyörű leszállópályaként terül el előttünk a két szegélyén lámpásokkal kirakott ösvény.


A pontban banán gumicukorral, aztán hajrá a Kétágú-hegyre.


A mászást már azért nem túl friss izomzattal, de becsülettel teljesítjük.


A gerincen néha-néha küzdök az álmossággal, ami a célig többször visszatér.


A nyeregben meglepetésként Sistergő vár ránk, meg a dugi sör, amit nem találok meg, pedig Dani részletesen elmesélte az instukciókat a rajtban. Vígaszdíjként Sistergő felajánlja a saját Heinekenjét - nem hiába, Ő Magyarország legtúristaszeretőbb embere a lelke mélyén:)


A sört sajnos a gerincre kapaszkodó felszökés előtt isszuk meg felesben Robival, így a kapaszkodón szarvasbőgéshez hasonlatos mezei böfögéseket hallatunk:)


A gerinc - mint minden évben - unalmas, és sok helyen sáros, ami nem kedvez a haladásnak. A túra középső, sármentes szakaszának kb. itt volt vége.


Korán van, legalábbis ahhoz viszonyítva, hogy a mezőny nagyobbik része mikor fog itt áthaladni.


Végre eljön a tisztás, a végtelen tekergő, aztán nyílegyenesen le a sorompóhoz. A kivilágított pontot jóval alattunk, a Szántói-nyeregben szépen látni.


A körözött a központi téma már jópárszor tíz kilométere. Nagy megdöbenésünkre a pontőrök közlik, hogy csak egy óra múlva lesz kész a gasztronómiai csoda:(


Mandarinnal és lekvároskenyérrel javítunk a közhangulaton, aztán spuri, jön a Hosszú-hegy.


Érdekes módon a 80. km-ben teljesen rugalmasan indulok meg, semmi lemerevedett térd, elgémberedett láb. Ha nem lenne sötét, azt hihetném, hogy a startban vagyunk :)


A Hosszú-hegy jól megy. Csak egy fránya vízhólyag nyomja a bokám alatt a talpam közepét a jobb oldalon, ami miatt a köves lefelék nem teljesen örömteliek, de egyébként minden ok.


A Csobánkai-nyereg előtt az utat rendbevágták. Jólesik a tök sima, ám puha, frissen feltöltött, döngölt terep.


A 100 km utolsó kihívása, a Kevély jól látszik onnan, ahol keresztezzük a műutat. Robi hiányolja a lámpákat felettünk, de megnyugtatom, hogy a tekergés miatt másik oldaláról másszuk a Kevélyt, az innen nem látszik.


A kaptató sáros és legnagyobb igyekezetem ellenére sem tudom a pulzust 130 fölé vinni. Nem csoda, már jó 16 órája haladunk, fárad a szervezet.


A nyeregben gyors pecsét a szokásos tűz mellett melegedő pontőröknél, aztán egy kiváló, lámpásokkal kirakott ösvény jelzi az itányt a Kevély felé. Még 150 méter szint.


Igazából elég könnyen felérünk. Nem is ez a móka itt, hanem a köves, bokatörő, véget érni nem akaró lefelé, ami immáron több, mint 90 km-rel a lábunkban vár ránk...


Lefelé itt-ott csúszós, és sehogy nem jóleső, sziklás betétekkel megspékelt ösvényen ereszkedünk, hogy az Ezüst-hegyen egy kis kimenőt kaphassunk,amit egy újabb, immáron végső bokatörő követ.


Hamar elérjük a Csillaghegyi Csillagok bekötését, és a gyors óraellenőrzés azt mutatja, hogy hogyha kapkodjuk a lábunkat, akkor 19 órán belül leszünk.


Engem nagyon fellelkesít a dolog, Robi talán nem örül annyira az ötletnek, de az utolsó pár kilométeren azért két ilyen talasztal túrázó időben be kell, hogy hozza a szekeret:)


Ürömi út, aztán egy újabb kissé kényelmetlen lemenet a bitumenig, ahol Robi előhozakodik azzal a bizarrnak ható ötlettel, hogy fussunk. Igen, fussunk, így a 98. km-en épp túlhaladva:)


-Jó, fussunk! - vágja rá kellően hülye énem, így a gimiajtóba - némi kavarással - futva érkezünk meg, és 18 óra 54 perc (ebből 54 perc pihenő) gyaloglás után célba erünk.


Megvan. Nyolcadszor:)


Köszönjük a nagyszerű élményt, és jövőre újra! 

 
 
KFeriTúra éve: 20172017.11.27 21:36:49
megnéz KFeri összes beszámolója

ISZI 50, avagy az első ötvenesem


 


Kinizsi 100… Idén tavasszal találkoztam először ezzel a „fogalommal” és mindjárt magával is ragadott. Elkezdtem a résztvevők beszámolóit és a felkészülésre vonatkozó írásokat olvasgatni, hogy minél előbb én is átélhessem azt az élményt, amikor Tatára érve átveszem a sikeres teljesítésért járó oklevelet és kitűzőt. Elhatároztam, hogy megpróbálok felkészülni a 2018-as Kinizsi 100-ra.


De hogyan kezdjem el? Eddig összesen egy 12 km-es teljesítménytúrán vettem részt, azon kívül csak rövidebb családi kirándulások során koptattam az erdei gyalogösvényeket. Arra gondoltam, hogy valami olyan távval kellene kezdeni, amelyben már van kihívás, de elsőre vállalható. 20 km a Pilis körül. Szeptember elején egy esős-borongós-napos szombaton, egyedül, különösebb nehézségek nélkül, elfogadható idővel teljesítettem.


Mi legyen a következő? Kicsit több szint, de ugyanekkora táv? Kicsit hosszabb táv, de nem sokkal több szint? Vagy esetleg hosszabb táv és több szint? Végül az utolsó változat mellett döntöttem, 35 km, végig a piroson Esztergomból indulva. Október elején ez is sikerült. Lett ugyan néhány vízhólyag a lábamon, néhány napig minden lépés emlékeztetett a hétvégi elfoglaltságomra, de a vízhólyagok elmúltak és mára már csak a kellemes emlékek maradtak.


Elkezdtem tervezgetni a következő havi felkészülést, amikor rátaláltam a NIK 40-re. Még egy kicsit hosszabb táv, pont jó lesz! De szinte végig sötétben! Ezt mégsem nekem találták ki… Akkor legyen inkább az ISZI 50!


A következő napok és hetek során folyamatosan azon vívódtam, hogy milyen jó lenne végigmenni, de vajon lesz-e hozzá elég erőm és kitartásom? Megnéztem, hogy ha nem bírom, akkor 20 km-nél ki lehet szállni, onnan könnyen haza tudok jutni. Annyit már mentem, addig biztos bírni fogom. Feltéve, hogy nem esik az eső vagy a hó, ami november közepén egyáltalán nem zárható ki. Ahogy közeledett november 18-a, egyre gyakrabban néztem az időjárás előrejelzést. Esni fog? Nem fog esni? Hideg lesz? Hét elején még azt jósolták, hogy nem lesz eső. Elmegyek! Aztán csütörtökön már esőt jósoltak péntek délutánra és szombat délelőttre. Nem megyek, nem fogom eláztatni magamat! Pénteken már csak aznapra mondtak esőt, elmegyek! De nincs fejlámpám, nem megyek! Kérek egyet kölcsön és elmegyek! Végül péntek este mégiscsak összecsomagoltam, amire úgy gondoltam, hogy szükségem lesz és lefeküdtem aludni. De alvás helyett sokáig csak azt hallgattam, ahogy az esőcseppek szakadatlanul kopognak a terasz tetején.


Hajnali 4 órakor csörgött az ébresztőóra. Kintről ugyanazok a hangok szűrődtek be, mint este elalvás előtt: az eső még mindig esett. Itthon maradok… Feleségem észrevette a bizonytalansággal vegyes szomorúságomat és azt mondta, hogy menjek nyugodtan, mire odaérek Szárligetre, ott már nem fog esni. Így indultam el az első 50 km-es teljesítménytúrámra.


4:40, vasútállomás: A vonat pontosan érkezett, 3 kocsis Desiro, az utolsó kocsiban én utaztam egyedül. Fűtés nem volt, de az izgalomtól így is melegem volt.


5:25, Újpest-Városkapu: Amikor leszálltam a vonatról, az eső még mindig esett, sőt talán még jobban, mint induláskor. Átrohantam a metrópótló busz megállójába, szerencsére éppen akkor jött a busz, amikor odaértem. A Kálvin téren is éppen elértem a metrót, így 6 óra után nem sokkal már ott is voltam Kelenföldön. Megvettem a jegyet és néztem, ahogy egyre több túrázó érkezik az állomásra. Kisebb-nagyobb csoportokba verődve és beszélgetve, vagy hozzám hasonlóan magányosan várták, hogy teljen az idő.


6:28, Kelenföld: Az eső még mindig esett… Megjött a vonat, felszálltunk rá. Leültem és közben arra gondoltam, hogy remélem, ez lesz a leghosszabb ülve eltöltött időm a következő 12 óra során. Ami ugye azt jelentené, hogy teljesíteni tudom a távot.


7:02, Szárliget: Leszálltunk a vonatról és az eső már nem esett! A vonat szinte kiürült, a kalauz meg is jegyezte, hogy onnan már nincs értelme továbbmennie a vonatnak, hiszen mindenki csak addig utazott vele. A tömeg hömpölygött felfelé a felüljáróra, de mi néhányan az ellenkező irányba indultunk, hogy begyűjtsük a túra első OKT pecsétjét.


7:30, rajt: A helyszíni nevezés hihetetlen gyorsan és gördülékenyen lezajlott, megkaptuk a legfontosabb instrukciókat és elindultunk! Elindultam az első 50 km-es teljesítménytúrámon! Vadászat miatt egy kis tereléssel kezdtük, nem mentünk át a Hajagoson, helyette végig műúton gyalogoltunk Nagyegyházáig. Itt még együtt voltak az indulók, eléggé tömegnyomor jellegűnek éreztem a túra ezen szakaszát, de bíztam benne, hogy előbb vagy utóbb egy kicsit kisebb lesz a tömeg. Az aszfalt után következett egy kis sár, utána egy kis murva, majd még egy kis sár és már ott is voltunk az első ellenőrzőpontnál.


9:40, Somlyóvár, 1. EP: Gyorsan begyűjtöttem az ISZI pecsétet, majd az OKT pecsétet. Utána a kisházban leülve megnéztem a lábamat. El sem akartam hinni, hogy még egyetlen vízhólyag kezdemény sem jelent meg a lábamon, pedig még szinte vadonat új volt a bakancsom. Levetettem egy réteg ruhát, elővettem a táskámból egy banánt és már indultam is tovább. Az ellenőrzőpont után azért már kezdett szétszakadni a mezőny, sokkal könnyebb volt a saját tempómban haladni. Ismét következett egy hosszabb aszfaltos szakasz. Hazatelefonáltam a feleségemnek, megnyugtattam, hogy eddig minden rendben, az eső nem esik, vízhólyag nincs, önbizalom viszont van. Próbáltam még egy matematika feladatot is megoldani a lányomnak, de papír nélkül nem sikerült.


11:00, Koldusszállás, 2. EP: Nem sokkal az ellenőrzőpont előtt úgy éreztem, hogy kezd kialakulni egy vízhólyag a talpamon. Akkor egy pillanatra úgy éreztem, hogy ott a vége, nem ér annyit az egész, hogy utána napokig szenvedjek. Arra gondoltam, hogy az első lehetőségnél leülök, megnézem, hogy mi a helyzet aztán eldöntöm, hogy hogyan tovább. A koldusszállási kereszteződéshez érve megtaláltam a fára ragasztott kódot, felírtam az itinerbe, utána pecsételtem az OKT füzetbe, majd indultam tovább. Koldusszállást elhagyva élvezni kezdtem a túrát. Nem volt tömeg, végre nem aszfalton kellett gyalogolni és lehetett gyönyörködni az őszi erdőben. Úgy emlékszem, hogy itt már nagyobb dagonyák sem voltak és csak „faltam” a kilométereket.


12:10, Vértestolnai műút, 3. EP: Megint eszembe jutott, hogy meg kellene nézni a vízhólyagot a talpamon, de aztán úgy döntöttem, hogy inkább majd a következő padnál. Gyors pecsételés után teletöltöttem a flakonomat vízzel, beálltam a sorba egy hot-dogért és már indultam is tovább. Séta közben fogyasztottam el a meleg ebédet, nagyon jól esett. Itt már valóban szétszakadt a mezőny, volt olyan, hogy sem előttem, sem mögöttem nem láttam senkit. De nem aggódtam, biztos voltam benne, hogy jó irányba megyek. Csak faltam a kilométereket és gyönyörködtem az őszi tájban. Annyira nézelődtem, hogy majdnem elfelejtettem lekanyarodni a mezőről. Egész eddig nem foglalkoztam az idővel. Úgy éreztem, hogy jól haladok, nem lehet baj a 12 órás szintidővel. De ekkor mégis elkezdtem beosztani a hátralévő időt és távolságot és azon tanakodtam, vajon meddig tudok elérni világítás nélkül. Úgy számoltam, hogy ha 13:15-re Bányahegyre érek, akkor pihenek 15 percet, utána 14:15-re elérhetek a Gerecse üdülőhöz, 15:00-ra Pusztamarótra, sötétedés előtt Péliföldszentkeresztre és akkor még arra is lesz időm, hogy végig a kéken menjek el Mogyorósbányáig, begyűjtve a szakasz összes OKT pecsétjét. El sem akartam hinni, hogy ilyen jól állok idővel, de azért nem akartam elbízni magamat, mert még hátra volt 20 km!


13:15, Bányahegy, 4. EP: A tervezett időben értem oda! Pecsét után vettem néhány nápolyit és leültem a kéktúrás fa tövében lévő dombra. Nem halogathattam tovább a vízhólyag ellenőrzését, mert már kezdtem érezni a talpamon. Felkészültem a legrosszabbra, néhány hatalmas hólyagra. Cipő le, zokni le és láss csodát! Egy közepes mérető hólyag a talpon és egy kisebb a lábujjon. Ragtapasz, zoknicsere és már indultam is tovább, pontosan 15 perc pihenő után.


14:15, Gerecse üdülő: Úgy emlékeztem az itinerről, hogy valahol itt van a túra legmagasabb pontja, innen már többnyire lefelé fogunk menni. Örültem neki, de annak még jobban örültem, hogy nem éreztem fáradtnak magamat. Gyors OKT pecsét után irány tovább! Szikrázó napsütésben kezdtem el ereszkedni Pusztamarót felé. Volt néhány túratárs, akiket kisebb-nagyobb távolságból követtem, de általában egyedül mentem és élveztem az őszi erdőt. Pusztamarót felé haladva, a sziklás gyalogúton ereszkedve azt próbáltam elképzelni, milyen lehet az a szakasz a másik irányban, sötétben, több, mint 60 km megtétele után. Feltettem magamnak a kérdést, hogy valóban szeretnék-e végigmenni a Kinizsin? Nem tudtam őszinte igennel válaszolni.


14:45, Pusztamarót: Sikerült a korábban tervezett idő előtt odeérni. Leültem a kisházban a padra, hogy ismét elsősegélyben részesítsem a vízhólyagtól egyre érzékenyebb talpamat. Amikor odaértem, éppen akkor indult tovább egy túratárs, akinek a forgója makacskodott. Azzal bíztatott, hogy a hátralévő kevesebb, mint 10 km-t már fél lábon is meg lehet tenni. Jó vicc volt… Ráadásul úgy terveztem, hogy még több, mint 10 km-em lesz hátra, mert a K+ helyett a kéken szerettem volna Mogyorósbányára menni. Két túratárssal együtt értünk oda az OKT pecséthez. Megkérdeztem tőlük, hogy ők is a kéken mennek-e végig, mert akkor Péliföldszentkereszttől nem kellene egyedül mennem. Nekik sajnos az a szakasz már megvolt, így egyelőre nem lett társam. Pecsételés után indultam tovább, ismét egyedül. Akkor az volt a célom, hogy fejlámpa nélkül odaérjek a következő OKT pecséthez, Péliföldszentkeresztre.


15:40, Bika völgy, 5. EP: A völgy felé ereszkedve értem utol a derékfájós túratársat. Jó volt vele pár szót váltani, együtt mentünk el az ellenőrzőpontig, ahol pecséttel és nagyon finom citromos meleg teával vártak a pontőrök. Fél liter forró teával a zsebemben vágtam neki az utolsó szakasznak. Rövid emelkedő következett, de gond nélkül teljesítettem. Péliföldszentkereszt felé ereszkedve a szántóföldön már nem volt kérdés, hogy még sötétedés előtt a templomnál lévő OKT pecséthez érhetek. De mi lesz utána? Nekivágjak egyedül az Öreg-kőnek, vagy menjek inkább a „tömeggel” a K+-en? A tömeg alatt itt azt az egy embert értettem, akit ekkor látótávolságon belül tudhattam magam előtt… Ekkor megcsörrent a telefonom, a feleségem keresett. Érdeklődött, hogy mi a helyzet, mert reggel óta nem jelentkeztem. Megnyugtattam, hogy minden rendben, rendíthetetlenül haladok a cél felé. Afelé a cél felé, amelyiket a reggeli induláskor olyan távolinak, sőt talán elérhetetlennek éreztem. Próbáltam szaporázni a lépteimet, hogy az előttem haladó túratársat utolérjem. A műúton sikerült, onnan együtt mentünk tovább.


16:30, Péliföldszentkereszt: Az OKT pecséthez le kellett térni az ISZI 50 útvonaláról, de ez csak akkor tudatosult bennünk, amikor azt próbáltuk kideríteni, hogy onnan merre tovább. Amíg én pecsételtem, két további túratárs is utolért bennünket. Itt azonban szétváltak útjaink. Ők hárman visszamentek a K+-re, azon indultak tovább Mogyorósbányára, én pedig egyedül vágtam neki az utolsó 5 km-nek.


Kezdett sötétedni, de úgy éreztem, hogy lámpára még nincs szükség. Elhaladtam a Szent-kút mellett, majd hamarosan kiértem egy mezőre, ahol szinte nappali világosságban haladhattam tovább. Legalábbis így éreztem, miután kiértem a fák között haladó gyalogútról. A távolból kutyák vad csaholását hallottam. Elgondolkoztam, hogy jó ötlet volt-e erre jönni, nem kellett volna-e inkább a többiekkel továbbmenni. Még az is megfordult a fejemben, hogy még nem késő, onnan még vissza lehet fordulni. De a lábaim csak vittek előre, egyre fogytak a méterek és egyre távolodott Péliföldszentkereszt. Úgy döntöttem, hogy megyek tovább. Mire felértem az Öreg-kőre teljesen besötétedett. Úgy éreztem, hogy onnan már nem mehetek tovább lámpa nélkül. Akkor sem, ha egy videóban néhány nappal korábban azt hallottam, hogy 45 perc után a gyakorlott éjszakai túrázó szeme hozzászokik a sötéthez és nincs szüksége lámpára. Egyrészt nem vagyok gyakorlott éjszakai túrázó, mivel ez volt az első éjszakai túrám. Másrészt időről-időre újra kellett indítanom a 45 percet, mert már nem nagyon láttam a jelzéseket, ezért egyre gyakrabban kellett ránéznem a térképre. Elővettem a lámpát és elindultam lefelé. Néhány méter megtétele után egy fejmagasságban keresztben fekvő fa állta az utamat. Ekkor úgy éreztem, hogy jól döntöttem, amikor felkapcsoltam a lámpát. Átverekedtem magamat az akadályon és folytattam az ereszkedést a szűk és meredek ösvényen. Hatalmas élmény volt ez a szakasz. Teljesen egyedül a sötét erdőben, a látható világ csak a fejlámpa fénycsóvájának széléig tartott, én pedig rendületlenül haladtam előre. Nem mondom, hogy nem fájtak a lábaim, a talpam, a bokám, de ekkor nem törődtem vele. Csak az járt a fejemben, hogy hamarosan odaérhetek Mogyorósbányára és elmondhatom magamról, hogy megcsináltam! Óvatosan, de jó tempóban haladtam előre. Nemsokára egyre több mozgó fehér pontot pillantottam meg, ami azt jelentette, hogy hamarosan elérem azt az útelágazást, ahol a többség érkezett Péliföldszentkeresztről. Azt gondoltam, hogy innen már sétagalopp lesz, de nem így volt.


Az a 200 méter köves út, amelyik levezetett Mogyorósbányára, az maga volt a szenvedés. Úgy éreztem, hogy minden kőre rálépek, minden kő direkt az én talpamat akarja széttörni, azt szeretnék, hogy kificamodjon a bokám és nem érjek be a célba. Nehéz volt, de nem hagytam magam. Akkor és ott viszont úgy gondoltam, hogy ennyit és nem többet, a Kinizsi 100 és általában az 50 km-nél hosszabb túrák már nem nekem valók. Nagyon hosszúnak éreztem ezt a 200 métert, de végül megpillantottam az első utcai lámpát, a köves utat pedig felváltotta egy sima aszfaltozott út. Lekapcsoltam a fejlámpát és kezdtem elhinni, hogy megcsináltam. Hátra volt még néhány száz méter, de akkor és ott úgy éreztem, hogy az már nem lehet akadály.


17:31, Mogyorósbánya, Kakukk söröző: 52.33 km és 10 óra 01 perc után állítottam le a GPS-t. Begyűjtöttem az utolsó ISZI-s pecsétet, átvettem az oklevelet, a kitűzőt és a zsíroskenyér-kupont, majd bepecsételtem a nap utolsó OKT-s pecsétjét is. Ekkor kezdtem el elhinni, hogy Sikerült! Megcsináltam! Sőt, még a 17:40-kor Dorogra induló különbuszt is elértem és 14 óra 30 perccel a reggeli indulásom után beléptem a házunk kapuján. Büszkén és boldogan, mert sikerült teljesítenem az első 50 km-es teljesítménytúrámat. Feleségem a gratuláció után csak annyit mondott, hogy benne fel sem merült, hogy nem sikerül.


Azóta már eltelt néhány nap, a fájó emlékek (vízhólyagok, izomláz) is kezdenek elmúlni és egyre inkább csak az élmények, a gyönyörű táj és a siker jár a fejemben. Gondolatban és térképen újra és újra végigjárom az utat, próbálom felidézni a nap fontosabb eseményeit. És egyre inkább úgy érzem, hogy van tovább, nem kell lemondanom a nagy álomról, a Kinizsi 100-ról. Ha nem jövőre, akkor valamikor később…

 
 
kopaszkutya8Túra éve: 20172017.11.27 14:13:06
megnéz kopaszkutya8 összes beszámolója

Tisztelt Túratársak! Beszámolóm az eseményről! 


 


filebalazs.blogspot.hu/2017/11/iszinik-trail-100-km-20171118_25.html


 


 

 
 
OttorinoTúra éve: 20172017.11.21 10:50:36
megnéz Ottorino összes beszámolója
ISZINIK 2017

Méretes heróttal indulok kora reggel a szemerkélő esőben a metró felé, még az enyhe derékfájásom sem tud boldoggá tenni. Talán el sem indultam volna, ha nincs megbeszélve Kárpáti Szilviával, hogy együtt indulunk a túrán. Két ötvenese és a Piros 35+50B-je után magasabbra tesszük neki a lécet; ez lesz az első százasa. Nem most jött le a falvédőről, több fél- és egész Maraton van már a háta mögött, de hát meg kell tapasztalnia a különbséget az Andrássy úti futkározás és a "terepgyakorlat" között. Nagyon lelkes, ami sokat számít, és én is pozitívan tudok hozzáállni a dologhoz.

Kelenföldön szállunk fel a vonatra, pont azon az ajtón át, ami legközelebb van VándorCsillag székhelyéhez. Befizetünk nála a bulira. Ez a kocsi tele van túrázókkal, ezért a következő megállónál átszállunk a másikba, ahol helyet tudunk foglalni a nevlap és az itiner kitöltéséhez, és nem utolsó sorban ülve meg tudok reggelizni. Később átjön VándorCsillag és érdeklődik, hogy akar-e még valaki nevezni az Iszinikre. Egy utas félhangosan megjegyzi, hogy szól a családjának, hogy ha valaha el akarna indulni egy 100 kilométeres túrán, akkor legyenek szívesek és lőjék fejbe. Nagy hahota a jutalma.

Szárligeten megdöbbentő mennyiségű ember megy fel a vasúti felüljáróra. Ezen a túrán ennyi embert még nem láttam. De hová mennek? Pont ellenkezőleg a vasútállomással? Valaki felvilágosít, hogy már tavaly is a faluházból történt az indítás. Ja, jó. A faluház udvarán egy négyzetméteren három ismerőssel találkozok. Úgy tűnik a szemerkélés elállt, javul a hangulat. Vadászat miatt terelés van, nem a [K-] jelzésen indulunk. Egy kicsit több flaszter, kicsit kevesebb szint. A terepre érve a vártnál jobb talajhelyzettel találkozunk. Gyakorlatilag kikerülhetetlen sár nincs, még egy kevésbé zárt cipőben is meg lehet úszni beázás nélkül. Beszélgető csoportok alakulnak, majd bomlanak fel, s újabbak haladnak együtt. A lájtosabb szakaszokat megnyomjuk, így képezve időtartalékot. "Hipp-hopp" fent vagyunk a Somlyóvári kulcsosháznál, köszönünk a pontőröknek, és már loholunk is lefelé Tornyópusztára. Hosszan flaszterezünk. Az állattelep még mindig elhagyott, nincs büdösség. Forgalmas műutat keresztezünk, majd meredeken lemegyünk az M1 melletti mezőre. A szakadatlan motorzajt a Tarjáni-malom-patak kis hídjánál már nem halljuk. Egy bukkanó és már szaladunk is lefelé, hogy Koldusszálláson felírhassuk az első kódot. Többen bepecsételnek az itinerükbe a kiakasztott kéktúrás bélyegzővel. A takaros erdészház után az ipszilon elágban jobbra fordulunk a mostani Kinizsi útvonalával ellenkező irányba. Mélyútban emelkedünk, aztán a Pes-kő alatt kerülgetjük a sarakat. Ismét egy újítás: a Vértestolnai műútra bukkanva HotDogMan és neje szorgoskodik. A túrázók kalóriapótlását biztosítják. Megint felvilágosít valaki, hogy ez sem új, mert már tavaly sem a Bika-völgyben etettek, hanem itt. Tessék! Csak egyszer menjen az ember az Iszinik helyett a Nik-re és közben mekkorát halad előre a világ. Minden esetre nagy sikere van a standnak. Szilvi is örül neki; azt mondja, hogy már éppen azon volt, hogy a hátijából falatozzon valamit. Lépjünk tovább, mert ugyan nincs kifejezetten hideg, de állni azért már hűvös van. Az utolsó falatokat már trappban esszük meg. A jó pár éve leszedett vadkerítés és a hozzá tartozó négy létra térsége után, a nagy, mohával benőtt mészkövek mellett elhaladva valaki megjegyzi a túratársának, hogy árnyéka van. És tényleg, gyengén, de áttör a napfény a felhőkön. Amikor a jellegzetes, rózsaszín tardosi mészkővel tarkított útszakaszhoz érünk már hosszú kontúros árnyék követ mindenkit.

Bányahegyen a halott villámsújtotta fa mögött bárányfelhők úsznak a kék égen. Biztos megpukkadtam volna, ha ma otthon maradok. Üdvözöljük Mayer Krisztit, aki szintén nem bírt otthon maradni. Belemarkolunk a dió alakú töltött ostyába és tovább hajszoljuk a végtelent. Végh Gyulát hol utolérjük, hol pedig lemaradunk tőle. A Kis-Gerecse-oldal mészköves akadálypályáját ficam nélkül megúszva, a vízválasztón átlépve, Pusztamaróton az emlékmű íve alatt, a majdnem vízszintesen beeső, és a fák még megmaradt lombkoronáját tűzszínben fürdető napsugarakkal a háttérben Gyulát kérjük meg, hogy készítsen néhány képet rólunk, amíg még egyben vagyunk, aztán tovább indulunk a Domoszló-völgy, vagy ha úgy tetszik a Vaskapu hajtûkanyarja felé. Hamar lebaktatunk a távvezeték alatt; még nem hódította vissza a dzsindzsa a tavasszal karbantartott keskeny ösvényt. Még néhány föl-le és meredeken lemegyünk a Bika-völgybe. Most nem HotDogMan etetőpontjára érünk le, hiszen Ő - az új módi szerint - már a Vértestolnai mûútnál ellátott minket könnyen felszívódó kajával, ellenben VándorCsillag finom meleg teáját fogyaszthatjuk a kis parkolóbeli ellenőrzőponton. Ide terveztük a lámpaelővételt, de olyan megagigaszuperek vagyunk, hogy nekimegyünk a Kökényes-hegynek óne világítás, csak Péliföldszentkereszten az idősek otthona után, a [K+] jelzésre rátérve vesszük elő a fejlámpákat. Hosszúnak tûnik az emelkedő, ami felköt a [K-] szekérútjára, de amikor felérünk, már ereszkedünk is lefelé Mogyorósbányára. Tea, zsíros kenyér, szerelvényigazítás a Kakukkban és következhet a második felvonás.

Az idáig tartó majdnem 50 kilométer sem volt pitty-putty, de az igazi Rodézia csak most következik. Az ám! Néhányan összeverődve (Szilvi, Jaskó Vera, Gyula és csekélységem) vágunk neki a Mogyorósi-kősziklához vezető meredeknek. Hát bizony ez most nehezebben adja meg magát, mint az előző alkalmakkor, de csapatszétesés nélkül megvan. A Tokodi pincékhez vezető keskeny vályús ösvényt is meg tudjuk járni kisiklás nélkül, és a Hegyeskő feljárata felé menet az országúton sem üt el egyetlen autó sem. Hegyeskő! Bizony ez is nyomja kifele a szuszt az emberből, és ráadásul rettentő demoralizáló, hogy alig érsz fel hozzá, már mehetsz is lefelé meredeken bármiféle kódfelírás nélkül Tokodra. Az itteni Nemzeti Dohányboltba a tervezettel ellentétben nem megyek be, mert van még egy egész kék italom, plusz van nálam egy vastag fekete filctollnak látszó energialöketem. Ezek elfogyasztása közben a többiek elillannak, a tokodi látogatás után Szilvivel ketten kezdünk bele a Getébe. Már a gyerekfejnyi kőgörgetegekből álló út is borzadály, de ami az után következik, az már nekem nem menne utánégető nélkül. Szilvi jóval fölöttem lépcsőzik felfelé a köveken, és egyre, másra kérdezgeti, hogy sok van-e még hátra a csúcsig. Sajnos semmi jóval nem kecsegtethetem. Örülök, amikor a legmeredekebb sziklás szakaszhoz érünk, mert, ha ezt megmásztuk, akkor egy jobbos ösvény elvisz a kis fennsík keresztjéig. Mély tiszteletem a tűz mellett fagyoskodó pontőröknek. Kitûnő a szellőzés itt a Nagy-Gete tetején, mondhatni elsöprő. Amikor pecsételtetés után továbbindulok Szilvi megkérdi, hogy nem pihenünk-e. - Itt csak fagyhalált lehet szenvedni, legurulunk Dorogra, majd ott soppingolunk, szerelvényt igazítunk, s közben pihenünk - válaszolom csodálkozva azon, hogy ez az ötlet egyáltalán felmerült benne. A lefelé vezető út jó talajú, kényelmesen járható útból egy idő után meredek, guruló köves úttá válik. Én persze tudtam erről, de Szilvinek ez az első vendégszereplése ezen a vidéken, ezért Ő bot nélkül, futócipőben duplán megszenvedi. Kemény nő, botladozik, bosszankodik, de nem káromkodik; majd idővel erre is megtanítom. Olyan sokáig loholunk lefelé, hogy nem lennék meglepve, ha elénk kerülne egy tábla POKOL felirattal.

A hosszas ereszkedés után az ipartelep mellé érve végre kisimulhatnak az idegeink az aszfalton; nem kell minden egyes lépésre odafigyelni. A sötétbe borult Csolnoki utcánál - ahol le kell térni a [K-] jelzésről -, egy túrázó áll a sarkon, és kérdezi, hogy erre kell-e menni a Molnár söröző felé. - Igen - válaszolom. - Ugye az a kocsma az, ahol a Szuperkatlan rajt-célja volt? - kérdez megint. A második igenem után telefonos segítséget nyújt valakinek. Megyünk tovább a sötét utcán, aztán amikor üzemelő utcalámpák alá érünk megmutatom Szilvinek a Solnár Möröző saroképületét. A kocsmából robot mozgású emberek jönnek ki. Megnyugszunk, hogy nem csak mi vagyunk elcsigázva és jót röhögünk a határtalan kárörvendőségünkön, és azon, hogy látjuk jövőbeli önmagunkat, amikor majd mi indulunk tovább Dorogról. Odabent Gász Kata pecsétel és valakinek idéz az itiner soraiból. Úgy tűnik, hogy itt is akadt valaki, akinek nem volt egyértelmű, hogy le kell térni a [K-] jelzésről a Csolnoki utcánál. Beljebb megyünk. A fő helyiség ülőbútorait és padlóját PE fóliával takarták le. Zseniális. Nem lesz mocsok, és a túrázók nyugodtan tudnak pihenni, satöbbi. Mi is kihasználjuk a lehetőséget. Frissítem a kenést a talpamon, a térdeimet is leápolom. Csöng a telefon. Gyula az. Már Tokodon elhúzott mellőlünk és most azt kérdezi, hogy hol vagyunk. - Itt vagyunk a sörözőben - válaszolom. Ő valami körforgalmat emleget, és kérdezi, hogy onnan hogy jut el ide. Rögtön kapcsolok; Ő is biztos tovább ment a kéken. - Fordulj jobbra a főúton, és addig menj, amíg ide nem érsz. Itt jegyzem meg, hogy végig az erdőben a fákra erősített fényvisszaverő négyzetek és szalagok óriási segítséget jelentettek. Szinte fel sem kellet pillantani, az ember minden figyelmét a terepre irányíthatta, ám a Csolnoki utca sarkán a helyismerettel nem rendelkezők, vagy akik elméláztak könnyen megszívhatták, mert itt nem volt kiakasztva szalag. Ez nem róható fel senkinek, mert az itinerben pontosan le van írva minden, de azért itt elfért volna egy árva szalag. Megejtünk egy röpke vásárlást a szomszédos kisbótban, aztán lassan összekaparjuk magunkat és nekiindulunk a továbbiaknak. Az utcán most sincs hidegebb, mint mikor bejöttünk, de a kocsmában elkényelmesedtünk és idekint reszketünk egy sort.

A Mária utcán felmegyünk a [K-] jelzésig, majd felületes városnézés után a lőtér és a kutyakiképző kerítései között ismét a terepet gyötörjük. Nem sokáig, mert a Nyársas nevû akácos ösvénye után Kesztölc utcáit kezdjük róni. Egy szőlőhegyen átbukva ismét kivilágított ellenőrzőpontra lelünk, ahonnan már támadnunk kell a Kétágú-hegyet. Ez majdnem olyan borzasztó, mint a Gete. Gyula megy elöl. Nagyon jó, mert nem látom a feljebb járók fénypontjait, és nem rettent a hegy magassága. Paplanernyősök szoktak nyáron startolni innen. Azért az se semmi ide felcipelni egy ernyőt, amikor még egy kis túrahátizsák is húzós. A kétágú-hegy gerincén megyünk hosszan, nagyon hosszan. Kezdetben jól járható a talaj, később zúzalékköves szakaszok váltakoznak sárosabbakkal, de egyik sem vészes. A zúzalékkő már eléggé be van taposva ahhoz, hogy normálisan lehessen járni rajta, a pocsolyák pedig kikerülhetők. Gyula fénye eltűnik egy kanyarban, és mi is hamarosan a világháborús obeliszkhez érkezünk.

Megint egy újdonság. Nem kódfelíró pont van a Pilis-nyeregben, hanem Sistergő pecsétel egy mosolygó gőzmozdonyt az itinereinkbe. Biciklivel jött fel ide, hogy hogyan, arról nincs fogalmam. Cukorkát kapunk útravalónak, majd kimászunk a nyeregből. Huh, ez is megvolt. Megkönnyebbülök, és egy hosszú, unalmas hullámvasutazásra számítok a szerpentinig. Sajnos csalódnom kell. Valami átkozott gépjármű készítette elő nekünk az utat. Ahol nem a talajfelszínen vannak a mészkövek, ott híg sárból áll az út. Van, ahol meg kell állni kutakodni a kisebbik rossz megoldás után. Gyula végleg eltűnik a magas szárú túracipőjében, nekünk finomkodni kell a lépésekkel. Amikor szidom a sofőr le- s felmenőit megelőz egy srác és megjegyzi, hogy a legtöbb túra szervezőitől taposási terhelés címen nem kis összegeket kaszál be az illetékes sóhivatal. Ennek a lekvárgyúró monstrumnak vajon mennyi lenne a terhelési díja? Szeretlek Magyarország. Valahol elkanyarodhatott ez a mocsok, mert jóval a Pilistető felé mutató [Z3] jelzés előtt már teljesen jól járhatóvá válik az út. Örülök amikor rátérünk a szerpentinre, bár tudom, hogy a sár után most a guruló kövek veszik át a kiképzést. Figyelmeztetem Szilvit, hogy ügyeljen azokra a vályúkra, amelyek a szerpentin kanyarjait levágók miatt alakultak ki. Állati mélyen vannak Pilisborzasztó közvilágításának meleg fényei, csak kanyargunk szüntelenül, és a fénypontok mégsem akarnak közeledni. Aztán egyszer csak ahhoz a sorompóhoz érünk, ahol a fák miatt már nem látszanak a fények, de tudom, hogy a durvaságon már túlvagyunk. Lesz még meredek lejtő kövekkel az avar alatt, de koránt sem lesz olyan idegfeszítő, mint a szerpentinen haladni.

A Fontana di Trézsi (Trézsi-kút) felé vezető turistajelzés mellett elhaladva érzékelem, hogy már nincs messze az etetőpont. Nem szólok Szilvinek, hagy örüljön szegény, amikor meglátjuk majd a kivilágított sátrat. Így is történik, átvágunk a Pilisszentkereszt-Pilisszántó mûúton és beférkőzünk a sátorba, ahol Harsányi Henrikék pecsételnek, fûtenek és pótolják a gyorsan fogyó finomságokat. Szilvi rázuhan a körözöttre és a sültzsíros kenyeret is meg akarja kóstolni. Figyelmeztetem, hogy bár a sültzsír az apró húsdarabkákkal mennyei, de két éve erre járva megkentem egy karéj kenyér egyik felét körözöttel, a másikat pedig sültzsírral, és az út rázkódtatásaitól amúgy is megviselt gyomromat megfeküdte ez a kompozíció. Most kóstolás szinten fogyasztok mindkettőből, és inkább a hámozott mandarint preferálom. - Köszönjük srácok a menedékházat, sziasztok. Ugyancsak reszketni kezdünk az éjbe kilépve. - Merre kell menni? - kérdezi Szilvi. A sátorból kiabálják ki a választ. - Ne égessé má! - mondom neki röhögve, amint megindulunk a murvás úton. Az eddigiekhez képest ez egy Váci utcai korzó. Mire betérünk az erdőbe, már senki sem fázik. Átmászunk az évek óta az útra dőlt, "se alatta, se fölötte" fán. Szinte hiányozna, ha az erdészet eltakarítaná innen a vérbe. Rövid időre megint kimegyünk a murvásra, aztán a fényvisszaverők visszavisznek az erdőbe. Enyhe, de hosszas emelkedésbe kezdünk. Most gyakrabban nézek föl, mert minden alkalommal máshová akasztják a Hosszú-hegy kódját tartalmazó A4-es lapot. Egyre fenyegetőbben susognak a fák, néhány erősebb széllökés szinte félelmetes bőgéssel ijeszt. Megint apró csapadék részecskék suhannak el a lámpáink fénykévéjében, amiről nem tudjuk, hogy eső-e, vagy hó. Kézfejemet feltartva látom, hogy lepattannak róla a mikro labdacsok, tehát ez csak szilárd lehet. Nem kell semmiféle óvintézkedést foganatosítani, csak a bővebb csapadék lehetőségével idegesít a jelenség.

Odalépek egy fához. Szilvi azt hiszi, hogy az erdészet egy fakitermelésre figyelmeztető plakátja érdekel behatóan, de nem. Kódot kell írnunk az itiner megfelelő rubrikájába úgy, mint Koldusszálláson. Végigmegyünk a Hosszúhegy gerincén, majd egy éles balossal süllyedni kezdünk. Ez is hosszas, köves lejtő. Pihenésképpen megállunk és elemet cserélünk Szilvi lámpájában. A pontról való eljövetelünk óta nem találkoztunk senkivel, de most ketten elmennek mellettünk. Folytatjuk lefelé, majd a murvásunkat keresztezve megint bemegyünk az erdőbe egy további jó kis köves lejtő kedvéért. Visszatérve a murvásra eljutunk a Csobánkai mûútig, sőt azon is túl, a Sumica kemping nemrég épült kerítése mellé. Előttünk van a Kis-Kevély éles kontúrja derengő vörös háttérfénnyel. - Oda kell felmászni? - kérdi Szilvi? - Nem, a mögötte levő nyeregbe, aztán onnan búcsúzóul a Nagy-Kevélyre.

Sáros erdőrészletbe visznek be a fényvisszaverő négyzetek, aztán kezdhetjük megmászni a megmászandókat. A meredek emelkedőn nem a csúszós, hanem a cipőlecuppantós sárral találkozunk. Lazára van kötve a cipőfűzőm, vigyázni kell minden lépésnél, amikor a sarkamat elemelem a talajról, nehogy ott ragadjon a cipőm. Most is megelőz egy csoport, de nem kell sietnünk, még az etetősátorban megsaccoltam, hogy nem a huszonöt, de még a huszonnégy órát sem fogjuk kihasználni. Végre jobbról bejön a [S-] jelzés, ami azt jelenti, hogy nemsokára fent vagyunk a Kevély-nyeregben. Egy pár másodpercre letesszük fenekünket a tetővel ellátott pihenőben. A pontőrök nápolyival kínálnak. Igazából nem is kínálnak, de én két kockát kicsípek az asztalra tett mûanyagvödörből. Szilvi megjegyzi, hogy már nem olyan rugalmasak az izületei. - ... mint 50 évvel ezelőtt - folytatom a megjegyzését. Ezen néhányan felhördülnek. Feltápászkodunk, és nem tudom, hogy miért, de Szilvi megint megkérdezi, hogy merre kell menni. A nyereg rétjéről kivezető út mécsesekkel van kirakva (...) Megmásszuk a Kevélyt, ami kilencven valahány kilométer után már nem igazán könnyû feladat, de tudom, hogy lefelé még nehezebb lesz. Mindegy, azért örülök, amikor felérünk a négy facsonkhoz, ami régebben egy fatorony lábazata volt a Nagy-Kevély csúcsán. Fokozott óvatosságra intek a lejtőn; nyálkásak a lekopott mészkövek. A legnagyobb figyelem ellenére kétszer is megcsúszok, szerencsére következmények nélkül. Nem is értem, hogy tud valaki itt bot nélkül lejönni. Törpék előnyben. Az Ezüst-Kevély alatti pihentető síkon megint bele lehet húzni, de minek szaggassuk az istrángot, nem hajt a tatár. A kőbányától lefelé vezető erodált úton is nyugiban ereszkedünk. Örülünk a sorompónak, ami nincs messze az Ürömi műúttól, és amit keresztezve véget ér a terep. A flaszteren menet közben végre kinyújtóztathatjuk elgyötört tagjainkat az arcra hullás veszélye nélkül. A [P+] jelzés újabban egy sittel felszórt lejtős utcába visz. Bosszúsan kerülgetem a fehér csempedarabokat. Üdvözlöm a "Kőbánya utca" táblát, innen már tényleg csak egy hosszan elnyújtott lejtő van hátra. Nem tudom hányadszor járok már a Víziorgona utcában, de a kockaépületek között mindig elvétem az iskola hátsó bejáratához vezető jobbost. Most is fölöslegesen kerültetek meg Szilvivel egy háztömböt. Az iskolába lépve nagy az öröm, Szilvi megkapja első százasáért járó kék hátterû, ammonites kövületet ábrázoló kitûzőjét és az arany színû oklevelét, az én nyakamba pedig maga a főrendező, Asciimo akasztja az ötödikért járó érmet. Fülig érő szájjal jön kifelé Jaskó Veronika, töméntelen mennyiségû százasa után az első Iszinikjét húzta be. Megyünk a virsliztetőbe, hogy most már felszabadultan cseverészhessük az asztalnál pihenő túratársainkkal az átélt kalandokról. Gratulálok mind a túrázók mint pedig a rendezők teljesítményéhez. Jó egészséget kívánok.

Ottorino
 
 
goomTúra éve: 20172017.11.21 01:12:52
megnéz goom összes beszámolója

 Iszinik 100 TT - ahogy én láttam... (fényképes beszámoló a blogomon)                                                                                                                            

 
 
stabatTúra éve: 20172017.11.20 00:22:00
megnéz stabat összes beszámolója

Iszinik 100, másodszor


Előzmény 1: Pénteken este fél 11 felé - miután a Várból szemergő esőben kitekertem Békásmegyerre és a portás kedvessége folytán leraktam a céliskolában a kerékpárom, majd hazaküzdöttem magam - a fogamat mosva arra gondolok, hogy holnap ilyenkor a Kevélyek körül fogok kóvályogni (remélem).   Előzmény 2: Bár a metrópótló busz sofőrje keményen nyomja, de a pirost nem lehet elkerülni és félő, hogy lekésem a vonatot (ebben már van némi gyakorlatom). Végül tűrhető időben érkezem a Délihez, de még jegyet kell vennem. Összeakadok még egy túratárssal (a túrabotjával), együtt rohanunk jegyet venni. Utólag súlyos hibát vétettem, hogy nem kínáltam fel, bepötyögöm az övét is, hiszen az automata erre lehetőséget kínál. Így - jeggyel a kezemben - segíteni próbálok és az utolsó pillanatban lépek a vonathoz. Illetve az utolsó utániban. Még megsimogatom az induló vonatot, közben azon morfondírozom, hogy a 6:20, illetve bármilyen indulási idő a perc elejét vagy a végét jelenti. Végül taxi és a vonattal egy időben érünk Szárligetre, ahol látjuk a hömpölygő tömeget, társulunk.


Szárliget: A taxinak azon túl, hogy némileg többe került a vonatnál, volt még egy hátránya, nem volt benne W.C. Így nevezés, csomagleadás, sorban állás és rajt után végre bejutottam a mellékhelyiségbe, és szomorúan konstatáltam, hogy nincs papír, magam pedig elég keveset hoztam, pedig még biztos kelleni fog. Indulás jó negyed óra késéssel egy pohárral, két csokival.   Nagyegyháza: Utolérem a mezőny javát, köszönök az ismerősöknek és kocogok tovább. Egy hölgy kiszúr, látott a vonatról és örül, hogy ideértem (ő nem vett jegyet). Jó utat kívánunk (máskor, másoknak is) és egy darabig ez a kívánság és a beteljesülése foglalkoztat. Hálás vagyok a jókívánságokért. A terv: nyomom, amíg bírom és 17 óra. És akkor lesz jó az út, ha sikerül? Vagy egyszerűen elég beérni sérülés nélkül, a teljesítmény tudatával és az élményekkel? Vagy már az is jó, hogy itt vagyok úton?   Vértestolnai műút és a hot dog: Egy hölgy gyorsan frissít (mögöttem érkezik, előttem távozik, bár lehet, hogy én vagyok lassú), a hot doghoz extra szalvétát kérek.   Bányahegy: Éppen harangoznak, nem hallatszik, de tudom. Pár nápolyiszemmel gazdagabban indulok tovább.   A Gerecse vörösben először: Most a falevelek festik rozsdás színűre a hegyet, nagyon szeretem az őszt. (Igazából mindig azt az évszakot, ami van és most ősz van.) Közben „légüres térbe” kerültem, akit utol lehetett érni, azt már sikerült, az előttem lévők meg minimum azzal a sebességgel haladnak, mint én. Az üdülő környékén felhasználom az extra szalvétát. A sziklák felüdítenek, köszöntöm a Szűzanyát.   Bajóti műút - Péliföldszentkereszt: Aztán csak akadt még egy utolért hölgy, aki sétál, fut, vagyis túrázik és 70-en van és bizonytalan Péliföldszentkereszten, ahol, ha más nem is, az látszik, hogy az egyháznak pénze van. (Eszembe jut Ady Egy kis séta c. írása, amikor az ingyenélő váradi kanonokokat pellengérezte ki cikkében, amiért kapott három napot. Az esetet feldolgozó könyv fülszövege szerint a fiatal Ady nagyon okosan védte a maga igazát. A könyvből kiderül, hogy ügyvédje javaslatára nem szólalt meg, nehogy súlyosabb büntetést kapjon. Utóbb Ady azt írja, hogy ő nem bántott meg senkit, hiszen mindenki ingyenélő akar lenni. Magából indult ki.) A bizonytalanság meghozta gyümölcsét, a templom mellől nézegetjük a kis tavakat, amit jobbról kell mellőzni (szóval vissza). Aztán a kék + sincs nagyon felfestve, de emlékszem az útra tavalyelőttről.   Mogyorósbánya: Féltáv 7 óra alatt, vagyis a másik felére van 10 óra. Igaz, az a durvábbik, sötétebb fele. Zsíros kenyér, tea, kicsit megmosom az arcom, szerzek egy kis papírt (biztos, ami biztos), előre küldött táskám magamra veszem és örvendek, hogy még nappal van (két éve innen már lámpáztunk) és láthatom az első komoly emelkedő után a Hegyes-kőt, a Nagy-Getét, balra pedig Esztergomot a bazilikával.   Nagy-Gete: Brutális, mint mindig (úgy írom, mintha állandóan ide járnék szívni). Az előhegyéről látom a naplementét és a Gerecse másodszor is vörösbe öltözik. Sikerül világosban felérni, sőt lefelé sem kapcsolok lámpát, bár ez már elég rizikós. De megóvnak az alkonyi lepkék.   Dorog - Kesztölc: Egy kanyart sikerül elnéznem (a Petőfi térnél), de nem vészes. Viszont egy kolléga nem veszi észre a patak után a jobbkanyart, megy balra, kiabálok utána, a kutyák mind reagálnak, de ő csak megy tovább. Nem hagyom annyiban és jó útra térítem. Egy darabig együtt haladunk, dicséri a kesztölci lámpásokat, de így sem lesz magnézium a görcsére. A Kétágú hegy aztán megfogja, kissé engem is, de egyszer minden emelkedő véget ér, és már csak a Kevély marad hátra.   Pilis-nyereg: Rögtön kiszúrom a biciklit, aztán ebből lesz pár városi történet. Én egy frisset hozok (tegnap a Nyugatitól a Várig 10 percet vertem a taxira), a kód helyetti pontőr (aki Zuglóból tekert ki ide, és már ez önmagában elég, főleg úgy, hogy haza is kell menni) közelebbi és távolabbi emlékeit idézi a munkahelyre járás és az udvarlás témaköréből. Eszegetek egy kicsit a hozott anyagból. Nemsokára találok egy elhagyott itinert, 40-es, de nem érem utol.   Szántói-nyereg 4 km: Ettől a hírtől elég rosszul lettem. Pedig tudtam, hogy jön majd a kacskaringó, ahol majd rugdosom a köveket. (Ezt még nem tudtam, de így lett.) Hirtelen előjött minden bajom, éhesség, szomjúság. Nincs, csak az a 4 fok körüli vizem, amit egy percig a számban kell melegíteni. Persze a térdeimnek sem hiányzott már a lejtmenet. Kövek, kanyarok, krízis. A nyeregben aztán van meleg, zsíros kenyér, mandarin, hideg tea. Csak egy dologra vágytam, hogy valami meleget ihassak, sajnos ez nem jött össze, ezt a mandarinokkal kompenzáltam. Szétesettségemet mutatja, hogy fél órát voltam a ponton (Krisztián, aki még a lábát is kezelte később jött, hamarabb ment). De ennem kellett. Kint aztán jött a megszokottnál is durvább hidegrázás. Még a számolgatástól is elment a kedvem, mert fél 10-kor indulok és a maradék 18 km-re már csak 3 óra van. Meg is fogadom, hogy mostantól nem törődöm az idővel.   Kevély: Emlékszem, hogy a Csobánkai-nyereg után furfangos az út. Valójában nem furfangos, csak balra kanyarodik, pedig azt hinném, hogy egyenesen fel. Aztán a taknyon, nyálon felküzdöm magam. Kiderül, hogy már csak 7,5 km van hátra, az órámra nézek és gyorsan el is felejtem a nem is olyan régen tett fogadalmam, még van másfél óra a 17-ből. A Kevély lefelé nem is volt annyira vészes (valaki nagyon szidta a köveket és megfogadta, hogy az Alföldre megy inkább a homokba túrázni). Szél azért volt, hogy annyira ne érezzem jól magam. Már a város határában járok, mikor újra rámtör a hasmenés, de nem engedek neki.   Békásmegyer - Cél: 00:23. Két ingyen virsli sör nélkül, két szelet kenyérrel, mustárral, egy kancsó meleg tea, elem a lámpába, kis öltözés, útvonaltervezés, biciklit kikaparjuk a szertárból. Közben beér Attila is Krisztiánnal. Reggel még azt mondta, ha 2 órára beér annak örülni fog. Még 1 óra sincs.


Utózmány: Negyed kettő lesz, mire elindulok biciklivel Vácra. Az első fél órában keresem a Megyeri-hídra felvezető utat egy kicsit hiányos Budapest térkép alapján. A térdeim üdülnek. Nyomom a kettes úton, nagyon jó az idő, nincs forgalom, egy darabig számolgatom a kocsikat, aztán Sződligetnél már nagyon a Hétkápolnát akarom látni. Kezd sok lenni.   Szumma: Nagyon jó idő volt, minden úgy alakult, ahogy a meteorológiai szolgálat jelentette, az eső elállt, a Nap kisütött (hosszas vajúdás után). Az útvonal jól követhető volt, a fényvisszaverő prizmák nagyon jó szolgálatot tettek, ezért külön köszönet jár. Abból adódott némi feszültség, hogy mi jár a futóknak, mi a túrázóknak. Az egyes pontok sem voltak ebben egységesek (bár lehet, hogy előre meg volt határozva, hogy az adott helyen mindenki ehet mindenből pl.: Vértestolna, Bajót, de Bányahegyen, Dorogon, Szántói-nyeregben nem lehetett). A mandarin nagyon jó volt. Egy leves is jól jött volna valahol. Esetleg magnézium, só olyanoknak, akik azt gondolták, hogy nem lesz rá szükségük és aztán mégis lett.

 
 
 Túra éve: 2016
OttorinoTúra éve: 20162016.11.16 13:48:07
megnéz Ottorino összes beszámolója

A TAVALYI ISZINIK ÓTA KÉSZÜLTEM ARRA, HOGY A 2016. NOVEMBER 12-ei SZOMBATON AZ ÖTÖDIK TELJESÍTÉS UTÁN JÁRÓ ÉREMÉRT RAGADJAK VÁNDORBOTOT

Már hajnalok hajnalán fenn voltam, hogy időben kimehessek a Délibe, a 06:20-as vonathoz. A párkányon eső dobolt. A négy órai hírek országos esőt, magasabb helyekre havas esőt, havazást, erős szelet, széllökéseket mondott. Az egész ország területére figyelmeztetést adtak ki a várható nagy mennyiségű, különböző halmazállapotú csapadékot hozó mediterrán front érkezése miatt. Szomorúan dőltem vissza a vackomra. Mondják inkább azt, hogy papírkutya vagyok, de nem fogom szarrá ázatni magam, és nem fogom hagyni, hogy keresztülfújjon rajtam a szél, miközben a sarat dagasztom!

   Egész álló nap szakadt az eső. Már-már a NIK 40 éjszakairól is lemondtam, ám este 8 felé, Pest fölött hirtelen elzárták az égi csapokat. Nyomban felhívtam Asciimo-t, hogy elfogadják-e a nevezésem, ha 22 óra után pár perccel érkezek meg Dorogra. Igenlő válaszára menten beleugrottam a cipőmbe, és az Árpád-hídi parasztelosztóhoz siettem, ahonnan 21:00-kor indult a non túrázókkal és személyemmel zsúfolásig megtelt busz. (Nem hittem volna, hogy szombaton késő este ilyen sokan közlekednek távolsági buszilag.) Annyian szálltak le, s fel az egyes megállókban, hogy több, mint 10 perc késéssel és tövig rágott körmökkel érkeztem Dorogra. A tranzit- és rajtoltató kocsmában minden túrázó, aki ismert, azzal cikizett, hogy csak a 40-et csinálom, ugyanakkor elárulták, hogy Mogyorósbányán söpörni lehetett a buliból kiszálló agyagkatonákat.

   Az esővel szerencsém volt, mert már mind lent volt a földön, az esőkabátom a túra közben végig benn lapulhatott a hátizsákomban.

   Kesztölcön csupán kétszer tévedtem el az ugatástól hangos házak között. A Kétágú-hegyre való felmászás közben találtam egy hátizsákvédőt. Felkiabáltam az előttem járónak, hogy leesett az óvszere, de ő visszakiabált, hogy nem az övé, ezért összetekertem, és elraktam. (Célban leadva.) Utána, a fennsíkon, amikor végre lélegzethez jutottam, mobilom SMS érkezését jelezte. Egy szolgáltató cég üdvözölt a hálózatán. Miközben néztem, hogy ki az, és mit akar, belegangoltam egy bokáig érő sármedencébe, ami azon a tájon nem volt ritkaság. Erre heves anyázással reagáltam, elátkoztam a Teleicuka cég összes munkatársát, valamint a le- és felmenőiket hetedíziglen. Ettől azonban a diszkomfort érzésem nem szűnt meg. Hihetetlen, de a Pilis-nyereg felé tartva azt tapasztaltam, hogy a tavasszal még gondot okozó öklömnyi kövekből álló szórat már besüppedt a sárba. Félő, hogy jövő tavasszal ismét szórni fognak. A nyeregből való kikászálódás után is, több helyen, alig kikerülhető, traktor által felgyúrt híg sarak lassították a haladást. A Pilis oldalában hullámzó, hosszadalmas úton már apró pelyhekben szállingózott a hó. Kidőlt fatörzseken, ágakon szépen meg is maradt. A sűrű ködfelhőben nehéz volt kicselezni a több, mint gyakran elém kerülő dágványokat. A szerpentinen ködnek már nyoma sem volt, a metsző, hideg szél mindet elfújta, és ha nem kapaszkodok erősen a botjaimba, akkor vitt volna engem is. A Szántói nyereg etetőpontján nem volt emelkedett a hangulat; a pontőrök tűz mellett, csendben fagytak megfele a pavilonjukban. Egy körözöttes kenyér és egy pohár tea után dideregve indultam neki a maradék távnak, amire a ponton időző Nagy Jani azt mondta, hogy 18 km, pedig ezt igazán nem kellett volna számszerűsítenie. A Hosszú-hegy lankáját hamar kipipáltam, különösebb történés nem volt a Kevély-nyeregbe vezető agyagos emelkedőig, ott is csak annyi, hogy felfújtam a pofazacskómat, és a lehető legkevesebb csúszkálással próbáltam feltolni magam a pontra. A Nagy-Kevélyre fölfelé menet a sziklalépcsők jól jöttek, lefelé viszont óvatoskodtam a csúszós köveken. Lassan kivilágosodott. A békási flaszterlejtő után szégyenletesen frissen, fiatalosan, nulla zombizással értem be a célba. Az ott pihenő tagokhoz képest úgy éreztem magam, mintha öltöny, fehér ing, nyakkendő lenne az öltözékem, pedig én is ott voltam a szeren, még ha 60 kilométerrel rövidebben is. A zsűri asztalán ki volt terítve az ötödik ISZINIK 100-ért járó érmek sorozata, de természetesen én "csak" a NIK 40 első teljesítéséért kapott kitűzőt és oklevelet tehettem el. A sok feladó miatt megmaradt több kilométernyi virsli rövidítése után még elidőztem kicsit az iskolában, hogy gratulálhassak az érkező nap- és tegnap hőseinek, akik a barátságtalan körülmények ellenére is könyörtelenül végignyomatták az ISZINIKET. Megköszönve a rendezést, a HÉV-pótló buszhoz már ragyogó napsütésben mentünk ki.

Ottorino



 
 
atomcatTúra éve: 20162016.11.15 16:46:51
megnéz atomcat összes beszámolója

Somlyóvár. Egy tizeddel a tavalyi átlag alatt. Szürkeség, esik.

Tronyó. Az áztató eső mellé bejön a nyugati szél. Kesztyűt húzunk a nulla alattinak érződő, kb. három fokban.

Koldus-szállás. Terep mitsem javul, dágvány hegyek, de még kb. pariban a tavalyi, 19,5 órás menetidővel.

Vértestolna. Már érződik, hogy a konstans csúszkálás mennyivel többnek hat. Mintha negyven felett járnánk a 26. km-ben. A hotdog, meleg tea isteni!

Vadföld. Francokat vad, idén is be van szántva. Hívjuk csak szántónak...

Bánya-hegy. Még a pontőr panaszkodik, hogy milyen elviselhetetlenül rossz neki, mert hidegben álldogál. Sok megértést nem kap - mi szó szerint a tökünkig vagyunk ázva a három fokos, szeles, zuhogó esős őszben.

Mogyorósbánya. A 7. teljesítés 7. söre. Beveszem a fosatótablettát egy házi készítésű rétesnek álcázva. Remegek, mint a nyárfalevél. Reménytelenül el vagyok ázva. A kocsmából kilépve lámpakapcsolás.

Kőszikla. Végre felfelé menet enyhül a csapadék, a külső réteg szárad picit, szélállóbbak lettünk.  A lefelé vezető utat egyes helyeken hívhatnánk sárcsúszdának. Valaki keresztbekaratézik a gyomromban. Ipari hascsikarás, ami a Tokodi Pincék előtt a depóutcába kényszerít.

Hegyes-kő. A végén az ínszaggató sárral non plusz ultra. A csúcspontot elérve tíz pontos seggelés. Nyakig mocsok lesz a gönc. Lassan barlangtúra?:)

Tokod. A Getére a tokodi disco dübörgésével megtámogatva indulunk, de a karatekid újabb rúgást visz be a gyomorba: a halastónál fosfing parti, bár inkább csak az első fele.:)

Gete. Így, hogy nyakig sáros, csak így szerethető igazán!!!!:)

Dorog előtt. A bányatelep előtt újabb sárcsúszda, majd a karatekid újból kucorog. Felismerés: a házi rétest disznózsírral csinálták. Majd újból a karatekid jut főszerephez, szerencsére a túra során utoljára.

Dorog, Molnár-söröző. Idén is imádnak minket. Mi meg az időjárást, ami végre, 13 óra áztatás után profilt váltott. Most az észak-nyugati hidegbetörés lép a porondra. De! Eső elmúlt, vizes aláöltözet le, pehely elő. 13 óra után először nem negatív a hőegyenlegem. Hihetetlen érzés a meleg.

Kesztölc. Ide átrepülünk. Vegre nem fázom!!!

Kétágú-hegy. A most csatlakozott negyvenesek keccsölnek a felfelén, és elégedetlenkednek, hogy rossz a terep... pedig ha tudnák... nem is!:)

Pilis-nyereg felé. Telihold, holdfény, hátulról egyre lelkesebb szél, mínuszok. Lámpa le, élvezd az ezüstfényt!

Pilis-nyereg. Meg sem állunk szinte.

Pilis-gerinc. Kedves erdészet barátunk megint itt tesztelte a traktorgumikat. Szerintem a srác alvás helyett csuklott.

Szerpentin. Nem finom a -4 fokban szembefordulni a hatvanas széllel. Húzzuk a belünket.

Szántói-nyereg. Szerencsére nincs zene, de van körözött. Plusz az elrejtett sör túrórudival.

Hosszú-hegy. Idén lassabban megy.

Csobánkai-nyereg. Kólapont. Itt azt rejtettem el.

Kevély-nyereg. Az utolsó szivatás kezdete. A nyeregben bevárom Lacit a fagyoskodó pontőrökkel. Tíz pontos térdlemerevedés a jutalom a szénnéázott, meggyötört talpak mellé bónuszban.

Kevély. Odafent jobbról szélturbina. Bokrokon piciny jégkristályok tükrözik a lámpafényt a lazán mínuszban.

Ezüst-hegy. Hogy ez de tetű hosszú tud lenni!

Békás. Utolsó bitumenrally.

Cél. 22:23. Óra leállít, majd mi is.

 
 
Pap GáborTúra éve: 20162016.11.13 19:10:41
megnéz Pap Gábor összes beszámolója

 Beszámoló futó szemmel:


kerektura.blogspot.hu/2016/11/az-idojaras-ne-panaszkodjunk-csak-12.html

 
 
 Túra éve: 2015
atomcatTúra éve: 20152015.12.15 08:54:04
megnéz atomcat összes beszámolója

Iszinik 100


Elég esélytelennek tûnik az yr.no elõrejelzése az autóból nézve reggel 6 körül. Nevezetesen az, hogy fél nyolctól varázsütésre eláll az esõ, és csak este hét körül fogunk róla hallani legközelebb - hó formájában. Zebegénybõl Esztergomig nem esett, de a városhatárt elérve bizony igencsak beleerõsített az égi áldás.


Sebaj, ha már ennyit repültem, készülõdtem egy kis esõ nem tántoríthat el. Szüleim - akik szintén a kocsiban zötykölõdnek velem egyetemben - szerintem teljesen meg vannak róla gyõzõdve, hogy ez az eresztés (mármint aki a kormányt forgatja ott elõl) teljesen félresikerült, de minimum õrült, hogy így is nekivág a csekéy 100 kilométeres “sétácskának”.


Menet közben Laci csörrent meg, hogy a vonaton nevezett, nem kell intéznem a dolgait a startban.


Tronyó mellett a szokásos nagyáldozatot az Esõistennek mutatom be idén:) A faluba kevéssel 7 után érekzünk be. Az emberhurka-vonal elmarad - a meteorológia sikeresen riasztotta el az épeszûbb (?) résztvevõket a rendezvénytõl. Beszélek Asciimoval pár szót, átveszem a nevezési lapom, és kicsit rendezem soraimat. Fél nyolc elõtt pár perccel futok végre össze Lacival, aki gyorsan fut is tovább egy kétbetûs kitérõre. A rajthoz közeli percek izgalmakkal teli várakozással telnek: vajon Laci kétbetûs kitérõje tart tovább vagy a startvisszaszámlálás? Aztán amikor a tömeg már valahol a tíz-kilenc-nyolc… hangos visszaszámlálás közepén tart, túratársam végre kipenderül a szentélybõl:)


Még arra is futja szûkös idõnkbõl, hogy egy picit elõrefurakodjunk a mezõnybe, hogy kevesebbet kelljen elõzni az elsõ pár szûkös kilométeren.


Kettõ, egy!, és megindul az embertömeg. Az elején a terepfutók, utána zárt oszlopban a tûrázóhad kanyarog végig Szárliget hétvégiesen kihalt utcácskáin, hogy a bitument és a civilizációt elhagyva hamarosan benyelhesse õket a 100 kilométeres kaland.


Az ösvényen próbálunk elõrébb jutni a sorban, de elég nehézkesen megy a dolog. Végre elérjük a gerincet az irtással, és kicsit kitágul a tér. Mindenki tud haladni a saját tempójában, kényelmesen. Lacit megnyugtatom, hogy ennek a túrának van egy nagy elõnye: a Mátra 115-tel ellentétben már a 0. kilométerben 100 alatt vagyunk (ami így utólag kicist sántít, mert igazából 101.8 km a táv:)).


Az autopálya mellett caplatva gyors bakancsigazítás. Elkezdte nyomni a lábfejem a frissen fûzött lábbeli. Megérte, mert ezután a gondot elvágták a következõ 19 órára. A Somlyóra jó tempóban caplatunk fel. A tetõn 6.2-es átlagot mutat az óra. Pecsét, rövid szerelékigazítás és húzás tovább a program.


Tronyópusztán némi életre lehet következtetni a kutyaugatásból, de a szagminta alapján nyulak idén sincsenek. Az országutat elérve rongyolunk bele az elsõ kis útvonalmódosításba: a Bodzás-völgybe menet keresztezzük a fõutat és a gerincrõl ereszkedünk alá a szántóföldnek. Okos ötlet, így nem kell a veszélyes fõúton caplatnunk.


Kolduszszállást idén jó negyed órával gyorsabban érjük el, mint tavaly. Csapolunk egy kis fáradt olajat, majd elõbányásszuk az elsõ szendvicseket. Az elsõ 50 igen tempós, erõltetni kell az evést, hogy ne boruljon fel az energiaellátás.


A Koldusszállás-Vértestolnai mûút etap szintén repül. A pontot valahol hat feletti átlaggal vesszük be, ahol némi futócsemege is üti a markunkat. Eddig nagyon jó. A Pes-kõ szélárnyékából kikerülve megcsap minket a nyugati szél, de nem súlyos a dolog. A pontot hátrahagyva enyhe dombon kapaszkodunk tovább, ahonnan ködös-õszies panoráma tárul elénk a Vértes vonaulataira. Van egy handgulata, de azért inkább nem gondolok bele, hogy pár napja itt még a napsütés és a 10-15 fokok kergetõztek:)


A Vadföld idén is mûvelve van. Lassan átnevezhetnénk szántónak.:) Be van vetve valami zöld gempával, ami miatt idén sem lesz átvágás. Végül is az a plusz - ha van - száz méter nem oszt, nem szoroz.


Belekóstolunk a régi út bozótosába egy tíz méteren, aztán a mellette húzódó földúton folytatjuk Bányahegy felé. Mindketten jól bírjuk, és meglepetésemre a sár mintha nem tudna rajtunk lassítani. Pedig azért akad belõle az optimálisnál (0?:)) jóval több…


Bánya-hegy hamar eljön szintén. A pontban az eddigi évektõl eltérõen nincs tûz. Szegény pontõr benzint éget a Suzukival (gy.k. járatja a motort idõnként), hogy ne fagyjon meg, míg tart a szolgálat. Mondom neki, hogy jovõre hozzon karbidot, azzal begyújtja a nedves fát is. Megfogadja a tanácsom. Nápolyi és két perces pihenõ a pontban, majd indulás a Gerecse-oldal meghódítására. A táv továbbra is jól fogy. Eszembe jut, hogy a telefonon meg tudom nézni a tavaly készült képek alapján, hogy hogy haladunk. Kb. 15 perccel vagyunk a tavalyi menet elõtt. Tavaly kicsit kevesebb, mint 20 és fél óra lett a vége tehát nagyságrendileg jól állunk. Reménykedem benne, hogy a hotdogos pontban nem kell idén sorban állni. Tavaly 20 percen keresztül kellett várnunk a jól megérdemelt eledelre.


A Gercse-oldala szerencsére nem kapott túlzottan sok esõt, pedig ezt az agyagban gazdag részt igencsak pokollá változtathatta volna egy több napos, kiadós ázás. Tapad az agyag, sár is van, de lehetne sokka rosszabb is a helyzet. Lacinak mesélem, hogy emlékeimben régebben a Gerecse oldala valami ipar nagy emelkedõként élt, de így, a 6. alkalomra már azért tudom, hogy igencsak könnyed menet ez a rész is - akárcsak a teljes elsõ 50 km.


Sandl-hárs, szlovák hálózat a telón, aztán a Gyermeküdülõ hangulatos épülete következik. A Kis-Gerecse oldalában a szentély újabb idõellenõrzésre ad lehetõséget - itt is fotótztam tavaly:) Kb. 20 percre vagyunk továbbra is tavalyi önmagam elõtt. A fene egye meg, hogy ennyire jó voltam egy éve is - gondolom magamban.


A Kis-Gerecse-oldalról lepattanva, a túra számomra legkedvesebb részének közepén lövünk pár képet egymásról, de szigorúan menetben:) Nem pazaroljuk a drága átlagsebességet holmi fotók miatti megállásokra:)


Pusztamarót, Vaskapu és már hullámzunk is a Bika-völgy felé. A totál szürkeség továbbra is kitart, a napsütés nem opció ma. De legalább nem esik, és fúj a nyugati szél is, ami szárítja a felázott talajt. A téma épp a kerékpározás. Bicajnadrágok, a Tour, wattok, és egyebek repkednek az õszies erdõben szavak formáját öltve. Hamarosan erõs jobbs, és usgyi le Hotdogman pontjába:) Lefelé menet veszem észre, hogy mennyire kényelmes az új zoknim. Már a 40. kilométer felé járunk és kidörzsölõdésnek, kényelmetlenségnek semmi nyoma. Remélem, így marad még egy darabig. Abba, hogy végig így lesz azért így, a 22. százasomon már nem tudok hinni:):)


A pontban kellemes meglepetés: a várakozási idõ 0, azaz nulla perc. A dolgon segítendõ gyorsan kérek egy teát, hogy legalább magamra várhassak, amíg kikaparom az ellenértékét a “pénztárcámból”. Már amennyiben egy túra céljából rendszresített nejlonzacskót pénztárcának lehet nevezni:):)


Laci már tolja a hotdogot, mire csatlakozom az asztalkánál. Végül kb. 4 perc veszteséggel megússzuk a hotdogozást. Zseniális.


Egy nagyobbacska domb választ el minket Péliföldszentkereszttõl, amit kettéharapunk. A tetõn a szokásos telefon haza. A teló vészesen meg van halva: sikerült az iPhone 6-ot annyira vékonyra csinálni, hogy 10 fok alatt zsebben képes kihûlni, és kinyiffantani az aksit. Gyorsan tenni kell valamit: sapkába csomagolom és vissza a zsebbe. A polár védelem - mint késõbb kiderül - segít a dolgon szerencsére.


Az erdõbõl kiérve a tavalyi eljárást követve a köves út helyett az úttal párhuzamos, szántóföldön húzódó földúton haladunk. Jelentõsen puhább. Az azt követõ bitumenezésrõl ez már nem mondható el, viszont cserébe Péliföldszentkereszt nyugalmat árasztó, hangulatos épületei között vezet utunk. Innen már hamarosan Mogyorósbányán vagyunk. Ecsetelem is lelkesedésemet Lacinak. Ahogy kinéz, simán megcsípjülk a Tokodi pincéket világosban idén is.


Mogyorósbányáig egy kis fáradtolajeresztés és két kisebb pukli vár ránk. A második tetején egy új utat csináltak, amire elcsábulnk, de lényegében kb. távra azonos a régivel. Most sem tudom, hogy végül a jel az új vagy a hagyományos úton megy-e, de jövõre azt hiszem, a hagyományosat fogom választani - hangulatosabb:)


Mogyorósbánya, “céllejtõ” - legalábbis az elsõ 50-re -, balos és célegyenes a Kakukkba. Odabent kezelhetõ a tömeg, a mezõny nagy része még valahol mögöttünk. Nem csoda, 6-ot mutat az átlagsebesség az órán. Lacit már elõre készítettem lelkileg, hogy az elsõ 50 elsõ érdemi pihenõje sem lesz túl hosszú életû, mivel tepernünk kell, hogy minél több távot lenyomjunk az éjszaka királynõjének érkezése elõtt. Laci pecsételtet, én kikérek két sört. 10 percet terveztem, végül 15 lett, de lényegtelen. Ennyi belefér, nagyon jól állunk!


A kocsmából kijövet a fejlámpák még várhatnak a mûszakkezdetre. Sokkal elõrébb vagyunk, mint tavaly. A Kiõszikához menet - ahol tavalty már igencsak vártuk az erdõ végét -, semmi gond a fénnyel. Az erdõben is jól látni, biztonságos a haladás. A pincékhez levezetõ út Asciimo ténykedésének köszönhetõen eltéveszthetetlen. Hol van már a 2008-as kavarási lehetõgég?:)


Szaletli, keresztezõdés. Nyomok egy fotót a fényhelyzetrõl. Lámpa továbbra sem kell, innentõl minden lépés rekord a nappal megtett távolság tekintetében. Kiváló!


A mûúton gyér a forgalom. A felmenõ jobbost sem nézzük el így hatodjára:) Lelkesít, hogy úgy tûnik, megcsípjük a Hegyes-követ lámpa nélkül. Laci nem emlékezett az utolsó ínszaggaó rövid felszökésre, de lehet, hogy így második alkalommal már emlékeibe vésõdik:) Felérve, a famentes területnek köszönhetõen még tudunk haladni lámpa nélkül. Pár száz méterre elõttünk két srác szemmel láthatólag nem érzi a kihívást: fejlámpával vizslatják a jeleket. Nem emlékeztem, hogy az út ennyire közel megy a kõhöz, szinte teljesen felmászunk rá, de jó helyen vagyunk. A meredeken alászaladó letörés elõtt már nem viccelõdünk tovább, kell a lámpa.


A tokodi elágazót Asciimo teljesen hülyebiztossá tette - ez a rész már tavaly is ilyen volt. Ennek ellenére egy kollega gyõzködni kezd minket, hogy menjünk el a susnyásba, a mezõn át a villanyoszlopok, a régi kék kereszt felé. Pechére Asciimot pont megkérdeztem, hogy idén is megyünk-e Tokodra, és melegen ajénlotta azt az irányt - tekintve hogy az van fényvisszaverõzve. A srácot így hamarodsan benyelte az éjszaka sötétje, mi pedig húztunk Tokod felé. Remélem, eléggé ismerte a járást és nem tévedt el. Ha nincs fényvisszaverõzve, eléggé el lehet ott kolbászolni a sötétben.


A Getét  már elõre várjuk. Reggel, korán mutattam a szülimnek az autóból a startba menet, hogy majd ott fogunk felmenni - de az még arrébb van. Hát eljött. Tokodról kimegyünk, kis lófrálás a Halas-tóig, aztán kezdõdik a második ötven egyik legnagyobb szivatása, a Gete. 340 méter szint kellõen kevés (2,34 km) távon. Fincsi így a második ötven elején. Odalent toltam is egy gélt a 2013-as eléhezés emlékétõl tartva. Így hatodjára az ember már tudja, hogy ennek a mászásnak mindig azután jön el a vége, amikor az ember már végképp úgy gondolná, hogy fent van. Idén sincs ez másképp, de csak eljön az a fránya csúcs a tûzzel és a kedves pontõrökkel, akik pálinkával kínálnak. Mire - idei gete-mászásomat megünneplendõ - lehúzom Laci is a csúcsra ér. Fent rövid kis szusszanás, aztán hajrá Dorog!


Egy dorogi sráccal tartunk - stílusosan - Dorogra. A kocsmába hét elõtt valamivel érünk be. Mint mindig, idén is örömmel forgad minket a személyzet. A belsõ is túrista- és sárbarátra alakítva takarófóliák segítségével. Itt bizony sörözni kell!:) Nagyobb pienhõt tartunk, a start óta igazából az elsõt. A vízkészletet is feltötljük. Szerencsétlenkedek egy sort az izómmal, amit betöltés során kétszer is a vizestasakomba ejtek, de ez már csak így van 11 óra gyaloglással az ember háta mögött:) Kint hirtelen marha hideg lesz a benti kellemes klíma fél órás kényelme után. Dorogról immár szokás szerint Google Maps-szel kavarunk ki, és pikk-pakk máris a Kesztülci úton találjuk magunkat. A várostól egy rejtelmesen visszatükrözõdõ szempár búcsúztat minket, amirõl rávilágítva kiderül, hogy egy jól megtermett juhászkutyáé. Szerencsére ma este nincs harcias kedvében. Hosszú lesz még a mûszak. Különben is ezeket még nem kell kergetni, van bõven a szintidõbõl - gondolja:)


Kesztölcre szinte átrepülünk. A kék balosát is csak majdnem nézzük be, így végül szerencsésen a pontba érünk. Itt a pecséten túl más nem vár ránk, így usgyi fel a Kétágú-hegyre. Laciban nagyon mély nyomokat hagyott a tavalyi éjszakai szakasz, amikor egyedül vágott neki a második ötvennek, nem egy két lábon járó túra GPS és rádió kombóval (értsd szerény személyem:)), mint idén. Az egyik mumus az elõttünk álló kihívás volt. Igazából a kék új nyomvezetésével ez a hegy jóval könnyebb lett. Az elsõ kapaszkodót teljesen túristabarátra redukálja az új irány, a gerincet elérve meg már felmegy az ember, mert merre is mehetne másfelé a vak éjszakában?:)


Felfelé kapaszkodva futunk össze dorogi barátunkkal, aki a városban hazaugrott, és ezek szerint még így is jobb “szintidõt” pihent, mint mi:) A tetõre együtt érünk. Jópár kilométeren át együtt halad innen a három fõsre bõvült kis csapat. A gerincen megyünk, mint akit dróton húznak. 21:32-re vagyunk a Hõsi Emlékmûnél. Itt már majd’ 40 perc az elõnyünk a tavalyi menethez képest. Magyarul ha innen tartjuk a tavalyi tempót, akkor meglesz a 20 órán belüli cél. A padoknál népesebb kis csapat verõdik össze, szinte mindenki szusszan egy percet. Az egy percet némileg pejoratív értelemben kell venni ebben az esetben, ugyanis az idõérzék így, 75 km tájékán már végképp megborul. Amikor kérdem a srácokat, hogy szerintük mennyit pihentünk, mindketten azt felelik, hogy 5 percet - valójában 15-öt.


A gerinc további része eseménytelen. Leszámítva, hogy én egy elágazást sikeresen töröltem emlékeim közül, de így legalább ezen túl biztosan fogok rá emlékezni. Eredetileg az idõjósok este hétre ígértek csapadékot, mégpedig havat a Pilis környékére. Szerencsére az égi áldás eleddig váratott magára, azonban a Plis-tetõ felé közeledve némi hátszéllel megtámogatva megérkezett a tél elõhírnöke, a hó. Illetve csak amolyan szállingózásféle, de azért hó. A helyzet bõven kezelhetõ, még csak mutatóban sem marad a természet téli leplébõl.


Eljön a végtelen kanyargás a szerpentinnel, ami ismét csak nehezen akarja leadni az orrát, de cserébe kiváló rálátás nyílik a Kevélyt a Hármas-határ-hegytõl elválasztó völgy végén pislákoló Budapestre. Szépen látszik a Hosszú-hegy is, mögötte a Kevély sötét és fenyegetõen meredek tömbje szökik fel a higanygõzfényben fürdõ esti égbolt horizontján.


Végre száguldunk lefelé, csökken a szint. A sorompóig istenes a helyzet, ott fáradtolajeresztés után némileg kényelmetlenebb rész következik, ami kis is tart a piros keresztezõdéséig. Az út egyszerûen eltéveszthetetlen. Asciimo itt is lelekiismeretesen fényvisszaverõzött, ami igencsak sokat könnyít, ha valaki nem ismert a terepet.


A Csévi-nyereg egy régen várt motivációs pont: elõzõ nap itt rejtettem el magunknak két jobb fajta sört:) Igencsak jól fog esni az izomlazító így, 82 km felett:) Kiásom a kincset, aztán irány a pont, ahol mandarin és mákos búrkifli a kiegészítés. A sör gyorsan, a kifli lassabban megy. Néha a mák megfekszi a gyomrom, most is tartok tõle, hogy nem lesz jó vége a mókának. Végül magammal viszem a kifli végét, aztán a természetnek adom a maradékot emésztés nélkül:)


A start már moonwalkos, de bíztatom a galerit, hogy toljuk meg a Hosszú-hegyet, ami szerintem Magyarország legideálisabb profilú túrahegye. Nagyon lehet rajta menni:) Idén sincs ez másképp, miután a hadirokkantosztag végre elkezd hasonlítani valami ütõképes teljesítménytúra-csoportra (kb. 5 perc:)).


Dráljuk a Hosszú-hegyet, és az erõltetett tempónak megvan az eredménye: 54 perccel vagyunk a tavalyi eredményem elõtt. Innen már szinte biztos, hogy meglesz a 20 órán belüli cél - már amennyire biztosra lehet venni bármit is egy 100-as túrán.


Útközben több túrázót is leelõzünk, akik energiaterünket átvéve újravitalizálódnak és földre szállt Túraistenekként szántják velünk egyetemben a hajnali Hosszú-hegy szent gerincét:) Mindez egészen addig tart, amíg Lacival le nem tekerjük az erõteret a Csobánkai-gerincen: kólaszünet:) Ahogy megállok, a begyújtött Túraistenek csapata is varázsütésre megáll - szakszóval devitalizálódik:) Szólunk is nekik, hogy nyugodtan menjenek, mi tartunk egy kólaszünetet:) Szétszéled a mezõny.


A kólaszünet után mi is húzzuk a belünket. Ez az utolsó “kis” hegy. 150, aztán megint 150 szint. Meg elõtte a soha véget érni nem akaró irányraállás, amikor az ember már az agyát elunja a lassan érkezõ meredekre várva. Aztán csak meglesz idén is. Feltekerjük a motort, és hajrá. Laci picit lemarad, de azért keményen tolja õ is felfelé. A pontban tûz pontõrrel - vagy fotdítva? - így a 90. km-ben már mindegy, csak valaki pecsételjen!


Laci felér, kis szerelékigazítás. Ismét elkövetem azt a hibát, hogy úgy emlékszem, innen már viszonylag közel a tetõ. Pedig emlékszem rá, hogy tavaly meglepõen sokat kellett még a valaha volt túristaháztól kapaszkodni. Idén már jobban fel vagyok készülve lelkileg, de még így is igencsak messze van a csúcspózna:) Egy sráccal érek fel. Laci után kiabálok, nem jön válasz. Pár perc várakozás, aztán megérkezik. Kicsit leteremt, hogy azért ez távolabb volt, mint mondtam - igaza van, én is megszívattam magam lelkiekben:) Sebaj, innen már csak 7 km a cél!


Elindulok le a bokatörõn. A vízhólyagok nem szeretik túlzottan. Érdekes módon a sarkaim hátulján, körbefutva alakult ki egy-egy nagy vízhólyag, amit a Hanwag baki még sosem csinált. Aztén eszembe jut a szeptemberi túra, amikor egy Salamon futócipõt teszteltem. 35 km alatt rendesen helyben hagyta a sarkaim ezen részeit, én barom pedig nem nyitottam fel és végtam le az elhalt bõrdarabot. Így most elérkezett a bosszú: A vízhólyag visszavág. 


Laci sajnos nem bírja tartani a leflét. Mikor az Ezüst-hegyre érek, kérdezem a hátulról érkezõ srácokat, de sok jó hírrel nem szolgálnak. Várok pár percet, aztán tovább battyogok. Végre elhagyjuk a Papp Ferenc barlangot, és kiérünk a rosszhírû vízmosásos útra, ami a szememben rengeteget javított az ázsióján az elmúlt pár idényben:) Idén sem okoz csalódást, viszonylag jól járható.


Végre a Csobánkai út: célegyenes. Bekapcsolom az órán a navigációt, mert a gimibe még csak egyszer mentem, tavaly.


Hamarosan közvilágítás és bitument fogok. Meredek utcácska lefelé. Végre a széles út, aztán egy sráccal némi kitérõvel - meglátogattuk a gimi fõbeháratát is:) - 19 óra 34 percnyi gyaloglással a hátunk mögött benyitunk a cél ajtaján. Sikerült a terv: 20  órán belül vagyok.


A célban Asciimo üdvözöl és gratulál immáron hatodszor. Az életben vannak dolgok, amik  sokadjára is jól tudnak esni:) Szüleim már várnak. Gyors virsli, tea, közben pedig Laci is betoppan szintén bõven a 20 órás limiten belül. A Kevély finoman szólva nem nõtt a szívéhez, de azért szerintem jövõre is biztosan jönni fog, hogy együtt harcoljuk végig ezt a csodálatosan szép 100 kilométert.:)


Köszönjük szépen a rendezõség áldozatos munkáját, amit az idei túra megszervezéséért végeztek! Jövõre hetedjére ismét!:)


 
 
 
stabatTúra éve: 20152015.11.27 16:03:05
megnéz stabat összes beszámolója

Iszinik 100


Szokásos szombati ébredés 4-kor, ami különben nincs is túl korán. Kicsit izgulok a pesti átszállás miatt, de Újpest Városkaputól simán átérek a Délihez, bár látok az állomások között futó hátizsákos embereket. Annyira izgultam, hogy a megvett BKV jegyet elfelejtem érvényesíteni, no majd a Deákon, de a köztes jegykezelõ automaták már a múlté. Így a vonaton "érvényesítem" a körülöttem ülõk felháborodására, hiába magyarázom, hogy leutaztam az árát, Zoli szerint ezt inkább ne mondjam el senkinek, nem is mondom, írom. Aztán az igénytelenségi versenyt (biztos rendeznek ilyet is, de ez most nem hivatalos volt) is megnyertem. Valahogy a ruhákra terelõdött a szó, mondtam, hogy a múlt héten a Budai-hegységben túráztam, utána a ruha a szennyestartóban landolt, de mivel nem került mosásra, hát péntek este onnan halásztam ki. Túl jól bevált, hogy most ne abban jöjjek. Egy darabig volt csak kellemetlen, utána egymáshoz edzõdtünk.


Nevezek a vonaton, megkapom az itinert, fel is lelkesülök, hogy legalább elolvasom, mert soha nem szoktam, csak utána. De most is csak az elsõ oldalig tart a lelkesedésem. Tetszik, hogy "aki ezek ellenére eltéved, sajnos nem áll módunkban megkeresni" - de nem is tévedtünk el. Zoli, Oszi és Szabolcs társaságában indulunk a tömeggel fél nyolckor, kicsit szitál az esõ, de eláll, aztán nagyon jó idõ kerekedik. Ahhoz képest mindenféleképpen, amit ígértek. Harcolok a mûúttal, keresem a szélén a murvás és egyéb lehetõségeket. Valahogy nem sikerül ráhangolódni a tájra, a Pes-kõ oldala fog meg elõször. A vértestolnai harang figyelmeztet, hogy dél van. Bányapusztán ebédidõ, van némi nápolyi, - hányszor megfogadtam már, hogy túrán nem eszek nápolyit, vannak rossz emlékeim - ezért melléteszek egy csomag kekszet. A Gerecse oldalában kanyargunk enyhén emelkedve, a Serédi-nyaralóra várok, fel is bukkan idõvel, felidézõdnek az ide vezetett kerékpáros és földrajzos túrák. (Kicsit elmélkedem Serédirõl, fõleg az jár a fejemben, hogy '44-45-ben nem mentette az életét, hanem Esztergomban maradt, a híveivel, pedig elfogyott a gyógyszere, aztán meg is halt.) A Kis-Gerecse medvehagymái is eszembe jutnak, de a sziklák is felvidítanak, kisebb lemaradásomat itt dolgozom le a többiekkel szemben. (Majd a végén már elegem lesz a sziklákból.)


Pusztamarót után 1526-ról elmélkedünk, Doboziról (neve nem jut eszembe) és feleségérõl, meg Mohácsról. Zoli elsõ Iszinikes élményeit hozza elõ: "Erre a kapura emlékszem, hóban és sötétben mentünk át rajta. Látszik, milyen gyorsan haladtunk." A Bika-völgyben hot doggal töltekezünk, meg egy teával, dicséretes buzgósággal és gyorsasággal készülnek az újabb adagok. "Százason vagy? Nincs pecsét, de van hot dog." Jobbra, balra hegyek magasodnak, idõvel sikeresen megfejtjük, hogy melyik a Nagy-Gete (egyre többször szóba kerül a neve). Az Öreg-kõ határozottan ismerõs, de másfelé még nem jártam. Mogyorósbányára - a tervek szerint - világosban megérkezünk, szusszanunk is egyet. Szigorúan porciózott adagokat kapunk (egy zsíros kenyér, egy tea), szerencsére a tea nagy adag, és Zoli is felajánlja az övét, így panaszom egy szál sem lehet. Induláskor már sötét van, elõveszem a lámpát, de még nem kapcsolom be. "Majd mikor szétrúgjuk a harmadik sziklát, akkor kapcsoljuk be." Egy lepke röpdös elõttem egészen hosszan (azért fél perc nem volt), "alkonyi lepke lebeg már, s pergeti szárnya ezüstjét". A Hegyes-kõre azt hiszem, hogy már a Nagy-Gete, de társaim kijózanítanak, pedig milyen kellemes volt fölfele. A sötétben is jól látszik a mészkõ pados és félrebillent rendje. Hip-hop máris Tokodon vagyunk. A reggel említett Nemzeti Dohányboltba azonnal bekanyarodik Zoli és Oszi, Szabolccsal kint várakozunk, egészen addig, míg azzal a hírrel jönnek ki, hogy itt még van némi enni- és innivaló a túrázóknak, rögtön lecsapunk rá, többek között az utolsó két banánra.


A Nagy-Getére végül négykézláb másztam fel (itt-ott) és el kellett ismernem, hogy tényleg meredek. És nem volt túlzás róla annyit beszélni, most már azt gondolom, hogy a magnézium sem biztos, hogy túlzás volt. A túloldal lankáin lecsorogtunk, Dorogon Szabolcs betéve tudta az utat, így a tévesztésemet gyorsan korrigálta. A kocsmában (pecsét - már Iszini-nél járunk és vásárlás után) bevettük magunkat a kényelmes fotelekbe és olykor-olykor felpillantva megtekinthettük, hogy alázza meg a Barcelona a Realt, a negyedik gólt még láttuk is, de a meccs már véget ért, mikor rászántuk magunkat az indulásra. Kesztölcön túl megkaptuk a K betût is és nekivágtunk a Pilisnek a változatosság kedvéért a Z jelzésen haladva. Útközben a Z és a Z+ balra mutatott, viszont az út egyenesen haladt, ez egy kis kavarodást okozott, de a jelek nemsokára szétváltak és a Z visszavitt az útra, ekkor szakadtam el átmenetileg a többiektõl (akik egy darabig talán nem is tudták, hogy merre járok). Valószínûleg jobb lett volna õket bevárni, mert a leglankasztóbb szakasz következett, a hóesés nem zavart, inkább a hosszú síkkal nem tudtam megbarátkozni, de a lejt is kínzónak bizonyult (tekeredik a kígyó). Aztán az egyik kanyarban lekiáltottak, hogy én vagyok-e, és csodák csodájára én voltam. Meg is mondtam: én vagyok. A szántói nyeregre teát ígértek, de volt mákos kifli, amit most nem is tudok teljes mértékben jellemezni, annyira finom és szükséges volt. Persze a tea is, hogy a mandarinról meg ne feledkezzem. Zoli ugyan a fedett helyet hiányolta, de így legalább nem idõztünk itt sokáig. A Hosszú-hegyre visszatért az erõm és a kedvem, ám aztán, ha szét nem is estem, erõsen kínlódtam, Zoli az álmossággal küszködött már egy ideje és a nagylábujjával, én meg a lábammal. Még a Kevélyre fel egészen jól ment, de a mellette lévõ két lejtmenet rémálom volt. A Nagy-Kevélyrõl még becsodálkoztuk a város éjszakai fényeit, aztán jött a sziklázás. Elég erõsen éreztem a combom, a térdem, a lábszáram, a bokám, a talpam, a sarkam mind a két lábamon, hogy mást ne említsek. Mentem háttal is egy darabom, az se volt sokkal jobb. (Lehet, hogy Zoli kedves ismerõse, Gy. döntött helyesen, aki - bár többször is egyeztettek a túráról Zolival - mégsem indult el?) De már nem sok volt hátra. A Hõsök terénél felmerült, hogy feladjuk és busszal megyünk haza, de sokat kellett volna várni. A szalagok nyomán aztán beestünk a Veres Péter Gimnáziumba, ahol Zoli rögtön megörökített minden díjátadást és gratulációt (jó nagy marha vagy). Közvetlen utánunk ért be Kovács Tamás, jó nagyot néztünk, mert állandó túratársunkat, aki most inkább otthon maradt, ugyanígy hívják. Úgy néz ki egy kicsit mégis itt volt. Oszi kisebb késéssel érkezett, addigra Szabolcs már hazaindult, és persze pár virslit is lecsúsztattunk. A teáról nem is beszélve. Egy kedves sporttárs, akit az utolsó kilométereken elõztünk ki, taxit hívott és felajánlott két helyet, amit Zolival rövid hezitálás után el is fogadtunk. Az Árpád-hídnál szálltunk ki sok köszönömök közepette, nemsokára már a vonaton durmoltunk. Majdnem túl is lõttem a célon.


Szóval jó kis túra volt. Köszönjük a szervezést!

 
 
 Túra éve: 2014
kulcsTúra éve: 20142015.09.06 11:34:16
megnéz kulcs összes beszámolója

2014 november Iszinik 100


Elõnyök:


- szép útvonal

- többszöri melegedési lehetõség


Hátrány:


- a táv második, éjszakai fele nehezebb terep a nappali résznél

 

 
 
OttorinoTúra éve: 20142015.03.13 09:28:14
megnéz Ottorino összes beszámolója

ISZINIK 100 (sárga sapka, kék lufi, naplemente) [2014.11.22-23] táv: 102 km; szint: 3027 m; sz.idõ: 25 ó. (TTT honlap adat)

Örömmel hallgattam a hét közepén az elõrejelzést, amely szerint hétvégén ugyan hûvös, borult idõ lesz, de csapadék nem, vagy maximum ködszitálás várható. Létezhet olyan ISZINIK, amelyiken én ne áznék meg? Juhhééj! Ha ez igaz, akkor óriási kegy, hogy az (eddig nekem Maxi) IXI KUPA idei utolsó mozzanatán ennyi könnyítésünk lesz. Hogy azért ne legyen felhõtlen a felkészülés és a várakozás idõszaka, minden elõzetes bejelentés nélkül megfájdult a jobb térdem. Vajon sikerül e szombatig elkenegetnem a fájdalmat olyan szintre, hogy nyugodtan indulhassak a túrán? Péntek estére minden szükséges cucc összekészítve, térdfájdalom alapon. Még egyszer végigfutok a térképen az útvonalon és eldõlök, hogy kipihent legyek a holnapi-holnaputáni kiruccanáson.

Reggel frissen ébredek, de a gondos elõkészítés ellenére a vártnál hosszabb ideig szöszmötölök. Nem baj, nem kell kapkodni, így is bõ ráhagyással érkezek a Délibe. Reck Szilvivel, Gyõri Péterrel és Széchenyi Gerivel ülünk egy négyes ülésen a 06:20-as, Komáromba menõ vonaton; a szomszédos négyesnél lehet nevezni a hosszútávosoknak. Királyság. A tavalyi létszámhoz képest sokkal többen vagyunk. Már elhagytuk Kelenföldet, de még mindig hosszú a nevezésre várók sora az ülések közötti folyósón; a kalauz bácsi nehezen tör magának utat. Az egyéb utasok méla undorral bámulják a tumultust okozó teljesítménytúrázókat. Az éjszakát átlumpolt, csökött diszkópatkányok félkómáját zavarja a felfokozott hangulatú csevegésünk. Kényelmesen megreggelizünk a 07:02-es érkezésig.

Szárligeten 15 centivel megemelkedik a szerelvény, amikor leszállunk a vonatról. Sajnos most sem tudom rávenni magam arra, hogy felmenjek a felüljáróra; a sínek között szökdécselõ, kerítés rácsán magukat átpasszírozó kalandorokkal tartok. Az állomásépületnél nagy a tumultus, de nekünk, akik a vonaton neveztünk csak le kell adnunk az itinerrõl leválasztott kis nevezõlapot bármelyik sárga sapkás rendezõnél. A számos ismert túra "fan" üdvözlése után a felüljáró egyik tartószerkezete mellett, félrehúzódva várjuk a tömegrajtot Darabos Zolival, Végh Gyulával és Tóth Ferivel. Pontban félnyolckor az emberek minden külön értesítés nélkül nekilódulnak. Gyorsan felkapom a földrõl a hátizsákom, ami három másodpercen belül a hátamon huppan, de a tömött oszlop eleje már a falu fõútját keresztezi. Hát akkor ugorgyunk neki mi is, kövessük a megkapó látványt nyújtó, színes, hömpölygõ emberáradatot és a [K-] jelzést. Kiserdõn át vezet az út; sétálósnál nagyobb tempóban nem lehet menni a keskeny csapáson, de mégis van aki a fák között, az avarban csörtetve elõz, ûzött vadként menekül a massza elõl. Nyugodtabb természetûek jámboran kakaós tekercset csévélnek az etetõjükbe. Az M1-es melletti bekötõútra lukadva aztán mindenki olyan tempót diktál magának, amilyet csak bír. Már elértem az üzemi hõmérsékletemet; egy kõmandzsettánál félreállok lekabátolni és cipõfûzõt cibálni. Varnyú Gyuri is itt igazítja a szerelvényét. Amikor visszafordulok a mûútra, akkor látom meg a feliratot: Kõrösi Csoma Sándor-forrás. Tessék! Mindig tanul valamit az ember. Ez alatt a másfél perc alatt mindenki elhúzott a bús pitymallatba. Egyedül baktatok be az M1-es alá, ahol még mindig olvashatók Csanya õsi feliratai, amelyeket a régi KINIZSI utolsó néhány száz méterén zombizók számára, buzdítás-, vagy (rosszindulatú feltételezés) cukkolásképpen fújt a betonszegélyre. A pályától távolodva vége a szilárd burkolatnak, Nagyegyháza határában lankázok. Egy kiszáradt tómederben, mint partra vetett hal, ócska ladik hever. Festék rajta csupán moha. Biztos direkt csapolták le a vizet, mert ilyen sok csapadék mellett nem száradhatott volna ki magától a tavacska. Az úton levõ tócsákat, sarakat kerülgetve abban reménykedek, hogy kelet felé haladva egyre jobb lesz a helyzet, mert itt, a Dunántúlon volt több égi áldás az utóbbi napokban. Kis híd és balkanyar után egy fasorral az úttól elválasztott tó eddig még elkerülte a leeresztést. Késõbb, enyhe emelkedõ után, egy mezõ melletti, szénával megrakott vadetetõnél rekreál egy csoport. Nem a golyóáltali halálra ítélt Bambiék elõl eszik el a takarmányt; a magukkal hozottat pusztítják. Jobbra térek az elsõ megemlíthetõ emelkedõre, amely felköt egy dózer útra, ami az ISZKIRI 100 végjátékánál kínzott meg a kiálló köveivel, de nem kicsit. Ezen balra fordulok, követve az elnyújtott jobbos ívét. Az indulás óta eltelt "hosszú" idõ után most találkozom csak elõször ismert túratársakkal: Gerstenbrein Istvánnal és Bús Melindával. Melinda zsinórban megcsinálta az összes hivatalos ISZINIKET, ezért holnap, amikor célba ér joggal számíthat a jubileumi, ötödik teljesítés után járó éremre. A kalandos 2008-as túra eseményeit felelevenítve sétálunk fel a turistaházhoz.

1. ELLENÕRZÕPONT: SOMLYÓVÁR TH. Az elõresietett Zoli és Gyula már várnak, Ferike újabb szokásához híven már az elején elszelelt. Bemegyek a kulipintyóba, hogy megszerezzem az elsõ "I" betûs bélyegzést, majd kint, a padnál gyorsan kidobom a taccsvonalról a cipõmbe esett makadámot, "bemosom a hajam, kimosom a hasam", és már indulunk is. A Somlyó oldalában ereszkedve fentrõl hangokat hallunk; ez derék, volt, aki idõt és fáradságot nem kímélve a [K3] jelen felment a tetõre kilátni. Bravó! Mi, az életet beárnyékoló sötét felhõkrõl tárgyalva, komor hangulatban érkezünk le egy murvás útra, amin balra fordulva felkötünk a Tornyópuszta felé vezetõre, melynek aszfaltján jobbra indulunk. Elmegyünk a szag- és állattalan állattelep, majd egy kereszttel ellátott pihenõ mellett. Utóbbinál tavasszal oda-vissza etetõpont volt az ISZKIRI 100-on. Nyelek egy nagyot. Egy domboldalban épült vadászház következik; az udvaron éppen egy mikrobusz méretû, a hátsó lábainál fogva kiakasztott vaddisznót vetkõztetnek ki önmagából. Úgy kétszáz méter után balra letérünk az aszfaltról, hogy egy avaros lejtõn vágjunk át a Tarján-Tatabánya mûúthoz, hogy rajta ismét balra forduljunk. Nemsokára, egy izgalmas, beláthatatlan kanyar után átsietünk az út jobb oldalára majd betérünk az erdõbe. (Mély sóhaj.) Az éles irányváltásokkal tarkított útvonalon megfigyeljük, hogy Zolival az ISZKIRIN visszafelé, éjjel hol mentünk túl az egyik ilyen derékszögû fordulónál, jó negyedórával megtoldva a menetidõt. Kellemes, változatos úton jutunk el a Tarjáni-malom-patakhoz, késõbb pedig leereszkedünk egy útkeresztezõdésben álló pihenõhöz. Köszöntjük az itt falatozókat, és egy fára kifüggesztett kódot írunk be az itinerünkbe.

KOLDUSSZÁLLÁS; KÓD: 128. Az úton jobbra fordulunk, majd a vadászlakot elérve mi is megállunk egy röp restaurálásra. Amíg Zoli rágyújt, addig én belekezdek egy szendvicsbe és a reggelibõl megmaradt kakaóval öblítem le. A háztól a [K-] / [S-] ipszilon elágazásig terjedõ területen közepesnél nagyobb átmérõjû rönkök vannak felrakásolva. Ha még legalább fél évig itt fektetik õket, akkor mindenkinek elsõ osztályú ülõhelye lesz a 2015-ös KINIZSIN, amíg a meleg lét, melyet itt fog kapni, elfogyasztja. A jobbra állított váltó segítségével maradunk a [K-] jelzésen, és enyhén emelkedünk a zúzalékköves úton, ami május végén, idefelé, a rengeteg kilométerrel a lábunkban sokkal kellemetlenebb volt, mint most. Faljuk a távot; átmegyünk a lassan teljesen besüppedõ vad lábrácson, és idén utoljára átkelünk a Tarjáni-malom-patak sárral álcázott, rövid hídján. Juszt se tévedünk le Tarjánba a [K+]-on, az útvilla bal ágát választva egy kerítés mellett lassan beérünk a levéltelen ágak mögül ki-kikandikáló Pes-kõ alá. A hírhedt medenceméretû pocsolyákkal nehezített szakasz következik, de sehol sem okoz fejtörést és/vagy beázást a továbbjutás. Párszáz méteren a mûúttal párhuzamosan megyünk, a motorzaj tudatja velünk a pont közelségét. "T" elágban jobbra fordulva már látszik is a sorompó, és a mûút szürke sávja.

2. ELLENÕRZÕPONT: VÉRTESTOLNAI MÛÚT. Az "S" bélyegzés begyûjtése után rövid idõre félrehúzódunk egy kis falatozásra. Nem telepedünk az árokparton ücsörgõk mellé, mert ahhoz túl hideg van, jobban felöltözni pedig erre a rövid idõre nem érdemes. Mielõtt átfáznánk leindulunk a Tarján-Tata mûútra, ahol pár méteren balra araszolunk, hogy aztán az út másikoldalán egy keskeny ösvényen lépjünk be egy kis erdõrészletbe. Lankás mezõ szélére bukkanunk, és felmegyünk a pár éve lebontott átmászók térségébe. A második volt mászóka utáni vadföld frissen fel van szántva. Hoppá! Történelmi mozzanat következik: elsõ ízben nem vágunk át átlósan a földön, hanem szépen, derékszögben, ahogy illik megkerüljük azt. Bemegyünk a fiatalosba, ami már egyre inkább emberesebb, és keskeny útján kanyargunk, vigyázva a kiálló csonkokra, mígnem kiérünk a "normál" turistaútra. Sokan mondják, hogy az innen a Bányahegyig tartó szakasz az unalmasabbak közé tartozik. Én is hajlok erre a véleményre. Alig várom, hogy meglássam a Héreg felõl feljövõ [Z-] jelzést. Amikor ez megtörténik munkagépek zaját halljuk meg, ami egyre erõsödik ahogy közeledünk. - Mûködik a bánya? - teszi fel a kérdést Zoli, de az ügynek nem járunk a végére, ellentétben a pontig tartó szakasszal.

3. ELLENÕRZÕPONT: BÁNYAHEGY. A "Z" lenyomat ellenõrzése után víz után nézek. A pontõri kocsi tetején egymásba tolt mûanyagpoharakat látok, de a vizet tartalmazó tartályt nem lelem. Amikor a pontõrnél rákérdezek a hollétére, közli, hogy nem van. Nem mondom, hogy emiatt ki fogok száradni, de a tavalyi túrából kiindulva itt számítottam egy pohár vízre, amiben Iso sport tablettát akartam feloldani. Marad az itt felkínált két kocka nápolyi az utolsó korty kakaómmal. Ideje arccal irányba fordulni, hogy ne hûljünk ki nagyon. Elköszönünk, és a megpróbáltatásokat hõsiesen álló, magát még mindig jól tartó, megfeketedett, villámsújtotta fa mellett elhaladva rátérünk a Nagy-Gerecsét hosszan megkerülõ útra. Hamar magunk mögött hagyjuk a nagy, bekerített irtást. A KINIZSIN itt örülni szoktunk, mert perceken belül meglátjuk az órák óta vágyott pihenõt, az egy sátortábor látványát nyújtó ellenõrzõpontot. Most inkább azt várjuk, hogy elmenjünk a Gerecse-tetõre felkúszó [K3] út mellet, ami meg is történik. Jóval késõbb belecsodálkozok, a balra, alattunk feltáruló "mélységekbe". Zolival nosztalgiázunk: A 2008-as, emlékezetes ISZINIKEN, itt hirtelen esti sötétség ereszkedett ránk. Egy degeszre tömött hófelhõ okozta a jelenséget, amelybõl néhány perc múlva granulátum jellegû hó kezdett nem hullani, hanem potyogni. Most is felhõs az idõ, de kimondottan nappali fény van; vaku nélkül fotózza egy öreg hölgy a Schandl-hársat, akarom mondani egy hölgy az öreg Schandl-hársat. Na, mindegy! A Gerecse üdülõ kerítésénél érjük utol Gerit és Szilvit, akik a kékezõ bélyegzõnél álltak meg. Együtt indulunk le a Kis-Gerecse mészköves oldalába, de elõtte észrevételezzük, hogy az út menti dagonyából kiálló, hegyes vakarózó fát augusztusi ittjártunk óta jelentõsen rövidebbre koptatták a józan disznók. Elõre sietek, hogy a keskeny, sziklás ösvényt minél elõbb magam mögött hagyjam. Egy, az útra dõlt fa alatt átbújva, saját botomba botlok meg. Az állva maradásért folytatott, kétségbeesett küzdelmem láttán a mögöttem jövõ kedves túratársaim jót hahotáznak. Végül sikerül tiplizés nélkül lejutnunk a vízválasztó útkeresztezõdésébe, ahol csatlakozik a Közép-dunántúli [P-]. A pusztamaróti emlékhely felé igyekezve, a murvás út kanyarjában álló Rancs fogadó egy kihalt épület benyomását kelti. A török dúlás emlékmûvének rétjén, az esõbeállónál ejtõzõ túratársaktól megkérdezzük, hogy van e "meglepi" pont, majd rövid idõre elhagyjuk a túra útvonalát. NEM! Nem kispistázási szándékkal tesszük ezt, hanem mert kiváló túratársaim kiszáradás közeli állapotba kerültek, s ezt enyhítendõ a szomszédos ifjúsági tábor felé irányítjuk lépteinket. A páratlan szimattal bíró fiúk pár éve kiszagoltak ott egy bodegát, ahol némi jó szó, no meg papírpénz ellenében seritalhoz lehet jutni. Amíg a fiúk frissülnek, addig én kiborítom a cipõmbõl ezt a hónapos retket, amirõl nem tudom, hogy ki tette bele. A padon ülve rálátok az útra; tekintélyes számban haladnak el rajta túrázók. Ez erõsíti azt a véleményemet, hogy idén többen vagyunk a túrán, mint tavaly voltunk. Kíváncsi leszek a Mogyorósbánya utáni népsûrûségre is. Egy kisebb csoport mögé becsatlakozva indulunk tovább. A vadkerítés kapui most is nyitva állnak, amit most is nagyra értékelek. Balra elmegy a [P-], mi pedig elmegyünk a Vaskapuhoz hajtûkanyarogni, aztán bemegyünk a távvezeték alá hullámozni. A tartószerkezetek vonalában kicsupált területen messzire ellátni. Nézem az elõttünk járókat, ahogy éppen egy hullámvölgybõl másznak kifelé. Nemsokára mi is így teszünk, majd egy jobbra indított cikkcakkal letérünk a vezeték alatti útról. Most nem jár elõttem olyan túrázó, akit vissza kéne hívni a cakk kihagyása miatt. Jajdulás-szerû hangot hallatva kordul egyet a gyomrom. Nem olvastam semmit etetõpont ügyben, ezért miközben lefelé rugdossuk az avart a Bajót-Bajna mûút felé tartva, a tavalyi ISZINIK ellátottságából kiindulva megkérdezem Gerit - akit megint utolértünk -, hogy lesz e amerikai virsli odalent. Azt mondja, nem lesz. Püff neki! Mindegy, akkor meg sem állunk Mogyiig, és majd ott tartunk egy átfogóbb restaurációt. Leérve a mûútra, és balra fordulva rajta kivilágított standot látok a kezdõdõ szürkületben. Mégis csak enni fogunk itt, trallala. Közelebb menve, egy reklámtáblára írt szövegbõl értesülök róla, hogy ez nem csak egy sima etetõpont.

4. ELLENÕRZÕPONT: BAJÓTI MÛÚT (BIKA-VÖLGY). ("I"). Egy a pecsét, egy a wimpy, alapon mûködik a rendszer, nehogy valaki többet falhasson fel a fejadagnál. Gyulával egy éppen megüresedõ sziklára telepedünk le az ízfokozott kaját beburkolni. Amikor idefelé jöttünk le a meredeken, bejelzett a térdem, ezért az utolsó falat lenyelése után jól bedörzsölöm fájdalomcsillapító géllel a kellemetlenkedõ testrészt, hogy a továbbiakban ne legyen vele gond. Próbaüzemet végzünk a lámpáinkkal, majd újult erõvel megugorjuk a Kökényes-hegyet. Úgy látszik a fast food (rossznyelvek szerint: trash food) megtette a hatását, mert viszonylag gyorsan és energikusan tolulunk fel a hegy tetejére. Egy horpadásba leszaladás, majd a belõle való kimászás után nem gimnasztikázunk itt tovább, leereszkedünk. A szántóföld-menti úton mintha már jobban be lennének taposva a kövek, mint legutóbb voltak, de lehet, hogy az 5500 Ft-os L!dl-ös téli futócipõ többrétegû talpa kímélõbb kialakítású, mint a több tízezer forintos, neves f0soké. Kár, hogy csak ritka alkalmanként lehet ilyesmihez hozzájutni. Körülnézve megyünk ki a mûútra, és jobbra lekaffogunk Péliföldszentkeresztre, amely nevének hosszúságát egy skót település is megirigyelhetné. Elhaladunk az idõsek otthona, majd a fényszennyezõ módon, alulról megvilágított templom elõtt, és balra letérünk a szilárd burkolatról. Néhányan állnak a [K+] kezdeténél, egyikük az itinerét olvasi. Egy másik túratárs megkérdezi, hogy erre kell é menni. Igenlõ válaszomra azt kérdezi, hogy vajon megengedett e a kitérõ a [K-]-n a Szent-kút felé. - Biztos nem haragszik meg érte a rendezõség - válaszolom -, de kell hozzá helyismeret, mert a [K-]-ról egy ponton le kell térni, ha nem akarsz "ingyen" felmenni az Öreg-kõ pihenõjéhez. Nem biztos, hogy sötétben szívesen vágnék bele egy ilyen vállalkozásba. Végül õk sem forszírozzák a dolgot, leadják a drótot, hogy [K+], és jönnek utánunk a birtok kerítése melletti hosszú úton. A sötét háttérbõl kirajzolódik a még sötétebb domborulat, amin majd át kell másznunk. Elõtte azonban átmegyünk egy sáros kis erdõrészleten, és egy földet kerülve, balra-jobbra kanyarodunk. Én már automatikusan forgolódok itt, de nagyon hasznosnak tartom a fényvisszaverõ lövéseket a megfelelõ helyeken. Egy kicsit meredekebb emelkedõvel visszatérünk a ma már hosszan koptatott OKT-ra, és egyben átbukunk egy klasszikus, terméskövekbõl megépített szekérútra. Ezen egyáltalán nem kellemes a járás, de a cipõm most is jól teljesít. Nemsokára aszfalt lesz a kövezetbõl, és lejtmenetben megyünk a buszmegálló felé. Jó, hogy most nem látni még a faluban karácsonyi kivilágítást, amely elrabolná az õsz utolsó napjainak hangulatát. A megállóban nem várakozik senki, elõtte balra ráfordulunk a Kakukk avenue-ra.

5. ELLENÕRZÕPONT: MOGYORÓSBÁNYA, KAKUKK. A lemattult kék lufi alatti asztalnál megint egy "I" betût nyom a pontõr az itinerembe. Elõször azt hiszem tévedés történt, mert összeolvasva az elõzõ lenyomatokkal ez az "ISZII" betûcsoportot adja ki. Mégsem lehet tévedés, mert az utolsó "I" bélyegzésen a körbefuttatott Mogyorósbánya felirat is szerepel. Hát persze! A Bika-völgyben jött be egy új pecsételés; így majd dadogós lesz az összeolvasott túrnév. Nem baj, csak eljussunk az utolsó nulláig! A pultnál felnyalábolok egy zsíros deszkát és egy nagy pohár jó meleg BORSODI teát. Bent meleg lég, bennem meleg lé, ez tré. Kimék a teraszra, ahol Gyõri Péterrel beszélgetek, amíg eszegetek. Amikor már elfogyott a menázsi bemegyek a fiúkért, de még mindig félig tele van a poharuk a tea buborékos-habos változatával. Végül is eléggé szomjas vagyok hozzá, hogy én is megigyak még fél litert, de a nem habosból. Amikor megint kiülök a teraszra Varga Zsoltiék búcsúzkodnak. - Hova mentek? - kérdezem. - Még csak most kezdõdik az igazi kaland. Ne má'! Hogy bírtok ilyen korán hazamenni? (...) Következõ alkalommal már azzal a szilárd elhatározással rontok be a Kakukkba, hogy ha még mindig ejtõznek, a fiúk, akkor nélkülük indulok tovább és punktum. Szerencséjükre már cihelõdnek, és még egy újabb túratársat, a zirci illetõségû Tomit is megnyertek az expedíció hátralevõ távjára. A teraszon Imre és Kriszta a révbeértek elégedett arckifejezésével fogyasztják a jutalomfalatjaikat és jutalomkortyaikat, nekünk pedig jó utat kívánnak. Visszamegyünk a buszmegállóhoz, és két keresgélõ sporttársnak megmutatjuk a közkutat a bódé mögött. Most nem tankolok, mert van még fél liter üdítõm vésztartaléknak, és nem akarok túlsúlyt cipelni a ránk váró magaslatokba. A megálló melletti utcában visszavesszük a [K-] jelzést, és megindulunk a Mogyorósi-kõszikla felé. Elcsendesülve nyomjuk magunk alá a szintvonalakat. A mélyútban csak a közvetlen a lábam elõtti terepet világítom, nem is kell felnézni. Mielõtt felérnénk, lassan enyhül az emelkedõ, majd a kis fennsíkon el is fogy. Pihenés nincs, a most következõ lejtmenet úgyis más izomcsoportot vesz majd igénybe. Húzom a vonatot; fokozott éberséggel figyelem a jelzéseket, mert van egy trükkös, az út vonalvezetésétõl balra eltérõ, alig észrevehetõ kiágazás. Odaérve látom, hogy fényvisszaverõ lövések is felhívják a figyelmet erre a kritikus pontra. Nagyon korrekt. Szerencsésen túljutunk a keskeny, sántítva járható, U alakú, ösvénynek csúfolt vájaton, majd a gyümölcsös melletti szélesebb, füves lejtõn. Murvát ropogtatunk cipõtalpunkkal a Tokodra vezetõ mûút felé menet. Az út mentén a kerekes kút már a tavaszt, és a K100 csapatát várja. A balra indított 300 m flaszterezés után megint fényvisszaverõ bélyegek jelzik, hogy le kell térni, mégpedig jobbra. Felszívjuk magunkat, mert ismét egy igen combos emelkedõ vár ránk. Megint magamra vállalom a húzóember szerepét, és mint egy összeszokott csapat, egy tömbben mászunk fel a Hegyes-kõ csúcsa alá, és rövid lejtõn leszaladva érünk egy szántóföld mellé, vagyis a Katlanba, ahol majd a távvezeték felé kell indulnunk. Ezt gondoltam én, de megütközve látom, hogy a fényvisszaverõk Tokod irányába akarnak leterelni, tovább a [K-]-on, a [K+] helyett. Többen már el is indultak lefelé. Na álljunk csak meg egy percre! Elõ az itinerrel! Bla-bla-bla-bla... Hát, itt tényleg nincs egyetlen szó sem arról, hogy le kéne térni a [K-]-ról. Opcionálisan sincs megemlítve a Katlanon átvezetõ [K+], vagy, hogy miért van változás a tavalyihoz képest. Hát ez szuper (Katlan nélkül)! Mehetünk lefelé Tokodra. Az öncélúság rettentõen irritál. Ha mást nem, de egy nyamvadt kódfelíró pontot kellett volna ide telepíteni, hogy ne legyen olyan érzése az embernek, hogy fölöslegesen mászott föl ide. Jó, jó, tudom, útvonalkövetés, öntudat meg minden, de legalább valami ideológia lenne gyártva a dologhoz, hogy könnyebben nyelhessük le ezt a békát. Bosszankodva megyek a többiek után a kijelölt irányba. Iszonyúan mélyen lent van a díszkivilágított templom, amelynek az alapszintjére kell lesüllyednünk. Ez a változtatás tekintélyesen megdobja a szintet, mert Tokodról vissza kell majd emelkedni a Gete lábához, amit a löszfal felöl közelítve nem kéne megtenni, sõt ereszkednünk kellene a hegy lábáig. Nehezen tudom túltenni magam a nem várt útvonal-változtatáson, még az sem vígasztal, hogy erre még nem jártam. Tokodot a felsõbb régiójában érjük el; a jelzett utca egy Nemzeti Dohánybolt és a templom elé visz le. A Himnuszt kezdik el lassan húzni a fejemben. Nem merevedek vigyázzba, mert Tokod rengeteg tömény, köhögésre ingerlõ füstöt lehelõ háza elõtt kell még elmennünk, mire elérünk a Gete "feljáratához". Még csak ezután kezdünk az igazi mászásba, de szinte megkönnyebbülök, amikor végre visszakerülünk a megszokott nyomvonalba. A vörös köves vályúban való mászás nagy koncentrációt igényel, nehezítésnek itt a sötétség. Az agynak minden lépést a másodperc töredéke alatt kell megterveznie és levezényelnie a veszélyes terepen. Lehet, hogy az elõzmények miatt van az az érzésem, hogy ennek a Mars béli tájnak soha nem fogok a végére érni. (Ennyit a megkönnyebbülésrõl.) Feljebb, a fenyõfás, enyhébb terephez érve valaki megkérdezi, hogy tartunk e már a Gete felénél. Ki kell ábrándítanom a kérdezõt azzal, hogy kb. majd a helyi Öreg-kõnél lesz a fél táv, amit egy párméteres lejtõ (!) fog jelezni, de onnantól iszonyú durvaság lesz emelkedõileg; úgyhogy nem érdemes latolgatni, számolgatni, rakni kell az egyik piskótát a másik után, ez a leginkább célravezetõ. Tominak még arra is van ereje, hogy szõkenõs és favicceket meséljen. Hálából én is mesélek neki az alkalomhoz illõ néhány kegyetlenül perverzet és morbidot. Egy viszonylag szalonképeset közzéteszek. (A többi a Xxxxxxx szerkesztõségében van.) Kérdés: Mikor megy fel a szõke nõnél a pumpa? Válasz: Ha véletlenül a WC kagyló mellé ül... (Bocs!) Folyamatosan nagyon gyenge szembe szellõ érzékelhetõ. Néhány perc múlva a hidegen kívül füstszagot is hoz magával. Még sokáig kell szagolnunk, mire a lángját is megpillanthatjuk.

6. ELLENÕRZÕPONT: NAGY-GETE. Az "N" bebélyegzése után a légvonatból és a füst elõl egy szélvédettebb helyre vonulunk. Pár korty frissítõ után még mindig nem látjuk, hogy Gyula és Zoli felért volna. Továbbmegyünk, mert állva pillanatok alatt lefagysz (, pedig ez nem is az a túra). Tomit kérem fel, hogy tovább húzza a rövid vonatunkat, de elõbb lekapcsolom a hátizsákján villogó biciklilámpát, mert nem akarok mindent bevallani, mire leérünk a hegyrõl. Az elhanyagolt vas tartószerkezethez érve - amely fénykorában magasfeszültségû vezetéket tartott, és most csak egy szál tyúkbél éktelenkedik rajta -, Tominak beesik egy hívás. Végtelen türelemmel magyarázza el egy autós GPS felélesztését a vonal másikvégén küzdõ feleségének. Már odalent, a Belányi telepnél járunk, mire az asszony az instrukciókat követve sikerrel jár. Mi is sikeresen leérünk az ipartelep elõtti szilárd burkolatra. Egy kismacska szalad ki elénk az egyik házból. Olyan szelíd, hogy hagyja Tominak, hogy felvegye. A kis rühes azt se tudja hogyan dörgölõzzön. Letérünk a [K-] jelzésrõl, és a Csolnoki utcán megyünk lefelé egy kisebbfajta megkönnyebbüléssel a lelkünkben: Megvolt a Gete. Gyula ér utol minket, nem tudja hova tûnt Zoli. Szerintem talált magának egy dumapartnert, vagy valakit, akit istápolni kell. Megszólít egy ember az utcán; érdeklõdik, hogy mi ez az itt szokatlanul nagy számú, egy irányba vándorló hátizsákos. Megmondom, hogy honnan jövünk, merre tartunk, és közlöm a távot is. Gyula még azt is hozzáteszi, hogy van, aki pecázik, van aki gyufaszálakból megépíti az Országházat, mi pedig teljesítménytúrázunk. Emberünk megörül; elmondja, hogy õ 64 éves és szeniorban birkózik. Ez igen figyelemre méltó. Félig-meddig rokonszakma a miénkkel, mert mi a sárral ugyan, de gyakran birkózunk, és egész hegyeket szoktunk magunk alá gyûrni. Most is van elõttünk még néhány, ezért a legjobbakat kívánva a kedves érdeklõdõnek tovább megyünk a sarki pontra.

7. ELLENÕRZÕPONT: DOROG, MOLNÁR SÖRÖZÕ. Mint ezen a túrán általában, most is úgy érünk a pontra, hogy Papucsekék éppen továbbindulnak. Külsõ szemlélõ azt hihetné, hogy üldözzük õket. Pedig tényleg. Ellenõrzöm, hogy P. Zoli és Marcsi hátizsákján rendben mûködik e a PIROS 85-ön megismert villogó elektronika, aztán mehetnek Isten hírével. Odabent Gász Katát üdvözöljük, aki a negyedik és egyben az utolsó "I"-t pecsételi az itinerekbe. Nem vesztegetjük az idõt, hamar átmegyünk a szomszédos éjjel-nappal nyitva tartó boltba. Nagy lehet a folyadékhiányom, mert egy kétliteres kólára nyúl a kezem. Különféle édességek (is) vannak a hátizsákomban, de megkívánok egy islert, és - "...mert Ön ezt megérdemli!" - alapon azt is a kosárba rakom. Visszamegyünk a sörözõ udvarára, ahol a kiürült üdítõs palackjaimat töltögetem kólával, és a megmaradt egy litert eliszogatom az isler mellé. Zoli még sehol. Mi lehet vele? Amíg ezen tépelõdünk, gyorsan kilakoltatom a cipõmbõl az egy óvatlan pillanatban beleköltözött menyétcsaládot. Amikor lehajolok cipõfûzés céljából, kicsúszik egy büfi a sok szénsavas italtól. Pardonnez-moi! - kérem a teraszon vacsorázók elnézését. Ami megtörtént, az megtörtént, nem tudok segíteni rajta. - Na, mi van Zoli, hol voltál? - kérdezem az egy csoport élén beesõ túratársunktól. Nem értjük Gyulával, hogy lehet az, hogy valaki nem tér le a [K]-ról a Csolnoki utcában, amikor már hatszázötvennyolcadszor jár erre. Zoli is átmegy vásárolni, de mi azért lassan elindulunk. Átmegyünk a 10-esen és befordulunk a következõ keresztutcába, a Máriába. De még mielõtt ez megtörténne, észrevételezzük, hogy vannak még hátizsákosok, akik szembe jönnek a fõúton, tehát valószínûleg voltak Zoliékon kívül is olyanok, akik túlmentek. Nem tudom visszaidézni az inkriminált elágazást, nem emlékszem, hogy volt e ott szalag, vagy valami más rásegítés... A sorompó után megkeressük a [K-] jelzést, és jobbra fordulunk. Útkeresztezõdésekben néha meg kell állnunk, hogy rátaláljunk a jelzésre, de a nagy Petõfi fej uralta tér után már elég jól elboldogulunk. Zoli csak sokára ér utol. Azt mondja, hogy a boltban hirtelen sok szomjas és éhes ember jelent meg, és torlódott fel a kasszánál... A lõtér elõtt, ami tavaly (is) célja volt az ÁRPÁD VEZÉR 130-nak, Gyula visszaemlékezik arra a kínra, amit itt élt át. Vízhólyagos talppal még vissza kellett mennie az országúthoz, ahova az autós "mentés" érkezett. Akkor még akadálypálya volt az épülõ vasút környéke, amit a túra után még visszafelé is le kellett küzdeni. Megjegyzem, nekem sem volt sokkal könnyebb dolgom, mert a buszmegálló is állat messze van a lõtértõl. Térjünk vissza a jelenbe, azaz balra térjünk be a Nyársas nevû akácosba! Mintha a Tunguz meteorit kistestvére söpört volna végig a területen. Mocsokul néz ki az egész így letermelve, forgácsosan, szemetesen. A gépek olyan sarat csináltak, hogy csak közvetlenül az õrbódénak odaállított lakókocsi mellett tudunk elsasszézni. Örülök, amikor végre kiérünk a 117-esre, amin balra, aztán egy rövid idõ után jobbra fordulunk, és máris Kesztölcön vagyunk. A megszokott, jól jelzett úton jutunk el a bezárt Hársfa sörözõig, ami elõtt egy kupaktanács ülésezik. Merre tovább? Egyenesen is van [K-] és balra is van. Ez a bõség zavara. Eddig mindig balra mentünk, de tavasszal már módosítva volt a [K-] útvonala, ezért a dilemma. Olvasom az itinert, ami azt írja, hogy a kocsma elõtt balra-jobbra kell kanyarodni. Mire ezt kisilabizálom, a többiek már elszeleltek egy társasággal. Kipróbálom, amit az itiner ír, és találok is arra [K-] jeleket. Az út hosszasan elhullámzik a következõ pontig, ahol már sorban állnak elszökött túratársaim az utolsó betûért, a "K"-ért. (Ezután már a három számjegy következik.)

8. ELLENÕRZÕPONT: KESZTÖLC. A pontõri sátorban, egy kisasztalon másféléves forma gyerek méretû kupa áll. Valamelyik kupamozgalom díjazása ez. De jó, hogy nem én nyertem! Visszahullanék a súlyától a következõ hegy megmászása közben. Már a KINIZSIN is ez volt az útvonal, de éjszaka és visszafelé rohadtul nem ismerem ki magam az új terepen. A kedves pontõrék készséggel megmutatják, hogy merre a folytatás; kezdhetjük támadni a Kétágú-hegyet. [Z-]. Megyünk, csak megyünk egyre feljebb és mindig meredeken. Itt valami árulás van. A múltkor még nem volt ez ilyen magas. Jóval elõttünk két fejlámpa mozog. Már egy ideje figyelem õket, mindig éppen két emeletnyi szinttel magasabban járnak, mint mi. Sokáig úgy tûnik, hogy sohasem fogunk velük egy szintre kerülni, de aztán ez mégis bekövetkezik. A gerincen menve elgondolkodom rajta, hogy az iménti torna kis híján felért egy Gete mászással. Ez az újítás is a nehezítések listájára róható. Na, mindegy. Egyelõre a fennsíkmenettel jól lehet pihenni. Most az elkövetkezõ, durva kövekkel felszórt szakasz ködlik fel elõttem; lesz még itt botladozás bõven. A kövek helyett nagyüzemi fakitermelés eredményét kapjuk. Az út mindkét oldalán olyan sûrû egymásutánban sorakoznak a farakások, hogy még ha akarnánk sem tudnánk eltévedni. Azt mondanom sem kell, hogy ennek mekkora sár a velejárója. Egy keresztezõdésben úgy felgyúrták az utat a gépek, hogy egyszerûen lehetetlen lekvárba lépés nélkül megúszni az átkelést. Egyetlen pozitívum az egészben, hogy talán az ökölnyi kövek is beljebb süppedtek. Csak ne szórjanak ki megint egy új réteget! Anyázós hangulatban vergõdünk el a nyeregbe.

PILIS-NYEREG; KÓD: 512. Abban a bárgyú hitben mászok ki a nyeregbõl a [Z-] / [Z+] jelzéseken, hogy fel már nem jöhetett az a mocsoládi hernyótalpas. Amikor felérünk, majdnem besírok, mert ugyanaz a felpuhított, csúszós híg f0s fogad. Rögtön az jut eszembe, hogy tavasszal problémát okozott volna az erdészetnek, vagy nemtom melyik sóhivatalnak, hogyha kétszáz emberrel több halad át jelzett úton a KINIZSIN, de az bagatell, hogy letermelik, és munkagépekkel feldúlják a fél Pilist. Siralmas. Stílusosan a Nagy-Szoplák oldalában kezdünk bele a szerpentinig tartó hosszú, gyengén hullámzó szakaszba [Z-]. Az eredetileg monoton, de jól tolható út most meg-megtorpanós, sárkerülgetõs, csúszkálós; zabálja az idõt. A [P+] / [K4] elágnál egy népes társaság posztol és kosztol. Itt le se szoktunk lassítani, de most összezavarodottan vizsgálgatom a táblakarácsonyfát. Tomi még a GPS-ét is elõveszi... Nem sokkal a szerpentin kezdetét beharangozó nagy mezõ elõtt megszûnik a lekvár. Ezen a rövid úton érezhetõen begyorsul a vonatunk, plusz két fõt is húzunk magunkkal. A Szerpentin kõgörgeteges lejtõjén is jól vizsgázik a L!DL-5500-as cipõm. Kevésbé borzolja az idegeimet a botladozós szlalomozás. Sõt egy alkalmas pillanatban a csapat élén anekdotázgató Zolit leváltom, és beállok húzóembernek, hovatovább elhúzó embernek. A László-kúpjánál örömmel nyugtázom magamban, hogy ez volt a szerpentin utolsó hajtûkanyarja. Lejtõ persze van még bõven, és a köveket sem sajnálták az útról. Koncentrált figyelemmel érek a megkerülhetetlen sorompóhoz, ami a hegy felöli oldalán, nagyon keskeny kijárt ösvénykén már mégis megkerülhetõ, úgyhogy ezt, a hosszú éveken át megtartott jelzõjét mára elveszítette. Persze aki ennyi kilométer után is tornázni, vagy erõt fitogtatni akar, az akár át is bújhat alatta. Hosszú, de már jobban siethetõ lejtõ következik, ami a Magas-hegyi elág tábláinál szelídül ideálisra. Egyre gyorsulok, a kajapont lebeg a szemem elõtt. Nem az éhség dominál, ide egy általános rekreációt terveztem, magyarul: evés, közben pihenés és idegkisimítás.

9. ELLENÕRZÕPONT: SZÁNTÓI-NYEREG. Sistergõ egy, az itinerembe pecsételt "1"-essel értékeli az eddigi teljesítményemet, majd önkiszolgálásra buzdít a padokkal is ellátott terülj-terülj asztalkájánál. A kiakasztott konyhai falióra mutatói éppen derékszöget zárnak be. Pontosan 3 óra van. Eszerint van bõven idõnk, de én úgy tervezem, hogy 24 órán mindenképpen belül leszek, mert nincs hó vagy egyéb akadály, ami indokolná a 25 óra szintidõ kihasználását. Természetesen a nyugodt evésre, ivásra rászánom a megfelelõ idõt. Megkenek egy karéj kenyeret; egyik felét körözöttel, másik felét pedig sültzsírral; evés közben kólával öblögetek. A hûvösbõl sunyiban kifejezetten hideg lett. Akkor kezdek igazán fázni, amikor a pontra érkezõ Andrea - látván a felgyûrve felejtett kabátujjamat - rákérdez, hogy nem fázom e. A végén, hogy ne fagyjak meg, meleg teát is küldök az egész ételsor után. Elmenõben megköszönjük Sistergõnek a frenetikus üzemanyag utánpótlást. Desszertnek még felkapok egy hámozott mandarint. (Sistergõ elmondása szerint idáig már 40 kilót pucolt meg.) Dideregve vágunk neki a murvás útnak. Botjaim parafafogantyúi kellemetlenül áthûltek. Bemegyünk az erdõbe, majd kijövünk, hogy megint bemehessünk. "Kinn is vagyok, benn is vagyok, jaj, de nagyon boldog vagyok." Á, ne is menjünk fel a hosszú-hegyre, a kód az elõzõkbõl kikövetkeztetve biztosan 2048 lesz. A második bemenetel után valaki kint felejtette magát a murváson, õ most meglátva a lámpáink fényét, a dzsindzsáson tör keresztül a jelzett út felé. Felemelkedünk a Hosszú-hegy gerincére. Szólok a többieknek, hogy figyeljék õk is a kódot tartalmazó plakátot. Alig hogy ezt kimondom, már meg is állnak a fára erõsített kiírás elõtt. Én már túlmentem rajta néhány lépéssel.

HOSSZÚ-HEGY; KÓD: 256. Jó, hogy mégis feljöttünk, mert 2-nek nem az a hatványa a kód, mint ami a logikai sorban következik. Nemsokára hosszadalmas ereszkedésbe kezdünk. Sok a kõ, nagyon oda kell figyelni. A murvást éppen csak keresztezzük, másikoldalán folytatódik a turistaút. Ez is köves, úgyhogy örülök, amikor a Szent-kúti letérõ elõtt valamivel, kitudja hányadszor, kiérünk a murvásra. A letérõnél [K-]-ra vált a jelzés. Hosszas gyaloglás árán érjük el a Csobánkai mûutat; innen már vonzani kezd a Kevély sötét tömege. Belehúzok, mert már túl akarok lenni a síkon. A sarkon álló terebélyes, magányos fától enyhén balra, érdekes módon rövid lejtõ következik. Sarakat kerülgetve, és jobbra figyelve érek a keskeny, srégen kiágazó ösvényhez, amely a nyereg felé menõ kaptatót vezeti be. Egyenletes tempót veszek fel, csak ritkán keresem tekintetemmel a jelzést, így jutok egyre feljebb. A [S-] becsatlakozásánál már tudom, hogy mindjárt nyeregbe pattanok. Patt!

10. ELLENÕRZÕPONT: KEVÉLY-NYEREG. Tûz lobog, teavíz melegszik, de én csak egy nullás bélyegzõlenyomatot kérek. Az utolsó kilométereken már biztosan nem fogok kiszáradni. A rét másik végében éppen eltûnik néhány túrázó a fák közt a [P-] jelezte ösvényen. Nem várok Zolira és Gyulára, én is célba veszem a Nagy-Kevélyt, mint az elõttem járók. Nem sietek, de a magamnak kitûzött szintidõ, a max. 24 óra lebeg elõttem. Fölfelé is óvatosan kell lépkedni, mert a párás, fényesre koptatott kövek csúsznak. Minden kibukkanásnál várom a négy csonkot, ami a csúcsjelzõ fatákolmány lábazata volt egykor. Egyszer csak azt is megpillantom. Innen már tényleg "csak" lefelé az irány. Ez még nagyobb odafigyelést követel, mint a feljövetel. Az ezüst-kevély kényelmes ösvényén Papucsekék hátizsák-villogóit veszem észre. Ezek szerint õket láttam eltûnni a fák között a nyeregben. Leülök egy rönkre, hogy kidobhassam a cipõmbõl azt a sziklát, ami szöges ellentétben áll a sarkammal. Nem hiányzik egy vízhólyag a kilencven-valahányadik kilométer tájékán sem. Zoliék még mindig sehol. Tovább loholok az elõzõeknél kevésbé meredek, gyökérlépcsõs erdei úton. Már jól láthatóan pirkad. Az erdõbõl kiérve a köves, meredek kimosott úton már el is lehetne oltani a lámpát, de biztonsági játékosként ezt a lejtõ utáni kevésbé terepes szakaszra halasztom. Botladozva, dülöngélve érem utol Papucsekéket. Marcsi azt hiszi, hogy velük versenyzek, pedig csak az önmagamnak kiszabott szintidõvel teszem ezt. A sorompó után már nyugodt sietésre lehet váltani, egyre fogynak a kövek, és az ürömi mûút után pedig jól járható út vezet a fennsík telkei és a [P+] jelezte Kõbánya utca felé. Nemsokára hamisítatlan békásmegyeri aszfalt kerül a cipõtalpam alá, most ezen fékezgetve sietek a cél felé. A KINIZSIN úgy érzi az ember, mintha semmi perc alatt ért volna fel idáig; visszafelé ez egyáltalán nem igaz. Finiselés közben gyakran nézek az órámra, latolgatom, hogy mennyivel lesz kevesebb a menetidõm 24 óránál, mert az már biztos, hogy kevesebb lesz. A szélesebb Dózsa György utcát keresztezve ráfordulok a célegyenesre, vagyis a célgörbére, mert a Víziorgona utca kanyarog. Ebbõl az irányból jõve elbizonytalanodom, és a biztonság kedvéért egy kutyáját sétáltató hölgytõl megkérdezem, hogy merre van az iskola. Jól sejtettem, hogy a hátsó bejáratnál lesz a cél, ISZINIK 100 feliratú molinó feszül az ajtó felett. Bemegyek. Elõttem éppen Zsuzska veszi át a díjazást. Én is átadom az itineremet, és megkapom rá az utolsó nullát. A bélyegzéseket összeolvasva a dadogós ISZIINIK 100 szöveg alakul ki. Asciimo a tõle megszokott különleges figyelmességgel adja át a harmadik teljesítésért járó, zöld hátterû, ammonites kövületet ábrázoló kitûzõt és az arany színû oklevelet. 23:40 a menetidõm; még erõsen havajozós stílusban is sikerült bõven szintidõn belül maradni. Az elsõ pohár tea elkortyolgatása alatt kissé lenyugszom, és gusztust kapok az ellátmány virsli elfogyasztására. Ebola hosszú pár roppanós virslit tesz egy papírtálcára. Falatozgatás közben újfent elgondolkodom az itiner útvonalleírása után feltett kérdésen, miszerint: "Na melyik irányból jobb?" Ez a második téma, amivel úgy vagyok, mint Gombóc Artúr a csokoládéval. Ám, ha az idei két eseményt állítom szembe egymással, akkor ebbõl az irányból volt jobb, kedvezõbb. Ez a vélemény azért hangsúlyosan szubjektív, mert a KINIZSIN vízhólyagokkal küszködtem. A meleg is nagy volt, bár az engem különösebben nem viselt meg. A mostani ISZINIKEN számomra az volt a legnagyobb "trauma", hogy a Hegyes-kõtõl a Katlant kikerülve kellett lemenni Tokodra. A Pilis-nyereg környéki sarat nem róhatom fel negatívumként, mert az bárhol, bármikor elõfordulhat. A végtelenségig lehetne sorolni az érveket és ellenérveket mindkét túrával kapcsolatban. Egy szó, mint száz: fenntartom magamnak a jogot arra, hogy akár évente megváltoztassam a véleményemet afelõl, hogy a két túra közül melyik a nehezebb, melyik a jobb... Á, már Zoliék is itt vannak; õk is belefértek még a 24 órába. Mielõtt a HÉV-hez indulnánk, felkérésre Papucsekék csipet csapatáról készítek egy képet az iskolabejáraton díszlõ ISZINIK 100-as molinó alatt. Ez is megvan, még sincs este, sõt...

Ottorino



 

 
 
atomcatTúra éve: 20142014.12.12 22:03:43
megnéz atomcat összes beszámolója

Iszinik ötödször


Idén sem sikerült. Idén sem sikerült sokat aludni és idõben hazaérni a túra elõtti csütörtökön. Pénteken repülök. Otthon szokásos szertartás: kóla, sör elrejtése a nyomvonal mentén, Felvidéken kiflivásárlás, aztán húzás Zebegénybe. Szusszanás, majd indulunk a Morgóba egy fennséges vacsorára.


Vacilálok, hogy melyik lámpámat vigyem, végül a LedLenser H7 mellett döntök. Gyors rámolás, majd minden eddigi túra elõtti ágybekerülési rekordjaimat megdöntve 10-re már fekszem is a meleg kuckóban.


A reggel óracsörrenéssel robbantja szét az álomvilág nyugalmát hajnal 5-kor. A szokásostól eltérõen pihentetõen aludtam. Gyorsan kiverem a szüleimet is a fekhelyüktõl, és pár pillanat múlva már robogunk is az autóban a start felé.


Teljesen meg vagyok gyõzõdve róla, hogy a start 7-kor van, így hajtom édesapámat, hogy meglegyen a 60-as átlag, és elérjük a startot Szárligeten. Az úton szerencsénk van: se köd, se nagyobb forgalom nincs a hajnai órán, így 6:55-re megérkezünk Szárligetre. Búcsú nélkül startolok ki a kocsiból és indulok a starthely felé. Hirtelen feltûnik, hogy mitha a szokásostól kevesebben lennének. Mindenki tök nyugodt. Semmi start hangulat. Asciimo nyugodtan köszön, átadom neki az ajándék Akvivitet, amit az 5. rendezés alkalmából hoztam Neki, és elgondolkodom, hogy milyen rossz is hogy ilyen kevesen lézengenek a startban pár percnyire az indulási idõtõl… Aztán lassan csak leesett, hogy valamit benéztem.:)


Odabent megkapom az elõnevezési lapom, majd rá két percre megérkezik a budapesti töltöttvonat. Ez fogalom. Egy piros acél-üveg kalitka túrázókkal töltve. Mint egy nagy emberhurka. A teljes szerelvény kiürül, ahogy lényegében a túra teljes mezõnye megérkezik a starthelyre.


Nem gondoltam volna, hogy az idei túrán reggel f8 elõtt lámpát kell kapcsolnom, de a két betûs kitérõ rákényszerít:) Ha villany nincs is, legalább víz van. Talán fontosabb, mint az elõzõ, fõleg ha az embernek van fejlámpája.:)


A start elõtt összefutok pár ismerõssel. Trécselés, majd végül Zolival úgy döntünk, együtt vágunk neki a távnak.


A fél 8 csak eljön, viszont senki sem startoltat minket. Egyszer csak a tömeg spontán megindul, és ezzel el is startol az 5. Iszinik 100 mezõnye. 


Szerencsére elõl vagyunk a tömegben, így a falu utáni keskeny ösvényen elég jól tudunk haladni. A terep jól járható. Pont annyira nedves, hogy komfortossá teszi a haladást, de még nem nehezíti azt. A Somlyó-várra 6 feletti átlaggal jutunk fel. Zolinak és nekem is jobban megy a menet, mint tavaly - bíztató.


A pontban nem répázunk sokat, van még 1-2 kilométer hátra:) Átbukunk a Somlyó hátán, és usgyi le a tronyói útra. A Nap továbbra is sikeresen bújkál a novemberi szürke fellegek mögött. Úgy tûnik, nem sok esélyünk van, hogy a túra folyamán elõdugja a buksiját.


Tronyónál Asciimo épp csomagolja az asztalt: frissítõpont volt a futóknak. Gyors köszöntés, és spuri tovább. 


A bodzás-völgyi földút idén sincs beszántva, így jó tempóban haladhatunk, miután a föld elején raktunk egy kapujelzést Zolival:) A Koldus-szállási EP-t picivel terv felett,  3:15 alatt teljesítjük. Itt elõkerül némi szendvics, mert a rohanós elsõ 50-en könnyen elkajálhatja magát az emer, ha nem figyel.


A jellegzetes öreg tölgyet hátrahagyva hamarosan a mélyúton kapaszkodunk kifelé. Elérjük Pes-kõ szikláit, majd a Vértestolnai mûút elõtti fiatalosban haladunk. Itt némileg sárosabb a terep, de azért még hibahatáron belül van:)


Az EP-ben paradicsom és a futók által hátrahagyott rágcsa vár ránk. Nekem gumicukor paradicsommal a menü - ami így utólag elég extrémnek tûnik, de akkor és ott azt kívántam leginkább. Zoli szóba elegyedik egy ismerõs konzulens hölggyel, aki barátnõjével az 50-esen van. Velük jópár kilométeren keresztül kerülgetjük egymást, mígnem Mogyorósbányához közeledve elhúznak majd.


Rövidke bitumen után be az erdõbe, és fel a Vadföldhöz. Idén nincs átvágás, beszántották. Talán életemben elõször látom beszántva, pedig már jártam itt jópár alkalommal. Gyors panorámafotó a földröl, és már futok is Zoli után. A jelet idén ismét bevitték a bozótosba. Vicces, hogy minden évben máshol megyünk a Vadföld után:) Bánya-hegyet terv szerint megcsípjük. A pontban nápolyi, izo utántöltés, majd indulás tovább: sürget a rövidre szabott világosság.


A Gerecse oldalával szerencsénk van. Az elmúlt napok esõzései nem vágták gallyra az utat, jól tudunk haladni. Hamarosan a Sandl-hárs és a Gyermeküdülõ következik. Balos a Tûzköves-Jura kiágazáshoz és ismét elérkezünk túrám kedvenc szakaszához. Sajnos napfény idén nem örvendeztet minket, de ez a rész még szürkeségben is csodaszép:)


A Kis-gerecse köves-csúszós oldalától Zoli elõre tart, de végül problémamentesen letoljuk a szakaszt. Pusztamarót, majd húzás tovább a Bika-völgybe a jellegzetes U alakú fordítókanyarral.


A Bika-völgy pár éve szépen ki van pucolva a villanyvezeték alatt, nagyon jól lehet haladni a korábbi évek keskeny kis bozótharc ösvényéhez hasonlítva. A hullámvasútpálya után lerongyolunk a bajóti mûúthoz, és meg is érkezünk a kényszerpihenõt jelentõ hot-dogos ponthoz. Hirtelen feszökõ kis domb tetején áll a sor az út szélén, ami jópár dombtetõn felbukkanó autósra hozza rá a frászt, dehát ez van. A pontba 5.9-es átlagsebességgel értünk, de a kb. 20 perces várakozás és hot-dog evés lerontja 5.7-re. Sebaj, majd a mogyorósbányai pontban nem pihenünk annyit.


Hot-doggal a gyomorban vágunk neki a Péliföldszentkereszt elõtti nagyobbacska dombnak, ami Zolinak nem is tetszik annyira, de azért szépen tartja a tempót. Odafent szokásos éves életjeladásom telefonon keresztül, majd ki az erdõbõl. Idén a szántóföldön húzódó alternatív földutat választjuk a zúzalékköves út helyett, így a szakasz felén tudjuk kímélni az izületeket. A bitumen így az 50-hez közeledve már senkinek sem esik jól. Láthatóan mindenki szenved a kemény padlótól, de szerencsére rövid ez a kék keresztre átvezetõ betétszakasz. Péliföldszentkereszten eszembe jut Hariék tavalyi SMS-e, amikor írta, hogy Budapesten szakad az esõ, õk színházba, de gondolnak rám:) Így írok neki egy üzenetet, hogy ma is színházban vannak-e? Már csak két hupli a közöttük levõ kis iránykorrekcióval, és már zúzunk is le Mogyorósbányára. Végül 4 után valamivel érünk a pontba, az elsõ 50 km 8:36 alatt megvan. A kocsma elõtt kapok választ a korábbi kérdésemre Haritól: idén nem, a várban sétálnak. Ezek szerint emlékezett még a tavalyi üzenetre.:)


A pontban Zoli vizet tölt, én pecsételtetek, sört iszom és teát hozok magunknak. A sör rekord idõ alatt lemegy, az ízét sem érzem. Ez nem az élvezetrõl szól ma. A kocsma elõtt várok, aztán végül megsürgetem Zolit. 10 perc ment el, indulni kéne, még világos van.


A Kakukktól elstartolva hamarosan az újonnan megszépült buszmegállónál koptajuk az aszfaltot, majd már kapaszkodunk is ki a falucskából. A világos még kitart, és titkon remélem, hogy elérjük a Tokodi-pincéket. Ez az eddigi négy menetbõl egyszer sikerült.


A mélyúton a Kõsziklára kapaszkodva erõs tempót diktálok. Zoli picit lemarad, de nem jelentõsen. Egy elágazásban találkozm Zsolttal, aki éppen a rossz irányba, lefelé induló túristaúttal szemezget. Szólok neki, hogy inkább a felfelé menõ, jobb oldali ágat válassza, még ha rövid távon gravitációs potenciál szempontjából a bal ág számít is csábítóbbnak:) Együtt haladunk tovább. Elmeséli, hogy a faluban már sikerült eltévednie, de a helyi Józsibá rendes volt, átengedte a kertjén, így relatíve kis töblettávval megúszta a kalandot.


A Kõszikla tisztására érve örülünk a többletfénynek amit a megritkuló lombkorona okoz. Zolinak hátrakiáltunk. Jön, semi gond.


Lefelé adjuk az orrunkat, indul a pincerally. Nyílt területen, bokatörõ vízmosásban haladunk. Lámpát persze nem kapcsolunk, most már dacból is elmegyünk a mûútig, de szerencsére még kellõen világos is van.


Jön a dózerút és a trükkös balos, amit ha benéz az ember, szintén jó helyre jut, csak kicsit hosszabb úton (2008-as tapasztalat:)). Ez ismegvan. Zolinak hátrakiáltunk, hogy vigyázzon a sunyi kis leágazással, amit  egyébként Asciimo is gondosan fényvisszaverõvel jelölt.


Végül a kiskert, a jellegzetes fehér ház, és ismét vissza a fent elhagyott földútra. Hamarosan szaletli és mûút. Itt kicsit megállunk. A 6 körüli tempó erõs lenne a még majd’ 45 kilométerre, és Zolit is be kell várnunk. Megérkezik. Mondja, hogy menjünk, neki ez a tempó túl sok, de megnyugytatom, hogy ez csak presztízsmenet volt, hogy elérjünk lámpa nélkül a mûútig, a továbbiakban némileg megfontoltabban fogunk haladni.


A Suunto Ambit GPS óra Mogyorósbányától végig csökkenõ átlagsebességet jelzett. Most van idõm kicsit ránézni: a GPS chip nem veszi a jelet, a táv maradt a Kakukk 51 km körüli értékénél. Öröm. Sebaj, jövõre újra jönni kell, hogy meglegyen a túra track-je:)


A mûúton kisebb csoportverõdik össze. Hamarosan jobbos és fel a Hegyes-kõ meghódítására. A csoport jól halad együtt egészen az utolsó ínszaggató felmenetelig, ahol végül Zolival ketten érünk a tetõre hátrahagyva az ifjúságot:) Az enyhülõ hegytetõn Zsolt is hamar beér minket, és együtt haladunk a tokodi leágazóig. Idén ez az út volt fényvisszaverõzve, és Asciimo is arra intett a kitérõvel kapcsolatos levelem válaszában, hogy jobban járok a jelzett falumenettel idén.


A túristaút leszállópályaként világít lámpáink fénye és a gyakran elhelyezett fényvisszaverõknek köszönhetõen. Nagyon gondos a jelzés, még nagy ködben is könnyen el lehetne igazodni, ami azért megesett már néhány Isziniken…


Próbálok életet lehetni a GPS-be, de reménytelen az ügy. Leérünk a faluba. A bitumenen kicist több idõm van az órával játszani. Váltok a sport módot kerákpárra, aztán vissza túrára, de a GPS makacs. Eldöntöm, hogy több energiát nem fircölök bele. Az óra idõalapon azért tovább rajzolja a magassággrafikont. Legalább ennyi adat lesz a 2. 50 km-rõl…


A faluból ismerõs úton haladunk. Pár éve, 2010-ben itt raktam le a kocsit, hogy megnézzem a Kõszikláig az utat a trükkös kis elágazásaival.


Hamarosan megjön a patakocska a földút közepén, ami már a Halas-tó közeledtét jelzi. Erõs balos, és jön az “áldás”, a Nagy-Gete. Ebbõl az irányból mindig kedvencem. A faluban a biztonság kedvéért betoltam egy energiagélt, mert a tavalyi eléhezés képe még igencsak erõs emlékeimben. Elindulunk felfelé, Zsolt adja az ütemet eleinte. Valahol az Öreg-kõ után félreáll, elhúzok. Utolérek egy túrázót, aki azon morfondírozik, hogy ez a Tokodi kitérõ legalább 30 méter plusz, és ajjaj, ez mekkora kár. Amikor már elhagytam õket, de még 2 perc múlva is ezen megy a beszélgetés, megemlítem, hogy igazából tök mindegy, hogy a szint 300 vagy 330-e, inkább koncentráljuk a felmenetelre. Ez végre elzárja a panaszcsapot:)


A Gete nem kiéhezve sem gyenge. Jól megy, elõzöm az embereket, míg végül csak a lámpamentes és embermentes sötét erdeõ marad elõttem a tetõig.   A rét elõtti utolsó kis felszökellés különösen tetszik idén is - az egyetlen jó benne, hogy a végé ott a várva várt csúcs a maga 617 méterével:):) A tetõn frissítés és várakozás a többiekre. A pontõrök tüze isteni a hiden éjszakában. Zoli és a pálinka 3-5 perc lemaradással jön utánam. A hideg estében jól esik a lélekmelegítõ:) Zsoltra várunk, és pont mielõtt meghozzuk a döntést, hogy elindulnuk, és majd lefelé beér minket, betoppan. Fent szusszan egyet, majd újból együtt indulunk tovább a Dorogig vezetõ pihentetõ szakaszra.


A Molnár-sörözõben ismét jófej helyiekkel találkozunk:) Egyikük megjegyzi, hogy sok itt a horgász ma este - a fejlámpahadra téve finom utalást. A sörözõ idén készült: lenejlonozták a belsõ részt, hogy a túrázók sárkárát minimalizálják:) Pecsét után kikérek két sört és leülünk az egyik kényelmes kanapéra.


A kényelemben mindenki telefonálgatni kezd. Én uncsitesóm hívom vissza, aki Mogyorósbányáról hívva nem vette fel, de valahol Dorogig megcsörrentett, amit persze nem vettem észre a nagy menetben. Megnyugtatom, hogy jövök már hozzájuk: röpke 40 km és ott vagyok az ígért gyereklátogatón:)


A sör, szendvics, magneB6 energiautántöltés után nincs más hátra, mint az indulás az éjszakéba. A dorogi búcsú elõtt még betérünk az éjjel-nappaliba, ahol egy Powerade-et rekordidõ alatt tolok le, aztán spuri tovább.


A városból idén is Google Maps-sel optimalizáljuk a kivezetõ utat. Sebészi pontossággal találjuk el a kivezetõ Kesztölci utat, és a Homokvasút melletti vashidat hátrahagyva már toljuk is Kesztölcre a távot. Az erdészet alaposan megritkította a jellezgetes kis erdõcskét, és némi dagonyát is varázsoltak, de szerencsére túlélhetõ a helyzet. Jókedvú, lakókocsiban sörözõ, de köszöntést nem viszonzó faõrök mellett vezet utunk, majd hamarosan meg is érkezünk a 117-es úthoz.


A faluban új úton vezet a kék. A Getén panaszkodó entitásnál a plusz kis pukli minden bizonnyal újból kiverte a biztit, de szerencsére eddigre már kellõen hátunk mögött hagytuk, hogy megússzuk a panaszáradatot:)


A plusz pukliról lefelé haladva már látjuk is a pontõr jellegzetes sátrát. Sokat nem idõzünk itt, indulunk a Kétágú-hegyre. A gerincren rémisztõ magasságokban himbálódzik egy lámpafény. Jobb nem is felnézni rá:) A réten haladva rájövök, hogy a Lefagyszon már jártam az új kéken a nem létezõ elmúlt télen:)


A szint egy jó részét már a pontig letudtuk, így gyorsan fent vagyunk a Kétágú gerincén, ami a Pilis-gerincre vezet miutál letudunk egy vicces kis kapaszkodást. Felérve kivágott fák rönkjein szusszanunk, de Zsolt nem sok pihegésre hagy idõt, egy percen belül odaér.


A Pilis-gerinc hosszú, sötét és kicsit talán még unalmas is így este, bár az utóbbi években valahogy nem szokott annyira monton lenni.


Az nyereg elõtt páran vadul tartanak Klastrompuszta felé. Zsolt is ráfordul az irányra, de Zolival szinte egyszerre figyelmeztetjük, hogy ez csúnya lenne így este tíz után…


Az eltévelyedetteket is visszahívjuk, akik nem örülnek a megtett plusz métereknek, de elhihetik: Klastromról visszajönni jóval nagyobb szívás lett volna. Jókor voltunk nekik  jó helyen. A nyereghez közeldve meglepõdve tapasztalom, hogy a jéghideg, szeles bagolysikolyos éjszaka jelét sem mutatja. A levegõ meg sem moccan, úgy tûnik, idén nem kell öltözködni az emlékmûnél.


Az ponthoz érve megtartom szokásos energiafeltöltésemet. A MagneB6 harmada sajnos a padra megy. Bosszant, mert az utolsó ampulla volt. Keverek izot is. Közben Zoli rámun, és elindul - majd a gerincen beérjük. Végül Zsolt is fázni kezd, õ is belehasít az éjszakába. Én sem ücsörgök sokat, hamarosan utánuk eredek, és a Gerincre érve már újra együtt a csapat.


A nyereg után minden évben unalmas, de kényelmes terep várt ránk. Most ezt a monotonitást törte meg az erdészet a fakitermeléssel, és az ahhoz használt lánctalpas szörnyeg hátrahagyta dagonyával. Majdnem végig, a Pilis-tetõig felszaggatott, sáros-pocsolyás terepen haladunk. Szerintem a sofõr anyukája nem aluszik, hanem csuklik ezen az éjszakán…


A ganéj terep után végre javul a pálya, és hamarosan a Pilis-tetõn vagyunk. Közben azon gondolkodom, hogy olyan jól elmúlattuk az idõt az erdészet szidalmazásával, hogy a nyereg-tetõ szakasz pikk-pakk elrepült ahelyett, hogy szokásosan monotonitásba fulladjon.


Zoli kicsit hátrébb marad a tetõre érve, de azért jön. A Szerpentin érdekes módon idén nem tûnik végtelennek. Kezdek rájönni, hogy sokkal jobban megy az éjszakai szakasz, mint eddig valaha. A terep is jó, álmosságnak nyoma sincsen, hacsak valami váratlan nem történik, meglesz az 5. teljesítés is.


A sorompóhoz érve bevárjuk Zolit, és indulunk Sistergõ Mennyországpontjába:) Végre a piros szintjén vagyunk, innem enyhül a lejtszög, és egy kellemes kis átvezetõ erdei út után már a sörömnél is vagyok:) Kiásom, és pár méter múlva már Magyarország Legjobb Ellenõrzõpontjában iszunk-eszünk, mulatunk.


Nem tudom, hány percet ülünk itt, de Sistergõs a fél életét elmeséli neknünk. Ülünk, hallgatunk, hümmögünk, és próbáljuk megemészteni a hírt, hogy ez a nagyszerû ember ezzel a nagyszerû ponttal, és ezekkel a nagyszerû szolgáltatásokkal nem lesz itt jövõre… A végén csak a bizodalom marad, hogy egy év nagy idõ, és addig jobbra fordul minden. Reméljük!


Így a 80. kilométerben már macskásan indul meg  a pontból a Péterrel négy fõsre dúzzadt csapat. Végül magamra parancsolok, és próbálom növelni a tempót. Az izületek és az ínak engednek, melegednek, lassan beáll a menettempó valahol 6 körül. Péterrel a térdet jobban kímélõ erdei utat választjuk, Zoli és Zsolt a dózeren marad. Kb. egyszerre érünk a visszakötésbe, majd a következõ beágazás az erdõbe immáron kötelezõ.


Elõl haladok, és húzom a csapatot. A Hosszú-hegy mindig gyorsan megy. Ezt tolni kell. Valahogy fekszik az emelkedési szöge. A pontig szinte végig emelkedik, de pont csak annyira, hogy jó, 6 körüli tempót lehessen rajta menni.


Elõcsúcs, kis átvezetés, és a kitett kód papírján csillan meg lámpám fénye. Gyors fotó róla, 1:02 percet mutat az óra. Örülök. Jól állunk!


A Hosszú-hegyrõl lefelé kicsit szétszakad a csapat. Lefelé belefurok picit, ami erõs nemtetszést vált ki, így gyorsan abbahagyom, mielõtt valaki ledöf bottal:)


Hamarosan  a hajdan volt fiatalosban haladunk, majd leérünk a gerincrõl, jön a Csobánkára átvezetõ unalom. Átvillan az agymaon, hogy fogom-e bírni ezt az erõs tempót, de gyorsan el is hesegetem magamtól a káros gondolatot. A csapatnak jó, hogy most húzok, és nekem is jól esik az elõl menés, állandó figyelés. Az utat várom, aztán eszembe jut, hogy a gerincút elõtt még van egy keresztezés, és csak utána vesszük fel az irányt a kólámra, amit a nyeregbe rejtettem el még péntek délután.


Kisebb csoportot érünk be, velük haladunk, de lassan lemaradnak tõlünk. Tényleg jól megyünk. Ahogy állnak a dolgok, ebbõl még a legjobb menetidõ is kisülhet. 


A mûúthoz érve rövid pihenõ. Kinyerem a kólámat, és iszom belõle picit. Zoli azt mondja, hogy õ innen beboldogul egyedül is, kicsit lejjebb tekeri a gázt, menjünk nyugodtan. Péterrel vágunk bele a Kevély hajnali meghódításába. Lassan Zsolt is a nyomunkba ér. Az út idén is idegtépõen sokat tekereg, mielõtt végre kapaszkodni kezd. A felmenetel is jó tempóban megy. Pár embert elmellõzök, aztán végre enyhül a meredek, és megérkezünk a volt túristaház tisztására. A pontõr tûz mellett pecsétel. Rövidke kis leülés, és már indulnék is. A többiek beérnek, õk még maradni akarnak. Végül abban maradunk, hogy elindulok, és majd utolérnek.


A Kevély teteje könnyebben jött tavaly, mint idén vagy csak az idõ megszépítette az emlékeimet. A csúcs körül utolérek pár srácot. Egy darabon együtt haladunk az Ezüst-hegyen át. Idén nem tör rám a szokásos hajnali éhség - úgy tûnik, jobban gazdálkodtam a készletekkel.


Az Ezüst-hegyrõl lefelé menet újabb csoporot érek be. Húzom a gázt, és hamarosan hátrahagyom a bagázst a még fentebb begyûjtött túratársakkal együtt. Jól haladok, lassan biztos vagyok benne, hogy a többiek már nem fognak be, és a legjobb idõ is majdhogynem garantált.


Az ürömi mûút felé baktatva egy srác hátán lévõ vilogóval szemezhetek, míg utol nem érem. Szólok neki, hogy esetleg az erdõben lekapcsolhatná, mire kiderült, nem is tudta, hogy égett. Ez azért így a 95. km-ben megbocsájtható:)


Idén nem Csillaghegyre megyünk, hanem Békásmegyerre. A szokásos útról balra térünk, és hamarosan megjön a bitumen. Eleinte szintben, aztán pár átvezetás után meredeken megy le az aszfalt. A kemény talaj örömére a jobb lábamon eldurran az egyik vízhólyag. Pár percig nagyon rossz, aztán lassan neyhül az égetõ fájdalom. Sajna a sebességen picit visszavesz a dolog…


Elõttem, a távolban lõdörögnek páran, de nem tudom, hogy túrázók-e vagy helyiek az éjszakában. Pár kanyar után nem vagyok benne biztos, hogy jó helyen járok. Egy srác lépdel felém. Megkérdem, jó-e az irány a gimnáziumhoz. Eleinte nem válaszol, aztán mégis. Elbeszélgetünk. Megdböbben, hogy vannak ilyen marhák, akik hajnalban lassan a 100, km-be érve koptatják az aszfaltot Budapesten. Utána egy ismerõsérõl mesél, aki állítólag nõként a leggyorsabb volt az El Caminon.


Lassan a fõúthoz érünk. Talán ez volt az egyetlen hely, ahol kicsit hiányoltam a szalgozást a túra során:) Egy kevésbé kommunikatív éjszakai entitásból semmilyen releváns információt sem tudok kinyerni a gimi irányát illetõen. Végre jön egy segítõkészebb hölgy - nyilván a célban várt valakire -, aki útba igazít. A kis bizonytalansággal megugrott az idõ, így a gimnázium utcájába érve kicsit bele kellett futnom, hogy 132.000 lépéssel a hátam mögött 20:30 perc gyaloglás után benyithassak a gimnázium ajtaján:)


A célban Asciimo vár, és örül, hogy idén is beértem:) Az 5x-ös teljesítõknek járó jelvények sajnos nem készültek el - hiányzik a gravírozás. Sebaj, így a 100. km-ben az a fontos, hogy beértem:)


Én már a virslit majszolom, mikor Péter és Zsolt is beérkezik kb. 15-20 perces késéssel. Õket Zoli is követi, így megnyugodhatok, beért a kis csapat:)


Köszönjük szépen a rendezést, kiváló szalagozást idén is, és jövõre újra találkozunk Szárligeten:)

 
 
 Túra éve: 2013
OttorinoTúra éve: 20132013.12.17 08:25:04
megnéz Ottorino összes beszámolója

ISZINIK 100 [2013.11.23-24] Táv: 99 km; Szint: 3027 m; Szintidõ:25 ó.



Tegnap az Internet és az ötféle rádióállomás tízféle idõjárást jelzett elõre a hétvégére. Mindegyik esõt prognosztizált, "csak" a területben és a kezdés idejében nem egyeztek. Kiválasztottam a nekem legjobban tetszõt, amely szerint nyugat-délnyugat felõl jön fel a csapadékzóna, és szombat éjszaka-, vasárnap hajnalban ér el minket.

Az ébresztõ lenyomása után, az ágy szélén akklimatizálódva még mindig van esély arra, hogy eldõljek, mint egy krumpliszsák, és a fejemre húzzam a takarót. A 2008-as, elsõ (és nekem idáig az utolsó) hivatalos ISZINIKre gondolok, amikor hóviharban üvöltött a szél a fülünkbe, majd a lefagyott talajon estünk, keltünk, spárgáztunk. Ha most a legkedvezõtlenebb verzió jön be, akkor pedig féltávtól ázhatunk, mint a rongy, és dagaszthatjuk a sarat nem napestig, hanem még azon is túl. Másfelõl, ha nem megyek el, és tûrhetõ lesz az idõ, akkor sokáig bánni fogom, hogy kihagytam egy jó hosszú levegõzést kiváló társaságban. Teljesen leegyszerûsítené a helyzetet, ha már most esne az esõ. Végül azzal serkentem magam felkelésre, hogy legrosszabb esetben kicsekkolok Mogyinál, bár onnan eléggé fárasztó és macerás hazabumlizni közösségi közlekedve.

A túrahangulat már Kelenföldön, a vonatra várakozva elkap. Annyi túrabubus van a peronon, hogy egy pillanatra elszégyellem magam azért, hogy haboztam elindulni. Moiwa optimizmussal tölt el. Azt mondja, hogy csak holnap hajnali 4-kor kezd majd esni az esõ. Én már éjféllel is kiegyeznék. Befut a piros csõvonat; egyik ablakában Gyõri Péter és Olsen cifferblattját látom; a hozzájuk legközelebbi ajtóhoz futok; még sikerül egy helyet megcsípnem mellettük. A kis asztalkán ISZINIK 100-as füzetet látok, felsõ harmadában a túra kabalaállata, a millió évekkel ezelõtt kihalt Ammonites megkövült lenyomatának grafikája díszlik. - Ti elõneveztetek? - kérdezem a füzetre mutatva. - Nem, itt a vonaton lehet megvenni az indulókészletet (ti: nevlap és itiner). - Zseniális! - mondom én, és a mutatott irányba megyek beszerezni a cuccot. Odafelé a jobboldalnak köszöngetek, visszafelé pedig a balnak. A túrázók ma nem várt, búsás bevételhez juttatták a MÁV-ot. Helyemre visszaülve van még annyi idõm, hogy kényelmesen megreggelizzek. "A következõ megálló Szárliget", olvasom a piros LED-es eredményjelzõn. Az utasok mintegy vezényszóra kiállnak a folyósóra, és várják a vonat lefékezését. A peronról a rendesebbje a felüljáró felé indul, de mivel ez még nem a túra része, mi inkább végzünk egy kis vágánybejárást. Az állomásépületnél már várnak minket és a félnyolcat a teljesítménytúrázó társadalom további - Olsen kifejezésével élve - ikonjai. A kis nevezõcédulát leadjuk Sárgasapkánál, és beszélgetve mi is a félnyolcat várjuk. A dunántúli barátainkat most egyedül Tóth Feri képviseli, amin kissé csodálkozok, mert a múlthéten a HEROBERTO túrán Darabos Zoli már nagyon ki volt hegyezve az ISZINIK-re. Hiába, a derékfájással nem lehet viccelni, tudom a tavalyi Tanúhegyek Nyomában (jubileumi) 50 utáni állapotomból. Nos! Fõrendezõ felmegy a kapitányi hídra, és eligazítást tart. Poénra elkezd hápogni a telefonom. Kiss Pisti az; nem tudott eljönni, de a fílingbõl akart meríteni, ezért hívott. Az eligazításból így csak annyit tudok leszedni, hogy máshol lesznek az etetések. Nem baj, majd kérdezõsködök, ha szükséges. Visszaszámlálás, és tessék! [K-]. Megvárom, míg mindenki elindul, és beállok sereghajtónak. A következõ sarkon kiállok, mert orvul egy csomóan indultak utánam is. Melindáék meg is kérdezik, hogy ennyi volt? Egy mûutat keresztez az emberáradat a faluban. Egy Suzukis türelmesen megvárja, míg mindenki áthalad. Pesti kollegája már biztos dudálva nyomult volna elõre a tömegben. Felérünk egy kis erdõs részre, nagyon lassan húzódik szét a mezõny, sétatempónál nem lehet gyorsabban menni. Kerítés mellé ér az út. Mindkettõ derékszögben balra kanyarodik. Az átló irányába nézve látom, hogy Olsen és Péter már befordultak. Integetek a rég nem látott túratársaknak. A menet kiér a mûútra. Megnézem az órámat; több, mint tizenöt perc a rajttól. Nincs ütemtervem, ezért nem is idegesítem magam a kis lemaradás miatt. Jobbra fordulok, és felveszem az utazósebességemet. A korareggeli kifejezetten hideg után most remek túraidõ van. Póló, és nagyon vékony pulcsi van rajtam. Elvétve rövidnadrágos tagokat is látni. Gyér a forgalom ezen az úton, kimegyek a közepére, hogy elõre lássak. Bizony, jó hosszú flaszter lesz ez, alig látom a végét. Késõbb az emberek balra kanyarodnak, és ez már a szilárd burkolat végét jelenti, mert átmegyünk az M1 alatt, és mezõk mellé érünk. Egy lanka oldalában birkák legelnek. Valami miatt hirtelen meglódul a nyáj lefelé. A puli, mint fekete villám a megfelelõ helyre rohan, és ugatásával egy pillanat alatt visszatereli a megriadt állatokat. Egy murvás útra érve csatlakozom Olsenékhez. A nem túl érdekes táj szemlélésénél jobb a dumaparti. Eldönthetetlen vitatéma - mert túlnyomórészt ízlés dolga -, hogy melyik Kinizsi végjáték a jobb. Nekem egyértelmûen a Tatára érkezõs szimpatikusabb. Sokkal változatosabb, és érdekesebb, még sötétben is. Balra kanyarodunk az úttól egy fasorral elválasztott tó mellé. Késõbb, a kanyargós földúton gyakran kell sarakat kerülgetni, de mindegyiket leküzdjük beázás nélkül. Nem merek arra gondolni, hogy mi lesz ebbõl, ha elered az esõ. Emelkedõk jönnek, és az utolsó egy fenyõfás sétányra visz fel, amely ívének a végén egy kis réten kis ház-, és sok éhes ember idillje bontakozik ki.

1. ELLENÕRZÕPONT: SOMLYÓVÁR (10,9 km)

Amíg a tûzrakó helynél a cipõpertlimmel bíbelõdök, addig Olsen az itinerekkel sorbaáll a pecsételésnél. Nagy "I" betût látok a megfelelõ rubrikába. A fûzõk után húzok egyet a kék italomból, és már mehetünk is tovább a [K-], és az idefelé becsatlakozott [P-] jeleken. - Hát õk meg hova mennek? Ja, jó! Csak a szép panoráma miatt mennek ki a kilátópontra. Hamar leereszkedünk a Somlyóról, ami nem is volt valami hû de magas. Egy murvás utat elérve, jobbra elhagy a [P-], mi pedig felmegyünk a Tornyói útra, és késõbb fordulunk jobbra. Megint aszfalt. Idõközben csatlakozott Andi, akivel már Kelenföldön összefutottam a pénztár elõtt, és aki úgy látszik jól viseli Olsen túlfûtött, sikamlós humorát. Minden esetre nem menekül (el). Szimatolni kezdek. Azt próbálom kiszagolni, hogy vajon milyen messze lehet a tornyópusztai állattelep. Ennyire messze lenne még? Nem érzek büdösséget. Amikor látótávolságba kerül, és még mindig nem érezni a penetráns trágyaszagot, akkor lesz gyanús, hogy valami gáz van a teleppel. Vagyis, hogy nincs gáz, mert nincs benne állat; az ablakai üveg nélkül tátongnak. Volt egyszer egy Tornyópuszta... A fátyolfelhõzeten keresztül átdereng, mit átdereng, átsüt a nap. Reggel nem hittem volna, hogy ma még felgyûrt ruhaujjal szambázok a túrán. Felkötünk egy valamivel szélesebb útra, és jobbra fordulunk rajta. Itt már elmegy néhány autó, de nem vészes. Párszáz méter után balra bevisz a [K-] az erdõbe. Nem tart sokáig az öröm, mert nemsokára leérünk a Tarján-Tatabánya mûútra, ahol megint balra fordulunk. Itt már az avaros padkán kell gázolnunk, mert komoly forgalom van, és a kanyarból jönnek az autók, mint a szélvész. Jó, hogy ez nem tart sokáig, mert a kanyar után jobbra ismét bemegyünk az erdõbe, és egy csomó ideig nem találkozunk autóforgalommal. Zsuzska ér utol, akivel a Kinizsin találkoztam utoljára. Akkor éppen mérges volt, hogy lemaradt egy Kilimandzsáró expedícióról, most a helyette lenyomott Mont Blancról mesél sok érdekességet. A hallottak alapján nem tudom eldönteni, hogy irigyeljem e... Gábor és Dia megint beérnek; Olsen õket sem kíméli. A téma semmit sem változott. Tényleg! Beszélt már valaki Olsennel, hogy ne az ivarcsata lett volna terítéken, azaz lepedõn? (Az legyen szíves jelezze a Tina- vagy a Töcs magazin szerkesztõségének!) Közben jobbra befordulunk az autópálya mellé, és a lassan távolodó, majd elhaló motorzaj után ma elõször keresztezzük a Tarjáni-Malom-patakot. Ereszkedni kezdünk, és lentebb, egy útkeresztezõdésben embereket látunk, amint egy fáról írnak be valamit az itinerükbe.

KOLDUSSZÁLLÁS; KÓD: 225

Nemrég reggeliztem, de most jólesik egy mûzli szelet, kékkel leöblítve. Derékszögben jobbra fordulunk, és megindulunk a tetszetõs Koldus szálló épülete felé. Van itt egy kis tavacska, amire egyáltalán nem emlékeztem. Nekem itt, a [K-] / [S-] ipszilon elágban kezdõdik az "igazi" Kinizsi útvonal inverze, mert 2008-ban kezdtem Kinizsizni, éppen amikor Tatára tették át a célt. Maradva a [K-] jelzésen jobbra hajlunk el, és emelkedünk a most már tûrhetõen betaposott zúzalékköves úton. A túra nevének megfelelõen fordított sorrendben jönnek a jellegzetes objektumok, amelyek jól jelzik a Kinizsin, hogy milyen messze van még Koldusszállás. Jön a már földbetiport vad lábrács, majd nem sokra rá a Tarjáni-Malom-patak rövid fahídja. (...) - Nem arra! Nem megyünk le Tarjánba a [K+]-on, maradunk a [K-]-on balra tartva, majd bemegyünk a Pes-kõ alá. A kopár fák közt felnézve már látni a mészkõalakzatokat. A most következõ sarakból próbálok a túra további sárosságára következtetni. Vannak pocsolyamedencék, de mind kikerülhetõ. A tavaly, vagy két éve kiszórt néhány teherautónyi sitt nem szép látvány, de egy pár feneketlen dagonyát kitölt az úton. Gyér motorzajt hallunk, majd leérünk egy keresztezõdésbe, ahol élesen jobbra fordulva kiérünk a következõ pontra.

2. ELLENÕRZÕPONT: VÉRTESTOLNAI MÛÚT. (25,0 km)

"S" bélyegzés kerül az itinerbe, S jobbra megyünk tovább a "sárrázón". Hamar elérjük a Tarján-Tardos mûutat, amin csak egy kicsit kell balra menni, mert a jelzés egy keskeny ösvényen jobbra betér a fák közé. Olsennek magyarázom, hogy milyen nagy szerencséje van, az elsõ Iszinikjével, mert nem is oly rég itt négy azaz 4 db. rozogábbnál rozogább létrán kellett átmászni, majd a lebontásuk után a szétszedett kerítésbõl itt maradt drótakadályokat kerülgetni. Mára ennek már nyoma sincs. Szántóföldön betaposott ösvényen megyünk átlós irányban, majd egy embermagasságon túlnõtt fiatalosban útvesztõzünk, mígnem elérjük az erdõ szélét, ahol az utolsó létra terpesztett át a kerítésen hajdanán. Itt besétálunk az erdõbe, egy kényelmesebb útra. A most következõ szakasz világosban sem mutat sokkal változatosabb képet, mint éjszaka. Jóval késõbb, amikor az út szélén már látszik a bányából származó barnásvörös mészkõtörmelék, Olsen egy anekdotával rövidíti utunkat. Egy ismerõsének sikerült jókora követ találnia, amelyiken ott volt az Ammonites lenyomata. Teljesítménytúrán volt éppen, de beletette a több kilós követ a hátizsákjába, és vele küzdötte végig a távot. Remélem otthon nem próbált belõle kitûzõt csinálni... - Figyi! Itt jön fel a [Z-] Héregrõl, azon a baromi meredeken. Élelmes emberek sört árulnak itt a Gerecse 50-en. Mingyá' ott vagyunk.

3. ELLENÕRZÕPONT: BÁNYAHEGY. (30,5 km)

A pecsétek már kiadják az "ISZ" szókezdetet, ezért vizet tankolok a kitett mûanyag kannából, pezsgõtablettát dobok bele, és miközben ezt ISZogatom, az ellátmányként kapott Balaton szeletet hozzá eszegetem. Na, de most már álljunk tovább innen, mert már eleget tartósítottuk magunkat a tábortûz füstjével. A villámsújtotta, odvas fától visszanézek a KRESZ tábla felé. Próbálom elhelyezni a térben a Kinizsi teaosztó sátrát, szemben a "hullasátorral". - Erre kell menni - mondja Olsen az ellenkezõ irányba mutatva. - Tudom, csak egy kicsit nosztalgiáztam - mondom, és már indulok is. A vadász- vagy nemtommilyen házat a rét mellett Olsen szerint 70 millából helyre lehetne pofozni. Szerintem 70 millából egy újat is lehetne építeni. Gyorsan elhaladunk a nagy, bekerített tarvágás mellett. Emberek bóklásznak odabent, valamit gyûjtögetnek. Az egyik odakiabál valamit egy érthetetlen tájnyelven. Valami olyasmit, hogy: "Állnál tétova pergola hová pandúr jól perkál a teplinc." Nem baj, majd begyógyul, mi pedig nyomjuk tovább... Balról feljön a [K3], hogy százegynéhány méter után tovább menjen fel a Gerecse-tetõre. Mi persze maradunk a [K-] nyomában. Kiérünk egy szélesebb útra, ahol jó darabon lekvárban megyünk a szorgos favágók jóvoltából, akik még hétvégén is motoros fûrésszel szeletelik a fát, és rakodják be egy (nem városi) terepjáróba. Érdekes véletlen, hogy a Schandl-hárs felé hullámozva éppen plujóval találkozunk, aki a Gerecse-tetõn szokott volt pontõrködni a kislányával a Lábatlan 35-ön. Meg is kérdezem tõle, hogy nem szaladt e fel az imént a [K3]-ön megnézni, hogy ott vannak e. - Nem, mert idén elõször más társaság rendezte a túrát, és már nem mi adtuk a pontõrséget a tetõn - válaszolja. (Ezt augusztusban észre is vettem.) Elbeszélgetünk a Gerecse üdülõ vonaláig, aztán leereszkedünk egy árokba, majd a Kis-Gerecse mészköves ösvényén ügyeskedünk. A párás levegõ miatt csúszik minden. Szerencsésen leérünk a Vízválasztó útkeresztezõdéséhez, ahol a [P-] jelzésen mehetnénk le Héregre, ha a G50-en lennénk, de belepillantva az itinerbe észreveszem, hogy az Iszinik 100-on vagyunk, ezért maradunk a [K-]-on, és egy sorompón túl jobbra fordulunk. Pusztamaróton, az esõháznál szólok Olsennek, hogy megállok, illetve leülök egy alsó zsírzásra, de Õ csak menjen tovább, majd lenn megvár az amerikai kimúlt eb-osztásnál. Nem hagy ott, megvárja, míg vazelint kenek a tappancsaimra. Hosszabb túrákon újabban így teszek, és ez nagyon jól bevált vízhólyag ellen. Közben akik elhaladnak, különféle instrukciókat adnak, hogy mit hova kenjek. Andi is leül egy narancshámozásra; az evésre nem fecsérel idõt, mert a nagyját elosztogatja. - Menjünk mi is virslit enni! - mondom Olsennek, és mindketten kissé lerozsdásodva indulunk neki a továbbiaknak. A murvásról felmegyünk a fûre, és balra kiemelkedünk a rétrõl. [K-] / [P-]. Nagy örömömre nyitva van a kapu, nincs szertorna. Balra elmegy a Közép-dunántúli [P-], és mi bizakodón folytatjuk utunkat a Domoszló-völgy hajtûkanyarja felé. (Van aki Vaskapu néven ismeri.) Ez egy teljesen jól járható, viszonylag rövid könyök, mégis a Kinizsin volt aki lemászott a mély völgykatlanba, hogy a másik oldalon kimászva rövidítsen, aránytalanul nagyobb erõkifejtés árán is. Vannak érthetetlen dolgok, fura emberek. Olsennel végigjárjuk a látványnak se' kutya szakaszt. A másik oldalról átjódlizok az elõzõre. Nincs válasz. Egy irtáshoz érünk, ahol jobb átlón beérünk egy magasfeszültségû távvezeték alatti lejtõre. A hosszú egyenes szakaszon végre embereket látunk; Olsennek már hiányérzete volt. A lejtõn lesietve hideg vízcsepp hullik az arcomra. Lélegzetvisszafojtva várom, hogy követi e másik is. Sajnos igen. - Na, vége a havajozásnak, esik az esõ - állapítom meg szomorúan. Elõttünk már cihelõdnek, esõköpenyért kotorásznak. Mire a lejtõ átmegy egy rövidebb emelkedõbe, megszûnik a csepegés. Nagyon remélem, hogy ez a pár csepp csak ijesztés volt. Jobbra kanyarodik az út, majd a kóbor apácák megtévesztésére hirtelen, hegyes szögben balra kell fordulni. Itt majdnem mindig valakit vissza kell hívni, aki egyenesen folytatva, baromi kerülõvel "akar" lemenni a Bajót-Bajna mûútra. Most is így van ez. Az éles balos után pár méterrel jobbra betérünk az erdõbe, és meredeken zuhogunk lefelé a Bika-völgybe, az említett mûútra. A flaszteren balra fordulva már látni a wimpy árust, akinek a standja elõtt hosszú sor nyáladzik az ellátmányra várva. Mi is közibük állunk. Jól néz ki a kaja. Amikor sorra kerülök, és az árus megkérdezi, hogy mi mehet bele, akkor azt mondom, hogy minden. Megy rá mustár, kecsöp, majonéz, uborkaszeletek, és a végén rászór valami morzsát, majd jó étvágyat kíván. Azzal nincs hiba, már egy ideje korog a gyomrom. Körülnézek. Minden valamirevaló kõ, fatuskó foglalt. Hoppá! Most álltak fel egy szétlapított kartondobozról, ez éppen megfelel. Körülményesen tudok csak leereszkedni a földszintre. Nagyon finom a menázsi; a morzsa, amit rászórt, az pirított hagyma. Hamar eltûnik a kompozíció a gallér mögött; jó lesz, ha mi is mihamarabb eltûnünk innen. Még át kell másznunk a Kökényes-, vagy ha úgy tetszik a Domonkos-hegyen (határeset). Olsen stresszeli magát, hogy felérünk e a Getére a háromnegyed tízes pontzárásig. - Ne viccelj! Háromnegyed tízkor már mínium Dorogon leszünk, ha nem Kesztölcön. Felfelé kissé elcsendesülünk. Nem csak a kezdõdõ szürkület-, hanem az egyre ritkuló levegõ miatt is. Ez a hullámokban jövõ ködszitálás az esõ fenyegetésével borzolja az idegeimet. Egy marha nagy vadetetõre azt mondja Olsen, hogy kajapont. - Már megint? Jól van, álljunk meg, egy kis szénával lefojtjuk az amerikai virsli felböfögõ hagyma ízét. Látszólag felérünk a helyi maximumra, de van benne még egy hullám, amit meg kell lovagolni, aztán mehetünk le meredeken egy nagy mezõ szélére, ami mellett az út feltehetõen jó szándékkal van nem cipõtalp alá való kövekkel felszórva. Elbukdácsolunk az országútig, és jobbra felmegyünk rá. Hosszúnak tûnik a szilárdon való baktatás Péliföldszentkereszt felé. A Szent-kút finom vizébõl akartam tankolni, de most jut eszembe, hogy ez nem egészen a Kinizsi inverze, nem a [K-]-on megyünk tovább, hanem egy kerítés mellett a [K+] jelzésen, ami nem érinti a forrást. Az idõsek otthona környékén találkozunk Melindával és Istvánnal; õk is az elemlámpájukat szándékozzák beüzemelni, mint ahogy mi is emiatt állunk félre. Az elsõ lépéseknél szokatlan, hogy a mesterséges fény nem jól láttatja az alattomos sarakat; belegyalogolok néhány lekibe, mire megszokja a szemem a világítást. Hosszasan megyünk a kerítés mellett, majd átmegyünk egy kis erdõrészleten, és balra-jobbrával belekezdünk egy emelkedõbe, amelyik visszaköt a [K-]-ra. Felérve visszanézek, és egy fejlámpa fényét látom közeledni a [K-] irányából. Ha nem ment fel a sporttárs az Öreg-kõi pihenõhöz, akkor talán nem is került nagyot. Lehet, hogy õ belekombinálta az útvonalba a Szent-kutat. (Nem is rossz ötlet.) Itt van az az igazi, patkó alá való szekérút lefelé Mogyira. Ezt már nem igazán szereti a talpam, de nemsokára leérünk a sima aszfaltra, és ereszkedünk tovább a buszmegálló bódéja felé. Utólag hallottam, hogy a környéken gondja támadt olyan túrázóknak, akik sem a Kinizsit, sem az Isziniket még nem csinálták. Egyikük jóval a temetõ után kérdezte meg valakitõl, hogy messze van e a Kakukk. Azt válaszolták neki, hogy most már igen. Hogy mi ne essünk ebbe a hibába, elhagyjuk a [K-] jelet, és a megállónál balra fordulunk, majd a kocsma felé tartva szalutálunk a már onnan jövõ túratársaknak.

4. ELLENÕRZÕPONT: MOGYORÓSBÁNYA. (48,1 km)

A bélyegzések sora már kiadja az "ISZI" betûcsoportot. Nálunk ez egy túra résztávjának a fantázianeve, de frankofon helyeken értelmes szó, (persze, nem ezzel a helyesírással) ami azt jelenti: itt. Van aki ITT befejezi, mások - mint például mi - felveszünk a tálcáról egy zsírosdeszkát, és egy nagy Borsodi feliratú mûanyag pohár teát (!), és kimegyünk az ellátmánnyal a teraszra, mert a benti langymeleg nagyon elbágyasztana, és akkor még nehezebb lenne a továbbindulás. Látom, hogy Olsen rúgkapál, és fúj az orra lika, ezért - és különben is - ITT hagyjuk Mogyit. Ez egy nagyon kies helység, de ezt az alkalmat is beleszámítva, ebben az évben már négyszer voltam itt, ezért idén már nem igazán akarok még egyszer jönni. Visszamegyünk a buszmegállóhoz, és mielõtt még továbbmennénk, a nyomós kútnál feltöltjük a flakonjainkat friss vízzel. Nem viszek sok ballasztot a magashegyi szakaszra; van nálam két félliteres palack víz, benne hidratáló pezsgõtabletta, meg egy közönséges dobozos energiaital. A kékeket már megittam. A buszmegálló mögött visszatérünk a [K-] jelzésre, és emelkedünk a temetõ felé. Utána még hosszan tovább liftezünk. Mivel pontosan tudom, hogy mi vár ránk, nem latolgatom, hogy mennyi van még, hanem egyenletes léptekkel tolom magam fölfelé. Ez a módszer azt eredményezi, hogy egyszer csak arra ocsúdok, vízszintes már az emelkedõ, és a füves kis fennsíkon balra az emlékkõre vetül a fejlámpám fénye. Fenn vagyunk a Mogyorósi-Kõsziklán. Második felvonás, elsõ szívatás kipipálva, bár lejutni is elég kellemetlen innen. Kis ösvény kanyarog le, figyelni kell az elágazásoknál. Igen, itt ez a kis trükkös balos kilépés, ami szembõl teljesen egyértelmû, észre se veszed, de ha most sem veszed észre... Itt a keskeny vályús ösvény, ahol fél lábbal a vályúban, fél lábbal a peremen sántikálunk lefelé. A gyümölcsös füves lejtõjén megint rákezd a csöpörészés. Próbálom nem idegesíteni magam miatta. Murvás út, Tokodi pincék, szaletli. (Itt eggyel többször voltam, mint Mogyin a Szuperkatlan okán.) Kimegyünk a Tokodi mûútra. Most is bõséges az autóforgalom. Nem a macskaszemes hátizsák van rajtam, de ellenkezõleg megyünk a forgalommal, és elõre világítunk. Már megismerem azt a fát, ahol jobbra neki kell vágni a hegynek. Húzom a rövid vonatunkat, elágazásokban felszegem a fejem jelzést keresni. Egy keresztezõdésben jobban tetszik a szélesebb út, de Olsen figyelmeztet, hogy: - Nem oda Buda! Feljebb, egy nagyon meredek emelkedõ után lámpák cikázását látjuk. Itt már nincsenek fák, de még bokrok is gyéren. Jobbra keresik a jelzést, vagy legalább egy ösvényt. Egy percre én is hagyom magam megdumálni, hogy amit jobbra akarnak kikerülni az már a Hegyes-kõ, de rövid kutatás után rájövök, hogy ez még nem az, és balra rátalálok a [K-] jelre. Erre meg azt mondják, hogy ez levisz Tokodra. Errõl már nem nyitok vitát, hanem elõre megyek. Aki akar az jön, aki nem, az keresse meg a tegnapot. Nemsokára felérünk az "igazi" Hegyes-kõ mellé. Innen egy meredek visz le egy facsoporthoz, az egyetlen árnyékot adó ponthoz a környéken, aminek nagy szerepe volt a Szuperkatlan 30-on, és most is a tájékozódás miatt. A lejtõ után egy lány már balra akar fordulni a [K-]-on. - Az viszont már tényleg Tokodra visz le - figyelmeztetem. - De hát itt a [K-] - így õ. - Igen, de nekünk már a (láthatatlan) [K+] a frankó - mondom, és folytatom a hosszú, egyenes úton két szántóföld között. Egy népes csapat verõdött össze az iménti útkeresõkbõl, és az idõközben minket utolérõ sporttársakból. Olsen diskurálni kezd velük és elõre siet. - Te Feri! (alias Olsen) majd azért figyelj oda elöl, mert balra lesz egy nagyobb bokorcsoport, ahol átvág az út a szántóföldön. Megy a csapat vidáman beszélgetve a síkon; még egy szivatós rész kipipálva, mindenki a Getére izgul ("h" nélkül!). Felkapom a fejem, és balra belenézek a sötétbe. Mintha egy még sötétebb rész rajzolódna ki benne. Tüzetesebben megbámulom, és felcsillan egy fényvisszaverõ szalag. - Helló! - mondom a távvezeték felé menõ csoportnak, és már megyek is az ültetvénytõl alig megkülönböztethetõ átlós úton. Az újból utolérõk közül dörmög valaki, hogy ráértünk volna közvetlenül a távvezeték elõtt bekanyarodni. - Persze, a dzsungelba! - gondolom magamban; hangosan csak annyit mondok az újra élre törõ Olsennek, hogy: - Majd figyelj Feri, mert jobbra lesz egy ösvény, ami lemegy Csolnokra! Kis idõ múlva azon veszem észre magam - a többiek után baktatva -, hogy lefelé megyek. Hát ezek mégis rátértek a csolnoki ösvényre. Visszakapaszkodok a szántóföld szélére, és tovább megyek rajta. Húsz méter múlva, takarásban látom meg a fényvisszaverõ szalagot. Visszaszólok két dilemmázónak, akik nem mentek a többiek után, de megvárták, hogy én mire jutok. Õk trombitálják vissza a Csolnokra lemenõ félbe levõ csoportot. Most már nem várok senkire, megindulok a löszfal felé vezetõ, elõször hullámvasutas, majd nagyon lejtõs úton. A párás idõ ellenére a homok nem eléggé kötött, vigyázok, hogy ne menjen bele a cipõmbe. Leereszkedek a löszfalon és egy vékony fán megnézek egy [K+] jelzést. Balra fordulok a horgásztótól jövõ kis ér mellé, és megyek húsz métert a Gete "feljáratáig". Itt félre állok, mert energiaital nélkül nem megyek tovább egy tapodtat sem. Az érkezõknek a Gete felé mutatok, és azt mondom: - Arra! De senki nem indul el, hanem össznépi öblögetés veszi kezdetét. Mindenkit magam elé engedek, hogy nyugodt tempóban, de egyvégtében fel tudjak kapaszkodni a csúcsra. Elindulok a vörös kõgörgeteges vályúban. Valaki, akinek mégis sikerült mögöttem maradnia, azt mondja a túratársának: - Most keményen fölmegyünk, aztán a másikoldalon már csak lefelé kell menni. Magvas elgondolás, már csak meg kell valósítani. Hosszadalmas a kõágyas emelkedõ a fenyõhatárig, de azzal vígasztalom magam, hogy lefelé még undorítóbb itt jönni. A fenyõfák árnyékában általában meg szoktam pihenni, van aki most is ezt teszi, és most még a legárnyékosabb követ sem kell sokáig keresgélnie. Tartom magam a tervhez, hogy pihenés nélkül megyek fel. Nemsokára felérek az itteni Öreg-kõre; egy rövid lejtõ jelzi ezt. Az újabb fenyõfás környezet után drámaian sûrûsödni kezdenek a szintvonalak. Amikor a sziklák is sûrûsödnek az ösvényen, mégis félreállok, mert sûrû botcsattogást hallok hátulról, és ebbõl arra következtetek, hogy elõzni akar valaki. Dia megy el mellettem, de egy kicsit feljebb õ is félreáll egyet szusszanni. Ennyi pihenõ elég. A további, néhol félméteres sziklalépcsõket lassan, de bizonytalanul leküzdjük. A "célegyenes" után egy utolsó lépcsõ, és már fenn is vagyunk.

5. ELLENÕRZÕPONT: NAGY-GETE (56,6 km)

Olsen azzal fogad, hogy azt hitte le kell táboroznia rám várva idefent, és lám, majdnem választékot fújtam a hajába. (Ma az a fõ téma, hogy ki kinek fúj választékot a frizurájába; persze csak a szex téma után.) A pontõrtõl kiszámíthatóan egy "N" bélyegzést kap, aki itinerével jelentkezik nála. - Mehetünk? - Mehetünk! Szégyen, de picit sem gyönyörködünk az éjszakai villanyfényes panorámában, hanem lefelé csattogunk. Hosszú szótlanság után megint beindul a viccelõdés. A fáradtságot mindenkinél felülírja valamiféle felszabadult érzés. Észrevétlenül lejutunk a hajdan magasfeszültségû vezetéket tartó, rozsdás vastraverzhez, ami elõtt jobbra térünk egy szélesebb földútra, hogy néhány lépés után balra megint bemehessünk az erdõbe. Tempósan fogy a lejtõ. A nagy irtásnál nézek csak fel megint, mert azt egy rövidebb emelkedõ jelzi. Hogy már a Belányi-telepet is elhagytuk, azt Gábortól tudom meg. Mindjárt itt a szilárd burkolat, ipartelep, és az útcsomópont, ahol elhagyjuk a [K-] jelzést, és a Csolnoki utcában lejtõzünk a temetõt jobbkéz felõl mellõzve, a 10-es út mellett levõ Molnár sörözõ felé.

6. ELLENÕRZÕPONT: Dorog. (61,9 km)

Amikor megkapjuk az immár harmadik "I" betûs bélyegzést rögtön kifordulunk az ajtón, mert ugyan a rendelkezések miatt most már nincs bagószag a kocsmában, de a friss levegõ után mellbevágó a benti nyúlós, fülledt borgõz, ezért inkább kabátot veszünk, és az ajtó elõtti padokon pihenünk. Zseniális, hogy a kocsma tõszomszédságában van egy nonstop bót. Átgangolok egy literes kóláért. Az már kevésbé zseniális, hogy a pénztáros éppen szalagot cserél a pénztárgépben, de hát semmi sem tökéletes. Nem várt mértékben ki vagyok száradva; a kocsmaudvarba visszatérve a kóla háromnegyedét benyelem. Néhány darab sós keksz is megeteti magát. Olsen szerint beállítottuk a pH értékünket; mehetünk. Andi társaságában el is indulunk, Gábor és Dia még ejtõznek egy kicsit. Átmegyünk a Bécsi úton, és balra bemegyünk az elsõ keresztutcába. A Mária utca az utolsó jelzetlen szakaszunk. Fiatalok, nem rég még gyerekek jönnek szembe. Kérdezik, hogy mennyi van még. A bemondott resztli hallatán az egyik rávágja, hogy õ biz' annyit egyszerre soha... Valahol, az épülõ vasút után jobbra "visszatalálunk" a [K-] jelzésre. Megnézem hogy állunk az idõvel. Úgy kalkulálom, ha nem jön közbe semmi különös, akkor a Sistergõ etetõpontján eltöltendõ idõt is beleszámítva, még a 24 órán is bõven belül maradunk. Persze toljuk tovább tempósan, mert mindig kell idõtartalék elõre nem látható eseményekre. Például Olsen fejérõl lepattan a lámpa, és szétesik az aszfalton. Sikerül megreparálnia, nem kell elõvennem a tartalék lámpámat. Egy elsõ bálozó a Fészbukon feltette azt a kérdést, hogy mit vigyen az Iszinikre. Nagyon jó tanácsot adott az a válaszoló, aki a legfontosabb dolgok között említette a két lámpát. El lehet képzelni: Éjszaka, esetleges fagyban, az erdõ közepén világítás nélkül... Elérünk Dorog szélére, dübörgünk a keskeny vashídon, majd a lõtér után két kerítés közé szorítva a várost magunk mögött hagyjuk. Szélesebb homokos úton megyünk, balkéz felõl akácos. Szólok Olsennek, hogy balra figyelje a beugrót. Ezúttal észre is veszi. Libasorban férünk csak el a Nyársas nevû akácos szintén homokos ösvényén. Hosszasan menetelünk így, amíg ki nem jutunk egy szélesebb útra, amin jobbra fordulva kimegyünk a 117-esre. Ezen csak rövidet kell menni balra, de világítunk elõre, hátra szorgalmasan, nehogy elcsapjanak. A túloldalon átlépünk a szalagkorláton, és ezzel belépünk Kesztölcre, hogy megkezdjük az itteni kanyargós városnézést báj nájt. Egyre agresszívebben szemerkél az esõ. Olsen meg akarja szavaztatni, hogy öltsünk esõkabátot. Nem tudja, hogy akkora a demokrácia, hogy mindenki szavazás nélkül öltözhet, vetkõzhet kedve szerint, tehát nem engedjük meg neki, hogy felvegye az esõkabátját. A bezárt sarki kocsmánál nincs a pont, de egy utolért sporttárs azt mondja, hogy följebb lesz. Automatikusan balra fordulunk, és távolodunk a családi házas övezettõl. Párszáz méter után megint balra fordulunk egy susnyás ösvényre, és feljebb, egy újabb aszfaltút keresztezése után meglátjuk a kivilágított pontot.

7. ELLENÕRZÕPONT: KESZTÖLC (68,3 km)

Joggal lehetünk büszkék, hogy a bélyegzés már kiadja az "ISZINIK" szót, és már csak a táv három számjegye hiányzik a maradék rubrikákból. Olsen azt mondja a pontõrségnek, hogy kísérjenek el minket, mert nem ismerjük a járást. Veszik a lapot, és azt válaszolják, hogy nyugodtan induljunk el, és ha eltévednénk jöjjünk vissza a pontra, és õk készséggel elmagyarázzák, hogy hol néztük be az útvonalat. Megcsodáljuk egy kupamozgalom az asztalon kiállított csillogó díjazásait, aztán továbblépünk az éjszakába. Az esõfelhõt sikerült elhessegetni, s ez optimizmusra ad okot. Egy akácos után jobban kezd emelkedni az út, megkezdõdik a Kétágú-hegy támadása. Zsigerbõl kanyarodok rá a köves mélyútra, csak Olsen figyelmeztetése zökkent ki a mélázásból, miszerint már a [Z-] jelzésen nyomulunk. Ez jó nekünk, csak arra kell figyelni, hogy a bejövõ [S+] nehogy továbbvigyen minket a mélyúttal. A dorogi és kesztölci sík után kifejezetten jólesik a hegymászás. Odafent kedvezõ útviszonyok fogadnak, kiválóan alkalmas a talaj egy jó Nordic Walkingra. Felveszek egy megfelelõ ritmust, és egyenletesen gyalogolok a fennsíkon. Ami egyáltalán nem jellemzõ, elhúzok egy kicsit a többiektõl. Balra fent a fák között világosságot látok. Elõször arra gondolok, hogy a Sasfészek kulcsosházban buli van, de amikor a jelenség késõbb sem kerül közelebb, akkor csodálkozok rá, hogy Holdunk párás levegõn átszûrõdõ fényét látom. Pompás hangulatomnak és mozgásomnak az vet véget, hogy egy férfiökölnyi kövekkel felszórt szakaszhoz érek. Ez már a Kinizsin is így volt, de szerintem azóta rászórtak még egy réteget. Nem csak a cipõtalp csúszik meg a kövön, hanem a kõ is az alatta levõ kövön, ez kiveri nálam a biztosítékot. Egyszerûen nem tudok merre menekülni; az út jobb szélérõl átmegyek a balra, és vissza, de egyik szélen sincs tizenöt centi kõtelen sáv. Andit és Olsent ez láthatóan nem zavarja, mert mikor (pillanatok alatt) utolérnek, el is hagynak. Elképesztõen hosszan tart ez a förmedvény. Sokkal hosszabbnak tûnik, mint tavasszal, pedig akkor sem volt rövid. Valahogy utána bukdácsolok a többieknek, megváltásnak tûnik amikor az elõttem járók lámpáinak fényében meglátom a Pilis-nyereg szerény kis emlékoszlopát.

PILIS-NYEREG; KÓD: 045

A pihenõnél megállunk egy pár falatra és kortyra. Közben meghúzom a cipõfûzõket, mert ezen a köves marhaságon bemozdult a lábam a cipõben, és ha eddig nem lett vízhólyag a talpamon, akkor most már ne is legyen. Érkezésünkhöz képest ellenkezõ irányban hagyjuk el ezt a jeles csomópontot a [Z-] / [Z+] jelzéseken. Arra számítottam, hogy az emelkedõ kisimítja majd az idegeimet, de a fa- és kõtörmelékes út az elõzõ szívatást idézi. Amikor felérünk a jobbos szimpla [Z-]-re, már nem is akarok lépést tartani a többiekkel. Nincs szó holtpontról, vagy ilyesmirõl, hanem egyszerûen bele akarok fásulni egy a hangulatomhoz illõ ritmusba. Hátulról közelít egy társaság; jó kedéllyel társalognak, nevetgélnek. Lassítok, hadd menjenek el mielõbb; most már minden és mindenki zavar. Azt tervezem, hogy a kajaponton fizikailag és agyilag is rekreálom magam. Az igen igen hosszú, több enyhe emelkedõvel és lejtõvel hullámzó út egy nagy mezõvel ér véget. Kezdõdik a Panoráma szerpentin. Elõször laza lejtõvel, aztán minden hajtûkanyar után egyre meredekebb köves ösvénnyel. A köveket valahogy most jobban tûröm, mert lefelé könnyebben szlalomozok rajtuk, köztük. Az eggyel feljebb levõ ágon magányos lámpafényt látok. Gyorsabban megyek, mint szeretnék, de nem akarom, hogy utolérjen, mert a keskeny, szakadékos ösvényen körülményes lenne félreállni. Egy kanyar után Olsen és Andi várnak, és viccesen még le is böknek, hogy hol voltam. Tiszta dili vagyok már; érdesebb hangon szólalok meg, mint szerettem volna, és én bököm le õket, hogy rám ne várjanak, úgyis a kajaponton össznépi dzsembori lesz. Csendben megindulunk a szerpentin maradékán. Hogy oldjam a hülyeségem miatti feszültséget a László-kúpjánál azt mondom, hogy ez a László-kúpja (per anum). Szántó éjszakai fényeibõl Andi arra következtet, hogy még magasan vagyunk. A megkerülhetetlen sorompónál megnyugtató, hogy nem csak nekem kellemetlen az átbújás, de azért van még, aki 80 km után is le tud guggolni. Már már kezdek visszatérni a régi kerékvágásba, de ehelyett egy olyan kerékvágásba térek, ami térdig ér, és sár van benne. Ez viszont még nem volt itt a Kinizsin, és nem is tudom hirtelen, hogy ez a gép honnan jöhetett. Jó, hogy nem ment fel a szerpentinre, biztos diszkvalifikálták volna. Az út egyik oldaláról a másikra kell csúszkálni, ahogy a géppel kanyarogtak jobbra-balra. Utolérjük azt a csoportot, akik minket elõztek a szerpentin elõtt. Úgy látszik a sár nekik is csúszik. Itt már végképp lepattogzott rólam a kultúrmáz. (Utólag "valaki" azt mondta, hogy nem hallott még engem ennyit kurv4nyázni.) Valahogy elvergõdünk az országútig, ahonnan már látni a fényárban úszó etetõpontot.

8. ELLENÕRZÕPONT: SZÁNTÓI-NYEREG (81,1 km)

Sistergõtõl elõször az "1"-es bélyegzést gyûjtöm be, aztán megnézem, mi a felhozatal. A hámozott mandarin jobb, mint a legfinomabb rostos gyümlé. Van forralt bor, de kiszúrom, hogy van kóla is, amit "civilben" keveset fogyasztok, de amit hosszú túrákon rettentõen kívánok. A Dorogon vett liter kóla már rég visszakerült a természetbe, ezért rávetem magam az ittenire. Egy nagy zsömlét kettétépek és vastagon megkenem sültzsírral, amiben húsdarabkák is vannak. Telt ház van az asztal körüli hordókból és deszkákból kialakított padokon, a vendégek kiválóan érzik magukat, ezért a zsákmánnyal leereszkedek egy vékony, a földre dõlt farönkre. Vinatti, aki egy kényelmes deszkán ül az aszalnál, odaveti, hogy jövõre majd felszed innen a Kinizsin. - Rendben van - mondom, de elõtte a Csobánka téren nevezz be engem is! Aztán mégse' lesz az egészbõl semmi, mert kaja után fel tudok tápászkodni, és köszönve Sistergõnek a szabadtéri H1lton ellátást hármas csapatunk új erõre kapva megindul, hogy ki-ki minél elõbb mellére tûzhessen egy õskövületet ábrázoló kitûzõt. Úgy érzem valamelyest megjavult a hangulatom, és helyreállt a pH értékem. A murvás útról be kell menni az erdõbe, hogy aztán megint a murvás útra lukadjunk ki, és aztán megint be kelljen menni az erdõbe. Ezt is érdekes lenne megtudni, hogy miért alakult ez így annak idején... Olsen elõttünk jár, már csak a lámpafényét látjuk. Egyszer csak ordítást hallunk. - Mi az, beleesett egy gödörbe? - mondom Andinak, és meggyorsítjuk lépteinket, hogy mielõbb kihúzhassuk. Olsent már nem találjuk, de egy olyan figurát érünk utol, aki világítás nélkül botorkál, és amikor belerúg egy kõbe, vagy éppen megbotlik egy keresztbe fekvõ ágban, akkor felordít. A farkasember üvöltése tõle távolodva is felhangzik néhányszor az éji erdõn. Lényeg, hogy Olsent nem kell a vállunkon visszavinni a Sistergõ pontra. Elnyújtott emelkedõn érünk fel lassan a Hosszú-hegy fennsíkjára. Az ellenõrzõkód sehol. Már azt hiszem, hogy elmentünk mellette, amikor végre, a "lejárattól" pár méterre megpillantok egy fára tûzött A4-es lapot.

HOSSZÚ-HEGY; KÓD: R17

Balra lekanyarodunk, de a lejtõ ma nem az én mûfajom, szép nyugodtan lebaktatok a távolodó Andi után, és odalent, keresztezve a szekérutat, majdnem azzal párhuzamosan megyek az erdei turistaúton. A Szent-kuti letérõ elõtt visszavezet a jelzés a szekérútra. A letérõnél [Z-]-ról [K-]-ra váltok, vagyis megyek tovább egyenesen. Egyre erõsebben csepeg-, majd esik az esõ. Nem akarok teljesen szétázni, és úgy gondolom, hogy már esni fog végig, ezért felveszem az esõkabátom. A Csobánkai mûút után a sûrû csöpögés visszatér a ködszitálás szintjére, de nem vetkõzök, hanem úgy döntök, hogy ha nem kezd rá megint, akkor majd a Kevély megmászása elõtt teszem súlyba a kabátot. A háttérbõl feketén kirajzolódó Kevély sziluettje vonzza a tekintetet. A Sumica kemping után, az útelágazásban álló magányos fánál majdnem a kõbányába megyek be, de a semmibõl Vinatti hangja figyelmeztet. Mindig ott téved el az ember, ahol azt hiszi, hogy ott aztán soha. Persze a kõbányában úgyse jutottam volna messzire. Visszalépve a fához, a tõle balra ágazó utat választom, ami bosszantóan lejt. Ennyivel magasabbra kell majd másznom. Jól látható helyen van a [K-] jelzés, és még fényvisszaverõ ponttal is meg van támogatva. Itt jegyzem meg, hogy az éjszakai szakaszon rengeteg ilyen pöttyöt és szalagot láttam, ami igen megkönnyítette a tájékozódást (persze csak akkor, ha valaki odafigyel). Iszonyat nagy meló lehetett ezeket kihelyezni, és nem kisebb leszedni. Késõbb a széles útról jobbra ágazik a jelzés egy keskenyebb ösvényen. - Nem arra kell menni! - hallom megint Vinatti hangját, aki egy sziklán trónol. Frász kapok az ijedtségtõl, és háromszor nézek rá a jelzésre, mire rájövök, hogy ugrat. Lehet, hogy Vinatti Puck szerepét gyakorolja a Szentiván éji álomból, ezért bukkan fel váratlan helyeken, és ijesztget, de engem már hanyagolhatna. Elteszem a kabátom, és belekezdek a hosszú, erõs emelkedõbe, ami megizzaszt, de kifejezetten jólesik. Amikor jobbról csatlakozik a [S-], már tudom, hogy mindjárt fenn vagyok.

9. ELLENÕRZÕPONT: KEVÉLY-NYEREG (91,5 km)

A tetõvel ellátott pihenõben ül a pontõr tetõtõl talpig beöltözve. Több órát ülni éjszaka a hidegben, még ez a ruha is kevésnek tûnik, de azt mondja, hogy nem fázik. "ISZINIK 10" - pillantok az itinerre. Na, a kardomba is dõlnék, ha még a Somlyóvár elõtt járnék. Fel az utolsó nulláért! Csak még megvárom a most felérkezett Andit, hogy pecsételtessen és fújjon egyet. Utolsó emelkedõnk a nyálkás faleveles, sziklás [P-] ösvény a Nagy-Kevélyre vezet. Nem mondanám, hogy ezt is annyira élvezem, de nyugi tempóban gond nélkül megvan ez is. Lefelé megint óvatosra veszem a figurát, és nem csak a csúszós út miatt, hanem a jelzéseket is fokozottan kell figyelni, mert egész más a baba fekvése fordított irányban éjszaka. A bokros részt elhagyva egy spori keresgéli a jelzést. Nekem is rá kell világítanom egy pár fára, míg rátalálok. Egy keskenyebb résznél valaki megszólal a hátam mögött: - Elengednél? - Persze! - vágom rá, és a következõ beugróban félreállok. - ...mert különben ledózerollak - veti oda elmentében Vinatti. - Jaj, de édi vagy. Gyere máskor is! - kiabálok utána, de közben remélem, hogy ma már nem bukkan fel többször. De mint tudjuk a remény hal meg utoljára. (Ha pedig nem, akkor a sejtszintû enzimmûködés.) Leérünk az Ezüst-Kevély alatti pihentetõ útra, ami most már nem is annyira pihentetõ. Na, még egy sziklás- aztán egy hosszabb, gyökérlépcsõs lejtõ, aztán jobbra rátérhetünk egy vízszintesnél kicsit lejtõsebb útra, ami kivisz a kõbányához. Ebbe a kõbányába már nem akarok bemenni, hanem ellenkezõleg, balra mennék a szétmosott köves lejtõre. Azért csak mennék, mert már szakad az esõ, és megint elõ kell bányásznom a kabátomat. Andi már elõbb megtette ezt, ezért megint lemaradok. Egyáltalán nem vagyok mérges az esõ miatt, mert méltányosságból csak a túra vége felé eredt el igazán. Amennyire tudok sietek lefelé, de már nem érek utol senkit, csak a sorompón esek át lendületbõl majdnem. Az Ürömi mûút után már csupa sár az út. A telkek mellett tökölõdök, mert a lovaknak újabb területet kerítettek le, és a sötétben hirtelen nem látom, hogy hol csatlakozik vissza az út. Amikor rátalálok, arra leszek figyelmes, hogy a fennsík szélén, ahol be kéne menni valahol a fenyvesbe kóvályog egy lámpás. A bükkzsérci Laci nem találja a "kijáratot". Nekem is egy, a Piros túrákról itt maradt, kõre festett, rózsaszín nyíl segít. Elõre megyek, ellenkezõleg a nyíl által mutatott iránnyal, és egy vékony fán megtalálom a [P-] jelzést. Kiabálok Lacinak, hogy jöjjön, de alig akarja elhinni, hogy ez a jó út. Most már csak a balos beugrót kell megtalálni a bokrok között, és már sínen vagyunk. Amikor ez is megvan, akkor már csak egy kis kanyargás a Róka-hegy oldalában, és már mehetünk is le a foghíjas falépcsõn a Csillaghegy lakott területének határán álló kékkúthoz. Innen már a sikeres teljesítés biztos tudata röpít le az Ürömi útra, vagyis az alvégéhez közeli Sarok presszóba. Odabent már ott ül (Andin kívül) Gábor és Dia is és azt kérdezik, hogy hol voltunk. Tényleg, hol is voltunk? Még jó, hogy asciimo-tól egy oklevél és egy kitûzõ kíséretében visszakapom az itinert, mert összeolvasva a bélyegzéseket válaszolni tudok a kérdésre: "ISZINIK100". Virsli evés közben belibben Tóth Feri is, akivel együtt megyünk ki a csillaghegyi HÉV megállóba. A kedves Vinatti már ott adomázik Droid és Repkény társaságában. Egy érdeklõdõ hölgyet kápráztat el a túra hosszával. Amikor engem meglát, azt mondja a hölgynek, miközben rám mutat: - ... az semmi, még ilyen öregek is megcsinálták. - Miért, hány éves? - kérdezi a hölgy. Mielõtt válaszolhatnék Vinatti rávágja: - Nyolcvan. - Tényleg? - kérdez vissza a hölgy, bosszantóan gyenge kételkedõ hangsúllyal a hangjában...



Utószóként az itiner által feltett kérdésre, miszerint: "Na melyik irányból jobb?"

Nehéz az összehasonlítás. Mintha egy tojást kéne összehasonlítani egy citrommal. A Kinizsin is elõfordult már mindenféle idõjárás, egy kivételével, és ez a havazás. Ha 2008-ban, az elsõ hivatalos Iszinik után kapom ezt a kérdést, akkor habozás nélkül azt mondom, hogy az akkori ideális idõjárási körülmények között lezajlott Kinizsi egy tangó-boleró volt a hófúvásos, éjszakai fagyos Iszinikhez képest. Ma viszont a célban olyan megszólalót is hallottam, akit idén jobban megviselt a Kinizsi. Ebben a kérdésben bárki bármit mond, mindenkinek igaza van a saját cipõjébõl kitekintve.

Két érvet szoktak felhozni az Iszinik nehezebb mivolta mellett. Az egyik az, hogy majdnem öt órával elõbb sötétedik, és hogy fél táv után vannak az igazi szivatós szakaszok. Én még ide húznám azt a strigulát, ami a zordabb idõjárás lehetõségét jelenti, és azt, hogy amikor Mogyorósbányára érek, akkor olyan érzés fog el, mint a Kinizsin, vagyis, hogy már túl vagyok a nehezebben leküzdhetõ akadályokon...

Egyben biztos vagyok. Nem azért indulunk bármely verzión, mert az könnyebb, vagy nehezebb a másiknál...

Ottorino



 

 
 
kekdroidTúra éve: 20132013.12.03 22:20:01
megnéz kekdroid összes beszámolója

Iszinik 100


 


Vegyes érzésekkel kattintok az átutalást – és egyben az elõnevezést – megerõsítõ dologra (gomb? ikon?) a bank honlapján. Egyrészt nagyon szeretnék hosszú túrára menni, másrészt tisztában vagyok saját felkészületlenségemmel, legalábbis az erõnléti oldalon. Fejben már tudom, mire kell figyelnem: túra közben többet enni, túra elõtt többet aludni, jó zoknit választani reggel, és akkor nem lehet nagy gond. Az elõnevezés és az esemény közötti idõ elrohan, és az Iszinik elõestéjén azon kapom magam, hogy egyszerre próbálom bepótolni az elõzetes informálódást, amelyet azért egy héten keresztül, apránként szoktam végezni. Alvásból így nem is jut sok, majd evéssel pótlom, ha sikerül. Kedves Olvasó, alább következik az idei visszafelé-Kinizsi, ahogy én éltem meg, szûk hat oldalban, dacolva a kétmondatos bejegyzésekbõl álló mikroblogokkal és úgy általában a netes kontentgyártás mai divatjával.


A szürke õszi hétvégéken metrót pótolnak, így az átszállást a most még egyetlen metró-metró csomópont helyett egy megállóval arrébb ejtem meg, buszra. Indulását követõen az újszerû gépezet sofõrje tartja a nagyobb forgalomra méretezett menetrendet, magyarul harminccal döcögünk végig a Tabánon. Néha talán negyvennel. A Déli pályaudvarnál bevásárolok élelmiszerbõl, az így képzett készlet jelentõs részét érintetlenül szállítom végig a túrán, de a tudat, hogy bármikor elõ tudok varázsolni valamennyi ételt, feldob. Automatánál intézem a jegyvásárlást, gombnyomogatás felsõfokon, az bezzeg megy. A hathúszas komáromi személyvonat a harmadik vágányon ácsorog, dupla Flirtrõl van szó, elõresétálok az elsõ egység elsõ harmadáig, nem akarok tülekedni. (Mennyi számnév!) Pontosan közlekedünk Szárligetig, leszálláskor Szabó Elemérrel váltok pár szót, aztán õ továbbmegy a tömeggel nevezni, én várok pár másodpercet, fényképpel dokumentálom a vonat elhaladtát. Ezt követõen sem kapkodok: elõneveztem a túrára, ráadásul a rajtig majd' fél óra áll rendelkezésemre ügyintézni. A felüljáróról végignézek az összegyûlt tömegen, ismerõsök és ismeretlenek készülõdnek mindenfelé, legalább kétszáz fõre tippelem a létszámot a helyszínen. Meglátom -rafter-t, olsent, suvlajt, CsST-t, Kocsis Miklóst, késõbb Gyõri Pétert és tanker007-et, majd Fürész Andit, Ruttkay Diát, gjeklert is, utóbbiakkal már a Déliben is összefutottam. Örvendek a találkozásoknak. Eligazítanak a nevezés helyszínére, néhány lépéssel odébb, egy kempingasztalnál személyesen asciimotól vehetem át a személyre szóló itinert, a nevezési lapra kell csupán egy aláírást firkantanom. A reggeli hidegben alig fogó tollammal közepes krikszkraksz telik tõlem, de ez is jó. Nézzük meg az itiner tartalmát: köszöntõ, hevenyészett táv-szint táblázat, tavalyi teljesítõi lista, menetrendi kivonatok, ammonitesz-ismertetõ, szintmetszet, útleírás és végül egy oldal az igazolásoknak. Jó, tetszik. Még mindig van idõ a rajtig, asciimo szól a tömeghez néhány szót a tudnivalókról. Ellátás, jelölés, egyebek lesznek. Vadászat nem lesz. Fél nyolckor végre elhangzik a rajt hangjelzése, komótos tempóban lódul meg a mezõny, irány Mogyorósbánya és per vagy Csillaghegy, kinek-kinek választása szerint.


Kényelmes sétával indít az összegyûlt társaság, suvlajjal, -rafter-rel, CsST-vel, Miklóssal beszélgetve haladunk az õszi erdõ egynyomos ösvényére térõ jelzésen. A Szárliget határában húzódó dombon végigsétálunk, majd kerítést kerülve ballagunk le a nagyegyházi bekötõútra. Az autópályával párhuzamos szakaszon Miklóssal és tanker007-tel lassan ellépünk a tömeg mellett, egy idõvel késõbb majd vinattit is sikerül utolérni. Áthaladunk a soksávos nyugati fõút alatt, és nekivágunk a Somlyóvár felé vezetõ hosszú kanyargásnak. A reggeli fények délelõttivé változnak, enyhe, késõ õszi napsütést is kapunk, a felhõtakaró egyelõre szakadozott, a nap folyamán azonban összefüggõ, sûrû, de néhol elvékonyodó réteggé áll össze. Az elõrejelzésekhez képest hatalmas szerencsénk lesz a túrán, nagyon sokáig kellemes, az évszakhoz képest enyhe idõjárási körülmények uralkodnak. Lassacskán elhagyjuk Nagyegyháza környékét, belépünk az erdõbe, a sáros, pocsolyás utakat kényelmes, avaros ösvények váltják. Fokozatos emelkedéssel haladunk, hosszú szintbéli szakaszok közbeiktatásával, és a fölösleges hullámvasutazást is elkerüli a kék jelzés. Egyetlen helyen sikerül benézni egy kanyart és kiderül, hogy a tömegtúrákra jellemzõ hatás, miszerint egy ember legalább egy tucatot be tud vinni a málnásba, még mindig igaz. Ötven méter után korrigálunk, mászunk tovább a Hársas oldala felé. Nem sokkal késõbb felérünk a Somlyóvár alatti kis fennsíkra, kulcsosház fogad, mindenfelé túrázók tesznek-vesznek, és ellenõrzõpont is van, kétféle. A hagyományos bélyegzés mellett ugyanis lehetõség nyílik – megfelelõ felszerelés és regisztráció birtokában – QR-kódos igazolások begyûjtésére is. Szerintem hatalmas ötlet, pedig én egy barlangban, valami dohos kõ alatt élek (ti. hiába keresnek fészbúkon), és még okostelefonom sincs. =) Tanker007 viszont késõbb mutatja az igazolással összekötött online közvetítést, ez is tetszik. A pontõrök jóindulatúan figyelmezetetnek, hogy az igazolófüzetre nem írtam fel a nevem, sõt, ezt a hiányosságot gyorsan pótolják is, köszönöm. Feltûnik, hogy a kulcsosház oldalán a kék és piros sáv jelzések mellett az E4-es vándorút is kapott irányított jelzést, festve. Eddig még csak a táblákat láttam E4-mûfajban. Rövid megállást követõen továbbhaladunk.


Elballagunk a Somlyó csúcsa alatt, egy pár épp kitérõt készül tenni, igazuk van, szép a kilátás fentrõl. Kényelmesen ereszkedünk Tornyópuszta felé, az ösvényeket széles erdészeti útra cseréljük, majd megérkezünk a közigazgatásilag Tardoshoz tartozó külterület szélére. Depóautók ácsorognak, némelyiknél intenzív frissítés zajlik. Az állattelepek általában intenzív szaga most egyáltalán nem érezhetõ. Remélem, azért még üzemelnek. Elhagyjuk a minitelepülést, a keskeny aszfaltcsíkról rövidesen szélesnek számító erdei útra kanyarodunk, pár száz méterre rátérünk a Tatabánya-Tardos országútra, majd újra megközelítjük az M1-est, ami nem a földalatti, hanem autópálya. Kerek repkény hív, még bizonytalan, hogy este lesz-e kedve becsatlakozni a Nik 40-es résztvevõjeként. Biztatom, hogy legyen kedve, mert túrázni jó, meg különben is. Átkanyargunk Koldusszállásra, közben kezdek éhessé válni, ennek ellenszereként elfogyasztok egy szendvicset, melyet menet közben állítok össze vizes zsemlébõl és szeletelt löncshúsból. (Valahol a távolban egy gasztroblogger a szívéhez kap és összeesik.) A táv itt még meglepõen gyorsan fogy, nemsokára a koldusszállási kódot írhatom fel az itiner megfelelõ rovatába. Elsétálunk a vadászház mellett, tábla figyelmeztet, hogy a kerti csapból nem ivóvíz folyik. Az egyik épület elõtt osztrák rendszámú autó áll, de mozgást sehol nem látok a házcsoport körül. Elhagyjuk a környéket, alacsony falú mélyút vezet hosszasan fölfelé. A gerecsei szakasz egyik kiemelten szép részére érkezünk, mellettünk a Pes-kõ hosszú, meredeken emelkedõ oldala húzódik, ennek a tövében oldalazik velünk a Kéktúra ösvénye, kibukkanó fehér sziklák színesítik mindenfelé az erdõ alját. A következõ állomás Vértestolna, mûút, ide vinattival már ketten érkezünk, mögöttünk pár perccel érkezik tanker007 és Miklós, továbbá beérjük kaleditet, aki rosszullétre panaszkodik, de eddig így is nálam gyorsabban haladt. Az igazolások begyûjtése után most kaledittel és vinattival hármasban haladunk tovább.


Az erdei kisösvényen kanyargunk fölfelé, távvezetéket keresztezünk, és végre kilépünk a mezõre, mellettünk kilátás a Vértestolnán túl húzódó Öreg-Kovács tömbjére, a fák között megbúvó fehér sziklafallal. Szép. És még a Nap is süt ránk, néhány óvatlan pillanatig. Elõttünk fent a Gerecse teteje húzza meg magát szolidan, a piros-fehér TV-toronnyal. Oda sem megyünk fel ma, legfeljebb valamennyire megközelítjük. Átvágunk a vadföldön (a szót az itinerbõl vettem), elhagyjuk a kerítések egykori övezetét és visszatérünk a tölgyerdõbe. Természetesen túrákról beszélgetünk, vinatti mesél a brassói többnaposok rendezéseirõl. Jó hallgatni, egyszer jó lenne menni is. Közben megérkezik mellénk Héreg felõl a zöld sáv jelzés, tõlünk jobbra rét, balra bánya, elõttünk hegy. A bányahegyi ponton Balaton szelet jár és lehet vizet tölteni. Idén élek a víztöltés lehetõségével, fél bögrényit iszom a helyszínen. A csokit sem felejtem el. Ha jól rakom össze az eseményeket, a neveket és az elõzõ beszámolót, akkor itt érjük ma elõször és utoljára utol Sára és atomcat duóját. Bányahegyen sem tartunk hosszú pihenõt, röviddel a megállás után elindulunk a Gerecse-tetõt hosszan kerülõ ívre, sûrû erdõ kísér, vegyesen tölgyek és bükkök és hársak. Átvágunk egy szélesebb irtáson, az egyértelmûnek látszó csapás trükkösen bevisz a fakitermelés területére, még jó, hogy elég hamar vissza lehet botorkálni a sáros, de legalább akadálytalan eredeti szekérútra. Kaledit lassacskán hátramarad, vinattival ketten ballagunk tovább. Mellettünk kisvasúti töltés, ezúttal lemaradok az egykori híd két támpillérérõl. Eltér a kék háromszög jelzés a hegytetõ felé, késõbb a kék kereszt Tardos felé. A kéknek ezt a kis szakaszát augusztusban, a Lábatlan túra napján volt szerencsénk bejárni Kerek repkénnyel, amikor pontõri helyünkrõl igyekeztünk le Tardosra – az idõjárási körülmények meglepõen hasonlóak voltak a mostanihoz. Feloldalazunk a Sandl-hársig, mohás kövek, szürke kérgû fák kísérnek, ahogy a csúszós avaron baktatunk. A vén hárstól lejtmenetre vált alattunk a jelzett út, elérjük az üdülõt és a keskeny, csúszós ösvényt, amely levezet a sziklák között Pusztamarót környékére. Ezúttal itt nem állunk meg, elhaladunk az emlékmû mellett. A tábornál mozgást látok, talán gyerekek szaladgálnak. Egyenletesen, kényelmesen lépdelve megyünk tovább, kerítéskapuhoz érkezünk, az egykori lelógatott fadarabokból álló függönynek csak maradványai láthatóak. Van helyettük fémkapu, a túrára kinyitva. Völgyet kerülünk, a végében megint eltérünk rosszfelé, ezúttal nagyjából hetven méter után korrigálunk. Ilyen félretérések elõfordulnak ma, mentségünkre szóljon, hogy ezúttal éppen intenzív beszélgetést folytattunk különbözõ kajákról. A távvezeték nyiladékában lefelé, majd kicsit fel, majd megint lefelé trappolva érjük el a Bika-völgyet a bajóti országúttal és a hotdogmen-féle etetõponttal.


A kapott hot-dog nagyon jó, olyan jó, hogy gyorsan veszek belõle még egyet, valamint kihasználom a teavásárlási lehetõséget is. Ez egy elég jól elhelyezett etetõpont, bár, aki itt jóllakik, az vélhetõen kisebb mértékben járul hozzá Mogyorósbányán a fogyasztáshoz. Miközben a padka mellett eszegetek, figyelem a többi túrázót, ki fárad látványosan, ki nem, és ki az, aki látványosan palástolni próbálja, hogy õ most nagyon elcsoffadt. Mindenre van példa, és még alig több, mint negyven kilométernél tartunk. Más figyelnivaló is van, mégpedig az áthaladó autósok arca. Egy hotdogos stand egy mellékúton, körülötte egy csomó emberrel – meglepõ látvány minden arrajáró számára. Egy nagyobb teherautó sofõrje annyira lelassít, hogy szinte várom, hogy félreálljon és õ is bevásároljon. Tanker007-ékkel váltjuk egymást, õk érkeznek, mi indulunk. A következõ dombtetõrõl visszatekintve szép a kilátás a Gerecse központi tömbjére és a közelebbi kõbányákra. Átoldalgunk az erdõfolton, nyílt területre, szántó szélére érkezünk, kaledit utolér, innen Mogyorósbányáig ismét hárman haladunk együtt. Balra elõttünk az Öreg-kõ emelkedik a környék fölé, ha pedig kelet felé tekintünk, a Nagy-Gete mögött kivehetõ a Pilis hosszú, távoli háta. Latolgatom, mennyi esélyünk lehet arra, hogy éjszakára leszáll a köd, de nem tudok értelmes következtetést levonni. Vagy lesz köd, vagy nem. Átsétálunk Péliföldszentkereszten, elhagyjuk a Kéktúrát és átvágunk a térkép szerint Látó-hegynek nevezett hupli felé. A sötétedés lassan kúszik ránk fentrõl, az újra sûrûsödõ felhõzet még elõrébb is hozza az estét. Felmászunk egy második dombra, a kék kereszt emlékezetesen trükkös elágazásába. A helyes irányt számos, fényvisszaverõ bevonattal ellátott szalag jelöli. Észak felé kanyarodunk, elõttünk Mogyorósbánya házai, fényei terülnek el. Leérünk a központba, irány a Kakukk vendéglõ. Búcsút veszünk az innen tovább busszal közlekedõ kaledittõl, leülünk a kocsmában. Pohár tea és szeletelt paprikával bõvített zsíroskenyér az ellátmány, mindkettõt hasznosítom – a kenyeret fõleg a sópótlás miatt. Megérkezik tanker007 és Miklós, közülük tanker007 az Iszi 50 résztvevõjeként itt célba ért, Miklós pedig majd jön tovább, még Dorogon találkozunk. Rövid, beszélgetõs pihenõt követõen indulunk tovább vinattival, a lámpát elõkészítem, a láthatósági mellényemet viszont otthon felejtettem, legalább nem kopik el.


Éppen telefonon értekezek menetrendrõl és buszokról Kerek repkénnyel, amikor Mogyorósbánya utcáin szembõl érkezik suvlaj, -rafter- és CsST triója. Suvlajtól kapok egy szelet csokit, köszönöm! Még megállunk vizet tölteni a közkútnál, aztán megcélozzuk a hosszú kaptatót a Kõsziklára. A monoton emelkedõ tetejénél csatlakozik vissza a Mogyorósbánya elõtt elvált K+, ezúttal talán már nem tévesztette el senki. A szeles tetõrõl továbbhaladva igen impozáns kilátás tárul elénk a nyílt domboldalon: elõttünk-alattunk Tát, Tokod, Tokodaltáró fényei látszanak, és a távolban Esztergomé, mellettük északra sötét sávot alkot a Duna fõ- és mellékágaival. A túlparton pedig Párkányt látni, kivehetõek a papírgyár kéményei. Fantasztikus látvány. Közben leóvatoskodunk a vízmosásnyi csapáson, egy helyen el is vétjük az utat, de még idõben megfordulunk és visszamegyünk az utolsó látott jelzésig. Immár a helyes úton érkezünk le a tokodi pincékhez. Több benézett kanyar már nem lesz a túrán. Lesétálunk a kertek között az országútig, a keresztezõdés tele van fényvisszaverõ biztonsági objektumokkal. A Tokod-Kolónia felé vezetõ utat választjuk a forgalmasabb táti irány helyett, majd ezt is elhagyjuk a Kis-kõ érintésével a Hegyes-kõre vezetõ utak kedvéért. A környezet figyelésérõl drasztikus váltással kénytelen vagyok áttérni saját állapotom figyelésére, ugyanis minden elõzmény nélkül elkezd vérezni az orrom. Ezt most miért? - teszem fel a merõben fölösleges kérdést. Közben zsebkendõmmel próbálom megakadályozni, hogy Dorogra olyan véres kabátban érkezzek, mintha egy kis költségvetésû horrorfilm eltévedt szereplõje lennék. Eszembe jut, hogy orrvérzéskor jót tesz, ha vizes borogatást teszek a tarkómra, ennek szellemében sikerül a pulóverem nyakán keresztül a hátamra juttatni jó deciliternyi vizet a palackomból. Utána az is eszembe jut, hogy a kezemben hordott túrabotok fémbõl lévén jó hõvezetõ tulajdonsággal rendelkeznek, ráadásul eléggé hidegek is. Tarkóra veszem a botokat, figyelve, hogy a hegyes végük felõl ne nagyon lehessen megpróbálni az elõzést, a másik oldalamon viszont elég hely maradjon ugyanerre. A módszer valamennyire beválik, a vérzés kezd csillapodni. Közben feltûnik, hogy sikeresen vesszük a Kis-kõ, majd a Hegyes-kõ jelentette akadályt, utóbbit megkerüljük, utána a Kéktúrát ismét elhagyjuk. Elõttünk a Nagy-Gete, néha fények villannak a tetõn és a hegyoldalban. Ott fent lenne jó lenni.


A jelzett letérésnél elhagyjuk a szántás szélén haladó utat, hogy ugyanennek a szántásnak egy másik szélén mehessünk tovább. A szántásokat követõ meredek, vízmosta lejtõ szerencsére homokos talajon található, és alig csúszik. Leérve visszacsatlakozunk az OKT-ra és nekivágunk a Nagy-Gete két, jól elkülöníthetõ szakaszra váló megmászásának: az elsõ szakasz az Öreg-kõig – a Gerecse északi részén nem bonyolították túl a névadást – tart, a második meg onnan a csúcsig. Szépen, kényelmesen, de megállás nélkül felsétálunk a tetõig, közben eszembe jut a Csolnok Ring túra, ahol a szerpentines szakaszon lefelé ereszkedtünk. Az kényelmesebb volt. Fent Oczal és Reckeb pontõrködnek, ezt speciel a vonatkozó index topik zugolvasójaként tudom csak. Kérek vinattitól három kötõjel öt perc pihenõt, hogy kirázzam a cipõimbõl a talpam alá szorult törmeléket. Végrehajtom a cipõbelsõ-tisztítást, és már mehetünk is tovább. A tetõrõl közel tökéletes kilátás nyílik, már tényleg csak a csillagos égboltot lehet hiányolni. Továbbhaladva is panoráma-jellegû úton megyünk egy darabig a Getén, dél felé tekintve Csolnok, Annavölgy, Sárisáp fényeit látjuk. Elõttünk pedig a Pilis immár hangsúlyos tömbje bukkan fel egy pillanatra, felette halvány-narancsszín ég jelzi a fõváros közelségét. Újra telefonál Kerek repkény, aki vállalta a kényelmetlen Volvózást és megérkezett Dorogra. A kocsmából Sára üdvözletét közvetíti vinatti felé. Átadom a két lépcsõben érkezett üzenetet. A dorogi idõtorzító még mindig mûködik, mert marha messzinek érzem az odaérkezésünk várható idõpontját. A valóság szerencsére megengedõbb, az elõzõ ellenõrzõpontra érkezéshez képest egy órán belül lent vagyunk a Molnár sörözõben. Addig viszont nem sok említésre érdemes dolog történik, menetelünk mélán a sötétben, figyelve az út néhány hirtelen irányváltására. A kocsmába érkezve elintézzük az igazolást és leülünk Kerek repkényhez, aki a forralt bort épp jókor kérte ki hármónknak. Elforraltborozunk egy darabig, számomra ez a lélektani féltáv, az utolsó fedett és fûtött lehetõség a pihenésre – valamint az utolsó igazán logikus lehetõség a kiszállásra. Fél órácskányi pihenést követõen indulunk tovább Dorogról.


Átvágunk a városon, visszatérünk a Kéktúra útvonalára. Egy nagyobb csapat bulizóból egy lány azt kérdezi, hogy mennyi van még hátra. A kapott információval, miszerint alig negyven kilométer, láthatóan nem tud mit kezdeni. (Ha azt mondtam volna, hogy húsz, vagy azt, hogy száznegyven, azzal ugyanúgy nem lett volna elõrébb.) A homokos ösvényen átsétálunk Kesztölc szélére, az országúton kék villogókat látunk Esztergom felõl közeledni, a hozzájuk tartozó tûzoltóautókat már a faluból visszanézve figyelhetjük meg. Végigballagunk Kesztölcön, a kocsmánál depózó társaságot nézünk elõször pontõröknek, de õk nem azok. Elhagyjuk a magáncélú frissítõpontot, és ezzel együtt a települést is. A következõ lakott település, amelyet megközelítünk, Csobánka lesz, addig végig kell gyalogolni azon a nagy, sötét tömbön, ami elõttünk tornyosul, fenyegetõ-fehér sziklafalai sápadtan verik vissza a közvilágítás és a felhõk mögül átsejlõ félhold szórt fényét. A Kétágú-hegy alatt találjuk a Petró-házaspár ellenõrzõpontját. Innen bélyegzés és pár mondat beszélgetés után indulunk neki a hegynek. Tavaly sokkal rosszabbul esett az emelkedõ, már a Kétágú-hegy nyergéig is, pláne az onnan bedurvuló folytatás. Erre most külön készültem fejben, és néhány szusszanós megállót beiktatva sikerül felküzdeni magamat különösebb megrázkódtatás nélkül. Kerek repkény vontatóként állandó sebességet vesz fel elöl, és kialakul a sor, amelyet sokáig alkotunk hárman: Repkény valahol elöl halad úgy, hogy nem hagyom látóhatáron kívül érni a hátizsákját, mögöttem pedig vinatti jön. Nem rossz, hogy így estefelé egyedül maradtam önmagammal, mert legalább csak a saját morálomat rombolom az ilyenkor szokásos mentális mélypontomban. Átalakul az idõ- és a távolságérzetem; akármennyire jól vontat elöl Repkény, nem érzem, hogy haladnánk; mindig a következõ távoli kanyar utánra teszem a Pilis-nyerget; elkezdek vélt problémákat túlgondolni. Utolérünk valakit, aki a Szakó-nyereghez mért távolság felõl érdeklõdik. Lehet, hogy lélekben még a Piros 85-ön van? Vagy a Szántói-nyeregre gondolhat? Pár mondatot váltunk, majd elhagyjuk õt, megint jön a viszonylagos egyedüllét kényelmes, egyben félelmetes élménye. Nem az esti erdõtõl tartok, az már elmúlt régen, hanem a saját társaságomtól. Aztán szerencsére ennek vége szakad, meglátom az illusztris helyszínt, az emlékmû fehér sziluettjét, ahogy valaki elöl megvilágítja. Fent vagyunk a Pilis-nyeregben, kódot írunk, leülünk pihenni. Repkény csokival kínál, vinatti banánnal, én pedig a teás termoszt ásom elõ a hátizsákból. A közérzetemen, ha mérni lehetne, több nagyságrendnyi javulást tapasztalhatna a mérõmûszer kezelõje.


Elõttünk van még azonban a Pilis oldala. Egy meredek, de rövid kapaszkodó és egy enyhe, hosszan elhúzódó emelkedõs szakasz következik. Az elsõt hamar letudjuk: fent tábla tájékoztat tévesen arról, hogy a zöld sáv a Pilis-tetõ felé vezet. Most már értem, miért írja egy csomó Kinizsi Százas beszámoló, hogy a Pilis tetején voltak, pedig nem is (hacsak nagyon el nem tévedtek). Rátérünk a kényelmes hegyoldali útra, az egész túrán itt érzem a leghidegebbnek a levegõt, ugyanakkor nem tudok túlságosan jól haladni ahhoz, hogy helyreálljon a hõkomfortom. Sebaj. A szerpentinek elõtti réten Repkénnyel megállunk pár pillanatra, megvárjuk vinattit, együtt indulunk el lefelé. A kilátás innen fentrõl éjszaka talán sokkal megkapóbb, mint nappal: elõttünk a távolban Budapest végtelen méretû tömege húzódik, sárgára festi felette a felhõket a köz- és egyéb világítás. A Nagy-Kevély, mint óriási, fekete Gauss-görbe takar ki a város fényeibõl egy darabot. Valamivel odébb, dél felé fordulva Pilisvörösvár és Pilisszentiván látható, mögöttük a Budai-hegyek vonulatával. Látni a Hármashatár-hegy adótornyainak a piros pöttyökkel világító csoportját, tõlük nyugatra a Nagy-Szénás felé vezetõ gerinc nyúlik el feketén. Mellettünk az egyik oldalon Pilisszentkereszt, a másik oldalon Pilisszántó fényei húzódnak, felismerhetõ, melyik utca régebbi, és melyik származik újabb kori felparcellázásból. Fehér és sárga pöttyök sorakoznak kanyarogva és egyenes vonalakban.Nincs az a fénykép, amely visszaadná ezt a hangulatot. Ennek ellenére megpróbálok valamit kihozni a helyzetbõl, de az, hogy nincs állványom (és megfelelõ gépem és nem is értek a fotózáshoz), sokat ront az eredményen. Mellettünk olsen sétál tova, csak a hangsúlyozásán hallatszik némi fáradtság, mert amúgy elég gyorsan riposztol vinattinak. Gyorsabban, mint én, amikor friss vagyok. A lekanyargás során még nézzük egy kicsit a csodálatos-szép kilátást, amíg lehetõség nyílik rá, mert rövidesen leérünk a László-kúpjához – ez most nem gyógyászati fogalom, inkább geometriai. Elhagyjuk a szerpentinezõ utat, köves úton botladozunk a Szántói-nyeregbe. Annyi baj legyen tavalyi, príma videója találó címet visel, Rocky road to Csillaghegy, még mindig érvényes. Lent kényelmessé válik a haladás, sáros földutat taposunk, majd elérjük az éjszaka felezõpontját, az asciimo által találóan Sistergõ-féle Mennyországnak nevezett ellenõrzõpontot. Lehet tippelni, ha ez a pont nem ebben a formában lenne jelen, akkor mennyivel romlanának a teljesítési statisztikák. Kõrözöttes kenyeret eszek, legalább hármat, meg egy óriási zsömlét is, hozzá boros teát kapunk. Mindkettõ nagyon-nagyon finom. Nem mellesleg le lehet ülni annak, aki fáradt, és az evés-ivás-pihenés háromságra a helyszín kifeszített ponyva alatt terül el, ha esetleg eleredne az esõ. Amíg elpihengetünk, jönnek-mennek a túrázók, Fürész Andi érkezik, és Ottorinót is látom leülni, majd gjeklerék akkortájt érkeznek, amikor mi épp indulunk. Sistergõ tölt egy búcsúbögrényi boros teát Repkénynek, ezt elkortyoljuk indulóban.


Fiatal a hajnal, még kettõ óra sincs, amikor nekivágunk a Hosszú-hegy hosszú, kényelmes meredekségû emelkedõjének. A jelzésekre szerencsére nem kell minden idegszálunkkal figyelni, fényvisszaverõ pöttyök mutatják a követendõ utat. Fent, egy kilátópontnál ismét gyönyörködhetünk a kilátásban, alattunk Pilisszántó alszik békésen. Megállunk két-három pillanatra, hallgatni az éji csendet. Odébb kódot írunk a kódírós helyen, betû és két szám, de nem merem azt tippelni, hogy valami AutoCAD-kiadásra emlékeztet a kombináció. Felírást követõen hosszan botladozva haladunk tovább. Az elõttünk haladó társaságból valaki visszakérdez: „Mögöttetek van valaki, aki tudja, hogy jófelé megyünk-e?” Ezek szerint mi nyilván nem tudjuk, értem. Egyébként teljesen jófelé megyünk, a jelzések és a fényvisszaverõ pöttyök sûrûsége és állapota nem változott a Hosszú-hegy elõttihez képest. Leérünk a lejtõn, szintben közel lapos és irányban közel egyenesen haladó útra válthatnánk, de elõtte még bebóklászunk egy egynyomos, botladozós ösvényre, és csak utána lépünk ki a széles dózerútra. Elválik tõlünk a zöld sáv jelzés, amelyet Kesztölc után kezdtünk követni, helyette azonban visszatér a kék sáv. Ez a Pilis megmászása helyett azóta tett egy méretes kanyart a Budai-hegység felé, és most szembe haladnánk azzal a képzeletbeli túrázóval, aki Kesztölctõl a kéken maradt volna. Ezeken az apróságokon gondolkodom, közben néha visszanézek, és nem látom vinattit. Lemaradt volna? Ennyire? Nem létezik. Nem bizony, de errõl majd késõbb. Felzárkózom Kerek repkényhez, megérkezünk Csobánka határába, majd el is hagyjuk a települést a Kevély alatt eltérve az eddigi egyenesrõl. A fényvisszaverõ jelek szépen mutatják itt is a helyes irányt, nehogy valaki bekeverjen a kõbánya felé. A Kevély-nyeregre megint megszenvedem a feljutást, erre már kevésbé készültem fel fejben. A terepviszonyok sem segítenek sokat, a vékony sárrétegen minduntalan megcsúszok, mégis örülök, hogy ezt a részt még az esõ elõtt letudjuk. A tavaly benézett kanyar idén kijelezve vár, innen már csak pár lépés a nyereg, ahol a pavilonnál Forester õrzi a pontot. Elõkeresem a kávés termoszt – Repkény nem kávézik most – és gumicukrot eszem hozzá, tuti nem egészséges, de legalább jó cukros kombináció. Ezzel végig kell mennem.


A Nagy-Kevélyre a kávézás után nem meglepõ módon könnyedén fellépdelünk. Itt pár perces pihenõt ejtünk meg, nézegetjük az elõttünk elterülõ Budapestet, a könnyen és kevésbé könnyen kivehetõ épületeket, városrészeket figyelve. Szép. Visszatekintve pedig kivehetõ a Pilis tömbje, ahogy uralja az alatta elterülõ vidéket. Elkezdünk lefelé botorkálni, kényelmesen, lassan, óvatosan. Még Repkénynek is maradt bõven tartaléka a Nik 40 szintidejébõl, pláne nekem a százasból, tehát ráérünk lazítani. A kövesebb rész alatt futó érkezik fentrõl, legalábbis azt képzelem, de valójában vinatti érkezik, zergeként ugrálva lefelé. Elmondja, hogy azért nem láthattam a Csobánka melletti hosszú egyenesben, mert lekapcsolt lámpával haladt – igaza van, azon az úton tökéletes láthatósági viszonyok uralkodtak. Újra összeáll a triónk, ennek örömére szolidan elkezd csöpögni az esõ. Ez már nem csak pár pöttynyi víz: amire leérünk az ürömi mûúthoz, egész komoly esõvé növi ki magát. Csoszoghatunk a sáros felszínû úton a Róka-hegyen és környezetében, közben pedig figyelünk, nehogy elvétsük a telkek között trükközõ piros sávot. Egy csaknem benézett kanyartól eltekintve (majdnem lemegyünk valami betonlépcsõn, de aztán gyanússá válik és mégsem) könnyen elnavigálunk fent. A fenyõk között ereszkedõ, meredek lejtõt is megússzuk mindenféle egyensúlyvesztés nélkül, és onnan már csak Csillaghegy házai között kell betocsogni a célba, az immár szakadó esõben. A Sarok kocsmában asciimoék fogadnak, kitûzõ jár és oklevél, továbbá egy pár virsli és egy pohár tea. Leülök, örülök, hogy vége van. Vinatti elmeséli, hogy amikor hazamegy, szór egy kis kádat a parajdi fürdõsóba, majd teleengedi fenyõillatú vízzel. Vagy valami ilyesmi. A hévre várva, majd a héven egy helybéli nõ hüledezését hallgatjuk, és azt, hogy éppen mit kellene csinálnunk ahelyett, hogy hazamegyünk. Ennélfogva Kaszásdûlõnél le is szállunk a motorvonatról (Ottorinóékat otthagyjuk, prédának), és busz-metró-villamos kombinációval intézzük a hazautat, vinattitól az Árpád híd metróállomásnál elbúcsúzva. Szeretnék köszönetet mondani a rendezõknek, különösen a pontõröknek a túráért, a kiváló szervezésért, sistergõnek külön a csodálatos éji frissítõpontért. Köszönöm Kerek repkénynek, vinattinak, tanker007-nek, Miklósnak és mindenkinek, akivel több-kevesebb ideig együtt haladtam, a társaságot. Nagyon sokat jelent, komolyan. Nem tudom, hogy jövõre elmegyek-e az Iszinikre (Repkénynek a Kevély-nyereg emelkedõjén azt mondtam, hogy üssön meg nagyon, ha nevezni akarok, de ezt minden hosszú túrán elmondom és még nem ütött meg... eléggé :)), de ettõl függetlenül mindenkinek szívbõl tudom ajánlani ezt a túrát.


-Kékdroid-


---=== képek a túráról ===---

 
 
atomcatTúra éve: 20132013.11.26 16:47:28
megnéz atomcat összes beszámolója

Iszinik 100 negyedszer


Ez már kötelez. Eddig 3 rendezésbõl 3. Nem kérdéses, a negyediken is ott kell lennem. Ebben a tudatban váltom meg a repülõjegyem, hogy idén is hazarepülhessek, és jól megszivathassam magam azon a majd’ 100 csodálatos kilométeren, amit ez a túra nyújt.


Elegem lett a “beesek a túrára” életérzésbõl, így csütörtökön repülök, és bõven van idõm mindent elrendezni. Mire eljön a Nagy Nap elõestéje, minden összeáll: a sör vár a Szántói-nyeregben, a kóla a csobánkaiban, túl vagyok egy izmosabb vacsorán és a szendvicsek is bekészítve. Szülõk beizzítva reggeli korai ébredésre. Hajrá.


Lefekvéskor örömmel nyugtázom, hogy fél órával sikerül beelõznöm tavalyi teljesítményemet, de a hajnali fél ötös kelés így is közelinek tûnik az este 11-es fekvéshez. Az éjszaka gyorsan repül, és a szürke hajnal a kívántnál hamarabb lopódzik sápadtkék fénylábaival a szobába, hogy hamarosan a telefonommal karöltve kirobbantson az ágy meleg biztonságából.


A reggel olajozottan megy, és fél 7-kor már indulunk is a Börzsöny lábaitól, Zebegénybõl. Szárligetre terv szerint érkezünk. A nevezés - a korábbi évektõl eltérõen - tökéletesen szervezett. Asciimo örömmel nyugtázza érkezésemet, kezembe nyomja a kitöltött nevezési lapot, én meg visszakézbõl a nevezési díjat.


Pár méterrel arrébb Sanyiba és Zoliba botlok. Együtt várjuk ki a fél nyolcas tömegstartot. Sanyi pár hetes bokasérülése miatt kissé aggódik, de remélhetõleg nem lesz gond vele ezen a rövid kis távocskán:) Fél nyolc elõtt pár perccel Asciimo gyors útbaigazítást tart a túráról, visszaszámlálás, és megindul a 4. Iszinik 100 mezõnye. 


Eleinte kicsit avétos a haladás: a falu tág utcáit elhagyva a mezõny keskeny nyomba szorul az OKT útvonalán. Elõzni nehézkes, egyes helyeken lehetetlen. Azért a helyzet lassan javul, és a vadkerítés melletti erdészeti utat elérve hígul a tömeg. Friss erõben, jól haladunk. A Somlyó-vár elõtti elsõ emelkedõt elérve a mezõny szakadozni kezd. A sáros, szûk szekérúton elõzgetem a népeket. Sanyi és Zoli lemarad, én pedig beérem Editet, Sárát és Attillát. Egy tempót megyünk. Az EP-ben pecsét, házicsoki Attila jóvoltából, és indulás tovább. Sanyiék ekkor még valahol a távolban, mögöttünk.


A következõ szakaszon jól haladunk, bele-bele futunk a lefelékbe, így hamarosan a bitumenen vagyunk, és döngetünk Tronyópuszta felé. Az idõ csodálatos. Még napsütés is örvendeztet minket. Átvágás a fõútra. Nagy meglepetésünkre egyes túratársak hátulról érkeznek - valszeg benézték a kék balos kiágazását az erdõbe. A Bodzás-völgybe idén végre békén hagyták a földet, nincs beszántva, gyorsan haladhatunk. Hamarosan elérjük az erdészet által a múlt homályába küldött pár éve még oly szép patakátkelést hangulatos kis hidacskájával, és már toljuk is a Koldusszállás elõtti utolsó dombocskát. Kódszó felírva, pillantás az órára: pont 3 órája jövünk. Rendben, megvan a 6 kötüli átlag. Gyors kajálás a ‘ponttól’ kicsit arrébb, az erdészlaknál. Míg majszolunk, Sanyi és Zoli beelõz minket. Kicsit soknak tartom az elrepülõ idõt, de megvárom a többieket. Indulunk. A mélyúton kikapaszkodva Sárával elszakadunk a többiektõl. A terep jól járható. Reményeimnek megfelelõen a tegnap este beindult szél - ami az estére ígért esõt is hozza - szépen dolgozott, és az elõzõ napok heves esõzései után egészen jól felszárította a sártengert. Persze itt-ott - fõleg a völgyek alján - van mit kerülgetni, de nagy általánosságban kezelhetõ a dolog.


Pes-kõ sziklái, hullámvasutazás, a már nem is annyira fiatal fiatalos, egy jobbos, és máris a 24. km környékén vagyunk: Vértestolnai mûút. Az idõ 11:52, 4:22 perce jövünk. Egy grizlifülnyivel a tavalyi idõm mögött, de azért jól jövünk. A pontban várunk pár percet, amíg iszunk és eszünk picit, majd úgy döntünk, nem várunk tovább Attilláékra. A Vadföld felé vesszük az irányt, amit egy kis bitumenezés, egy kis dombmászás, és némi bozótharc után el is érünk. A Vadföld túloldalán a kéket idén már kivitték a földútra, nosztalgiával nézem a régi nyom itt-ott még fellelhetõ lomb borította ösvényét.


A bánya-hegyi szakaszt idén csak a legvégén kezdem el unni, amikor szerencsére hamarosan megérkezünk az EP-be. A csoki jól esik így a 30. kilométer környékén. Keverek egy izot, és szendvicset is tolok. Míg pihenünk, Attilla és Edit is utolér minket. Bevárjuk egymást, és együtt indulunk tovább a Gerecse-oldal meghódítására. Az erdészet a pont után nem sokkal tanúbizonyságott tett erdõpusztítási és akadálypályaépítési képességeirõl (a kettõ kéz a kézben jár sokszor), de szerencsére pár kilométerrel 30 felett a lábunkban még nem volt vészes a dolog. Hamarosan rátérünk a Gerecsére kapaszkodó szekérútra. Felfelé menet Attilla és Edit ismét elkezdett lemaradni. Mire a Sandl-hárshoz értünk, ismét csak ketten koptattuk az évmilliós mészköveket.


Hamarosan a Gyermeküdülõnél vagyunk, Tûzköves-Jura kiágazás, kedves kis sáros lejtõ a Kis-Gerecsét elválasztó szurdokba, majd bokatörõ lemenetel következik. Sára egy helyen csúnyán megcsúszik, kb. 45 fokban megdõl, mire végre ki tud lépni, és elkerüli a taknyolást a csúnyán köves terepen.


Végre enyhül a lejtszög, és hamarosan keresztezzük a gerecse 50 nyomvonalát. Kiérünk a bitumenútra, jobbos és indulunk Pusztamarótra. A hajdan volt település szomorú múltjára - 20-25 ezer fõ magyart mészároltak le itt a törökök Mohács után - immár csak a felállított emlékhely emlékeztet. A település maga az 1970-es évekre teljesen elnéptelenedett. Mindennek ellenére talán ez a túra egyik legszebb, szakrális nyugalmat árasztó pontja. Megállás nélkül haladunk tovább, hogy mihamarább elérjük a várva várt hot-dog pontot a bajóti mûútnál. Menet közben, a visszatörésnél a völgy túloldalán feltûnik mögöttünk Attilla. A völgyön átkiablba beszéljük meg, hogy Edit kissé lemaradt, úgy tûnik, nem bírja a napi kiképzést. Hullámvasút, be az erdõbe, és rohanás le a mûúthoz.


Idõvel jól állunk. Javában világos, és úgy tûnik, a pár kilométerre fekvõ Mogyorósbányát idén is megcsípjük lámpa nélkül. A pontban tea és hot-dog. Leülünk, kajálnuk, majd mire befejezzük, betoppan Attilla. Edit teljesen lemaradt. Attillát sem várjuk be: sietünk hogy minél több meglegyen világosban.


Egy felfelé keccsölõ eltévedt lelket útbaigazítunk. Neki nem volt egyértelmû a méretes kék bal nyíl, hogy ott megy be az út az erdõbe. Vissza is kérdez, hogy biztos-e, de ez tényleg egyértelmû volt.


Kapaszkodok a hegyen, mögöttem Sára tolja a naftát a motorokba. Felérünk, visszanézek, és meglepetésemre csak õ van mögöttem. Meg voltam róla gyõzpdve, hogy az a 4-5 ember is tarotta velünk a lépést, akik a pontban indultak, de mégsem. A tetõn némi telefonálgatás és eletjeladás, majd már zúzunk is lefelé a Péliföldszenkeresztre vezetõ mûútra. Az erdõbõl kiérve balra a Bajóti Öreg-kõ nyugalmat árasztó tömbje uralja a festõi szépségû völgyet, jobbra pedig a Hegyes-kõ vonulata, mögötte pedig a ránk váró Dorog elõtti legnagyobb kihívás, a Gete tornyosul. A képet a messzeségben kéklõ Pilis jellegzetes gerince zárja. 


Péliföldszenkereszt mindkettõnk számára kedves: Sára sokat járt itt osztálykiránduláson, nekem pedig az egyik kedvenc részem a nyári Kinizsis és téli Iszinikes hangulatával. A hely fényét tovább növeli, hogy hamarosan féltávnál jár az ember, ami nem rossz lelki dopping, fõleg ha mindez még bõven világosban van:)


Egy mögöttünk érkezõ túratárs bevágja a balost az OKT-n. Szólni nem tudunk neki, csak reménykedünk, hogy vízért megy, és nem veszi bele az Öreg-követ a túrába.:) 


Két kis kapaszkodás az õket ellenpontozó lemészásokkal, és már Mogyorósbánya központjában is vagyunk. Balos, és irány a Kakukk. Túrázók mindenhol: odabent és a teraszon is. Idén kegyes az idõjárás: se hó, se fagy, bárhol jó megpihenni. A pontban pecsét, majd nagy örömömre Sanyi és Zoli köszönt. Sanyi bokája küzd, sõt már a másik fáj helyette:) Az elsõ 48 km letudva.


Sör, tea, szendvics, Sárának zsíroskenyér, víztöltés, fejlámpa fel, és indulnunk kell. A tavalyi 8:10-es érkezéshez képest picit visszább vagyunk, 8:45. Sebaj, ez a rénszarvasagancsnyi hátrány még semmit sem jelent.


A kocsmából kilépve megcsap a nappalt váltó éj hideg lehellete, de az utca végére, üzemi hõmérsékletre melegedve már nem vészes a helyzet. A falu fõterére érve két delikvenst térítünk jobb útra: a buszmegállónál az egyenes helyett balost véve voltak éppen eltévedõben.


A Kõsziklához kapaszkodva nem kapcsolunk lámpát, de olyan érzésem van, hogy egyre inkább dacból megy a téma:) Felérve már nem marad sok választásunk: a sötét uralma a világosság felett immáron kiteljesedett, és egészen biztosan ez elkövetkezendõ 13 órában így is marad. Indulnak hát a fejre szerelt fényfegyverek. A trükkös balos kitérõnél épp egy eltéved túratárs lébecol, így garantáltan nem nézzük be idén a keskeny kis örvényt, ami némi kavargás után egy borospince kertjébe vezet, hogy onnan ismét a korábban hátrahagyott szekérútra térve hamarosan megérkezzünk a mûútra.


Az út után jobbos, újból be a rengetegbe. Megkezdjük a Hegyes-kõ ostromát. Az ösvény eliente kétemberes, majd egyre inkább csak egy fõt preferál. Sára megy elõl, mögüle súgok neki, ha nem egyértelmû elágzásba érünk. Erdõ-mezõ váltások, csak a felfelé irány marad, majd végre az utolsó gerincre bezetõ inszaggató kapaszkodás, és a hullámvasút a kõ tövéhez. Kis emelkedõ, és egy közel szintút. Idõközben kisebb csapat verõdik össze, 5-6-an vizslatjuk az éjszaka sötétjét, hogy megtaláljukl a balos leágazást a Horgász-tó felé. A távvezeték hirtelen túl közel kerül, ezért szólok a többieknek, hogy vágjuk be az erõs balost ott helyben. A dolog bejött, a távolban lámpáink fénye az Asciimo által hátrahagyott fényveisszaverõn reflektál. A következõ legágazást benézem, eggyel hamarabb megyek ki jobbra, de 50 méter után érzem, hogy nem stimmel, visszát parancsolok. A következõ jobbos már jó lesz.


A nyáron poros, löszös meredek lemenetel a korábbi sok esõ ellenére is meglepõen száraz. Már kissé unjuk a témát, mire végre elérjük a szekérutat. Rövid egyenes, és indulás a Getére. Az elsõ feladat az Öreg-kõ bevétele. Indul a tánc. Sára kilõ. Állva hagy, mint bliccelõ a BKV jegyautómatát. Pár perccel késõbb rájövök, hogy nem õ lõtt ki: velem akad valami gond. Életemben így még a Getére felfelé nem szenvedtem ebbõl az iránybõl, pedig voltak már ennél sokkal de sokkal rosszabb körülmények az emlúlt 3 alkalommal. Hiányzik a CSÍ a lábamból. Szenvedek. Nincs erõ a lépteimben, a pulzusom távol az eget verõ frekvenciáktól, botorkálok mint légy a késõ õszi bágyadt napsütésben. Az egyetlen teljesíthetõ célnak az tûnik, hogy a közel 300 méter szinten akkor sem állok meg, ha törik, ha szakad. Ez legalább sikerül. Tudom, hogy itt a csúcs mindig kicsit túl messze van, de végre vége a dögledezésnek: felérek. Sára 5 percet várt rám (gyászosabb eredménytõl tartottam). Mondom neki, hogy menjen, velem valami gáz van, kidurrantam. Hajthatatlan, marad, én meg kicsit rosszul érzem magam, mert nem tudom, mi lesz, és nem fogom-e feltartani. Gyorsan keverek egy izo-t, és betolom. Idén sokkal jobb erõben vágtam neki a túrának, mint az elõzõ években, csak egy magyarázat lehet: eléheztem.


Az Isostar gyorsan felszívódik, és a lefelé menetben erõre kapok. A félsz azért még bennem marad: a Kétágú-hegy mondja majd meg biztosan, hogy csak energiahiány volt-e a gyenge Gete. Lefelé menet sms Haritól: Budapesten esik, õk színházbn, de gondolnak rám:).


Dorogra jó tempóban érünk le. Izo pancsolással együtt 1:02 alatt megvan az 5.5 kilométer. A pont elõtt bevesszük magunkat a kisboltba, met Sára összes zsebkendõjét feléltük, plusz némi körtelével erõsítünk.


A Molnár-sörözöben kicsit kifújjuk magunkat. Eddigre - a Getés gyengeséggel együtt- már csak 10 perc hátrányunk maradt a tavalyi idõhöz képest. Alakul, és mindez a táv 2. felében.


Iszom egy sört. Két akkor betoppanó másik túratársat is meghívom. Szendvics, MagneB6, marcipán, és minden, ami segíthet helyrehozni a pár kilométerrel korábban megbillent energiaellátást. Épp minden közepén járunk, amikor Sanyi és Zoli belibben mögöttünk. Ezen némileg meglepõdöm, mivel Mogyorósbányán még elõttünk startoltak. Sajnos benéztek ezt-azt, valószínûleg ezért változott a sorrend.


Végzünk a dõzsöléssel vizet veszünk és indulni kell. A start már kicsit Moonwalk-os, de azért hamarosan bemelegednek azok a fránya izmok és izületek. Lesz ez még sokkal rosszabb is nemsokára:)


Dorogról teljesen jól kikavarunk. A vashíd után megint segítünk egy adag túratársnak, akiket ez egyértelmû jobbos OKT kék nyíltól eltántorított a mellette levõ kerítés, így épp teljes gázon szántottak bele az éjszaka téves irányába. Kesztölcig jó tempóban szinte repülünk. Az akácosban utolérünk egy srácot, aki fizikálisan teljesen rendben lévõnek tûnik, mégis Kesztölcön barátjánál kiszállni készül. Talán nem elég erõs a lelke, hogy megerõszakoklja testét a továbbiakhoz. Barátja házáig együtt haladunk. A kocsma sajnos zárva, és a pont sem a szokásos keresztezõdésben van. Faluból ki, kapaszkodó, pont. A pontõr néni nincsen vicces kedvében. Hiába próbálok vele jópofizni, inkább hagyom is az egészet.


Asciimo kiváló munkát végzett: a Kétágú felmenetel még sohasem volt ennyire egyértelmû. Felszállópályaként világít elõttünk a rengeteg fényvisszaverõ matrica, mutatva az utat a Pilis elõttünk tornyosuló gerincére. Sára adja az ütemet, én pedig megnyugvásomra tartom azt. Tényleg csak elkajáltam magam. Felérünk az elsõ lazításhoz, ahonnan még egy etap, és ténylegesen a Pilis-gerincen vagyunk. Felfelé a fényvisszaverõk hûen elõre vetítik a ránk váró meredek utat, amit talán néha jobb is volna nem felfogni:)


Végre közel szintút, a maga pár éves bokatörõ felszórás-betéteivel megfûszerezve. Ezt a részt kicsit unni szoktam. Nem elviselhetetlenül, de azért picikét pofátlanul hosszú és monoton így a vak éjszakában. A gerincen nõügyektõl kezdve az emberiség ellenes bûntetteken keresztül sokminden szóba kerül, mígnem már nagyon várjuk, hogy végre a hõsi emlékmû fehér obeliszkje felsejljjen a koromsötét éjszakában.


A pontban csak kód vár ránk, hideg szél, és a kihalt, bagolysikoly járta éjszaka. Szerencsére az eddigi évekre jellemzõ ködnek se híre, se hamva. Az esõmentes idõ is kitart. Néha minimálisan szemetel, de még csak a csuklyát sem kell feltenni. Öröm az órára nézni: fél órával a tavalyi, legjobb idõ elõtt. A padokat kihasználjuk, és töltünk magunkba egy kis energiát. A hideg szél gyorsan ránk parancsol még egy réteget így tudtva velünk, hogy elértük a túra legmagasabb és egyben leghidegebb szakaszát. Kibeszéljük a Getét, és megállapítjuk, hogy tényleg nem toltuk túl az elsõ 50-en a kaját. Páran utolérnek minket, majd hamarosan indulunk is tovább.


A nyeregbõl kivezetõ út szokásához híven bokatörõ és csúszós is egyben. Végre vége, és indul a jellemzõen unalomba fulladó hullámvasút. Valahol itt kezdünk túlmelegedni, vetkõzés. Amíg a polárral küzdök, odadom a botom Sárának. Végül pár kilomáterre nála is marad tesztelésre:) A táv repül, unalom és monotonitás nélkül érjük el a jellegzetes tisztást, ahonnan csak párszáz méter a szerpentin elsõ kanyarja. Hirtelen olyan érzésünk támad, hogy az elõzõ monotonitás érzet hiány miatt a hegy duplán kárpótol minket a tekergõ, szintet leadni nem akaró szerpentinnel. A monotonitásért az idõközben igencsak közel került Budapest esti fényei kárpótolnak, nomeg a túra innen már jól belátható hátralevõ szakaszának látványa. Végül egy utolsó balos visszatörés, és indul is le a köves ösvény. Egy kis kilátóhelyen nyújtunk egyet. Jól esik ez már így a 80. km felé.


Végre újabb jellegzetes pont, a sorompó. Kínomban már ódát zengek leendõ Heineken sörömhöz annak hõsies önfeláldozásáról a túra sikerének érdekében. Sajnos nem jegyezzük le, de leglaább egy perc alatt elfelejtjük némileg kómás tudatállapotunkban:) Erdészet által frissen járt utacska, kellõen felvizeve. A pirosat nem nézzük be mint tavaly, így gyors sörkiásás, és máris Sistergõs pontjában vagyunk. Ez a pont maga a kánaán, sörrel megfûszerezve:) Tea, forralt bor, körözöttes kenyér, lesütött hús zsírban, elõre megpucolt mandarin, kóla, és maximálisan szívélyes vendéglátás. Komolyan mondom, ez a pont kárpótol a 80 km minden addigi fáradtságáért!


A pontban végül 37 percet töltünk. Kb. 10-nek tûnik, de így 80 km felett már az ember nem bízhat az idõérzékében. Kaja, pia, láb ki a bakancsból, kánaán:). A lelkünk mélyén tudjuk, hogy ennek véget kell vetni, mert még vár ránk 18 kilométer a maga összes meglepetésével. Indulás hát tovább!


A Hosszú-hegy-Csobánkai-nyereg szakasz kellemes meglepetésként kb. 7-es átlaggal tûnik a múlt homályába. Itt elrejtett kólám vár rám, és tartunk egy utolsó energiafeltöltést, nomeg Sára kisegít elemmel egy már nem is világító túratársat. Az indulás már a távnak megfelelõen nehéz. 90 km körül már tényleg minimalizálni kell a megállásokat a hosszas beindulási fázis miatt.


Indultunkban mellénk szegül egy túratárs, akinek demoralizáló dumájához végképp semmi kedvem így az utolsó 10 km-ben. Tolom is a gázt, hátha lemarad, de sajnos a kék meredek felindulásáig mindez várat magára. A Kevély-nyeregbe vezetõ út sáros., Úgy tûnik, itt nappal volt egy kis vízutánpótlás odafentrõl. Diktálom a tempót, Sára kapaszkodik mögöttem. Szegénynek igencsak jól jönne a bot, meg is kérdem, ne adjam-e oda az egyiket, de nem kéri. Asciimo itt is kiváló munkát végzett: a szinte nem létezõ kék jelzéseket kiválóan megerõsítette fényvisszaverõ szalagokkal. A pontba minimális, percen belüli különbséggel érünk fel végül.


Sokat nem pihenünk. Nincs értelme. Tovább, szól a parancs, és már kapaszkodunk is a Kevély csúszós mészkövein a csúcs felé. A vízhólyagokat kiválóan maszírozza a köves terep, amit igazán jó lenne kikapcsolni, de sajnos ez nem kívánságmûsor. A tetõn kis szintút, aztán végre a csúcsjel. Indulhatunk le. A lefelé még nagyob horror, mint a felfelé. Az izületeknek is rossz, a talpaknak meg egyenesen kínzás az egy-egy pontot meg-megnyomó lefelé vezetõ sziklagumó rengeteg.


Az Ezüst-hegy megváltás. Sára már tényleg kezdi nagyon unni, szegénynek a lámpája is lassacskán gyengül. Sebaj, a dózerúttól tudunk egymás mellett menni, és úgy lesz elég fény, ha esetleg bedobja az unlmasat.


Már sokadszor mesélem el a ránk váró résztávokat, és közben a különbözõ búvár gázkeverékekrõl, és a norvég olajipar kezdeti búvárkalandjairól mesélek, hogy legalább percekre is kitörjünk a monotonitásból, de csak-csak visszatérünk a mi vár még ránk kérdéshalmazhoz:)


Végre a régen annyira bokatörõ, alámosott, ám mostanában jobb formáját mutató út, ami hamarosan az Ürömi mûútba torkollik. Alakul. Ismét átvesszük, kb. mi vár ránk:), majd keresztezzük azt a régen várt aszfaltcsíkot. Hegy sok már nem lesz, inkább csak pukli - nyugtatom meg Sárát.


A pirosat egészen szépen követjük, és eltévelyedés nélkül kanyarodunk rá a végfelvonásra: kis mászás, bozótba be, és hajrá. Az órára nézve szép célidõ formálódik: talán 21 óra?


Bozótrally vége, enyhe lejtszögû túristaút, majd a hab a tortán: a lépcsõk le Csillaghegyre. Ezt már nagyon nem szeretjük, de végre eljön a megváltás, a közkút és a mellette elterülõ bitumencsík. Innen már csak kb. 1 km. Balos, jobbos, Ürömi út, és hamarosan a strand mellõl megpillantjuk az elõttünk fekvõ célt. Odabent Asciimo igencsak megörül nekünk, majd gyorsan bevágódik az éppen felszabadult mosdóba, hogy visszatérve gratulálhasson mindkettõnknek, és átadja a kitûzõt és az oklevelet. Végül 20:54 perc gyaloglás után leülhetünk, és úgy hirtelenjében most nem is kell egy ideig felállnunk:)


Köszönjük szépen az idei rendezést, a kiváló jelmegerõsítést. 


Gratulálok minden teljesítõnek.


Találkozunk jövõre újra Szárligeten!

 
 
olsenTúra éve: 20132013.11.25 16:49:07
megnéz olsen összes beszámolója

 szia emberek,az Iszinikrõl..


Õsz van a Déli pályaudvaron,mérik a forralt bort pénzért,a vonatindulásig éppen betolunk egy részt,hadd tudjon befizetni a presszós az adóhivatalnak.Aztán sípol a villany,és elindulunk.Engednek fizetni és nevezni a vonaton,de csak a nagytúrára.A túra egy agresszív magyarról lett elnevezve,aki Kinizsi néven bántotta a törököket azért,mert megfizette érte egy másik magyar,aki király volt.És a hálátlan utókor a félig felépített várában látogatja a síremlékét,azt is pénzért lehet nézni,és van,aki gyalogol,mert Kinizsi elõl is szaladt a török,a magyar meg utána.Nos,ebbõl lett az Iszinik,ami tart Szárligettõl Csillaghegyig,és ízlés szerint tovább,legalábbis annak,aki nem a cél közelében vett lakást vagy házat,hanem például Miskolcon. A kupé tele van ösmerõs arcokkal,futószerelésû fiatallal,egy régóta fiatallal osztom a vonatozást,másik hasonló száll fel Kelennél,mindhármunk esélyeit javítaná a fiatal lányoknál a telitalálatos lottószelvény.Ez már Szárliget,lelibbenünk párszázan,ennyi emberrel a falut meg lehet szállni és Új-Zélandhoz csatolni,de most más a terv.Az akciót öles betûk hirdetik a felüljárón,sorbaáll a kistúrás,a nagy tereferél és pletyózik,a nõs szakállas és a nõ nélküli,András GPS-t machinál, – az enyémet – kihozza belõle a nem használt funkciókat és képernyõre világít,hát,nemcsak Magyarország teljesít jobban.Sorakozunk a tömegrajthoz,visszaszámolás van,mint anno az Orion ûrhajósoknál.Elkapja az elsõ ütemet a szakállas arc,a hosszú ember a botokkal,András és rajtuk kívül még néhány száz ember.Megvárom idõsebb túratársaimat,majd hátul piszmogunk együtt.Próbálok fotós lenni,nem nyílik.A mobil is cserbenhagy,túratársnõ vigasztal,ha egy üzlet egyszer beindul.Biztosan tapasztalat mondatja vele a vigasztaló szavakat vele,miszerint még idõben abbahagyhatom,de nem hallgatok rá.Ténfergek a sorban,elõzni reménytelen,settenkedünk többen,fújjuk a választékot egymás hajában,imitt-amott sár is van.Torinót faggatom,persze hogy becsajozott,neki megy lottószelvény nélkül is,a túratársnõk azonban rám is emlékeznek,fõleg a sapekomra,az arc jellegtelen ezek szerint.És föllihegünk az elsõ pontra,a kék jel mellett,fenyõk között turistaház,Somlyóvár,pecsételõ emberek,és uzsonna.Egy almát kapok elõ futtában,orron kell így lélegezni,ugye ismerõs?Laza fölfelé után Tornyópuszta,a Bodzás völgy,és máris a Koldusszállás kódját rögzíthetjük.Egyik indulótárs elmarad,kistúrát jelölt meg,ráérõsre veszi,kicseréljük két leányra és egy friss férjre,de ez csak késõbb derül ki.Már ezek szerint többen túráznak házasok,veszélyes sport ez.Aszfaltot nyomunk,majd a Pes kõ alatt tépünk el,pont az országútnál,sietés van,máris Bányahegy,szokásos tûz jelzi a helyet,a ház mellette jobb sorsra érdemes,ide is tolni kell(ene)vagy hetven millát.Vörös kõ az út,ez a tardosi márvány jele,az ammonita lenyomatokkal teli múltörökség.Sandl hársfa,aztán le,Gerecse kicsibõl,Pusztamarót,a fenyõk,a temetõ,az emlékmû,az esõház.Itt túratársam vazelint vesz elõ,én pedig narancsot a magyar zöldséges árualapjából.Tele van C vitaminnal,de a mienk.Domonkos hegy,gombák és Péliföldszentkereszt,sár és sötétedés.Lámpa készültségbe,irány Mogyorósbánya,ahol a ponton etetés is van.Innen sötét,pedig még kora,de mégis télelõ az évszak.Rúgom az avart lefelé a tokodi pincéknek,majd föl,Öreg kõ,Nagy Gete,így sötétben nem látszik a meredek,de az izzadós arcok jelzik a nehéz fokozatot.Elõttem az Ohióról énekel egy pár,hát engem kevesebbért is akartak már elföldelni,szóval az iksz faktorra még edzeni kell.A kereszt alatt számbavesszük egymást,Kis Gete,Dorog,a Molnárban kávéval és kólával vigasztalom magam,háromnegyed kilenc van,estébõl.A fiatal pár idõképet kér és lassul.Tova a kéken,Kesztölc után pont,vegyes páros,pecsétel,de nem hajlandók elkísérni a következõ pontig,viszont segítõkészek,ha bizonytalankodnék,hozzájuk bátran visszamehetek.Kétágú hegy,az itiner szerint hamarosan,nekünk hosszúnak tûnik,de a jelzések kiválóak,egyértelmûek.Pilis nyereg,kódos hely,és zöld tova,a Pilis oldalában a kékdroid fotóz, Szántói nyereg,olyan pont,olyan Sistergõs,aki kiváló házigazda,és mosolyog,és boros tea,szóval gazda a javából,legalábbis ezen a helyen és ebben az idõben,külön köszönet az arcáért.Aztán késést érzek,és bár hármasban tolnánk,társaim leszakadnak.Hosszú hegy,kódolok és máris Csobánka fényei,föl a Kevély nyeregbe,fázós pontõr vigyáz az esõházra,jöhettünk volna korábban is.Innen a Nagy Kevély,az Ezüst és máris lefelé.Két fiatal a Bükkbõl,csokit oszt velem,táblával viszonzom,és itt az ürömi út.Át,föl,nyomós kútnál jobbra,megint egy cél,egy kitûzõ,egy pár virsli mustárral,és a Héven be a központba,egyre mérgesebben szitáló vízben,esõben.


Túra útvonala remek,szervezés jeles,profi munka és a sistergõs..

 
 
pamutmamutTúra éve: 20132013.11.25 16:36:17
megnéz pamutmamut összes beszámolója

Túrabeszámolóm: http://tereperdo.blog.hu/2013/11/24/iszinik_100

 
 
SattelTúra éve: 20132013.11.25 08:38:57
megnéz Sattel összes beszámolója

Már nyár óta járt az agyamban. Meg kellene próbálni. Némi számvetés, az év addigi részében megtett túrák, kilométerek, szintek, elég alapot adhatnak-e az optimizmushoz. Novemberig még behozható, gondoltam.


És eljött az a bizonyos reggel. A társakkal buszozás Bicskére, majd autóval Szárligetre. Gyors regisztráció, némi várakozás után indulás. Lassan húzódott szét a tömeg, de az elsõ komolyabb emelkedõ után már a saját tempónkban tudtunk menni. Somlyóvár 5 km/h-s átlaggal megvolt. Ezután belassultunk érthetetlen módon, de a megbeszéltek szerint nem várunk egymásra, elhúztam. Bányahegyre már 5 fölötti tempóval, jó erõben értem, nem is idõztem sokat itt. Néha már tavaszi idõjárásban, madárcsicsergés közepette kocoghattam, gondolom nemcsak az én, hanem az összes túrázó nagy örömére. Egyszer csak ismerõsök tûntek fel. A szentendrei Hõsök Vére túrán megismert Marcsi, Zoli, és élete elsõ százasát teljesíteni  próbáló fiúk, Tomi személyében. Bár a rajtnál már találkoztunk, jó volt viszontlátni õket:-) Elég jó tempót toltunk, vidám hangulatban értük el Pusztamarótot. Itt fényképezés, a szervezet tartalékainak feltöltése volt a menü. Az 5-ös átlag megvolt, tippelgettük, hogy fél 6 elõtt be tudunk-e érni a Kakukk-ba. Indulás, kerítésmászás, völgyek, jött a hullámvasút, és egy nagyon jó hot-dog. 10 éve nem ettem, de ez iszonyatosan jó volt. És hajrá. Az emelkedõ combos volt, de tudtuk, hogy ez még csak bemelegítés a hátralevõ megpróbáltatásokhoz. 16 óra 36-kor Tomi fejlámpát kapcsolt, Marcsi 10 perccel késõbb. Gondolom megemlítem a történelmi hûség kedvéért, és hát meg is ígértem:-) Pélin láttuk, hogy jópáran elkevertek, de aztán mindenki megtalálta a kék keresztet. A táblácska szerint cirka 2 km Mogyorós. Belehúztunk, de nagyon nehezen akarta megadni magát az emelkedõ. Aztán végre felbukkant a falu, az elsõ házak egyikében éppen a disznóvágás áldozatát dolgozták fel (Dezsõt). Jó hangulatban estünk be a kocsmába.Végül is 6 perccel a tervezett idõ után, de akkor ez senkit sem zavart. Sör, cola, mindenki felfrissült. Indulás. A Kinizsin megismert Kõsziklás emelkedõt nagyon nem szeretem, de lefelé sem lett a kedvencem.... A Tokodi-pincéknél némi kavarás, de aztán elkezdõdött az igazi teljesítménytúra. Az aszfaltútról jobbra indultunk felfelé. Hegyeskõ sem az az egyszerû darab. Kétszer kellett megállnom, és már 3 Mg tablettát is felhasználtam. Kezdett a görcs elhatalmasodni a combomban. Marcsiék nagyon rendesek voltak, utólag is köszönet neki, hogy bíztattak. Felfelé-felfelé, majd nagy nehezen kisimult a táj, a szántóföldek. Az elõttünk járó csoport benézte a jelzést, vagy inkább nem nézte a fényvisszaverõket, és elindultunk lefelé a kéken.....Gyanús volt mindenkinek, míg rájöttünk, hogy bizony hátra arc. Végül is elértük a siratófalat a Horgásztónál. Innen közmegegyezés szerint mindenki úgy ér fel a Gete csúcsára, ahogy jólesik neki:-)) A kövesebb résznél már nem tudtam nagyon kontrollálni a combgörcseimet, nagy erõket kellett mozgósítani, hogy egyáltalán felérjek. Pecsét, indulás lefelé, sietni már nem tudtam sajnos. Már csak az volt a cél, hogy a Molnár sörözõt elérjem. Egy szlovákiai magyar sráccal be is értünk, õ erõsen sérült lábbal jött lefelé. Vak vezetett világtalant:-) Pecsételtünk,és részemrõl itt be is fejeztem a túrát. Közben Pistiék is beestek, õk sikeresen teljesítették a távot késõbb, hatalmas gratula nekik! Reggel csörgettem meg Marcsiékat. Zolival ketten be is fejezték szintidõn belül. Szép volt, jövõre remélem veletek örülhetek a célban:-)) Tominak is gratula  élete eddigi leghosszabb távjához, remélem még sok túrán ütközünk.


 


Iszinik 100   Megtett táv 61,9 km.  Idõ: 14 óra 45 perc


Egyelõre nagyon csalódott vagyok, de talán nagyobb elszántsággal készülök a 2014-es Iszinikre.


Mindenkinek elismerésem, aki elindult:-))


 


Sattel


 

 
 
ToteszTúra éve: 20132013.11.24 20:11:05
megnéz Totesz összes beszámolója

 2013-as beszámoló

 
 
 Túra éve: 2012
atomcatTúra éve: 20122012.12.07 09:17:41
megnéz atomcat összes beszámolója

Iszinik 100 harmadszor..


Csütörtök volt. Már a fél nap eltelt. Lassan közeledett a dél, és úgy tûnt, hogy talán idén sikerül, amikor megcsörrent a telefon. A fõnököm volt, és már mielõtt felvettem volna tudtam, hogy az idei Iszinik elõtt sem úgy fognak történni a dolgok, ahogy azt elterveztem. A beszélgetés végére gyanúm beigazolódott. Beficcant egy jó 8 órás meló úgy, hogy délután négykor mennem kell a repülõtérre, és legoptimistább számítások szerint is kb. éjfélre vergõdök haza. Vagyis a tervezett 8 óra munkából biztosan marad minimum 4 óra. Az a 4 óra, ami a túra elõtti péntekemet tökéletesen meg fogja fektetni.


Munkából szokás szerint belezuhantam a repülésbe, majd cirka két óra elteltével arra ocsúdtam, hogy újra Magyarországon vagyok. A tervezett hajnal egyes érkezés össze is jött, majd másnap meló 8-tól délután egyig, amikor kerek perec közöltem fõnökömmel, hogy most már szólít az Iszinik, mennem kell. A maradékot vasárnap megcsinálom.


Pattanás a kocsiba, gyors vágta Párkányba, felvidéki kifli megszerezve. Rohanás bevárásolni Esztergomba. Az áruházban az OTP autmatája vicces kedvébn van: benyeli a bankkártyámat. Jó negyed órás beszélgetés az ügyfélszolgálattal, majd végre újraindul az ördögi masina, és kiadja a némileg fontos plasztik darabot (itt északon még budira is bankkártyával jár az ember…).


A kártyát újra birtokolva rohanás a Szántói-nyeregbe. Gyors stratégiai döntés: a kóla vagy a sör fog jobban esni? Végül a sör mellett döntök - mint utólag kiderült  -, helyesen. A kólával rohanás tovább a Csobánkai-nyereghez. Elrejtem, majd becuppanok Budapestre a még hátralévõ, természetesen kellõképpen megrostált ügyek intézésére.


A dolgok végztével gyors családlátogatás, és már robogunk is Zebegénybe. Indul a hajsza az idõvel. Próbálok mihamarább ágybe kerülni, ami sikerül is kb. 11 magasságában. Nem rossz, de sajnos nagyon rosszul alszom. Reggel úgy kelek hajnal 5-kor, mintha le sem feküdtem volna. Az idõ ígéretes: sehol egy felhõ Zebegény felett.


Gyors készülõdés, a tegnap esti elõkészületeknek hála szinte pillanatok alatt megvagyok, bevágódunk a kocsiba, és már fuvaroznak is szüleim a startba.


Esztergomtól indul a lelki felkészülés: A túra távjának több mint felén átvágunk a gyalogláshoz képest szédületes tempóban. Az esztergomi közel tiszta eget hátrahagyva õszi szürkeségben haladunk, de legalább a köd távol marad. Tornyópusztai elágazás után rövid technikai szünet, súlycsökkentés:), 1-es út, majd hamarosan Szárliget.


Idén végre sikerül a vasút jó oldalán landolni. Cucc ki, gyors búcsú a szülõktõl, és caplatok a start felé. A tömeg igencsak izmos: a vasúti felüljárón épp most dagad tovább a sor egy újabb vonatnyi emberrel. Beállok, és megkezdõdik a végeláthatatlan várakozás. Ahogy múlnak a percek, egyre kevésbé valószínû, hogy a 7:30-as tömegstartra mindneki végez. Asciimo kijön, és a túráról oszt meg tudnivalókat (fõleg hogy vadászat van, ezért szánt szándékkal ne térjünk le az útról - egy részeg vadásznak egy fejlámpás vaddisznó is realitás lehet:)). Némi vacilálás után úgy dönt, hogy 7:30-kor elengedi a mezõny már nevezett részét. A döntés jó volt, így nem kellett tovább fagyoskodni a már startkész embereknek, nekünk pedig nem lesz tumultus a kezdeti bozótos szakaszon.


Végre elérek a bûvös ajtóhoz, belépek, gyorsan nevezek, és 7:45-kor indulok. Pár fiatal elõttem a faluvégi kék letérést rögtön el is nézi, és bõszen halad a jobbra kanyarodó bitumenút szürke csíkján. Utánuk kiabálok, mire szerencsére jó útra térnek.


Somlyóvárig jó tempóban haladok. Néha beszélgetek egy-egy rövidet pár alkalmi túratárssal, majd 9:28-ra már fent is vagyok. Pontõr sehol, a kéktúra pecsétet meg valami gyûjtõszellem magáévá tette (értsd ellopta:)). Sebaj, Wilkommen in Ungarn:) A csúcsot hátrahagyva lejebb, a mûútra érve találkozom a pontõrrel. A vadászok nem engedték fel... Gyors pecsét, és indulás.


A nyúlfarm idén nagyon, talán túlzottan is nagyon kihaltnak tûnik. Pillanatig elmélázom, hogy valszeg ez is csõdbe mehetett, mint annyi minden ebben az országban. Letérés balra, és hamarosan a reggel már megtisztelt országúton vagyok. A reggelre emlékezve, a nosztalgia jegyében rövidke folyóügyintézés, rövid kis Cerbona szelet némi vízzel és indulás tovább.


A Bodzás-völgyben ismét összeakadok egy idõsebb úriemberrel, aki - kiátlagolva - eddig kb. az én tempómban jött. Felfelé kicsti lassabb volt - ott mindig utolértem vagy akár le is hagytam -, de a lejtõkön mindig bele-beleszaladva visszaelõzött engem. Nem rossz teljesítmény egy - mint kiderült - 60 éves úrtól.


Még 2008-ról emlékeztem egy nagyon hangulatos kis patakmedres hída. Élénken emlékembe égett a vad hóesés után ragyogó napsütésbe váltó gyönyörû idõben az avar fedte õszi erdõben megbújó hangulatos kis átkelõ. Ellenben 2011-ben mintha ez a rész kimaradt volna. Mint idén kiderült, a hidacska továbbra is megvan, csak az erdõ egy jelentõs része tûnt el teljesen megölve az idilli látványt. Köszönjük szépen, erdészet!:)


Hamarosan Koldusszállásra érek. Pontõr nincs, csak felírandó szám. Idõvel jól állok, 6 feletti átlag. Ha így megy tovább, bõven meglesz a féltáv még világosban. Az erdészházat hátrahagyva kikapaszkodok a mélyúton keresztül. Pes-kõ aljához közeledve összefutok két szembõl érkezõ barlangász baráttal. Örömmel üdvözöljük egymást, de sok idõ nincs megállásra: õk túlélõtúrán vannak, szedik a tappancsot, és nekem is akad még közel 80 kimométer a távból…


Valahol ekkortájt bukkan ki elõször a kék ég. Meg is említettem egy srácnak, hogy mindjárt süt a nap, de õ eléggé pesszimistán látja a heylzetet:) Pes-kõ köveit ismét láthatjuk, majd hamarosan a fiatlos, és a Vértestolnai EP következik. Az idõ 11:43. Nem rossz, 4 óra alatt megvan a közel 25 km. Gyors pecsét, és indulás tovább. A bitumen nyugalmát kihasználva némi energiafeltöltés, és újra bevetem magam a dzsumbujba. Végül nekem van igazam, tényleg kisüt a nap. Norvég satnya téli napsütéshez szokott szervezetem fürdik a déli napömlenyben, pár perc múlva már kicsit túl sok is lett a jóból, elkezdett melegem lenni.


A napfényes dombmászást hátrahagyva bevetem magam a lassacskán felcseperedõ fiatalosba. Kis bozótharc, majd a Vadföld, ahol néhányan maradnak a földúton. Én egy sráccal maradok a szokásos úton. Nagy meglepetásemre a kerítésmászás elmarad - elbontották a drágát. A sráccal - akit Tibinek hívnak - teljesen egy tempót megyünk, a Vadföldön beszélgetésbe elegyedünk, és végül a túra hátralévõ részét végig együtt csináljuk. A Vadföld végén inkább a bozótosban megyünk, régen a kerítés miatt szívás volt, ha valaki a földutat választotta. Idén ez is megváltozott:)


Bányahegy idén könnyebben meglett, mint ez elõzõ években. Valahogy ezt a szakaszt nagyon unni szoktam. A pontban víz, Balaton szelet, és egy kis támogatás saját Isostar tartalékaimból:) A pont 5 órán belül meglett, így engedünk egy kis lazítást magunknak. Tibi nem akarja elhinni, hogy világosban Mogyorósbányán leszünk, viszont szerintem biztosan meg lesz!


Start tovább, a Gerecse hangulatos oldalában repül az idõ és a táv. Sandl hárs, és már fel is értünk. Gyermeküdülõ, majd a Jura- és Tûzköves-zsomboly kiágazása, mindez megfûszerezve ragyogó õszi napsütéssel. A lehullott falevelek napfény járta sárgás-vöröses árnyalata különos melegséget kölcsönöz a tájnak. Nem hiába, túrám kedvenc szakasza idén sem hazudtolja meg önmagát:)


Rövidke átvezetés Pusztamarótra, ahol az eddigi évekkel ellentétben megállás nélkül robogunk tovább. Alakul a táv, és a menetidõ sem rossz! Átvágunk az erdészet legújabb kis irtásán, a jellegzetes vadkerítés, visszatörünk, aztán már indul is a hullámvasút a Bika-völgybe. A távvezeték alatt rendesen kitatoltak mindent, az elõzõ éveknél jóval könnyebb a haladás. A hullámok hátán gyorsan a kiágazáshoz érünk, és caplatunk is le a Bika-völgybe, ahol idén nem vár ránk EP.


Péliföldszentkerszttõl már csak egy nagyobbacska dombocska választ el minket. Fent, a tetõn felhívom édesanyámat. Minden évben innen szoktam:) Kiérünk az erdõbõl, és a Bajóti Öreg-kõ látványában gyönyörködve ereszkedünk le a mûútig. A Napnak esze ágában sincs még lemenni, Mogyorósbánya a féltávval bõven meglesz! Tibi - mint kiderült - tavaly belevette a távba az Öreg-követ is, viszont idén nem bánta, hogy a hivatalos útnak nem résza a kitérõ:) Péliföldszentkereszten rövid kis pihenõ, majd nekigyürtkõzünk az utolsó két kisebb huppanásnak. 


Mogyorósbánya felett, a falu felé caplatva hív vissza uncsitesóm, akit a nap folyamán többször kerestem. Mint kiderült, eddig aludt, bulizni voltak. Megállapodunk, hogy majd ha EP-be érünk, beszélünk.


Lecaplatunk a faluba, és be a teletömött Kakukkba. 15:55-öt mutat az óra, nagyon jól állunk. Kiérjük a virslit, teát, és a két csapolt sört:) A tömeg miatt inkább kint telepszünk le. A hidegben különösen pikáns a csapolt sör, de jót tesz az izmoknak a lazító ital. Uncsitesóm közben felhív. Beértetek? - kérdezi. Dehogy, még van 50 km, féltáv - válaszolom. Némileg meglepõdik, aztán jó utat kíván:) 


Indulás elõtt elõkészítjük a fejlámpákat. Titkon reménykedem benne, hogy a késõbbi indulás ellenére is meglesz a Tokodi országút még világosban. Felcaplatunk a Kõsziklára, majd mint akit dróton húznak, úgy megyünk le a Tokodi Pincesorhoz. Szerencsére a tavalyi emlékek még vígan élnek fejemben. Végül meglesz az országút, de ott már a biztonság miatt felkapcsoljuk a lámpát. 


A Hegyes-kõ baráti kapaszkodása következik, közben sztorizgatás a búvárkodásról, és annak élettani hatásairól:) Tibi nem emlékezett a tetõ elõtti kissé kellemetlen kapaszkodóra, de amikor ott voltunk, felfelé keccsölve már neki is beugrott valami:)


Felérünk, átvágunk a szántóföldeken, és a távvezeték elõtt bevágjuk a balost. Azt hiszem, ekkor hívom fel Orsit, aki egy kisebb kommunikációs káosznak felérõ félig-meddig sikeres e-mailen, és telefonon folytatott megbeszélés sikertelen eredményeképp már délután 3 óta Dorogon vár ránk két nagyobb termetû pizzával. Megnyugtatom, hogy még legalább 1-2 óra mire ott vagyunk a minket elválsztó kisebb 'bucka', a Nagy-Gete miatt.:)


A halastóhoz vezetõ meredek kissé bokatörõ idén, de azért túlélhetõ. Odalent a szokásos kis patak, aztán indul a Gete meghódítása. Keményen nyomjuk felfelé, a végén már azt hiszem, idén sosem érünk fel. A tetõn erõs szél tombol, a pontõr egy védettebb helyen, némileg elõrébb pecsétel. Némi kis kavarás után rátalálnuk a lefelé vezetõ útra, és egy szélcsendesebb helyen újabb Isostart keverek. Lefelé menet egy balost a susnyásba majdnem benézünk beszélgetés közben, de szerencsére a jelzés pont kiveri a szemem:)


A bányatelepen szinte átröppenünk, és már a vasíúti átjárónál is vagyunk. Némi aszfaltozás, és végre benyitunk a Molnár-sörözõbe. Kikérünk két sört, és Orsival leülünk egy hosszabb beszélgetésre. A pizza nagyon jól esik (innen is ezer hála!:)), de sajnos talán ha az egyik felét el tudjuk pusztítani ketten. Tibi vörösbort iszik Magne B6-tal. Egyedi, túrázós párosítás:) Én maradok a jól megszokott sörnél. Azert egy B6 kúrát a sör után én is tolok:)


Lassan az ajtó felé vesszük az irányt. A csapos hölgytõl kérek egy töltés vizet, gyors búcsú Orsitól, és már caplatunk is a fûúton. Kicsit újítunk az útvonalon, így végül a telefonon lévõ térkép alkalmazással navigálunk rá a városból kivezetõ Kesztölci útra. Cserébe legalább egy centit sem kavarunk:)


Kesztülc felé egy nagyobb csapatocska verõdik össze. A mûutat elérve találkozunk egy tipikus magyar autóssal, aki a Volvo S80-asában az úton embereket látva a fék helyett a dudát nyomja, dehát így van ez itt délen… Szerencsére azért a végén egyikünket sem üti el.


A Kesztölci kocsmáról az a hír járja, hogy be lesz zárva. Furcsálljuk a dolgot, aztán odaérve nyugtázzuk, hogy azért errefelé sem halott az üzleti érzék:) A hírhozóknak köszönhetõen kinyittottak. A pont után betértünk egy kis melegedõre, a következõ 25 km nem sok ilyen helyet tartogat…


A pihenõ után nekivágunk a Kétágú-hegy meghódításának. Az izmos kis emelkedõvel végre a Pilis hátán vagyunk. Hosszú, kissé unalmas caplatás következik a nyáron oly népes Pilis-nyergi EP-be. Most, így az év átellenes napján csak a hõsi emlékmû magánya, a sötétben tomboló zord õszi nedves szél, és némi köd fogad minket. Az idõ kb. 3/4 11 felé jár, ami az elõzõ éveket javában veri. Tibinek az elõzõ szakasz nagyon nem tetszett, és rám is rámfér egy kis pihenés. Öltözés, kaja, telefon haza, majd indulás a program.


A nyeregbõl kikapaszkodva a köd egyre erõsödik, hamarosan a fejámpát le kell vennem, és kézben kell tartanom. Nem esik jól a kimaradó fél bot a kissé csúszósra váltó terepen. Egy újabb végeláthatatlan hullámvasút következik, aminek a végét - mint minden évben - idén is megváltóként várjuk.


Csak eljön az erdõ vége, és a panorámaút elsõ kanyarja. A magasságot kínkeservesen lassúnak tûnõ ívekben adjuk le. Visszatörés visszatörás hátán, mígnem végre tényleg megindulnuk lefelé. 


Újabb megváltó pont, a sorompó. Rövid depó, és caplatás tovább lefelé. A meredek már kevéssé esik jól így a 80. km felé közeledve, de azért toljuk a távot. Fáradtak vagyunk, a P-Z keresztezõdést elhagyjuk, és mintha hirtelen a Piros 85-ön járnék. Ez nem jó jel:) Benéztük a már milliószor járt keresztzõdést, és Pilisszentlászló felé caplatunk. Nincs kedvünk visszamászni, Google Maps elõ, és GPS-szel visszakavarunk a zöldre, szintveszteség nélkül. A pont ipari reflektorai kiváló viszonyítási pontok, mondom is a pontõrnek, jövõre is hozza!:) A pontnál kiásom pénteken elrejtett sörömet, ami a terveknek megfelleõen pont jókor volt jó helyen.:) Tibi nem akar pihenni, viszont én kis szünetet tartanék így a Hoszzú-hegy elõtt, nomeg a körözöttes kenyér sem utolsó csábító tényezõ. 1 óra felé jár ekkortájt. Azért Tibinek sem esik rosszul egy kis lazítás, pillanatok alatt elalszik picikét:)


A Hosszú-hegyen jól haladunk. Sajnos a köd továbbra sem lazít, allandó problémát jelent, de legalább kostans feladatot ad a jelkeresés. 1:51-re a hosszú-hegyi pontot is becserkésszük. Lecaplatunk, majd egy kicsit már kellemetlenül hosszú gyaloglással egybekötött idegtépõ várakozás a csobánkai mûútra. Végül nehéz szülés után odaérünk. Itt betermelem a hajnalra tartogatott, fûbe rejtett kólát, és némi kómázás után indulunk tovább.


A Kevélyre vezetõ úton az erdészet kiválóan kitermelte a felfelé vezetõ OKT jelzéseket, ami így hajnalban, ködöt szeletelve különösen anyázóssá tette a felfelé utat. A végén a piroson értünk fel. A pontõr meg is jegyezte, hogy érdekes módon mindenki onnan érkezik… Mondtam neki, hogy talán nem véletlen:) Esetleg ezt a szakaszt kiszalagozhatták volna.


A pontból (3:59) hamar a csúcson vagyunk. Meg is lepõdöm. Emlékeimben nagyobb kecssölésként élt ez a mászás. Lefelé menet szokásomhoz híven ismét megéhezem. Egy sziklára telepedve gyors kaja, és indulás tovább.


Végre elérjük a dózerutat, és már csak egy itt-ott bokatörõ, de alapvetõen jó minõségû lemenet választ el minket az ürömi mûúttól. 


Az út túloldalán kavarunk egy picit az össze-vissza kiszalagozott mindenféle utak között, de szerencslére nem sok pluszt teszünk bele. Még mindig tök sötét van, pedig elõzõ években már valahol a Kevélyen rám szokott pirítani a hajnalpír.


Végre eljön a végfelvonás: bozótrally, kerítés, rövidke lejtõ, majd letörés a bitumenre. Az Ürömi útra érve eszmélek, hogy még 10 perc van a 22 órából. Megkérem Tibit, hogy hogyha nem gond, fussunk bele. Részérõl ok a dolog, így az utolsó párszáz méter gyorsan eltûnik.


Végül 21:57 perc gyaloglás után benyitottunk a célba, és megkaptuk a jól megérdemelt elismerét, oklevelet, és kitûzõt:)


Köszönjük a szervezést, és reméljük, jövõre újra megrendezésre kerül ez a nagyszerû túra!

 
 
zsuzskaTúra éve: 20122012.11.30 17:12:07
megnéz zsuzska összes beszámolója

 Érzések és élmények az ISZINIK 100-on


Amikor az ember lánya teljesítménytúrázásra adja a fejét, bocsánat a lábát, idõt, pénzt nem sajnálva küzd teljesítményét elismerõ oklevélért és kitûzõért. Több éves túrázásom alatt megismerkedtem pár olyan erõsebbik nemet képviselõ túrázóval, akik hatalmas önbizalommal rendelkeznek, szeretnek küzdeni esõvel, sárral, szélsõséges idõjárási körülményekkel stb. Pár e-mailváltás után szomorúan vettem tudomásul, hogy az egy tucat emberbõl álló túrázásra fogható ismerõseimbõl csak kettõ fõ vállalja a megmérettetést az ISZINIK 100-on. Vajon miért? De az elõnevezettek névsora között kutakodva is szembeötlõ felismerést tettem. Történetesen azt, hogy a gyengébbik nemet képviselõk száma nagyon kevés. Vajon hol maradnak a hölgyek, lányok, asszonyok, feleségek, barátnõk? Talán a férjeiknek, barátjaiknak fõzik a vasárnapi ebédet? Szégyelljem magam, hogy én nem állok be a „rendes” feleségek, barátnõk táborába? Ezek a gondolatok jártak az eszembe, ahogy a vonat felé bandukoltam szombaton úgy hajnali 5 óra körül. Pár perc várakozás után már a vonaton üdvözöltük egymást Tamással, Péterrel, és Andrással. András is velünk tartott, de csak a fél távig, azaz Mogyorósbányáig. Röviden vázoltam, hogy hogyan is képzeltem 100 km gyaloglást.1, Nekem nagyon megfelel a szintidõ elõtt egy órával beesni a Csillaghegyi presszóba. 2, Éjjel együtt haladjunk, ne távolodjunk el egymástól nagyon, eltévedés és sérülésveszély miatt. Elmondtam azt is, hogy hogyan fogom magam lelkesíteni, feldobni, amikor már nagyon elegem lesz mindenbõl. A népes szurkolótáboromból megkértem munkatársamat, ismerõsömet, barátnõmet, hogy pár alufóliába rejtett kis ehetõ csomagocskákat készítsenek nekem. Minden órában a telefonom jelezni fog, hogy itt az ideje kibontani egy meglepit. Na, ez a fiúknak nagyon tetszett, így rögtön el is neveztek két lábon járó adventi naptárnak. Hét óra elõtt pár perccel meg is érkeztünk Szárligetre a vasútállomáshoz. A nevezés gyorsan, gördülékenyen zajlott, csak a fél 8as indulásig telt lassan az idõ. Eligazítás következett a szervezõ részérõl, és a kicsi kis trombitaszó utunkra bocsájtott. Sok minden nem történt velünk az elsõ 50 km-ig. Ez egy egyszerû, szép, de szintemelkedésben azért bõvelkedõ útvonalat jártunk be Mogyorósbányáig. Hol az egyikünk, hol a másikunk ért elõször az ellenõrzõpontokhoz, ahol mindig bevártuk egymást. Mogyorósbányára 17 óra elõtt értünk be. Igazolás után megkaptuk az ellátmányt, ami virslibõl, kenyérbõl és jó forró teából állt. Hát már nagyon jól esett a meleg étel, ital. Andrástól elbúcsúztunk, fejlámpáinkat elõvettük és kezdõdött az az 50 km, amitõl rettegett az egész túrázók csapata. Pár km megtétele után megérkeztünk a híres Nagy-Gete lábához. Ebbõl az irányból még sosem volt módom feljutni a csúcsára, ezért nagyon tartottam tõle. A társaim elõresiettek, de én azt a taktikát választottam, amit egy nagyon híres hegymászó mondott „Minél lassabban mész, annál tovább érsz”. Nekem bevált.(Köszönöm Edmund Hillary) Dicsõségemre legyen mondva, hogy a több mint 500 m-es szintemelkedést csak egyszer szakítottam meg, amikor már az oxigénpalackért kiáltottam volna legszívesebben. Útközben Petit leelõztem, de gondoltam, hogy majd a csúcson bevárjuk egymást. Ott fent nagyon hideg szél fújt, így nem várakoztam, hanem elindultam lefelé. Dorogra egyszerre értünk le. Molnár Sörözõnél már vártak minket az ismerõsök, akik az utolsó 40 km-re neveztek be. Peti és Tamás egy Pizzériát is útba ejtettek, hogy inkább ott idõznek többet. De mi úgy döntöttünk, hogy lassan megyünk, és úgyis utánunk erednek. A Kesztölci kocsmában mi is megpihentünk egy kicsit, de hogy mit is csináltunk ott legyen az a mi kis titkunk (Nem kell semmi rosszra gondolni kedves olvasó). Vártuk a fiúkat, de csak nem jöttek, így elindultunk fel a kétágú hegynek. Hát ez volt a következõ rettenetes szakasz. Az ember már túl van több mint 70 km-en és itt van az a nagy szintemelkedés, hát nem volt könnyû elérni a nyerget. A következõ ellenõrzõpont az olyan volt, mint sivatagban az oázis. Svédasztalos eszem-iszom hely. Miért írom ezt?  Volt ott minden: mandarin (meghámozva), süti (ami isteni), forralt bor (kiváló), tea (nagyon finom). Lett volna fekvõhely is, de a kedves pontõr úr hiába fáradozott ezt a szolgáltatását már nem vettem igénybe (Zárójelben mondom, azok, akik leheveredtek, õk sajnos fel is adták a túrát.) Nagyon sokat idõzünk ott az óra szerint. De nekem egy pillanatnak tûnt. Készülõdtünk és már folytattuk utunkat a cél felé. Itt említeném meg, hogy mit is rejtett a sok-sok alufólia. Volt sportszelet, müzli, szõlõcukor, keksz, túrórudi, szaloncukor, és a kedvencem a mûanyag pohárba csomagolt szõlõ, stb.. Elkövetkezett az utolsó legnagyobb kitartást igénylõ szakasz a Nagy Kevély megmászása. Mivel a látótávolság 1 m sem volt sokhelyütt a hatalmas köd miatt, így már azt sem tudtam, hogy hol vannak a társaim. Mindenki ment a saját maga tempójában. Haza gondoltam milyen jó volna most a pihe-puha paplanomba beburkolózva aludni a jó meleg szobámban. Kapaszkodtam fel köveket, sziklákat kerülgetve, egyik fától a másikig, jelzéstõl jelzésig. Hol a fák az égig érnek ott megérint a fény, tudod, jól ha mész egyszer hazatérsz. Szóval ilyenekre gondoltam, dúdoltam, amikor a telefonom hívást jelzett. Felvettem. Hol vagy? Hogy vagy?  Nem fázol anya?- Á dehogy Nina izzadok, már az ég felé közelítek. –Kitartás, úgyis tudom, hogy sikerülni fog-mondja, érzi, tudja! Megnyugodtam. Közben felértem. Körbenéztem már amennyire lehetett a sûrû köd miatt. Nincs körülöttem senki, egyedül vagyok. Indultam le a sziklákon. Jaj, csak baleset ne legyen itt a végére! Már lassan világosodni kezdett. Megérintette valaki a vállam. Együtt tettük meg az utolsó km-eket. Megláttam a cél zászlót egy fára erõsítve. Boldog voltam! Hányszor de hányszor elképzeltem ezt a pillanatot. SIKERÜLT!!

Köszönöm a szurkolótáboromnak, túratársaimnak, munkatársaimnak, és a szervezõknek.

 

Molnár Zsuzsanna

Gyõri Vasutas Természetjáró Egyesület. 
 
 
kekdroidTúra éve: 20122012.11.28 20:48:35
megnéz kekdroid összes beszámolója

Iszinik 100


Miért? Mert. Mert hiányzott egy hosszú túra, Repkénynek is, nekem is. Mert hiányzott maga a túrázás is, úgy látszik, egy hónap kihagyás már sok – pedig volt már hosszabb szünet is. Mert hiányzott az erdõ, a szabadság, hiányoztak az ismerõsök, hiányzott a hangulat. Felkészülés? Az kimerült az elõnevezésben: lesz, ami lesz, gondoltam, amikor rákattintottam az átutalást megerõsítõ, rikító színû gombra.


Ugorjunk egyet az idõben addig, hogy Vinattiékat követve leszállunk a gyõri személyvonatról Szárligeten, a túra napján, reggel hét óra néhány perckor. Az elõrelátóak eleve a vonat végén foglaltak helyet, a nagyon sietõsek a felüljáró mellõzésével keresztezik a vágányokat (biztos sejtik, hogy a személyvonat mögött legalább néhány percig nem jön semmi). A felüljáróig torlódik a tömeg, szép lassan cseng le a sor. Várakozás közben elkap némi bizonytalanság, de mielõtt belemélyednék a saját lelkivilágom elemzésébe, eljutunk a bejáratig, sõt, az elsõ rendezõi asztalig. Névsort ellenõriznek, szereplünk rajta. Aláírom, hogy saját felelõsségre, satöbbi. Itiner a kézbe, itiner a zsebbe, az Oczal-Reckeb duó valamelyik tagjától. A követendõ út tavalyhoz képest nem változott, mehetünk. Késõbb olvasom, hogy van benne számrejtvény, még gondolkodom rajta. Induljunk el, egy úton.


A tömegrajt idõpontjában asciimo hangjelzésére már meglódult a mezõny népesebb része, a többieknek – nekünk is – annál kényelmesebb most az indulás. Elhagyjuk a falut, erdõbe érünk, emelkedõt követ lejtõ, messzirõl hallani az autópályán haladó forgalmat. Magányos túratárshoz csapódunk párszáz méterre, aztán szép lassan elhúzunk kettesben Kerek repkénnyel, nyilván. A túra ezen szakaszán komolyabb látványosság nincs, „csak” hangulatos, kényelmes utak, sajnos a párás idõ miatt nem lehet messzire ellátni. Szántóföldek mentén, majd egyre inkább összefüggõ erdõben közelítjük meg a növekvõ meredekségû úton Somlyóvár kulcsosházát. Érdekes, hogy mennyi idõ eltelt már – vagy mennyi nem? - és alig jut eszembe több errõl a szakaszról. A hegy alatti háznál nagy a tumultus, köztük ismerõsök: Gethe, RitaB, cejas, odébb annyi baj legyen (Heyjoe) és tsai. Tájékozódunk, pontõr nincs, OKT-nyalóka nincs, vadászat van. Meg túlélõtúra, bár talán nem úgy indultak el, hogy éleslõszer ellen kellhet túlélniük – a vadászok szintén nem sejthetik, hogy nem csupán a vad mocorog a bozótban. Az ellenõrzõpontot késõbb megtaláljuk, a pontõr szabadkozva meséli, miért nem a kulcsosháznál tartózkodik.


Tornyópuszta, Koldusszállás. Közben a szürkeségbe némi szín is vegyül, õsz van, erdõben sétálunk, néha megjelenik némi bátortalan napsütés. PLujóhoz csatlakozunk jónéhány kilométeren át, társalgunk. Közben elrobog a másnapi Cserhát túrát megcélzó társaság: elõször ifjabb és idõsebb Polónyi és R.Gellért, némi fáziskéséssel pedig Lestat. Koldusszállásnál kódot írunk, az elsõ megfejtendõ számot, amin lehet gondolkodni a rejtvényhez. Sétálunk tovább, könnyen járható, gyors szakasz következik. Eldumáljuk ezt is, mert alig tûnik fel, hogy elindultunk, máris a következõ helyszínen járunk, ez a vértestolnai mûút. Ellenõrzõpont, kollektív pihenõhely sokak számára. Leülünk enni, Repkény belehuppan valami szúrós dologba, de nem foglalkozik vele. Napsütésben kirándulunk tovább. Mögöttünk Vértestolna házain csillan meg a fény, de a távolabbi tájra már ráült a szürkeség.


Réten vágunk át, ez az a bizonyos „levágjuk-ne vágjuk” helyszín. A kérdés mára tisztázódott, a szántáson ilyenkor nyílegyenesen át lehet vágni. Fentebb kibukkanó sziklákon ül a moha, mellettünk a Pes-kõ tömbje tornyosul, a képi illusztrációt kõtömbök, kõfalak, ezerszínû õszi erdõ jelentik. Ismerõsnek tûnõ rét jelzi elõre a bányahegyi érkezést. Itt is leülünk, eszünk, iszunk, mulatunk. Kapunk csokit, kapnánk vizet is, de még bõséges készletekkel rendelkezünk innivalóból, tehát ezzel a lehetõséggel nem élünk. Repkény új konfigurációra köti át a cipõfûzõjét, mert az eddigi technika kényelmetlen. Sétálunk tovább, irány a Gerecse-kerülõ ív. A túra leginkább látványos szakasza következik, efeletti örömünkben kicsit fokozzuk a haladásunk sebességét. Látványosságok: Sandl-hárs, üdülõ, sziklás lejtõ. Továbbá az õszi, színes erdõ, amely mindig szép, mindig bámulatos. Bámuljuk tehát, amíg világosban bámulhatjuk. Feltorlódunk egy kirándulócsoport mögé, elõször cammogunk, aztán elõzünk, sietünk. Egészen Pusztamarótig, itt leülünk enni megint. Otthon sütött pizza szerepel az étlapon, mindenféle különleges feltét nélkül.


Ballagunk tovább az erre a szakaszra alkalmas sebességgel. Völgy tetejét kerüljük, távvezeték feszül felettünk. Enyhén csúszós lejtõn huppanunk ki a mûútra, népes iskoláscsoportot nézek elõször pontõröknek, aztán korrigáljuk ezt a hibát. Nincs pontõr. Van emelkedõ, rövid, valami gázvezeték nyiladékában indul. A Gerecse mindenfelé látható hegyei-dombjai felé még el lehet kattintani néhány bátortalan fényképet, hiszen alig szürkül. Megérkezünk Péliföldszentkereszt határába, mellettünk az Öreg-kõ. Azoknak, akik a túra keretében az OKT fennállásának hatvanadik évfordulójára kiírt mozgalmat is teljesítik, ez a hegy is szerepel a mai menüben. Nekünk elég átsétálni egyenesen Mogyorósbányára a kényelmes K+-en, egy alacsony hupli választ el minket a községtõl. Ezúttal nem tévesztjük el a visszatérést a kék sávra. Ha valaki mégis elbizonytalanodna, körülbelül nyolc-tíz fényvisszaverõ szalag segíti a helyes irány megtalálásában. Lesétálunk a faluba, betérünk a lélektani féltávot jelzõ Kakukk vendéglõbe, a ponton ellenõriztetni megjelenésünket. Halvány, semmilyenízû virsli és ezt kompenzáló, kifejezetten jó tea alkotják a menüt. Elmerengünk a karzaton ülve, készülünk a sötétben megteendõ szakaszra. Repkénynek fáj a lába, de könnyen elbánik vele nem tekinti komolynak. Mellettünk fiatal társaság készül szintén az éjszakára, térképet néznek, esznek, isznak. Megkínálnak a chipsbõl, amelybõl bõségesen bevásároltak. Ezúton is köszönöm.


Húsz percnyi pihenést követõen kicihelõdünk, felszerelkezünk egy lámpával, meg még egy lámpával. PLujó is épp indulna, aztán felötlik benne egy kávé elfogyasztásának a gondolata, s visszatér kávézni. Mi elindulunk, odébb másfél liter kútvízzel bõvítjük a cipelendõ felszerelés mennyiségét, aztán szép lassan elhagyjuk a falut. A mélyúton kényelmesen felballagunk, átbukunk a tetõn, lekanyargunk a tokodi pincékhez. Aszfaltot követ újra emelkedõ, és még több emelkedõ. Visszanézve lámpafüzér kanyarog a Kõszikla oldalában, hangulatos a látvány. Felkapaszkodunk a Hegyes-kõ tetejére. Körülöttünk fények mindenfelé, ismerõs és ismeretlen falvaké. A távolban, egy hegy oldalában magányos fényforrás árválkodik, felette talán adótorony jelzõfénye vöröslik. Elõttünk pedig a Nagy-Gete oldala, néha megvillan egy-egy lámpa fénye, ahogy a kezelõje felfelé halad a meredélyen. Elhagyjuk az Országos Kéket – a tokodi kitérõ megengedett – és hosszú, egyenes földutat követünk, eddigi irányunkkal együtt. Néha lövések hallatszanak az éjszakában, asciimo szólt az itteni vadászatról is, tehát nem ér meglepetésként. A földutat jól szalagozott letérésen hagyjuk el a kék kereszt jelezte botorkálós lejtõ felé. Megérkeztünk a Gete aljába. Ötven lépés haladást követ ötven szívdobbanásnyi pihenõ, ez a taktika visz fel a tetõre. Közben túrázókkal kerülgetjük egymást, mindenki ott piheg, ahol jobban esik neki a megállás. Fent magányos pontõr fogad és igazolja ittjártunkat. Remélem, nem fagy oda, az itiner szerint több, mint hét órán keresztül tart a szolgálat. Ez a kegyetlen, nem az emelkedõ.


A csúcskeresztnél akkora szél fúj, hogy nem állunk meg nézelõdni – pedig idén még volna is némi kilátás – hanem inkább sietõsen megyünk tovább. Kerek repkény kérésére lejjebb, egy szélvédett zugban megállunk pár percre pihenni. Panaszkodik a forgójára és a lábfejére, amely mintha megduzzadt volna. Megvizsgáljuk a dolgot, tényleg megduzzadt. Ballagunk tovább a Gete-Dorog végtelenségen át, az erdõ fái a széltõl megóvnak a széltõl. Dorog elõtt, valami árokparton megint leülünk, Repkény gondolatai a túra feladása körül járnak, mondván, inkább egy feladott Iszinik, mint egy-két hét sántikálás. Bedöcögünk Dorogra, a városszéle nem lett szebb, legfeljebb a közvilágítás gyér mivolta miatt nem látszik. A Molnár sörözõben pygmea õrzi a pontot, közben, mintegy mellékesen, szalagot gyárt jövõ hétre, büszkén mutatja az új fényvisszaverõ pöttyöt rajtuk. Repkény leül, töpreng. Én veszek egy kávét, finomat. Közben útitársam dönt: buszra száll, hazamegy, óvni akarja a lábát. Na meg eszébe jut a „Dorogról menj haza!” tanács, amirõl SzLA és Gyõri Péter meséltek, csak most az ellenkezõ irányból haladunk. ;) Elbúcsúzunk pygmeától, Repkényt kikísérem a megállóba, megvárom vele a negyed kilences vonatpótlót, aztán indulok tovább. Közben néhány túrázó a vasútállomás holléte felõl érdeklõdik, elmondanám szívesen, de amikor hozzáteszem, hogy személyszállító vonatra még pár hónapig nem számíthat, elvesztik érdeklõdésüket a hely iránt. Elindulok kifelé a városból, már messzirõl ismerõsnek tûnõ arcok szólítanak meg: Dia és gjekler. Elkezdünk beszélgetni, és innentõl többé-kevésbé végig együtt haladunk a túrán.


Áthosszantolunk Kesztölcre, alattunk homokborította út, felettünk csillagos égbolt. Reménykedem, hogy talán látni fogunk valamennyit a ma éjjelre esedékes Leonidákból. A faluban a pontõr nem a kocsmában, hanem mellette õrködik, egy pecsételésnyi idõre állunk csak meg. Irány az éji Pilis. Aszfaltutat vált valami földút, aztán szalagozott elágazásban célozzuk meg a Kétágú-hegy oldalát. Az eleje smafu, a nyeregtõl válik érdekessé az emelkedõ. A tüdõmet kiköpöm, olyan sebességgel haladunk. Feljebb már kellemessé válik az emelkedõ, óriási magas fák között haladunk nyílegyenesnek tûnõ, köves úton. Jelzések jönnek-mennek, mi azonban a Szent-kút feletti elágazásig ragaszkodni fogunk a zöld sávhoz. A Pilis-nyeregbe érve leszáll a köd, innentõl lõttek mind a csillaghullás-nézõ terveimnek, mind a láthatóságnak. Pihenõt tartunk, kedvtelenül eszegetem a maradék gumicukrot. Szerencsére a tea a termoszban még jó forró, ellenben frissítõ hatása nincs sok. Elálmosodom, és ezen a Pilis oldalába felvezetõ emelkedõ sem tud változtatni érdemben. Ködben gyaloglunk a hegy peremén, a látótávolság minimális, de az út követhetõ, ha néha megbotlom, azt a saját figyelmetlenségem miatt teszem. Néha lemaradok kissé.


Erdõhatárnál állunk meg pár pillanatra, útitársaim bevárnak. Megiszom a vésztartalék saját kávém felét, ez felébreszt egy kicsit. Épp jókor: az erdõhatár után elérjük az útvonal legmagasabb pontját, amely a szerpentin tetejében (ami nem a Pilis teteje!) nyilvánul meg. Kezdõdik a lejtõ, figyelni kell, mert csúszós és meredek és minden kõ, amire rálépek, véletlenszerûen hajlamos elindulni valamerre. Igaz, nagyon elbámészkodni nem is lehet, lévén kilátás nincs, a köd csak a László kúpja környékén válik ritkábbá, majd a Szántói-nyeregben már nem is érzékelhetõ belõle semmi. Megérkezünk a legendás, sistergõ-féle ellenõrzõpontra, fényre lelünk az éjszakában. A reflektorfény, a tea, a kõrözöttes és zsíros kenyér mellett maga sistergõ személye és lelkesedése az, ami itt fel tud ébreszteni és ad annyi energiát, hogy kibírjam végig. A túrázók közül itt találjuk annyi baj legyenéket és még sokakat másokat, és tartunk egy hosszabb pihenõt. Fél négykor indulunk tovább, irány a Hosszú-hegy.


Dózerutat követünk, majd avarlepte földutat, a zöld jelzést folyamatosan figyelni kell, ahogy egyik csapásról a másikra vezet át. A tetõre megint csoda sokáig kell kapaszkodni, a helyszínt ellenõrzõkód jelzi. Írok, fényképezek, a gyûjteménynek. Aztán lejtõ következik, ugyanúgy nagy figyelemmel kell követni az utat, itt inkább a csúszós avar alatt megbúvó csúszós kövek miatt. Fent, naná, köd volt, lent nincs, ám az eget minden irányba nézve felhõ borítja. Akkor inkább menjünk. Mellettünk Csobánka házai, elõttünk a Csobánkai-nyereg. Depóautók várják a depózandó túrázókat, álmos sofõrök néznek mélán a fejlámpák fényébe. Megyünk tovább a Kevélyek felé. Kõbánya alja, emelkedõ eleje. Belesétálunk megint a fehérségbe. Jelzés nem látszik, akárhová is veszem a lámpát, sõt, semmi nem látszik. Hirtelen a sáv mellett valami más jelzést is észreveszek, rosszfelé jöttünk, visszaereszkedünk a Kevély-nyeregbe. Az általam személyesen nem, csupán Kinizsis videói révén ismert Forester az itteni pontõr, ing-nyakkendõ lóg az esõház oldalán. A név kötelez, ugyebár. Itt sem maradunk sokáig, feltrappolunk a Kevélyre. Itt is csak sûrû, átláthatatlan ködfüggöny fogad, ellenõrzõkód, ilyesmi nincs. Akkor mehetünk tovább, lefelé. Óvatosan, mert a láb megcsúszhat, és egy ilyen csúszásnak a Kevély oldalában lehetnek bizonyos következményei. Késõbb könnyebbé válik az ösvény járhatósága, ezzel párhuzamosan csökken a figyelmem is, lelkiismeret-furdalás nélkül ténfereghetek mindenfelé a szélesedõ csapáson.


Ahogy leérünk az utolsó, éles kövekkel kirakott lejtõn, félreállok, érzem a kávé hatását. Itt kap el végleg a holtpont, durván és alattomosan: nem tudok elég gyorsan menni ahhoz, hogy utolérjem a többieket, ellenben pár másodpercenként lecsukódik a szemem, a szervezetem élénken tiltakozik a túlhasználat ellen. Azért még megyek. „The trick... is not minding, that it hurts” - idéz fejemben egy filmbéli droid egy másik filmbõl.* Nocsak, már hallucinálok is? A mondást próbálom átültetni a gyakorlatba. Elválik a piros kereszt, a festett felirat szerint Békás felé. Kell néhány perc, hogy rájöjjek, nem békákat akarnak mutatni, hanem városrészt. Megyek tovább. Egy elágazásban elbizonytalanodom, egy hang szól felém valahonnan, hogy erre van az út. Remélem, nem csak képzelõdöm, de mintha mozgás is társulna a hanghoz, köszönöm ezúton is az irány megadását. S tényleg, megvan a piros sáv. Sétálok tovább. Leülésre csábít egy jelzett kõ, leülök rá, de akkor meg fázom, tehát inkább megyek tovább. Felismerem az erdõben a lejtõt, majd az utcára érve már tudom, hogy közel a túra vége. Végre. Egy ház elõtt, tálka körül macskák gyülekeznek, egyikük gyanakvóan mér végig. Szinte látom a feje felett a gondolatait, valami gúnyos megjegyzéssel az ormótlan, esetlen és szánalmasan lassú kétlábúakról. Teljesen igaza lenne. Beballagok a célba, a tábla zártkörû rendezvényrõl értesít, kell egy pillanat, hogy rájöjjek, a zárt kör most a túrázókat jelenti. Útitársaim már bent ülnek, egy széken Matus Petit látom szunyókálni, a túlvégen Brózs mester alszik. A célon belüli célt jelzõ asztalnál a hangját vesztett asciimo és Petró Zoltán ülnek, gratulálnak, az oklevél szép, a kitûzõ szintén. Kapok még teát és virslit, ez utóbbi finomabb, mint mogyorósbányai társa volt. Iszom egy kávét, aztán irány a HÉV... pótló. Plusz táv, nulla pontért. Hiányolom a kötött pályát, de majd pótolom valami más eszközzel. A buszról hamar leszállok, elbúcsúzom útitársaimtól és az ismerõsöktõl. Irány haza, Kerek repkény elém jön, hazamegyünk. Megérkezve elhiszem, hogy vége van.


Szeretném megköszönni a rendezést minden rendezõnek, akik hosszú órákon át fagyoskodtak terepen, napokon át készültek, teát fõztek, meleg pihenõrõl és célról gondoskodtak – hogy mi egy bõ napig jól érezzük magunkat. Nagy munka van egy ilyen túrában. Köszönöm minden útitársamnak a társaságot: Kerek repkénynek, PLujónak, Diának, gjeklernek és minden ismerõsnek és ismeretlennek, akivel együtt haladtam. Gratulálok a résztvevõknek!


-Kékdroid-


Képek errefelé.


*Prometheus, 2012

 
 
HeyjoeTúra éve: 20122012.11.21 07:17:27
megnéz Heyjoe összes beszámolója

 
 
 Túra éve: 2011
atomcatTúra éve: 20112012.08.18 18:59:32
megnéz atomcat összes beszámolója

Azt hiszem, május környékén vettem észre  a 2011-es Iszinik kiírását. A 2008-as utolsó rendezésen való részvétel emlékein fellelkesülve azonnal tudattam a nagy hírt Matyival: idén novemberben is megszivathatjuk magunkat:) Õ is kellõen lelkes volt a hír hallatán, így mindketten jó elõre lefoglaltuk képzeletbeli határidõ naplónkban a 19-20-i novemberi hétvégét.


Fõnökömet ismerve két nappal a túrta elõtt hazarepültem, hogy biztosan ki tudjam magamat pihenni a 100 km-es gyaloglás elõtt. Sajnos így is összejött némi munkával kapcsolatos különprogram, így sikerült maximálisan marha fáradt állapotba küzdeni magam a túra elõtti péntekre.


Szerencsére annyi idõm azért akadt, hogy elõzetesen elmentem Tokodra, és bejártam a Nagy-Gete alatti Halas-tó - Kõszikla közti szakaszt. Emlékeztem, hogy 2008-ban ez volt az egyetlen igazán nagy kavarás a túrán. Mint utóbb kiderült, bölcs döntés volt…


Péntek esti kései hazaérkezés, gyors szendvicskésztés és felszerelésösszerakás, mindez harcban a másodpercmutatóval, hogy legalább egy kicsit ki tudjam magam aludni a start elõtt.


Reggel kelés fél 6-kor, gyors reggeli, és már úton is voltunk feleségemmel a Szárligeti starthoz. A fáradtságomat látva komoly kételyeim voltak az éjszakaki szakasszal kapcsoaltban, de bíztam benne, hogy legalább a kései fekvés átállította a biológiai órámat, és talán éjfél után éberebb leszek.


Utunk Szárligetig igazán õszies tájon haladt. Zebegényben a Duna völgye párába burkolódzott, Esztergomból a Pilis vonulatai rejtélyes köd mögé bújtak, és a Gerecse sem volt hajlandó túlságosan sokat megmutatni magából.


Szárliget ismét bebizonyította, hogy a világ legkreténebb módon vasút által kettéosztott települése, és idén is sikerült a vasút rossz oldalára navigálni magunkat:). Szerencsére egy vasúti gyalogos felüljárónak köszönhetõen nem kellett körbeautóznunk a fél világot, hogy a starthoz keveredjünk… Gyors búcsú feleségemtõl, átcaplattam a túloldalra, találkozás Matyival, majd pár perc múlva start, és már nyomtuk is a távot.


A terep a vártnak megfelelõen tökéletesen száraz volt. Mivel július óta nem találkoztunk, és az életünkben is történt ez-az, a beszélgetésnek köszönheten repültek a kilométerek. M1 aluljáró, Kisegyházi tavak, majd hirtelen már emelkedtünk is a Somlyó-várhoz, az elsõ EP-be. Gyors pecsét, egy kis energia utántöltés az elsõ 10 kilométer emlékére, aztán el is tûntünk az õszi köd borította, avar fedte szürke táj homályában.


Az idõ javulására kb. nulla remény volt, viszont másfelõl a több hete beállt konstans szürkeség garantálta, hogy a nap folyamán a hegytetõket beborító ködön túl más idõjárási megpróbáltatással nem nagyon kell megküzdenünk.


Tronyópuszta, mûút, egy kedves ember által beszántott volt földút az M1 mellett, majd ráfordultunk a Koldusszállás útirányára. Utóbbi hely idén sem rejtegetett ellenõrzõpontot, egy jellegzetes öreg fáról készített kép után már koptattuk is a még hátralevõ közel 81 km-t.


Pes-kõ sziklaormai, majd a régen volt fiatalos - ami pár éven belül igencsak erdõvé sarjad (2008-ban, legutóbbi ottjártunkkor jellemzõen kisebb volt az átlagmagasság), és ott is voltunk a vértestolnai mûút ellenõrzõpontjánál. Pecsét, gyors idõellenõrzés: tartjuk a 6 körüli átlagot, teljesen reális, hogy a féltáv világosban meglegyen. Én egészen odáig merészkedek az álmodozásban, hogy magam elõtt láttom, ahogy egy könnyed mozdulattal felkapcsoljuk fejlámpáinkat a halas-tó mellett a Gete lábánál, és romantikus, örömteli léptekkel megindulunk az orom meghódítására:)


De ez még ekkor igencsak a jövõ bizonytalan homályába veszett. A realitás a mûút feletti kisebb domb megmászása, és a vadföld keresztezése volt, ahol picit sikerült is elázni a harmatnak köszöhetõen. Ha jól emlékszem, ez volt a túra "legvizesebb" része. Téli túrán nem rossz:)


A Bánya-hegy elõtt valami elszánt eldózerolta az avart valúszínûleg az útkarbantartás melléktermékeként. Jó volt megtenni úgy pár kilmétert, hogy nem avar fedte köveken kellett botladozni…


Az EP mint mindig, most is kicsit távolabb volt, mint ami kellemes:). Azért csak odaértünk, és lassan beléptünk a 30. aznapi kilométerbe. Az EP-ben volt minden. Víz, az edzetteknek pálinka:), csoki, meg pecsételõ ember. Kell ennél több?:)


Rövid pihenõt tartottunk, én sikeresen megtiszteltem a hátizsákom egy jó adag Isostar porral, aztán indultunk is tovább.


A Gerecse oldalában én holmi hatalmas emelkedõkre emlékeztem, amik azonban idõközben a tektonikus mozgásnak köszönhetõen vagy eltûntek, vagy rosszul emlékeztem…


Gyorsan az üdülõhöz értünk, átvágás egy vizes-árkon, és el is értünk a túra számomra legkedvesebb részéhez. A Medvehagymás-Pusztamarót-Bika-völgy-Péliföldszentkereszt-Mogyorósbánya - talán a Kinizsin megszokott táj nyári, késõ délutáni hangulata miatt - számomra a K100 legszebb részét jelenti. Nincs ez másként az Isziniken sem:)


Valahol a Bika-völgy környékén capalttunk, amikor a munkának sikerült ismét picit utolérnie, azonban szerencsére egy rövid telefonbeszélgetés megoldotta a dolgokat, így nyugodtan baktathattunk tovább a távvezeték alatti hullámvasúton. Ki jobbra, és már adtuk is le a szintet a mûúthoz, ahol egy meglepetés ellenõrzõpont várt ránk újabb pecséttel.


Matyi combizma elkezdett rakoncátlankodni kicsit, de szerencsére elég jól tudta tartani az iramot. Továbbra is úgy tûnt, bõven elegendõ idõtartalékkal fogunk belecsapni az éjszakai távba.


Kisebb mászás, egy fél hullámhossznyi hullámvasút, és irány Péliföldszentkereszt. A bitumenen megállapítottuk, mennyire jó, hogy kevés ilyen szakasz vár ránk:) Péliföldszentkereszten rövid pihenõ, aztán neki a két gerincnek, ami még köztünk, és a mogyorósbányai Kakukk-vendéglõ közt volt.


A terv sikerült, még bõven világosban elértük a féltávot. Ennek tudatában nyomtuk be az igencsak silány minõségû, vízzel jócskán felpuffasztott virsliket, és a jólesõ, finom csapolt sört.


Vesztegetni idõnk nem volt, a lakoma után vízvételezés, és indulás tovább. A Kõsziklához fejlámpa nélkül kezdtük meg a mászást, ami jó jel vot, de természetesen a Gete alatti lámpakapcsolás álma eddigre már alaposan szertefoszlott:)


Ellenben a pár nappal korábbi bejárásnak köszönhetõen a Gete aljáig garantáltan kavarásmentes szakasz várt ránk. A friss emléknek köszönhetõen tökéletesen benavigáltunk magunkat a Tokdi pincékhez (2008-ban egy kanyart benéztünk, és egy másik dózerúton jöttünk le a pincesorhoz, de végül az sem volt annyira rossz:)).


A Pince-völgy végén, a fõutat elérve kellett lámpát kapcsolnunk. Rövidke bitumenes szakasz, majd a Hegyes-kõ bevétele következett. 2008-ban itt (is:)) erõs havazás után jártunk. Nyilván a fákat, és sziklákat beborító friss lepel is hozzájárult, hogy elnéztük a bitumenutról induló dúzerútról letérõ kék jelzést, és enyhén szolva intuícióból találtunk vissza a helyes útra:). Szerencsére idén úgy mentünk, mint akiket dróton húznak. A Hegyes-kõ elõtti közvetlen kis felszökésen éreztem elõször, hogy bizony ma már mentünk azért pár tízezer métert:)


A csúcs mellett elballagva egy adag emberbe ütköztünk, akik a térképet vizslatva majdnem lementek Tokodra. Gyorsan útbaigazítottam õket, és a friss emléknek köszönhetõen aprólékosan elmagyaráztam, hogy jutnak le a Halas-tóhoz. Késõbb újra összetalálkoztunk, majd végül majdnem együtt értünk le az éjszaka annyira nem egyértelmû, enyhén szólva ritkán jelzett úton (régen volt egy kék kereszt jelzés itt, ami mára sajnos csupán nyomokban maradt meg itt-ott).


A Gete elõtt Isostar, és kajabevitel. Tudtuk, hogy több lesz, mint jó, ami ránk vár…


Felküzdöttük magunkat a csúcsra, és megkezdtük a hosszas ereszkadést Dorogra. Matyinak egyre kevésbé tetszett a gyaloglás. Sajnos elkezdte igencsak megérezni a hátrahagyott ide s tova 60 kilométert.


Beértünk Dorogra. A vasúti sorompónál egy entitás vadul térképezett, majd végül Matyit is elbizonytalanította, majd hirtelen azon kaptam magam, õk másfelé mentek. Végül nekem lett igazam. Matyiék kisebb "ismerd meg dorogot" túrán vettek részt. Mire megérkeztek a kocsmában lévõ EP-be, én már javában söröztem, és az egyik helyi erõvel beszélgettem a teljesítménytúrázásról.


Pihenõ, majd indulás tovább. Egy könnyû szakasz következett Kesztölcig, a végén a modern kor mementóival: az erdõszélre borított szemétkupacokkal…


Kesztölcön gyorsan átvágtunk, majd némileg benéztük a Kétágú-hegy indulását. Kisebb kavarás, majd végre a jó úton egy kisebb társasággal caplattunk felfelé.


Matyi eleme sajnos igencsak lemerülõben volt. Felfelé nem bírta a tempót, az úton többször be kellett várni, de ha minden jól megy, még beérhetünk szintidõn belül.


Több bevárás után végre csak eljött a Pilis-nyereg, ahol 2008-ban hangulatos kis tûz fûtötte EP várt ránk. Idén sajnos ez a pont személyzet nélkül maradt.


A soha véget érni nem akaró hullámvasút végére csak megérkezett a várva várt tisztás, és lefelé adtuk a szintet. Sajnos Matyi lába nagyon nem szerette már az erõltetett menetet, végül a szerpentin alján, a sorompónál egy nagyobb bevárással szinkronizáltunk újból össze.


A csévi nyeregig újból sikerült kettészakadnunk, és bizony ekkor már egyre gyûltek a sikeres telejsítés reményét beárnyékoló fellegek… Szerencsére a pontban luxus körülmények között tudtuk bevárni egymást, hogy nekivághassunk az utolsó elõtti mumusnak, a nevéhez méltó Hosszú-hegynek. 


Matyi ekkor meglepett. Fizikailag elgyötört testét, és fáradt lábait lelkével megerõszakolva 6 feletti tempóban toltuk le az elõzetesen hosszúnak ígérkezõ távot. Ment, mint a mérgezett egér, ahogy Laci barátom szokta volt mondani. Be kell vallanom, néha alig bírtam tartani a kemény tempót, de tudtam, neki még nehezebb, így kutya kötelességem szót sem szólva szedni a lábaimat.


A Hoszzú-hegy végén megpihentünk, ittunk, és tovább indultunk. Sajnos a bitumenen Matyi ismét lassulni kezdett, és egyre nyilvánvalóbbá vált, hogy számára az idei teljesítés sikertelen lesz…


Végül csakúgy, mint 2008-ban Csobánka felett, a müúton váltunk el.


Némileg trükkös volt a Kevélyre vezetõ út elejéig eljutni a hajnali fáradtságban, de azért csak meglett az utolsó fránya emelkedõ. A megtett 90 kilométer hátrahagyott fáradtságát szigorúan tiszteletben tartva lépdeltem a lassacskán fogyó hegyoldalon. Odafönt pecsét, aztán tovább egy kisebb csoporttal. A Kevély megvan, kitérõ egy nagyáldozat kedvéért, majd húzás végig a gerincen.


Idén valahogy bokakímélõbb volt a levezetõ kõút, mint ahogy az emlékeimben élt. Sebaj, jólesett a kellemes meglepetés! Ürömi út, telefonok haza, és a feleségemnek, autó megrendel. Azt hiszem, nem sikerült lepleznem  meghatódottságomat, és örömömet, hogy idén is meglesz a túra. Az elmúlt kilométerek szenvedései hirtelen tódulnak fel tudatomban, és komolyan elgondolkodtam, épelméjûek-e a hosszútáv túrázók:) Persze hogy azok:)


Végre megjön a bozótralli szakasz, és hamarosan a lemenetel után már Csillaghegyen koptatom a bitument. Érzem, hogy nem volt annyira durva, mint a 2008-as. Hónak se híre, se hamva, ideálisan száraz terep.


Leérek a strandhoz, egy autós udvariasan átenged a fõúton - talán a tekintetemet látta:) Végre már csak pár méter, és benyitok a presszóba.


Átveszem a kitûzõt, oklevelet, lejelentem az egy fõ veszteséget (ekkorra már biztos volt, hogy Matyi nem ér be). Asciimo eléggé meglepõdik, hiszen 2008-ban, sokkal cudarabb körülmények között sikeresen beért a célba.  Elfogyasztom a várva várt célkaját, majd várakozás a hamarosan érkezõ autóra.


Andi lassacskán megérkezik. Felhívjuk Matyit. 8 felé jár, már bent kéne lennie, de sajnos még csak a Kevélyrõl baktat lefelé. Elé indulunk, és az ürömi útnál vesszük fel. Gratulálok neki a hõsies küzdelemhez, fõleg amit a Hosszú-hegyen mûvelt.


Köszönjük a rendezõknek a lehetõséget, és jövõre reméljük újra teljesíthetjük a távot!

 
 
kekdroidTúra éve: 20112011.12.06 08:49:50
megnéz kekdroid összes beszámolója

Iszinik 100


Exit light

Enter night

Take my hand

We're off to never never-land”

(Metallica: Enter Sandman)


Vasútállomás


Középiskolás lányok társalognak az elõttük álló érettségirõl a ködös szárligeti peronon; riadt tekintetû, fiatal nõ kérdezi, miként jut haza, Tatára, mert véletlen leszállt itt, és nem is tudja, hol van. Lehet, hogy megzavarta a tömeg? Kerek repkény és SzLA társaságában hagytam el a nemtudomhányas Flirt motorvonatot, és szûk egy órányi fagyás vár reánk, míg elindulhatunk, folyvást szembe haladva a Kinizsi Százas valaha ide érkezõ változatával. Felbukkan nagyondinnye, aki megígéri, hogy utolérjük (pedig nem), majd Tinca, Bribor, Bell Sanyi, Brózs József, gudluking, Bubu, lestat, Rudi István és még sokan mások. Betotyogunk a sorral, benevezõdünk asciimonál, kitotyogunk a peronra, vonatot nézni. Csekély az áthaladó forgalom, és az itt megálló személyszállítók iránt sem mutatkozik nagy érdeklõdés, iránytól függetlenül, a sûrû ködben pedig mindenfajta fotózás reménytelen. Telik az idõ. Nyolc óra elõtt néhány perccel fõrendezõ asciimo a felüljáró közbülsõ szintjérõl intéz rövid szózatot az egybegyûltekhez, kódokról, titkos pontokról, láthatósági mellénybe bújt bójákról, ilyesmirõl. A beszéd végén meglódul a mezõny, szinte üresen marad Szárliget vasútállomása.


Kulcsosház a Gerecse peremén


A hegytetõ alatti fennsíkon rövid sor alakul ki a pecsételés helyszíne elõtt. Az apró kulcsosház türelmesen nézi végig a sok áthaladót. Csapódtunk: SzLA valahol elmaradt (épp sétáLós bácsival beszélgettem, amikorra körülnéztem, nem volt sehol), viszont utolértük Bubuékat. Idáig mezõk, rétek voltak fõleg, valamint a Somlyó aljától kezdõdõen hangulatos, avarrugdosós ösvények az erdõben. Köd van idefenn, kilátásra nincs nagy remény, nem is megyünk ki a Somlyó csúcsára. Kár. Hosszú egyenesek következnek, jelentõs mennyiségû aszfalttal. Társalgunk, nevetgélünk, még van ennek is szezonja.


Fagyûjtõtelep bej. úttól kicsit arrébb, északra


Ez nem az a túra, Koldusszálláson áthaladhatunk megállás nélkül. A szép OKT-bélyegzõt azonban kipróbáljuk, az itineren van üres felület elég. Erdõk, mészkõ-kibukkanások következnek. A Pes-kõ alatt megy el az út, mint a Bükkben, míg magára a Pes-kõre nem szabad felmenni, mint a Bükkben. Rokon hegyek.


A becsületes játék az egyetlen út”


Ezt még valamikor, jobb híján telefonnal fényképeztem a környéken, csanya napokig vakarhatta az aszfaltot miatta. Valahol DJ_Rushboy ér utol, majd tûnik tova a ködben. Csillagokat lát maga elõtt, Csillaghegyi Csillagokat a nem is túl távoli jövõben. Esszté is utolér, motiválója egy buszmenetrend. Az ellenõrzõponton az asciimo által beígért láthatósági bója, személyautó, pecsét. Találkozó wolfkeryvel, akivel még sokat kerülgetjük egymást, majd nagy, kollektív továbbmenetel. Rétek következnek, kerülünk az ösvényen a fõ útvonalkövetõ mögött, a többség elsuhan átlósan. Kerítést mászunk, szépen óvatosan, mert csúszik a fa a nyálkás idõben. Aztán szélesedõ utak, erdõ, csend és nyugalom.


Bánya


Kifüstölt fa, lelkes pontõr kínál mellette Balaton szelettel. Továbbállunk, egészen negyvenhét méterre, amikor kitaláljuk, mégis le kéne huppanni a földre. Étkezünk, az imént kapott csokit tartogatom desszertnek. Felcihelõdünk, indulunk megkerülni a Gerecse tömbjét. Zúzmarás, vén erdõben, csendben sétálunk, jobbra valaha kisvasút sínei kanyarogtak a szépen kirakott támfalak védelmében. A támfalak megmaradtak, a síneket felszedték, s az idõnként felsejlõ ígéret, hogy helyükön kerékpárút létesül, ugyanúgy ködbe vész, mint a kilátás a fákon túl. Ahogy lassan kapaszkodunk fölfelé, egyre nagyobb a köd, egyre sejtelmesebb a táj, amelyre kilátni a fák ágai között. A Sandl-hársnál pihenõt tartunk, láblazítással kötjük össze az eseményt.


Hegy


Pedig ez nem is ellenõrzõpont. Az egyházi üdülõnél fekete, kistermetû ló helyezte magát keresztbe az úton, több túrázó elõl lefogva az ideális ívet. Legalább adódott alkalmunk megtekinteni az épületet, mely lenyûgözõ és még nagy is. A köves-bukdácsolós ereszkedésnél hiába a szép környezet, nehéz odafigyelni rá, az avar nyirkos és csúszik, a túrabot összevissza cseklik, ahogy kivédi az egyensúlytalanságomat rajta. Azért lassan leérünk, favágók dolgoznak a széles úton és végig Pusztamarótig. Leülést kezdeményezünk, ismét, hiszen szép a táj, enni pedig úgy jó, ha közben a szép tájat nézzük. Pusztamarót után hosszú, meglehetõst jellegtelen ereszkedés, enyhe huplikkal és enyhe susnyással. Lehet úgy beszélgetni, hogy közben nem mulasztunk el túl sok érdekeset a környezetünkbõl. Azért néhol kivehetõek a környezõ dombok körvonalai, majd az Öreg-kõ tömbje válik egyre hangsúlyosabbá, szürke alapon fekete folttá.


Kakukk


Elõtt még sokkal. A Bika-völgyben autó ácsorog, ellenõrzõpont-szerû gépjármû, mosolygós pontõrrel. Továbbinduláskor csapódunk pár percre egy trióhoz, a nagy beszélgetésben egyedül Repkény veszi észre az éles balkanyart a gázvezeték nyiladékából. Elhosszantolunk egy dombháton, majd széles szántó mentén ereszkedünk a hosszú nevû Péliföldszentkereszt felé. Itt néhányan maradni szeretnének a kék sávon, én csak biccentek egyet az Öreg-kõ felé. Máskor.


Szántók, továbbra is, majd kiserdõ, majd megint szántók. Lámpát kéne kapcsolni, nemdebár. Hanyagul elõkotrom a táska aljáról a fejlámpát, térképolvasásra például jó lehet. Elbucskázunk a Mogyorósbánya feletti nyereg felé, ahol jól láthatóan jelzett kanyar térít – jobbra. Most jó lenne, ha emlékeznék erre a részre. Egy darabig követjük a ritkás K+-okat, majd az erõsödõ belsõ vészjelekre hallgatva megállunk. Térkép, iránytû kerülnek elõ. Visszaballagunk a nyeregbe, megállapítom, hogy a K+ voltaképpen háromfelé vezet. Egy ág jön Péliföldszentkeresztrõl, egy ág valahonnan Mogyorósbányával átellenbõl, egy ág pedig a K- felõl. Fene, aki érti, vagy csak régi a térképem. Áthullámzunk Mogyorósbányára, autóból szólít meg kétgyerekes anyuka, kérdése a Kakukk hollétére irányul. Innen mindenképp vissza és balra. Mi is hasonlóan teszünk, csak pár lóerõvel kevesebb áll rendelkezésre a feladathoz. A kocsmában bélyegzést követõen kapunk egy pár halovány ízû virslit és fél liternyi jóféle teát. Óraellenõrzés, ilyen (viszonylag) gyors ötvenes nem jellemzõ ránk, csak aztán nehogy meglegyen a böjtje.


Nem kell félni, meglesz.


Hegy a ködben, elõször


Elõször is, rögtön nehézséget okoz kitalálni Mogyorósbányáról, hiába, aki nem jár Kinizsire, meg nem is Kéktúrázik rendszeresen erre, az figyeljen oda. Felkapaszkodunk a következõ hegyre, a ködön át is adódik némi kilátás. Ennél még különösebb, hogy rosszkedvû, csöndes túrázók jönnek szembõl. Eleinte arra gyanakszom, hogy megcsúszott kékezõk, majd amikor felbukkan egy-egy ismerõs, kezdem a kezemben érezni a rejtély kulcsát. A tetõ táján beigazolódik a gyanúm: a K+, amelyen mi is elindultunk, általam – s régicske térképem által – ismeretlen ösvényeken haladva vélhetõen ide köt át, mintegy kikerülve Mogyorósbányát. Durva. Lelejtünk, házak bukkannak fel, és még egy szembõl érkezõ túrázó. Felismerem a helyszínt, a nevezetes Tokodi pincéknél járunk. Most üres a pavilon, elõttünk-mögöttünk belátható távon belül nincs túrázó. Bár a pihenõhely szinte adja magát, ezúttal nem állunk meg. Némi országútkövetés után megkezdjük a Hegyes-kõ terepi tanulmányozását. Még mindig van némi kilátásunk mindkét oldalra, Sárisáp és Tát, Tokod fényeire. A Hegyeskõrõl aztán felbukkan elõttünk a Gete ködbe burkolózó, súlyos tömbje. Fekete, fenyegetõ. Elhagyjuk a kék jelzést, nem ereszkedünk le Tokodra, maradunk az itinerben is jól definiált egyenes földúton. A letérést fényvisszaverõ csík jelzi, óvatosan, figyelve követjük az amúgy követhetõ csapást. Némi poros-csúszós kanyargás után megérkezünk a Nagy-Gete alá, tocsogok egy kicsit a patakban ennek örömére.


Utána jöhet a szenvedés. Nem annyira a meredekséggel van akkora bajom, errõl a figyelmemet eltereli, hogy ezt az ösvényt nem az én testmagasságomhoz méretezték. Minden másfeledik ág pofánver, melyet nem élvezek. Ha viszont az ágakra figyelek, négy lépést követõen hasraesek, annál pedig még a folyamatos arccsapások is jobbak. Repkény, mivel kisebb, nem bántják az ágak, inkább a lábára koncentrál, hogy neki se legyen jó. A sokadik kanyar után, jól kipirult arccal, észreveszem, hogy mintha laposodna az út, majd objektumok sokasága jelenik meg a szûk környezetünkben. Fent vagyunk a hegytetõn, boldogság. Kódot írunk, majd szép kényelmesen leballagunk Dorogra.


Bányaváros


A város viszont, mintha elõre érezné, hogy arrafelé tartunk, lassan-lassan elmászik elõlünk. A lejtõ sosem ér véget, a fák komoran, sötéten õrzik az utat. Irtást találunk, a jelzés cselesen megkerüli, majd másutt ereszkedik tovább a völgyön. Némi sejtésem van arról, hogy errefelé már egyszer eltévedtem, egyedül, és sikeresen megtaláltam valami bányaterületet. Elfelé gyorsan kellett futni. A jelzések szerencsére nem hagynak cserben, elhagyatottnak tûnõ ház mellett haladunk el, fényeket sejtek elõttünk, és valóban, idõvel megérkezünk Dorogra. Nem valami barátságos a belépõ. Iparvágány, távvezetékek, eredeti indusztriális környezet. Szerencsére nem kell bekutyagolnunk a vasútállomásig, a Molnár sörözõ idébb található. Odabent a mérsékelt fulladásos tünetekkel még épp vegetáló pygmeától kapunk bélyegzést, odakint Bubu és Lestat vacsorázik valami somlói galuskaszerû étket. Kiülünk, Repkény színes-cukros üdítõitalt iszik, én a klasszikusoktól ellesett kávé-kóla kombinációt szürcsölöm. Hideg van, hamarosan továbbállunk ám.


Dorog nem ereszt olyan könnyen. Megnézzük az elhaladó motorvonatot az átjáróban, és épp a térkép felé nézegetek, amikor két, az idõjárásra fittyet hányóan lenge öltözetû leány kiabál utánunk. Megkérdezik, hogy most mi kirándulunk-e, ha igen, akkor honnan és hová, és amúgy ezeken a kirándulásokon lehet-e ismerkedni. Visszatartom a nevetést, elmondjuk a rajt és a cél koordinátáit, bár Szárliget és Csillaghegy helyett a „Tatabánya mellett” és a „Budapest” bizonyul pontatlan, de célszerû megfogalmazásnak. Továbbá Repkény megnyugtatja õket, hogy akár ismerkedni is lehet az ilyen kirándulásokon. Sõt. Cserébe tájékoztatnak, hogyan lehet a legrövidebb úton Kesztölcre jutni, ezúton úgy irányítanának rá a kék sávra, hogy nem is tudnak róla. Kesztölcig elnevetgélünk az eseten, a homokos úton, az akácerdõ közepén legalább feldob valami.


Bányafalu


Újabb vidító ellenõrzõpont. Zergeboglar az õre, teával kínál és a félig még meggy jellegû Márkával teli palackra is rátölt. Ezúton is hálás köszönet Neki, a tea késõbb jelentõs javítást fog okozni a hangulatunkban. Ülünk, nézünk ki a fejünkbõl. Most kezdõdik az Iszinik, neki kell menni a hegynek, amely nagy és sötét és nem látszik belõle semmi a ködben. Csillaghegyig nagyjából nélkülözzük a lakott területeket, bár Csobánka határeset.


Hegy a ködben, másodszor


Kesztölcrõl kifelé eleinte még vidámkodunk, feltöltõdve, lendületesen sétálunk ki a falu feletti gyümölcsösökön át a mezõre, a hegyek alá. Felettünk fekete háttérrel fekete hegyoldalban halványan derengõ sziklák jelzik az elérendõ magasságot. Kanyargunk, az itiner szerint villanyoszlopnál kell észrevenni a zöld sáv letérését. Villanyoszlop nincs, jól kijárt út viszont van, valahol elöl néhány imbolygó fényponttal. Csak reménykedem abban, hogy ez nem a S+ és nem követünk el kispistázást, míg egy idõvel dacoló, vén zöld sáv meg nem nyugtat. Az elsõ kaptatón egész hamar felérünk. A trükk a második lesz. Nem akar véget érni, de legalább itt kevés a szembelógó növényzet. Kezdek fáradni, érzem a lábam, és a túrára való felkészülés teljes hiányát. Nem csak a 11 km a XI. kerületben túrával kellett volna gyúrni az Iszinikre, na. Figyelni kell a zöldet, elértük a felhõalapot, egyre gyakrabban kapcsolom be a kézilámpát, amelynek az akksija rövidesen tudomásomra hozza, hogy fázik. Néha lekapcsolom, jól nézhetek ki, egy gyertyánál alig erõsebb fejlámpával, és egy kikapcsolt kézilámpával, amelyet görcsösen szorongatok a bal kezemben. Valahol a hosszú, köves egyenesen leülünk az út szélére, megint falatozunk, majd Repkény szundít kettõ kötõjel kilenc percet. Lekapcsolom az összes lámpát. Kísérteties a sötétség körülöttünk. Iszom egy korty teát a kesztölci készletbõl, még meleg. Tökéletes, jobbat nem is kívánhatnék. Utána menetelünk tovább, megelõznek Bubuék, a Pilis-nyeregben érjük õket be. Élesen villan egy vaku, valaki az emlékmû köré applikált ellenõrzõpontot fotózza. Megérkezünk, megint kódot kell felírni.


Rövid emelkedõ, majd ismét végtelen hosszantolás következik. Nem tudom, mennyire haladunk, vagy mennyire nem, de a köves, nehezen járható erdészeti út minden, csak nem kényelmes. Puffogok magamban, de legalább nem alszom el. Valahol elhaladunk Bubuék mellett. Valahol megérkezünk a Pilis-tetõ mellé. Szerencsére a tetõig tartó maradék szintet már nem kell leküzdeni, pedig az egykori rakétabázis kétségkívül szürreális látványt nyújt éjszaka, ködben. Valahol végre elérjük a szerpentint, ekkor nagy öröm fog el. Egyrészt, mert most lefelé megyünk, másrészt, mert reménykedem, hogy talán mégis lesz némi kis kilátásunk, legalább Pilisszentkereszt fényeire. Tévedek, mert semmilyen kilátás nincs, fehér ködfal állja útját. Lassan araszolunk, alattunk és felettünk néha fények villannak meg. Most senki nem vágja le a kanyarokat. Sorompót érünk el, innentõl lassan szelídül a lejtõ.


Leereszkedünk a Szántói-nyeregbe. Jelzéskavalkád, megtartjuk belõle a zöld sávot.


Hajnali


Sistergõ pontja valami elképesztõ. Elõször is, reflektorfényben úszik. Komolyan. Másodszor, van kõrözött nála. Kenyérre lehet kenni. Engem. Ezzel. Meg az a tea. Meg úgy általában. Repkény leül, én inkább állva maradok. A beszélgetés arról zajlik a külvilágban, hogy most nagyjából Koldusszállással vagyunk ekvivalens távnál. Lassan elszivárgunk innét is, murvás úton rugdalhatnánk a port hosszasan. Hosszú-hegyre felbandukolunk, miért ne, Repkény eldõl a hegytetõn úgy, hogy észre sem veszi. Alszik pár percet, hagyom neki. Addig megteázom, amikor felébred, megkínálom.


Hajnal


Ballagunk tehát lefelé a Hosszú-hegyrõl, meg el Csobánka mellett. A történést az jelenti, hogy újra rálelünk a széles dózerútra, meg az, hogy jelzést váltunk. Amúgy dögunalom, de felfogható a Kevélyre való meditációs felkészülési lehetõségnek. Valahol leülünk az árokparton, kortyolunk a termoszban idáig utazó saját teából. Olyan rossz, hogy egybõl tovább is indulunk. Mellettünk a párán át jól kivehetõen Csobánka utcái. Álmos vagyok és fázom. Ha ránézek az elõttünk sötétlõ Kevélyekre, még jobban fázom. Amikor végre elkezdõdik az emelkedõ, na, akkor már nem fázom. Kerek repkény tart újabb három perc alvásszünetet ezen az emelkedõn is, bozótzörgésre ébresztem, ha kóbor kutya lenne, ne a földön fekve várja. Nem kutya, õz. Sose találjunk veszedelmesebb vadállatot. Rezignáltan baktatunk tovább, a monoton egyenes szerencsére a nyereg alatt néhány kanyarral válik változatossá. Fény süt felénk az éjszakából, elõször atomvillanásra gyanakszom, de csak csanya pihenget a sátorban. Ropit ad. Köszönöm. Finom. Sajnos a helyszínen csak két szálat sikerül elropogtatni belõle (ki lehet találni, mikor eszem a többit... tiszta morzsa lett a billentyûzet). Tehát itt van még nekünk a Nagy-Kevély. Már alig van sötét, amikor elindulunk, ez azért is jó, mert már alig világít a lámpám. A másik sem. Felbotorkálunk a tetõre, kilátás nincs, köd van. Meg kód, felírjuk.


Elindulunk a lejtõn. Egy kõdarab Kerek repkény lába alatt úgy gondolja, hogy felgyorsítja az ereszkedés sebességét, így a következõ pillanatban szegény Repkény a földön fekszik, potyogó könnyekkel. Megnyugszunk, én azért, mert nem tört el semmije, meg õ is ezért. Innentõl fokozott óvatossággal folytatjuk az utat, ez két kilométer per órás haladási sebességben nyilvánul meg. Leérünk az ürömi mûúthoz, majd keresztezzük a festõi fennsíkot Békásmegyer felett. Feltûnik, hogy igen sok karám található, lovakkal. Fenyvesben térünk határozottabb lejtõ felé, a vége már Csillaghegyet jelzi. Néhány utcán végig kell még mászni, mielõtt a találóan Stop nevû kocsmában megállnánk. Vége. Huhh. Asciimo és Petró úr fogadnak a célban, mosolygósan, vidáman. Kapunk kitûzõt és aranyos fényû oklevelet. Kapunk tollat, Tibet hagyta itt nekünk, köszönöm! Kapunk célvirslit, célteát. Finom, és nem csak azért, mert ilyenkor az ember nagyjából mindent finomnak érez. Repkénynek ez volt a kétszázadik túrája, õ kap egy szelet sütit is asciimotól. Ezúton szeretném megköszönni minden rendezõnek a túrát, látszott, hogy volt benne munka, lélek, akarat. Tetszett. A célból zöld vonat, sárga villamos, kék busz visz tovább. Mosásfõzésevésalvás. Reggel vissza a taposómalomba. Bent azonban ott pörögnek a képek, az emlékek Szárligettõl Csillaghegyig.


Az útleírás végén szerepel egy kérdés: „Na melyik irányból jobb?”


Ebbõl.


-Kékdroid-


Képek

 
 
biborTúra éve: 20112011.12.05 19:55:13
megnéz bibor összes beszámolója

ISZINIK 100


Szegény Gerecse nem tehet róla, de én nem szeretem. Pedig csak egyszer voltam eddig ott, mégis kialakult vmi érzés bennem, hogy ha nem „muszáj” ide nem megyek.  Ezért sokáig filóztam az induláson, na de mégis csak jó móka egy százas,úgyhogy én is a reggeli vonatra szálltam. Ezúttal Vagdalthús nélkül, aki igazoltan volt távol; Kemencén várta, hogy jöjjenek a fõzdések a cefréért, így csak Dorogtól tud csatlakozni: )


A viszonylagos tömeg ellenére gyorsan megy a nevezés. 8-kor közös rajt, szerencsére nem egy Kinizsi méretû a tömeg. Az elsõ néhány km után elmarad a sokaság, Somlyóvárhoz másfél óra alatt érek. Közben szép-szolgáltatás is akad: a fehérre fagyott faágak és alattuk az õszi avar.


Wehner Gézáékhoz érve megkínálom õket pálinkával, kiderül éppen szülinapja van:) Bányahegy után kialakul egy négyes csapat, együtt haladunk, miközben észrevétlenül telnek a kilométerek.


Mogyorósbányára fél 4-kor érek, itt ér utol Rushboy, szerencsére így van kinek odaadni a virslit:) Együtt indulunk tovább, közben besötétedik és a Nagy-Gete környékén sûrû köd támad. Közben megtudom, hogy Vagdalt vonata fél 7 körül ér be Dorogra; reménykedek benne, hogy nem kell majd sokat várnom. Aztán de: ) 50 perccel érkezésem után indulhatunk, ami elég idõ ahhoz, hogy a meleg kocsmában kellõen elcicásodjanak az ember lábai.


Kint nehezen melegszek át, mire jó a klíma addigra ott a kesztölci Hársfa sörözõ, ahol újabb pecsét vár és meleg tea. Szerencsére utána a Pilis-nyeregig emelkedik. Fent újra hatalmas köd, majd a végtelen szerpentin, ahol arra van kilátás, hogy „még van 25 km fehér”. Nagyjából 3-5 méterre láttunk, úgyhogy a táj bámulásával nem vesztettünk idõt.


A vékony anyagú nadrágban fázni kezd a térdem, így inkább óvatosan haladunk, nem akarom az egybe merevedett térdem erõltetni és szétcseszni, hiszen még annyi hegy vár ahol szükség lesz rájuk: )


A mûútnál Sistergõék pontja vár, ahol mindenféle földi jó van: ) Forralt boros tea mellé körözöttes kenyeret eszek. Nem is nagyon akaródzik tovább indulni, de túl hideg van ahhoz, hogy egy helyben álljunk. A Hosszú-hegyen poénkodunk a márciusi tánclépéseken, majd a csobánkai mûútig ereszkedünk. A Kevély-nyereg szintén ködös, alig találni rá a kékre. Csanya nem fázik sátrában, mi viszont igen, úgyhogy a hõn szeretett kavicsoson felbuckázunk a csúcsig, ahol az utolsó kódot írhatjuk fel. Lefelé szép becsúszást mutatok be, bármelyik focista megirigyelhetné. Túra után néztem, a zománc is lejött rólam. Lentebb az éjszakai táv fényvisszaverõi mindenütt, mégis találkozunk egy tanácstalan csoporttal.


A Róka-hegy elõtt Vagdalt kutyát vél felfedezni, elkezdi: Vigyázz kutya!- és ezzel a lendülettel belelök egy gödörbe… persze a kutya meg se moccant..: ) A fenyves után leérünk az aszfaltra, ahol pár utca múlva a presszóban célba érünk, és a bélyegzõkbõl így összeáll az Iszinik 100 felirat.Köszönjük a szervezést!

 
 
zenitTúra éve: 20112011.11.26 22:51:25
megnéz zenit összes beszámolója

ISZINIK 100


 


Sokat töprengtem azon, hogy megírjam-e a túrával kapcsolatos élményeimet. Egyrészt azért, mert kételyeim voltak afelõl, hogy egy ilyen volumenû eseményen felgyülemlõ érzelem kavalkád egyáltalán leírható, (író legyen a talpán, akinek sikerül). Másrészt pedig, mert olyan hosszú ideig zajlott a túra, hogy legalább ilyen hosszúra kéne nyúljon a beszámoló is, ha hiteles akarnék lenni. Ezek közül egyikre sem vagyok képes, de megpróbálom a magam módján érzékeltetni mit is jelent száz km és közel egy napnyi séta. Célom ezzel kettõs, mert egyben szeretném lázba hozni, de letörni is azokat az olvasókat, akik még csak fontolgatják a belevágást. A többieknek meg maradhat ez egy szokványos beszámolónak a sok közül.


Itt szeretném leszögezni, rögtön az elején, hogy soha életemben nem vettem még részt az Iszinik 100-ashoz hasonló hosszúságú túrán. Olyannyira késõn jött maga az elhatározás is, hogy kétséges volt a felkészülésre szánt idõ elégségessége. Szeptember derekán mondtam ki az igent, vagy inkább azt, hogy „miért is ne?”. Ugyanez év májusában már bekerült a látókörömben a nagy hagyományokkal bíró Kinizsi 100-as, mivel Peti sikerrel teljesítette, de akkor csak nagy tisztelettel megemeltem a kalapom és nyugtáztam a teljesítményt egy „nem semmi” kijelentéssel közben végig azt gondolva, hogy nagyjából el tudom képzelni, mi is ez. Ki lehet találni, hogy rosszul gondoltam. Szóval valószínûleg a nyáron felgyülemlõ céltalanság érzése kihozta belõlem a vágyat a teljesítésre és épp kapóra jött a terv, hogy jövõre részt veszek magam is a Kinizsin jókora idõt hagyva a felkészülésre. Épp az egyik ilyen felkészülés alkalmával bukott ki Petibõl, hogy nem megyünk-e rögtön az Iszinik-re? Õ úgyis meg akarja csinálni visszafele is, nekem meg legalább nem kell várnom jövõ májusig. Én meg, a kérdésre kérdéssel feleltem: „miért is ne?”.


Nem telt bele sok és Szárligeten álltam a vasútállomásnál kezemben az itinerrel gyomromban kiadós reggelivel, pálinkával és kávéval, lábamon meg bakancs. Egyszerre mosolyogtam és feszengtem is, mert eddigre már kezdtem kapizsgálni, mi is vár rám, noha a rekordom még az 50 km-t sem érte el. A felkészülések tapasztalatai viszont a földön tartottak és eltökéltem, hogy megcsinálom. Lezajlott a jó hangulatú eligazítás, visszaszámoltak és elindultunk, mint a cunami. Az ember hajlamos elõrevetíteni, hogy beosztja az elején az erõt, x kilométerenként pihenõt tart, ügyel az energia és folyadékbevitelre, de a gondolatmenet elején rájön, hogy ez annyira eltér a hétköznapokban megszokott tervezésektõl, hogy kizárt a betartása. Itt is abba a problémába ütközik az ember, hogy túl hosszú ideig tart az egész ahhoz, hogy átlássa. Azért egy támaszunk volt, egy Excel táblázat formájában, amibõl megtudhattuk, hogy a képességeinknek megfelelõen mikor, hol fogunk tartani. Az elsõ döbbenet az volt, amikor szembesültünk azzal, hogy nem csak Somlyóvárnál, de a Vértestolnai mûúton is másfél-két órás elõnnyel voltunk magunkhoz képest. Ami jó, mert van idõnk az utolsó kilométerekre bõven, de rossz, mert a végén is kell az erõ. Innentõl kevésbé tudatosan, mint inkább természetes módon fokozatosan lecsökkent ez az elõnyünk. A bányahegyi pontnál éreztem elõször milyen jó is leülni, de láthatóan nem voltam egyedül elvégre 30 km fölött már rendes túráról beszélhetünk. Voltak itt már semmibe révedõ tekintetek, zoknit szárítók, de volt aki lazán sört bontott, vagy kubus üvegbõl ágyas pálinkát ivott, szóval megfordul egy ilyen helyen mindenféle ember. De, hogy mennyire sokféle arra egy történettel kell, hogy elõhozakodjak, ami az egyik résztvevõ sajátja és utólagos engedelmével megosztom. Az illetõ hihetetlen lazasággal adta elõ a sztorit épp úgy ahogy a túrán mellettünk baktatott. Májusban a Kinizsi Százason Lyme-kórosan vett részt, amit még a Gerecse 50-en szedett össze, de nem igazán foglalkozott vele, nem kezelte és 7,5 kilótól szabadult meg a túra alatt. Szintén õ mesélte, hogy volt olyan figura, aki a Kinizsi Százas után hazament, nem tudott aludni és lenyírta otthon a füvet. Pusztamarótig hüledeztem és nevettem kínomban, mert máshogy nem tudtam reagálni ilyen történetekre, mindegy szerintem király. Gerecse Üdülõnél találkoztunk egy kistermetû patással, 122 bogánccsal a sörényén. Aztán Pusztamarótot elhagyva ünnepélyesen megittuk a maradék vizünket, mert Édesapámék a Bajóti-mûútnál már csatlakozni készültek a túrához és innentõl kísértek volna kocsival az éjszaka folyamán. Nem így lett, úgyhogy Péliföldszentkeresztig vattát köptünk. Közben lekapcsolták az égi lámpát, mi meg válaszul fel a mienket és becsorogtunk Mogyorósbányára, féltávhoz.


Súlyos izzadás, 100%-os páratartalom és leharcolt emberek dugig a kocsmában. Megkaptuk a pecsétet meg az áhított teára és virslire jogosító jegyünket. Egy meglehetõsen cvíder pultos fogadott minket és látványosan utált mindenkit pedig élete egyik legnagyobb forgalmát bonyolította épp.  Kint költöttük el a szerény vacsorát és a virslit (muszáj külön lapon említenem a kettõt). Legurítottunk még egy sört, meg egy kávét ezt pedig szétcsapattuk fahéjas és kakaós pékáruval. Itt éreztem magam a legjobban, erõsnek és céltudatosnak. Szinte kirepültünk Mogyorósbányáról és nekiláttunk felkaptatni a Kõsziklára. Az egész testemet elárasztotta a szénhidrát és koffein adta energia, majd kicsattantam. Beértük a ’34-es születésû nagy tiszteletnek örvendõ Béla bácsit és jó tempóban haladtunk elõre. Emlékszem, hogy felfelé menet elegendõ volt az orromon vennem a levegõt. Egy szempillantással késõbb már a Tokodi-pincéknél jártunk, itt kezdtem el szõlõcukrozni, feltöltekeztünk és gyengéd búcsút vettünk fateréktól, mert legközelebb csak 11 km múlva találkoztunk. Hegyeskõnél nagyon sasolni kellett a leágazást, de nem voltunk egyedül, közben egyre nagyobbnak tûnt a Gete sziluettje és lelkiekben készültem, hogy a túra egyik alapötletét adó Nagy-Getére vezetõ meredekebb oldal vár ránk. Éles balos után nagyon meredek ereszkedés következett és eltökélten irányultunk a hegynek föl. Szép lassan koptak le az emberek és hirtelen hárman lettünk. Elõl egy hölgy diktálta a tempót én hátul sereghajtottam. Meg kell hagyni, hogy szerintem húzta valaki fentrõl, mert nagyon ment és eszében sem volt megállni, mi meg nem olyan családból származunk, hogy magunktól tegyünk így. Az emelkedõkkel meglepõ módon ki vagyok békülve még akkor is, ha ekkora „gete”. De itt kezdtem beadni a kulcsot és fõleg a tüdõm szólongatott, hogy elég lesz, pedig két pofára vettem a levegõt. Olyan volt mintha a rengeteg pulzálástól kifáradt volna és ezt kemény szúró fájdalommal akarná a tudtomra adni. Rég óta caplattunk fölfelé és végre megcsúszott a hölgy, így elveszítette a lendületét és nem volt ereje azonnal tovább menni, de nekünk se és belül mindegyikünk örült ennek. Néhány perccel késõbb már remegõ kézzel írtam fel a 976-os ellenõrzõ kódot. Utólag most már tudom, hogy itt törhetett el valami, mert a következõ 20-22 kilométeren jártam meg a poklot. Dorogig csak arra emlékszem, hogy egyáltalán nem esik jól az amit csinálunk és beérve a városba már összeszorított fogakkal, fel-fel szisszenve léptem be a Molnár-sörözõbe. Itt éltem meg az elsõ holtpontomat, rá kellett jönnöm, hogy ha nem változtatok valamin és a fájdalom ilyen mértékben nõ tovább, akkor fel kell adnom, persze ez akkor még szóba se jöhetett. Úgy döntöttem megvizsgálom a lábam és talán még zoknit is váltok ezért levettem a csukám. Jól tettem. Szinte fehérre volt kiázva az egész talpam az izzadságtól és vízhólyag is akadt fõleg a bal talpamon. Tudtam, hogy a nyomáson kell enyhíteni, így óvatosan lyukat vájtam rá apám körömcsipeszével, kicsorgott a víz és leragasztottam a másik lábamnál ugyanezt megcsináltam, de ott nem mertem kiszúrni, nehogy végül magammal szúrjak ki. Száraz zoknira cseréltem az elõzõt és meghagytam, hogy valahogy szárítsák meg a nedveset, mert sor kerülhet még ilyen akcióra. Lehúztam a maradék sörömet, majd felhúztam a cipõt és közben nagyon éreztem a vízhólyag helyét, de a dolgot még tovább nehezítette az is, hogy meg volt dagadva mindkét lábfejem. Az elkövetkezõ öt óráról csak a szentimentalitás jegyében tudok beszámolni. Dorogról kijövet a sajgó lábammal valami megváltozott és elkezdtem számolni, csak a következõ ellenõrzõ pont lebegett elõttem, a cél egyre halványodni látszott, már jóval kevésbé volt magasztos. Sokadmagunkkal haladtunk és valaki a BEAC Maxi 110-et emlegette, de nem igazán tetszett a téma. Kesztölcön határozottan rosszkedvû voltam és étvágytalan, de tudtam, hogy muszáj ennem. Megpróbáltam legyûrni az utolsó általam csomagolt szendvicset, de csak részeredményeim voltak. Ittam egy forró teát hányingerrel küszködve és igyekeztem értékelni, hogy ülök és meleg van. „Vized van? Lámpa jó? Sál kell?” Visszhangzottak a kérdések, de már mentünk is.


A fizikai fájdalomküszöbünk elképesztõ mértékben kitolható. Ezt mindig is tudtam, de sikerült megélni is. Egyszerûen elfogadod, hogy a fájdalom együtt jár a gyaloglással és a lüktetõ érzés olyan természetessé válik, mint a levegõvétel. Azt nem mondom, hogy ez nem nyomta rá a bélyegét a hangulatomra, de nagyobb bajt jelentett, hogy mentálisan is gyengültem. Fogalmam sem volt, hogy épp hol tartunk csak szigorúan monoton haladtam a Peti mögött. Megengedhettem magamnak, hogy nem figyelek az útra, ez volt az egyik privilégiuma annak, hogy ketten mentünk. Egyébként is a Peti volt a mitfahrer szinte végig, õ jobb ebben. Az elejétõl kezdve mind lelki, mind pedig fizikai értelemben hullámvölgyeket éltünk meg. Ezeknek az a különlegessége, hogy idõben változó mélységekkel apellálnak. Tehát egyre mélyebbek, így hosszabb ideig is tartanak, és ami a legfontosabb, hogy egyre kevésbé hiszed, hogy kijöhetsz belõle. Nekem ez adta a kétségbeesésem vezérfonalát. Pedig végig sulykoltam magamba, hogy nem szabad megfeledkeznem a hullámvonalak természetérõl, hogy idõvel úgyis eléred a hullámhegyeit. Ezekben az órákban viszont olyan mély érzelmek gyakoroltak rám hatást, hogy elvesztettem az irányítást. Ezen a ponton megbukott a racionalitás és felülkerekedtek az emóciók. Többször is elképzeltem, hogy csak egyszerûen elhagyom magam, összecsuklok, elterülök az avarban, mint a furulyaszó és nem megyek tovább. Rengeteget gondoltam haza, az ágyamra meg arra, hogy a családtagok és ismerõsök közül ki mit csinálhat épp. Az otthonom volt a cél nem Csillaghegy. Aki eddig, úgy gondolta, hogy könnyû dolgunk volt, mert kísértek minket autóval, annak csak részben van igaza. Elõre számoltunk azzal az árnyoldallal, hogy ha karnyújtásnyira lesz az eszköz a feladáshoz, akkor a csábítás is nagy lesz. Mély letargiába zuhanva, elkeseredve és a kilátástalansággal küzdve teljesen ésszerû gondolat beülni a kocsiba és rövidre zárni az egészet. Nem vagyok büszke rá, de nagyon sokszor megfordult a fejemben a feladás gondolata. Szerencsére nem nyomasztottam vele senkit és csak utólag derült ki, hogy miket terveztem. Este 11-tõl éjjel 2-ig tettük meg a Kétágú-hegy nyerge a Pilisszentkereszti mûút közötti szakaszt. A köd amúgy is sûrû volt, de ahogy magasabbra értünk, még tovább romlottak a látási viszonyok. Levettem a fejemrõl a lámpát és úgy használtam, mint egy zseblámpát így valamivel javult a helyzet. Ha megálltunk pihenni, leültünk és megvártuk, hogy ne halljuk a szívverésünket. Ilyenkor eszméltünk csak rá, hogy mekkora csend van egy novemberi éjszakán az erdõben. Olyan volt, mint amikor csigaházat szorítasz a füledhez és csak a saját véred áramlását hallod vissza benne. Egyébként innentõl már nem beszéltünk sokat, de ezen a szakaszon jött az, hogy Peti bármilyen észrevétele vagy kérdése süket fülekre talált. Képtelen voltam mással törõdni, mint a saját szenvedésemmel és a feladás gondolatával. Most már mosolygok rajta, de akkor komoly terveket szõttem, hogy miként tudnék emelt fõvel kiszállni. Sokaknak beharangoztam korábban, hogy mire készülök és nem engedhettem meg, hogy ne legyen nyomós indokom a feladás esetére. Elõször különféle magyarázatokat ötlöttem ki, de rájöttem, hogy olyan ok kell, ami rákényszerít a feladásra nem pedig gyengeségre utal. Elképesztõ, de megfordult bennem, hogy milyen jó lenne, ha lesérülnék, hiszen annál ideálisabb módja nincs a feladásnak. Ennél messzebb szerencsére nem mentem, de szerintem ez is elég jól mutatja, hogy mennyire meg voltam törve lelkileg. A Szerpentinre alig emlékszem, de az meg van, ahogy Peti azt mondta, már csak egy kilométer a mûút. Ez nem volt igaz és ezért mérges voltam rá. Meglepõen jó hangulatú légkör fogadott minket a 8. ellenõrzõponton. Nem voltunk sokan, le tudtunk ülni és remek volt az ellátás. A kíséretünk kicsit késett, de már nem igen volt szükségünk semmire. Ülve lenyomtam egy körözöttes kenyeret három deci remekül elkészített teával. Beültem a kocsiba, hogy zoknit cseréljek, megszárítottam a lábam, levettem a ragtapaszokat, felkerült a száraz zokni, ránéztem a kijelzõre és 2:18-at mutatott. Belebámultam a sötétbe néhány másodpercre és kiszálltam az autóból. Ekkor éreztem, hogy valami megváltozott, végre kijöttem a hullámvölgybõl és már a felismerés is örömmel töltött el. Megkaptam a tartalék lámpát, mert az elõzõnek elszakadt a pántja és csak egy ásványvizet fogadtam el, pedig bõsséggel kínáltak minket apuék. Itt láttam elõször apám szemében a fáradtságon túl az elismerés szikráját. Kesztyû sapka, mély levegõ és indultunk.


18 kilométer volt hátra, túl a 80%-on többet egyszer sem gondoltam a feladásra. Innentõl órákban és percekben gondolkodtam nem kilométerekben. Kis célokat tûztem ki és megpróbáltam kiszámolni mikorra érhetünk oda. Az elsõ cél a Csobánkai mûút volt, itt várt minket a kíséret. Kortyolgattam az ásványvizet és élveztem, hogy van erõm gondolkodni. Úgy, hogy akkor már nem csak magammal foglalkoztam láttam, hogy a Peti sincs sokkal jobban. - Ez furcsamód erõt ad, mert társra találsz a bajaidban és rájössz, hogy nem csak te kínlódsz. - Azt nem mondanám, hogy gyorsan elröppent az a 110 perc amíg odaértünk, de egyszer csak aszfalton találtuk magunkat, felkapcsolódott az autó belsõ világítása nyílt az ajtó és már ültem is. A Peti szinte sosem ült le, mert utált felállni, amit aláírok, de én másra sem tudtam gondolni ilyenkor. Elindulni rendkívül nehéz volt, persze nem akkor elõször, de egyre hosszabbra nyúlt az az idõ, ami alatt újra engedelmeskedett a lábunk. A következõ cél a Kevély-nyereg volt és valamiért odafelé gondoltam elõször, hogy meg kéne írni ezt az õrületet. Beléptünk a 90. kilométerbe és elõvettem az útvonal metszetet, hogy felfrissítsem a memóriámat az utolsó nagy kihívás nehézségeirõl. A Kevély lábától a csúcsig nagyjából két és fél kilométer volt hátra és közel háromszáz méter szintemelkedés, úgyhogy volt miért felkötni a gatyánkat. Én tényleg fel is kötöttem. Mindketten zenét hallgattunk, de így is hallottam, a Peti folyamatos krákogását, ami a súlyos fáradtságáról tanúskodott. Megkezdtük a kapaszkodást és valahogy hárman lettünk egy másik túrázóval. Csak a légzésemre és a zene ütemére figyeltem. Párszor megelõztük a fickót, de rendre utolért, mert a rosszul jelzett úton, párszor tovább mentünk a kelleténél. Nála volt GPS, de a Kevély-nyereg felé, mondta, hogy nem egyszer eltévedt, úgyhogy õ már lassan száz kilométernél tart. Ez esetben, viszont elmondhatjuk, hogy az õ segítségével jutottunk el a 9. ellenõrzõpontra. Az itteni, cseppet sem irigylésre méltó pontõri állásnál egy sátorból kinyúló kéz adta a pecsétet és egy zacskó ropit. Ez a sós pálcika annyira meglepett, hogy majdnem visszaadtam neki, de végül megtartottam hátha alapon. Ittunk egy korty vizet és az átizzadt ruháktól fázva neki duráltuk magunkat a Nagy-Kevélyre vezetõ útnak. Itt pontosan azt tapasztalatuk, ami az útleírásban szerepelt. Nem igazán akart közeledni a csúcs és az éles sziklás terep fokozta a nehézségeket. Kiszakadt a Petibõl a csak vészesetekben használatos „fogyjál már el!” felkiáltás is. Hajnali öt körül lehettünk a Nagy-Kevélyen és megint beértük a GPS-est, aki készséggel adott tollat, hogy felírjuk az utolsó ellenõrzõ kódot. Együtt indultunk a csúcsról le azt gondolva, hogy túl vagyunk a nehezén, mert innentõl már csak lefelé vezet az út. Én személy szerint ismét tévedtem ezzel kapcsolatban, mert joggal kimerem jelenteni, hogy életem eddigi legnagyobb kálváriáját jártam meg. A lefele haladás egyik legkomolyabb hátulütõje, hogy nagyon nagy nyomást gyakorol a lábra, megterheli a térdet, és ha véletlen belerúgsz egy kõbe irtózatos fájdalom ér, fõleg ennyi megterhelés után. A terep továbbra is sziklás és meredek volt, nagyon lassan haladtunk. Olyan fájdalmas volt, hogy összegyûlt a könny a szemem aljában és összeszorítottam a fogam, ahogy tudtam. Teljesen szabálytalanul vettem a levegõt és próbáltam megkapaszkodni minden arra alkalmas tereptárgyba, hogy enyhítsek a lábamra esõ terhen. 40-50 perce mehettünk így amikor a Peti hátra fordult, hogy nincs-e kedvem megállni. Én ugye semmi jónak nem vagyok az elrontója, úgyhogy hallgattuk egy kicsit a csendet és kortyoltuk a vizünket.


 Elkezdett világosodni és ahogy haladtunk tovább már jól kivehetõ volt Budapest. Nagy nehezen kiverekedtük magunkat az erdõbõl egy hosszú földútra ahol balra folytattuk utunkat az Ürömi útig, itt utolsó elõtti alkalommal találkoztunk a kiséretünkkel. Az oda vezetõ földút egyszerûen förtelmes volt, mert szintén lejtett és tele volt törmelékkel, így még mindig figyelnünk kellett hova lépünk, ami már eddig is sokat kivett belõlünk. Észrevettem, hogy már lámpa nélkül is látok ezért lekapcsoltam és nem sokkal késõbb megláttam az autót. Utoljára ültem le a cél elõtt, igyekeztem minél több vizet inni és készültem lelkiekben az utolsó három, de inkább négy kilométerre. Apám azt mondta bíztatásul, hogy ez csak három kilométer, de kilencnek fog tûnni. Felvillanyozódva bevittem még némi szénhidrátot és erõsen sántikálva elindultunk. Volt társaságunk is Magdi személyében, aki ezúttal gyalogosan kísért minket. Õ azt mondta még életében nem ment ilyen gyorsan, mint ahogy mi 97 kilométer után. Bevallom, hogy itt már bennünk volt a hajrá, de azért messze nem rohantunk. Fél hétkor indultunk az Ürömi útról és szinte percre pontosan tudtam, hogy mikorra érhetünk be, annyira ismertem a tempónkat. A célig vezetõ útnak valamivel többnek kellett lennie, mint három kilométer, de így is 45 perces hajrát nyomtunk. Az utolsó tíz perc az egész testet átható fájdalom jegyében telt el, a járásom olyan természetellenes volt, hogy egy oroszlánfalka csukott szemmel is kiszúrt volna a tömegbõl ideális prédának. Végül megláttam az autót, apám kétszer is elismételte, hogy már csak 50 méter, majd jobbra megláttam a Stop kocsmát vagy Sarok presszót. 1395 perccel a rajt után beléptem a zártkörû rendezvény feliratú ajtón magam mögött hagyva 3027 méternyi szintemelkedést és 100 kilométer. Átadtam a szervezõknek az igazolófüzetet, majd megpróbáltam levenni a kesztyûm a kézfogás elõtt, de jelezték, hogy eltekintenek ettõl a formaságtól kivételesen. Leültem a pulthoz és levertem egy teát meg egy sört majd próbáltam átadni magam az érzésnek, hogy vége.


Mindazonáltal elmondható, hogy egy fergeteges élménycsokorral zártam az eseményt, amit csak sok idõ alatt fogok megemészteni. Rengeteg olyan emlékkel gazdagodtam, ami jóval intenzívebb a megszokottnál és egy életre szól. Ez az amiért a leginkább megéri ez az õrület. Köszönet jár mindenkinek, aki szervezett, részt vett vagy támogatott!

 
 
olsenTúra éve: 20112011.11.20 07:28:40
megnéz olsen összes beszámolója

szia emberek,Iszinik volt,a fordított Kinizsi,errõl egy rövid krónika,az ötvenes távról..mert ki kell beszélni,vagy írni magadat,akár Jókai anno,vagy sokbeszédû Panni hegynek föl..


szóval már a Déli pályaudvar gyanús volt,a vonaton meg nevezési lapot osztogattak,de az ajtó a szárligeti vasútnál csekély áteresztõ képességû vala,pedig odabe’izzadt három szervezõ,és küldte az embereket a hegyekbe,szorgalmatosan,harminc perc alatt azért feldolgoztak egy vonatot,és szedhetttük a lábunkat meg a sátorfát is..


fölfelével kezdünk,kék a jel,ebbõl a sávos forma a nyerõ,megyek sokadmagammal egyedül,a hosszú táv várakozik,legyen kihívás a messzeség,sok az ismerõs arc,és az ismeretlen..meglepõ a nõi részvétel,bár néhány év óta megszokhattuk,hogy a hegyek közé is utánunk jönnek,és ott is hagynak bennünket olykor-olykor..


elsõ a gyaloglás,le a buckáról,kövesút,át a gyorsforgalmi alatt,fölfelé újfent,és zúzmarás fák köszöntenek,a kisegyházi tavak kevés vízzel vannak,erre sem volt esõ,Somlyón vagyunk,bélyegzés,van,aki összeköti a kéktúrával a sétát,és nyálaz is matricásat másik füzetbe,be a zúzmarásba,fölfelé megint,majd le Tornyópuszta,kövesút,és megint föl,mert a szintet össze kell szedni valahogyan is,még mindig északnak,a vonal szinte egyenes,csak a kanyarokban kell bedõlni a sebesség miatt..aztán rögtön le,mûút Vértestolnára,stempli,féltáv,villanypásztor mellett tépünk,a pásztor nem õriz barmot,de feszültség maradt benne,ezt kispistázni szándékozók tanúsíthatják..körbejárunk,és föl,létrákon mászunk több ízben,hol be,hol ki,van,aki körbe kerítésez,a táv ugyanaz,csak arra járatlan,ennélfogva hamisítatlan õserdei romantikáról számolnak be sebeiket nyalogatva,secperc a Bányahegyi tisztáson osztják a csokit és vizet,az öreg fa ledõlt ágaibõl pecsételõs ember tüzet rakott és melegszik,pálinkája is van..akkor még volt legalábbis..nem idõzünk,bár kéktúrás bélyegzõ itt is van,haladás a Gerecse üdülõ felé,zúzmarás fák és gyönyörû õszi idõ..


az üdülõnél szabadonfutó ló harapja  a füvet,almával kínáljuk,mire velünk akar tartani..lerázzuk,lónak itt vagyunk egymásnak,itt már sûrûbben hagynak el bennünket hosszútávosok,õk nem százasok..kilencvenkilencesek a kiírás szerint,persze eltévedés nékül..Pusztamarót,itt dõlt férje kardjába egy hölgy nehányszáz éve,azóta lakatlan a vidék,poros úton emelkedik a kék sáv,vadvédõ függöny,Vaskapu,hirtelen ellenõrzõ pont,és fölfelé,be Péliföldszentkereszt,itt a kék kereszre váltva egyenes az út Mogyorósbányára,Kakukk sörözõ,virsli,tea,kitûzõ,irány a busz,mert éppenhogy csak..


szép túra,kiváló szervezés,nem lehetne táv Dorogig..?egy hatvanas..

 
 
 Túra éve: 2008
crusader_wraithTúra éve: 20082009.05.18 14:33:03
megnéz crusader_wraith összes beszámolója
Amikor elõször meghallottam hogy lesz, akkor éppen a 2008as Kinizsi 100 során kapaszkodtam fel útitársammal a Bányahegy felé vezetõ köves lejtõn. Ugyanis azt mertem mondani, hogy ha fordított irányba menne a túra útvonala, akkor kipotyognának az emberek de rendesen. Ekkor érkezett a válasz, hogy még nincs ilyen, de lesz. Akkor azt mondtam, két lábgörcs között, hogy nekem elég a sima Kinizsi 100 is. Egy darabig így is voltam ezzel.
Hogyhogy nem mégis aztán azon kaptam magam, hogy durván félév elmúltával ott állok egy osztálytársammal a szárligeti állomásnál, a felüljáró tövében és várom hogy a nevezéssel sorra kerüljek. Osztálytársam "elsõzött" ami nálam annyit jelent hogy elsõ hosszabb túrája volt ez, mindenféle elõkészítés nélkül (én a K-100ra mindig csak a Gerecse 50 után vágok neki, anélkül nem mernék), figyelmeztettem hogy ez nem lesz olyan szép mint amilyennek tûnhet de vállalta a kockázatot.
Az indulás után kaptam egy kis ízelítõt abból amiben nem volt részem már vagy 2 éve. Szolíd, erõs, nagy pelyhû havazás. Eleinte tetszett, de a rám törõ hasgörcs ("... na most kap el a parasztgyalázat...")majd a szembefújó szél megváltoztatta a véleményem.
A túra elsõ 50 km-rérõl nem tudok mit mondani, olyan volt mint az eddigi 50esek, csak hidegebb volt, többet esett a hó, és furcsa volt arra gondolni pusztamarót felé, hogy még tételírás is vár rám vasárnap. Ja és megígértem hogy vasárnap reggel 9kor még a közeli templomban is tiszteletemet teszem. Ezen kívül a hideg és a kivilágított házak egész karácsonyi érzést keltettek bennem. Bár az még odébb volt.
50 km után osztálytársam feladja. Ismerem azt az érzést amikor az ember talpa összevissza törik, és fájdalomhullám minden megtett lépés. Elkísérem a vendéglõig, ott eszem pár falatot, és indulok tovább. Közben odakint leszáll a korai est, és 2 új útitárssal, akikre ráakaszkodom a vendéglõben, tovább megyek.
Amikor felérünk a hóval fedett, néma dombokra, rádöbbenek, hogy még 40-50 km hátra van, plusz amit keverünk, és már elég fáradt vagyok. Nincs ínyemre visszafordulni, eldöntöm, hogy megbirkózom a tereppel. Bármi is jöjjön eztán.
A Getére felvezetõ út viszontagságos, folytonos pofára esés, visszacsúszás, és húsz perc nyomorúság, ami éveknek tûnt nekem. A hegyoldal le volt fagyva, csodáltam végül, hogy egyáltalán felértem. Dorogon pihentünk picit, a sörözõben épp ünnepeltek valakit, szívfájdító volt belegondolni, hogy õk majd jól kiörömködik magukat, és kocsival hazamennek, amíg én talpalok tovább. Sebaj, ezért vagyok itt. Kihívás.
Idõközben útitársaim és jómagam is konstatálom, hogy a hátamon cipelt 4 l folyadék megfagyott. Egy közeli kukába hajítottam mind a 2 palackot és szó nélkül továbbmentem. Erre már nem tudtam mit mondani. Kicsivel késõbb érzem, hogy ropog valami a fülemnél. A fejemen megfagyott a csuklya. A sörözõben átázott a leolvadó hó miatt a csuklyám és most már szilárdan áll a fejemen. Erre se tudtam mit mondani, kezdtem egyre nyomorultabbul érezni magam. Az út itt kezd számomra homályos lenni. Végtelen fehérség, fekete fák, imbolygó fények. Nem tudom mikor hagytuk el a sörözõt, de éjfél lehetett mire elértük a pilis nyergét. Megittam az egyik energiaitalt amit hoztam, mivel majdnem bedõltem a bokrok közé. Ezután felpörögtem és a szerpentinen lefelé elgyönyörködtem a lenti városok6falvak fényeiben.Plusz a hegy tetejébe belement egy felhõ, ami igen sejtelmessé varázsolta ezt a szakaszt.
Ami szilárdan meg van még bennem, az a hosszú-hegyre felvezetõ unalmas, idegesítõen hosszú út. Leolvastuk a kódot, közben egyik pillanatról a másikra megszaporodtak körülöttem az emberek. Aztán hirtelen felriadok menetközben arra, hogy fáj a térdem. Mert mûúton haladunk. Szétnyíltak a fák, és láthatóvá lett elõttünk egy nagy fekete árnyék. Reméltem hogy ez már a Nagy-Kevély. Felfele út bizonytalan, de megerõltetem magam és úgy tûnik hogy jól tettem, felértem az ellenõrzõ pontra, ahol teát és csokit kapok. Sajnos már nem tudok beszélni. Igazából örülök hogy a lábamon állok. Már vagy 20km óta átázott a bakancsom és a hideg cuppogás ami nem hagy elaludni egyedül menet közben. Jön a következõ kód, ahogy leolvasom, észreveszek valamit. Nincs a lámpám bekapcsolva, mégis látok. Tehát kivilágosodott. Odalent megindult az élet. Nem nézek az órámra, mert félek hogy elkéstem, és nem teljesítem a szintidõt. Szorongásomnak hála, megkettõzöm a tempót lefele. És ez már igazán ismerõs terep is. De nem mertem sietni, mert nem kockáztatok meg egy esést. Csodával határos módon leértem a lejtõ aljára, majd onnan követve másokat le a kis ösvényen, és végre Csillaghegy utcáin vagyok. Itt még egy hatalmasat esek a gerincemre, bármilyen óvatos is vagyok, de felállok, és elérve a STOP táblát teljesítem a túrát.
Utólag összegezve, 23óra 15 perc alatt sikerült teljesítenem, ami csoda ahhoz képest, hogy a K-100 óta nem gyalogoltam hosszabb távot, hideg volt esett a hó, és lefagytak az utak. Egy K-100as idõ (a 2008as 19 óra volt kereken (!)) ilyen körülmények között habcsókos tündérmese számomra. Bicebóca módon 8-ra haza is értem. A templomba is odaértem de ott sikerült leszerepelnem mert elaludtam a prédikáción. De ha valaki fenn van vagy 30 órája, és közben meg lenyom 100 km-t szélbe, hóba, fagyba... nos azzal megesik az ilyesmi:)
Akiknek nem sikerült azoknak üzenem hogy majdnem nekem se úgyhogy ezen nincs mit rágódni, akinek meg sikerült annak gratulálok. A szervezés remek volt.
De tényleg ;)
 
 
qvicTúra éve: 20082008.12.22 17:16:15
megnéz qvic összes beszámolója
Iszinik 001 (Sazázs) 2008 - A medvehagymák illata

Egyáltalán nem volt tervbe véve a túra, de végül úgy alakult, hogy szabaddá vált ez a hétvége. Elõször arra gondoltam, hogy egy ötvenest lefutok belõle, annyi elég is lesz most. A megszokott százas adagjaim az évre már megvoltak. Azonban itt mégiscsak a nagy Kinizsi Százas-ról van szó, ráadásul egy egyszeri, különleges rendezésben. Még a hét közepe fele sem tudtam, hogy melyik távra megyek. Végül az idõjósok beharangozták a telet a hétvégére, no nekem több se kellett.. Kinizsi? Visszafele? Télen? Megyek.

Hajnalban 3:45-kor keltem. A terv az volt, hogy aznap kétszer érkezek meg Csillaghegyre. Az elsõt nem volt nehéz abszolválni, beültem az autóba, és irány a cél. Jó korán odaértem, a 4:50-es hév robogott el éppen, mikor lekapcsoltam a fényszórókat. Na most egy jó fél órát itt dekkolhatok a hidegben. Sebaj, gondoltam, akkor ruhateszt. Otthon ugyanis nem bírtam eldönteni, hogy például futónadrágban induljak -e, vagy valami szélállóbban. Így vittem a kocsiban több verziót is. Kiálltam egy jó szeles helyre, és ácsingóztam egy sort. Nagyon harapós hideg szél fújt. A futónadrág ott is maradt az autóban. Mikor végre megjön a hév, kicsit visszamelegedek. Batthyány tér, Déli, majd egy nagyon kultúrált, kellemesen modern vonat Szárligetig.

Elég szép számú embersereg száll le a vonatról a kis állomáson. A nevezés az állomás várójában zajlik, ahova hosszú sorban állva várta mindenki a belépést. Elég gyorsan lezajlott a nevezés, hála a szervezõk profi munkájának. A kis fûtött teremben mindenki próbált kicsit maradni, mert odakint elég zord hideg volt. Mint tudjuk sok õrült kis helyen is elfér, szóval egész jól bezsúfolódtunk. Én bedobtam egy banánt, kicsit átrendeztem a két táskám tartalmát, majd kimentem, hogy szokjam a klímát. Indulás elõtt a fõszervezõ egy nagyon lelkes beszédet tartott a felüljáró lépcsõirõl. Mesélt arról, hogy õk is bejárták két éve ezt az útvonalat ilyen hidegben, így együtt tudnak érezni velünk. Elmondott pár fontos infót az útvonalról, többek között azt is, hogy hol van pontosan a cél. Ez megmaradt, mert azt mondta, hogy ott egy stoptábla, na ott kell megállni. Nehogy továbbmenjünk... :) A beszéd végén egy közös visszaszámlálás, és már indul is a száznéhány lelkes sporttárs.

A futók elõl rögtön elhúznak. Én bent a tömegben indulok pár ismerõssel. Ha már visszafele csináljuk a százast, induljunk úgy, ahogy érkezni szoktunk.. csak szép lassan, megfontoltan. ;) Mint ha csak a rajtra vártak volna az égiek, elkezd szállingózni a hó. Azért szerettem volna persze kicsit kocogni, így már az elsõ emelkedõn elbúcsúztam Tamáséktól. Ez a hegy, most nagyon laposnak és kicsinek tûnik, nem úgy mint visszafelé a túra végén. Nagyon gyorsan átesünk a másik oldalára, és a mûúton haladunk tovább. Itt kezd rá igazán a havazás. Sûrû pelyhekben esik, erõs széllel kombinálva. Majdnem vízszintesen csap az arcunkba a fehér áldás. Milyen jó most, hogy hoztam kabátot, rá is húzom a kapucnit a sapkámra. Meglehetõsen furcsa visszafele haladni az útvonalon, nézegetem is a térképet a telómon, hogy ne tévesszek az elágazásoknál. Csak az a baj, hogy csuron víz már minden, a kesztyûm és a telefon is. Alig gyõzöm törölgetni. Ahol épp szembe szél fúj, ott alig bírjuk nyitva tartani a szemünket. Egy rövidtávos sráccal meg is jegyezzük, hogy elkelne egy síszemüveg. Ahol meg szét tudok nézni kicsit, ott rácsodálkozok, hogy mennyivel másképp fest így ez a környék, mint május végén. A Nagyegyházi tavak fagyos hallgatásba burkolóztak, az úton taposom a havat, kerülgetem a befagyott pocsolyákat. Egész komoly hóréteg gyûlt már össze, ez itt már kõkemény tél kérem! Rákanyarodunk a Somlyóra, és szép lassan emelkedünk felfelé. A pont bent van a kulcsosházban, pecsételünk. Vagy legalábbis egy ideiglenes kisegítõ pont, mert az õrség még nem ért ide. Rögtön indulok is tovább, ne maradok melegedni, bár jó volna megszárítani a cipõimet, mert itt már teljesen szétáztak a zoknijaim.

Még egy kis emelkedõ, aztán száguldás lefelé, kiérek a Tornyópusztai mûútra. Ez persze most is jó hosszú szakasz, nem csak odafele tûnik annak. A havon viszont kényelmesebb haladni, mint ha csak a csupasz beton lenne a talpunk alatt. Az úton Vlaszijék jönnek szembe a hivatalos Somlyói pecséttel. Mozgó igazolás. A letérés után leereszkedek a Bodza völgybe. Odalent egy kiránduló pár jön velem szembe, és érdeklõdnek, hogy: Százas? Mondom igen. Ma, egyben? Úgy valahogy. :) Legalábbis szeretném ma befejezni. Átcaplatok a mezõ szélén az autópályáig, majd indulás a Kõ-Galla felé. Ezen az úton többször szakad a nyakamba egy-egy szép adag hó a fákról. Ez vicces is meg nem is, mert arra gondoltam, ez milyen klassz frissítõ lenne májusban a nagy melegben... de nem most. Átkelek a Tarjáni malompatakon, és hamarosan megérkezek Koldusszállásra, ahol fel kell írni egy kódot a kihelyezett papírlapokról.

A vadászház melletti tó is szótlanul fogadott, most nem hallatszott a megszokott békakórus. Mondhatni, az elõadás az idõjárásra való tekintettel elmaradt. Elértem az elágazást, ahol Tata felé fordultunk idén, itt eszembe is jutott, hogy milyen jól ment ez az utolsó rész akkor. Kezd melegem lenni a nadrágokban, lehet, hogy kicsit túlöltöztem? Azt tudom, hogy estére jó lesz még a plussz ruhaadag, de az még odébb van. Hosszú egyenes szakaszok után érem el a következõ pontot a Vértestolnai mûúton. A pecsét felkerül a helyére, és már megyek is tovább. Jönnek a mászókák és a nyáron bozótharcra kényszerítõ szûk ösvények. A növényzet persze most ritkás, jól járható. Hamar ki is érek arra a szélesebb földútra, amelyik elvezet a következõ pontig, Bányahegyig. Mikor elõször jutottam el eddig világosban, az nagyon furi volt. Azóta ezt már megszoktam, most persze az volt furcsa, hogy a rét teljesen üres volt. A pontõrök egy autóban próbáltak elbújni a zima elõl. Itt kifejezetten hideg volt, nem is sokat ácsorogtam.

Kocogás lefelé. Kicsit lejjebb, a hegyoldalban egy három tagú õzcsapatot látok lefutni a völgybe. Keresztülfutok a fagyoskodó láncos kapukon. Az üdülõk után a lejtõk bekeményítenek... Meredekebb és sziklásabb a terep, nem árt figyelni hova lépek. Pusztamaróton sincs akkora élet, mint szokott lenni, én is csak átsuhanok a nagy réten. Hamarosan elérem a jellegzetes visszafordító U kanyart. Itt látom, hogy Yoyo, akit Bányahegynél elõztem le, szépen tartja az iramot kicsit lemaradva. A Bika völgybõl felfelé indulva is én megyek elõl. Egy idõ után azt veszem észre, hogy elfogytak a jelek, az elágazások viszont csak jönnek sorra. Kicsit berohangálom az ágakat, de jelet nem találok egyiken sem. Yoyo utólér, most már úgy tûnik, mindketten rossz felé jöttünk valahol. Segítségül hívom a technikát, és a térképrõl kiderül, hogy tényleg elvétettünk egy gyors bal kanyart az emelkedõ elején még valahol. Gyorsan korrigálunk, ez némi idõt és energiát szépen felemészt. Hiába no, a jól ismert utak is ismeretlenné válhatnak, ha nem a megszokott irányban közlekedünk rajtuk. A Domonkos hegyen átbukva már könnyen lecsorgunk a mûútig, ami levezet Péliföldszentkeresztre. Útközben csodás panoráma nyílik az Öreg-kõre, ahova most nem kell mennünk. Ezt jó, hogy szóvá is teszem, mert Yoyo-t ez meglepte az idei T100 után. Itt már nem esik olyan jól a kocogás, mint az elején. A régóta ázó lábam azért még viszonylag rendben van. A kék kereszten hamar felérünk Mogyorósbánya széléig, ahonnan már csak le kell csorogni a pontig, ami a megszokott helyen, a Kakukk vendéglõben van. Fél három van, ez eddig nagyon rendben van. Gyors pecsét után elfogyasztom a forró teát, amit a pultnál osztanak az érkezõknek. Yoyo is beér, neki ez a cél. Pótlom az elfogyasztott folyadékot a camelbak-be is. Tudom jól, hogy ez volt a könnyebbik fele a túrának, minden szempontból. Hátra van még 51 kemény kilóméter, jóval több szinttel, mint ami eddig jutott a távra.

Kényelmesen indulok visszafelé, majd pedig felfelé a Kõsziklára. Felhívom a párom, egy gyors helyzetjelentés erejéig. Minden rendben, idõvel, erõvel jól állok. Itt még nem is gondoltam, hogy milyen drasztikusan meg fog változni a helyzet rövid idõn belül. A hegy nem okoz problémát, bár lefelé kicsit kellemetlen a kanyargós, köves ösvény. Elrobogok a nyáron oly jó szolgálatot tevõ kutak mellett. A tokodi pincéket mellõzve utólérek egy rövidtávos srácot, akivel váltunk pár szót a mûúton haladva. A Hegyeskõ megmászása nem egyszerû ebbõl az irányból. Lassulok is rendesen. Az utolsó nagyon meredek résznél, ami felvisz a Kis-kõ tetejére épp csak felcammogok. Odafent viszont kárpótól a mesés kilátás. Számomra ez a legszebb része a túrának. Az elágazásnál, ahol le kell térni a sávról a kék keresztre utólér a rövidtávos spori, de rossz irányból jön. Csodálkozik, hogy utólért, mert Õ nem fut. Én nem csodálkozok, mert láttam, hogy másfelé ment, fel sem mászott a Kis-kõre. Ismét távolodni kezdek tõle, mikor tovább kocogok a kereszten. Ez a szakasz nagyon hosszúnak tûnik. A derékszögû forduló nehezen jön el. Innen tovább jól megy egy darabig, aztán már közel a hegy széléhez szépen elvesztem ismét a jelet. Jól be is kavarodok egy nehezen járható részbe, ahonnan csak egy kis harc után jutok vissza a helyes útra. Itt is elbolyongtam jópár percet. Végül a megtalált jelzésen már csak le kellett ereszkedni a völgybe, ahol a kék sávra visszatérve megkezdtem a mászást az Öreg kõre. Itt lépek valahol át a Gerecsébõl a Pilisbe. Nem virgonckodok már nagyon, érzem, hogy sokat kivett belõlem a túra elsõ fele. Az Öreg kõ még hagyján, de ahogy elkezdek felfelé mászni a Getére, kezdek nagyon belassulni. Errõl az oldalról nagyon intenzív ez az emelkedõ. Komoly küzdelem árán érek fel a tetejére. Azt azonban nem tudom eldönteni, hogy melyik oldalról nehezebb a dolog. Már kezd sötétedni, mikor a sátorból Vlaszij nyomja a pecsétet a lapomra. De hogy került Õ ide? :)

A hóesés újra kezd intenzívebb lenni. Egy sráccal együtt indulunk lefelé. A lámpák felkerülnek a sapkákra. A spori nagyon nyomja lefelé, loholok utána. A havazás közben a végletekig eldurvul. Semmit nem látunk. Megpróbálom a lámpát felkapcsolni és úgy haladni, de úgy még rosszabb. A fény csak a száguldó hópelyheket világítja meg, amik szinte elvakítanak és semmit nem látni a háttérbõl. Lámpa nélkül a hóval borított utat nagyjából ki lehet venni, de oldalt a jelzéseket már nem látni. Elágazásoknál komoly feladat megtalálni a helyes utat. Elõszedem a telót, most megint ki kell, hogy segítsen. Õ navigál, én csak megyek vakon a semmiben. Az a nagy mázlink, hogy a föld nincs eljegesedve. Elképzelem, mekkorákat lehetne itt firkászni ebben az idõben. Egy helyi társaság hatalmas kutyákat ráncigál el az utunkból. Köszönet érte. Már a Gete aljában járunk, mikor egy motoros jön szembe a hóval borított úton. Az egyenestõl nagyon messze volt az a nyomvonal, amit bejárt a járgánnyal. Felkapcsoltam a lámpámat, hogy lássa, hogy ott vagyok az út szélén, de csak rosszabb lett. A fény úgy vonzotta, mint a bogarakat szokás. Végül hirtelen irányt váltott. Mikor elment mellettem, láttam, hogy egy idõsebb fickó volt, valószínûleg kicsit már megalapozott jókedvû állapotban. A lényeg, hogy nem vasalt ki. Leértünk Dorogra, ahol reflexbõl rosszfele indultunk el... arra, amerrõl jönni szoktunk. Azonban most be kellett menni Dorog központjába, megkeresni a Molnár sörözõt, ahol pont volt. Beszélgetve haladunk az ideiglenes utitársammal, és rendesen el is beszéljük azt az elágazást, ahol le kellett volna térnünk a kék jelzésrõl. Mi csak mentünk tovább a jelzésen. Átkelünk a fõ utcán is, a srác állítja, hogy tudja merre van a sörözõ és az még odébb van. Már majdnem a vasútállomásnál járunk, mikor azt mondom, hogy ez már gyanús. Megkérdezve egy helybelit kiderül, hogy jócskán túljöttünk a keresett helyen. Spuri vissza a fõútig, ott aztán elindultunk visszafelé. Mivel fogalmunk sem volt, pontosan hol van a hely, telefonos segítséget kértünk a rendezõktõl. Õk készségesek voltak, és elmondták merre menjünk. Így már nem volt gond, odataláltunk. Ez a nagy kavar persze simán elkerülhetõ lett volna, ha olvassuk a szöveges leírást az itinerben. Persze azt nem olvastuk... A ponton Pigmeáéktól kapunk újabb pecsétet. 17:20 van.

A sok beton nem esik jól a talpamnak. Érzem, hogy már teljesen szétpuhult és meggyûrõdött, kezd darabos lenni az elõrehaladás. Az utcákban való kavargás alatt megint hazacsörgök egyet. Helyzetjelentés, megvagyok, jót kavarogtunk, de nyomom tovább, nincs nagy gond. Kesztölcig jól haladok, ott viszont, mikor újra betont érek érzem, hogy a talpam kezdi megadni magát. Most már fáj rendesen, valószínûleg vízhólyagjaim is vannak. Rendesen belassulok, a haladás küzdelmessé válik. Átbattyogok Kesztölcön, de útközben nem találom a pontot. Itt már persze megállok olvasgatni a leírást. Az csak még jobban összezavar, mert két helyen emlegeti a pontot. Végül tovább indulok, mert végig jó úton jöttem, és eddig biztos nem volt. Miután letértem a mûútról, az út jobban kezd emelkedni. Egy fickó jön velem szemben, az itinert olvasgatva a kezében. Na bumm. Kérdi, hogy most megyek a Kesztölci pontra? Mondom igen. Akkor Õ tévedt el. Megnyugtatott, hogy mindjárt itt a pont, csak fogalma nincs merre induljon tovább. Ebben remekül tudtam neki segíteni. Kiértem újra egy mûútra, ahol le kellett térni a jelzésrõl a pontig. A spori tovább indult felfelé, én meg a ponthoz. Igaz, hogy nehezen jött, de milyen remek kis pont volt ez! Kaptam enni, inni. A tea alapból is eszméletlen finom volt, de a kedves pontõr még egy kis bort is beletöltött, ami leírhatatlan magasságokba emelte a forró ital élményértékét. Extraként a végén még egy sütit is elvehettem. Közben a srác is beért, akivel korábban együtt mentünk. Nehéz volt ott hagyni a pontot, de muszáj. A Kétágú hegy nappal gyönyörû látványt nyújtott volna felfelé, így viszont csak a küzdelem maradt. Felfelé haladva a talpam még jobban fájt, mivel a súlypontom a lábfejem elsõ részére esett, ahol igazán szét volt már menve. A kék sávról zöldre váltottam. Lassan, nehézkesen, de még folyamatosan mentek a meredek emelkedõk. Felérve a gerincre az út még tovább emelkedett, de már sokkal enyhébben. Itt próbáltam erõltetni egy kis kocogást. Sétával váltogatva ment csak és igen küzdelmesen. Annyira csak az elõrehaladás nehézségeire koncentráltam, hogy itt is elvétettem egy elágazást, és egy darabig a jelzéssel párhuzamosan futó egyik erdészeti úton haladtam. Aztán visszakanyarodtam a jelzésre a kis kitérõ után. Az út alig akart fogyni, már-már végtelennek tûnt ez a zöld jelzés. Mikor végre elértem a pontot, meglepetésemre a korábbi utitársamat is ott találtam. Ez azért furi, mert az elõzõ pontról késõbb indult el, és nem találkoztunk út közben. Persze lehet, hogy pont akkor elõzött le, mikor elkavartam. Pár rövidtávos is volt a pontnál, õk még egész fittnek tûntek. ;)

Erõs emelkedõ következett, amely lefelé is kellemetlen perceket szerez mindig a köves mivolta miatt. Amikor kõre léptem, azt most hatványozottan éreztem, így elég harcos volt a mászás. Felérve már javult a helyzet, a zöld jelzés hosszan haladt a hegy oldalában. Leelõztem egy rövidtávos párt, akiknek velem ellentétben jó hangulatban teltek a méterek. Kedélyesen beszélgettek, amíg én összeszorított fogakkal döcögtem elõre. A Pilisi szerpentin elõtt valamivel még adtam egy utolsó helyzetjelentést a feleségemnek, aminek a lényege kb az volt, hogy szarul vagyok, de büszkén. Szó sem volt már aznapi célbaérkezésrõl, az a terv már kútba esett... percrõl percre reménytelenebbnek tûnt. A szerpentin lefelé aztán pokoli küzdelem kezdõdött. Legfõképpen a köves kanyarokat szenvedtem meg, a talpam itt kapta meg az utolsó döfést. A fájdalom már kezdett felõrölni, az energia tartalékom vészesen fogyott. Sántikálva, sziszegve, káromkodva értem el a sorompót, majd lejjebb a Szántó-nyerget. Folyton az elõttem levõ út járt az eszembe, hogy normális helyzetben, már milyen közel járnék, így azonban milyen borzasztó sok van még hátra. Legfõképpen az elõttem álló emelkedõk jelentették az igazi kihívásokat, hiszen ott felfele és lefelé is igen fájdalmas volt már a haladás. Átkelve a mûúton, teljesen kedvtelenül léptem be újra az erdõbe. Tudtam, hogy a Hosszú-hegy nem véletlenül kapta a nevét, hanem kiérdemelte. Ez elég fájdalmas gondolat volt. Felfelé ennek megfelelõen lassan is haladtam. Azt vettem észre, hogy szokatlanul halovány a lámpám fénye, úgy látszik a végét rúgja az akksi. Ez egy jó kifogás volt egy kis pihenõre, megálltam és elõkerestem a tartalékot. Csere. Így már mindjárt más, teljes fényárban mehettem tovább. Odafent megtaláltam az újabb papírlapokra felírt számot, amit fel kellett jegyezni az igazolófüzetbe. Egy kis pihenés, amíg elõkaparom a tollat és a füzetet...

Tovább bandukolok a gerincen. Egyszer csak lámpafényre leszek figyelmes magam elõtt az erdõben. Közelebb érve egy idõsebb túrázó keresi a jelet. Kérdezi, hogy biztosan jó fele jövünk -e, mire rá is vágom, hogy szerintem igen. Nemrég láttam még jelet, elágazás meg nem volt. Aztán megmutatja, mi a probléma, pár méterrel odébb elfogy az ösvény, amin eddig jöttünk. Ajjaj, most már mégsem olyan biztos a dolog. Javaslom, hogy menjünk vissza az elõzõ jelig, amit még láttam. El is indulok, de a fickó még keresgéli a tovább vezetõ ösvényt a sûrû bozótokban. Mikor megtalálom az elhagyott jelzést, akkor veszem észre, hogy bizony ott kellett volna lefordulni a gerincrõl. A jelzett út olyan élesen fordul visszafele, hogy észre sem vettük és továbbmentünk a jelzetlen, de jól kijárt ösvényen. Kiáltok egyet vissza, hogy megvan a jel, aztán már nyomulok is lefelé. Visszaérek a hegyoldalon haladó földútra, amin tovább ereszkedek a kék sávig, ami már nagyjából szintben halad tovább. Cserében viszont borzalmas hosszú ez is. Mire elérem a Csobánka szélén lévõ mûútat már nagyon fáradt vagyok, elképzelésem sincs, hogy fogom tudni még megmászni a Kevélyeket. Az nagyon kemény lesz. Tovább botorkálok a hegyek felé. Ahol be kell fordulni balra a nyílt részrõl az erdõbe, ismét lámpafényeket veszek észre magam elõtt. Hangokat is hallok, biztos egy újabb rövidtávos csoport. Jó lenne beérni õket, úgy talán könnyebben telnének a percek és a hátra lévõ méterek. De érzem, hogy nagyon elkészültem, nemhogy beérni õket, továbbmenni nem bírok. Egy farönkrõl arrébb seprem a havat, és leülök az út szélén. A hangok eltávolodnak. A lábaim sajognak, jó egy kicsit levenni a terhet róluk. Elmajszolok egy újabb csokit, aztán kerítek egy botot, amire tudok támaszkodni, hogy minél kevesebb teher jusson a talpamra felfelé. Fájdalmasan lassan haladok. Most már nem bírok folyamatosan menni, újra és újra keresek az út szélén valamit, amire egy-egy percre le tudok ülni kifújni magamat. Egyszer még arra is elszánom magam, hogy egy kicsit megszabaduljak a cipõmtõl. Nagy nehezen leoperálom magamról, úgy pihenek. Visszavenni már durvább. Legszívesebben persze ott maradnék ülve, amíg értem nem jön valaki egy hordággyal és hazavisz, de inkább továbbindultam, minthogy azt kivárjam. Azon gondolkodok, hogy hogy lehet az, hogy nem ért utól még senki a mögöttem jövõk közül. Elég rossz állapotban érek fel a Kevély nyeregbe, ahol sátor és tûz mellett fogadnak a pontõrök. Lerogyok egy padra. Csanya el sem akarja hinni, hogy már csak bottal vagyok képes haladni. Begyûjtöm a pecsétet, kicsit összeszedem magam, aztán nekivágok az utolsó nagy emelkedõnek.

A Nagy-Kevély szörnyen köves, ami most nagy kihívást jelent. Minden egyes kõre lépés hatványozott fájdalmat hoz magával, de muszáj haladni. Pontosan már nem emlékszem, de olyan fél egy fele járhatott, mikor felértem a tetõre. Itt újabb számot kellett felírni az igazolófüzetbe. Szusszantam egy nagyot, aztán megkezdtem életem legfájdalmasabb ereszkedését.

Lefele poroszkáltam a bottal, nagyokat szisszenve egy-egy megcsúszásnál, mikor egy kis csapattal találkozok. Õk is lassan haladnak, de jókedvûen. Kicsit félreállnak, elporoszkálok mellettük. Aztán hamar visszaelõznek. Az egyik sráctól megkérdezem, hogy nincs -e véletlenül algopyrin náluk, az most rámférne, de nem járok szerencsével. Nálam szokott lenni, de úgy látszik legutóbb nem pótoltam a táskába, mert most nem találtam. Botorkálok tovább lefelé, mikor nem sokára ismét találkozok ugyanazzal a társasággal. Gyógyszer helyett pálinkát ajánlanak fel, hátha az segít, de azt visszautasítom. Ha valahogy mégiscsak sikerül célbaérnem, akkor vezetnem kellesz. Innen viszont velük folytatom az utamat, és most ez is nagy segítség. A csapat lány tagja még egy zoknit is felajánl a saját készletébõl, hogy cseréljem le a vizeseket. Ez egy nagyon kedves gesztus tõle, nem sokan tennének ilyet, de nem akarom elfogadni. Aztán addig kérlel, még végül beleegyezek. Megállunk az út szélén, a többiek tovább battyognak. Még az is egy örökkévalóságnak tûnik, mire sikerül lehámozni magamról a cipõt és a zoknijaim. A lábam borzasztóan ramaty állapotban van. Felhúzom a száraz váltást. Fáj még ebben is rendesen, de azért valamivel jobb. Ahogy lankásabbá válik a lejtõ eldobom a botot is. Gyöngyivel beszélgetve haladunk a többiek után. Neki kutya baja sincsen, remekül bírja ezt az éjszakai negyvenest, pedig ez az elsõ teljesítémytúrája. És ilyen idõben? Az Ezüst-Kevélyrõl lecsorgunk az ürömi útra, onnan már csak a Róka hegyrõl kell lejutni. Az egyik srácnak is nagyon nehezen megy már a vége, neki a térde adta be a kulcsot.. együtt sántikálunk az ösvényeken. A meredek részek elõtt kerítek újra egy botot, amire támaszkodhatok. Lefelé kín keserves a haladás, de már nincs sok hátra ez tartja bennünk a lelket. Mikor elérjük a Gyöngyvirág utcát, kedvem lenne örömtáncot lejteni a betonon... persze erõm nincs hozzá, úgyhogy csak arra figyelek, hogy ne essek hasra a tükörjégen, ami fogadott az úton. Sikerült úgy letopognunk a sörözõig, hogy talpon maradunk. Megvan a stoptábla is, eszünk ágába sem jutna továbbmenni. Egyébként sem nagyon bírnék már. A rendezõk már várnak minket, beinvitálnak. Én rögtön lerogyok egy székre, semmi erõm nem maradt. Tizedikként értem be a százason. Gyöngyi még itt is nagylelkûen segít, odahozza a virsliket és a teát az asztalhoz. Egy igazi angyal ez a lány. Alig telik el pár perc és betoppan az üldözõ boly, a gyorslábú gyalogosok. Csak utólértek a végére. Kell egy húsz perc, mire úgy összeszedem magam, hogy el tudjak indulni kikaparni a verdát a hó alól, aztán indulhassak haza. Hát ez borzalmas kemény volt.

Nem is teljesítménytúra volt ez, hanem egy kõ kemény lecke. Egy lecke, amit meg kellett érteni, amin túl kellett lenni, amibõl tanulni kellett. Tanultam. Sokat. Igaz, most épphogy átcsúsztam egy kettes alával, de tudom, hogy sokszor fogok tudni még ebbõl erõt meríteni.

Na mi maradt ki a beszámolóból? Igen, a medvehagymák illata... nekem a túrából is csak ez hiányzott.
Egyébként pedig Ispi egy õrült. :) Kérem kapcsolja ki.
 
 
JazzkedvelõTúra éve: 20082008.12.15 10:44:40
megnéz Jazzkedvelõ összes beszámolója
Iszinik 100

(Rolling Stones, avagy gördülõ kövek mindenhol…..)


A dupla ajtós lépcsõházból kifelé már komoly akadályokkal szembesültem. Lomtalanítás! Ez nálunk olyan jól sikerült, hogy az emberek nem fáradoztak azon, hogy a kaputól távolabbra helyezzék el kelletlen feleslegeiket.
A kapun kilépve szomorúan konstatáltam, hogy a szokásos jelzett úton haladni nagyon veszélyesnek tûnik, az alternatív útvonal pedig nincs kiszalagozva. Elsõ nekifutásommal egy mosógép-könyvespolc kombinációnál túl technikásnak ítéltem meg a terepet, így egy volt konyhaajtó-fotel variációnál sikeresen vettem az akadályt. Már azt hittem, sikerül visszatérnem az eredeti jelzett útra, de tudatosult bennem hogy az egész jelzett utca ilyen, így maradtam a széles kétsávos betonösvényen.
A harmadik kritikus eltévedõs elágazásnál kora hajnalban egy használt hûtõládából köszöntöttek:
- Hoztál valamit g…iii?
Gondoltam, fennkölt szavaimmal megtérítem az illetõt, hogy jöjjön naplementét nézni a Gerecsébe, napfelkeltét csodálni a Kevélyre, de attól tartottam kommunikációs stratégiám nem érte volna el a kívánt hatást.
Ilyen viszontagságos kezdet után indultam neki a kihívások mezejének.

A Déli p.u.-nál összetalálkoztam rég nem látott túratársammal, majd Ermak kolléga elõrehozott nevezési pontján, a VIII vágány mellett kitöltöttük a nevezési lapot. Jópáran menet közben követték példánkat, és én eközben megcsodáltam a rendezõ/seprû antik korú, sokmindent megélt alu-csõvázas hátizsákját, ami kellemes emlékeket idézett meg bennem.
Szárligeten ott a mag, rengeteg ismerõs gondolta velem együtt úgy, kicsit nehezítsük meg a napot. A tömegrajtos csoportkép készítése közben érzékeltem, a fényképezõgép valamiért nem hajlandó dolgozni az SD kártyára. Váltás butított üzemmódra, a beépített memória elvileg 22 képpel terhelhetõ – nem túl sok.

A rajt után pár perccel már szakadó hóesésben menetelt a mezõny, miközben azon filóztam, mit vegyek fel ruhatáramból, mert úgy néz ki, idõjárás tekintetében ma minden lehet és lesz is.
Jött elõször Somlyóvár, majd Koldusszállás. Utam során itt ismerkedtem meg elõször a jégbe és hóba fagyott de onnan botladozást követõen kirugdosódó gördülõ kövekkel. Kinizsin ezen a köves úton már sok gondja van vele az embernek, így visszafelé, meg csak most fog elkezdõdni, túratársam is elmaradt. Vértestolnai mûút utáni létrázás, jön Bányahegy, valahol egy kapu után éles balkanyar helyett egyenesen megyek tovább, kell vagy 20 perc mire rájöjjek mi a hiba. Pusztamaróton megint nagyon durva idõjárás fogad, és ismét fagyott, jeges gördülõ kövek. Hol egyedül, hol másokkal együtt dacolok az elemekkel.
A bajóti mûúthoz leérve alig látok a hónak és szélnek köszönhetõen, tanakodom merre is tovább. Mûúton el balra, nemsokára a gázpásztánál fel jobbra. Itt elvétem az azonnali keskeny balra letérõ ösvényt, megmászom a dombot. Rémlik, nem erre kellene jönni, irány vissza. Az ösvény behajtásánál összefutok pár emberrel, akik velem együtt éjszakai túlélõ üzemmódra váltanak át. Felfelé diktálom elõl a tempót, majd hamarosan leereszkedünk Péliföldszentkeresztre. Itt váltunk a K+-ra, ahol épp egy zsákmányt levadászó rókát érünk tetten. Elkezdek tanakodni, hogy vajon hol fogok olyan embert találni, aki a féltáv után meg fogja lelni a megfelelõ utat Hegyeskõ magasságában ilyen viszonyok között. Útitársamról kiderül, 17x-es Kinizsi teljesítõ, elvileg neki ez nem gond. Megnyugszom, és gondolatban rábízom magam – bár a féltáv utáni együttes indulás jelenleg még kérdéses.

Beérünk Mogyorósbányára, a többiek elõre vacsorát rendelnek. Addig én ismerõsökkel és ISZI-sekkel társalgom. Merthogy ez a féltáv vége, sokan itt fejezik be. Órámra nézve örülök, mert a féltávhoz betervezett 11 órás idõt több mint egy órával felülmúlóan jóval 10 órán belül érek be. De tudom, a neheze most következik!

1 órát töltök a pontom, közben bejön túratársam is. Indulnánk tovább, de elsõre nem sikerül – megnézzük Mogyorósbányát teljes egészében oda-vissza. Majd visszajövünk a buszállomáshoz és elindulunk a kéken is. Ne, ne kérdezzétek meg, miért :-) Vagy fél óra mínusz…

De így legalább beérnek a korábban megismert ebédlõs útismerõs trappolók, legalább lesz, aki vezet a kritikus részen. Ez annyira jól sikerül, hogy megismerjük Hegyeskõ teljes környékét, a környék szántóföldjeit és villanyvezetékeit, megtudjuk milyen jó a befagyott szántásokban kõrözni oda vissza bokáig hóban és jégben, és megtudjuk milyen felemelõ érzés megtalálni hosszas bolyongás után a jelzetlen, de megfelelõ utat.
Indulunk fel a keményebb menetre! Fel a Getére, ahol most igen lassan lehet haladni. A csapat le is marad mögöttem.
Kicsit félút után érzem, baj van, igen, jön. Jön az, amit senki se bír és kedvel, de néha szembesül vele. Vércukor, egész pontosan annak megfelelõ szintjének hiánya. Kellemetlenül, hirtelen és váratlanul jön, mint mindig. Kezdenek lépteim bizonytalanná válni, mindez két perc leforgása alatt. Mögöttem sehol senki, Csak messze lent látok bólogató fejlámpa foltokat. Nincs mese, meg kell állni, ha nem akarok rosszat itt a kõmászásos szakasz közepén. És természetesen az ilyen túrákon kötelezõ szõlõcukor sincs nálam – nagy hiba! Bedobok egy mézes müzli szeletet, és remegõ lábakkal várom a hatást. 2-3 perc múlva beér túratársam, vele indulok tovább eléggé ingatagon. Viszonylag hamar hatni kezd a szérum, stagnált állapotban jutok el a tetõre. Bizony ez most itt hirtelen megviselt. Nem is a nehéz köves jeges mászás, hanem az eléhezéses gyengülés. Csak reménykedem, hogy lefelé Dorogig kényelmesre véve valamennyire regenerálódok.
Sátorból kinyúló Vlaszij-kezek pecsételnek, majd Dorogra leérve már nem csak nekem vannak gondjaim, hanem társamnak is, tekintete sokmindent elárul. Teát rendelek, Õ capuccinót. Ebben egészen 5 darabig jut el. Kacérkodom a feladással is, nagyon megzuhantam korábban.

Kb. fél óra után elindulunk. Eleinte kicsit nehézkes a mozgás, de Kesztölcöt majd Sistergõ pontját hamar elérjük. Hihetetlen! Meleg tea, krumplileves, házi süti, banán és még sorolni lehetne….. Mint az oázis a sivatag közepén… Mindezt készségesen kiszolgálva…. Mondjuk láthatott már errefelé pár meggyötört arcot ma este…

Irány neki a kétágú hegynek, a maga kétlépcsõs emelkedõjének. Elõre megyek, "húzom" a 3 fõs csapatunkat, ami most így 70 kilométer körül nem is olyan egyszerû. Lihegve érünk szintbe, hamarosan Pilis nyereg is megvan. Robi nagy vehemenciával indul neki a lejtõnek utána, próbálom jelezni, hosszú ám az….. Meg is fogja a végefelé, szükségleteimet elvégezve hamarosan ismét elõreállok. Erõsebb tempóban indulok neki, több túrázót befogunk. Mögöttem lassítani akarnak, de tartom a gyors iramot.
A Pilis szerpentinje nem akar eljönni! Hol vagy? Bújj elõ kérlek. Megyünk, megyünk, és nem akar vége lenni. Tûrázókat fogunk be ismét, lemaradnak. Hol a szerpentin? Hopp lassan itt kell lenni, látok egy levágást jobbra…..És eljön. Hatalmas köd hömpölyög, az utat alig látni. Hideg szél, és jön az elsõ éles kanyar. Kilátás semmi viszont van hódara és tejfátyol, örülünk, ha az ösvényt látjuk. Lerobogunk a szántói mûútig ahol folyamatosan ismét jönnek a Rolling Stones-ok….
Van aki itt már csak ülni tud, feladja. Jólesik a meleg tea a termoszból, nemhiába cipeltem.
Hosszú hegy meglepõen hamar megvan, a másik oldalról nagyon alattomos tud lenni. Lefelé botladozva ismét rugdossuk a köveket, mint ezidáig oly sokszor…
Csobánkai mûútnál meglepetés Sistergõvel találkozunk. Két percre leülünk, meleg tea fogad. Közben beszél a 28-30 órás privát Iszinikjérõl, hogy itt mennyire nem tudott elindulni.
Mennénk tovább, de csak felállni tudunk. Kész. Ezt nem gondoltam volna. Nem lép a láb, nem hajlik a térd. Elõbb még jó tempóban haladtunk, most két perc alatt megöltünk mindent. A Csobánkai mûúton való átkelés legalább fél percet vesz igénybe.
Lassan, nagyon lassan haladunk. Javaslatomra fejkörzés versenybe kezdünk, kinek fáj ez ilyenkor kevésbé – na meg hogy feldobjuk a hangulatot az egymáson való röhögéssel. A Kevély-nyereg tövében már teljesen üzemmelegek vagyunk, meglepõen hamar és könnyen fent vagyunk a nyeregben. Sajnos Csanyáék nem férnek már bele masinám belsõ memóriájába. Kapunk meleget + Balatont, fel is megyünk lendületbõl a Kevély csúcsára.
Itt újra tudok fényképezni, nem is értem a dolgot. Biztos Csanya bezavarta lelkileg a gépet. Lefelé egészen az ürömi mûútig lassabban megyünk, mint felfelé szinte. És ismét csak rugdossuk a gördülõ köveket…..
Jön a hajrá, ami számomra a holtpont netovábbja. 2-3 km-el a vége elõtt nem megy. Nem visz a lábam, meg akarok állni. Itt engem kell húzni, nagy szükségem van Robira, különben lehet megállnék. Nehezen lebotorkálunk, pár helyen majdnem hatalmas esés - ilyenkor már ez könnyebben megy- , a betonutak jéggel fedettek. És a cél… Elértük!

Voltak pillanatok, amikor nem hittem volna. Több pontõrt is megkérdeztem, megy-e kocsival Pest felé. De mindent megfeszítve, továbbindulva beér az ember. Csak az érzi át ilyenkor mivel jár ez, aki maga is végigment az úton. Ezt az érzést nem nagyon lehet mással pótolni, ezért – is – csinálja valaki….
Sok ismerõs a célban, a hévig tartó út sem egyszerû pihenés után, hát még a felszállás.

És haladok a délelõtt még jelzetlen út helyett most már a megszokott ösvényen. A technikai akadályok megszûntek, hajnali beszélgetõpartneremet elvitte a kukásautók által felkavart szél és lom….
Otthon forró fürdõ, feleségem egyik kedvencemmel vár – tejfölös gombapaprikás nokedlivel. Látja rajtam nem volt könnyû a nap. Nem kívánom általában az ételt, most valahogy a kivétel erõsíti a szabály válik igazzá. Evés közben már majd elalszom, de jólesik….

Hétfõ reggelig megvan a programom, csak egyszer kelek fel egy rövid idõre…. És álmodok továbbra is a gördülõ kövekrõl…..

Attila
 
 
OttorinoTúra éve: 20082008.12.05 08:19:58
megnéz Ottorino összes beszámolója
ISZINIK 100 - 2008 november 22-23.

Hét elejétõl kezdve fájt a jobb térdem és azt kívántam, bárcsak jobban fájna, vagy szombaton úgy zuhogna az esõ, hogy ne tudjak kimenni az utcára és sérült térddel ne tudjak indulni az ISZINIKen. Pénteken már úgy csinált, mintha nem is lenne benne ciszta és porcrepedés, szombaton hajnalban pedig kivitt a fürdõszobába és már nem volt visszaút. Most itt ülök a Déliben, a gyõri vonaton, Tom sporttársamra és a 06:25-ös indulásra várva. Lassan mindkettõ eljön és kihúz velünk a "Piroska" Szárliget felé. A kalauz után nem sokkal jön egy srác és nevezési lapokat oszt. Ezt frappáns ötletnek tartom és hozzálátok a papír kitöltéséhez. Már szépen világosodik. Az égen csak elvétve lehet egy-két bárányfelhõt látni. Csak maradjon is így. Alig költöm el a reggelimet, már szállhatunk is le. Hosszú a sor a nevezési irodának kikiáltott állomásépület elõtt, de sok idõ van még a 08:00-ás tömegrajtig. Sorbaállás közben üdvözöljük a megszokott ismerõs arcokat, a hangulat a mínuszok röpködése ellenére fokozódik. Az ISZI-sek már elmentek, s az így szabaddá vált neveztetõ átveszi a 100-asok egy részét, viszonylag hamar végzünk. A rajt elõtt rövid eligazítás, néhány kedves szó és megtörténik a visszaszámlálás. Gyõr felõl várunk egy sporit: Pistit, de a vonat késik, így õ és azok akik azzal a vonattal jönnek a túrára, lekésik a tömegrajtot. Nem aggódunk, mert tudjuk, hogy utolér, de Tom azért jelzi a rendezõségnek a túrázni vágyók késését.

Alighogy eldörren a rendezõ és nekilódulnak az ISZINIKerek, valaki megszólal: "Mi ez? Hó?" És tényleg, elõször lazán, ráérõsen, majd egyre sûrûbben kezdenek hullani a pelyhek az égi párnából, az idõzítés kísérteties. Mire a rövid erdei séta után kiérünk az aszfaltútra, majd beérünk az autópálya alá, már vastag hóréteget lehet lecsapkodni a kabátról és a hátizsákról. A táj varázsütésre változik télivé. (Na "danke schön" mondták a partizánok.) Balra kifordulunk az M1 alól és egy szélesebb úton emelkedünk. Az élboly megy tovább a szélesen, de már a kecskekarám elõtt letér a K jelzés egy keskenyebb útra. Én idén voltam szûz KINIZSI 100-as, (a 40-es tavaly megvolt) így békésen baktatok a többiek után, mert idén Tatán volt a cél, ezért nekem totál új a táj. Tom kiabál a többieknek, de rá se bagóznak, mennek tovább. Mi lemegyünk, amerre kell és örülünk, hogy a sûrûjébe érve már nem süvít a szél a bal fülünkbe. Amikor hevenyészett faágakon áttipegünk egy vízfolyáson, becsatlakozunk abba az útba, amelyen az elõreszaladt társaság halad. A tájat nemigen tudtam megfigyelni a sûrû hóesés miatt és a kellemetlen érzés miatt, amit a nyakamba olvadt hó okoz. (Nem húztam fel a zippet, mert melegem volt.) Lövések zaját hallom. ”Ne lõjetek elvtársak! Mi is Putyilov gyári munkások vagyunk…” Kezd javulni a helyzet, emelkedõ következik és alább hagy a hózápor; száradni kezd a kabát a nyakamnál, hátamnál. Nem is vettem észre, mikor állt el teljesen, de azt hiszem, hogy mikor felértünk egy emelkedõn a

Somlyóvárhoz, (1. ep., 10,7 km)

akkor már nem hullott, vagy legalább is nem foglalkoztam vele. A kulcsos ház látványának örömére megeszem az utolsó látvány-péket, ami a reggelibõl megmaradt. Megvolt az elsõ ep., ez igen bíztató. Természetesen, hogy mennyi van még elõttünk, arra nem is gondolok, nem hogy számolgatni kezdeném. Biztos a borús idõ miatt van, de semmi említésre méltó látványosságra sem emlékszem. Lassan leérünk a tornyói mûútra és elég sokáig koptatjuk rajta a cipõnket. Valami állattelep mellett megyünk el és szagról próbáljuk megállapítani, hogy milyen állatok lehetnek. Szerintem a csirkesz..szag übereli a többit. Innen már picit sûrûsödik az autóforgalom, ez se smakkol. De végre egy kis jó is: rövid idõre elõbukkan a nap és lehet reménykedni, hogy a mai napra rendelt hó már lenn van. Most kiszélesedik az út, megint több az autó, de nemsokára, balra végre betérünk az erdõbe. De jaj: alig vagyunk benne, máris kiesünk a Tarján-Tatabánya mûútra. Itt már gyakran kell a havas padkára ugrani a forgalom miatt. Jaj de jó! A sor eleje már szivárog át az út jobb oldalára, mert mindjárt bevisz a kék az erdõbe. Egy nagy mezõ mellett megyünk el és nemsokára erõs forgalmi zajt hallunk: már megint itt az M1, remélem erre már nem kell fölmenni. Nem. Csak egy kis darabon elkísérjük. Végre ismét bent járunk az erdõben és nem nagy megerõltetés árán elérjük a Tarjáni-malom-patakot, (utólag megnéztem a térképen) amin átkelünk és egy kitermelt részen ereszkedünk. Keresztezõdéshez érünk, ahol több fán ugyanaz a kód van elhelyezve és amit az itinerben a

Koldusszállás mellé kell felírni. Fel is írom a 173-as számot,

de sehogy sem ismerõs a vidék. Hát persze, az idei KINIZSIn nem jöttünk el idáig, mert az ep. a vadászház elõtt, a sárga becsatlakozásánál volt felállítva. Elmegyünk a házig, ahol az egyetlen száraz helyre, a teraszra tesszük a cuccot és eszünk pár falatot. Hosszú bundájú macska szalad elõ és dörgölõzni kezd. Apró falat virslit adok neki és onnantól kezdve nem lehet levakarni, a hátizsákomban próbál búvárkodni. Két alak megy el mellettünk, egyikük a Gyõr felõl várt Pisti. Szemöldökre húzott sapkával, alig ismerjük meg, de õ is így lehetett velünk, mert ha nem szólunk rá, ment volna tovább, beszélgetve. Kölcsönös üdvözlés után együtt folytatjuk a túrát. Itt a sárga és kék által alkotott Y, itt volt felállítva a sátor a KINIZSIn, ahol azt a jó sós, meleg levest osztották amibe még egy szelet répa is úszkált, de ami olyan jólesett, hogy rögtön vérré vált. Nem akarok vitát, ezért csak magamban állapítom meg, hogy a sok flaszter miatt ez a szakasz enyhén szólva nem tetszett. Megyünk tovább a kéken, emelkedünk a bokaficamítóan köves úton. Nem lehet olyan helyre lépni, ahol nem gördül ki a cipõtalpad alól egy öklömnyi kõ. Lassan felérünk a Pes-kõ alá, ahol gyengén hullámozva, beszélgetve lehet haladni. Nini: egy õzgida! Az út közepén áll, nagy füleit mereszti felénk. Közelebb érünk, de nem menekül el. Ó! Hát ez a jól ismert, sok túrán, gazdájával elõforduló eb. Mikor mellé érünk szemrevételez, és Koldusszállás irányába iramodik. Jó pár perc múlva szembõl rohan a gazdája. Az ifjú hölgy elnyújtott ”Kanga” kiáltásokkal fut el mellettünk. Egyszer csak cigi szagot érzek. Mi van máris hallucinálok? Nem. Elöl, a Pistivel érkezett egyén spanglizik(!). Próbálom félig viccesen megfedni, hogy: "Honvéd elvtárs! Alakzatban nem dohányzunk", de rá se bagózik, csak tartja a füstölgõ csikket. Szerintem már csak a körme alá szorult dohány ég. Hosszasan bûzölögve érkezünk a

vértestolnai mûúthoz, (2. ep., 24,8 km)

ahol Csanya mélyenszántó gondolatait már rég lemosta az esõ az aszfaltról. Egy kocsi mellett emberek állnak, Pistiék már túl is mentek rajtuk, mikor megkérdezem tõlük, hogy nem "e" akarnak e egy szép zöld Sö betût ábrázoló pöcsétet az itinerükbe. "Ja, aszittem depós kocsi." Nem baj. Lemegyünk a mûúton a mûútig, majd balos után rövidet aszfaltozva jobbra betérünk egy bokrosba, aztán kiérünk egy mezõre, ahol hirtelen farkasordító hideg fogad metszõ széllel. Sajnos menet közben nem szeretek olvasni, még itinert sem, mert félek, hogy arcra hullok. Ilyen hideg szélben meg pláne nem. Hát emiatt most megszívjuk. Tavasszal a <-K100-GERECSE50-> tábla után tárt kapu várt és nem kellett háromszor átmászni azon a "…sípolás…" kerítésen. Most is a legnagyobb lelki nyugalommal megyünk el a mászóka mellett, de minõ csalódás: A kapu zárva. Én már megadóan fordulnék vissza, mikor a bozótosból az "erre" - hívó szó hallik. Itt, most szív és ruha szaggató nagypistázás következik a kerítés mellett a dzsindzsásban. Nem részletezem. Akkorát kerülünk, hogy a Pes-kõtõl a kutyája után (majdnem?) Koldusszállásig visszafutó sportlady, akit azóta nem is láttunk, az orrom elõtt mászik ki a 3. kerítésen. Érdekesség, hogy a bozótharc során, a kerítés mellett, egy fán õsrégi K jelzés van. Alig látok a pipától, ráadásul a haverkáim, akik bevittek az erdõbe, faképnél hagytak. Jaj, már hányszor megfogadtam, hogy mindig magamra hallgatok. Szaporázni kezdek, megpróbálok valamit behozni a lemaradásból. Minden bokor mögül a bányahegyi tisztást várom elõbukkanni, és amikor jobbról bejön a zöld, tudom, hogy tényleg nincs már messze

Bányahegy. (3. ep., 30,3 km.)

Útitársaim már ott dõzsölnek a kapott Sportszelettel, én is szeretnék már lehuppanni, de az elõttem pecsételtetõ nõi hölgy szóval tartja a pontõr nénit, aki (emiatt?) a rajtszámos lapra akar pecsételni és az itinerbe rajtszámot írni. Az összes lábam már nyílt idegvégzõdés és így egy kicsit érdesebb hangon szólalok meg, mint szerettem volna: ”Csináljuk már!”. Mindössze arra az egy percre ültem le, amíg elõvettem egy kis kaját és ittam néhány korty colát, („A jéghideg az igazi”) de ez elég volt arra, hogy átfázzak és az ujjaim elkezdjenek lefagyni. Jó, hogy a többiek már indulófélben vannak, megyek én is. Püffedt kezemre alig megy fel a kesztyû. A térkép szerint hosszan megyünk egy néhai vasút mellett. Most járok itt harmadszor, (az elsõ egy bejárás volt) de még nem tudtam megnézni. Elkezdjük kerülni a Nagy-Gerecsét, lassan visszanyerem az üzemi hõmérsékletemet. Kb. a Sandl-hársnál járunk, amikor esti sötétség lesz, de nem a napszak miatt, hanem mert belegyalogolunk egy hózáporba. Tarhonyánál valamivel kisebb hó-granulátumok hullanak. Ez annyiból jobb a pehelynél, hogy legurul a ruháról. Mire a Kis-Gerecse keskeny, csúszós párkányához érünk, már eláll a hó és a medvehagyma gyomornedv-indító illata is csak emlék. A sziklákkal tarkított ösvényen óvatosan kell lépdelni. Végre leérünk egy szélesebb útra, amin besétálunk

Pusztamarótra, ahol egy autóban sunyi ep. van.

Gyors szerelvényigazítás, egy kis kalóriapótlás és megyünk is tovább. Már erõsen sötétedik, de a hó még világit ‚s a lámpa egyelõre zsebben marad. Átmegyünk a két "õzikefüggönyön", majd a kedvenc hajtûkanyarom következik. A lenti ágában járunk, amikor egy vidám társaság fentrõl átkurjant nekünk: ”Ezt a hónapos retket ki tette a cipõmbe?”. Mindjárt itt a távvezeték, ami mellett hosszan ereszkedünk. Emlékszem, hogy a vége felé egy kerítésnél cikk-cakkot kell leírni, ezt közlöm is a többiekkel, hogy ne menjenek túl az említett helyen. Most már elõveszem az elemlámpát, mert a jelzéseket már nem lehet sötétben látni. Az elõttem imbolygó fényekbõl látom, hogy többen csak a "cikket" írták le és a "cakk" helyett mentek tovább egyenesen. Egy kiabálás erejéig jók nálam, aztán aki bujt, aki nem, én megyek. Innen már egyenes út visz le a bika-völgyi mûútra, ahol balos után rövidet megyünk az úttesten, majd jobbra a Büdös-lyuknál nekivágunk egy kemény emelkedõnek, fel a Kökényes-hegyre. Már jócskán fenn járunk, amikor látom, hogy oldalról támadják a hegyet azok az elemlámpások, akik elmulasztották az ominózus "cakkot". Nagy nehezen átbillenünk a gerincen és most már baktatunk lefelé a bajóti mûút másik ága felé. Bal cipõmön minden lépésnél koppan valami. Levilágítok és látom, hogy a cipõfûzõre egy jókora jéggömb fagyott, az dobol. A hóval lepett avart rúgom minden lépésnél, így a hólé felülrõl olvad bele a cipõmbe, a zoknim már nedves. A fagyott országúton jobbra kezdjük a sífutólépéseket léc nélkül. Hátulról húz el mellettem Pisti és Tom. "Hát ti?" Kiderül, hogy õk is kiegyenesítették a "cakkot". Nem valami terepes a csukám talpa, ezért belassulok és már idegenekkel vágok át balra Péliföldszentkeresztnél a kék keresztre. Elég monoton az út, de nem bánom, mert örülök, hogy nem a K sávon kell fölfelé menni az Öreg-kõi pihenõig, ami elég szopatós volt a KINIZSIN, mert csak föl kellett mászni‚ s lejönni, de mivel ep. nem volt rajta, ember is ritkán fordult meg ott(!). Na mindegy, nyomjuk még egy kicsit és átbukunk a Mogyorósbánya felé lejtõ, iszonytatóan köves szekérútra. Próbálok a szélén menni, de faltól-falig kikövezték. Végre látom már a buszmegállót‚ s már fénykígyó is sárgállik egy kirakatban. Befordulok balra a Kakukk felé vezetõ utcába. Tükör jég az úton‚ s még az autók elõl is félre kell állni. Benyitva a Kakukkba pillanatra meglep a kintihez képest meleg, áporodott levegõ. Jelen állapotomban még örülni is tudok ennek.

5. ep., Mogyorósbánya. (47.9 km)

Kapom a pecsétet és a pultnál iszogató Pistihez lépek. Én is megkapom a teámat és rátapad a tekintetem egy virslis tálcát vivõ kézre. Friss mustár a papírtálcán, a nyál összefut a számban. Kiderül, hogy csak az ISZI-sek kapnak, akiknek itt a vég. Nekünk minek, hisz a legnagyobb szivatásokkal teletûzdelt 50 még hátra van. Rajtam nem fognak ki, elõveszek egy szálat a saját roppanós virslimbõl és befalom finom, puha brúgóval. A forró teát hideg izotóniás itallal öntögetem föl, így a végén a duplája lesz és nem égeti le a nyelvem. Omlós, édes gyõri kekszet eszegetek hozzá, a zacskó 2/3-a elfogy. Kell a tüzelõanyag az elõbb említett okok miatt. Friss elemeket teszek a fejlámpámba, mert innentõl kezdve az összes kezemre, lábamra szükség lesz, nem tudom majd tartani a kézilámpát. Tommal és Pistivel felkerekedünk, a többiek még havajoznak. Hát az õ idejük bánja. Nehezemre esik felállni, még nehezebb megindulni. Elhagyjuk a Kakukk levegõtlen, de kellemesen langyos épületét és vissza indulunk a buszmegálló felé. Érdekes módon most nem heverésznek szanaszéjjel az árok partján a tetszhalott turisták, mint a tavaszon. Lehet, hogy nem szeretnek keményre fagyott talajon feküdni? Intünk a buszmegálló bódéjában összezsúfolódott sporttársaknak és eltûnünk a mögöttes utcában, a K sávon, idén már biztos nem látjuk Mogyorósbányát. Brühühü. (Késõbbi információ: A busz még három óra múlva sem indult!) Ez az emelkedõ valahogy lejtõnek nem tûnt ilyen meredeknek és ilyen hosszúnak. Alig bírom tartani az iramot a fiúkkal, aztán le is maradozok. Lehet, hogy Pistinek van igaza, aki szerint én már egy vén Fa szappan vagyok. Tom az egyik alig észrevehetõ bal elágnál megvár, mutatva a jó irányt. A Kõszikla után lejteni kezd az út és elérjük azt az ösvénynek csúfolt vályút, amit szerintem motorosok jártak ki ilyenre, és ami most tele van beletaposott, fagyott hóval. Ahol lehet ott a két peremére állok és bottal a közepébe szúrkálva araszolok lefelé, ahol nincs perem ott pedig kapaszkodok a növényzetbe vagy abba amit elérek (égi meszelõ). Baromi energiát és idõt emészt fel, míg leérek. Lent találkozok Tommal, aki szintén megszenvedett az épségben való lejutásért. Pisti elhúzott egy gyorsabb reagálású csoporttal. Mire a Tokodi pincéket elérjük enyhül a lejtõ és már itt is vagyunk a kioszknál, ahol "idefelé" két pofával faltam a csemegeuborkát Túró Rudival és itt a kerekes kút, ami Pisti szerint azért hasznos, mert oda lehet tolni, ahol víz van. Megérkezünk egy újabb jégpályához. Hoppá, hát ez a tokodi mûút. A K sávot vizslatva elhatározzuk, hogy nem megyünk a Horgásztó felé, mert a KINIZSIn csont száraz idõben is csak igen-igen kepeszkedve lehetett felmászni egy löszfal keskeny, meredek ösvényén. A másik ellenérv pedig, hogy fényes nappal is csak nehezen lehetett megtalálni a K+ jelzést, ha egyáltalán. Akkor leginkább csak birkáztunk a többiek után. Megerõsít elhatározásunkban Pisti hívása, aki elmondja, hogy a kompánia tagjai, akikhez betársult, a túra elõtt nem sokkal bejárták ezt a kritikus szakaszt és azt látták, hogy friss szántás miatt alig felismerhetõ és nehezen járható lett a terep. Mázli, hogy a reggeli eligazítás alkalmával elhangzott, hogy a tokodi látogatás megengedett, így megnézzük a templomot (kívülrõl) és tovább kékezünk, elhagyva a lakott területet. Köves, mederszerû úton megyünk, mikor szembõl mozgó fényeket látunk: Egy csapat jön a K+ felõl‚ s szinte egyszerre érünk az Öreg-kõ felé vezetõ vízmosáshoz. Úriemberekhez méltóan elõreengedjük õket. Tudjuk, hogy nem lesz egy sétagalopp, de a ránk váró megpróbáltatások nagyságáról fogalmunk sincs. Most ugye a meredekebb oldalról támadunk. Köves, sziklás ösvény, a már jól ismert letaposott hóval. A belógó cserjék vissza akarnak lökni, vagy le akarják szedni a kabátomat. Ritkán jön olyan fácska, ami kapaszkodóul szolgálna. Itt minden lépést be kell biztosítani, mert egy megcsúszás akármivé is fajulhat. Rettentõ lassú az araszolás fölfelé, a fagyos, metszõ szél szakadatlanul süvít. A hõmérséklet mínuszban. Na itt adja fel valaki! HALÁL... Minden elõvigyázat ellenére megcsúszok, botomat az égbe vágom, egyet hátra lépek nem tudom hová, aztán csúszok tovább, majd utolsó sanszként meg tudok kapaszkodni egy szalmaszálba. Legközelebb (,ha lesz legközelebb) mászóvasat is kell hozni. Egy kis idõre enyhül a meredek, úgy saccolom, hogy most megyünk át az Öreg-kõrõl a Nagy Getére. Nem igazán tudok örülni a villanyfényes madártávlati panorámának. Végre kanyargóba vált az ösvény, több helyen lehet fákba kapaszkodni. Az idõ teljesen kiiktatódott, nem tudom mennyi telt el a hegymászással és azt sem, hogy mit mutat az óra. Akár mennyi is az idõ, gyorsabban úgyse tudunk haladni. Mikor meglátom a villogó biciklilámpát, majd a sátrat, amin villog, valahogy már nem érzek akkora megkönnyebbülést, mint amekkorára számítottam.

6. ep., Nagy Gete (56,4 km)

A sátor egy résén kinyúl egy kéz és amikor érzékeli a beletett itinert, behúzza és kisvártatva pecséttel ellátva, ugyan azon a résen kidugja. Blokkoló óra nem helyettesíthetné, mert az nem kérdezné meg, hogy milyen volt feljönni a Getére. Azt hiszem viccel, ezért azt mondom, hogy csárdás lépésben: Jobb oldalunkat mutatva a Getének, kettõt jobbra és kettõt balra. De komolyan kérdezte, mert akik nem sokkal elõttünk jöttek, azok derékba kaptak egy hatalmas hóvihart a hozzá tartozó üvöltõ széllel. Szépen elköszönünk és én a távozási irányt mutató másik biciklilámpa ellenére, valahova a fakereszt mögötti irányba indulok el, úgy kiabálnak utánam. Úgy látszik nem csak fizikailag, de agyilag is padlóra tett a Gete. Jobb elölrõl és tavasszal. Na ereszkedni kezdünk végre. Elég jól lehet tiporni lefelé. Amikor a fekete útra érünk, nekem túlságosan csúszik és így megint elmaradok Tomtól. Vesztemre. Zsigerbõl megyek a KINIZSIn visszafelé a Homokvasút irányába. Gyanús, hogy se elöl, se hátul senki. Feleim! Ebbõl az a tanulság, hogy bármilyen sötét is van, bármilyen csúszós is az út, ha a szél leüvölti is a fejeteket: Az itinert rendszeresen olvasni KELL! Az ÖMV kútnál felhívom Tomot, de csak a hangposta fütyül egy kolosszálisat a fülembe és a telefon töltöttség jelzõje is alapon van. (Pedig elõzõ éjszaka végig töltõdött.) Szerencsére Tom visszahív és elmondja, hogy semmi gáz, a fõúton menjek egészen a KINIZSI 40 célkocsmájáig. Jó. Megyek a karácsonyi kivilágítású Dorogon, (lassan szeptemberben kezdõdik a ”ráhangolódás”) amikor kutyaugatást hallok. Biztos valamelyik háznál szolgálja a tápot a csahos. A hang egyre közeledik. Hátrafordulok hát egy bazi nagy németjuhász az, és ember meg sehol. Megmutatom neki a botom hegyesebbik végét és õsi szakmával rendelkezõ anyjába küldöm. Nagyon ijesztõen nézhetek ki, mert nyüszítve eliszkol. Amikor megérkezek a sörözõbe.

7. ep, Dorog.

Tom már induló félben van, nem is tartóztaTOM. Szükségem van öt percre, hogy visszanyerjem önmagam. A pultnál kikérek egy lavór teát és a szokásos izotóniás felöntéssel iszogatom és a "roppanós" virslimet eszegetem kenyérrel. A belsõ helyiségben Elvis nyáladzik a hangfalakból. Kirohanok az utcára és a sínek felé iramodok. Nem azért, mert a vonat alá akarom vetni magam, sõt még a számla is ki van fizetve, de ránéztem az órára és ha szintidõn belül akarok maradni, (márpedig naná, hogy) akkor bele kell húzni legalább a sík terepen, mert még akad egy-két szivatós objektum az utamban. Utol érek két fiatal srácot, az egyik most próbálja bejáratni a lábát. Átvágok a facsemetés téren jobbra, a zöld háznál balra, de egy sikátort elvétek, a sköcök elém vágnak. Át a vashídon, itt a homokos út, nemsokára jönnie kell a balos ösvénynek. A fiúk be is fordulnak, de öt perc múlva kiderül, hogy korán. Dúlok-fúlok, hogy ekkora birka vagyok már megint. Visszaloholok, hátra se nézek, a frankó ösvényt friss kék sáv jelzi, most már Kesztölcig én sietek elöl. A fájós lábúnak is bejáródott a küllõje, mert a kesztölci országúton õk érnek át elõször. Utcakanyargás, itt a jól ismert kocsma, de most be van zárva és nincs elõtte pontõr. A srácok mondják, hogy feljebb lesz. Hja kérem, aki olvas. Balra letérünk a flaszterról egy nádas-szerûségbe. Én tradicionálisan itt szoktam könnyíteni a hólyagomon, most megtörik ez az õsi szokás. Kanyar ide, kanyar oda és kiírás jelzi, hogy kicsit vissza kell csurogni az ep.-hez.

8. ep., Kesztölc (67,1 km)

Hát, ami ezen a ponton volt az Hilton, de legalább is Royal. Tom ül az asztalnál és eszik, a padon párna. (!) Meleg krumplileves, (vagy paprikás krumpli, mindegy) kolbász, forró tea, kívánságra borral bélelve, sütemény, banán. Tom többször (még hazafele menet a HÉV-en is) "zseniálisnak" titulálja a levest. A pontõr kedves, mosolyog, megkérdezi, hogy van e szükségünk még valamire. "Miért nem visztek banánt magatokkal?" Sûrû hálálkodások közepette, fájó szívvel búcsúzunk, de menni kell, mert nem esett térdig érõ hó és így a szintidõt sem emelik meg. (A célban kiderül, hogy mégis rádobtak fél órát.) Megindulunk a Kétágú-hegy felé. Egy akácos után már látni a terpeszben álló villanypóznát, amin együtt van a kék sáv a zölddel. A kék itt felszívódik és a zöldön támadjuk az elõbb említett kupacot. A ”bejáratnál” megint bekavar a sárga +, jól oda kell figyelni, hogy hol kell jobbra kimászni a vályúból. A havazás ezt az emelkedõt sem kerülte ki, ráadásul fújtatós a meredekség. Itt mindig rühellek lejönni, mit mondjak, most fölmászni is. Hoppá, Tom bemutat egy szabályos spárgát, pedig nem a Moulin Rouge-ban nézzük a Kánkánt. Én az ösvény melletti növényeket izgatom. Hát már sosem érünk fel? De! Lassan magasabb fokozatba lehet kapcsolni, Tom meg is teszi, én minden erõmet összeszedve követem. Irtó sokat segít, hogy a húzóember szerepét magára vállalja. (Innen is kösz Tom.) Viszonylag jól elnyújtott hullámok vannak, jól lehet menetelni, nekem mégis bajom van a hátizsákkal. Úgy húzza a vállamat, hogy nehezen kapok levegõt. kevésbé köves részeknél beteszem az öklöm a zsák és a derekam közé és így könnyebben veszem a levegõt. Tudom, hogy messze még a nyereg, de minduntalan elõretekintgetek. A két srác fénypászmáját látom jóval elõttünk. Egyszer csak a rideg LED-fény meleg , lobogó tûzzé válik. Juhhéé! Itt a

9. ep., Pilis-nyereg (72,6 km)

Itt felelevenítem azt, a tradíciót, amit a nádasban elmulasztottam. A pontõrök teáját azért megkóstoljuk. Tom még eszik is valamit, de a hátamra kezd ráfagyni a lé, ezt jelzem és lassan elindulok fölfelé a hordalékos görgeteges árokban. Nem sietek, csak megyek, hogy ne fázzak. Tom utol is ér a tetõtõl nem messze. Megkezdõdik egy iszonyat hosszú út a Pilis gerincén. Ez még tavasszal, a zöldben is hosszúnak monotonnak tûnik, hát még most sötétben, tejszerû ködben, a fejlámpa csóvájában sziporkázó csillámporral. Erre is többféle jelzés van, a zöld csak egy sötét csíknak látszik a LED derengõ fényében, mindegyiket alaposan megvizsgáljuk. Végre itt a rét, ahol egy fotós a KINIZSIn a sorozatlövõ gépét felállította és amit nemsokára követ a szerpentin. Már egy fél órája kanyargunk lefelé, de a villanyfényes földszint egy fikarcnyit sem akar közelebb jönni. Megesküdnék, hogy már legalább 48-szor kanyarodtunk be és annyi kõbe botlottunk- rúgtunk bele, csúsztunk meg rajta, mint egész évben idáig. Tom egy vérbeli úriember, ->szinte<- sosem káromkodik... Hab a tortán: a szerpentint egy még kövesebb lejtõ követi és a végén egy sorompó, amit oldalról nem lehet megkerülni. Nyolcvan kilométer után törpejárás? Anyád! Ha az átkok, amik elhagyják a szánkat hatnak, a kivitelezõk igen ronda betegségben fognak, lassú kínok között elpatkolni. Na ez biztos már a Szántói-nyereg, mert, ha több hónapos aszály van, itt akkor is sártenger fogad. Most meg pláne. A Pilisszántót Pilisszentkereszttel összekötõ mûútnál ejtõzik a két srác, négyen megyünk tovább. Az eddigi köves rettenet után széles, murvás úton pihentetjük az idegeinket. Persze nem sokáig, mert jobbra fel kell vágni a zöld jelzést követve, hogy fent felírjuk az ellenõrzõkódot. Elég alattomos, hosszan tartó emelkedõ. Legalábbis most így érzem.

Na már látszanak a papírok. 512 kerül a Hosszú-hegy felirat mellé az itinerbe.

Tom eszik, de nekem megint fagy a hátam és a kezem, ezért megint elõreballagok. Nem is nézem a jelzést, csak megyek a szélesen kijárt ösvényen, amikor szembe jönnek Béla bácsiék. Észrevették, hogy nem a zöldön mennek. Visszamegyek vagy 100 métert és a villa másik ágán próbálkozom. Persze hol nincs jelzés? Mindig a keresztezõdésben. Visszakiabálok Tomnak, de nincs válasz. Azt gondolom, hogy õ egybõl a jó úton ment. Még egy kicsit fölfele kell menni, aztán egy leágazásnál élesen balra, ami csak akkor derül ki, amikor már ezen is túlmentem jelzés hiányában úgy harminc métert. Most már megvan a jó irány, de hosszú és köves az az út ami visszavisz a murvás útra. Azonban ezt is csak keresztezem, mert szembe be kell menni az erdõbe és a murvás mellett kanyarogni. Végre ismét itt a murvás, amin tovább megyek. A távolban látok egy lámpát balra eltûnni. Ajaj ez lement a zöldön Szentkút felé. Olyan messzire nem tudok ordítani, remélem hamar észreveszi magát még Csobánka elõtt. A leágazás után nem sokkal utolér Tom. Õ is elkavart egy picit, de nem vészes. Együtt érünk a csobánkai mûúthoz, amit keresztezve egy furgonba botlunk. Itt nincs ellenõrzés, csak az a kedves pontõr osztja a teát és csokit, aki Kesztölcnél a terülj-terülj asztalkámat varázsolta. Nem lehet visszautasítani, nem is akarjuk. Az idõközbe befutó Béla bácsinak még ki is bontja a csokit. :-) Megfordulok és döbbenet! Elõttem tornyosul a gigászi rakás: a Kevély. Murvázunk egész az erdõig, még sikerül jobb lábammal bokáig beszakadni egy fagyott pocsolyába, püff neki egy picit nedvesebb lesz a jobb, mint a bal. Elkezdünk kaptatni a nyereg felé, fújtatok. Béla bácsi elmegy mellettem. Dobok a kályhába még egy kis kokszot, mert elhatározom, hogy nem engedem ki a látótávolságból, ez mégis csak hallatlan. Na jó, csak egy picivel elõbb ért fel a

Kevély-nyeregbe. 10. ep., (91,3 km)

Itt két csoki és melegedés a tûznél. Benyomok egy csokit és tûz tovább. Azaz óvakodás felfelé, mert itt is minden csupa hó, jég, jó lesz vigyázni. Ahol lehet lépcsõnek használom a sziklákat. Lépdelek, lépdelek, jaj de jó, már itt a széltõl tépázott magyar zászló. Még egy kicsit föl és itt a fa tákolmány, rajta kódokkal.

321-et írok a Nagy-Kevély mellé.

Kesztyût húzok, hogy lefelé nyugodtan kapaszkodhassak a növényzetbe. Pest felõl narancs-vörös színben a tekegolyó méretû nap izzik fel a jeges ágak között. (De jó volt ez, már csak az õzcsapat hiányzik.) Hátulról sötét felhõ és süvítõ szél fenyeget. Jó lenne, ha nem érne utol. Egy lépés, egy fogás... Na végre az Ezüst-Kevély, ezt szeretem. Jólesik a talaján a járás. (Persze leginkább idefelé.) Kõbánya bejárat. Gyerünk! Innen már csak pár lépés a bemosott, durva köves lejtõ. Nagyon megszenvedjük, minden kõ fájdítja a macira dagadt talpamat. Béla bácsi már átveti magát a sorompón. Húzzunk bele! Nem lehet, mert baromira csúszik. Végre mi is sorompózunk. Ürömi mûút. Nincs itt az escort hölgy az út szélén. Most dobnék neki egy puszit (vagy mégse). Sáros út a mezõn. De milyen érdekes ebbõl a szemszögbõl. Hol is kell bebújni az erdõbe? Elõttünk néhányan keresik a rést, így nekünk már nem kell. Itt az U alakú, belógó faág, amibe a (magas) tapasztalatlanok már a KINIZSI legelején úgy bevágják a fejüket, hogy megzavarodnak. A falépcsõ maradványai, a nyomóskút és a jégpálya az utcán. Itt még valahogy le kell gangolni, de koponyaalapi törés nélkül. Na itt már kevésbé lejtõs. Egy autó havas hátsó szélvédõjén az ISZINIK felirat. És itt a

célkocsma, a Sarok presszó.

Bent a szemem egy üres székre fókuszál, aztán a farom fókuszál rá nagy csattanással, de az eredetileg kiírt szintidõn belül. Megkapjuk a díjazást, a gratulációt és a Mogyorósbánya óta irigyelt pár virslit bõ mustárral, kenyérrel. Most már csak a HÉVig kellene kizombizni…

Utószó: Tommal megállapítjuk, hogy az elsõ rész brazil Szamba volt a második részbe zsúfolt SzopóShow-hoz képest. Ennek megfelelõen a második 50 ellátottsága sokkal jobb volt, a rendezõ gárda mindkét oldalon nagyszerû volt. Már a metrón kapom az SMS-t, hogy az egyik túratársunk, aki késõbb indult tovább Mogyorósbányáról, a Szántói-nyeregben föladta. Az a seprü kísérte odáig, aki pontõr volt Dorogon. Tovább zombizok hazafelé és arra gondolok, hogy mi lesz a következõ erdei séta...

Ottorino
 
 
antinaviTúra éve: 20082008.11.25 08:45:57
megnéz antinavi összes beszámolója
ISZI50

Szerencsésen alakult ez a hétvége és a megváltozott családi program helyett úgy gondoltuk az idei elsõ havat nem a szobából kéne köszönteni.
Azon kívül 20-25km környékén jelentkezõ térdfájásaim megszüntetésére irányuló újabb kísérletem valós viszonyok közötti tesztelésére is jó lehetõség adódott.
Lóhalálban nyargaltunk lányommal az állomásra ahol egy férfihang bemondta,hogy 30 percet késik a vonat. Aztán 5 perc múlva 20-at mondott,aztán 5 percenként ismételgette a 20-at.
Korán akartunk indulni, mert adott volt a ¾ 7-es buszindulás hazafelé és nem tudtuk mennyire lassulunk be egy esetleges nagyobb havazás meg a térdem miatt.
¼ 8 kor sikerült is elindulnunk, ragyogóan sütött a nap, meg is jegyeztem, hogy miért is nem hoztam napszemüveget.
Viszonylag egyszerû volt az útvonal nem kellett a jelzéseket sasolni, csak a kéken kellett menni így a GPS-t csak arra használtam hogy lássam mennyi van hátra, hogy a megfelelõ tempót menjük nehogy túl necces legyen a busz elérése.
Az autópálya alatt átmentünk, aztán felkapaszkodtunk az enyhe emelkedõn a dombra,és ott legfelül ahol a szántó szélén visz az út úgy elkapott a havazás ,hogy sürgõsen öltözködni kellett. No de hamar munka ritkán jó ,és mint 5 perc után kiderült az esõnadrág alatti nadrágban maradt az összes fontos dolog,amit rendszeresen használni kellett mint pl. zsebkendõ,itiner,GPS.
Az elsõ EP. elõtt már rendesen robogtak el mellettünk a tömegrajtos (volt egyáltalán ?) futók, de kb. 6-os átlaggal értünk fel a Somlyóvárra ami nekem nagyon jó idõnek számit. Itt miután elállt a csapadék én gyorsan levettem az esõgatyát és végre zsebkendõhöz jutottam.
Ott kaptunk egy kéktúrás pecsétet és megkérdezték, hogy pontõr nincs-e a túrán? Ezt eleinte viccnek vettük, de aztán kiderült, hogy az éjszakai vadászat után ottmaradók osztották lelkesen a pecsétet. Hát mindegy, készítettünk egy fotót hogy ott jártunk és gyerünk tovább.
Tornyópuszta elõtt ketten siettek velünk szembe, gondoltam elfelejtettek Somlyóváron pecsételni és még szólni is akartam nekik, hogy ne menjenek vissza, mert nincs ott senki, de megelõztek és kiderült, hogy õk a pontõrök , sebtiben be is nyomták a pecsétet és már siettek is tovább. Valszeg a Tornyópusztai sorompó zárva tartása miatt nem tudtak feljönni autóval emiatt késtek meg.
Innen viszonylag simán elértük Kuldusszállást, ügyeltünk a tempóra mert jól jöhet még a végén ha egy kis fórt szerzünk.
A Vértestolnai mûútig tartó szakasz nekem kicsit hosszúnak tûnt , már jó lett volna „szerelvényt igazítani”,de csak odaértünk és bõven terven belüli idõt mentünk így lett 1 óra elõnyünk a tervhez képest. Nem akartam elhinni , de abszolút tökéletesre sikerült a térdeimet megvédenem,semmi fájdalmat sem éreztem pedig a táv felénél jártunk.
Ez kicsit elkényelmesített,mert innen nem nyomtuk annyira, az elsõ létrán még átmásztunk de a másodiknál inkább a kerítés mellett mentünk.
A Bánya-hegyi pihenõhöz a vártnál hamarabb érkeztünk, ott kajáltunk rendesen és teáztunk is egyet.
Megkerültük a Gerecse-tetõt és viszonylag kényelmes tempóban érkeztünk az üdülõhöz,aztán jött egy olyan szakasz, amely térdeim végleges tesztjét jelentette,a Pusztamarótra vezetõ lejtõ. Teljesen meglepõdtem,mert semmi gond nem volt és ekkor már csak azon járt az eszem hogy tavasszal milyen túrákkal készüljek a K100-ra.
Pusztamaróton találtam egy barna Rotring ceruzát (a pontõröknek leadtam),majd megittuk a maradék teát,némi kaja és jöhet az uccsó 10km.
Elkapott egy rettenetes hóvihar bennünket,a lámpákat csak késõbb használtuk, mert világított a hó,na ekkor eléggé belassultunk, mert lányom harmadiktúrás bakancsa kicsit feltörte a sarkát, én meg nem akartam elhagyni. Péliföldszentkereszt elõtt totál hóviharban mentünk a mûúton, a lámpafény meg többszörösen vakított vissza a milliónyi hópehelyrõl.
Aztán elérkezett az utolsó pár km. A Mogyorósbányára levezetõ 1,5 km-es erõs lejtõ azért megviselt kicsit. Egyrészt a jég másrészt a csúszós kövekkel borított szakasz alatt bejelentkezett a jobb térdem,csak hogy tudjam hogy létezik.
Örömmel kilincseltünk a Kakukkban, fél 6 kor. Átvettük a kitûzõt és az emléklapot aztán nekiláttunk a vacsinak és pár pohár forralt bor elfogyasztása után készülõdni kellett a buszhoz.
Fel voltam készülve, hogy a jó fél órás ücsörgés után jól el leszek macskásodva, de hihetetlen volt számomra hogy abszolút nem,sõt semmi különösebb ízületi fájdalmam nem volt,még a térdem is megnyugodott,csupán az ekkor szokásos enyhe,tompa izomfájdalom volt érezhetõ. Úgy éreztem, ha kéne, még simán tovább tudnék menni.
Elõre elterveztem mekkorát fogok aludni a buszon,de miután kiderült ,hogy a busz nem jön, mert valami baleset végett áll a Solymár-Dorog út, úgy ¾ órás várakozás után visszamentünk a Kakukkba.
Szerencsére rövid idõ alatt két autóban is felajánlottak számunkra 2 helyet , ezúton is köszönöm mindkettõjüknek a lehetõséget és azt hogy ¼ 10-kor már otthon is voltunk,feleségem nagy meglepetésére,mivel telefonon az volt az utolsó amit mondtam neki hogy nincs busz,majd talán a következõvel megyünk úgy 11 körül,ha az sem jön, akkor itt alszunk valahol ha tudunk.
Nekem tetszett az egész, úgy ahogy volt, a havazás külön kis bónusz volt,remélem jövõre is megszervezik ezt a túrát,de akkor Csillaghegyrõl már hamarabb hazaérek,mert terveim szerint bevállalom a 100-at.
 
 
PSPTúra éve: 20082008.11.24 23:30:18
megnéz PSP összes beszámolója
Az "ISZINIK 40-es" Teljesítménytúra (2008.11.23.)
Dorogi pontõrködés és seprés a 40-es távon.

Jelvény, Google Earth file, szintábra: http://papics.eu/2008ISZINIK40.html

A túráról még év elején szereztem tudomást, pontosabban már korábban, amikor pár bátor túrázó úgy döntött, hogy õk novemberben, dacolva az idõjárással, szeretnék visszafelé is bejárni a Kinizsi Százas útvonalát. Ez elsõ alkalommal közel 30 órát vett igénybe a zord körülmények miatt... Már ekkor elhatároztam, hogy ha ez a túra egyszer szervezett TT lesz, akkor azon (legalább egy résztávján) én is szeretnék ott lenni. Idén tavasszal asciimo (ejtsd: eszkimó) felvette velem a kapcsolatot (ismerve a Kinizsi Százasról készült GPS-es mérésemet és a pontos méréstechnika iránti elkötelezettségemet), és arról érdeklõdött, nincs-e kedvem segíteni a szintábra elkészítésében. Természetesen nagyon is volt, hiszen így kiélhettem az iránti vágyamat, hogy végre a lehetõ legpontosabb adatok jelenjenek meg egy teljesítménytúra itinerében. A Kinizsitõl eltérõ szakaszt egy délután egyetem után lemértem Dorog-on, majd elkészítettem a túra pontjait tartalmazó táblázatot valamint a szintábrát (http://papics.eu/ISZINIK.pdf) - cserébe a füzetbe belekerült a kéktúrás oldalamat népszerûsítõ logó - ez itt a reklám helye :). Mivel már benne voltam a szervezésben, szerettem volna a lebonyolításban is szerepet vállalni, végre egyszer nem csak kapni a szervezõktõl, élvezni a szolgáltatásokat, hanem adni is valamit a rendezvény sikeréhez. Így lettem pontõr Dorogon (pygmea társaságában). Délután háromtól hajnali egyig ültünk ott, rajtoltattuk a 40-es távon indulókat, és pecsételtünk a 100-asoknak (valamint összehajtogattunk egy csomó itiner-t egy következõ heti túrához). Jó volt, próbáltunk erõt sugározni a hóvihartól megtépázott társaknak, de rendeltünk csülkös lilahagymás pizzát is, és közben hallgattuk a szomszéd teremben születésnapozók 60-as 70-es évek béli slágereit :) Találkoztam, vagy legalább láttam egy csomó embert, akiket eddig csak az index.hu teljesítménytúrás topikjáról ismertem, és végre beszélgettem hörpölinnel is! Végül éjfél után csatlakoztam az akkor még három fõt számláló kis záró-csapathoz, a seprûkhöz. Így utolsóként, a mezõnyt zárva (seperve) tettem meg a százas táv utolsó 40 kilométerét - közben hivatalosan teljesítve is ezt a résztávot.

01:00-kor indultunk neki a dorogi Molnár Sörözõbõl, a hõmérséklet a negatív tartományban volt, az utakra ráfagyott a hó és latyak, így komoly hasznát vettük a magunkkal vitt túrabotoknak. A vasutat keresztezve már a kék jelzéseket kellett követni, ami elég könnyen ment. Miután kiértünk Dorogról (közben a részben derült égen gyönyörû volt az Orion és környéke), brutális tempóra váltottunk, legalábbis ilyen terepen a közel 6,5 km/h-s átlag ott és akkor elég gyilkosnak érzõdött, mindannyian csak azt éreztük, hogy egyszerûen nem tudunk közelebb kerülni az elõttünk lévõhöz. Elérve az országutat, meg is beszéltük, hogy ez senkinek nem volt jó, és ne is csináljunk ilyet többet. Ezt a hátralévõ távon be is tartottuk. Kesztölc után "sistergõ hangulatú" ellenõrzõpont várt minket (01:57), ahol isteni édes tea, sütemény és banán várt minket! Alig tudtunk tovább állni, olyan jó volt.

Innen kellemes tempóban másztunk fel a csúszós, köves, avaros úton a Kétágú-hegy nyergébe, majd ekkor már a Z sávon folytattuk utunkat. A Pilis-nyereg pontszemélyzetével 03:18-kor találkoztunk, eddigre már beértünk egy kutyás bácsit, akit innen nagyon sokáig kísértünk, így elég laza tempóban haladtunk a következõ pár órában. Magát a Pilis-nyerget 03:44-kor értük el. Közben tiszta köd lett minden, alig láttunk valamit, néha pedig vagy a fákról fújta le a szél a havat, vagy esett is - ezt nem nagyon tudtuk eldönteni. 05:09-kor értük el a lefelé vezetõ szerpentin elsõ kanyarját, kilátás csak néha volt, amikor egy kicsit széthúzta elõttünk a szél a ködfüggönyt... Lefelé lassan elkezdett megpirkadni is. Szép színe volt a hajnalnak. A nyeregbe leérve a kutyás bácsi, valamint még egy túrázó és az egyik seprû a túra befejezése mellett döntött, így hárman folytattuk a seprést, kicsit nagyobb sebességre váltva.

Egész sok hó volt az erdõben, 2-3 cm-es összefüggõ lepel borította a tájat, így igazán téli hangulatú volt a menet. A Hosszú-hegy felé értük be azt a túratársat, akit onnan már a célig kísértünk (kisebb megszakításokkal). Felfelé nagyon figyeltünk, hogy mindenhol a Z sávon menjünk, ami itt-ott letér a széles döngölt útról. Sikerült :) Aztán elértük a kódot is (06:39), ami valójában nem is a legmagasabb ponton volt, hanem még elõtte. Itt sajnos a kitaposott ösvény nem is ment tovább a zöldön a valódi csúcsra, látszott hogy a tömeg nem arra ment, de mi jó seprûk voltunk, és nem rövidítettünk itt sem. Lefelé bandukolva pont velünk szemben kelt fel a Nap, szép látvány volt... Aztán ahogy kiértünk az erdõbõl Csobánka felett, ott tornyosult elõttünk a Kevély, és ahogy közeledtünk felé, egyre csak nagyobb és nagyobb lett. Visszafelé nézve ködfelhõk ültek a Pilis és Dobogókõ tömbje fölé, melyek a napfelkeltében lila, vörös és narancs színben játszottak. A Kevély-nyeregbe fel találtam egy kényelmes tempót, így én értem fel közülünk elsõnek (08:10), és én ihattam csanyáék bográcsban fõtt teájából elsõnek, miközben csanya Balaton szelettel tömte ki kabátom zsebét :) Nem pihentünk sokat, mert hideg volt. Még elõzõ nap, amikor már a vonatra várva is elkapott egy napsütéses hózápor, és a vonaton ülve a Kevély napsütötte csúcsát nézve pont arra gondoltam, hogy na majd másnap biztos elkap még egy napos hózápor ott a csúcson... Hát így is lett. Felfelé kaptatva már láttuk ahogy jön mögöttünk, majd lecsapott, fújta a szél a havat, és a csúcsról láttuk (08:36) ahogy továbbhalad Budapest felé.

Lefelé eleinte nagyon vigyáznunk kellett a csúszósra koptatott, keskeny, köves ösvényen, ami az ürömi mûúthoz közeledve annyival jobb lett, hogy már széles volt (a többi paraméter mit sem változott). Ermakkal a korábbi GPS-es méréstechnikai beszélgetés után itt megtárgyaltuk, hogy lábbelieink mennyire kényelmetlenek, mert nekem a bakancs valahogy nem fekszik a hosszabb távokon. A jó kis hálós, szellõzõ futócipõmet meg hófúvásban nem igazán tudom már felvenni... No, a mûút után még kicsit megtorpantam a kerítés mögül elõjövõ kutyáktól, de szerencsére nem akartak sem megenni, sem megkóstolni minket, így sikeresen leküzdöttük az utolsó kilométereket is. Az utolsó száz méterek betonja már senkinek sem esett jól, de hõsiesen behúztuk még azt is, így értünk be a célkocsmába 10:10-kor. Itt asciimo-tól megkaptuk a gratuláló és seprést megköszönõ szavakat, valamint a díjazást, majd elfogyasztottuk a megérdemelt virsliket és forró teát.

Nekem nagyon tetszett a túra, örülök hogy a szervezésben is segíthettem, szervezõi kitûzõm még úgysem volt sosem :) Igazi téli menet volt, változatos idõjárással, szép havas erdõvel, jó szolgáltatásokkal. Végül pedig asciimo majdnem hazáig fuvarozott, csak az utolsó kilométert kellett gyalog megtennem - mi másban, mint napsütéses hózáporban...
 
 
vaddinoTúra éve: 20082008.11.24 15:10:58
megnéz vaddino összes beszámolója
ISZINIK SZÁZAS-2008

Az idei év kereknek tekinthetõ Kinizsi tekintetében,mert oda is,vissza is teljesítettem,mondhatnám hogy:egy sima,egy fordított=)


Szombat reggel késõn kelés,7:22es vonat Tatáról.Késik 20 percet.Ahogy a vonatra várok,gyanús fehér foltok röpködnek bele a látómezõmbe...mivan!?-->Már Tatabányán szakad a hó,Szárligeten pedig kész Armageddon lett belõle,hatalmas pelyhekben,sûrûn szakadt a hav.Rövidesen megérkezik RushBoy-Dani és Anita is,
08:30kor igy hárman vágunk neki ennek az õrületnek.A hó még izmosan hull,olybá tûnik,abba se hagyja,és akkor menthetetlenül hóember-sorsa jutunk belátható idõn belül=)
Marha gyorsan haladunk,Somlyón 10 óra után pár perccel pecsételtünk is,majd megyünk tovább.Kezdett változni az idõjárás,a hav is elállt,még a nap is elõbújt a felhõk mögül-bolond egy idõ volt.Rövid emelkedõ még a Somlyó csúcsa mellett,majd lejtmenet az aszfaltig.Itt Petamit utolértük,jó pálinkája volt,de ki akart szállni a tolnai mûúton,mert jeges az út vagy mi...Rövidnek tûnik lefelé a tornyói aszfaltút,legalábbis a Kinizsin tapasztalt kínkeserves emelkedéshez képest.Tarján-Tatabányai országút,Bodzás-völgyben a szántó szélén haladva tudatosul bennem,hogy olvad a hó,és kezdõdik a sár...Megtaláljuk a lejtõ aljában,az irtás végénél az ellenõrzõ kódot,majd jobbra a Koldusszállási vadászház felé megyünk aszfaltúton.
Elágazásban jobbra a S sáv megy Kisrét felé,de mi most balra a OKT vonalán indulunk el a Peskõ oldalában.Elég nagy a sár,elolvadt errefelé a hó jelentõs része,és még a nap is kisütött.Vicces,hogy a dombok egyik oldala zöld az õszi vetéstõl,a másik oldala,amit nem süt a nap,az meg fehér hótól...Fél egy elõtt megérkezünk a tolnai mûúthoz,pecsét,majd megyünk is tovább-marha jó átlaggal haladunk-kicsit meg is ijedek,mi lesz 50km múlva velem(bár ebbéli aggodalmam akkor inkább magamnak tartottam meg)

Kerítésmászás,mocorkás,aztán lassan Bányahegy,ahol csokit kapunk.Elégedetlen voltam az ellátás mennyiségével,mert az élelmem már most fogyatkozóban volt,és ez nem sok jóval kecsegtetett...Gerecse oldalában Hevér urat érjük utol,aki a rendkívül furcsa ISZI50+NIK50 kombinációt készült teljesíteni-remélem sikerrel járt.Sandl-hársnál elmarad mögöttünk.Tervem az volt,hogy Pusztamarót legyen meg lámpa nélkül-ez annyira jol sikerült,hogy 14:30kor meg is kaptuk a meglepetésponton a pecsétet.Megyünk is tovább,nekiáll szakadni a hódara,majd Bika-völgyi mûút.Dani lemarad beszélgetni Attilával,Mogyorósig Anitával megyünk ketten.16:18kor pecsételünk,lámpa nélkül sikerült abszolválni az elsõ 50km-t.Tán el se hittem.Teát kapunk,és veszek(!) virslit.A szolgáltatással még mindig nem vagyok elégedett,mert ráadásul amíg pihenünk,nekiáll megint szakadni a hó odakünn.Az igazi "szopóbódé"(by:Dani)csak most kezdõdik...Betaláljuk Ferit,igy négyen folytatjuk.

Lámpa fejre,és 16:50körül kilépünk a zergeb...óan hideg estébe.Tokodi pincéknél valamit benéztünk,mert másfelé mentünk le mint felfelé szoktunk jönni,de semmi gond.Hegyes-kõ jön,ismerõs az út,emelkedik kicsit,kanyarog kicsit,majd megérkezünk a nagyon rossz lejtõ/domb aljába,amin kézhasználat nélkül alig tudok felmenni.Szerencsére ez a horrordomb igen rövid,ezután kitett "gerincút" vezet a Hegyeskõ felé.Szántóföldön balra--nehéz tájékozódni,Kinizsin be van vetve ez a terület,az ösvény egyértelmû-most meg csak a nagy pusztaság.Lámpás alakok mindenfele,senki sem tud semmit,kivéve Ferit,aki jól emlékszik az útra,de én balga nem hiszek neki.Alternatív útvonalon érkezünk a Gete aljába.Nekem ez a mumus az egész útvonalon.Hihetetlen volt ez a felfelé kapaszkodás,a hideg,a fagyos talaj,csúszkálok össze-vissza.Nagynehezen mégis elérem a csúcsot,annyira nem is szuszogósan(valószínûleg azért,mert a sebességem 0,2km/h volt felfelé=)).A többiek már várnak,és a bátor pontõr a sátrában(!).Respect neki,piszok hideg volt fenn,és igen erõs szél fújt.18:54et mutat a telefonom,amikor elindulunk lefelé.Szembe jön egy LadaNiva,csak kétszer olyan széles mint az ösvény...Beérünk Bélányitelepre,a mûutat kvázi tükörjég borítja,Bálinték is itt tekeregnek egy nagyobb csapattal.Ismeretlen szakasz ez,sose jöttem be Kinizsin Dorogra.19:55kor pecsét a zsúfolt kocsmában.Nagyon elégedetlen vagyok,és nagyon nyomorultul érzem magam,mert kajás vagyok,és még mindig semmi étekkel nem szolgáltak a rendezõk=((ráadásul õk pizzát is rendeltek,és jóízüen lakmároztak a melegben,mi pedig gyaloglunk még 40km-t a mínusz x fokban...)Anita segít rajtam,a kocsma mellett van egy bolt,jól bekiflikakaózok,és ez új lendületet ad.

Elindulunk,kint már tényleg keserves hideg van,az utakat jégpáncél borítja-emiatt az autósok furcsán közlekednek...Hamar Kesztölcön vagyunk,itt is teszünk egy kis pluszt a túrába,aztán el a Kinizsis pont mellett-innen már csak 33km a cél!=).Közömbösen,kedvtelenül konstatáltam hogy jön az ellenõrzõpont-aztán majdnem elnevettem magam."Sistergõ" olyan pontot rakott össze,hogy valami elképesztõ.Volt meleg leves,meleg boros(!)tea,banán,csoki,süti,kolbász-mennyország=)soha ijen jól még nem esett krumplileves,mint itt.Életmentõ volt,Köszönjük,ezúton is!Sajnos azonban menni kellett,és emelkedõ jött,úgyhogy majdnem megbántam hogy belaktam elõtte.Nehezen cammogtam fel a Kétágú-hegyre,le is maradok mindenkitõl,de ez is meglett,Pilis-nyeregben meg sem álltam,mert Daniék akkor akartak indulni,amikor beértem.Hát akkor nyomjuk...Ahogy egyre feljebb kapaszkodtunk a Pilis oldalában,egyre inkább úgy tünt,beértünk valami alacsony felhõrétegbe,ahol a látótávolság 15 méterre redukálódott.

Éjfél körül elértük a szerpentin elsõ kanyarját,bevágtam az energiaitalt(szart sem ért)-innen növekedett a látótávolság,megpillantottuk az alant elterülõ falvak és Budapest éjszakai fényeit.Kicsit tán szétszakadoztunk,le-lemaradoztam,aztán szaladtam kicsit,Attila megint megjelent,és azt mondta Anitának,hogy szeret egyedül menni...Szentkereszti mûút,majd hosszúhegyi ellenõrzõkód.Kezdtem érezni,célba érhetünk nemsokára,és ettõl egész jó kedvem lett.Kevély elõtt mégis bezombultam,kértem egy sorstársat,beszéljen hozzám akármirõl,mert elalszok.Szõlõcukrot eszegetve sétáltam fel a Kevélyre,nem tûnt se meredeknek,se hosszúnak.Pecsét,02:34kor,teát nem kérek,csoki az jöhet,jól vagyok köszönöm.Rendesek nagyon a pontõrök,jólesik egy-két jó szó ilyenkor.Dani szét volt esve nagyon,mindkét combja tönkre volt,levest iszogatott a ponton,aztán nyomás lefelé.majdnem megindultunk borosjenõ felé,aztán korrigálás.Anitáék elhúznak,én maradok Danival,hiába mondogatja hogy mennyek csak ha gyorsabban bírom.Minek rohanjak?Igy is remek idõnk lesz,és nincs kedvem egyedül caplatni lefelé.Leérünk az ürömi mûútra,innen már desszertíze van az egésznek=)Hatalmas viharfelhõk jönnek a Pilis felõl,elõször csak a Pilis tömbje tünik el bennük,késõbb már a Kevély sziluettje sem láccik...elég ijesztõ volt,de minket már nem érhet utol,bármi legyen is az.Rókahegy,majd a nyomós kútnál kiérünk a Gyöngyvirág utcába,amelyen jobbra fordulunk,és imádkozunk,hogy ne most dobjunk hátast.Tiszta jég volt az egész úttest,óvatosan totyogtunk lefelé,és végül jobb kéz felé megleljük a Sarok presszót.Végre,itt a cél,nem is akármilyen idõvel,mert kb 19:50 lett a vége.Ez azért furcsa,mert az idei Kinizsin 19:47et mentem=)Virslit eszünk és teát iszunk,Álmos már benn van vagy másfél órája-õ piszok nagyot ment.Õszinte gratulációk,oklevél kitûzõ páros,04:54es HÉV.

Köszönjük a szervezést,bolond ötlet,a megvalósítás pedig igen jó,nagyon jó helyen volt a kesztölci pont,rengeteg étellel-itallal,feledtette a korábbi 67 km spártaiságát.Ezúton is köszönöm Anitának,Daninak és Ferinek a társaságot!
Piszok kemény volt,de lehetett volna még durvább is,a reggeli idõ alapján...Gratulálok mindenkinek,aki ezt végignyomta!

vaddino
 
 
atomcatTúra éve: 20082008.11.24 13:48:02
megnéz atomcat összes beszámolója
Iszinik 100

Matyi (alias Mazo 1) túratársam pár hónappal korábban mesélte, hogy pár "hülye" megszervezi az év pont átellenes napján a Kinizsi 100-at, pont fordítva. Ez a pár "hülye" feltehetõleg abban bízott, hogy csak lesz pár "még nagyobb hülye", aki részt is vesz rajta. Hát, akadtak:)

Matyi beszámolója szerint túrázókkal zsúfolt vonattal érkezett Szárligetre. A rendezõk okosan már a vonaton szétosztották a nevezési lapokat, így sokkal gördülékenyebben ment a nevezés. Én a nevezést a modren technikának köszönhetõen Bajna környékérõl kocsiból, távoli eljáráshívással oldhattam meg (felhívtam Matyit, aztán jól bediktáltam a nevezési adataim).

Kb. hn 8-ra értünk Szárligetre. A falu sajátos elrendezését kiismerve lassan a vasútállomás is meglett, és megtaláltuk Fagyott Mátyás jégszobrát. Szerencsére sikerült még életet lehelni bele. A feleségemtõl vett gyors búcsú után neki is vágtunk az elõttünk álló 99.5 – más források szerint 102.5 km-nek. Az elsõ 1.5 km-en õszies tájon haladtunk, majd az M1 aluljárót elérve az õsz hirtelen hóviharral télbe váltott. Ipari hóesésben haladtunk, hol oldal-, hol szembeszélben. Matyi pechére a Postán épp behalt az informatikai rendszer, így számára az elsõ 10 km 3/4 része telefonos support tevékenységgel egészült ki, ami emelkedõn felfelé különösen élvezetes volt számára:) A Somlyó-várhoz vezetõ úton végre megcsodálhattuk a táj nappali arcát, ami festõi képet mutatott az alábbhagyott hóesésnek, és a mezõket borító lehelletvékony hótakarónak köszönhetõen, amin azért még át-átütött az õszi búza életvidám zöld színe. Matyit az egész a Fradira emlékeztette:) A táv gyorsan repült, és 1.5 óra alatt le is tudtuk az elsõ 10.4 km-t. Innen Tronyópusztára vezetett utunk, hogy megnézzük, télen is rohadt büdös-e a nyúlteleppel kombinált baromfitelep. Az volt.

A friss erõnek köszönhetõen daráltuk a kilométereket, és kb. 3 óra alatt oda is értünk Koldusszállásra (kb. 19 km). Itt ittunk-ettünk picit, hogy nehogy kiéhezzünk, és hajrá tovább. Közben az idõ elõnyére változott. Szép napsütésben gyalogolhattunk, de szerencsére az idõ nem lett annyira meleg, hogy a leesett havat elolvasztva az utat sártengerré változtassa. A Vértestolnai mûút felé haladva megcsodálhattuk a lehullott lomb miatt látható Pes-kõ sziklatömbjeit, majd egy-két kanyar, a jellegzetes fiatalos, és már ott is voltunk az EP-ben.

A mûutat hátrahagyva a Vértestolnai domb tetején mondtam Matiynak, hogy tök jó, hogy tartjuk a tervet, ha így haladunk, meglesz a féltáv még világosban. Matyi erre megnyugtatott, hogy neki reggel az volt a terv, hogy legalább az elsõ 20-at legyalogolja, mert konkrétan idén másfél órája gyalogolt legelõször 20 km-nél többet:) Szerencsére a skót táncon elraktározott energiát a táncenergia-transzformátor kellõ hatékonysággal alakította át Matyiban gyaloglási energiává, így pillanatok alatt ledaráltuk a létrákkal megspékelt Bánya-hegy elõtti szakaszt. A pontban kaptunk némi csokit+Magne B6-tal erõsítettünk.

Start tovább, Tour De Gerecse féltáv, majd leborítás a Jura-zsombolynál a Kis-Gerecse oldalában. Vízválasztó, és már ott is vagyunk egyik kedvenc helyemen, Pusztamaróton. Gyors pecsét az EP-ben, némi mászás, egy kb. 500 méternyi eltévedés, majd már nyomtuk is a lejtõt a Bika-völgy felé. A völgyben kaja, pia, aztán nekiláttunk felmászni a Péliföldszenkereszt feletti gerincre. Ekkor már láttuk, hogy nem lesz gond Mogyorósbányával, még világosban oda fogunk érni. Már a túra elõtti héten megbeszéltük, hogy a mogyorósbányai Kakukk vendéglõben be fogunk tolni egy adag gúlyáslevest, ami igencsak tanácsos volt, mivel a túra második 50 km-e tartalmazta a szint nagy részét. Sajnos a terv nem jött be: a Kakukk vendéglõben csak pia, meg virsli volt. Átmentünk egy pizzériába, ahol minden volt, csak pizza nem, cserébe az árak az eget verték. A kajálást át kellett tennünk a dorogi Határ Csárdába. Bevettük a buszmegállót, vizet vettünk, és beizzítottuk a lámpákat. Közben óriási hóvihar kerekedett. Kb. fél óra alatt 3 cm hó esett le. A buszmegálló egyedi tervezésének köszönhetõen az összes hó beesett az építmény oldalán vájt, de be nem üvegezett ablaknak köszönhetõen. Vízhatlanba öltöztünk, és usgyi, fel a Kõsziklához. A helyzet kezdett csúnyán festeni: a fák oldalát, a jelzésekkel együtt beborította a hó, és a nyomokat is eltüntette a durván ömlõ fehér "áldás". Szerencsére ez a rész még eléggé bennem volt a nyári Kinizsirõl. Azt hisztem, itt láttunk 4-5 embert, akiket a leesõ hó elrettentett a továbbmeneteltõl, és inkább visszamenekültek Mogyorósbányára. Racionalista állatok:)

Bennünk persze ez fel sem merült, és hamarosan a Tokodi pincék mellett koptattuk a friss havat. Némi mûút, majd kis keresgélés után fel a Hegyes-kõre. Felfelé kis elkavarás, de visszafordulás nékül meglett a jó út. Közben a magasság növekedésével a szél is egyre intenzívebb lett. A Hegyes-követ hátrahagyva megpillantottuk az kivilágított Esztergomi Bazilikát. A nyáron annyira eltéveszthetetlen Horgász-tóhoz vezetõ út most tökéletesen rejtette magát. Némi tévelygés, és a rendezõk felmenõinek emlegetése után azért valahogy csak meglett a tó, és jött várva-várt kedvencünk, a Nagy-Gete.

Ez a hegy errõl az oldalról a legkirályabb: 300 m szint 1.5 km-en. Az eleinte tûrhetõ emelkedõ egyre durvult, a terep is egyre kövesebbé vált, ami a friss hónak köszönhetõen "ideálisan" csúszott. A végtelennek tûnõ emelkedõn felfelé kapaszkodva a lépésrõl lépésre kitárulkozó panopráma jelezte, hogy bizony hamarosan fel kell érnünk! Végre enyhült a lejtszög, és hamarosan a pontba értem. Hirtelen kocsi hangjára lettünk figyelmesek. Egy párocska "valami oknál fogva" kocsival feljött a Getére, de pechükre nem várt éjszakai forgalommal szembesültek. Matyi táncenergia-generátora kicsit túlmelegedett, ezért felfelé fájt a háta, de pár perc után õ is az EP-be ért. Unalmas ereszkedés következett Dorogig a tök sötétben. Beértünk a városba. Felhívtuk egy helyi barátunkat, hogy itt járunk náluk, de ha nem haragszik meg, most nem sétálnuk át a város túlsó felére egy teára. Barátunk füllel hallhatólag nem tudta hova tenni a hívást, és amikor említettem neki, hogy másnap reggel 8 körül fogunk beérni, végképp hülyének tartott minket:)

A Getének és a kavarásoknak köszönhetõen romlott az átlagunk, de még bõven volt idõtartalékunk a 8:30-as elsõ 50 km-nek köszönhetõen. Az EP után betértünk a Határ Csárdába, és nagy lakomát rendeztünk, hogy legyen Kraft a hátralévõ 37.5 km-re. A csárdából kijövet tûnt fel, hogy totál beázott a cipõm a mázsa rákent bõrzsír ellenére. Ez nem sok jóval kecsegtetett. Tudtam, hogy pár óra, és a talpam szétáztatja a víz, ami kiváló táptalaj XXL-es méretû vízhólyagok számára. A Dorog-Kesztölc út a frissen feltöltött tartalékoknak köszönhetõen pillanatok alatt eltûnt. A Kétágú-hegy alatt banánnal, levessel, és teával megspékelt pont várt ránk, nomeg utána 500 m szint a Pilis tetejéig.

Az elsõ megmérettetés a Kétágú-hegy volt. Utána unalmas enyhén emelkedõ, néha lejtõ terep, majd végre a várva-várt Pilis-nyergi ellenõrzõpont. Itt a tüzet kihasználva szárítgattam a lábam, és a zoknim. Utóbbit annyira jól sikerült megszárítani, hogy az egyik lángra is kapott, de azért szerencsére még használható maradt. Matyi kicsit korábban elstartolt a pontból, mint én, mert egy jó darab emelkedõ következett, amit õ már ekkor nem szeretett annyira. A pontõr néni közben elkezdett gyõzködni, hogy a piliszszentkereszti mûútnál feladhatom a túrát, mert az milyen jó. Mondtam neki, hogy azért amikor az embernek 9 órája van 25 km-re az még "talán" nem veszett ügy, aztán inkább tovább indultam.

A nyereg emelkedõjének tetején találkoztunk össze újra Matyival, majd végtelennek tûnõ várakozással telei gyaloglás következett a Pilis-tetõ tisztásáig. Végül csak odaértünk. Matyi talpa ekkor kezdett nagyon megfájdulni a bakancsban, de minden erejét összeszedve haladt tovább a cél felé. A Piliszaszenkereszti mûútnál némi pihenõ, két betûs kitérõk hada, egy pillantás az órára, számolás, és indulás tovább: minél több idõtartalékot kell hátrahagynunk a túra legrohadékabb részére, az utolsó 11 km-en elterülõ Kevélyre. Sok szint felfelé, és brutális, bokatörõ lemenet lefelé. Matyi felszívta magát, és ledaráltuk a Hosszú-hegyet, amit nyugodtan átnevezhetnének Ipari-Hasszú-hegyre is. Hosszas lementel a Csobánkai mûútig. Itt egy rögtönzött pontban forró tea. Közben a Dorog óta fejlõdõ ázott talp szindrómának köszönhetõen már midnen lépés önkínzás: mintha csak öszetört üvegcserepeken lépkednék. Hirtelen gondolat: már csak kb. 15.000 lépés! Úr Isten! Csak? Az még baromi sok!!! Itt inkább nem gondolkodom tovább. Várok a pontban. A hegygerincen kósza fénypont kóricál az utolsó, lassan 10 km-hez közeledve. Szerencsére elég jellegzetes a Myo XP fénye, biztosra veszem, hogy Matyi az. Közben gondolkodom. A lábam helyzete elég súlyos, Matyi innen már egyedül is betalál, mert annyira eltéveszthetetlen az út. A pontban megbeszéljük, hogy a következõ találka a célban lesz. Talán még jó utat sem kívánunk egymásnak, és indulunk tovább. A Myo kéve egyre inkább hátramarad, majd beleveszem az éjszaka magányába. A kõfejtõre vezetõ emelkedõ, ami a Kinizsin egy igencsak felejthetõ, pillanatok alatt ledarált lejtõs szakasz most bizony sohasem akar véget érni. Végre eljön a hullámvasút, aminek a végkifejlete a Kevély-mászás. Éles jobb kanyar, és már gyúrom is a szintet. Ekkor döbbenek rá, hogy mennyivel többet kivett a táv, mint egy nyári Beac Maxi 110. Bizony vigyázva lépdelek, nehogy agyonhajszoljam magam itt a "véghajrában". Néha felnézek, de felesleges. Egy újabb kis kanyar, utána emelkedik tovább. Ez az ismétlõdõ kép tárul állandóan elém. Végül azért ez a hegy is megadja magát! Füst "illatát" érzem, és már tudom, hogy közel az EP. A pontban az egyik srác csokit nyom a kezembe, édes-meleg teával bocsátanak utamra. A Kevélyre menet egy hívás a keresztlányom apjától: épp a kocsit melegíti, indul munkába, de mindent bele! Jól esik az 5 perces baráti beszélgetés, talán addig nem is érzem a talpam alatt az üvegszilánkokat...

A gerincre felérve a nyeregben volt szél idõsebb bátyja ostromolja a túrázót: az ifjú titán jó erõben van, vigyázni kell, le ne fújjon a hegyrõl! Végre feltûnik az összeeszkábált fa négyláb a tetõn, a 321-es ellenõrzõszámot megjegyzem, és minél hamarabb eltünök errõl a szélszerette helyrõl. A magasság lassan csökken, a szél mitsem veszít erejébõl. Egy Iszinik 40-es csoportot érek utól, két elfáradt nõvel. Megelõzöm õket, de gyorsan odavetem, hogy még lehet, hogy utolérnek:) Valahol az Ezüst-hegy környékén járok, mardosó éhség támad. Leerõltetek fél szendót, és indulok tovább. Közben a keleti égbolt hajnalpírje egyre inkább kiteljesedik, és a hideg, szeles hajnalba lelket melengetõ panoráma lopódzik. Sokszor támaszkodom a botra, és úgy szusszanok picit, mert akkor legalább pár pillanatig nem fáj a talp. Lassan utolér a kipurcant 40-es csoport. Elmennek. Utánuk megyek, és eldönötm, hogy velük, vagy elõttük érek be. Végre megjön a dózerút. Olyan undorító rajta lefelé gyalogolni, mint ahogy elképzeltem. Az út végén sorompó. Kicsit megpihenek. 2 perc Nirvana, aztán gyerünk tovább. Az Ürömi mûút. Innen már csak 3 km. "Csak". Relatív, de azért valahol bíztató. Ha már 96 megvan, 3 csak belefér!:) Utolérem a 40-eseket. Némi trécselés, hogy pontosan hol lesz a cél, aztán lehagyom õket. Az utolsó domb, bozót-rally (a sebességhatárokat szigorúan betartva:)), majd az utolsó lejtõ. Végre az utolsó balkanyar a túristaúton, és innentõl már bitumen a célig. Egy helyi erõ épp jön ki havat lapátolni, nem tudja hova tenni a csoszogó hadirokkantat:) Végre az Ürömi út. Innentõl már végképp nem sok. Az utolsó útkeresztezõdés, és már látom is a kocsikra felvésett betûket: ISZINIK CÉL. Fáradtan lépek be a kocsmába. Rámszólnak, hogy miért nem töröltem lábat. Bocs, ilyenkor néha már kicsit figyelmetlen vagyok. Röhögnek, aláírnak, kezet fognak, gratulálnak, virsli+tea jegyet adnak, eszem.

Hívom Matyit. Épp elaludt a botján, de a Kevélyt már elhagyta. Pont a dózerút tetején van. Mint késõbb mondta, a hívásra ébredt:) Közben a hazafuvar már úton van. A kocsmában beszélgetek a rendezõkkel. Mi volt jó, mi nem volt jó. Az egyik futó 13 óra alatt beért - droid... Végül a feleségem is megjön a kocsival. Matyi elé indulunk, viszünk neki egy Powerade-et, hátha megdobja az ucssó 1 km-t. A Hegymászó utca tükörjegén várunk. Nem akarom felhívni, hogy ne bosszantsam a telefonnal, aztán mégis. Kiderül, hogy az "Ismerd meg a III. kerületet" túrát is teljesíti az Iszinik végén. Sajnos valahogy rosszul jött le a hegyrõl, és mindenféle egzotikus helyeket vett célba a cél elõtt. Azért nagynehezem csak odatalált, és õ is átvehette a megérdemelt oklevelet és jelvényt. Becsomagoltuk magunkat a kocsiba, és a túra élményeirõl beszélgetve elindultunk haza.

Köszönjük szépen a rendezõk munkáját, és hogy Nekik köszönhetõen kipróbálhattuk a Kinizsi 100 fordított irányát, igencsak emberpróbáló körülmények között!
 
 
yoyoTúra éve: 20082008.11.23 16:57:25
megnéz yoyo összes beszámolója
Iszinik 50

7:15 kor érek ki Szárligetre ,ha nem is kígyózó sor ,de legalább 30 an állnak elõttem ,mindenki didereg ,míg bejutunk a váróterembe nevezni .Mambáék már odabent melegednek Bökivel .Sc egy bõrkabát alatt, éppen szétesni készül .
Én is fázom odakint , aztán elfogy a sor és bejutunk az épületbe .A nevezés hamar megvolt, indulok is .7:45 kor kapaszkodom felfelé a fiatalosban , pár túrázót elhagyva hamar kiérek az autópálya alá .Mosolygok a Hajrá zombik feliraton:)
Haladok szépen elõre ,kiérek egy rétre ,és leszakad az ég. Szerencsére hó formályában .
A tavakhoz érve, a békák már hibernálták magukat . Én viszont teperek felfelé a Somlyóra ,picit meredek ,és csúszós a friss hótól a kaptató . itt ér utól Escé :),és Szilvi ,nyomják felfelé ,én is nyomom csak nem haladok . Vadászati szezon van,mert lövések zaja veri fel az erdõ csendjét.
Felérek a kulcsosházhoz jó meleg van ,pecsételek, aztán irány tovább felfelé .Elhagyom a szénégetõket .A tornyói mûúton jól lehet haladni lefelé . Azt hiszem sisiékkel találkozom ,tõlük kapom a a hivatalos somlyói pecsétet . Futok lefelé a havas úton elhagyom a nyúltelepet. Kiérek egy sorompóhoz ,majd pár száz méter után a mûútról újra be az erdõbe . Kanyarogva leérek a Bodza –völgybe,innen megint felfelé folytatom utamat ,majd lefelé Koldússzállás irányába .Itt a fára helyezett igazoló kódott kell beírni . A vadászháznál az Y elágazásnál sokminden eszembe jut a k100 ról . Ami egyébként végig jellemzõ volt,hogy elõjöttek emlékek a tavaszi túráról . Emlékeztem,hogy ide hosszú lejtõn vezett az út ,most viszont felfelé kell menni . Hatalmas mohás sziklák mellett haladok el ,nemgyõzök ballra fordulni a Pes-kõ
irányába . Vastag havas avaron haladok tovább ,néhol igen sáros ragacsos rész van .A cipõm már régen átázott ,a kamásli állandóan lecsúszik ,de csak a jobb lábamról .A végén már nem érdekel, már legalább 20x felhúztam . A terepcipõ jól vizsgázik ,egyetlen bajom az ,hogy a jobb lábam fáj benne ,a ball nem .
Viszont az aszfalt cipõben a ball fáj,és a jobb nem :P Kényelmetlen füves göcsörtös rész jön ,aztán kiérek a vértestolnai mûútra 24,5 km . Pecsételek a srácoknál aztán bevetem magam az erdõbe . Megjött az elsõ létra , elég csúszós havas ,óvatosan kell ereszkedni ,Hol máshol mint itta létra tetején csörrenjen meg a telefonom.
Aztán jön a következõ létra ,majd a rét után még egy . Végül a kedvenc részem a bozótos jön .Nemtudom miért de én ezt a dzsindzsás ,elvadult útvesztõt nagyon élvezem ...ami párszáz méterig kanyarog …épp csak annyira széles ,hogy egy ember elférjen ,de még így is felakadhat bokrokba . Sokat nõtt a bozót ,pár éve még derékig ért ,mostmár fejmagasság felett van . Mondjuk szerintem remek vaddisznós hely ,ha nem a túrán lennék ,privát biztos nem jönnék erre :P
Aztán kiérek az erdõbe ,majd egy újjabb létrán átmászva ,haladok felfelé Bányahegyre . 30,3km
Gyors pecsét ,és irány lefelé, egy tarvágásos részhez érek , ezen a nyilt terepen fagyos oldalszél fúj.Gyorsan felveszem az esõkabátomat ,ami alá persze jól beizzadok ,de legalább meleg .Vastag avarral borított útszakasz jön , majd egyszer csak elõbukkan egy” kastély .ma Egyházi üdülõnek hívják .Füstölt a kémény, jó meleg lehet benne ..nekünk viszont menni kell ,ebben a szép kora téli erdõben . Elérek a Kis-Gerecse oldalába . Óriás tölgyesek közt ereszkedek a kövek közt lefelé ,nehéz,, nagy odafigyelést igénylõ terep . Az elõttem lévõk lábnyomai alapján nagy csúszkálás lehetett . Ballra elképzelem a medvehagymákat,jobbra viszont egy sziklába vájt kiskápolna van mécsesekkel ,virágokkal. Hamarosan kiérek Pusztamarótra ,egy autóból kapom a következõ pecsétet .A tisztáson hamar átvágok ,és újra felfelé haladok ,elérek a vadvédelmi függönyhöz ,majd lefelé visz a lendület ,igen sáros és ragacsos ez a rész . Átmegyek a következõ függönyön ,és éles ívben megkerülöm a domoszlói-völgyfõt . Eleinte széles úton haladok lefelé majd egy keskeny ösvényre vált az út ,Kiérek a bajóti mûútra ,majd pár méter után be az erdõbe ,itt elvétem a jelzést tovább megyek ,nemtudom ,hogy csináltam …mindegy is ,végül egy pici kerülõvel becsatlakozom a kékbe .
Ismét felfelé tartok a Domonkos –hegyre ,majd az egész hegygrincen át ,leérek Péliföldszentkeresztre . Hát itt már 45 körül járok ,igencsak fáradtak a lábaim ,minden lépésnél koncentrálok,hogy merre billenjen a bokám ,a Hátsó combizmom helyre jött úgy néz ki . A bütyköm sem fáj.
Hamar túljutok ezen a hosszú nevû településen ,hogy aztán a k+ en felmenjünk egy nyilt terepen ahol zöldelõ rét fogad szép fenyvesekkel ,és ha vissza néz az ember szép kilátással .
Felérek a Látó-hegyre ,és egy igen kényelmetlen köves úton futok le Mogyorósbányára,és 14:30 kor nyitok ajtót a kakukk vendéglõben . Egyedül ücsörgök a vendéglõben ,csupa víz mindenem .Gabinak kiraktam a tiszta ruhát ,hogy hozza el ,naná,hogy otthon hagyta ,szerencsére tiszta zokni volt nállam .A túrán mindenféle idõjárás volt , többször is volt hóesés ,azután napsütés ,majd megint szürkeség .
Köszönjük a rendezõknek a segitõkész munkát, a csokit ,a virslit ,és a teát .
Ha igaz ,hogy egyszeri rendezés volt ,akkor nagyon sajnálom.
Mert én jövõre is szivesen becsavarodnék :)